Legfőképpen akkor, amikor kiderül, hogy Hamupipőkének kalapácsujja van, mert a herceggel való találkozás után csak és kizárólag magassarkú üvegcipellőkben volt hajlandó járni. Meg amikor az elkényelmesedett hercegek elhíznak, vagy amikor Morgónak betörték az orrát, és így nem volt hajlandó szerepelni Hófehérke portréján, és még sorolhatnám. Sorolhatnám bőven, hiszen én mindenki hibáját ismerem. Na, nem azért, mert olyan jó kapcsolatot ápolnék az ilyen hatalmas urakkal, hanem azért mert én vagyok az, aki ezen hibákat kijavítja. Szinte egymással versengve fogadnak fel a méltóságok, hogy álljak helyettük az ő ruhájukban a festő előtt, vagy csak szimplán az egyik testrészem kell nekik, hiszen rajtam minden tökéletes.
Nem. Most, hogy így jobban nézegetem magam a tükörben feltűnnek a hibák. A hajam a múltkor nem volt ennyire lapos. Jesszusom! Szét van töredezve a vége! Ebből azonnal vágatni kell! Neee… nem hiszem el… mitől lett ilyen pufók az arcom? Talán allergiás lennék az almára, amit ettem? Esetleg a tegnapi szőlő lenne az oka? Vagy a narancslé? Hiába… vissza kell fognom magam. Ha ennél tovább hízok, akkor elvesztem az állásom, hiszen senki sem lesz hajlandó kifizetni. S ha ez megtörténik akkor… Nem! Ebbe bele sem merek gondolni! Az utóbbi időben túl sokat nassoltam (hiszen azt a pár szem fügét és szőlőszemet olyan nehéz számon tartani), na de ennek vége. Sőt, holnap csak és kizárólag inni fogok. Igen, így még elejét vehetem annak, hogy még jobban elhízzak.
-Hanzel! Ne a tükröt bámuld, hanem gyere ide a karcsú alakoddal, hogy az úrról méltó portré készülhessen az utókornak. Hiszen ki hinné el, hogy egy hájas lovag győzte le a sárkányt? – Karcsú? Az én alakom? Ezek teljesen meghibbantak?! Most láttam az előbb, hogy hízott az arcom! Jesszusom! Akkor a többi része a testemnek, hogy nézhet ki?! Ez így nem jó, valamit ki kell találnom!
- Nem tarthatnánk inkább szünetet? – eresztem le a tükröt tartó kezem, de nem vágom zsebre, hiszen öt, vagy kevesebb percen belül úgyis újból előkapom.
- De hát el sem kezdtük még a melót!
- Az részletkérdés. Nekem szükségem van egy kis sétára. – húzom fel az orrom- Az úr addig megebédelhet.
- Hahh… rendben, de akkor hozzál már nekünk is valamit, ha már sétálsz!- erre bólintok, majd türelmesen végig hallgatom, hogy egy cukrászdába kell mennem! Ráadásul a Kerek Erdő közepére! Életemben nem hallottam, hogy van arra cukrászda, pláne nem egy olyan, amelyről már hetedhét országon túl is hallottak.
De azért csak elindulok. Pedig gyűlölöm a süteményeket, hiszen egyfolytában engem szuggerálnak, hogy egyem, egyem, és még egyem őket. De az utóbbi években nem jött nekik össze ez az összeesküvés, még akkor sem, hogy egyfolytában az utamba kerülnek. Ó, istenem… azok a finom kis cukormázak, a marcipándíszítés, a krém, a lefolyó csokoládé öntet…
De nem, nem. Megemberelem magam! Soha többé nem fognak olyan pokolba taszajtani, mint amilyenből kimásztam. Nem fogok soha többé elsüllyedni abban a mámorítóan édes, finom bűnben, amit már csak a puszta megjelenésükkel kiváltanak. Érzem, ha újra elkezdem, soha többé nem fogom tudni megvonni magamtól őket.
- Miért pont nekem kellett ide jönnöm?! Nem tudtak volna valaki mást küldeni a Kerek Erdő közepére, ahol talán még a madár sem jár?! – akadok ki hangosan is, mikor már a sütik elképzelésétől is megkordult a gyomrom, pedig nem szokott! De jobb nem is gondolni erre, csupán megveszem a sütiket, csinálok egy hátraarcot, és vissza is térhetek a munkához. Addig is lesétálom az utóbbi időben felszedett kilók egy parányi részét. De eddig csak fákat láttam és még több fát, szóval lehet, hogy otthon már nem is kell majd edzenem, annyit mozgok. - Mégis hogy lehetne itt egy híres cukrászda, senkit nem láttam még eddig, hogy erre járt volna. Tudják jól, hogy nem is eszem édességeket! Ráadásul az erdőket is utálom! – morgok dühömben, aztán mikor gyanútlanul megfordulok a földbe gyökerezik a lábam. A régi énemnek ez maga lenne a mennyország egy falatkája, de a mostaninak talán a legsötétebb földi poklok legmélyebb bugyra. Cukorkák, sütemények, tortaszeletek, pillecukrok, marcipánok, mézeskalácsok borítják a falat, a háztetőt. S az is biztos, hogy itt nem kolbászból van a kerítés, hanem babapiskótából, habos, krémes, csokidrazsés csodából. Minden mese atyja, kérlek, adj erőt, hogy kibírjam ezt a kísértést!
- Jöjjön csak be! – hallok egy idegen hangot a hátam mögül, s mire hátranézek a házikó ajtaja már ki is nyílt.
- Én… - kábulok el egy pillanatra a frissen sült sütemény illatától, amitől még a nyál is összefut a számban. Tündérkeresztanyám! Ez az illat és a látvány! Valaki mentsen meg, kérem…
- Jöjjön beljebb nyugodtan. – jelenik meg az ajtóban egy markáns arcú, hegyes fülű, magas, sötét ruhás alak, aki jég kék szemekkel meredten bámul rám. Pillantásától kiráz a hideg. De nem csak attól, hanem egész valójától. Ebben a csodálatosan íncsiklandó környezetben a színes mázak közt egy ilyen sötét jelenés…
- Én… én csak… - egy hatalmas reszke lélegzetvétel. Nem bírom ki. Mennyei az illat. Még a szemem is lecsukom miközben szaglászom. – Én… - istenem… ez az illat… - Én… csak pár… - ez az utolsó, ez lesz az utolsó sóvárgó lélegzet, ami betölti a tüdőm. Muszáj, hogy ez legyen az utolsó, mert a végén nem fogom tudni megállni, hogy… - Csak pár süteményért jöttem. – bököm ki végül, mikor megtalálom az önuralmam és a józan eszem. Még jó, hogy az illatoktól, a sóvárgástól és a látványtól nem lehet elhízni. Ugye?
- Azt rögtön gondoltam. – szélesedik ki az idegen, feltehetőleg a cukrászda tulajának a mosolya. Miért nem néz a szemembe? Várjunk csak… ő… vak? Igen… pedig a színe… gyönyörű. Igaz, hogy hideg, de gyönyörű… - De azért jöjjön csak be. Bent sokkal kényelmesebb társalogni és válogatni, mint a küszöbön.
- Re-rendben. – adom meg magam, és nyelek egy hatalmasat, hogy legyen erőm ellenállni az összes bent kísértő finomságnak.
Ám mikor belépek ez nem is tűnik már olyan nehéz dolognak, sokkal inkább lehetetlen dolognak. Most azonnal el kell innen mennem! A torták, a gyümölcskenyerek, a mignonok, a piskóták, ahhw… Egy pillanatra lehunyom a szeme, szinte beleszédülök a látványba, na meg az illatokba is.
- Három szelet táltos tortát és egy sötét mágia étcsokoládé pudingot kérek, meg még két zacskó hétmérföldes csizma kekszet. – darálom le gyorsan, hogy mihamarabb megkaphassam és mehessek arra amerre a madarak is járnak.
- Máris adom. Addig foglaljon helyet. – mutat oldalra, mire az egyik szék kettőnk közé csúszik. Kissé feszengve, de leülök és várok, és várok, és várok. Meddig tart a süteményeket összeszedni? Aztán mikor már elfogyott a türelmem állnék fel, hogy utána induljak, hiszen az is eszembe jut, hogy nem lát, és lehet, hogy segítenem kéne neki a sok sütemény közt megtalálni azt ami nekem kell. De mikor felállok, pont akkor terem előttem, titokzatosan mosolyog, ahogyan a süteményekkel teli zacskót a kezében tartja.
- Elnézést kérek a hosszú várakozás miatt, nem emlékeztem rá, hogy hova tehettem a papír tányérokat. Engesztelésképpen kérem egyen bármelyik süteményemből méghozzá annyit, amennyit csak szeretne. – mutat körbe, mire nyelek egy újabbat. Bármelyikből… amennyit szeretnék… S ez a búgó hang végig bizsergeti a hallójárataim. Majd egy apróbb köhécselést követően sikerül megszólalnom és elszakítanom a tekintetem a végeláthatatlan kínálaton.
- Köszönöm, de… én… nem kérek semmit. Ráérek, szóval nem okozott gondot ez a tíz perc várakozás. – próbálom nem sértő módon elutasítani ezt a nagyszerű ajánlatot, ami után más két kézzel kapdosna, ahogyan az én régi énem is legszívesebben most a felszínre törne, hogy két kézzel tömködje magába az összes itt lévő ínycsiklandóságot.
- Ugyan, ha annyira ráér, akkor igazán nem nagy dolog pár finomságba belekóstolnia. Szeretném, ha elmondaná a véleményét. Az utóbbi időben kipróbáltam pár új receptet, és szeretném megtudni, hogy elég finomak lettek-e.
- Én… én tényleg nem…
- Kérem. Ennyire rondán néznének ki a süteményeim?
- Nem, nem arról van szó. – hátrálok zavartan egy lépést, de ahogyan hátrébb lépek ő lép egyet előre.
- Akkor miről? Tán nem lát a kedvencéből? Biztos vagyok benne, hogy van belőle csak a másik szobában, ahol nem látja.
- Nem, nem. Én… hogyan is mondjam? Nem szeretem a süteményeket. – nézek a szemeibe, de nem is értem, hogy miért, hiszen úgysem lát velük. Ám mégsem vagyok képes elszakítani tőle a pillantásom.
- Olyan ember nincs, aki nem szereti a süteményeket. Még azok is, akik utálják az édeset találnak itt maguknak kedvükre valót. Egy kis chilis bolondságot, egy kis sós, magvas ropogóst, vagy egy szelet citromos őrületet. Nos, milyen ízt kíván? – Mindet! Ó, tündérkeresztanyukám, mindet! Az összeset, és még annál is többet amit felsorolt! De nem! Nem! Nem lehet!
- Nem, nem, nem szabad! – támaszkodom meg az asztal sarkába kapaszkodva, míg szemem elől eltakarom az édes bűnöket és az ő csábításra invitáló alakját.
- Egy kis szeletet mindenki megengedhet magának időnként, és ingyen adom. – folyik végig selymes hangja a tudatomon, szinte hipnotizál, de még kitartok. Még emlékszem, hogy milyen volt régen, még emlékszem, hogy mennyire nehéz volt leszoktatnom magam a süteményekről, még emlékszem arra, hogy a diétám előtt milyen keserű sorsban volt részem, s ráadásul ma fedeztem fel, hogy elkezdtem visszahízni azt a keveset, amit lefogytam.
- Sajnálom, de tényleg nem lehet. Így is szörnyen kövér vagyok. Ha ennél csak egy picivel is kövérebb leszek, akkor már gurulni fogok. Azon is csodálkozom, hogy befértem az ajtón. Ha annyira kell kóstoló, akkor valakit elküldök ide a munkatársaim közül. Yvel igazi férfi tele izmokkal, nulla túlsúllyal és csak úgy habzsolja a süteményeket. Ő biztosan nem utasítana vissza egy ilyen ajánlatot.
- Sajnos én addig nem bírok várni. S az, hogy kövér? – terül szét a mosoly az arcán, amitől kiráz a hideg
– Ó, az csak előnyére válhat. Jöjjön csak! – terem hirtelen mellettem és karolja át a derekam, hogy beljebb invitáljon, de mikor hozzám ér és magához húz, ledermed és a mosoly is eltűnik az arcáról. Mintha töprengene, bár nem vagyok benne biztos.
- Nem szép dolog egy vakot átverni. – dörmögi, mire nagy tányér szemekkel pillantok fel magas alakjára.
- Én nem vertem át, meg sem fordult a fejemben. – kezdek félni.
- Kérem, a gerendát lehet kövérnek nevezni magához képest. Csupa csont és bőr. Már hogyan lehetne így kövér?
- Pedig az vagyok! – lököm el magamtól – Maga nem látja, de én igen!
- Lehet, hogy nem látom, de érzem! Ha a fél cukrászdám felfalná, akkor sem tudna elhízni olyan sovány! – kel ki magából, s kétségbeesetten pislantgatok az ajtó felé, a szabadság felé, de az ajtó, amit ha jól emlékszem nem csuktunk be, most csak bezárva bámul rám. – Ugyanmár kérem, ne gyerekeskedjünk. – veszi fel újra a kedves házigazda mosolyát. – Van teljes kiőrlésű süteményem, amiben csak magvak vannak, gyümölcsök, és egy kevéske vanília puding. Itt is van. – jelenik meg hirtelen a kezében, majd végig nézem, ahogyan a lapos, de annál jobban kinéző tortából kivág egy kockát. – Nulla kalória. – lép hozzám olyan közel, hogy a mellkasunk összeér. A torkom szinte a szívemben dobog, ahogyan belepillantok a szemeibe – Nem fog tőle elhízni. – emeli ajkaimhoz a süteményt - Csak egy apró harapás – susogja halkan, de még így is hangosnak hallom, s szavai, lélegzete gyengéden érintik meg a bőröm, ahogyan a sütemény is ingerli az ajkam.
Szerkesztve Yoshiko által @ 2013. 10. 12. 15:08:19
Meseország egy boldog, békés, szeretetteljes hely, ahol mindenki elégedett, és ahol a hercegnőknek és hercegeknek előre még van írva a boldogan éltek, míg meg nem haltak végű befejezésük. Legyen a legmegátalkodottabb hercegkisasszony, az is megtalálja élete párját, kivel egyesülhet, és elégedetten éldegélhet. De mi van azokkal, akik nem születtek hercegeknek vagy hercegnőknek? Azokkal mi van? Rájuk senki nem gondol?
Mi van a szakáccsal, aki folyton azon munkálkodik, hogy finomabbnál finomabb lakomákat hozzon össze a királynak és vendégeinek, napról napra? Vagy a kereskedőnek, aki keményen megküzd azért minden nap, hogy a többiek ellenében az ő portékáit preferálják a vásárlók, de közben nyeresége is legyen? Vagy a város végi utolsó koldus, akinek nem hogy nincs semmije, még bele is rúgnak.
Nem érdekelnek ők senkit sem, legszívesebben tudomást nem vesznek róluk. Főleg engem nem érdekelnek. Mert akik engem érdekelnek, azok a boldogan éltek, míg meg nem haltak befejezés ellenségei: a gonosz boszorkányok és varázslók.
Mint én.
Számunkra van boldog befejezés? Egyáltalán van befejezésünk, vagy én örökkön örökké itt fogok üldögélni a kandalló előtt, iszogatva a legutóbbi gyermek vérét, miközben arra várok, hogy mikor jön a következő kölyök, akit édes sikonyálások közt felfalhatok?
Lehet... végül is, boldog befejezés csak azoknak jár, akik tudnak boldogok, és főleg szerelmesek lenni, nem igaz? Akiknek még van szívük, és akiknek nem az minden vágyuk, hogy egy mennyeien húsos, pufók kis gyerekecskéket vezessen hozzájuk az édes-mézes sütemény illata, akiből aztán több napra való, isteni lakomat készíthessenek. Lehet…
Negondolkozz ilyeneken! Inkább süss sütit, hogy még több gyerek jöjjön errefelé.
Egyetértek magammal, és gondolataimba merülés helyett leteszem kiürült poharam, és fölkelek a kandallóm mellől. Lábam előtt heverő gyerekek csontjai recsegnek-ropognak lábaim alatt, groteszk szőnyeget alkotva egészen a konyhám asztaláig. Ott megállok, és hollócskám által hozott alapanyagokat megtapogatom, hogy milyen sütit is süssek.
Most ki akarok tenni magamért, olyan érzésem van, mintha valami közeledne. Vagy valaki, de ez már részletkérdés.
Tojás, liszt, édespötty-méz, kis csokoládé, és persze cukorszirup, marcipán, és mindenféle méz-máz. 3 emeletes tortát fogok csinálni, mindegyiket más ízesítéssel, és díszítéssel. Valami igazán szépet akarok alkotni a nemrégiben elfogyasztott grillázstorta helyébe. Valami olyat, amivel bármit lenyűgözhetek, aki csak erre jár – kivéve Marillysát. Még jó, hogy nem szereti az édeset, így ritkán jár házam közelében. A gyerekek viszont annál gyakrabban, hasam nagy örömére.
Először a tojásokat keverem el a cukorsziruppal, majd jöhet a liszt és az olvasztott csokoládé, amit egy pár csepp édespötty-mézzel bolondítottam meg. Ha a sütijeim nem gyerekcsalogatásra lennének készítve, biztosan enném és imádnám őket, hiszen az édespötty-méz segít abban, hogy annak, aki éppen kóstolja, annak a kedvenc íze legyen a süti mellék íze. Nem szabad túl adagolni, mert akkor viszont azonnali fölpuffadást, és elég csúnya betegséget okoz, ami meg nem ad valami jó ízt a kölyköknek.
Hollóm egy gyönyörű dallamot károg el nekem, hiszen tudja, hogy sütés közben mennyire nem szeretem a csendet. Biztosan a vásárban hallotta valahol, mert ezt még nem hallottam tőle, pedig ilyenkor mindig károg nekem, hogy ne legyen csönd. Bármikor máskor igen, de sütés közben néha olyan, mintha ember lennék.
Ez nem igaz, te is tudod. Csak azért szereted, hogy károg neked, mert ilyenkor nem merülsz el a gondolataidban.
Igaz. Tényleg nem érzem magam sütés közben sem embernek, hiszen nincs olyan ember, aki azért sütne süteményeket, tortákat, mindenféle édességeket, hogy aztán a kis, és nagyobb gyerekeket magához csalogassa, majd elfogyssza őket. Ezért is nem vagyok ember. Meg azért sem, mert az a kurva szörnnyé tett.
De jól érzed magad így, ne tagadd! Tudom, hogy szereted a roppanós, apró csontocskákról leszopogatni az omlós, édes husit, amilyen finom semmilyen más étel nem lehet, csak a gyerek hús.
Nem tagadom. Nem is tudnám, igazából, mert bármennyire is szeretném, ez tény. Szeretem, ahogyan sikítoznak, miközben élve megsülnek a sütőben, vagy megfőnek, és azt is szeretem, amikor a finom fűszeres vajtól még karakteresebb ízük lesz. És főleg a combjuk húsát imádom.
Ezért vagyok szörny, és ezért nem lesz nekem sohasem boldogan éltek, amíg… a befejezésem.
Lassan elkészül a torta, már csak a díszítés hiányzik róla. Nekem gyorsan megy a süti sütés, mivel a kevergetésbe, és a sütésbe besegítek mágiámmal, meg a méricskélésbe is. Közeledő lépéseket, és dühös kisugárzást érzek meg.
- Miért pont nekem kellett ide jönnöm?! Nem tudtak volna valaki mást küldeni a Kerek Erdő közepére, ahol talán még a madár sem jár?! Mégis hogy lehetne itt egy híres cukrászda, senkit nem láttam még eddig, hogy erre járt volna. Tudják jól, hogy nem is eszem édességeket! Ráadásul az erdőket is utálom! – figyelek föl a közeledő morgós hangjára is. Eléggé fiatal a hang, és vékony is, ami azt jelenti, hogy még nem lépett át a férfivá válás küszöbén. Tökéletes.
Hallom megtorpanó lépteit is, mikor elér a házam kapujáig. Szinte az ő szemével látom díszes, édes palotámat, mely elcsábulásra buzdítja még a legelkötelezettebb diétázókat is.
- Jöjjön csak be! – szólítom, és erőmmel kinyitom előtte az ajtót. Már csak arról kell gondoskodnom, hogy egyen a sütimből, de még olyan ember nem született erre a világra, aki ellen tudott volna állni akár egy falatnak is az én süteményeimből.
Szerkesztve Geneviev által @ 2012. 12. 28. 08:35:06
Karakter: Lord William Winter Megjegyzés: (Teresamnak)
Magára hagyom a gondolataival, és elkomorulva sétálok vissza a szobámba. Szükségem van a nyugodt gondolkodásra, hogy dönthessek a következő lépésről. Akár marad, akár nem, Ross mindkettőnkre veszélyt jelent, így nem tudom elkerülni, hogy szembeszálljak vele. Egyébként is régen idegesít már az észnélküli, kegyetlen vadászataival, melyek során akár az én területeimre is betör.
A nap további részét azzal töltöm, hogy Tom és Norm segítségével, igyekszem összehozni egy használható tervet Ross ellen. A baj csak az, hogy mindketten egyet értenek abban, hogy a harchoz vérre van szükségem. Friss, emberi vérre, nem pedig állatira, vagy mirelitre. Márpedig ha most támadok meg valakit, az illető nem éli túl. Kiéheztem, és jól tudom, hogy ez nem volt a legmegfelelőbb viselkedés, amit egy vezér produkálhat.
- Jól van! – mordulok fel végül. – Éjjel elmegyek vadászni, de a kastély minden lakóját tartsátok bent! A városba megyek, ahová ti is szoktatok.
- Vigyázz Will, mert Ross emberei számítanak rád, biztos várni fognak! – figyelmeztet Tom fejingatva. Már meg se próbálják felajánlani, hogy elkísérnek, hisz számtalanszor lefolytattuk ezt a vitát. Nekem nem kell társ, mikor vadászok, még barát se!
- Ne nézzetek kisgyereknek! – Dühösen fordulok feléjük, de ijedelem helyett, mintha inkább szórakozottságot látnék az arcukon. Remek, megfosztanak minden tekintélyemtől…
Végül magamra hagynak, én pedig átsétálva egy kisebb étkezőbe, leülök, hogy megvárjam Teresát. A döntésétől függ, hogy milyen lépést teszek legközelebb. Ha marad, könnyebb dolgom lesz, mert nem kell külön védelmet biztosítanom neki. Hiába mondtam ugyanis, hogy ha elmegy, magára van utalva, valamiért már nem lennék képes a sorsára hagyni.
Halkan kopognak az ajtón, és miután megkapja az engedélyt, Teresa sétál be, egy igazán csinos szoknyában, és fűzőben.
- Döntöttem – szólal meg határozottan, mindennemű kertelés nélkül.
- Hallgatlak – Mosolyogva nézek fel rá, de már tudom a választ, látom a szemében.
- Azt hiszem maradok, sőt biztos, hogy maradok!
- Ennek örülök – felelem halkan, és valóban így is gondolom.
- Tudom, hogy él a valamit valamiért elve, ezért felajánlom a vérem. Ne ellenkezz egy vérleopárd vére több ideig tart mint egy emberé! – folytatja hirtelen, egy szuszra elhadarva. Felkapom a fejem, és már a vére említésétől felébred a szomjam. Mégis, ez…
- De ez őrültség!- tiltakozok ösztönösen. Fogalmam sincs mire gondoltam, a valamit valamiért elvemmel, talán erre, talán nem. Mindenesetre, most nem szabad elfogadnom az ajánlatát. Túl nagy a szomjam, megölném!
- Sosem voltam épeszű. Nos?
- Addig fogsz nyaggatni amíg bele nem egyezzek igaz? – sóhajtok fel fáradtan. Ennél erősebbnek kéne lennem.
- Pontosan – feleli makacsul, és nemes egyszerűséggel beül az ölembe, és mélyen a szemembe néz. - Légy szíves William.
- Nem tudod mit kérsz! – bököm ki, összeszorított fogakkal. Agyaraim már megnyúltak, csupán a közelségétől, és bódító illatától. Félrebillentett fejjel figyeli a belső vívódást az arcomon, szándékosan szabadon hagyva a nyakát.
- Régen ittál frisset utoljára, igaz? – Közelebb hajol, és tekintetében pajkos, eltökélt fény csillan.
- Teresa… tényleg nem kéne ezt tenned! – hördülök fel, mikor egészen hozzám simul. – Mit fogsz tenni, ha nem tudok megállni?
- Bízom benned! – szólal meg hirtelen, és szavai hallatán, meglepetten kapom fel a fejem. A pillantása őszinte, és komoly, tehát igazat mondott.
Lihegve félrefordulok, számat szorosan összepréselem, továbbra is küzdök magammal, de végül nem bírom tovább.
- Ostoba leopárd… - lehelem a nyakára, mikor magamhoz húzva, szorosan megölelem.
- Makacs vérszívó… - feleli suttogva, majd fojtott hangon felsikít, mikor fogaimat a nyakába mélyesztem. Forró vére azonnal megtölti a szám, agyamat ellepi a vörös köd, és az első, testet melengető korty után, csak többre, és többre vágyom. Mohón nyelem a számomra éltető nedűt, pedig érzem, hogy a karomban tartott karcsú test egyre jobban elernyed.
- Will… - rebegi alig hallhatóan, mégis elér hozzám, és pofoncsapásként ránt ki a vér okozta mámorból. Elrántom a fejem, és aggódva pillantok Teresára.
Félig lehunyt szemmel, sápadtan remeg a karjaimban, de arcán szelíd, kissé gunyoros mosoly vibrál, jelezve, hogy önmaga maradt.
- Sajnálom – húzom magamhoz, és felemelve, próbálom olyan gyengéden tartani, amennyire csak tudom. A vére csodákat tett. Egész testemet feltöltötte, az eddig egyre fakuló színlátásom újra kiélesedett, és minden sokkal fényesebb. Erőt adott, többet, mintha egy embert szívtam volna szárazva.
- Én kértem… - motyogja válaszként, majd feje a mellkasomra csuklik, elnyomja az álom. Hangtalanul sétálok át vele a szobámba, mert az van közelebb, és leeresztem az ágyamra. Fölé hajolva, óvatosan végignyalok a sebén, teljesen begyógyítva. Csupán két fehér pötty maradt, jelezvén, hogy vérét vettem. Megrezdül a szemhéja, de pár pislogás után, ismét elalszik.
Betakarom, és alaposan bezárva az ajtót, magára hagyom. Szólok embereimnek, és miután pár perc múlva mind a hallban várnak, közlöm velük, hogy itt az idő, le kell számolnunk azzal, aki minket fenyeget!
Visszaalszom és átölelem a kislányt. Sosem gondoltam volna,hogy ennyire megszeret engem valaki és pont egy kislány. Én meg pont egy vámpírba leszek szerelmes. Várjunk? Szerelmes lettem Williambe? Ezek szerint igen sajnos nem tudok hazudni magamnak. Felriadtam mert éreztem ,hogy valaki figyel és jól gondoltam.
- William? – ülök fel meglepetten, miután lefejtem magam Roset. – Mit akarsz?
- Nocsak, bal lábbal keltél fel?
- Még fel se keltem. – mondom nyűgösen
- Igaz, ne haragudj. Roseért jöttem, ideje lesz a saját ágyába kerülnie. – kuncog fel vidáman.
Igaza van, ölembe veszem és odaadom neki.
Megmosakodtam és a hajamat is rendbe tettem.
- Eltelt a három nap, amit az elején mondtam. Ross még nincs meg, de ha úgy döntesz, hogy mennél, nem állok az utadba. – jelenti ki komolyan.
Felkapom a fejem erre a kijelentés és meglepetten nézek rá megszólalni sem tudok.
- Nem kell most döntened. – mosolyodik el halványan. – Este várlak vacsorára, akkor majd elmondod, hogy határoztál.
- Én…- kezdeném a mondandómat, de .megakadok benne mikor közelebb hajol
Gyengéden mégis szenvedélyesen csókol meg, nyögve utat engedek a nyelvének és hozzá simulok. Majd hátrább lép és megszakítja.
Dühösen és kipirultan nézek rá.
- Miért csókoltál meg? – bukik ki belőlem.
- Mond azt, hogy nem volt jó. – nevet fel, ezt már én mondtam egyszer.
- Ne feledd Teresa, ha itt maradsz, megvédelek. Ha elmész…magadra vagy utalva. Ezt mind vedd figyelembe, mikor este közlöd velem a döntésedet. De azért nem jótékonysági szervezet vagyok, így él, a valamit valamiért elv nálam is. – közli velem és meg se várja a válaszomat kilép
Most maradjak vagy ne?Nem tudom mi legyen. Ha meg akarom ölni Rosst itt kell maradnom.De nem tudom mit tegyek. Roset sem akarok itt hagyni. Valami ruha sem ártana így átmegyek Vickyhez szerencsére tud nekem adni ruhát. Egy fekete szoknya és fűző.
-Teresa! Ugye vigyáznál a lányomra?
- Szívesen vigyázok rá.- mosolyodom el
Rose szalad hozzám és az ölembe ugrik, kiviszem a szabadba ,egy fa alá ülök vele. Mesét mondok neki annyira követelőzik,hogy hármat is el kell neki mondanom mire megint elalszik.Felviszem és leteszem aludni. A nap hátra levő részét a konyhában töltöm és segítek ha kell. Végre tudnom mi kell tennem Akár tetszik akár nem ,de én itt maradok. Megyek elmondom Willnek is. Felérek a szobájához és bekopog.
-Szabad.- szól ki , bemegyek.
-Döntöttem.- mondom határozottan
-Hallgatlak.- néz rám mosolyogva
- Azt hiszem maradok, sőt biztos, hogy maradok!
- Ennek örülökk.
- Tudom, hogy él a valamit valamiért elve, ezért felajánlom a vérem. Ne ellenkezz egy vérleopárd vére több ideig tart mint egy emberé !
- De ez őrültség!- tiltakozik
- Sosem voltam épeszű. Nos?
- Addig fogsz nyaggatni amíg bele nem egyezzek igaz?
-Pontosan.- ülök az ölébe
- Légy szíves William.-nézek a szemébe
Szerkesztve Teresa-san által @ 2010. 11. 05. 15:26:22
Karakter: Lord William Winter Megjegyzés: (Teresamnak)
Nem tudom hirtelen mi ütött belé, de karjait a nyakam köré fonva, megcsókol. Én se vagyok kőből, ráadásul cseppet sincs ellenemre, így viszonzom. Ezt megérezve, meglepetten felnyög, de én vagyok az, aki végül elengedi őt.
-Sajnálom…- motyogja halkan, de nem néz rám, csak a földet pásztázza. Nincs lehetőségem válaszolni, mert Rose lép be a teával.
-Sok citrom van benne!- jelenti ki vidáman, miközben befészkeli magát Teresa ölébe, aki különös csillogással a szemében figyeli.
-Az nem baj, szeretem ha citromos.- válaszolja gyengéden, majd puszit ad a kislány fejére, és megissza a teát.
-Te mi vagy?- kérdi gyermeki ártatlansággal Rose.
-Leopárd vagyok. Nem sokára telihold majd láthatsz amikor cica vagyok. Már ha megengedik neked,hogy meg néz. –válaszolja Teresa őszintén, majd kérdőn rám néz.
-Én meg megengedem,de nem tudom, hogy az apja igen.- válaszolom csendesen. Parancsba adhatnám, hogy engedélyezze, de eszem ágában sincs. Ez az ő döntése.
-Akkor megyek és beszélek a papával!- Rose azonnal felpattan, és már ki is viharzott a szobából, Teresa pedig halkan felnevet.
-Miért is csókoltál meg?- térek vissza az előbbi témához.
-Mond azt, hogy nem volt jó.- puffogja válaszként, majd feláll és az ajtóhoz sétál.
-Kifejezetten jó volt és hová mész? – vigyorodom el, majd kérdőn ránézek.
-Telihold van minél hamarabb el kell érnem az erdőt.- vágja rá rögtön, meglepően kedves, kissé talán lenéző mosollyal.
Mosolyogva nézek utána, de nem követem. Felmegyek a szobámba és az ablakból figyelem, ahogy Tommal társalog, majd átváltozik, és hagyja Rose-nak, hogy megölelje. Ha akarnám, azt is hallanám mit beszélnek, de nincs kedvem hallgatózni.
Egyébként is rég nem ittam friss vért, nem árt tartalékolni az erőmet. Így csak figyelem, amint eltűnik az erdőben. Később pedig ugyanott ülök, mikor megjelenik.
- Nem támadta meg. Látod, hogy a gyanakvásod sokszor alaptalan? – szólalok meg, de továbbra is az ablakon figyelek kifelé. Tom egy ideje az ajtóban toporog, de nem akart megzavarni.
- De téged megtámadott. Túl könnyen veszed a dolgokat, Will. – kettesben vagyunk, így nem fogja vissza a szemrehányását. Mások előtt mindig nagyobb tiszteletet mutat, kivéve persze Normant, aki szintén a legjobb barátom.
- Az egyetlen, akitől igazán tartanom kell, az Ross. – felelem halkan, majd felé fordulok. – Teresa gyűlöli őt, és ezzel a munkával csak közelebb akart kerülni a megöléséhez. Nincs személyes ügye velem.
Thomas ezen kissé elgondolkodik, majd végül beletörődve bólint.
- Rose is kedveli. Az anyja most szólt, hogy átszökött hozzá.
- És nem rontasz azonnal be, hogy nekiess? – nevetek fel gunyorosan, mire elhúzza a száját.
- Gondoltam rá, de az anyja megtiltotta. – morogja maga elé, majd halva őszinte nevetésemet, ő is elmosolyodik.
Egy darabig némán bámuljuk a felkelő napot, majd ő töri meg végül a csendet.
- Lassan vadásznod kéne.
- Tudom. – felelem, de nem folytatom. Ezt a vitát sokszor lejátszottuk már, és tudja, hogy úgy is akkor megyek, ha úgy döntök. Nem firtatja tovább.
- Megyek előkerítem neked Roset. – indulok el végül az ajtó felé.
Mikor Teresa szobája elé érek, halkan nyitom ki az ajtót, és egy darabig némán figyelem a két ágyban fekvőt a hajnali fényben.
Rose szorosan Teresához bújik, aki védelmezően átkarolja. Hamarosan azonban felriad, megérezve, hogy figyelik. Mégiscsak leopárd.
- William? – ül fel meglepetten, miután gyengéden lefejtette magáról Roset. – Mit akarsz?
- Nocsak, bal lábbal keltél fel?
- Még fel se keltem. – érkezik a nyűgös válasz, mire halkan felkuncogok.
- Igaz, ne haragudj. Roseért jöttem, ideje lesz a saját ágyába kerülnie. – kuncogok fel vidáman.
Bólint, és az ölébe vesz a kislányt. Elém sétál és átadja nekem.
Rose mocorog kicsit, de nem ébred fel. Teresát magam mögött hagyva, kilépek a folyosóra és a kislány végre saját apja kezébe kerül, aki mosolyogva figyeli az alvó gyereket. Biccent köszönetképpen, majd elindul, hogy újra ágyba tegye.
Visszasétálok Teresához, aki időközben megmosakodott, és rendbe hozta az alvástól kissé kócos frizuráját.
- Eltelt a három nap, amit az elején mondtam. Ross még nincs meg, de ha úgy döntesz, hogy mennél, nem állok az utadba. – jelentem ki neki komolyan.
Felkapja a fejét, és meglepett pillantást vet rám, majd mintha kissé tétovázna a válasszal.
- Nem kell most döntened. – mosolyodok el halványan. – Este várlak vacsorára, akkor majd elmondod, hogy határoztál.
- Én…- megakad a mondandójába, mikor közvetlen elé lépek, és közelebb hajolok hozzá.
Elmosolyodom, és gyengéden, mégis szenvedélyesen megcsókolom. Nyögve utat enged a nyelvemnek, és ösztönösen viszonozza, majd kissé hozzám is simul.
Belemosolygok a csókba, majd kissé hátrébb lépek, és megszakítom.
Teresa kipirultan és kissé talán dühösen mered rám.
- Miért csókoltál meg? – bukik ki belőle.
- Mond azt, hogy nem volt jó. – nevetek fel, visszhangozva a reggeli megjegyzését. Durcásan felhúzza az orrát, de nem felel.
- Ne feledd Teresa, ha itt maradsz, megvédelek. Ha elmész…magadra vagy utalva. Ezt mind vedd figyelembe, mikor este közlöd velem a döntésedet. De azért nem jótékonysági szervezet vagyok, így él, a valamit valamiért elv nálam is. – közlöm vele a lényeget, majd meg sem várva a választ, kilépek az ajtón.
- Ne aggódj! Ross nem fog bántani, nem lesz rá lehetősége. – törli le a könnyeimet és feláll már megint egyedül leszek egy ideig gondolom én.
- Ne becsüld le! – szólalok meg hirtelen nem is tudom mi késztet ilyenekre. – Ha megtudja, hogy elbuktam, erősebbeket is küldeni fog. Nagyon szeretne holtan látni téged.
- Ahogy sokan mások is. – nevet fel, de én komoly maradok nem olyan vicces ez az ügy.. – Nahát, Teresa, csak nem féltesz?
- Én? Még mit nem! – morranok fel ellenségesen. Hirtelen előttem tűnik fel mire kissé hátrahőkölök.
- Kár tagadnod, hogy már nem gyűlölsz annyira. – vigyorodik el, kivillannak az agyarai, kicsit összerezzenek,de aztán rendezem a vonásaimat, nem hittem volna,hogy ekkora is lehet egy fog.
- Ne álmodj vérszopó. – fordulok el morogva és az ablakon bámulok ki.
Valaki kopogtat az ajtón és a kicsi Rosemary lép be.Egy pillanatra megáll Will-nél majd az ölembe kéredzkedik.
- Anyu azt kérdezi, hogy nem kérsz e teát? – néz rám nagy szemekkel. Ő is vámpír? Jesszusom mekkora fogai vannak.
- Kérek szépen, ha nem gond. – simogatom meg a szőke fürtjeit.
A kicsi lány arca felderül leugrik a földre és vidáman szökdécselve kimegy, Kérdőn nézek aztán Will-re.
- Vámpír? Született, mint te?
- Csak félig az. – ingatja a fejét. – Az anyja ember. – grimaszolok mire vigyorogva közelebb hajol. – Nem tudod elképzelni, hogy egy ember miért jön össze egy vámpírral igaz?
- Nem. – bököm ki tömören és próbálok kiszabadulni a bűvköréből,de nem tudok. Ah a franc!
Nem tudom mi késztet arra,hogy megcsókoljam,de nyaka köré fonom a karjaimat és megcsókolom. Kicsit felnyögök mikor visszacsókol azt hittem nem fog. Miután elenged erős pír jelenik meg az arcomon.
-Sajnálom…-mondom halkan és nem nézek a szemébe inkább a földet pásztázom. Nem tud válaszolni mert Rosemary megjelenik a teámmal.
-Sok citrom van benne!- ül bele az ölembe és a kislányra néztem, valamit éreztem mikor ránéztem,de nem tudom mi az.
-Az nem baj, szeretem ha citromos.- adok egy puszit a fejére és megittam a teát.
-Te mi vagy?- néz rám azokkal a gyönyörű szemeivel.
-Leopárd vagyok. Nem sokára telihold majd láthatsz amikor cica vagyok. Már ha megengedik neked,hogy meg néz.
-Én meg megengedem,de nem tudom, hogy az apja igen.-mondja halkan
-Akkor megyek és beszélek a papával!- szalad kis a szobából Rose, mire halkan felnevetek.
-Miért is csókoltál meg?-kérdezi azt hittem leakadt a témáról
-Mond azt, hogy nem volt jó.- puffogom és felállok az ágyról és az ajtóhoz sétálok.
-Kifejezetten jó volt és hová mész?
-Telihold van minél hamarabb el kell érnem az erdőt.- mondom kedvesen mosolyogva.
Lemegyek a csarnokba és már lépnék ki mikor megjelenik Rose és Tom, na ne ő az apja.
-Na jó megmutathatod milyen vagy mikor átváltozol,de ha egy ujjal is hozzáérsz megöllek Teresa!
- Ahogy akarod Tom!-mondom és kimegyek az udvarra pár másodpercen belül fekete bundában és ezüst szemekkel . Látom Tom-on, hogy fél, a kicsi lány meg odajött hozzám és megsimogatott.
-De aranyos vagy Teresa! – ölel meg
-Nem sokára jövök Picike csak eszem valamit.- megvárom míg elenged és egy ugrással az erdőbe vetem magam.
Találtam egy erős és kifejlett őz sutát miután levadászom és ettem belőle annyit amennyi nekem elég visszamegyek a kastélyba. Szerencsésen bejutok a szobámba és lefekszem aludni. Másnap reggel arra ébredek, hogy valaki nekem dől, az alvóra pillantok és rájöttem Rose az biztos átszökött hozzám.
Karakter: Lord William Winter Megjegyzés: (Teresa-nak)
-Tökéletesen érzem magam, de tényleg megismerkedtem egy aranyos kislánnyal. – sóhajt fel végül.
-Rosemary a picinek a neve. Ezek szerint a konyhában voltál.- vigyorodok el. Arról nem kell feltétlenül tudnia, hogy Tom kislánya, és félig vámpír.
-Igen, ott még én is lehetek éhes. Rosst megtaláltátok? – kérdezi, mint egy mellékesen.
-Persze.- vágom rá tömören. Megtaláltuk, de még nem intéztük el, hisz az nem olyan egyszerű. Befolyásosabb, mint én, mert engem nem izgatott a politikai hatalom.
-Rajtam kívül még kettőt küldtek rád. Nem olyan jók mint én.
-Te vagy a legjobb?- nézek rá elgondolkodva. Ez valahol megnyugtató, viszont a másik kettő, még nem lépett.
-Csak voltam .- morogja maga elé, majd hirtelen megszólal a telefonja.- Bocs, de ezt fel kell vennem az éttermemből hívnak.
-Mond!Nem semmi bajom nincs csak egy kicsit elhúzódik az ügy! Ne mondj el nekik semmit Corni! Mindent megmagyarázok és köszönöm. – zárja le gyorsan a dolgot, míg én a szürkületet figyelem.
-Minden rendben? Éttermed? – fordulok aztán felé. Ha van neki az is, minek ez a mellék állás
-Igen minden rendben van. Van egy éttermem emberek és nem emberek számára. De ez csak a látszat mint tudod.
-Teresa ugye tudod, hogy ha étterme van az embernek abból is meglehetne élni? - kérdezem.
-Persze és lehet abba is hagyom ezt az egészet de….- elcsuklik a hangja, mintha egy gátat szakítottam volna át benne. Közelebb sétálok, és kezemet a vállára teszem.
-Semmi baj Teresa végre megtört a jég! – mosolyodok el. Fene se tudja miért, de aggódom érte.
-Meg kell ölnöm Rosst miatta lettem leopárd és csak így tudtam volna ha közelebb kerülök hozzá, most már mindegy ő fog engem kinyírni. – zokog fel halkan.
Leülök mellé, és ő átkarolva bújik közelebb, érzem amint könnyei áztatják a ruhámat.
Érzem, amint szíve hevesen kalimpál, és vére száguldozik az ereiben. Fájdalom nyilall a szemfogaimba, és vissza kell fognom vérszomjamat. Nem csoda, elég rég ittam friss vért.
De nem akarom bántani, magam sem tudom miért. Szelíden eltolom magamtól, elrejtve megnyúlt fogaimat.
- Ne aggódj! Ross nem fog bántani, nem lesz rá lehetősége. – törlöm le a könnyeit, majd felállok, és távozni készülök.
- Ne becsüld le! – szólal meg hirtelen. – Ha megtudja, hogy elbuktam, erősebbeket is küldeni fog. Nagyon szeretne holtan látni téged.
- Ahogy sokan mások is. – nevetek fel, de ő komoly marad. – Nahát, Teresa, csak nem féltesz?
- Én? Még mit nem! – morran fel ellenségesen. Egy szempillantás alatt előtte termek, és kissé hátrahőköl, mikor észrevesz.
- Kár tagadnod, hogy már nem gyűlölsz annyira. – vigyorodok el, kivillantva agyaraim. Tekintete fogaimra siklik, és egy kissé összerezzen, de aztán rendezi vonásait.
- Ne álmodj vérszopó. – fordul el morogva, de tekintetében valóban nincs ott, az a veszett gyűlölet, ami eleinte beragyogta.
Ekkor kopogtatnak az ajtón, és a kis Rosemary nyit be félénken. Odasétál hozzánk, és egy pillanatig habozva áll a nadrágomat szorongatva, majd mosolyogva felkéredzkedik Teresa ölébe.
- Anyu azt kérdezi, hogy nem kérsz e teát? – néz rá tágra nyílt szemecskékkel. Ahogy beszél, fogacskái kivillannak, és Teresa arcát figyelve, látom a döbbenetet. Végül azonban szelíden rámosolyog a kislányra.
- Kérek szépen, ha nem gond. – simogatja meg a szőke fürtöket.
Rosemary arca felderül, és a földre ugorva, kiszökdécsel a szobából. Amint becsukódik utána az ajtó, Teresa kérdőn néz rám.
- Vámpír? Született, mint te?
- Csak félig az. – ingatom a fejem. – Az anyja ember. – arckifejezését látva, elvigyorodom, és közelebb hajolok. – Nem tudod elképzelni, hogy egy ember miért jön össze egy vámpírral igaz?
- Nem. – böki ki tömören, és igyekszik kikerülni a bűvkörömből.
-Félsz. – érzem ahogy felém hajol, még is mit képzel?Meg az, hogy félek?Én sosem féltem….
- Nem igaz! – lököm le magamról a takarót. - Csak...
Bennem reked a folytatás olyan közel van hozzám, simán kinyírnálak de nem tehetem és még szórakozik is rajtam.
- Mi a... – kezdeném mérgesen de a szavamba vág
- Három napig itt maradsz! Szabadon járkálhatsz a kastélyban, de ne hagyd el! A saját érdekedben. Holdtöltekor kiengedünk az erdőbe. Addigra remélhetőleg elintézzük Rosst, így visszatérhetsz az életedhez.
- Szabadon? Visszatérhetek? - lepődök meg kissé, majd gunyorosan folytatom. - Kétlem, hogy e kedvességeket, a nem létező szíved diktálja. Mi a trükk?
- Van szívem, csak nem dobog. – jelenti ki közönyösen aha na persze. - És nincs trükk, csak feltétel.
- Ch. Ugyan az!
- Nem ugyan az. Te sem gondolhattad, hogy hagylak szabadon garázdálkodni, mielőtt megigérnéd, nem bántod az embereimet. Se az elkövetkező három napban, se később.
- Ennyi? – kérdem meglepetten , ha ennyi ezt meg tudom csinálni.
- Egyenlőre. De vigyázz! Elég egy rossz lépés, egy apró támadó megnyilvánulás, és nem védelek meg a vámpírjaimtól.
Ezekkel a szavakkal hagy ott én meg csak némán bámulok rá. Visszabújok a takaró alá és elalszom. Nem tudom miért tudok elaludni egy ilyen helyen bármikor rám törhetnek és megölhetnek vagy kitudja. Aranyos és kedves álmom végre valahára. Nem tudom mennyit aludhattam de miután felkelek, kimegyek a szobából és körbenézek a kastélyban, de kell egy konyha nagyon éhes vagyok… Lehet megmérgeznek de inkább mint, hogy éhen haljak. Amint leérek nyomban fogad egy fekete hajú lány.
-Mit parancsol?
-Szeretnék valami ételt kérni.
-Lord William értesített minket, hogy Ön nem emberi lény, ezért kicsit véresen sütöttük meg a húst.
-Nagyon köszönöm és a nevem Teresa csak kérem ne magázon.- mosolyodom el egy kicsit
-Rendben az én nevem Victoria de hívj csak Vickynek.
-Ahogy akarod.- ülök le az asztalhoz és enni kezdek. Tényleg finom és ízletes pont ahogy szeretem. Egy szőke hajú pici lány totyog hozzám és bökdösni kezd.- Mit szeretnél?- veszem ölbe- Kis só zsák vagy a te lányod?- nézek az előttem álló lányra
-Igen, és fura, hogy nem fél tőled mindenkitől fél.
-Én ennek csak örülni tudok.- simogatom meg a fejét, majd mikor befejezem az evést, átadom Vickynek.- sajnos most visszakell mennem a szobába ,de majd később felhozhatod ha gondolod.- köszönök el majd felsétálok.
Az ablakhoz sétálod de előtte magamhoz veszem a fegyvereimet nem bántanak és én sem ,de így jobban érzem magam.
Kopogást hallok egy mogorva „szabaddal” el is van intézve de az ablaktól nem fordulok meg.
- Hogy vagy? – kérdi közömbösen
Dühösen pördülök meg, a hajam kicsit lemaradt majd megszokja ezt is.
- Hogy vagyok?! Rabként rostokolok egy vérre szomjazó vámpírokkal teli kastélyban, miközben a megbízom rám vadászik. Ráadásul a telihold is mindjárt itt van, amikor is vad vérleopárddá változom. Erre minden vámpírok legkiborítóbbja benyit hozzám, és azt kérdezi hogy vagyok.
- Tehát? – vonja fel a szemöldökét és higgadtan folytatja. - Hogy is érzed magad?
Mérges és elkeseredett sóhajjal együtt ülök le az ágyra, legszívesebben pá tőrt dobnék belé.
-Tökéletesen érzem magam, de tényleg megismerkedtem egy aranyos kislánnyal.
-Rosemary a picinek a neve. Ezek szerint a konyhában voltál.- vigyorodik el
-Igen, ott még én is lehetek éhes.Rosst megtaláltátok?
-Persze.- hangzik a tömör válasz na köszi
-Rajtam kívül még kettőt küldtek rád. Nem olyan jók mint én.
-Te vagy a legjobb?-néz rám
-Csak voltam.- hirtelen megszólal a telefonom.- Bocs, de ezt fel kell vennem az éttermemből hívnak.
-Mond!Nem semmi bajom nincs csak egy kicsit elhúzódik az ügy! Ne mondj el nekik semmit Corni! Mindent megmagyarázok és köszönöm.
-Minden rendben? Éttermed?
-Igen minden rendben van. Van egy éttermem emberek és nem emberek számára. De ez csak a látszat mint tudod.
-Teresa ugye tudod, hogy ha étterme van az embernek abból is meglehetne élni?
-Persze és lehet abba is hagyom ezt az egészet de….- a francba el ne kezdj bőgni!Már késő túl sokáig tartottam magamba az érzéseket Will meg felszakította a sebimet, közelebb jön hozzám és a kezét a vállamra teszi.
-Semmi baj Teresa vége megtört a jég!
-Meg kell ölnöm Rosst miatta lettem leopárd és csak így tudtam volna ha közelebb kerülök hozzá, most már mindegy ő fog engem kinyírni.
Leül mellé én meg nem tudom miért de átölelem és csak bőgök.. Miért pont veled kellett találkoznom?...
Karakter: Lord William Winter Megjegyzés: Teresa-nak
Összerezzen, látszik rajta élni akar. Fél, de nem tőlünk, ráadásul a büszkesége nem dijjazza a vallomást. Nekem azonban tudnom kell, ki akarja ismét a vesztemet.
- Még egyszer megkérdezem, Teresa. Ki adta a parancsot a megölésemre? Ki fizetett azért, hogy a kivégzésem érdekében, akármennyi emberemet feláldozd?
- Megölnek ha elmondom- suttogja halkan.
- De ha nem mondod el nem eresztünk el! Válaszolj és megmentünk!
- Ross- feleli csendesen.
- Ross?- szisszenek fel.
- Lucas Ross! Ennyit tudok róla ő a megrendelőm és nagyon kiakar iktatni téged William.
- Már megint ő istenem mit vétettem ellene? - szorul ökölbe a kezem.
Némán ücsörög az ágyon, tekintetével az eget fürkészve. Valamin nagyon gondolkodik, és van is sejtésem, hogy min.
- Teresa te nem ember vagy ugye ? – nézek rá kérdőn, habár tudom a választ. Csak arról nincs fogalmam, mi is ő pontosan.
- Leopárd vagyok, vérleopárd lassan kétszáz éve haraptak meg.- morogja halkan, látszik rajta, nem szívesen beszél róla.
- Értem vagyis 3 nap múlva el kell, hogy engedjünk az erdőben. - nézek ki a majdnem teli holdra.
- Igen pontosan vagy ha akartok még hullát nem kell.
Felnevetek magamban. Lebecsül minket, habár az is igaz, hogy három emberemmel egész ügyesen elbánt.
- Norman menj és szólj Tomnak majd ő tudja mit kell tenni Rossal. - fordulok a még mindig falat támasztó emberem felé. Bólint, majd elhagyja a szobát. Érzem, hogy nem szívesen hagy egyedül egy vadásszal, de a parancs az parancs.
Teresa összegömbölyödik az ágyon, a takaró alatt keresve menedéket. Fél. És igaza van. Lucas Rossnak nagy hatalma van, és erős vámpír. Habár aljas húzás egy vámpírtól, hogy vámpírvadászt küld egy fajtája belire, de rá vall. Teresa pedig kiadta őt nekem, valószínüleg nem fogja ezt annyiban hagyni.
Leülök az ágyra, és halványan elmosolyodok, habár a paplan alól ezt aligha láthatja.
- Teresa, köszönöm, hogy elmondtad, sokkal jövök neked.
- Hát az biztos-morogja.
- Félsz. - hajolok a takaró kupac fölé.
Inkább kijelentés, mint kérdés, és ezt ő is érzi. Fel is háborodik.
- Nem igaz! - löki le magáról az ágyneműt. - Csak...
Benne reked a folytatás, mikor szembesül vele, milyen közel vagyok hozzá. Szélesebbre húzom a mosolyom, és kissé hátrébb dőlök, hogy levegőhöz jusson.
- Mi a... - kezdené mérgesen, ám én felállva az ágyról, a szavába vágok.
- Három napig itt maradsz! Szabadon járkálhatsz a kastélyban, de ne hagyd el! A saját érdekedben. Holdtőltekor kiengedünk az erdőbe. Addigra remélhetőleg elintézzük Rosst, így visszatérhetsz az életedhez.
- Szabadon? Visszatérhetek? - lepődik meg kissé, majd gunyorosan folytatja. - Kétlem, hogy e kedvességeket, a nem létező szíved diktálja. Mi a trükk?
Felmorranok, és az ablak felé fordulok. Újra zuhog. Pokolba ezzel az átkozott időjárással.
- Van szívem, csak nem dobog. - jelentem ki közönyösen. - És nincs trükk, csak feltétel.
- Ch. Ugyan az!
- Nem ugyan az. Te sem gondolhattad, hogy hagylak szabadon garázdálkodni, mielőtt megigérnéd, nem bántod az embereimet. Se az elkövetkező három napban, se később.
- Ennyi? - kérdezi meglepetten.
- Egyenlőre. De vigyázz! Elég egy rossz lépés, egy apró támadó megnyilvánulás, és nem védelek meg a vámpírjaimtól.
Azzal ott hagyom, had eméssze a hallottakat. A szoba előtt, Thomas és Norman vár. Egyik csupa szemrehányás, másik látszólag közönyös.
- Mi van Rossal? - előzöm meg, Tom kirohanását.
- Bújkál. - szögezi le tömören, majd kérdő tekintetemet látva folytatja. - Tegnap óta senki se látta, a kémeink szerint a vidéki kastélyában van. Biztos úgy gondolta, ha skerrel jár... - vet gyilkos pillantást az ajtó felé. - ...visszatér és learatja a babérokat.
- Most épp, miért akar megöletni? - teszem fel a kérdést, szinte csak magamnak, miközben elindulok lakosztályom felé. Azonban ezúttal Norman válaszol.
- Féltékeny az erődre, kell neki a hatalmad. Született vámpírként felette állsz, és ez nincs ínyjére.
- Ja. - ért egyet Tom is, és látom rajta, hogy kioktatna amiért nem öltem meg Teresát, így belépve a szobámba, becsukom az ajtót az orra előtt.
Újra az ablakpárkányra ülve, elgondolkodva figyelem a szürke eget. Hozatok magamnak némi vért, hisz szükségem lesz az erőmre. Ross valószínüleg nem csak Teresát küldte rám, biztosra akar menni.
Este felé elindulok, hogy meglátogassam a lányt. Embereim jelentése szerint, csak egyszer hagyta el a szobát, és hamar visszatért.
Bekopogok, mire egy mogorva "Szabad" érkezik válaszként.
Az ablak előtt áll, épp csak a fejét fordítja hátra, hogy megnézze ki az. Fegyverei ismét nála vannak. Nem vetettem el, hisz figyelmeztettem mi történik, ha támad. Így legalább nagyobb a biztonság érzete.
- Hogy vagy? - kérdezem közömbösen, hátamat az ajtónak vetve.
Dühösen pördül meg, szőke haja képptelen követni a gyors mozgást, kissé lemaradva hullik az arcába. Bájos látvány, mások számára talán még félelmetes is.
- Hogy vagyok?! Rabként rostokolok egy vérre szomjazó vámpírokkal teli kastélyban, miközben a megbízom rám vadászik. Ráadásul a telihold is mindjárt itt van, amikor is vad vérleopárdá változom. Erre minden vámpírok legkiborítóbbja benyit hozzám, és azt kérdezi hogy vagyok.
- Tehát? - vonom fel szemöldökömet higgadtan. - Hogy is érzed magad?
Mérges, elkeseredett sóhaj kiséretében lerogy az ágyra. Legszívesebben megajándékozna pár ezüst tőrrel, látom rajta.
Nem emlékszem semmire sem, egy nagy réten járok de miért hisz az előbb harcoltam.Most meg hirtelen otthon vagyok?
Na de ez nem lehet hisz már rég meghaltak a szüleim…Nem csak álmodom ez biztos csak egy rossz álom..
-Teresa drágám behoznád a húst?
- ööö hát persze apám…- válaszolom neki és behozom amit kért majd leülünk ebédelni…
Leülök és mindekinek kiszedem az ételt majd anyám egy tortát hoz be.
-Jaj istenem nem kellett volna- lábad könnybe a szemem
-Drágám az életben egyszer leszel 18 éves.
-Tudom anya…-válaszolnám de ekkor egy robaj ütötte meg a fülemet és 3 idegen férfi lépett be az ajtón.
-William! Tudod miért jöttünk!-dörren a hangja az egyiknek
-De még nem Eric még nem teheted ezt!-apám hangja alázatosan hangzik vajon miért?
-Megölni őket csak a lányt nem!
-Mit akartok tőlem?- kérdem ijedten és mosolyogva fordulfelém a vezér
-Apád tartozik nekem és nem tudta kifizetni szóval téged viszünk el…-kacag hangosan.
NEM!Mocorogni kezdek és kipattannak a szemeim. Ülőhelyzetbe tornázom magam és dühösen felmorranok mikor meglátom a vámpírokat.
- Hol vagyok?
- Nocsak, jó reggelt Csipkerózsika. –veti nekem közönyösen.
- Válaszolj. – sziszegem fenyegetően.
- Beszélj kicsit nagyobb tisztelettel, azzal, aki megmentette az életed.- Hogy mi van? Nézek a szőke hajú vámpírra ne szórakozz velem mert neked ugrok.
- Köszönöm, Tom, elmehetsz. –Szóval Tom a neve..
A Tom nevű fickó elmegy de még van egy másik is itt.
- Miért nem öltél meg- kérdezem meg, bár az első válaszra sem kaptam választ.
- Mert tudni akarom ki küldött. – pillant rám. Hidegen néz rám de nem mondok neked egy szót sem.
Összeszorítom a számat és nem felelek.
- Biztos vagyok benne, hogy sokat fizet. De mond csak, megéri az életedet is? Tisztázzuk a dolgot. Két dolog mellett voksolhatsz. Pénz vagy élet.
Tekintetem azasztalon lévő fegyvereimre siklik és a távolságot méregetem méga csizmámból is kiszedték a tőröket.
- Tévedsz. – néz ki közönyösen az ablakon. – Az nem a harmadik lehetőség. Ha fegyvert fogsz, az eredmény ugyan az lesz, mint az első esetben. Halál.
Összerezzenek, élni akarok de ha elmondom megölnek és nem ők.A büszkeségemet meg nem sérthetem meg.
- Még egyszer megkérdezem, Teresa. Ki adta a parancsot a megölésemre? Ki fizetett azért, hogy a kivégzésem érdekében, akármennyi emberemet feláldozd?
- Megölnek ha elmondom- suttogom halkan
-De ha nem mondod el nem eresztünk el! Válaszolj és megmentünk!
-Ross- mondom halkan
-Ross?
-Lucas Ross! Ennyit tudok róla ő a megrendelőm és nagyon kiakar iktatni téged William.
-Már megint ő istenem mit vétettem ellene?
Csendben ülök az ágyon és kinézek az ablakon 3 nap múlva holdtölte én meg kiszőrösödöm.
-Teresa te nem ember vagy ugye ? –emeli rám fekete tekintetét
-Leopárd vagyok, vérleopárd lassan kétszáz éve haraptak meg.- morgom halkan nem nagyon csípem ha felhozzák mi vagyok.
-Értem vagyis 3 nap múlva el kell, hogy engedjünk az erdőben.
-Igen pontosan vagy ha akartok még hullát nem kell.
-Norman menj és szólj Tomnak majd ő tudja mit kell tenni Rossal.
Összegömbölyödöm az ágyon. Nekem végem kész ennyi meghalok nincs más esélyem.Szinte eltűnök a takaró mögött. William leül az ágyra.
-Teresa, köszönöm, hogy elmondtad, sokkal jövök neked.
