Félve nézek fel rá, s amikor a tekintetem találkozik az övével, enyhe szégyent érezve ismét a földre szegezem.

-          Nézz rám- kérte nagyon halkan, szinte fohászkodva. Elõször nem tudtam, eleget tudok-e tenni a kérésének, hiszen ilyen sebezhetõ még sosem voltam, azonban erõt vettem magamon s végül sikerült. Minden fájdalmam, félelmem kiült a szemeimbe, s õ meglátta azokat. Óvatosan a homlokomhoz hajolt, majd apró puszit lehelt rá. A szívem hatalmasat dobbant, mondhatni, majdnem kiugrott a helyérõl. A szemeimet pár pillanatra lehunytam.

-          Köszönöm- kezdett bele halkan, homlokát az enyémhez simítva- amit eddig értem tettél- amikor meghallottam az „eddig” szócskát, megmerevedtem s a lélegzetem is kihagyott egy ideig- Szeretném- elcsuklott a hangja a bizonytalanságtól, engem pedig majd’ elemésztett már a várakozás s a félelem keveréke, mégsem szerettem volna õt sürgetni. Nehéz és hirtelen döntés elé állítottam, mely elé sosem szerettem volna. Legalábbis még most nem, azonban tudnom kell!

-          Azt szeretném- kezdett neki újra- hogy  itt maradhassak veled-  Féltem ettõl a választól, mondhatni, egy világ dõlt össze bennem. Nagyot sóhajtva lassan feltápászkodtam, mintha évezredeket öregedtem volna s nehezemre esne egyáltalán ez a mindennapos mozdulatsor… Aprót hajoltam irányába, kerülve a tekintetét, majd elindultam a kastély irányába.  Írnom kell a királynak, hogy jöttömre még se számítson, a fontos hír még sem az… Igen… Utána pedig el kell mennem egy idõre, mert… Mert… Ó, egek, nem bírok gondolkodni…

A gondolatmenetemet egy hirtelen érzés szakította félbe. Dália hátulról magához ölelt, karjai szorosan a hasamnál fonódtak össze, míg arcát a hátamba fúrta. Hosszú hajfürtjei a hátamat simogatták, meleg lélegzete a lapockámat borzongatta.

Szemeim tágra nyíltak a megdöbbenéstõl, szívem hevesen zakatolni kezdett. A vállaimból, s minden tagomból elszállt a feszültség, teljesen ellazultam. A lélegzetem ismét kihagyott, se gondolkodni, se megszólalni nem tudtam. Gyönyörû, mesébe illõ pillanat volt ez, melyre már régóta vártam… Túlságosan is rég…

Fejemet ismét elõre hajtom, ajkaimon mosoly suhan át, míg a szemeim elfátyolosodnak. Szerencsére ezt senki sem látja, még a kedves sem…

-          Ó te bolond. Félreértettél- suttogta- Veled szeretnék maradni, mint egy olyan ember, vagyok sárkány… vagyis nõ- hebegte- aki melletted lehet, mint…- annyira megkönnyebbültem a szavai hallatára, hogy nem hagytam neki befejezni. Hirtelen mozdulattal megfordultam a karjaiban, államat a feje búbjára ejtettem, egyik tenyerem selymes hajába túrt a tarkójánál, míg a másik a derekát ölelte át, úgy, mintha sosem akarnám elengedni.

-          Lehet, hogy bolond vagyok, de csak egy bolond tud igazán szeretni, hisz ki az, ki magára vállalja a szerelem minden fájdalmát és mit sem törõdik vele- suttogtam a hajába, beszívva annak édes virág illatát.

-          Én is szeretnék bolond lenni- suttogta és halkan nevetve. Apró puszikkal leptem el a feje búbját. A szél megerõsödött és körülöttünk örvénylett, apró hókristályok jelentek meg és táncra keltek a széllel.

Felemeltem a fejem s néztem a rég nem látott jelenséget, a szél és a jéggé fagyott víz harmóniában egyesült játékát

 
-          Öröm táncot járnak- mondta halkan.

-          Igen, de nem akárkinek, hanem a hercegnõjüknek… az én hercegnõmnek… - jelentem ki csöppet sem szállva el magamtól, enyhe birtoklási hajlammal a hangomban. Érzem, ahogy megremeg a karjaimban, megfeszül az egész testében. Halkan elnevetem magamat.

-        Úgy látszik, egész életünkben egymás bocsánatáért fogunk esedezni, mert félreértjük a másikat… Nem mint szolga vagy az enyém… Hanem mint asszony… A szerelmed az enyém… A szívem pedig a tiéd… Édes Istenem, még a szavam is elakad, és össze-vissza beszélek,  ha itt tarthatlak, így, a karjaimban, Dália… Évszázadokat vártam erre a pillanatra. – nagyot sóhajtok, minden szavam után egy apró puszit nyomtam a feje búbjára, s érzem, végre sikerül ellazítania ismét. Legszívesebben órákig ölelném így, de más teendõim is vannak. Óvatosan bontakozom ki az ölelésébõl. Tekintetem az övét keresi, s hamar meg is találja. Végtelen örömöt látok a gyönyörû kék szemeiben, melyek enyhén fátyolosak az átélt érzelmektõl.

Összeszedem minden bátorságomat. Bal kezemmel az álla alá nyúlok, kedvesen kényszerítve, hogy még jobban felnézzen rám, majd lassan az ajkára hajolok. Lehunyom a szemeimet, amint az én durva ajkaim az õ puhaságával találkoznak. Érzem, ahogy megremeg egész testében, így óvatosan, mintha attól félnék, hogy összetöröm, magamhoz ölelem. Úgy tartom, hogyha szeretne elhúzódni tõlem, nyugodtan megtehesse. Óvatosan igyekszem elmélyíteni a csókot, azonban amikor ismét remegni kezd, nagyot sóhajtva elhúzódom tõle s megcsókolom a homlokát.

-       Szeretlek, angyalom. – suttogom, majd elengedem. – Kérlek, ne haragudj rám.  Nem szeretnélek sem megrémíteni, sem olyat ráderõltetni, amire még nem állsz készen. – rámosolygom, õszintén és szívbõl, majd megfordulva távozom, mielõtt akár egy szót is szólhatna szegény. Azt hiszem, menekülök a válaszától.

-       Mikor lettem én ilyen gyáva? – kérdem saját magamtól, amikor tisztes távolságra kerülök tõle.  Elmosolyodom saját magamon. Nem gyáva vagyok, hanem szerelmes. A szerelem gyengít, mivel ad egy sebezhetõ pontot, azonban rendkívül erõssé, legyõzhetetlenné is tesz egyaránt.

Az istálló felé igyekszem, ahol már Loghain a megbeszéltek szerint vár rám felkészítve a lovamat, összekészítve a holmimat a hosszú útra.

-      Meddig lesz távol, Uram? – kérdi kihúzva magát, hamiskásan, hiszen szerintem a csomag méretét tekintve tudja, milyen hosszú útra készülök.

-      Remélhetõleg csupán egy hétig. Addig vigyázz az Úrnõdre – az utolsó szót külön kiemelem s megnyomom, mire Loghain arcán mosoly suhan át. Igazi és õszinte. Olyan, mint az apákén, amikor a fiuk elmeséli nekik, hogy megtalálták életük szerelmét. Az öreg hasonlít is a vérszerinti apámra, s néha úgy is viselkedik, mintha a fia lennék. Nem szemtelenségbõl követi el, s nincs is ellenemre ez a fajta ragaszkodás.

-     Hová utazik, ha szabad megkérdeznem? Tudja, csak hogy mit mondjak az új Úrnõmnek.

-     Az úticélom a királyi udvar. A szándékom viszont csak rád és rám tartozik. – nagy levegõt veszek. Nem mintha félnék tõle, hiszen teljesen megbízok benne. Inkább attól félek, amit mondanom kell. – Áldást kérek a királytól a nászomra. Feleségül fogom venni Dáliát.

-     Az Úrnõ ezek szerint nem tud errõl. És ha ellenkezik? – kérdi huncut fénnyel a szemében, amit csak neki engedek meg. Az effajta szemtelenség másoknál halállal jár, azonban rajta a félelem szagát egyáltalán nem érzem.

-    Olyan férfinak ismersz, akinek ellen tudnak állni a nõk? – nevetem el magam nem egy esetre gondolva, amikor a leányok egyetlen pillantásom után atyáik áldását kérték a nászunkra, holott még meg sem kértem a kezüket.

-     Nem, nem olyannak ismerem, herceg. Viszont Dália kisasszony sem egy átlagos kis leány, akit egyetlen mosollyal le lehet hengerelni.

-     Ez így igaz. – biccentek felé, immár a ló nyergébõl. Mindig is csodáltam a rendkívüli éleslátását és emberismerõ képességét. – Vigyázz rá. – parancsolom, majd vágtára ösztökélve lovamat átszáguldok a kapun s eltûnök a messzeségben.

-      Mennyit hallott az Úrnõ a beszélgetésbõl? – kérdi Loghain hátra sem nézve, az istálló egyik ablaka felé intézve mondandóját.

-       Nem is tudom- suttogta halkan, s én úgy éreztem, mintha egy tõrt forgatna meg a szívemben- Nagyon jó itt, ez a két nap volt életem leggyönyörûbb része. De nem hiszem, hogy én lennék a számodra megfelelõ. Én ugyan uralkodónak születtem, de semmit sem tudok a kormányzásról, de abban biztos vagyok, hogy még a mostani etikettet sem ismerem, sõt elvoltam zárva világ életemben a külvilágtól, könyveket olvastam, azok tartalma beleivódott a tudatomba. Szabályszerûség jellemezte a mindennapjaimat- suttogta meggyötörten. Legszívesebben a karjaimba zártam volna, azonban nem szeretném megrémiszteni, így ellenállok a késztetésnek.

-     Dália- sóhajtottam nagyot- Ezek mind olyan dolgok, amiket hamar elsajátíthatsz- mosolyodtam el könnyedén, csak hogy megnyugtassam.

-     Nem akarom szégyenbe hozni.

-    Hagyd el a magázást kedvesem- szidtam le kedvesen - És hogy is hozhatnál szégyenbe?- egyik kezemmel megérintettem az arcát- Egy okos és szép nõ vagy, olyan, akivel az ember szívesen mutatkozik és keresi a társaságát. Tudom, hogy te nem hoznál szégyenbe- az állát óvatosan megfogva magam felé fordítottam gyönyörûséges, enyhén elpirult arcát, csak hogy a szemembe nézhessen és lássa: minden szavamat komolyan gondolom.

-    Két napja ismersz Dusan. Nem is ismersz- ezen a mondatán meglepõdtem, hiszen kislány kora óta nyomon követem minden lépését. Hiszen honnan tudhattam volna szinte mindenrõl, ami vele történt? Hogyan szerethettem volna másképpen bele. Kissé magamba roskadva a helyemre sétálok.

-   Igazad van- suttogom kissé elgyötörten. Ugyan miért értene meg ilyen hamar?- jó étvágyat.

-   Dusan én…- kezdene magyarázkodni, azonban az jelenleg az én dolgom lenne, így belefolytom kedvesen a szót.

-   Egyél csak, hagylak gondolkozni, ha meghoztad a döntésedet, majd akkor a tudtomra adod. Egyet megígérhetek, ha nemlegest választ is kapok, a kastélyom, akkor is az otthonod marad- nyugtatom meg. Talán kissé könnyebb lesz a lelkének az a tudat, hogy soha többé nem lesz kiszolgáltatva senkinek kényére kedvére és hogy a láncait sem kapja vissza. Amíg én élek, soha!

-    Tudod több évszázada van annak, hogy rendes emberi bánásmódba részesítettek, eddig mindig háziállatként kezeltek- nagy levegõvel kezdte, ezzel felhívva magára a figyelmemet. Szerettem volna hallani a saját szavaival, érzelmeivel a történetét. - Megosztottad velem a történeted. Én is elmondom az enyémet- suttogja, amint látja, hogy a figyelmem teljesen az övé.

- Születésem pillanatában tudták, hogy más vagyok, mint a testvéreim. A legkisebb gyermek voltam, vékony, fehér és gyönge. A testem nem volt elég erõs, egészen addig, míg négy éves koromban a vér fel nem éledt bennem. Egészen addig nagyon beteges voltam. Már nem emlékszem egyik rokonom arcára sem, nagyon régen történt, de érdekes módon, az illatok és az otthon melege még néha, néha visszakúszik az elmémbe- lehunyta a szemeit. Bátorításképpen kezemet az övére helyeztem.

-  Nem muszáj folytatnod Dália- suttogtam. Látom a szemében a fájdalmat, melytõl szeretném megkímélni.

- De igen, szeretném megosztani veled- nézett föl rám- Egész életem elzárva töltöttem, a kastélyunk hatalmas könyvtárában. Az ajtók mágiával zártak voltak, én nem tudtam kimenni, bent tartott. Egy szoba nyílt onnan, ahol nem volt ajtó, csak pár ablak és egy kupolaszerûen elkerített erkély. Olyan volt, mint egy kalitka. A könyvtárban állt egy sárkány szobor. A mellkasán pedig egy gyönyörû kõ, amit késõbb nekem ajándékozott, az erõm kordában tartása végett. A szobor, ha egyedül voltam életre kelt, megelevenedett a benne lakó lélek. Tanított és okított a sárkányokról, a történelmünkrõl, az õseimrõl és mesélt, hogy mi történik a kinti világban. Õ volt az egyetlen társam. Nem tudom hány éves lehettem, szerintem már szüleim akkor régen halottak voltak, testvéreimmel együtt, hisz az öregség már rég elvitte õket. A ház lakói megfeledkeztek rólam, ételt hoztak be a szolgák és az ajtó melletti hatalmas asztalra helyezték, de nevemre és arcomra már senki sem emlékezett. Magam voltam… Egyik este tûz ropogása ütötte meg a fülemet, a füst jellegzetes szaga pedig egyre erõsebb lett. A régi könyvek ropogva égtek és a tûz felégetett mindent. Menekülni akartam, a kétségbeesésem gyõzött és átváltoztam, megláttak a gyújtogató gyilkosok, gyenge voltam. A bezártság és a természet hiánya miatt. Elkaptak, láncra vertek és ketrecbe hajítottak. Belõlem éltek meg a gazdáim… -elhalkult, s kezdtem attól félni, hogy sosem folytatja, azonban valahonnan erõt meríthetett, mert gyengébben, de folytatta.

- Volt, hogy az énekem miatt tartottak, de voltam már hadseregi ütõkártya is, sõt harci zsákmány is, látnivaló… ágyas, szolga, cseléd – soroltam meggyötörten.

- Mit tettek veled?- kérdeztem, mivel ennyire nem tudtam elmerülni feltûnés nélkül az életében, s az érzelmeirõl eddig halvány fogalmam sem volt.

-  Félek…- mondta halkan, s összerezzentem a bele sûrített fájdalomba. Megrémített mellette a tudat: talán tõlem is fél?- Félek a jövõtõl, ezután már semmiben sem vagyok biztos, nagyon félek attól, hogy mit akarnak tõlem az emberek, félek az elvárásoktól és a múlandóságtól, attól, hogy nincs hova tartoznom, nincs otthonom, se szeretõ családom- szeretne távozni, azonban megelõzöm s elé állok. Nem szeretném, ha eltûnne a szemem elõl. Mindig mellettem kell lennie!

-  Nem kell félned- gyengéden magamhoz húztam- Már van hova tartoznod, van otthonod és van családod.  Hisz itt vagyok én- mosolyodtam el fájdalommal a szívemben, melyet évszázadok óta elfelejtett érzésnek hittem.

-  Furcsa- kezdte halkan- A közeledben biztonságban érzem magam- pirult el a szemembe nézve. Igazán megmelengette a szívemet ezzel a vallomásával. Szorosan magamhoz ölelem, s legszívesebben sosem engedném el. Arca a mellkasomon nyugszik, biztosan hallja, milyen szaporán ver a szívem, mely csak érte dobog. Karja tétován a hátamhoz ér. A derekánál összefonom a sajátjaimat, állam óvatosan a fejére ejtem. Belélegzem a haja könnyed virág illatát, nagyot sóhajtok. Végre itt van ez a lány, ez a fiatal nõ… Ott, ahol mindig is akartam tudni.

- Tudod, Dália… Régóta jelen vagyok az életedben. A szobor a könyvtáradban, mely a medált adta… Én voltam.  – nagy levegõt veszek, s amikor szeretne elhúzódni, gyengéd erõszakkal a karjaimban tartom. – Kérlek, hagy mondjam el. Szeretném, ha megértenél, mire a végére érek. – amikor megnyugszik és ismét ellazul, folytatom.

- Az a medál nem csupán arra szolgált, hogy az erõdet kordában tarthasd. Hanem arra is, hogy mindig tudjam, mi történik veled. Figyeltem, ahogy cseperedsz. Gyönyörû és okos nõvé értél, jobbat sosem kívánhattam volna. Szomorú voltam, igazán, amikor láttam a börtönödet, azonban ott biztonságban voltál, míg én terveztem a jövõt. Sosem kapkodtam el semmit… Ez okozta ezt az egészet! Késõn léptem, akkor, amikor már szenvedtél. Képtelen voltam végignézni, mit élsz át, így elfordítottam a tekintetem a medál párjáról. Felépítettem mindent, amit látsz, hogy az alkalmas pillanatban kiszabadíthassalak és magamhoz hozassalak. Meg szerettem volna adni neked mindent, amit csak kívánhatsz. Szerettem volna, ha igazán boldog lennél itt… Azonban ez túl sokáig tartott. Túl sokat szenvedtél miattam, amit sosem fogok megbocsátani magamnak. – nagy levegõt veszek, mielõtt folytatnám.

- Szeretlek, Dália. Szeretlek, mióta csak megszülettél. A szívembe zártalak, s onnan sosem fogsz távozni. A tûz, mely miattad ég, sosem fog csitulni, sem pedig eltûnni. Imádlak a fejed búbjától egészen a lábad ujjáig. Elvarázsol az éles eszed, a csodás hangod… Minden, ami te vagy. A kedvességed balzsam a magányomra, a jelenléted csillapítja haragomat a világ felé, megnyugtatsz s a legjobbat hozod ki belõlem, melyre még sosem volt példa hosszú, nagyon hosszú életem során. Te vagy az elsõ élõlény, kihez kötõdöm, az elsõ s utolsó szerelmem egyben.  Jobban szeretlek az életemnél is, így örömmel dobnám el a védelmedben, vagy csupán azért, hogy te boldog lehess!– a végén már szinte csak suttogok, szinte berekedtem az elfojtott érzésektõl.

- Kérlek, sõt, inkább könyörgöm… Bocsáss meg nekem, s ne táplálj irántam se gyûlöletet, se semmit, ami negatív! Belehalnék, ha elfordulnál tõlem. Ha nem is szeretsz, kérlek, maradj mellettem. Nekem az is elég, ha magam mellett tudhatlak, ha megvédelmezhetlek, ha leshetem és teljesíthetem minden kívánságodat! Ha néha napján szólsz hozzám egy kedves szót, s én távolról csodálhatlak.  De kérlek, ne menj el s hagyj magamra!

Elengedem, s a földre térdelek elõtte, fejemet mélyen lehajtom, vérvörös tincseim az arcomba hullanak. Teljesen magamba roskadtam, s rettegek attól, mit fog válaszolni. Halálra rémít az eshetõsége annak, hogy elhagyhat. Azt nem bírnám ki!

Többé nem tudok gátat szabni könnyeimnek, melyek utat találnak arcomon hogy végigszántsák azt, majd a földre hulljanak. Karjaimon a pikkelyek ismételten megjelennek, azonban némelyik már fekete színû. Körmeim megnõnek, karmokká görbülnek, míg halkan rázkódom szinte megsemmisülten annak a lánynak a lábai elõtt, akit az életemnél is jobban szeretek.

Rémálomból ébredtem. Újraéltem a háborút, mely elpusztította fajtámat s egy másikat emelt fel. A fürdõbe sietek, s mivel érzem, hogy szinte lángolok, vizet engedek a hatalmas, márványkádba s ruhástul belefekszem. Gõz csap a magasba, így a csapot elõvigyázatosságból nem zárom el. Hanyattfekszem, fejem a kád szélén nyugtatom. Lehunyom a szemeimet, melyekbõl egy-egy könnycseppet engedek szabadjára, csak hogy azonnal el is párologjon.

Óvatosan kinyitom õket, a kezeimet magam elé emelem. Apró, vörös pikkelyeket vélek felfedezni rajtuk. Ezen elmosolyodom. Réges-régen nem zaklatott fel még semmi annyira, hogy az álcámat ne tudjam megtartani teljes valójában. Leszakítok egyet, mire apró vércseppek válnak eggyé a körülöttem örvénylõ vízzel.

Miután sikerült megnyugodnom, kikászálódom a kádból, elzárom a csapot és leengedem a felgyülemlett vizet. Levedlem vizes gönceimet , helyükre vasalt, vörös inget, fekete, bársony anyagú, feszülõ nadrágot és hosszúkabátot veszek. Nedves hajam hagyom, hagy maradjon úgy, ahogy neki tetszik.

A konyhába sietek. Meglepetést szánok Dáliának, fogadalmamhoz híven. Elmondom, mit várok el, hogyan valósítsák meg, majd Loghainnel elismételtetem minden parancsomat. Amikor tökéletesen visszamondja, megnyugszom valamelyest. Amint hátat fordítok neki, hangosan kiosztja mindenkinek, mi legyen a feladata, hogy minél tökéletesebben és gyorsabban végre tudják hajtani azokat.

-           Csak … kérdezni… megint- suttogta szaggatottan.

-          Nem kell tõlem félned, kedvesem- igyekeztem mosolyogni, s szemem tüzét csillapítani, nehogy megrémisszem- Nem bántalak- erõsítettem meg. Õ még nem tudja, de sosem bántanék egy nõt. Legfõképpen nem õt.

-          Tegnap este miután elmentél –kezdte mire kérdõn néztem rám- Beszéltem valakivel- suttogta- Tudom, hogy nem illik így rá kérdezni, lehet haragudni fog érte és esetleg meg is büntet- bizonytalanodott el- de nekem fontos lenne tudnom- nem értettem, mire szeretne kilyukadni, így csendben vártam, hogy feltehesse a kérdését. Vajon miért fél tõlem ennyire? Miért zavart ennyire a beszéde? És legfõképpen: kivel beszélgetett?!

-          -              Nem, nem vagyok olyan, Dália, mint te. – kezdek bele a mondandómba, miközben tekintetemet le sem veszem róla. Látom az elkeseredettséget a szemében, amit a következõ mondatommal sikerül meglepettséggé korbácsolnom.

-          -              Sokkal több vagyok. Te, az emberek szavaival élve, Õssárkány nagyon távoli leszármazottja vagy. Én pedig annak a sárkánynak, mondhatni, valamilyen rokona. Mindannyian egy királynõtõl származtunk egy kontinensen belül, viszont õsöd nem az enyémen született. – mély levegõt veszek, lehunyom a szemeimet. Lassan kezdek el beszélni, múltba révedõ hangon, nem érzékelve a külvilágot.

-          -      Sárkánynak születtem egy már rég elfeledett napon, mikor még fajtám uralta eget s földet. Az emberek létük hajnalát taposták, s mi segítettünk nekik lábra állni. Azonban ellenünk fordultak. Tanítókból üldözöttek lettünk. Családom réges-régen elveszítettem, ahogyan szinte mindenki mást. Aki tehette, emberekkel paktált le: hatalmukért halandó testbe zárták õket az embermágusok. Közéjük keveredtek, s lassan eltûntek, gyermeteg meseként végezték. Azonban én és még páran túléltük. Megtanultuk, hogyan rejtõzzünk el. Lemásoltuk kinézetüket, szokásaikat, viszont halhatatlanságunk, mágiánk, tudásunk megmaradt, s nem hogy kopott volna: gyarapodott az eltelt esztendõk során. A szövetségek lassan felbomlottak, míg végül az összes Tiszta, embernyelven Õssárkány eltûnt a bolygóról; rajtam kívül. Akadtak páran, kik a társaim õsi vérének a végletekig hígított változatát tudhatták magukénak, azonban képességeik rég elvesztek a múlt homályában…Kivéve egyet. Születését megéreztem, mint éhes farkas a kitett csalétket.
Sok esztendõ után döntésre jutottam. Megérdemel az a lény egy esélyt arra, hogy a figyelmemet reá hárítsam, s akár ki is tanítsam. – megállok, kinyitom a szememet. Felállok s mellé lépkedem. Kezeit az enyémekbe zárom, arcom alig pár centire van az övétõl. Halkan a fülébe suttogom:

-     Te vagy ez a lény, Dália. Légy a kedvesem. Társam az örök fiatalság és halhatatlanság szövedékében.

-          Gyönyörû igaz?- kérdeztem tõle halkan, meg ne ijedjen, azonban nem jártam sikerrel.

-          Igen- válaszolta kis szünet után, lesütött szemekkel- Köszönök szépen mindent- hajolt meg hirtelen. Meglepetésemnek nem tudtam gátat szabni, s kiült arcomra, azonban szerencsére, a lány éppen a földet bámulta.

-          Erre semmi szükség- sóhajtottam nagyot- Ha úgy tetszik a vendégem vagy- mélyen a szemébe néztem, mivel szerettem volna látni, mit reagál szavaimra. Õszintén, szívbõl elmosolyodott, a szeme megtelt rövid ideig fénnyel.

-          Kérdezhetek valamit?- suttogta halkan.

-          Nyugodtan, ha tudok, válaszolok rá- leültem a szökõkút szélére, majd mosolyogva intettem a kezemmel, miszerint nyugodtan foglaljon mellettem helyet. Miután leült, zavartan hol engem, hol pedig a földet nézte. Amikor kezdett kissé kínossá válni számomra a csend, megszólítottam.

-          Szóval?

-          Mondja, Fenség, tudja… mármint- mély levegõt vett, szemébõl zavartság tükrözõdött- ismeri ön a képességeimet, mármint felvilágosították róla?- kérdezte minden bátorságát összeszedve, szinte rettegve a választól. Ez igazán meglepett.

-          Igen, tudok róla- válaszoltam nyugodtan, de a szememben a megszokott, kiolthatatlan tûz lobogott, mely fajtám sajátja. Meglepettsége kiült ismételten az arcára.

-          Ha bármit meg szeretnél osztani velem, kérlek, szólj- szóltam rá udvariasan, nehogy megijedjen, azonban a türelmemrõl sosem voltam igazán híres, ha fajtársaimról volt szó.

Ahogy így gondolkodott és láthatóan feszengett, megérintette a víztükröt, ami fokozatosan jéggé változott. Magamban sóhajtva néztem, mit váltok ki a lányból. Min mehetett szerencsétlen keresztül az évszázadok során, míg én azon gondolkodtam, hogy megéri-e a kockázatot az, hogy foglalkozzam vele s az emberek közé keveredjem. Magamat okolom a fájdalmáért, s az én dolgom lesz helyrehozni, ha még lehetséges.

Megérintem a víztükröt, mely így felolvad s csak a vízgyûrûk száguldoznak felszínén tova.

-     -      Nem történt semmi baj, kedvesem. Kérlek, nyugodj meg.  – óvatosan a vállára fektetem a bal kezemet, mely mindig is ügyesebb volt testvérénél. Meg is bánom ezt a mozdulatot, amint összerezzen az érintésem miatt.

-     -      Bocsáss meg… - nagyot sóhajtva felállok. – Kérem, amint jónak látod, feküdj le és pihend ki magad. Bizonyára elfáradtál az utazás során. – meghajolva távozom. Nem szeretném, ha látná rajtam a haragot és a fájdalmat. Újra és újra ostorozom magamat a szobámba vezetõ úton: ha hamarabb jövök, ez nem történhetett volna meg!

-    -      Esküszöm, mindent jóvá teszek neked, Dália…még ha az életembe is kerül! – fogadkozom, miközben kinyitom az ajtót. Elterülök az ágyon, sokáig merengek a jövõn, mielõtt elragadnának a nyugtalan, cseppet sem pihentetõ álmaim.

Eközben Loghain, aki mindig is érzékeny volt lelki állapotomra, szemtanúja volt akarata ellenére a lejátszódott színjátéknak.

Neszt csapva, nehogy megijessze valószínûleg leendõ hercegnõjét, lassan odasétált hozzá.

-      -    Szép jó estét kívánok Önnek, kisasszony! A nevem Loghain, én vagyok az udvarmester. Hoztam Önnek egy takarót – miközben beszél, óvatosan a lányra teríti- nehogy megfázzon itt nekem.

-     -     Köszönöm… - hangzik a tétova válasz. Meglepetten, mégis hálás tekintettel néz fel az öreg, nagyon is öreg szolgára.

-      -    Ne aggódjon, hamar megszereti majd a gazdánkat. Igazi, nemes lélek. Nem bántja még a legyet sem, kivéve csak akkor, ha ártani merészel valakinek is az udvarból. Így mostantól Ön is a Sárkány védelme alatt áll. – ahogy Loghain a sárkány szót mondja, Dália rászegezi a tekintetét.

-    -      Sárkányt…mondott? – kérdi tétován, mint aki fél a választól, vagy magától attól, hogy a hangját hallassa.

-     -     Igen. Olyan, akár a mítikus lények. Tisztaszívû, nemes, bátor, okos, ravasz, megbízható, becsületes. Na meg – itt elmosolyodik, s mintha kuncogna is – ugyan olyan forró fejû tud néha lenni az uraság. – érzõdik, hogy nem csak ezt akarta mondani, errõl árulkodik sunyi, mégis mosolygó szempárja, huncut mosolya. – Na, de majd megismeri a kisasszony is.

Nagyot nyújtózkodik, izületei csak úgy recsegnek, ropognak, mint a száraz ágak szeles idõben.

-    -      Visszatérve a lényegre: kérem, amint jónak látja, fáradjon vissza a kastélyba. Hidegek az éjszakák, a végén még megbetegszik nekem. Jó éjszakát! – azzal korát meghazudtoló fürgeséggel pillanatok alatt eltûnik a kastélyban, magára hagyva Dáliát, aki megborzong, pedig szélcsend van…