 Karakter: Hatsune Miku
Megjegyzés: ~ Kaitonak és Ereninek
Édes szombat reggeli álmomból Meiko-chan kevésbé édes hangja ébreszt fel, de hát kérem szépen, mégis miért pont most? Mert az egy dolog, hogy reggelit kell csinálnia, de még öt percet igazán várhatott volna, amíg vége annak az álomnak, ami... már azt se tudom már miről szólt. Jó, a szörnyülködés közben úgy is felébredtem, szóval Mei-chan már repül is tovább az ikrekhez. Furcsa is lenne, ha az a szőkeség nem köpne bele folyton a levesembe, túl nyugalmas így az egész ház, nem? Két ásítás között felkapok valami értelmes dolgot magamra, pizsamában mégsem megyek ki, bármennyire is hétvége van, Kaito-kun még örülne magának, hogy újra ilyen fajta cuccban látna. Kiballagok szépen, csak Gakupo ül az asztalnál a szokásos újságot olvasva, de lassan kiér Len-kun és a kedvenc testvérkém Rin is. A kanapén megpillantok egy párnát, felveszem mert valami aranyos kis állat van rajta, és még nem láttam errefelé, nézegetni kezdem de hát persze, hogy kikapja a kezemből.
- Hé, add vissza! – kiabálok rá, és elveszem.
- Te add vissza! – egy ideig húzogatjuk, míg nem végül sikerül kigombolni és kiesik belőle szinte az összes pihe-puha toll, Rin meg belenyúl és hozzám vág belőle egy kupacot. Ó, szóval így állunk?
- Add vissza Rin, az-az enyém! – csak jusson a kezembe, tollat fog reggelizni, ha rajtam múlik.
- Mióta? Én néztem ki előbb!
- A nézés nem számít, én előbb értem hozzá! – és mint mindig, nekem lesz igazam, bármit is mond. Időközben úgy látszik Meiko-channak sikerült még kisurrannia a dobálózásunk előtt, de Kaito-kun már nem ennyire szerencsés, egyenesen belesétál a tollakba amiket majdnem két méteres körzetben szétszórtunk már. Legalább lesz mit takarítania valakinek.
- Ohayo. – ásít fel Kaito, aztán leül Gaku és Len-kun mellé. Időközben már a földön fetrengve dobálózunk, na meg oltjuk egymást, vagyis többnyire én Rint, ő kevés ahhoz, hogy nekem beszóljon. De semmi sem tart örökké, ennek a párnának meg különösen rövidke élete volt, hiszen hamar értéktelenné vált mind kettőnk szemében. Lesöpröm magamról azt az irdatlan toll mennyiséget, a hajamból is sikerül kiszedni, aztán leülök a többiekhez, Kaito-kun mellé, hogy csak egészen véletlen tévedjen a tekintetem Rinre.
- Igyekezzetek az evéssel, ma pontosan kell beérnünk. – szól Gakupo. Nem mintha annyit tökölnék az evéssel, de azért had döntsem már el én, hogy milyen tempóban kényelmes ez nekem.
- Miért? – kérdezi a mellettem kajáló, beelőzve engem.
- Felkértek minket, hogy menjünk el egy „különleges” rendezvényre…
- Miről lenne szó? – ha munkáról beszélünk akkor nem szabad félvállról venni a dolgokat. De ez a különleges szócska kicsit gyanús nekem, főleg az ő szájából.
- Egy milliomos lánykája ma lesz 16 éves, és minket kértek fel, hogy énekeljünk a buliján. – hogy mi van? Egy ekkora baromság miatt nem élvezhetem a szombatomat? Gaku drága, ha minden ilyenre elmennénk akkor már háromszor elszakadt volna a hangszálam. És mivel mindenki tudja, hogy most megmukkanni sem szabad, vagy legalábbis nem érdemes alkalmam adódik egy kis hisztire.
- Miért mondtál rá igent? – pattanok fel - Az olyan jelentéktelen dolgok, mint a gyerekbulik nem tartoznak a hatáskörünkbe! Mi Vocaloidok vagyunk, kérlek!
- Egy: mert sok pénzt ajánlottak érte, amiből majd vehetünk hangszereket, meg ami még kell. Kettő: mert halál ijesztő volt a pasas! – persze, ez nem kifogás.
- Én nem megyek! – fordulok meg bevágva a durca pózt, jelezve, hogy jöhet a megnyugtatás, vagy bármi egyéb.
- Jó. Tulajdonképpen csak Kaitot akarták, utólag magyaráztam el nekik, hogy mi egy csapat vagyunk. De ha ennyire nem akarod… - Kaitot? Mi az hogy Kaitot? Ez ellen sürgősen tenni kell valamit, különben még őt kezdik el bálványozni, én meg lehet, hogy a feledésbe merülök majd szépen lassan, nem elég ez a sok új Vocaloid, most Kaito lett hirtelen a király? Azt már nem. Onee-chan felé fordulok, cseppet sem gyilkos tekintettel.
- Ó hát nagyon finom volt a reggeli, de már teeeljesen tele vagyok, úgyhogy… - menekülne, de természetesen nem hagyom neki, ezt nem ússza meg egykönnyen.
- Nem mész te sehová, Kaito-kuuun! És ha egyszer már így alakult, kénytelenek leszünk beletörődni. Egy kikötéssel elvállalom a dolgot. – hatás szünet bekapcsolva - Én öltöztetem fel Kaito-kunt! – mindenki beleegyezik, de ez természetes, választása sincs. Jön az édes „bosszú”, aztán meglátjuk, hogy kit fognak imádni. De ez egyértelmű, engem.
***
Azért, hogy Bakaito mégse hozzon ránk szégyent véleményem szerint egész jó ruhát erőltettem rá, viszont, hehe, megint a saját méretemből kapott. Még mindig kedved van bálványozni magad, Kaito-kun?
- Miért pont én?
- Csend legyen, Kaito-oniisan. – szegezem rá diadalittasan a tekintetem.
- Mikor jön már el az-az idő, mikor én öltöztetlek téged? – hajol közelebb az idegesítő képével. Majd ha vörös hagyma potyog az égből, kékség.
- M-Mivan?! – ha nem éppen most érnénk oda egy éppen kezemben lévő póréhagyma által okozott sérüléssel lenne gazdagabb, örülhet. Kiszáll, és nyújtja a kezét, hogy engem is kisegítsen. Pff, most be akar nyalni? Mire fel? Szépen elsétálok mellette, aztán ahogy jobban belegondolok... ez az épület hatalmas! És ráadásul valami híres cég lehet, hiszen sokszor látni ezt a logót. Az ajtó előtt állnak Meikoék, szóval már elindulunk befelé. Egy-két férfi mutatja az utat egy nagy vasajtóig, hát mi ez, valami széf? Mindegy, kinyitják és betódulunk. Egy jó hosszú asztal végén üldögél a valóban félelmetes milliomos, na meg ahogy látom itt van „Kaitot akarok a szülinapomra és még véletlen sem a tökéletes Mikut” kisasszony.
- Kaito-kuuuuuuuuuun! – omlik a karjaiba. Nem mintha azt akarnám, hogy az enyémben legyen, de hát na. Hol van a „Milyen szép vagy, Miku!” esetleg „Imádom a hangod, Miku!” felkiáltás, és a sok ezekhez hasonló? - Óóóh Kaito, úgy imádlak, én vagyok a legnagyobb rajongód!
- Nem, valójában én vagyok a te legnagyobb rajongód, bizony ám! – fúj, mindjárt elhányom magam.
- Té-téééényleg? – élvezkedik tovább a csajszi. Minden szőke lány fogyatékos?
- Üdv, Vocaloidok! Örülök, hogy elfogadták a meghívásunkat. – bukkan fel apuci - Tessék, itt a rendezvény menetrendje. – és Kaito-kun kezébe ad pár papírt. Ez a pasi színvak? Azok az én kezembe valóak! Hamar meg is szerzem, aztán szépen végigolvasom az egészet. Van itt minden, bár látszik, hogy a szőkeség válogatta, mivel Kaito többet szerepel a listán mint én. Hát ez nem igaz! De, mindennek meg van a jó oldala. Majd a végére úgy elfárad, hogy olyan pocsékan fog énekelni mint egy öregember. De a tudat, hogy ő többször van a színpadon mint én... eh.
- Mi lépünk fel először a Magnettel. – közlöm mindenkivel, aztán elszakítom a nyáladzó szőkétől Kaitot, a lapokat a legközelebb álló kezébe nyomom és magam után húzom valamerre. Az már egy másik kérdés, hogy merre.
***
Még a dal közben is akkor érkezik a legtöbb sikítás, amikor Kaito hangja szólalt fel. Ez olyan kellemetlen, hogy legszívesebben itthagynám ezt az egész bulinak nevezett izét. Most is Len menti meg Kaito-kun életét, mivel az ő száma valamiért jobban vonzza a lányokat, de sajnos az ő imádata sose tart sokáig, mert ahogy meglátják Lent dalon kívül bottal megpiszkálni se lenne kedvük. De még mindig nem értem, mit lehet szeretni Kaitoban? Most is valami zöld cukorkát mutogat, de egy egyszerű kis édesség nem fogja elhessegetni a véleményem erről az egészről.
- Jó voltál, Nii-chan. Még jobb lettél volna, ha nem énekelsz! – lép be mellénk Akaito. Az lehet, hogy egyetértek vele, de miért tolta ide a képét, amikor nem is velünk van együtt?
- Oh, Onii-san. – mosolyog rá kicsit erőltetetten Kaito-kun - Jól is voltam, amíg meg nem láttalak! – Akaito szépen közelebb sétál, aztán úgy néz ki folytatódik még a szópárbaj.
- Ennek kifejezetten örülök. Szép a hajad, csak nem tempera? – heh, jól tolja a srác, remélem kap még pár megjegyzést kedves testvérkém, hiszen most ez jár neki.
- És a tiéd meg rozsda?
- Ha ennyire nagy a szád kihívlak egy párbajra! – lelkesül fel Akaito - A nyertes randizik Mikuval! – Mikuval. Rossz a szemem, vagy itt van egy másik Miku is? Ó, de várjunk csak. Mikuval. Azaz velem! Értem fognak megküzdeni! Na, nem mintha kéne valamelyikük is...
- Mi? Nem a Való Világ ez, hogy párbajozgassunk!
- Ó dehogynem, ez nagyon is a való világ! – vigyorog továbbra is a vörös Kaito képébe.
- Miért gondolod, hogy ő ezzel egyetértene? – ó, engem elfelejthetsz. Aztán, ne adj isten, ha ő nyeri meg, egy napig legalább bármit meg fog tenni nekem, ha meg a másik...
- Ellenedre van, Miku?
- Nem kifejezetten… csináljatok, amit akartok. – és egy elegáns mozdulattal eltrappolok. Megkeresem Gakut, aztán megint megnézem, hogy mikor jövök és mivel. Ahogy látom most Meiko-chan következik, Gakupoval meg az ikrekkel leülünk valahova, aztán hamarosan Bakaito is megtalál minket, és boldogítja a társaságot a tudatlan képével. Munka közben nincs balhé, szóval okosabbnak tartom, hogy meg se szólalok amíg haza nem érünk, és ez Kaito-ón kívül mindenkinek elég fura.
***
Jajj, végre itthon, azonnal elfekszek a kanapén, jajj, ez a kanapé. Milyen kényelmes a kocsi után, mintha már most a mennybe fogadtak volna, komolyan. Persze Rin azonnal úgy dönt, hogy neki sürgősen tévét kell néznie, de engem most csak felvakarni lehetne innen, még az se zavar kifejezetten, hogy úgy rángat mintha elájultam volna, na meg ezt a dobhártyaszaggató kiabálást meg sem említem.
- Miért nem Luka lakik veletek helyettem? – fogja a fejét Mei-chan.
- Ő túl normális ide. – válaszol gyorsan Len.
- Normális? Rátok még nem akart tíz kiló tonhalas izét pakolni? – ülök fel gyorsan feléjük fordulva – Két hétig hányingerem volt ha csak ránéztem egy halra. Vagy Rinre. – ecsetelem a dolgokat, hiszen rémes volt, és most sajnálni kell ám.
- Nekem akkor is hányingerem van, ha netalántán reggel be kell mennem a szobádba, és megpiszkálni a hájas segged, hogy kelj már fel! – morog rám Rin elégedett mosollyal a képén. Nem mintha én másképp látnám a dolgokat az ő részéről.
- És a te úszógumijaid? Egy afrikai család számára te a hét évig tartó lakoma lennél. – mosolygok vissza gúnyosan, a többiek meg szinte nesztelenül próbálnak úgy tenni, mintha nem látnának vagy hallanának minket. Hamar megunjuk a kötekedést, szóval végül úgy kötünk ki, hogy egymás mellett ülve, összefont karokkal bambuljuk a híradót. Most komolyan, ez volt neki olyan sürgős?
- Kaito, miért vagy ilyen csendes? – kérdezi Gakupo a kékséget, aki épp most vett ki egy dazs fagyit a hűtőből. Tényleg, azóta szinte meg se szólalt, hogy a tesója valami párbajra fogta, de mire észbe kapok már Gakuval nevetnek a válaszán. Miért gondolkozok ilyen sokáig egy ekkora barom dolgain? Úgy sem ő fogja megnyerni a randit, Akaito meg biztos eltűri, hogy éppen meg se szólalok mellette. Ha pedig nem, vessen magára, nem egy főnyeremény, és majd megtanulja, hogy ne olyan tökéletes Vocaloiddal akarjon randizni, mint én. De eléggé lefárasztottak ma már, úgy érzem, hogy itt helyben elalszom. És ez meg is történik, az utolsó dolog amit még érzek az az, hogy Rinre dőlök, és azt kívánom, hogy bárcsak a másik irányba sikerült volna, az is elég volt, hogy a Project Diva Extend nyitányában vele kellett dolgoznom... ráadásul úgy állították be az egészet, mintha nem is az ÉN dalom lenne, hanem a MIENK. Választhattak volna a Sekirarun Graffit helyett valami mást is alá. Bááár az se rossz mivel az én számom, csak nem kellett volna elrondítani egy sort Rin hangjával.
***
Mi ez már?... Jé, a szobámba vagyok. De ki hozott ide? És a legfőbb kérdésem, hogy ki van bent rajtam kívül?! Ahogy lassan megfordulok, teljesen megbizonyosodhatok abban, hogy valaki itt van, hiszen már kezdenek kirajzolódni a körvonalak. Bár neki még nem esett le, hogy már javában rajta tartom a szemem. De arra, hogy ki is ő, csak az után jövök rá, hogy megszólal.
- Hol a francba tartja a póréhagymáit? – ez... ez... ez Kaito?! Hogy volt képe bejönni ide? És minek kell neki az ÉN póréhagymám? Az egyetlen fiú aki a reggeli keltegetésen kívül beteheti ide a lábát az az öcsém, de ő nagy ritkán jár erre. Viszont nem tűröm ezt tovább, szépen lassan felülök, amire ő is egy kisebb hátrazökkenéssel reagál.
- Kaitooo-kuuun, megtudhatom, hogy miért döntöttél úgy, hogy lakberendező leszel a szobámban? – kérdezem elég érdekesen mosolyogva, hiszen már legszívesebben a nyakát szorongatnám, annyira feltúrta a „kis” kuckómat. Remélem el is pakol maga után.
- Óóó, Miku-chan, hát én csak... izé... kitakarítani jöttem! – hebegi idiótán vigyorogva.
- És miért kell ehhez egy póréhagymám? – vonom fel a szemöldököm, látom már nem tudja hova tenni a dolgokat, egy ideig csak hümmög, de én türelmes vagyok. Valamennyire.
- Hát én csak... azt is le akartam mosni! Nyehehe... – most meg a fejét vakargatja, te jó ég, nem tudom elégszer hangoztatni, hogy mennyire idegesítő alak.
- Akkor rakj rendet, és legközelebb ne az éjszaka közepén jusson eszedbe a pakolászás, fáradt vagyok már hozzád. – utasítom, aztán felállok és kikutatok valami pizsama szerűséget, és ahogy végez kihessegetem, aztán visszacsapom az ajtómat. Gyorsan átöltözök, közben sikerül felfedeznem, hogy Hachune-chan valamilyen úton módon előkerült, és most is a ledobott ruháimon henyél. Elnézőnek kell lennem vele szemben, hiszen képletesen szólva ő is én, de közel nem olyan tökéletes mint az eredeti Miku. Leteszem a párnámra, aztán összehajtom és elteszem azokat amiken az előbb fetrengett, majd visszazuhanok az ágyba, magamra húzom a takarót, Hachune-chan pedig pár tincset a hajamból takaróként alkalmaz. Oké, mást úgyse tudok neki adni, csak tessék.
***
Ma Len és Rin zargat fel mindenkit, hál égnek nem az utóbbit küldik be hozzám, bár Len elég nehézkesen tud felkelteni, de csak sikerül. Gaku azt mondta, hogy annak ellenére, hogy tegnap is szabad napunk lett volna, ma ugyan úgy itthon maradhatunk. Remélem nem jut eszébe, hogy a stúdió négy új dalt akar felénekeltetni velünk. Átöltözés, és kimegyek reggelizni, nem sok kedvem van Rin kajáját fogyasztani, de muszáj lesz. Meiko-chan előkerül, kezében egy üveg szaké, amit csak akkor hoz magával ha az ikrekre jut a reggeli munka. Ahogy kikászálódik Kaito, Len is helyet foglal, mindenki egy csapásra belekezd a kajálásba. De mi ez a nyomasztó légkör?
- Len, őt elfelejtetted? – súgja oda egyik szőke a másiknak, én meg csak kérdő pillantásokat szórok mindenki felé, látszik, hogy ők értik a dolgot, én meg ki vagyok hagyva belőle.
- Ezt ne Miku... akarom mondani mindenki előtt vitassuk meg!
- Mi az a nagy dolog amiről nem szabad tudnom? – nem lesz szülinapom amire bulit kéne szervezni, csak Valentin nap lesz, de az elég felejtős téma, a szerelem nem az én pályám. Na, nem mintha nem én belém lenne szerelmes az egész világ, de akkor sem. Egy ideig mindenki csak izél, "őőő" hangok szállnak meg hümmögnek, én pedig összefont karokkal várom azt, aki hoz egy kis értelmet a reggelbe.
- Szóval az a helyzet, hogy... – kezd bele Gakupo, és még az egyik kezét is olyan művészien beállította, hogy megszégyeníti a legnagyobb filozófusokat is, viszont itt egyből elakad. Lassan már a fejemet fogom. Itt nyüszörögnek, ha már döntést mertek hozni nélkülem, akkor vállalják a felelősséget!
- Akaito egy kis ideig velünk fog lakni. – csapja le a szakés üvegét Mei-chan. Szinte lefagy a tekintetem, nagyokat pislogok magam elé. A többiek pedig csak úgy szórják a hálás tekinteteket neki. De nem ő a hibás, nem, nem is rá haragszom. Azt hiszem mindjárt elordítom magam... ahj, le kell nyugodnom. Szépen lassan elindulok a hűtő felé, és keresgélni kezdem a póréhagymám, amit még három napja dugtam ide. De hol az istenbe van? Ha nem kapom meg azonnal, akkor tényleg el fog pattanni valami, és szerintem ezért ugyan az a személy felelős.
- Kaito!!! – fordulok a kékség felé, most már tényleg megfojtom! – Ugye ez csak egy vicc?
- Miről beszélsz Miku-chan? – próbál úgy tenni, mintha semmit sem értene, de tudom, hogy ő vette el a drága kis hagymám és, hogy miatta költözik be hozzánk Akaito. Ha nem fogadja el azt a hülye párbajt, akkor most minden rendben lenne!
- Jóóó reggelt, első kiadások! – robban be a körbe Akaito. A legjobbkor... és mi az ott a kezében?! – Nii-chan, az első menetet én nyertem. –emeli fel a póréhagymám, és szépen itt mindenki előtt beleharap egyet. Hogy miiii?
- Nyugi Miku-chan, meg tudom magyarázni! – pattan fel rögtön védekező állásban Kaito, mert gondolom már lehet látni, hogy ideges vagyok. Kifejezetten ideges.
- Nem kell ezen semmit magyarázni, ő is beleegyezett a mi kis párbajunkba. – vigyorodik el a vörös. És mégis honnan kellett volna tudnom, hogy ilyen beteg dolgokat fognak csinálni?! Oké, arra talán én is gondoltam, hogy beteg dolgokat fognak csinálni, de az nem velejárója, hogy az én tulajdonomat is belekeverik ebbe az egészbe.
- Csináljatok amit akartok... – jelentem ki újfent, kevesebb magabiztossággal a hangomban, és sietősen a szobám felé indulok. Mindenki engem figyel, ami nem is lenne gond, szeretem, ha néznek, csak nem olyankor, amikor elvonulni készülök a kíváncsi szemek elől. Végül csak elérek az ajtóhoz, de még hallok pár aranyköpést.
- A második kört az nyeri, aki megvigasztalja Miku-t!
- Azért ezt nem kéne! – rivall a testvérére Kaito, de a további társalgást már nem szándékom figyelemmel követni, belépek a birodalmamba és rögtön be is csukom az ajtót. Hogy tudott két barom ennyire kiborítani? ... Előkeresem a telefonom, és kikeresem Mikuo számát, talán ha ő idejön majd lenyugszom, és ha megkérem biztos helyrerakja a hülyéket is... Igen, ez a megoldás.
Az öcsikém már úton is van, szegényt pont a szabadnapján zargatom ilyennel. De nekem is szabadnapom van, nem lenne szabad idegeskednem, még a végén tönkre megy a bőröm! Hachune-chan is most mászik az ölembe. Most az egyszer irigylem a fejét, hogy ő nem olyan tökéletes, mint én. Szóval ilyen érzés lehet simogatni engem. Hogy élvezi, hehe. Végül is... tény, hogy nem törődök vele sokat. De hát elfoglalt vagyok! Jó, elvihetném a felvételekre. Még meggondolom...
Olyan fél óra múlva hallatszik a csöngő, és a nagy meglepődések, gondolom, khm, itt már minden megeshet, szóval inkább: remélem Mikuo. Kisebb vulkán – vagy mondhatjuk úgy is, hogy Meiko - kitörés után beesik a szobámba, eléggé siethetett szegényke, aligha normális ruha van rajta.
- Szia Miku. – álldogál az ajtóban, okos és tudja, hogy harapok ha nem jó a hangulatom. De most muszáj lesz előkotorni a kedves énemet még így is, hiszen még a végén kiborítom őt is.
- Mikuo, segítened kell! – állok fel, bár az alvó lénykét az ölemben csak ez után veszem észre, szóval gyorsan lekaparom a combomról, hogy ne ott kapaszkodjon szegényke, ha már így felébresztettem.
- Akkor mond el kicsit pontosabban, hogy mi ez az egész. – egy sóhaj keretében ül le az ágyamra, aztán mellézuhanok én is, és mesélni kezdek. Ilyenkor teljesen olyan mint egy csöppet bátrabb Len-chan, hehe. Mikuo persze szíves örömest megvédi a drága egyetlen nővérkéjét, mint mindig. Ahogy kinyitja az ajtót négyen borulnak be a szobába: Meiko, Len, Rin és Kaito.
- Nem hallgatóztunk! – ül fel a lehető leggyorsabban az utolsónak megemlített.
- Te barom, most már biztos rájönnek, hogy végig hallgattuk őket! – bang, kapott is egyet a fejére Meikotól, aki csak az után kap észbe, hogy már én is egy két méteres távban lehetek hozzájuk viszonyítva.
- Kinek az ötlete volt?
A válasz egyhangú, mindenki a szörnyülködő fagyimániás felé bök. Nem ő lett volna az utolsó tippem, az szent. De azt hiszem Mikuo megelőz az intézkedésben, felkaparja a földről Kaitot, és maga elé állítja. Alig ér fel az orráig, tényleg családi vonás, hogy alacsonyak vagyunk.
- Hogy engedheted meg magadnak, hogy ezt csináld a nővéremmel?! – kiabál az arcába, ilyenkor inkább egy felforrt agyvizű Gakupo féleséghez tudnám hasonlítani.
- Te meg miről beszélsz? – néz értetlenül a nagy világba. Csak ne akarja beetetni Mikuoval, hogy semmit sem tett ami bánthat engem.
- Elmagyarázom, de csak mert hülye vagy, mint a bot. Először is, rámászol Mikura, utána még belerángatod egy párbaj szarságba, és végül elkezdesz hallgatózni? – és most három perc néma csend. Végignézek az arcokon, Kaito szinte maga alá csinál, az ikrek olyan kicsire húzta össze magát, hogy nagyítóval kéne nézni őket, Mei-chan pedig... hát ő hozza részeg Mei-chan formát. De úgy érzem, hogy egy kicsit, egy nagyon kicsit izgulok. Mikuo nem lesz itt mindig, és mi van, ha Kaitonál betelik a pohár? B... bár úgy se merne bántani engem, azt hiszem...
- Még, hogy én rángattam bele? – vet kérdő pillantást felém. Miért engem bámulsz te mamlasz?! Ha te nem mész bele Akaito hülyeségébe,akkor engem se rángatsz magaddal. Az meg egy dolog, hogy azt mondtam.
- Miku mondta ezt, és én elhiszem neki.
Ez meg mi? Miért lépked felém?! Most... meg... meg akar ütni?
- Kaito ne-! – de félbe szakít, és hiába akarok hátra lépni és a fejem elé tenni a kezem, nem hagyja.
- Figyelj, ha azért csinálod ezt, mert nem akarsz velem „randizni” akkor mond a szemembe. – véletlen ütötte meg ezt a kedves és megértő hangnemet? De gondolkodjunk el azon amit mondott. Ha talán ő nyerne, akkor nekem randiznom kell vele. Egy randi köztünk úgy nézhet ki, hogy elmegyünk tegyük fel egy étterembe, ő rendel valamit amit tegyük fel én kérek, megesszük, és jobb esetben hazamegyünk. De akkor miért is kellett Mikuonak segítenie? Néha olyan jól össze tudok hozni dolgokat...
- I-igen, erről van szó. – pedig nem!
- Akkor megmondom Akaitonak, hogy ő nyert. Nem kell velem szenvedned, és legalább több feladatot se talál ki. Tudnád, hogy most mit kellett volna... – fogja meg a fejét, és arrébb sétál előlem. Az öcsém engem méreget, de csak bólogatok neki, hogy így jó lesz, és nyugodtan elmehet, meg minden. Hamarosan csillapodnak a kedélyek, de az új jövevény ragaszkodik ahhoz, hogy addig el nem megy innen amíg nem ejtjük meg a randit. De én őt sem akarom!
***
Jó, itt a lehetőség! Csak én és Gakupo, senki más.
- Gaku~ szerezz valami melót szerdára! Most! - nem túl könnyű olyankor kommunikálni vele, amikor az újságot bújja, de engem szerencsére mindig meghall.
- Miért? – visszakérdezett?!
- Mert azt mondtam!
- Oké... – végül csak behódolt.
Éljük az életünket, legalábbis én a laptopomon ügyködök, az ikrek tévét néz, Mei-chan és Kaito pedig boltba mentek. Akaito meg... nos ő a medencémben élvezkedik. Csak tudnám miért... és, hogy kitől kért rá engedélyt.
***
Eljött a szerda, és Gaku úgy néz ki talált valamit. De nem túl biztató a feje...
- Noooos, most csak egyetlen egyet találtam, ilyen se sokszor fordul elő. Egy fotózásról lenne szó, Valentin nap témával. De azt mondták, hogy a két jelenleg legfelkapottabb Vocaloidot szeretnék, jelen esetben téged és Kaitot.
- Hogy mi?! – én és Kaito, egy képen, megint?! Jajj, de most mit csináljak? Az egyik, vagy a másik barom?
- Tényleg csak ez volt, Miku. – gyorsan kell döntenem, mert Akaito már nyitja a szoba ajtót. Istenem!
- Oké, beszéld le, benne vagyok. – és máris úgy teszünk, mintha ma még nem is beszéltünk volna egymással, így elterelve minden gyanút a kis tervem felől. Tehát elmegyek egy fotózásra Kaitoval, ahol a téma a Valentin nap. Annyira nem lehet rossz, és ha tényleg ő a második „leg” a listán, akkor talán még jól is kijöhetek a dologból. Ha esetleg rajtakapnának egy alsóbb kiadású Vocaloiddal, pff.
Mikor Kaito megtudja a dolgot inkább csak villámokat szórok, hogy nagyon nem kéne panaszkodni. Rábólint ő is. Akaito persze beleköp a dologba.
- Bocs, de miről beszéltetek Nii-chan?
- Nem a te dolgod. Apropó, ma mégse jó, fontos munkánk akadt, bocs. – vágok közéjük, önelégült mosollyal. Nos igen, bármekkora málnaszörpöt kavarok mindenből ésszerűen ki tudok jutni. Tökéletes vagyok, de tényleg.
***
A fotósok most is kedvesek, és figyelembe vesznek mindent, amit akár csak egyszer is mondtam nekik. A szituáció egyszerű, van egy szerelmes pár – ergo én és Kaito, de ne ez nem számít – és egy ünnep: Valentin nap. Hát persze, hogy ez a nap a szerelmeseké, és bár csak egy hét múlva lesz, már most illik előkészülni rá a média világában. Tehát a fiú meg akarja lepni a lányt, ennyi.
Egy fehér ruhát kapok, ami pont takar mindent, amit kell, de a vállaimat ugyanakkor szabadon hagyja. A hajamat kicsit csicsásabban felfogták, ezen kívül csak egy kis rúzs került fel az ajkaimra, mivel a szemem és az arcom többi része nem látszik majd a képen, legalábbis így beszéltük meg. Kaitoval is elkészülnek, hozzám hasonlóan fehérben van, de ami elsőre szemet szúr az a kék sálja.Tényleg soha sem veszi le.
Tehát, én leszek a pár egyik fele, a lány akit a fiú virággal ajándékoz meg Valentin napon. Mindent úgy csinálunk, ahogy azt mondják nekünk, és bár nem szeretem, de muszáj tűrnöm az ő közelségét is, érezni, ahogy a mellkasa a hátamhoz simul és azt, hogy a tenyerével fedi el az arcom. De a végeredményt látva nem mondhatom, hogy bármit is bánnom kéne, egész jó kép lett... Természetesen azt leszámítva, hogy ő is rajta van.
|
