Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


1. 2. <<3.oldal>> 4.

VsRealm2015. 05. 16. 15:24:39#32850
Karakter: Sasha Thompson ~ Ash



 Szellő fut el mellettem és látom kicsit libabőrözni a lányt. Jóformán felnevetek, amikor tétova mozdulatokkal kikászálódik; megcsap a másnap jellegzetes, alkoholos szaga, a fáradtság és rosszullét érzése- mindennek ellenére nagyon is kelleti magát a kisasszony. Heh. Végigmérem, és tetszik, amit látok: tőle túl középszerű, lusta pizsamája is épp annyira szemérmetlen, mint kényelmes.
Vízcsobogás és fogmosás zajai, míg eltűnik előlem egy, a szobához képest jellegtelen ajtó mögött. Bizonyosan a fürdőszoba.
Szúrósan néz rám, míg visszaaraszol az ágyáig. Hát, ha nem is az első itókázása volt, én azért mérget vennék arra, hogy most törte meg az igazi szesz-szüzességét.
 - Menj, eredj a dolgodra, biztos várnak a többiek, hogy a porban csússz velük – Nem okoz csalódást a hangnem, csodálom inkább, hogy a látszat és érzet ellenére még ennyi mindenre képes. Vagy nem.
Megremeg, és már ugrom is. Valaki nagyon nem bírja az alkohol dolgát... Heh, kis kezdő. Félúton a padló felé kapom el; átölelem erősen, de nem esek túlzásokba, csak, hogy meg tudjam tartani.
 - Na, ennyire ne siess. – Jegyzem meg neki halkan. Édes és szeszes illat kavarog körülötte és bódít el, de fél perc élvezkedés után felkapom, így is túlságosan elengedtem magam, mikor a közelében voltam.
Az ágyába fektetem óvatosan és betakarom. Nem rég feküdhetett le, ha ennyire fáradt. Szerencsétlen, naivan fogyasztó lányka. Kis ártatlan…
Ha felébred, de meg fogja bánni, csak bírjam kivárni… Nem vagyok jó a sokáig ágyban várakozásban, de túlontúl kényelmes mellette heverni, míg visszatér az éberebbik világba.
Mellé fekszem és azon kezdek gondolkozni, hogy miért is vagyok itt valójában, és nem, most nem az ezoterikus, miért élünk – gondolatmeneten rágódom.
Úgy értem, miért vagyok itt, ebben a szobában, ennek a lánynak az ágyában, várva arra, hogy kialudja az előző esti fogyasztását.
Mi tart engem itt.
Választ azonban már időm nincs kiötölni, mert elnyom az álom. Az álom, mely mély, puha, kellemes és túlontúl fájdalmas eséssel ér véget. A zuhanást természetesen arccal tompítom és egy fájdalmas kiáltással jelzem ennek a szerencsétlen libának, hogy készüljön fel, mert most megtanulja, miért nem érdemes szórakozni az alvó… hirtelen megérzem kezét a számon, hogy ne beszéljek már, gondolom, és puszit kapok a homlokomra. Oh… Hát, így is lehet tárgyalni, végül is, csak hát, milyen áron…
 - Már nem is fáj. Most meg bújj el, de nagyon gyorsan, mert bajban leszünk, ha megtalál.. – Érzem én, hogy félsz, kicsi lány, de egy kivágódó ajtótól…?
 - Kisasszonyka, ébresztő, lassan hasadra süt a hold! Ideje lesz enni, te álomszuszék – Én azonban nem vagyok annyira ijedős, úgyhogy az a pár töredék másodperc épp elég, hogy az ágy alá bújjak. Hallgatom a neszezést és óvatosan kilesek: jól megtermett asszonyság tevékenykedik, ételt hozott és végtelen szeretettel beszél a lányhoz. Érdekes, pedig biztosan nem az anyja, teljesen más, sokkal nyersebb illata van.
 - Nagyon szép voltál tegnap. Büszke vagyok rád aranyom, ahogy azzal a huligánnal is méltóságteljesen bántál. – adok én neked mindjárt olyan huligánt… - Igazi hős vagy, kis Lia. – Lia, hmm? - Egyél szépen, a kedvenc levesedet főzettem. A maradékért pedig visszajövök, és hozok valami meglepetést is – Maradék? Itt van maradék? Érdekess. Kötelességemnek érzek minden kis morzsát elfogyasztani.
Becsukódik az ajtó és a biztonságos három másodperc múlva kikémlelek; valóban csak ketten vagyunk. Felkecmergek és Julia mosolyog. Teremtőm. Mint egy angyal…
Nagyot nyelek, mondanom kell valamit, hogy megtörjem a kínos csendet. Mármint, számomra kellemetlen.
 - Jókora asszonyság, nem kerültem volna a kezei közé. Húú. de jól néz ki... – Az ágyra ülök, szemrevételezem a tányér tartalmát. Ínycsiklandó leves illata táncol felém és azonnal megérzem a gyomoréhség jeleit.
 - Na, kotródj a helyedre öleb, ez az én kajám. De lásd, kivel van dolgod, és, hogy megcsókolhasd lábam nyomát is, ott a tálcán megeheted, amit találsz. – Pff, kis liba. Nem hiszem, hogy ezzel kéne meghálálnod, hogy megfogtalak, mielőtt a padlóra eshettél volna.
 - Kössz, de kösz nem. Már reggeliztem, ami azt illeti. – Ebből már nem jövök ki jól, úgyhogy… csörög a mobilom… oh…
A kellemes dallamot megszakítva felveszem és az ablakhoz lépek.
 - ’elllo. – Szólok bele, Krimna az, hogy menjünk kosarazni, a végzős srácok kihívnának. Elvigyorodom.
 - És mikor? – Végül is, ez a legfontosabb, nem igaz? Annyira nem is bánom, hogy itt kell hagynom a királykisasszonyt, kezd nagyon az idegeimre menni most már.
 ~ egy óra múlva, mondjuk? ~ Akkor úgy is át kell öltöznöm. Juliára nézek, még mindig örülve a fejemnek, aztán elkapom a tekintetem, mikor rám emeli pillantását. Semmit nem tudok kiolvasni belőle, túl jól csinálja.
 - Tökéletes, szia. – És leteszem.
 - Nem is tudtam, hogy futja mobilra. Errefelé nincs mindenkinek. – A hangja csípős, kóstolgató. Mi ez z újonnan jött ellenségesség?
 - Tudod, kell, hogy el tudjanak érni…
 - Ha ilyen népszerű az ember? – Őszinte gúnnyal felnevet, én meg összeráncolom a homlokom.
 - Nos, én sajnálom a legjobban, de mennem kell. – mondom, míg elrakom a készüléket és a zsebemben hagyom a kezem. Azt hiszem, jót tenne neki egy kiadós másnapi kúra… hehe.
 - Borzasztó. – mondja teljesen színtelen hangon. – Viszlát, soha napján! – és már nem is törődik velem. Széééép…
 - Azért ezt kirakom a komódodra. – kacsintok rá még egyet és a rózsát óvatosan a bútor kényes tetejére fektetem. Újfent valami érzelmes villan a szemében, de tényleg lépnem kéne, ha idejében oda akarok érni.
Jól fog esni egy kis kosarazás, arról nem is beszélve, hogy nem szabad nagy arcra ereszteni a fiúkat… még a végén elbízzák magukat.
Műszálas sporttrikó fölé jöhet a mindenkori melegítő, ezúttal ez sötétszürke pamut pulcsi és a hozzá való rövidnadrág. Bár csípős néha a szellő, én aligha fázom, úgyhogy tökéletes lesz ez így is.
 - Mégis mi a fene ütött beléd? Úgy kapkodsz, mint valami idióta majom! – kapom a fejemhez, mert harmadszorra is túlhúzom a csomót a cipőfűzőmön és kezdhetem elölről az egészet. Nagyot sóhajtok, és most már lassabban csinálom újra. – D’ark teljesen ki van bukva! Úgy ficánkolsz, mint akinek tüzes vasat dugtak a seggébe!
 - Leszarom D’arkot!
 - Dehogy szarod! – kapom az éles választ, ami furcsa, megértő hangnemben cseng, csak, miután kimondták.
 - Dehogy szarom. Simán kitaposná belőlem a szuszt, ha akarná. – motyogom és kis diadalt érzek a cipőfűzők felett.
 - Késnek. – Somfordál oda Gibó hátratett kézzel. Az alacsony lányt az életben nem becsülném le. Nem nagyszájú, de kiáll magáért és nála gyorsabbat én még sosem láttam.
 - Nem szeretem, ha megváratnak. – Megjegyzésemre egy nyugtató kéz landol a bal vállamon.
 - Nyugi - mondja a kicsi lány – megnyerjük ezt gyorsan, aztán megyünk és veszünk egy csomó pizzát, ugyanis a vesztes fizet. – kacsint egyet.
Ohh.
 - De hát nekem nincs egy vasam sem…
 - Nekem sincs sok, épp ezért kell nyernünk, úgyhogy csak ügyesen. – Ahh, nem bírom én ezt a stresszt. Megropogtatom a nyakam és bemelegítek, különben sosem telne el ez a pár percnyi idő.
Valaki felém dobja a labdát, megfogom, aztán három lépés, ugrás és kosár.
 - Még öt perc – kiáltom, miközben a labdáért futok a felezőről – aztán én leléptem.
Megmernék esküdni rá, hogy négy perc ötvenkilenc másodperc múlva léptek be a hálórácsos pálya kapuján. Felsóhajtok, azért reménykedtem, hogy inkább alhatok, de hát ki ne szeretne labdázni egy jót, nem igaz?
 - Késtetek. – jegyzem meg.
 - Jepp, úgyhogy kezdhettek, ha akartok! – Mark mindig is nagyszájú volt, igen csípem ezt a kölyköt.
 - És a vendéged vagyunk egy sörre!
 - Nincs nekem olyan pénztárcám, hogy fedezzem a köreidet, Ash. – vigyorogja.
 - Nos, én erre nem lennék büszke. – Kezet nyújtok, ő elfogadja, a többiek pedig már fel is álltak.
Egyszerű emberek, de nagyon jól játszanak.  A több mint fél órás várakozás után végre felharsan a meccs kezdetét jelző sípszó és mi kezdünk.
Jó a játék, pörgős, kikapcsol, csak arra enged figyelni, hogy hogyan mozduljak, merre fussak, milyen erősen és kinek dobjam a labdát. Ilyenkor kiélesednek az érzékeim; a másik csapat tudja, hogy veszíteni fog, és, hogy Mark bizony fizetni fog mindenkinek egy sört, pizzázni megyünk, hogy megy le a nap, hogy kurva kemény a labda és iszonyatosan fáj, a fejbe találnak vele hátulról…
 - Bocsi Ash, de igazán nem tehetek róla, hogy háttal a labdának veszed le a melegítőd, csak felhívtam a figyelmed a hibára! – vihogja és érzem, hogy elszalad a mérleg. Ledobom a kicsit már átizzadt pulcsit és visszamegyek a pályára. Bedobás jön, hiszen rólam ment ki, de elkapom a levegőben a labdát, a palánkig vezetem, alig kell cseleznem és játszi egyszerűséggel zsákolok. Huh, ez de kellett. Halovány taps élénkül fel majd halkul el, ugyanis van egy kisebb közönségünk a kerítés mindkét oldalán: bent a két padsor (körülbelül húsz emberrel) már teli van, a kinti oldalon csak meg-megáll pár ember, ránk néz és megy tovább, ne adj’ Isten kicsit drukkol, de nem áldoz ránk sokat az aranyat érő idejéből.
 - Óh, de nagyra van magával valaki!
 - Ha egyszer van mire! – vigyorgom és visszahátrálok a posztomra, immár szemmel tartva a labdát. Valamiért nagyon rám jár a rúd, nem örülnék még egy balesetnek. Csak jobban fáj így is a korábbi koppanásom a padlóval.
A lány. Hirtelen csap meg az érzés, jobbra kapom a fejem engedelmeskedve az ösztönöknek. Egy kocsiban ül, unott, lenéző arccal bámészkodik, s bár felénk pillant, nem hiszem, hogy meg is lát minket. Azért intek neki mosolyogva és megállok, mert a felezőnél tovább nincs kedvem védekezni.
Aztán folytatódik a meccs, az ő kocsija pedig egyébként is gurul tovább, errefelé nincsenek dugók, annyira nem nagy a városka. Imádom ezt a helyet, aligha hagynám el.
 - Nem unjátok még?
 - Mi az Mark, fáj a harminc – huszonhét? – őszinte könnyedséggel nevetünk.
 - Nem, csak valahogy engem kifárasztott ez a bő óra nyúzás. – mondja morcosan, nyilván bántja a vereség is azért.
 - Nézd a jó oldalát, kölyök, most a második legjobb formátokat hoztátok! Volt ez már durvább is.
 - Ah, az már igaz. – Kezet fog a két csapat, nagyjából letörüljük az arcunkat és iszunk, aztán így sporttáskástól, ziláltan beülünk a kedvenc helyünkre, a Lord Of The Fries-ba. A humorfaktor ebben a városban túlér a csillagokon.
Van egy fodrászüzlet például a főutca végén, aminek a kirakatában egy tábla van kirakva „right hair, right now” felirattal. Óriási!
Visszakanyarodva a beülős gyorsétteremre, a tizenegy pizza és tizenegy sör (mert D’ark nem iszik alkoholt, de a felkért bírónak is jár egy) rendelve és jól megcsodálkozva, de hát, csak éhes az ember egy jó kis játék után.
Két asztalt toltunk össze, de még így is nagy helyet foglalunk magas zajszinttel. Jobbra tőlem Gibó, balra Mark és épp egy végtelenül unalmas iskolai történetet mesél, mikor a kicsi lány erélyesen oldalba bök.
 - Mi van törpe? Kell a balhé? – vigyorgom, ő meg felszívja magát.
 - Gyere csak, gyere, ha van merszed! – elneveti magát, én csak mosolygok.
 - Ide figyelj, nem is tudtam, hogy besunnyogtál az álarcosbálba! Mekkora egy buli már! Igazán minket is hívhattál volna! – nyafogja.
 - Mi? Honnan tudod te ezt?
 - Tudod, aki felszolgáló mellékállásban, annak vannak barátai ellentétben az idénymunkás bunkóval!
 - Hé!
 - Szóval a reggeli műszakban mondta az egyik srác, aki huszonnégy órázott és felszolgált a birtokon, hogy volt némi incidens!
 - Ja, és ez okvetlenül csak én lehetek, mi? – csipkelődöm. Jó, tényleg én voltam, de nem hiszem, hogy ezt így világgá kéne kiáltani. Kínos arckifejezésemre elmosolyodik és kacsint egyet.
 - Nyugi, tőlem nem tudja meg senki. – üt vállon, aztán átfordul a másik oldalára, hogy beleavatkozzék más beszélgetésébe is.
Nos, arra a legkevésbé sem számítottam, hogy ennyire nagyot pukkan majd a dolog. Kellemetlen. Ehh. 


Sarge6662015. 05. 08. 21:35:03#32831
Karakter: Julia Rubi Wolfake



Könnyedén, mintha csak épp leülne mászik fel és lendül át a korláton egyenesen elém. A tiszteletteljes meghajlás megint csak nem marad el. Tetszik, hogy ennyire be akar vágódni. Már lassan úgy érzem magam, mint a mű főszereplője, melynek részleteit kiragadva vonzottam magamhoz újdonsült hódolóm.

- De azt mondtad, te leszel, ki nevet adsz nekem – benne van a játékban, ezt már szeretem. Így még izgalmasabb és még inkább magával ragad a különös hangulat. Tekintetünk végigfuttatjuk egymáson diszkréten. Szerepéhez hű mosoly keretezi arcának látható vonalát. Apám pénze jó helyre vándorolt, az élő őrzésbiztonsági rendszer kósza áramként cikázik a palotában keresve az arcátlan gyönyörű szemű bitangot, ki meghívás nélkül színt vitt az unalmas estély. Az ajtó felé fordulunk egyszerre, mint egymás tükörképei. De hál égnek csak elrohannak magukkal víve a lebukás veszélyét is. Észre sem veszem, hogy mikor változtatom meg a tekintetem helyét, elveszek, elveszünk egymás lélektükreiben.

- Elmész? – szívem enyhén összeszorul. Nem akarom, hogy itt és így legyen vége. Nem, ahhoz túlságosan is élvezem a helyzetet. Egy kellően bátor és még inkább vonzó személy pottyant az életembe, nem csoda, ha megszeppenve csillannak a szemeim felé.

- Csak, ha szeretnéd. Nem  vagyok gyáva, de érted meghunyászkodom – magabiztosan játsza tovább a szerepét.

- Mindenek fölött légy hű magadhoz… - furcsa mód őszinteség is vegyül kellően szavaim töltöttségébe. Kezdem érteni mit is érezhetett a főszereplő. Érintésére összerezzenek, de szerencsére láthatóan nem veszi észre. Visszahúznám a kezem, de mégsem teszem, túlzottan jólesik a bőrének meleg, lágy és finom tapintása.

- Akkor maradok.

- Kótyagos – valahogy le kell vezetnem a zavarom. Még a végén a sokszoros álarc mögé lát, azt pedig nem engedhetem meg. Hidegen közlöm, ami elsőnek eszembe jut. Bár ez pont találó is, hisz az álarca a mámor istenéé, aki mindig eme állapotban ténfereg.

- P.parancsolsz? alig bírom visszafojtani a nevetésem a reakciója láttán. Mindemellett büszke is vagyok magamra, hisz elértem, amit akartam. Kizökkentettem a szerepéből és a magabiztosságát is megtépáztam. Még a végén túlzottan elbízza magát, ennyire azért nem egyszerű velem.

- Így nevezlek, ha nem mondod el az igazit – kihúzom magam miközben megmagyarázom értetlenkedésének okát.

- Ahogy neked tetszik, szép hölgyem – fejet hajt előttem, elfogadja döntésem. De szemének villanásából látom, hogy nagyon nem tetszik neki. Ez a tekintet viszont nagyon emlékezetet valakire. Nem is olyan rég láttam már. De kinél?! Nincs időm gondolkodni ezen, közeledő zaj neszezését tárja elénk a szél. Közelebb lép a korláthoz, menekülőre fogná, de én még nem engedtem ezt meg neki.

- Lám, mégsem vagy olyan bátor. Talán inkább nyuszi lesz abból a kótyagosból… - heccelem, hátha ráharap a csalira.

- Szavadon foglak kisasszonyom, de addig is tégy meg egy szívességet és a Holdra nézve majd gondolj néha rám – mosolyt vet rá, és már nyeli is el az éjszaka mélysötét leple. Na ennyit arról, hogy irányítani tudom. Még nem, de már alakul, ha legközelebb találkozunk majd.. hmpf.. ha.. találkozunk még az életben. Csalódottan gondolok arra, hogy lehet most láttam őt elsőnek és utoljára. Nézem a fekete pontot, ahol utoljára láttam fehér ingének felvillanó körvonalát. Érdekes ez az enyhe hiányérzet, amit hagyott maga után. Hagyom, hogy a hűs szellő belekapjon a hajamba és megcirógasson. Mintha puha kezének érintése lenne. ÁÁ.. te tiszta hülye vagy!! Ezt mégis hogy gondoltad, hogy jutott ilyen az eszedbe. Na még az kéne, hogy jól belezúgj. Azt se tudod melyik farkas kölke te szerencsétlen. Hát jól nézünk ki, igazán nem kéne egy elcseszett kölyöknyúlként viselkedned, mint akinek az orra elé répát tartanak a lyukba. Megszorítom a korlátot és lelkiekben jól megrugdosom magam. Gyorsan ki kell vernem a fejemből ezt az ismeretlen ismerős Kótyagos. Összevonom a szemöldököm és visszaindulok a kastélyba. A vendégek szépen elpárologtak, én is így gondoltam, okosak ezek a mugli urak. A szobámba a báltermen keresztül vezet az út, és itt milyen meglepő drágábbnál drágább és finomabb nedük tornyosulnak szomjas torkok után lesve. Hoppsz, véletlen az én tenyerembe is belesiklik két üveg több, mint 100 éves aranysárga méz és aszúbor kecses nyaka. Senki nem figyel fel a jelenetre, aki pedig mégis az kötelességtudóan elveszi a pillantását rólam. A szobámba érve már hiányzik az egyik palack fél tartalma. Édes, nagyon is édes, olyan nagyon is kőmég íze van, most már értem mit is szeretnek ennyire benne a férfiak. Kilököm az ajtóm, majd egy tipikusan kecses és nőies mozdulattal lábbal a helyére illesztem a fadarabot. Lehúzom az első maradékát, enyhén jobban mozgó földdel a talpaim alatt megszabadulok ettől a feszes anyagkupactól. Végre szabad a testem. De így meg fázom, de sok baj van mára betáblázva. Felveszem a fekete trikóm és a kis nadrágom, amit alváshoz használok, hajam kibontom és megrázom. Kitárom az ablakom, a párkányra fészkelek, nézem a csillagokat. Az itóka meg kortyolva tűnik el bennem.

Éles, a dobhártyámba robbanó zajra riadok. Zúg és lüktet a fejem, fekete karikák táncolnak a szemeim előtt. Hogy kerültem én az ágyamba?!

- Elég béna vagy ahhoz képest, hogy mekkora arcod van – morgom neki. Nagyon nincs kedvem most a társaságához. Még az övéhez sem, padig jobb napokon jó piszkálni és bosszantani. De ez nem az a nap. Felhúzom a térdeim a takaró alatt, könyökeimmel megtámaszkodom rajtuk, fejem a tenyereimbe fektetem. Nem figyelek rá, ez az új élmény túlzóan sok teret követel magának.

- Ki az új pajtásod? – hallom a hangjában, hogy veszettül élvezi a helyzetet és önelégülten vigyorog. Na majd én letörlöm azt a mosolyt, csak legyen annyi erőm, hogy nyitva tudjam tartani a szemeim.

- Miről beszélsz? – próbálok hárítani, hátha megjön az esze és feladja magától.

- Hát a fél városka róla beszél. És a tegnapi akciója meg a ma reggeli ajándéka nem könnyített meg a látogatásom, de nem ám – felpillantok a mondandójára, erre gyorsan lóbálja a rózsát az orrom előtt. Egy nagyobbat dobban a szívem a látványra, de nem adom jelét, hogy különösebben érdekelne a dolog.

- Ha egy kíváncsiskodó öleb kéne, vennék egyet fajtenyésztőnél, nem érdekel a koslatásod, hagyj békén! – közben igyekszem emberi alakot ölteni. A nyuszi fülként két oldalt szabadon lógó tincseim feltűzöm, hogy ne zavarjanak. Szám mintha vattával lenne kitömve, szára és fura íze van, és tuti áthatóan büdös is, szép kis kiváltságos vagyok. A beömlő friss, hűvös szélből merítek erőt, összeszorítom a fogaim és kitakarózom. Enyhén libabőrös leszek, de jólesik mégis. Lassan és kimérten kiszállok az ágyból, majd a mosdóhelyiség felé veszem az irányt. Érzem tekintetének súlyát a testemen, de nem foglalkozok vele, nézzen ha akar. Ilyen szépet még úgysem látott soha, hát hódoljon csak be. Ha nem lennék ilyen ramatyul esélyesen még rá is játszanék, de így örülök, hogy a csapig eljutok. Jeges vízzel megmosakszom, majd fogat is mosok. Le kéne fürdenem, de most képtelen vagyok rá. Inkább visszafekszem még kicsit miután kidobom ezt a pórnépet innen. Megvető pillantást vetek rá, ahogy újból a szobába lépek.

- Menj, eredj a dolgodra, biztos várnak a többiek, hogy a porban csússz velük – hangom valahogy nem a megszokott, hagy el az erőm, ez így nem lesz a túl jó. De azért is kibírom az ágyig.. vagy nem. Összecsuklanak alattam a lábaim, szinte érzem, ahogy a kemény padló csókolózik a bőrömmel, összeszorítom a szemeim a fájdalomra várva, de az valahogy nem jön. Puha bőr érint, erős karok tartanak, és az - az illat.. Jó érzés belesimulni az ölelésébe. Mint tegnap este, ugyanazok az érzések kerítenek hatalmukba. Ez mégis hogy lehet?

- Na.. ennyire ne siess – búgja a fülembe miközben karjaiba vesz. Mintha egy tollpihe lennék, minden erőlködés nélkül emel fel. Nem gondoltam, hogy légi lifttel és önkéntes szolgával fogok az ágyamba jutni. Meglehet, hogy mégis jó a sakktáblámon tudni egy ilyen erős parasztot. Az ágyam gyengéden ölel magához, és amint a takaró ellep szemeim lecsukódnak és megszűnik a külvilág. Az sem érdekel, hogy ki van ott vagy ki nincs.

Fogalmam sincs mennyi idő is telhet el így öntudatlan kábaságban, de egész fitten, sőt úgymond kipihenten és alig érezhető másnapossággal ébredek. Takarom mintha nehezebb lenne, mint ahogy emlékszem rá, na de annyi baj legyen, mindjárt lerúgom magamról. Neki is állok a folyamatnak, de nem jutok vele semmire az elgondoláson kívül. Az a pléd nem is az, aminek elsőre gondoltam. Erős karok tartanak ölelésükbe, és most hogy tudatom éberen figyel is mély szuszogást hallok szinte a fülembe. A forró egyenletes lélegzetek sora cirógatja a fülem mögötti bőrt. Minden tunyaságom tova tűnik, ez a hírtelem rám törő kellemes érzés egyszerre rémít meg és bénít le. Még mielőtt felvetülne bennem ki is az a galád alávaló gaz, ki ilyen sértést merészel az orromba kúszik az a bizonyos illat. Akaratlanul is elmosolyodom, de ahogy jött az ajakgörbület úgy távozik is. Ismerős léptek dongása közeledik. Ha ezt meglátja a Dadus lesz itt nemulass, és nem csak neki, de nekem is. A pánik viszont szupererővel vértez fel, ellököm magam tőle, ahogy csak tudok, lelököm az ágyról. Egy jókora koppanás hallatszik, amitől az ágyam is kissé megremeg. Úgy érzem biztosra vehetem, hogy fejsúlyos és eme testrésze ért a padlóhoz. A kezdődő szitokáradat is ezt sejteti, de nem hagyom, hogy belemelegedjen. Tenyeremmel betapasztom a száját, odahúzom magamhoz és a dudlisnak vélt részre nyomok egy gyors puszit.

- Már nem is fáj. Most meg bújj el, de nagyon gyorsan, mert bajban leszünk, ha megtalál.. – az utolsó szó még ott remeg a levegőben, mikor kivágódik az ajtóm nagy lendülettel.

- Kisasszonyka, ébresztő, lassan hasadra süt a hold! Ideje lesz enni, te álomszuszék – az ereimben az összes vér megfagy, szinte kővé dermedve és összeszorított szemekkel várom a sikítást, az ordítást, a törés zúzást. De semmi, nem történik semmi. Fél szemem kinyitom lassan, behúzott nyakkal kémlelek ki a takaróbunkerem védő falából. Dudu nagy sokszoknyás fara billeg ide-oda a látómezőmben, ahogy az étellel megrakott tálcát pakolja le az asztalomra. Lassan kimerészkedem és körbepillantok a szobában félőn, nehogy annak az oktondinak kilátszódjon valamelyik kis része is. Az istenek viszont szeretnek, mert láthatóan jól sikerült elkaparnia magát valahol. Bátrabban ülök fel eme információk birtokában. A gyomrom megkordul, ahogy a gyöngyöző leves illata az orromba csimpaszkodik. Szépen eligazgatja a Dadus az ágyamon körülöttem a takarót, majd a tányért az ölembe helyezi a kanalat pedig a kezembe nyomja. Megcirógatja az arcom kedvesen.

- Nagyon szép voltál tegnap. Büszke vagyok rád aranyom, ahogy azzal a huligánnal is méltóságteljesen bántál. Igazi hős vagy kis Lia. Egyél szépen, a kedvenc levesedet főzettem. A maradékért pedig visszajövök, és hozok valami meglepetést is – kacsint cinkosan rám, miközben feláll az ágyam széléről. Tudom, hogy valami finom sütit hoz magával legközelebb. Szelíden és őszintén mosolyogva nézek rá, és követem a tekintetemmel míg beteszi maga mögött a fadarabot. El is felejtem, hogy nem vagyok egyedül, még mindig bárgyún és teljesen önmagamként mosolygok magamban, mikor érzem, hogy az ágyam széle lejteni kezd.

- Jókora asszonyság, nem kerültem volna a kezei közé. Húú. de jól néz ki.. – nyáladzik a levesem felé.

- Na kotródj a helyedre öleb, ez az én kajám. De lásd kivel van dolgod és hogy megcsókolhasd lábam nyomát is ott a tálcán megeheted, amit találsz.


VsRealm2015. 04. 13. 14:09:39#32751
Karakter: Sasha Thompson ~ Ash



  - Szóval, mit tervezel, mivel ugrasztod ki a nyulat a bokorból? – Még csak gondolkodom sem kell.
 - Tudjátok, milyen nap van ma? – kérdem perverz vigyorral az arcomon, de nem várok válaszra. – Hát a híres míves állarcos bál a Wolfake birtokon.
 - Neeee!
 - De bizony!
 - Te oda mégis hogyan tervezel beslisszanni? Talán a legjobban védett esemény az egész évben... – Pooontosan. Ezt magam is tudom, de ettől lesz szép kaland az egész.
 - Nos, kedves Krimna, nem kell nagyon más, mint egy idióta, aki kilép bárhová pár percre levegőzni. Úgy is lesz pár pacák, aki elvonul a nyomasztó légkörből.
 - Meg vagy húzatva… - kapom a döbbent reakciót.
 - Még nem, de rajta vagyok az ügyön. – Mosolygok az újonnan érkező és kommentáló tagnak.
A nap még túl hosszú, hogy azonnal induljak, úgyhogy egyelőre csak a nagyja előkészületeket ejtem meg: bemegyek a városba kicsit koslatni, hogy miféle előkészületek zajlanak mégis, milyen a biztonsági gárda, a zene, ételek, persze, hogy tömhessem magam, ha esetleg úgy alakul.
Elég nagy a felhajtás idebenn is, pezsegnek a rend híves őrei, bár nincs sok ilyen kis helyen, és hamar csendesítik a várost: este nyolckor zárnak a boltok és tízre a kocsmák is, hogy senkinek ne legyen kedve bajt keverni. Nos, nekem sem az alkoholtól van. Valami izzít ebben a mézszemű lányban.
Már sötétedik, mire visszaérek az odúba, a házunkba az erdő szélén, ahol a falka él: én, és a többi, akik ilyen, hogy is mondjam, vérfarkasok vagyunk.
Nos, a többiek izgatottak és sugárzik belőlük a bajkeresés. Azért remélem, nem esnek túlzásokba, nem akarok nagy balhét, nem valami világhódításra készülünk végtére is.
Letusolok és valami kényelmes, egyszerű ruhát kapok fel, aztán meggondolom magam: a saját jelmezemben megyek. De kinek öltözzek, mi illene mégis… Ah, oh! Meg is van. Kitépem a ruhásszekrény ajtaját és valaha volt legjobb anyagú göncökben turkálok, még csak nem is e századból valók talán: A kezembe akadó fehér ing tökéletesen illik elképzeléseimhez és a széles, vörös sál is, ami most a derekamra lesz csavarva. Csak ízlésesen.
Saját ruhatáramból fekete nadrágot választok és Krimna barátoméból pedig egy pár térdig érő bőrcsizmát. Mindig is viselni szerettem volna és most itt a remek alkalom, hogy elorozzam. Már csak egy álarc hiányzik és valami tökfedő, hogy azért ne ismerjen fel, neeeem… heccelődünk előtte kicsit. Hehe.
Elégedetten tollászkodom a tükör előtt, talán még sosem szöszöltem ennyit, hogy ki is nézzek valahogy.
 - Na, gyere Rómeó, még lekésed a fellépést! – vihogja valaki a hátam mögül, de nem nagyon törődöm vele, csak, mikor fejemre nyomnak egy kalapot. Szerencsétlen jószág a szemembe csúszik a lendülettől, úgyhogy nem is látom, milyen fenséges: feketéje tökéletes harmóniában van velem és a dísztollak úgy lebegnek, mintha külön dolguk csak ez volna. Hálásan mosolyogva fordulok hátra és megpillantom a főnököt. Megdermedek a meglepettségtől. Ha ő nemet int, akárhogyan is szerzett tudomást az egészről…
 - Mint a szemed fényére, úgy vigyázz erre. – Felfelé nyitott tenyerében fél arc maszk, de olyan díszes, hogy a legszebb velencei példányok elbújhatnak… gondlom még a kóbor életéből… hálát remegek, ő meg csak megértően mosolyog.
 - Aztán vigyázz a többiekre, nehogy nagy bulit csapjatok, tudod, hogy nem szeretem a fölös hűhót semmiért. – bólintok, ő pedig egy pillanatnyi tétovázás után folytatja. – Talán az lenne a legjobb, ha hazaküldenéd őket, ha benn vagy. És csak akkor gyere haza, ha már nem veszélyes. – Mosolya őszinte, de fenyegető. Nekem pedig eszemben sincs dacolni vele.
Tiszta, szívből jövő köszönömöt mondok és végül csak elindulunk, bár jó késő van már: fél tizenkettő is lehet, ahogy ide hozza a városi torony zúgását a szél.
Sietünk a többiekkel és körbejárjuk a birtok szívét: öltönyös, diszkrét maszkban ingázó őrök, semmi veszély szagát nem hozza a szél, így hát búcsút intek a többieknek és felkapaszkodom az erkélyre.
Csakhogy valamelyik hapsi most döntött úgy, hogy megkönnyebbülésként kijön a friss levegőre… Nincs sok választásom, már meglátott, úgyhogy gyors egymásutánban húzom ki és engedem el a teljes maszkját, adok neki egy jobb egyenest és máris rajtam a világ szeme, de a döntésé mindenképp. Maradni akarok, úgyhogy összekötöm a cipőfűzőit, lehúzom a gatyáját és zakójával együtt az alattunk nem messze büszkélkedő szamócabokorba hajítom.
Gyorsan megigazgatom magamon az inget és a kalapon is megbizonyosodom a tollak állásáról egy folyosón függő cirádás keretű tükörben. Tökéletes. Szemem gyors villanásával magam vagyok a bujaság istene.
Kétszárnyú ajtó nyitva löki a bálteremből a zenét és az ajtónálló inas bár megnéz a szeme sarkából, máshogy nem merészel, mert magabiztos embernek ugyebár bizonyosan ott van dolga.
Egy pillanattal később észre is veszem a lányt; bár még nem mutatkoztunk be, felénk mindenki tudja, hogy Julia itt az egyedüli úri hölgy. Elmosolyodom, de nem terveztem odamenni hozzá, csakhogy érzem a bajt közelegni; az öreg biztosan magához tért.
Az éjféli harangszó kapóra jön, alig fél pillanatra mindenki magába száll, így könnyedén odaférkőzhetem a szemérmetlenül hívogató fekete estéjiben öntelten villogó lányhoz. Nem tehetek mást, mint merésznek lenni. A szemébe nézek, és mély tisztelettel meghajolok előtte, mint egy idegen, mint két istenség, kik vagyunk ma éjjel, ha köszöntik egymást. Csöngéd csókot hintek kezére és kiélvezem játékos parfümjének kacsintgató illatát.
 - Szabad? – kérem fel egy táncra. Nagyon megtisztel. Alig egy másodpercet habozik: mérlegeli a nyilvánvalóan sem sok kedvét a protokollal és velem szemben, aztán félmosollyal, biccentéssel és karcsú pukedlivel fogadja a felkérésem. Tökéletes.
Keze puha és meleg vállamon és tenyeremben, mennyei összhangban és engedelmességben lejtünk a tánctér közepén: én itt kívánok lenni, neki pedig nincs szemmel láthatóan ellenvetése. Néha rá nézek, bájos, nemes formájú arcára, nyakának lágy formájára, negédesnek tetsző ajkaira… Aztán vad szélrohamként csap arcon, hogy lebuktam és jönnek: az őrség pár megtermett tagja és az úriember, akivel kénytelen voltam elbánni az imént.. na, sebaj.
 - Állítsák meg azt a huligánt! – A kiáltott szavak fájóak a lassan elhaló zenében, de nem fognak megijeszteni, voltam én már nagyobb slamasztikában is. Kacér mosoly húzódik ajkaimra. Vajon meneküljek később, vagy szálljak velük szembe? Lopózzak netán vissza később? Oly’ sok lehetőség később, most mindenesetre ezt kell megragadnom…
Közel hajolok, hogy érezzem illatát, még közelebb, hogy magamon érezzem az ő bőrének melegét, és, hogy ajkaimon szája szélének puhaságát.
 - Szép hölgyem, köszönöm a csodás táncot – Julia kezét a végsőkig enyémben tartva várok és nézem őt; vajon sejti, hogy ki lehetek én, az álarc alatt? Talán tudja, hogy nem kell annak a nyúlketrecnek az egész élettérnek lennie, amibe őt zárták… Nincs sok időm, de szerencsémre gyorsabb vagyok, mint az embereknél várható. Néhány bambuló vendéget megkerülve futok a nyitott ablak felé és vetem rajta ki magam. Egy szerencsém, hogy a kinti őrök is betódultak a lármára, bár nem okozott volna különösebb nehézséget. Az ember mégsem akar bajlódni velük feleslegesen, nem igaz?
Nem akarok még hazatérni, és amúgy sem volt még elég a galiba mára, hát maradok az árnyak között a kertben, keresek módot rá, hogy visszatérhessek, de hiába, sajnos semmi nem jut eszembe.
Az utolsónak szánt körömet járom, mikor meghallom a hangját, tőlem jobbról hozza a szél, hát arra megyek.
 -Ó, te idegen, miért vagy te idegen? Tagadd meg maszkodat és áruld el nevedet! És ha nem teszed: csak esküdj nevesemmé, és majd én leszek ki nevet ad neked. – édesen reménytelen. Hát ennyire nincsen senkid...
- Beszélj! Ó beszélj még, te fénylő szárnyas angyal – válaszolok neki. Nem tudom, mi ez pontosan, de valami ilyesmi rémlik még a kőkorból, mikor iskolapadba kényszerített a bürokrácia. Még nem bújok elő, csak nézem vibráló alakját, ahogy magába olvasztja a telihold rideg fényét.
 - Ki vagy te? – kérdéséből izgatottságot hallok, és némi félelmet is talán, bár ezen nem csodálkozom. Ahogy megjelentem és kénytelen voltam távozni hirtelen... én sajnálom a legjobban.
 - Egy szóval nem mondhatom meg a nevem, kedves angyal. – Pár mozdulattal felkapaszkodom és a korláton átlendülve elé állok és meghajolok ismét, mint lenn a bálteremben a tánc előtt. – De azt mondtad, te leszel, ki nevet adsz nekem.
Merész mosoly kúszik ajkaimra, míg ő lopva végigmér engem, én pedig őt. A biztonsági személyzet diszkrét dohogása hallatszik és a bál más moraja, egy másodpercre mindketten az ajtó felé kapjuk a fejünket, de végül egymás szemében pihentetjük magunk pillantását.
 - Elmész? – suttogja, szeme félőn csillog.
 - Csak, ha szeretnéd. Nem vagyok gyáva, de érted meghunyászkodom.
 - Mindenek fölött légy hű magadhoz…- Azok a fránya idézetek, én igazán próbálkozom, de ez tényleg nem az én világom, nem forogtam benne annak idején eleget. Tenyerembe fektetem kezét, kicsit talán visszakozna az érintéstől, de mégsem teszi.
 - Akkor maradok.
 - Kótyagos. – Jelenti ki hidegen minden átmenet nélkül.
 - P-parancsolsz? – kérdem zavartan, hirtelen megfagyott bennem még az ütő is.
 - Így nevezlek, ha nem mondod el az igazit. – Óh te önelégült arrogáns kis…
 - Ahogy neked tetszik, szép hölgyem – és fejet hajtok előtte. Fogsz te még nekem rimánkodni, azt hiszem. Csak meg kell kedvelned az állarcot és agyon fog verni a felismerés, hogy ki is vagyok valójában!
Ám túl közeli ricsaj csapja meg a füleimet és közelebb lépek a korláthoz.
 - Lám, mégsem vagy olyan bátor. Talán inkább nyuszi lesz abból a kótyagosból…
 - Szavadon foglak kisasszonyom, de addig is tény meg egy szívességet és a Holdra nézve majd gondolj néha rám.  – mosolyogva ugrok le és vetem be magam az erdőbe.
Ash, nagyon, nagyon rábasztál. Már most látom.
A reggelt az erdőben várom meg, legalább is a Nap első sugarait. Elég későn érkeznek, de már messze elült minden baj zaja és forrása. Néhány autó ilyenkor hagyja el a hatalmas Wolfake birtokot, bár csak a hangjukat hozza felém a szél, az út nem látszik.
Hazatérek átöltözni és reggelizni valami kis szendvicset, aztán bemegyek a városba. A kicsi lány még biztosan nem ébredt fel, úgyhogy van időm: a hajnalban nyitó virágosnál veszek egy vörös rózsát és hazafele menet megbámul egy asszony forma, bizonyosan a kastélyból valaki, érdekel is engem…
Egyértelmű, hova vezet ezek után az utam: egyenesen a jól ismert ablakba vetem magam és bár majdhogynem beesek a párkányról, sikerül megkapaszkodni. Csúszósabb a hajnali párában, mint gondoltam.
 - Elég béna vagy ahhoz képest, hogy mekkora arcod van. – Morogja nekem oda, minden bizonnyal felébredt a neszezésemre. Most csak abban reménykedem, hogy nem látta: a virágot én hoztam. Elkezdem forgatni az ujjaim között és kényelembe helyezem magam az egyik szépségesen drága és az én ízlésemnek ocsmány fotelben.
 - Ki az új pajtásod? – Kérdem és elvigyorodom.
 - Miről beszélsz? – Próbálja itt tenni nekem a szépet, na, jól nézünk ki, mondhatom.
 - Hát a fél városka róla beszél. És a tegnap esti akciója meg a ma reggeli ajándéka nem könnyítette meg a látogatásom, de nem ám. – Lóbálom meg előtte a rózsát. A birtok véletlenszerű őrjáratokkal tarkított és több kutya szagát hozta a szél, bár még nem találkoztam velük szerencsére. Gondolom, komolyabb merénylettől tartanak.
- Ha egy kíváncsiskodó öleb kéne, vennék egyet fajtenyésztőnél – veti oda nekem, miközben feltűzi a haját még az ágyban ülve – nem érdekel a koslatásod, hagyj békén!


Sarge6662015. 03. 25. 21:58:46#32670
Karakter: Julia Rubi Wolfake



Furcsa mód reagál a felszólításomra. Egy könnyed mozdulattal maga fölé ránt.

- Érdekesen védekezel – nem tudom szó és gúnyos mosoly nélkül hagyni a cselekedetét.

- Bénán támadsz – szól vissza mosolyogva. Na nézzenek oda, lehet, hogy még jókat el fogok szórakozni a csajjal. Megpróbálok azért szabadulni tőle, és a közelségétől, de ő nem az én véleményemen van, tovább görgeti az emberi kupacunk.

- Nem mellesleg épp aludtam – fölém tornyosulva próbálja nyomatékosítani a szavait. De nem igazán hat meg, sőt lepereg rólam, mint viaszos vászonról az esőcseppek. De a következő tette meglep. Puha ajkait érzem meg arcom bal részén. Szemeim enyhén kerekebbek lesznek, de időm sincs rá, hogy az érzéseim ki tudjanak teljesedni és a felháborodás felpattanó szikrája lángba boruljon. Felkapja a csúzlim és mintha rugóból lőnék ki, pattan fel és rohan is befelé az erdőbe. Magamhoz mérten gyorsan felugrok és vetem is utána magam. Bár azt már most tudom, hogy jóval gyorsabb sajnos, mint én. Nem is értem. Sosem volt senki, aki csak meg tudta volna közelíteni a sebességem, mindig is azzal szívóztak, hogy olyan gyors vagyok, mint egy nyúl, és csak kutyafuttában lehetne utolérni. Na, de azért nem fog ilyen könnyen lerázni. Leguggolok és tisztán látom a nyomait, hogy merre is rohant. Nem is váratok magamra sokáig, sebesen követem az útvonalát. Ezért még megkapja a magáét, hogy elvette gyerekkorom legbecsesebb értékét. Szerencséjére elém sétál, nem kell tovább kajtatnom. Alattvaló, ez látszik rajta, még ha nem is épp az engedelmesebb fajtából való. De akkor is csak egy szolga.

- Menjünk inkább, együnk valamit – és ahogy vártam, be is hódol. Rájött, hogy ellenem nem lenne esélye, és fölötte állok. De a fegyverem nem akarja magától visszaadni. Komoly és enyhén dühös arccal folytatom az utam a célom felé.

- Add azt vissza! – nyúlok is érte, de nem hagyja. Csak makacskodik, látom az én feladatom lesz betörni. Megragadja a karom és szorosan, stabilan tart, bármit is teszek, nem tudok szabadulni. Ettől csak még dühösebb leszek, velem nem lehet így bánni!

- Még mit nem! Legyen ez amolyan kiengesztelés, meg biztosíték, hogy nem lövöldözöl vaktában össze-vissza legközelebb – és még ki akar oktatni. Oktondi falusi, nem tudod kibe kötöttél bele. Lehet, hogy erősebb, hisz a paraszti munka megedzi az embert, és bírnia kell a robotot. De az igazi előny nálam van, ami sokkal többet ér holmi erőtől. Mégpedig ez az ész, ravaszság, amit kellően palléroztam az évek során. Ez a kis porban nevelkedett, ganajos talpú szolgajelölt nem érhet fel messzemenő nagyságomhoz.

- És az ebéd? Békeajánlat? – elég gyorsan enged a fogásán. Bár még nem eléggé laza, de kezdésnek jó.

- Olyasmi. És amúgy is, farkas éhes vagyok. A te nyúlfarknyi reggelid a fél fogamra nem volt elég – nyavalyog, mint egy gyerek. Na, de nem baj, könnyebb lesz manipulálni. Sértődöttséget színlelek, de kevés gőggel, azért még a végén túljátszom a szerepem és akkor annyi a jó kis játékomnak. El is eresz, szóval jól érzem, hogy milyen egyszerűen lehet formálni a gondolatait.

- Te fizetsz – ha már felajánlotta akkor viselje a következményeit. El is indulok szándékosan rossz irányba.

- Ömm, a város arra van – azt hiszi nem tudom, naiv lélek. Most majd megtanulja, hogy ne kezeljen le. Ellököm és máris markomban van a szeretett csúzlim. Rohanok, ahogy csak tudok, egyenesen haza felé. Hallom megiramodni utánam, de aztán pár lépés múlva feladja. Helyes, kevés vagy te hozzám. A nap kellően magasan jár, delet már bőven elütötte az óra. Szépen kocogva haladok hazafelé, mikor a földet rengető dobszóló rezegteti meg a nyugodt avart.

- Banyek.. elfelejtettem.. – csúszik ki a számon akaratlanul. Sprintre váltok, muszáj lesz nagyon hamar hazaérnem. Az a fránya bál. Nagyon utálom a bájolgást, a képmutatást, és hogy tettessem, érdekelnek azok a ficsúrok, akik a címemre és a velem járó hozományra ácsingóznak. Ha tehetném elbújnék az istállóban és ki sem jönnék onnan míg minden marha el nem megy. De sajnos ezt nem tehetem, a szüleim elvárják, hogy az elragadó énem hozzam és varázsoljak el mindenkit, hogy ők ezzel még többre legyenek tartva. Pfej..

Na, de nincs időm most keseregni, alig maradt időm elkészülni. A szobámba loholok, dadusom már csípőre tett kézzel vár.

- Merre jártál? Áh, nem is lényeges, eredj és fürödj le, bűzlesz az erdő szagától.

- De.. – próbálnék közbevágni, de esélyem sincs.

. Mindjárt itt vannak a vendégek. Hess- hess Kisasszony. Nincs semmi de.. – és már lök is bele az előre elkészített fürdőbe. Ami illatozik és hatalmas habréteg terpeszkedik a tetején. Más napokon imádok elmerülni benne, de most nagyon nem. Legfőképp azért, mert jég hideg a víz. Túlzottan ismer már a nevelőm, mert mire az első sokkból épp kilépnék és káromkodva ugornék ki máris nyomja lefelé a fejem. Mikor pedig felbukkanok újra a levegőre, hajolajokat és sampont locsol a fejemre. Szinte küzdenem kell az életemért. Hát ezt érdemlem én?! Némán tűröm az atrocitásokat, már eléggé megtanultam, hogy jobban járok, és hamarabb szabadulok, ha hagyom magam. Főleg, hogy olyan, mint egy nagy maci, igazi tenyeres talpas asszony, hatalmas szívvel. Hozzáállásomnak köszönhetően hamar letudjuk ezt a részt, és az óriási tükröm előtt már a partira készen állva vizslatom a kinézetem. Testhez álló, karcsúsított, mélyebben dekoltázsolt, hát nélküli fekete estélyi ruhám kiemeli minden adottságom. Tetszik a látvány. Az ékszerek ragyogása még fennköltebbé teszi a megjelenésem. Hátra pillantok és a reakció megmelengeti a szívem, ahogy az anyámként tisztelt nő összekulcsolt kézzel, könnyes szemmel és végtelen büszkeséggel a tekintetében néz rám. Őszintén és szelíden elmosolyodom.

- Akkor induljon ez az unalmas este – megcirógatom a kerek puha arcát, egy könnyed puszit lehellek rá. Összeszorítom a fogaim és ellépek mellette, egyenesen becélozva a báltermet. A fennkölt bejárathoz érve apró fejbiccentéssel köszönök az ajtónálló inasoknak, amit nem lenne szabad, de azért is megteszem. Felveszem és eligazítom a maszkom. Mert hát ez nem egy egyszerű bál, ez kérem szépen egy nagyszabású álarcos bál, mindenkinek egyéni maszkkal, félmaszkkal, ki mire tart igényt. Artemisz képmása lettem, hozzá méltó kecsességgel libbenek a szüleim mellé. Méltóságteljesen viselem az este további részét, meghajolok, bájolgok, nevetgélek és szerepet játszom. Minden pasi nyálat csorgat, a nők pedig ledöfnének, a szokásos felállás. Rém unalmas, vége lehetne már. Éjfélt kongat az óra, mély hangja betölti a bensőm, végre egy megszokott hang, ami őszintén szól mindenkihez. Fura időpontot választott az idegen, ki a második dongnál lép elém, és mélyen pimaszul néz a szemeimbe. Bacchus személyesen fehér lebegőbb ingben, fekete passzos nadrágban és vérvörös sállal a dereka körül, térdig érő fekete bőrcsizmákban. Fején karimás kalap, strucctollal megtűzve, igazi impozáns jelenségként uralva a területet. Nem lehet nem rá nézni. Szertartásosan meghajol előttem, és kezemet lágyan tenyerébe fogva könnyed csókot hint bőrömre.

- Szabad? – invitál táncolni. Hangja ismerős, tekintete végtelenül magával ragadó. Valahogy már láttam ezeket a szemeket, és ez a hang is lélekbizsergető. Én ismerem ezt az alakot, ebben biztos vagyok. Csak azt nem tudom, hogy honnan, és miért van rám ilyen hatással. Félig őszinte, félig a külvilágnak szóló mosollyal kisebb pukkedlivel és apró főhajtással fogadom el az ajánlatát. Amúgy sem lenne más választásom, szüleim kikötötték, az ilyen estéken nincs a szótáramban a nem szó. A táncparkett közepén termünk, ösztönös összhangunk helyet teremt nekünk, csak úgy suhanunk a dallamok szárnyán. Szinte nem is érzékelek senki mást. De ez az ábránd nem tart sokáig, csetepaté és hangoskodás zajai jutnak el hozzánk, mikor az őrök felénk sorjáznak egy igencsak megtépázott kopaszodó pasival.

- Állítsák meg azt a huligánt! – rikoltozzák fülsértően. Kacér mosolyra húzódnak partnerem ajkai. Szemérmetlenül közel hajol és egy gyengéd csókot hint a szám sarkára.

- Szép hölgyem, köszönöm a csodás táncot – szinte megvárja, hogy az utolsó méterre érjenek üldöző mikor is elindul. Értetlenül állnak az eltűnése előtt, mert a következő pillanatban már ott sincs. Éppen hogy csak követni tudom a mozgását, de látom, hogy a nyitott kerti ablakon át távozik játszi könnyedséggel. A vendégsereg felbolydul, kezd eluralkodni a káosz, viszont én még továbbra is csak arra nézek, ahol elnyelte az éjszaka fekete palástja. Szüleim gyorsan elsimítják a dolgokat és mehet szépen minden úgy, ahogy eddig. Én viszont ezzel befejezem az estét. Nincs türelmem tovább a sok idiótához, és az eszem is az idegenen jár. Egyszerűen nem tudom megfejteni honnan ismerem. Minden porcikám, zsigerem tudja, hogy már beszéltem az illetővel. Kimentem magam, fáradtságra és a sok izgalomra való tekintettel meg is kapom az eltávozási engedélyt. De a szobám helyett a hátsó kert fölötti erkélyre megyek. A hold teljes arca ezüstös csillámjával elönti a tájat, minden a misztikus fényben úszik. Tekintetem elréved a sejtelmes árnyak között.

-Ó, te idegen, miért vagy te idegen? Tagadd meg maszkodat és áruld el nevedet! És ha nem teszed: csak esküdj nevesemmé, és majd én leszek ki nevet ad neked. – gondolkodom hangosan.

- Beszélj! Ó beszélj még, te fénylő szárnyas angyal – szólal meg a bokrok alól, az árnyék takarásából az ismerős, ismeretlen hang.

- Ki vagy te? – kérdezem egyszerre izgatottan és bátortalanul.

- Egy szóval nem mondhatom meg a nevem, kedves angyal.


VsRealm2015. 03. 10. 23:52:08#32608
Karakter: Sasha Thompson ~ Ash



 Nem megyek lassan, nem loholok most, nem. Valami botorkálásra késztet, nincs kedvem csatlakozni a falkához sem, csak hemperegnék valahol várva a csillagos, holdfényes éjszakát. De hát, addig is pihenni kell, nem igaz? Szóval egy jó féle szunyókálásra meghívom magam és néhány, már kibontakozni kezdő bokor kacsint is rám hívogatón.
Farkassá változom, úgy kényelmesebb a terepen, és hamarabb el is ragad az álom, csak minimálisat fészkelődöm.
Hirtelen éles fájdalom hasít a fejembe, felriadok és nyers „Áúúúúúú” felkiáltással jelzem, hogy egy: fááájt és kettő: kurvára megbánja, bármi vagy bárki okozta is ezt. Immár emberi formában guggolok, majd állok fel a fájdalomtól összeszorított szemekkel, aztán, mikor gúnyos kacajt hallok, azonnal körülnézek. A lovagló bige az a boltból, én ezt nem hiszem el.
 - Te megvesztél? – az indulattól majdhogy nem remegve mordulok rá. Csak úgy lövöldözik itt az erdő közepén, mint valami felelőtlen kislány! Vagy, mintha övé lenne az egész. A családja talán gazdag és befolyásos, de ez azért már nevetséges.
 - Mi a fenét keresel a bokrok alatt? A te hibád! – Valahogy kifogy a nevetnivalóból végül és sikerül pár szóval még engem kihozni felelősként. Én ezt a csajt ma még nagyon meg fogom leckéztetni, azt hiszem… És még képes csak úgy hátat fordítani! Pff…
 - Ezek után úgy gondolod, hogy ilyen könnyen megléphetsz?! – Egyenesedem ki és a fejemhez kapok, hogy kicsit enyhüljön a fájdalom. Óh, ha nem lenne csupán ember, de megkapná a magáét, bár azt hiszem, így is el lesz picsázva.
 - Igen – Csak maga elé veti a szavakat, arra sem méltat, hogy rám nézzen, már keres is új célpontot magának, hogy csúzlijával másoknak talán épp a szemét lője ki. Bájos. Csak a testemen át.
Megfeszülök és elé sietek, ami, bár nekem pár lépés csak futásban, ő aligha érzékelheti emberi szemmel. A pillanatokra komoly és kérdő arcára hamar kiül a nemtörődömség, pedig milyen bájos, mikor felvonja egyik szemöldökét…
 - Ezzel a trükkel kábítasz mindenkit? Nálam ez nem jön be – elhúzott szájjal szűri mondandóját és ezzel a pillanattal nyomja fel bennem a pumpát. Oké, hogy nem érti az erőmet, de igazán felismerhetné, hogy most úgy Isten igazából én lennék a főnök.
 - Trükk? – Lassan nem is tudok hogyan hangot adni döbbenetemnek. Ennyire csökönyös, hiú… argh. – Nem tudod, kivel szórakozol! – Összeszorított fogaim közt szűröm a mondatot, nagyon könnyen elvesztem az önkontrollom, ha ilyen pökhendiek az emberek.
 - Bolhás is vagy? – Minden félelem nélkül. Beszarok.
 - Ne feszítsd túl a húrt, ember. – Ökölbe szorítom jobb kezem, ami csak testem mellett pihen és tehetetlenül tűröm pimasz arckifejezését. Nem ölhetem meg, át sem változhatok előtte, ha nem fenyegeti az erdő vagy egy lakó épségét. Márpedig egy csúzli nem valami erős indok a tanács előtt, a magam lelkiismeretéről nem is beszélve.
 - Mert mi lesz? Rám rázod a bolháid, falusi? – Annyira felbosszant, hogy már fenyegetően lépek felé, de szerencséje, hogy ő pedig egyet hátra. Ezek szerint mégsem annyira bolond, vagy mi, bár rám szegezi azt az ócska „fegyvert”, felhúzva, természetesen.
Azért a szemem világát még féltem… Felbuggyan bennem az önvédelem tüze, de elég nehéz elfojtani, ha nem is akarja az ember lánya… Egy biztosan célzott, de vak lövés nyomán éles fájdalom hatol a sípcsontomba, hát oda kapok, de csak előnyt adva neki. Szeretek játszani, majd a fogócska végén ellátom a baját. nem is tudom, elfenekelem, vagy valami hasonló… hehe.
Utána vetem magam és, bár nem valami gyors, mégis, ahogy össze-vissza szalad, sokkal nehezebb utolérni őt, pont, mint mikor nyúlra vadászunk. Igen érdekes jelenség, de figyelmen kívül hagyom, végső soron említésre sem érdemes.
Elég kényelmes ez a kis hajkurászás, arról nem is beszélve, hogy ebben a szerelésben milyen szép kis formás, szemrevaló popsija van. Kellemes, vágyszagú nézelődésemből az zökkent ki, hogy hirtelen eltűnt a szemem elől a lányka, és, mielőtt egyáltalán figyelhetnék bármi másra, mint teste csábító emlékére, már magával ránt a gravitáció kegyetlen ereje és köves, meredek szakaszon bucskázom, illetve ketten esdeklünk lefelé.
A prédám hanyatt érkezett, én pedig pár jól koordinált mozdulattal elérem, hogy pontosan rá landoljak, mégpedig igencsak kompromittáló közelségben. Az új kedvencem. Ahogy rám néz, a szemembe, belém, és hagyja, hogy én is ezt tehessem. Illata megédesíti a lelkem és leteszek az indulatokról egy pillanatra. Csak egy pillanatra. Ő azonban azzal a lendülettel, villanó tekintettel förmed rám:
 - Takarodj le rólam! – Hangja fájdalmas, és nem csak azért, mert kiált, hanem, mert egy pillanatra azt hittem, megláthattam őt. De tévedésem bizonyítja a rúgás az oldalamba és a lökés, hogy leszálljak róla.
Újra fellángol bennem a tűz és a felháborodás, hát megragadom, ami a kezem ügyébe esik: őt, és magam fölé rántom.
 - Érdekesen védekezel. – vigyorogja gúnyosan.
 - Bénán támadsz. – mosolygom vissza, aztán egy pillanatot sem pazarolva gördítem mindkettőnket tovább egy cseles kis fogással, mert ellenkezne azért a kis aranyos…
 - Nem mellesleg épp aludtam. – mondom neki fölényesen, gyorsan apró csókot nyomok bal arcára, felkapom sunyin mellőle kis játékszerét és már vetem is be magam az erdőbe. Még hallom, hogy felkászálódik és utánam ered, de lehagyom, jobb terveim vannak. A nyakamba akasztom a gyerekfegyvert és felmászok egy fára. Bár farkastempóban aligha érhet utol, nem hülye, biztosan tudja követni a nyomaimat, így ezzel megviccelni nem lenne rossz, de valószínűleg elvetném a sulykot. Már elég közel jár, látom a fák ágai közt, úgyhogy leugrom inkább és elé sétálok.
Szemében az elszántság melegen ég, de már kezd a fáradtság is meglátszani rajta. Mégis csak ember.
 - Menjünk inkább, együnk valamit. – Mondom békítőleg, félmosollyal az arcomon, azonban nem áll meg és vonásai sem enyhülnek. Asszem’ a hercegnőnél kihúztam a gyufát. Heh.
 - Add azt vissza! – és már kapna is felém, hogy lerántsa nyakamból a kis játékát, de megragadom a kezét félúton és erősen tartom, hogy hiába próbálkozzék is, ne szabadulhasson.
 - Még mit nem! – válaszolom foghegyről – legyen ez amolyan kiengesztelés, meg biztosíték, hogy nem lövöldözöl vaktában össze-vissza legközelebb. – Összeráncolt szemöldökökkel tartom csak annál stabilabban, ahogy szabadulni próbál. Kis édes, naiv lány.
 - És az ebéd? Békeajánlat? – Enged az ellenállása, így én is lazítok a fogáson, de nem véglegesen.
 - Olyasmi. És amúgy is, farkas éhes vagyok. A te nyúlfarknyi reggelid a fél fogamra nem volt elég. – panaszolom játékosan, végül pedig teljesen eleresztem. Sértődöttség ül ki arcára, de visszacsippent gőgén és igazán hálás vagyok érte ez alkalommal.
 - Te fizetsz. – jelenti be és megindul valamerre.
 - Ömm, a város arra van. – mutatok egy teljesen másik irányba. Önelégültségem azonban negatív fordulatot vesz: ellök és azzal a lendülettel szabadít meg az ócska kis csúzli aligha létező terhétől. Kis nyavalyás. Ösztönből, puszta hévből utána vetem magam, aztán elmosolyodom és lassítok, majd lépésre váltok. Jobb terveim vannak.
Mivel falkafeladataim még várhatnak, ám nem akarok problémát a kimaradásból, visszatérek a kunyhóba, hogy letusolhassak és helyettesítést kérjek az egyik haveromtól, így szabadon kóborolhatok, hiszen ma este a kislány desszertjét eszem… vagy ő lesz az, ki tudja még.
Azonban szép álom lenne csak, hogy pár szóval megússzam a mentegetőzést, így egy-egy üveg sör mellett elmesélem mélyreható részletességgel a kalandomat leghűbb szövetségeseimnek a bajban és kalandban, bár valószínűleg egy betű sem szükséges, hogy kiérezhessék a belőlem, számomra érthetetlen okból áradó izgatottságot. 


Sarge6662015. 03. 10. 20:08:05#32606
Karakter: Julia Rubi Wolfake



Szöszmösz érzi az izgalmam, ahogy a hátára huppanok. Nem is kell noszogatnom, szélsebes vágtában hagyjuk magunk mögött az emberek lakta területet. A szívem dübörög az izgalomtól, a vérem pezseg. Rég éreztem már ezt, ebben a csajban van valami, nem tudom megmagyarázni mi, de azt igen, hogy kíváncsivá tett. Nem szoktak ellenkezni velem, nemhogy erőt fitogtatni. Ösztöneim azt súgják, hogy nem csak ennyi volt, és hamarosan újra találkozunk, netalántán még követni is fog. Hát akkor már nem egyszerűsítem meg a dolgát. Kanyarogva, szlalomozva kusza irányban haladunk hurkokkal megspékelve. Na ha ezek után megtalál kis figyelmet is szentelek majd neki. De addig csak egy jó kis kalandként kezelem a találkozásunk. Vágtából ügetésre lassítunk, nem kell ennyire rohanni, ember nem ilyen gyors gyalogosan. Akkor mehetünk is a körkarámba kicsit edzeni. Mert ugyebár a rohanás és a vágta már nagyon megy, de a lassú gyakorláson van még mit fejleszteni. Beérve a tisztásra elmosolyodom, szép nap lesz ez a mai, már most érzem. A karámban sétálva megállítom a lovat. Akkor essünk is neki. Lépés, majd állj. Na ez nem olyan egyszerű, nyugodtan állni míg én azt mondom. Jön is a hiszti, el is kezdünk hátra felé lépdelni. Jogos logika, ha előre nem lehet akkor vissza biztos mehet, hisz nem mondtam, hogy felejtse el. Bár mikor mondom neki sem túlzottan érdekli, ő menne. A következő pillanatban viszont megtorpan, füle beáll az ismeretlen hang irányába. Meglepetésemre a nemrég otthagyott vörös lép ki a növények közül. Na nézzenek oda, csak megtalált.

- Tartozol, kicsilány. Nem volt olcsó a sok süti, amit tönkretettél – Szöszmösz toporogni kezd, nem tetszik neki az idegen. Velem ellentétben. De nem nézek rá, nehogy már azt higgye, hogy számon kérhet, vagy egyáltalán van esélye a figyelmemre. Ahhoz többet kell tennie.

- Hé, figyelsz te rám?! – de nagyon nem szokott valaki hozzá, hogy nem körülötte forog minden. Na majd most megszokja, vagy megszökik. Nekem aztán egyre megy, nincs dolgom vele, csak jó volt szórakozni kicsit. Meghúzom a jobb kantárszárat és bal lábam nyomom neki hátasom oldalának. Tudja a dolgát és már fordulunk is. Szinte odaadom neki az egész bőrt, meglazul a zabla a szájában. Állásból vágta, jól jön most ez a repülő rajt. Nem teszek felesleges köröket, ha az előbbi attrakcióm után is meglelt most is megtalálna bármit is tennék. És mivel repülni nem tudok, hát akkor hazamegyek. Ott úgysem tud semmi galibát okozni. Az istálló felé ügetek, már mindenki talpon van, lüktet az egész kastély. Mindenféle emberek, alkalmazottak sürögnek, napi teendőik után rohanva, hogy minden szépen meglegyen. Leszállok a lóról, fején átveszem a kantárt és így vezetem a lovászhoz.

- Csutakold le, és adj neki répát – adom ki az ukászt, mintha nem tudná mit is kellene csinálnia. Az évek során megtanult mindent, de ahogy szüleim elvárják, csak keményen a rangnélküliekkel, hogy tiszteljenek. Azért odakacsintok neki cinkosan, hisz együtt nőttünk fel, és ez a ridegség csak a külvilágnak szól. Sarkon fordulok, mikor hangosan felmordul a gyomrom. Rögtön ráfektetem mind a két tenyerem, hátha be tudom fogni a száját. Muszáj lesz minél előbb ennem, ez így tarthatatlan. A reggelim már biztosan a szobámban vár. Még a megszokott ízek is jól fognak esni ez a koplalós kezdés után. A lépcsőt kettesével szedem, már csak az a hülye fadarab állja az utam és végre teletömhetem a pocim. Lököm is határozottan, belépek és.. és mintha pofán vertek volna. A bige ott ül és eszi az én kajámat. Micsoda szemtelenség ez már! Egy pillanatra sem engedem el a lélektükreit. Pimaszul állja a tekintetem, sőt még majszol is közben.

- Ki engedett be? – odaragadok az ajtóba. Ezt nem hiszem el, ez a csaj lerázhatatlan. Ráförmedek, hátha észreveszi magát és elkotródik.

- A gorombaságod – a pofám leszakad, de helyből. Nem elég, hogy bitorolja a szobám, zavartalanul zabál és teljes nyugalommal nézelődik. Kinek képzeli ez vajon magát?! Na de azért sem mutatom meg, hogy felhúzott, ezt a kegyet nem érdemli meg, hogy egyáltalán ennyibe is nézzem. Kimérten becsukom magam mögött az ajtóm és keresztbe fonom elutasítóan a kezeim.

- Távozz – szólítom fel egyszerűen, pedig mennyire válogatott szavak gyűlnek ajkaimra. Hmpf.. na de ezeket inkább elharapom, még bátorításnak venné. Lassan végigpásztázom a szemétől elindulva. Azt meg kell hagyni, hogy nem egy hétköznapi látvány, és el lehetne játszadozni vele egyszer. De ezzel a természetével esélytelen, még játéknak sem jó, túl nagy feneket kerítene a dolognak.

- Mmm, nagyon szívesen megtenném, de sajnos most csuktad be előttem az ajtót – és még a teámba is belenyáladzik. Ez kész, eldurran az agyam. Szemeim akaratom ellenére is szikrákat hánynak. Ez így nem mehet tovább, ennyire már nagyon rég idegesítettek fel. Még egy lesújtó pillantást vetek rá, aztán sarkon fordulok és kimegyek a szobámból.

- Várj! Most meg hova mész? – kiált utánam mielőtt kilépnék teljesen.

- Ezerszer kisebb semmiségek is jobban lefoglalnak, mint te – köpöm oda neki. Nem fecsérelek több időt rá. Nem riasztok senkit, nem látom értelmét. Ha az ösztöneim jól súgnak, és nem szoktak tévedni, már most nincs a szobámban, nemhogy akkor mire visszaérnék valakivel. Megrázom a fejem, mélyen beszívom a levegőt, majd egy nagyobb sóhajjal kiengedem a frusztrációm is. A konyha felé irányozok, hisz még mindig nem jutottam semmi féle elemózsiához. Dadusom ahogy meglát szélesen elneveti magát, amint karnyújtásnyi távolságra érek tőle elkap és szorosan magához ölel. Belebújok a karjaiba, megnyugtat a közelsége és az otthon illata amit áraszt.

- Dudu, kérek valami finomat, de gyorsan – dünnyögöm az orrom alatt, nem akarok elszakadni tőle, most olyan jó így. Egyik kezével elenged, de csak addig míg csettint kettőt a konyhásoknak, akik a hang hatására négyen nyolc déle ételt kezdenek el készíteni szélsebességgel.

- Mi a baj Kisasszony, mi bántott? – cirógatja a hajam, a hangja békés.

- Csak egy falusi.. felbosszantott és még a citromos sütiket is az arcába tolta – duzzogós hangon mondom. Azt már nem teszem hozzá, hogy az én segítségemmel merült meg a krémben.

- Ezek a falusi parasztok már csak mind ilyenek. Nem tudják, hogy kell bánni egy ilyen hölggyel. Na de máris tömheted a bendőd, az majd visszahozza a jókedved. Ha pedig nem megnézheti magát az a mihaszna toprongyos, ellátom a baját – szavaira és az orrom elé tolt frissen illatozó falatoktól őszintén elmosolyodom. Elkezdem lapátolni a finomabbnál finomabb falatokat, és közben elképzelem, ahogy a vöröskét épp kezelésbe veszi dadusom. Tényleg sokkal jobb lett a kedvem.

Kifekszem a tetőre és nézem a kék eget miközben simogatom kerekedő teli hasam. A szellő a tincseimmel játszadozik, a madarak éneke andalító. Imádok itt lakni, az erdő közelségét. Nem is tudom mennyi idő telhet el így, mikor is felpattanok tettre készen. Egy régi gyerekkori hóbortom jutott eszembe, jól fog illeni ebbe az amúgy sem épp hétköznapi 24 órába. Szobámba szaladok, kirángatom a fiókokat, már szinte az egész helyiség csatatérré változik, mire meglelem a hőn áhított csodát. Egy jó nagy bőrszütyőnyi pont megfelelő méretű kavicsot és a jó kis csúzlimat. Gonosz mosoly veszi birtokba ajkaim, zsebre vágom a kellékeket és máris az avart bolygatja csizmám talpa. Rohanok, ahogy csak a lábaim bírják, szárnyalok a széllel, mintha tollas végtagjaim nőttek volna. Szabad vagyok, más nem is érdekel. Az orrom után megyek, nem nézem, hogy merre. Ágakat kerülgetek, kidőlt fákat ugrom át, mohák puha hátát súrolom csizmám orrával. Nagy kortyokban szedem a levegőt, mikor végre megállok. Hátam egy fa puha zöld borításának vétve várom meg míg testem csitul. Amint visszanyerem nyugalmi állapotom lopakodni kezdek, akárcsak egy macska, figyelve lépteimre, lassú kecses mozgással haladok. Megtanultam vadászni, az erdő volt a mesterem. De most csak szórakozom. Az avarlakók szürke egyhangúságába viszek kis izgalmat. Egy alig hallható hortyogó zaj csapja meg a fülem. Ragadozó mosoly lengi körbe a fejem, elindulok a hang irányába. A szél felé fúj, szagom így nem előz meg, puha talpú bőrcsizmám nem csap felesleges neszt. Mindent úgy teszek, ahogy az meg van írva. Kellő távolságban megállok, jól megfeszítem a gumit, hogy minél erősebb legyen a lövés – tudom, hogy maradandó és nagy sérülést így sem okoz – célzok és lövök.

- Áúúúúúú – egy jókora kiáltás rázza fel a fák némaságát. Ezaz, célba találtam, semmi kétség. Teljes elégedettséggel vigyorgok. Állj, gondolkozzunk csak, áu? Ilyet állat nem mond.. De időm sincs ezen tovább gondolkozni. Áldozatom máris előbukkan a bokrok takarásából egy jókora puklival a homlokán a fájdalomtól összeszorított szemekkel. A látványtól elsőnek megmerevedek, de a következő pillanatban kitör belőlem a hangos röhögés. A sors ma szivat engem, úgy érzem.

- Te megvesztél? – mordul rám a falusi csajszi.

- Mi a fenét keresel a bokrok alatt? A te hibád – amint kapok levegőt a hahotázástól vetem oda neki a szavakat. Végignézek rajta lassan, ágacskák és levelek állnak ki a hajából, a ruhája meggyűrődött, de mégis van benne valami különleges, amire nem találok magyarázatot. Enyhén megrázom a fejem és fordulok is el tőle.

- Ezek után úgy gondolo, hogy ilyen könnyen megléphetsz? – áll meg kiegyenesedve, de még mindig a fejét fogva, ahol eltaláltam.

- Igen – rá sem nézek, már a célon lebeg a szemem. A következő pillanatban viszont előttem terem. Komolyra vált az arcom és enyhén felhúzódik a bal szemöldököm. Ezt vajon hogy csinálta? Majd átváltok enyhén meglepődöttből flegmába.

- Ezzel a trükkel kábítasz mindenkit? Nálam ez nem jön be – kissé lekezelően ejtem a szavakat és a szám is elhúzom.

- Trükk? – rökönyödik meg a szavaimon. – Nem tudod kivel szórakozol – majdhogynem mintha vicsorogna. Na szép, egy kutya veszett el benne, ez kiábrándító.

- Bolhás is vagy? – minden félelem nélkül mondom. Nem tartok tőle, és attól sem, hogy árthat nekem. Gyorsabb vagyok, mint az látszik elsőre.

- Ne feszítsd túl a húrt, ember – mintha valaki ideges lenne. Erre félmosolyra váltok, fölényesen és kihívóan.

- Mert mi lesz? Rám rázod a bolháid falusi? – szavaim hatására egyet lép előre, én pedig reflexből hátra és megfeszítem a csúzlim, biztos, ami biztos alapon. Látom, ahogy hullámzik az ajka és még morog is. Na én is jóféle szerzetbe botlottam bele, még dilettáns is. Oda sem nézve sípcsonton lövöm erősen. Míg fájdalmában az eltalált testrészhez kap kihasználva az alkalmat nyakamba kapom a lábaim, és amennyire gyorsan csak tudok rohanni kezdek. Hallom, ahogy csörtetve utánam indul. Érdekes lesz ez így, de nem tartok tőle, hogy utol is érne. Futás közben cikázok, akár egy nyúl, nem vagyok én olyan könnyű préda. De az istenek valahogy nem szeretnek ma, sikerül laza talajra tévednem, ami egy kis meredélybe torkollik és egy több méterre lévő tisztásban végződik. Megcsúszom és máris bucskázom lefelé. Őszinte meglepetésemre ő is bukdácsol velem, szinte alig lemaradva tőlem. De nincs időm gondolkodni, leérek a sok virág közé kiterülve a hátamra. Mozdulnék, de esélyem sincs, a szépség egyenesen rám esik. Arcunk csak alig két centi választja el egymástól. Tekintetünk összefonódik. Furcsa, sosem érzett bizsergés járja át a testem. Az eszem azt diktálja, hogy félnem kéne, ismeretlen és veszélyes, de valahogy mégsem tartok tőle. Zsigerileg belém égett álarcom viszont előtérbe lép.

- Takarodj le rólam! - Térdemmel oldalba rúgom és lelököm magamról.


VsRealm2015. 02. 16. 08:59:42#32481
Karakter: Sasha Thompson ~ Ash



 - Jó napot! Elvinném a citromos süteményeket – vágódik be egy kislány, úgy, mintha övé lenne a világ. Nos, lehet, hogy van némi családi vagyona, de ez már nem a sötét középkor.
 - Arról ne is álmodj! – Fenyegetéssel hintem meg a szavaimat és felvont szemöldökös pimasz pillantására csak még jobban felidegesítem magam. Van ebben a csajban valami átlagon felüli, különleges.
 - Igyekezzen, nem érek rá! – Foghegyről odahányt szavaitól elfut a méreg, arról már nem is beszélve, hogy keresztülnézett rajtam, márpedig nem tűröm az ignorálást! Azt pedig végképp nem, hogy valaki elvigye a sütijeimet, ha már egyszer itt ácsorgok érte vagy öt perce.
 - Azok az enyémek, kivártam a sorom értük! – Fellengzős pillantásáról elkapom a szemem, mielőtt nekiesek a torkának, inkább végigfuttatom rajta óvatosabban a tekintetem: kihívó, de mégis hatalomról és magabiztosságról árulkodó bőrruhák…
Bal kézzel fogadja a csomagot, ám nem hagyom annyiban, nem érdekel a közönségünk sem. Megragadom jobb karját és közelebb rántom magamhoz, hogy érezze az erőfölényt, bár emberekkel nem szoktam dominanciaharcot vívni, nemes egyszerűséggel ugyanis nincs rá szükség. Ez az alkalom most azonban más, a karcsú alakjából áradó kisugárzás felébreszt bennem valamiféle kalandot, megmagyarázhatatlan izgalmat. Megdermed a levegő és úrrá lesz rajtam az indulat, mert nem tudom máshogy kezelni ezt a fajta feszültséget. Közel hajolok, hogy tisztán érezhessem illatát.
 - Nem mész te sehova.. – szabadulni vágyik belőlem a farkas. Basszus, hamarabb észre kellett volna vennem maga, de ha már itt tartunk, a kicsi lány mintha megszeppent volna. helyes, jó…
 - Eressz el! – Hah, de veszett mód határozott lett valaki! Csakhogy én nem adok semmit ilyen könnyen, s legfőképp nem a sütit.
- Nem! Nem viszed sehova a sütijeim. – A gyermekes dacával és makacs tekintetével semmire sem megy, bármennyire is csillognak azok a mézes barna szemei, csak erősebben fogom kezét.
Nem számítottam ellentámadásra, így teljesen váratlanul ér a tálca sütemény érkezése az arcomhoz. A cukrászda papírja vajmi kevés védelmet nyújt a citromos krém ellen, s az csak hűvös unalommal kezd lassan csorogni, engedelmeskedve a gravitációnak.
 - Akkor edd! – Pimasz megjegyzéssel old kereket, miközben én az arcomról törlöm le elnagyolt mozdulatokkal az édes krémet.
Minden akadály nélkül lépek a pulthoz, mert az összes kis marha elkotródik az utamból. Kifizetem mind a kilenc szelet süteményt és perverz vigyorral indulok a kijárat felé.
 - Ash, ugye nem… - szólna utánam valaki, de már késő. A vörös farkas újra vadászni megy…
Hatalmas lendülettel vágódom ki a cukrászda ajtaján és vetem magam a még egyértelmű szagnyomok után. Lóháton, kis hamis? Csak szélesedik a mosolyom. Nem egyenesen ház vagy birtok felé megy, tetszik nekem ez a lány. Az erdőben útja kusza és nehezen követhető, de kihívást nem nagyon jelent, kivéve persze az egyértelmű tömegbeli előnye azzal a gebével.
Úgy döntök, hogy farkasként egyszerűbb lesz, bár még nem fogok eljátszadozni a négylábú formámmal előtte; rettegjen csak egy kicsit engem is.
Bőrbizsergető az átváltozás, hogy egy hatalmas ugrásban visz a lendület és megélesednek az érzékeim, felerősödnek a szagok is.
Az ébredő avar árulkodó illatokkal halmoz el: ha az ormótlan patás nem is, de a sérült levelek és ágak, a felfordult földfoltok igenis figyelemért kiabálnak.
Azt meg kell hagyni, hogy igencsak ravasz a hölgyike: jó pár hurkot tett és kanyart újra beiktatott, hogy lerázzon, minden bizonnyal abban a hitben élt, hogy azonnal a nyomába eredek. És akkor az is biztos, hogy valamiért tisztában van vele, hogy nem vagyok egyszerű emberi szerzet. Hmm, érdekes.
Kényelmes ügetésben találkozom velük, mármint, ők szórakoznak valami körkarámnál éppen. Óvatosan közelítem meg a csajszit, bár elég nehéz a még ritkás növényzetben. Emberré változom és egy pillanatra felém rebbenti a hátas az egyik fülét. Nyilván lebuktam, úgyhogy nem lopakodom tovább, csak, mintha ez lett volna a terv, előbújok, és magabiztos léptekkel indulok feléjük.
 - Tartozol, kicsilány. Nem volt olcsó a sok süti, amit tönkretettél. – vetem oda, bár épp ő ül, ha nem is oly’ magas, de azért lovon. Nem megyek túl közel hozzá. A paci nyugtalan és én sem rajongok érte. Szemmel láthatóan váratlanul értem; a gyors felbukkanásom, nem a számonkérésem. Alkarjaimat a karám fáira fektetem, ő pedig még csak rám sem néz, megint.
 - Hé, figyelsz te rám?! – kezd megint kihozni a sodromból… Ügyet sem vetve rám újfent megiramodnak… remek.
Mire észbe kapnék, már a nyomukban is vagyok, azonban valami furcsa érzés fog el és a környék is ismeretlenné válik. Hazavezettél, kis butus? – mosolyodom el magamban, mert a fák közt tisztást, utat és egy villát pillantok meg. Különös energia sugárzik az épületből, nem, inkább az emberek aurája… épp olyan, mint a lányé. Hmm, érdekes.
Közelebb megyek, de vigyázok, nehogy bárki észrevegyen. Kopó szaga csap meg, aztán változik a széljárás, serénykedő emberek zaja, készülő ebéd, feltálalt reggeli.
Kellemes, zsibbasztó illat vezet az orromnál fogva egy tágas szobához, úgyhogy minden további nélkül osonok be. Krémszínű tapéta próbál összenyomni a térrel, mikor valaki lenyomja a kilincset és dühödt határozottsággal löki be az ajtót, azonban én már a pár perce előkészített reggelis tálca előtt ülve mosolygok. Egy pirítósra harapok rá a mi kis kedvenc szökevényünkkel tartva merev szemkontaktust.
 - Ki engedett be? – Oh, nyilván nem hiszi, hogy magam be tudnék jönni. Édes. Nem mozdul az ajtóból.
 - A gorombaságod. – Vetem oda neki és újabbat harapok, azonban már nem arcát fürkészm, körbefuttatom pillantásom a szobán. Nem nekem való, nyugtázom, és a fölényes ragadozó teljes nyugalmával nézek újra rá.
Hűvös méltósággal teszi be maga mögött az ajtót és összefonja mellkasa előtt kezeit.
 - Távozz. – Látszik rajta, mennyire durvábban fejezné ki magát, pillantása mar minden másodpercben, mikor lassan végigmér.
 - Mmm, nagyon szívesen megtenném – beleiszok a teáskannába, hogy leöblítsem a pirítós száraz morzsáit – de sajnos most csuktad be előttem az ajtót. – Állszent vigyorom csak szélesedik, mikor látom, hogy minden próbálkozása ellenére látszódik, mennyire felidegesítettem.
Nos, az egyetlen reakciót választja, amivel nem számoltam: semmi mást nem csinál, mint magamra hagy. De miért? Legszívesebben utána vetném magam, de egyértelműen nem lehet, még, ha nem is segítségért iramodik.
 - Várj! Most meg hová mész? – kiáltok utána.
 - Ezerszer kisebb semmiségek is jobban lefoglalnak, mint te. – azzal faképnél hagy. Na, szép.
Megvakarom a tarkóm és egy „mit érdekel engem” grimasz után kimászom az ablakon, visszatérek a napközbeli kedvenc tevékenységemhez: az alváshoz.
 


Sarge6662015. 02. 15. 23:10:58#32479
Karakter: Julia Rubi Wolfake



Sötéten derengve kúsznak a nap sugarai egyre közelebb és közelebb az ágyam lábához, hogy elérve azt elkezdjék kíméletlen hódításuk. Ahogy egyre jobban törnek utat maguknak engem sem kímélnek, kegyetlen törekvésük ellen esélyem sincs és rabigába hajtanak. Végső csapásként élesen szemeimbe fúrják fénylő dárdájuk, melytől fájdalmas nyögések közepette próbálok menekülni, de nincs hova, még a takaróm, párnám sem tud megvédeni, egyszerűen elveszek. Nyíló szemhéjaim remegve ellenkeznek, ahogy közéjük hatolnak. Remény vesztve kipattintom szemeim, legyőzetve hagyom tombolni és kiélvezni a fényhadsereg győzelmét. Így gyorsabban szabadulok és nyerhetem vissza az irányítást. Mereven bámulom a plafonom, miközben a fényben szállingózó porszemek tánca tölti be a látóterem. Egy újabb reggel ebben a fura életben, egy újabb nap, amit kedvem szerint kihasználhatok. És már tudom is, hogy nem itt, nem ebben a szabályokkal körbebástyázott, rideg kőfalakból álló hatalmas titokkamrában. Lerúgom magamról a takaróm, a pizsamának használt trikóm és alsónadrágom az ágy egy tetszőleges pontjára kerül hanyag dobásom következményeként. Nem épp nőies viselet, de ezt szeretem, és hát úgysem tudja senki, kivéve Nani-t, aki kimossa nekem. Ő az én cinkosom, ő ismer legjobban, ő nevelt fel. Bár ő is csak épp a felszín alá lát. De ez így pont jó is nekem. Világos vajszínű passzos bőrnadrágba bújtatom lábaim, majd talpam alá fekete bőrcsizmát illesztek. Felülről csattokkal díszített hosszú ujjas bőr fűző és felső keverékét húzok, ami szépen kiemeli vékonynak besorolt alkatom. Hajam szorosan befonom, ne zavarjon az elképzelésemben. A tükörbe nézve elismerően bólintok, ma is szájtátva maradós képet mutatok. Kitárom az ablakom, mélyet szippantok a friss erdei levegőből, na akkor ugorjunk is fejest. Felugrom a párkányra, kimászom a tetőre, onnan az oda hajló faágra aztán már lent is vagyok a földön. Több ezerszer megismételt gyakorlat, bekötött szemmel is ugyanilyen kecsesen érnék földet. Érzem a tagjaimban, hogy a fák suttognak nekem és hívogatnak,  játékra csábít a törzsek között cikázó szél. Teszek is pár lépést a friss avarban, mikor is közbeszól egy érzés, ami megtorpanásra kényszerít. Egy mélyről jövő, egyre erősödő és gyors iramban a felszínre törő, egész testem megbizsergető érzés. Éhes vagyok, de veszett mód. Szeretem Kozett főztjét, de most nem vágyom rá, most valami különlegeset ennék. Felnézek az égre, egész szépen haladnak a percek. Pont jó lesz. Még bámulom egy kis ideig a felhőmentes vakítóan kék éget átszelő egyetlen apró kis fehér pamacs repülését, mellyel dacol a nagy semmi ellen. A gyomrom viszont nem viccel és összegyűri magát, sürgetve a mihamarabbi cselekvésre. Nem is váratom tovább a zsarnokom, kocogva az istállók felé veszem az irányt. A megfelelő boksz ajtaját elhúzva lovam nevetve üdvözöl, amit széles mosollyal viszonzok. Kötelet vetek a nyakába és kivezetem a kikötőhöz. Csutakolással nem foglalkozok, hisz fölösleges is lenne, a lovász nemrég tette meg. Sötét pej szőre és abban a fehér foltjai csak úgy ragyognak a nap sugaraiban. Nyeregalátétet teszek a hátára, majd jöhet a nyereg. Gyakorlott mozdulattal húzom meg kellően szorosra a hevedert. Lábait engedelmesen adja, hogy előre mozgatva őket kiegyenesedjen a bőre. Zabla a szájába, kantár a fején átvetve. Lábam máris a kengyelben, amint a nadrágom eléri a nyerget, máris lövünk ki, sebesen repesztve a célunk felé. Saját rejtett ösvényünkön faljuk a métereket, egyenesen a városba tartva.  Már javában pezseg az élet, mikor elérjük az első házak árnyékát. Lépésre lassítunk, nem kéne senkit eltarolni, még a végén vasvillákkal kergetnének el, és nem jutnék az annyira vágyott elemózsiámhoz. Felragyog a tekintetem, amint megpillantom a boltocska cégérét. Már szinte kibuggyan a nyálam a szám sarkán a gondolatra, hogy mit is fognak az ízlelő bimbóm nemsokára magukba fogadni. De ellenállok a kísértésnek, és kimérten haladok. Odaérve kikötöm Szöszmöszt, és végigcirógatok a fején.

- Ügyes fiú.. – súgom oda neki cinkos hangsúllyal. Lenyomom a kilincset, a fadarab engedelmesen tárul fel előttem, meglökve a csengőt, mely a jöttömre figyelmezteti a bent lévőket. Enyhén elkerekednem a szemeim, mikor a tekintetem az eladó pultra vetül, de gyorsan korrigálom a hibát.

- Jó napot! Elvinném a citromos süteményeket – vetem oda hanyagul, nem érdekel ki volt előttem, vagy épp sorban állás van-e. A pultos megáll a mozdulat közben, látom rajta, hogy felismert ki vagyok, helyes, így legalább könnyebb dolgom lesz.

- Arról ne is álmodj! – csattan fel mögöttem egy mélyebb női hang fenyegetően. Enyhén felhúzott bal szemöldökkel a hang irányába fordulok.

- Igyekezzen, nem érek rá! – szólok oda foghegyről a pultosnak ellenvetést nem tűrően.

- Azok az enyémek, kivártam a sorom értük – csak nem hagyja abba a vörös hajú bige. Érdekes jelenség azt meg kell hagyni, valamiért a tekintetem is rajta ragad, a szemei igézően villannak. De szóra nem méltatom, egyszerűen csak fellengzősen nézek rá. Közben pedig csodálom, fura mód vonz. Bal kezem tenyérrel felfelé kinyújtom, ahogy hallom a papír csörgését, ami jelzi, hogy kész, amit kértem. Amint megérzem a súlyt a kezemben húzom magamhoz a csomagot és fordulok is sarkon. Vagyis csak fordulnék. Megragadja karom és közelebb ránt magához. Érezhetően megfagy a helyiségben a levegő. Forró lehelete égeti az arcom puha bőrét.

- Nem mész te sehova.. – hangja fenyegető, szinte morog. De valahogy mégsem félek tőle, sőt.. egyenesen bizserget és felállnak a tarkómon a pihék. Mégis mi a frász van velem?! Na jó, gyorsan le kell ráznom mielőtt még több fura reakciót vált ki belőlem.

- Eressz el! – csattanok fel, de nem kezdem el rángatni a kezem, egyáltalán nem teszek semmit, csak meredten nézek rá jeges tekintettel.

- Nem! Nem viszed sehova a sütijeim – erősködik tovább, és az ujjai is szorosabbra fonódnak a karomon. Szóval a sütik kellenek ennyire, hát akkor nesze, edd. Bal kezem lendítem, és egyenesen az arcába nyomom a tálca süteményt. A vékony papír olvadva engedi szabadom a citromos csodát, amely beteríti a szépség egész arcát, sőt még a hajába is jut belőle bőven.

- Akkor edd! – teszem még hozzá. Kihasználva a meglepetés erejét és hogy az arcához kap kiszabadítom magam. A pár pillanatnyi vaksága bőven elég, hogy elhagyjam a terepet és máris Szöszmösz nyergében vágtassak az erdő felé.


Izumo-san2014. 07. 20. 13:17:43#30710
Karakter: Patrice Noell Woodhouse



 Annyira…idegesítő. Ez a sok felesleges cicoma, ez a nehéz ruha. Gyűlölöm. Sokkal inkább ülnék a kényelmes kis ablakpárkányomon, kezemben a kedvenc, frissen beszerzett könyvemmel, az éjjeli szekrényemen a szokásos mentateámmal. De persze ez nem lehetséges, mert én vagyok jelenleg a legrosszabb helyzetben a világon… Mennyasszony lettem!


Azt hiszem a legtöbb lány életében az esküvő a legjobban várt és a legszebb nap a világon, bár ezt én nem mondhatom el magamról. Talán azért mert 1: Soha nem is gondolkodtam azon, hogy férjhez megyek, 2: nem is ismerem az illetőt, akihez férjhez megyek. Szívás, mi? Még a nevét sem tudom az illetőnek, mindent apu intézett, én pedig belementem a kedvéért. Igen, ostoba vagyok, ez van.

Sajnos édesapámnak sosem akkor van az esze a helyén, amikor kéne, így rendszeresen keveredik különböző kétes ügyekbe. Amíg Anyu élt, addig nem történtek ilyenek, hiszen Anyu mindent kézben tudott tartani ő hordta a nadrágot nem pedig apa, és egy így volt jó. Elvégre ki örülne annak, ha család egyik pillanatról a másikra csődbe menne, vagy véletlenül eladnának minket? (Igen, apa észre se venné, ha véletlenül egy ilyen ügybe keveredne…)

Szóval most itt vagyok, tíz perc múlva jelenésem van az oltárnál, és még mindig ezzel a rohadt fátyollal bíbelődik. Nem hiszem, hogy sokan lennénk majd az esküvőn, az én ágamról csak apu, a vőlegény családjáró/barátairól semmit nem tudok. Vagyis pontosan annyit tudok róluk, mint a vőlegényről. Mi lesz ha valami középkorú férfihez adnak hozzá? Vagy mi lesz, ha valami vénséghez? Max. bezárkózom egy szobába, és a maradék életemet sóskekszen és málnaszörpön élve töltöm. Ez nem is rossz ötlet!

Ahhh! Mindegy! Idegesen elhajítom a fátylat, minek az. Belebújok a cipőmbe, majd kinyitva az ablakot, kihajolok rajta. Szükségem van egy kis friss levegőre. Nagyot sóhajtok, majd elkezdek visszaszámlálni.

10

9

8

7

6

5

4

3

2

-           - Patrice, kész vagy? – kopog be apu és hallom a hangján, hogy ideges. Becsukom az ablakot, és odatipegek az ajtóhoz. – Annyira gyönyörű vagy! – néz végig rajtam, mikor kinyitom az ajtót.

-           - Hagyjuk ezt apu! – szólok rá, majd belé karolva elindulunk a házasságkötő teremhez.

Nyugodtan megy a ceremónia. Kissé megnyugszom, amikor látom, hogy egy nem olyan idős faszi áll ott, aki ha mondhatni egész jóképű is. De valami nincs rendben vele, érzem.  Már csak azért is, hiszen ne mondja nekem senki, hogy egy fiatal, jóképű varázsló csak kényszerből tud megházasodni. … Valami itt nagyon sántít. Elmondom az „igent” majd gyors csókmegejtés.

Nem tartunk nagy ünneplést, utána szinte mindenki el is megy, csak mi a férjemmel megyünk közösen az én új otthonomba. Apa könnyes búcsút vesz, majd elindulunk. Besegít a kocsiba, de nem igazán beszélünk egymással. Unottan nézek ki az ablakon.  Nincs messze a ház, majd kiszállva a kocsiból és belépve a bejárati ajtón, ránézek.

-           - Merre találom a szobámat? – nézek fel rá. Szeretnék már fürdeni és aludni, ráadásul a cipő szétszedte a lábam.

-           - A szobánk az emeleten – mondja rám sem pillantva.

-           - Nem érted. Hol van az ÉN szobám – nyomom meg nyomatékosan.



Szerkesztve Izumo-san által @ 2014. 07. 20. 13:19:54


Teresa-san2010. 06. 23. 15:59:08#5676
Karakter: Asher (Astaroth-nak)



Na végre esteledik vámpír, vagyok, nem szeretem a napsütést. De nem sokan foglalkoznak ezzel már kora reggel is, zaklattak igaz az a postásom volt igen már csak volt, reggeliztem belőle egy kicsit. Kicsit még sajnálom is, hogy megöltem de, nem tehettem mást reggel frusztrált, vagyok nem aludtam ki magam. Na de most már nem reggel van, hanem napnyugta és a bárba kell mennem, hátha akad valami fincsi falat, mint tegnap is. Oh, mielőtt elfelejteném enni, adok a félszemű macskámnak Rizottónak.

-         Majd hajnalban jövök aztán semmi csajozás!- lépek ki az ajtón és a garázs felé veszem az irányt.

Legújabb szerzeményembe ülök egy csodás fekete BMW Cabrioba. Szeretem a kocsikat meg is, látszik, van tizenkettő belőle. Húsz perc múlva megérkezem a bárba, mint mindig most is kiakasztom, hogy „Embereknek belépni tilos” de szerintem ma is lesz egy kis akció. Tegnap is volt de sikerült eltusolni ez eltűnt áldozatokat, hehe. Nos mindegy a tegnap az már elmúlt a mával törődjünk. Még be sem lépve az irodába megállít az egyik vérfarkasom.

-         Igen Stephen?- kérdem nyugodtan

-         A rendőrség itt járt ma Asher.- szólal meg halkan

-         Mit akartak? Sikerült eltusolni?

-         A tegnapi emberek közt volt egy politikus és őt keresték. Igen nagyjából azt hiszik elment valahová a titkárnőjével.- darálja

-         Huh.. Akkor jó kösz Stephen!- megyek be az irodába, hogy elintézem a papírmunkát és a telefonhívásokat.

 

Amint elintézem a dolgaimat, kimegyek és meglátok valakit, a piás pultnál van, én meg odalépek hozzá. Mosolyogva ülök le mellé én, mindig mosolyogok, mintha be lennék tépve, de nem érdekes.

-         Mi vagy?- kérdezem minden átmenet nélkül, ő pedig perverz vigyorra húzza a száját.- Ugye nem vagy ember?

-         Na bazd meg, úgy nézek én ki mint egy ember? – mutat végig vérben ázó ruháján, és vöröses színű karmain

-         Nem…persze, hogy nem… - dadogom ijedten, na mi a fasz lelet engem sosem rezeltem még be, elmosolyodik már nem olyan ijesztően.

-         Angyal vagyok, de nem a tollas fajtából- vesz a szájába egy cigit nekem is rákéne gyújtanom. Öngyújtót sem vesz elő puszta gondolattal, gyújtja meg elképedve figyelem az istenit. Rám fújja a füstöt, és köhögni kezdek.

-         Nem hiszel nekem? – vigyorog tovább, mire már nem válaszolok.

Szárnyait egy gyors mozdulattal kinöveszti így elszakad az inge néhány helyen. A többiek is döbbenve figyelik minden mozdulatát, eltünteti a szárnyait, és végül mindenki abbahagyja a bunkóbámulást.

- Mi a neved? – fordul vissza a hozám, mire  nyugalmat erőltetek magamra, és újra felöltöm kedves mosolyomat huh.

- Asher Rose vagyok, a bár tulajdonosa. – cincogom egész halkan Asher szedd össze magad!

- Örülök. Én Astaroth vagyok… vezetéknevem meg nincs.- mondja valami kedvesebb mosollyal.

 

-         És mit keresel erre felé, nem sokan láttunk angyalokat főleg nem itt.

 

-         Téged cicám- búgja a fülembe mire összerándulok.

 

-         E…engem?-nézek rá ijedten, csak nem akar megbaszni?

 

-         Most mit vagy úgy oda te vagy a legjobb falat innen!-leheli a fülembe

 

Istenem vagyis Sátánom most mit csináljak igazán csábító ajánlatott tett de nem akarom magam ilyen könnyen adni. Nyelek egyet és megfogom az alkarját majd az irodámba húzom, inkább megadom magam…. Ahogy becsukódik az ajtó  a falnak szorít… Alig kapok levegőt…


1. 2. <<3.oldal>> 4.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).