|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| linka | 2013. 09. 15. 19:50:31 | #27355 |
 Karakter: Damien
Megjegyzés: Marionettemnek
Miután megtettem a próba szárnycsapásokat, a magasba emelkedem vele együtt. A szárnycsapásaim miatt keletkezett portól Hime köhögni kezd. Én már hozzászoktam, engem nem igazán zavar. Hime kíváncsi szemekkel forgatja fejét aztán nyakamat átkarolva közelebb, bújik hozzám. Boldogan nevet fel, mintha előrébb hozták volna számára a karácsonyt.
- Tetszik? – kérdem mosolyogva. Költői kérdésnek szántam, hiszen látom rajta, hogy tetszik neki.
- Fantasztikus – jelenti ki mérhetetlen boldogsággal. - A repülőgéppel való utazás ehhez képest semmi sem.
Repülő? Megint majdnem felnevetek. Hogyan tud ő engem egy repülőgéphez hasonlítani? Körberepülöm az elmegyógyintézetet majd a város felé, veszem az irányt. Sötét tollazatom igencsak látványos az égen, de az emberek semmit sem látnak. Szerencsétlen földhöz ragadt teremtmények. Ha csak egyszer is feltekintenének a magasba. Szépen sorjában, mindent végigmutogatok neki, mintha valami idegenvezető volnék. Innen fentről minden olyan aprónak tűnik, mintha egy város makettjét látnánk onnan fentről benne apró élethű babákkal. Hime felnevet, hangjában teli csodálattal. Kizárok mindent az elmémből és csak az égboltra, figyelek. A szél feltámad körülöttünk, szorosabban ölelem magamhoz, védve még a legapróbb hűvös fuvallattól is. Lassítok a tempón és leszállok a földre. Szeretem ezt a helyet, gyakran járok el ide, kiszellőztetni a fejem. Körülöttünk a nyírfák karcsú mozdulatlan kísértetekként magasodnak felénk. Finoman teszem le őt a földre, mintha csak egy igen értékes porcelán volna. Nem távolodik el tőlem közelebb lép hozzám, arcát, pedig mellkasomba temeti. Lassú nyugtató mozdulatokkal simítok végig hátán újra és újra. Hamuszürke tincseit ujjaim köré tekerem, felnéz rám ragyogó mosollyal ajkain.
- Köszönöm – szól halkan aztán lábujjhegyre állva, kapok tőle egy csókot is. – Köszönöm Damien. Még sosem éreztem magam ilyen szabadnak, mint az előbb, amikor repültünk.
- Úgy beszélsz, mint aki egész életében be volt zárva – mondom még mindig vidáman. Kézfejemmel finoman simítok végig arcélén. – Mint egy kalitkába zárt madár.
- Engem ezért készítettek, hogy védelmezzek. Nem távozhattam a gazdám mellől, míg meg nem halt - válaszolja egészen egyszerűen. – Sétáljunk egyet. – ujjait összekulcsolja az enyéimmel. – Gyere – mondja vidáman, aztán elindul. Szó nélkül követem őt, kíváncsian várom hova is, vezet. Talpaink alatt, halkan ropognak a kavicsok, ahogyan vezet az erdő mélyére. Nem hiszem, hogy valaha is tudnék nélküle élni, túlságosan is hozzászoktam már a társaságához.
- Mi történt a gazdáddal? – kérdem kíváncsian ő, pedig megtorpan – Azt mondtad, nem jöhettél el addig, míg…
- Meghalt – mondja csöndesen. Talán érzékenyen érinti őt ez a téma, elvégre azzal az emberrel élt, ő alkotta meg. – Egy reggel… nem ébredt fel többé. Én pedig már nem voltam kívánatos személy abban a házban – felém fordul és felnéz rám. – Gazdám utóda, a segédje örökölt mindent, beleértve engem is. Mindig undorodott tőlem, így az első adandó alkalommal elküldött a házból. Nekem, pedig engedelmeskednem kellett, nem tehettem mást, hiszen nekem nem volt semmim a ruhámon kívül, amely most rajtam van. A többi holmit, amit gazdám adott nekem, ott kellett hagynom. Ezen a ruhámon kívül csak egy másik van, és egy pár cipőm, ennyit hozhattam el. És most… nincs hová mennem – mondja, fanyarul elmosolyodva. Hiába mondanám azt, hogy megértem. De ez nem volna igaz. Nem voltam még ilyen helyzetben, mint amilyenben most ő van. Neki a teremtője természetes halálban halt meg az enyémet én gyilkoltam meg. Közelebb lépek hozzá és magamhoz szorítva átölelem. Arcát a vállaimon levő fekete tollakba temeti. Nem érzem szükségét a beszédnek. Valami fura, gerincen végigfutó kellemes borzongást érzek a közelségében. Eltávolodom tőle, de csak annyira, hogy kezeit újra megfogva magam után húzhassam őt.
- Gyere, mutatni szeretnék neked valamit – mondom kedvesen aztán várakozva, nézek rá. Fejével aprót bólint. Mindketten szótlanul haladunk a fák között. Az őszi levelek között apró ragyogó fénysugarak törnek utat maguknak foltokban megvilágítva ezzel a talajt. Nem érzem magam ideillőnek én ehhez az erdőhöz képes túlságosan is sötét, és zord vagyok. Lepillantok Hime szomorkás arcára, még így is nagyon szép. Hűvös szél furakszik a fák lombjai közé, megzizegtetve a ragyogó színekben pompázó leveleket. Átkarolom őt, és hagyom, hogy hozzám bújjon. Nem hiszem, hogy fázik, egyszerűen szüksége van valaki közelségére. Átbújok az egyik fa lehajló ágai alatt, majd megvárva őt is tovább vezetem a tisztás felé. Még nem köszöntött be az első fagy, így a fű, ragyogó zöld. Újra vetek egy gyors pillantást Hime arcára, és most mintha egy mosoly kísértetét vélném felfedezni szája szegletében.
- Miért hoztál el ide? – kérdi körbenézve. A tisztás szélén egy fűz áll alatta tiszta vizű patakkal. Az egész hely olyan akár egy festett kép, annyi különbséggel, hogy minden él. Felvont szemöldökkel nézek le rá, sötét tincseimet kiseprem arcomból. Nem úgy néz ki, mintha annyira zavarná a hely, úgyhogy ahelyett hogy válaszolnék kérdésére egy újat, teszek fel neki.
- Tetszik? – nem volt szükségem, arra hogy mosolyogni lássam, a nélkül is érzem a lényéből áradó boldogságot. Nem válaszolt a kérdésemre, úgyhogy újra felteszem neki. – Tetszik?
- Te is tudod hogy igen - mondja, elfordulok tőle és elindulok a patak felé. Persze hogy tetszik neki, ezen nincs mit meglepődni. A fa lombja alá ballagok, aztán lefekszem a fűbe. Nagyot nyújtózom aztán lehunyt szemmel, várakozom. Pár pillanat után Hime lehuppan mellém. Továbbra is lehunyt szemekkel fekszem.
- Min gondolkodsz? – kérdi, felé fordítom a fejem, és pislogva nézek rá.
- Sok mindenen.
- Mint például? – kíváncsiskodik tovább. Alig mondtam neki valamit de, már így is túl sokat kotyogtam ki magamról.
- Mint például azon, mikor lettél te ennyire kíváncsi – felelem oldalamra fordulva, hogy ránézhessek. Ő ártatlanul vállat von. Mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. – Ezt a helyet az alkotóm által ismertem meg. Amikor meghalt átkutattam a zsebeit és egy képet találtam nála erről a helyről. Nem igazán tudtam, hogy hol van de, megtetszet.
- És te megkerested – mondja elgondolkodva. Felsóhajtok.
- Igen. Megkerestem, és most megmutattam neked is. Gyere, menjünk, kezd lehűlni a levegő – talpra állok és felsegítem őt is. Nem áll szándékomban gyalogolni, úgyhogy felé fordulok és várom, hogy közelebb lépjen hozzám. Most sem kell túl sokat várnom. Ezen már tényleg felnevetek mély öblös hangon.
- Min nevetsz? – kérdi hozzám bújva. Átkarolom, és tollaimmal rejtem el, mintha lenne bárki is, aki bánthatná őt, amíg mellettem van.
- Annyira egyszerű veled minden. És pont emiatt szeretlek – mondom még mindig mosolyogva és mielőtt bármit is, hozzáfűzhetne kimondott szavaimhoz, újra a levegőbe emelem őt. Kiterjesztett szárnyakkal lebegek a tisztás fölött, Hime már megint hozzám bújva temeti arcát a vállaimon levő tollakba. Finoman megkocogtatom fejetetejét, ő, pedig felnéz rám. – Gyerünk, nézz le – sürgetem, hogy aztán végre hazamehessünk. Engedelmesen követi utasításomat és letekint a földre. Bennakadó lélegzettel figyeli az alattunk elterülő tájat. Egy ideig csak figyelem, ahogyan lassacskán minden apró részletet megtekint és rögzít, aztán újra megkocogtatom szabad kezemmel a fejét. – Hé azért levegőt még vehetsz – fintorogva néz rám, aztán vet még egy utolsó pillantást a tájra. Nem állt szándékomban még ennél is több időt egyhelyben lebegve tölteni, úgyhogy egész egyszerűen visszavittem őt az otthonomba. Megérkezve az épületbe lepakolom a potyautasomat aztán utamat a zuhanyzók felé, veszem. Nem zárom be magam után az ajtót, megszoktam már, hogy egyedül élek és így senki sem zargathat. Egymás után dobálom le magamról a ruhákat. Ha már egy romos házban élek, minek ügyelni a rendre? Megnyitom a csapokat aztán a víz alá, állok. Lehunyom szemeimet és hátamat a hideg csempének, döntöm. Ujjaimmal nedves tincseim közé túrok és kiseprem az arcomból őket.
|
| Andro | 2013. 09. 15. 09:37:14 | #27346 |
 Karakter: Hime
Megjegyzés: (fekete szárnyú angyalomnak)
A kérdésemre megfordul, és rám mosolyog. Nem tudom, mit gondoljak, mit fog válaszolni, de mindenesetre kíváncsian várom mondanivalóját.
- Most menj, odabent van meleg víz is, használd nyugodtan. Miután végeztél, keress meg, addig is eldöntöm milyen választ, adok feltett kérdésedre – közli, mire megcsóválom a fejem. Nem éppen ilyen válaszra számítottam, bár tőle minden kitelik.
Belépek a fürdőhelyiségbe, amely ugyanolyan régimódi, mint az egész épület. Viszont egyáltalán nem koszos, mintha ezt a részt többször használnák. Valószínűleg Damien is szokott fürdeni, de jelenleg nem gondolkodom sokat. Belépek az egyik kabinba, amelynek mennyezetéről régimódi, kissé már rozsdás zuhanyrózsa bámul vissza rám. Két kar van, az egyik kék, a másik vörös. Értelemszerű a dolog. Még egy pár régi törülközőt is találok egy polcra helyezve. Szuper, itt tényleg minden van.
Kényelmesen lezuhanyozom a meleg vízben, testemnek igencsak jólesik a fürdő, amit az elmúlt pár napban nem kaphattam meg. A pénzem sajnos már nem volt elég arra, hogy fürdőt is vehessek a szállókban. Így most igyekszem kiélvezni minden pillanatot, amikor a forró víz végigfolyik a testemen, lemosva minden mocskot rólam. Hajat is mosok, találok sampont és tusfürdőt is, bár nem azokat a drága, általam megszokott márkákat, de azért megteszik.
Egy jó fél órát biztosan áztatom magam, mielőtt elzárnám a csapot, és kilépnék a zuhanykabinból. Nem egy ötcsillagos hely, de az ember nem válogathat, ha egyszer nincs hová mennie. Ironikus a dolog, és el is mosolyodom, ahogy megtörlöm magam, majd felöltözöm. Szükségem lenne pár ruhára is, mert ez az egy számomra nem elég. Úgy tűnik, gazdám mellett túlságosan megszoktam a luxust, hogy minden nap más ruhát vehetek fel, azt ehetek, amit akarok, akkor és annyit, amikor és amennyit jólesik. Megrázom a fejem. Az a múlt, és a múlt az már elmúlt, nem tudom visszahozni. Most meg kell szoknom egy új életet.
~*~
Mikor kilépek a fürdőszobából, Damien a falnak támaszkodva vár rám. Nem lep meg, hogy itt találom, gondolom nincs semmi dolga. Ő nem mehet emberek közé anélkül, hogy ne akarnák bántani. Tudom milyen érzés kirekesztettnek lenni, hiszen én is számtalanszor átéltem már ezt. Mikor meghallja lépteimet rám néz.
- Igen, tudok repülni – válaszol a kérdésemre. Valahogy sejtettem, különben mi haszna lenne a szárnyainak?
- Engem is elbírsz? – kérdem felcsillanó tekintettel. Imádok repülni, de eddig csak repülőgéppel volt alkalmam közlekedni. Vajon milyen lehet madárként szelni az eget?
- Hát nem is tudom – mondja Damien, ellökve magát a faltól. Körbejár, majd pontosan mögöttem torpan meg. – Talán igen.
- Talán nem? – kérdem mosolyogva. Imádok néha élcelődni az emberekkel, vagy más lényekkel.
- Gyere! – Elindul a tetőtér irányába, majd kilöki az ajtót.
Kellemes idő van odakinn, nem túl hideg, de nem is túl meleg. Egyáltalán nem fázom, és ámulva nézem, ahogy Damien kitárja hatalmas szárnyait. Mint egy hatalmas és fennséges sas. Karjait is kitárja, rám várva, én pedig nem is tétovázok, elé lépek, háttal neki, ő pedig átkarolja, majd a karjaiba vesz. Párat csapkod a szárnyaival, felkavarva körülöttünk a port.
Aztán végre felemelkedünk, bár a felszálló portól enyhe köhögés jön rám, ám hála égnek a torkom és az orrom hamar kitisztul. Hamar a magasban vagyunk, én pedig csak ámulok és bámulok, ahogy a levegőből lenézek a földre. Minden olyan kicsi, minden olyan apró, mint a játékok, amelyeket gazdám vett nekem anno. Átkarolom Damien nyakát, hozzá bújva, miközben ő repül velem, én pedig nevetek, mosolygok mint egy kisgyerek, aki éppen a karácsonyi ajándékát bontogatja.
– Tetszik? – kérdi Damien, és hallom a mosolyt a hangjában. Ő is boldog.
– Fantasztikus – mondom örömmámorban úszva. – A repülőgéppel való utazás ehhez képest semmi sem.
Körberepüljük az elmegyógyintézetet, majd a város felé vesszük utunkat. Az emberek nem látnak minket, vaksik ahhoz, meg túl magasan is repülünk az ő szemükhöz. Talán valami madárnak nézhetik Damient, de nem tudom, hogy ez őt zavarja-e.
~*~
Végigrepülünk a város felett, miközben Damien mutogatja, mi micsoda. Van ott egy templom, egy iskola, postahivatal, rendőrőrs és megpillantom a fogadót is, ahonnan kidobtak. A házak babaházaknak tűnnek, az emberek játékbabáknak innen a magasból. Minden olyan gyönyörű, olyan csodálatos, hogy hangosan kacagni kezdek.
Damien egy szót sem szól, csak szorosabban ölel magához, amikor jobban feltámad a szél, és ereszkedni kezdünk. Egy erdő szélén érünk földet, amely a város határában terül el. Ám Damien okosan a hatalmas fák közé tesz le, a puha, vastag avarba, hogy ne lásson minket senki. Letesz a földre, de én nem akarom elengedni őt. Hozzábújok, puha tollaiba temetve az arcom. Ő átölel, és csak állunk ott némán. Nem értem, mi ez az érzés, de most nagyon jó. Jó vele, olyan jó, mint eddig még senkivel, még a gazdámmal sem volt soha. A hátamat simogatja, már száraz tincseimmel játszanak ujjai, én pedig felemelve a fejem, belemosolygok azokba a csodálatosan kék szemeibe. Boldog vagyok.
- Köszönöm! – suttogom halkan, felágaskodva, és megcsókolva kívánatos ajkait. – Köszönöm, Damien! Még sosem éreztem magam ilyen szabadnak, mint az előbb, amikor repültünk.
- Úgy beszélsz, mint aki egész életében be volt zárva – válaszolja mosolyogva, végigsimítva az arcomon. – Mint egy kalitkába zárt madár.
- Engem ezért készítettek, hogy védelmezzek. Nem távozhattam a gazdám mellől, míg meg nem halt – válaszolom egyszerűen. – Sétáljunk egyet! – távolodom el tőle, kézen fogva őt. – Gyere! – kacagok rá vidáman, és magam után húzom.
Engedelmesen követ, nem tudom, hogy miért. Talán mulattatom. Ő is olyan magányos, mint én, nincs senkije a világon, akihez szólhatna. Talán ezért is viselkedik így velem. Nekem egy hely kellett, neki társaság, és Damien kiválóan megfelel az óhajaimnak.
– Mi történt a gazdáddal? – kérdi hirtelen Damien, mire megállok. – Azt mondtad, nem jöhettél el addig, míg…
– Meghalt – mondom csendesen. – Egy reggel… nem ébredt fel többé. Én pedig már nem voltam kívánatos személy abban a házban – fordulok felé. – Gazdám utóda, a segédje örökölt mindent, beleértve engem is. Mindig undorodott tőlem, így az első adandó alkalommal elküldött a házból. Nekem pedig engedelmeskednem kellett, nem tehettem mást, hiszen nekem nem volt semmim a ruhámon kívül, amely most rajtam van. A többi holmit, amit gazdám adott nekem, ott kellett hagynom. Ezen a ruhámon kívül csak egy másik van, és egy pár cipőm, ennyit hozhattam el. És most… nincs hová mennem – mondom őszintén, egy keserű mosoly kíséretében.
Damien egy szót sem szól, csak váratlanul hozzám lép, és szorosan magához ölel. A szívem egy pillanatra kihagy egy ütemet, mert érzem, hogy ez az ölelés most más. Most… valahogy más. Én pedig össze vagyok zavarodva.
|
| linka | 2013. 09. 03. 23:00:43 | #27208 |
Karakter: Damien
Megjegyzés: Himének ( Andro)
- Miért félnék? – halkan ejti ki ezeket a szavakat, amivel csak még jobban összezavar. Elmosolyodik, szép mosolya van. – Hiszen nem vagy te szörnyeteg. Hasonlóak vagyunk mindketten. Számkivetettek, akik senkinek sem kellenek. Se nem élők, se nem holtak, se nem emberek, se nem démonok. A természet, a tudomány és a mágia tréfái vagyunk csupán. Játékszerek, akiket meguntak és kihajítottak – szavai neki talán jelentéssel bírnak de nekem nem. Szárnyaim vannak és én, mégsem vagyok madár. Karjaim és lábaim vannak, és mégsem vagyok ember. Ne mondja azt, hogy nem vagyok szörnyeteg, ne döntse romba azt az illúziót, amelyben magamat ringattam. Érintése térit vissza engem a jelenbe, abba a jelenbe, ahol csak mi ketten vagyunk. Ujjait, mellkasomat fedő pihéimbe bújtatja. Szükségem van egy kis időre, amíg rájövök mi is, történik körülöttem és velem. Kezeimmel újra ruhájával kezdek babrálni. Meglazítom a szalagokat, kioldom az összes zsinórt végül a csatokat is sikerül, kikapcsolnom. Végül kibújtatom őt ruhájából. Ő maga meglepően gyönyörű és mégsem ez az, amin megdöbbenek.
- Te fiú vagy – bököm ki az egyértelműt. Mert hát valakinek ki kell mondania ezt hangosan is. Nem felel, helyette nevetni kezd. Ez most talán valami tréfa?
- Ez zavar téged? – kérdi fejét félrebillentve. – Engem egyáltalán nem zavar, ha egy férfival kell együtt lennem. De ha téged igen…
Nem mondok semmit, ha azt mondanám, hogy zavar hazudnék. Sok mindent ellehet mondani rólam, de hazudni nem szoktam. Lehajolok hozzá és megcsókolom, talán kissé durvábban, is, mint ahogyan szükséges. Csókunk közben megízlelem alsó ajkát is, száját eltátja szabad utat adva ezzel nekem. Kezeim vándorútra indulnak, szinte minden egyes porcikáját feltérképezve. Pár perc múlva a legutolsó ruha is lekerül rólunk. Szemeiben egyszerű színtiszta vágyat látok. Közelebb vonom magamhoz, és ölembe ültetem, kezeim hátára siklanak, ajkaimat, pedig válla puha bőrére tapasztóm. Mindez idő alatt ő sem tétlenkedik, kezeivel oldalamon simít végig egészen combomig. Ezzel az egyszerű mozdulattal képes az őrületbe kergetni. Minél tovább húzza az időt, egyre jobban kívánom érintését. Még mielőtt a legutolsó cérnaszál is elszakadna nálam, Hiani száját ajkaimra tapasztja testét, pedig az enyémnek préselve, karol át.
×××
Hamarabb kelek, mint ő. Ujjaimmal végigsimítok arcán, bőre szokatlanul hűvös és valótlan. Vajon mi lehet ő? Hozzám hasonlította magát, de mi ketten különbözőek vagyunk. Ég és föld. Békés tekintettel nézek le rá, éjsötét tollaim puha lepelként takarják testét. Halkan szuszogva nyitja fel szemeit, pillantása megtalál.
- Magadhoz tértél? – kérdem. – Ennyire kimerítettelek volna?
- Mi tagadás, régen volt részem ilyen szexben – szavai egy mosollyal hagyják el száját. – Köszönöm, Damien.
- Nem értem, mit köszönsz – vonok vállat. Kellemes érzés kerít hatalmába, még soha sem mondtak ilyet nekem. – Én nem tettem semmit. Te ajánlkoztál fel nekem.
- Vissza is utasíthattál volna – válaszolja tréfásan. – Mégsem tetted – ebben igaza van. Megállíthattam volna, nem kényszertett senki, arra hogy ezt tegyem. Nem tehetek mást, csak bólintok. Az események után, nem érzek undort magam iránt, pusztán elégedettséget. Valahogy olyan helyénvalónak tűnik ez az egész. Elengedem Himét és hagyom felkelni magam mellől, aztán felöltözöm. Kérésére elvezetem őt a fürdőbe, ahol a zuhanyzók sorakoznak. Van víz, meleg is nem csak hideg. Engem nem igazán zavar a hőmérséklet, egyszerűen kellemesebb, ha meleg víz folyik végig a testemen. Hime meztelenül teszi meg az utat az általa áhított cél felé, mosolyogva követem. Habár ő ezt nem láthatja. Hiába tűnik tökéletesnek ez az egész, de valami mégsem hagy nyugodni. Még most sem tudom mennyire, bízhatok meg benne, talán ostobaság bizalmatlannak lennem vele szemben de tudnom kell mi ő.
- Mond, Hime – szólalok meg, és megtorpanok a fürdő ajtaja előtt – mégis mi a fene vagy te?
- Egy marionette bábu vagyok – feleli egyszerűen, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. – Évszázadokkal ezelőtt készítettek, és képes vagyok életre kelni. Azért alkottak meg, hogy démonok és más gonosz lények ellen harcoljak.
- Akkor engem miért nem öltél meg? – teszem fel következő kérdésem. Ő kinyitja az ajtót, láthatóan nem zavarja a kérdezgetésem. Talán már számított erre.
- Mert nem érzem rajtad a gonosz szagát – és mintha ezzel mindent meg is magyarázott volna vállat, von. Téma ezennel lezárva. – De én is kérdeznék valamit tőled, Damien. Tudsz repülni?
Hirtelen jött kérdésére megfordulok, és mosolyogva nézek rá. Mi értelme lenne a szárnyaimnak, ha nem tudnám használni őket?
- Most menj, odabent van meleg víz is, használd nyugodtan. Miután végeztél, keress meg, addig is eldöntöm milyen választ, adok feltett kérdésedre – talán már előre tudta a válaszom, fejét megcsóválja és elmegy megmosakodni. Megfordulok, és magára hagyom, hadd zuhanyozzon nyugodtan. Kinézek az ablakon, odakint kellemes idő lehet, homlokom nekitámasztom az ablaküvegnek. Azzal, hogy itt maradt velem veszélynek teszi ki magát. Neki fogalma sincs arról milyen emberek, szoktak eljönni ide. Én már ismerem őket, meg tudom magam védeni, ha szükséges. De ő lehet akármilyen keménylegény, ha rosszkor van rossz helyen neki annyi. Tincseimet kiseprem arcomból és feltérképezem ezt a helyet. A folyosók ugyan olyan üresek, mint amilyenek mindig is voltak, nincs életnek jele ebben az épületben. Nem sokkal az után, hogy visszatérek rögtönzött túrámból Hime is, kijön. Tincsei még nedvesek, ahogyan bőre is. Hátam nekitámasztom a falnak, karjaim keresztbefonom mellkasom előtt. Ő várakozva néz rám.
- Igen, tudok repülni.
- Engem is elbírsz? – kérdi csillogó szemekkel.
- Hát nem is tudom – ellököm magam a faltól és alaposan szemügyre véve, körbejárom őt. Végül pontosan mögötte állok meg. – Talán igen.
- Talán nem? – kérdi hangjában érezhető mosolygással.
- Gyere – indulok el a tetőtér irányába. Felszaladunk a lépcsőn, én, pedig kilököm az ajtót. Kellemes idő van, nem túl hideg pontosan a legmegfelelőbb. Szárnyaimat kitárom, kitárom kezeimet Hime felé várva, hogy hozzám lépjen. Nem habozik, elém lép én, pedig mellkasomhoz vonva átkarolom őt. Karjaimba véve csapok néhányat szárnyaimmal, ezzel felkavarva magunk körül a port.
|
| Andro | 2013. 08. 30. 15:20:26 | #27132 |
Karakter: Hime
Megjegyzés: (Damiennek)
- És most mi lesz? – kérdem, mire Damien egy pillanatra elgondolkodik. Majd rám mosolyog. Mások számára talán ijesztő lehet a mosolya, de én gyönyörűnek találom. A szám is eltátom picit arcának látványától, mosolyának ijesztő gyönyörűségétől. Egyáltalán nem félek.
- Amit csak akarsz Hime – válaszolja, miközben száját az ajkaimra szorítva kezd babrálni a ruhámmal. Én visszacsókolok.
Csókja forró és édes, de követelőző és talán picit erőszakos. Az ágyhoz húz, majd lefektet rá. Amikor pedig ajkaink elválnak egymástól, ő rám néz. Én az arcát tanulmányozom, a jégkék szemeket, a hamvas, világos bőrt, a majdnem fekete színű haját, kívánatos ajkait. Majd felemelem a kezem, és ujjaim tétova vándorútra indulnak Damien pihékkel borított mellkasán. Aztán feljebb sétálnak az ujjaim, bejárják Damien arcát, míg végül ujjaimat selymes tincseibe fúrom. Közel húzom őt magamhoz, érezni akarom a testét, a szívverését. Tágra nyílt szemekkel néz rám, mint bizony nem erre számított volna. De ő gyönyörű és kívánatos. Miért futamodnék meg? Akarom őt magamban.
- Nem értelek. Te nem undorodsz tőlem – mondja egyszerűen, ahogy fölém magasodik. Az ágy fájdalmasan megnyikordul kettőnk súlya alatt.
- Miért félnék? – kérdem halkan, és halványan elmosolyodom. – Hiszen nem vagy te szörnyeteg. Hasonlóak vagyunk mindketten. Számkivetettek, akik senkinek sem kellenek. Se nem élők, se nem holtak, se nem emberek, se nem démonok. A természet, a tudomány és a mágia tréfái vagyunk csupán. Játékszerek, akiket meguntak és kihajítottak.
Damien csak néz rám, miközben én gyengéden lesiklatom ujjaimat a mellkasára, és ujjaimat beletemetem puha, bársonyos pihéibe. Ő végre magára talál, és a ruháimmal kezd el megint foglalkozni. Segítenem kell neki, ki tudja oldani a sok zsinórt, szalagot, a kapcsokat is ki tudja kapcsolni. Mikor a ruha lekerül rólam, ő meglepetten pislog.
– Te fiú vagy – mondja hirtelen, mire felkuncogok.
– Ez zavar téged? – kérdem huncutul félredöntve a fejem. – Engem egyáltalán nem zavar, ha egy férfival kell együtt lennem. De ha téged igen...
Válasz helyett lehajol, és szinte tépni kezdi ajkaimat. Majd végighúzza nyelvét az alsó ajkamon, mire engedelmesen nyitom ki a szám, hogy nyelve utat találhasson a számba. Nyelveink hamarosan vad csatát vívnak, miközben mi simogatjuk, kényeztetjük egymást. Nem sokkal később lekerül rólam az alsóruha, Damienről pedig a farmernadrág. Ahogy felhúz, és az ölében ülök, érzem, milyen nagy neki odalenn. Nagy, és vastag, nem valami kis száraz kóró. Pont ezt akarom. A hátamat simogatja, a nyakamat, vállamat csókolgatja, nyalogatja, mialatt én oldalát és combjait simogatom végig. Nem kell sok idő, hogy hangulatba jöjjön. Ami pedig utána következik, az maga a Mennyország számomra.
~*~
Pihegve nyitom ki a szemem. Csak annyi jut el a tudatomig, hogy fáradt vagyok, az egész testem nedves, és valami hatalmas, puha, meleg akármi takar be. A szex nagyon jó volt vele, mindent megadott, amit akartam, sőt többet is. Régen éreztem ilyesfajta extázist, talán csak gazdámnál, amikor még fiatalabb volt.
Szemeim kinyitva Damien angyali arcát pillantom meg. Szemei nyitva vannak, és rájövök, hogy a karjaiban fekszem. Amik pedig betakarnak, azok az ő hatalmas, éjfekete szárnyai. Olyanok, mint egy pehelypuha paplan, amely télen megvédi az embert a hidegtől. A testem még remeg, a fejem kavarog, de érzem azt az elégedettséget, kielégültséget, amit már nagyon régen nem éreztem.
– Magadhoz tértél? – hallom meg Damien hangját. – Ennyire kimerítettelek volna?
– Mi tagadás, régen volt részem ilyen szexben – válaszolom mosolyogva. – Köszönöm, Damien!
– Nem értem, mit köszönsz – von vállat, de mintha azért jólesne neki a dolog. – Én nem tettem semmit. De ajánlkoztál fel nekem.
– Vissza is utasíthattál volna – mondom pajkosan. – Mégsem tetted.
Damien csak bólint. Fogalmam sincs, hogy vajon az a tény, hogy fiú vagyok, befolyásolta-e bármiben is. De kétlem, hiszen akkor nem dugott volna meg, hanem valószínűleg egyből ott hagyott volna az ágyon. Vagy megkért volna, hogy menjek el.
Még egy ideig fekszünk ott, majd elenged, én pedig felülök. Normál esetben ilyenkor szex után mindig le szoktam zuhanyozni, de most foglalmam sincs, mit kéne tennem. Végül megkérdem Damient, hol a fürdőszoba, ő pedig elkalauzol. Az utat meztelenül teszem meg. Már látott ruha nélkül, és egyébként sem vagyok olyan szemérmes.
– Mondd, Hime – szólal meg, mikor a nagy, közös fürdőszoba előtt állunk -, mégis mi a fene vagy te?
Már vártam a kérdést, nem ért váratlanul. Lehetséges, hogy átalakultam volna, míg nem voltam magamnál? Elképzelhető, de ha nem, a kérdés akkor is logikus. A szagom nem emberi.
– Egy marionette bábú vagyok – válaszolom őszintén. – Évszázadokkal ezelőtt készítettek, és képes vagyok életre kelni. Azért alkottak meg, hogy démonok és más gonosz lények ellen harcoljak.
– Akkor engem miért nem öltél meg? – jön az újabb kérdés, miközben kinyitom az ajtót.
– Mert nem érzem rajtad a gonosz szagát – vonok vállat. – De én is kérdeznék valamit tőled, Damien. Tudsz repülni? – kérdem kíváncsian, és felé fordulok.
|
| linka | 2013. 08. 13. 17:58:29 | #26861 |
Karakter: Damien
Megjegyzés: Himének ( Andro)
Magyarázásban soha sem voltam igazán jó. De valahogyan csak megérti, hogy Damien alatt a nevemet értem, mint ahogyan mondtam is neki. Végül nem mond semmit, csak bólint. Szótlan, amitől kezdem megkedvelni őt. Szeretem a csendet, ami tele van gondolatokkal, még sincsenek benne szavak. Ránézek, de ő maga elé meredve ül, miközben néha beleharap a szendvicsbe. Ki dobhatta ki őt csak úgy a házából, azt megértem, hogy engem senki sem szeret, mert én egy szörnyeteg vagyok. De vele mi volt a probléma? Szemeim lejjebb vezetem az arcáról, és tüzetesebben szemügyre veszem a kardot, amit még mindig kezében szorongat. Hime fejét felemelve néz rám aztán észre, veszi azt is, hogy én még mindig a kardot figyelem. Ha amiatt tartja magánál, nehogy megöljem akkor ostoba. Még csak nem is tettem vagy mondtam semmi olyat, amitől ellenségnek nézhetne engem.
- Minek a kard? – vonom kérdőre. Ostoba kérdés volt részemről és ezt nyilván ő is észreveszi.
- Szerintem te is tudod – válaszolja egyszerűen. Nem éppen erre a válaszra számítottam. Igen tudom, hogy az emberek mire használják a kardot, arra hogy egymást lemészárolják. Én arra vagyok kíváncsi neki mi szüksége a kardra. Kit akar lemészárolni itt?
- Itt nincs senki és semmi, ami bántani akarna téged – mondom semleges hangon. A „senkibe és semmibe” önmagamat is belevettem. Miért is akarnék neki ártani?
- Sosem lehetsz elég óvatos. Ha valamit, ezt már megtanultam hosszú életem során - feleli, hangjából olyan komolyság csendül, ami még engem is meglep. Hosszú élete során. Újra mosolyoghatnékom támad, nem teszem helyette csak figyelem, hátha mond még valamit. – Ne tévesszen meg a gyermeteg külsőm. Öregebb vagyok, mint ahogy te azt el tudnád képzelni. És közel sem vagyok olyan törékeny, védtelen kis virágszál, mint amilyennek tűnök – mondatát befejezve újra engem figyel. Nem válaszolok szavakban, nem tudnék mit mondani. Egyszerű bólintás, amit kap tőlem. Eltöprengek a hallottakon, szóval házamba engedtem egy… klassz nem elég hogy azt nem tudom én, mi vagyok, most már azt se tudom ő mi. Mondhat, vagy tehet, amit akar, nekem ő akkor is csak egy kölyök marad. Egy kölyök szívdöglesztő külsővel és egy éles fegyverrel, amit még most sem tudom, miért hord folyton magánál.
- Fáradt lehetsz – szólalok meg miután a szendvicset minden egyes négyzetcentiméterével, együtt a számba gyömöszöltem. Ő már hamarabb befejezte a rögtönzött vacsorát. – Aludj ott, ahol jólesik. Az én szobám itt van nem messze, néhány ajtóval arrébb jobboldalt. A nevem is rajta van, ha érdekel.
- Értettem – búcsúzásul biccent, aztán kilép az ajtón. Én meg még csak azt sem tudom, minek magyaráztam el neki, hogy hol a szobám. Mégis mi a fenének keresne fel pont ő engem? - A csomagom egy másik folyosón van. Ha nem bánod, az előtér közelében levő szobák egyikébe aludnék.
- Ahogy óhajtod, Hime – mondom neki fáradtan.
- Akkor, jó éjszakát, Damien – Köszönése után meghajol előttem, aztán elmegy. Holnap, ha még itt lesz addigra egyáltalán szólnom, kellesz neki, hogy ne hajolgasson. Nem vagyok a főnöke, egyenrangúak vagyunk, azt hiszem.
Távozása után nem sokkal én is a szobám felé veszem az utam. A folyosók ilyentájt a legkihaltabbak. Lépteim tompán verődnek vissza falakról. Ujjaimat ajtóm kilincsére fonom, lenyomom, aztán belépek. Itt valamivel nagyobb tisztaság van. Nem ragyog a tisztaságtól semmi, egyszerűen nincsen olyan por, és az ágyneműknek sincs dohos szaguk. Élet van ebben a szobában. Leveszem a nadrágom, aztán befekszem a takaróm alá. Puha, meleg és megnyugtató. Megmagyarázhatatlan lelkesedést érzek a holnapi nap iránt. Nem tudom miért, talán, mert már nem vagyok egyedül.
×××
A legelső gondolat, ami utat tör álmosságomon az, hogy odakint az évszakhoz képest egészen melegen süt a nap. A második gondolatom, hogy le kellesz lőnöm a fákon üldögélő madarakat. Förtelmes lármát képesek csapni reggelente, mások talán dallamos csicsergésnek hallják, de engem csak idegesítenek. Eltöprengek azon, hogy ha a párnámat a fejemre húzom, akkor továbbra is hallanám-e őket vagy sem, de elvetem későbbre ezt a pompás ötletet. Karjaimra támaszkodva nyomom fel magam és felülök az ágyba. Éjfekete tollaim közül néhány a földre hull. Ha széttárnám szárnyaim talán el is, rejtenék a földet szemeim elől. Sötét tincseim kuszán hullnak arcomba, valószínűleg úgy festhetek, mint aki egy döglött állat tetemét hordja a fején. Elragadó látványt nyújthatok. Hime hármat koppint ajtómon, felnézek rá, ő, pedig beljebb lép. Halottam, amikor a szobám felé lépkedett. Felesleges volt kopognia, akkor lép be ide, amikor csak kedve tartja. Semmi féltett titkom, nincs amit ő, ne tudhatna, vagy láthatna.
- Jó reggelt – hajol meg újra. Fejét lehajtja, valamiért kerüli a tekintetem.
- Jó reggelt – szólalok meg és felveszem nadrágom a földről, aztán belebújok. – Jól aludtál?
- Igen, köszönöm – hogy kételkedés nélkül elhiggyem ezt, még biccent is szavai mellé. – Hálás vagyok, amiért befogadtál, és szállást, valamint ételt adtál nekem. De már megszoktam, hogy ingyen semmit sem kapok, viszont csak egy módon tudok neked fizetni – felvont szemöldökkel nézek rá. Bőre olyan sima és fehér, mint a márvány. Szívfájdítóan gyönyörű és kívánatos. Nem értem azt, amit mond, nem értem mire gondol. Miért kellene, bármit is megfizetnie? Számomra már az is elegendő, hogy nem kell egyedül lennem összezárva a gondolataimmal. Lábaimat leteszem a padlóra és felállok. Mielőtt még egy lépést is tehetnék Hime már előttem is terem. Egyik kezét mellkasomra simítja, amíg másikkal nyakamba csimpaszkodva húz le magához és egészen egyszerűen szájon, csókol. Nem lököm el magamtól, ahhoz meglepően jól esik közelsége és csókja. Finoman belenyögök csókjába aztán mozdulatlanul, várom következő lépését. Még most sem értem úgy igazából mit is szeretne tőlem, vagy hogy mit vár én mit tegyek. Egy pillanatra elhúzódik tőlem, Mélyebb hangon szólal, meg mint amire számítok. Hangjától leheletfinom bizsergés szalad végig testemen. Ezt az érzést nem a gyűlölet vagy mások félelme váltotta ki belőlem, hanem valami egészen más.
- Ha akarod – Hime egészen halkan szólal meg. Én, pedig valamikor félúton elfelejtettem levegőt venni. - A testemmel fizetek a szállásért és az ételért – szavai után végleg elveszek. Szemeimbe nézve várja válaszom. Az ujjam végigsimítja vállát, aztán hátán vándorol végig, kínzó lassúsággal. Alsó számat beharapva töprengek most vajon mit is, tegyek. Hime gondolataimat kitalálva újra szemeimbe néz, miközben a mellkasomon levő pihékkel babrál.
- És most mi lesz? – határozottan jó kérdés, amit feltett nekem. Ajkaimat mosolyra húzom, ő, pedig leheletnyit eltátott szájjal néz rám. Tökéletesen tisztában vagyok azzal a hatással, amit kiváltok másokból a puszta mosolyommal.
- Amit csak akarsz Hime – válaszolom számat az övére szorítva, ujjaim ruhájával kezdenek babrálni miközben én a számban, érzem forró leheletét. Karjánál fogva húzom közelebb őt az ágyhoz aztán mellkasánál fogva, lenyomom. Végül újra elszakadok tőle és kutató pillantásokkal figyelem arcát. Rengeteg lánnyal találkoztam, már akik fél karukat levágták volna csak, hogy Hime helyébe lehessenek. És mégis a vágyukba félelem és más érzelmek vegyültek és pontosan ezektől lett olyan undorító az egész. Hime vándorútra kelt ujjai azonnal visszarántottak a valóságba. Kezeit tincseim közé fúrta és újra közel húzott magához. Tágra nyílt szemekkel nézek rá. Bármennyire is próbálom, de nem értem őt.
- Nem értelek. Te nem undorodsz tőlem – szavaimban nem volt helye kérdésnek ez pusztán ténymegállapítás volt részemről. Az ágy fájdalmasan megnyikordul, ahogyan fölé támaszkodok.
|
| Andro | 2013. 08. 12. 21:03:05 | #26844 |
Karakter: Hime
Megjegyzés: (Damiennek)
- Miért vagy itt? – jön az újabb kérdés, de az én kérdésemre nem válaszol.
- Elküldtek az otthonomból, és most nincs hova mennem. Pénzem sem maradt már – mondom halk, szomorú hangon.
Én magam sem tudom, miért árulom el ennek az idegennek, akinek még a nevét sem tudom, hogy mi történt velem. Aztán hallom, hogy a gyomra megkordul, mire a zsebeibe süllyeszti a kezét és elindul valamerre. Én magam nem érzek éhséget, igazából nem is kell ennem, mert nincs szükségem rá, de azért jólesik néha egy kis emberi étel.
- Feltételezem te is éhes vagy. Gyere, adok valamit, aztán majd kigondolom mi lesz – mondja hátra sem nézve.
Követem egy kis raktárhoz, ami kulcsra van zárva. Mikor bemegyünk, villanyt kapcsol. A fény nem túl erős, de lehet látni. Szendvicseket készít némi kenyérből, vajból és felvágottból, majd az egyiket a kezembe nyomja. Ettem már jobbat is, de nem néz ki rosszul. Viszont hozzá vagyok szokva a minőségi kajához.
- Nem éppen ötcsillagos étel, de nincs más – mondja, miközben beleharap a kezében tartott szendvicsbe.
Pár pillanatig nézem őt, ő pedig engem bámul, majd mikor végre kissé lenyugszom, én is megkóstolom a kezemben tartott ételt. Nem is rossz, bár nem vagyok ehhez hozzászokva. Gazdám házában, sőt utazásom során sem ettem ilyen egyszerű ételt.
- Köszönöm – mondom halkan, mire felvonja a szemöldökét.
- Damien – mondja, mire értetlenül nézek rá. – A nevem. Damiennek hívnak engem. Legalábbis ez állt az ajtómon.
Bólintok, hiszen tudom, hogy érti. Mivel engem is elneveztek, amikor az apám, a fafaragó megalkotott. Mindegyikünknek nevet adott, mielőtt életre keltünk, és mindegyikünk neve a ruháján volt. Én akkoriban a Prinzessin nevet viseltem, amelynek a jelentése ugyanúgy Hercegnő, mint a mostani nevemnek. Apám később azt mondta, azért nevezett el így, mert olyan szép vagyok, mint egy mesebeli hercegnő. Apám néha így is kezelt, holott harcra lettem megalkotva.
Elgondolkodva bámulom Damient. Vajon őt is valaki alkotta? De ki lehetett az, és miért hagyta itt? Ám ezeket a kérdéseket nem tehetem fel neki. Nem illik, és egyébként sem tudunk egymásról semmit. Még evés közben is jobb kezemben fogom a kardomat. Egy pillanatra sem teszem le. Ébernek kell lennem, meg kell védenem magam. Habár nem tudom, mi értelme. A testvérkéimet már évszázadokkal ezelőtt megölték, gazdám meghalt, a segédje pedig elűzött az otthonomból. Fogalmam sincs, miért ragaszkodom még mindig az élethez.
Hirtelen észreszem, hogy Damien a kardot nézi. Nem hiszem, hogy meg akar támadni, de jobb félni, mint megijedni. De nem jön közelebb hozzám.
– Minek a kard? – kérdi halkan.
– Szerintem te is tudod – válaszolom kitérően. Ostoba kérdésre csak ostoba válasz létezik.
– Itt nincs senki és semmi, ami bántani akarna téged – mondja.
– Sosem lehetsz elég óvatos – mondom komolyan. – Ha valamit, ezt már megtanultam hosszú életem során – mikor kételkedve néz rám, hozzáteszem. – Ne tévesszen meg a gyermeteg külsőm. Öregebb vagyok, mint ahogy te azt el tudnád képzelni. És közel sem vagyok olyan törékeny, védtelen kis virágszál, mint amilyennek tűnök.
Nem szól egy szót sem, csak bólint. Nem tudom, vajon elhitte-e, amit mondtam, vagy sem, de nem is érdekel annyira. Én sem tudom, mennyi idős lehet. Külsőleg nem néz ki többnek huszonkét-huszonhárom évesnél, de sosem lehet tudni. Talán egy démon, olyasfajta, amiknek a kiírtására megalkottak minket. De ő nem tűnik veszélyesnek, és tudom, ha akart, már megpróbált volna ártani nekem. Nem tette, legalábbis még nem. Talán méreget, kóstolgat, nem tudja, ki vagyok, mi vagyok, vajon érdemes-e velem szórakozni, vagy sem.
– Fáradt lehetsz – szólal meg, miután befejezzük az étkezést. – Aludj ott, ahol jólesik. Az én szobám itt van nem messze, néhány ajtóval arrébb jobboldalt. A nevem is rajta van, ha érdekel.
– Értettem – biccentek, kilépve a kis kamrából. – A csomagom egy másik folyosón van. Ha nem bánod, az előtér közelében levő szobák egyikében aludnék.
– Ahogy óhajtod, Hime. – Ahogy kiejti a nevem, valami ismeretlen, de jóleső borzongás fut végig rajtam. Nem tudom megmagyarázni, mi lehet ez, de sosem éreztem ilyet azelőtt.
– Akkor, jó éjszakát, Damien! – hajolok meg enyhén, majd elindulok a szoba felé, ahol a táskámat hagytam.
A szoba, ahol alszom nem túl nagy, nem is túl tiszta. Minden csupa por, mocsok és szemét. Undorodva rázom ki a párnát, paplant és lepedőt. Tiszta persze nincs, de jobb, mint a semmi. Az ajtón a 1203-mas szám, valamint egy bizonyos T. Robson neve áll. Ki tudja, ki lehetett, hány éves volt, férfi volt-e, vagy nő. De nem is érdekel. Kezdek nagyon fáradt lenni, és igyekeznem kell, ha nem akarok még azelőtt marionetté válni, mielőtt ágyba bújnék. Habár a koszos ágy nem éppen vonz, de mégis befekszem a takaró alá, miután ruhámat, harisnyámat, kalapkámat, cipellőimet és mindenemet gondosan a székre rakom. A kardomat magamhoz szorítom, bár báb formámban vajmi kevés hasznát fogom venni. Aztán átalakulok és aludni térek.
~*~
Másnap reggel madárcsicsergésre ébredek, valamint arra, hogy még mindig élek. Egy pillanatig azt hiszem, az elmúlt három hónap csak álom volt, ám megint rá kell döbbennem, már nem otthon vagyok. Felülök az ágyban, miközben jólesően nyújtózom egyet. De kétségtelen, ezt az ágyneműt ki kell mosni!
Gyorsan felöltözöm, majd elindulok megkeresni Damient. Közben azon gondolkodom, meg kell neki hálálnom, amiért befogadott és szállást nyújtott nekem. De csak egy módon tudom neki meghálálni a szívességét, és fogalmam sincs, vajon a fiúkat, vagy a lányokat szereti-e. Mondjuk, külsőleg mindkettőnek elmennék, tehát nem lenne gond lányt játszanom sem.
Damienre a szobájában találok rá, amire elég könnyen rábukkanok, ő pedig éppen akkor kel fel. Tollai közül néhány hullik, talán vedlik, vagy ilyesmi. Haja borzas, ahogy mellkasán a pihék is, mégis olkyan látványt nyújt, hogy beleremegek. Szívdöglesztő, akkor is, ha csak nem tudom, milyen lény lehet. Halkan megkopogtatom a félig csukott ajtót, mire felnéz. Én pedig belépek.
– Jó reggelt! – hajolok meg kissé. Igyekszem palástolni előbbi érzelmeimet, és úgy tűnik, semmit sem vesz észre. Még sosem volt rám senki ilyen hatással, mint ő.
– Jó reggelt! – viszonozza a köszönésem, miközben egy nadrágba bújik. – Jól aludtál?
– Igen, köszönöm! – biccentek. – Hálás vagyok, amiért befogadtál, és szállást, valamint ételt adtál nekem. De már megszoktam, hogy ingyen semmit sem kapok, viszont csak egy módon tudok neked fizetni.
Damien felvonja a szemöldökét. Szerintem fogalma sincs, mire célzok. Így mikor feláll, egyszerűen odalépek hozzá, és egyik kezemmel átölelem a nyakát, míg a másikkal a mellkasán levő tollpihék közé temetem ujjaimat. A kardomat kivételesen nem hoztam magammal. Aztán egyszerűen megcsókolom. Hallom, ahogy belenyög a csókba, de nem lök el, viszont nem is mozdul. Mintha nem tudná, mit is kell most tennie. Ej, hát ilyen tudatlan lenne? Talán még szűz? Végül elválnak ajkaink, én pedig kéjes hangon szólalok meg. Talán ezzel elérek valamit, mert mi tagadás, nagyon felizgat a közelsége. Akarom őt, vágyom rá, hogy belém hatoljon, hogy kényeztessen, vagy csak megdöntsön, nem is törődve velem. Feltéve, ha ő is akarja.
– Ha akarod – suttogom a fülébe halkan -, a testemmel fizetek a szállásért és az ételért.
A szemébe nézek, várva a hatást. Csak nem hagyom hidegen. Vagy ha mégis, akkor legfeljebb elmegyek innen. Nem fogok a nyakába akaszkodni, ha ő nem akar engem. Habár sajnálnék kihagyni egy ilyen pompás lehetőséget, mint ő.
Szerkesztve Andro által @ 2013. 08. 12. 21:03:49
|
| linka | 2013. 08. 10. 21:44:17 | #26813 |
Karakter: Damien
Megjegyzés: Himének ( Andro)
- Nem hittem annak a sok idiótának, amikor erről a romhalmazról meséltek. De te tényleg létezel, itt állsz előttem és én még most is, kételkedem. Mi a fene vagy te egyáltalán? Szárnyaid vannak de, nem úgy nézel ki, mint egy angyal még csak madarakhoz sem tudnálak besorolni. Szóval? Mi vagy te?– szavai rendkívül hidegen hagytak engem. Ő csak egy kölyök ugyan olyan, mint az összes többi. Biztosra veszem, hogy ezt az értelmes monológot is valami hasonló agyi kapacitással, rendelkező társával gondolta ki. Vagy talán én gondolom határtalanul sötétnek őt. Számit, ez bármit is?
- Miért vagy még mindig itt? – kérdem szárazon. Nem felel csak együgyű mosollyal, néz engem és próbálja megfejteni mi is, vagyok valójában. Sóhajtva dőlök neki a falnak.
- Én nem félek tőled! – jelenti ki, pulzusa szaporábbá válik. Rosszak a fényviszonyok mégis látom, ahogyan kezei megremegnek ő maga, pedig óvatosan hátrálni kezd tőlem. Nem félsz mi? Tisztán érzem a rettegését.
- Nagyon rosszul teszed hogy nem félsz tőlem – hangom még mindig közönyösen cseng. Egy életre kelt rémálom. Így nevezet engem az alkotóm. Nem hittem neki, akkor még nem voltam hajlandó elfogadni azt, amit mond. Mostanra viszont már nincsen választási lehetőségem. Az emberek első pillantásra mindig szinte kivétel nélkül furcsán viszolyognak tőlem. Hadilábon állnak a kísértet históriákkal és a valósággal. Szellemnek hívnak engem, anélkül hogy akár egy pillantást is vetnének a valóságra… rám. Ha meg akartam volna ölni őt, már megtettem volna. Gyorsan könnyedén és fájdalommentesen. Mindezt úgy, hogy talán az egészből fel sem fogott volna semmit. A sokáig elnyúló csöndet gyomrom korgása töri meg. Gyűlölöm, hogy bizonyos szempontokból én is mennyire sebezhető vagyok.
- Mi a neved? – kérdi bátrabban miután tudomást szerzett a tényről, hogy kettőnkben van valami közös. Ujjaimmal elgondolkodva dobolok az ablaküvegen. El nem tudom képzelni, hogyan lettünk hirtelen ennyire jóban, hogy már a nevemre is kíváncsi.
- Utolsó lehetőség, hogy élve elhagyd ezt a helyet. Ha nem tűnsz el innen azonnal, megmutatom neked, hogy a halálnál van sokkal rosszabb is – szemei bámulatosan nagyokká válnak. Végre megértette. Zseblámpáját elhajítja, ami port kavarva csattan a földön. Még mielőtt elrohanna, vet rám egy utolsó pillantást. Szárnyaim megrezzennek a beáramló levegő miatt. Odakint minden változik, csak én nem. Gondolataim minduntalan visszatérnek arra az estére, amikor legelőször nyitottam fel szemeim. Damien. Ez a név volt írva az ajtómra és a karszalagomra. Miért adnak nevet egy hozzám hasonló szörnyetegnek? Hiszen senki sem szeretné valójában tudni, hogyan is hívnak engem. Miért akarná megtudni bárki is annak a nevét, akit aztán magára hagy. Lerohanok a széles lépcsőn aztán az előcsarnokból vezető ajtón, kilépek a szabadba. Megmagyarázhatatlan nyugtalansággal sétálom körül az épületet. Az élő növény, óvón öleli körül a penészes falakat. Az idő lassacskán csöpög körülöttem én, pedig már nem tudok mit kezdeni azzal a néma zajjal, ami lassan telepszik rám. Végtelen nyomasztó dobszólamban hallom saját szívverésem. Nem is kellene, hogy éljek. Hiszen én nem is létezem. Felnézek a sötét égboltra, nem látszódnak a csillagok. Vihar készülődik. A fák levelei sárgán, vörösen és barnán haldoklanak körülöttem. Mindközül ez a kedvenc évszakom… az ősz. Ilyenkor minden elpusztul, hogy aztán méltó fogadtatással várhassa a még zordabb telet. Kitárom éjfekete szárnyaim, amelyek nagyobban, mint egy felnőtt férfi hossza. Beburkol a csönd, az, amelyik nem ad helyet kósza gondolatoknak. Felnézek a fölém tornyosuló omladozó falakra, a borostyán szinte már teljesen befutotta az egészet. Régebben sok embernek adott otthont. Sok furcsa, különc szerzetnek, akik gyógyulásban reménykedtek. Milyen lehetett annak az embernek, aki elsőként hagyta el ezt a helyet, vagy milyen lehetett annak, aki utolsónak. Megmozdítom merev szárnyaimat aztán összezárva, ballagok vissza otthonomba. A bejárati ajtó nyikorgó hangot hallatva tárul ki előttem. Be kellene, hogy olajozzam. Vagy talán meg kellene, hogy csináljam, hiszen nem marad a helyén. Elegendő egy fuvallat és kijjebb tárul, betekintést nyújt idegeneknek. Eljátszadozom a gondolattal, mi lenne, ha felújítanám ezt a porfészket. Végül hamar lemondok erről az ötletről, hiszen a szellemeket nem érdekli milyen az otthonuk. A szellemek. Hiszen én nem is vagyok szellem, csak egy… mi is vagyok egyébként? Nem vagyok anyagtalan, plazmát sem hagyok magam után. Kár, szóval már biztosra vehetem, hogy nem vagyok szellem. Nem mintha ezt nem tudtam volna már eddig is. Emlékeznék rá, ha meghaltam volna. Ajkaim megrándulnak ezekre a sületlen gondolatokra. Vajon az őrület határán toporgok már? Lehet már réges rég lezuhantam a fenekelten mélybe. Végigsétálok egy tetszőleges folyosón, hogy aztán újra ugyan azon a régi úton ballagjak fel a szobám felé. A sarkokat vastag pókhálók fedik. Teljesen egyedül vagyok, a mellkasomban tátongó űr belülről jobban fáj, mint hogy sírni tudjak bármin is. Meggondolom magam és visszasétálok arra helyre, ahol az a fiú leejtette a zseblámpáját. Megtalálom, a lámpa még pislant párat, aztán kialszik. Leguggolok érte, felveszem és megrázom, hátha sikerül újra fényre bírnom.
- A fenébe is – morranok fel aztán a falnak, hajítom. Magát megadóan pattan szét különálló darabokra. Nem valami strapabíró. Felemelkedem és elindulok egy számomra tetszőleges folyosón. Két oldalamon minden szoba ajtajára egy-egy név és szám van ráfirkantva. Vajon hány beteg lehetett itt elszállásolva? Figyelembe véve ezt az épületet akár egy egész várost is befogadhatott volna. Néhány ajtót tokostul tépek ki a falból, eleinte még nem akartam. De valahogyan le kell vezetnem túlcsorduló érzelmeimet és energiámat. Utamat a csarnok felé veszem, régen talán biztonságot nyújtó lehetett vagy talán soha sem volt az. Odalentről halk léptek koppanását hallom. Fejem felemelem és körülnézek, odakint már biztosan lehűlt a levegő. Kilépek a csarnokba és körülnézek. Várakozón. Várok a semmire, ami körülvesz engem. Tényleg lépteket hallottam vagy ez csak illúzió volt? Nem lepődöm meg azon, hogy vannak olyanok, akik eljönnek ide. De azok a kölykök ostobák és zajosak. Bátrak és halhatatlannak képzelik magukat, mert hisznek istenben. És amikor belépnek, mégis elfeledkeznek mindenről, mert amit az ember nem ismer, attól retteg. Még nekem sem sikerült kiismernem önmagam, hogyan is lehetne bárkinek bármi esélye akkor? A léptek zaja újra felcsendül. Szóval nem képzelegtem. Nyugtató. Árnyak közé bújva közeledek az ebédlő felé. Gondosan ügyelek, arra hogy még véletlenül se adjak ki hangot. Meztelen talpaim puhán és hangtalanul visznek célom felé. De hiába ügyelek hangtalanságomra, szárnyaim éjsötét anyagként surlódnak a falakhoz, jelezve közeledő lépteimet. A tágas helységbe egy törékeny alak ácsorog. Vagy nagyon bátor hogy egyedül jött el ide vagy nagyon ostoba. A vakmerő bátorság gyakran hasonló szinten álló ostobaságra veszi rá az embert. Tudom, hogy hallja, ahogyan közeledek felé. Nem tehet úgy a végtelenségig, mintha nem hallana engem. Megpördül, olyan ez az egész mintha az idő lelassulna körülöttünk. Csak ő és én. Hamuszürke haja lágy hullámokban omlik vállaira. Gyönyörű szemei vannak, gyönyörűek de szomorúak. Finom vonású arca megdöbbenést tükröz, ahogyan az enyém is. Karcsú testét fekete csipkés ruha öleli körbe. Úgy néz ki, mint azok a nagyon drága babák, arcukon műmosollyal. Csak hogy ő itt nagyon is valóságos és élő. Szemeit fürgén végigfuttatja rajtam. Várom az iszonyt az arcán, vagy bármi jelét, annak hogy egy szörny vagyok de, továbbra is csak meglepődötten néz rám.
- Ki vagy te? – rekedten szólalok meg, rég beszéltem már. Igazából nem sokszor adódott alkalmam bárkihez is szólni.
- Hime – válaszol. – És te ki vagy? – ujjaiban szorongatott kardját maga elé emeli. Mintha bármit is tehetne vele ellenem. Elmosolyodnék rajta, de már nem igazán emlékszem hogyan is kel.
- Miért vagy itt? – kérdem figyelmen kívül hagyva kérdését.
- Elküldtek az otthonomból, és most nincs hova mennem. Pénzem sem maradt már – szavai halkan csendülnek a terem sötétjébe. Szemeiből mégis végtelen szomorúság árad. Gyomrom meg kordul, még most sem ettem semmit. Pedig szükségem van az ételre, mindenkinek szüksége van ételre. Kezem zsebeimbe süllyesztem és hátat fordítva neki, elindulok a rögtönzött kamrám felé.
- Feltételezem te is éhes vagy. Gyere, adok valamit, aztán majd kigondolom mi lesz – mondom hátra sem nézve. Tudom hogy követ engem. Elfordítom a kulcsot és belököm az ajtót. Nem kellene, hogy kulccsal zárjam ezt a helyet. Ki más járna még itt rajtam kívül? Felkattintom a kapcsolót, és a szobát elönti a fény. Nem túl erősen csak hogy lássunk bármit is. Csak ebben az egy helységben működik a világítás, ide sikerült csempésznem egy kis áramot. Kiveszek néhány szelet kenyeret, vajat és felvágottat. Elkészítem a szendvicset és az egyiket a kezébe nyomom.
- Nem éppen ötcsillagos étel, de nincs más – mondom bele harapva szendvicsembe. Pár percig mozdulatlanul figyel engem aztán valami lelki nyugalom, megszállja őt és beleharap a kenyérbe.
- Köszönöm – hallom halk hangját, felvont szemöldökkel nézek rá. Nem tudom, mit kellene most erre felelnem. Soha sem mondtak még ilyet nekem.
- Damien – mondom, majd értetlenségét látva bővítem mondatomat. – a nevem. Damienek hívnak engem. Legalábbis ez állt az ajtómon.
Szerkesztve linka által @ 2013. 08. 10. 21:45:23
|
| Andro | 2013. 08. 10. 08:11:30 | #26800 |
Karakter: Hime
Megjegyzés: (Damiennek)
Elment. Elment örökre, pedig évszázadokig vigyázott rám, vagyis, inkább mellettem volt, tanítgattot, oktatgatott. Én pedig feladatomhoz híven vigyáztam rá, óvtam őt, védtem, akár az életem árán is. De van, amitől nem lehet megóvni senkit, ez pedig a halál. A halál gondolata megrémít, nem azért, mert én magam meghalhatok, hanem mert ha meghal az, akit védek, én egyedül maradok. Gazdám, a nagy hatalmú mágus már évekkel ezelőtt felkészített arra, hogy egy nap örökre behunyja a szemét, én pedig magamra maradok. Még mindig emlékszem utolsó szavaira.
– Hime – mondta nem sokkal a halála előtt -, minden halandó életében elérkezik a nap, amikor nem ébred fel többé. Te halhatatlan vagy, nem öregszel, nem halsz meg. De ha én meghalok, magadra maradsz, mert senki sem fog akarni téged. Túl különleges vagy, az emberek félni fognak tőled, el akarnak majd pusztítani. Készülj fel, hogy ezúttal önmagadat védd, ne másokat. Erősnek kell lenned, én drága kicsi marionette-em.
Akkor még nem értettem a szavait, ám most, holtteste mellett ülve kezdem felfogni azokat. Ő halandó volt, hiába élt évszázadokig, mégis halandó volt. Én viszont nem. Már tudom, hogy az emberek megölik azt, aki más, mint ők, hiszen ezt tették a testvérkéimmel is. Megölték őket, mert az egyikük hibát vétett, és ez a hiba a többiek életébe került. Ha gazdám nincs, én is halott lennék, nem lettem volna más, mint egy halom fa, amelyet aztán elégetnek. Meghalhattam volna, és most azt kívánom, bár halott lennék, mert gazdám nélkül nem vagyok semmi és senki. Olyan vagyok, mint egy gazdátlan kutya, amelyet a gazdái kidobtak otthonról, és most fogalma sincs, mihez kezdjen. Így érzem magam én is.
Gondolataimat léptek zaja szakítja félbe, és mikor felnézek, gazdám fiatal segédjével találom szemben magam. Ő sosem kedvelt, és most, hogy gazdám mindent ráhagyott, köztük engem is, tudom, nem úszom meg anélkül, hogy vagy meg ne akarna ölni, vagy bántani ne akarna, vagy kidobni. Tudom, hogy a sorsom rossz lesz, de felkészültem rá. Erősnek kell lennem, halott gazdám emlékéért. Megáll előttem, és gonoszul elvigyorodik.
– Nos, Hime – kezdi élveteg hangon -, amint látod, a mágus rám hagyott téged. Azt tehetek veled, amit akarok, neked pedig engedelmeskedned kell.
– Igen – bólintok, és próbálom leplezni valódi érzéseimet. – Mit kíván, gazdám?
Végigmér, olyan tekintettel, amelyben nincs más, mint iszony és undor. Ismerem az érzést, én is ezt érzem a nem élő marionette figurák iránt. Megvetést, iszonyt, undort. Semmi mást. Végül a férfi határoz, nekem pedig a szívem sajdul bele a szavaiba.
– Úgy határoztam, nem tartok igényt rád – mondja mosolyogva, de ebben a mosolyban semmi kedvesség nincs. – Az emberek így is gyanakodnak rád, és nem szeretném, ha esetleg elpártolnának tőlem azért, mert egy ilyen torzszülöttet rejtegetek a házamban. Így muszáj megszabadulnom tőled.
– Mit kíván tőlem, uram? – kérdem halk, illedelmes hangon, mialatt lassan felemelkedem a székről, amelyen eddig ültem.
– Takarodj a házamból! – jelenti ki, mire a szemeim elkerekednek. A legrosszabb, amitől tartottam, hát bekövetkezett. – Semmi keresnivalód itt ezentúl. Hordd el magad egy fél órán belül, vagy esküszöm, olyat teszek, amely a mágusnak nem tetszene.
– Igenis, uram! – hajolok meg engedelmesen, meg sem kérdezve, mégis hová menjek.
Hallom, hogy távozik, nekem pedig könnyek gyűlnek a szememben. Mégis... hová mehetnék? Évszázadok óta ez a ház volt az otthonom, és most egyszerűen elveszik tőlem. De nem tehetek mást, engedelmeskednem kell ennek a férfinak.
~*~
Fél órával később egy kis táskával, és egy esernyővel lépek ki a kapun. Az esernyő valójában nem is igazán esernyő, hiszen a nyelében egy kard pengéje van. A kis táskában néhány cipőmet, és egy ruhámat viszem, amelyek sokat jelentenek nekem. Van nálam némi pénz is, melyet még gazdám tett félre nekem egy jó kis rejtekhelyen. Ezt is magammal viszem, jól jöhet még, bár fogalmam sincs, tulajdonképpen mennyi is van nálam. Nem nézek vissza a hatalmas házra, a kertre, a lugasra, amelyet annyira szerettem. Csak fájna a szívem. Most már valóban egyedül vagyok.
Hetekig vándorolok, hónapokig, mire egy városkába érek. Az emberek néhol kedvesek, néhol nem. Közben a pénzem is elfogy, hiszen utaznom, ennem, aludnom kell valahogy. Most már nem tudok szállást fizetni, pénzem alig van, és az este közel van már. A város, ahol most vagyok, nem különbözik egyetlen más várostól sem. De hallom a szóbeszédeket. Egy szanatóriumról szólnak, ahol állítólag kísértetek garázdálkodnak. Nos, ha a kísérteteknek jó az a hely, nekem is, hiszen szállást már nem tudnék fizetni, a fogadó tulajdonosa pedig nem engedi, hogy ledolgozzam a szoba árát. Talán azt hiszi, meglopnám, pedig sosem tennék ilyen csúfságot. De nem érdekli, elküld, majdhogynem kidob az ajtón, és bezárja azt előttem.
Sóhajtok egyet. Akkor marad a szanatórium. A levegő kezd lehűlni, már ősz közepe van, hamarosan itt a tél. Én ugyan nem fázom, de lenge ruhámban igencsak furcsa látványt nyújthatok. Az emberek kitérnek előlem, ahogy az utcákon haladok. De végül kiérek a városból, és megpillantom a már romossá vált fehér épületet. Más biztosan megborzongana a helyemben, de láttam én ennél már ijesztőbb helyeket is. Odaérek, bemegyek a romos kapun. A kert feldúlt, a gaz túlburjánzott már mindenhol, a falakat belepte a repkény és más kúszónövény. Az ablakok közül sok már kitört, vagy vihar, vagy más hatására. Az épület omladozó, valaha hófehér falai már néhol megszürkültek. A bejárati ajtó a sarokvasakon lóg, és a szél fújására nyikorogva leng ide-oda. Felsóhajtok, és belépek az épületbe.
Az sem szívderítőbb látvány, de legalább szélvédett. Egy hatalmas előcsarnokba érek, ami valaha talán az előcsarnok lehetett. Egy pult felett tábla mutatja, hogy Recepció. Szóval itt jelentkeztek be a betegek, meg a családtagok. A terem másik végében néhány felborult szék, pár pad látható, mindet vastagon lepi a por, ahogy a padlót, a pultot is. A termen túl két folyosó is elágazik, azokon mindenhol kétfelé ajtók. Gondolom irodák és szobák lehetnek. Tudom, mi az a szanatórium, de sosem jártam egyben sem. Csak olvastam róluk. Ide hozták az idegbeteg embereket, hogy meggyógyuljanak. Találomra elindulok az egyik folyosón, csatos cipőm finoman kopog a kövezeten, felverve a port. A folyosón ajtajait régen kiszaggatta valaki, vagy valami, mert azok félredobva hevernek az előcsarnokban.
Mialatt megyek, nézegetem a cimkékek az ajtókon. Irodák, meg számozott szobák. Jól sejtettem. Néhány szobába benyitok, de mind ugyanúgy néz ki. Egy asztal, egy szék, egy szekrény és egy ágy. Mindet vastagon lepi a por, az ágy lepedője, párnája, takarója már elrongyolódott. Hirtelen valami zaj üti meg a fülemet. Nem a szél, ebben biztos vagyok. Inkább mintha óvatos, halk léptek zaja lenne. Egy szempillantás alatt teszem le a táskámat, és húzom le esernyőm fogójának végét, ahol a kard pengéje rejtőzik. Nem akarom, hogy valaki csak úgy rám vesse magát, mialatt én elbambulok.
Megragadom a kardot, mialatt óvatosan megfordulok, de sehol senki. A léptek azonban közelednek, tehát biztosan van itt rajtam kívül még valaki. Csak kérdés, milyen szándékkal. Vajon bántani akar az a valaki, vagy jó szándékú? Nem tudhatom, de fő az elővigyázatosság. Lassan elindulok a hangok irányába, át egy másik folyosóra, amely az én folyosómból nyílik bal oldali irányba. Végül egy újabb tágas terembe érek, ahol asztalok és székek vannak, az egyik falnál pedig egy hatalmas, széles pult, mögötte csukott ajtóval. Ebédlő lehet, vagy valami hasonló. A lépések abbamaradnak, én pedig feszülten figyelek, mialatt megmarkolom a kardomat olyan erősen, ahogy bírom. Hallgatózom, és talán a másik személy is, aki követ engem. Talán él itt valaki, és most engem keres. Esetleg meg is talált, és most engem figyel egy olyan helyről, amit nem látok. Bárki legyen is, jól ismeri a helyet. Végül belépek az étkezőbe, hiszen így egy esetleges harc során nagyobb terem van, jobban belátok mindent.
Újra hallom a lépéseket, majd valami surrogásfélét is, mint amikor egy rongyot végighúznak a falon. Azonnal megperdülök, és a szemeim elkerekednek. Egy alak áll velem szemben, aki szemmel láthatóan ugyanolyan meglepett, mint én. A férfi magas, szemei jeges kékek, mellkasát finom pihék fedik. Két hatalmas szárnyat is látok, éjfekete tollakkal. Ezek okozhatták a surrogó hangot. Haja sötétbarna, és olyan, mint ami évek óta nem látott fésűt. Bal fülében fültágítót hord, ami egyáltalán nem tetszik nekem. Mégis egész megjelenése olyan furcsa, olyan különleges, hogy pillanatokig nem tudok mást tenni, mint bámulni őt. Aztán megszólal. Hangja mély, kissé rekedtes, mint aki ritkán szól.
– Ki vagy te? – kérdi halkan.
– Hime – válaszolom. – És te ki vagy? – kérdem magam elé emelve a kardomat. Biztos, ami biztos.
|
| Hentai Chibi | 2011. 06. 06. 14:36:22 | #14102 |
 Karakter: Kureiji
Megjegyzés: Cián-nak ~ Ereni-channak
- Bármit, csak vidd tőlem azt az izét, és szállj le rólam. - oh...Hát igen a fegyveremet egy pillanatra sem tenném le. És szálljak le róla? Miért? Csak kis fintor jelenik meg arcomon. Nem tetszik ez az ötlet, maradtam volna még ebben a helyzetben. De hát mit lehet tenni, ő kérte én meg vagyok olyan jó fej és leszállok róla ... Egyenlőre. Felkel és csodás kék szemeivel engem néz. Mi az? Nem láttál még olyat mint te?
- Mért ölted meg őt? Ártott neked? - szóval erről lenne szó? Ezért néz rám így ... Most mit kellene mondanom. Megöltem mert... Mert nekem így jó.
- Nem. Csak ehhez volt kedvem. - jelentem ki nemes egyszerűséggel, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Talán az ... De ki tudja? Ki tudná megmondani hogy ez jó-e vagy épp rossz? Nem értem. És miért néz rám így? Mi az amit éreznem kellene a halálkor, mikor megölök valakit?
- Értem. Az emberek bántanak engem, ezért nem foglak elárulni. De már úgy sem számít neked. Pár nap és meghalsz. - bántják és ezért nem árul engem el. Értem, de ... Mi az hogy pár nap és meghalok? Mire érti ezt? Érdeklődve nézem őt. Talán ő akarna nekem ártani? Vagy valaki más? Furcsa egy fiú, de nagyon kívánatos. Mire értette azt hogy meg fogok halni?
Azt tudom, hogy egyszer valaki velem fog végezni, azért amilyen vagyok, de ... Nem tudom, nem értem. Erősen elgondolkodok a dolgon, de mivel nem találok választ ezért rákérdezek. Érdekel mire is gondolt pontosan.
- Miért is? - és ismét végig mérem. Csodás kis test, fekete haj és kék szem ... Pont az esetem a drága.
- Mert én veszett vagyok. - jelenti ki, meg sem próbálva szépíteni a dolgot vagy épp magyarázni, nyugtatni. Bele törődött és lehet talán fél is? Csak ugyanolyan érzéketlenül nézek rá.
Nem rémít meg, az ilyen dolgok rohadtul nem hatnak meg. A halál az halál, mindegy ki hogy végzi. Nekem meg pláne mindegy. Nem hiszem, hogy ez végezne velem. Tudtam hogy valamiért furcsa, de nem gondoltam volna hogy pont emiatt.
- Én pedig féldémon. Az ilyen betegségek nem hatnak rám. - jelentem ki nemes egyszerűséggel. Most mit kellene erre lépnem, hogy veszett? Ez van. Ő is halálos és én is, csak az ok más.
- Démon? - most hülyének nézel kölyök?? Az ahogy kérdezi ... én úgy érzem nem hiszen nekem. Hm ... ezeket már semmivel sem lehet meglepni, mert nem hisznek az ilyenekben. De nézzen már magára!!! Olyan mint én ... legalábbis külsőre. Neko, neko ... Akkor meg? Mi olyan hú de fura abban hogy féldémon vagyok?
- Ühüm. Tehát annyit játszhatunk, amennyit csak akarunk, nekem nem lesz semmi bajom. - jelentem ki és ezzel már elé is lépek és magamhoz húzom. Engem nem tud megfertőzni, szóval most ő lesz a játékszerem. Neki meg úgyis mindegy mikor hal meg és mi végez vele, én vagy a veszettség.
Azt hiszem már ma éjszaka játszhatunk is, tetszeni fog. Ráadásul most kedvem is van hozzá, hiszen őrülten akarom.
- Nem tudhatod. - el mer tolni magától? Nem fél hogy kinyírom?? - Azt mondtad, csak féldémon… az emberi feledre még hatással lehet a veszettség. - hátrál tőlem. Szóval csak ezért? Hogy ne fertőzzön meg? Nem hiszem, nem hátrálna ennyire. Menekülnél? Nincs kiút!
Hiába futsz, megtalállak és akkor rosszabbul jársz. Maradj játékszernek és ha elég jó vagy sokáig életben hagylak.
- Mitől félsz? -elvigyorodok és ő nem hátrál tovább. Ahogy őt nézem egyre inkább az a gyanúm, hogy tőlem fél ennyire, attól amit látott. De miért? Ez nem is durva!
- Szerinted nem helyes, hogy tartok egy olyantól, aki minden ok nélkül gyilkol? - Mi? Nem értem? Miért kérdezi tőlem mi a helyes? Talán helyes hogy fél tőlem, talán nem ... Nem tudom. Én még azt sem tudom, hogy amit én teszek jó-e.
- Tehát tőlem félsz. - jelentem ki higgadtan és közelebb lépek hozzá. - Van oka hogy miért ölök, csak nem tudom. - ezzel tudom, hogy még jobban össze zavaró, a drágát, de ez van. J vagy rossz... Tök mindegy, mert ami nekem jó, másnak rossz ...
*
- Mami ... Papa, ne bántsd a mamit!!!
- Hallgass Reiji!! Ezek a mocskos emberek ezt érdemlik, meg kell döglenie mindnek!!!
- Papa ne!!!
- Kussolj kölyök és nézd! Azt akarom lásd és tudd: Semmi sem számít csak ami neked jó. Anyád is tudja, látod? Élvezem és ezért...
*
Csak némán meredek rá ... Nem akarom őt bántani, de akarom hogy velem legyen ...
- Különben is. Ki dönti el helyes-e vagy sem? - teszem fel neki a kérdést.
- Ezt mindenki tudja. - adja meg a választ mire elnevetem magam. Mindenki tudja? Én nem hiszem.
- Én nem. Szóval? Helyes megölni valakit? - erre méginkább megijed tekintve, hogy ismét előtte vagyok.
- Nem...nem helyes. - kockáztatja meg, mire arcához érek és finoman felemelem a fejét állánál fogva. Mélyen gyönyörű szemeibe nézek és érzem hogy ismét elfog a vágy.
- Akkor tanítsd meg nekem mi a helyes. - csókolom meg lágyan és szenvedélyesen. - Nem foglak bántani ... - suttogom a fülébe és magamhoz húzom, nem engedem hogy megszökjön és ezt neki is kijelentem. Nincs tőlem menekvés, hacsak nem én akarok az illetőtől megszabadulni.
Szerkesztve Hentai Chibi által @ 2011. 06. 06. 14:38:00
|
| Ereni-chan | 2011. 06. 06. 07:22:28 | #14091 |
Karakter: Cián
Megjegyzés: (Hentai Chibinek és Reijinek)
Gonoszan bámul le rám, én pedig félve nézek fel. A fegyvere még mindig a hasamnak nyomódik, ez megakadályoz abban, hogy megint rátámadjak. Picsába, azzal a hatásszünettel ott elszúrtam. Most muszáj lesz normálisnak lennem. Elfojtom magamban az agresszív énem, és próbálom a lehető legártatlanabb képet mutatni. Bingó! A fölöttem lévő szemében megcsillan a vágy. Ezt a képet már oly sokszor láttam másokon… de mindenki megbánta, aki csak közeledett hozzám. Ő is meghalhat, ha nem vigyáz. Nem a fegyvere a legveszélyesebb itt. Én vagyok.
- Ki vagy te? - kérdi unott fejjel, mintha nem épp egymáson fetrengenénk. Furcsa egy fajtárs ez. Mért ölte meg azt a nőt?
- Cián - válaszolok, lévén, hogy nem akarok felnyársalódni. Sajnos ebben a helyzetben ő van előnyben, akárhogy is nézem. Vágyakozó pillantása még mindig nem tűnik el, közelebb hajol, és megcsókol. Egy pillanatra ledermedek. Tényleg ennyire nem érzi rajtam, hogy beteg vagyok? Ezzel most szépen megásta a sírját…
- Az én nevem Kureiji, és ha hallgatsz arról, amit itt láttál, nem bántalak - néz a szemembe, és bár nem teljesen értem az álláspontját, bólintok.
- Bármit, csak vidd tőlem azt az izét, és szállj le rólam - célzok itt drága fegyverére, ami még mindig készül kiontani a beleim, és valahogy ez a tény nem nagyon vidít. Kevés a levegő.
Kureiji veszi az adást, és bár száj húzogatva, de leszáll rólam. Akkor felállok, és megrázva magam, kék szemeimet a fajtársra emelem.
- Mért ölted meg őt? Ártott neked? - kérdem nyugodtságot tetetve, bár nem mondhatnám, hogy tényleg az is vagyok.
- Nem. Csak ehhez volt kedvem. - Ezt ilyen könnyen kijelenti? Miféle szörnyeteg az, aki csak úgy kedvtelésből öl? Bár valójában én sem vagyok jobb… nincs okom felháborodni.
- Értem. Az emberek bántanak engem, ezért nem foglak elárulni. De már úgy sem számít neked. Pár nap és meghalsz - folytatom immár kisimult vonásokkal, az előttem lévő pedig érdeklődve néz rám. Nem tudom, fenyegetésnek vette-e a mondatot, bár valószínűleg nem próbálnék fenyegetni egy olyan valakit, akinél erősebb fegyver van az enyémnél. A veszettség sajnos itt nem elég gyorsan ölő méreg.
- Miért is? - kérdi végül.
- Mert én veszett vagyok. - Nem próbáltam semmilyen módon enyhíteni ezt a tényt, már megszoktam a kétségbeesett arcokat, amiket ennek hallatán kapok. Valakinek nem is kell mondani, rájön magától. Bár az a rosszabbik eset.
- Én pedig féldémon. Az ilyen betegségek nem hatnak rám.
- Démon? - elég hitetlen hanglejtéssel kérdezem, az oké, hogy én veszett, de, hogy ő démon… lassan kezdem azt hinni, nem lén vagyok itt az őrült.
- Ühüm. Tehát annyit játszhatunk, amennyit csak akarunk, nekem nem lesz semmi bajom - lép hozzám közelebb, és a hajam kitűrve az arcomból magához húz. Erősen törni kezdem a fejem, hogy valami jó mentséget találjak magamnak, mivel azok után, hogy láttam, mit csinált a nővel… nincs kedvem vele éjszakázni.
- Nem tudhatod - tolom el végül. - Azt mondtad, csak féldémon… az emberi feledre még hatással lehet a veszettség - hátrálok, keresem a kiutat, de az ajtó el van torlaszolva a hullával. Ablak? Van párkány. Simán le tudnék spurizni, ebben már gyakorlott vagyok. Ebbe még a féldémonok sem érhetnek a nyomomba.
- Mitől félsz? - vigyorodik el, erre már megállok. Akárhogy is nézem, nem süllyedhetek le olyan mély szintre, hogy bevalljam: tőle. A másik felem ezt nem engedi. Éppen ezért…
- Szerinted nem helyes, hogy tartok egy olyantól, aki minden ok nélkül gyilkol?
|
|
