Sikerült megegyeznem kissé nehézkesen a fejvadásszal, de etrmészetesen azzal is tisztában voltam hogy teljes bizalmát egy csontos arc és egy körülbelül háromszáz éves baba nem nyerte el. Amint a kis alkunk létrejött, a baba néhány képet, és megérzést ültetett elk koponyám mélyében, melyek az egyik kripta felé sürgettek.
-Ott bujkál!- Mutattam az egyik kripta felé.
-A kriptában?- Kérdezett vissza csodálkozva, de úgy tűnt, hogy megbízott ösztöneimben.
-Alatta.- Javítottam ki magamat, két élőholt álta volna utam, de a lány mind a kettőt ledöfte. Ez után egy pár kérdést kaptam a fejvadásztól, még nem sok embernek kellett elmagyaráznom, hogy a baba micsoda is valójában, bár ha így is lett volna, míg nem látják arcom biztos nem hittek volna nekem. A kriptához érve megpillantottuk hogy az ajtók tárva vannak, valaki valóban használja. Az ajtókat becsuktuk magunk mögött a lány pedig egy fáklyát ragadott egyik kezébe és a fény végigkúszott a sötét folyosókon, ekkorra már biztos voltam abban hogy jó úton járok. Hátranéztem az érdekbarátomra majd megszólaltam.
-Tudod, vannak akik azt mondják, hogy ép testben ép lélek, és vannak akik azt mondják a külső édes mindegy egyetlen dolog ami számít az a lélek..... ne hidj nekik, se a külső, sem pedig a lélek nem oszt és nem szoroz, lehet valaki egy fél lélekkel is egy áldot jó teremtés.- Ebben a pillanatban neszt hallottam, a baba mellől a hátamon előkaptam az Onnis felirattal ellátott pallosomat, a lány is erősen rászorított fegyverére, és egy kérdést írányzott felém.
-A nekromanta?- Kicsi mosoly kiült az arcára, gondoltam a pénzjutalom miatt.
-Még nem, ő pár szinttel lejebb lesz még, előtte a még..- A mondatomat félbeszakítva egy nagyobb élőhalott mászott ki az egyik falba épített parcellából, testét varratok borították, ráncolt homlokkal dügösen ránk ordított, a társam már neki is ugrott volna hogy lefejezze, de intettem neki hogy ne tegye.
-Miért vagy ilyen dühös?- Kérdeztem az összevart abonimációt, és ismét szinte leordította a fejemet, a nekromanta már biztos tudta hogy itt vagyunk. -Áh..... szóval te magad se mtudod.- Pallosomat a oponyájába mélyesztettem, majd kíhúztam belőle. -Ő sem olyan volt mint én.- A fejvadász kérdően nézett rám és megkérdezte.
-Miért te milyen vagy?-
-Én kedves vagyok.- Válaszoltam neki, de a mosolygó arckifejezést nem igazán lehet imitálni ha valaki arca csupán csontokból áll.
-Őszintén szólva, gondolom felfogtad, de nem kell fényezned magad, nem fogok egy élőholtban megbízni, egyenlőre.-
-Ez szíven szúrt.....- Fogtam üres mellkasom szív felőli részét.
Tmélyebbre ereszkedtünk a kazamatában, egy irányú volt az egész, nem igen lehetett eltévedni, sírcsönd és hullaszag uralkodott végig, míg egy sötét lila tunikában lévő alakot meg nem pillantottunk, csuklyával a fején, karjait széttárta, és némi fény töltötte be a szobát mely a kazamata legvége volt, pislákolo kis lánggömbök, gyertyaként világítottak szoba szegleteiben.
-A nekromanta!- Kiáltott fel a fejvadász határozottan, és megindult a tunikás felé, aki az első gyors döfését egy földről felrángatott élőholttal hárított, a csontok melyek elterjedtek a badlón kiváló alapanyagnak minősültek számára, a szoba egyik falánál volt egy asztal melyen jegyzetek voltak és tekercsek, a nekromanta munkásságai lehettek azok, gondolom félthette is őket valamennyire.
-Gyere mellém!- Kiáltottam a lánynak, mellém futott, a kis célpontunk pedig feltámasztotta a bent lévő csontvázakat. -Először a csatlósokat öljük meg, fárasztó dolog tud lenni ha sokat feltámasztasz, kifárasztjuk először.-
A lány bólintott majd, majd pengéjével kettőt azonnal le is fejezett, nem volt nehéz átvágni a jól látható csigolyákon melyek már eleve rossz állapotban voltak.
-Ez könnyű lesz!- Kiáltott nekem oda a fejvadász, de lelkesedése le is lankadt gyors, felém tartotta kezét a nekromanta, kézfejét, lilás, sötét árnyalatú fény vette körül, ahogy engem is, teljesen magatehetetlenné váltam, térdeim megrogytak, szinte majdnem összeestem, próbálta felettem, mint élőholton átvenni az irányítást. Ebben a pillanatban ugyan akkor a baba a hátamon, ismét képeket, pillanatokat mutatott be a jövőből, de ez úttal nem nekem, hanem a fejvadásznak....
Hárítja a csapásokat, s kitér vágásaim elől. Támadni azonban nem támad, ami meglep. Biztosan csak a nekromanta játszadozik velem, de majd én móresre tanítom! Olyan leckét kap, ami majd elveszi a kedvét, nem csak a játszadozástól!
- Nem akarok veled harcolni! Gondolom a nekromanta miatt jöttél te is ide, én és miatta vagyok itt, mármint úgy értve hogy miatta jöttem ide, nem ő élesztett fel, csak levágni jöttem. - hadarja, de nem igazán hat meg a dolog.
Változatlanul úgy gondolom, hogy csupán a nekromanta újabb trükkje, elvégre csak rá kell nézni... élőhalott, akár a többi. A holtaknak pedig koporsóban a helye, oda is teszem!
Egy lendületes vágást intézek felé, mellyel sikeresen átvágom a kulcscsontját. Egyik kezével azonban megállítja pengémet, és egy erős rúgással hátrataszít. Bukfencezek egy nagyot, de rögvest talpra is szökkenek. A lény pedig a sérülését lapogatja. Olybá tűnik mintha fájna neki, de ezt azonnal elvetem. A holtak nem éreznek a világon semmit!
- Nem érted!? Nem akarlak bántani, ha a vérdíjat tűztek ki a nekromanta fejére és neked arra fáj a fogad, a pénz és a dicsőség a tiéd, de a végső csapást nekem kell bevinnem neki, ha nem így történik hamarosan meghalok... megint...- nevet, én pedig egy szavát sem értem - De ezúttal végleg... nekem nincs lelkem, mások lelke tart engem úgy ahogy életben, tőlük válok erősebbé, mások lelkére van szükségem az élethez, és ezekben az élőholtakban még a lelkek töredéke benne van, de ez nem elég, nekem a nekromanta lelke kell, benne még van egy viszonylag teljes értékű lélek. - magyarázza, ám még mindig nem hat meg túlzottan a dolog.
Még mindig csak a nekromanta mesterkedésének tartom az egészet. Ezek szerint nyilván sarokba szorítottam, s ilyen mesékkel áll elő, hogy túlélje ezt a gyönyörű éjszakát. Ám amint végzek ezzel a harcossal, s megtalálom igazi testét, nem lesz menekvés.
Ám ekkor hirtelen valami elkapja a bokámat, s megpróbál a földre rántani. Hamarosan a másik bokámon is megérzem az ujjak matatását. Élőholtak. Mielőtt azonban levághatnám őket lábamról, megrohamoznak. Alig bírok védekezni, ráadásul hála a földből kinyúló kezeknek elmozogni sem tudok.
Ám ekkor a legnagyobb meglepetésemre fogyatkozni kezdenek az ellenfelek. Karok, lábak, fejek repkednek, én pedig csak pislogok. Ekkor újabb hulla pördül elém és felém szúr kardjával. Valami azonban gyors mozdulattal kettévágja. A harcos az, az élőholt.
- Látod? Veled vagyok... - szabadítja ki bokáimat, majd kezét visszacsúsztatja kulcscsontjára - Segítesz nekem megölni a nekromantát és a dicsőség, a pénz, mind a tiéd.
- Mi az ördög vagy te? - kérdezem meglepetten, emésztgetve a szavakat.
- Valaki, akivel közös az ellenséged! - nyomatékosítja előző szavait, majd egy gyors mozdulattal lefejez két, éppen a föld gyomrából előmászó hullát.
- Rendben. - nyugtázom a dolgot - Megegyeztünk! - vigyorodom el, elvégre számomra a pénz a lényeg, édesmindegy, hogy a nekromantát ki öli meg. Nem mondom, hogy nem szeretek kardozni, vagy szarházikat ölni, de birkózzon csak meg vele nyugodtan.
Bólint, majd elindul a kripták felé. Fogalmam sincs megérzés-e ez tőle, vagy talán kilogikázta, hisz számomra is ésszerű, hogy ott bújik meg a nekromanta... mégsem lépdelnék ilyen hatalmas magabiztossággal arrafelé, elvégre még vagy számtalan helyen lehet. Ő azonban megy, mintha valamiféle láthatatlan erő vinné arra.
- Ott bujkál! - mutat az egyik kripta felé.
- A kriptában? - kérdezek vissza csodálkozva. Úgy tűnik valóban biztos a dolgában.
- Alatta. - pontosítja elképzelésemet, én pedig értetlenül nézek rá, miközben ledöfök még pár csontkollekciót - A kripta alatti kazamatában.
- Honnan tudsz e ilyeneket? - kérdezem meglepve.
- Nem tudom, inkább csak érzem. - világosít fel, majd felém fordul - Nem tudom mi vár odalent ránk, résen kell lennünk!
- Világos. - bólintok, majd az eszembe ötlik valami cseppet sem lényegtelen - Akkor nem lenne jobb a babát itt hagyni? Elvégre a kazamata nem babáknak való hely... - motyogom elgondolkodva - Persze nem itt fent, egyedül a hullákkal, hanem biztonságos helyre vinni.
- Hozzám tartozik. - kapom meg a választ.
- De mégis... - kötöm az ebet a karóhoz, ám közbevág, megelőzve újabb remek érveim hadát.
- Nyugalom, bőven idősebb ő tenálad.
- Úgy érted ő is... nos... halott már? - kérdezem elhalkulva mondandóm végére. Nagyon furcsa ez az egész, elképzelni sem tudom miféle szerzetek lehetnek ők.
- Tulajdonképpen igen. - kapom meg a választ - De most menjünk, intézzük el, mert a végén valóban hullasorsra jutunk! - nevet, s indul is.
Én pedig némán kövezem. Útközben lelkesen tovább irtjuk a temető lakosságát, egészen a kriptáig. Az ajtó tárva-nyitva, ami újdonsült bajtársamat igazolja. Kíváncsi vagyok a többi dologban is igaza lesz-e, ám valójában azon lepődnék meg, ha nem lenne. bent fáklyát gyújtok, hogy lássunk is valamit, s míg egyik kezemben azt tartom, a másikban kardomat. A kriptaajtót bezártuk magunk mögött, hogy a holtak hátulról ne tudjanak meglepni bennünket, bár attól félek a föld alatt ez hasztalanná válik majd. Ennek ellenére bizakodó vagyok, mint mindig. Már a kezemben érzem az aranyló kis érmék sokaságát, sőt... gondolatban már el is költöttem mindet.
A sírok között bojongva, folyamatosan rohamoztak meg mozzanatok, képek, pillanatok a jövőből, de sokkal több mint szokott máskor, ekkor próbált meg kimászni egy megelevenedett hulla a földből, azzal a lendülettel pallosommal le is csaptam koponyájának felét a szeme magasságában.
-Milyen szomorú, mikor arra ébredsz egy hosszú álomból, hogy halott vagy.. igaz baba?-
Ezt követően a köd ami az agyagos talajú sírt körbevette elkezdett oszladozni, és több élőholtat pillantottam meg, botladozó járásaik eléggé feltűnőek voltak, pár halott mikor zavaróan közel kerültek hozzám, megízlelhette pallosom pengéjét ugyan is a szájuk magasságában lendítettem feléjük kétkezes kardomat. Tovább ballagva még egy alakot megpillantottam a távolban, de nem mozgott olyan botladozóan mint a többi árny, inkább kecsesnek volt mondható, körülötte más formák is kirajzolódtak, megtámadták őt is, de ahogy elnéztem nem okozott neki gondot, pár mély álmából ébredő teremtmény. Oda akartam hozzá rohanni, de eszembe jutott, hogy a külsőm nem épp megnyerő a jelen pillanat, de már késő volt, észrevett, próbáltam volna vele tárgyalni de már nekem is rontott. Pengélye oldalról közeledett bordáim magasságába, a megfelelő pillanatban hárítottam az ő pengélyét az enyémmel, az időzítésem tökéletes volt, így ő kicsit megtántorodott, hátrált pár lépéssel támadóm, a sok száz éves tapasztalat meghozta hatását. Sötét volt ugyan, de így is elég közel kerültem ellenfelemhez, kinek fleismertem haját a látomásaimból és a hangját is. Ismét néhány pillanatnyi betekintést nyertem a jövőbe, a lány rám támadt látomásom szerint, abban a pillannatban a jeleben is elkezdte rohamát az ellenfelem, sikerült újra hárítanom és kitérnem kerdjának borotvaéles pengéje elől, és alap támadásait már valamennyire ki is ismertem.
-Nem akarok veled harcolni! Gondolom a nekromanta miatt jöttél te is ide, én és miatta vagyok itt, mármint úgy értve hogy miatta jöttem ide, nem ő élesztett fel, csak levágni jöttem.- Próbáltam beszélni vele de a lány újra támadt, ezúttal figyelmetlen voltam, felülről hasított rám, és a pengét már csak akkor tudtam megállítani mikor már kulccsontomat átvágta, fél kézzel fogtam a pengét hogy mélyebbre ne vágjon, egy erőtlenebb taposó rúgással hátrébb löktem. Kulccsontomat fogtam, ugyanis fájt az imént elszenvedett sérülés.
-Nem érted!? Nem akarlak bántani, ha a vérdíjat túztek ki a nekromanta fejére és neked arra fáj a fogad, a pénz és a dicsőség a tiéd, de a fégső csapást nekem kell bevinnem neki, ha nem így történik hamarosan meghalok... megint...- Nevettem egy jóízűt enyhén torz hangomon. -De ezúttal végleg... nekem nincs lelkem, mások lelke tart engem úgy ahogy életben, tőlük válok erősebbé, mások lelkére van szükségem az élethez, és ezekben az élőholtakban még a lelkek töredéke benne van, de ez nem elég, nekem a nekromanta lelke kell, benne még van egy viszonylag teljes értékű lélek.-
Amint hosszabb monológomat befejeztem, ismét feltörekedett a föld felszínére néhány élőholt, és a lánnyal együtt engem is támadtak, én gyorsan harcképtelenné tettem az élőholtakat, de a bizalmatlankodó "ellenfelem" balszerencsés volt, egy-gy élőholt erősen rámarkolt a bokáira, ez által alig tudott harc közben megmozdulni a leányzó, segítettem neki, az utolsó élőholt mire csapdába esett nyitott védelmét kihasználhatta volna, rothadó húsába vágtam és derégban ketté vágtam, majd meglékeltem a koponyáját.
-Látod? Veled vagyok..- A fejvadász bokáját fogó utolsó két élőholtat és végső nyugalora helyeztem, hátráltam a lánytól, és ismét visszahelyeztem egyik kezemet a kulccsontomra.
-Segítesz nekem megölni a nekromantát és a dicsőség, a pénz, mind a tiéd.-
Régóta nem hiszek semmiben sem, bár pontosabb lenne így: semmi jóban. Az a csekélyke, amellyel röpke 21 évem alatt találkoztam eltörpül a sok kegyetlenség mellett. Miért is lenne másképp, ha ebben a félelemmel és kegyetlenséggel teli sötét világban a legtöbben saját boldogulásokat helyezik középpontba?! Számukra a jó az, mi kézzel fogható hasznot szül, minden más időpocsékolás. Felesleges időhúzás. Így lehet itt a legegyszerűbben boldogulni. Épp ezért talán ők gondolkodnak jól, ám amíg így vélik, a változás is várat magára. Az egyre gyarapodó duhajállományt elnézve az én munkám is az. Időpocsékolás. Elkapok egyet, s másnapra rögtön újabb három ember fején van vérdíj. Eleinte kétszer meggondoltam kit viszek a hasonlóan méltánytalan hatóság emberei elé, s igyekeztem foglyaimat élve leszállítani. Mostanra azonban kegyetlen gyilkossá váltam. Kiábrándultam mindenből, legfőképpen magamból.
Legutóbbi munkám során csúnyán megsérültem, így néhány napig állandó menedékemként szolgáló kunyhómban húztam meg magam. Az északi határnál van, magasan a hegyekben, hol nem ér utol senki. Egy kis falucska is van arra, egyszerű, de romlatlan lakókkal. Szeretek ott lenni, messze a sok mocsoktól, ám tegnap ismét útra keltem. Az a hír járja, hogy egy délebbi településen, ami úgy egy napi járásra terül el otthonomtól, egy nekromanta garázdálkodik. A közeli város elöljárója pedig nagy jutalmat tűzött ki a fejére, amit szándékomban áll megszerezni. A többi bérgyilkos amúgy sem kezd szívesen hullákkal, így még a velük való versengéstől is megkímélhetem magam. Gyűlölöm a nekromantákat, nem szeretem, ha valaki nem játszik szabályszerűen. Az élőholtak pedig... egyszerűen undorodom tőlük. A szaguktól és a kiüresedett, bugyuta tekintetüktől amiben már csupán a céltalan pusztítási ösztön szikrája pislákol. Talán valójában picikét tartok is tőlük. Vagy valójában félek, de ezt sohasem merném bevallani magamnak. Nem is tudom mi lenne rosszabb, egy nekromanta kezére kerülni, vagy egy élőholt rothadó gyomrába. Kölyök is ideges, érzem rajta. Már közel járunk, nemsokára odaérünk.
Úgy háromnegyed óra múlva egy kis községbe érek. Az út mellett egy lepukkant csehó fészkel. Úgy érzem jobb, ha betérek, és faggatózom kicsit. Nem szeretem a meglepetéseket, a rosszakat legalábbis egyáltalán nem. Kikötöm Kölyköt, megitatom, rakok elé némi rágcsálnivaló szénát, majd lendületesen lépem át a küszöböt. Jöttömre bent megfagy a levegő, de nem törődöm vele. Megszoktam már, ritka a nő az én "szakmámban". Ahogy a kocsmanépek közt is. Egyenesen a pulthoz sétálok, s kikérek magamnak egy pohár bort. Amint kihozza nekem a csapos, meg is szólítom.
– Mire gondol? Elég furcsa, hogy nem Ön az első, aki megkérdezi. – mondja, s látom a szemében a félelmet, ennek ellenére közelebb hajol, egészen a fülemhez, majd suttogni kezd – Állítólag egy nekromanta az. Menjen a temetőbe, arrafelé történt a legtöbb a furcsaságok közül.
– S rajtam kívül keresi őt még más is? – kérdezem meg, hiszen ezt még fontos tudnom. Nem szeretek osztozni a jutalmon.
– Egy fiatal férfi nemrég itt járt, őt is a furcsa történések érdekelték... – mondja, de félbe szakítom. Ennyi bőven elég, ennyiből tudom, igyekeznem kell.
– Köszönök mindent! – húzom le a boromat. Ez után megtörlöm a számat, majd felpattanok, s indulok is kifelé.
– Milyen finom bőrcsizma, biztosan drága volt? – hallom meg egy szék nyikordulását magam mögött.
– Parancsolsz? - fordulok hátra unottan sóhajtva egyet. Mögöttem egy nagydarab férfi emelkedett fel az asztaltól, aminél harmadmagával iszogatott. Olybá tűnik megtetszett neki a csizmám, vagy más egyebem, de el kell, hogy keserítsem. Túl sokan haltak meg azért a csizmáért. – Nem a te méreted!
– Csak azon merengtem, hogy mégis honnan telik egy ilyen fiatal leánynak ilyen csizmára... – ropogtatja meg nyakát, miközben közelebb jön pár lépéssel. Én pedig veszem a lapot.
– Az olyan disznók fejére kitőzött jutalomból, amilyen te vagy! – válaszolom a lehető legkészségesebb tekintettel, amit fáradt arcomra tudok erőltetni.
A kocsmanépség felhördül, a nagydarab elvörösödik mérgében, a pultos pedig valamivel hátrébb húzódik, védettebb területre. Ostobák, nincs időm most ilyesmire!
– Elnézést, nem akartam megsérteni a falu sertésállományát! Ám ha már úgyis tárgynál vagyunk, nem kaphatnám el előbb azt a nekromanta disznót? Sokat utaztam, fáradt vagyok, szeretném a dolgomat végezni! - mordulok fel, mire a nagydarab képe is fehéredni kezd. Hamar ki is fakul.
– A... a nekromanta... – nyöszörgi akár egy kisgyermek. Imádom hallgatni, mikor nagy és erős emberek nyöszörögnek.
– Köszönöm! – tárom szét a karomat elismerően, majd újra a távozást tűzöm ki célul.
– Ostoba vagy, ha a temető felé mész leány! – szólal meg egy másik kocsmatöltelék. Ahhoz képest, hogy a holtak járnak-kelnek errefelé, eléggé tömve van ez a hely. Hiába, az alkohol jó dolog, ez is bizonyítja!
– Ostoba, aki csak ül, s várja a csodát, mert varázslat ugyan van, de csodák nincsenek! – fordulok feléje tán kissé szánakozó, de sokkal inkább eltökélt tekintettel. Nem ő az első, aki óva int, pedig inkább a nekromantát kellett volna. Amint kiértek nyomban a temető felé veszem az irányt, ezúttal gyalogosan.
x.×X×.x
Sötétedni kezd, mire belépek a temető rozoga fakapuján. Sehol senki, ez bosszantó. Mint mondtam gyűlölöm a rossz meglepetéseket, márpedig ha holtakról van szó, az mindig van. Nem is látom be a sírkertet rendesen, mivel dombra épült. Arra jutok, jobb, ha felsétálok a tetejére, onnan talán belátom, ám ekkor elkapja valami a bokámat. Sikkanta ugrok félre, a lábamat markoló oszladozó kéz pedig bokámon marad, akár egy morbid kis ékszer. Zavartan nézek körül, remélem maximum csak a nekromanta halotta sikolyomat. Őt úgyis kizsigerelem. Leszedem magamról a még mozgolódó kezet, majd kardom pengéjével döföm keresztül. Bárki kovácsolta, lefogadom, hogy mágia ellen készült, egy alkalommal még egy ajtót védelmező pecsétet is feltörtem vele. Ekkor azonban váratlanul megmozdul a föld, majd erőtlen, ám annál vérfagyasztóbb nyögések tömkelege tölti meg a levegőt. A holtak felélednek. Futólépésben igyekezek tovább a dombtetőre, útközben lekaszabolva kettő és fél sírtölteléket, ám amint megpillantok fent valakit megtorpanok. Egy csontvázféleség, ám kardja és lendületes, erőteljes mozdulatai arra engednek következtetni, hogy nem egy élőholtról van szó. Ám azt már első ránézésre látni lehet, hogy sötét mágia tartja össze csontjait, mi más lehetne? Undorító, irtózatos mágia! Ráadásul saját teremtményeit kaszabolja, miféle szórakozás ez? Beteg elme!
– Vegyél búcsút ettől a világtól nekromanta! – intek felé kardommal, majd megindulok feléje.
– De én... – kezd bele zavartan mondandójába, ám közbe vágok. Nincs kedvem húzni az időt, s ismerem már a hozzá hasonlók mocskos kis trükkjeit.
– Épp elég embernek ártottál már, élőnek és holtnak egyaránt! – mondom, ekkor azonban meglátok valamit a hátán. Egy... babát? – Jó ég, te szörnyszülött! – kerekednek el a szemeim – Mit akarsz azzal a kisbabával, te bestia? Ezért a pokol legsötétebb bugyrában fog elrohadni!
– Én nem... – kiáltja ismét, s én ismét nem várom meg szavait. Neki rontok, ügyelve rá, hogy a kisdednek ne essen baja.
Szerkesztve ookami67sophie által @ 2016. 02. 04. 21:41:30
Egy kisebb faluba érkeztem meg, eléggé vészjósló volt a hely, ég borult, ködösek az utcák, a fák, növények szinte mind elpusztultak, az állatok zavartak, idegesek voltak a környéken. Csuklyával a fejemen betértem egy fogadóba, és leültem a pulthoz, rendeltem egy korsó sört, mikor kihozta feltettem neki a kérdésem ami miatt idejöttem.
-Nem tudja miért ilyen sötét ez az egész környék?.. Mintha mikor ide betér valaki és először meglátja ezt a falut, olyan mintha az ember egészéből eltűnne a jókedv...- A pultos férfi közelebb hajolt hozzám egy kicsit és lesúgta a választ. -A sírok feltörtek, üresek... de nem sírrablókról van szó.. egyes halottak, kiknek feltörték a sírját, állítólag látták őket sétálni a falu többi lakója között, de mintha mások lennének...- A pultos néhány már üres korsót elvitt hátra majd visszajótt és folytatta a beszédet. -Állítólag egy necromata van a faluban, visszahozza a holtakat a sírból, mióta a sírokat feltörik azóta, a falu egész környéke megváltozott, a lakók se olyanok már, a környező állatok is vagy eltűntek, vagy agresszívvá, zavartá váltak, a növények, elpusztulnak, nem jósolok túl hosszú jövőt ennek a helynek, ha ez a probléma nem oldódik meg egy hamar. -Acsuklyám sötétjében elmosolyodtam, megittam a sörömet gyorsan és felálltam, kicsit mintha belőlem is elkezdett volna az a negatív energia sugározni mint ami körüllengte a falut, majd megszólaltam. -Köszönöm szépen a sört és az információkat, azt hiszem ennyi elég is lesz, jó éjszakát.- Igazándiból nappal volt de ott a sötétségben ebből semmit sem lehetett érezni.
A fogadót elhagytam, és kutatni kezdtem, körbejártam a fél falut mire éreztem valami furát, végigfutott az a forcsa és nosztalgikus érzés a gerincemben, mintha az a valami rám is hatással lenne, ekkor már tudtam biztosan egy necromatáról van szó.
-Hol vagy!!??... tudom hogy itt vagy!?...- Élőholt létemre már a rosszullét kerülgetett, a baba a hátamon mutatott egy képjelenetet, egy velem szemben álló női alakot fekete hajjal, de az arcát nem igazán láttam.
-Áh!... most jön rád a beszélgethetnék?... nem épp a legjobbkor, inkább azt próbáld meg tudatni velem hogy ki az oka ennek az egésznek, ne pedig olyan dolgokat mutogass amik talán csak hetekkel később történnek meg...- Befáslizott kezemet csupasz pofacsontomhoz tettem és megdörzsöltem az arccsontomat a csuklyám alatt, úgy éreztem mintha valami át akarná felettem venni a hatalmat, de próbáltam ellenállni.
-Necromata!!.. én vagyok az!.. a jó öreg kaszás érted jöttem!!!- Egyre több kép és hang kezdett meg újra rohamozni, képek a fekete hajúról, és egy hangfoszlánya, talán az övé volt, próbáltam a képfoszlányokba kapaszkorni hogy megaradjan a józan tudatom.
Megszólal az az áldott csengő, na végre már alig vártam. Ahogy a tanár kimegy a klikkesedés és beindul.Mindenki összegyűlik a csoporthelyén és kezdetét veszik a beszélgetések.
Többen engem néznek és rólam beszélnek, hol pozitívan, hol pedig szidnak jobbra-balra. A pasik oda vannak értem, tetszik nekik, hogy beszólogatós vagyok és dögös. Hallom minden egyes szavukat. De nem hat meg.
Beszéljenek, ha nekik jól esik. Nem is érdekel, e azért vicces mennyire kis primitívek ezek az emberek.
Aztán az egyik gyökér megjelenik az asztalomnál, és ami nem tetszik az az, hogy az arcomba mászik. Legszívesebben csúnyán kárt tennék benne, de ezt nem mutatom. Az aurámba mászol te hülye fasz! Ha jól vettem le ez a srác lenne az alfa híműk. Hát szívás, de nekem nem jön be.
Bár nálam is bepróbálkozik, de engem a fura srác most jobban izgat, mert más és meg akarom tudni miért ilyen. Meg elég helyes is.
- Csibém, - a kurva anyád a csibéd, te fasz! - úgy látom rossz helyre ültél… - vet egy lekezelő pillantást Evan felé. Na mert te aztán akkora csődör vagy mi? Hogy csak így bárkit lenézhetsz? Idióta gyökér! Szerinted, de szerintem meg nem.
- Valóban? Miért is? - mindezt a lehető legcukibban kérdezem, de azért ott a gúny is. Bár amekkora idióta ez a srác, kétlem, hogy feltűnik neki. Primitív állat! Utálom az ilyen lényeket, így a legtöbb halandót is.
- Egy ilyen lánynak, mint Te, nem kellene egy olyan lúzer mellett ülnie, mint Stessie… Ha szeretnéd, szívesen elintézem neked, hogy mellettem ülhess… - kezdem unni ezt a dumát. Mi az, hogy lúzer? Szerintem ő inkább az mint Evan. Ráadásul pont mellé. Oh kicsike nagy falat vagyok én neked. Korábban kellene felkelned, hogy megkapj egy olyan csajt, mint én. Nincs kedvem őt hallgatni tovább, így közbe vágok.
- Szerintem magam is el tudom dönteni, ki mellett akarok ülni. - fogalmazok még finoman, ahelyett hogy anyáznám és felrúgnám. Rohadna meg ez a köcsög! Felhúzott, pedig ma nyugodt akartam maradni. Hát ennyit erről, majd talán holnap.
Látom, ahogy lehervad arcáról a vigyor. Ezt nevezik oltári nagy szívásnak köcsög! Most mérges vagy? Annál jobb.
- Jó… - egy ideig kussol, majd csak ennyit bír kinyögni. Úgy látszik szarul viseli a vissza utasítást. - Ha a Flúgossal akarsz barátkozni, csak tessék… - szívem szerint kiröhögném.
Mennyire féltékeny volt most Evan-ra, láttam a szemében. Nem megvetést érzett, hanem ezt, mert őt dobta egy ilyen jó csaj mint én egy olyan miatt mint Stessie. Még szép, hogy csak úgy árad belőle a féltékenység.
De a többi srác se nézi ezt jó szemmel, a csajok meg egyenesen sokkot kaptak. Hehe, vicces nézni az arcokat. Hát ha még tovább megy ez a játék.
- Mégis miért? - hallom meg halk kis hangját, de nem felelek neki, csak úgy teszek mintha nem hallottam volna meg. Ráadásul jön az őrült fizika tanárnő, aki rögtön csendet kér és figyelmet. Hát ha még meg is kapná, de inkább csendben maradok mint egy jó kislány.
Majd eljön az én időm is, hamarosan... Ha megkaptam, amit akarok, Stessie-t. Végig unatkozom az órát, e azért figyelek, de néha néha elszórakozgatok. Persze nem durván, csak valaki leejt valamit, az egyik srác majdnem felborul a székkel.
Mindezt persze véletlennek gondolják, de nem, hisz én használom erőmet... Részben.
Órák után a lehető leglassabban pakolok. A töri szar volt és az összes többi óra is. Kár, hogy nem volt tesi, azt nagyon hiányolom. Jól jönne, de majd holnap reggel, akkor dupla óra lesz.
Egész nap a teremben voltam, nem mentem ki. Csak ültem mellette, de nem szólaltam meg.
Az feltűnt, hogy ha én ott vagyok őt észre se veszik és nem szólnak be menni, így ezért maradtam. Beszéljenek csak rólam, engem nem izgat, de vele így megkedveltethetem magamat esetleg. már csak ketten maradunk. Erre vártam. ha jól sejtem akar majd valamit mondani.
Persze mások fejében turkálni nem az én műfajom és sajna nem is vagyok erre képes. Pedig klassz lenne.
Látom az értetlenséget a szemében. Most mi van? Senki se volt még hozzád ilyen?
- Am… Te nem mész? - szívem szerint elkuncognám magam reakcióján.
- Gondoltam megvárlak. - mosolyodok el, mire zavarba jön. Tündéri. Látom nem érti mit akarok ezzel.
- Oh… - hát ez aztán válasz. Érdekes fiú. - Am,… Én … Szóval… - furcsa. Dadog itt mindent össze meg vissza, semmi normális nem hagyja el az ajkát. Vicces, vicces. Tényleg fura, de helyes. Lassan indulok el az ajtó felé.
- Damnatis! - erre felé fordulok. Vajon mit akar mondani? Ilyenkor örülnék, ha tudnék gondolatot olvasni.
- Tessék? - fordulok visszafelé. Azt hittem már meg se szólal. Félénken jön utánam. Hova lett az a bátorság, amivel megszólítottál? Hehe, feldobja a napom ez a vakarcs.
- Én… Szóval… Köszönöm, vagy mi… - végre, csoda történt. Látszik nem igen erőssége a kommunikáció.
Korrepetálni kellene őt, talán ha jó fiú lesz akkor megteszem. Kap tőlem néhány nyelvleckét. Mert hát őt úgyis meg fogom kapni, csak lassabban, mint a többieket.
- Ugyan mit? - kérdezem, mintha nem érteném mire is mondta. De gondolataim máshol járnak. Mondjuk az első csókra, hogyan lesz az enyém... Hm, finom. Csak fordulok és megyek is ki. Még ma próbánk is lesz a csapattal.
Próba után késő este esek be. Persze beugrottunk bulizni és elfogyott pár üveg pia, viszont démon létem előnye, hogy nem érzem magam ittasnak. Anyám persze rögtön kiakad, hogy miért nem jöttem haza hol voltam és miért.
Csak egy könnyed mozdulattal lököm arrébb és megyek fel az emeletre, őt szóra se méltatom. Levetkőzök és fehérneműben nyúlok el az ágyamon, úgy alszok el.
Reggel persze ismét az ébresztő és a kapkodás. Most viszont késve érek be, de még a tanár előtt matekra. Már szólogatnak be Stessie-nek, de mikor meglátnak, én leszek az új téma.
- Nézd csak Stessie itt a kis szerelmed. - leülök, de addig folytatják, amíg el nem húzom magam.
- Héj seggfej. - szólok oda a tegnapi srácnak. - Te mindig ilyen szarul viseled, ha kikosaraznak? Szar dolog lehet az osztály legfurább srácára féltékenynek lenni nem? - mosolyodok el diadalittasan.
- Mocskos kis ribanc! - morogja. Na jó, én nem akartam de hát most mégis muszáj lesz.
- Hogy mi? Bocs nem hallottam rendesen. - vigyorodok el.
- Mondom, te mocskos kis ... - elindul felém, de pofára esik a saját cipőfűzőjében. Az osztály röhög ő meg ég ezerrel. Ezt nevezik szívásnak.
Bejön a tanár és csend lesz. Aktívan szenvedem végig az órákat egészen az utolsó kettőig. Aztán irány a tesi öltöző. A lányok csipkelődnek oda felé menet, Lexi vagy ki állandóan beszólogat, Stessie csak gyorsan igyekszik be meghúzva magát. Hagyom, a csajnak had ugasson nekem.
- Olyan gáz vagy. Hogy nézel ki? Pfuj. És egy olyan nyomival kezdesz mint Stessie. Szánalom a köbön csajszika. - mikor elég látványos helyre érünk és sokan vannak kint ~ főleg fiúk és persze más lányok is és a mi osztályunk ~ csak ismét erőmet használom.
Szoknyácskája fellibben és kivillan rózsaszín kis macikás nyuszikás bugyija. Azta, hát ilyet utoljára 6 évesen hord egy lány. Hatalmas nevetés tör ki. Azt hiszem a két legnépszerűbb embert sikerült kiiktatni.
Gyorsan öltözök át tornadresszre, mielőtt még bárki is jobban szemügyre vehetne. Hajamat hajgumival felfogom, bár nem szívesen teszem.
Kisietek a terembe, csengetnek. Bent vannak a fiúk is. Most mindenki azt a srácot és a kis Lexit szívatja. Se velem se Evan-nal nem foglalkoznak.
A tanár bejön és csendet kér, majd kezdetét veszi, egy kemény bemelegítés melyet férfiakat megszégyenítően oldok meg. Hisz a lányok rég kifulladnak és én a fiúkkal simán lépést tartok.
Aztán a fiúk gyűrűznek, mi meg gerendázunk. Klassz, ezt szeretem. A tanár elmondja mit kell, megmutatja a gyakorlatokat és engem kis híján elkap a röhögés. Ez vicc? Ilyen dedós dolgokat kell?
Ezt egy 5 éves megoldja. A lányok végig szerencsétlenkednek, én meg csak nyújtok unalmamban. Legszívesebben rajtuk röhögnék, de nem teszem.
- Damnatis! - szólít a tanár. Én meg nézek rá mint egy hülyére és karba fonom a kezemet.
- Tanárnő ez komoly? Csak ennyi? - mérem végig a helyzetet. Hasalj a gerendára, kelj fel, balerina lépések és egy kis hülye leugrás a végén? - Lehetne kérni egy dobbantót? - kérdezem.
A tanár sóhajt és jóváhagyja. Kiviszek egy dobbantót, elhelyezem, majd nekifutásból érkezés dobbantóra és egy szaltóval a gerendán. Csinálok spárgát, kézen átfordulást, cigánykereket, mindenféle gyakorlatot, hátra felé kézen átfordulást, hidat és a végén egy hátra szaltóval le.
Mindenki tátott szájjal néz, fiúk is abba hagyták a gyakorlást. Meghajlok és le is ülök. Ennyi lenne kis picsák, lehet próbálkozni.
- Kiváló Damnatis. - tapsol meg a tanár, majd az óra további részében önálló foglalkozás címszóval hajtok végre gyakorlatokat.
Csengetnek és van egy kis szünetünk. A folyosóra megyek, kicsit pihenni. Ha minden igaz, majd ő is kijön.
- Szia. - köszönök rá mosolyogva, visszaköszön és megy be az öltözőbe. Annyira nem ment neki jól ami miatt a fiúk cseszegették. Csak elmosolyodok, és kint maradok.
- Héj cica cica. - erre a hang irányába nézek. Már megint az a gyökér.
- Anyád a cica gyökér! - reagálom, le mire csak szorosan megáll előttem.
- Nem kifizetődő velem így beszélni, ezt egy életre jegyezd meg. - mászik bele aurámba. Hát még velem mennyire nem seggfej! De nem akarom még komolyabban bántani. - Nagyon nem tetszik, amit csinálsz. És az a lúzer. Nevetséges. Nem értem, hogy egy magadfajta csaj miért vele lóg és nem a menőkkel. De nem számít. - kezd el fogdosni. A tanár persze bent van, ráadásul a folyosó végén vagyunk, most kevesen járnak erre, maximum, ha az öltözőjükbe mennek.
- Eressz el te állat! - förmedek rá és megpróbálom eltolni magamtól. Vállába marok. - Engedj már el!!! - és érzem, hogy szemem feketére vált és megégetem, ott ahol a kezem rajta van. Fájdalmas kiáltással enged el és hátrál meg rémülten. Valószínűleg bőrén kisebb égés nyom maradt.
- Te átkozott nő. Ugyanolyan fura vagy mint az az idióta Stessie! Neked véged ha elmondom másoknak!
- De nem fogod. - hangom ridegen cseng. - Nem fogod ezt megtenni, mert ki hinne neked? Senki. - inkább sarkon fordul és elmegy a másik öltözőbe hűteni magát. Csak leülök a földre és játszom, hogy sírok, hiszen tudom, hogy Evan szemtanúja volt az egésznek. Mikor elindul és igyekezne elmenni mellettem olyan gyorsan ahogy csak, tud, megszólítom.
- Láttad igaz? - de nem nézek fel rá. - Te is tudod, amit ő. Hogy fura vagyok. - szipogom. - De kérlek ne mondd el senkinek. - nézek szemeibe. - Az emberek a másságot nem értékelik, vagy félnek tőle, vagy pedig furának tartják. Én a félnek kategóriába lennék, lehet ....
Reggel időben kelek, hisz anyám nyaggat, ha nem igyekszek, elkések. Morogva kelek és pillantok órámra. Bazd meg még aludhatnék vagy 1 órát! Földhöz is vágom a mellettem levő ébresztőt.
Kurva anyád basszad meg te szar!
Egy üdítő zuhany, majd irány törölközőben a szekrényem. Legalább az a kibaszott egyenruha nem kell most a suliba. Elgondolkodok, mit kellene felvenni, de végül világos kissé feszes cuccra esik a választásom.
A tükörben elégedetten nézegetem magam. Hajamat kiengedve hagyom egy gyors szárítás után, csupán egy csatot teszek bele. Csodás smink és már mehetünk is le az emeletről. Táskámban a szükséges dolgok órákra.
Emeletről leérve anyum tovább zaklat. Ülj le reggelizni, fontos a reggeli étkezés. És milyen ruha van rajtad? Ez a smink? Így nem mehetsz! A többire már nem is figyelek, körülbelül mintha ennyit mondana: blablablablabla....
Egyszerűen nem érdekel, mit ugat, de idegesít. Egy idő után,~ami nekem általában pár perc~ megelégelem és egy egyszerű mozdulattal juttatom a nyitott ajtón át be a nappaliba és le a kanapéra.
- Elhallgatnál már végre hülye picsa? Megfájdul a fejem! - kezdem el halántékomat masszírozni. Nyaa... Ez nagyon nem jó! Nem is eszek, csak egy almát. Éhességet se érzek, minek egyek? Fogom táskámat és még mielőtt bármit is mondhatna, már megyek is.
A suliban se sokkal jobb a helyzet. A terembe belépve szívem szerint mennék is ki. Sok klikk, sok ribanc, sok jó de öntelt pasi, okoskák ... Lúzerek ... Oh te jó ég, egy igazi állatkert!
Leülök az egyik szabad padhoz ahol senki sincs. Az ablaknál levő széket foglalom be. Még van vagy 20 perc az első óra előtt. Fecseg mindenki össze-vissza, majd pár csaj rövid időn belül megtalál.
- Szióka új lány. Lexi vagyok. Ők meg itt Lilly és Charlotte. - ül le mellém, ami nem tetszik. Ribanc nem vagy te velem egy szinten. Rögtön felülök a padra, lábam a mellette levő széken. Hátra dobom hajamat.
- Szia. - mondom minden mosoly nélkül.
- Gondoltuk lehetnénk bari nők? Mit szólsz? - mosolyog rám.
- Először is, kicsit gázok vagytok, másodszor meg nem áll módomban klikkesedni veletek. - mosolygok cukin, mire sértődötten elvonulnak. Ez van, itt én vagyok a vezető csaj, ők meg a kis senkik. Ha meg beugatnak, majd megszívatom őket.
Néhány srác engem kezd el bámulni, elmosolyodok.
Végig mérem őket. Tipikus szépfiúk, akik sorba döntik meg a csajokat... Egy kalandra jók, de sokáig nem izgatnak, így nem lehet velük eljátszadozni. Szemezgetünk, majd az egyik rászánja magát, hogy jöjjön. Na, bepróbálkozol?
Addig egészen úgy van, hogy idejön, míg az ajtón be nem lép csengetéskor egy fiú. Az osztály rögtön hangosabb lesz, beszólogatnak neki. Én csak nézem. Egész helyes, bár tényleg kicsit furcsa.
- Héj Stessie hallod még a hangokat? - röhögnek a csajok, sőt ez inkább vihogás már. Te jó ég, sok csürhe! Ekkora marhák! Tovább hallgatom, ő meg összehúzva magát igyekszik a helyére.
- Kérlek, mesélj már a képzeletbeli barátodról! - kontráznak rá a srácok is, még az előbbi is. A fiú meg megáll mellettem, itt van az egyetlen szabad hely.
- Mit mondanak most a hangok Stessie? Tiszta hülyén nézel ki! - erre csak sóhajtok.
- Héj Lexi vagy hogy hívnak? Mindegy nekem csak ribanc. - nézek rá. - A szépséged 99,9%-ékat el tudnám tüntetni egy vizes zsepivel. Ahelyett, hogy feleslegesen jártatnád, a szád inkább tanulj meg rendesen beszélni, és nem a szióka, pusszancska, csóksziból álljón a szótárad. - mosolyodok el. Bejön a tanár és a helyemre ülök.
Reagálni sincs ideje, kezdődik a matek.
A fiú mellett ülök és csak őt figyelem.
- Mit nézel? - kérdezi meg egy idő után.
- Semmi csak... - harapok kicsit ajkamba. - Aranyos vagy. - mosolygok rá. - A nevem Damnatis. - mutatkozok be.
- Evan. - erre bólintok, majd a tanárra figyelek. Ha akarok, valamit megszerzem, ha el kell játszanom kedves vagyok megteszem, de ő most felkeltette az érdeklődésemet és meg akarom szerezni.
Alig hogy felkel a Nap, s első sugarai beköszöntenek a szobába a függönyön át, máris kipattannak a szemeim. Nem azért, mintha hű, de koránkelős típus lennék, egyszerűen csak izgatott vagyok, és alapvetően éberen aludtam és kissé talán zaklatottan is, türelmetlenül várva végre a napsugarak bepofátlankodását, mert ez azt jelenti, végre összeülünk megbeszélni az esti akciót, és ebből egyenesen következik, hogy megint Roar balján ülhetek legalább egy egész órán keresztül. Kyáá, ha lehetne, szívecskéket eregetnék egészen odáig, röpdösve, köszönhetően ennek az jelentéktelen, mégis számomra valóságos ünnepnapot jelentő apróságnak. Arról nem is beszélve, hogy könnyedén előfordulhat, hogy megint maga mellé választ, mert a többiek nem szeretik annyira a bénázásom, de ő olyan türelmes és gondoskodó velem, kifejezetten szeret jelen lenni, mikor szerinte "produkálom" magam, hogy jobban izolálhassa a viselkedésemben azt a részt, ami kiváltja a bénázásom. Mert meg van róla győződve, hogy a stresszt, vagy valami speciálisabb érzést igyekszek így levezetni, hogy felfordítom magam körül a világot, s ez nem átok, ez csak puszta téves beidegződéseken alapuló viselkedés.
Na de az eltévelyedett gondolataim visszaterelendő a csodálatos reggelre, pattanok ki az ágyból, s magabiztos mosollyal indulok meg, hogy a fürdőbe vonulva tökéletes és vonzó, fiatal nővé igyekezzek varázsolni magam, mikor is arra leszek figyelmes, hogy valami - utólagos kódfejtés eredményeképp kiderült: a takaró a lábam köré tekeredve - visszarántja a lábam, s én nem túl kellemes viszonyba keveredek a padlóval...
* * *
- Ämi, mi történt az arcoddal? - néz rám Roar, és legszívesebben elsüllyednék a föld alá. A reggeli pofáraesés ugyanis komolyan rányomta a napomra a bélyegét, s most egy kendővel, amit az orromra kötöttem, rejtem a sérülést és a kék-zöld foltokat, amiket szereztem. Azt hiszem, lényegében el is tört az orrom, legalább is ömlött belőle a vér egy ideig, és Mia már épp kezdett komolyabban kétségbe esni - ő a legaggodalmasabb közöttünk, s hiába ismer, szerinte egyszer nemes egyszerűséggel valami kimondhatatlanul abszurd mód fogom eltenni saját magam láb alól -, mire végül Sven, az orvosunk, s egyben legidősebb tagunk a maga negyvenkét évével sikeresen felülkerekedik vattatamponjaival az orrvérzésemen. Amúgy kedvelem Svent, nagy lapát tenyerei vannak, s mellette, a nagy hegyimedve mellett úgy érzem magam, mint mikor még tudatlan és ártatlan kislány voltam, apám mellett, aki akkor óriásnak tűnt, és a legeslegerősebbnek a világon. Azt hiszem, emiatt Svenre is egy kissé apámként tekintek, és szeretek vele a különböző dolgaimról beszélni. Ő az egyetlen, aki hivatalosan is tud Roar iránti imádatomról például. Mia is aranyos, nincs vele bajom, de a maga tizenöt évével roppant egy rinyagép tud lenni, és mindenen beparázik, ami ilyen kis apróság - bár lehet, ehhez nagyban hozzájárul vériszonya is. Amúgy helyes, hiperaktív kiscsaj, egy problémája van, rivális Roar iránti szerelmem terén, ami piszkosul piszkálja a csőröcskémet. S van egy helyzeti előnye, szőke, és Roar a szőkéket előnyben részesíti. Nem baj, azért sem hagyom neki, hogy lecsapja a kezemről!
Csak legyintek a kérdésre, kár rá szót pazarolni, csak a szokásos.
- Nem kellene így inkább itthon maradnod? - aggodalmaskodik kissé Roar is, jobb kezével végigsimítva az arcomon. Érintése váratlanul ér, amitől kissé összerezzenek, de aztán bújós kiscica módjára simulok a mozdulatba, s kiélvezem minden egyes pillanatát.
- Nem, mindenképp szeretnék menni, erre vártam egész héten! - jelentem ki elővéve nagy, ártatlan őzikeszemeim, s nagyokat pillogok rá. Megrázza a fejét rosszallóan, de felnevet könnyedén.
- Rendben, legyen, tudna egy ilyen tekintetnek bárki ellentmondani? - a boldogság szinte túlcsordul bennem, hogy tud ilyen természetesen cukibogyó lenni? Egyszerűen csak egyre inkább beleszeretek minden egyes ilyen burkolt bókja után! Bár ne csak ellent ne tudna mondani, hanem egyenesen meg akarna szerezni magának: mondjuk magához húzhatna szorosan, s lágyan búgva csókolna meg szerelmesen. Ahh! Sóhajtok fel önkéntelenül a fantáziaképre.
- Figyelsz, Ämi? - pillant rám Roar, s most a szégyentől piroslom ki... Fél perc álmodozást engedek meg magamnak, máris sikerült lemaradnom a megbeszélés valami fontos részéről...
* * *
A feladat nem bonyolult - sosem az, ha velük tartok... Egyszerűen csak bemegyünk pár kocsmába vagy egyéb helyre, amit nyitva találunk és sokan tartózkodnak benn, hogy embereket világosíthassunk meg az igazságról, az istenek létezéséről szóló hazugságokról lerántsuk a leplet, s a különböző egyházak valódi mivoltára rámutassunk. Ha minden egyes ilyen alkalommal csak pár lelket tudunk megszabadítani, már akkor megérte az akció. Tehetjük ezt persze mindaddig, míg valaki ránk nem uszítja a hatóságokat.
- Sven, légyszi, hagy beszéljek én, még sosem beszéltem! - puhítom vagy öt perce a nagy apamackóm. Először rosszul esett, hogy nem Roar vitt magával, de ahogy ezen túltettem magam, rájöttem, hogy nem is olyan rossz Svennel lenni, mert talán végre lehetőségem lesz nekem is megcsillantani a képességeim. Roar mellett erre nem lenne lehetőség, csak a szórólapokat osztogathatnám, míg ő szerepel, de ez természetes is, hiszen ő a vezetőnk, nem lehetek ott én a szövegláda. De Sven nem feltétlen szeret többet beszélni a kelleténél, és szerintem kis meggyőzéssel átadja nekem a szerepet. - Nem tudom, Yu - csak ő hív Yunak, és csak tőle szeretem, ha így hív. -Nem tartom túl jó ötletnek - vallja meg őszintén.
- De most miért? - kérdezek vissza támadó taktikát véve fel a meggyőző helyébe, keményebb eszközökhöz nyúlva, hogy elnyerjem beleegyezését. - Ha sosem próbálom ki magam, honnan tudhatom, hogy nem vagyok rá alkalmas, vagy miből tanuljak, hogy jobb legyek? Hasznos tag szeretnék lenni, aki tényleg tesz is a csoportért, és nem csak kolonc. Sven, kérlek, tényleg szeretnék valamit tenni cserébe azért, hogy vigyáztok rám és törődtök velem.
Sóhajt egyet. Láthatóan mérlegel. Szerintem azért vele küldött Roar, mert nem akarta, hogy egy tömöttebb helyen bajba kerüljek, mert hiába, tekintse bárki bárminek, babonának, görcsös viselkedésből fakadó szerencsétlenkedésnek, a tényen semmit sem változtat, miszerint vonzom a bajt.
- Rendben, most az egyszer legyen - adja meg magát sóhajtva, amivel széles mosolyt csal az arcomra, s örömömben átölelem a karját, s abba kapaszkodva pipiskedem fel az arcáig, puszit nyomva rá.
- Köszönöm, Sven, köszönöm! - hálálkodom vidáman, kis híján felborítva mindkettőnket, csak rosszalló pillantása hűt le annyira, hogy tudjak viselkedni.
* * *
Hamar megérkezünk a település szélén levő szórakozóhelyig. Egyszerű, de viszonylag népszerű. Belépve már tudom is, hogy fogom felhívni magamra a figyelmet. Határozott léptekkel indulok meg, s intek Svennek, tegyen fel a pultra. Nincs túlságosan elragadtatva eme ötletemtől, de csendesen megemel, s úgy tesz fel a pultra, mintha csak elrugaszkodtam volna, s könnyed pillangóként röppentem volna fel oda, ismét megpihenve, s elbűvölő személyiségemmel - de jobbára csak ebben a környezetben kivételesnek számító átlagos szépségemmel - felhívjam mindenki figyelmét, aki nem elég részeg még ahhoz, hogy holmi asztallapnak támasztva a fejét hortyogjon már javában. - Emberek, ébredjetek megtévesztettségetekből! - kiáltom el magam, így most már az is rám figyel, aki eddig talán mégsem tette volna, mert mondjuk háttal ült. - Wyuna vagyok, s az “Egy Igazságot” hirdetem! Emberek, nyissátok fel szemeteket, s lássátok meg a valóságot a sok szobor és szertartás mögött, mert becsapnak benneteket, hogy pénzt csaljanak ki belőletek hiszékenységetek kihasználva, mert bizony mondom néktek, Istenek valójában nem léteznek, s erre a legjobb bizonyíték, hogy még mindig itt állok, s nem sújtott le rám egy villám sem! - szónokolok hevesen, szívemből, sorolva mindent, ami épp eszembe jut. A kocsma vendégei először csak néznek, aztán egy páran hangos nevetésben törnek ki, amihez ocsúdva a többiek is csatlakoznak, s előkerül a tulaj is a pult mögül, hogy megpróbáljon leszedni onnan, mivel nem vagyok odavaló, még ha belátni is a szoknyám alá.
Mintha hagynám magam! Ellépve előle, végigcsatangolva a pultot teljes hosszában, csodával határos módon semmit sem verve le vagy fel, de csak mert rutinos alkoholisták lopják itt a napot, és gondosan eltakarítanak mindent az utamból, így nem tudok elefántkodni a porcelánboltban.
- Az egyháziak épp olyanok, mint a kocsmáros, csak épp míg ő kábulatot árul nektek alkohol formájában, amit élvezhettek, és leépíthetitek vele az agysejtjeitek, addig az egyház nem ad semmit, csak hamis reményt ébreszt benneteket, hogy minden rendben lesz, hogy a túlvilágra megváltottátok a luxusjegyeteket, ők pedig basáskodnak rajtatok, szegénységet, nélkülözést és türelmet prédikálva hatalmas palotáikból, a belőletek kiszedett pénzből tornyozott vagyonuk tetejéről, s a ti általatok felkínált szüzeket rontják meg perverz vigyorral az arcukon, emberhúst zabálva! - osztom közben az áldást, s a felfordulást Sven is kihasználja, hogy egy-egy asztalra apró papírosokat szórjon, amelyek röplapunkat hirdetik büszkén, s egy közkedvelt helyet a városban, mint a gyűlésünk helyszínét, ahol tájékozódhatnak, ha meg akarnak világosodni.
A pult viszont véges, így elfogy a menekülési útvonal, s merész dologra szánom el magam, hogy elkerüljem a dühös férfi karjait. Becélozva a legközelebbi asztalt, rugaszkodom el, hogy az említett bútordarabon érjek “földet”, amely megbillen, arra késztetve, hogy előrébb lépjek, így immáron elkerülhetetlenül tovább billenve, hiszen bár visszaér vízszintesbe az asztal, de túl is lendül, s egy kellemesebb adag alkohollal társulva borulok rá egyenesen egy eddig ott nyugodtan ücsörgő alakra.
Riadtan emelem fel a tekintetem, rémült őzikeként pillantva fel a velem “megáldott” férfire. Egész megilletődöm, mivel a megszokott durva, és bűzös alkoholszagú, szögletes arcél helyett lágy, sőt kifejezetten bűnösen gyönyörű ívű, finom bőrű, mondhatni tökéletes metszésű arc pillant vissza rám, amelynek hatására egy pillanatra még a lélegzetem is eláll, és nem vagyok benne biztos, hogy a szívem nem hagyott-e ki ugyanúgy egy ütemet, vagy csak szimplán kezd szaporábban verni. Elpirulva kapom el róla a tekintetem, nagyjából azt a pózt véve fel, amellyel az ölébe érkeztem elé térdelve, s még inkább elvörösödöm, mert az elegáns, minden bizonnyal nem olcsó öltözéke tisztára elázott attól az italtól, amit ráborítottam. Riadtan kapom le az orromról, amely már ugyan néz ki valahogy, főleg a sminknek köszönhetően, de még mindig szükségesnek tartottam inkább eltakarni, a kendőt, s hevesen igyekszem felitatni a ráborult löttyből, amennyit lehet.
- Irtózatosan sajnálom, nem volt szándékos - nyöszörgöm kínomban, valami bocsánatkérő mosolyszerű vicsort villantva a férfire, hogy aztán lefagyjanak a mozdulataim, és elsápadva nézzem meg jobban beigazolódni látszó sejtésem megerősítendő, hol is jár a kezem, s felsikkantva kapom el azt a legintimem testrészéről, amit épp nagy erőkkel dörzsölgettem a kendővel, hogy megtisztítsam. Szó szerint az elgőzölés határára érek, mikor hátulról nagy mancs ragad meg, s emel ki a kellemetlen szituációból.
Sven az, aki a vállán átvetve ragad magához, s ahogy kissé felocsúdok, az is eljut a tudatomig, hogy ha nem iszkolunk veszett mód, csúnyán el fognak minket kapni, ami nem lenne egészséges, tekintve, mennyire a városvezetés bögyében vagyunk már a bandával. Viszont nekem sok dolgom nem marad, hiszen Sven cipel magával, így már csak az ő lábán múlik a sorsunk, így még visszapillantok a férfi felé, majd nem tudom miért, felé emelem a kezem, s csak annyit kiáltok vissza: - Gyere el a gyűlésre, kérlek! - Aztán csapódik mögöttünk a kocsmaajtó, s hamar a sikátorok útvesztőjébe kerülünk, Sven fürge mozgásának és jó helyismeretének köszönhetően könnyedén rázva le üldözőink.
* * *
Álmodozva ülök az ebéd felett. A tegnapi eseménysor egyszerűen nem megy ki a fejemből, s egyre csak azon pörgök, milyen jó lenne, ha megnyerhetnénk magunknak. Nem tudom, miért érzem ezt, s igyekszem olyan magyarázatokat adni, hogy már csak a külseje is vonzaná legalább a nőnemű egyedeket, akiket felszabadíthatnánk a babonák kínzó láncainak súlya alól. De valójában nem ez az indok, egyszerűen csak szeretném látni, és tudni, hogy nem neheztel rám. Hogy miért zavarna, ha bosszús gondolatokkal együtt jutnék csak eszébe, azt megint csak nem tudom. Egyszerűen csak nem szeretném.
- Roar, ugye ma este én is veletek mehetek? - kérdezem ugyanazzal a falattal játszva egy ideje.
- Végül is - néz rám elgondolkodva. A ma esti akció nem bonyolult, csupán elmegyünk arra a helyre, ahova a gyűlést hirdetjük, s figyeljük az embereket. Lesznek bizonyosan, akik valóban érdeklődésből jönnek, és nyitottak az igazságra, amit eléjük kívánunk tárni, de lesznek majd olyanok is, akik csak el akarják kapni végre a bandát, vagy legalább pár tagot, hogy megszorongassanak bennünket. Az az eljárásmódunk, hogy megfigyeljük, hogy viselkednek benn, mennyien várnak, mennyien adják fel, mikor letagad minket a hely tulajdonosa jogosan, mert vele aztán tuti nem egyeztettünk, sosem szoktunk, csak hasraütésszerűen megjelölünk egy helyet. Aztán aki nem tűnik veszélyesnek, annak a nyomába eredünk. Párosával, egyedül, épp hogy tűnik spontánabbnak, aztán egy idő után melléjük érve megszólítjuk őket futólag, hogy ha az Egy Igazság iránt érdeklődnek, kövessenek, és ezután vezetjük őket egy mellékbázisunkra, ahol feltárja előttük Roar az elveit. - Rendben, gyere! - vág hátba kedélyesen, persze gyengéden Roar.
- Komolyan? - sikoltok fel örömömben a nyakába ugorva és megölelgetve, aminek köszönhetően kapok egy gyilkos pillantást Miatól, amit általában nyelvöltéssel, vagy egyéb kedvességgel viszonzok, de most annyira csak az jár a fejemben, hogy ma megint láthatom azt a férfit, hogy fel sem tűnik.
* * *
Jellegtelen fekete nadrágban és fekete felsőben ácsorgok az utcán Bücherrel, mintha csak egy friss párocska lennénk, és sétálgatnánk, és jól éreznénk magunk, de nem nagyon tudnánk még egymással mit kezdeni. Nem csoda, nem is ismerem nagyon, Roar a legutóbbi útjáról hozta valami szomszédos városból. Szőke, magasabb, és vállasabb, de Sven mellett kis nyüzge - ki nem? - és piszok csendes, nem sok mindent lehet tudni róla. Nekem személy szerint feláll a szőr a hátamon tőle, és ha rajtam múlt volna, én tuti nem szavazom meg, hogy bandatag legyen, de Roarnak nem mertem volna ellenszegülni, ő pedig kedveli. Így elviselem én is, bár felciccentem, mikor vele hagyott a mocsok. De tekintetem a tömegen, s amint hasonló alak bukkan fel, felragyog a tekintetem, de minduntalan csalódottan sóhajtom is, mikor a helyiség fényénél egyértelművé válik, hogy nem ő az, nem is értem utána sosem, hogy hihettem a satnya alakokra azt, hogy ő lehet. Az idő pedig egyre telik, s Roar most már tényleg bármelyik pillanatban küldhet, hogy valakit vadásszak le, és akkor tuti nem fogom ma már látni, talán sosem. Ahh, piszok érzés tudni, hogy nincsenek istenek, most rimánkodhatnék valakihez, de így csak szurkolni tudok, hogy mégis csak felbukkan.
- Gabriel-kun! – egy vékony, de mégis erőt és méltóságot sugárzó hang szólít engem. Homályos kék szemeimmel kérdően pillantok hátra. Előttem egy finom, hihetetlenül szép és vidám arcocskát pillantok meg. – Gabriel-kun!
- Mit szeretnél, Sirius-sama? – mosolygom vissza a fiatal Hatalmasságnak, aki erre hátrébb szökkenve előlem játékosan oldalba bök.
- Ne hívj így, Gabriel-kun. Az én nevem Chris. Chris-san! – pördül egyet álltában, majd megragadja a kezem, és maga után kezd húzni. – Játszunk valamit, Gabriel-kun! Az többiek annyira… unalmasak! Velük nem lehet szórakozni!
- Ahogy akarod, Chris-sama – követem engedelmesen a szőke hajút.
- Azt mondtam, Chris-san, nem sama! Próbálj meg csak egy kicsit nem hivatalos lenni! – néz rám kérlelően a fiú, mire én kedvesen rámosolygok, és bólintok.
- Hai, Chris-san!
*Pár száz évvel később*
- Gab-chan, odaadnád nekem azt a listát?
- Persze, Chris-kun – és egy mérföld hosszú listát nyomok a kamasz ’angyal’ kezébe.
- Arigantou, Gab-chan – vigyorog rám a szőke, és olvasni kezdi a hosszú papírt. Már csak megszokásból is visszamosolygom, és ellépve mellőle a kastély ablakához megyek. Hosszasan bámulom a gyönyörű, gyémánt utakat, és a halványrózsaszín fényeket, amik az egész udvart betöltik.
- Nincs kedvem ehhez… - sóhajt fel az asztalnál ülő szöszi, és fejét a kezébe támasztva eltolja maga elől a lapot.
- De Chris-kun, ez felettébb fontos jelentés a… - állnék neki a szokásos mondókának, miszerint neki kötelességei vannak, hiszen ő Isten második fia, meg satöbbi, de ő a szavamba vág.
- Sétáljunk egy kicsit. Utána majd folytatom a munkát – áll fel az asztaltól, és mellém lépve, a karomat megfogva maga után tessékel. Készségesen indulok el utána. Igazából nem is értem, mit várok tőle. Hiszen még mindig gyerek… annyi minden áll még előtte. Nem csoda, hogy unja a papírmunkát.
- Gab-chan, melyik a kedvenc színed? – kérdi tőlem, miközben a kertben állva nézelődök.
- A kék – válaszolok egyszerűen, és szememmel a mérhetetlen rózsák tömegét vizslatom, amik a fényekben szikrázva villognak vissza rám.
- Akkor tessék! – nyom a kezembe valamit Chris, mire én felé fordulok, és kérdően bámulok le a kezemre. Egy csodaszép, kék rózsa van benne, aminek legnagyobb meglepetésemre nincs tüskéje. Pedig hiába vagyunk a Mennyben, Isten bekódolt teremtményeit nem változtathatjuk meg. Kivéve, ha az illető maga is egy isteni lény… így könnyű.
- Köszönöm… - pirulok el kissé, és hálásan pillantok fel a fiúra, aki erre nevetve hátat fordít nekem.
- Szívesen! – emeli kezeit a tarkójához, majd fütyörészve elindul a kert másik végébe. Hirtelen azonban megtorpan. Az arca felderül, és villám gyorsan rohanni kezd.
- Chris-kun! – rohanok utána, mivel amíg a tanuló időszakában van, nekem kell rá vigyázni. Tehát nem téveszthetem szem elől. – Chris-kun… – lassítok le, mikor a szőkét meglátom egy barna hajú, közömbös tekintetű férfi előtt ugrálni. Megkönnyebbülten sóhajtom, és lassan elindulok Isten két fia felé…
- Onii-san, már annyira hiányoztál! Mond csak, hol jártál? Ugye legközelebb engem is magaddal viszel? – ujjongja körül Jézust öccse, majd meg akarja ölelni, de a báty csak undorodva löki el magától.
- Hagyj békén, Dobe – mondja unott hangon, majd csak úgy simán elmegy testvére mellett. Ám a szöszi nem hagyja annyiban, elé szalad, és nevetve áll az útjába.
- Látom, rossz kedved van, Onii-san. De nem kell aggódnod, ettől majd biztosan felvidulsz! – húz elő egy vörös rózsát a háta mögül, és bátyja felé nyújtja.
A férfi elgondolkodva bámulja, majd végül elveszi tőle, és még abban a szent pillanatban összegyűri. Majd tenyerét kinyitva a földre szórja a millió kis vörös szirmot, amik ebben a pillanatban teljesen más hatást keltenek. Chris csak üres szemekkel bámul fel rá, és látom, hogy nem kéne sok neki, hogy elsírja magát. Fontolgatom, hogy odamegyek hozzá, és megvigasztalom, de… Jézus jelenlétében nem merem. Túl hatalmas… túl sok mindent megtehet.
Mikor már az utolsó szirom is kiesik a kezéből, a barna csak unottan felsóhajt, és testvérét ellökve maga elől tekintetét az ég felé emeli.
- Ember, mért lett nekem testvérem? – megy el Chris mellett, aztán mellettem is, végül eltűnik a nagy márványkastély ajtajában. Tekintetem ekkor ismét Chris felé emelem, aki ekkorra már a földön térdel, és kezei ökölbe szorítva hevernek a szirmok tömege mellett.
- Chris-kun! – térdelek le mellé, és megpróbálom felsegíteni, de ő nem áll fel. Fájdalommal teli tekintetét rám emeli, és szinte már sírva néz a szemembe.
- Mit csináltam rosszul..? – gyűlnek könnyek a szemébe, és fejét a mellkasomhoz döntve zokogni kezd. – Mit? – meghökkenten bámulok le rá, majd végül csak átölelem, és engedem, hogy kisírja magát. És meg is értem, valamilyen szinten… ők ketten sose voltak jóban… Chris milliószor próbálkozott, de Jézus mindig elutasította… tényleg nem szereti… csak tudnám, miért… végül a szőke megembereli magát, és elhajolva tőlem a szemeit kezdi törölgetni.
- Mond meg nekem, Gabriel… miért… miért utál engem a bátyám? – néz rám kérdő tekintettel, mintha tényleg tőlem várná rá a választ. Erre én oldalra kapom a fejem, és a kezemben pihenő kék rózsát kezdem bámulni.
- Nem tudom, Chris-kun… sajnos nem…
*Pár ezer évvel később*
Egy hófehér, fényes szobában ülök, és az előttem lévő lapokat bújva. Elmerülten olvasom a különböző jelentéseket a Földről, amiben a társaim elmondják, mennyire is romlott, reménytelen egy hely maradt, és, hogy Jézus áldozata úgy tűnik semmit sem ért. Na jó, ezt így nem mondják ki, de… de mindegyiknek ez a lényege, csak burkoltan. Fáradtan sóhajtva dőlök hátra a széken, és a lapokat a homlokomhoz emelve próbálok kicsit pihenni. Úgy kerek öt másodpercet, mert annál többet sajna nem lehet. Végül nagy nehezen rászánom magam a további munkára, és a lapokat ismét az asztalra helyezve írni kezdek. Unalmas munka… unalmas élet…
- Gabrieeeel-chan! - ront be a helyiségbe egy szőke hajú férfi, mire én úgy ugrom össze a széken, mintha szellemet látnék.
- Chris-san! Megmondtam neked, hogy kopogj, mielőtt bejössz! – rivallok rá idegesen, mire ő nevetve ül le az íróasztal közepére, leszorítva ezzel az iratokat. Köszi, Chris… ne akard, hogy mérges legyek…
- Jól van, na, elfelejtettem. De Gab-chan, van neked egy nagyon jó hírem! – fordul felém, és csillogó kék szemeit rám emeli.
- Eh? - meglepetten hajolok hátrébb előle, és kérdően nézek rá. – Mi lenne az a hír? – drámai hatásszünetet tart, végül kitörő örömmel ugrik le az asztalról.
- Oto-san megengedte, hogy a Földre menjünk!
- Mi? – bámulok rá nagy szemekkel. Nekem Isten közel néhány ezer éve még azt mondta, Christ soha az életben nem fogja leküldeni a teremtményeihez, mert rá itt fenn van szükség. Mi történt így hirtelen?
- Úgy, ahogy mondom – kacsint rám a szöszi. – Oto-san azt mondta, hogy mivel Krisznek nem sikerült teljes megváltást hoznia, nekem kell kiegészíteni, hogy a Föld ne kárhozzon el. Vagy valami ilyesmi, a lényeg, hogy utazuuuunk! – veti le magát a székembe, majd behunyja a szemét, és a lábait az asztalra téve hátradől. Ez jellemző rá. Több ezer éves, de még mindig úgy viselkedik, mint egy gyerek. De várjunk csak… mi ez a többes szám?
- „Utazunk”? Ezt meg hogy érted? – húzom fel kíváncsian a szemöldököm, mire ő az egyik szemét kinyitva pillant rám.
- Nem mondtam volna? Neked is velem kell jönnöd.
- Mi?! – csapok le az asztalra, mire ő majdnem kiesik a székből. – És erről mikor is akartál nekem szólni, te istenek legnagyobbika? – kiabálom vádlón, mire ő az arcomhoz hajol, és homlokon pöccint.
- Nyugi, Goodness Angel. Talán nem esik nehezedre lekísérni a védencedet a Földre… vagy igen? – szúrós tekintetemre kissé meghátrál.
- Nem, egyáltalán nem erről van szó! Sokkal inkább arról, hogy te mostanában azt hiszed, mindenben helyettem dönthetsz, pedig egyáltalán nem, és…
- Gaaaab-chan! Ez unalmas. Induljunk el gyorsan, mert a végén még idő előtt belehalok az unalomba! – ragadja meg a kezem, és se szó, se beszéd, rohanni kezd velem. A francba… egyszerűen nem engedi sose, hogy végigmondjam! Akkora egy baka! De végül is bele kell törődnöm a dologba… hiszen ő a Mesterem… vagy a védencem, ahogy ő szokta mondani. És igen… ez valóban jobban hangzik.
- Te mész előbb, vagy én? – fordul felém a szöszi, mikor a Világok kapujához érünk. Ez a kapu visz le a Földre, vagy éppen ez hoz vissza a Mennybe, ha rá gondolsz. Nem sokszor használják, ezred évente egyszer-kétszer. Mégis mindig meglep, mennyire olyan hatást kelt, mintha minden nap menne át vele valaki az emberek világába…
- Együtt megyünk – fogom meg a karját, mire ő nevetve bólint.
- Nem akarsz elszakadni tőlem, mi? – pislog rám huncutul, én pedig csak unottan bámulok vissza rá.
- Nem erről van szó. Csupán nem akarok másodiknak menni (mivel rangban feljebb való tőlem, nem kérdés, hogy előre kéne engednem)! – nyújtom ki rá a nyelvem, mire ő gonoszan közelebb hajol hozzám, így gyorsan vissza is húzom. Isten fiához képest elég perverz…
- Akkor ezt megbeszéltük! – húzza el karját, majd megfogja a kezem, és elindul a kékség felé. – Várjunk! – torpan meg hirtelen, én pedig kérdően pillantok rá. – Gabriel-kun… ugye megígéred nekem, hogy… vigyázni fogsz rám? – néz rám édes képpel, mire én oldalra kapom a fejem. Francba a hülye zavarba hozós technikáival…
- Persze, Chris-san… hiszen a védencem vagy!
- Ezt akartam hallani – kuncog a szöszi, majd egy hirtelen rántással a kékségbe húz. Furcsa érzés… bizarr… és baljós… de mégis, annyira… szabad…
