Mikor bemegyek, és látom az édesen szunyáló arcát, az arcára simuló rakoncátlan tincseit, hallom a szuszogó hangját, rájövök, hogy nem akarom elhagyni, vele akarok lenni és vigyázni rá, nem engedni, hogy a szülei újra kezet emeljenek rá. Bár utálok megütni valakit, de ha Willt megüti valaki, akkor képes vagyok bármire. Nesztelenül befekszem mellé és arcából kitûröm haját, füle mögé és elmosolyodom, ahogy látom, hogy álmába elmosolyodik. Szemem egyre jobban tapad le, míg végül elalszom.

Arra kelek, hogy valaki a szobába mászkál és az ágyról le-fel mászkál. Lassan nyitom ki a szemem és mikor tudatosul bennem minden, hogy hol vagyok, hogy ki mászkál, sóhajtok, még kicsit fáradt vagyok.

- Mégis mit csinálsz ilyen késõn? – szólok fáradtan  

- Bocsi, nem akartalak felébreszteni. – próbál vidámnak látszani, de nagyon rosszul csinálja, nagyon nem tetszik ez a helyzet, tényleg meg kellene beszélni a dolgokat.

- Will… mi a baj? – térek végre magamhoz és Will mellém telepedik, gyönyörû kék íriszeivel enyémbe néz, s ha nem ismerném, akkor azt mondanám, hogy érez irántam valamit, de ez lehetetlen hisz hetero. El is kapja a fejét, remélem, hogy tényleg szeret engem és remélem, ezt akarja mondani, nem akarom elhagyni.

-  K- Kaito…

- Will! Figyelj! Nem muszáj itt maradnod. Ha akarod, visszaviszlek reggel a szüleidhez, és örökre békén hagylak. Csak mondd ki, kérlek

- Nem errõl van szó! Nem akarok hazamenni! Kaito… tetszel nekem. – csak elõre tudok nézni, kell egy kis idõ, hogy felfogjam, hogy tényleg kimondta, hogy tényleg végre kimondta.

Volt Will, nincs Will. A takarót találom a helyén, ami fel van púposodva, a kis édes elbújt.  – Mindegy. – elmosolyodom, amit persze õ nem láthat, majd lehúzom róla a takarót és kezeit leszorítom az ágyra, de figyelek, hogy ne szorítsam meg nagyon. Kényszerítem, hogy szemembe nézzen.

- Mondd újra! - kérem

- M-mi?

- Kérlek! – kérem ismét, elhiszem, amit mond, de nagyon szeretném még egyszer hallani. Aranyosan félre biccentett fejjel néz másik irányba, pirultan.

- Tetszel… - mormolja alig hallhatóan, de én mégis meghallom. Elmosolyodva szállok le róla.

- Akkor ne vigyelek haza? – zavartan bólint egyet, egyre jobban örülök a fejemnek, hogy az enyém lesz. A hátam a falnak vetem, s elképzelem a jövõnket, senki sem mondja meg, hogy mit tegyünk. Amit én eldöntök az úgy is lesz, senki nem fog megakadályozni, viszont ki kell béküljek a szüleimmel és akkor már simán menni fog minden. Vannak nekik kapcsolataik, így el tudnak intézni jó pár dolgot.

- Azt hittem hetero vagy. – jutnak eszembe a dolgok és õ csak vörösen vállat von a mondatomra. Kérdõen nézek rá, Willtõl ugyan ezt a pillantást kapom meg.

- Nem vagyok hetero. – mondja, s egy nagy kõ esik le a szívemrõl, talán még hallani is lehet.

- A szüleiddel mi lesz? – nézek rá komolyan. Csak egy nagy sóhaja a válasz, igaz õ sem tudja, és én sem. De hamarosan kiötlök egy tervet.

- Nem tudom

- Majd együtt kitaláljuk. Most aludjunk. – mondom, s bólint. Édes, lefekszik a takarót a nyakáig felhúzza, hogy még véletlen se tudjak hozzá bújni, de megoldom a napi kérdést. Akkor is mellé erõszakolom magam és átölelem hátulról. Móka kedvéért a nyakára fújok, hogy lássam a reakcióját.

- Mégis mit csinálsz? – na, jó nem ilyen reakcióra gondoltam, de tuti, hogy olyan vörös, mint egy paradicsom

- Csak nem gondolod, hogy én majd a földön alszom, mikor egy ágy van.

- Menj az ágy másik oldalára! – nem akarom, s jobban magamhoz ölelem, és nem engedem el karjaimból, már nem. Végül kénytelen bele törõdni állapotába és lassan mind a ketten elalszunk.

  *¤*¤*¤*

Az ébresztõm a kis édesen ordító kedves, akit épp én ölelek, s a bal fülemre azt hiszem megsüketültem.

- Ne aggódj Moegi, beszéltünk az este. – a fele beszélgetésrõl ugyan lemaradtam, de gondolom, hogy mit beszéltek eddig. Nem feküdtünk le, sajna, nem erõltettem magam rá, bár az ölelést igen, de õ bele törõdött, ezzel sincs baj. Felülök és elmosolyodom kedvesem vörös arcán. Szeretem a kis kaméleonom, bár õ csak a vörös szint ismeri.

- A szüleiddel mi lesz? – kérdezi Moegi, amit még én sem tudok megválaszolni.

- Azt még nem tudom. – Will beszél, Moegi sóhajt, haladunk.

- Nem megyünk el reggelizni? – vált témát a szobánkba betolakodó nõstényördög és ez a nap legértelmesebb mondata, kérdése, amit eddig feltett, csak így tovább neki.

-  De, menjünk.

Amint mindenki felöltözik, én a kocsi kulcsot a szekrényrõl lekapom, és már indulunk is a verdához, beszállunk. Naná, hogy a drágám mellém ül az anyós ülésre. A csend nekem nem kínos, bár lehet, hogy Moeginek igen, de nekem ez így jó.

- Kaito, jut eszembe! Ügye tegnap este csak aludtatok? – tudom, hogy mit akar kérdezni, de kikérem magamnak, nem az elsõ nap fogok lefeküdni vele.  Will persze, nem éri.

- Mármint—khm—ugye nem csináltatok semmit? – kezdi felkapni a vizet a semmin, grat, nõk te jó ég.

- Tessék? Dehogy! – Will már ellenkezik is, mire én felnevetek, kis édes.

- Szerencsétek!

*¤*¤*¤*

Egy gyorsétterembe eszünk, majd Moegi kérésére egy kávézóba is benézünk, mivel az egyik haverjával találkozik, aki udvarol neki, s ott kell addig maradjunk, míg õ azt nem mondja, hogy mehetünk. Persze, megbeszéljük azt is, hogy elmegyünk Willékhez és a szüleivel megpróbálunk beszélni. Majd mikor a nõstényördög azt mondja, hogy mehetünk, mi már ott sem vagyunk.

*¤*¤*¤*

Se perc alatt a házuk elõtt vagyunk, de hiába kiabálunk, kopogunk, nem nyitnak ajtót. Persze drágaságomnak csak tíz perccel késõbb esik le, hogy van nála egy kulcs, egy olyan varázskulcs, ami eme ajtót ki tudja nyitni. A házba lépünk, még nem volt idõm körbe nézni, de látom, hogy õk sem szegények azért. Most alaposan szemügyre veszek mindent, Nem olyan gazdagok, mint mi, de van nekik is pénzünk.

- A szüleim még dolgozni vannak. Addig menjünk be a szobámba.

- Rendben. – Követem Willt és az ajtót bezárja, ahogy én a hálójába beteszem a lábam.

- Míg megjönnek, mit csináljunk?

- Amit te szeretnél. – mondom, hisz most õ itt az úr, no meg azt csinálom, amit õ szeretne, csak éppen nem minden esetbe.

- PS? – kérdezi elgondolkozva

- Mehet. – berak egy játékot és már nyomjuk is, versenyszerûen. Persze a játék hosszúra nyúlik, de nem baj, élvezem a vele töltött idõt. Végül lever engem a játékba.

- Gratulálok, nyertél! – nevetek fel és õ mosolyogva ad egy bólintást, válaszként. –  A szüleid még most sem jöttek, pedig már fél kilenc.

- Biztos éjszakások. Aludjunk itt, holnap beszélünk velük. Nézz szét a szekrényekbe, keress törölközõt és pizsamát magadnak, míg én megfürdök. – így is teszek.

*¤*¤*¤*

Halálra unom magam, amíg õ a zuhany alatt álldogál, nagy önuralom kell, hogy ne menjek utána és ne álljak mellé, hogy ne mossam meg a hátát, vagy, hogy csak ne nézzek be. kijön a fürdõbõl, s hogy ne nagyon legeltessem rajta a szemem, már rohanok is be a fürdõbe, viszont a sietésben a törölközõt kint felejtem, persze csak a póló nincs rajtam. Azonnal kiszaladok, de amint kimegyek a szívem nagyot dobban, basszus, de jól néz ki így

-  Kint felejtettem a… törölközõt. – kerek szemmel pillant rám, s felsikít, mint egy lány, majd leül a földre, hogy magát takarja. Persze ismét kis kaméleont játszik és a vörös szint veszi fel. Nem néz rám, de én nem tudom levenni róla a tekintetem. Egyre közelebb lépkedem hozzá, míg végül el nem érek hozzá és ujjaim állára simítva felemelem és megcsókolom. Felállítom és azzal a lendülettel döntöm is az ágyra. Nem akarom lefektetni, csak kicsit játszani vele. Jobb kezemet hajába fúrom és ott is állapodik meg, másik kezem pedig oldalát simogatom. Érzem, s látom is, hogy fél kicsit, de vágyat is rejt a lélektükre. A varázslatot a bejárati ajtó csapódása töri meg, de nem izgat, most csak õ és én vagyunk. Megállok, mélyen a vágyakozó és rémült íriszeibe nézek. Vörösen zihál alattam, érzem, hogy az én arcomon is van egy kis pír, vágyom rá, nem tagadom.

- K- Kaito.. mellesleg még nem voltam együtt férfival..sõt, nõvel sem. – amit mond, kicsit meglep, hisz nagyon sexi egy férfi. De jobb is így, megtisztelõ, hogy én lehetek az elsõ. Homlokánál kezdem szórni a puszikat a bõrén, majd a nyakara is elviszem, és egy aprót nyög, azonnal kezét szája elé kapja, de megfogom, az említett testrészét és megcsókolom azt.

- William! Engedd ki. Ez engem is felizgat. – nem vagyok szívbajos, és ez engem is nagyon felizgat. elengedem kezét és testén végig simítok, és mikor elérem szépen ágaskodó férfiasságát, õ nagyobbat és hangosabban nyög fel, ami nagyon tetszik nekem. Már épp vetkõznék, csókolnám, mikor egy idegesítõ férfihang megszólal

- William? Te vagy az? – jön az egyértelmû kérdés. Ijedten néz rám Will, én meg ezzel leplezem a mérgemet. – William? – mosolyogva bólintok, hogy jelezzen, hogy õ van itt.

- Igen, én! – mondja kicsit rekedten.

- Azonnal nyisd ki az ajtót, beszélnünk kell! – mintha ott sem lennék, kipattan alólam és öltözni kezd, én csak egy pólót veszek fel. Még nagyon vörös az izgalomtól, én meg tartom magam a kicsi pírnál. Kinyitja az ajtót és a szülei mérgesen néznek rá.

- William miért van kipirulva az arcod?  – megvonja vállát és a szülõk rám vetik mérges pillantásukat, de fõként a férfi az, aki nagyon mérges. Még fel vagyok izgulva, de már nem annyira, már nyugodtabb vagyok.

- Õ mégis mit keres itt? –dühöng a férfi, no, legalább tudom, hogy miért ilyen ráncos.

- William, ugye nem… – na, még ha hagyták is volna, akkor talán, de így semmi nem volt. Will behúzza nyakát és a férfi ide-oda tekinget, hol rám, hol szerelmemre.

- Fiatalember, ha nem akarsz bajt, azonnal húzz el innen!

- Nem megyek sehova! Azért jöttünk, hogy megbeszéljük, hogy William és én együtt vagyunk! És én nem hagyom, hogy bántsa. – a férfi szeme tányér nagyságúra kerekedik, és úgy néz rám, mint egy ufóra.

- Igaz ez, William?

- Igaz – hangja halk, innen tudom, hogy most baj van, de mielõtt mennék is, az apja akkorát ad neki, hogy Will a földre esik tõle. Mérgesen megyek a férfinek, emelném öklöm, de megszólal.

- Mielõtt megütnél, gondolkozz el egy kicsit. Beperellek, vannak kiváló embereim. Megoldom, hogy többet még csak véletlenül se találkozzatok. William nem buzi! – ordít velem, nem ismeri akkor Willt. – most menj el, ha nem akarsz bajt! – annyira felhúzóm magam, hogy beszélni sem tudok már, meg sem szólalok, abból csak baj lesz. Will csak a földön sír. Itt már tudom, hogy közbe kell lépnem, ki kell béküljek a szüleimmel, de ez nagy gondot fog okozni. A férfierõsebb kicsivel, így az utcára lök, és becsapja elõttem az ajtót.

Hallom, hogy Willre csapják az ajtót, nem megyek el, megvárom, míg lecsendesül a ház, s Will ablakánál a szobába lopózok és bekopogok és õ kinyitja, s beenged, viszont ahogy belépek õ sírva borul rám. A szívem megszakad, annyira sajnálom õt. Kicsit eltolom magamtól, hogy szemébe tudjak nézni. Kicsókolom könnyeit szemébõl és megcsókolom. Várnia kell egy kicsit, el kell rendezzem a dolgokat, csak egy két napot kell várnia.

- Willike, figyelj rám, semmi baj nem lesz.. Maradj a szobában és én elintézek mindent, mivel már 18 vagy..

- 19. – javít ki. Na, én 18-nak néztem. Döbbenten nézek rá.

- huh, én 18-nak néztelek. – mondom és õ megrázza a fejét. Igen, ha valaki nem tudja, a másik korát-nagyot tévedhet. Bár tudhattam volna, hogy hány éves, na, mind egy. – Szóval, mivel 19 vagy így el tudsz költözni innen, beszélek a szüleimmel… ami nem lesz könnyû, de megpróbálok és elhozlak innen. Ígérem, hogy elviszlek, és nem fogod õket többé látni. – mondom s szorosan megölelem.

- De nem akarok itt lenni, most vigyél el. – könyörög, a szívem megszakad. Szorosabban fogom. – Kérlek Kaito… vigyél el…

- Még nem tudlak, még tanulsz.. nem dolgozol, így nem mehetsz el, a szüleidre vagy még utalva, de a szüleim el tudják intézni, hogy elvigyelek innen… de ahhoz iskolát kell majd váltani.

- Nem érdekel, ha.. Ha veled.. lehetek. – dadogja vörösen és zavartan félre néz. Ezen elmosolyodom, az ágyra viszem és eldöntöm, megcsókolom, és ujjunkat összekulcsolom. – K-kaito? – kérdezi kicsit ijedten.

- Nem fektetlek meg addig, amíg te azt nem mondod, hogy akarod. Tudom, hogy milyen érzés, ha az elsõ… Megértelek, semmi baj, csak hadd szorítsalak még magamhoz. – mondom és mellé fekve szorosan ölelem meg.

 - Te, voltál már valakivel? – kérdésén felnevetek. õ meg durcásan megfordul és mellbe vág.

- Jojó, bocsi. Igen voltam, nem vagyok tapasztalatlan, ezért nem kell félj, és ne aggódj, nem én voltam az uke. – csókolom homlokon.

- Uke?

- A fiúknál, ugye van az, aki alul van, azaz uke, aki pedig felül az a seme, de hogy érthetõbb legyen… Akit dugnak azaz uke és aki dug az a seme. – nevetek fel és õ kerek szemmel néz rám. – oké fogtam befejeztem. – nézek rá, s az ujjam szájára simítom. – nagyon fáj? – célzok a száján lévõ sebre.

- Már megszoktam, nem fáj. – ökölbe szorítom a kezem és felülök. – Mi a baj?

- Semmi baj édes, de most mennem kell a szüleimmel is beszélnem kell és ezt minél hamarabb el akarom intézni. – mondom és egy utolsó csókot lopok, majd az ablakhoz menve kiugrom, a bokor felfog, de simán landolok. majd a kocsimba ülök és megyek is a szüleimhez, õk ilyenkor nem szoktak aludni, hajnalba alszanak, mikor a sok papírmunkát, meg az anyám tyúkját elintézik. Becsengetek, anyám nyit ajtót és mikor meglát sírva borul a vállamra, szorosan ölel.

Mikor mindenki megnyugodott, leülünk az asztalhoz és komolyan nézek rájuk. Õk érdeklõdve vissza, apám már szólalna is meg, de leintem, s rendezem a gondolataimat, majd felállok, és a falnak támaszkodok. Sok érzelem kavarok bennem, és szerintem bennük is, de a legfontosabb, hogy Will biztonságban legyen.

- Lenne egy kérésem és utána rám térhetünk. – vázolok nekik, ilyenkor tudják, hogy komolyan akarok beszélni, tudják, hogy amit most fogok mondani azt komolyan is gondolom, és nem viccelek.

- Hallgatunk, mond csak kisfiam. – mondja apám és bólintok, már õk is komolyan néznek rám.

- Egy, igen homi vagyok, ez ellen nem tudunk tenni és NEM is akarok, megértitek akkor jó, ha nem akkor sajnálom. Kettõ: Az a srác, akivel látatok, igen nagyon szeretem, mint ti egymást. Igen nem lesz unoka, de nem érdekel. Szóval a srác neve William, és nagy bajban van…

- Ka…

- A segítségetek kellene! – vágok közbe, most tudják, hogy én beszélek. – A nevelõ szülei verik, bántalmazzák, és nagyon nem szeretik. Ki akarom onnan menteni, így vegyétek fel a kapcsolatot vele és hozzátok el Willt abból a házból.

- Hány éves? – végre megértették.

- Már 19, de a szülei minden lépését figyelik, nagyon nehéz még nekem is a közelébe kerülni. – mondom és õk sóhajtanak. Õk a gyermekbántalmazás ellen vannak, ha meghallják, hogy valamelyik haveromat verik, akkor azonnal egy jobb családhoz teszik, mivel apámnak olyan kapcsolata van, amit mindenki megirigyelne.

- Értem, ha szeretnéd most azonnal…

- Szeretném!- mondom a szavába vágva. – még mindig látszik, hogy mérges vagyok, pedig a szüleim nyugodt embernek ismernek.  Anyám feláll, s apámnak adja a telefont, de én még nem fejeztem be. – Mivel Will még tanul, és jövedelme nincs, így tudom, hogy nem fogják elengedni, ezért… - szüleim nagyon figyelnek. Sóhajtok. – Ugrok egyet az iskolában és már az idén leteszem a szakmát, átvállalom a ház gondjait, és így Will is eljöhet onnan, viszont! – izgatottan várják a folytatást. – NEM mondhatjátok, meg, hogy mit tegyek, hogy hova menjek, és mit ne tegyek.

- Rendben, ebben benne vagyunk, de az iskolát mindenképp végezd el!

- Azt szeretném, hogy Will ide, hozzánk kerüljön! Vagyis ebbe a házba, együtt akarok lenni vele. – kezdek lenyugodni és fáradtabb is leszek ezzel.

- Megoldom, de még mindig nehéz feldolgozni, hogy te…

- Szokjatok hozzá, ígérem, elõttetek nem teszünk semmit, még nem feküdtem le vele, de õt sem korlátozhatjátok majd. - mondom és ásítok. – Elmegyek aludni, az ígéret az ígéret, én is betartom, ha ti is. – intek és megyek a szobámba, a cuccaim majd elhozom Moegitõl, de majd holnap Willével együtt.

*¤*¤*¤*

Reggel mikor felkelek, egy ürge van a házunk konyhájában és apámmal tárgyalnak, papírokat intéznek. Álmosan kicsoszogok és köszönök nekik, majd egy kávéval és egy pirítóssal a kezembe leülök melléjük. Tudom, hogy mit intéznek, ezért maradok itt, a papírok Willhez tartoznak, de csak én tudok róla majdnem mindent. Elmondom a mostani lakcímét, hogy mi a teljes neve, az életkorát, és azt, hogy tanul, de én jövõre már dolgozom, így el tudom tartani. Az ürge megköszöni az együtt mûködésem, és köszönve elmegy. De a kocsinál megállítom, csak egy szál alsóban vagyok kint a hidegbe.

- Bocsánat, hogy feltartom, de meg tudja mondani, hogy Will mikor tudna onnan eljönni? – kérdezem, s õ a kocsiba ül, s lehúzza az ablakot.

- Max két nap. – mondja.

-  Rendben, nagyon köszönöm. Viszlát. – köszönök, õ visszaköszönöm, s én szaladok vissza a házba reggelizni, majd lefürdök a forró víz alatt csak Will jár az eszembe és az, hogy most mi lehet vele. Fél órát áztatom magam, majd felöltözöm és a szüleimmel megegyezve, megyek most iskolába, most muszáj lesz tanulnom és átmenjek Will miatt. A suliban csodálkozva néznek rám, ahogy az igazgatóihoz közeledem.  Bekopogok és behívnak. Bemegyek és tárgyilagosan ülök le a fotelba. Õ érdeklõdve vizslat engem.

- Mit szeretnél Kaito? – kérdezi, és én komolyan nézek szemeibe. – dobbantani…

- Miért? Mi hozott erre a döntésre? Az átlagod nem…

- Elnézést kérek az átlagom, és a jegyek miatt, de dobbantani szeretnék, ha dobbantok, még idén leteszem a szakmát és jövõre már dolgozhatok is. – mondom a célom.  A dobbantás nálunk az, hogy egy évet kihagyok és megyek a végzõsökhöz, viszont a különbözetit is meg kell csináljam, ha ott akarok maradni, de ezt vállalom.

- Értem, de a különbözetit nem úszod meg, azt ugye tudod? – bólintok. – Rendben, holnap eggyel feljebb kezdesz, a különbözetik idõ pontjait is holnap tudod meg, így készülni is tudsz, sok sikert. – ez könnyen ment. Ma még bent maradok a suliba végig, majd Moegivel együtt megyünk hozzájuk, elmesélek mindent pakolás közben és õ döbbenten néz rám, majd elmosolyodik és átölel.

 Haza költözöm, s délután, mikor akad szabad idõm átmegyek kedvesemhez, hála a szülei ismét dolgoznak. Belopózom, s mikor meglátom az ágyon aludva nesztelenül beosonok és óvatosan fölé kerekedem és megcsókolom, nyöszörögve nyitja ki a szemét.

- Szóval?  Mit szeretnél tudni? Azt, hogy Willt magamra haragítottam, hogy a szüleim megtudták, hogy buzi vagyok? Hogy azért jöttem el, mert magániskolába akartak íratni? – kerek szemmel néz rám. Leülök az ágyra és szemébe nézek

- Ilyen sorrendbe kezd. – mondja, mikor észhez tér.

Elmesélek neki mindent röviden, õ csak tátott szájjal néz rám.

- Te hülye vagy, nagyon. Hogy tudtát így rámászni? Ti fiúk semmit nem tudtok! Nem szabad azonnal rámászni a másikra… Nem hiszem el, hogy ennyire hülye vagy. – oltogat, sóhajtva dõlök el az ágyon – Holnap érte kell menj! Menj oda és kérj bocsánatot. – mondja és kimegy a szobából. Az ágyon azonnal bealszom

¤*¤*¤*¤

Másnap reggel, ahogy felkelek, megreggelizek és elköszönök Moegitõl, s a szüleitõl, s megyek is Willékhez, már tudom, hogy hol laknak. Amint oda érek ordítozást hallok. Csengetek, kopogok, de semmi. Berúgom az ajtót és amint meglátom, hogy mi folyik ott, azonnal oda rohanok és Will elé állok és megakadályozom, hogy még egyszer megüsse.

- Fiatalember ki maga, és mégis mit képzel magáról? – kérdezi a nõ, de nem foglalkozom vele. Will jobban érdekel. Mikor a férfi engem akar megütni, felemelem a kezem, hogy nálam van a telefon.

- Will irány a szobád, pakolj össze! – de nem mozdul – Gyerünk! – morgom, s kicsit ijedten, de felmegy.

- Mégis ki maga? – jön ismét a kérdés

- Kaito Osaka.  Örvendek, azonban nem hagyom, hogy a fiúkkal így bánjanak! –mondom és elteszem a telefonom.

- Még is mit képzel magáról? Mit tesz Williammal? – kérdezi az anyuka, ránézek és így szólok:

- elviszem innen, aki bánt egy gyermeket az nem érdemli meg. – mondom és felmegyek Will után. mikor megtalálom a szobáját, benyitok és megállok az ajtóba.

- Mit keresel itt? Ugye nem mondtál nekik semmit? – néz rám, s megvonom a vállam.

- Mindent összepakoltál? – kérdezem, amire egy bólintás a válasz. Felkapom a táskát és megfogom Will kezét.

- Mondj már valamit… mit akarsz tõlem? – hallom kétségbe esett hangját.

- Elviszlek innen.

- Minek? Hova? – ez a sok kérdés. megállunk a lépcsõ alatt, a szülei csak kerek szemmel néznek rám.

- Oda ahol senki nem bánt téged… - mondom és egy pillanat erejéig a falnak lököm, s ajkaira tapadok.

- mi a… William, te… - dadog a két szülõ. Will ellök magától, de nem engedem le. A füléhez hajolok.

- Nem kell hogy bízz bennem, de azt hidd már el, még ha nehéz is, hogy szeretlek. – mondom és õ kerek szemmel néz rám. Mintha azt mondtam volna neki, hogy a tehén tud kakaót is adni, nem csak tehet. megfogom a kezét és a kocsi felé húzom, majd a zsákot a csomagtartóba dobom, Willt pedig az anyósülésre ültetem. Majd én is beszállok és Moegihez megyünk. Willnek be nem áll a szája, lassan kezd idegesíteni a sok kérdése, amit állandóan feltesz. Az út hála rövid, így hamar a lányhoz érünk. Kiszállok, s kisegítem Willt is, de a bolond majd elesik, alig tudom elkapni.

- Bolond vigyázz magadra, nem akarom, hogy összetörd magad. – mondom, és õ érdeklõdve néz rám. Majd kicsit pirultan néz félre. Elmosolyodom. – na, gyere, pirulóska. – veszem ki a csomagtartóból a nagy táskát és Moegiékhez megyünk. Viszont ahogy meglát az idegesítõ nõszemély, alám áll csípõre tett kézzel, nála azt jelenti, hogy magyarázatra vár, de mielõtt kinyithatnám a szám Will megelõz.

- Elrabol. – mondja a padlót bámulva, remek én el akartam magyarázni ennek a nõszemélynek, hogy mért, hogyan és mikor, de nem áruljuk be az emberrablót. Köszönöm.

Durr

Egy nagy pofon csattan arcomon, igen ezt megérdemeltem. Will aggódva és csodálkozva néz kettõnkre. Én már hozzá szoktam a pofonokhoz ettõl a nõtõl.  Vöröslõ arcomhoz érek és sóhajtok. Ez fájt. Bemegyünk a vendégszobába ahol az én cuccaim is vannak, s Will meglepve néz rám.

- Mi…

- Miért vagyok itt? Az hosszú lenne elmondani, röviden annyi, hogy elköltöztem. – mondom s megmentem magam a kiselõadás alól. Szegénynek most minden össze van kavarodva, lehet látni az arcán.

 Moegi leültet minket, és ismét a kérdezz-feleleket akarja játszani. Will csak áll az ajtó mellett, innen már nem mehet haza, ezt õ is tudja, és elégé idegesnek tûnik. Nem terveztem azt, hogy elrabolom, de azt sem engedhetem, hogy a szülei megverjék szegénykémet. Aki a gyerekét bántja az nem érdemel egyet sem. Én ezen az elven vagyok, meg a szüleim, ezért sem kaptam soha semmilyen formában verést, csak kiabáltak velem, de az tûrhetõ volt. Elsõ pofonomat is Moegitõl kaptam. Felállok, s Will kezét megfogva rántom az ágyra, hogy foglaljon már helyet, kicsit idegesítõ, hogy õ az egyedüli, aki áll.  Moegi Willhez fordul.

- Sajnálom Will, hogy ez a hülye bele kevert téged ebbe, bár õt is meglehet érteni valamilyen szinten…

 - Hülye? Kikérem magamnak! – morgom, most megsértett.

-  Na, mond azt, hogy ez nem igaz. – szól le Moegi. Pókerarccal nézek rá.

-  Nem. – nevetek fel, majd inkább komolyra veszem a szót. Megköszörülöm a torkom és Willhez fordulok. – Miért olyan nehéz elhinni azt, hogy valaki szeret téged? Miért ilyen nehéz elfogadni ezt a tényt? – kérdezem, de õ csak a padlót figyeli. Remek. Megfogom finoman a kezét, s álla alá nyúlva emelem fel a fejét, hogy szemébe nézhessek, de mikor látom, hogy egy könnycsepp szökik ki a szemébõl, csodálkozva nézek rá. –Will… ennyire félsz tõlem? –kérdezem meglepõdve, majd egy lökést érzek, s már a padlón is vagyok, felpillantok és Moegi öleli Willt.

- Nagyon megijesztett téged ugye? Ne félj tõle, nem bánt… Tényleg nagyon szeret téged. Csak elég hülye ahhoz, hogy másképp mutassa ki. – mondja Moegi, s Will átöleli a lányt. Felállok és kisétálok az ajtón. – Hova… - nem hallgatom meg. A kocsihoz megyek, majd neki dõlök és felnézek a kék égboltra, a napot épp egy bárány alakú felhõ takarja el. Mikor a nap elõ bújik, szemem összeszûkítem, s továbbra is az eget kémlelem. Tudom, hogy elrontottam, de ezt már kijavítani nem fogom tudni. Most elõször, életemben tanácstalan vagyok. Bele estem egy olyan srácba, aki még csak nem is a fiúkat szereti. Többször is lesmároltam, de õ mindig ellökött.

Kis idõ múlva Moegi jön ki, s mosolyog. Mellém áll és az arcomat vizsgálja, gondolom, érzelmet keres rajta, és azt most bõven talál rajta.

- Most alszik, de majd mikor felkelt tényleg beszéljétek meg, ez nem mehet tovább, tönkre teszed magadat is és õt is. Elszakítottad a családjától, saját magad érdekében. Szörnyû vagy.

 - Megpofozták, nem akartam ott hagyni, mikor a saját szülei megpofozzák. Nem bírom, hogy ha a szülõ veri a gyereket. Mikor oda mentem, csak bocsánatot akartam kérni, de mikor meghallottam az ordítozást, a csattanást. Nem bírtam otthagyni.

- Meglehet érteni a te verziódat is, de figyeld az õ szemszögébõl is, most mit érezhet szegény?! – elindulok befelé. – Hova..

- Be hozzá. – elõzöm meg a felesleges, kérdést, ha neki nem egyértelmû, hogy hova megyek, akkor nagyon sajnálom õt. Bemegyek a szobába, s az alvó cukorkához megyek, leülök mellé, s a rakoncátlan tincseit félre söpröm arcából, s vigyázok álmára. Ha felkel, bocsánatot kérek majd tõle, és ha akarja, haza viszem. És ha haza vittem, akkor én is haza ballagok és elmegyek a magániskolába, hogy Will eltudjon engem felejteni és szerezzen magának egy jó lányt, s családot alapítson.

- Rendben, akkor menjünk. 

¤

Kedvenc éttermem, és a kedvenc helyem az ablak mellett. Az étlapot felkapjuk, bár nekem mindegy, hogy mit eszünk. Nem kell sokat várni. egy pincérnõ zavarja meg társaságunkat. Nem nézek végig rajta, tudom, hogy-hogy néz ki, és nem is érdekel a kinézete. Inkább Willt nézem.

- Jó napot uraim, mit parancsolnak? – A lány Willre mosolyog, kiakaszt, bár tudom, hogy Will jól néz ki, de akkor is kiakaszt. Will az enyém, senki másé!

- Én sült krumplit kérek, és sört.

- Ezek lesznek nekem is..  – mondom, meglehetõsen nyugodtan, talán Will hangja miatt, lettem nyugodt. 

- Rendben, egy pillanat és hozom. – Willre kacsint, ez kiveri a biztosítékot, ha legközelebb Willre mer nézni, leszidom. Nagyon mérges vagyok most, elvileg randizunk, ne nézze már azt a nõt.

 Nem szólunk egymáshoz, én, azért nem mert mérges vagyok, õ meg szerintem azért, mert bejön neki a csaj, csak épp nem mondja meg nekem. Remek, Will nem olyan, mint én, Passzolhatom is, de azért elleszek ma vele, még ha haveri szinten is, jobb olyat szeretni, aki nem lehet a tiéd, és haverok vagytok, mint olyat, aki utál téged, azért ami vagy. 

- Egyébként, mi ez a hirtelen barátkozás? – na, akkor hazudjunk neki egy picurkát.

- Nem is tudom. Elég jól úszol, és meg akarok mérkõzni veled. Meg amúgy is szimpatikusnak tûntél – vállvonás, a hazugság bejött, bár nem is hazudtam, csak torzítottam az igazságot. egy korty a sörbe, s mikor rávetem tekintetem, pont a csodálatos kék íriszeibe pillantok. Egy kis ideig nézzük egymást.

A tökéletes pillanatot pincérlány rondít bele. A mosolya õrjítõ, nem hiszem, hogy sokáig tudom, szó nélkül hagyni, hogy Willre így mosolyogjon, de a pohár akkor telik be igazán, mikor Will is visszamosolyog a lányra. Mérgesen összehúzom a szemem és a lányt nézem, takarodjon már innen.

Kaja végén a nõ vissza jön, irritáló. vörös, és az elnyílt ajka arra utal, hogy most szerelmet vall Willnek, de akkor a vécébe cibálom és helyre rakom az agyát. Végül nem mond egy kukkot sem. Már a kijárat felé vesszük az irányt, s már szólalnák Willhez, de a lány mégis csak elmondja Willnek, bár csak a kezét fogja meg. Nem igaz, a csajnak kimosom, az agyát esküszöm.

- Öhhm, izé.. lehet, hogy ez hirtelen jött most, de nincs kedved valamikor találkozni? Mellesleg Kimnek hívnak. – mosolyog

- Engem Williamnak.. – kezdené el, de inkább én folytatom.
- Nem, nincs kedve! – mérges vagyok, de nyugodtan beszélek. Will kezét megfogom, s kirángatom finoman, majd be a kocsiba és már megyünk is.

- Ezt miért csináltad? – kérdezi kiakadva

- Mert nem érsz rá arra, hogy találkozz vele!

- Tessék? – döbbent hangja üti meg a fülem 

- Velem versenyzel most…

 - De nem máról beszélt!  - próbál mosolyogni, de engem ez most nem hat meg

- Nem érdekel. – morgom és tovább vezetek. Will az enyém! Nem adom egy nõnek, vagy pasinak sem

Az uszoda elõtt kiszállunk a kocsiból és Moegi döbbenten néz rám, õ tudja, hogy ha ilyen vagyok, akkor ott nagy gáz van.

- Mi történt? – kérdezi meg

- Semmi. – mosolygok rá, lenyugszom, megnyerem a versenyt és majd kiderül.

- Akkor versenyzünk? – intézem kérdésem Willhez

- Sok sikert…- hangjában az izgatottság hallatszik

¤

Végül csak én nyertem, különösen nem érdekel, az a lényeg, hogy Willel voltam. Nekem ez bõven elég. Az öltözõben mikor végig nézek, rajta a levegõ megakad bennem. Nem fogom tudni, visszafogni magam, ha így látom. a vízcseppek még bõrén peregnek le. S mikor leveszi a fürdõgatyát. El kell fordulja, hogy vissza tudjam fogni magam. Az a sexy teste, a vékony dereka, az a… áhw.. már most el tudnék menni. Nem tehetem, vissza kell fognom magam.

Kaito… nyugi!

- Nincs kedved átjönni? – kérdezem, mikor felöltözünk. – Már késõ van. 

- Miért? 

- Miért ne? – mosolyogok rá

- Rendben. J - egyezik bele, ez nekem nagy örömöt okoz, még ha nem is tudja.

 ¤*¤*¤

- A szüleim már biztos alszanak, csak ugorj fel a szobámba, jobbra a második ajtó. Mindjárt megyek én is, csak viszek valamit inni. – a ház csendes, bár mindi az nekem. Gyors leugrok a boltba, remélem, itt hagyhatom.

- Oké! – Megyek is, sietek, hogy ha a szüleim fel is kelnek, ne kezdjenek el vitatkozni Willel. Sok sört veszek a boltba, majd megyek is a szobámba. Megnyugodva látom, hogy Will még itt van.

- Itt vagyok. Nézünk filmet? – sör kisasztal, kisasztal sör. Na, ez megvan. Egyet Willnek nyújtok, s egyet magamnak adok, majd kibontjuk és iszunk is.

- Nézhetünk. – oké, kicsit lehet, hogy félelmetes vagyok, hisz most beszéltünk legelõször, és már randink is volt és már a szobámba is van. látom, hogy gondolkodik, vajon min, talán rólam?

- Mit nézzünk? 

- Valami akciót.  – a legjobb egy rendõrös filmet, jó film már láttam párszor. Berakom a filmet, s nézni kezdjük. Érzem magamon a tekintetét, de még nem szólok. Már sokat ittam, kicsit érzem is a piát, talán itt le is állok. megállítom a filmet, mikor már húsz perce engem figyel.

- Mi a baj? – Õ már részeg. Na, akkor õ itt alszik. Jó lesz, bár nem nyúlok hozzá.

- William, – közel hajolok hozzá, az ajkai hívnak, de nem csókolhatom meg. Sóvárgok egy csókja után, de nem tehetem meg. - nem figyeled a filmet, pedig már 20 perce megy.. – mosolygok rá, jól esik, hogy engem néz, de begerjedek, ha csak engem néz, ha a hangját hallom, ha az illatát érzem. 

- D-de figyelem, cs-csak… - dadogja, de nem folytatja, vagy csak nem tudja. Közelebb hajolok, mélyen a szemébe nézek, s elveszek lélektükrébe. Nem bírom tovább, akarom õt. az alkohol elveszi a gondolkodásom. Csak annyit veszek észre, hogy dõlök elõre, ajkait még megérzem ajkaimon, majd eldõlök mellé, s bealszok. Kezem kezén van. A külvilág elszakad tõlem, s az álomvilágban találom magam.

¤*¤*¤

Reggel úgy kelek, mint aki egész este ivott, pedig tisztán emlékszek, hogy pár dobozzal ittam csak. Mikor körbe nézek, látom, hogy Will fekszik rajtam és szuszog. Visszaejtem a fejem a párnára és a plafont nézem. Csak reménykedni tudok abba, hogy nem tettem vele meg. Bár az nincs az emlékeim között, csak egy apró csókocska. Az ajtó nyílik, kerek szemmel nézünk farkas szemet anyámmal. Kezét szája elé kapja, és mikor tudatosul benne, hogy a saját nemembõl való egyénnel fekszek, félmeztelenül az ágyon kitör rajta a sírás. Majd kirohan. Igen még nem mondtam el nekik.

Lenyugszom, s felkeltem a rajtam alvó macit. Csak háromszor kell, megsimogassam a kezét és már álmosan pislog fel rám. Elmosolyodom. Õ azonnal felpattan és végignéz rajtam. A fejét fogja, s az ágyra tenyerel.

- Ne mozogj hírtelen, és nyugi nem tettünk semmit, csak… - ülök fel vidáman és a kék íriszeibe nézek mélyen.

- Csak? – huh? Nem emlékszik semmire?

- Csak ezt csináltuk. – mutatom, s ajkára tapadva csókolom meg. Az egész testemet a forróság tölti be. Az arcára simítom a kezem, s az ágyra dõlünk, szerencsétlenségünkre ekkor nyit be apám is. Azonnal elválok a szájától és apám dühös szemeibe pillantok. – Will… öltözz fel, haza viszlek. – dobom rá a ruhákat, s mint a kisangyal öltözni kezd. Még piros az arca, s kicsit liheg a csók miatt, de hamar összekapja magát. Én is felöltözök és a kocsi kulcsot elveszem az asztalról. – Haza jöttem megbeszéljük. – mondom és elindulunk. Némán megyünk a kocsihoz, s így is szállunk be. Elindítom a motort.

- Az elsõ… csókom… te szemét! – üti meg a mellkasom és elfordul, ez is most vágja be a durcást. Csak akkor szól, ha kanyarodni kell, ha rossz irányba megyek.

- Will, figyelj rám. – de rám se hederít. – Will! Már régóta vonzol, már régóta tetszel nekem.

- Hazudsz!- kiabál velem a kocsiba. Megállok és leparkolok, áthajolok hozzá és arcára puszit hintek. – Hagyj! Vigyél haza! – morog, s letörli a puszi helyét. – Ne játssz velem! Felejts el!

- Na, ezt nem ígérem. – mondom és kiteszem a ház elõtt. Kiszállunk, s mielõtt léphetne, a kocsinak döntöm és mélyen a szemébe nézek. – Nem hagyom, hogy most, mikor már a közeledben vagyok, elengedjelek. – mondom, s megcsókolnám, de õ ellök és berohan a házba. A kocsiba visszaszállok és elindulok haza.

*~*

Otthon a két õsöm a konyhában vár engem. Leültetnek maguk mellé és elõször kioktatnak, majd én is beszélhetek.  Elmesélem nekik, hogy mi volt ez az egész, hogy mi az én történetem, de az õsök nem tágítanak. Nem tudják elfogadni, hogy én homokos vagyok.

- Beíratunk az iskolába, amirõl már beszéltünk, sajnálom fiam, de ez így nem mehet tovább, a családunk érdekében. – az asztalra csapok mérgemben.

- Nem fogok átmenni másik iskolába fõleg nem egy bentlakásosba!

- Amíg itt laksz, addig mi hozzuk a szabályokat. – oktat apám, s õs is feláll. Tûröm a tekintetét.

- Jó akkor elköltözöm. – mondom, és a szobámba megyek. Felhívom Moegit és elmondok mindent.

- Persze, amíg nem találsz magadnak lakást, nyugodtan itt lakhatsz. – mondja és sóhajtok.

- Nagyon szépen köszönöm Moegi, azonnal ott vagyok. – mondom és leteszem. Összecsomagolok, és már mennék is, mikor anyám sírva borul vállamra.

- Kicsim, ne menj! Túlreagáltuk, bocsáss meg. – mondja, de eltolom magamtól, majd arcára csókot hintek és elindulok. Nem maradok itt, a ház sem érdekel és semmi, ami ide kapcsol engem.  Engem csak William érdekel, s az, hogy kibékítsem. Ezen gondolkozva szállok kocsiba, s indulok el Moegi háza felé.

- Igen, persze… - vágom rá, de a gondolatom teljesen máshol van.

Az uszodába vagyunk, és a padon ülünk Moegival és beszélgetnénk, ha rá figyelnék. A gondolatom, s tekintetem egy úszón tapad meg, szinte leesek a padról, úgy nézem õt mosolyogva. Egy srác, fekete vizes haja arcába simul, mikor feljön a víz felszínére. Kék íriszeit kinyitva a barátaira néz azonnal, kezdem úgy érezni, hogy ez kicsit idegesít, mindig azokkal a lányokkal van, és ez dühít. Ha az enyém lehetne, nem lógna a barátaival, csak is az enyém lenne, és soha nem engedném el. Gondolatomból Moegi zökkent ki, mégpedig azzal, hogy fejbe vág.

- Hallottad egy nagy frászt… Megint õt lesed, ahelyett, hogy rám figyelnél. – dörmög, s ránézek, az arcát felfúja és karba tett kézzel ül mellettem. Soha nem fogom ezt a lányt megérteni.

- Bocsi, na, mi az?  - dõlök hátra és a szemébe mézek.

- Mért nem mondom el neki? – megadja magát, és belekezd a lelki ügyeimbe. Vállat vonok. Majd visszanézek a srácra, a teste formás, arca olyan mintha egy ártatlan kisfiúcska lenne. A mosolyát csak akkor látom, ha a lányokra mosolyog, de akkor elkap a féltékenység, és legszívesebben inkább oda mennék és elrabolnám, de én nem olyan vagyok.  – És ismét nem figyelsz rám… az elõbb adtam neked tanácsot, de neked aztán beszélhet az ember. - eldöntöttem, oda megyek, és végre beszélek vele, nem érdekel, hogy a lányok is ott vannak. Felállok, s Moegi megfogja a kezem.

- Eldöntöttem. – elmosolyodik és elenged, bólint és õ is feláll, csak õ a medencébe megy. Határozottan lépkedek a srác és a lányok társasága felé. Elég hamar oda érek, mint ahogy terveztem, de nem zavar. A kis társaság elé állok és rájuk mosolygok.

- K-kaito?  - ismer fel az egyik lány és vörösen félre néz. A másik kettõ meg csak bambán néz rám.

- Örülök, hogy ismersz. – mosolygok a lányra. A srácnak nyújtom a kezem. – Kaito Osaka. – mutatkozok be. Kicsit elgondolkozik. Na, a nevét is elfelejtette, akkor én, hogy szólítsam ezek után?

- William Lewis. - fogja meg végre a kezem, s rám mosolyog, az a mosoly. A szõkeség meg csak néz engem. Van valami az arcomon?

- Örvendek a találkozásnak. William, legyünk jó barátok – oldalra biccentem a fejem és elengedem a kezét, majd, mint egy kis óvodás mosolygok rá. Bólintva ad nekem választ. Nem nagyon beszédes, pedig a lányokra sokat mosolyog és beszélget velük. – Nincs kedved esetleg visszajönni este egy úszóversenyre? – kérdésemet William felé intézem.

- Ez jól hangzik, mi is jöhetünk? – lelkesedik be a vöröske is, na, ez jó lesz.

- Gyertek… persze ha neked nem baj. – mondja Will és rám néz. Megvonom a vállam, akkor is elérem, hogy kettesben legyek vele. Bár az öltõzõben majd kettesben leszünk.

- Jöhetnek a lányok is, viszont akkor én is elhívok valakit. – vázolom a tervem. Majd Moegi lefoglalja a lányokat, addig behálózom Willt. – Na, akkor majd este hét kor. Sziasztok. Szia Will. – köszönök el és a víz felé haladok ahol, az idegesítõ kis barna hajú integet nekem, hogy menjek oda. Lusta vagyok sétálni, most boldog vagyok, így amikor a víz mellé érek, beleugrok és keresztbe úszom, még a lányhoz nem érek.

- Mesélj mi volt. – Moegi helyettem is kiizgulja magát. Szinte már annyira kíváncsi, hogy átesik a térelválasztó bójákon.  – Na, mond máár… nagyon kíváncsi vagyok rá. – hátra nézek ahol Willék állnak és látom, hogy nagyon beszélnek valamirõl. Visszafordulok a kíváncsiskodóhoz és elmosolyodom.

- Ne tervezz ma estére semmit, jössz velem ide vissza hétkor és lefoglalod a lányokat. Kihívtam egy versenyre, de nem fogunk versenyezni… te lefoglalod a lányokat, míg én elviszem étterembe…

- Nem gyors egy kicsit?

- Nem! Õ az enyém lesz bármi áron, és nem engedem el soha. – mondom határozottan. És a víz alá bukok, majd feljövök és gyorsúszásba a másik felére úszok, s vissza. Moegi megrázza a fejét és felnevet.

- Te aztán nagyon szerelmes vagy. – paskolja meg a fejem. Tudja, hogy ezt utálom, de azért is csinálja. Elkapom a kezét és mérgesen nézek rá. Felkuncog és kiszáll a medencébõl. – Haza kísérsz? Mennem kellene. – mondja és én is kiszállok. Majd elindulunk az öltözõ felé.

Egy órát kell várjak mire a nagyságos kisasszony elõfárad az öltözõbõl, de nem nagyon bánom, addig a szemem Willen legeltettem. Mikor végre kijön elém áll és mosolyog, na, ennek is jó napja van. Elmondja, hogy a Willel látott kis szõke ismer engem és a családomat is. A neve Misaki, õ szinte mindent tud rólam. Moegi említ még valamilyen srácot, aki nagyon közel van Willhez, de amint az arcomra néz, azonnal abba hagyja a mesélést és elindulunk. Nem vagyok feldobva. Valaki, aki közel áll Willhez, nem tetszik. Haza kísérem, s én is megyek haza, és persze, hogy a leghosszabb úton. Még csak egy óra, nem akarok otthon lenni sokáig, csak lezuhanyozok, felöltözök, elmegyek egy boltba és már jövök is. De ez nem valósul meg, mert, ahogy haza megyek, az õseim azonnal rám támadnak, hogy van e leckém, hogy hol voltam eddig, hogy milyen csajjal találkozgatok Moegin kívül.

- Nem találkoztam senkivel az uszodában voltam Moegivel és hétkor megyünk is vissza, szóval, ha most megbocsájtotok. – megyek be a szobámba, s az egész szekrényem kipakolom egy darab ruháért. Néha olyan vagyok, mint egy lány. A randira ruhát választ. Mikor meglátom a kedvenc pólóm, azonnal a székre hajítom. Fekete póló, elõl „Metál” felirattal, hátul pedig egy nagy koponya van. Ehhez hozzá veszem a fekete farmerem és a bakancsom. a többit visszadobom a szekrénybe.

- Kisfiam nem a lányokkal kell most törõdnöd, hanem a tanulással, a család vagyonát rendezni tudd, majd ha megnõsülsz! Hallod Kaito! – Anyám ordítását figyelmen kívül hagyom és egy szál alsóban beballagok a fürdõbe.

- Nem érdekel ez az egész, hányszor mondjam még? Nem akarom tovább vinni ezt az egészet, nem akarok gazdag lenni, csak egy szerelmet akarok, aki velem van jóban, rosszban. – mondom és becsukom az ajtót. Hamarosan meg is kapom azt, amire vágyom. Gyorsan lezuhanyozok és megborotválkozok, majd egy törölközõt derekamra terítem, s visszaballagok a szobámba. anyám és apám a konyhába beszélgetnek. Nem tudom mirõl, de nem is nagyon izgat. A szobámba megtörölközöm és felöltözöm. Ez a kis akcióm a fürdés és az öltözködés csupán egy órámba telt. De akkor is van még öt órám hétig. Izgatott vagyok kicsit, ilyen még nem éreztem, ez a fiú megváltoztat engem.

Kopognak, véletlen bealudtam, de még idõben vagyok, még csak õt óra.  Az ajtómon kopogtatnak. Felkelek és kinyitom. Nem lepõdöm meg a szüleimet vártam, hisz csak õk vannak ebben a palotaszerû házban, ami olyan, mint egy börtön. A fehér vagy vajszínû falai között, a sok szoba és a még több fali dísz kicsit kiakaszt, nekem elég lenne egy kis házikó is. Egy-két szobás konyha, étkezõ, fürdõ, WC… és több nem is kell.

- Gyere, ülj le a konyhába, beszélni akarunk veled. – szól komolyan anyám és ilyenkor mindig veszekedés van és két napig Moeginél alszok. Mindenki azt hiszi, hogy jó életem van, mert gazdag vagyok, de ez nem igaz. Leülök a székre és az asztalra könyökölök, majd összekulcsolom az ujjaim és az állam ujjaimra illesztem.

- Figyelek! – mondom és õk is leülnek. Sóhajtás, na, már rosszul kezdõdik.

- Apáddal beszélgettünk, és arra jutottunk, hogy elküldünk egy másik iskolába, ugyan erre a szakra, de ez bentlakásos iskola lesz.

- Nem. – próbálok nyugodt maradni, de valamiért nem megy. – Eszem ágában nincs egy stréberrel teli helyre menni. – válaszolom egyszerûen és rájuk mosolygok. – Akkor én most mentem… - felállok, a szobámba megyek, felöltözöm a ruhába és megcsinálom a hajam, majd elindulok a kijárat felé.

- Hova fiatalúr? – áll mögém apám. Nem fordulok meg.

- Inni… - mondom nemes egyszerûséggel, de persze hazudok neki, Moegihez megyek és onnan az uszodába. – na, csá. – intek és már a házban sem vagyok. Moegi tõlem csak két utcával lakik arrébb.

Mikor oda érek, õ már indulásra késszen áll az ajtóban. Csoda történt! Nem kell rá várnom egy órát. köszönés képen átölelem, és két puszit kap arcára, majd indulunk is. Felvázolom neki a tervem. Lefoglalja a két csajt, én addig elviszem Willt egy étterembe és elérem, hogy többet beszéljen velem, hogy barátok legyünk, majd mehet az udvarlás. Nem akarok egybõl rá tapadni, még elfutna elõlem.

- Benne vagyok, de légy óvatos, a szavadat válogasd, meg és ne beszélj hülyeségeket, ne vidd túl drága étterembe, hisz nem nagyon bírnak téged az emberek a gazdag családod miatt… - oktat ki, fejbe vágom.

- Mintha én nem tudnám… - morgom és az uszodához érve, csak Willt és Misakit látjuk. Oda megyünk és kezet fogok Willel és Misakinak két levegõ puszit adok, hát neki is kell köszönni. Amint bemutattam Moegit nekik, õ elmegy a lánnyal és rám kacsint. Itt a lehetõség. A feketeség már indulna is be, de megfogom a kezét. A szívem nagyot dobban.

- Várj William… egy kicsit gyere velem, mondani szeretnék valamit, addig a lányok is át tudnak öltözni. – hazudok neki, de ezt még kilehet bírni.

- De… - kezdené, de már el is indulunk egy meghatározott irányba. Van a közelben egy jó kis étterem, oda akarom elvinni. jó kaja, nem is a gazdagoknak való. Átlagos étterem.

Tíz perc alatt oda is érünk. az út során nem szólok hozzá, bár õ akar, de nem tud, vagy nem mer, nem tudom. Mikor megállok, õ rám néz, majd az étteremre. Most vajon mire gondolhat. a kezét még fogom, így az ablakban nagyon jól mutatunk kézen fogva. Össze illenénk. Elmosolyodom, és kék íriszeibe nézek mélyen. Meg sem tud szólalni. sóhajtok, majd felnevetek.

 - sajnálom rád ijesztettem? Nem akartam, de úszás elõtt nem ette és nagyon éhes vagyok. Meghívlak téged is. – terelem a valóságot.  – Ugye meghívhatlak? – kezét még nem engedtem el, de ahogy kezünkre néz és elfordul elengedem. – Na, elfogadod a meghívásom?