Megvárom, míg magához tér, puha arcát a karomba dörzsöli, azután el is húzódik, mintha szégyellné, amikor a vérállatoknál természetes az érintés, csak épp megválogatjuk, kinek engedjük meg. Leharaptam tán a fejét érte? Nem.

- Ne haragudj – dünnyögi, szemében még ott az álom.

- Kipihented magad?

Csak biccent, ahogy kinyújtózik, figyelem, amint felül és arrébb csúszik. Én is felkelnék, de ahogy nyúlok a prémhez, megfogja kis kezével a csuklóm. A szemöldököm felemelve értetlenkedek kicsit, hogy most mi a baja? Maradjak talán?

- Idehozzam a ruhád? – kérdi és nekem leesik, hogy ez zavarja. A meztelen testem látványa? De eddig is látta tegnap óta párszor, sõt, hozzám bújva aludt. Ki érti ezt? Félretolom a kezét és felkelek.

- Ha zavar a meztelenség, fordulj el – tanácsolom.

- N-nem zavar, igazán megszoktam már és te otthon is vagy, így bocsánat a viselkedésem miatt.

Ez egy olyan mondat, amitõl elsötétül a tekintetem. Eddigi viselkedésébõl arra a következtetésre jutottam, hogy valaki, vagy valakik nagyon bántották és megnyomorították, most pedig ez a meztelen kérdés. Nem beszél magáról, sõt, semmit nem tereget ki.

- Hol és hogyan szoktál hozzá? – a legrosszabbra kell gondolnom, nõstény vagy hím szagát nem érzem rajta, teljesen egyedül van.

Megint begubózik a sarokba, egyszerûen felhergel a tudat, hogy fél tõlem, amikor nem akarom bántani. Idegesít a félelme, nem rá vagyok dühös, hanem arra a félelmet kiváltó okra. Ezt nem hagyom annyiban, követem a sarokba.

- Kérdeztem – sziszegem, de õ szipogva elfordul.

- A-az mindegy... Régen volt, és én már lezártam az egészet.

- Annyira rég nem lehetett – arcom a nyakához hajtom.

- Hogyan? – pislog, de kicsit felnevet, ahogy mélyen magamba iszom illatát, kielemzem minden részét, de csak a saját illatát érzem, a prémét és az enyémet. Különös valakin érezni az illatom, de határozottan nem rossz. A kicsi párducnak végre eszébe jut, hogy õ maga is egy ragadozó, kihúzza magát és rendre utasít. - Elég legyen ebbõl. Már mondtam egyszer, hogy mindegy. Nem szükséges tudnod, hogy mi történt, mert az már a múlt. Te is mondtad, hogy ide nem jöhetett utánam senki, úgyhogy aggódnod sincs miért. Tökéletesen nagy biztonságban maradt a territóriumod is. 

- Kétes háttérrel fogadjalak téged be az otthonomba? – tetszik, ahogy a sarkára áll, ez már beszéd, talán mégsem olyan kis mimóza, mint gondoltam. De ezzel el is jutottunk megint az elejére.

Figyelem, ahogy számba veszi a gondolatait. Annyit már megtudtam róla, hogy agyalós típus, az a fajta, aki cselekvés elõtt legalább tízszer átgondolja fejben a helyzetet. Nem jó hozzáállás, itt nem húzza ezzel sokáig. Bosszant, hogy nem meri elmondani, mi bántja, de ha jól belegondolok, én sem voltam, vagyok valami fényes beszélgetõpartner. Igazság szerint annyira elszoktam a beszédtõl, hogy újra elõ kell szednem a könyveket.

- Jó – pattan fel mérgesen, magamban megmosolygom a bátorságpróbát, csak kérdés, meddig tart ki. Tudni akarom, õ mit akar. Ha magam mellett tartom, mert sajnos azt fogom tenni önmagamat ismerve, akkor legalább lássam, hogy képes velem vitázni is. - Akkor dobjál ki. 

- Ezt akarod? – kérdezem, ám semmi él nincs a hangomban. Tudom, hogy nem, a szívverése elárulja, de még nagy a büszkeség.

- Ezt – vágja rá, a szeme villog, és ez mulattat. Már nem is bosszant annyira, sõt, jól szórakozom.

- Tényleg? – csak nem akarja, látom.

- Nem – roskad össze, átöleli magát és megint gubózik, mint egy hernyó. - De ezek után már jogosan mondhatod, hogy látni sem akarsz és tûnjek innen el. De...- folytassa csak, tudni akarom, mi jár abban a szép kis kobakjában. Tudom, min megy keresztül, hogy meg akarja marni a segítõ kezet, én is ezt tettem, hagyom, hadd liftezzen egy kicsit ezen. - … Ne haragudj, amiért így kiabáltam, nem teljesen gondoltam át, miket vágok a fejedhez és nem is kell tovább megtûrnöd, csak legalább ne úgy küldj innen el, hogy haragszol rám, gyûlölsz vagy akármi. 

- Nem lenne teljesen mindegy neked? Ha elküldelek, soha többet nem találkozunk újra. 

- De legalább ilyen pokoli bûntudatom nem lenne – szuszog.

- Nem akarlak elküldeni.

- Ne-nem akarsz? – pillog fel rám meglepetten.

- Nem – felelem nyugodtan és minden szórakozástól mentesen. – Maradhatsz, ha akarsz, igazából nem zavar a jelenléted.

A hajamba túrok és keresgélem a megfelelõ szavakat.

- Figyelj – sóhajtok fel. – Ritkán beszélek, elszoktam tõle, ha azt látod, hogy mérges vagyok, az nem rád irányul, világos? Nem foglak bántani téged, majd te is tapasztalod.

- Maradhatok… amíg csak akarok? – értetlenkedik és én rábólintok. Egy pillanattal késõbb már karjai a nyakamat ölelik át, tökéletesen elfelejti, hogy még fel sem öltöztem. Az öröm illata úgy árad belõle, mint egy virágból. – Köszönöm! Köszönöm, köszönöm!

A tenyerem lassan a hátára simítom, furcsa, eddig nem tapasztalt érzések ébredeznek a mellkasomban, amit egyelõre nem tudok hová tenni. Hamar felriad az örömmámorból, elhúzódik, arca olyan vörös, mint a hagyma héja.

- Bocsánat!

- Ne kérj mindig bocsánatot – felelem és végre fel is kelek. Persze, elfordul, míg én magamra öltök egy fekete pulóvert és egy nadrágot.

A tûzhöz megyek, felpiszkálom a parazsat és pakolok még rá fát. Mezítláb közlekedek, a padló meleg hála az ügyes szigetelésnek. Elhúzom a függönyöket, így a reggeli nap fénye beárad az ablakokon. Valami reggeli félét is össze kellene ütni, ezért hátramegyek a kamrába, olyan hideg, mint egy fagyasztó, így nincs gondom a romlandó ételre. A fenti gerendáról húsok lógnak le, két hordóban halak, besózva, van több zsák lisztem, kukoricám, egy polcon pedig pár éve vett sok-sok mûanyag tároló doboz. A legkülönfélébb dolgokat tárolom bennük, felvert fagyott tojásoktól kezdve. Van sok bödön zsír, cukor, élesztõ és egyéb dolgok. Rendesen felhalmoztam a télre a kaját, még két személynek is elég.

Kis gondolkodás után a hordókból veszek ki vásárolt, de házilag tartósított tonhalat és lazacot, plusz rekeszekbõl zöldséget. Ahogy visszamegyek a ház lakható részébe, a cicát a kandallónál találom. Melengeti magát a kiáradó forróságban.

Kíváncsian figyel, amíg gyakorlott mozdulatokkal felaprítom a fagyott zöldséget, a fatüzelésû tûzhely tetején a halakat megsütöm, hozzá dobálom a zöldségeket és hamarosan kész is a kaja.

- Tudsz fõzni? – kérdezem a cicát a hátam mögött, aki kikerekedett szemekkel, szinte csorgó nyállal nézi.

- Tudok! Meglehetõsen jól.

- Akkor majd meg mutatom mi hol van hozzá – egyértelmûsítve, hogy nem fogok mindig fõzni.

A reggeli után én kimegyek a hóba és aprítok még tûzifát, elmagyarázom neki, hol és hogy szoktam mosni, figyelmesen jegyez meg mindent, amit mondok. Helyes, legalább tanulékony.

Furcsán érzem magam a közelében, az illata cseszegeti az orromat, de jó értelemben. Eleinte idegesített, de most egy nap után már kezdem érezni a jó oldalát is. Még mindig félszeg és bizonytalan, viszont tanulékony és igyekszik.

Délután elpilled, amit furcsállok, három órát alszik, ezalatt az idõ alatt pedig alkalmam nyílik ró, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Gyönyörû arca van, csukott szemmel olyan békés, az ajka lágy íve, minden vonása szép. Talán így nézhetnek ki az angyalok is a templomok freskóin.

Három óra után felriad, tekintetével engem keres, a sarokban ülök a fotelban és olvasok, hogy visszajöjjön a szókincsem.

. Gerik…

- Hm?

Odajön hozzám óvatosan, aztán leül a karfára mellém, nem adom jelét annak, hogy zavarna, ezért felbátorodva hajol hozzám.

- Olyan… koszosnak érzem magam… Nem lehetne, hogy… Szóval megfürödni?

Az arca pipacs piros lesz, én nem érzem rajta, hogy büdös lenne, de ha úri feneke ezt akarja, akkor miért ne?

- Megmutatom, hogy tudsz csinálni magadnak.

Egy fazekat teleszedek kint friss hóval, a tûzhelyen olvasztom fel, ahogy olvad, úgy adom hozzá a havat, a kandallóban is egy lógó kampóra erõsítek egy bográcsot, abban is víz forr. Kicibálom a kamrából a fém kádat, a kandalló elé húzom, szépen a forró vizet egymás után öntöm bele a fémkádba. A fém lassan átmelegszik, de jó pár kör lábas kell, hogy jó legyen benne a víz. Mikor készen van az egész, szedek elõ viseletes törülközõt, a székre dobom a kád mellett és visszavonulok a sarokba olvasni.

Nem kell Aaronra néznem ahhoz, hogy tudjam, zavarban van, egyszerûen birizgálja az orrom az illata. Ruhasuhogást hallok, szemem sarkából azért látom, ahogy beszáll és lassan beleereszkedik.

A víz csobogása, a jellegzetes hangok, apró elégedett, hálás sóhaj zene a füleimnek. Nem tudom megállni, hogy ne pillantsak rá óvatosan. Szerencsére nekem háttal ül, de mivel kint korán sötétedik, a tûz gyönyörû aranyfényben látom sápadt bõrét ragyogni. A vizet végigcsorgatja a hátán, vállán, karjain, a hátramaradó szétszórt vízcseppek pedig visszatükrözik a tüzet.

Magával ragad a látvány, a nyaka kecses, viszket az ujjam, hogy végigsimítsak a vonalán, ég a szám, hogy megkóstoljam azt a sápadt, hamvas bõrt, a vér pedig az agyamból elindul lefelé a… Elkerekedik a szemem, ahogy felkapva a fejét a levegõbe szimatol, arcát felém fordítja és kerekre tágult szemekkel bámul rám. A fenébe, miért kell nekünk vérállatoknak mindig megéreznünk egymás vágyát? Most érzi az enyémet. Megköszörülöm a torkom és egy mondva csinált okkal felkelek, az ajtó felé indulok.

- Gerik?

- Igen? – torpanok meg az ajtóban, de nem fordulok hátra, mert akkor nem tudnék parancsolni magamnak. A fenébe is, cölibátusban vagyok már… nem is tudom, mióta. Ha most hátranézek, a kicsi párduc nem ússza meg pár vadabb csókkal.

- Öm… sajnálom?... – hallom a hangján a kínt. – Nem akartalak kínos helyzetbe hozni, én… elfelejtettem, hogy egy egészséges vérállat vagy, aki bizonyára nagyon rég él egyedül…

- Leskelõdtem – jelentem ki, hogy tiszta legyen a kép a számára, hogy nem õ hibázott, hanem én.

- Mi? – hitetlenkedik, majd mérgesen néz, tudom, mert hátrafordulok, karba tett kezekkel az ajtónak dõlök.

- Nem hibáztathatsz érte – a hangom elmélyül és a szemem is ragadozó pillantásra vált. – Gyönyörû vagy.

Elpirul, összehúzza magát, igyekszik eltakarni a testét a karjaival.

- Kimegyek, nemsokára visszajövök. Ne öntsd ki a vizet, én is lefürdöm.

- Re-Rendben…

- Nem tudsz aludni? – kérdezem lényegre törõen. A szaga elárulja, hogy valami bántja.

Felemeli a fejét és rám néz, de a meztelenségem csöppet zavarba ejtheti, mert le is süti a pillantását az asztal lapjára.

Nem felel, én végiglépdelek a tölgyfából készült padlón, jó meleg, a kandalló melegen tartja, mellesleg a padló alatt futó meleg levegõvel teli csövek is. Egyfajta padlófûtést hoztam össze. Hangtalanul magamra öltöm a nadrágot és a pólót, újabb adag fát rakok a tûzre. Nekem kellemes a hõmérséklet, de éjszaka nagyon le fog hûlni és nem akarom, hogy a párduc vacogására ébredjek hajnalban.

Egy bögre, szoba meleg elõre fõzött teát teszek az asztalra, várom, hogy mondjon valamit, de hallat. Több oka is lehet rá, bár félelmet nem érzek rajta, legalábbis felém.

- Nem tudom... – hangja alig több, a suttogásnál. - Meg akartalak várni, aztán kérdezni, de úgy tûnik, hogy egyik kérdés sem lehetett olyan fontos.

- Miért?

- Mert elfelejtettem, hogy mit akartam megtudni – vállat von, és negédes mosollyal néz fel rám.

A szeme nagyon szép, ûzött, de reményteli. Mialatt vadásztam egész végig ezen gondolkodtam. Nyilván menekül valami elõl, nem mondja mitõl, de engem nem csap be.

Kiegyenesedik míg én elterpeszkedem, fürkészõn nézem, próbálom megfejteni a titkait.

- Ha fáradt vagy, lepihenhetsz. Ígérem, csendben leszek – ajánlja fel, de én nem vagyok fáradt.

- Kérdezz, ha valamit tudni akarsz – tudom milyen, amikor kérdések gyötörnek, amikor az egész világ összeesküszik ellened, ahol sehol nem vagy biztonságban és ha találsz egy segítõ kezet, egybõl kételyek ébrednek benned. Bennem is ez játszódott le, mielõtt remetekénk kiköltöztem volna ide.

- Jelen pillanatban nincs semmi, ami olyan fontos lenne, hogy miattam fent maradj – ismét vállat von, ami rendkívül idegesítõ. Ha valami bántja, akkor mondja meg.

- Nem akarok kitalálósdit játszani. Ha valami bajod van, mondd el, ha kérdésed, tedd fel.

- Van a közelben város? – pillant rám félénken, mintha vélne a válaszomtól.

- Csak egy falu, mérföldekre – nem adok okot arra, hogy növeljem az aggodalmát. Láthatóan lelombozza a válaszom.

- Óh, értem – bólint beletörõdve.

- Miért?

- Régen voltam emberek között… Te remete vagy, neked nem hiányzik olykor a társaság? – kérdez õszintén érdeklõdve.

- Én nagyon jól megvagyok a semmi közepén, ahol senki sem zavar – fenébe, ez már megint úgy hangzott, mintha zavarna a jelenléte.

- Bocsánat, hogy betolakodtam a territóriumodra. Ha megmutatod, hol a falu, ígérem, eltûnök… - érzem, hogy a szavai mögött csak a kilátástalanság érzõdik. Bár menekül valami vagy valaki elõl, nincs hová mennie, tiszteletben akarja tartani a magányom és nem akar zavarni benne.

- A baj csak az, hogy betévedtél – felelem, mire érdekes tekintetet kapok. – Az út a faluba sok mérföld, tele vadállatokkal, a vadonon át. Ha csak úgy nekivágsz, annyi az esélye, hogy oda találj, mint hogy én vagyok az elnök. – tekintetem a kandallóra emelem.

- Akkor itt maradhatok? – értelmezi a szavaimat zavartan.

- Még nem tudom – pillantásom újra rá emelem és tekintetünk találkozik. Mi van ebben a szempárban? – Ez a világ nem neked való, legalábbis télen, Jégapó pedig már bekopogott az ablakon.

- Jégapó? – pislog.

- Régi szláv népmese – legyintek. – Arra céloztam, hogy nagyon kevés az esélye az életben maradásodnak. Nekem könnyebb lenne, ha kiraknám a szûröd és mennél, ahová akarnál, de a baj csak az, hogy voltam abban a helyzetben, mint te. Se család, se otthon, semmi cél, csak a futás. Könnyebb volna, de épp emiatt nem tudlak csak úgy kirakni – azt akarom, hogy átlássa a helyzetet.

- Szóval…? – nem könnyítem meg a dolgát.

- Ez a nap kemény volt, most nincs kedvem ezzel foglalkozni, majd holnap visszatérünk rá – kortyolom el a maradék teámat, egy kis vodkával ízesítve. Vodkáról jut eszembe, felkelek és a kis szekrényhez lépve kiveszek két kis pohárkát, meg egy üveget. Az asztalhoz viszem és leteszem.

- Mi ez? – szagol a levegõbe és fintorog.

- Vodka.

- Én nem iszom… - hangja elég halk, szinte nyüszítés.

- Hajtsd fel – teszem elé a kitöltött pohárkát.

Mintha a fogát húznák, emeli a szájához a poharat, de a szagától rosszul van. Befogja az orrát és felhajtja. Alig nyeli le az utolsó kortyot, heves köhögõ roham jön rá. Fúj, prüszköl, szeme is könnybe lábad.

- Ez bûn rossz! – nyafog.

Szám sarka aprót rándul, ahogy elfojtom a mosolyomat. Igen, elsõre tényleg elég rossz, de mivel nincs hozzászokva, legalább ki fogja ütni éjszakára. Oroszul köszöntöm, és felhajtom a poharamat. Mintha vizet innék, meg se kottyan.

- Hogy lehet ezt szeretni? – motyog magának Aaron.

- Felmelegít.

Szerencsére sokat nem kell várnom, a kellemes meleg, a vodka és az egész napos események együttesen elálmosítják. Feje oldalra csuklik, tekintete tompul.

- Menj, feküdj le – nem vagyok fenyegetõ, de elég határozott, hogy bólintson, és most engedelmeskedjen. Meztelen tappanccsal végigtrappol a padlón az ágyig, bemászik a falhoz és szó nélkül bebújik a prémek alá. Összegömbölyödik, mint egy macska, hisz az is.

- Te hol fogsz aludni? – motyogja álmosan.

- Ne törõdj vele – kelek fel és az ajtó felé indulok.

- Elmész? – emeli meg a fejét.

- Körbejárom a házat és jövök – felé fordulok és érzem, ahogy újfajta feszültség lesz úrrá rajta. –Biztonságos – teszem hozzá.

Visszaejti a fejét a tollpárnára és még mocorog egy kicsit. Kimegyek és körbejárom a házat, nem tart tovább egy percnél, minden a helyén és minden zárva. A házba visszaérve gondosan elreteszelem az ajtót. A kandalló elõtt élvezem még a tûz melegét, aztán megszabadulva a ruháimtól mászom be én is a prémekre. Nem zavartatom magam, elég nagy a fekhelyem, hogy kényelmesen elférjünk rajta. Aaron már elszundított, a légzése egyenletes, arra sem riad fel, hogy mellé heveredtem, szóval igen, hiába aludt nap közben egy kicsit, attól még kimerült. Ismerem az érzést, amikor hosszú idõ után végre biztonságban érzem magam és az egész hátam mögött hagyott múlt fáradtsága kitör rajtam.

Sosem alszom mélyen, ennek több oka is van, de az éber alvás életet menthet. Szûkölés, nyöszörgés üti meg a fülemet, rettegés szaga pedig az orromat. Ennyi épp elég ahhoz, hogy kipattanjon a szemem és felugorjak. Támadón állok a prémek tetején, meztelenül, de nincs senki a házban. Lenézek a sarokban nyüszögõ párducra, összegömbölyödött, remeg, folyik róla a víz és egy láthatatlan ellenséggel küzd. Összeráncolom a homlokom és lehajolva megrázom a vállát.

- Hé! – sose voltam jó ebben, de nagyszerû reflexeim vannak, mert a fiú felugrik, szemei tágra nyílnak, de íriszei és pupillája macska szemek. Kimereszti a karmait és nekem akar támadni, mint egy veszett állat, de elkapom mindkét csuklóját, lábammal kihúzom alóla a talajt és halkan puffan a prémek tetején, én pedig rajta. Veszettül zihál, az arca olyan, mintha a halál érintette volna meg.

- Macska! – morranok rá, a hangom pedig elkergeti az álom utóhatásait. Ha valaki hirtelen ébred álmából, még pár pillanatig a hatása alatt van, ezért szorítom le a csuklóit.

Pislog párat, tekintetébe lassan visszatér az értelem, a rettegés bûze pedig alábbhagy. Agya villámgyorsasággal dolgozik.

- Rossz álom – morgom, ám a haragom nem neki szól, hanem annak a valaminek az okára, ami kiváltotta nála.

- Én… Sajnálom… - zihál, felfogja, hogy hol van, hogy én ki vagyok. Aztán azt is, hogy tényleg én vagyok. – Te… miért vagy meztelen…? – pirul el, mert a meglehetõsen intim testhelyzetünk is feltûnik végre neki.

- Így alszom – kelek fel róla.

Csendben marad, felül és magára húzza a prémeket. Teljesen begubózik a sarokba, mint egy sebzett õzike. Elhúzom a számat. Vigasztalásban sosem voltam jó, de tudom, hogy amikor nekem voltak rémálmaim, nagyon szerettem volna, ha valaki megvigasztal. Fölkelek és a fekhellyel szemben lévõ konyhába megyek. A régi tûzhelyen vizet melegítek, beledobok egy tea filtert és amikor megmelegszik, öntök bele egy kortynyi vodkát is. Éppen csak, meg se fogja érezni.

Mikor kiöntöm a bögrébe, odaviszem a kuporgó vendégemnek, aki hálás pillantással veszi el tõlem és aprókat kortyolgat belõle. Nem tudom, mit mondjak neki, azt sem, hogy mit szeretne, mit tegyek.

- Mitõl rettegsz ennyire?

Kérdésemre nem felel, csak jobban elzárkózik, ez bosszant, felszusszanok elégedetlenül és visszafekszem a helyemre.

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek – hangja megbánó és engesztelõ. – Hangos voltam…?

- Éber alvó vagyok – válaszolom, karom a fejem alá teszem, a mozdulattól megfeszül izmos bicepszem. A takaró a mellkasomig fed, a mennyezetet bámulom. Addig hallgatok, amíg elkortyolja a teáját és a bögrét kiteszi a fekhely végében. Az öreg porcelán a padlón koppan, aztán halk neszezés, ahogy visszamászik a helyére, be teljesen a sarokba, szinte oda lapulva.

- Köszönöm a teát – suttogja halkan, a fülem viszont hallja.

- Ez az én területem – mondom ki kereken.

- Tessék? – lepõdik meg.

- Ez az én területem – ismétlem meg. – Eldugott és védett, csak nagyon komoly technikai eszközökkel lehetne felfedezni. Ha valaki követte is a nyomod, odaveszett a hóviharban vagy azt gondolja, már rég halott vagy.

- Az is lennék, ha nem találtál volna rám…

- De bárki elõl is menekülsz, ezt nem tudja. Egy magadfajtának ez a vidék azonnali halált jelent, senki nem fog errefelé keresni, ha pedig valaki a területemre téved az engedélyem nélkül, azt széttépem.

Ennél jobban nem tudom elmagyarázni neki, hogy nincs oka az aggodalomra, biztonságban van, mert egy rendkívül veszélyes ragadozóval van vele összezárva. Rég elfeledett, talán ismeretlen érzések ébredeznek a mellkasomban. Dühös vagyok, mert a srác valamitõl retteg, nem akarom kihajítani sem. De én ezekben nem vagyok jó, azt se tudom, hogy kell viselkedni ebben a helyzetben. A harc, a vadászat és az erõszak tiszta, hiszen alakváltó farkas vagyok, de az érzelmi helyzetekhez kuka.

- Csukd be a szemed és szimatolj – javaslom, mire engedelmeskedik. Mélyet szippant orrával a levegõbõl. – Mit érzel?

- A prémeket, az égõ fa és a parázs illatát… Téged – suttogja.

- Igen, macska, Engem. És kurvára biztos lehetsz benne, ha valaki belép azon az ajtón, velem találkozik elõször – hogy nyomatékosítsam úgy helyezkedtem, az ajtó és közé feküdjek. Így gyakorlatilag minden oldalról védve volt. – Most pedig aludni akarok – morranok a végére.

- Bocsánat – ettõl a bocsánatkérés mániától az agyamra megy. – Köszönöm és jó éjt – suttogja, ahogy ismét kényelembe helyezkedik. Addig nem alszom vissza, míg azt nem hallom, hogy a légzése egyenletessé válik.

Kezecskéi mellkasomnak feszülnek, egyértelmûen nem akarja azt, amit én. Lemondó fintorral felemelem a fejem, amikor a nyelvembe mélyeszti hegyes fogacskáit. Mrr... milyen izgató. Ezt majd megismételjük máshol is, nem csak a nyelvemen.

- Eh… elégh… Már felmelegedett a tested.

- Tényleg most akarod abbahagyni? Gondolod ez elég? – dörmögöm elmélyült hangon, leheletemben perzsel a forró szex ígérete. Merevedésemet hozzá nyomom, hogy érezze mit is készül kihagyni. Tudom, hogy meleg a srác, és nyilván rég csinálta már. Kéreti magát a kicsike, pedig õ is akarja, érzem.

- Kérlek…

- Régebben az volt a kifogásod, hogy barátod van… nos már nincs.

Elfordítja kipirult arcát tõlem, csodaszép lángvörös haján táncot járnak a fények. Annyira szép, legszívesebben felfalnám, pedig nem vagyok vérállat és vámpír sem. Istenem, még én is erõsen vágyom rá, a vámpírok nyilván megõrülnének érte.

- Nem akarom, hogy… így vigasztalj meg.

Ch.

Lemászom róla, de megkapaszkodik a karomban.

- Várj!

Most komolyan babusgatást meg minden egyéb szarságot vár tõlem? Engem soha nem babusgatott senki, nem kaptam anyai szeretetet, csak sóvárogva bámultam más gyerekek szüleit, amíg engem a klánom trenírozott és kemény harcost faragott belõlem. Vigasztaljam meg? Nem tudom hogyan kell. Illetve tudom, de erre én abszolút alkalmatlan vagyok. Tök gáz lennék dadus-szerepben. Na ne.

- Ugye most csak viccelsz? – vetem oda foghegyrõl, és inkább átvándorlok a saját fekvõhelyemre. Ma sem lesz szex. Francba. – Jó éjt.

Sír.

Csöndben teszi, csupán vadász érzékeim árulják el nekem. Ritmustalan légzés, sós könnyek illata, és az érzelmek vibrálása a levegõben.

Rossz érzés, de nem tudok mit kezdeni ezzel. Inkább alszom. Szükségem van az erõmre, mert mindkettõnk élete azon függ, hogyan teljesítek a harcokban.

***

A tudatalattim reagál, félálomban csupán a reflexeim mûködnek. Mire magamhoz térek, a mellettem fekvõ Milton torkának szegezem tûröm hegyesebbik felét, és hideg szemekkel nézek le rá. Alszik mint a bunda, meg sem rezdül, amikor elveszem tejfehér bõrérõl a hideg pengét. Óvatos, lassú mozdulattal visszacsúsztatom a párnám alatti tokjába, és visszaejtem a fejem. Ásítok egyet, megdörzsölöm arcomat fél kezemmel, mivel a másik karomon az õ feje pihen. Mennyi az idõ? Szemeim a faliórát keresik. Hajnali öt. Remek. Nagyszerû. Reggeli merevedésem sátort képez a boxeremben, ezért érzékszerveim hirtelen Miltonra kezdenek koncentrálni. Lángvörös hajtincsei kócosan csiklandozzák a mellkasom és karom, lélegzete súrolja a bõrömet, illata bódítóan finom, olyan fûszeres és édes, mint õ maga. Beleszagolok a hajába, farkam megmoccan, a vágy pedig követelõzõvé válik testemben. Semmi kis nacijában, gyakorlatilag csupaszon fekszik mellettem. Akár ezüst tálcára is fekhetne ennyi erõvel, nem?

Fellebbentem a takarót, és végigpillantok rajta. Nem erõteljes, nem izmos, de formás és csinos alkatú. Imádnivalók a hajlatai, a köldöke, a kis pihe szõrzete, amely a köldöke alatt kezdõdik és eltûnik a zöldkockás boxerében. Megérezheti a hûvös levegõt, mert mocorogni kezd, oldalára fordul a hátát és formás seggét mutatva nekem. Vigyorogva figyelem, ahogy közelebb ficereg hozzám, hogy érezze a testmelegemet. Végigsimítom a combját. Sóhaj a válasz, amitõl bizsergés csiklandozza végig a gerincemet. Hátához simulok, szabad karommal átölelem és magamhoz szorítom. Mm... puha, álomillatú és szexis. Engedelmes kis ringyóként tolja ki nekem a fenekét, és apró kis csípõmozdulatokkal kerget az õrületbe. Na ne... Hrr...

Nyakára tapasztom a számat, kezemmel végigsimítom lassan és izgatóan mellkasát, megcsipkedem mellbimbóját. Fú ez a nyögés! Elengedem keményre morzsolt mellbimbóit, és ujjaim a köldökéhez csúsznak, onnan pedig egyenesen követik a selymes kis piheszõrt egyre lejjebb és lejjebb.

Õ felnyög, én pedig elégedetten mordulok, amikor tenyerembe csusszan selymes és kemény pénisze. Nem mondanám, hogy nagy, de nem is aprócska, olyan kellemesen formázott és méretezett. A hátára gördül.

- Ah... nh...

Na ettõl a hangtól nincs sem élõ, sem holt, aki ne indulna be totálisan. Ahogy lassan és érzékien kiverem neki, kezd ébredezni végre. Pislogva, álomittasan, kábán néz körül, lassan tudatosul benne, mi is történik. Nyöszörögve, kéjesen adja át magát az élvezetnek, gátlástalanul széttárt lábakkal. Az alsója már az egyik bokája köré csavarodott, nincs útban, szabadon garázdálkodhatok.

- Gregor... – zihálja édesen, amikor végre képes az arcomra fókuszálni. Lassan megnyalom a számat. Tetszik ez a hang. Minden benne van, a kérleléstõl a vágyig, az ellenkezéstõl a feltárulkozásig. Fölé hajolok, megcsókolom, és õ a számba nyög, spermájának langyos cseppjei pedig kibuggyannak, és alácsorognak az ujjaimra. Hevesen rángatózik alattam. Amíg a gyönyör tart, levegõt sem bír venni.

Ernyedten, zihálva és izzadtságtól nedves bõrrel hanyatlik hátra, szépséges kék szemei fátyolosak, akár a tejüveg. Magatehetetlenül tûri, hogy hasra fordítsam, és fenekéhez szorítsam immár csupasz hímtagomat.

- Ne... – nyöszörgi elhalóan. Nyakába mélyesztem finoman a fogaimat, nedveinktõl és izzadtságtól síkos farkam csúszkál fenekének partjai között.

- Rendben – szuszogom szinte sípoló lélegzettel. Annyira vágyom rá, olyan nagyon meg akarom dugni õt, szinte kínszenvedés. – De... azt ne várd el tõlem... hogy... csak úgy simán másszak le rólad... Milton. Valamit.... valamiért... – fújtatom szaggatottan. – Ez jár... a rossz kisfiúknak, akik... engedély nélkül bemásznak az ágyamba...

Érzéki kuncogással végigharapdálom az egyik vállát a nyakától a karjáig, miközben csípõmmel lassan ringatózva dörgölõzöm hozzá. Pihegve, behunyt szemekkel fekszik alattam. Egyszerûen meg kell veszni tõle.

Már közel járok... Nagyon közel. Követelõzõ suttogásom süvít a levegõben:

- Nyögj nekem!

És megteszi. Amikor fogaimat a vállába mélyesztem, nem erõsen, csak annyira hogy egy kis nyoma maradjon majd.

Csillagokat látok. Szétáramlik, kiáramlik belõlem a kéjes mámor, meleg ondóm beteríti csodás seggét, még a hátára is jut belõle. Hangos nyögéssel feszülök meg egész testemben, egyszerûen fantasztikus érzés. Bárcsak benne mehettem volna el. Bárcsak...

- Bárcsak... – nyögöm rekedten, és homlokomat hátához szorítom, amíg tudatom mozaikjait újra összerakosgatom. Zihálva támaszkodom remegõ kezeimmel mellette, de tartom a súlyomat, nem akarom agyonnyomni. – Huh... Fuh... A kurva életbe...

Hosszú másodpercek múlva felemelem a fejemet, és végignézek a mûvemen.

- Oké – morgom bosszúsan. – Ennél szexisebbet még nem láttam. Csibe, szerintem jobb ha eltûzöl az ágyamból, mielõtt meggondolom magam, és széttéplek reggelire.

Lángvörös arccal siklik ki mellõlem, én pedig elégedett ragadozó mosollyal elheveredek és kinyújtózom.

- Hah, ezentúl minden reggel így ébressz, jó?

Az arcomba vágódik az egyik párna, meztelen talpak csattognak a földön, és becsapódik a fürdõszoba ajtaja. Még kinyílik, elõbukkan haja színéhez hasonló árnyalatú arca.

- Seggfej!

Bamm az ajtó.

Elégedett pasis nevetéssel kontrázok.

*

- Mégis meddig akarsz még duzzogni? – firtatom két órával késõbb. Már az autóban ülünk, úton a repülõtérre. Õ csak karba tett kezekkel ül mellettem, és feltûnõen tudomást sem vesz rólam, csak a tájat hajlandó figyelni, nem válaszol nekem semmire.

Felcsattan végre:

- Kihasználtad a helyzetet!

- Bebújtál az ágyamba – dobom vissza a labdát.

- Mert vigasztalásra vágytam, szomorú voltam!

- Megvigasztaltalak, nem? Nem tûnsz különösebben letörtnek és szomorúnak.

Meglepetten pislog rám, csak kinyitja a száját, majd becsukja, nem tudja mit mondjon, mert igazam van. Szerintem a reggeli kis mókázásunk óta eszébe sem jutott az expasi, sem semmi más. Ez hízelgõ.

- Legalább ne mosolyogj ilyen önelégülten!

- Oké, ha ezt akarod, csibe. – Na ettõl felhorkan.

- És ne csibézz! Nem vagyok baromfi!

Piros lámpát kapunk, így puha és dús hajába markolok, pont úgy, ahogy majd akkor fogom tenni, amikor majd elõször fogok beléhatolni. Szájához hajolok, és megpuszilom.

- Kis pukkancs. 

Reggelinél örömködik, hogy végre hazaviszem. Nem izgat túlságosan, úgyis csak néhány perc lesz az egész, amíg összepakol.

Elkortyolgatom a kávémat a reggeli romjai felett, és õt nézegetem. Elpirulva szegezi szemeit a kenyérmorzsákra. Nocsak.

- Mi jár a fejedben?

- Semmi.

Azt erõsen kétlem. Ezt a piros színárnyalatot csak huncut kis gondolatok idézhetik elõ, remélem velem kapcsolatosak. Nagyon élvezném, ha beadná nekem a derekát, de õ sajnos az a hûséges típus, ami önmagában nem probléma, kivéve ha nem én vagyok az, akihez hûséges. Azt a kis vérfarkast sürgõsen ki kéne valahogy iktatni a képbõl. De hogyan? Talán elhidegülnek majd egymástól, ha megtudja, hogy Milton átállt az ellenség oldalára.

A kocsiban csendben marad, csak a rádió zenél halkan.

Megrezzen a telefonom, bejövõ üzenetek között egy újabb hír.

- Inkább az utat figyeld – zsörtölõdik velem Milton.

- Nyugi, akár részegen is tudnék vezetni. Viszont most álljunk meg ebédelni, innen már csak pár óra. Meg kell néznem valamit.

Az étkezdében egy szendvics és egy pohár narancslé mellett elõveszem a laptopomat, felcsatlakozom a hálózatra, és letöltöm a szükséges adatokat, amelyeket a központ küldött. Megszökött a kivégzés elõl Roland. Ez rossz hír. Egy nekromanta vadásznál csak egy veszélyesebb dolog létezik a világon. Egy õrült nekromanta vadász. A hírek szerint az összes egység õt keresi. Én túl messze vagyok, és bár repülõvel néhány óra alatt odaérhetnék, valószínûleg nem sokat segíthetnék, pláne hogy a Vadász Társaság vezetõje kifejezetten arra kér, hogy maradjak nyugton a seggemen. A fenébe is, én kaptam el õt! Hogy a fenébe hagyhatták megszökni?

- Csak nem munkaügyben írtak?

- Nem.

- Ha már az asszisztensed vagyok, igazán elmondhatnád.

Lehajtom a laptop tetejét és a táskába csúsztatom, a szendvics felé nyúlok.

- Szerintem ez téged nem érdekelne. Váltsunk témát. Emlékszel még, hogy ismertél meg? 

- Szeretném elfelejteni.

- Nem is vagy kíváncsi, hogy miért akartam elfogni a te drága…

- Hagyd abba! - Imádom amikor dühös. Gyönyörûen szikráznak azok a szép kék szemecskéi. – Nem… nem érdekel. Gondolom emberek vagy… valamik adják ki a parancsokat nem? Egyszer õk is tévedhetnek, és nem akarom, hogy bogarat ültess a fülembe.

- Oké, ahogy szeretnéd.

Néhány órával késõbb már újra a házuk elõtt állunk a kocsival. A falon még ott a luk amit ütöttem, csak néhány deszkával befoltozták. Milton kipattan mellõlem.

- Maradj a kocsiban, mindjárt jövök – hadarja lelkes kis mosollyal. Morcosan figyelem, ahogy beriszálja a hátsóját a házba. Egy vámpír energiáinak vibrálását is érzem. Megyek, megmentem a kis asszisztensemet, mielõtt még vacsora lesz belõle.

Nagyot sóhajtva, lassan követem. A nappali romjai között találom õket, még elkapom a beszélgetés végét.

- Mirõl beszélsz? Hova kell visszamenned? – kérdi tõle a vérdög. Viszketnek az ujjaim, szívesen megszorongatnám ismét a nyakát. - Mit tett veled? Tovább fenyegetett? Vagy valami mást csinált veled?

- Nem… dehogy. Hagy magyarázzam el.

- Üdv – vetem közbe. Meglepetten fordul felém két szempár.

- Mondtam, hogy várj meg kint, sietek.

A vérdög rám vicsorít. Zsebre tett kezekkel támasztom meg az ajtófélfát, gúnyos mosollyal nézem.

- Ha egyedül lenne a házban, valóban kint maradtam volna. Ki van veled korcs?

- Ki van veled? – kérdi döbbenten Milton.

- Majd késõbb elmagyarázom, küldd ki innen.

- Nem fog bántani, ha én kérem.

- Nem érdekel, küldd ki!

- Amíg nem válaszolt a kérdésemre, nem megyek sehová – jegyzem meg.

- Thomas, kérlek...

Egy nõi hang szólal meg a szomszéd szobából:

- Meddig szerencsétlenkedsz még?

Bingo.

- Sejtettem – dörmögöm higgadtan.

- Ki õ?

- Elmondom, ha négyszemközt maradunk.

Az én kis asszisztensem meglepõ dolgokra képes, ha dühös. Elõkapja az ónixtõrt, és a felé kapó farkas szisszenve rántja el a kezét tõle.

- Most akarom hallani… az igazat…

- Milton. Ezt honnan szerezted?

- Kérlek, mondd el…

- Én tudok neked válaszolni – szólok közbe.

- Hallani szeretném.

Ujjamat Dívára szegezem, aki amióta engem meglátott, moccanni sem mer.

- Õ… ölte meg az apádat.

- Miért van veled? Mit keres itt? Ki vagy te?

- Thomas vagyok, hisz ismersz… Õ pedig… ezt akartam elmagyarázni.

Kiveri Milton kezébõl a tõrt, és elkapja a kezét.

- Ereszd el! – mordulok fel.

- Hozd a fiút! – reccsen a vámpír hangja, és még a levegõben, röptében szedem le és belemasszírozom a deszkákba. Némi krátert alkot maga alatt, de ez meg sem kottyan egy vámpírnak. Nekromanciám kitör testembõl, és körbefonja õt. Most már tehetetlen bábként fekszik, szájából vér csordogál, Hajánál fogva húzom magam után, úgy követem Miltont és a farkast az ajtóig.

- Nem viszed sehová! – Eltakarom a morgó, õrjöngésre kész farkast Milton elõl, és halkan felé mordulok. – Fuss ki!

Milton kimenekül. Helyes, ez nem neki való látvány lesz.

- Ne öld meg, még beszélni akarok vele.

Bólintok.

Szarrá verem a kis vérdögöt. Amikor összetörve, péppé verve hever a földön, elégedetten kisétálok, magam mögött húzom a vámpírt. Vele még beszélnem kell.

Odakint Milton könnyes arccal fogad.

- Te tudod az igazat ugye? – kérdezi reszketõ hangon. – Miért volt nála Õ?

Sóhajtok egyet.

- Ennek a vérszívónak az Ura téged akart megszerezni, és a te korcsodat használták fel ehhez.

Látom ahogy kihûlnek szép szemei, a fájdalom kiül arcára. Elsétál mellettem. Hát ennyi volt. Újra facér. A kicsi szíve meg majd begyógyul, arról én gondoskodom.

Hagyom, had trécseljen odabent, addig a vámpírt a kocsi fényszórói elé rángatom, és ledobom a földre. Két nagy pofon, és eszméletre térítem.

- Ne ölj meg... ne ölj meg... könyörgöm... bármit megteszek, csak kérlek... – hörgi vért felböfögve. Gonosz mosollyal nézek le rá.

- Üzenem Hedvig mesterednek, hogy ezúttal elkésett. A kicsike az enyém, és az is marad, õ pedig kezdheti írni a végrendeletét. Írmagotok sem marad Luisiana államban, ezt garantálom.

Elengedem, mágiámat egy szippantással visszahívom a testembe, a vámpír pedig sikoltva reppen fel a sötét égboltra. Hamarosan az egész vámpír alvilág tudni fogja, milyen erõs fegyverre tettem szert.

Féljenek csak. Rettegjenek.

Amikor visszafordulok a házhoz, a felém sietõ Milton felé kitárom a karjaimat. Édesen csapódik nekem, illatos, puha kis teste remegve simul hozzám.

- Menjünk… Menjünk innen… kérlek… kérlek vigyél el… nem akar… nem akarok többet visszajönni… menjünk, kérlek…

Magamhoz ölelem, megcirógatom fejét, puha hajába bújnak ujjaim, és ájultan összecsuklik. Sok volt neki ez a mai. Befektetem a kocsim hátsó ülésére, és beülök a volán elé. Odabent még életben van a vérfarkas, és úgy is marad. Számomra nem ellenfél, Milton pedig már nem szereti. Veszélytelen kis korcs. Ráadom a gyújtást, és a gázra taposok.

***

- Hová viszel? – hallom magam mellett.

- Jó reggelt, kiscica.

Nyöszörögve felül, és a visszapillantó tükrön keresztül láthatom milyen édesen kócosan merednek vörös hajtincsei a szélrózsa minden irányában.

- Mennyi az idõ?

- Hét óra. Nemsokára megállunk és eszünk valamit.

Halkan nyöszörög valamit, majd elõremászik mellém. Egyik cipõje hiányzik a lábáról, ezért visszafordul, és hátul kotorászni kezd. Díjnyertes kis hátsója pedig mellettem riszál közben. Vigyorogva vezetek tovább. Néhány perc után ismét mellettem huppan, kezében a keresett lábbelivel. Felhúzza, majd nagyot sóhajtva hátradõl a széken. Arcocskája eléggé gyûröttnek tûnik. Rekedt hangon szólal meg.

- Szobát is kiveszünk? Szükségem van egy zuhanyra... – beletúr hajába, ujjai beleakadnak, és dühösen cibálni kezdi. Elengedem a sebváltót, és a térdére ejtem tenyeremet.

- Nyugi. Mindjárt odaérünk, és mindent megkapsz, aztán felteheted nekem kérdéseidet.

Nagy sóhaj szakad fel belõle.

- Rendben.

A panzióban, fürdés után átsétálunk a kajáldába, s amíg a pincérnõ kitölti a kávét, felcsapom a laptopom. Átböngészem a Vadászok hírportálját, elolvasom az üzeneteimet. Híre ment a múlt éjjeli balhémnak, szerencsére csak annyi terjedt el, hogy megfenyegettem Luisiana állam vámpírurát, aki most õrjöng. Hehe.

- Min mosolyogsz? Jó hír? – kérdezi csibefalat. Felpillantok rá jégszín szemeimmel, egyik szemöldököm érdeklõdve emelem fel.

- Tegnap belemásztam Hedvig érzékeny lelkivilágába.

- Õ kicsoda?

- Louisiana állam vámpírura.

Kiejti a kezébõl a kiskanalat, amirõl épp lenyalta a kávécseppeket.

- Jézusom... most mi lesz? Meg fog ölni minket... – suttogja, az asztal felett közelebb hajolva hozzám. Finom szappanillata orromba kúszik, frissen mosott haja lebben minden apró fejmozdulatától. Ujjaimmal félrecirógatom az arcából puha tincseit.

- Olyan nincs, csibém – válaszolom lágyan, mély hangommal szinte dorombolok. – Nekem egy hajszálamat sem képes meggörbíteni egy vámpír sem, hozzád pedig egy sem érhet, amíg én életben vagyok. Mellettem biztonságban vagy, nem kell félned.

Hátradõl, eltávolodik haját cirógató kezemtõl, és hosszan kifújja a levegõt. Még mindig nagyon sápadt, a tegnap éjszakai szerelmi csalódás komolyan megviselte.

- Most mihez kezdünk?

Tetszik hogy kettõnkben gondolkodik.

- Elõször is eszel. Még hozzá sem értél az ételhez.

- Nincs étvágyam...

- Utána visszamegyünk a szobánkba és pihenünk. Éjjel vezettem, szóval pihenésre van szükségem. Este folytatjuk az utunkat, egy egyszerûbb kis esetet néztem ki magunknak, gyakorlásképpen. A részleteket majd este elmesélem. Jó lesz így?

Bólint, és szomorúan a szendvicsére néz. Mielõtt könnyekre fakasztja a zsömlét, megkocogtatom mutatóujjammal az asztalt. Felnéznek rám a babakék szemecskék.

- Egyél csibe.

Nem zavarja a becézés, ami nála szokatlan, de betudom a fájó szívének. Bólint és majszolni kezd.

A szobánkat körbebástyázom a védõigékkel, behúzom a sötétítõ függönyöket és amíg õ elhever a tévé elõtt, elballagok fürdeni. Hajamat alaposan átmosom, megszárítom és derekamon egy törülközõvel visszasétálok. Sóhajtva lehuppanok mellé. Egy pólóban és sortban hever hason fekve, és unottan nyomogatja a távirányítót.

- Ez az én ágyam – jegyzi meg halkan.

- Úgy ám. – Hátam az ágy fejtámlájához támasztom, karjaimat mellkasom elõtt összefonom. – Várom a kérdéseidet.

Lekapcsolja a tévét, elhajítja a távirányítót a fotel felé, feltérdel elõttem. Szóval amíg fürödtem, sírdogált. Ellágyulok, de arcom nem rezdül, csak a szokásos félmosoly játszik szám körül.

Ajkai mozognak, láthatóan próbálja szavakká formálni a benne forrongó kérdés-halmazt, de hosszas vívódás után csak egy szót képes kimondani, azonban abban minden benne van. A szemrehányás, a kérdés, a fájdalom, a csalódottság.

- Miért?

Nem válaszolok, türelmesen várom a kitörést.

- Miért hazudott nekem? És te miért hazudtál? Miért... hogyan...

Felemelem a kezem.

- Nem hazudtam neked. Egyszerûen nem mondtam el, mit tudok.

- Az apám...

Egy órán át beszélgetünk. Mindent elmondok neki róla, az apjáról, és arról, miért tartják õt olyan fontosnak az alvilágban. Egyre jobban belehergeli magát a hisztibe, végül olyat mond, ami komoly hiba.

- Miért maradjak még melletted? Semmi értelme, ennyi erõvel akár...

Mire feleszmél, a hátán fekszik a szõnyegen, ahogy lesodortam az ágyról, és fölötte térdelek. Olyan közel hajolok hozzá, hogy orrunk szinte összeér, ujjaim nyakát fogják, de nem szorítom. Hangom síri hideg.

- Ezt te sem gondolod komolyan. Azok a vérszopók és a dögjeik tették tönkre az életedet, és te még kételkedsz? Jól figyelj, csibe. Ha ellenem fordulsz, életedben az lesz az utolsó cselekedeted.

Ujjaim kihûlnek, érzem ahogy hideg verejték árasztja el õt a halál leheletétõl. Könnybe lábadnak a szemei, ezért elengedem õt, és megtámaszkodom a feje mellett.

- Fogalmam sincs, mihez kezdjek ezután... – szipogja. Csitítóan megpuszilom az orra hegyét, hüvelykujjam égeti a forró könnye, ahogy letörlöm róla. Számat még mindig égeti a futó kis érintés, bõrének melegsége. Vágyakozva puszilom meg arcát, hosszan kiélvezem az érzést. A bennem rezgõ hideget kellemesen felolvasztja a testébõl áradó hõ, és más is. Hátamon érzem kezeinek puha érintését, beleremeg az egész testem. Fú, nem semmi hatással van rám, erre nem számítottam. Állkapcsát végigsimítom számmal, számat kinyitom, és finoman megharapdálom állcsúcsát.

- Gregor...

Kissé észhez térek, felemelem a fejem. Mit is kérdezett? Ja igen. Rekedt a hangom.

- Elõször is gondold végig, mire van szükséged. Elsõsorban biztonság kell, és valaki akiben megbízhatsz. Bosszúra szomjazik a lelked? Bizonyára igen. Én minden vágyadat teljesíthetem, és még ennél sokkal többet is, Milton. Szükséged van rám, és nekem is rád.

- Igen...

Pihegve hunyja be szemeit, ajkai csábítóan elnyílnak. Óvatosan csókolom meg, várom az ellenkezést, de semmi sem történik. Halkan felmordulva adom meg magam az éhségnek, egyik karommal feje mellett könyökölök, másik kezem puha hajába túrom, óvatosan nehezedem rá, miközben nyelvemmel bemerészkedem a puha és édes forróságába. Teljesen elkábít... megõrülök. Megõrülök érte. 

Besétálok vele egy hotelbe, kiveszek egy szobát. A recepciós vénember nem foglalkozik a csupa véres szerkónkkal, valószínûleg hozzászokott már a sok bizarr dologhoz.

Az ágyra fektetem, ám mielõtt a vetkõztetéséhez fognék, sikítva veti oldalra magát, és beletekerõdik a takaróba.

- Látom felébredtél csipkerózsika.

- Áááááááá.

Paff. A földre esik.

- Neked meg most mi bajod van? – firtatom rosszkedvûen, és ledobom kabátomat egy fotelbe. - Mit moziztál a pasi fejébõl?

Felpattan a földrõl és a fürdõbe robog, még az ajtóban visszanéz rám.

- Elõbb fürdök!

Bamm.

Kuncogva lépek a szoba kis hûtõjéhez, és egy kis üveget kiveszek. Jól fog esni valami tömény... Kiöntöm egy pohárba, pottyantok rá jégkockát is. Az ablakból figyelem a környéket. Érzem a likantrópok jelenlétét. Nemsokára számíthatok a helyi banda királyára is, hiszen bizonyára zokon vette a kis látogatásomat. Hehe.

Mikor az utolsó kortyot is eltüntetem, meghitt öklendezés hangjait hallgatom. Nincs valami erõs gyomra, de majd hozzászokik.

Elõkerül végre egy törülközõbe csavarva. Próbál észrevétlenül beosonni a ruháiért, de az én szuper érzékszerveimet nem lehet kijátszani olyan könnyen.

- Végre készen vagy… kikérdeznélek, míg friss az élmény.

Rajtakapottan kuporodik a fotelbe, megadja magát egy kis sóhajjal. Ha tudná, hogy mennyire szexis ezzel a vizesen göndörödõ lángvörös hajával és a sápadt bõrével, nem nudizna így elõttem.

- Mit akarsz tudni?

- Ugye nem komolyan kérdezted? – kérdezem a vállán rezgõ kis vízcseppet figyelve. Kiszárad a szám a vágytól, de akkor is most fontosabb dolgom van.

A fotelben heverõ kabátomat maga köré tekeri.

- Muszáj így bámulnod? Hol a táskám?

Gúnyos kis félmosollyal nézek rá. Bámulnám? Nem hinném. Én gyakorlatilag felfalom a tekintetemmel.

- Ha válaszoltál elmondom.

- Annyit láttam, hogy a férfi és a nõ bementek oda, kerestek valakit, majd a csapos azt mondta nekik, hogy hátul egy fészerben vagy miben van egy lejárat, amit csak vérrel tud felnyitni.

A francba! Felszisszenve szorulnak ökölbe kezeim. Mivel már elmentem onnan, biztos hogy megléptek a búvóhelyrõl a mákvirágok. Kurva élet.

– A cuccod az ágy alatt van.

Kirobbanok a szobából, visszasietek a kocsimhoz és elhajtok, padlógázzal. Meg sem állok a kricsmi ajtajáig, majd megkerülöm az épületet. A rejtekajtó tárva nyitva, odalent egy teremtett lélek sincs.

Káromkodva rúgok az ajtóba, majd a karórámra pillantok. Késõ van már nagyon, Milton is hullafáradt. Holnap reggel elsõ dolgom lesz hogy bepakolom a kocsiba és idehozom, hátha lát valamit. Semmilyen energiafoszlányt sem hagytak hátra amit követhetnék, így csak Milton marad. Még egy kibaszott keréknyom vagy lábnyom sincs!

*

Amikor rosszkedvûen visszatérek a szállodába, õ már édesdeden szundikál az ágyában. Olyan kis aranyos így, mint egy kis hernyó. Egy védõigével lezárom az ajtót, majd az ablakokat és ledobálom ruháimat. A fürdõben egy forró zuhany segít ellazulni feszült izmaimat, de a legjobb lazítás egy jó kis kefélés lenne azzal a csábító szépséggel odabent.

Hah, mit nem adnék, ha meztelenül, igézõ mosollyal várna odabent, és tárt karokkal várná hogy rávessem magam...

Bilibe lóg a kezem.

Szárazra törlöm magam, és meztelenül sétálok be. Úgyis alszik.

A másik ágyhoz lépek, belehajítom magam, fegyvereimet a párnám alá és mellé teszem, majd fejem alá fûzöm karjaimat és a plafont kezdem bámulni. Milton halk hortyogása álomba ringat.

*

Bamm!

Az ajtót veszett hévvel döngölik.

Milton sikkantva ül fel, nekem már egyik kezemben kedvenc hullámos pengém, a másikban 45-ösöm. Csõre töltve.

- Mi az? Ki az? – kérdezi ijedten, majd felém fordul és zavartan elkapja meztelen testemrõl tekintetét. Már a szoba közepén állok, az ajtóval szemben. Érzékeim megsúgják: akármi is van odakint, nem ember. És kurva erõs. Beleszagolok a levegõbe és gonosz mosolyra húzódik a szám. Milton mellém oson, maga körül a takaróval.

- Nem akarsz felöltözni? – kérdezi nem titkolt bosszúsággal. Már nem fél, biztonságban érzi magát mellettem. Ez hízelgõ.

- Nyisd ki az ajtót.

Odakintrõl artikulálatlan ordítás zendül, Milton összerándul.

- Te megõrültél? Ha az a valami bejön ide...

- Nyisd ki az ajtót.

Óvatosan odaólálkodik, kattint a záron, majd kinyitja az ajtót, félreugrik és mögém szalad. Nagyon aranyos, szeretném megharapdálni egy kicsit a takaró alól kivillanó fehér vállát, de most nem érek rá.

Mosolyogva figyelem az ajtó elõtt álló férfit. Haja sûrû hullámokban verdesi széles vállait. Egyszerû farmerben és ingben van, szemei sárgán izzanak zord arcában. Bozontos szakálla remeg a felindultságtól. Újra felemeli kezét, és rácsap a levegõre az ajtó elõtt, amitõl a levegõ vízként fodrozódni kezd, és felizzanak a mágikus jelképek majd elfoszlanak.

- Mi az? Nem tud bejönni? Miért? – suttogja mögülem kikukucskálva Milton.

- VADÁSZ! – bõdül a vérdög, de nem foglalkozom vele. Leeresztem fegyverrel teli kezeimet, és a kanapén heverõ táskámhoz lépek. Komótosan öltözni kezdek.

- Mi is vagyok én, Milton?

Már felöltözve lép újra mellém, sápadtan rágcsálja ajkait.

- Nekromanta.

Bólintok.

- Az ajtót egy pecsét zárja le, ahogy minden kijáratot. Ezeken sem élõ, sem holt nem tud átjutni, ha én nem akarom.

Felveszem a bõrdzsekimet is, megállok elõtte és mosolyogva nézek le rá. Állának hegyét két ujjam közé csippentve emelem fel csinos arcát.

- Még én sem? – kérdezi, szemeiben dühös fény villan.

- Különösen te nem. Sosem hagynám, hogy egy ilyen értékes kis madárka szárnyra kéljen és elrepüljön.

- VADÁSZ! – ordítja ismét a vendég. Sóhajtva elengedem Miltont, és az ajtóhoz sétálok.

- Fáradj be.

Hirtelen beesik az ajtón, és kiterül a padlón. A következõ pillanatban már a hátán ülök, és nyakához szorítom a késem.

- Te.... – hörgi nyálát frecsegtetve, de azonnal elhallgat amikor erõsebben a bõréhez szorul a penge. Ahogy elõrehajolok, hajam arcomba hullik.

- Üdv, király – szólalok meg hûvösen. – Köszönöm, hogy tiszteleted teszed nálam, és megkímélsz a felesleges fáradalmaktól.

Kellemes beszélgetésünk során kiderül, hogy a tesóját szorongattam meg nemrég. Hát ez van. Elmesélem neki, hogyan fogom kivégezni az egész klánját vele együtt, ha nem adja fel a két bûnözõ vérfarkast. Hamar sikerül meggyõzni.

*

Egy órával késõbb, a kormány mögött ülök, lábam a gázon, úgy száguldunk keresztül a városon. A hátsó ülésen Milton sápadtan kucorog, miközben mellettem tajtékzik a haragtól a helyi vérfarkasok királya.

- Ott! Arra! – mutatja nagy bütykös ujjával. Megállunk egy ház elõtt. Õ kiszáll és az ajtóhoz siet, én pedig hátrafordulok Miltonhoz.

- Bármi is történik, te ne hagyd el az autót.

- Rossz elõérzetem van – nyögi a homlokára szorított kezét leengedve. Csodaszép szemeiben csak nem aggodalmat látok?

- Láttál valamit?

Megrázza fejét, vörös fürtjei izgatóan hullámzanak mozdulatára.

- Ne menj be oda. Valami... valami nem stimmel.

Zsebembõl elõhúzok egy kis erszényt és felé dobom.

- Fogd. Tartsd magadnál és vigyázz rá.

Megfogja és elfintorodik.

- Ez büdös! Fúj, mi ez? – Óvatosan felemeli két ujjal és én felnevetek.

- Minden vérállat utálja a szagát. Amíg ez nálad van, nem támad meg egy sem. Maradj itt, mindjárt jövök.

Zene

Kiszállok a kocsiból, és mély levegõt veszek. Egy közepes faház a semmi közepén. Fák, moha és sehol semmi életjel. Még madarak sem szöszölnek a hajnali szürkületben. Behunyom szemeimet, kiterjesztem érzékeimet a szokott módon. Odabent három vérlény. Egyikük Dominick, a király. Idáig hallom ahogy ordítozik a másik kettõvel. Amíg leköti õket, én közelebb sétálok. Hosszú bõrkabátom minden léptemre meglebben. Egyik kezemmel végigsimítom a prémgallért és elvigyorodom ahogy a holdfényben megcsillan az ezüstgyûrûm. Imádom ezt. Szeretek... vadászni.

Testembõl kitör a hideg nekromancia, és lefagy a levegõ is. Hideg kúszik körém, a ház ablaküvegeire jégvirágok nõnek, és tudom hogy mögöttem az autót is dér borítja, az üvegein pedig szebbnél szebb fagymotívumok képzõdnek. A sír hidege... mindennél fagyasztóbb.

- Gregor! – hallom tompán Milton hangját.

- Maradj a kocsiban – válaszolom halkan, de tudom hogy hallja. Nincs már a mágikus körön belül semmi, amit hallani lehet. A halál néma csendje ülepedik mindenre. Lépteim alatt roppan a fagyott mohával borított megkeményedett föld. Egy lökés, és apró szilánkokra törik a bejárati ajtó.

Belépek.

Elszabadul a pokol.

A király halálsápadtan szorong a sarokban, miközben a két másik vérfarkas nekem ront. Visszapattannak testemrõl. Hideg mosollyal lépek közelebb hozzájuk, s ahogy újra és újra visszaveri a testemet védõ mágikus erõ a támadásaikat, úgy gyengülnek el egyre inkább. Érzem a testemen a tetoválásaimat felforrósodni. A halál hidegében szinte égetõ érzés. És jó. Nagyon jó.

Mindig vissza kell fojtanom az erõmet, nem szabadulhat el, és erre jók ezek a tetoválások. Nélkülük már elnyelte volna tudatomat a halál hideg õrülete. És a vérszomj.

Megragadom a nõ és férfi félig átalakult testét a nyakuknál fogva, és felemelem õket. Egy falhoz szorítom mindkettõt.

- Florida állam által kimondott ítélet alapján, a mai napon likvidálásotokra kerül sor az alábbi törvény megsértése miatt: Kettes paragrafus, elsõ bekezdés. Az ítélet halál.

Hátborzongató reccsenõ hang töri meg sikolyuk hangját.

Ennyi.

*

Amikor egyedül visszatérek a kocsihoz, már olvad az ablakról a jég. Odabent a hátsóülésen kuporog Milton, és dideregve, fogait összekocogtava néz rám ahogy egy fekete nejlon zsákot beteszek az anyósülésre, majd a volán mögé ülök.

Nem szól semmit, nem is kell. Tudja jól, hogy nincs értelme.

A visszapillantó tükrében látom, hogy szemeim még mindig hidegen csillognak. Nehezen csillapodott az erõm, a sír fagyos lehelete még mindig árad testembõl.

- N-nem lehetne feltekerni a fûtést? – kérdezi halkan. Felcsavarom maximumra, és mielõtt beindítom a motort, leveszem a kabátom és hátradobom rá. Valamit köszönetfélét motyog, majd magára húzza azt is.

Egy óra alatt érünk vissza a szállodába. Ennyi elég is, hogy megnyugodjak. Kisegítem õt a kocsiból, alig bírnak mozogni a lábai. Remeg, fázik.

- Éhes vagyok. Megrendelem a reggelinket, addig te vegyél egy forró fürdõt – mondom neki halkan.

- Jó...

Egy órával késõbb, már felfrissülve ül velem szemben a szobánk asztalánál, és az elõtte gõzölgõ palacsintát bámulja.

- Nem vagy éhes? – kérdem két falat között.

- Nem tudok enni. Alig egy órája öltél meg két embert... hogyan tudnék legyûrni akár egy falatot is?

Homlokomat ráncolva nézek rá, és belekortyolok a kávémba.

- Vérállatok voltak, nem emberek. Te is láttad mit mûveltek, még kegyes is voltam hozzájuk. Nem szenvedtek... annyit.

Nyöszörgõ hangot ad ki, látom hogy teljesen kiakadt.

- Mi... mi volt a zsákban? Ugye nem...

Elengedem fülem mellett a kérdést, és rendelek még egy bögre kávét. Fel kell melegednem, de tudom hogy ez csak átmeneti segítség. A hideg belülrõl kínoz, és eltart egy darabig amíg alábbhagy.

Õ már túl van egy forró fürdõn, nem érzi már a halál hidegét. Vörös fürtjei a nyakában nedvesen kunkorodnak, sötétbarna szállodai köntöse mellett tejfehér bõre még sápadtabb. Finom édes illata felém kúszik minden mozdulatára.

Sötét vágy mar testembe, ahogy õt figyelem. Bõrének meleg puhaságára, szájának nedves forróságára vágyom. Uralkodom magamon, hiszen jól tudom hogy a lelkem sötét oldala mit mûvelne vele, ha most engednék a csábításának.

- Tulajdonképpen most sikerrel jártál, nem?

Beleszúrom villámat a palacsintába és egy újabb falatot bekapok. Nincs kedvem most beszélgetni. Máshoz lenne kedvem. Õ zavartalanul folytatja, és már pontosan tudom melyik lemezt teszi fel.

- Akkor most már elengedsz? Végülis elkaptad õket. Már nincs semmi teendõnk.

Megcsörren a mobilom a zsebemben. Megtörlöm számat, elõveszem és a kapott üzenetet elolvasom. Egy veszélyes vámpír, aki megölte emberi társát, különös kegyetlenséggel. Bõvebb tájékoztatást emailben küldenek. Remek.

- Fejezd be a reggelit, utána indulunk.

- Mi? De hová?

- Orlandoba.

- Közép-Florida? De hát én...

Faképnél hagyom, és a táskámat kezdem pakolni.

Alig fél óra múlva már a kocsiban ülünk. Õ duzzog mellettem, én vezetek. Ismerõs szitu.

- Örökké nem zsarolhatsz! Ezt nem teheted! El kell engedned, hisz megtettem amit akartál, és...

Fék.

Felé fordulok, és azonnal ajkába harapva hõköl hátra.

- Háromszáz.

Csodálkozva néz rám.

- Tessék?

- Ennyit kapsz hetente, ha hajlandó vagy velem dolgozni.

- Háromszáz dollárt?

- Igen. Hetente. Ha nagy fogást kapunk el, a vérdíj harminc százalékát is megkapod.

Jól láthatóan fogalma sincs mit gondoljon.

- Én is legyek v-vadász? De hát...

Elmosolyodva érintem meg szép kis arcát. Finoman megcirógatom, és azt kívánom, bár lennék jóképû és dögös. Sajnos nem vagyok, így arra az esély, hogy a szeretõm is legyen, ne csak a csicskám... hát kevés. Megrezzen a jéghideg ujjaim érintésétõl. Nemrég használtam az erõmet, még hideg a testem.

- Nem lennél vadász, csak egy segítõ. Nem minden meló ilyen véres és nehéz, általában sokkal könnyebb. Majd meglátod.

- És Thomas?

Felhorkanva engedem el õt, és visszadõlök az ülésre. Ujjaim a kormányon pihennek, de még érzem bõrének finom melegét hideg ujjaimban.

- Mi a búsért olyan fontos neked az a vérdög? Bizonyára már rég talált helyetted valaki mást, és vígan ûzi a nyulakat az erdõben.

- Ne beszélj így róla! – csattan fel sértetten. – Nem ismered, fogalmad sincs milyen! Õ nagyon...

- Fúj, ne kezdj itt nekem áradozni róla, jó? Szeretném nem kihányni a reggelimet.

- Cöh – hátraveti haját a válla felett, és felhúzza az orrát. Vigyor kúszik arcomra. Csípem a srácot.

- Ha jól sejtem, nem vet fel a pénz.

- Dehogynem! – válaszolja gõgösen. – Éppenséggel felvet.

- Valóban? – nézek rá felhúzott szemöldökkel, miközben ráadom a gyújtást. – Ezért laksz egy lepukkant házban, és a bankszámládon van tíz, vagyis inkább nyolc dollár, valamint kétezer dollár tartozás.

- Te nyomoztál utánam? – kérdezi felháborodva, és még az arca is kipirul dühében. Piros lámpa, így elégedetten rávillanthatok egy Gregor-féle sunyi mosolyt.

- Ugye nem képzeled, hogy csak úgy összeállok bárkivel? Úgy tudom komoly gondjaid adódnak záros határidõn belül a tartozásod miatt, mert munkád sincs. Nálam egy hónap alatt összekuporgatnád a kellõ pénzt, ráadásul a mai zsákmányért is kapsz egy szép summát tõlem.

Mélyen elhallgat, és sokáig meg sem szólal. Szinte hallom a fejében kattogó kerekeket.

Megállunk tankolni és ebédelni.

Az étteremben alig lézeng néhány vendég, így egy kényelmes sarokasztalhoz ülünk. Látom az arcán, hogy megérett benne a döntés. Elégedett mosollyal nézek rá.

- Halljam a feltételeidet.

Farkaséhes vagyok, rávetem magam a sült steakre, közben õt figyelem ahogy finom kis mozdulatokkal eszegeti a raguját. Szeretem bámulni õt.

- És mit is csinálnék tulajdonképpen? – kérdezi halkan. Kristálykék tekintetét a szemeimbe fúrva. Belekortyolok a gyümölcslevembe.

- Amit eddig. De távol tartanálak a véres dolgoktól, nem úgy mint eddig.

- És mikor mehetek haza?

Felhorkantok és beledöföm a villámat egy krumpliba.

- Amikor szabadnapot kapsz. Illetve akár most is mehetünk, hogy összepakold a cuccaidat egy hosszabb útra, és elbúcsúzz a...

- Ki ne mondd! – emeli fel kezét duzzogva. Elvigyorodom. Már ennyire ismer, pedig csak néhány napja vagyunk együtt. Jól van.

- Idõvel hozzászoksz a dolgaimhoz, majd meglátod.

Homlokráncolva mered a tányérjára, és hosszú percekig semmi mást nem tesz. Befejezem az evést, és a kávét kortyolgatva figyelem õt. Túl szép.

- Kétezer dollár... – dörmögöm halvány mosollyal, szemeim ravaszul csillannak amikor felpillant rám. Az adósság említésétõl ráncok jelennek meg homlokán.

- Oké, elvállalom, de van néhány feltételem.

Hátravetem vállam felett a hajamat, és közelebb hajolok hozzá az asztal felett.

- Hallgatlak.

- Azonnal indulunk haza. Látni akarom Thomast.

- Oké. – Elhúzom a számat.

- Ezentúl minden küldetésnél, amikor megszállunk valahol, külön szobát akarok.

- Ez nem mindig megoldható, te is tudod. Ráadásul ha másik szobában vagy, nem tudlak megvédeni.

Rémülten nyel egyet.

- Akkor... akkor külön ágyat.

- Ez rendben van – bólintok mosolyogva.

- És... – hirtelen elpirul és lehajtja fejét. Sápadt, tejszerû bõrén a pír elképesztõen jól mutat. Vágyam felhorgad, és szám sarkára mosoly kunkorodik. – És... szóval...

- Semmi csábítás? – segítek neki mély, doromboló hangomon.

- Igen! – veti fel a fejét büszkén. Rákönyökölök az asztalra, és mosolyogva figyelem.

- Nem is tudom ki mászott az ölembe a kocsiban... – szavaimtól lángrózsákba borul az arca. – Továbbá éjjel az ágyban sem én bújtam hozzád.

- Én... én... – dadogja, elképesztõen édesen. Halkan felnevetek.

- Aranyos vagy. Ez minden?

- Nem... még van valami.

- Igen?

- Ne legyél annyira kegyetlen másokkal.

Meglep ez a hirtelen kijelentés. Mosolytalanul dõlök hátra a székemben, ujjaimmal az asztalon kezdek dobolni.

- Sajnálom, a módszereimen nem változtatok és jó okom van rá. Azonban azt megígérhetem neked, hogy ha velem leszel, megkíméllek ezektõl. Rendben?

Bólint.

- Rendben. Akkor ezt megbeszéltük. – Elõveszek egy borítékot és elé teszem az asztalra. Csodálkozva nézi. – Az elsõ fizetésed.

Karcsú, fehér ujjai közé veszi, kibontja és ijedten ejti ki kezébõl.

- Ez rengeteg pénz... – nyögi tágra nyílt szemekkel.

- Csak ötszáz dollár – vonom meg a vállam. – A vérdíj harminc százaléka. Néhány nap múlva letelik az elsõ hét amit velem töltesz, és kapsz még háromszázat.

Zavartan babrálja a borítékot.

- Úgy érzem, mintha eladtam volna a lelkemet a sátánnak – suttogja. Felnevetek, kissé sátánian. Hehe.

- Ellenkezõleg, kiscsibe. Átálltál a jó oldalra. Indulhatunk?

Bólint. Rendezem a számlát, és a kocsihoz sétálunk.

- Ha most elindulunk, holnap délutánra megérkezünk.

- És a küldetések?

- Lett volna egy nem olyan komoly munka, de nem számít. A kis falatokat meghagyom a gyengébb vadászoknak. Most inkább hazaviszlek.

- Van több vadász is?

Miközben vezetek, eltelik a délután azzal, hogy õ faggat én pedig válaszolgatok. Tetszik hogy így felengedett a társaságomban. Mostmár tudja, hogy van egy nagy központunk, hogyan mûködik a szervezetünk. Azt persze nem kell tudnia, hogy én más vagyok mint a többi fejvadász.

Beesteledik, és egy kis panzióban szállunk meg. Egy kétágyas szobát foglalok, s amikor vacsora után felvisszük a csomagjainkat, sóhajtva dobja el magát az egyik ágyon. Az ablakhoz lépek, kezemet elhúzom elõtte, mintha egy láthatatlan pókhálót akarnék letörölni. Hangtalanul morzsolom el az igéket, majd a ajtónál is megismétlem.

- Szóval ezért kell egy szobában lennünk mindig? – kérdezi. Hátrapillantok rá a vállam felett. Az oldalára fordulva figyel, könyökére támaszkodik. Nagyon szexis. – Megint lezártad a bejáratokat?

Ledobom hosszú bõrkabátomat, és leülök egy fotelbe.

- Jegyezd meg kis asszisztensem, hogy velem vagy a legnagyobb biztonságban. Minél közelebb vagy hozzám, annál inkább. – Az utolsó szavak inkább tûnnek szexuális ígéretnek, mint bármi másnak.

Erõteljes kopogás zavarja meg a meghitt kis percet, amikor is õ pirul és én bámulom. Ijedten összerezzen, még él benne az elõzõ éjszaka. Felpattan, sápadtan mered az ajtóra.

- Nyugi. Csak egy ember jött – sóhajtom. Kifizetem a csomagot, átveszem és besétálok vele.

- Az micsoda? – kérdezi kíváncsian. Leül mellém a sarokban lévõ asztalhoz és kíváncsian figyeli ahogy kibontom. Egy míves faragással díszített tok kerül elõ. A tõr nyelén pillangó motívumok, s amikor kihúzom a pengét a hüvelybõl, hullámos, teljesen fekete.

- Egy tõr? – suttogja áhítattal. Megszagolom és elégedetten elmosolyodom. Leteszem elé.

- A tiéd.

Mintha két fejem nõtt volna, úgy bámul rám.

- Hö? – kérdezi nagy szemekkel, nem túl értelmesen.

- Neked rendeltem. Szükséged lehet rá, mert nem lehetek mindig melletted, hogy vigyázzak a formás kis hátsódra.

Finom ujjai közé veszi a csicsás kis fegyvert. Jól áll neki.

- De miért nem inkább egy pisztolyt, vagy... bármi mást? – motyogja, lassan kihúzva a pengét a hüvelybõl.

- Az szart sem ér, ha egy vámpír vagy vérfarkas támad rád. A többirõl nem is beszélve.

Megcsodálja a fekete pengét, de mielõtt ujjával is megsimogatná, megállítja a hangom.

- A helyedben óvatosabb lennék.

Szót fogad, nem ér hozzá.

- Mitõl fekete?

- Mert ónixból faragták.

- Nem acél? – kérdezi csodálkozva. Szemmel láthatóan elbûvölte a penge fekete csillogása.

- Az ónix sokkal csúnyábban sebez. Ha ezzel megvágsz egy vérállatot, nagyon komoly fájdalmakat okoz. A vámpírt pedig lelassítja épp annyira, hogy elmenekülhess. Ezért rendeltem neked.

- Köszönöm.

- Megvan még a talizmán?

- Az a büdös bigyó? – fintorodik el. Elvigyorodok.

- Igen, a büdös bigyó.

- Aha, beletekertem egy zacskóba és a táskámban tartom.

- Helyes. Akkor nézegesd az új játékodat, addig én lezuhanyzom.

Magára hagyom, és a forró víz alá állok. Ah igen... ez kellett. Még érzem a testemben a hideget, ez ellen nem tehetek semmit. Ha az erõmet használom, néhány napig még érzem. Derekamra tekert törülközõvel sétálok vissza. Õ már a tévé elõtt ül, a híreket nézi, közben a tõr hüvelyét cirógatja ujjaival. Tetszik, hogy ennyire örül neki. Valószínûleg nem sok ajándékot kapott eddigi életében. Elkomorulok. Az infók amiket a központban kaptam róla, eléggé hiányosak. Meglépett otthonról, apuci pedig már halott. Egy vámpír végzett vele. Vajon tudja?

És vajon azt tudja, milyen különleges? A központban sem tudja senki, hogy az asszisztensem egy médium, mert olyan kevés van belõlük és annyira keresettek, hogy csak bajba sodornám. Megindulna érte a harc. Ezt sem ártana megbeszélni vele.

Leülök mellé a kanapéra.

- Nem akartál felöltözni? – firtatja, finom hangjában nem titkolt nehezteléssel. Elengedem a fülem mellett, és az elõttünk álló dohányzóasztalra pillantok.

- Te kakaót iszol?

- Igen. Na és? Talán nem tetszik?

Mosolyogva nézek le rá. Így ülve épp a vállamig ér. Lábait felhúzva kucorog, mint egy kis veréb a fán.

- Ne vigyorogj – motyogja, arcát gyerekesen felfújja.

- Amikor ennyire édes vagy, nem tudok nem mosolyogni. – Õszinte szavaim vörös foltokat csalnak arcára.

- Nem vagyok édes. És gyerek sem.

Ilyet nem is mondtam.

- De gondoltad. Gyerekesnek tartasz.

Felhúzom a szemöldököm.

- Ezt olvastad ki a fejembõl?

- Nem, csak sejtem.

Elmosolyodom.

- Ha rád nézek, nem egy gyereket látok. Vannak édesen butácska tulajdonságaid amelyek aranyossá tesznek, de igazából te egy felnõtt férfi vagy. Egy különleges és csodaszép példány.

Elfelejt levegõt venni, arca pedig teljesen lángba borul.

- Különleges...? – motyogja orra alatt, nem tudván, hogy nekem milyen jó a hallásom.

- Igen. Különleges vagy.

Megremegnek ujjai, amelyekkel a tõrt cirógatja. Lesütött szemekkel, csendben ül mellettem. Emészti szavaimat. Nem sokat dicsérgették õt eddig, s ha belegondolok... talán soha nem is szerette õt senki. Talán attól a vérkutyától kapott némi törõdést, de azt inkább hagyjuk.

- Ezt csak azért mondtad, mert van egy képességem...

Felé fordulok, elveszem tõle a kést és az asztalra teszem. Állát megfogva kényszerítem, hogy a szemembe nézzen.

- A képességeid is hozzád tartoznak, ugyanakkor az aranyos kis természeted és a szép lelked is a tiéd. Az egységes egész számít, sosem a részletek, Milton. Én, aki szintén különleges képességeim poklában nõttem fel, nálam jobban senki nem érti meg az érzéseidet.

- Gregor...

Mosolyogva cirógatom meg szép arcát, s élvezettel megborzongok amikor megérinti mellkasomat. Ujjai a tetoválásaim vonalát követik. Elrántja a kezét, amikor meglátja az ágyékomnál duzzadó törülközõmet.

- Nos, nem tagadom, hogy a tested sem hagy közömbösen – vigyorodom el. Eltol magától, lángvörös arcocskával csúszik hátrébb. Követem, és már hanyatt is fekszik, s én fölötte térdelek. Egyik kezemmel feje mellett támaszkodom, a másikkal pedig selymes haját cirógatom.

- Olyan hideg a bõröd – mondja ahogy mellkasomnak feszíti tenyerét.

- Ez az ára, ha sokat használom a nekromanciámat.

- Az ára?

- Minden különleges erõnek, amit használnak, ára van. Te is keményen megfizettél a képességedért. Igazam van?

Szomorúan néz fel rám. Szemei elhomályosulnak, ajkai megremegnek. Tudom hogy belelát a fejembe, érzi mennyire kihûlt a lelkem, és sóvárgom az érintés után.

- Ha átölellek, akkor enyhül benned a síri hideg, igaz?

Bólintok.

Kezei mellkasomról vállaimra csúsznak, érintése nyomán melegség árad szét bennem. Karizmaimat is végigsimítja, s én behunyt szemekkel élvezem. Lassan, óvatosan lejjebb ereszkedem rá, s halkan felnyögök a gyönyörûségtõl, amikor megadóan feltárulkozva ölel magához. Nyakába fúrom arcomat, hajamban mamató ujjait érzem. Belemosolygok a bõrébe.

- Nem gondoltam, hogy ennyire szenvedsz – suttogja.

- Hozzászoktam – súgom. Megborzong a bõrét cirógató leheletemtõl. Belecsókolok puha bõrébe, farkam keményen lüktetve ér nadrágján keresztül az ágyékához. Összerándul, mocorogni kezd alattam. – Ne félj, nem támadlak le. Ez egy normális reakció a testemtõl, hiszen túl szép vagy és édes. De ettõl még nem foglak leteperni, van önuralmam.

Vágytól mély a hango. Mély, megkönnyebbült sóhaj szakad fel belõlem, behunyt szemekkel élvezem a testébõl felém áramló meleget.

- Nagyon ijesztõ voltál akkor. – Tudom mire gondol, de nem szólalok meg. - Féltem tõled. Csak ezért nem menekültem el, mert lebénított a rettegés.

- Most nem félsz.

Nyakam köré fonódnak kis karjai, lábait is széttárja hogy még közelebb kerülhessek hozzá. Végigsimítom egyik kezemmel a combját, a másikkal pedig könyökömre támaszkodom, hogy ne nyomjam agyon a súlyommal. Nagyon kicsike, azonnal kipurcanna alattam. Számmal végigsimítom finom illatú, puha nyakát. Amikor felsóhajt, megízlelem bõrét. Finom édes, s a nyelvem alatt hevesen lüktet a pulzusa. Felforrósodik testem a vágytól, a síri hideg végleg elenyészik, kegyetlen sóvárgást hagyva üres helyén.

Finoman eltol magától, s én engedelmesen emelkedem fel róla. Pihegve, kipirulva fekszik elõttem. Halkan felmordulok a látványtól, és felcsúszott pólója alól kikandikáló hasára simítom ujjaimat. Megborzong. Ujjaim bekúsznak pólója alá, halvány mosollyal nézek ködös kis szemeibe.

- Bármit megadnék, hogy veled hálhassak – dörmögöm vágytól rekedten. Mélyen elvörösödve tolja el kezem.

- Nekem már van valakim.

- Tudom.

Felállok és lecsúszik rólam a törülközõ. Ágaskodó férfiasságomat meglátva szemei elé kapja kezecskéit. Érzékien, mély hangon felnevetek és inkább otthagyom a kanapén, mert még egy perc és rámászok, ha akarja ha nem.

- Fáradt vagyok, ideje pihenni. Tiéd a fürdõ, Milton.

Az ágyamba dobom magam, és mély sóhajjal elernyedek. A vágy és a köztünk kialakuló különleges kapcsolat melegsége ellazít. Álomba zuhanok.