Meg a szüleim is! Idehívatnak, elmondják, illetve nem, elnézést, adnak egy papírt, hogy mit KELL csinálnom, mintha én is egy alkalmazott lennék! Meg se kérdezik, hogy akarok-e segíteni, ráadásul az hagyján, hogy csak elvétve, a színpadon kívánnak nekem is boldog karácsonyt, de a születésnapomról minden egyes átkozott esztendõben elfeledkeznek, pedig nem csak a karácsony létezik! Ó, elnézést, azt hiszem, hogy tévedek. A karácsony létezik, hiszen az növeli a hírnevüket, szerepelhetnek az újságban, mint a szegények pártfogói (akikre évente csak egyszer gondolnak, de az már mellékes, mind az embereknek, mind a lapoknak), építgethetik a kapcsolataikat és még anyagi bevétel is, hiszen nem a teljes adományt adják ám oda. Miért is tennék? Nincs elég pénzük.  Az én születésnapom ezzel szemben elenyészõ, sõt inkább a nullával egyenlõ és csak veszteséget hoz a házhoz.

-Uram, ezeket hova vigyük? –hallok meg a hátam mögül egy hangot, mire hátranézek és pár munkás áll mögöttem a bálra hozott élelemmel libasorban, mintha én lennék az anyjuk. Nagyszerû…

-Oda ahova tavaly meg tavalyelõtt is, mégis mit gondolt? – morgok rá szúrós szemekkel. Vajon miért rendezzük ugyanazokkal az estélyt évrõl évre, ha nem azért, hogy az ilyen apró dolgokat ne kelljen százszor a szájukba rágni? De hát ez van, jó és legfõképpen olcsó munkaerõt nehéz találni. – Amúgy meg önthetik az útra is, hiszen a szegényeknek gyûjtünk, hogy legyen mit enniük. Az úttest mellõl bárki elvihetné, aki rá van szorulva. – szavaimra meglepõdik, szólna vissza is, de még épp idõben eszébe jut, hogy ki is a fõnök és elmegy, majd sorban a többiek, akik szintén kicsit hitetlenkedve bámulnak. Nem értem minek, õk is tudják, hogy nekem van igazam.

Alig várom, hogy befejezhessem az egyetemet, hiszen akkor már senki sem tudna visszatartani, odamennék, ahova csak szeretnék és engem az sem érdekel, ha egy háborús övezetbe csöppenek, csak ezt az ünnepet ne kelljen többé átélnem. De létezik-e még olyan hely a világon, ahová a csoki mikulások és a csendes éj még nem tört be?

Lassan elindulok a szobámba, hogy átöltözhessek, hiszen nem léphetek fel abban a ruhában, amiben a fél napomat töltöttem. Ráadásul szeretnék egyedül lenni. Idegesít ez a vigyorgó tömeg, és ha még a szüleimmel is összefutok véletlenül, akkor õket is el kell viselnem. Tényleg… már három napja itthon vagyok, de csak akkor láttam õket, amikor átadták a papírokat, hogy mit kéne csinálni. Ezek után kívánjon nekem még egyszer valaki kellemes ünnepeket! De legalább az én drága szaxofonom nem hagy el soha.
Nosztalgiázgatva törölgetem egy mûszálas kendõvel az én drágám, hogy minél szebb és szebb legyen, méltó a hangjához, mikor az összes lámpa hirtelen kialszik, még a kerti villanyoszlop fénye is eltûnik. Áramszünet? De hát nem jelentették be és még hóvihar sincs, hogy bármelyik drót is tönkre mehetne. Ám mielõtt felállhatnék, hogy kimenjek a szobámból körbeérdeklõdni, hogy van-e valaki aki okosabb-e nálam az üggyel kapcsolatban, az ablak hirtelen kivágódik utat engedve a jeges, decemberi szélnek.  Odarohanok, hogy gyorsan becsukjam, mielõtt még megfagyok, de mikor már éppen sikerülne a mûvelet pár világító, vékony, fehér ujj jelenik meg középen. Hangosan felkiáltva ugrok egyet hátra és kapom kezembe az elsõ olyan tárgyat, amit önvédelmi eszközként tudnék használni, szerencsétlen szaxofonom.

-Azel Scrooge… - susogja a szél hangján a furcsa fényt árasztó idegen, aki minden egyes másodpercben változik, hol öregebbé, hol fiatalabbá, de sosem marad ugyanaz. Na jó… tudtam én, hogy volt valami a forró csokiban…  furcsán keserû volt… de akkor miért csak most kezdek el hallucinálni?

-Ki vagy és mit akarsz?- kérdem kissé remegõ hangon, de határozottan és egy pillanatra sem veszem le róla a szemem, miközben bemászik az ablakon.

- Én a múlt karácsonyok szelleme vagyok és azért jöttem, hogy megmentselek. Vagyonos szüleidnek sincs olyan hosszú bûnlajstroma, mint a te fagyos szívednek.

- Fagyos szív? Ugyan már! Minden évben én szervezem ezt a borzalmat! Zaklass egy sorozatgyilkost a börtönben, ne engem! – dobom el a kezemben levõ tárgyat indulatomban, hogy utána azért aggódjak, hogy nem esett-e baja.  Már hátat fordítva indulnék el, hogy szóljak a szüleimnek, hogy tetszik az új bûvész, de inkább rúgják ki. Azonban az ajtó nem nyílik. – Hé, most vagy kiengedsz, vagy nem érdekel, hogy mennyi éhes szájat kell betömnöd és kirúglak.

-Már most elküldenél? Pedig még nem is indultunk… - susogja egyszerre távolról és közelrõl, belekapaszkodva a vállamba és egy rántást érezve bennem akadnak a felháborodott kérdések a fenyegetésekkel együtt. Mikor a kellemetlen érzés elmúlik az émelygéssel együtt, kinyitom a szemem és a bálteremben találom magam. De ez nem az, ami már fel van díszítve. Ez egy másik… arany és fehér… de a mi termünk, a mi dekorációnk.

-Nézd… - susog és félig ráncos, félig gyermek ujjával a terem másik végébe bök, ahol egy öreg néni üldögél szomorúan, egyedül, társaság nélkül. A kutya sem törõdik vele. Olyan ismerõs…

-Annabell néni! – kiáltok fel meglepetésemben. – Mit keres õ itt? Nem az öregek otthonában lenne a helye? Milyen fiatalnak néz ki!

- Mondtam már, hogy az elmúlt karácsonyok szelleme vagyok, ez is egy réges régen elmúlt ünnep.

-De szellemek nem léteznek, különben is… - akad meg bennem a szó, mikor régi, gyermekkori önmagam elszalad elõttem és az öreg hölgy elõtt lefékezz, hogy táncolni hívja, mire Annabell néni, az idõs dáma, a világ legkedvesebb, de legszigorúbb asszonya mosolyogva feláll, hogy csatlakozzanak a táncosok forgatagához. Pedig mindenki csak rosszindulatúan mosolygott és még mindig mindenki a mai napig arra vár, hogy szegény elpatkoljon, hogy utána marakodhassanak az örökségen. Mintha csak a kiskirályokról beszélne az ember…  

-Akkor még szeretted a karácsonyt…

- Ki nem szereti tejfölös szájú gyerekként az édességek koronázatlan ünnepét, azt mondd meg! – szólom le azonnal, mire tovább indul, pedig, pedig én még… úgy szerettem volna még nézni Annabell nénit. Olyan régen láttam, lassan már nyolc éve nem jár el a báljainkra. Mondjuk… én is elmehettem volna meglátogatni, tudom jól, hogy senki sem teszi… Miért kezdett el mardosni a bûntudat?

- Ott. – mutat egy másik pontra a terembe, az asztalok mellé, ahol én vagyok, szintén gyerekként, ugyanazon a bálon és sunyin elcsenek egy szaloncukrot, majd óvatosan körül nézek és miután megbizonyosodtam róla, hogy senki sem néz arra, sietve bekapom és elrejtem a papírt. Mosolyoghatnékom támad, mikor észreveszem, hogy milyen ügyetlenül is csinálom. Vagy öt másik aranyos papír kandikál ki apró zsebembõl jelezve, hogy milyen kis enyves kezû édesszájú mászkál az emberek közt. Már nem emlékszem, hogy kikaptam-e anyáéktól… valószínûleg nem, mivel a vendégek már akkor is fontosabbak voltak, annál, hogy mit csinál a gyerekük.

Aztán a képek, amiket az állítólagos szellem mutat egyre szomorúbbak és egyre gyorsabban váltják a másikat.  Egyszer több napra elrejtõzöm karácsonykor a padlásra, de senki sem keres, senki nem gondol rám, csak Annabell néni… akkor még nálunk lakott. De két év múlva már õ sem melengette fel a szívem, mert a szüleim elküldték abba a nyamvadt otthonba. Aztán kiabálok a szüleimmel, de a fülüket sem mozdítják, aztán heteken keresztül a nap huszonnégy órájában jelzem, hogy szenteste van a születésnapom, de még csak egy üdvözlõlapot sem kapok, ahogyan soha nem is kaptam, aztán hogy egy kevéske figyelemre méltassanak, beszállok a szervezkedésbe és próbálok minél bravúrosabb estélyeket összehozni egy kevéske alamizsnáért, pár morzsa figyelemért, de még ez sem számít. A torkom hirtelen összeszorul, és valami gombócot is érzek, mikor végignézem azt a pár évvel ezelõtt lejátszódott jelenetet, amikor hisztizve romboltam a szobámban, az ételszállítások felét visszamondtam, és a visszakapott pénzbõl, ami a szüleim újból nem érdekelte, hogy hova tûnt, elmentem Ázsiába. A következõ évekre, sorra ezt csináltam és a szegényeknek szánt pénzt luxuscikkekre, szállókra és utazásokra költöttem. Na, nem mintha alapból nem fizették volna ki nekem… Mások egyetlen egyszer sem fordultak meg a fejemben. De hát… hát megérdemelték! Velük törõdtek! Õk kapták a legnagyobb kincset: figyelmet és idõt! Nekem is muszáj volt járnia valaminek! Hiszen mindig van vigaszdíj a veszteseknek! Ráadásul ezzel az évenkénti egy alkalommal mit kezdjenek?! Egyszer jól laknak, szépet álmodnak és holnap újból csak a valóság feni rájuk a fogukat, amit sokkal nehezebb elviselni, ha egy rövid idõre kirángatták õket a szenvedésbõl! Csak jót tettem nekik! De hogy magamnak is… más kérdés… Ahogy elnézem magam, ahogyan vedelem a legdrágább pezsgõt egyedül karácsonykor… nem is tudom… talán nem így kellett volna csinálni. De egy talán nem jelent semmit, ha még alszok rá egyet, akkor ez a talán teljesen el fog tûnni. Biztos vagyok benne.

Aztán a szellem befejezi a lelkiismeretem felébresztését, ami… be kell vallanom, sikerült neki. Majd mielõtt eltûnik, figyelmeztet, hogy a következõ szellem, a jelen karácsonyok szelleme azonnal érkezik. Mi? Még egy szellem? Most tényleg bedrogoztak vagy mi a jó isten?! Szellemek nem is léteznek! Akkor meg megõrültem! Igen, biztosan… vagy valami került a szervezetembe, vagy csak simán elhagyott az épp eszem és lehet, hogy én valójában a zárt osztályon heverek már évek óta. De… ha nem lennék normális, az feltûnne? Eszembe jutnának ilyenek egyáltalán, ha nem a valóság lenne?

Most valami vidám természetû, barátságos arcú alak bukkan fel a semmibõl, vörös köpenyben, finom, karácsonyi kalács illatát árasztva, magyal koszorúval a fején. Szóval õ a jelen karácsonyoké… Nagyot hahotázva kitárja a karját és hangja dörgésétõl visszhangzik a szoba. A képek megjelennek, a házunk a mostani pillanatban, majd a szüleim a dolgozószobában.  Engem keresnek. Oda is hívják az egyik manójelmezes srácot, hogy keressen meg azonnal, hiszen mindjárt fellépek. Majd valamin társalognak, valami képeslapról folyik a vita, de nem értem. Egyik évben sem szoktam kapni lapot, de õk mást mondanak… meg miért idegesíti ez õket ennyire és miért nem küldetik a fiúval a lapot? De a következõ pillanatban már meg is értem, hogy miért nem jutottak el hozzám soha ennek a kitartó ismeretlennek a jókívánságai hozzám. Anyám egy grimasszal kettétépi és kidobja. A szellem int a fejével, hogy bátran megnézhetem. Belepillantok a kukába, szerencsére épp tele van és még épp idõben kiszúrom az aláírást, mielõtt váltana a kép. Teljesen lesokkolva pillantok körbe, hogy azután még nagyobb trauma érjen. Annabell néni írt nekem és most… most itt vagyunk… nála… istenem…

Ennél már nem lehetnék zaklatottabb, ha ez a valóság lenne, akkor zokogva borulnék drága néném keblére és úgy sírnék, mint mikor a padláson rám talált. De ugyebár ez csak egy rossz álom, aminek mindjárt vége lesz. Nem lehet, az nem lehet, hogy õ is szeresse a karácsonyt, hiszen fagyos büszkesége nem engedné… De, de mégis. Itt fekszik az ágyon, már-már ezer évesen és mégis csillogó szemekkel, ahogyan karácsonyi zenéket hallgat magányosan és tekintete a fa látványának a segítségel révedezik vissza a múltba… Miért? Kiutálták, keresztbetettek neki, undorítóan mézesmázosak voltak vele, csak a pénze érdekli az embereket és az, hogy kire fogja hagyni és mégis, mégis imádja ezt a gyomorforgatóan kétszínû ünnepet! Egyedül is!

-Csak miattad. – válaszol a szellem, ahogy vállamra szorít, pedig nem is mondtam semmit. Vagy… vagy hangosan gondolkodtam volna? Ma már semmiben sem vagyok biztos. – A jövõ karácsonyok szelleme hamarosan érted jön, ahogy elkondítja az éjfélt a harang.

Ding-dong – már kondul is, a szellem tûnik, hogy egy másik a helyébe lépjen. Várjunk csak, éjfél?

- De nekem fellépésem van! – kiáltok még utána, magamat is meglepve kétségbeesésemmel, hiszen követelõzni, hisztizni a szokásom. De ezek után számít nekem bárminemû fellépés? Vagy csak azt szeretném, hogy a valóság kijózanítson és elriassza ezt a lázálmot? 

- Igen, a jövõdben – érkezik a válasz azonnal, de egy másik hang tulajdonosától a hátam mögül. Ijedten fordulok meg és még a hirtelen támad ködtõl is jól látom a fekete, csuklyás alakot, akinek bármennyire is próbálom, nem tudom kivenni az arcát. Pedig… lehet, hogy barátságosan csillanó szemekkel rendelkezik… Ja, biztos, mint Slenderman és a mosolygós arc… Minél tovább figyelem annál jobban rajzolódik meg elõttem a kaszás képe, éppenséggel csak a kellék hiányzik a kezei közül, de még így is inamba száll a bátorságom.  A mai napra… azt hiszem… túl sok jutott a jóból.

- Te… te vagy az elkövetkezendõ karácsonyok szelleme, igaz? – kérdem remegõ hangon, de már meg is bánom, mivel kérdésemre nem válaszol, nem is biccent fejet, hanem átsiklik a szobám, egyenesen hozzám. A szívem majd kihagy egy ütemet, de gyorsan észhez térítem magam. Elõször is, ez egy látomás, egy földönfutó káprázat, semmit sem árthat nekem. Másodszor: Ez egy karácsony szellem, a karácsony általában nem bántja az embereket és az elõzõ kísértetek sem bántottak, sõt, próbáltak rávenni arra, hogy bûnbánatot mutassak. Ha jó a gondolatmenetem, akkor õ az ijesztgetéssel akar.  De csak akkor, ha helytállóak a feltevéseim. De tegyük fel, hogy azok… csak… csak látnám a szemeit… De engem akkor sem fog megtörni! Túl sok rossz dolog történt velem ezen az átkozott napon, aminek illene tizenharmadikára esnie, pont péntekre! Ráadásul fekete hó is eshetne, míg egy keserves rekviem sírna a varjakkal benépesített táj felett! Nem fognak engem befolyásolni! Nem hagyom!

Néma dacomban és a farkasszemezésben azonban a köd nem akar nekem segíteni. Lenyelem, megakad, és muszáj felköhögnöm, pedig én megpróbáltam tartani magam, de mégis… a testem nyert.

- Mi van már, meg akarsz ölni?! – háborgok, amint sikerül levegõhöz jutnom köhögés közben. Ez de ciki már…  De még erre sem válaszol! Direkt csinálja… de még mielõtt eme vádat elköhöghetném valami kép jelenik meg újból. Elõször elfolyva, utána mintha túl lenne pixelezve, majd egész élesen. Valami hatalmas nagy, gyönyörû, egyszerûen varázslatosan pompás csarnok rajzolódik elém. A látvány már annyira lenyûgözõ és annyira elvonja a figyelmem, hogy semmi mást nem látok, csak a színes üvegeket, a csillogó kristályokat, az aprólékos, gazdag motívumokat. Szájtátásomból csak egy idegen hang ragad ki és az is csak azért, mert az én nevem említi.

- És te, Azel Scrooge, fogadod-e hites férjedül az itt jelenlévõ Jövõ karácsony szellemét, Future-t, a Nap, a Hold, és a csillagok színe elõtt? – kérdezi az a fura alak, aki elõttem és még valaki elõtt áll. Mindketten fehér ruhában vagyunk. Hm… egész jól áll ez a szín… és nem is olyan kellemetlen jövõ, hogy a karácsonyt egy ilyen gazdag helyen töltsem, ha jól látom nagy társaság nélkül és, hogy férjemül fogadjak egy szellemet, ráadásul az általam annyira gyûlölt karácsonyokét…
…
…
…
…
…
…

HOGY MIT CSINÁLJAK ÉS KIVEEEEEEEEEL????????!!!!!!!!!!!!!

-Igen. –hallom komoly mégis boldogan csengõ hangom teljesen megrökönyödve. Lehet, hogy nem én vagyok, lehet csak a név egyezik, semmi sem biztos, hiszen háttal állok és a hangom sem ilyen, bár a látomásé nagyon, nagyon, nagyon, észveszejtõen nagyon hasonlít az enyémre.

-Mi a rohadt élet ez?! Mit csinálok én ott?! Neked nem a halált kéne mutatnod, ha már egyszer csuklyás vagy?! És hogy tudnék már hozzámenni egy szellemhez?! – sipítozom teljes hangerõvel, ahogy a torkomon csak kifér, majd hirtelen bennem reked a levegõ.

Álljunk csak meg… az a fickó azt mondta, hogy a Jövõ karácsony szelleméhez… az elõbbi kísértet meg azt mondta, hogy az eljövendõ karácsonyoké fog meglátogatni. Akkor… ez… azt jelenti… hogy… ez a fickó… ez a csuklyás, maskarás, ijesztõ bohóc… meg az aki háttal áll fehér ruhában…

Reflexbõl kapom pillantásom a fekete köpenyes alakra, majd vissza a képre, de az addigra már eltûnik és újra a szobám falai vesznek minket körül.

-Mégis mi volt ez? Ugye ezt nem gondoltad komolyan? Ez biztos csak egy átverés, ilyen nem létezik, most már tényleg haluzok meg kamillázok. – próbálom feldolgozni az engem ért sokkot, igen, tudom, elég rosszul. –Ugye ez csak egy vicc? Mégis mit akarnál te tõlem? Vajon szenteste dolgoznak az elmegyógyban? Bár végülis nem mindegy? Nekem már olyan mindegy, kész, végem, ilyen nincs, én ezt nem hiszem el, a telejósdában sem mondanak ilyen hajmeresztõ dolgokat. Igen, biztos elgurult a gyógyszerem és téged is csak beképzellek… ilyen nem létezik… - és csak mondom, csak mondom, nem törõdve azzal, hogy leendõ néma, házsártos házastársam fekete árnyként suhan föl-alá a szobában.

-Hé, ember! Figyeljél már ide és magyarázd meg a dolgokat! Az eszem megáll! Áruld már el, hogy ez mi a… -töri félbe a mondatom azzal, hogy meg fog és rávág az ágyra.

-Hallgass már el az isten szerelmére! – förmed rám – Csak egy kicsit fogjad be! Nem hallom a saját gondolataimat sem!

-Te… te… tudsz beszélni? – kérdem kissé félve, hiszen most hogy megszólalt, lehet, hogy selymes hangja van, de kicsit sem barátságos.

-Nem, csak visszhangzik a füled! –int idegesen, mire újból megjelenik a köd, igaz, most nem ölel körbe senki, csak egy kis keretet alkot és abban kezd el kavarogni egy kép.

Én jelenek meg egy kilométer hosszú folyosón egy tálcával a kezemben. A folyosó végén óvatosan benyitok egy szobába és óvatosan leülök az ágyra. Egyszer csak elkezdek mosolyogni, mert valami, egy másik ember mocorogni kezd a takaró alatt.

-Jó reggelt Fu, boldog karácsonyt! Végre egyszer én keltem elõbb és csináltam ágyba reggelit, forró csokit is csináltam! – kuncogom tõlem szokatlanul kedvesen és aranyosan. Az állam újból a padlókat verdesi, pláne miután kibököm a karikagyûrût az ujjamon a látomásban, de nem csak én akadok ki.

-Mi a fene folyik itt?! - A szellem idegesen kettészeli kezével a ködképet, hogy eltûnjön, pedig már kelt volna fel és megláthattam volna az arcát is. Igazából nem érdekel, csak kíváncsi vagyok, hogy abban a rémálomban kit kell férjemnek neveznem. Férjemnek… de hát én is fiú vagyok…  de nekem nem szabad férfit választanom… velük csak szórakoznom szabad…

-Ne haragudj, de nekem nõhöz kell hozzámennem a családunk miatt, szóval nem értem, hogy miért szeretnéd, ha elvennélek, vagy hogy kell ezt mondani, de érted… meg… - kezdem elölrõl az újabb pánikot dupla hisztivel, és már fordulna is felém, hogy ki tudja hogyan, de elhallgattasson, mikor kivágódik az ajtó a sötétben. Mindketten odakapjuk a fejünket. Az a fiú meg még pár valaki (a szüleimmel a hátuk mögött) rúgta be az ajtót, mivel nem válaszoltam és be volt zárva. De én nem zártam be semmit… és nem is hallottam semmit…

-Azel! Jól vagy? Miért zárkóztál be és kivel beszélgettél? Remélem tudod, hogy fel kéne lépned! – viharzik be anyám. Lekéstem a fellépést? Remek! Azt hiszem küldenem kell majd egy csokor rózsát ennek a kedves szellemnek, ha már… bele sem akarok gondolni, hogy mi lesz a jövõben…   

-Nem zárkóztam be és a szellemmel beszélgettem. – mutatok magam mellé, de ahelyett, hogy megijesztené õket a fekete köpenyes, csuklyás halál utánzat csupán aggódva és sajnálkozva néznek.

-Azel, nincs ott senki. – hallom apám higgadt hangját.

-Na ne csináljátok már! – kezdek ideges lenni, de azért odanézek, hogy megbizonyosodjam róla, hogy jó helyre mutattam, de megint csak ledermedek. Eltûnt!- Esküszöm! Az elõbb még itt volt!

-Azel, nézd, tudjuk, hogy ez az egész szervezkedés és még a koncert is sok neked, de nem drogokkal kéne oldanod a feszültséget. – jön oda hozzám az anyám, hogy kezét a vállamra tegye, de én lerázom magamról.

-Tudod jól, hogy nem drogozok és különben is, ne csinálj úgy, mint aki aggódik értem!

- Vajon fel tud holnap lépni? Mert így most nem mehet a színpadra, a végén még elkezdene hülyeségeket beszélni… - gondolkodik el az apám, ahogy becsukja az ablakot.

- Mégis miért nem léphetek fel ma?! Kutyabajom! Fogjátok már fel, hogy nem hazudok! – kezdek kiabálni, mert egyre jobban idegesít az a tetetett aggódás miattam, amivel elrejtik a félelmüket, hogy egy õrülttel élnek egy fedél alatt. Meg tudom jól, hogy csak az idióta, beígért koncert érdekli õket!

- Nem, ma pihenni fogsz, holnapra szervezünk egy pótestélyt, hogy hallhassanak téged is és lehet, hogy ezzel egy kicsivel több pénzt sikerül tõlük kicsalnunk, hiszen mindig a te koncerted miatt jönnek el egy csomóan. Addig nem mozdulhatsz és mindig lesz melletted valaki nehogy… öm… tudod, ne szívj semmit, meg átkutatjuk a szobádat és persze próbáljuk titokban tartani.

- Ti normálisak vagytok?! Hányszor mondjam még el, hogy nem drogoztam?! Kell a halálnak egy bébicsõsz meg egy kuruzsló! Menjetek a francba! – lököm el õket az utamból, de azok akik betörték az ajtót lefognak és nem hagynak elmenni.

Így várjuk meg az orvost, így nyomnak belém egy nyugtatót is, hogy másnap délután ébredjek. Kicsit sem boldogan újságolja nekem a szolgáló, akinek kötelessége engem szemmel tartani, hogy ma felléphetek, ha az orvos is jónak látja. Viszonylag higgadtan köszönöm meg az információt és küldöm el reggeliért. Miután kimegy elkezdek öltözködni és még mindig a tegnapiakon agyalok, aztán bevillan Annabell néni lapja… Gyorsan elspurizok a dolgozószobáig ami most, hogy nem én szervezek, üres. Belepillantok a kukába és tádááám! Tényleg nem álmodtam, nem képzelõdtem, nem lõttem be magam! Az összetépett lapot elrejtem a zsebembe és eltökélem, hogy meglátogatom az egyetlen szerethetõ embert.

Kidugom a fejem a folyosóra, kilopakodok az udvarra, hiszen már biztos mindenki értesítve van a szegény megbolondult úrfi esetérõl. Az évek alatt megtanultam, hogy ebben a házban a pletykák szörnyen gyorsan terjednek. Beülök a kocsimba, amit szintén a lenyúlt pénzbõl vettem magamnak még valamelyik évben. Egy átlag ember el sem tudja képzelni, hogy mennyi pénz forog itt körbe-körbe és, hogy ebbõl csak milyen kevés jut arra a célra amivel kicsalják az emberek zsebébõl a hatalmas összegeket.
Csak tippelni tudom, hogy nénikém melyik otthonban lehet, de elég ügyes vagyok és már az elsõ tippem beválik. A nõvérkék kedvesen útbaigazítanak és olyan hihetetlen… már eleve az, hogy itt vagyok… de leginkább az, hogy milyen tiszta szívvel örülök a viszontlátásnak és az öröm, amit ez hagy maga után.  Magamról teljesen elfeledkezve érzékenyülök el és ölelem magamhoz, ahogyan remegõ hangjával üdvözöl és ráncos arca döbbent, de mégis örömteli mosolyra húzódik. Meghívom az estélyre, a koncertemre és leszögezem, hogy egész éjjel vele óhajtok táncolni. A tekintete szinte szikrázik ahogy kijelenti, hogy mutassuk meg ezeknek a léhûtõ bagázsnak, hogy mi is az a tánc és, hogy mirõl szól a karácsony. A karácsony… szörnyen elszégyellem magam, de inkább nem mondok semmit, csak komoran bólintok, majd elindulok megkeresni azt akitõl engedélyt kell kérni. Istenem… az ember már engedély nélkül sem viheti sehova a rokonát.

Mire haza érünk addigra már este van és az ünnepély elkezdõdött. Az emberek engem kerestek, de hát én a nénémmel voltam vásárolni. Mire megtaláltuk a hozzáillõ báli ruhát, amivel õ lesz a legszebb és mire megtaláltuk a nekem valót, ami még az övével is passzol. Egyszerûen lement a nap. Édesanyám félre hívva hisztit rendez, apám csak szivarozik és ajánlja, hogy lépjek fel, de amikor kinyitom a kocsit, hogy segítsek az én gyönyör nénikémnek kiszállni, mind a ketten lefagynak. Köpni, nyelni nem tudnak a döbbenettõl és én kihasználva a meglepetés erejét, gyorsan (már emilyen gyorsan a néni menni tud), karon fogva elvezetem a bálterembe, ahol csak sugdolózások fogadnak minket. Aztán bele sem telik öt percbe, mire meg is érkeznek az elsõ talpnyalók. Persze a néni övön aluli ütést mér az összes kétszínû dögre, természetesen angolos udvariassággal és hûvösséggel. Lenyûgözõ! Õ lesz a példaképem! Ezek után, miután minden idiótát lerendeztünk, ahol én csak lestem a szóbeli sakk partikat, büszkén, emelt fõvel és boldogan vezetem a táncparkettre idõs nénikém, aki méltóságteljesen ragyog az irigyei figyelmének középpontjában. Nagyon lassan táncolunk, mivel öreg lábai már nem bírják úgy mint rég. A tánc után elvezetem a székekhez és viszek neki egy kis üdítõt, amit ihat. Lazán, a saját stílusomban üldögélek mellette és most az egyszer nem az számít, hogy kinek a fejét csavarjam el valami haszon érdekében, hanem az, hogy valaki más is (velem együtt) jól érezze magát mindenféle hátsószándékot nélkülözve. Nagyban folytatjuk az eszmecserét, nagyokat nevetve, kissé gúnyolódva, de a jó ízlés határain belül beszéljük ki a többieket, hiszen a néni már rég látta õket. De társalgásunkba, illetve látókörünkbe idegen lábak és felsõtest tör be. Mindketten felpillantunk az új jövevényre, és hirtelen eláll a szavam, pedig éppen egy mondat közepében tartottam. Hosszú tejföl szõke haja lágyan omlik vállaira angyali keretbe foglalva hófehér arcát, tökéletesen kiemelve gyönyörû, mélykék szemeit. Ó, hogy mennyi férfival játszottam egy-két információért cserébe és mennyivel volt titkos viszonyom miközben egy olajmágnás vagy egy hatalmas üzletlánc tulajdonos lányának csaptam a szelet, de külsõben egyik sem ér fel hozzá.

-Drágám, ismered ezt a jóvágású fiatalembert? – kérdi néném a kezem megfogva, hogy visszarántson a valóságba és, hogy szedjem már végre össze magam. Legalábbis a tekintete ezt jelzi.  

-Ö… ö… - nézek nagy szemekkel az idegenre- Nem? – kicsit ostoba válasz, de én szerveztem a bált és minden meghívottról tudom, hogy ki és miféle, mivel keresi a kenyerét és mit akar még, de õ… semmi információ.

-Engem az egyik távoli rokonom hívott meg, - milyen kellemes hangja van… - mivel ma reggel érkeztem és nem akarta, hogy otthon unatkozzam. Ha jól tudom, a bál tegnap lett volna, de… - elhallgat egy pillanatra, mintha fontolgatná, hogy elmondjon-e valamit, amirõl van sejtésem, hogy mi is lehet,de végül nem szólal meg. – Christian Turney, örvendek a találkozásnak. –hajol meg kicsit néném elõtt, nekem pedig kezet nyújt. Felállok, elvégre tudom én is az illemet és kezet rázok vele. – A nénikém Annabell Nightingale, én pedig Azel Scrooge vagyok. Valószínûleg rólam hallott egy-két pletykát a tegnap elmaradt koncert miatt.

-Igen, de jó látni, hogy mégsem õrült meg. Néhányan képesek erõs túlzásokba esni. – mosolyodik el halványan. Meg kell hagyni, hogy jól áll neki és, ha nem tart bogarasnak, akkor még egy nagyszerû társaság is lesz a mai napra, hiszen róla nem tudok semmit.  

-Örülök, hogy nem hisz a szóbeszédnek. – viszonzom a visszafogott mosolyt. – De innentõl akár tegezõdhetnénk is, nem?

- Már épp javasolni akartam. –biccent és helyet foglal õ is. – Amúgy mikor fogsz fellépni? –kérdi mire rápislantok az órámra.

-Olyan fél óra múlva. Miért?

-Mert unom ezt az egészet. Ne haragudj, remekül megszervezted, de untat a haszonlesõ társaság és ennek tetejébe semmi sem történik. Az est csúcspontja az volt, hogy ön – pillant nénikémre – és te beléptetek azon az ajtón és táncoltatok. Mindenki összesúgott. Ne haragudjanak, de jobb szeretem a nyílt támadásokat. Mindenki azt kérdezi honnan jöttem, ki a rokonom, mit csinál… szörnyen unalmas mindig ugyanazokra a kérdésekre válaszolni.

- Értem és egyetértek. Hidd el, nekem van a leginkább elegem ezekbõl az estélyekbõl.

-Igen, igazad lehet. Neked még ötször annyi macerába kerül, mint nekem az öltöny kiválasztása.

-Meg ezzel az ünneppel is tele van a hócipõm. –jegyzem suttogva, mikor nénikém elfordul egy régen látott ismerõs felé, hogy társalogjon egy jót.

-Meg tudom érteni, fárasztó egy dolog, pláne mikor senki sem dicséri a munkád. – sóhajtja, míg nyakkendõjét egy kicsit lazábbra igazítja. Õ vajon miben fáradhat el? Mindazonáltal egy közös ponttal több.

Egész jól elbeszélgetünk, sõt inkább nevezném ezt egymás szórakoztatásának, hiszen tényleg semmi nem történik azon kívül, hogy hatalmas összegeket mozgatnak, és hát tudjuk jól, hogy az nem izgalmasabb, mint a golfozás, ahol azt sem látjuk, hogy hova megy a labda. Igazán felpezsdítette a hátralevõ fél órámat még annak ellenére is, hogy szinte semmit sem tudtam meg róla és, hogy a három lépés távot végig tartotta. Az egyetlen dolog, amit megengedett az a tegezõdés volt. Mégis, szeretnék még vele beszélni, de vár rám a koncert. Remélem még marad, remélem nem megy el anélkül, hogy még kivesézhetnénk az ünnepek árnyoldalát. Olyan furcsa, hogy van olyan, aki megért és átérzi azt, amit mondok.