- Érzitek? – gyengéd rántással állítom meg lovam Jabir izgatott kérdésére, kíséretem pedig ugyanígy tesz. Ők is felfigyeltek arra, amit én már legalább egy órája érzek. A levegő növekvő súlyára, a forróság enyhülésére, és a víz lassú csábtására, amit felén sodor a sivatagi szél.

- Azt hittem csak az érzékeim játszadoznak velem – Haziz felzárkózik mellém. Tekintete idegesen követi az előttünk nyújtózó roppant homokdombot. Ő a legfiatalabb a testőrségemből, de talán a legtehetségesebb is. A sivatag ölelésében született, és még sosem járt a birodalmunk ezen peremén. Én is csupán egyszer, amikor engedtem az életre kelő sivatag felfoghatatlan látványának.

- A dűne túloldalán már a határvidék terül el – megigazítom kendőmet, és egy pillanatra lehunyom szemeim, hogy megóvjam őket a finom sivatagi portól, ami forgószélként ölel körbe minket. A sivatag egyre szeszélyesebb. Az év legnyugodtabb időszakában indultunk, mégis kitérőt kellett tennünk egy homokvihar útjából, ezért késésben vagyunk. Nem vertünk tábort éjszakára. Nem vesztegethettük az időt.

- Nem biztos, hogy készen állok rá.

- Ideje a változás útjára lépnünk, Haziz – a népünk legnagyobb reménye most bennünk van. Egyikünk sem tudja pontosan, hogy mi vár minket a túloldalon, de meg kell próbálnunk. A túlélésünk érdekében. Ha a béke nem hoz eredményt, újra háborúba kell lépnünk.

Arra pedig még senki sem áll készen.

A határvidék is megszenvedte az elmúlt évtizedeket. Az egykor dús, sárga fűtenger helyén már csak homokba ékelt szigeteket találunk. Sokkal hosszabb utat kell megtennünk addig, míg megpillantjuk az első lassan csordogáló keskeny vízfolyás ragyogását. A növényzet lassan magára talál, az apró patakok lassan erős folyóvá olvadnak össze, aminek zúgása idegennek hat a homok halk surrogása után. A testőrségem tagjai egyre gyakrabban pillantanak hátra válluk felett, megnyugvást keresve a távolodó dűnék látványában. Engem már valami egészen más irányít. Egy magányos vízcseppként ragyogó reménysugár. Talán még van esélyünk.

oOoOo

- Ez csak délibáb lehet.

- Vagy varázslat.

- Még a lovak is nyugtalankodnak miatta.

- Ez nem természetes – Jabir hangjában teljesedik ki a viszolygás, ami mindannyijukat hatalmába keríti a végtelen vízfelszín látványától. Lassú léptekkel irányítom lovamat közelebb a szirt pereméhez, amiről először pillantottuk meg a ragyogó fénytengert. A szikrázva táncol a fodrozódó kékség hátán. Még sosem láttam ehhez foghatót. Ennyire gyönyörűt. Azt hittem a palotát ölelő oázis hatalmas, de apró porszemnek tűnik csupán Ehhez képest. Hogyan létezhet ennyi életet adó víz egyetlen birodalomban? Igazságtalanságnak érzem, hogy míg ők békében gyarapodnak, mi szenvedünk, és az életünkért küzdünk. Fáj elismernem, de tényleg szükségünk van rájuk. Szükségünk van erre.

Tekintetemmel követek egy ismeretlen madár sereget, ami fülsértő lármát csapva indul meg a nyílt tenger felé. Tenger. Eddig ez a végtelen homoksivatagot jelentette számomra. Hibába olvastam róla, a szavak nem tudták visszaadni ezt a látványt. Semmi sem lenne képes rá.

- Mikor lettek ennyire gyávák a tűz katonái? – ajkaimra halvány mosoly kúszik. Afrah az egyetlen, aki megtorlás nélkül szólhat így a testőrségemről. Ő volt a bába a születésemkor, ő volt az, aki egész eddigi életem során óvott saját magamtól, és akinek köszönhetem, hogy nem vesztettem el a karomat a gyermeki ostobaságom miatt. – Neked tetszik – mellém lépteti lovát, és hangját lehalkítva hajol bizalmas közelségbe, hogy a többiek ne hallhassák szavainkat. Mástól ez inzultus lenne, Afrah sok privilégiummal rendelkezik. – Nem tölt el félelemmel, mint minket – nem kérdez, csak tényeket közöl, ahogy mindig is teszi. Lassan bólintok, miközben hátra húzom kendőmet. A párával telt levegő egy szerető gyengédségével simít végig arcomon. Lehunyt szemmel hagyom, hogy tüdőmet elárassz a soha nem érzett frissesség. Itt minden tiszta és élettel teli.

- Mintha egy másik világ lenne, ami távol van az otthonomtól, mégsem érzem igazán idegennek – vallom meg őszintén. Ő úgyis mindig tudja, hogy mi jár a fejemben. Gyakran hamarabb, mint én magam.

- Különleges vagy Dahwara, azóta tudom, hogy kiemeltelek anyád méhéből – visszaigazítom kendőmet, mert bár a védelmére itt nincs szükségem, a rögzült szokásokat nem tudom és nem is akarom levetni magamról. – De a sok felelősség és szenvedés, amivel népünk szembe néz, megváltoztatott – vonásaim merevvé válnak a vastag anyag takarásában. Erről nem kéne itt beszélnie. – Remélem ez a hely segít visszatalálni önmagadhoz.

Válasz nélkül vágom sarkamat Fayiz oldalába. A sötétpej mén méltatlankodva indul meg a sziklás ösvényen a homokos tengerpart irányába. A partot követve holnap délelőttre a fővárosba kell érnünk. A kisebb településeket gondosan elkerüljük a felderítőink térképei alapján, de nem áltatom magam. Tudják, hogy itt vagyunk. Érzem a figyelő tekinteteket magamon. Csak remélni tudom, hogy a kíváncsiságuk erősebb, mint a vérszomjuk. Különben ez a küldetés elbukik, mielőtt elérné a célját.

oOoOo

- Hogyan képesek ilyen épületeket létrehozni? – elfojtott suttogás csupán Haziz hangja. megértem őt. Minden ház a vízfelfelszín alatt folytatódik tovább, gyakran összetett, bonyolult rendszereket alkotva, mint egy termeszvár. Egyszerre elképesztően gyönyörű, és kissé hátborzongató. Láttam már vázlatokat erről a helyről, az építményeikről, de nem igazán tudtam hinni bennük. Azt hittem lázálom szülte őket. Tévedtem.

Lovaink patája hangosan kopog a kövezeten, de a magasból lezúduló vízesések robaja mindent elnyom. Zajos. Ez a hely hangos és tolakodó a sivatag csendjéhez képest. A levegő súlyos a párától, mintha vizet lélegeznénk. Kendőmön apró vízcseppek jelennek meg, ruhám egyre jobban átnedvesedik. Értelmet nyert, amiről korábban olvastam. A Víz népe által készített szövetek levetik magukról a nedvességet. Elképzelni sem tudtam, miért lehet erre szükség. Ki akar megszabadulni a víztől, amikor az a legértékesebb kincs? Azt hiszem már értem.

Zöld növények kúsznak a falakon és a magasba nyúló oszlopokon, élettel töltve meg a palotához vezető utat. Kíváncsi tekintetek követik utunkat, az ablakokból és erkélyekről, de senki sem próbál megállítani minket. Sőt, inkább rejtőzködnek. Idegenek vagyunk számukra, ahogyan nekünk is idegen a tiszta, ragyogó, kékség, ami körbevesz minket.

Kíséretem utasítás nélkül veszi fel mögöttem az alakzatot, amit kibontakozik velünk szemben a palota impozáns látványa. Hatalmas, kissé talán túlzó, de kétségtelenül gyönyörű. Az ámuldozás és bámészkodás ideje azonban véget ért. Ha ezt a találkozást túléljük, akkor biztosan lesz még rá lehetőségünk, de ideje a feladatunkra koncentrálni.

Az oszlopok egyre hatalmasabbá válnak körülöttünk, mintha próbálnák megérinteni az eget. Katonák lépnek elő mögülük, ahogy egyre beljebb érünk a fogadóudvaron. Nincsenek sokan, de fegyelmezettek, és nincs kétségem felőle, hogy kiváló harcosok. A király testőrsége lehet. Már így túlerőben vannak az én hat katonámhoz képest, de nem aggódok. Ha támadni akartak volna, már megtették volna. De nem próbálnak megállítani minket. Engedik, hogy a széles lépcsősor aljában várakozó kis csoporthoz lovagoljunk.

Biztonságos távolban állítjuk meg lovainkat, és jól működő egységként ereszkedünk le a nyeregből. Kíséretem tagjait hátra hagyva közelítem meg a csoportot, aminek vezetője lemásolja mozdulataimat. Magas, tiszteletet parancsoló férfi. Nincs kétségem afelől, hogy kivel állok szemben. Mágiánk egyetlen rövid pillanatra tapogatódzva érinti meg egymást, de ennyi mindkettőnknek elég. Erős alfa. A díszes ruházat és ragyogó ékszerek egy erős harcost és vezetőt rejlenek. Arra számítottam, hogy egy ilyen fényűző birodalomnak a béke idején puhány uralkodója van. Ismét tévedtem.

Kendőmet lehúzva állom pillantását. Szemei ragyognak, mint a napfényben fürdőző óceán. Nehéz kiolvasni belőlük bármit, és ez teszi őt még jobb uralkodóvá.

- Ardryll király vagyok. Üdvözöllek a Víz birodalmában – hangja beleolvad a vízesések lezúduló habjainak morajlásába. Mágia, vagy tökélesen szónoklási képesség?

- Felség – apró biccentéssel fogadom szavait. Meghunyászkodni nem fogok, hisz majdnem egyenrangúak vagyunk. – A nevem Dahwara Nah’seem Khali, Ghazanfar király fia, a Tűz birodalmának örököse – vonásai megkeményednek, pontosan tudom, hogy miért.

- A nagyapád nevét is viseled.

- Csak a nevét örököltem, a háború iránti megszállottságát nem – néhány pillanatig feszült csend telepszik körénk. Nem ismerhetik a szándékainkat, ahogyan mi sem az ő gondolataikat. A népem túl rég óta zárkózott el. Idegenek vagyunk a saját világunkban.

- Örömmel látjuk vendégül a koronaherceget és kíséretét – érzem a megkönnyebbülést, ami futótűzként terjed szét a téren állók között. Tehát Ardryll nem ostoba. Ugyanúgy a háború és a romok újjáépítése határozta meg az életét, mint az apámnak. Ez a tapasztalat tette őt is bölcsebbé, mint az elődeit. – Szeretnétek lemosni magatokról az út porát? – legszívesebben türelmetlenül vágnám rá, hogy a tisztálkodás sokadlagos teendő a listámon, de nem akarom az első döntésemmel romba dönteni az udvariasság határait. Még a végén koszos barbárnak kezdenek gondolni minket.

- Köszönöm mindannyiunk nevében – apró biccentéssel int, mire szolgák lépnek elő az árnyékból, és elvezetik a lovainkat. Tekintetem utoljára végig pásztázza a fogadóudvart, és a magasban húzódó zöldellő erkélyeket. Pillantásom megpihen az egyik futónövényekkel benőtt korláton. Üres. Lassú pislogással próbálom lerázni magamról az érzést, hogy figyelnek. Ez a hely összezavar.

oOoOo

- Nektek nem futkároznak homoki gyíkok a hátatokon a beszédüktől? – Jabir fintorogva kezdi körbejárni a lakosztályt, amit számomra készítettek elő, de testőrségem hat tagja csatlakozott, hogy ellenőrizze a biztonságát.

- Ugyanaz a nyelv, ugyanazok a szavak, de mintha néhány hangot selyemkendőbe csomagoltak volna – Gamal óvatosan megérinti az egyetlen vízből készült falat, lágy fodrozódást keltve a sima felszínen.

- Szerintem egészen kellemes hangzása van – Haziz halkan füttyent, mikor átlép a szobából nyíló egyik ajtón. – Ebben a fürdőben nagyobb a medence, mint a falumat tápláló tó – megértem a döbbenetét. Sokat tanultam a Víz népéről, a szokásiakról, a hagyományaikról, de még engem is megfoszt szavaimtól ez a hely. Irigykedem. Dühös vagyok. A mi népünk szenved, ők pedig szinte pazarolják a vizet. Nem. Ez nem pazarlás, hiszen korlátlanul a rendelkezésükre áll. Az őseim ostobák voltak, hogy háborút indítottak ellenük a békés szövetség helyett.

- Ha ennyire tetszik, szerzünk neked egy csinos lányt, aki szép szavakat suttoghat a füledbe – Kaliq túlzó lágysággal próbálja leutánozni a víz népének beszédét néhány szerelmes szó erejéig, de hangos nevetésbe fullad az egész. Nem szólok rájuk, tudom, hogy csak itt engedik meg maguknak az ilyen tiszteletlenséget, és tudom, hogy szükségük van rá. Feszültek, és ezt le kell vezetniük.

- Hogy aztán véletlen összekössem magam az egyikükkel? Azt már nem – elégedetlen horkantással tér vissza közénk a fürdőből. Megértem őt. Mintha nem is egy fajhoz tartoznánk. Ők finomak, tiszták és könnyedek. Még a katonáik is kecses páváknak tűnnek az én harcosaim mellett.

A vízből készült falhoz sétálva engedek a csábításnak, és érintem meg én is a hűs ragyogást. A körülöttem zajló beszélgetés elhalkul, a világ tompává válik. Aggódhatnék, hogy a vízfalon keresztül leselkedik majd valaki, de a végtelenbe nyúló ragyogó tenger látványa elfeledtet velem minden aggodalmat. Sosem gondoltam volna, hogy valami felveheti a versenyt az aranyló homokdűnék szépségével. Taszítania kéne ennek a helynek, hiszem annyira más, mint bármi, amit eddig ismertem, mégis látom benne a szépet. A lehetőségeket. Az erőt. Nem szabad lebecsülnünk őket.

oOoOo

Az elmúlt két nap nem szólt másról, csak lassú ismerkedésről, és egymás környékezéséről. Mint a sivatagi farkasok, amik bizalmatlanul köröznek egymás körül. Megőrjít ez a várakozás. Többet akarok tenni. Gyorsabban akarok haladni, de Nasir, a diplomata, akit magunkkal hoztunk, folyamatosan türelemre int. Igaza van, de tehetetlennek érzem magam. Ardryll és a két herceg, aki mindig vele van, túl jó politikus. Nem játszák ki a lapjaikat, ahogyan mi sem. Valamelyikünknek azonban lépnie kell majd, ha előrébb akarunk jutni.

Aprót kortyolok a hűs vízből, miközben a szórakozottan beszélgető tömeget figyelem. Legalább a növényzet megnyugtató ismerősséggel ölel körbe minket. Gyerekkoromban még a mi oázisunk belső területein is voltak ehhez hasonló erdőségek. Kevésbé sűrűek, de ugyanilyen zöldellőek. Okosan választottak helyet a díszvacsorának, itt az én kíséretem is könnyebben elengedi magát, mint a vízfalakkal körbezárt épületekben. Az nyomasztja őket.

- Remélem minden kedvetekre való – az idősebb herceg lép mellém, hátát ugyanúgy nekivetve egy fának, mint én. Fehér ujjai között egy borral teli porcelánt pörget. Faelar. Intelligens, és jóképű férfi, de sajnálatos módon ugyanúgy alfa, ahogyan az apja és az öccse is. Kár. Így kevés esély van egy előnyös házassági ajánlatra. Tudom, hogy az egyetlen lehetőség Dujanah kezének felajánlása maradt, de egyelőre képtelen vagyok elfogadni a tényt, hogy a húgomat ebbe a birodalomba kell száműznöm a béke érdekében. Megtenné a népünkért, de ugyanúgy viszolyogna, mint az embereim. Szerencsére ez egy olyan döntés, amit nem most kell meghoznunk. Ez a néhány napos látogatás csak a közelgő tárgyalások alapjait fekteti le. Unalmas, és őrjítő.

- A vacsora ízletes volt – sokan még halat sem igazán ettek, a többi tengeri élőlény pedig számomra is teljesen ismeretlen volt. – Az előadóművészeitek pedig nagyon tehetségesek – bár legszívesebben az asztalra csapva ugrottam volna fel a vízpazarlástól. Minden sejtem tiltakozik az ellen, hogy ilyen felelőtlenül bánjanak azzal, ami többet ér számunkra az aranynál is. Fogcsikorgatva ugyan, de fenn tudtam tartani a nyugodtság látszatát. – Feltehetek egy személyesebb kérdést? – azt hiszem mára kezd elfogyni az udvariasságom és a türelmem. A lehetetlenül kék tekintet kíváncsian fordul felém. Apró biccentéssel ad engedélyt. Valószínűleg akkor is megtettem volna, ha nemleges választ kapok. – Hol van a testvéred? – értetlenül pillant a tömeg felé, ahol Taenaran herceg éppen Hazizzal folytat heves beszélgetést, a mozdulataik alapján valószínűleg kardforgatási technikákról. – A másik – Faelar arca egyetlen pillanat alatt komorul el. Tekintete viharos óceánná válik, testtartása sokkal távolságtartóbb. Látszik, hogy bárhol máshol szívesebben lenne, mint itt.

- Honnan tudsz róla?

- Az apád azt mondta te vagy a trónörökös, Taenaran pedig a legfiatalabb gyermeke – tehát legalább egy testvérnek léteznie kell rajtuk kívül. Vagy féltestvérnek. Nem tudom hogyan nevezik a lazább kapcsolatokból született testvéreket. Érthetetlen és taszító a házasságokhoz való hozzáállásuk.

- Az öcsém még nem áll rá készen, hogy csatlakozzon hozzánk – szűkszavú válasszal löki el magát a fától. Hangja hűvös és távolságtartó, csupán az okát nem értem igazán.

- Miért? – erre már nem kapok választ. Elnézést kérve távozik, hogy váltson néhány szót Nasirral. Összehúzott szemekkel követem mozdulatait. Szóval a harmadik testvér is fiú. Valószínűleg ő is alfa, ahogy a testvérei. Nincs szerencsém. De miért rejtegetik? Féltés? Szégyen? Valamiféle taktika? És miért érzek égető vágyat, hogy fényt derítsek erre a titokra?

oOoOo

Túl hosszúra nyúlt az este, és túl zajos volt. Örökkévalóságnak tűnt, mire a palota ezen része elcsendesedett annyira, hogy útnak indulhassak. Az elmúlt éjszakákon ellenálltam, de már túlságosan hívogató ez az idegen hely. Fel akarom fedezni, és minél többet megtudni róla. Nem stratégiai döntés, egyszerű kíváncsiság. Nem gyakran téved a sivatag népe ehhez hasonló gyönyörű helyekre. A nyitott folyosó rálátást enged a csillagokkal pettyezett égboltra. Az ég ugyan tiszta, de össze sem hasonlítható a sivatagi éjszakával. A több ezer ragyogó fénypöttyből alig néhány száz látható itt. De van, ami kárpótol érte.

Kesztyűtlen ujjaimmal simítok végig a mellettem húzódó vízfalon, fodrozódó csíkot rajzolva magam után. A víz halk morajlása üdítő békét horgod magában. Mint a sivatagi szél halk dallama. Mintha távoli testvérek lennének. Én látom bennül az összhangot és a szépséget. Az egyetlen, amit igazán hiányolok ebből a helyből, az a meleg, a szárazság és a fény. Minden tompa és nyírkos. A lámpások többsége csak ritkán él, fényük pedig meg sem közelíti a barlangjainkat és otthonainkat megvilágító parázsgömbök ragyogását. Próbálom minimálisra csökkenteni a mágia használatot, hogy ne érezzék fenyegetőnek jelenlétem. Csak a szobámban engedek meg magamnak apró izzó fénygömböket, és csak ott melegítem fel magamnak a fürdővizet igazán forróra.

Szemem sarkából azonnal észreveszem a mozgást. Hiába próbál a sötétbe húzódni, ez egyik vízmágusnak sem az erőssége. Túl ragyogóak és fényesek.

- Előjöhetsz. Nem fogsz lángra kapni a közelemben – tekintetemmel végig mérem a karcsú alakot. A sivatagi éjszakák sötétjéhez szokott szemem könnyedén felismeri a szolgálók ruházatát. Talán a díszvacsora maradványait eltűntető csapat egyik tagja.

- Nem akartam megzavarni az esti sétáját – a szavak, amikben a népére jellemző dallamosság rejtőzik, puha vízpermetként simítanak végig bőrömön. Növekvő érdeklődéssel figyelem, ahogy közelebb lép. Mozdulatai kecsesek, ragyogóan kék tekintete a földet pásztázza, ahogy az illem megkívánja.

- Nem zavartad meg, sőt. Pont keresni akartam valakit, akitől kérhetek egy fáklyát – bár jól látok a sötétben, szeretem a lángok melegét. Szükségem van egy kis fényre, hogy igazán szemügyre vehessem a folyosók szépségét.

Zavart pillantásából ítélve neki eszébe sem jutott az ilyesmi. Feltűnt, hogy mennyire kevés tüzet használnak. Mintha szándékosan burkolnák sötétségbe magukat. Lassú léptekkel követem az alacsony fiút. Nagyon fiatal lehet, korban közelebb a húgomhoz, mint hozzám. Minden lépésnél meglebbennek derékid égő kékkel festet hófehér tincsei. Újabb bizonyíték arra, hogy a vízmágusok gyönyörűek. Elgondolkodva kutatok emlékeim között, de nem találok képet más hosszú hajú fiúról vagy férfiról. Óvatosan érintem meg őt mágiámmal, de nem reagál rá. Béta. A szépsége alapján inkább omegának hittem. Úgy tűnik ezen a helyen csak tévedni tudok.

- Értesíteni fogom az illetékeseket, hogy gyújtsák fel a lámpásokat – halk dünnyögéssel nyugtázom szavait, a falakon túl húzódó tájat figyelve. A víz praktikusabb, mint az üveg, amit mi használunk, mert nem tükröződik. Így valóban sokkal szebb a látvány. – Egy tűzmágusnak miért van szüksége fáklyára? – szórakozott döbbenettel pillantok le a kissé rémült fiúra. Gyorsabb volt a szája, mint az esze. Érdekes. A legtöbb szolgáló szavát alig lehetett hallani, és egyikük sem engedett volna meg magának ekkora botlást. Az arcomat fürkésző kék tekintet ragyog a holdfényben. Mély, akár egy örvény, ami magával húz. A vonásai lágyak és tökéletesek, orrának arisztokratikus vonása valahogy ismerősnek hat, homlokán a minta folyékony ezüstként ragyog. Meglepően gyönyörű jelenség.

- Szerinted segítené a béketárgyalásokat, ha mágikus tűzzel a kezemben barangolnék a palotában? – a felismerés újabb zavart pírt fest az arcára. Nem kell aggódnia, üdítő végre olyasvalakivel beszélgetni, akiben nincs hátsó szándék, aki ennyire gyermekien egyszerű.

- Nem hinném, hogy tűzzel a kezében, sokkal veszélyesebb lenne, mint anélkül – az első értelmes gondolata. Kimondta azt, amit mindenki tud körülöttünk. Ami miatt szinte minden lépésemet figyeli valaki, ha az uralkodó közelében vagyok. Felesleges. Mire észbe kapnának, már hamuvá égetném szeretett királyukat. Biztos vagyok benne, hogy erős, de nálam nem erősebb. Azonban, ha szerencsénk van, sosem lesz szükség rá, hogy összemérjük a mágiánkat.

Érdeklődve figyelem, ahogy a vékony vízfátyol szétnyílik kísérőm közeledtétől. Láttam már ilyen ajtókat, vagy inkább függönyöket, de rám egyik sem reagált így. Valószínűleg mágiához kötött. Óvatosan, körültekintően nyújtja felém a fáklyát, én pedig ujjaink összeérintése nélkül veszem el. Ő az első, aki felkelti bennem a kíváncsiságot. Vajon a bőrük is nedves és vízzel telten puha? Sosem fogok választ kapni erre a kérdésre.

Minden szolgáló, minden diplomata, aki körülöttünk sürög, ügyel rá, hogy tiszteletben tartsa a szokásainkat. Egyikünket sem érintik meg, tartják a két lépés távolságot. Jól felkészültek, ahogyan mi is az ő szokásaikból. Ez adhat némi reménykedésre okot.

- Segíthetek még valamiben? – ajkaim mosolyra húzódnak a figyelmetlensége miatt. Nem tudok neheztelni rá, túlságosan ártatlan. Ennyire nem lehet buta, inkább csak zavart. Mint egy tevecsikó, aki azért küzd, hogy állva maradjon hosszú lábain, ezért nem tud másra koncentrálni.

- Tűz? – legszívesebben felnevetnék az arcára kiülő fintor láttán.

- Tűz – fejét leszegve nyújtja felém kezét. Ujjai hosszúak, és kecsesek. Nem olyanok, mint egy szolgáló keze. A gyanakvás szikrája felgyullad bennem, mosolyom lehervad arcomról. – Elfutok vele a legközelebbi őrzött tűzig, ha megvár itt.

- Nem sietek sehova, elsétálhatunk együtt – ügyelek rá, hogy semmilyen érzelem ne legyen hangomban. Ha okkal küldték őt hozzám, akkor nem akarom, hogy idő előtt megsejtse a lebukását. Ki akarom deríteni, hogy miért van itt. Vagy hogy csupán én látok e rémeket ezen az idegen helyen.

Lassú léptekkel hagyunk mögött újabb és újabb folyosókat. Minden üres és kihalt, csak a víz természetes morajlása töri meg a csendet. Érzékeim egyre jobban kiélesednek a mellettem sétáló fiúra. Valami nincs rendben vele. Rovarok másznak a bőröm alatt. Minden vele töltött perccel egyre több és több.

- Nem a szolgálók hanyagsága a sötétség, a vízmágia jelenléte és a magas páratartalom egy-két óra alatt felemészti a természetes lángokat – szavai kizökkentenek és elgondolkodtatnak. Erre nem gondoltam. Néha magam is megfeledkezem róla, hogy a természetes tűz mennyivel gyengébb a mágikus lángoknál. Ez akkor azt jelentheti, hogy ebben a birodalomban a meleg lángok pont olyan értékesnek számítanak, mint nálunk az életető víz. Ez még kiváló alkualap lehet. A régi feljegyzések miért nem szólnak erről? A békeidőkben sem kereskedtek ezzel az őseink? Ostoba döntés volt a részükről. – Talán a béketárgyalásokat követően újra fénybe borulhat a palota – naív mosolya nem tud meggyőzni a szavai mögött rejlő ártatlanságról. Ezek nem egy ostoba fiatal szolgáló szavai. Ők csak fecsegnek, de nem gondolkodnak úgy, mint egy vezető. Nem keresik a megoldási lehetőségeket, a másik fél erős és gyenge pontjait. Ez a fiú egyszerűen nem lehet palotaszolga.

Válasz nélkül hagyva zárkózom be gondolataimba. Valóban kihasználhatnánk, hogy nekik szükségük van a mi tüzünkre, míg nekünk az ő vizükre. De ez túl fontos cserealap lenne mindkettőnk részéről. Biztosítékot várnánk, ha már felfedtük a gyengeségünket. Nem olyan egyszerű a helyzet, mint amilyennek ő próbálja feltűntetni. Miért árulta el nekem, ezt a titkot? Hol a csapda? Talán nem is igazak a szavai, csupán az uralkodó egy taktikus játékának a részei? Vagy csak én látok ármánykodást mindenütt. Ezt örököltem a nagyapámtól. Ezt örököltem a nevemmel.

- A politikusok szeretik csak a jó lapjaikat felfedni – szemem sarkából lepillantok a fiúra. Tincsei a holdfényben folyékony ezüstté válnak, arca zavart, mintha saját gondolatai tennék bizonytalanná. Egy kém félelme, hogy felfedte magát, vagy egy szolgáló aggodalma, hogy túl sokat fecseg? Talán hibázik, és megtudom.

- Nem értesz egyet vele? – már többet figyelem őt, mint a környezetünket.

- Nem az számít, hogy én mit gondolok – ezt ugyanúgy mondhatja egy szolgáló, mint egy kém. Ezzel nem jutottam előrébb. – Úgy tudunk egymáson segíteni, ha tudjuk, hogy mire van szüksége a másiknak – idealista kijelentés egy olyan ember szájából, akinek még sosem kellett igazán fontos döntéseket meghoznia.

- A politika nem arról szól, hogy hogyan tudunk segíteni egymásnak – hanem arról, hogyan tudod megszerezni, amit akarsz, anélkül, hogy kiszolgáltatott helyzetbe hoznád magad. Egy tökéletes világban talán úgy működne, ahogyan ő gondolja, de az emberek nem tökéletesek. Önzőek, hatalom mániásak, és bármikor képesek hátba döfni a másikat.

- Szomorú – a sóhaja őszinte, érzem. Talán tényleg úgy véli, hogy a világnak így kéne működnie? Miféle burokban nőtt ő föl, képes hinni ilyen álomképekben? Vagy ilyen ostoba, vagy ilyen jó színész.

Elérjük a célunkat, egy hatalmas, lobogó máglyát. A táncoló lángok látványa segít megnyugtatni zilált idegeimet. Hiányzott a tűz ebben az idegen birodalomban. A forróság felszárítja a ruháimra ülő vékony pára réteget, és élettel tölti meg lelkemet. A fáklya néhány pillanatnyi nedves sercegés után gyullad meg, átvéve a narancsos lángokat. Innentől lesz társam az éjszakai barangolás során. Nem tudom, hogy mi volt a fiú célja, de most, hogy ideértünk, nincs oka tovább maradni. Ha eddig nem sikerült teljesíteni a feladatát, akkor elbukott.

- Köszönöm – kimondatlan szavakkal jelzem neki, hogy ideje távoznia. Ha tovább marad, az inzultusnak számítana. Akkor okot adna arra, hogy ropogósra süssem karcsú testét. Nem szívesen tenném meg, túl gyönyörű hozzá, hogy ilyen ostobán elpazarolja az életét.

- Örülök, hogy segíthettem – meredten figyelem, ahogy távolodik egy lépést, de végül visszatáncol, mintha egy láthatatlan kötél tartaná mellettem. Kezdi túlfeszíteni a húrt. Tétovázása valósnak tűnik, de már semmit sem tudok elhinni neki. – A mágikus tüzet tényleg nem lehet eloltani vízzel? – a tekintetében ragyogó gyermeki kíváncsiság és rajongás egy pillanatra elbizonytalanít. Hol hallott erről? Náluk is keringenek történetek a háborúról? Mesék, amik egyre színesebbé váltak az évtizedek alatt? Talán tényleg csak egy ostoba szolgáló, akit a kíváncsisága nem hagyott nyugodni mellettem. Nem információkat akart kicsikarni belőlem, egyszerűen csak boldoggá tette, hogy egy élő tűzmágussal találkozhatott. Dujanah talán ugyanígy reagált volna egy vízmágus érkezésére.

- Tényleg.

- És mágikus vízzel? – szóval erre megy ki a játék. Az ajkain játszó apró mosoly még gyönyörűbbé teszi őt, de nem gyengülök el tőle. Nem engedem, hogy elterelje a figyelmemet. Az erőmet akarja tesztelni, vagy okot akar adni, hogy mágia használat miatt rám támadhassanak a palotaőrök? Bármelyik szándék is rejtőzik a kérdése mögött, meg tudok birkózni a következményekkel. Azonban bennem is elültette a kíváncsiság magját. Olvastam róla, hogy a nagy csatákban sokszor mennyire kiegyenlített volt a harc. A természetes tüzet azonnal kioltja a természetes víz, de a mágia mindent megváltoztat. Ádáz küzdelmek zajlottak tábornokok között, akik népük legjobbjai voltak. Csak akkor volt esélye a víznek ellenünk, ha a legerősebbeiket küldték harcba.

Megbabonázva figyelem a semmiből előtűnő ragyogó vizet, amit olyan könnyedén irányít, mint én a lángokat. Egy teremtő. Ilyen erővel nem szolgálók közt lenne a helye. Újabb bizonyíték rá, hogy több egyszerű szolgánál. Mégis önként sétálok be az előkészített csapdába, tudva, hogy úgyis könnyedén kimenekülök majd belőle. Tenyeremet előre nyújtva idézek meg egy apró, izzó lánggömböt. Alig láthatóan pulzál, követve szívverésem ritmusát. A víz azonnal reagál rá. Körözni kezd a fénygolyó körül, próbál fogást keresni rajta, mint egy vipera az ugróegéren. Nem párolog el azonnal, mint a közönséges víz tenné. Hajlik és mozdul teremtője gondolatára. Összeráncolt szemöldökkel pillantok fel a koncentrált arcra. Szemei szinte világítva tükrözik vissza tűzgömböm fényét. Erős. Folyamatosan növelnem kell mágiám szintjét, hogy ne legyen képes kioltani a lángokat. Bőröm bizseregni kezd a fiúból áradó varázslat fodrozódó erejétől. Egyre elszántabban próbálkozik, nekem pedig egyre jobban kell figyelnem, hogy tápláljam az apró kis gömböt. Alig pár percbe telik, hogy elérjük a szintet, ami egyáltalán nem szolgálóhoz méltó. De még kémhez sem. Ez a fiú nem egyszerű udvari mágus.

- A király küldött? – már nem próbálom visszafogni dühömet. Vendég vagyok itt, ők mégis ellenségként kezelnek. Rideg kérdésem kizökkenti a fiút koncentrálásából. Rám kapja tekintetét, arcára kiül a rémület. Talán most tudatosult benne, hogy valóban a tűzzel játszott. Bőröm felforrósodik a mágiával átitatott haragtól.

- Mi? – értetlenkedése már ostoba játéknak tűnik csupán. A forró lángok lassan felemésztik türelmemet. A mellettünk lobogó máglya ropogva tör a magasba, reagálva erőmre. A fáklya a kőre hullik, de a lángok nem alszanak ki. Dühös pusztításba akarnak kezdeni, akárcsak az uruk.

- Ha erőfitogtatást akar, egy harcost küldjön, ne egy színészt – megvető pillantással jutalmazom színészi képességét. Majdnem sikerült megtévesztenie. Elgyengültem. Engedtem, hogy ennek a helynek a varázsa magával ragadjon. Többet nem követhetem el ezt a hibát.

A tűzgömböm elporlad, és nem marad más fényforrás az éjszakában, csak a mágiámtól felerősödött természetes lángok. A fiú arca sápadt, rémült, és kezdi elveszteni a kontrollt. A vízkígyó, ami eddig próbált becserkészni, apró cseppekre robban, beterítve mindkettőnket. Nem hunyom le szemeimet, egy pillanatra sem akarom szem elől téveszteni őt.

- Én nem… - válasza félbe szakad, remegő ujjai egy fehér anyagdarabot rántanak elő. – Sajnálom, én… - támadást várok, nem gondoskodást, így túl későn reagálok. Elkapom ugyan karját, de hiába.

Egyetlen pillanat. Ennyin múlott csupán.

Még érzem hűvös érintését arcomon, mielőtt lángra gyúl a világ körülöttünk.

A lángok iránytás nélkül törnek elő testemből. Erőm szinte kirobban, apró darabokra szaggatva testemet és elmémet. A forróság elviselhetetlen fájdalommal teker körbe. Éget. Életemben először éget. A tűz ellenem fordul. Ellököm magamtól a karcsú testet, de hiába. A mágia izzó köteléke közöttünk marad. Fájdalmas üvöltéssel görnyedek össze, mikor a lángok felemésztik mellkasomat. A bordáim elolvadnak, majd újra összeforrnak. Ősi erő égeti bőrömet, és perzseli fel minden erőmet. Lábaim megremegnek. Nem hallok mást, csak egy elkínzott, tompa üvöltést magam mellől. A fiú. A világ még vörös fényben játszik, a belélegzett levegő forró és perzselő. Meggyötört testem minden mozdulatért küzd. Még sosem éreztem ehhez hasonlót. Még sosem éreztem, hogy elevenen elégek.

Tompa narancsra festett világ bontakozik ki homályos tekintetem előtt. Egy apró alak térdel a földön nem messze tőlem. Reszket és küzd a levegővételért. Túlélte. Egy vízmágus, aki átvészelte a lángokat. Akit felemésztett a Sharab Shalaevar, mégis ép maradt. Ostoba. Ostoba kölyök. Bőröm újra lángolni kezd, dühöm eltompítja a mellkasomat tépő égető fájdalmat. Hogy volt bátorsága? Hogy tehette ezt? Mégis, hogy képzelte, hogy átlép egy ilyen határt? Mindkettőnk sorsát megpecsételhette ezzel.

- Mit tettél? – hangom erőtlen, az erőm hullámozva próbál újra és újra előtörni. Próbálom féken tartani, mielőtt elpusztítaná a palotát.

A tompán ragyogó kék tekintet egyre több élettel telik meg. Egyre sápadtabb és rémültebb lesz, ahogy rádöbben mi történt. Vonásain eluralkodik a pánik, arca megvonaglik a fájdalomtól, ahogy remegő lábaira áll. Riadt vadként pillant körbe, menekülőutat keresve. Nem. Viselnie kell a tette következményit. Felelnie kell.

Csak egyetlen lépést tud tenni, mielőtt megragadnám vékony karját. Szemeiben kétségbeesés ragyog, mint aki fel sem fogja igazán, hogy mi történik. Össze akarom törni őt. Fájdalmat akarok okozni azért, amit tett. Amiért tönkretette a terveimet, a népem esélyét, és elvette tőlem a választás lehetőségét. Megérdemelné, hogy elpusztítsam. Megérdemelné, hogy rá zúdítsam minden haragomat.

- Ne hidd, hogy elfuthatsz ez elől – tenyerem felforrósodik a dühtől. Azt akarom, hogy érezze ezt a fájdalmat. Hogy még jobban szenvedjen. De nem reagál. Hát persze. Már őt is védi a mágiám. Mintha meglopott volna. Dühösen erősítek szorításomon, de már csak a levegőt markolhatom. Elementál. Volt mersze átlépni elementál formába. Gyáva féreg.

Dühös fújtatással vetem utána magam, lépésről lépésre csökkentve közöttünk a távolságot. Már mozdítom ujjaim, de késő. A mágikus tűzfal későn emelkedik ki a földből, nem tudja megállítani azelőtt, hogy egybeolvadna a palota falaival. Dühös kiáltással, engedem ki a felgyűlt haragot. A mágikus fal a magasba emelkedik, a lángok elérik a palota magasabb emeleteinek szintjét, narancsra festve az éjszakai ég alját.

Hangos zihálással roskadok térdre, ujjaim belemélyednek a puha tengerparti homokba. A forróság még izzó, csillogó üveggé változtatta körülöttem a talajt. A mellkasomat tépő fájdalom elviselhetetlen. Lerángatom magamról ingemet és kendőmet. A haldokló tűzfal fakuló fényében jól kivehető a jobb mellkasomra kúszó lüktető, vörös sebhely. Nem hiszem el. Nem történhetett meg.

- Az istenek verjék meg – dühös kiáltással csapok az üveggé vált talajra. A szilánkokra repedő felszín felsérti öklömet, de nem foglalkozom vele. A fájdalom eltompul a Sharab állandó lüktetése mellett. Eltompul a lelkemet mardosó düh mellett.

Az a rohadt szolgáló.

Egy szolgálóval, kémmel, vagy az istenek tudják mivel kötött össze a sors. Apám átkozni fogja a Víz népét, és az egész utat, amiről én győztem meg. Nem kellett volna ide jönnünk. Keserű szitkozódással köpök a földre, mielőtt álló helyzetbe lökném magam.

Kiáltások és léptek hangos csattanásai töltik meg az éjszakát. A hangzavar, és az eget nyaldosó mágikus lángok biztosan felriasztottak mindenkit. Csodálom, hogy még csak most érnek ide.

- Dahwara herceg! – Gamal lép mellém, nyomában a testőrségem többi tagjával. Sápadtak és értetlenek, mindaddig, míg meg nem pillantják a mellkasomat. Egy emberként szisszennek fel, és hátrálnak egy lépést.

- Sharab Shalaevar – suttogja halkan Haziz, tekintetét le sem véve a pecsétről. – Hogyan?

- Egy átkozott véletlen miatt – hosszú léptekkel indulok meg a jó pár méterre álldogáló riadt tekintetű szolgálók csoportja felé. – Spontán – szűröm ki fogaim közül a fájdalmas választ. Hallom a döbbent nyögéseket magam mögött, hallom sietős lépteiket, amivel a nyomomba szegődnek, mikor magukhoz térnek. A szolgák egy része rémült menekülésbe kezd, mikor túl közel érek. Sejtem miért. Dühös lángok tombolnak bennem. Tekintetem valószínűleg izzik, sötét hajam nagy része mélyvörösbe válthatott.

- Mit tehetek önért, felség? – csak egy pillanatra remeg meg a férfi hangja, aki előre lép. Fogalmam sincs, hogy ki ő, ha láttam is már, nem emlékszem rá. Az elmém a dühös lángok fogja.

- Alacsony fiú, derékig érő hajjal. Ostoba és sokat fecseg – arca egyre sápadtabbá válik, tekintete a többiekre rebben, mintha segítséget várna. – Teremtő – teszem hozzá halk sziszegéssel. Nem hiszem el, hogy ezt tette velem. Nem hiszem el, hogy magához láncolt egy ostoba vízmágus kölyök. Hogy állhatok apám elé egy szolgáló Sharibbal? – Vigyetek hozzá.

- Talán jobb lenne, ha először az uralkodóval…

- Próbára teszed a türelmemet, szolga – tenyeremen izzó narancsszín lángok gyulladnak. Fényük megvilágítja a halálra vált arcot. Sietve bólint, és szinte futva indul el a folyosón. A tömeg szétválik előttünk, nem számít, hogy szolgáló, vagy katona. Senki sem próbál megállítani minket. Ha megpróbálná, hamuvá égetném. Az a fiú nem csak azzal követett el bűnt, hogy megérintett, hanem azzal is, hogy elmenekült. Szembe köpte a hagyományainkat. Nem tiszteli a Sharab Shalaevart. Talán nem is tud róla semmit. Csak egy agyalágyult bábú a Víz urának sakktábláján.

Egyre több folyosót hagyunk magunk mögött, egyre mélyebbre ereszkedünk a víz alá. A falakon túl már tengeri élőlények úsznak, hínárok nyújtóznak a magasba, és a hold fénye is teljesen eltűnik. Kezdek türelmetlenné válni. Haragom nem enyhül, csupán egyre forróbban izzik. Csak játszadozik velem. Biztosan körbe-körbe járkálunk, hogy időt nyerjenek. Zálogként akarják maguknál tartani a fiút, hogy dróton rángassanak? Akkor felégetem ezt a helyet. A Tűz birodalma pedig újabb háborút fog indítani. Nem tarthatnak távol tőle.

Már éppen megfenyegetném a szolgálót, mikor megáll egy széles ajtó előtt. Az ajtószárnyak mellett álló őrök azonnal összezárnak. Őket nem ijedős homokból formálták. Sajnálni fogom egyetlen pillanat alatt felperzselni őket.

- Neleryn herceg lakosztálya – elcsukló hangon suttogja szavait, miközben felém fordul. Egész testében remeg, nem tűnik elég bátornak ahhoz, hogy játszadozzon velem.

- Miért ide hoztál? – talán a herceg küldte a fiút? Egy unatkozó ficsúr játszadozása tette ezt velem? Akkor maga a herceg fog felelni, kerüljön bármibe is. A józan döntéseknek nem most van itt az ideje. Képtelen vagyok túllátni haragomon. Sűrű homokviharként lepi el elmémet.

- A fiú akit keres… Neleryn herceg – tekintetem a hatalmas ajtószárnyakra villan. A szolgáló nem hazudik. Most, hogy kimondta ezeket a szavakat, sok minden értelmet nyer. Az ereje, a meglátásai, az arcát uraló ismerős vonások. Ugyanezeket láttam az apján és a testvérein.

Ajkaimat pengevékonyra húzva, szemeimet lehunyva erőltetek nyugalmat magamra.

- Egy perced van. Készítsd fel a hercegedet. Üzenem, hogy ha menekülni próbál, végzek a szolgálóival. Egyesével. Fájdalmasan – válaszul csak ajtócsattanást, és a túloldalt felharsanó halk kiáltozást kapok.

Testőreim mögöttem állnak, érzem a jelenlétüket, és a mágiájuk zaklatott hullámzását. Mikor letelik az idő, felnyitom szemeimet. Az őrök egy pillanatnyi tétovázás után félrelépnek utamból. Okos. Feleslegesen áldoznák az életüket. Belököm az ajtót, ami hangos csattanással vágódik a falnak. A korábbi szolga sápadtan áll egy nyitott ajtó előtt. Szó nélkül lépek be a félhomályba borult szobába. Az ajtó becsukódik utánam, és tudom, hogy az embereim senkit sem fognak beengedni ide.

A berendezéssel nem is foglalkozva idézek meg három parázsgömböt, amik forró fénybe vonják a szobát. A szobát, aminek a közepén ott áll a herceg. Arca elkínzott, bőre sápadt, de próbál erősnek látszani. Tartásán látszik, hogy fájdalommal küzd. A Sharab fájdalmával. Gondolataimat újra elárasztja a parázsló harag és megvetés. Tisztelnem kéne ezt a köteléket, de még képtelen vagyok rá. Még nem érzek mást, csak izzó gyűlöletet a hazugság és az átverés miatt. Kihasználtak. Megloptak.

- Vetkőzz – sziszegem halkan. Arcára kiül a színtiszta pánik. Hátrál egy lépést.

- Nem – megrázza fejét. Elég az ellenkezésből. Dühösen lépek felé, de ő addig hátrál, míg feneke neki nem ütközik egy íróasztal szélének. – Mire készülsz? – a hangjában csendülő félelem csak egy pillanatra állít meg. Miért viselkedik úgy, mint egy ártatlan gyermek? Összehúzott szemekkel veszem szemügyre arcát. Valami megváltozott… Valami…

A fenébe.

A homlokáról eltűnt a jel. Az is csak hamisítvány volt. Az is csak hazugság. Tényleg egy ostoba kölyök. Egy gyermek, akinek az ereje még nem teljesedett ki. És a sorsom az övével fonódott össze. Dühösen lököm félre karjait, és ragadom meg ingje szélét. Az ellenkezésével mit sem törődve rángatom át fején a vékony anyagot. Kimerült és fájdalmai vannak, nem fogja a mágiáját használni ellenem. Hisz még csak egy gyerek, az istenekre.

Mellkasa és hasa hófehér, tökéletes, és meglepően szálkás. De most nem ez köti le a figyelmemet. A bal csípője fölött az én mintám pontos tükörképe húzódik. A nyers égett hús lüktet, ugyanazzal a fájdalommal árasztva el az apró testet, amit én is érzek. Kezét ismét félre lökve nyomom két ujjamat a sebre, szétkenve rajta saját véremet. Fájdalmas kiáltása gyógyír kéne, hogy legyen haragomra, de nem érzek enyhülést. Mit sem törődök üvöltésével, végig követem a mintát, ami hátralévő életünkre összeköt majd minket. Tényleg megtörtént.

Hátra lépve hagyom a földre csuklani fájdalomtól kábult testét.

- Mire készülsz? – kérdezi ismét elhaló hangon, mikor meglátja előrántott tőrömet. Csak egy dühös, szánakozó pillantást kap, mielőtt elkezdenék csíkokat lehasogatni ingéből. Szótlanul figyeli mozdulataimat, miközben újra talpra áll. Lábai remegnek, de kitartanak. Helyes. Legalább nem egy használhatatlan nyápic kölyök. Amint elkészülök, visszadobom neki a viseltes anyagot. Az alja néhol rojtos, és a vérem is rákenődött, de a feladatát el fogja látni. Most először nem ellenkezik, csak visszahúzza magára.

- Többé nem takarhatod el – kifejezéstelen hangon közlöm a puszta tényt, amiről tudnia kellett, ha ő az egyik herceg. Őket kitanítják a szokásainkról. Így még nagyobb sértés, hogy gyáván elrohant. A lehasított ingdarabok közül néhányat körbe tekerek kézfejemen, hogy elállítsam a vérzést.

- Tudom – rekedt hangja biztossá teszi, hogy csak az asztal támogatásának köszönheti, hogy meg tud állni a két lábán. Nem tudom sajnálni érte.

- Nem érhet hozzád senki, rajtam, a gyógyítókon, és a családunk közeli tagjain kívül – talán tisztában van mindezzel, de jobb lefektetni a szabályokat. Egy ostoba kölyök csupán, akinek gyorsan kell alkalmazkodnia a Tűz birodalmának szokásaihoz. Ha túl sok hibát vét, nem éli túl.

- Tudom – nem tudom kiolvasni gondolatait a lehetetlenül kék szemekből. Látom a kimerültségét, látom a küzdelmét a fájdalom ellen, de a gondolati rejtve maradnak előlem. Ujjai görcsösen markolják az asztallapot, Testén időnként végigfut egy-egy fájdalomhullám, de talpon marad.

- Tudod mi történt? – a parázsgömbök felizzanak, reagálva az emlékek keltette haragomra. Egy pillanatra rájuk kapja tekintetét, végül visszafordul felém, és ismét bólint.

- Tudom. És sajnálom – a tekintetében ragyogó bűntudat igazzá teszi szavait. Gondolom magát sajnálja, nem a helyzetet. Nem csinált volna ekkora ostobaságot, ha valóban érdekelné. Ha tisztában lett volna egy érintés veszélyeivel.

- A sajnálatoddal nem megyek semmire, kölyök – megpróbálom keresztbe fonni karomat, de a mellkasomra égetett pecsét fájdalma végig hasít rajtam. Az istenekre már. Dühösen rogyok le egy puha karosszékbe. Szemeimet lehunyva döntöm hátra fejemet, és próbálom kiszabadítani gondolataimat a harag égető lángjainak fogságából. Megvetem őt. Gyűlölöm az ostobaságáért. A helyzetért, amibe mindkettőnket sodort. A gyávaságáért. De muszáj kitalálnom, hogy hogyan tovább. Nem végezhetem őt ki, hiszen a Sharab Shalaevar szent és sérthetetlen. – Az apád parancsára tetted?

- Nem. Nem szándékosan tettem – fanyar mosolyra húzódnak ajkaim.

- Még rosszabb. Szóval egyszerűen csak ostoba és meggondolatlan vagy – egy dühös szusszanást hallok, de hallgat. Az egyetlen értelmes döntése ma éjszaka. A ránk telepedő csendet csak az tenger mély morajlása töri meg. Korábban megnyugtatónak találtam, most egyre jobban idegesít. A herceg neszezésére résnyire nyitom szemeimet. Lassú, bizonytalan léptekkel botorkál el másik karosszékig, és roskad bele.

Mellkasa rendszertelen hullámzása elárulja, hogy még mindig fájdalmakkal küzd. Megértem. Az én mellkasomat is tépi a pecsétből áradó szüntelen lüktetés. Ő pedig nálam is gyengébb. Hogyan köthett a sors pont hozzá? Egy herceg a víz népéből, aki még csak nem is felnőtt. Az istenek most biztosan röhögnek rajtam. Ez a bosszú az őseim háború iránti rajongása miatt.

- Nem akartam megsérteni a néped hitét – hangja még mindig halk, de már több erő van benne. Úgy tűnik kezdi összeszedni magát. Tekintete is sokkal tisztább, nem ül rajta a fájdalom párás ködfátyla.

- Pedig sikerült – jegyzem meg szárazon. Nem is egyetlen tettével. Dühöm lassan csillapodik. A lángok izzó parázzsá válnak, amik forróak ugyan, de nem lobbannak föl többé ok nélkül. De biztos vagyok benne, hogy fog még okot adni rá. – Mennyit tudsz a szokásainkról? – tudnom kell hány tanítót kell majd szereznem mellé. Egy gyermek csupán, aki mindent előlről kezd majd, amint a sivatagba érünk.

- Mindent, amit a régi feljegyzésekből meg lehetett tanulni – ha most elismerő szavakat vár, nagyon rossz helyen próbálkozik. A feljegyzések sokszor torzítva mutatják be az igazságot, a szerző szemszögére hagyatkozva. A saját bőrén fogja megtapasztalni, hogy mennyi tévedés lehet ezekben. Az egyetlen gond, hogy a hibáival rám is szégyent fog hozni.

- A családodban minden férfi alfa? – arca megrándul a kérdéstől, tekintetében bizonytalanság lobban lángra. Sokáig ül a válaszon, végül kelletlenül bólint. – Az ostoba felelőtlenséged lesz a vesztünk – ha tényleg alfaként fog kiteljesedni, az apám megtagadhatja tőlem a trónt. És jogosan tenné. Ha a vérvonalat csak Dujanah tudja tovább vinni, az ő joga uralkodni. Talán nem fogadná el irántam érzett szeretetből és tiszteletből, de ezzel ki tudja milyen folyamatokat indítana el.

- Ez nem biztosíték arra, hogy én is azzá válok – ellenkezve tornázza magát feljebb székében, de válasz nélkül hagyom. Egy bétával sem megyek sokra. Ha a családjában nincsenek omegák, akkor szinte lehetetlen, hogy ő az legyen. Haszontalan a számomra. Az egyetlen, amivel enyhíteni tud szörnyű helyzetünkön, az az ereje. Erős vízmágusként még hasznára lehet a népemnek.

Visszaejtem fejemet a háttámlára, és az egyik lebegő parázsgömböt kezdem figyelni. Percek telnek el, mire újra fészkelődni kezd. Bah. Ez a fiú képtelen huzamosabb ideig nyugton maradni? Mi baja a csenddel és a nyugalommal? Szerencsére egy határozott, ritmusos kopogás hozza el a következő lépésünket. A herceg az ajtó felé kapja tekintetét, én pedig lassan emelkedem fel a székből. Az ajtószárnyak kitárulnak, és Ardryll lép be rajta. Megjelenése makulátlan, tekintete kifürkészhetetlen. Még apró döbbenet szikrái sem látszanak arcán, mikor elgyötört, véres, szakadt ingű fiára pillant. Most nem apaként van jelen, hanem királyként. Helyes. Legalább tudom, hogy kire nem hasonlít a fia.

Az azúrkék tekintet pillanatok alatt felméri a szoba állapotát, végül rajtam állapodik meg. Az első rezzenést akkor látom vonásaiban, mikor felfedezi a jelet a mellkasomon. Valószínűleg előre tájékoztatták mindenről, de saját szemmel tapasztalni mindig más. Most vágja igazán arcul a fia ostobasága.

- Sharab Shalaevar? – bólintok.

- A fiad megérintett – ezt kikövetkeztethette, de tekintete egyetlen pillanatra a hercegre villan, aki egyenes háttal, sorsára várva ül székében. Nem kellene felállnia az apja jelenlétében? Ha ez szokás is náluk, valószínűleg nincs ereje hozzá. – Akaratom ellenére – teszem hozzá halkan, nem rejtegetve dühömet. Ardryll pontosan tudja, hogy mekkora sértés ez a népemre nézve. Már-már felér egy hadüzenettel.

- Fogadd el az én, és teljes népem bocsánatkérését – apró biccentéssel nyugtázom a fejhajtást, és a szavakat. Ez a maximum, amit ebben a helyzetben tenni tud. Az időt már képtelen visszaforgatni, a kötést nem lehet meg nem történté tenni.

- A tervezettek szerint három nap múlva indulok, és magammal viszem őt is – most először látok érzelmeket az arcán. Némi zavart, és talán egy kevés dühöt. Ez utóbbi a megmásíthatatlan kijelentésnek szólhat, nem pedig magának a tettnek. Egyetlen király sem viseli el, ha parancsolgatnak neki a saját birodalmában.

- Ő még csak egy gyermek – ismét a fiára pillant.

- Ismerem a néped szokásait, és tiszteletben is fogom tartani. Megőrizzük a tisztaságát, míg felnőtté nem válik – én nem tervezem romokba dönteni más népek hagyományit. Én tisztelem a hitüket. Talán ő is megtaníthatta volna erre a fiát. – De a házasság már nem számít. A Sharab Shalaevar megtörtént. Ő már a Sahribom – látom az uralkodón, hogy pontosan tudja mit jelent ez a kifejezés. Egy pillantásra méltatom csak a herceget, aki sápadtan mered rám. Talán benne csak most tudatosult igazán mindez. – Jogom van őt magammal vinni – a rangom magasabb, így az én családom tagjává vált. Nem maradhat a palotájában, mellettem van a helye, bármennyire nem vágyom egy koloncra.

Hosszú csend telepszik ránk. A király végül bólint ugyan, de tekintetén látom, hogy még nem mondta ki a végső szót. Erre a napokban vissza fogunk térni. Megértem, hogy nem szívesen küldi a fiát egy ismeretlen birodalomba, de nem tehet semmit. A fia ostoba, a kötelék pedig szent.

- Az őrökre nincs szükség, a hercegre innentől az én testőrségem ügyel – harag villan tekintetében, de nem szól semmit. Nem ostoba. Nem akarja kivívni a népem haragját. Így is pengeélen táncolnak. – Magatokra hagylak titeket – a parázsgömbök közül kettő kialszik, mikor az ajtóhoz lépek, egyet azonban meghagyok. Csak hogy ne feledkezzenek meg róla, kihez is tartozik most már a hercegük.

Az ajtó halkan csukódik mögöttem. Mind a hat testőröm a folyosón várakozik, a király katonái valamivel távolabb. Nem tűnnek elégedettnek a helyzettel, de nem tudnak mit tenni ellene.

- Vigyázzatok a Sharibomra – azt hittem, örömmel és boldogsággal fog eltölteni, mikor először mondom ki ezeket a szavakat. Hogy a testőreim egy csodálatos, gyönyörű omegát fognak óvni, aki a szívem, nem egy buta kölyköt. A sors ostoba játéka ez.

Hosszú léptekkel hagyom magam mögött a folyosót, és a fiút, akivel immár eggyé vált az életünk.

oOoOo

- Nem várhatna holnapig? – mire visszaértem a lakosztályomba, maga alá temetett a kimerültség. Az elmúlt két nap túl intenzív volt, muszáj lenne aludnom, vagy képtelen leszek uralkodni az érzéseimen. A dühömet kontroll alatt kell tartanom, ahogyan a herceg iránt érzett gyűlöletemet és megvetésemet is. Ez pedig roppant nehéz feladat.

- Ha nem szabdalod fel a kezedet, hamarabb végeztünk volna – Afrah halkan dohogva tisztítja ki az üveg okozta sebeket, és keni be valami bűzös szagú krémmel. Szinte felüdülés, mikor puha anyaggal köti be, mert végre nem érzem a gyomorforgató aromát. – Nem tudtál volna értelmesebben reagálni?

- Értelmesebben? Egy spontán kötésre, amit egy ostoba kölyök váltott ki? Már az is szerencse, hogy nem égettem fel a palota egy részét – dühösen morogva tűröm, hogy finom erőszakkal hátra döntsön az ágyon. A kelleténél durvábban érinti meg a pecsétet, amitől hangosan felnyögök. Kicsinyes bosszú egy okoskodó sámántól.

- Talán átgondolhatnád, hogy nem ok nélkül alakult így – egy ecsettel apró jeleket fest bőrömre a pecsét körül. – A spontán kötődéseknek általában jelentősége van.

- Tudom mi a jelentősége. Az istenek meg akarnak büntetni – hiába a halk motyogás, még ezt is meghallja. Jobb füle van, mint egy sivatagi rókának. Finoman homlokon pöccint, ahogy mindig teszi, ha szerinte marhaságokat magyarázok. Halkan elmormog néhány szót, és a mellkasomat tépő fájdalom azonnal enyhülni kezd. Meg sem lep, hogy a Sharabokhoz is ért.

Felülve mozgatom át felsőtestem, kiélvezve, hogy nem hasít végig testemen minden mozdulatra az égető fájdalom. Hálásan biccentek felé, és elgondolkodva figyelem szorgos pakolászását. A düh, és a hagyományok tisztelete vív ádáz harcot bennem. Megérdemelné, hogy magára hagyjam a fájdalmával, de mindent meg kell tennem a Sharibom szenvedéseinek enyhítésére. Bármennyire is harcolok ellene, a tényeken nem változtat. A herceg jóléte már az én felelősségem. Ha elhanyagolom a kötelességeim, nem tisztelem a saját hitem, és a népem haragját vívom ki.

- Menj el a herceghez is, Afrah – kelletlenül túrok hajamba, ami lassan visszatér eredeti színéhez. Felállok az ágyról, és csomagjaimhoz lépek. Nem kell sokat kutatnom, hogy ráakadjak egy fakó homokszín kendőre, arany hímzéssel a szélein. Gyönyörű, aprólékos munka, és drága anyag. – Enyhítsd a fájdalmát, és add át neki ezt. A koronaherceg Sharibjaként nem viselhet akármit – ő már hozzám tartozik, tartania kell magát a hagyományainkhoz. A Sharabnak látszania kell, ahogyan annak is, hogy ő nem akárki párja. Ez a kendő az egyik legértékesebb azok közül, amiket magammal hoztam.

- Látod, ez az értelmes reagálás – széles mosolyára csak egy dühös fintorral reagálok. Nem jókedvből teszem, és nem is azért, mert boldoggá tesz a helyzet. Gyűlölöm, amibe kettőnket tasztított. Gyűlölöm, hogy megfosztott az élettől, ami megilletett volna.

Neleryn herceg.

Remélem készen állsz vállalni a tetted következményeit.

- Mit csinálsz?

A csendes, mosolygó hang a legjobb barátomhoz tartozik, tompa búgással hozzák el nekem a mozdulatlan hullámok. Kinyitom a szemeimet a víz alatti, törökülésbe kényszerített lebegésemben, hogy megkeressem a hajlított vízfelszín által eltorzított lány képét. Eljött az ideje, hogy rövidre zárjam ezt a próbálkozást. Kimászok a szobám közepén lévő hatalmas vízoszlopból, a kezem ösztönös mozdulatára a víz felemelkedik, és eggyé olvad a plafonnal, ami körkörösen lecsengő hullámokkal fogadja vissza magába. Néhány másodperc múlva már újra a dermedt víztükör zárja burokba a víz alatti lakosztályomat.

- Meditáltam. Kharis azt mondta, hogy napi két órát ajánlott, ebben a korban – az utolsó szavakat akaratlanul is az öreg mesterem gúnyos hangsúlyán fűzöm hozzá, és ez ki is csal Merielből egy kristálytiszta kacajt. A meditáció és a mágiánkkal való koncentrált összehangolódás a mágia beteljesedését hivatott elősegíteni, bár kézzel fogható bizonyíték nincs rá, hogy működik. A mágia útjai kifürkészhetetlenek.

- Azt láttam, hogy mit próbálsz csinálni. A kérdésem az volt, hogy mit csináltál helyette. Úgy mozgott a szád, mintha épp átkot szórnál az isteneinkre. – Nem voltam messze attól sem. Az első ösztönöm az, hogy ellenkezzek, de elharapom a szavakat. Megrázom a laza ruháimat, hogy leperegjenek róluk a kéretlenül ott maradt vízcseppek. Még csak két hónapja vált felnőtté, de már ilyen bölcsnek kell lennie. A meditálás nem az erősségem, túl sok gondolat van hozzá a fejemben, mintha a egy óceánt kérnék arra, hogy ne mossa el a part homokjába rajzolt betűket.

- Egy leckét ismételtem magamban – vallom be kelletlenül. – Itt van ez a földi oktató, aki azért jött, hogy mindenre felkészítsen a házasság előtt, de nem viccelek, Meriel, az agyam kilöki magából ezt a tudást.

A szavaim közben a szoba falába épített széles kőasztalhoz, és az azon szétterített pergamentekercsekhez sétálok. Túl sok. Túl unalmas.

- Nem lehet olyan szörnyű – hitetlenkedik. Soha nem voltam rossz tanuló, sőt, ha valami felkeltette az érdeklődésemet, könnyedén ittam magamba végtelen mennyiségű tudást, de ez más. Ez nem tudás. Ez zaj.

- A házassági ceremóniájuk majdnem két óra. A Föld ősi nyelvén köszöntjük a nap első sugarait, aztán csendben, térdre ereszkedve megvárjuk, hogy kibukjon a teste a horizont felett. – A szenvedélyes együttérzés helyett még mindig szkeptikusságot látok a szemeiben, ezért folytatom a probléma valós okával. – Minden szertartásuk az ősi nyelvükön van, amit ők ismernek, de én nem.

- Jó-jó, értem. Miért nem tanulod meg az ősi nyelvük maradványait? A Tűzét is megtanultad. – Az más. Az érdekelt, és nem volt olyan hangzása, mintha két leomló hegyorom ölelkezne egymással. – Magadnak segítenél, ha nem semmitmondó szavakat kéne bemagolnod.

- Mert túlságosan elégedetté tenné Phraant – fintorgom. És mert felesleges. Ha meg is tanulom, nem fogom használni, mert nem fogok hozzámenni Phraanhoz. Az is túl elégedetté tenné. Nem mehetek hozzá valakihez, akit totyogós korom óta ismerek, és akit egyetlen percig sem kedveltem ezalatt a hosszú idő alatt.

- Hű, elégedetté tenné a jövendőbelidet, nehogy belevágj! – sápítozik színlelt drámaisággal. Nagyon vicces.

- A jegyesem, nem a jövendőbelim – javítom ki az ártalmatlan nyelvbotlást. Van különbség a kettő között. A jegyesség csak egy törékeny szerződés, a jövendőbeli viszont azt sugallja, hogy szerepelni fog a jövőmben. Nem fog, legalábbis nem úgy, ahogyan ő szeretné.

- Eryn…

- Komolyan, Meriel – vágom félbe, mielőtt belemennénk a téma szokásos mélységeibe. Nem hibáztatom, kívülről tényleg úgy tűnhet, hogy elkerülhetetlen az esküvő. – Érzem, hogy nem az. Ez most nem hiszti vagy makacskodás, a zsigereimben érzem, hogy nem ez a jövőm. – Soha nem hittem a spiritualitás ilyen szintjeiben, de az elmúlt hónapokban nem tudok menekülni ezen gondolatok elől. Egyre többször álmodok homokdűnéken tükröződő, vakító napsugarakról. Tegnap is. Élethűbb volt, mint valaha, szinte éreztem a bőrömet égető illatot.

Egy kétségbeesett gyerek tévképzetei lennének? Túl élénkek hozzá. Túl valóságosak.

- Ha te mondod… – hagyja rám megadón, és látványosan hezitál, mielőtt újra megszólalna. – Lehet, hogy meg fogom bánni, hogy ezt elmondom, de előbb-utóbb úgyis megtudnád, és talán jobb, ha van időd kizsongani magadat. – Összevont szemöldökkel támasztom meg a fenekemet az asztalom szélén, miközben kíváncsian várom a jövendőbeli zsongásom tárgyának kiderülését. Nem igazán zavar, hogy néhány félig lelógó, Föld tudást hordozó pergamen fájdalmas gyűrődéssel sikít a súlyom alatt. Na, mi lesz már? – Azt beszélik, hogy egy Tűz küldöttség érkezett a fővárosba.

Hatalmasra kerekednek a szemeim. Úgy ugrok fel, mintha tűzmágiát izzítottak volna a fenekem alatt. Tudtam. Tudtam, hogy nem tévképzet! Ez. Ez a jövőm. Ez ad értelmet mindennek.

- Eryn várj! – kiáltja az utánam futó lány, de már elnyelt a szobám keleti vízfala. Folyosókon, hullámzó falakon, lépcsőkön át vezet az utam, aminek a végén izgatottan vágódok be az első emeleti terasz korlátja mögé. A korláton végigfuttatott, dúsan zöldellő futónövények tökéletes rejtekhelyet biztosítanak az alattunk elterülő, ovális, oszlopokkal övezett fogadóudvar irányából. Az udvar végén egy rövid lépcső vezet a palota magasan ívelő, kétszárnyú kapuja felé, a teraszról pedig kimeríthetetlen vízesések zuhannak a mélybe a korlát pillérei között, és fogják közre a magas oszloprendszereket. A belőlük származó habok mozdulatlan, tükröződő vízfátylat lehelnek az egész udvarra, megduplázva a palota égbe nyúló szépségét. Itt nőttem fel, mégis mindig megdöbbenek a szépségén. Most mégis csak az jár a fejemben, hogy ők mit fognak gondolni róla. A népemről, az otthonunkról, rólam.

Kicsit megrázom a fejemet, mert ez a gondolat még hozzám képest is furcsa volt. A szívem a torkomban dübörög, és nem a futástól, annál jóval edzettebb vagyok. Lehet, hogy lekéstem őket? Nem, a palotában sokkal nagyobb lenne a zsongás, ha itt lennének. Ha már a fővárosban látták őket, nem lehetnek messze, viszont ez azt is jelenti, hogy már legalább egy napja átlépték a birodalom határát. Lehet, hogy belekényelmesedtünk a békeidőkbe, de nem ennyire. Ez azt jelenti, hogy apám már régóta tudja, hogy jönnek, és szándékosan nem szólt róla. Kicsit talán még meg is értem, pedig ő is tudja, hogy mennyi mindent tudok róluk. A segítségére lehetnék.

„A tudás és a megszállottság nem ugyanaz, Neleryn” – hallom magamban a mély, szigorú baritonját. Tudom jól, hogy nem ugyanaz. A megszállottság sokkal értékesebb. Vajon az első ember, aki átszelte a gyilkos homokdűnéket csak okos és tájékozott volt? Nem. Valószínűleg megszállott is.

Az udvaron lassan elkezd felsorakozni apám tíz legjobb harcosa, és szinte biztos vagyok benne, hogy a háttérben még legalább két tucat várja a parancsot, pedig egy ilyen kis létszámú küldöttség aligha fog agresszióhoz folyamodni egy idegen birodalom szívében. Ha még csak most állnak haptákba, akkor nem késtem le a bulit. Jó hír.

- Tudtam, hogy itt leszel – lihegi a barát, aki jobban ismer bárkinél. Nem lep meg, hogy megtalált, de az igen, hogy ilyen gyorsan ideért. Általában kevesen tudják tartani velem a tempót. Bocsánatkérő mosollyal pislogok fel rá a földről. Nem szándékosan hagytam faképnél a szobámban, de néha a lábam gyorsabb az agyamnál. Bajtársiasan ül le mellém, hogy ha már titkos kukkoló leszek, legalább ne egyedül vigyem el a balhét. Persze akármilyen fenomenális is az udvar akusztikája, az esélytelen, hogy bármit halljunk a lábunk alatt előtörő vízeséstől.

Nem kell sokat várnunk, hogy életre keljen a palota, szolgálók neszelése, nyüzsgés és a katonák egyre feszélyezettebbé váló szobrozása jelzi a küldöttség közeledtét. Mikor meghalljuk a paták kopogását a sima kőúton, minden más hang elhal. Az érkezésük a tűz vörösébe, a homokban elnyúló árnyékok sötétségébe és a sivatag rikító sárgásfehérébe öltözteti a szürkéskék világunkat. Tágra nyílt szememmel iszom magamba a kereken tíz darab lovas látványát, akik mintha egy másik világból lépnének közénk, pedig tudom, hogy csak az ismeretlenség, az újdonság varázsa emeli őket ilyen magaslatokba. Azonnal lerí róluk, hogy ki vezeti a csapatot, és nem csak azért, mert az általuk felvett aszimmetrikus V formátumban ő van legelöl. Még a távolból is látni a fogadóbizottságát végigmérő pillantása mögött rejlő nyers erőt. A mágiám különös borzongással reagál rá.

Dermedt bűvöletben figyelem a kibontakozó jelenetet. A hatalmas, a mi lovainknál látványosan zömökebb testalkatú állatok megállnak, a lovasaik leszállnak, és a kölcsönös bizalmatlanság kézzel fogható feszültségével közelíti meg egymást az idegen vezér és apám. Apám nem egy kicsi ember, de a titokzatos férfi legalább egy fejjel fölé magasodik. Akaratlanul hajolok előrébb, hogy jobban láthassam, mikor egy kimért, gyakorlatias mozdulattal húzza le a nyakára a kendőt, ami az arcát takarta eddig. Olvastam róla, hogy a sivatagban elengedhetetlen kellék, hogy megvédje az arcot és a szemeket a homoktól, amiket a szél és a váratlanul feléledő homokviharok csapnak fel. És valóság. A legendák és mítoszok ma életre kelnek. Erre a napra vártam egész életemben.

Tágra nyílt szemekkel iszom magamba az arca idegen íveit, a távol ülő szemeket és a szögletes állkapcsot, már amennyire a távolság engedi. Annyira más. Annyira idegen. A szívem olyan őrült dübörgéssel reagál rá, hogy képtelen vagyok sokáig nézni. Odalent már elkezdődtek a bemutatkozások, amiknek a hangja nem ér el minket, de én már nem őket nézem. A hátamat a korlátnak vetve markolok a laza ingembe, mintha csak a kezem görcsös szorításával tarthatnám a mellkasom börtönében a szívemet.

- Szerelmes vagyok, Mer – jelentem ki. Ez nem lehet más, ez szerelem kell, hogy legyen.

- Ez nem szerelem – próbálja Meriel visszahúzni a fejemet a felhők közül, kevés sikerrel. – Az ötéves unokahúgom ugyanígy reagálna ha vízi tündért látna a holdfényben, és az sem szerelem lenne. Eryn! Hallasz engem?

Nem. Semmit nem hallok csak a szívem dobogását.

- De ő nem egy vízi tündér, hanem egy hús-vér férfi. És ő a jövőm.

☀☀☀

Már két teljes nap eltelt azóta, hogy a jövőm megérkezett a palotába, de egyelőre nem úgy néz ki, mintha magával akarna ragadni a távoli, egzotikus birodalomba, amiről gyerekkorom óta álmodok. A csalódottságom minden eltelő perccel és órával egyre nagyobb kétségbeesést szül. Apám hallani sem akar arról, hogy csatlakozzak hozzájuk a béketárgyalásokon, de még a vendégeink számára szervezett pihenőprogramokon sem engedélyezte a jelenlétemet, hiszen kiskorú vagyok. Még soha nem utáltam ennyire a szituációmat, pedig tudom, hogy más helyzetben már rég egy hajón lennék a Föld birodalom felé.

Persze a részleteket sikerült kiszednem a bátyámból és az öcsémből, akik apám mellett képviselik a házunkat a béketárgyalásokon. Csak én vagyok kihagyva, pedig erősebb vagyok mindkettejüknél. Igazságtalan az élet.

Dahwara Nah’seem Khali. A Tűz birodalom koronahercege. Nem is ismerlek, de egy elűzhetetlen rögeszmévé váltál. Tényleg a megszállottságom rabja lennék? Meriel szerint bárkibe belelátnám a rajongásom megtestesítőjét. Mikor megérkezett a küldöttség, minden olyan egyszerűnek tűnt, egy mágikus találkozást képzeltem magam elé, ahol egymás szemébe nézünk, és mindketten tudjuk, hogy az a sorsunk, hogy magával vigyen. Valószínűleg az ilyen gondolataim miatt mondják rám, hogy gyermeki lélek vagyok. Túl sok tündérmesét olvastam. Mindegy. Nem engedem, hogy az első aprócska akadály megállítson. Néha az előre elrendeltetett sorsnak is kell egy kis rugdosás, hogy tényleg megtörténjen.

Így történt az, hogy egy felszolgáló egyenruhában szobrozok a tengerparti, kisebb dzsungellel és sövénylabirintussal közrefogott kerthelyiség mellett, ahol épp díszvacsorát tartanak a küldöttség tagjainak. Még néhány vízmágus előadóművészt is meghívtak, hogy látványos műsorral tiszteljék meg a sivatagi nép tagjait. A homlokomon ott díszeleg a népünk egységes jele arra, hogy valaki már átlépte a felnőttkor határát, azzal az apró különbséggel, hogy ez csak vízálló, gyöngyház fehér festék. Tekintettel arra, hogy a felszolgálók között sincsenek kiskorúak, muszáj volt ehhez a cselhez folyamodnom, akármennyire is megvetendő. De mi volt a tervem? Nem tudom, volt e valaha. Azt az egyet tudom, hogy látnom kell őt, mielőtt elmegy, és neki is látnia kell engem. Tudnom kell, hogy vajon képzelem e ezt az egészet. A béketárgyalások első szakasza hamarosan lezáródik, ki tudja, lesz e még alkalmam. Ebben az álruhában sikeresen átjutottam az őrökön, de attól nem véd meg, hogy odabent valaki felismerjen, ezért tehetetlenül toporgok a kerthelyiség egyik félreeső kis szegletében, egy halkan csobogó szökőkút és egy kör alakú, díszes kőasztal magányos társaságában. Bíznom kell benne, hogy majd adja magát az alkalom, hogy észrevétlenül besurranjak a tömegbe.

- Hé te! – dugja be a fejét a sövényfolyosó résén egy hozzám hasonló öltözékben virító szolgáló. Összerezzenve húzom ki magamat, és kicsit leszegem a fejemet, hogy kisebb eséllyel ismerjen fel. Szerencsére a publikum ismerte hercegi formámban általában a rajtam csüngő díszkövek és aranyfodrok jobban öltöztetnek, mint a saját arcom. – Mit bujkálsz itt munka helyett?! Vidd ki ezeket a konyhába, léhűtő!

És már a kezemben is van egy adag maradékokkal teli tányér. Megrökönyödve nézek le az bosszússágtól megremegő kezeimben összekoccanó porcelánokra. Már magamra is hagy a frissen kapott feladatommal. A konyhába? Azok után, hogy mennyit stresszeltem, hogy átjutok e az őrökön, most sétáljak ki egy adag piszkos tányérral? Dühösen motyogva indulok el inkább új búvóhelyet keresni.

- Nem léhűtő vagyok, hanem a herceged. Agresszív fajankó. Még soha életemben nem hívtak léhűtőnek. Pont engem, aki egy percig nem tud nyugton maradni. Megáll az ész.

Egy halk, reszelős női kacajt hallok meg magam mögül, a tányérok önálló életre kelve ugranak ki a kezeimből a riadt rezzenésemtől. Szerencsére a sok éves edzés és a reflexek nem hagynak cserbe, egy nagy vízgömböt hívok elő a lábaim előtt, és a díszporcelánok békés csobbanással, törésmentesen merülnek el a hullámaiban.

Hátranézek, és hatalmasra kerekednek a szemeim, mikor meglátom magam mögött a Tűz küldöttség egyik tagját, egy öregebb, kedves arcú nőt, akinek a mélyfekete haját hófehér szálak teszik igazán különlegessé. Látványosan jól szórakozik a zavaromon.

- Ó, nem csak herceg, de még teremtő is? – tesz megjegyzést az elmotyogott szavaimra és a ritka képességre, amit az imént villogtattam meg öntudatlanul. Meghallott. Hiba. Hatalmas hiba.

- Én... – elakad a hangom, de nem találom a szavakat. Életemben először beszélek valakivel közülük, és úgy érzem magamat, mint egy tátogó agyalágyult. Még szerencse, hogy nem a herceggel találkoztam először. Erre készültem egész életemben, de minek. – Nem úgy értettem – hazudtolom meg a rossz fülekbe elkotyogott igazságot.

- Pontosan tudom, hogy értetted, aranyoskám.

- Segíthetek valamiben, hölgyem? – próbálom udvarias távolságtartással menteni a menthetőt, de ő közelebb sétál, alaposan szemügyre vesz, majd egy barátságos mosollyal belém karol. Hitetlenül pislogva nézek le a bensőséges mozdulatra, ami egyikünk népére sem jellemző.

- Most, hogy kiürültek a kezeid, elkísérheted ezt a fáradt öregembert a vendég lakosztályokhoz – elnyílnak az ajkaim, hogy kifogást keressek, a tekintetem egy pillanatra türelmetlenül a kerthelyiség központja felé siklik, ahol még mindig nagyban folyik az ünnepi vacsora. Ha kimegyek innen, egyáltalán nem biztos, hogy még egyszer vissza tudok jönni, de győzedelmeskedik a szívembe ültetett kötelességtudat.

Ez sem az én estém.

Talán egyik sem lesz az. Talán félreértettem a jeleket.

Lehet, hogy a napok óta elérhetetlennek tűnő férfi valaki másnak a jövője.

- Persze – sóhajtom végül. A tányérokat lebegtető vízbuborékot magunk mögött hagyva kísérem őt ki egy part menti mellékösvényen, ami egyenesen a nyugati szárnyba vezet. Ez a vendégszárny, innen a leggyönyörűbbek a végtelen óceánon szétfolyó naplementék.

- És miért bújik álruhába a másodszülött herceg a saját otthonában? – Tartanom kéne magamat a makacs hallgatáshoz, de életem két leghosszabb napján vagyok túl, és van valami ebben a frissítő, őszinte közvetlenségben, ami megoldja a nyelvemet. De honnan tudja, hogy másodszülött vagyok? Akkor azt is tudja, hogy a homlokomon lévő motívum is átverés. Csak egyszerű következtetés, vagy annyira híres a megkésett fejlődésem, hogy már a vendégeink is ezen csámcsognak? Elásom ezt a gondolatot, mielőtt a szégyenérzet kiülne az arcomra.

- Kíváncsiság – rejtem áttetsző lepel mögé a féligazságot. Mikor elsétálunk az ösvény egy szakaszát felügyelő őrök mellett, feszülten biccentem előre a fejemet, de rám sem néznek. Úgy látszik, a szolgálók áttetszőek ebben a palotában. Vajon én is így bánok velük anélkül, hogy észrevenném? Szeretném azt hinni, hogy nem. Néha szó szerint a másik cipőjébe kell bújni, hogy rájöjjünk a saját hibáinkra.

- A népünk vagy a hercegünk iránt? – A néma döbbenetem láttán szórakozottan magyarázza meg a mindentudó kérdését. – Sokat lát egy szem, ami keres – kacsint felém játékosan, mit sem törődve azzal, hogy lassan a föld alá süllyedek. – Nem a te hibát, jól elrejtőzöl, de én fogékonyabb vagyok a mágikus kisugárzások felismerésére, mint mások. És a tiéd, aranyoskám, kirívóan különleges.

- Miben különleges? – kérdezem, egy pillanatra még a rajtakapottságomat is elfeledve. Hátha megtudok valamit arról, hogy miért nem vagyok képes megugrani azt a szintet, amit a másfél évvel fiatalabb öcsémnek sikerült.

- Erről egy másik alkalommal fogunk beszélni – jelenti ki úgy, mintha kőbe lenne vésve, hogy összefonódnak még az útjaink. – Most fontosabb dolgunk van.

☀☀☀

Az elmúlt két-három óra életem legbizarrabb néhány órája volt. Az öreg hölgy, akinek a hosszúra nyúló beszélgetésünk legvégéig sem sikerült kiderítenem a nevét, olyan dolgokat mondott, amik még az én mércémmel is őrültségnek hangzanak. Veszélyes, de csábító őrültségnek. Vagy inkább veszélyesen csábító.

Végigsimítom az alkaromat. A rajtam lévő, felszolgálók által hordott frakk alatt ott vannak az ismeretlen motívumok, amiket a bőrömre rajzolt. Rám mondott néhány ősi szót, és megitatott velem egy furcsa, fűszeres italt amitől forró bizsergés futott végig a testemen. Aztán vége volt. Nem érzem, hogy bármi megváltozott volna bennem. Még magamat is megleptem, hogy ennyire kétségbeesett vagyok, de az is lehet, hogy inkább csak sodródtam az árral, amit az erélyes nő kavart fel körülöttünk. Még mindig képtelenségnek hangzik az, hogy ilyen egyszerűen lehessen imitálni egy évezredek óta létező, szentté vált köteléket. Sharab Shalaevar. A Tűz birodalom egyik leghíresebb tradíciója a kötelék mélységes tisztelete, ami a megmagyarázhatatlan jelenségből születik. A kérdés csak az, hogy ha a mai napig ilyen szentül tisztelik, miért segítene nekem egy öregasszony meghamisítani? De miért hazudott volna ilyet? Talán ha mérget akart volna velem itatni, de úgy döntöttem, hogy megéri ez a csekély kockázat. Tényleg mániákus vagyok. Valószínűleg csak egy bolondos öregember unaloműző játékának az áldozata lettem. Meg is érdemlem. Még ilyen ostobaságot. Remélem legalább jól szórakozott.

Nem mintha számítana. Ahhoz, hogy életbe lépjen, elméletileg meg kéne érintenem az idegen herceget, de két napja a tíz méteres környezetébe sem vagyok képes bejutni. Egy gondterhelt sóhajjal tekintek fel a félig nyitott folyosó mögül ránk ereszkedett éjszakára. Elillant az este, idefelé még társalgás és a lantszó távoli éneke kísérte a lépteinket, most csak a szél hozza felém a tenger sós illatát tompa süvítéssel. Valószínűleg a vendégeink már visszavonultak a lakosztályaikba. Elkeseredett biggyesztéssel oldom ki a szalagot, ami eddig egy illedelmes lófarokba kötötte a szabadulni vágyó tincseimet.

Még egy nap, mikor kudarcot vallottam.

Ez az a pillanat, mikor a vendégszárnyból kifordulva meglátom a férfit, akit napok óta hiába űzök. Mint egy ölbe hullajtott ajándék az istenektől. Egy ajándék, ami annyira váratlanul ér, hogy a levegőt egy kicsit hangosabban, riadtan beszívva bújok vissza a folyosó árnyékába, ahonnan érkeztem. A falhoz lapulva, tágra nyílt szemekkel keresem a szavakat, amiket mondhatnék neki egy felszolgáló maszkja mögé bújtatva. Fejben már annyiszor végigjátszottam az első beszélgetésünket, de mindegyikben egyenrangú hercegként szólok hozzá.

- Előjöhetsz. Nem fogsz lángra kapni a közelemben – megremegek a hangja selymes mélységétől. Még erről is az ujjaim közül kipergő homokszemek forró bársonyossága jut eszembe. Ha már így rajtakapott, csak rontanám a helyzetemet a hosszadalmas bujkálással. Erre várok napok óta, és bár nem úgy történt, ahogy elterveztem, nem ronthatom el. Előlépek a rejtekül szolgáló folyosó sarka mögül, és udvariasan meghajlok előtte.

- Nem akartam megzavarni az esti sétáját.

- Nem zavartad meg, sőt. Pont keresni akartam valakit, akitől kérhetek egy fáklyát. – Összevont szemöldökkel pislogok fel a falon végigvonuló lámpásokra, amik egytől egyig az igazak álmát alusszák. Szerencsére a tenger mellett soha nincs igazán sötét, a hold sápadt fényét hasonló intenzitással veri vissza a mozdulatlan víztükör, megduplázva az erejét. A palota egyes részei úgy lettek kialakítva, hogy a vízburokból készült plafon szétszórja a ráeső holdfényt, de sajnos holdállástól függ, hogy egy adott teremben ez mennyi fényt nyújt épp.

Zavartan bólintok, egy elindulok a legközelebbi szertárig. Még szerencse, hogy a hercegi rangomhoz képest sokszor volt szükségem erre-arra a szolgálók által használt kis szobákból, így nem vagyok elveszve ettől a kéréstől.

- Értesíteni fogom az illetékeseket, hogy gyújtsák fel a lámpásokat – biztosítom a lassú lépteink kíséretében. A beleegyező hümmögése egy hercegé, aki megszokta, hogy a problémái kivétel nélkül megoldásra kerülnek. Ennek az egésznek nem így kéne lennie. Nincs mágikus szikra, dobpergés, se hosszú, összefonódó pillantás. Szolgálóként még a szemébe nézni sem biztos, hogy van jogom. Hogy fogja így megtudni, hogy szüksége van rám? – Egy tűzmágusnak miért van szüksége fáklyára? – csúszik ki a kíváncsiskodó kérdés az ajkaim közül. Jaj ne. Egy pillanatra elmerültem a gondolataimban, és a szavaim a parancsom nélkül előmásztak a tudatalattimból. Ha már a tolakodó kérdésemmel úgyis megtörtem a visszafogott szolgáló szerepét, bátortalanul felsandítok a mellettem sétáló férfira. Ő is épp lepillant rám, a tekintetünk összetalálkozik. Az etikett szabályai szerint szolgálóként nem tarthatnám a szemkontaktust, én mégis megteszem. A levegő felforrósodik a tüdőmben, pedig kifejezetten hűvös éjszakánk van.

- Szerinted segítené a béketárgyalásokat, ha mágikus tűzzel a kezemben barangolnék a palotában? – Egy fáradt mosoly illúziója suhan át az ajkain, amik egy hosszú pillanatra elrabolják a pillantásomat a narancsvörös szemek fogságából. A visszakapott kérdés ráébreszt, hogy milyen butaságot kérdeztem. Igaza van. A sok évtizedes bizalmatlanság fényében rettenetesen rossz ötlet lenne egy nagy lángcsóvával mászkálnia egyedül a békés éjszakában. Nem bírom tovább a tekintete súlyát, inkább előre fordulok. Ha most a hercegi szerepemben lennék itt, talán egyetértőn megvillogtatnám a politikai hozzáértésemet, de egyszerű, szolgáló Erynnek megengedek egy szórakozott megjegyzést.

- Nem hinném, hogy tűzzel a kezében, sokkal veszélyesebb lenne, mint anélkül – utalok elfojtott mosollyal a tényre, hogy a két állapotot a másodperc töredéke választja el egy erősebb, tűz teremtésére képes mágusnál. Közben szerencsére megérkezünk a kis szertárhoz, az ajtóként szolgáló vízfátyol engedelmesen szétnyílik a közeledtemre. Leveszek egyet a polcra fektetett díszesre faragott fáklyák közül, és átnyújtom neki. A pillantásom megakad a kesztyűtlen ujjakon, amik elveszik tőlem a súlyos fadarabot. Mintha egy kicsit nedves lenne a bőre. A más birodalomból érkező vendégeinket sokszor lenyűgözik a vízből készült termeink, szinte lehetetlen ellenállni a késztetésnek, hogy megtapintsa az ember, hogy valóság e vagy csak illúzió. A mai napig sokszor úgy megyek végig egy-egy ilyen folyosón, hogy vékony, lassan fodrozódó csíkot húzok magam mellett a sima, függőleges víztükrön.

Most olyan egyszerű lenne megérinteni őt.

Ez volt a célom, de a döntés pillanatában nem visz rá a lélek. Tálcán kínálta magát az alkalom, hogy ügyetlenül adjam át a fáklyát, és véletlenül egy pillanatra hozzáérjek, ehelyett előzékenyen, a végénél fogva nyújtottam át neki. Szinte biztosan átverés az öreglány bűbája, de ha valami csoda folytán mégsem, akkor sem tehetem ezt vele. Sértés lenne rá, a hitükre és a birodalmukra nézve is.

A hosszú csendben én az elszalasztott lehetőséget figyelem elnehezedő szívvel, ő pedig engem.

- Segíthetek még valamiben? – kérdezem bizonytalanul, mikor nem mozdul előlem.

- Tűz? – lebegteti meg a kézbe kapott fáklyát egy meglepően türelmes mosollyal. Hosszút pislogva átkozom magamat az ostobaságomért. Hát persze. Az egésznek az volt a lényege, hogy ne kelljen a mágikus tűzhöz nyúlnia, nehogy fenyegetésnek vegye a palota népe. Hülye-hülye-hülye Eryn. Ah.

- Tűz – ismétlem meg egy szégyenteljes biccentéssel. – Elfutok vele a legközelebbi őrzött tűzig, ha megvár itt – nyújtom most én a kezemet, hogy visszakérjem az átadott fáklyát.

- Nem sietek sehova, elsétálhatunk együtt – jelenti ki közömbösen. Egy bólintással fogadom el a felajánlást. Egy alacsonyabb rangú szerepében aligha utasíthatnám vissza, és igazából nem bánom, hogy kicsit hosszabbra nyúlik a közös pillanat, amit kaptam vele. Ki tudja, kapok e még. Lehet, hogy nem ilyen formában álmodoztam a nagy találkozásról, de mégis van benne valami különleges, ami miatt nem akarom, hogy véget érjen. Annyira idegen az egész jelenléte, a bőre sötét árnyalata, a kemény arcvonásai, mégsem tudom távolinak érezni. Bárcsak ő is láthatna az igaz valómban.

Bárcsak elég kegyetlen lettem volna megérinteni őt. Vajon életem végéig kísérteni fog a kérdés, hogy valóság volt e a bűbáj? Lehet. De most, a sikertől szó szerint egy karnyújtásnyira döbbentem rá, hogy nem így akarom megvalósítani az álmaimat. Nem csalással és átveréssel, az nem én vagyok.

- Nem a szolgálók hanyagsága a sötétség, a vízmágia jelenléte és a magas páratartalom egy-két óra alatt felemészti a természetes lángokat – vallom be csendesen. Apám megfojtana, ha hallaná, hogy kikotyogom az otthonunk egyik legkínzóbb hiányosságát, ami ellen hiába küzdöttünk az elmúlt néhány évtizedben. Hercegként soha nem mondhatnám el, rossz politikai döntés lenne, de egy szolgáló elszólhatja magát meggondolatlanul. – Talán a béketárgyalásokat követően újra fénybe borulhat a palota – célzok naiv mosollyal a lehetőségre, hogy talán lesz idő, hogy életerős mágikus tűz lobog majd a falainkon. Volt idő, amikor így volt. Csak rajtunk múlik, hogy képesek leszünk e túllépni a múlt sérelmein, és segíteni egymásnak. Nem vagyok nagy politikai lángész, de még így, hogy ki voltam zárva a tárgyalásokról is sejtem, hogy azért jöttek, mert szükségük van valamire. A szükség az egyetlen dolog, ami képes felbolygatni egy több évtized óta mozdulatlanul poshadó állóvizet. A sivatagi életüket és az ittlétüket figyelembe véve elég biztonságos tippnek érzem azt, hogy a víz a megoldás a problémáikra.

Neki nem adatott meg az a luxus, hogy egy nyers szavú, buta szolgáló véleménye mögé bújjon, ezért egy rezzenéstelen politikai maszkot felvéve hallgatja el előlem azt, hogy ilyesmiről szó sem volt a tárgyalások során. Pedig tudom, hogy nem volt. Apám soha nem vállalná fel, hogy bármilyen módon a segítségünkre lehetnének, azzal fegyvert adna a kezükbe. Pedig így van. Szükségünk van egymásra. A Föld birodalom ételeit esszük, amit a mi mágusaink segítségével termesztenek. A Levegő birodalom felel a folyóink gyorsaságáért és háborítatlan üzenetváltásainkért, mi pedig a hajó hálózatunkkal lehetővé tesszük, hogy minden kereskedelmi cikk eljusson a céljához. Így működik a gördülékenyen világ, támaszkodunk egymásra.

- A politikusok szeretik csak a jó lapjaikat felfedni – sóhajtom meggondolatlanul. Ez már lehet, hogy egy kicsit túlmutat egy átlagos ember észjárásán, ideje lakatot tenni a számra.

- Nem értesz egyet vele? – lep meg egy váratlan kérdéssel. Nem gondoltam volna, hogy érdekli egy pletykás szolgáló véleménye. Hirtelen zavarba is jövök, hogy vajon milyen mélységű választ vár tőlem.

- Nem az számít, hogy én mit gondolok – jelentem ki őszintén. Herceg vagyok, de ez az állítás még így is helyénvaló. Hiába kiemelkedően erős a mágiám, nem veszik komolyan a szavaimat, csak mert még erősödök. Ostoba, ostoba szokás. Mikor csak a csend felel a hárító szavaimra, megadom magamat. – Úgy tudunk egymáson segíteni, ha tudjuk, hogy mire van szüksége a másiknak.

- A politika nem arról szól, hogy hogyan tudunk segíteni egymásnak – jelenti ki komoran a nyilvánvalót. Most ő is biztosan egy üresfejű gyereknek lát, mint mindenki más, de még az ő kedvéért sem vagyok megtagadni önmagamat.

- Szomorú – sóhajtom egyszerűen, mikor odaérünk a palota északi partszakaszán lévő, jelenleg épp elhagyatott, de óránként táplált, magasan lobogó, kövéren és magabiztosan duzzadó tűzhöz. Kívül van a palota mágiával átitatott falain, itt kevésbé éri el a hatása. A herceg belenyújtja a fáklya végét, és az azonnal át is veszi az élénken táncoló lángokat. Most már tényleg nincs indokom maradni, de még nem visz búcsúzásra a lélek.

- Köszönöm – jelzi visszafogottan, hogy túl sok ideje lógok a nyakán.

- Örülök, hogy segíthettem – biccentek illemtudóan. Elindulnék, de a lábaim nem engedelmeskednek a parancsnak. Egyet lépek is, de inkább tétován megtorpanok, visszatáncolok az eredeti helyemre és felteszek egyetlen kérdést a több tucat közül, ami sorakozik bennem. – A mágikus tüzet tényleg nem lehet eloltani vízzel? – próbálom elfojtani a lelkesedésemet, de nem megy. Megannyi feljegyzést olvastam a háborúkból, ahol víz- és tűzmágusok is összecsaptak, és ezek szerint a mágusok erősségén múlik, hogy a tüzet emészti fel a víz vagy fordítva, de képtelen vagyok elképzelni a jelenséget azok után, hogy egész életemben azért küzdöttünk, hogy megnyújtsuk valahogy a lámpásaink fényének a kurta élethosszát.

- Tényleg – jelenti ki szűkszavúan.

- És mágikus vízzel? – folytatom a faggatózást egy apró mosollyal. A szavaim alátámasztásaként, a mutatóujjam körkörös mozdulatával hívok elő egy kecses spirálban táncikáló vízcsóvát. A kérdés feltevése után döbbenek rá, hogy ez pont akkora rejtély neki, mint nekem, hiszen valószínűleg ő is csupán hasonló feljegyzésekből tájékozódott a vízmágusok képességeiről. Valamiért üdítő a kölcsönös tapogatózás gondolata. Most már nem a palotában vagyunk, a magányos tengerparti sétányon jelenleg az egyetlen szemtanúnk a mellettünk lobogó tábortűz.

Nem válaszol, és nem tudom eldönteni, hogy őt is a kíváncsiság veszi rá arra, amit tesz, vagy egyszerűen megszánta az én szembetűnő kíváncsiságomat, de előre nyújtja a szabad kezét, és a felfordított tenyere felett alig egy centivel megjelenik egy semmiből előtűnő, a természetes tüzet százszor túlragyogó élénk narancssárga tűzgömb. Sokkal koncentráltabb, fegyelmezettebb, mint az elillanó, gyenge tűz utánzat, amit egész életemben ismertem. Üvölt róla, vagy valakinek az akaratát követi, és sokkal-sokkal veszedelmesebb. Talán meg kéne rémisztenie, de nem érzek mást, csak részegítő rajongást. Éreznem kell az erejét.

Szinte még meg sem fogant az előző gondolat az elmémben, az előttem lebegő víz válaszol rá, és lusta, ismerkedő hullámzással mászik a forró gömb köré, ami még csak meg sem lebben a vízmágia közeledtétől. Hozzáér, de nem oltja el, hanem mintha csak feldühítené, ezzel még erősebbé téve. A vízgömb lassan bezáródik a pulzáló tűz körül, de az még mindig határozott, megingathatatlan erővel izzik. A víz megmozdul, örvényleni, morajlani kezd, fogást keres az érinthetetlen forróságon, de nincs rajta. Az elején csak játszadoztam, észre sem veszem, hogy szépen-lassan egyre több mágiát öntök az elszánttá váló próbálkozásba, de a meg sem inog a tűz vakító parázslása. Elképesztő. Hátborzongatóan elképesztő.

- A király küldött? – kérdezi a semmiből. A hang, ami eddig a forró sivatagi napsugarakat idézte, most a fagyos éjszakáiról mesél. Kizökkent. Tágra nyílt szemmel tépem el a pillantásomat a tűz és a víz szemrevaló táncáról, hogy megkeressem a mágiától izzó, dühös, vérnarancs szemeket. Nem. Mi?

- Mi? – bukik ki belőlem az értetlen kérdés, de lassan összeáll a kép, hogy miért kérdezte. Logikus gondolat, hogy apám ki akarja deríteni a potenciális ellensége erejét, de én nem ezért vagyok itt. Ennek nem így kéne történnie. Ez a bizalmatlanság az oka minden rossznak, ami a világban történik.

- Ha erőfitogtatást akar, egy harcost küldjön, ne egy színészt – veti felém a szavakat. Nem tudom, hogy a hangja hűti le a levegőt, vagy a váratlanul semmibe vesző mágikus tűzgömb. A kristálytiszta víz, ami még mindig vadul örvénylett a tűz gócpontja körül, fókuszt veszve repül a szélrózsa minden létező irányába. A hideg cseppek apró, tompa tűzszúrásokként vágódnak az arcomba.

- Én nem... – kezdek bele az ösztönös szabadkozásba, de rádöbbenek, hogy ő még nálam is nagyobb vízpofont kapott. A fenébe. A fenébe. Pánikolok. Nem gondolkozok, a szolgáló zeke mellkaszsebéből előkapom a fodros díszzsebkendőt, hogy letöröljem az arcán megült vízcseppek egy részét. – Sajnálom, én…

Egy pillanat az egész. Elkapja a kezemet, de a zsebkendőt rosszul tartó ujjaim puhán megérintik az arca nedves bőrét.

A következő pillanatunk maga a végtelenség. Elnémul minden, még a tenger morajló csobogása is. A szívem az idővel együtt torpan meg, és mégis minden követhetetlenül gyorsan történik. A belőle előtörő nyers, megvadult tűz a közelében sincs annak a fegyelmezett, fegyverré kovácsolt erőnek, amit az imént láttam. Hátralök, és valahogy sikerül talpon maradnom, de az elszabadult, ősi mágia a hasamba vágódik. Nem látok semmit a szememben felgyűlő könnycseppektől, nem hallok semmit, csak a fájdalmas felnyögésemet, és a veszett, levegőért küzdő zihálásomat. Térdre rogyok, előre dőlök a tengerpart fehér homokjában és ösztönösen az alkaromba fojtom a megkínzott üvöltésemet. Éget. Ha nem összpontosulna minden fájdalom egyetlen pontba a csípőm felett, azt hinném, hogy elevenen feléget.

Nem tudom, hogy a fájdalom kezd elcsendesedni, vagy az agyam szokott hozzá eléggé, hogy a háttérbe szorítsa. Azt sem tudom, hogy mennyi idő telt el. Azt sem tudom, hogy mi történt. Remegve nyomom fel magamat a földről, egy vastag, fájdalom szülte könnyfátylon keresztül látom a tőlem néhány lépésre görnyedő, hozzám hasonlóan lihegő vörös folt körvonalát. Újabb hosszú másodpercek telnek el, mire eléggé kitisztul a pillantásom, hogy lássam az övében tükröződő fékezhetetlen, mindent elsöprő haragot.

- Mit tettél? – kérdezi rekedtesen, két reszelős lélegzetvétel között, és a kérdése egyben a válasz is. A bűbáj. A kötés.

Mit tettem?

Nem. Az nem lehet. Nem volt szándékos, én nem akartam megtenni. Ez nem lehet. Véletlen volt. Nem, nem, nem. El kell tűnnöm innen. Nem láthat így. Ha megtudja, mit tettem, megöl. Teljes joggal. Nem tudhatja meg. Soha nem tudhatja meg. Időt kell nyernem magamnak. Össze kell kaparnom a bátorságot és az erőt, hogy ezzel a bénító bűntudattal a szívemben is emelt fővel nézhessek a szemébe.

A menekülés olyan ösztönösen jön, mintha az életemért futnék, de számított rá, mert elkapja a felkaromat. A szorítása erős, már-már szándékosan durva. Riadtan nézek vissza rá, a szemeiben lángoló gyilkos düh veszedelmesebb, mint a hasamat felégető tűzcsóva.

- Ne hidd, hogy elfuthatsz ez elől – vicsorogja halálos fenyegetéssel az arcán.

Csakhogy a vizet nem lehet megállítani. A testem áttetsző, megfoghatatlan folyadékká válik, és a marka nemsokára már csak a földre hulló kabátot szorongatja. A vízből formálódó lábaim szélsebesen szelik az ösvényt a palota felé. Félelmetes gyorsasággal követ, de amint elérem az első vízfalat, eggyé olvadok a palotát alkotó végtelennel.

☀☀☀

Még soha életemben nem értem ilyen gyorsan a szobámba. A plafonból a földre ugorva csobbanok a díszes kövezeten, és a következő pillanatban a sápadt bőröm váltja fel az áttetsző, anyagtalan testet. Mikor a hasam is visszaváltozik az eredeti állapotába, újra felnyögök a belém hasító, sötétséget hozó fájdalomtól. Virgonc gyerekkorom volt, megannyi sérüléssel, de még soha az életben nem éreztem olyan fájdalmat, ami el akarta lopni tőlem a tudatomat. Mostanáig.

Ellenállok a késztetésnek, hogy fájdalomcsillapításként újra felvegyem a víz formámat, mert nincs sok időm. Nem vagyok ostoba, tudom, hogy igaza volt. Nem futhatok el. Ha magamba nézek, tudom, hogy nem is akarok. Ezt akartam mindvégig. Az igaz, hogy nem ilyen módon, de meg kell tanulnom élni vele. A tudattal, hogy átvertem, elárultam pont őt, aki a kiutam lesz a gyűlölt jövőképből. Pont őt, akiről azonnal tudtam, hogy a végzetem. Ha egyszer megszűnik ez a mesterséges kötelék, minden bizonnyal kivégeznek, de addig talán megélhetem az álmomat. Csak egy kicsit. Utána ő is és én is szabadok leszünk.

Elég a gondolatokból. Mint mondtam, nincs sok időm, én pedig meztelenül, vizesen térdelek a szobám közepén. Sikerül felállni, de mindenem nyárfalevélként remeg a fájdalomtól. Dühösen felszisszenek a szánni való gyengeségemen. Ő biztosan jobban viseli ezt is. A fenébe.

Az alkaromra nézek, ahol már nincsenek ott az öregasszony motívumai. Nem tudom, hogy azért, mert beteljesítették a feladatukat, vagy a víz forma áldozatai lettek, mint a homlokomra rajzolt mágikus jel. Újra magam vagyok. Újra gyerek vagyok. Felállok, és a tükör elé sétálva nézem meg a testem legújabb részét, egy frissen égetett, vöröses, gyulladt sebhelyet, ami egy bonyolult motívum formáját követi végig a bal csípőm felett. Tényleg egy pecsét. Szinte világít a hófehér bőrömön, és olyan fájdalmasan lüktet, mintha külön szívverése lenne. A remegő ujjaim végigsimítják a szélét, de felszisszenve kapom el őket. A fenébe. Általában jól tűröm a fájdalmat, de ez más. Olvastam, hogy a mágikus sebek sokszorosan fájnak, mint a természetben szerzettek, de még soha nem volt „szerencsém” egyhez sem.

Várok egy kicsit, amíg lecsillapodik a reszketésem, majd magamra rángatom az egyik hercegi nadrágomat. Azonnal meg is gondolom magamat, mert túl magas a dereka, és eléri a seb alját. Nem vagyok kész rá, hogy ehhez bármi hozzáérjen. Mintha egy végtelenség lenne találni egy megfelelő darabot. Felveszem hozzá a leglazább inget, amit találok, de a túlcsicsázott zakót inkább hanyagolom. Úgy nézek ki mint a mosott szar. Ennyit a birodalom legszebb férfija címről.

Megakad a pillantásom az asztalomon szétterülő föld birodalmi tekercseken, és még a fájdalmon is átüt egy szórakozottan diadalittas mosoly. Tudtam, hogy nem ez az élet vár rám. Egyszerűen tudtam.

Sharab Shalaevar.

Ki gondolta volna, hogy valóság lesz az öregasszony bűbája. Marad a kérdés, hogy mi oka volt rá. Az egész hátralévő életemet megkaptam, hogy választ találjak erre a kérdésre. Persze ez az élet lehet egyetlen óra is.

A folyosó távoli végéről ajtócsapódás és ideges hangok nesze szűrődik be. Azonnal tudom, hogy az ő elkerülhetetlen közeledtét jelzi. Még annál is kevesebb időm volt, mint hittem. Eljött az idő, hogy szembenézzek a valódi jövendőbelimmel. Eljött az idő, hogy vállaljam a felelősséget a tetteimért.

Levetődöm az ágyamra, mire a kis négylábú rögtön követ is, s félig az ölembe, félig a lábaimra fekszik. Gyengéden cirógatni kezdem Nault, aki teljesen ellazul rajtam. Nem tehetek róla, ki kell magamból ezt az egészet adnom, így belekezdek a mesébe: a napomról. Itt szoktam levezetni a dolgaimat, elmondom neki mennyire borzalmasan ostoba mindenki, hogy elegem van már abból, hogy a játékos rávezetésből élet-halál harc lett. A bátyám se igen tudja már, mi lehet velünk… ahogy az is bánt, hogy nem avat be semmibe, de a bizalmamat kéri.

Mondanék én még mást is, de kiver a víz, libabőrös leszek, s elönt valamiféle érzés… figyelnek. Igen. Ez az, figyelnek. Nem tudom ki az, s honnan, de érzem. Fekszem még egy kicsit, csendben, mintha nem tűnt volna fel, de az érzés nem akar múlni. Neszt se hallok, így végül elszánom magamat.

- Ki van ott? – emelem fel fejemet, hátha látok valakit, ki megretten lebukásának következtében. Hiába nézek körbe, semmi mozgás nincs, így az ablakon állapodik meg a tekintetem. Látok ott valamit… de nem vagyok magamban sem biztos. Talán a félelemmel vegyes fáradtság az oka annak, hogy mindent beképzelek?

Figyelem a függöny lágyan hullámzó anyagát, ami mögül végül egy különös madár reppen ki. Tudtam! Tudtam, hogy valaki volt itt.

Felállok hát, majd az ablakhoz lépek. Már nem látom az állatot, hiába nyújtózkodom az ablakból. Odakint kellemes hűvös van, nem akarom bezárni az ablakot, mert a szobám ellenben egy katlan… Naulnak jeleznie kellett volna, de nem tette. Minden madárra jelez. Legalábbis… majdnem mindre.

¤ ∞ ¤  ∞ ¤

Egész éjszaka gondolkodom, rég volt már ilyen. Fáradt vagyok, alig aludtam, még a reggeli szolgával sincs kedvem viccelődni. Gorwinnak semmi nyoma, a reggelinél se, amit egyedül fogyasztok el, Naul társaságában.

A nap eseménytelenül telik el, csak este kell mennem Dyo jelentéséért. Zavar, hogy nem kellett semmit se csinálnom, no meg, hogy előző este úgy éreztem, figyelnek. Nem túl csipkelődő hangulatban lopózom be az idegen csatlóshoz, ki már vár rám. Tudom, érzem, látom rajta. Számított a megjelenésemre, még ha oly ügyesen is igyekeztem hangtalanul lopózni.

- Nincs igen mit jelentenem, egész nap csak evett, ivott és lányokkal nevetgélt – szól hozzám köszönés nélkül Dyo, mire én felszisszenek felháborodva.

- Gusztustalan.

- Te talán csináltál ma valamit? – kérdez rá, mire egy mosolyt se tudok magamra erőltetni. – Mi az?

- Nemesi család sarja vagyok, nem kötelességem bármit is csinálni – vágom hozzá. – Megyek és leadom a jelentésedet – villantom még rá a tekintetemet egy pillanatra, majd köszönés nélkül távozom. Mi az hogy számon kéri mit csináltam aznap! Hogy van mersze…!

Jelentek, majd visszavonulok a szobámba. Megmosakszom, eszem egy kis gyümölcsöt, majd tovább folytatom a nap komoly eseményét: az ágyban való pihenést, immár enyhén duzzogva.

¤ ∞ ¤  ∞ ¤

Telnek s múlnak a napok, sok minden nem igen történik. Gorwinnak minden este jelentek, miután látogatást teszek Dyónál. Olyan, mintha egyhelyben állnánk, bátyám mégis elégedettnek tűnik. Nem értem én ezt az egészet… Talán jobb is. Így is megbolondít néha az esti tudat, hogy valaki figyel. Nem egyszer láttam már azt a madarat, de már jobban odafigyelek, így alig beszélek a szobámban. Ez is bosszant, de nincs mit tennem, aggaszt a dolog, d túlságosan is szeretek élni, s semmit tenni.

- Hülye Dyo – dünnyögöm orrom alatt, ahogy tovább sétálok. Még mindig nem hevertem ki, hogy számon kért, valószínűleg sose fogom. Mégis, minden este igyekszem csendesen belopózni hozzá, hogy halljam, kiderített e valamit. 

Este van már, s ismerem az õrök járását. Könnyedén szököm át rajtuk, hogy aztán pofátlanul az ajtaján kopogjak. Hamar kinyitja, kinéz, szétnéz, majd beenged. Gyors terepszemle után kinézem magamnak elégedetten a fal melletti karosszéket, majd kényelembe helyezem magamat.

- Sikerült megtudnod valamit? – érdeklõdöm, míg tekintetemet rajta legeltetem. Nincs rajta páncél, csak könnyed nadrágban s ingben van, gondolom ebben szokott mindig aludni.

- Az öreg, bár bolondnak mutatja magát, a négy fal között nagyon is eszénél van, így ha a szenilisségére akartok alapozni, felejtsétek el, továbbá nem eszik meg akármit, szóval a mérgezés is kiesett. – Fenébe, pedig az könnyû lett volna, s inkább a nõkre tereli a gyanút. Na, mindegy, akkor más kell. Gorwin majd kieszel valamit, ez nem az én dolgom.

- Könnyen a bizalmába férkõztél, annak ellenére, hogy még egy hete sem vagy itt – pillantok rá. Kicsit gyanús, de remélem a bátyám tudja mit csinál. Ha ez a pénzért ölõ fajzat elárul minket s felakasztanak minket, én a túlvilágon is zaklatni fogom ezzel.

- Nem ez az elsõ, hogy ilyen feladattal bíznak meg… - tudja le ennyivel, a mondat végét a levegõben hagyva. Jaj, de titokzatosak vagyunk, egyelek meg!

- Mi vagy te pontosan? –kérdezek rá, míg felállok s közelebb lépek hozzá, hogy jobban szemügyre vehessem szokatlan arcvonásait. - Nem tünde, nem félvér, sem semmilyen erdei faj, melyet ismerek… - méregetem.

- Az én fajomat kevesen ismerik, nem hiszem, hogy hallottál rólunk – feleli, de nekem ennyi nem elég.

- Tegyél csak próbára! – vágom rá széles vigyorral. Azért nem vagyok olyan ostoba, lehet hallottam róla.

- Hallottál már a lélektelenekrõl? Vagy a márványkatonákról? – érdeklõdik, láthatóan sokkal nagyobb lelkesedéssel tekintve a beszélgetésünkre, mint eddig. Persze, hogy nem fogom neki elmondani, hogy igen. Meséljen csak, hallani akarom a hangját.

- Nem, kik õk? – kérdezek vissza, majd várom, hogy belekezdjek.

- Sejtettem. A fivéred már biztosan vár, nem kellene leadnod a jelentésed? – kérdezi nemes egyszerûséggel, majd matatni kezd, mintha ott se lennék. Nem elég, hogy kitért a válasz elõl, még a semmibe is vesz. Oh, szóval így játszunk? Kedves Dyo, a szótlanság nálam nem válik be. Imádom az embereket dalolásra késztetni, jobban, mint gondolnád.

Nem szólok neki, egyszerûen távozom egy kellemetlen percnyi csend után, hogy újabb bújócskázás után kikössek bátyámnál. Nem nagyon értékeli, hogy nála az ablakon mászom be, halk kuncogással. Szerintem megijesztettem, de nem igen érdekel se ez, se a mogorva tekintete. Elmondom neki, hogy mit mondott Dyo, õ pedig bólint egy aprót.

- Akkor elégethetem az elõzõ három napi jelentését. Nem lenne jó, ha bárki is rájuk találna – sóhajtja, majd áll fel.

- Nem gyanús, hogy ilyen idõben tüzet gyújtasz? – méregetem a tetteit, mire õ csendre int. Imád csendre inteni, csak sajna én nem értékelem. – Jól van te fagyos, ha nincs rám szükséged, mennék aludni a kényelmes ágyamba.

- Menj is, csak lábatlankodsz – feleli, hátra sem nézve rám. Mi van ma, mindenki levegõnek néz?

¤ ∞ ¤  ∞ ¤

Másnap látom párszor pöffendi urat és a csendes testõrét, de nem szentelek nekik nagy figyelmet. Tovább heverészek a kényelmesnek éppen nem mondható, vastag márvány díszítésen az emeleten. Mivel nincs igazán dolgom, a konyhában lopkodom a gyümölcsöt meg a zöldséget, amit nem igen értékelnek az ott dolgozók, de nem mernek egy szót se szólni. Mielõtt azonban végleg távoznék, zsebre vágom egy almát és egy citrusfélét, jók lesznek estére.

Szétnézek a könyvtárban is, hogy találok e valami anyagot a lélektelenekrõl. Fel akarom eleveníteni tudásomat róluk, teljesen. Rémlenek dolgok, hogy állattá tudnak változni, de nem tudom, hogy minddé e, mint az alakváltók, vagy csak eggyé, mint a vérállatok. Már esteledik, mikor végzek, s elindulok, hogy felkutassam Dyot. Még nincs a szobájában, biztos Folas vezér adott neki valami kellemetlen munkát. Mivel nem szeretek egyhelyben várni, elindulok a folyosókon, hátha összefutok vele. Az még jobb, ha csak azt látják, hogy egymásba futottunk, véletlenül, ismeretlenül.

Nem csal a megérzésem, se a csalafintaságom, hamar meglátom, hogy a konya s ebédlõ irányából jön a szolgaátjárón.

- Várjon meg maga csendes idegen – suhanok utána széles mosollyal, mire õ rám pillant. Mintha egy pillanatra átsuhanna az arcán a tudat, hogy itt az idõ a jelentésre, s mennyire nincs hozzám kedve. Nem baj, én se rajongok érte, csak kíváncsivá tesz.

- A szolga folyosók nem túl lealacsonyítóak önnek? – néz rám, majd szétnéz. Miután megbizonyosodik arról, hogy nincs ott senki, int a fejével, hogy szedjem a lábaimat, ha már ott vagyok.

- Imádom a szolgajárókat, keskenyek, veszélyesek, koszosak, s ez teljesen olyan, mint amit a nemesek annyira rejtegetni akarnak – slisszolok el mellette széles mosollyal. – Soká voltál.

- A vezér édességre vágyott.

- Szegény Dyo, desszertfelelõs is lett – méregetem, míg szembe fordulok vele, s háttal a lépcsõnek lépdelek lefelé.

- Igen, azonban nem kaplak el, ha netán hátra bukfencezel – figyelmeztet burkoltan arra, hogy ha továbbra is így közlekedem lefelé, hamar eleshetek.

- Ugyan, minek? Csak nyakam töröm, vagy egyik végtagom – vigyorgom. – Azonban látom mennyire aggódsz, ezért miattad megfordulok – pördülök meg fél lábon lelkesen. – Akarsz velem eme szûk falak között bájcsevegni, vagy jobb szereted meghitten a szobádban? – pillantok rá hosszú pilláim alól huncut mosollyal.

- Itt megláthat minket valaki, s fülei vannak a falaknak is – feleli, míg egyenesen elõre néz, s nem rám. Azt hiszem nem kedvel. Hogy fogom ezt feldolgozni?

- Rendben, a szobát én is jobban szeretem – fonom össze hátam mögött a kezeimet, s lépdelek továbbra is mellette. Alig férünk el, vállunk néha összeütközik, de az elsõ alkalom után nem is szentel neki több figyelmet. Hihetetlen, de nem futunk szolgába, úgy jutunk el a hálójáig.

- Csak nem most étkeznek a cselédek? – érdeklõdöm. – Olyan kihalt minden.

- Azt hiszem igen, most – feleli, míg kinyitja az ajtót, s elõre enged.

- Köszönöm úriember – emelem meg képzeletbeli ruhámat, majd tipegek be elõtte az ajtón. – Ettél már? Nehogy éhezz itt!

- Ettem – tudja le ennyivel, majd zárja be az ajtót. Valahogy arra késztet ott a sarokban állva, kezével a kilincsen, hogy beszorítsam oda. Oh, talán feléledt volna a vadász ösztönöm? Kétlem, egyszerûen csak huncut vagyok. Nagyokat pislog rám, ahogy feltûnik neki, hogy elálltam az útját.

- Ragadozó, ugye? – kérdem kíváncsian csillogó szemekkel.

- Tessék? – néz rám értetlenül.

- Az alakod. Az állati. Valamilyen ragadozó – mérem újra végig. – A színed alapján világos bundájú… - susogom, majd önkéntelenül is ujjbegyeimmel végigsimítok alkarján, ami kilátszódik könnyû páncélingje alól. Mielõtt azonban elhúznám kezemet, õ kapja el, méghozzá játszi könnyedséggel, kissé durván.

- Nem minden ragadozó bundás – emeli fel kicsit kezemet, mire tekintetünk találkozik. – S ha kérhetlek, ne játszadozz. Egy rossz lépés, s meghaltok bátyáddal.

- Te is velünk jössz, ha leleplezõdünk – susogom.

- Én? Nem – feleli érzelemmentes arckifejezéssel. – Nem vagyok oly ostoba, hogy hagyjam, mások hatalomvágyáért végezzenek ki. – Tekintetünk találkozik, dacosan felvetett fejjel figyelem õt, de biztos vagyok benne, hogy nem fog megenyhülni.

- A pénz nagy úr, de nem eléggé – tudom le ennyivel. – Elengednél? Még a végén nyoma lesz annak a szép nagy kezednek a csuklómon. Bár, nem mintha bánnám… - kacérkodom, de mielõtt folytatnám, elenged, majd neki lök oldalával a falnak, s a szoba közepére sétál.

- Utánam olvastál, remek, de kérlek vedd komolyan a helyzetet - néz rám, míg én hátamat a hideg falnak vetem. Lehût az elõzõ forró helyzet után. – Folas vezér nem ostoba. Imádja magát annak beadni, de helyén van az esze. Nehéz fába vágjátok fejszéteket a bátyáddal.

- Õ szereti a kihívást, ahogy én is – simítok rá kezeimmel a falra. – Bár azt hiszem õ jobban. Engem inkább a kíváncsiság hajt, mintsem a hatalom. Érdekel mi lesz ebbõl.

- Attól légy óvatos – feleli. – Nincs jelenteni valóm. A vezér ideje nagy részét a szobájában töltötte, s tekercseket olvasott.

- Tekercseket? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel. – Mirõl?

- Államügyekrõl.

- Oh, az a dög… - morgom. Mintha bátyám említette volna, hogy az öregnek is nagyratörõ vágyai vannak kora ellenére is. Nem csodálom, ha átveszi a hatalmas, lehet egy kívánsága. Talán újra fiatal akar lenni? Úgy hallottam fénykorában habzsolta az életet, de a felmerülõ egészségügyi problémái miatt ez egyre nehezebb számára. – Rendben, akkor mára ennyi. Oh, és mielõtt el nem felejtem – nyúlok a zsebembe, s veszem elõ a citrust. – Te jutottál eszembe – kacsintok rá, majd dobom oda neki, amit õ fél kézzel kap el.

- Egy citrus.

- Savanyú és keserû is egyben – vigyorgom rá, majd mielõtt válaszolna, kislisszolok az ajtóján, hogy jelentést tegyek a nagyratörõ bátyámnál. 

Visszatartott lélegzettel várok a megfelelõ pillanatra, hogy a célpont a tökéletes szögbe érjen. A helyére illesztem a nyílvesszõt, az ideg pattanásig feszül, de még nem lövöm ki, még egy kicsit közelebb…
Hirtelen eresztem el, elengedve a szélsebes halált, mely süvítve szeli át az erdõt, s hiába van majd egy kilométer köztem és az áldozat között, az ezüst nyílvesszõ halálos sebet ejt, pont a két szeme között. Egy halk nyikkanás, és már vége is, össze csuklik, olyan halkan, hogy még a madarak sem rezzennek fel tõle, egyedül a teste alatt összeroppanó ágak keltenek némi visszhangot.
Lassan fújom ki a bent tartott levegõt, majd veszem a vállamra az ébenfekete íjat. Egy célponttal kevesebb… de hogy ki volt õ? Fogalmam sincs, és õszintén nem is érdekel. Egy félszerzet, a szagából ítélve, szinte gyermek még, ám a pirkadatot már nem élte meg. Egyetlen suhintással változok madárrá, majd rebbenek fel a fák ágai közt, hogy dolgom végeztével vissza induljak jelenlegi szállásomhoz.
Ahogy a rozoga viskóhoz érek megakad valamin a szemem… egy levél, melyet egy tõrrel szegeztek az ajtónak. Unott tekintettel tépem ki a falból, majd nyitom fel az olajoktól nehéz szagú pergament, melyre neves egyszerûséggel egy nem épp kurta számsor és egy cím van felróva. Egy újabb megbízás? Leendõ fõnököm nem épp bõbeszédû, ám az összeg magáért beszél, s a nehéz parfümillat arra enged következtetni, valóban vagyonos az illetõ.
Nem is maradok sokáig, felkapom a holmim és elindulok a megadott cím felé, mely legnagyobb megdöbbenésemre egy oázis közepén nyugszik. Ahogy a fák között haladok madarakat hallok elsuhanni a fejem felett, patakot a lábam alatt, és harsányan kacarászó nõket annak partján. Mi lehet ez a hely? És ki hívott pontosan?
Ahogy ezen tûnõdöm egy gyakorlópályába botlok, elhagyatott, nem használja senki, így nem látom akadályát annak, hogy megmozgassam egy kicsit elgémberedett izmaimat…

- Dyo! – hallatszik kisvártatva egy erõs, markáns férfi hang. Különös…honnét tudja a nevem? Nyilván õ a megbízóm, s ha a tartózkodási helyem felderítése sikerült, a nevem se jelenthetett nagyobb kihívást.
Lassan eresztem le a kardom, majd felé fordulok, hogy szemügyre vegyem, ekkor veszem észre, hogy ketten vannak. A magasabb, tekintélyt parancsoló, nyilván õ az idõsebb, a fõnök, a kisebb, mármár gyermeki, alkatából ítélve nem lehet katona, de még csak jó nem is hírszerzõ… naplopó semmire kellõ annál inkább– Meghoztam a lustaságot. – folytatja, miközben várja, hogy odaérjek hozzájuk. Úgy viselkedik, mintha mindig is ismert volna, vagy ha tudná, hogy nem jelentek rá veszélyt…csak egy rossz mozdulat kell…
- Ithem Eillen – mutatkozik be a kisebbik, arcán pimasz vigyorral. Lassan emelem rá a tekintetem, felettébb bosszantó, de gyanítom hosszú ideig leszünk még összezárva.– Ha jól értettem Dyo a neved.
- Igen – biccentek, míg kardomat a helyére csúsztatom. Látványosan mér végig, ám állom a tekintetét, egy ilyen kis senki miatt nem fogom felhúzni magam
- Mirõl van szó? – fordul ismét a másik felé. Na igen…jó lenne tudnom, miért béreltek fel, s miért tettem meg ekkora távot
- Nem leckékrõl, nyugodj meg – felel a másik, miközben végig engem néz, csak tudnám mi ilyen érdekes bennem, na jó, a fajom nem épp gyakori, de sokat írnak rólunk a tekercsekben.– Zsoldos katona. – jelenti ki egyszerûen, nem kertelve, mire a másik felszisszen, kifejezve nem tetszését
- Szóval pénzért ölsz? – méreget továbbra is, de én csak állok elõtte higgadttan. – S miért vagy itt?
- Dolgozni – felelem egyszerûen, hisz mi másért lenne itt egy külhoni zsoldos, ha nem azért, hogy a munkáját végezze. Az csak kikerekedett szemekkel néz társára, majd vissza rám, mintha tudná amit én még nem.
- S nekem mi lesz a dolgom?
- Segíts neki. Úgy tudják, hogy Folas vezér egyik testõre lesz. Sokat nem tévednek. Jelentést várok mindkettõtöktõl minden este, különbözõ idõpontokban. Ha Dyo nem tud jelenteni, bizonyos okok miatt, neked kell úgy intézned, hogy mindenrõl tudjak. Neked pedig – fordul ismét felém -, csak annyi a dolgod, hogy vigyázz az öreg idiótára.
- Elkezdõdött? – kérdi az ifjabbik, sokat mondó tekintetért a másik csak elmosolyodik
- El. Vigyázz magadra, nem akarlak felakasztva látni, öcsém – szóval fivérek lennének? Különös, emennyire nem hasonlitanak, bár nem az én tisztem ezt eldönteni, nem ismerem õket.– Tökéletes csapatmunkát várok tõletek. Ezért is ismerkedjetek össze – jelenti ki, majd hátat fordít nekünk és elindul– Ma este is jelentést várok

- Remek… - morogja a kölyök, mikor fivére már nem hallja, majd felém fordul. Én közben a felbukkanó jószágra meredek, aki szinte a semmibõl kerül elõ egy pillanat alatt– Nem ehetõ – morogja bosszúsan
- Szentélyõrzõ kölyök lenne? – kérdem, hisz kifejlett példánynak kicsi…bár mindegy is.
Csak hümmög egyet, láthatóan nem kedvel, nem mintha érdekelne. Nem barátkozni jöttem.
- Kifejlett példány, csak egyedi kivitelezésben. Inkább menjünk az árnyékba, mondjuk oda, ahol nem láthat bárki, aki erre sétál – feleli végül, majd a fejével int, én pedig követem, hisz nem ismerem még a helyet.
Egy árnyas, és legfõképp kihalt helyre megyünk, ahol végre elmondja, mért is vagyok itt. Puccsot terveznek, mily meglepõ, amiben engem szánnak adunak, ha balul sülne el.
Mikor végez elindul vissza, én még körül nézek egy kicsit, mielõtt megkeresem a nekem kijelölt szobát. Szép hely, idilli, bár talán nem nekem való, nem vagyok én hozzászokva az ekkora kényelemhez.

Másnap végre megtudom, kinek a testõre leszek. Egy vén, házsártos tündéé, aki az orráig se lát szinte…gyerekjáték lenne elmetszeni a torkát.
A napom nagy része azzal telik, hogy õt hallgatom, miközben õrt állok az ajtaja elõtt, vagy éppen ápolót játszom… idegörlõ minden perc, de csak tûröm fapofával. Ez megy három napig, a testvéreket nem is látom, csak messzirõl egyegy pillanatra, vagy amikor esténként becsempészem hozzájuk a pergamenre vetett jelentést. Már kezdtem azt hinni, hogy nincs is rám szükség, mikor a kis tudálékos kölyök késõ éjszaka tûnt fel a szobám elõtt.
Ajtót nyitok, majd egy gyors szemle után félre állok, hogy beeresszem. Fölényes mosollyal az arcán telepszik le a fal melletti karosszékbe, majd össze fonja a karjait
- Sikerült megtudnod valamit?- kérdi miközben engem vizslat, igaz, nem láthatott még ilyen lenge öltözetben, hisz csak egy nadrág és egy alig takaró ing van rajtam.
- Az öreg, bár bolondnak mutatja magát, a négy fal között nagyon is eszénél van, így ha a szenilisségére akartok alapozni, felejtsétek el, továbbá nem eszik meg akármit, szóval a mérgezés is kiesett.- kezdek el pakolászni. Õ csak helyeselve bólogat, miközben az állát dörzsölgeti
- Könnyen a bizalmába férkõztél, annak ellenére, hogy még egy hete sem vagy itt- jegyzi meg végül
- Nem ez az elsõ, hogy ilyen feladattal bíznak meg…
- Mi vagy te pontosan?- áll fel, majd közelebb sétál- Nem tünde, nem félvér, sem semmilyen erdei faj, melyet ismerek…
- Az én fajomat kevesen ismerik, nem hiszem, hogy hallottál rólunk- zárnám le ennyivel, de tovább faggat
- Tegyél csak próbára!- kúszik tenyérbemászó vigyorba a képe
- Hallottál már a lélektelenekrõl? Vagy a márványkatonákról?
- Nem, kik õk?
- Sejtettem. A fivéred már biztosan vár, nem kellene leadnod a jelentésed?-térek vissza eddigi tevékenységemhez. Ha nem lenne az, akik, még ennyire sem lennék kedves vele, sajnos nem tehetem el láb alól, különben búcsút mondhatok a pénznek. Még egy örökkévalóságnak tûnõ percig áll és engem méreget, majd minden további nélkül sarkon fordul és elhagyja a szobát. Utána pillantok, majd csak felsóhajtok és elterülök az ágyon.
Néha elgondolkodok azon, hogy jutottam el idáig. Volt gyerekkorom, családom, ami egy pillanat alatt semmivé foszlott. Ha nem így történt volna, nyilván most nem lennék itt…mindegy is, kár ezen rágódnom, hisz a múlton semmi nem változtathat, még egy Driád sem…

Míg épp ezeken gondolkodtam buzgón, hogy megerõltessem földrajzi tudásomat, Naul toppant elõ az egyik babérmeggy kupacból, lelkesen. Nagyot sóhajtok, látva, hogy már megint mozgáshiánya van, velem ellentétben.

- Keress egy betévedt sivatagi rókát és azt kergesd, kérlek – szusszantom, míg lábaimmal mocorgok egy kicsit, hogy a vérellátás újra a régi legyen.

- Azt nehezen fog, ha vissza kell mennie a palotába – zörög a növényzet, míg valaki meg nem áll felettem, s a fák gyér lombkoronája között átszûrõdõ napfényt fel nem fogja elõlem. – Ahogy neked is, öcsém.

- Milyen élményromboló vagy – morgom, míg arcomat a felé emelem. – Épp most kezdtem belejönni.

- Dolgunk van – lép el felõlem, majd visszanéz rám. Õ anyánk ezüstszürke szemeit örökölte, melyek komoly helyzetben úgy csillognak, mint napfény a pengén. Olyankor mindig tudom, hogy nem szabad neki feleselni, s jobb ráhallgatni. Ez a helyzet is olyan.

- Jövök már – sóhajtom, míg felállok. – Gyere Naul – intem magamhoz az állatot, ki lelkesen indul meg utánunk. – Mi oly sürgõs, hogy nem várhatott estig, s te magad jöttél értem? – kérdezem pimasz mosollyal az ajkamon, míg figyelem a drága kelmékbe bújtatott hátát, amin ezüst tincseivel a szél játszik.

- Fontos vendégünk érkezett. Azt akarom, hogy megismerd, s rajta tartsd a szemeidet – les hátra egy pillanatra rám, mire én elmosolyodom.

- Oh, munkám van?

- Vedd komolyan, Ithem – néz újra elõre. – Ezt nem szúrhatod el. Se te, se én.

Nem felelek semmit se, csak követem. A táj egyre kopárabb, ahogy elhagyjuk az erdõt, s az istenek területét. Soha nem láttam volna, hogy Gorwin huzamosabb idõt töltött volna el az erdõben. Sõt. Rajtam kívül alig járt oda valaki, mintha tiltott hely lett volna. A szentélyekhez igaz én magam se merészkedtem, ahogy az állatok se, kivétel a szentélyõrzõk. Szegény Naul, milyen rossz lehet neki, hogy kicsi maradt és pihe-puha párnákon aludhat s a legfinomabb étkeket kapja.

Átvágunk a nagytermen, aztán a könyvtárat, a kõkertet majd a gyógynövényes kertet is a hátunk mögött hagyjuk. Felvont szemöldökkel követem az idõsebbet, bár nem igen értem a helyzetet. Az egész fõleg akkor kezd furcsa lenni, mikor elhaladunk a szolgálók épülete elõtt is, majd átvágunk a poros elõudvaron, hogy a gyakorlópálya felé vegyük utunkat. Mikor meghallom a fém jellegzetes csilingelését, Gorwin ruhaujja után kapok, ki erre megáll, s felvont szemöldökkel hátranéz rám.

- Kérlek, mondd, hogy nem most akarod velem bepótoltatni az ellógott a kardforgatási óráimat. – Nem méltat válaszra, csak sejtelmes mosolyra húzza ajkát, s tovaindul. Tudja, hogy felébresztette a kíváncsiságomat, így kissé durcásan bár, de követem. Ahogy a hangok egyre közelebbrõl ütik meg füleimet, legszívesebben magam köré csavarnám ruhámat, ha nem lenne oly nyitott. Naul is bizonytalanul lépdel oldalamon, érzi, hogy én se vagyok biztos a dolgomban, bátyámmal ellentétben. Már a távolból látom a pályán gyakorló férfit, ki magabiztos s erõs vágásokkal sújt le újra s újra a gyakorló, fabábúra.

- Dyo! – szól oda a férfinak bátyám, mire az megáll, s felénk néz. Különös szerzet, biztosra veszem, hogy nem tünde, se félvér. – Meghoztam a lustaságot. – Nem szólok bele, helyette csak felhúzom az orromat. Örülhet, hogy komolyan veszem a dolgait. No meg annak is, hogy hajt a kíváncsiságom.

- Ithem Eillen – lépek elõre széles mosollyal az ajkamon, ami inkább pimasz, mintsem kedves. Az idegen harcos rám emeli üres tekintetét, majd gyorsan végigmér. – Ha jól értettem Dyo a neved.

- Igen – biccent egy aprót, míg kardját visszahelyezi a hüvelyébe. Úgy látszik nem csak a homlokán van egy furcsa jel, hanem a kézfején is. Kikandikál a ruha alól, ahogy mozog.

- Mirõl van szó? – nézek immár a bátyámra.

- Nem leckékrõl, nyugodj meg – intézi hozzám szavait, majd Dyora néz. – Zsoldos katona. – Ahogy meghallom, felszisszenek, majd végigmérem újra az idegent.

- Szóval pénzért ölsz? – méregetem, de õ nem felel, állja tekintetemet. Sõt, szeme se rebben sértésemre, ami igen nagy szerencsém, mert bátyámból kiindulva alapos fejmosást kapnék miatta. – S miért vagy itt?

- Dolgozni – közli nemes egyszerûséggel, mire engem úgy érint a felismerés, mintha hidegvízbe dobtak volna. Hirtelen fordulok bátyám felé, aki leolvas mindent az arcomról, majd a két pislogás közötti hosszas szünettel jelzi, hogy jól sejtem a dolgot.

- S nekem mi lesz a dolgom? – kérdezem tõle, míg õ összefonja mellkasa elõtt kezeit.

- Segíts neki. Úgy tudják, hogy Folas vezér egyik testõre lesz. Sokat nem tévednek – néz Dyora, majd elmosolyodik. – Jelentést várok mindkettõtöktõl minden este, különbözõ idõpontokban. Ha Dyo nem tud jelenteni, bizonyos okok miatt, neked kell úgy intézned, hogy mindenrõl tudjak – néz újra rám. – Neked pedig - néz vissza a harcosra -, csak annyi a dolgod, hogy vigyázz az öreg idiótára.

- Elkezdõdött? – méregetem bátyámat, akinek vállai megmozdulnak, mintha nevetne, de ajkán csak egy halovány mosoly ül.

- El. Vigyázz magadra, nem akarlak felakasztva látni, öcsém – villantja rám tekintetét. – Tökéletes csapatmunkát várok tõletek. Ezért is ismerkedjetek össze – indul el, vissza a palota felé. – Ma este is jelentést várok – böki még hátra.

- Remek… - morgom, míg távozó alakját figyelem. Mikor már igen kicsike a háta, vonakodva a férfi felé pillantok, ki le nem veszi tekintetét Naulról. – Nem ehetõ – figyelmeztetem.

- Szentélyõrzõ kölyök lenne? – kérdezi, mire én elismerõen hümmögök egyet. Tekintetét rám emeli, de nem felel semmit se. Mondhatnám, hogy unalmas, hogy hagyja magát, de az a baj, hogy inkább tesz arra, mit mondok neki. Ez pedig csak még jobban arra ösztönöz, hogy kizökkentsem élettelen életmódjából.

- Kifejlett példány, csak egyedi kivitelezésben. Inkább menjünk az árnyékba, mondjuk oda, ahol nem láthat bárki, aki erre sétál – intek a fejemmel a raktár felé, ahol két õr is áll. A válasza csak egy bólintás, majd addig nem is mozdul, még el nem indulok. Furcsa egy szerzet, nem tudom hova rakni, de ez kicsit se rettent vissza attól, hogy kettesben legyek vele.

Elvonulunk egy kevésbé rálátható helyre, ahol inkább én beszélek, õ csak bólogat aprókat, hogy megértette szavaimat. Felvázolom neki a terveket, hogy mikor-mit kell tennie, sõt, azt is közlöm vele, hogy engem soha ne keressen, majd én keresem õt, ha az idõ alkalmas rá. Nem ellenkezik, nem kérdez, s van egy olyan érzésem, hogy nem is fog. Látni rajta, hogy tapasztalt, s hogy tudja mit csinál.

Jó neki, gondolom magamban, míg a palota felé tartok. Én sajnos nem vagyok ilyen biztos abban, hogy tökéletesen meg tudom tenni azt, amit a bátyám kér tõlem. Soha nem voltam hûséges rajta kívül senkihez se, de annyira nem vagyok minden lében kanál, hogy az uralkodói körben tisztogatást tervezzek. Nos, remélem Gorwin is tudja mit csinál. Én csak követem õt, s segítek a Dyo nevezetû furcsa idegennek, de csak ésszel, s óvatosan, ki tudja. Zsoldos, ha ráígérnek, talán megöl minket is. 

Erõt és bátorságot gyûjtve megyek vissza fényes nappal és egy férfit kérek meg arra, hogy hívja ki nekem a bár tulajdonost, mert elszólta magát, hogy itt van. Kint várakozok, amikor ki jön egy jól öltözött kalapos férfi.

- Maga felel a zenéért? – kérdezek rá halkan kissé bátortalanul.– Oh, akkor csak kihívta nekem az a férfi! Kedves tõle, pedig azt hittem nem fogja… Mármint…

- Igen? –kérdezz vissza sürgetõen, amire össze szedem a bátorságom.

- Be akarok szállni – közlöm hirtelen bátorságot nyerve és látom, hogy teljesen ledöbben.

- Tessék?

- Nem jól csinálják… a lányok hamisan énekelnek, ahogy a zongora sincs jól behangolva a basszusuk pedig szörnyû! – kezdek bele a bajok elmondásában, ami késõbb bajt is okozhat a bárnak, hiszen jön egy jó hallású vendég és kifordul onnan. Azonban az alak csak megfordul és elindul onnan tõlem befelé.

- Elnézést, de hová megy? – most én kérdezek rá döbbenten a dologra, miközben az ajtót nyitja. Lábával támasztja meg, miközben visszanéz rám.

- El. Azt se tudom ki vagy és mi vagy, ne vedd magadra, de elég szellemileg és agyilag leépült egyed szokott megtalálni. Nekem van pénzem és stílusom – mutat végig magán.– neked meg, nos… jó füled, azt hiszed. S ha most megbocsátasz, dolgom van a hamisan éneklõ és játszó bandámmal. Ja, amúgy van közöttük mûmellû is, csak hogy fokozzuk –Hangjában a szarkasztikusságot hallom és keresztbe fonva a karjaim nézek utána. Szóval így állunk…

Nem hiszi el, hogy igenis lehet jó hallása egy magamfajta lánynak. Kissé sértõdötten megyek el és elhatározom hogy csak azért is bebizonyítom neki, hogy nincs igaza. Odáig meg vissza van a bandájával, akik kicsit se jók… Középszerûek és igaz hogy jó táncosok meg dekoratívabbak, mint én… de a zenéjük csapnivaló majmolás… ennél még a play back is jobb lenne…

×פ××

Telnek a napok mialatt újabb kottákat készítek egymagam és azokat is hozzárakom azokhoz, melyeket a két barátommal készítettem és felvértezve magam az újabb piszkálódásra megyek el este abba a bárba, ahol lenéznek. Igenis bebizonyítom neki, hogy macskazenét játszanak és az sértõ a fülnek. Kifizetem a belépõt és a tömegben a pulthoz igyekszem menni. Sok botfülõ személy… feláll a hátamon is a szõr tõlük. Nehezen de megtalálom azt a férfit a tömegben akivel beszéltem a hét elején. Mély levegõt véve merítek bátorságot és megyek oda hozzá és mellé felülve a bárszékre kezdek bele.

- A nevem Lia Ringen és a zeneakadémia tanulója vagyok – mutatkozok be neki, de látom marhára nem rám figyel. – Kérem, figyeljen kicsit rám! – fél szemmel néz csak felém, de én le nem veszem a tekintetem róla. Remélem észreveszi már, hogy hozzá beszéltem.

- Ha? –tömör válasz motyogva… és még õ nevezi magát zene szakértõnek? Na ebbõl elég.

- Írtam pár kottát és… szeretném, ha megnézné – mondom még tisztelet tudóan nem sértegetve õt és a táskámból kiveszem a kottákat és a pultra rakom. Látom ahogy int a pultosnak. Látom, hogy koránt se érdekli a dolog, de engem ez nem izgat. Nem fogom hagyni, hogy ezt a nyekergést zenének nevezzék.

- Ha nem érdekel? – kérdez vissza. Elintézem hogy érdekeljen! – Alig tûnsz tizenhatnak… nem inkább a fiúk után kéne szaladgálnod? – sóhajt és a poharáért nyúl. Oké fiatalnak látszom de azért 16? Kikérem magamnak!

 
- Húsz vagyok és… ez nem tartozik magára! – felelem gyorsan és kissé elpirulva fordítom oldalra a fejemet. A magán életem rám tartozik nem rá.

- Nem rázlak le egyhamar, ugye? – kérdez vissza, amire ránézek, és rendezve arcvonásaimat bólintok kérdésére.– Nincs jobb dolgod? Vizsgák, fellépések, saját zongora hangolás?

- Akad, csak… gondoltam segítek – mondom ki egy kicsit elbizonytalanodva.

- Nem kértem – feleli mosolyogva. – ÉS csak a testemmel tudok fizetni – teszi hozzá még amire teljesen elvörösödöm és nagyobbat nyelek elbizonytalanodva és magam elé nézek. Mély levegõt véve gyûjtök újra bátorságot.

- Én… én nem… mármint –dadogom zavartan, hiszen én nem ezért csinálom. Hallom ahogy felnevet és felnézek rá.

- Semmi baj, tudom, hogy a legtöbb nõ szereti letagadni mennyire bejövök neki – húza tovább a húrt, amire csak oldalra nézek kissé dacosan és behunyom a szemem. Mikor folytatja, a mondandóját ránézek. – Egyezünk ki abban, hogy meglátom mit tehetek… Van valami elérhetõséged? – néz rám és a kottákat maga felé húzza.

- Van – bólintok és a névjegykártyámat húzom elõ, amit még apa készítetett nekem. – Ezeket nem csak én írtam, hanem… tudja pár barátommal betévedtünk és megihletett minket, együtt hoztuk össze.

- Õk hol vannak? – kérdez vissza és átadom neki a kártyát és azt forgatja az ujjai között.

- Ostobának neveztek, mikor megtudták, hogy elõször idejöttem. A mostanit nem is említettem nekik – válaszolom neki alig halhatóan. Lehet tényleg az vagyok, majd úgy nézek fel rá ismét. Látom, hogy elrakja a kártyát és a kottákra nézek.

–Ezek a kották a hely hangulatához igazított egyedi zenék és azért is hoztam el, hogy ezzel is különlegessé tehessék a helyet, hogy egyedi számokat játszanak nem pedig lerágott dalokat. –magyarázom amire ismét csak rá nézek fel és láthatólag õ is rám néz.

- Miért is csinálod ezt? Mármint ha a barátaid ostobának tartanak miatta mégis miért jöttél ide hozzám már másodjára? –kérdez rá én pedig összeszedve minden bátorságomat sóhajtok.

- Mert az a zene, amit jelenleg is énekelnek a lányai macskazene… ettõl még a play back módban elõadott számok is jobbak lennének. Egy kifinomult fülnek ez csak vinnyogás, és ha tehetõsebb embereket szeretne ide becsábítani, vagyis tehetõsebbeket is akkor jobb zene kell. Egy darabig eltûrik, de utána el fog kopni innen a vendégsereglet. Most még az újdonság varázsával hat a hely, de ha nyitnak, egy ehhez hasonló bárt egy másik helyen ahol teszem azt jobb a zene oda fognak átmenni a vendégei. –vetítem elõre a dolgot. –És ne higgye uram, hogy ezek között a vendégek között nincs konkurencia. –mondom ki a véleményemet.

- Merész vagy. –jegyzi meg, amire alsóajkamba harapva nézek rá. Nagyobbat nyelek. Még sose mondták nekem, hogy merész lennék. Bár az igazság az, hogy be akarom bizonyítani neki, hogy sokkal kellemesebb a fülnek az-az zene, ami nem hamis.

- Adjon nekem egy lehetõséget, hogy megmutassam önnek a tudásomat és hallgassa meg az egyik számot, amit írtam és hoztam önnek és látni fogja mi a különbség a mostani és aközött, amit én ajánlok. –mondom határozottan. –De hagyom, hogy megfontolja… - mondom és felállva nézek rá és nyújtom a kezemet. –Értesítsen, hogy miként döntött. –látom rajta, hogy elgondolkodik a dolgon én pedig most határozott vagyok.

- Meglátom, mit tehetek. –mondja ismét és megfogva a kezem kezet csókol és elköszönve távozom onnan. Kimegyek a szórakozó helyrõl és egyenesen hazafelé indulok, de a parkba le kell ülnöm, mert érzem, hogy a lábaim remegnek. A feszültség most jön ki rajtam.

~*o*~

Eltelik két nap, három és nem jelentkezik. Tehát nem sikerült hatnom rá. Azonban nem adom fel és újra elmegyek a bárba fényes nappal. Odaérve megint csengetek és amikor kijön az õr megkérem, hogy hívja ki a tulajt, de nem akarja. Szépen megkérem ám nem hat. Keresztbe fonva a karjaimat nézek rá és mivel nem jutok vele dûlõre, úgy teszek, mint ha elmennék, de az épület oldalához megyek ahol kiszoktak jönni dohányozni. Ahogy meg látom az énekes lányokat oda megyek hozzájuk és beszélgetésbe elegyedek velük és szerencsére õk is érzék, hogy nem éppen a legjobbak és szeretnének õk is változtatni, így bevisznek magukkal és az öltözõjükbe megmutatom nekik a dalt ami nagyon tetszik nekik.

Megbeszéljük, hogy a szünetük után felvisznek a színpadra és bemutatják Borisnak a számomat velem együtt. Így is történik ahogy a lányokkal összebeszéltünk, persze elõtte egy kicsit gyakoroltuk az éneket és a zenét is megmutattam nekik többször és úgy megyünk fel a színpadra. Én az egyik gitárt kapom fel és úgy nézek a csajokra, és ahogy bele kezdenénk a fõnök állít meg minket. Igen kitûnök onnan.

- Õ meg mégis mit keres oda fent? –hangjában érzem az indulatot. Mielõtt a lányok megszólalhatnának elõre megyek és a szinpadról nézek le rá határozottan összeszedve minden bátorságomat.

- Mivel nem hívott fel és nem engedett be az õr megtaláltam a módjáût, hogy igenis bizonyíthassak magánbak. Szóval beszéltem a lányokkal és megmutattam nekik az egyik zenémet, ami tetszett nekik és õk is szeretnék ezt elõadni. Gyakoroltuk a szünetben és szeretnék, pontosabban szeretnénk, ha meghallgatná, de tudja mit… lányok? –Nézek hátra rájuk és bólintok, amire bele is kezdünk a dalba. Látom, ahogy tüntetõleg feláll és elindul onnan, hogy õ ezt nem hallgatja meg.

(zene: https://www.youtube.com/watch?v=Bg59q4puhmg )