- De igen – válaszolja komoran bólintva. Kiszáll, követném, de rám csapja az ajtót. – Te itt maradsz. – mondhatta volna hamarabb is… és kedvesebben… Na mindegy. Nem is tudom mit várok egy ilyen állattól.
Összekuporodva hallgatom a kiszűrődő tompa zajokat a kis kocsmaszerűségből. Nem… nem bírom. Mit művel bent eddig?
Hirtelen kirohannak páran, csupa vér a testük, s riadtan meredek hosszú perceket előre… Nem… nem nem nem… ugye nem?
A sokkból kikecmeregve kirohanok a kocsiból, a nagy lendülettől majdnem magamra csapom az ajtót is, a porba is majdnem hasra esem, de tartom az irányt, és eljutok az ajtóik, ahogy megérzem a fémes szagot, a vér szagát, és a látvány sokkal borzalmasabb, mint hittem.
- Mi… - sikoltanám, de hangom elcsuklik, belém reked még az izzadtság is, mintha… a bőrömbe fagyna a sokkal együtt.
- Megmondtam, hogy maradj a kocsiban! – tengermély hangon kiált felém, de még így is alig hallom meg szidását.
Állatias nyöszörgés üti meg fülemet, fagyosan rezzenek össze, a vérdermesztő nyöszörgésre és halálhörgésre... Ez... ez borzalmas.
- Egy szőke, rövid hajú vérfarkast keresek. Kábé 25-35 évesnek látszik. Kinyírt egy családot, gyermekeket is. Hol van? – ez a hang… annyira… kegyetlen. Nem annyira, mint az amit itt művelt, az túltesz minden borzalmon és megrázkódtatáson.
- Nem fogok beszélni – hörgi halkan, még fél füllel hallom ahogy a vér kibuggyan ajkai közül. Térdeim úgy remegnek meg, hogy szinte összeütköznek minden egyes mozzanatnál.
- Hm? Tudtommal a gyerekgyilkosokat ti magatok is megvetitek. Miért falaztok neki? Mivel tart sakkban titeket?
- Egy vadásznak nem adunk ki senkit, majd mi magunk között elintézzük!
- Ó igen, senki sem szeretne a kezeim közé kerülni igaz? – megszorítja nyakát, állatiasan kezd nyöszörögni és hangosan szenvedni a férfi, mire egész testemben remegek meg. - Nincs nálam rosszabb büntetés a magadfajta korcsok számára.
Hirtelen messziről még látom, hogy fekete folt kezd nyakától szétterjedni a férfi testén aki egyre némábban tiltakozik és szenved, szemeimbe könnyek gyűlnek. Miért? Miért ilyen kegyetlenül kell elintézni? Miért kell ilyen brutálisnak és durvának lennie? Ez… rosszabb… ő rosszabb, mint az állatok. Rosszabb, mint ezek. Vagy… nem is tudom.
Lefagyott testrészeimbe próbálok mozgást erőszakolni, de szinte csak az utolsó pillanatban sikerül hangot kituszkolni a torkomon.
- Ne kérlek... – végre rám pillant újra - Inkább kiolvasom a fejéből, de ne kínozd tovább... – remélem… remélem hallgat rám. Legalább egy kicsit.
Elejti, a félholt, ájult férfi pedig toccsan a vérben.
- Rajta – Morogja kelletlenül, semlegesen, és maguktól indulnak meg lábaim. Ahogy beljebb lépek az ajtótól, az bezárul és teljesen hányinger keltő közeg vesz körül. Véres, fémes szag mindenhol, a falak maszatosak, karcosak, égettek. Harc nyomai. A földön a parketta már lassan beitta magába a vöröses nedvet, de még mindig egy fél centiméteres magasságban tocsogni lehet a lében. Ez… undorító, ez rosszabb mint egy mészárszék, rosszabb mint egy… nem is tudom mihez hasonlítani. Soha nem akartam ilyet látni, annyira… megbotránkoztató. Ezt ő vajon élvezi? Vajon hozzászokott már? Biztosan… sőt. Amilyen szadizta még azt is kinézem belőle, hogy élvezi… főleg ha ilyen fél lényekről van szó. Észre sem veszi de rosszabbá válik mint ők.
Ártatlanokat öl…
A férfihoz lépek, óvatosan érintem meg, nem kell sokat keresni megfelelő helyet testén, azonnal magával ragadnak az emlékképek.
A szőke nő és férfi jelenik meg, a férfi karolja a nőt, előttem feltárul az egész kis kocsma, de csak őket figyelem. Először nem vesznek észre. Azt hiszem a férfi szemszögéből látom az egészet. Csak szemem sarkából látom őket. A csaposhoz lépnek, aki először tudomást sem akar róluk venni.
- A Nagyurat keresem – ejti ki nagyon halkan a férfi, mire én is felé fordulok, és a csapos is előre dől. A férfi akiben vagyok, óvatosan szaglászik, meg sem moccanva, majd a következő pillanatban nekiesik a férfinek.
- Csak nem ti vagytok a gyilkosok? Ne várjatok menedéket… - állatiasan morog, szinte már belső fenevadának hangján.
A szőke férfi csak fa arccal, könnyedén veszi le magáról a ruhát szorongató kezet, megszorítva csuklóját.
- Ha hiszel az emberi pletykáknak, a te bajod. Hagyj utamra – visszafordul a csaposhoz, és elé teszi azt a cetlit, amit a kis viskónál láttam az előző látomásomban.
A csapos felemeli, megfordítja. Mi… mi van rajta? Nem tudtam, hogy annak másik oldala is van, bár… lehet nem is tudtam volna megfordítani. A csapos visszanéz rá komoran, csak biccent, és áthajol a pulton. Közelebb hajolok, így rejtetten még hallom.
- Az épület mögött van egy tákolmány, a lejáratot vérrel nyithatod fel – amíg egy hátsó ajtón kifelé mennek az férfi, akinek az alakjában vagyok végig követi őket tekintetével, ellenségesen morog.
Sötétség.
~*~
Fülledt levegő, simítást érzek, úgy érzem, mindjárt belefulladok ebbe az erotikus közegbe. Úgy érzem, mindjárt elolvadok, elveszek a bizsergető felhőkben.
Mi ez? Kinyitom a szemem, csak homályosan látok, mintha könnyek lepnék szemem. Valaki felettem van, és félmeztelenül fekszünk mind a ketten.
Ki ez?
Egyet pislogok, a sóváran égető vággyal teli könnycsepp végigcsurran arcomon, Gregor hajol közelebb, és nyakamba csókol.
Hirtelen kipattannak szemeim, szívem mindjárt kiugrik helyéről úgy dörömböl mellkasomban, és csak ekkor veszem észre, hogy épp az ágyra fektet. Arcomba vér szökik, nyakából lecsúsznak karjaim, ahol eddig bőrét érintettem, majd arcomra néz, és tekintetéből látom, hogy konstatálja, felébredésemet.
- Látom felébredtél csipkerózsika.
- Áááááááá – visítom hangosan, úgy elkezdek gurulni és kapálózni az ágyon, hogy magamra csavarom a takarót, és úgy esek le az ágyról. Aucs…
- Neked meg most mi bajod van? – morogja kelletlenül. Felkukkantok az ágy mögül, látom ahogy leül, leveszi kabátját, és a székre dobja.
Ugye… ugye csak álmodtam? Nagy nehezen végig tapogatom magam, de mindenhol van rajtam ruha… huh… bár elég kellemetlen a tapintás.
Vér száradt a tenyeremre? Miért? Fuj…
- Mit moziztál a pasi fejéből? – kérdi felém fordulva, mire felpattanok, a takarót az ágyra dobom, és kirobogok.
- Előbb fürdök! – jelentem ki és dörren az ajtó. Hah… miért kellett pont vele ilyet álmodnom? Miért? Még csak nem is vágyom ilyesmire, sőt… irtózom tőle. Utálom, amiért elszakít a szerelmemtől, nem enged haza, kihasznál, és még molesztál is… Néha.
Gonosz… gyilkos…
Ledobom ruháimat, beállok a zuhany alá és megnyitom a forró vizet. Nyugalom. Próbáljunk emlékezni. Úgyis tudom, hogy amint kimegyek kérdezgetni fog, így jobb, ha most felkészülök.
Ami fontos volt abból a jelenetből… Hm…
Az épület mögött van egy tákolmány, a lejáratot vérrel nyithatod fel.
Vajon ez az? Biztos, hogy ez, a vita szerintem nem fogja érdekelni. Hah… Le kell nyugodnom.
Érzem ahogy lassan tisztul a bőröm, a meleg víz folyamatosan mossa a koszt, a szennyet, ami azon a helyen ragadt rám.
Vajon hol vagyunk? Megint valami kis motelban? Még időm sem volt szétnézni a nagy ijedtségben. Homlokomat a csempének döntöm, egyik tenyeremet fejem mellé csúszik, lehunyom szemem, és felidézem azt a helyet, ami a látomásban volt, majd utána sorra villannak be a képek a mészárlásról.
A gyomrom ugrik egyet, majd követem én is, végül csurom vizesen a WC felé görnyedve adom ki magamból azt a semmiséget, ami eddig a gyomromban volt.
Azt hiszem nagy erővel tudtam visszatartani magam ott helyben… de lehet, csak a nagy sokk tartotta ezt mind bennem.
Letörlöm arcomat, elzárom a vizet, még megmosom az arcom, majd egy törülközőbe dörgölöm magam. A fenébe… nem hoztam be magamnak tiszta ruhát. Remélem a táskámat felhozta.
Félve kukkantok ki, épp matat valamit, és próbálok halkan surranni, hogy ne vegyen észre, de esélytelen egy ekkora kis szobában.
- Végre készen vagy… kikérdeznélek, míg friss az élmény – egyszerre érzek fáradt komorságot, ugyanakkor cseppnyi gúnyt is hangjában. Szája sarkában egy apró kunkor jelzi, hogy majdnem mosolyra kapott, de vagy visszatartotta magát, vagy még ahhoz is fáradt. Felkuporodok a fotelra, az egy szál törcsiben. Még szerencse, hogy hozzám képest egész nagy. Vajon hallotta az előbb? Remélem, hogy a zuhany zaja elrejtette.
- Mit akarsz tudni? – felvonja egyik szemöldökét, végigmér már nem is tudom hanyadszorra, ami csak egyre mélyíti zavaromat, hangom egyre félénkebb és reszketegebb lesz.
- Ugye nem komolyan kérdezted? – azok a szemek… úgy érzem mindjárt felfalnak. Elkapom az első mozdítható valamit, ami a fotelen található, majd magam köré tekerem, hogy még jobban elfedjem magam.
- Muszáj így bámulnod? Hol a táskám? – most már jobban látható az a gúnyos mosoly.
- Ha válaszoltál elmondom. – hahh… folyamatosan zsarol. Nekem mikor lesz ebből érdekem? Mikor lesz végre vége? Mikor lesz végre nekem is jó?
- Annyit láttam, hogy a férfi és a nő bementek oda, kerestek valakit, majd a csapos azt mondta nekik, hogy hátul egy fészerben vagy miben van egy lejárat, amit csak vérrel tud felnyitni. – szinte egy szuszra hadarom, hogy ne törjenek rám újra az emlékképek. Nem akarok megint rosszul lenni. Tényleg… vajon mi lett azzal a hellyel? Azt sem tudom még mindig, hogy hol vagyok.
- Chh… - bosszúsan szisszen fel, egyik keze ökölbe szorul. Mérges? De miért? Ilyen jó infót még egyszer sem tudtam neki szerezni. Olyan mintha egyre részletesebben látnám a dolgokat. – A cuccod az ágy alatt van. – közli, de mire felnézek, már ő tűnik el az ajtó mögött.
Ellazulnak ujjaim a körém csavart anyagon, és csak ekkor veszem észre, hogy ez az ő kabátja.
Irritáló ugyanakkor olyan férfias illata van. Furcsa, hogy kicsit sem véres egy ilyen harc után, amit leművelt. Vagy ez egy másik kabát? Nem tudom, nem figyeltem mit visel. Nem is nagyon érdekel. Olyan jól begubóztam, hogy nincs kedvem kimászni, pedig fel kéne öltöznöm. Ahogy látom csak egy ágy van… és én nem akarok vele egy ágyban aludni. Direkt foglal mindig ilyen szobákat?
Az után az… álom után.
Érzem ahogy újra égni kezd arcom a gondolatra. Remélem valóban csak egy elfuserált álom volt… Nem… nem merek a közelébe menni főleg nem egy ilyen szobában az után. Inkább… hagyom, hogy elnyomjon az álom ebben a meleg, és férfiasan illatos kabátban, még a fotel sem annyira kényelmetlen, hogy olyan nehéz legyen visszamerülnöm a sötét álomvilágba.
- Nem! – közli ultrahangon, és hadakozni kezd ellenem. Lefogom, mielőtt megkarmol. Nem mintha nem szeretném a karmolós vadmacskákat, de most a hely nem megfelelő.
Vigyorogva húzom az agyát, fel is háborodik.
- Természetesen nem akarom… Minek nézel?
Ahogy lebiggyeszti az ajkát, meg kell zabálni.
- Nos tegnap este, amit a kocsiban csináltál – teszem hozzá a mászós kis tapizós afférra emlékeztetve őt. Jaj hát nem elvörösödött? Nyami.
- Már mondtam, hogy félreérted Egy címet láttam – dünnyögi megadóan. Közelebb hajolok, hogy minden betűt tisztán halljak, izgatottan figyelem. Végre!
- Milyen címet?
- Richmond Street 78.
Ez az. Felállok és leporolom magam.
- Meddig szeretnél még a porban feküdni? – Felé nyújtom, de büszkén hárítja segítségem.
Kocsi. Gáz.
Néhány órával később még mindig mély kussba merülve kuporog mellettem, akár egy gyerek.
- Meddig akarsz még duzzogni? – firtatom egyik szemöldököm felvonva.
- Már azt sem lehet?
- Lehet… csak tudni akartam, mikor hagyod abba.
Behajtok a kisvárosba, amit a GPS mutatott, amikor beütöttem a címet.
- Ma este fürödni akarok – mondja mellettem. Fék. – Hol vagyunk?
Egy kocsma? Ez lenne az?
- Biztos, hogy jó címet mondtál?
- Persze, hogy jót mondtam Miért?
- Mert a cím ide szól – bökök az irányba.
- Biztos, hogy ez a cím, jól láttam. Nem hiszel nekem?
A szemeibe nézek. Bízik önmagában, látom szemeiben. Nem tud úgy hazudni, hogy ne vegyem észre, ezt már leteszteltem.
- De igen – bólintok, és levedlem magamról a járgányt. Már érzem is a bent lángoló energiákat. Kinyílik a kocsiajtó, kiszállna de amikor a túloldalra érek, laza mozdulattal visszacsukom. Vadul letekeri az ablakot. – Te itt maradsz.
Besétálok a lebujba. Egyedül. Már sötét van, az órám szerint elmúlt kilenc. Ma még csak reggeliztem. Éhes vagyok, kielégítetlen és nagyon-naagyon morcos.
Nyikorog a lebuj lengőajtaja amikor belépek. Cipőm koppan a korhadó fapadlón, jéghideg tekintetem lassan körbehordozom. Viszket a bőröm, nyüzsög a lebuj a likantrópoktól. Vegyes a felhozatal, kurvák és férfiak, közöttük pedig kutyusok bűzlenek. Megfagy a levegő. Lassú, lusta mosoly kúszik a számra.
*
Talán tíz perc múlva megigazítom a hosszú bőrkabátom, egy zsebkendőbe törlöm véres ujjaimat, és körbefordulok. A földön fekszik néhány farkaska, a többiek a falhoz lapulva vinnyognak. A kurváknak intek a fejemmel, és sikítozva rohannak ki, akik még bent maradtak.
A legvéresebb mellé lépek, csizmám talpa toccsan vérében. Nyakát megfogva emelem könnyedén a magasba nagydarab testét. Bőrén vörösre festődik a verejték, hájas, tele tetovált testén a ruhája úgy tíz perccel ezelőtt még látszott. Most már csak véres cafatok.
- Akkor kezdjük újra.
- Dögölj meg te rohadék – szörcsögi vastagra vert szájával. Egyik szeme nem látszik, a másikban félelem csillog.
- Mi... – sikkant valaki az ajtó felől. Azonnal megérzem hogy ő az. Nem fordulok felé.
- Megmondtam, hogy maradj a kocsiban! – dörrenek rá. Nem válaszol, én pedig szemmel tartom a kezemben vergődő kutyust. Nagyon át akar változni, próbálkozik de az én kis kedvenc mágikus erejű kabalám már csak ilyen aljas trükkökre is képes. Kár hogy csak ennyit tud, és ezt is rövid ideig. Van még néhány percem, aztán a lebujban mindenki átvedlik, aki nincs eszméletlenre pofozva.
Hidegen mosolyogva ismétlem immár tizedszer.
- Egy szőke, rövid hajú vérfarkast keresek. Kábé 25-35 évesnek látszik. Kinyírt egy családot, gyermekeket is. Hol van?
- Nem fogok beszélni – fröcsögi.
- Hm? – hajtom félre fejemet. – Tudtommal a gyerekgyilkosokat ti magatok is megvetitek. Miért falaztok neki? Mivel tart sakkban titeket?
- Egy vadásznak nem adunk ki senkit, majd mi magunk között elintézzük!
- Ó igen, senki sem szeretne a kezeim közé kerülni igaz? – megszorítom a nyakát, másik kezemet hasára teszem. Ujjaim húsába vájnak, nyomukon vér buggyan ki. Úgy visít mint egy szopós malac. – Nincs nálam rosszabb büntetés a magadfajta korcsok számára.
Mélázva, halvány mosollyal figyelem vergődését. Pokoli kínokat él át, fekete üszök indul el testében, lassú sugaras körben terjed szét a kezeimtől. Amikor eléri a mellkasát, már ordítani sem bír. A levegő lehűl, a nekromancia túlvilági erejének jéghideg ereje csontig hatol.
- Ne kérlek... – hallom elhaló kis hangját oldalról. Oda fordítom a fejemet, és látom hogy a földön térdel, kezeivel a saját nyakánál szorongatja görcsösen a ruháját. Halott sápadt. – Inkább kiolvasom a fejéből, de ne kínozd tovább...
Szétnyitom ujjaimat, és a földön toccsan a hatalmas test. A fekete üszök a hasán még ott van, fájdalmaktól vergődve, sokkos állapotban mereszti üveges tekintetét a plafonra.
- Rajta – fordulok Milton felé, arcom kifejezéstelen maszk. Engem nem érdekel ennek a kis korcsnak az élete, de ha ő ennyire meg akarja menteni, tegye. Feláll közelebb vánszorog. Iszonyodva pillant körbe, a sok test és vér láttán még sápadtabbá válik. Lehajol és megérinti a farkaska homlokát.
Azonnal lehanyatlik a feje, másik kezével a véres padlón támaszkodik meg. Nos, amíg ő mozizik, nekem akad más dolgom is.
Pár perc múlva már gúsba kötve vergődnek a dögök a fal mentén. Visszasétálok Miltonhoz, és mielőtt elvágódna a földön, karjaimba emelem és kiviszem az épületből. Befektetem a hátsó ülésre.
- Az Egyesült Államok nevében bűnösnek találtattatok bűnrészességben, bűnpártolásban, felbujtásban és bűnöző rejtegetésében. Az ítéletet azonnal végrehajtom.
Amikor kihajtok az autóval vissza az országútra, a visszapillantó tükörben még látom ahogy a lángoló épület összedől.
- Ébren vagy? – kérdezem a szundizó Miltont. Hát jó. Keresek egy szállodát, mert azt mondta hogy fürdeni akart. Utána kiszedek belőle mindent. Ha nem is tudott meg semmit, nem gáz, mert én azért szereztem hasznos infókat. És ha minden jól alakul, holnap reggel meglátogat a helyi falkavezér is, bizonyára zokon veszi ha megtudja, mi minden történt a falkájának egy részével. Házhoz jön a megoldás. Hehe.
Elvigyorodik válaszom hallatán, és szívem olyan hevesen kezd verni a zaklatottságtól, hogy mindjárt kiugrik helyéről. Rosszat sejtek… nagyon rosszat.
- Van egy jobb ötletem. Mit szólnál hozzá, ha... – máris rosszul kezdődik – ...ha elmondanád mit láttál, és én cserébe nem csókollak meg... nem harapdálom meg a kis ajkadat, és a nyelvedet... nem nyalom végig a nyakad... – érzem, ahogy egyre jobban kivörösödök, ég az arcom, szinte lángol, főleg amikor még dörgölőzni is kezd. Jaj nekem… ugye nem? - ...és aztán... – félbe hagyja a mondatot, én pedig megpróbálom visszafojtani és leküzdeni nyöszörgésemet.
- És aztán...? – csak felnevet, én ekkor fogom fel igazán mire gondolt. Jól sejtettem. – Nos? – ennyire… ennyire hülyének néz? Vagy csak… nem is tudom minek néz engem.
- Nem! – rikkantom idegeset, és a képébe tenyerelve próbálom pofáját eltolni magamtól, de csak azt érem el, hogy elfordítsa a fejét, majd újult erőre kapva szorítja meg csuklómat, és a fejem mellé feszíti, mire halkan felszisszenek. Olyan szúrós volt az arca, nem túl kellemes, mégis valami különleges volt benne…
- Nem válaszolsz, vagy nem akarod mindezt? – kérdez vissza vigyorogva, és legszívesebben a legérzékenyebb pontján rúgnám meg, de félek a következményektől. Bár lehet akkor nem játszaná itt a kanos kutyát.
- Természetesen nem akarom… Minek nézel? – duzzogok szikrázó szemekkel, de megint csak kuncogással jutalmaz. Ez nem lehet igaz… kezd egyre jobban feldühíteni.
- Nos tegnap este, amit a kocsiban csináltál – most szeretnék olyan mélyre süllyedni, hogy a pír helyett inkább a pokol égessen. A fenébe… már majdnem kezdtem elfelejteni.
- Már mondtam, hogy félreérted – oldalra fordítom a fejem, és szemezek egy kicsit csuklómat szorító ujjaival. Milyen erősek… - Egy címet láttam – dünnyögöm halkan, lehunyva szememet.
- Milyen címet? – hajol picit újra közelebb, és érzem szuszogását nyakamon, bele is borzongok. Először összeszorítom ajkaimat, még utolsó cseppel próbálok küzdeni, de belátom, hogy ellene semmi esélyem nincs.
- Richmond Street 78. – halkulok el, teljesen megadva magam.
Felemelkedik rólam elégedett ábrázattal, csak felé sandítva látom, de én még a földön fekszem tovább, mozdulatlanul.
- Meddig szeretnél még a porban feküdni? – nyújtja felém egyik kezét, felé fordítom fejemet, de nem szólok semmit. Nem fogadom el a jobbot, feltápászkodok magam, leporolom végig testemet, és megkerülve megyek a kocsi felé, és beszállok. Megvárom míg követ és elindulunk addig én bekötöm magam, felhúzom térdeimet, és azokat átölelve figyelek előre. Államat lábaim mögé rejtem, s nem figyelek rá egy percre sem, míg kihajtunk az erdőből.
~*~
- Meddig akarsz még duzzogni? – kérdezi hirtelen a semmiből. Jahj már… már majdnem kezdtem elaludni. Csak pislogok párat, de nem fordítom felé fejemet, csak szemem sarkából vetek rá egy pillantást. Már a legközelebbi város peremén járunk.
Leeresztem lábaimat, halkan felsóhajtok, és hátradőlök az ülésen.
- Már azt sem lehet? – kérdezem halkan suttogva, majd felé fordítom a fejemet, kissé oldalazva látom így. Meddig akar még kihasználni?
- Lehet… csak tudni akartam, mikor hagyod abba – keresztül hajtunk a városon, nem mondok semmit, csak sóhajtozok a várost figyelve. Minden olyan fura… Egy város áll össze a képekből, de nekem… olyan… nem is tudom… furcsa.
Megsimítom karjaimat, a ruha alatt hasamat és mellkasomat, előre biccentve fejemet.
- Ma este fürödni akarok – jegyzem meg halkan, majd hirtelen megáll, és ha nem lennék bekötve, most tuti, hogy lefejeltem volna belülről a kocsit. – Hol vagyunk? – kinézek az ablakon, de úgy látom elértünk a város másik végében.
- Biztos, hogy jó címet mondtál? – kérdezi felém hajolva, de csak elhátrálok tőle, nagy szemekkel, majd összeszűkül tekintetem. Azt hiszi hazudok?
- Persze, hogy jót mondtam – válaszolom határozottan, persze a közelségétől folyamatosan zavarba jövök. Ez a pasi nem tudja mi az, hogy intim zóna? Biztosan nincs tisztában a fogalmával. – Miért? – kérdezek vissza.
- Mert a cím ide szól – kimutat az ablakon, és csak egy picike bár van a földön, semmi más, ráadásul pár méterrel arrébb már a pusztaság következik, ahol nincs semmi.
- Biztos, hogy ez a cím, jól láttam. Nem hiszel nekem? – az… az egy dolog, hogy nem szívlelem, sőt lassan már utálom amiért magával hurcolász. Azért még jobban utálom, hogy távol tart Thomastól, de… mi jó származna nekem abból, ha hazudnék neki? Nem fog attól hamarabb hazaengedni nem? Ennyire én sem vagyok buta. Ahogy tudok együttműködök vele, gyorsan végez, aztán engedjen el. Csak ezt szeretném…
Érzékeimet kiterjesztem, és minden rezgést, energiát érzékelek. Alattam a kocsi erős motorja dübörög. Nem érzem idegen vagy erős energiák jelenlétét. Még.
- Állj! – kiáltja Milton. Fék.
- Mit láttál bogaram?
- Nézd! – böki ujjacskáját az ablaküvegre. Nézem. Látom. Kis faházikó. Fel sem tűnt.
- Ügyes vagy – paskolom meg a vállát, gázra lépek és eltekerem a kormányt. A házacska előtt állok meg, de hiába tapogatom le az épületet, nem érzek odabent senkit.
Kiszállunk, körbehordozom szemeimet és már az ajtóhoz sétálnék, de látom hogy ő kiszúrta az udvaron álló fát. Valószínűleg erről beszélt, mert megbabonázva megy oda. Végigsimítja a törzsét, olyan kis cuki ilyenkor. Mögé állok.
- Érzel valamit?
Megrázza buksiját. Akkor jó. Az ajtóhoz megyek, berúgom. Kopp-kopp. Odabent semmi. Zéró. Nyista. Körbe séta. Mindenhol romos bútorok, kosz és por. A padlón lábnyomok, és a konyha tisztább valamennyivel. Látszik hogy nemrég használták, a mosogatóban egy pohár van. Elteszem fegyvereimet és visszasétálok az ajtóhoz. Amikor meglátom Miltont térdelni, odasietek, de aztán megnyugodva guggolok le elé. Arcának rezdüléseit figyelem, ahogy a kilincset szorongatva látomások gyötrik. Szagot fogott az én kis kopóm. Helyes.
Kinyílnak szemei. Pupillái olyan tágak, hogy körülöttük a kék írisz csupán egy keskeny ezüst gyűrű. Ez az arckifejezés... Ilyen lehet egy jó dugás után. Persze megijed és sikkantva esik seggre.
- Mit láttál?
- Talán.
- Talán? – kérdezem elégedetten. Na halljam csibefalat.
- Tudni akarom végre, hogy mikor engedsz haza.
Rávetődöm, kezeim mellette csattannak a poros padlón. Nyami, pont jó helyen vagy, és hiába őrülten szexis, a földön a koszban valahogy nincs kedvem csinálni. Játszom vele egy kicsit, mint macska az egérkével. Megharapdálom a kis farkincádat, ha nem válaszolsz. Hehe... Mintha tudná mi jár a fejemben, édesen elpirul.
- Szóval… nem mondod el mit láttál, hacsak nem engedlek haza?
- Így van…
Gonooosz mosolyra kunkorodik a szám.
- Van egy jobb ötletem. Mit szólnál hozzá, ha... – duruzsolom lágyan, egyre lejjebb hajolva hozzá. Arca lángvörös már, és muszáj halkan kuncognom rajta. – ...ha elmondanád mit láttál, és én cserébe nem csókollak meg... nem harapdálom meg a kis ajkadat, és a nyelvedet... nem nyalom végig a nyakad...
Ágyékomat az övéhez dörgölöm, ő pedig édesen nyöszörög.
- ...és aztán... – mélyül el a hangom, szuszogva figyelem elhomályosuló szemeit. Tetszik. Elnyílnak ajkai, piheg mint egy riadt kis veréb.
- És aztán...? – suttogja. Kitör belőlem a nevetés, nem bírom tovább. Annyira aranyos! Kijózanodik, düh csillan szemecskéiben, kezeit mellkasomnak feszítve próbál eltolni, de ennyi erővel egy heggyel is próbálkozhatna.
Közelebb hajol, könnyfátyolon keresztül figyelem fagyos tekintetét, amitől még a hideg is kiráz.
- Hol? – dörmögi halkan, enyhén megrázza testem, ami ugyan nem kellemes, de nem taszít legalább az ájulásba. Próbálok visszaemlékezni, lehunyom szemeimet, majd sóhajtva bevillan egy kép.
- Láttam egy… fát.
- Folytasd!
- Nagy, göcsörtös... nincs rajta levél
- Ennyi? – olyan… türelmetlen.
- Ihgen… - erőtlenül hunyom le pilláimat. - Lógott róla valami... nem tudom... Meg egy tükör, amiben a férfit láttam.
- Hogy nézett ki?
- Sző-szőke... rövid hajú. – elenged végre, arcvonásai megenyhülnek, ahogy résnyire nyitott szemekkel nézek rá. Beül a helyére, egy könnyed mozdulattal indítja be a motort, és indulunk is tovább. Észre sem vettem, hogy már a kocsiban vagyunk.
- Rendben. Akkor most megkeressük azt a fát, picinyem. Tartsd nyitva a szemeidet és figyelj. – tartsam nyitva a szemem? Már így is alig látok ki a fejemből, rég elájultam volna, ha nem rázogat fel. Most olyan leszek, akár egy zombi… se lát, se hall, csak véletlenül lélegzik…
~*~
Az egész éjszakát végigjárjuk autóval, csak hunyorogva nézek ki az ablakon oldalra fordulva, de a végén kezdek elaludni, sőt… el is bóbiskolok jó időre.
Hirtelen fékez a furgon, és mivel éberen aludtam, kipattannak azonnal szemeim, persze résnyinél nagyobbra nem tudom nyitni őket.
- Megérkeztünk? – motyogom halkan, szinte csak magamnak a kérdést, mégis meghallja, és beleborzol hajamba. Most meg mi van?
- Pihenünk pár órát, és az erdőben folytatjuk tovább. – nekem jó, de… hol is vagyunk? Á látom, valami épület.
Halkan szusszanok egyet, ahogy kimászom a kocsiból, lábaimon kicsit érzem, hogy hűvös van, de a pokrócot magamra csavarva, nagyokat ásítozva követem. A recepcióssal beszél valamit, én csak magam elé bambulva várom, hogy végezzen, és mehessünk tovább.
Zuhany… egy jó zuhanyt akarok, mert úgy érzem magam, mint egy csapzott borz… Fuj… Felérünk a szobába, fokozatosan dobálok le magamról valamit, majd belépek végre a zuhanyfülkébe.
Habár azt hittem legalább a frissítő fürdés felfrissít kicsit, mégsem így lett. Talán a forró víztől még álmosabb lettem.
Visszakapok magamra valamit, kitotyogok az ágyig, és becsúszom a takaró alá, és már durmolok is.
~*~
Hm… de fincsi meleg van, pedig úgy aludtam el, hogy egy kicsit fáztam. Nyammogva nyitom ki szemeimet, hunyorogva nézek körbe a szobában, majd az ágyra vetek egy pillantást, hogy milyen melegítő párnát is ölelek éppen.
Lefagy arcom, az álmosság utóhatása egy pillanat alatt kipattan szemeimből, majd halkan zúgni kezd a fejem, míg ki nem tör belőlem a sikoltás.
- Wááá! – rikkantom, karjaim, lábaim máris mozdulnak, megfeszülnek izmaim, ahogy ellököm magam tőle, de lábujjaim beleakadnak a felcsapott takaróba, így nagy zakkanással zuhanok a fölre. Puff… na ez nem esett jól korán reggel a popómnak.
Ahogy próbálok felmászni, csak félve remegek meg, alig hogy szemem kidugom a matrac mögül, látom, hogy egy különös védekező pozíciót felvéve feszülnek meg rajta az izmok. Huh…
- Az ég áldjon meg, mi a fene ütött beléd te kölyök? – morog kelletlenül, felvont szemöldökkel figyelem, ahogy a kezében tartott fegyverrel vakargatja meg magát, majd ásít egy nagyot.
Felnyúlok a takaróért, magamra csavarom, és csak így merek a szeme elé kerülni. Hogy-hogy csak egy nyamvadt franciaágy van itt? Bár… rémlik valami ilyesmi.
- Én csak... meglepődtem. – válaszolom halkan, mikor felállok a földről.
Elrejti a pengéket, majd visszadobja magát az ágyba, végignézem amit meg is bánok, mert tekintetem leragad pár helyen. Egész jó pasi lehetne… ha nem lenne ilyen bunkó állat…
- Pedig tudtommal nem új neked a helyzet, hogy egy férfival alszol. – miért hoz zavarba? áadásul ehhez semmi köze.
- Igen, azzal az eggyel! – mégis mit képzel? Akárkivel összefekszem csak azért mert egy férfi a szerelmem? Bah…
Inkább felfrissítem magam egy újabb zuhannyal, hisz ki tudja legközelebb mikor juthatok el újra víz közelébe…
Paff…
Hülye takaró… miért ilyen lenge rajta a huzat? Ggrr…
~*~
Mikor kimegyek, rögtön észrevesz, és furcsa tekintettel mér végig. Mi van? valamit kifordítva vettem fel?
- Rendeltem magunknak kaját. Ha befejeztük, elmegyünk felfedezni az erdőt, megkeressük a fát amiről beszéltél. – nagyon lelkes, bár nem lep meg hisz likantróp legyilkolásról van szó… Abban nagyon benne van.
- Jó, de ne vegyél rá mérget, hogy az a fa létezik. Lehet, hogy csak egy kép volt, amit a pap látott valahol, és beleégett az emlékezetébe. – volt már rá precedens.
- Nem tudsz szelektíven kutatni az emlékek között? – kérdi érdeklődve felpillantva rám a csészéje mögül, halkan morogva.
- De igen, mégsem garancia, hogy valóban köze lenne a látottaknak az esethez.
- Hátha mégis – nekem szinte mindegy, bár lehet ez lesz a kulcsa annak, hogy minél hamarabb elengedjen. Remélem, már nem sok ilyen ügyet akar velem megoldani, sőt szeretném, ha ez lenne az utolsó, de csak reménykedhetek.
Kissé belefeledkezem a reggelibe, és még alig ettem pár falatot, mire ő már végzett, és megtörölve száját áll fel.
- Igyekezz, mindjárt indulunk – morogja ellentmondást nem tűrő hangon, megmukkanni se nagyon merek, csak fejem megrázva zavarom ki belőle egy időre a gondolatokat, gyorsan eszek valamit, megiszom az innivalómat, magamhoz veszem a saját holmimat, majd szólok, hogy mehetünk.
~*~
Újabb órákon keresztül szeljük a tájat, a motor hangosan bőg, és zötykölődve haladunk a fák között egy erdőben. Nem túl sűrű, mégis elég sokféle fa van. Ha tegnap éjjel jártunk volna erre, semmit nem tudtam volna itt észrevenni, az biztos. Az ablak szélére könyökölve, fejemet támasztva figyelek ki az ablakon keresztül, unott fejjel vizslatom a tájat, bár annál nagyobb figyelemmel, mint kedvvel. Egy bakkanón hajt keresztül a kocsi, megugrom az ülésen és nyekkenek egyet, de amikor szúrósan pillantanék rá, meglátom, hogy ő is mennyire figyel. Nem csak az útra, hanem a környezetre is. Észre sem venné… Bah…
Ciccenve fordulok vissza az ablak felé, mélyet sóhajtok, majd megakad a szemem valamin.
Furcsa és… ismerős… bár még sosem láttam.
Hunyorítva próbálok fókuszálni, egyik tenyeremet szemöldököm vonalára támasztom, és erősen kukkolok ki az ablakon, majd érdekes faágakat pillantok meg.
- Állj! – rikkantom olyan hangosan, ahogy csak tudom, azonnal fékez, és örülök, hogy be vagyok kötve, mert lehet hogy picit előre dőltem volna. Vagy nem picit…
- Mit láttál bogaram? – fordul felém érdeklődve, éhes tekintetétől zavarba jövök, de eltereli gondolatomat az, amit láttam.
- Nézd! – mutatok ki az ablakon a mondott irányba. A távolban egy faviskó lapul a kopasz fák között. Ha nyár lenne és minden zöldellő levelekbe borulna, biztos, hogy nem vettük volna észre. Hála az ősznek.
Arcára nézek vissza, elbambulva figyelem szája sarkába kunkorodó mosolyát, szemében határozott fény csillan, majd kezét a váltóra simítja.
- Ügyes vagy – dörmögi halkan, majd nagy kanyart véve indul el újra, csikorognak a kerekek, és megrettenek egy pillanatra.
Percekkel később már a viskónál állunk meg, és ahogy kiszállok a kocsiból, rögtön a pici udvarában álló fára terelődik a tekintetem. Hihetetlen, tényleg létezik, ráadásul elég festménybe illő egy látvány.
Megbabonázva lépek a fához, hallom magam mögött az Ő lépteit is, majd finoman rásimítom kezem, ujjaim megütköznek a hideg göcsörtökben, finom érdességet érzek kérgén. Érdekes egy fa, vajon milyen fajta lehet?
- Érzel valamit? – hirtelen felé kapom tekintetem, majd megrázom fejem, tincseim megsimítják homlokomat. A viskó felé pillant, semmi gyanúsat nem hallottunk, legalábbis én nem. Bár szerintem, ha Ő hallott volna valamit, már támadt volna.
Odamegy, majd kabátja alá rejti kezeit, egy határozott mozdulattal rúgja be az ajtót, ami hangos dörrenéssel adja meg magát, és kidől keretéből. A kabát alól kap elő két fegyvert és beront, körbenéz, majd amikor kezével kinyúlva int, követem. Ezek szerint senki nincs itt.
Kényelmesen sétálok el a viskóig, megállok a küszöbön, és figyelem ahogy körbenéz.
Eszembe jut, amikor tegnap éjjel azzal a férfival kellett kezet fognom. Rögtön olyan tárgyat kell megfognom, amit biztosan nem egyszer megérintettek.
Egy elgondolkodott pillantást vetek a földre, ahol a megviselt ajtó hever, majd felcsillan szemem a kilincs láttán.
Leguggolok, majd ujjamat rásimítom a hideg fémre, és rögtön meg is feszül testem.
„Tompa hangok, halk zörej, lassan kinyílik az ajtó, de a bent lévők nem zavartatják magukat. Egy szőke nő térdel a földön, nagyon fog valamit az ölében, és nekem háttal van. Haja körülbelül a válláig ér, és hirtelen hozzálép valaki. A szőke férfi az, a tegnap esi látomásból. Ujjaim megfeszülnek a kilincsen, figyelem, ahogy kezét a vállára simítja, és a nő felnéz rá. Feláll a földről, a férfi, erősen karolja az előre hajoló nőt, felém rohannak, de keresztülfutnak rajtam.
Belépek a házba, az asztalon meglátok egy cetlit, egy címmel. Valaki hátam mögül nyúl a papírért, markába veszi és összegyűri, majd hirtelen becsapódik mögöttem az ajtó, és minden elsötétül.”
Még mindig guggolok, de nem érzek se fáradtságot, se ájulást. Kinyitom a szemem, és ekkor veszem csak észre, hogy közvetlen az arcomba hajolva guggol előttem, és sikkantva esek a fenekemre, elkerekedett szemekkel. Aucs…
- Mit láttál? – kérdezi nyugodtan, én pedig csak nehezen fogom fel a kérdést. Hogy láttam-e? Igen… De hogy megmondom-e, az csak tőled függ.
- Talán – szűkülnek össze kissé szemeim, s szemöldökei homlokéra szöknek a válasz hallatán.
- Talán? – morogja kíváncsian, fél mosolyra húzódnak ajkai.
- Tudni akarom végre, hogy mikor engedsz haza. – felkönyökölve támasztom meg testemet, de Ő olyan gyorsan mozdul, hogy még sikoltani sincs időm, már rögtön felém kerekedik, mellettem támaszkodik el, hogy elzárja minden menekülés útját.
- Szóval… nem mondod el mit láttál, hacsak nem engedlek haza? – közelségétől kipirul arcom, de most nem hagyhatom magam. Állom tekintetét, még ha égő pofival is, megremegek, de most nem hagyhatom el magam. Thomas… Thomas már biztosan nagyon vár rám, érte meg kell tennem. Annyira hiányzik…
- Így van… - felelem végül halkan, reszketeg hangon, pedig sokkal határozottabbnak terveztem. Nem baj… nélkülem úgy sem tudja meg a címet, és ennek azaz ára, hogy elengedjen. Haza akarok menni.
Egy papírzsebkendőt vesz elő, aranyosan trombitál vele egy kicsit.
- Nem! A képességemen nincs kapcsoló. Ez nem olyan, hogy akkor működik, amikor akarom. Múltkor, abban a szobában is… sokáig tartott, mire találtam olyan tárgyat, amihez hozzáértek. Őt meg… nem tapogathatom végig.
Pedig biztosan imádná. Kuncogva morzsolgatom meg ujjaimmal selymes hajtincsét. Észre sem veszi, annyira elgondolkozva bámulja a kesztyűtartót.
- Ugyan… én bízom a képességedben, és biztos, hogy a kezével hozzáért ahhoz a nőhöz. Más nem is kell.
- Segítek… de nem ígérek semmit.
- Akkor menjünk, öltözz fel rendesen.
Értetlenül pislog rám. Éjszaka itt hideg van. Ráadásul olyan vadító ebben a vékony ingben és tapadós farmerben, hogy bárkinek kicsordulna a nyála utána. Kihalászok a csomagtartóból egy széldzsekit, és ráadom.
Odasétálunk a paphoz. Érzem ám a büdös farkas szagot, előlem nem lehet elrejteni semmit.
- Üdv, Bernard – dörmögöm. Végigmér, szinte letapogat érzékeivel. Elfojtom vigyoromat, és elfogadom a felém nyújtott kezét. Fogalma sincs ki vagyok.
- É-én Milton vagyok, örvendek – cincogja Milton. Legcukibb pillantásával főzi meg a klánvezért. Ügyes. Bernard mosolyogva fog vele kezet, lila gőze sincs róla, hogy épp besétál a csapdánkba.
Miközben Milton kezét fogva tartja, hozzám beszél.
- Üdvözlöm önöket a városunkban. Mi szél hozta erre önöket?
Milton ekkor összeesik, és elkapom egy gyors mozdulattal.
- Ó atyám, szerettünk volna egyet imádkozni az öcsémmel – hazudom folyékonyan. – De sajnos túl beteg hozzá, már nincs sok hátra szegénynek. Vissza viszem a kocsiba. Viszlát!
Elhajtok, egy kis mellékutcában leállítom a járgányt, majd eszméletre pofozom a kis édest.
- Milton! Láttad hol van a nőstény?
- Nem nő volt. Szőke… férfi… és valahol… itt van… - suttogja könnyes szemecskékkel. Izgatottan hajolok közelebb hozzá, azúrkék szemeibe vájom hideg szemeimet.
- Hol? – szűröm a fogaim között, ismét megrázom a vállait. Kábán pislog fel rám, és ha nem tüzelne a vadászösztön, akkor rávetném magam. Később. Most dolgom van.
- Láttam egy... fát.
Összeszűkülnek a szemeim.
- Folytasd!
- Nagy, göcsörtös... nincs rajta levél.
- Ennyi?
- Ihgen... - Behunyja szemeit, hátradől az ülésen. – Lógott róla valami... nem tudom... Meg egy tükör, amiben a férfit láttam.
- Hogy nézett ki?
- Sző-szőke... rövid haj.
Elégedetten dőlök hátra, és beindítom a motort.
- Rendben. Akkor most megkeressük azt a fát, picinyem. Tartsd nyitva a szemeidet és figyelj.
Hajnalig körözünk a járgánnyal. Amikor a nap felaranylik a horizonton, ő már békésen durmol az ülésen. Sóhajtva állok meg egy kis helyi panzió előtt. Kábán felül és kócosan, tündérien pislog rám.
- Megérkeztünk? – kérdezi elkent beszéddel. Beleborzolok kócos hajába, így még aranyosabb.
- Pihenünk pár órát, és az erdőben folytatjuk tovább.
Megkönnyebbülten mászik ki a kocsiból, és követ a panzió recepciójához. A takarót még mindig maga köré szorítja, nagyokat ásít kis kezecskéjébe.
- Sajnos csak egy szobánk van, uram – fogad a pultos.
- Az elég is lesz.
- De csak franciaágyas – sajnálkozik a férfi udvariasan. Vigyorra húzódik a szám, és a tollért nyúlok. Kitöltöm a papírokat, megkapom a kulcsot és beterelem a liftbe a kis édest. Vállamon lógnak a sporttáskáink.
Belépünk, ő pedig elindul a fürdőszoba felé. Út közben kábán ledobálja a cuccait. Nagyot nyelve figyelem, és még épp meglátom formás kis seggét, mielőtt eltűnne az ajtó mögött. Erekciómra szorítom kezemet és halkan felnevetek. Ez hihetetlen.
Épp a bárpultot böngészem, amikor nyikordul mögöttem az ágy. Milton belehuppan, kis alsónadrágján kívül semmi egyéb. Betakarózik, fejét a párnába fúrja és szuszog is. Hát ez gyors volt. Töltök magamnak egy whiskyt és leégetem vele a nyelőcsövemet. Az ablakpárkányra ülök, és elmélyülök gondolataimban. Az akta szerint egy nőstény gyilkolt, de Milton férfit látott. Nyilván a TFH-sok nem tévednek, ahogy Milton sem. Ketten lennének? Ez valószínűbb. Mivel a hátrahagyott szagminták alapján dolgoztak, lehetséges hogy a hím el tudta rejteni a szagát valahogy. Hm...
Megcsendül a pohár falának ütköző jégkocka, ahogy leteszem az asztalra.
A fürdőben letusolok, és tiszta alsónadrágban sétálok vissza a szobába. Behúzom a sötétítőt, és ledobom magam Milton mellé. Fejem alá gyűröm karjaimat, és a plafont bámulom a félhomályban, miközben az ő békés kis hortyogását hallgatom. Meg fogom találni azt a dögöt, meg a nőjét is.
Pár perc múlva egy tenyér csattan a csupasz mellkasomon, és meglepetten pillantok Miltonra. Puff, egy láb érkezik a lábaimra, majd puha meleg teste odakukacol hozzám, s amikor fejecskéje belesimul vállgödrömbe, elégedett sóhajjal hortyog tovább.
Aranyos fiú. És rohadtul szexis is, az illata pedig nagyon finom. Lenézek a gatyámon keletkező sátorra, és elvigyorodom.
*
- Wááá!
Az ijedt kiáltásra azonnal felpattannak szemeim, két tőröm kezembe csusszan és feltérdelek, készen a harcra. Még látom ahogy Milton lábai égnek merednek, majd tompa puffanással érkezik a szőnyegre. Sehol senki, nincs veszély.
- Az ég áldjon meg, mi a fene ütött beléd te kölyök? – morgom, és egyik tőröm hegyével megvakarom államat, majd ásítok egyet. Piros fej bukkan fel az ágy mögül, maga köré tekeri a meleg takarónkat és feláll.
- Én csak... meglepődtem.
Visszacsúsztatom késeimet a tokjukba, vissza a párna alá és elheverek. Merevedésem szembetűnően feszül alsónadrágom anyagának. Nem szégyellem, elvégre ez teljesen normális dolog. Egy csodaszép és szexis fiúval összesimulva szundikáltam, naná hogy olyan erekciót produkálok, mint a ház. Elterülök a párnán, hosszú hajam szétterül és megdörgölöm szemeimet. Milton persze rajtam legelteti szép kis szemecskéit. Amikor tekintetem találkozik az övével, ajkába harap. Mosoly bujkál a szám sarkában.
- Pedig tudtommal nem új neked a helyzet, hogy egy férfival alszol.
Még pirosabbá válik.
- Igen, azzal az eggyel! – feleli dühösen a célzásomra, és orrát felhúzva a fürdőbe indul. Bamm. Eltanyázik a lába alá keveredő takaró miatt, és mérges gyorsasággal pattan fel ismét. – Hn!
Fejét felvetve tűnik el a fürdőben.
Nevetve hívom a szobaszervizt, rendelek magunknak kaját.
Amikor előkerül, már nyakig felöltözve széplik. A fene, még így is tetszik.
- Rendeltem magunknak kaját. Ha befejeztük, elmegyünk felfedezni az erdőt, megkeressük a fát amiről beszéltél.
- Jó, de ne vegyél rá mérget, hogy az a fa létezik. Lehet, hogy csak egy kép volt, amit a pap látott valahol, és beleégett az emlékezetébe.
Komoran kortyolok a kávémba.
- Nem tudsz szelektíven kutatni az emlékek között?
- De igen, mégsem garancia, hogy valóban köze lenne a látottaknak az esethez.
- Hátha mégis.
Figyelem ahogy eszik, és én is eltűntetem néhány harapással a sült húst.
Hajamba túrva, felmorranva húz magához, hirtelen ajkaimra tapad, s szívem kihagy egy ütemet. Elkerekedett szemekkel meredek közvetlen előttem lévő arcára, észbe kapni sincs időm, szája forrón mozdul meg, és szuszogva alakít a pillanatból csókot. Ökölbe szorított kezeimmel kezdem el püfölni, de nincs rá semmi hatással. Hosszú percekig küzdök a szabadságomért, erőszakosabban mélyíti el a csókot, s nyöszörögve próbálom eltolni magamtól, több-kevesebb sikerrel. Mikor végre ki tudom lökni magam karmaiból, hátam a kormánynak csapódik, fájdalmasan szisszenek fel, és lihegve kapkodom a levegőt, lüktető ajkaim résén keresztül. Ahol kigomboltam ingét, kivillan izmos mellkaséból egy rész, lelátok egészen hasáig, majd átugorva az ing részt, nadrágjára terelődik tekintetem, kitör belőlem a pánid, a dudor láttán.
- Wááá! – visítok egyet, s lendületből vetődöm át, vissza az anyósülésre. - Félreértettél valamit, én tényleg nem... – magam előtt kapálózva próbálok mentegetőzni, de értelmes szavak csak nehezen hagyják el a számat. Mikor megérzem, hogy még mindig lüktet az ajkam, forró fejjel dörzsölgetni kezdem őket.
- Ó én azt nagyon is jól tudom – mi? De akkor miért? Hogyan? Miért csinálta ezt? - Ez a büntetésed volt, mert olyan dologba akartad beleütni a pisze kis orrodat, ami nem tartozik rád. Cicus. – ffffffffffffffújtatok magamban.
- Nem vagyok cicus! – csattan fel hangom a kis kocsiban, megmarkolom a nekem szánt, takarónak nevezett pokróc félét, és hátat fordítva kuporodom össze, nagyon kicsire. – Jó éj!
- Neked is – ne nevess ki… Ggrr…
~*~
A kocsi kerekei halkan csikordulnak a porban, egy gyenge lökéssel érzem, hogy megáll. Azt hiszem megérkeztünk, a közelben egy nagy épület, ha jól látom egy templomhoz érkeztünk. Templom? Vajon mit akar itt? Teljesen kiismerhetetlen számomra ez a férfi, és nagyon zavaró. Néha szeretném tudni, hogy mire is gondol.
Felém fordul a sötétben, egy pillanatra bennem rened a levegő, de megnyugszom, amikor semmit sem tesz. Mármint… semmi olyat.
- Ma éjszaka, ha minden jól megy, egy veszélyes kis dögöt küldhetünk a másvilágra.
- Miféle dögöt? – felvonom egyik szemöldököm, és értetlenül nézek rá. Számára majdnem mindenki dög… Tudja jól, hogy nem olvasok a fejében.
- Egy nőstény vérfarkast. Halomra gyilkolt néhány napja ebben a városban egy családot, és alapos a gyanú, hogy szövetségesei is vannak. Látod ott azt a papot? – sorolja könnyedén, de én néha mégis megrezzenek. Mi-miért tud ilyen könnyedén beszélni ártatlan emberek haláláról? Még azok sem érdeklik őt? Akkor ki? Biztosan, csak saját maga. Öntelt alak…
A fejével az ablakon int kifelé a templom felé, az ajtó előtt sétálgat nagyon lassan egy csuklyás alak.
- Igen – válaszolok halkan, mert valamiért… úgy érzem, suttognom kell. Különös érzés…
- Ő a helyi falka vezetője. Nem hajlandó kiadni a gyilkos vérdögöt, de biztos vagyok benne, hogy tudja hol van. – Halványan elfintorodva kapkodom a tekintetem közte, és a furcsa alak között. Értem… értem már. Szóval ilyenekre akar engem felhasználni, de ezt már akkor mondta, amikor elhozott magával. De vajon meddig? Erre még egyszer sem kaptam választ.
- Azt akarod, hogy tudjam meg tőle, hol van a...? – az a… valaki… vagy valami. Nem akarom úgy hívni őket, ahogyan ő szokta. Semmiben sem akarok hasonlítani. Csak kihasznál, ezért van ez az egész. Egy bólintással válaszol, és érti mire gondolok. De…
- Odamegyünk beszélni vele, és te megérintheted amikor kezet fogsz vele. Nézd át a fejét, és tudd meg hol a vérdög. – Lehet, hogy ő ezt könnyű szerrel megtenné… ha tudná. De nem kényszeríthet ennyire, hogy megtegyem, amit csak akar. Én… én megértem azt a lényt, hisz nem akarja a saját társát, a saját fajtársát elárulni. Bennük még több az összetartás, mint benne. Fejem rázva válaszolok neki először, majd hangot is adok véleményemnek.
- Nem, az... nem lenne helyes! – nem akarok másokat arra kényszeríteni, hogy elárulják a társukat. Hirtelen kapja el ruhámat a nyakamnál, és magához ránt, meghűl bennem a vér, de pontosan az arcomba hajolva áll meg… Most mi van? Úgy akar rávenni, hogy csináljam meg, hogy megint letámad? Azzal nem sokat érne el.
- Kettő – lehelete gyengéden éri el számat, megborzongok a hidegtől, majd értetlenül pislogok.
- Tessék? Mi az, hogy kettő? – érzem, hogy remeg a hangom, komor tekintete láttán van egy olyan érzésem, hogy mégsem akarom tudni.
- Két éves volt a legkisebb gyerek, akit felzabált az a vérdög. – nyugodt hangnemben duruzsol, szemeim nagyra kerekednek ki minden egyes szó hallatán - Szeretnéd hallani, mit tett a gyermekek anyjával?
A frusztráltság, az enyhe félelem különös bizsergéssel tölt el, s bőröm olyan érzékennyé válik, mintha elveszítené minden védekező képességét, s csak a külső impulzusokra várna. Durván ragadja meg állam, s egy villámcsapás erejével szakad ketté tudatom, tekintetem elhomályosul, majd halvány, szürke foltokban, olyan képek jelennek meg szemem előtt, amit talán még horrorfilmekben sem láthattam soha. Egy égető könnycsepp gurul ki láthatatlanul szemem sarkából.
- Nem... nem... elég...! – sikoltom kiszakítva magam kezei közül, magamat ölelve kezdek az ülésen remegni, automatikusan tör ki belőlem a sírás. A sokk hatása alatt észre sem veszem, hogy magához ölelt, csak amikor tisztulni kezd elmém, akkor fogom fel, hogy a nyugtató, mégis rideg érintéseket tőle kapom. Próbálom magam összeszedni, majd szipogva szólalok meg.
- Re-rendben. Se-segítek neked... – megtörlöm szemeimet és orromat.
- Jó fiú – paskolja meg a hátam elégedett mosollyal, de eltávolodva tőle, komoly arcot vágok.
- De… nem lesz egyszerű. – nem nézek rá, csak a kesztyűtartót szuggerálom tekintetemmel.
- Ugyan… csak kezet fogsz vele, és…
- Nem! – szakítom félbe, majd egy zsebkendőt előkotorva rendbe szedem magam – A képességemen nincs kapcsoló. Ez nem olyan, hogy akkor működik, amikor akarom. Múltkor, abban a szobában is… sokáig tartott, mire találtam olyan tárgyat, amihez hozzáértek. Őt meg… nem tapogathatom végig.
Csak halkan kuncogni kezd.
- Ugyan… én bízom a képességedben, és biztos, hogy a kezével hozzáért ahhoz a nőhöz. Más nem is kell. – talán igaza van. Ilyenekre én sosem gondoltam még, mert ilyen módon nem akartam használni a képességemet. Na jó… Thomasnál kicsit más volt. Ott egy kicsit… egy kicsit kutakodtam a fejében, de sosem mondtam el neki.
- Segítek… de nem ígérek semmit.
- Akkor menjünk, öltözz fel rendesen – Hm? Hogy érti, hogy rendesen?
~*~
Kapok egy furcsa köpeny szerű ruhát, egymás mellett haladva sétálunk az épület felé, ahol azaz alak, azóta is ott áll a lépcsőnél. Mintha… mintha várna minket. Hiába nyugtatott meg, hogy nem lesz semmi, mégis remegek a félelemtől. Minden porcikám, és még a járásomban sem vagyok biztos. Szinte nem is hallok semmit, csak a süvítő szelet, és a saját gondolataimat.
Megállunk, pontosan elé érünk, én igyekszem minél jobban visszafogni remegésem. Gregor valahogyan eltüntette erejét, mert egy fikarcnyit sem érzem, viszont pontosan e miatt érzem a másik férfi erejét. Erős… nagyon erős.
Bemutatkozik, majd az idegen felém fordul, s pár másodperces késés után jövök csak rá, hogy köszönnöm kéne.
- É-én Milton vagyok, örvendek – kis kezem felnyújtom neki, s amikor tenyereink összeérnek, azonnal felvillan előttem pár másodperces követéssel ezer meg ezer kép, mintha csak egy gyorsított diavetítést látnék. Szörnyű… iszonyatos képek, amiket soha nem akartam látni, amiket szívesen kihagytam volna az életemből, de… gyorsan… gyorsan ki kell válogatnom azokat, ami most nekem kell. Amikor újra megjelennek előttem a marcangolt képek, a sírás kerülget, de most nincs időm erre, ki kell bírnom még egy kicsit.
A tetemek fölött egy arc jelenik meg lassan, a sötétségből a holdfénybe lép, kusza tincsek, emberi alakban van, mindene véres, majd… a tükörbe néz…
Ez… ez nem egy női alak, ez… ez egy férfi. De ki ez? Az nem lehet, hogy egy másik kép, hisz minden más passzol. Rövid szőke tincsei is vértől tapadnak össze néhol, majd akkor szűnik meg a látomás, amikor az alak eltöri a tükröt.
A kimerültségtől összeesem, de az eszméletem még a helyén marad, dulakodás zaja, majd futó léptek.
- Milton! – ráz meg valaki, a hang ismerős, és amikor kinyitom a szemem, Gregor az. – Láttad hol van a nőstény?
- Nem nő volt – mondom halkan, rekedtesen, próbálom minél jobban összeszedni magam, de a könnyeim maguktól törnek elő némán – Szőke… férfi… és valahol… itt van…
- Túl sokat kérdezel, bogaram… - morgom elkomorulva. Kurvára nem szeretem bolygatni a múltamat.
- Bocsánat…
Egy idő után lekanyarodok a kocsival egy kis mellékúton és behajtok a susnyásba. Motor le.
- Itt fogunk éjszakázni.
- Itt? De hol? A kocsiban? – Hogy kiakadt.
- Eltaláltad.
- De… de…
Hátsó ülésről előre veszek egy takarót neki.
- Ugyan picinyem… már nem egyszer elszunyókáltál a kocsiban. Pár óra alvás nem lesz megerőltető.
Duzzog és beszarok, még csücsörít is. Elveszi a takarót, és vízszintbe vágja magát. Lila gőze sincs, mennyire ezt tenném vele én is. Gerincre vágnám. Hehe.
Hátradöntöm én is az ülést, és mélyet sóhajtva hunyom be szemeimet. Nehéz éjszaka áll előttünk, muszáj nekem is pihennem. Pár óra és lemegy a nap, utána szükségem lesz minden energiámra.
*
Vadásznak lenni azért jó, mert...
Erős vagyok, gyors és veszélyes. Nincs semmi, ami ne kerülné el a figyelmemet, és éberen alszom. Elég egy halk nesz, és máris teljesen tiszta tudattal reagálok, ahogy most is. Óvatos érintés a kezemen. Elfojtok egy kaján vigyort. Mozdulatlanul fekszem tovább, egyenletes mély légvételekkel. Kíváncsi vagyok, meddig megy el. Elmémet kiürítem, és blokkolom az energiáimat. Remélem elég ennyi, hogy ne tudjon az agyamban turkálni. Mellesleg érdekelne, hogy mégis miért akar rólam tudni mindent.
Puha érintés az arcomon. Mmmrrr... a tűzzel játszol kiscsibe. Izgatóan siklanak ujjai a nyakamra, majd megérzem súlyát a combjaimra nehezedni. Résnyire nyílt szemhéjaim alól figyelem, ahogy belefeledkezik az ingem gombolásába. Még rózsaszín kis nyelvét is kidugja. Mosolyogva figyelem, immár nyíltan.
Észreveszi hogy lebukott, és lemerevedik a mozdulat közben. Derekára csúszik egyik kezem, hogy ne tudjon lemászni az ölemből.
Néhány hosszú másodpercig eltart amíg kapcsol, majd hangosan visítani kezd, vadul kapálózva kezeivel.
- Wááá! Engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj eeeeel!! Ez nem az aminek látsziiik! Engedj eh-eh-eh-eeeeeel!!
Szabad kezemmel hajába markolok, és durván rántom le a fejét magamhoz. Méltatlankodó szövegelését egy csókkal fojtom belé, ellenkező nyöszörgéssel feszíti mellkasomnak ujjait. Kis melómba kerül, de beerőszakolom nyelvem a szájába, és hangosan szuszogva adom át magam az édes kéjnek. Ó basszus, tényleg olyan finom, mint amilyennek gondoltam...
Hirtelen engedem el, és ahogy karjait nekem feszíti, a lendülettől hátraesik, a kormánynak és a műszerfalnak. Zihálva mered rám, arca rákvörös, látszólag gőze sincs mit is kéne tennie. Félig kigombolt ingemből előkandikáló mellkasomra siklik a tekintete, egészen a hasamig, onnan a dudorodó nadrágomig.
- Wááá! – sikkantja, és már le is ugrik rólam, vissza az ülésére. – Félreértettél valamit, én tényleg nem... – hadarja ijedten, kézfejével száját törölgetve.
- Ó én azt nagyon is jól tudom – dörmögöm mosolyogva. – Ez a büntetésed volt, mert olyan dologba akartad beleütni a pisze kis orrodat, ami nem tartozik rád. Cicus.
- Nem vagyok cicus! – vágja rá vörösen. Magára rántja a takaróját és hátat fordít nekem. – Jó éjt!
De cuki, még a füle is piros.
- Neked is – kuncogom halkan.
Ennyit arról, hogy aludni fogok. Fáradtan, álló farokkal kell este harcolnom, hála ennek a kis vadmacskának.
*
Megérkezünk a templom elé. A sötétben az utcai lámpák fényében alig látni az épületet. A kapuban álló sötétruhás alak árnyéknak látszik. Leállítom a motort, és Milton felé fordulok. Komolyan nézek szép szemeibe, kár hogy alig látok belőle valamit.
- Ma éjszaka ha minden jól megy, egy veszélyes kis dögöt küldhetünk a másvilágra.
- Miféle dögöt? – kérdezi gyanakodva.
- Egy nőstény vérfarkast. Halomra gyilkolt néhány napja ebben a városban egy családot, és alapos a gyanú, hogy szövetségesei is vannak. Látod ott azt a papot? – intek a fejemmel abba az irányba.
- Igen.
- Ő a helyi falka vezetője. Nem hajlandó kiadni a gyilkos vérdögöt, de biztos vagyok benne, hogy tudja hol van.
Kezdi kapizsgálni, mert idegesen babrálni kezdi ujjaival az ingét.
- Azt akarod, hogy tudjam meg tőle, hol van a...?
Nem fejezi be a mondatot, csak nyel egy nagyot. Bólintok.
- Odamegyünk beszélni vele, és te megérintheted amikor kezet fogsz vele. Nézd át a fejét, és tudd meg hol a vérdög.
Megrázza a fejét.
- Nem, az... nem lenne helyes!
Komoran nézek rá, majd megragadom mellkasán a ruháját és közelebb hajolok hozzá. Orrunk szinte összeér, keményen meredek a szemeibe.
- Kettő – dörmögöm halkan.
- Tessék? – dadogja. – Mi az, hogy kettő?
- Két éves volt a legkisebb gyerek, akit felzabált az a vérdög. – Hangom halk és fenyegető. – Szeretnéd hallani, mit tett a gyermekek anyjával?
Szabad kezemmel megfogom az állát, és abban a pillanatban érzem ahogy az ereje zsizsegni kezd. Elmémben felvillannak a fényképek, amelyeket a családirtásról láttam a nekem küldött hivatalos aktában. Halkan felsikít és ellök magától, kezeit arcára szorítva.
- Nem... nem... elég...!
Na tessék. Most meg sír. Sóhajtva túrok hosszú hajamba.
- A fenébe is, nem vagyok valami tapintatos, mi? – morgom az orrom alatt. – Gyere ide.
Magamhoz ölelem, gépesen simogatom a fejét. Nemsokára befejezi a szipogást is.
Nem válaszol, csak elmosolyodik, én pedig már kezdenék duzzogni, amikor megszólal.
- Válaszolok, ha te is válaszolsz utána a kérdésemre. – gyanús ez nekem, de mégsem érzek semmi komolyat, szimplán csak emberi megérzés.
- Rendben – egyezem bele. Talán nem kérdez olyat, amire nem válaszolnék, és így én is megtudom azt, amire kíváncsi vagyok.
- Varázs rúnák. Blokkolják az erőmet, hogy ne törjön elő és ne emésszen fel engem.
- Az erődet? Miféle erőt? – csúszik ki azonnal ajkaimon, s ahogy mosolyogva felém sandít, hirtelen forróság önti el arcomat.
- Ez már két kérdés – a kocsi áll az út közepén, ő pedig félig felém fordul. - Most én kérdezek. Miért választottál és vérkutyát magadnak? Te ennél sokkal többet érdemelsz. – hirtelen nem is tudom mit érezzek, összezavarodik a fejem a szavak kavalkádjában, majd a sértettség kerekedik felül mindenen, és durcásan nézek szemeibe.
- Ne hívd így! Ő... különleges. – előre fordítom fejem, szívem dobban egyet szavaimra, és kezeimet mellkasom előtt összeszorítom. Szeretem, de nem csak ezért… Ő… ő annyira…
- Mind egyforma. Kiszőrösödnek, vadásznak, párzanak és gyilkolnak. – hirtelen indul meg az autó, egy pillanatra belesüppedek az ülésbe. Hogy beszélhet így róluk? Mit ártottak vajon neki?
- Ez nem igaz! – vágom rá azonnal. Nem ismeri őket, és csak úgy gyilkolja őket? Szörnyű ember!
- Szóval? Miért élsz vele? – kérdez vissza, és rájövök, hogy nem válaszoltam még neki. Megígértem, és én nem szegem meg a szavam.
- Befogadott... és én...
- Beleszerettél hálád jeléül – szavamba vág megvetéssel, és már viszket a tenyerem, de megütni nem merem. Még.
- Miért utálod ennyire a vérfarkasokat? – egyszerűen nem tudom megérteni.
- Minden alakváltót és vámpírt utálok, csibém. Hmm... – előre meredve kormányoz, sóhajt egyet, talán megnyugszik, de az én érzelmeimet felbolygatta rendesen.
- Miért kerültél utcára? Kidobtak a szüleid?
- Megszöktem – felelek egyszerűen. Ha most letudom ezt a választ, talán a többször nem firtatja majd. - Miféle erőd van? Miért kell blokkolnod, mi történik, ha kitör?
- Ez két kérdés. – Hé! Ő is kettőt kérdezett! - Nem bánom, elmondom. – még szép. Hisz én is csak beszélgetést próbálok kezdeményezni, hogy ne unatkozzunk a hosszúnak ígérkező úton. Így talán kicsit tudom a honvágyam is felejteni, míg cserfeskedek.
- Nekromancia, a holtak ereje van bennem. Ha kitör, több mérföldes körzetben életre keltenék egy nagy rakás zombit, elmémet pedig megzavarná a hatalom. – meghűl bennem a vér, teljesen elsápadok és kikerekedett szemekkel kucorodom össze az ülésen.
- Zo-zombi? Akik embert esznek? – hangosan nevet fel, és nem tudom, hogy most megnyugodjak, vagy dühös legyek-e. Most miért nevet?
- Húsevő zombik nem teremnek minden bokorban. Túl sok mozifilmet néztél. Őket egy nagyon nehéz és fárasztó rituáléval lehet csak életre hívni. Mellesleg a vámpírok is ilyesfélék, csak épp őket nem lehet visszaküldeni a sírjukba, a fene a francos fajtájukba.
- Ó... értem. – igaz annyira még sem, mert ebből még nem tudtam meg, hogy miért utálja őket, de egyszer talán majd kiderítem. Addig viszont nem tudom őt megérteni. Ő sem tud engem, ezért jobban örülnék, ha nem sértegetne a szerelmemmel.
- Én kérdezek. Hmm... Ez a természetes hajszíned? – úgy látszik végre beszélgetésbe kezd velem, minden feltétel nélkül,
- Igen. – válaszolok halkan. Vajon én mit kérdezhetnék tőle még? – Ezzel a nagy erővel születtél? – hirtelen elkomorul, és masszívan néz előre.
- Túl sokat kérdezel, bogaram… - dörmögi halkan, én pedig megszeppenve kuporodom össze.
- Bocsánat… - motyogom halkan. Vajon rosszat kérdeztem? Furcsa… erről még semmilyen látomást nem láttam róla. Vajon szerezte ezt a képességet, vagy ezzel született volna? Érdekes lehet. Talán majd egyszer, amikor alszik, megérintem, és ha szerencsém van, tudok nézelődni az emlékeiben.
Ez után már szólni sem merek, csak az ablakon nézek kifelé, míg korom sötét nem lesz.
Már ragadnak le szemeim, még mindig a tájat figyelem, ahol semmi nem történik. Semmi. Ide s tova csak a pusztaság vesz körül. Vajon hova mehetünk? És milyen messzire? Haza akarok menni. Mikor láthatom újra Thomast? Thomas…
Fájdalom markol kicsi szívembe, ami most olyan, mintha kicsit megtépázták volna. Vajon hol lehet? Mit csinálhat? Vajon keres engem? Vagy… Nem is tudom.
Egy könnycsepp gördül le arcomon, mikor hosszan hunyom le pilláimat, a kocsi viszont hirtelen megáll, zakkanok egyet, szerencsére a bekötött öv miatt nem nagyot. Letért az útról. De miért?
- Itt fogunk éjszakázni – mondja hirtelen, mintha csak a gondolatomra válaszolt volna, majd kikerekedett szemekkel meredek rá.
- Itt? De hol? A kocsiban? – csak mosolyogva bólint.
- Eltaláltad. – hátra nyúl valamiért, én pedig még mindig hitetlenkedve figyelek rá. Ugye ezt most nem gondolja komolyan? Vagy igen?
- De… de… - semmi észérv nem jut eszembe, csak dadogni tudok.
- Ugyan picinyem… már nem egyszer elszunyókáltál a kocsiban. Pár óra alvás nem lesz megerőltető. – felém nyújt egy takarót, és pedig duzzogva csücsörítek, kikapom a kezéből, és kioldom a biztonsági övet.
- Hát jó… - vágom rá, majd hátat fordítok neki, és összegömbölyödve az ülésen, magamra csavarom a takarót. Nem mond semmit szerencsémre, hallom ruhájának susogását, ahogy mozog, és kényelembe helyezi magát ő is. Talán… talán itt lesz az alkalom, hogy megérintsem… csak ki kell várnom, míg elalszik.
~*~
Hirtelen kelek fel, de nem egy látomás miatt. Még csak nem is álmodtam semmit. Egyszerűen csak rájöttem, hogy elaludtam, amit nem kellett volna. Nem tehetek róla, hogy az álom manócskák teleszórták a szememet porocskával… Gyorsan el is aludtam tőle.
De… ahogy látom, szerencsém van. Még mindig szörnyen sötét van, és Ő alszik. Mázli.
Lehet, hogy csak elbóbiskoltam egy kicsit.
Kitakarom magam, bár ettől hirtelen kiráz a hideg. Felé fordulok, és azt látom, hogy el van terülve, a takaró pedig a csípőjéig csúszott. Elég érdekes arca van, ha alszik. Így nekem valahogy jobban tetszik, mert nem olyan komor, komoly vagy gúnyos. Inkább… olyan nyugodt. Így kicsivel még helyesebbnek is tűnik. Megrázom fejem, majd óvatosan, nesztelenül felé kezdek mászni. Első prédám a keze. Megérintem, lehunyom egy pillanatra a szemem, de semmi. Úgy látszik nem lesz jó. Hm. Picit feljebb mászok, majd meglátok arcán egy picike sebhelyet. Az jó, biztos van róla valami emléke. Lassan felé nyúlok, megsimítom a foltot, de semmi. Ezt annyira nem szeretem. Amikor én akarok valamit, akkor sosem jön be, mindig csak véletlenszerűen, amikor a legkevésbé várok rá.
Elgondolkodom, hogy vajon hol lehet még rajta valamilyen sebhely, de amikor felidéződik előttem teljes felsőteste ruházatlanul, akkor olyanná válik a fejem, mint a főtt rák. Biztos, hogy van valahol, valamilyen sebhelye. A nyakát végigsimítom, de még mindig semmi, végül már azt veszem észre, hogy a lábain csücsülök, és felé görnyedek. Ujjacskám rásimul ingjének felső gombjára. Remélem ennyi elég lesz, mert nem szeretném totál levetkőztetni csak azért, hogy az emlékei között turkáljak.
Épp csak egy pillanat műve, a gomb kiszabadítási akcióm közben egy pillanatra nézek fel arcára, majd a döbbenettől sokkot kapok. Mosolyogva néz… Néz… NÉZ.
Dübb… Dübb-dübb…
És a keze a DEREKAMRA simul!
Hosszú kínos csend következik, amit én török meg, visítozással, és kapálózással.
- Wááá! Engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj el engedj eeeeel!! Ez nem az aminek látsziiik! Engedj eh-eh-eh-eeeeeel!!
- Semmivel. Amíg otthon éltem tanultam, de mióta Thomassal élek… Amióta vele élek csak otthon tevékenykedtem.
Egyértelműen hallom a honvágyat, de nem tud meghatni. A magamfajta kérges szívű férfiaknak ennél több kell hogy megmoccanjon bennünk valami.
- Szüleid? Velük mi történt?
- Nem akarok erről beszélni.
Hát jó.
Visszasétálunk a szállodába.
Unalmasan telik az idő, pedig amikor eltölthetnénk kellemesebben is. Amikor hasonfekve tévézik, csábos kis feneke pedig domborodik, sokkal de sokkal érdekesebb elfoglaltságok jutnak eszembe. Könyökölve figyeli, ajkai is résnyire nyílnak, úgy elmerül valami természetfilmben.
- Milton.
Semmi reakció.
- Milton.
Na jó, lekapcsolom azt a szart, hogy végre rám figyeljen.
- Miért kapcsoltad ki? – néz fel rám felháborodva, feltérdel és rám mered szép szemeivel.
- Mert szólongattalak, és nem figyeltél. Gyere, tovább kell mennünk, mindjárt alkonyodik.
- Add vissza! Még néztem! – rikkantja, és mint egy kisgyerek, kapálózni kell a távirányítóért. Gúnyos mosollyal emelem feljebb de elkapja kezemet, majd megdermed és elsápad. Szemei elködösülnek, pupillái kitágulnak. Ezt ismerem... most lát valamit!
Mielőtt lezúgna az ágyról és megütné magát, elkapom és magamhoz szorítom.
- Milton… mit láttál? – faggatom komoran, óvatosan felpofozom nehogy elájuljon nekem, olyan vadul zihál.
- Csak… csak azt, hogy egy farkassal harcolsz. De lehet, hogy csak egy régi emléked volt az...
Észreveszi hogy ölelem és vad ficánkolásba kezd, majd hátrazúg az ágyra.
- Mi van? Büdös vagyok? Most fürödtem... – morgom az orrom alatt sértetten, majd elfordulok tőle.
- Me-mehetünk – cincogja az ajtó felé spurizva. Sóhajtva követem.
A kocsiban csend honol. Bekapcsolhatnék valami zenét, de az zavarná az érzékeimet, márpedig éjjel minden porcikámmal figyelnem kell a környezetet.
- Kérdezhetek valamit?
- Kérdezz.
- Mik azok a tetoválások rajtad?
Elmosolyodom.
- Válaszolok, ha te is válaszolsz utána a kérdésemre.
- Rendben – bólint komolyan. Vetek rá egy oldalpillantást.
- Varázs rúnák. Blokkolják az erőmet, hogy ne törjön elő és ne emésszen fel engem.
- Az erődet? Miféle erőt?
- Ez már két kérdés – mosolygok rá a piros lámpánál. – Most én kérdezek. Miért választottál és vérkutyát magadnak? Te ennél sokkal többet érdemelsz.
Elpirul és dühösen néz rám.
- Ne hívd így! Ő... különleges.
Figyelem szívére szorított kezét és elkomorulva teszem sebességbe a sebváltót.
- Mind egyforma. Kiszőrösödnek, vadásznak, párzanak és gyilkolnak.
- Ez nem igaz!
- Szóval? Miért élsz vele?
- Befogadott... és én...
- Beleszerettél hálád jeléül – fintorodom el. Fúj.
- Miért utálod ennyire a vérfarkasokat? – fordul felém felháborodva, mozdulatától finom virágillat száll felém. Mm... Elégedetten szívom magamba és sóhajtok.
- Minden alakváltót és vámpírt utálok, csibém. Hmm... – elgondolkodva váltok sávot az üres országúton, majd újabb kérdés jut eszembe.
- Miért kerültél utcára? Kidobtak a szüleid?
Hosszas hallgatásba burkolózik, majd halkan megszólal.
- Megszöktem. – Nocsak. Ez egyre érdekesebb. Tippek cikáznak agyamban. Talán a képességei miatt... vagy másért. Hmm... – Miféle erőd van? Miért kell blokkolnod, mi történik ha kitör?
- Ez két kérdés. Nem bánom, elmondom. – El kell nyernem a bizalmát. – Nekromancia, a holtak ereje van bennem. Ha kitör, több mérföldes körzetben életre keltenék egy nagy rakás zombit, elmémet pedig megzavarná a hatalom.
- Zo-zombi? Akik embert esznek? – mereszti rám babakék szemeit. Felnevetek. Halálos ez a srác!
- Húsevő zombik nem teremnek minden bokorban. Túl sok mozifilmet néztél. Őket egy nagyon nehéz és fárasztó rituáléval lehet csak életre hívni. Mellesleg a vámpírok is ilyesfélék, csak épp őket nem lehet visszaküldeni a sírjukba, a fene a francos fajtájukba.
- Ó... értem.
- Én kérdezek. Hmm... Ez a természetes hajszíned?
- Igen.
Vágy hullámzik végig a testemen. Basszus de megnézném hogy mindenhol olyan-e...
