- A hölgy orákulum volt, azért kerestem fel, hogy tudjam, hogy ha bajt hozol a fejemre. – Kicsit el kellett gondolkodnom mit is jelent az a szó, de végül oldalra biccentettem a fejem. Még hogy én? Bajt?...
- Igazán? – kérdeztem kimérten.
- Igazán.
- És mi az, hogy te szeretsz engem? – Már kimondani is elég megerõltetõ volt ezeket a szavakat, hát még belegondolni. Démon még sosem szeretett engem, nem akartam, hogy õ legyen az, akirõl ezt elmondhatnám a késõbbiekben. Túl gonosz ehhez. És egy ringyó.
- Ne vedd komolyan, azt is mondta, hogy veszélyben van az életed, és nem volt igaz. – Veszély? Éppen egy kávét készültem meginni. Lehet a cukor túladagolásra akarta figyelmeztetni a szerencsétlent. Azért kíváncsi lettem volna mit is értett ezalatt a hölgy pontosan. Szerelem és veszély. Lehet, a kettõ együtt jár, pláne ha rólunk van szó akkor inkább a szadizás a megfelelõ szó.
- Szóval jöttél megmenteni az életem? – kérdeztem fennhangon, hátha eltaláltam a lényeget. Nem volt az a hõs lovagtípus, de akkor mi másért jött volna el értem? Ha meghalok valaki vagy valami más által akkor neki jó lesz igaz? Nekem kevésbé. Értetlenkedve ráztam meg a fejem és megpróbáltam nem elnevetni magam, amikor eldõlt. Egy Pff hang hagyta el a számat, de még a vigyort is sikerült elfojtanom. Úgy tettem, mintha ezzel megsértett volna.
- Itt maradsz, ugye nálam erre a hónapra? Nem hiányoznál, de nem akarok még több bajt, csak túl akarok ezen esni. – mi a francot vár tõlem? Hogy majd pitizek amikor õ csettint? Nem vagyok a háziállata, sem pedig a játékszere. Saját gondolataim, érzéseim és szükségleteim is vannak. Amúgy meg utálok itt lenni vele.
- Semmiképpen. – vágtam rá komor arccal.
- Kapsz egy randit Nickkel.
- Meggondolom. – próbáltam elrejteni az izgatottságomat. Ezzel csak megzsarolt. Ettõl függetlenül lelépnék a sráccal kettesben. Tetszetõs volt, de valamit furcsállottam benne.
Mintha csak a gondolt hívta volna elõ, egyszer csak ott termett. Kezdetben tiltakozott az ötlet ellen, én csak csöndben álltam mellettük és nem szóltam semmit. Ez az, gyõzd meg. Amikor bólintott, hátat fordítottam nekik és ököllel csaptam a tenyerembe örömömben. Annyira lelkes volt, mintha a fogát húznák, de belement. Leléphetek innen, és ami még jobb, nem egyedül.

***

Besurrantam a szobámba ruhát váltani. Nem volt túl rosszra csábító, de határozottan csinos. Meg sem vártam a pórul járt srác reakcióját, belékaroltam. Inteni sem volt kedvem a ringyókámnak, minél hamarabb kiérünk a fennhatósága alól, annál jobb.
Amikor kiértünk az utcából elengedtem. Még az sem érdekelte, hogy magam után húztam mint valami játék babát. Most csak én nem érdeklem, vagy úgy összességében semmi nem érdekli? Nem tudtam megfejteni mi lehet vele, kifejezetten idegesített. Próbáltam nem mutatni mennyire koncentrálok. Kicsit elõttem haladt, pislogás nélkül a tarkójára meredtem. Mindez hiábavaló volt, nem láttam a fejébe. Annyira elfojtották ezt a képességemet, hogy egy nyamvadt foszlányt nem kaptam el. Bántam, hogy démon lett belõle, ha még ember lenne, már rég megcsapoltam volna egy picit. Úgy indult el egy NetCafé felé, hogy hátra sem nézett. Gondolom a wifi jobban vonzotta, mint én… Ezt nem értettem benne egyrészt. Ennyire képesek voltak kiíratni belõle az emberséget? Elvégre az összes ember pasi bukott rám, akivel eddig dolgom volt. Nem tudtam, õ miben különbözik az eddigiektõl. Kérdezni sem akartam, fõleg nem tõle. A büszkeségem ott esne latba az utolsó cseppig.
Leült, méghozzá egy olyan asztalhoz, amihez én is hozzáfértem. Már elõ is vette a telefonját.
- Ennyire függõ vagy? – támasztottam a kézfejemre az államat, amikor fölkönyököltem az asztalra. A tekintetem rajta csüngött, még ha nem is szentelte nekem a teljes figyelmet.
- Nem függõség, én ezt szeretem csinálni. – vont vállat. Szerencsére nem beszólásnak vette. Azt hittem egy kiborult kockát kapok majd, erre viszonylag normálisan reagált. Csak éppen ezt is a képernyõnek mondta.
A pincértõl én fagyit kértem, õ meg pár pillanatig csak bámult az arcába, majd egy egyszerû kávét rendelt. Meglepetésemre utána fordult. Megköszörültem a torkomat, hogy rám figyeljen.
- Majd kapok belõle? – mosolyodtam el.
- Nem, de kérhetsz magadnak. – fasza. Úgy éreztem ez nem az én napom. Vagy nem az én srácom? Kizárt.
- Kösz, asszem megvagyok. – sóhajtottam és úgy döntöttem itt már nem szólok hozzá többet.
Fájdalmas fejjel kanalaztam az édességet. Meg sem vártam, hogy olvadjon kicsit, úgy lapátoltam befelé, mintha kényszerítetek volna rá. Frusztrált ez a hely. Voltak ugyanis olyanok, akik a pocsék randimat látva fölajánlották, hogy a faszkalap helyett elvisznek egy körre. Csak egy fintorral válaszoltam nekik. Mr. Kocka szerintem észre sem vette, vagy nem érdekelte. Végül nem adtam meg neki a kellõ komfortzónát.
- Gyere, menjünk el innen. – ragadtam meg a karját és húzni kezdtem. Meglepetésemre mindkettõnkét kifizette. Erre a lovagias cselekedetre elengedtem, mintha egy jó kiskutyát dicsértem volna meg.
- Sétáljunk. – böktem a park bejárata felé. Meg kell próbálnom nem fölfalni az összes erre járó lelket, hogy a csalódottságomat enyhítsem. Kicsit sem érdekeltem, az sem zavarta volna, ha lelépek. De én nem hagyhattam ezt csak úgy annyiban.
- Szeretsz démon lenni?
- Jobb mint embernek, de még furcsa. – tette zsebre a telefonját, aminek kifejezetten örültem. Azt hittem velem beszélget majd, ehelyett a haját kezdte el igazgatni, erre kellett a két kéz.
- A képességeidet ki tudod már használni? – nem ártana tudni, hogy belelát-e a fejembe.
- Egyelõre csak a változást érzékeltem, na meg a gyorsaságot. – halkan sóhajtottam.
Úgy tûnt csak én kezdeményezek beszélgetést, ezért egy ideig csöndben sétáltunk egymás mellett, céltalanul.
- A ringyó a legjobb haverod? – elõször furcsállva a kifejezést felém fordult, de hirtelen esett le neki kirõl is beszélek.
- Igen, a legjobb. – erõsített meg, semmilyen plusz infót elejtve. Többet szerettem volna tudni kettejükrõl és annak a nyominak a gyenge pontjairól. Legalább tudnék valamit fölhasználni ellene.
- Mindig ilyen kegyetlen és érzéketlen? – fintorogtam.
- Az lenne?
- De még mennyire. – a szemei egy pillanatra meglepettséget tükröztek. Biztos nem volt ideje tanulmányozni a haverját, amikor más is ott van.
- Elmegyünk moziba? – kérdeztem, amikor megláttam valaki kezében egy papírdobozos pattogatott kukoricát. A sötét néha akkor is jól jön, ha kitûnõen látsz benne. Nem is válaszolt, csak megvonta a vállát. Megragadtam a csuklóját és ismét húzni kezdtem. Kicsit sem érdekelte mihez kezdek vele, de láttam rajta, hogy nem tetszett neki, amikor hozzáértem. Ennek ellenére nem vettem le róla a kezem, így legalább egy picit közelebb éreztem magamhoz. Lehet a felém áradó nemtetszés hullámai keltették az érzést.
- Melyik legyen? – valami Pacman filmre bökött rá, én csak pislogtam.
- Legyen. – feleltem vidáman. Vérbeli játékos, bármirõl is legyen szó. Viszont nem beszélt róla semmit. Lehet ez is csak elterelés volt, hogy ne velem kelljen foglalkoznia?
A teremben már sötét volt és a film is ment vagy fél órája. Annyira untam, hogy szinte fájdalommal töltött el. Egy óvatlan pillanatában a vállára hajtottam a fejem. Próbált elhúzódni, de fölmordultam, mire mindenki felénk nézett. Megfagyott a mozdulat közben, én pedig gúnyosan rámosolyogtam az elõttünk ülõ lányra. Szegény Nick szenvedhetett, de én pont ezt élveztem. Nem a szenvedését, hanem a fejem helyét. Kezdett hamar kényelmetlen lenni a dolog, mivel õ nem akart rásegíteni arra, hogy kényelmes legyen. Fölültem és unatkozva vártam, hogy vége legyen a filmnek.
- Éhes vagyok. – jelentettem ki, amikor elhagytuk a mozi épületét.
- Alig hámor órája, hogy fagyiztál. – jegyezte meg, de én csak legyintettem.
- Lelkekre gondoltam. Emberi lelkekre. – most kifejezetten meglepettnek látszott.
- Még nem ettél egyet sem?
- Nem. Miért, talán finom?
- Ohó, barátocskám jó helyre jöttél tanulni. – mosolyodtam el ijesztõen, minden tûhegyes fogam megvillant.
Elõször elhadartam neki, mire is értettem ezt az egészet. Hogy szükségünk van rá néha, bla, bla, blaa. Aztán kerestem a szememmel egész szép küllemû lányt. Elkaptam a torkát és berángattam a sikátorban, ahol Nick rám várt. Kiszívtam a lelkének az elejét, a többit meghagytam neki. A kábán lógó test után ugyan nem nyúlt, de óvatosan az ujja köré csavarta a szabadulni vágyó lelket. Belekóstolt, de odakint észrevett egy srácot.
- Õt. – csak ennyit mondott, gondolkodás nélkül levadásztam neki. Büszkén néztem a tanítványomra, ahogy élvezte a lélek elvételét. A lány maradékát is letûntette, csettintettem, mire csak por maradt a kajánk után.
- Ne vidd túlzásba azért. – legyintettem, amikor a tekintete ismét vándorolni kezdett.
- Ott. Látod? Kapd el egyedül. – láttam el néhány instrukcióval a késõbbiekben, majd el is tûnt. Gond nélkül hajtotta végre a feladatot, de kisebb föltûnést keltett a sötét ellenére. A bámészkodókat fölfaltam majd gyorsan arrébb pucoltunk.
- Mehetünk vissza? – én csak fintorogtam a kérdésre. Minek siet? Merül a mobilja?
- Én még nem akarok. – kezdtem el makacskodni, mire el is tûnt. Annyit se mondott, hogy fapapucs.

A randi egész elviselhetõ volt, de jobbra számítottam. Hát tényleg nem érdeklem õt… Most jött az én köröm, amikor egyedül lehettem és csábíthattam a férfiakat. Legyen az kicsit fiatalabb, mint én, vagy pár évvel idõsebb. Élveztem, hogy végre valakinek kell a társaságom és falja az összes szavamat. Abba sem hagytam a fecsegést, már hárman is voltak velem. A kezükben egy-egy koktél volt, kifogtam egy baráti társaságot. Elidõztem velük, majd a táncparketten végeztem velük egyesével. A lelkük kicsit alkoholos volt, amikor a végén már sorra ittak mindent. Ennek ellenére ízletesnek bizonyultak.

***

Amikor már kiszórakoztam magam, nyúlcipõt húztam és megpróbáltam nem berontani a házba, mintha teljesen idõben lettem volna, meg sem próbáltam sietni vissza. Dehogy is…
Úgy lépkedtem a fapadló, hogy egy deszka sem reccsent meg alattam. Ennek ellenére nem úgy lopóztam, mint a rajzfilmekben. A nappali felé tartottam, hogy áradozzak a hímringyónak, hogy mire tanítottam a haverját, amikor megláttam õket.
Huhúúú, huhuhuhúúú… Ez most annyira meglepett, hogy hirtelen reagálni sem tudtam.
- Ez kicsit több volt, mint egy csók. – annyira kiérzõdött a hangjából az idegesség, hogy tudtam, megzavartam valamit. Amikor becsukták az ajtót kitört belõlem a nevetés. De még mennyire. Örültem neki, hogy nem hallották, mert a vége már hisztérikusan röhögõ, fetrengõ démon lettem. Szinte fájt, hogy ennyire vidám voltam. Nem azon vidámkodtam, hogy mik õk, hanem azon, hogy nem jöttem rá.
- Tévedett az öregasszony, de még mennyire. – sóhajtottam megkönnyebbülten és a saját lakrészem felé vettem az irányt.

***

Másnap reggel a konyha felé vettem az irányt, amikor trappoló léptekkel Nick suhant el elõttem. Utána indultam volna, de meghallottam a hímringyó morgását. Vajon mi történt kettejük között éjjel, a hangszigetelt szobában? Érdekes. Hihi. És én még ezen törtem magam, hogy Nicknek nem kellek.
- Ez komoly? Tényleg meleg vagy? – kérdeztem azonnal letámadva. – Miért nem mondtad? Hú, még sosem ismertem igazi meleget. Milyen? Tényleg a fiúkra izgulsz és olyan mintha lányokat hajtanál? Ésés szereted a buzi jelzõt? Egyszer bemutatsz egy másiknak is, aki nem Nick? Nem is tudtam róla. Olyan bulis. – kuncogtam és be sem állt a szám.
- Én. Nem. Vagyok. Meleg. – tagolta lassan a szavakat, hogy biztosan eljussanak az agyamig.
- Hazudsz. Ne rejtegesd, már láttam mit mûveltetek. Éjszaka szexeltetek? – pislogtam kíváncsian.
- Dehogy is.
- Nagyon tiltakozol, szóval biztos. – nevetgéltem körülötte járkálva, mintha a prédámat szemezgetném.
- Nina, hagyd abba. – nem hatott meg, már annyira belejöttem.
- Ez a démonoknál amúgy megengedett? Húú, Lucifer mit fog szólni, ha ez kiderül a fiáról. – füttyentettem, de láttam rajta, hogy kezd mérgesedni.
- Most mi van? Ezek tények. – tártam szét a karjaimat.
- Mondtam már, hogy nekem ehhez semmi közöm. – tiltakozott ingerülten.
- Pedig nagyon úgy tûnt. – dühösen fújt egyet.
Meg sem vártam mit készül majd erre reagálni. Közelebb léptem hozzá és durván megcsókoltam.
- Ringyó. Én mindenkinek kellek, szóval meleg vagy. – paskoltam meg a két vállát, amikor elhátráltam, szinte szánakozó fejet vágva hozzá. Mindjárt elröhögöm magam, rontaná az imidzsem. Faképnél hagytam. Le akartam öblíteni azt a pontját a számnak amivel hozzáértem. A tej mindenre jó, szóval ma azt választottam az Oreom mellé. A konyhapulton találtam meg a megfelelõ helyet. Fölpattantam és a lábaimat himbálva kezdtem el reggelizni. Az Oreot és a tejet számtalanszor csókolnám vele ellentétben. Akaratlanul is grimaszoltam. Most biztosan sír a szobájában.
Nickben ezek után már nem kételkedtem. Vagy bi, vagy meleg. Nem, õ határozottan homokos. Ahogy a pincérre nézett… Na meg az áldozatok…. Gondolhattam volna. A szememet forgattam a saját bénaságomra, amikor rendet raktam magam után. Igen, a kukába (na jó, mellé) dobtam a szemetet. Még az elõzõ gondolatmenetrõl jutott eszembe, hogy el se mondtam neki, mire tanítottam a haverját.
- Hé, ringyó. – nyitottam be a szobájába. Biztos annyira zokog, hogy elfelejtette rácsukni, résnyire nyitva volt.
- Képzeld el, megtanítottam Nicket vadászni. Elmondtam, hogy kell, mennyit kell. Annyira büszke vagyok rá, már igazi démon, egyet egyedül kapott el! Fejlõdõképes, határozottan az. Most már igazi démonná vált. Mondjuk nekem ez még a tizenes éveim elõtt összejött, de õ még csak kóstolgatja a mi életünket. Rémelem olyan lesz, mint én. – sóhajtottam. Be sem állt a szám, ismét. Most jutott eszembe, hogy figyelt egyáltalán? Az ablakon nézett ki, nekem féloldalasan állt. Lehunyta a szemeit és a fejét csóválta.

Amint fölhagytam a gondolattal, hogy szétrobbantom az egész bányát, talpra álltam és emberi tempóban közeledtem a város felé. Úgy néztem ki, mint akit bezártak a föld alá, majd rárobbantották a kamrát. Csapzott voltam, néhol kormos. A ruhán szakadt volt és közel sem látszott pirosnak, na meg a cipõimet útközben elhagytam. Örültem, hogy az arcomat nem látom. Végigtapogattam és úgy véltem elég ép ahhoz, hogy emberek közé menjek. Fájt a seb a lábamon, amit még a Hímringyó okozott, de megpróbáltam nem sántítani.
Lassan haladtam, volt idõm átgondolni a dolgokat. Hatalmas pusztítást vittem véghez ismét, de nem haltak meg olyan sokat, ráadásul lelkeket sem nyeltem el fenekestül. Viszonylag feledhetõ bûn a többihez képest. Elõször is hazamegyek a lakásomra és lezuhanyozok. Bár egy forró fürdõnek jobban örültem volna; nem volt kádam. Ezután jöhet egy kis vásárolgatás, elvégre az összes ruhám abban a házban van, ahol õ is. Szóval nagy ívben elkerülöm majd. Kihúzom pár napig a dugipénzembõl az biztos, de emellett nem ártana dolgozni. A hûtõm is üres, nem ehetek otthon. Az utam hátralevõ részében fölösleges dolgokon gondolkodtam, addig is tereltem a figyelmemet a veszteségrõl. Mi van, ha rózsaszín lélek lett volna? Biztosan kinyírom a ringyót…
A saját lakásomba toppanva szinte idegennek éreztem magam. Minden ott volt ahol hagytam, még is furcsa érzés járt át. Senki sem járt itt a szagok alapján, a hímringyót kivéve. Átkullogtam a konyhába, bár tudtam, hogy a hûzõ üresen áll. Akárhányszor csuktam vissza és nyitottam ki a fémes felszínû ajtót, odabent csak a lámpa villant minduntalan. Semmi más nem került bele. Fura szaga volt, pedig én romlott kaját nem hagytam itt. Talán valaki volt itt és kidobta azt amit meghagytam? Már arra sem emlékszek mit ettem itthon utoljára. Bánatosan léptem be a hálóba. Olyan üresen pangtak a szekrények, hogy az már fájt. Szép volt az ideiglenes szobám amott, mégis ez volt számomra az otthonos. Kicsit kupis, feje tetejére állt, de megvan a saját bája. Fölhúztam a sötétítõt és kilöktem a nehéz keretes ablakot, friss levegõ reményében. Már esteledett, jobb lesz ha mielõbb kipihenem magam. Sokat tomboltam ott magamban, de jót tett. Kevésbé éreztem magam agresszívnak. Nem robbantam volna bármelyik pillanatban, szinte lenyugodtam. A ruháimat a sarokba dobáltam és anyaszült meztelen lambadáztam a fürdõ felé. Elhaladtam az ablakok mellett (ami egyébként föl sem tûnt), odalentrõl füttyentés harsant, pár fiatal srác leskelõdött. Kacsintottam és mosolyogva ellibbentem az ablaktól. Még így, szétziláltan is tetszhetek valakinek. Sõt, ide a többes szám is érvényes, hárman voltak.
Már húsz perce csak folyattam magamra a vizet és nem csináltam semmit. A gondolataim kiszökhettek volna a fejembõl, akkor lazíthattam volna igazán. Ez sajnos nem történt meg. A tusfürdõmért nyúltam és pillanatok alatt elárasztott mindent a cseresznyevirágok illata. Szerettem, a tavaszra emlékeztetett. Nem arra a lucskosra, hanem arra, amikor az összes növény virágot bont és mindenhol finom illat terjeng. Bár nyár volt, az idõjárás nem szokványos módon viselkedett. Szinte tavasz volt, reggel meleg, de estére lehûlt az idõ. Nem bántam, hogy az iskolának vége, de ettõl dolgozni még kell. Szóval ma korán lefekszek, és holnap elmegyek a könyvesboltba. Legalább olvashatok kicsit.
A hajamat egy törölközõbe csavartam, úgy öltöztem pizsamába. Sóhajtva ültem ki az ablakkeretemre, az utca nyüzsgését bámulva. A belváros szélén laktam, elláttam egészen a gigászian magas épületekig. Az ablakom ugyan a szomszéd építményre nézett, egy részen láttam az utcát. Ezeknek a lakóházaknak az alsó szintjén boltok mûködtek. Zöldséges, vegyesbolt, virágüzlet, varroda meg ilyenek. Ez a két épület egy parkkal rendelkezett a háta mögött, szinte összeépülve a természettel, ami nemsokára félbeszakadt. Ott volt az uszoda és további lakóházak. Meghitten bámultam a szokványos látványt, szinte örültem, hogy nem a tengerpartot kémlelem, amint sötétedik. A sós levegõ illata és a folyamatos szellõk ide is beköszönhettek volna, csak ennyi a jó benne. Na meg a hullámzás hangja. Amikor jön a dagály… Igazi altatózene.
Éjszakára is nyitva hagytam az ablakot, szerettem hallgatózni. Bár ezt csukott állapotában is megtehettem volna, így sokkal emberibben hatott rám ez az érzés. Nem szerettem volna, ha elveszteném az erõmet, de örülnék annak, ha kevésbé lennék démon. A testem tökéletes volt, (túlságosan is) ezt szerettem. Azt viszont nem, hogy a szó szerint lobbanékony természetem, szinte megállíthatatlan és a vérem sem túl jó szagú. És a lelkek imádata. Az egyik gyengepontom. A legrosszabb még is az volt, hogy bár ízig-vérig démon vagyok, mégis kizártak a saját világomból. Bosszantott, de szerettem a fönti életet is. Létrehozhatnának egy köztes világot is, oda talán még illenék. Ezekkel a nem túl vidám gondolatokkal hajtottam a fejemet a párnámra. A hajam vizes tincsekben lógott, hûtött egy kicsit. A kezembe vettem néhány fekete hajszálat és figyeltem mennyire csillognak a sötétben akkor is, ha kevesen vannak. Fáradtan pislogtam az ismerõs falra, a hosszú szekrénysorra. Könnyen elaludtam, de reggel szinte fölriadtam.

Elsõ utam a közeli plázába vezetett. Gyalog mentem, nem volt kedvem elkapni egy gyors, városbéli buszt. A tegnapi szakadt ruhámat még elõzõ nap kimostam, talán elfogadhatóbban néztem ki, hogy magam is megtépkedtem a piros anyagot, most szándékosan. Néhányan utánam fordultak, lehet kicsit rövid lett. Mihamarabb öltözködni akartam, a legközelebbi ruhabolt meg is lette, a háromemeletes üvegfalú plázában. Csak pár napi öltözetet vettem, gyorsan beugrottam egy kifõzdébe, kínait enni. Szerettem a keleti ételeket, mert annyira különböztek az ittlévõktõl. Édes-savanyút kértem, ami pillanatok alatt a gyomromban pihent tovább. Visszafelé vettem magamnak egy fagyit, úgy indultam el a munkahelyemre. Hozzászoktak, hogy folyton-folyvást eltûnök, viszont a fõnök is démon volt, sosem szóltak érte. Szerettem volna emberek között, felsõbbrendû lényként mozogni, még is egyszerûbb volt így, nem kellett magyarázkodnom.
A könyvesbolt a régi bájával fogadott, igazi vintage. A régi és az új borítók és lapok illata keveredett a levegõben, és egy kis café latte. Az egyik alkalmazott, Blair, széles mosollyal fogadott. Egy kis bájcsevej után örömmel fogadta a hírt, hogy föl szeretném váltani a mai napra, meg a holnapira is. Akkor már teljes munkaidõben süröghetek, foroghatok itt bent kedvemre. Amint egyedül voltam, a polcokhoz röppentem és a legújabb példányok közül kettõt is magammal vittem a pultba. Lassan olvastam, emberi tempóban. Így élvezni is tudtam az olvasmányt, nem csak tényekként fölfogni azt, ami benne van. A forgalom elég lapos volt, mint mindig. A közeli pláza hatalmas boltjai jobban vonzották az embereket, mint ez az eldugott, de annál hangulatosabb hely. Mondtam és a fõnöknek, hogy nyissuk egybe a szomszédos kávéházzal, õ mindig csak ellenkezett. Nem szerette az ötletet, hogy néhány könyvbõl plusz példányokat is tarthatnánk, amikbe itt bele lehetne olvasni egy kávé, vagy süti mellett.
Az ebédidõmet a pékség kinti padján töltöttem néhány briós társaságában. Imádtam a cukrozott madárkát, lassan nyammogtam rajtuk. Néhányan leültek mellém szabadkozva, hogy a többi hely foglalt. Mindegyik szomszédom hímnemû volt. Kezdett gyanússá válni a dolog, ezért sétálgatva ettem meg a maradékot. Gyorsabban telt el a szünetem, mint szerettem volna, de visszamentem olvasni. Szokás szerint, záráskor jelent meg a fõnök, fölmérni a terepet. Gyorsan levettem a lábamat az asztalról, a szemüvegemet (amit egyébként dísznek hordtam a fejemen ilyenkor) gyorsan a táskámba hajítottam, mintha ma még egy olvasnivaló könyv sem lett volna a kezemben.
- Szervusz, rég látott molyocskám. – viccelõdött, mert pontosan tudhatta, mit kontárkodtam itt az elõbb fölpakolt praclikkal.
- Hali Ev. – Evelyn csak megvonta a vállát, amikor fölajánlottam, hogy számoljunk el.
- Csak négyet vittek ma. – nyomtam el egy ásítást. A matekozást sosem kedvelem, szerencsére most megúsztam.
- Mi a helyzet veled? Látom elkaptak. – vette halkabbra a hangját, majd az állával a combom felé biccentett, amit a rövidnadrágom szára csak félig-meddig takart; a fehér kötés szinte világított a félhomályban. Horkantam egyet és dühös szemeket villantottam rá. Egybõl leesett neki, hogy nem szeretném az orrára kötni, miként gyõztek le. És, hogy ki.
A továbbiakban is halkan, démonos dolgokról cseverésztünk, és mint megtudtam, õ sem ehetett még rózsaszín lelket.
- Nehéz fölnevelni egy olyat. Vagy még nehezebb találni. – jelentette ki bölcsen.
- De nem lehetetlen. – tettem hozzá szinte bánatosan. – Hazamegyek, kezdek lefáradni. – szedtem a holmiijaimat a táskámba. Ev csak bólintott és jó éjt kívánt.
Odahaza egy villámgyors zuhany után már ágyban voltam, egy könyvvel az ölemben. Itthon nem volt olvasatlan példányom, ezért elhoztam egyet a boltból. Holnap úgyis visszakerül majd a polcra. Izgalmas történet volt, de két óra sem kellett ahhoz, hogy letegyem magam mellé és keresztbe az ágyon, hason elterülve nyomjon el az álom.

***

A következõ napom is hasonlóképpen telt, csak most reggel kilencre estem be a boltba. A könyv ott pihent a pulton, még nem raktam vissza a polcra, nem végeztem vele. A reggeli forgalom különösen nagy volt, mindenki délelõtt, a hõség beálltát megelõzve látogatott el ide, a betonrengetegbe. Az ebédszünetemet most a kávézóban töltöttem, nem a péksütik mellett. Egyedül ültem a hatalmas üveg mellett, egy hatalmas üvegpohárban latte gõzölgött elõttem; még hozzá sem nyúltam. Pislogás nélkül figyeltem az utcai népet és az életet. Áldozatra vártam, hátha valaki betéved ide mellém a nézésem hatására. Volt, aki megrémült tõlem, mire fintorba rándult az orrom. A kiscsaj megláthatta a valódi énem, mert úgy kapaszkodott az anyja pulóverének az ujjába, mintha az élete függött volna tõle. Kölykök…
Éppen kinéztem magamnak egy magas, izmosabb féle srácot, amikor minden figyelmeztetõ jel nélkül, hímringyó jelent meg elõttem. Az arcom elé emeltem a kávét és nagyot kortyoltam belõle.
- Elfoglalt vagyok. – feleltem flegmán, a még föl sem tett kérdésre, miszerint „mi a fenét mûveltem már megint”. Azonban megragadta a karomat és határozottan fölrántott a székrõl. Odabent még nem volt túl durva, gondolom azt a látszatot akarta kelteni, hogy nem akart kicsinálni. Amikor már kint voltunk, erõsen rángatni kezdtem a kezemet. A szorításán meg sem próbált lazítani.
- Azonnal eressz el! – ellentmondást nem tûrõ hangom határozottan és mélyen csengett.
- Nem áll szándékomban. Elõször is, most velem jössz, ha tetszik, ha nem. A te életed az enyémre is kihat jelenleg. Másodszor, Ethant meg kellett ölnöm, így cserébe csak három hónapig kell veled szenvednem, nem tudtam, hogy hogy érzel iránta.
- Tessék? – ráncoltam a szemöldököm. Majdnem hasra estem amikor megálltam gondolkodni egy pillanatra, fejben.
- Utállak, eressz már el. – le akartam ülni, de rájöttem, hogy az aszfaltsömör sem mutat rajtam majd túl szépen.
- Mégis hova viszel? – kezdtem el ütni a vállát, majd egyszer tarkón is vágtam, de a nézése megfagyasztott. Földöntúlit mordult, mire csak kicsit rángattam magam és viszonylag mellette haladtam.

***

Egy ismeretlen házhoz vezetett. Egész úton kussba maradt, akármit kérdeztem tõle. Egy idõ után föladtam, kiderült, csak az utolsó öt percben. Nick, a jóképû haver odakint ült egy padon, a telefonját nyomogatta. Odaintettem neki, mire csak biccentett, de elindultam felé, meg is feledkezve arról, hogy valaki túl erõsen tart. Csaknem hanyatt vágódtam. Dühösen villant a szemem a fogva tartóm felé, de mindez átcsapott érdeklõdésbe, amikor megláttam az idõs nõt. Mi a francot csinálunk itt? Remélem nem indulatkezelési tréning, mert akkor kiakadok és lesz mit tréningezni…
Bentrõl gyerekhangok szûrõdtek ki, összerezzentem, mint egy megzavart macska. Nem szerettem õket, a kölykök egytõl egyig utáltak érte cserébe. Utáltam, amikor a szemembe néztek és tudtam, hogy látják a valódi énemet, átlátnak rajtam. Megborzongtam az emlékképekre, arra a párra, amikor közel érintkeztem fiatal gyerekekkel. Gyorsan hessegettem el a gondolatokat a fejembõl, föl sem tûnt, hogy egy másik helyiségben vagyunk már, a ház közepén. Hellyel kínáltak, mire örömmel téptem ki magamat a ringyó szorításából. Grimaszoltam neki egy sort majd leültem, igyekeztem megtudni, mit keresek én itt.
- Azt mondtad veszélyben van az élete! – a mellettem ülõ félõrült hangon szólalt meg, vádlón nézett az asszonyra. Ezek szerint volt egy kis megbeszélésük, mielõtt én idekerültem volna. Böködtem a ringyó oldalát, de rám sem hederített. Ha nem a nõ, akkor õ köteles lesz elmondani nekem mi történik itt.
- Azt mondtam, amit hallanod kellett. – felelte kimérten, és ijesztõen magabiztosan az idõs beszélgetõpartnerünk. Szóval mégiscsak lelkizünk?
- Óh, szóval jöttél, hogy megments? Mekkora poén lenne már, ha belém szeretne a Hímringyó! – röhögtem ki a kis nyomit. Biztosan földobtam a hangulatot, bár a hölgy mosolya inkább az idegeimet borzolta. Olyan volt, mintha elõre tudna mindent. Titokzatosan közelebb hajolt és csak rám figyelt. Én is így tettem, egy picit felé hajoltam. Örömmel, gúnyos vigyort villantottam Pici Luciferre, amikor õt kizártuk a beszélgetésbõl. Persze csak fizikailag, úgy is hallani fogja.
- Nem szeret. Még. – súgta. MI?! Az utolsó szócska összezavart. Nem értettem mi itt az összefüggés. Értetlenkedésemet maga az emlegetett zavarta meg. Morcos képpel fordultam felé, az ujjaimat ropogtattam tehetetlenségemben.
- Nina, ne képzelj magadról túl sokat, magam miatt mentem, már elmagyaráztam. És nincs az az Isten, hogy egy ilyen izébe, mint te beleszeressek.
- Hé… - kezdjük ott, hogy egy fajból származunk és rohadtul ugyanazok vagyunk fizikailag. – Na te nekem ne…
- Egyelõre csak menjünk haza. – köpött bele a levesembe. Még csak le sem szidhatom ezek után? Éppen beszólt. Dühösen markoltam meg a szék alját kétoldalt.
- Nem. – vágtam rá makrancosan, mint egy kezelhetetlen agresszív állatka.
- Hagyd abba a gyerekeskedést és indulás. – próbált rám hatni a tekintetével, de én csak összehúztam a szemeimet. Gyerekes? Most már kiöltöttem a nyelvemet rá. Ráztam a fejem, amikor az asszony kezdett jót szórakozni rajtunk. Ez nem vicces.
- Nem megyek veled sehova te utolsó hímringyó. – szûrtem a fogaim közt, majd összerezzentem, amikor egy gyerek nyitott be minden elõzetes figyelmeztetés nélkül. A kis nyomi kihasználta a helyzetet és a karomat megragadva székestül borított föl. Halkan szitkozódva álltam föl, hátha megõrizhetem még a becsületem maradékát. Udvariasan búcsút intettünk a hölgynek. Amikor az ajtó becsukódott mögöttünk, és a folyosóra kerültünk, agresszívan ugrottam Pici Lucifer elé. Elálltam az útját.
- Ez meg mi volt? – tudakoltam.
- Nem lényeg. – vont vállat, de nem nézett rám. Még is miket beszél? Õ is mindent tudó lesz?
- Mondd. El. – követeltem egyre akaratosabban és még elismételtem párszor, amikor már lege lett belõlem. Nem tudott kikerülni a szûk folyosón. Az egyik kezével a fejem tetejére csapott.
- Ez fáj, te buzi. – csaptam meg a karját. Örülnék neki, ha nem érne hozzám.
- Majd otthon. – lökött félre. Ó, szóval késõbb hallhatok is valamit az itt történtekrõl. Na meg arról, mi a szart akar már megint. Két napot is kibírt nélkülem, két teljes napot. Akkor a többi miért nem mehetne így?
Kiértünk, Nick is csatlakozott hozzánk. Szélesen mosolyogva próbáltam meg beszélgetni vele az izérõl, amit éppen játszott. Miután kaptam egy kis oktató szöveget még az életkedvem is elment. Mivel a ringyóka azt hitte megnyugodtam, kihasználtam az alkalmat és teljes erõmbõl kezdtem el futni. Nem reagált olyan gyorsan, kaptam egy kis elõnyt. Még láttam, hogy Nick közönyösen fölnéz a telefonjából, amikor a másik utánam iramodott. Tovább ment, gondolom a haverja házához. Én haladtam elöl, nem néztem többet hátra. Eljutottam a partig, ahol sajnos az irányváltoztatással nem mentem sokra, csak az erõmmel. Õ cikázni kezdett mögöttem, hol innen, hol onnan jött közelebb.
- Ha, úgy sem érsz utol. – röhögtem ki, hátra pillantva. Ez az egy tized másodperc lett a vesztem. Arccal, egyenesen beleütköztem valamibe. Mégpedig az õ bejárati ajtajának. Hmm, szóval erre ment ki a terelgetõs játék. Ez azért nem rossz, legközelebb én is kipróbálom. Pechjére az ajtóval együtt estem hasra, kitörtem a keretbõl. Az elõszoba közepéig csúsztam, Nick lábai elõtt álltam meg. Fölnéztem rá.
- Megérkeztünk. – mondtam fojtott hangon és föltápászkodtam. Francokat. A kopogtató úgy a nyakamba állt, hogy a körvonalai megmaradtak a bõrömön. Kikerültem a srácot aki csak füttyentett egyet, gondolom a mögöttem álló ringyó arckifejezése miatt.
- Várjunk. Ez itt mi? – fordultam feléjük, számon kértem rajtuk azt, amit tettek.
- Kezdtem belakni a teret, erre visszacsináljátok? – forgattam a szemeimet. Úgy tûnt a ház tulaja már nem bírja az ideghúzást. Dühösen közeledett felém, én azonban sziklaszilárdan álltam.
- Meg ne merd tenni még egyszer. – ütött oda, ahol az általa ejtett seb be volt kötözve. Fölszisszentem, de minden mást magamba zártam. Az arcom szinte meg sem rezdült.
- Most akkor már elmondhatod, mit kerestünk abban a házban és mi volt az az egész beszélgetés. Cserébe, hogy hozzám értél. – léptem vagy hármat hátrább, hogy ne lélegezzen már az arcomba.

Húsz percembe telt kiválasztani mit húzzak föl a ruhatengerbõl. Egy csinos, térdig érõ vörös, könnyed nyári ruhára esett a választásom. Ehhez semleges színû cipõt húztam.
- Remek. – fordultam egyet a tükör elõtt, és örültem, hogy a ringyó nincs a közelben. Ha véletlen benyitna, megint csak a káoszt látná meg körülöttem, nem pedig azt, hogy fontos eseményre készülök.
Belibbentem a hálóm fürdõszobájába és kirúzsoztam a számat, így már igazán vörös voltam. Sosem sminkeltem nekem a természetes démoni arcom megtette a kellõ hatást. De az ajkaim így csábítóbbnak tûntek, remélem Ethan is hasonló véleményen lesz. Elvégre ez az idõszak most rólunk fog szólni. Kettõnkrõl. Valami megtetszett abban a gyerekben. Lehet, hogy a lelke, mert az arca biztosan. Úgy tûnt õ sem ellenkezett. Pedig elviekben barátnõje volt. Volt. Kíváncsi vagyok mennyire viselte meg az eset, mennyit érzékelt belõle, hiszen ha minden igaz eszméletlenné vált mielõtt elkezdõdött a harc. Mintha enyhe aggódást éreztem volna felé, elvégre szükségem van rá. Reméltem nem egy érzelmi roncsot fogok kapni ennyi készülõdés után.
Gondosan fésültem mindig fényes és extra puha hajamat. Most nem „harcos hercegnõnek” készültem, ahogy ugratni szoktak, inkább arra, hogy csinos legyek. Nem csináltam vele különösképp semmit, hagytam, hogy eltakarja a hátamon lévõ kivágását a ruhának. A kötéseket a lábamon ügyesen a szoknya alá rejtettem, de a szükséges tapaszok még látszottak. Ha megkérdezi, mit mûveltem majd azt mondom neki, elestem motorozás közben. Elvégre ez majdnem meg is történt… Elõvettem egy kis üvegcsét, amiben különleges parfüm volt. A démonoknak van egy sajátos, emberek számára különösen csábító illatuk, amit szinte lehetetlen elnyomni. De nekem sikerült szereznem egy egyedi darabot. Édes illata van, azonban teljesen különbözik a sajátomtól, kicsit mintha pikáns lenne. Szerettem ezt az apró üveget és nagyon vigyáztam rá, csak különleges alkalmakkor használtam, úgy éreztem itt az ideje. Utoljára néztem tükörbe indulás elõtt. Elfogadható volt a külsõm, nem rámenõs, de látszott, hogy kitettem magamért. Kimért léptekkel hagytam magam mögött a biztonságot nyújtó szobát. Mostantól kezdve vigyáznom kell a külsõmre, hiszen könnyen szét tudom rombolni az ilyet.
A nappaliban azonban abba a személybe botlottam, akibe a legkevésbé szerettem volna. Hímringyó állt elõttem teljes méltóságában. Na jó, az nem volt neki, csak így szokás mondani.
- Nina, beszélnünk kell! – most tûnt föl, hogy tudja a nevemet. Aztán a mondat értelme is eljutott a fejembe mire értetlenül ráncoltam a homlokomat.
- Arról volt szó, hogy…
- Tudom, de nem érdekel. – hmm, saját szabályokat hágunk át? Szép. Akkor ebbõl az jött le, hogy nekem is szabad, nem? Bár nem lenne jó ha túlságosan is az idegeire mennék ismét.
- Ha minden jól megy, csupán három hónapot kell itt lenned velem, és egy indokot is kaptam arra, hogy miért kell egyáltalán veled lennem, amit persze nem hiszek el, szóval lényegtelen. És mielõtt azt hinnéd, hogy mindezt érted csináltam: tévedsz. Idõközben pedig az is kiderült, hogy semmi következménye nem lesz annak, amit tettél. A tegnapi vádjaira pedig nincs kedvem reagálni, egyrészrõl már el is felejtettem mik voltak azok, másrészrõl meg nem érdekel, mit gondolsz, bár azt azért megjegyzem, hogy ez az én házam, te csak egy vendég vagy, úgy viselkedsz, ahogy mondom. Továbbra se érdekelsz, de olykor hozzád fogok szólni, hé, talán lehetnél a kisállatom.
A három hónap kifejezetten gyorsan belevésõdött az emlékezetembe. De mit kell érte tennem? Megzavarta az ötletelésemet az a rész, hogy nem õ csinálja azt, ami most történik. Oké, hogy az apja a hátsó irányító erõ, nem akartam elhinni neki. Semmi következmény? Ez a beszéd. Szerettem volna mindent visszaállítani a régi mivoltába. Lehetett volna az elsõ lépés, hogy megúszom a démonnal való harcot. Vádak? Vádaskodtam volna? Már el is felejtettem, de azt tudom, hogy jó sok mindent a fejéhez vágtam, ami éppen szembe jutott, tehát meg sem próbáltam kigubózni az emlékeimet, mit vett magára.
- Kisállat? – a végét már nem hagytam szó nélkül. Folytattam is volna, de hirtelen elõttem termett, köpni-nyelni se tudtam. A tekintete annyira áthatóan vizslatott, hogy szinte el sem mertem kapni a sajátomat. Gondoltam, most is valamelyik képességét használja, én meg semmit sem tehettem. Amikor hozzám hajolt kirázott a hideg és megéreztem azt a démoni meleget, amivel mindenki egy kicsit másképp rendelkezett (épp, mint az illat terén), õ kifejezetten jófélén birtokolta. De amikor meghallottam, amit közölni kívánt ez a hirtelen jött borzongató érzés teljesen eltorzult valami undorfélébe. Aztán hirtelen hozzám ért. Én is legalább olyan gyorsan reagáltam mint õ, fõleg erre az udvariatlan közeledésre. Ütni akartam, de már csak a levegõt kaszáltam. Olyan dühös voltam, hogy legszívesebben a fejét is leszedtem volna a helyérõl. Most azonban elszámoltam magamban húszig és kifújtam egy adag levegõt. Nem, most Ethan a fontosabb. Próbáltam rá koncentrálni fejben, nem pedig arra, hogy ki akarom nyírni ezt a ringyót. Bár esélyem sem lenne ellene. Ez már szinte lehangolt, de megráztam a fejem és inkább elindultam.

***

Könnyen megtaláltam a házát, csalhatatlan érzékelõ képességemet bevetve. Otthon volt, nyugodtnak tûnt a helyzethez képest. Úgy döntöttem meglepem és az egyik ablakon keresztül lopóztam be, bár egyedül volt otthon. Kellemes érzés töltött el, amikor egyre erõsebben lett a közelségérzete. Hát persze, csakis miatta jöttem ide. Ritkán teszek ilyet… Most már nem tudtam eldönteni miért is teszem azt amit; a lelkéért, vagy a srácért. Nekünk könnyû volt az embereket kiismerni, néhány mondat szóváltás is elég volt, simán átláttunk rajtuk. És nekem ezek segítségével tisztává vált, hogy õ kell.
- Szia. – mosolyogtam rá az ajtófélfának támaszkodva. Nem ijedt meg, csak az arcán tükrözõdött a meglepettség. Eddig úgy tûnt nem utál. Köszönt, aztán hellyel kínált. A kanapé szélére húzódtam és keresztbe tettem a lábaimat, jelezve, hogy semmi rosszat nem szeretnék tenni vele. Még.
Kényesebb témák következtek. Arról kezdett mesélni, hogy tegnap elaludt a strandon és szinte minden kiesett neki (itt szinte ujjongtam), engem még is fölismert. De az se rémlik neki, mi történt köztünk, így zöld utat kaptam. Korábban említette, hogy van egy lány barátja, akirõl keveset hallott és nem éri el. Szóval a barátzóna még jobban fölbátorított. Abba a tévhitbe ringattam kedves barátocskámat, hogy biztos elfoglalt, vagy esetleg bepasizott. Most nem volt kedvem bevallani az igazat és netán vigasztalni õt. Pedig örültem volna, ha kapok egy kis infót, mi is volt pontosan kettejük között. Szabad volt a pálya, még is bizonytalan voltam, szorongó érzés tört rám. Ennek elhárítására csak annyit kellett tennem, hogy angyali arcába néztem, ami a démonságom tökéletes ellentéte.
- És mi a helyzet velem? – érdeklõdtem, amikor elhallgatott. Fölvonta az egyik szemöldökét, mint aki nem értette a kérdést. Az arcvonásai egy szempillantás alatt rendezõdtek át. Féloldalas mosolyra húzta a száját és angyali arca most vonzóvá vált.
- Tetszel babám. – leplezetlenül közelebb csúszott hozzám, annyira mellettem ült, hogy a combunk is egymáshoz ért.

Rövid és halk beszélgetések sora hangzott el köztünk és vagy egy órát ültünk egymás mellett így; meglehetõsen közel. Ezután könnyedén fölkapott (ezen azért meglepõdtem) és az ölében vitt egy darabon. Sejtettem, hogy a háló felé tartunk. Nekem már olyan volt, mintha egy éve ismerném õt, Ethan pdig a hálómban akadt. A bátorságom is nálam volt, mielõtt elértük volna a szobát, megcsókoltam. Gondolkodás nélkül felelt az éhes hívásomra. A falhoz szorított és a térdével támasztotta alá a testem, ami kezdett lassan nem emberien forróvá válni. Õ csak falt, leszedte a pántjaimat és a melltartóm is a derekamon csüngött. Imádtam, ahogy a nyakamra tapadt és megpróbált dominálni fölöttem. Az ajkai eljátszottak a bõrömön, ízlelgették. néha belém csípett. Éreztem, hogy kezdek nehéz lenni neki, ezért az állánál fogva emeltem meg a fejét. Rám nézett és elmosolyodott. Súgta a varázsszót, mire kuncogni kezdtem és leugrottam korábbi helyemrõl. Most a várva várt sorom következett. Én is rátapadtam, meglepetésemre a padlón kapásból elfeküdt velem. Nem tettem mást, csak csókolgattam itt is ott is, de a nadrágja maradt. Fölültem, a csípõjére hárítva a súlyom. Elégedetten mért végig, mire megnyaltam az alsó ajkam. Többet kívántam, de egyenlõre nevelgetni akartam ezt a szexi külsõbe bújtatott lelket. Ha kötõdni kezd hozzám, különösen finom lesz. Már csak azt nem tudtam eldönteni, akarom-e egyáltalán a halálát. A lelke kell, ez egyértelmû, de rá is szükségem volt, fõleg ebben az idõszakban. Fölöltöztem egy gyors mozdulattal és mire pislogott, már rajta is póló volt. Nem zavart a padló, elvégre én voltam fölül. Lefeküdtem és hozzábújtam. Imádtam valakit ölelni, aki ennyire emberi volt és érzett irántam valamit. Pár percig élvezhettem csak, a fülembe súgott. Most is jólesett, nem úgy, mint attól a démontól. Még most is képes volt a gondolataimba kúszni, pedig itt sincs.  A visszaemlékezés hatására megrándult az arcom, de õ nem vette észre.
- Menjünk a partra, az a kedvenc helyem. – beleegyeztem, odáig kézen fogva sétáltunk. Ilyen ez a gondtalan démonélet… Meglehetõsen tetszett a jelenlegi helyzet, magamban már fölfogadtam pasimnak ezt az emberi lényt. Rég volt már, úgy döntöttem állandósulok kicsit. Gyorsan forgott az agyam, mindezt már elhatároztam magamban amikor a privát strandra értünk.

Meglepetésemre egy kártyát villantott, azonnal átengedtek.
- Megmutatom a rejtekhelyem. Ne mondd el senkinek. – mosolygott sejtelmesen.
- Zárva a szám. – pisszegtem összeszorítva az ajkaimat, mire fölkacagott. Biztos nem olt túl szép látvány, de szerettem hallani a csilingelõ nevetését. A zátony szélére vezetett. Pár lépés után a kezeit a szemem elé tartotta, maga elõtt irányított. A két csuklójába kapaszkodtam és nem rontottam el azzal a játékot, hogy bevalljam, tudom hol vagyunk. A gyönyörû csipkézett szélû sziklák itt futottak bele a tenger vizébe, de egy pár méteres sáv megmaradt, pont akkora, hogy két ember kényelmesen és szárazon megússza, ha a tájat kémleli.
Leültünk és én az ölébe kerültem. Örömmel simultam hozzá, de amikor beszélgetni kezdtünk, udvarias távolságba helyezkedtem. Viselkednem kellett. Feljebb másztam a sziklák tompa oldalán és kitárt karokkal élveztem a tengeri szellõt. Ethan mosolyogva, szinte büszkén nézett fel rám. Ez maga volt a menyország a korábbi helyzethez képest. Több idõt akartam vele tölteni, mondjuk úgy az összeset. Kicsit üresfejû volt néha és egyértelmûen jobban bukott a nõies vonásaimra, de ez most nem zavart, mert ezek mellett jó arc és kedves is volt. Mosolyt csalt az arcomra, ha ránéztem. Leültem és a sziklát piszkáltam. Elbújtattam elõle az arcomat, mintha rejtenem kellett volna a boldog arcomat. Szinte szabályszegés volt, ennek ellenére remekül éreztem magam.

Azonban egy pillanat alatt tört össze ez az álomvilág. Hirtelen éreztem meg a kiállhatatlan ringyó jelenlétét. Föl sem fogtam még, hogy itt van, amikor meghallottam azt az émelyítõ roppanást. Most már fölkaptam a fejem, de bár ne néztem volna oda. Észrevette a hímringyó is, az arca megrándult. De nem a tettétõl, hanem attól, hogy engem nem tudott hova rakni. Várjunk… Miért baszom el rá megint az értékes tized másodperceket amikor…
Meghalt?... Vége?! Hirtelen hasított belém a tudat. Ethan, az én szeretett szõkém a szemem láttára vesztette életét, amit annyira óvni szerettem volna a jövõben. Elöntött a harag, a düh és valami más is, amit nem kezdtem el elemezgetni. Forró könnycsepp égette az arcom, de azonnal letöröltem. A sírás sem szokásom, megrémítettem saját magam. A kezeim ökölbe szorultak és a föld remegni kezdett a bennem átáramló erõtõl. Égett szag terjengett, tudtam, hogy miattam. Azonban le kellett álljak. Ennél a kicseszett ringyónál az erõmmel nem megyek semmire, magamat keverem nagyobb pácba. Nyugi. Akármennyire is nyírta kis a pasidat, kicsit se szabad rágondolni. Nem lehet megölnöm. Nem. Egy ujjal sem érek majd hozzá. Elszámoltam húszig, talán túl gyorsan. Megtöröltem az arcomat a szoknyám szélével; föl sem tûnt a saját magammal vívott harc során, hogy sírok.
Megfordultam és erõt vettem magamon. Határozott léptekkel indultam meg felé és õ készült arra, hogy támadok. De én egész közel mentem hozzá.
- Utállak, dögölj meg és leginkább soha ne gyere vissza a látóterembe. – kevertem le neki egy pofont. Nem azt az erõs fajtát, amivel a fogait szoktam kiütni másoknak, hanem egy olyan nõieset, érzelmekkel telit.
Majd eltûntem.

***

Próbáltam kevésbé lakott területem keresztülhaladni, ugyan is körülöttem minden lángolt. De úgy igazán. Perzselt a tudatalattim a bennem tomboló vihartól mindent, amit ért. Legyen az épület, természet, vagy ember. A város széle felé suhantam, mint egy tûzgolyó. A kõfejtõt kerestem, úgy döntöttem meggyorsítom a munkások feladatát… Azonban egy szõke frizura miatt megbomlott az amúgy is kibaszottul labilis gondolati egyensúlyom. Megláttam, azonnal Ethanre asszociáltam. Ja, hogy õ halott. Miatta. Mi oka volt rá ismét? Meg akarja keseríteni az életem. Ez volt az egyetlen lehetõség ami fölmerült bennem. Utált, hát nem csoda, ha így akarja kitölteni az örömét, szenvedni láthat. Ilyenkor kéne megtartani a büszkeségemet, és nem megadni neki amit akart, egyszóval tûrni. Most azonban nem ment. Kurvára, kibaszottul, rohadtul nem.
A srác egy pillanatra felém nézett és már halott is volt. Kiszívtam a lelkét. És minden szõke hímnemûjét, akit útközben megláttam. Mindegyik arra az egyre emlékeztetett akit már szinte hiányoltam. Tényleg, miért is borultam ki tõle ennyire?
- Nem tudom! – üvöltöttem amikor a sziklafal volt elõttem. Minden remegett, az emberek sikítottak és menekültek, persze azok akiket nem égetett el a tûz, amit még így is képes voltam tartani, hogy nem volt szinte semmi éghetõ anyag a kõfejtõben. Mondjuk a benzinnel mûködõ munkagépek azonnal robbantak, a legnagyobbat mégis én szóltam. Kõporos voltam zilált és a ruhám is elszakadt. A combom a sebhelynél égni kezdett, biztosan fölsértettem. Térdre estem és asszem hagytam magamnak egy kis idõt arra, hogy sírjak. Mert már kurvára nem értettem mi folyik itt.
Sírok. Ez alapból furcsa volt, az arcom nedves lett, majd koszos a kezemtõl, amikor hozzáértem. Nemrégiben félelem járt át és egy olyan sebet kaptam, amit egy életre nem fogok elfelejteni. Megöltem egy nagyrangú démont és nagyobb területet égettem föl, mint valaha. Minden fenekestõl lett fölforgatva az eddig nyugisnak mondható életemben. Ki, mikor és hogyan merte ezt megtenni velem az engedélyem nélkül?! Az egyik az a személy, akit utálok, nem gondolok ré, de soha többé nem látom majd. Biztosan nem megyek oda vissza. Szarok a cuccaimra, a kekszeimre és minden egyéb másra is.
Ott feküdtem a piszkos földön minden büszkeségemet latba vetve, most már csak szipogva ugyan, de nagyon csapzottan. Tudtam, hogy van idõm megnyugodni, hiszen nem fog itt megtalálni senki. Kicsi voltam még én is a hegyekhez képest, amikor körülvettek. Most õk öleltek át, és elrejtették azt a démont, aki valószínûleg az emberek egyik legrosszabb napjává tette a mait.

Sikerült belekerülnie a kis nyominak a fejembe. Most végem. Éreztem, ahogy egyre mérgesebb és mérgesebb lett. Olyan volt, mintha valósággal kotorászna odabent. Volt, amit félredobott, de a történések fõ szálait sikerült végigkövetnie. Így eljutott egészen addig, amíg meg nem öltem egy számomra ismeretlen, bár magas rangú démont. Valóban én sem hittem, hogy ennyire kinyúlik majd a csaj, még is miért az én hibám, ha õ volt a gyengébb? Ráadásul elfogadta a kihívást, nemigen ellenkezett. Hullnak el démonok és emberek szerte a világban, minek ennek is ekkora feneket keríteni? A strandon senki nem látott meg minket, így többet nem kellett akkor ölnöm. Szerintem a dolgok nagy része még is az én lelkemen száradt, a rossz érzés ellenére tartottam a becsületem, már ami maradt belõle.
Az arca rémítõen dühösbe váltott és tudtam, hogy ma kapom meg az eddigi legnagyobb büntetésem. Azt hiszem a kérdések órája nem most érkezett el. De egyébként is, a ringyónak mi köze az én ügyeimhez? Gondolataimból a hangja rántott vissza. Nem volt kedves, azonban még nem éreztem magamon a fenyegetést.
- Nagylelkûség? – hol is van? Legalább nem kezdtem el kiparodizálni, és forgatni a fejem. Lett volna még mit mondanom neki, de inkább csöndben maradtam. Ma különösképp fölhúztam. De mivel is? Valamelyik nap még szándékosan és a saját akaratomból öltek. Most pedig a helyzet kényszerítette ki belõlem. Nem értettem, hol ebben a gond. Jó, meghaltak emberek meg izé, de akkor is…

Ismét egy tükörnek vágott. Tükörfétise van? Nagy robajjal vágódtam a falhoz, szilánkok záporoztak körülöttem mindenhol. Ez volt a legkevesebb, amit megéreztem. Ez a láthatatlan erõ szinte kiakasztott. Kiszívta az energiámat, egyre fáradtam, pedig még nem is ellenkeztem. Éppen szóra nyitottam volna a számat, hogy mit mûvel, de nem ment. A testem mozdulatlan volt, nem engedelmeskedett. Levegõt sem vettem, igaz nem is volt rá szükségem. Láttam az arcán, hogy változni kezdett. Nekem a ruhám, neki a szeme. Innen már meg nem állítom az biztos. Egy aprócska pillanat erejéig tartott, hogy hezitálás nélkül essen nekem. Ott vágott ahol ért, mégpedig nem finomkodva. Moccanni sem bírtam, a belém rekedt sikolyok kitörni készültek. Annyira befékeztek, hogy fizikai fájdalmat okozott a sérüléseim mellett. Minden végtagom égett, a csontjaim ropogtak és a vér átható bûze töltötte meg a helyiséget. Tessék, most még nagyobb lett a fölfordulás. A tekintetem nem fordítottam el tõle, álltam, minduntalan belém vágott. Élvezte, nem csodáltam. Jómagam is örömet leltem néha mások széttépésében, de valami furcsa érzés kezdett a gyomromba kúszni, a végtagjaim megremegtek.
- Edd meg! – elõször nem is értettem mire gondolt. A hatalmas szárnyak kötötték le a figyelmemet elõször, amik betöltötték a látóterem. A fájdalom már homályosította a látásomat, tompította az érzékeimet, de tökéletesen láttam, hogy olyan dühös, mint még démont sosem láttam.
- Mi van?! Eressz el, ez fáj. – rivalltam rá, amikor végre ki tudtam nyitni a számat. Már sikítani sem volt erõm, a tüdõm fölmondta a szolgálatot, szinte köptem a szavakat egyrészt a gyûlölettõl, másrészt a fizikai lehetetlentõl. Úgy tûnt nem figyelt rám, pedig õ adta a lehetõséget arra, hogy szóljak. Az ereje még mindig sakkban tartott. Végignyalta az egyik sebemet és azt hittem ott hányom össze magam, amikor közeledni kezdett. Csak nem tervezi ezt a számba köpni? Márpedig megcsókolt, de úgy hogy éreztem a saját vérem fémesen borzasztó, túlvilági ízét. Ellenkeztem volna, még is képtelen voltam rá. Annyira elfojtotta az erõm, hogy már a tekintetemet sem tudtam mozgatni. Rá kellett néznem, miközben csókolt. Nem, ezt nem akartam átélni és látni. Az íze volt a legrosszabb, csodáltam, hogy õ kibírta. Mondjuk mindenkinek a saját vére a legrosszabb, még sem értettem mi vezérelte ilyen utakra. Élvezte, hogy bánthat? Hát akkor legyen… Ám valami olyan közeledett felénk, amit nem tudtam hova tenni. Só? Csak nem akar megfõzni?!
- Mit mûvelsz? - Komolyan, semmi ötletem sem volt mit akar, egészen addig, amíg az egyik sérülésemre nem öntötte. Felordítottam a teljes erõmbõl, már amennyit kaptam arra, hogy kinyissam a számat. Így juttattam valószínûleg a teljes környék tudtára, hogy ez kurvára fáj. Sózott, gúzsba kötött sonkaként léteztem alatta, mert már annyira sem éltem, mint elõtte. Mikor hagyja már abba? Féltem, még nem most. Ezek szerint érdekes kínzási skálával rendelkezett. Az az idegen érzés egyre följebb kúszott, majd’ hánytam tõle. Mi a franc van velem? A fájdalom okozza, vagy maga a bántalmazóm? Esetleg a leteperõ ereje?
- Héé, elõbb még azt mondtad, nem fogsz megölni! – préseltem ki magamból egy értelmes mondatot, de az ereje elveszett. Alig bírtam formálni a szavakat, szinte fájt kimondani. Úgy éreztem a fájdalom fog kettéhasítani.

A helyzet megváltozott. Elõttem ült, és lassan egy átlagos valakivé alakult vissza, aki névtelenül számomra csak hímringyó volt. Mert az is. Tekintve a mostani elõadását, a szadistát is hozzáadhatnám a becenevek sorához. Már csak ilyen hülyeségekre tudott gondolni az agyam és arra, hogy visszanyerje a testem fölötti irányítást.
- Na ne mond hímringyó! – a fölháborodás szele kúszott végig a gerincemen és nagyon dühös voltam rá, amit most tett. Sosem részesültem ilyen mértékû büntetésben. De az oka még mindig nem volt számomra tiszta. Az arca azonban mintha elfojtott volna bennem valami. A testem és a tudatom egy része szinte ösztönösen reagált, de nem tudtam mi ez a dolog, rá szerettem volna jönni. Ezt próbáltam elrejteni, elvégre még magam sem tudtam mirõl van szó. Most meg mi olyan mulatságos? Úgy mosolyog, mint a kisfiú aki éppen cukorkát kapott. Oké, értem hogy õ a góré meg minden, de most már kiderült, hogy tényleg legyûr. Elhittem volna, ha megpróbál gyõzködni. Így már nem lesz szüksége rá. De ha így folytatja, egyszerûen megunom és rásegítem magam a halálra.
Mi lesz ezután? Kapott el hirtelen a felismerés. Most csak tõle kaptam meg a „kellõ” büntetést. A felügyelõkre még nem is gondoltam. Ha többen jönnek, még mindig alacsonyabb rendûek nálam, de a ringyó úgysem hagyja majd, hogy kiverjem belõlük a szart is. Mert még képes lettem volna rá. Fejben…
- A felügyelõk nem fognak jönni.
- Mi? – utáltam, hogy a fejemben vájkált folyton folyvást. Én is megtehettem volna, de a csapoltságom még mindig fönt állt és nem tudtam elképzelni hogyan lát ennyire tisztán. Hát persze, Pici Lucifernek ezt is szabad.
- Még mielõtt hazajöttem volna szóltak, hogy intézzem el én.
- És milyen szépen el is intézted… - õk sosem tettek volna ilyet. Úgy éreztem kicsit kaptam vissza a mozgásképességembõl, kíváncsi voltam meddig ment el valójában. Csak lelki szemimmel láttam a fájdalmat, de most világosan ki is tapinthattam. Még is mi a francot mûvelt odalent?! Ezek közül az egyiket biztos örök életemre viselnem kell majd. Ez még nem minden. A többi démon tudta, hogy õ csinálta, mint az elsõ aki képes volt fizikailag fölém kerekedni, megejtette az elsõ sérülésem. Megölöm… De nem tehettem, nem akartam a combomon egy csíkkal többet a mostani maradandónál. Volt ott több is, szerencsére azok kevésbé vágták félbe a lábam. Utállak, utállak, utállak. Soroltam a fejemben, hogy biztosan eljusson hozzá.
Hiába elegyedett velem szóba, nem értette, hogy képtelen vagyok egyedül talpra állni, tekintve hogy majdnem megszabadított az alsó végtagjaimtól.
- Repülj oda. – haha, ez a legjobb vicc, amit életemben hallottam. Õ maga is tudhatta, hogy jócskán vissza van fogva az erõm. Ennek értelmében szárnyam sincs. Miért hagynák meg nekem az egyik legnagyobb elõnyt? Hiányzott a repülés és a jó öreg bõrszárnyakat is érezni akartam a hátamon. Elkeserített a saját gondolkodóképtelensége. Még hogy elbaszott. Ezt remélem a törött tükördarabokba mondta és nem nekem. Elég valószínûtlen, de nem vettem magamra. Fölemelt a földrõl. Normál esetben tiltakoztam volna, csak erõm se volt hozzá, amit erre pazarolhattam volna. El kellett jutnom oda, ez volt az egyetlen módja. A szám szélét harapdáltam és csak egy horkantást engedtem meg magamnak, amikor a karjaiban tartott. Mint valami elcseszett élettelen hulla, úgy éreztem magam. A lábaimtól szinte teljesen megfosztott.
- Remélem apuci büszke rád Pici Lucifer. – tettem hozzá nem túl boldogan. Haragudtam rá, de próbáltam addig magamban tartani, amíg ilyen közel voltam hozzá. Mi van, ha összeroppant?

Felszisszenve óvatosságra intettem, amikor csak úgy ledobott a padlóra. Nõ vagyok, törékeny vagy mi. Ott volt a szekrény amire szükségem volt. Erõtlenül, a kezeim segítségével kúsztam hozzá közelebb, de mindig visszaestem, amikor megpróbáltam fölhúzni magam. A padló hozzám koccant amikor az élettelen alsó részem ért földet. Nem tudtam irányítani, de megéreztem.
 - Ha csak nem akarsz segíteni, húzz el! – mordultam föl démoni hangom amikor a vállam fölött rápillantottam. Igazán jót szórakozott azon, ahogy a tõle fakadó tehetetlenségem bénává tett. Ott állt és szótlanul, mozdulatlanul figyelt rám. Ezután eldöntöttem, hogy úgy teszek mintha nem lenne itt. Folytattam amit elkezdtem. A mosdókagylóba kapaszkodtam és úgy húztam magam. Karizom, most ne hagyj cserben. Örültem annak amikor végre elpucolt a helyszínrõl. Valaki itt csengõt is használ?
Mindenesetre elértem a szekrényt, és megkapaszkodtam a polcra. Balszerencsémre az rám zúdult a tartalmával együtt és ismét hanyatt vágódtam. De legalább már nálam voltak a szükséges dolgok. A csap alatti szekrényt is kinyitottam, szerencsére az ülés még ment. Lefertõtlenítettem a sérüléseimet. Sírni tudtam volna a csípõ érzéstõl, de helyette halkan káromkodtam. Úgy értem magamhoz mint a forró démoni tûzhöz, gyorsan és pontosan. Jöhettek a tapaszok amik összefogták a sérülést, hogy gyorsabban gyógyuljon, végül mindegyikre egy kis krém. Bekötöztem és a kisebbeket le is ragasztottam. Két nap múlva nyomuk sem lesz, de nem szerettem volna õket mutogatni. A nagy még mindig vérzett így biztosan ott marad. A hiedelem igaz… Sosem gondoltam volna.

***

  Miután rendbe szedtem az arcomat is percekig öblögettem a számat. Még mindig éreztem amikor hozzám ért. A saját szájával. Brr… Véres és lucskos és… Dühösen köptem ki a vizet. átfésültem az ujjaimmal is a hajamat, úgy döntöttem visszamegyek a nappaliba és elbeszélgetek ezzel a szadistával.

- Ó, helló! – azonnal visszatért az életkedvem, amikor megláttam a szépséget a kanapén. Nagyon belemerül valamibe, de nem foglalt le annyira, mint azok a szemek… Meseszép kék. Igaz, nem valódi de ettõl még jól állt neki. Egy ilyen jóképû démon miért áll le a Hímringyóval?... De a lányokat legalább szeretheti.
- Õ meg ki? – kicsit sem burkoltam az érdeklõdésem, amikor a srác felém fordult és rögtön a lényegre tért, végre felém is pillantott, mielõtt a ringyónál érdeklõdött volna. Nyitottam a számat, hogy szépen bemutatkozok, amikor valaki közbevágott. Dühösen fújtam ki a levegõt amikor ilyen zöldségeket kezdett el beszélni. Ez nem is gaz. Engem nem akasztottak sehova, saját akarattal rendelkezem és nem függök tõle. Kicsit sem.
MI? Alig lett vége a párbeszédnek a két fiú között, õ máris a tv-nek szentelte minden figyelmét. Ennyire elrontotta volna a kinézetemet az a pöcs? Most már még jobban meg akartam tépni. Ez nem lehet. ökölbe szorítottam a kezemet de úgy döntöttem lazán kezelem a dolgot.
- Játszhatok én is? – érdeklõdtem, de azt hittem most is majd egy darab botként fog felém viszonyulni. Meglepett amikor igenlõ választ kaptam. Kicsit sem gondolkodtam hova üljek, kettejük közé huppantam le és majdnem elnevettem magam, mert amikor hátradõltem nem volt mögöttem párna…
A baj már csak az volt, hogy nem tudtam mit kell tennem. Életemben nem láttam még ilyet, nemhogy játszani is? Ennek ellenére jól hangzott, hogy megkérdeztem. Ezek szerint a külsõmmel lehet baj? Nem. Inkább a szemével, nem látja bennem a bájt.
- Min játszunk? – kérdeztem kisebb lelkesedéssel, elvégre a kint lévõ tárgyak és a játék számomra ismeretlen volt. De tudtam, ezek közül melyik a tv. Kár volt megkérdezni. Valami olyan választ kaptam, ami megrendített abban, hogy maga a kérdés értelmes volt-e. Szakmai cuccokat magyarázott, mire én hevesen bólogattam. Rám nézett. Ez az.
Elkezdtünk játszani, de már a legelején elvesztettem az érdeklõdésemet. Mi a franc?... Vesztettem és ez földühített. Megpróbáltam nem összeroppantani a kontrollert. Meglepetésemre játszhattam a hímringyóval is, majdnem megtetszett a dolog. De így is csak egy döntetlen kerekedett ki belõle. Az õ hibája, lassan reagál. Én reagálok, csak nem tudom mit kellene megnyomnom a sok gomb közül. Néha akaratlanul is a kezemet figyeltem a képernyõ helyett. Egyszer sem kiáltottam rá, vagy mordultam föl a játék alatt, ami most kifejezetten rekordnak számított.
- Gyakrabban át kéne hívnod Nicket – tudattam vele rögtön, amikor a srác távozott. Bejön az aranyos pofija. A stílusa annyira nem, de az emberi múltja és egyebek is tetszetõs volt számomra. Vajon borsot törnék a ringyó orra alá, ha vele kavarnék? Remélem.
- Szerintem egyértelmû, hogy nem bír téged. – persze, majd el is hiszem. Az egy dolog, hogy nem érdeklõdik egyáltalán nem ugyan az, mint a „nem bír”. Jelenleg az elvisel kategóriában vagyunk, amivel egyenlõre megelégedtem.
- Hah, szavadon foglak Hímringyó! – vágtam rá azonnal, nehogy elszalasszam a lehetõséget.
- Hagyjuk ezt….Nina, van egy ajánlatom. Én nem szeretnélek megölni, és gondolom, te sem szeretnél meghalni. – látszik, hogy annyira nem lehet rajtam átlátni. Ennek örültem. Valójában kész lettem volna eldobni a földi életem. Voltak dolgok a tarsolyomban amikrõl senki sem tudott. Nem féltem …
- Tudom, hogy utálsz itt lenni, de ez a mennyország egy rendes büntetéshez képest. Viseljük el egymást, nézzük levegõnek a másikat, legalábbis részemrõl biztosan ez lép szabályba holnaptól. Nem tudunk egymással kijönni, ez a legjobb megoldás.
Hah. Nekem csak jó lesz, ha nem figyel rám és azt teszek amit akarok. Nem szól hozzám? Legyen. Mi van akkor, ha valóban köddé válok? Lehetõségek tárháza. Gunyoros mosoly ült az arcomra jelezve, hogy tetszik az ajánlat.
Hogy mi? Nem lehetett igaz amit mondott.
- Miket sípolsz? – meredtem rá kissé értetlen fejjel, de õ szintén úgy nézett rám a furcsa jelzõ miatt.
- Igen, nincs túl férfias hangod, békélj meg vele.
- Mintha te annyira nõies lennél. – próbált visszavágni, de nem bántott meg. Igenis vannak férfiak akiknek bejövök. Igaz, emberek de engem sosem izgatott.
- Öltem már démont és még itt vagyok. – értetlenkedtem továbbra is.
Mindenesetre beszélnivalóm volt vele. Elõször a konyhába mentem és meghúztam egy ép üveg valamit. Majd rá egy kis gyümölcslevet ittam. Ugrálni kezdtem, mintha jutnék ezzel valamerre, már nem lesz belõlük koktél… Visszatértem a nappaliba de a kanapé legvégébe ültem le.
- A holnap az csak holnap, úgyhogy valószínûleg utoljára szólok hozzád. – köszörültem meg a torkom, mintha fontosat szeretnék mondani. Valójában szerettem volna leordítani a fejét a helyérõl, amit elkerülni méltóztattam.
- Nem éretem. Ezt az egész helyzetet. Mi ez a hirtelen jött büntetõsdi? Eddig is így éltem, ezt tettem és nem zavart senkit sem érdekes módon. A felügyelõk jöttek-mentek és néha meg is tettem amit mondtak. Én nyûg vagyok a hátadon, de ez fordítva is igaz. Mire volt ez most jó? Hirtelen jött megkínzás, akkor már miért nem nyírnak ki? Barmok… - szidtam az alattunk élõket kicsit elkalandozva.
- Nem beszélve arról, hogy nekem saját életem van. Tudod iskola meg ilyen, ja igaz honnan is tudnád pénzben úszhatnál ha akarnál. – böktem oda mellékesen. Hogyan is érthetné? Még a Kaput is önkényesen kezelheti.
- Vissza akarom kapni és nélküled. Mit zavartam meg? Semmi mást nem tettem a szokásosnál erre jöttél te és fölforgattál mindent. Élvezed? Remélem ha már ennyire szétcsesztél nekem mindent. Tudom mit kéne még megmagyaráznom. – pöckölgettem a térdem. – Jártál a lakásomban, tehát nem értem miért számítottál másra. Én így élek, mindent széthagyok, eltörök és kiborítok. Van, amikor észre sem veszem, szinte vonzom a mini balszerencsét. Ha nem tetszik, akkor ki lehet penderíteni a szûrömet, én örülnék neki a legjobban. Komolyan. – de minden megoldódik azzal ha levegõnek fog nézni…
- Ráadásul már a nyomodat is rajtam hagytad, csináltál egy szép heget a belsõ combomra. Igazán kösz, már a démonok is érezni fogják. – ezért voltam rá ma a legdühösebb. – Ezt még visszakapod. – tettem hozzá sötét tekintettel. Ha egy kanállal ejtett karcolás lesz az, akkor az lesz az. Nem fogok megverekedni érte, annál okosabb vagyok. Örömöt sem adok neki arra, hogy élvezze a szenvedésem. Még mit nem.
- Remélem boldog vagy a kis akciód után. – néztem rá gúnyosan és fölálltam mielõtt a hosszú monológomra bármit is mondhatott volna. Tudtam, hogy nem fog utánam jönni ezért nyugodtan indultam el a vendégszobába zuhanyozni.
Órákig folyattam magamra a vizet és élveztem hogy végre virágillat leng körbe és nem valami férfi illat. Egy törülközõbe csavartam a hajamat és amikor az alvós szerkóm is fölhúztam az ablakhoz léptem.
- Megkereslek. – suttogtam halkan ígéretet. Holnap Ethan nyomára bukkanok majd, amúgy is meg kell látogatnom valakit.
- Nem fogok hozzád szólni. – jelentettem ki félhangosan amikor megéreztem, hogy a pöcs föllépett az emeletre. Fogalmam sem volt hova indult, csak úgy közöltem vele. Másnap amúgy is levegõnek nézzük majd egymást. Alig vártam. Meg kell látogatnom valakit, így jól jön ez a „ne foglalkozzunk a másikkal” fölállás. Tudnom kell, õ mit gondol a helyzetrõl. Vajon miért kaptam most a nyakamba Pici Lucifert annyi ideje tartó életvitelem után? Miben különbözött a mostani? Egyszerûen esélyt akartak adni Nicknek, hogy démon legyen?... Már bármit kinéztem volna a pöcs apjából, szóval ezen én többet nem agyaltam. Az õ véleményét is meghallgatnám, de a büszkeségem fontosabb. Éppen ezért teljesen hátat akarok fordítani neki.

***

Egész éjjel éber voltam és a plafont bámultam, hogy a látóterem síkjába essen az ablak és az ajtó. Az egész életkedvemet elvette a tegnapi nap. Úgy keltem mint egy zombi, merev és sajgó lábakkal. A szekrényekhez botorkáltam és magamra kaptam valamit, ami eltakarta a sérüléseimet, már csak az arcom volt egy kicsit nyúzott. Minden szó nélkül az ablakon kiugorva vettem föl a nyúlcipõt és leléptem.

Gem volt a kiszemelt példány, aki lányos neve ellenére egy fiú, mégpedig elég nagy bevétellel. Droggal kereskedett és a legszélesebb vállú démon volt, akit valaha láttam. A látszattal ellentétben jó arc, én bírtam.
- Hali. – léptem be a földalatti szekta helyiségbe, ahol csak homályosan lehetett látni a sok füst miatt. Volt néhány „alkalmazott” is körülöttem, nõztek de mindenki szájában ott lógott a bagó.
- Gyere csak tubicám. – lányok fogtak legyezõt és megtaláltam a démont akit kerestem. Egy kanapén feküdt az oldalára fordulva. Négy hölgy csinált ez-azt körülötte. Volt, aki tekercseket tartott elé, ami valami cigi változat lehetett (hát nem annak nézett ki), a két legyezõs és még akik masszíroztak (?). – Csüccs. – intett széles mosollyal az arcán.
- Mi szél fújt errefelé.
- Hát nem ez a füst. – köhintettem egyet mire kacagni kezdett, sokak számára meglepõen csilingelõ hangon. Az alaphangja mély volt és határozott, nem volt olyan alattvalója aki ellent mert volna neki mondani. Én nem voltam az, szóval nekem lehetett. Még odalent ismertem meg, jóban volt azzal a személlyel, aki állítólag a bátyám.
- Mesélek neked valamit. – dõltem hátra a fotelben és keresztbe vetettem a lábaimat. Akkor már õ is fölfigyelt rá.
- Megjelölték a galambocskámat? Ejnye, itt volt az elsõ ellenfeled. Én szerettem volna rajtad díszelegni. – húzta el a száját, de a hangja nem tûnt bánkódónak.
- Térjünk a lényegre. – utasítottam el nem túl finoman egy tálca bagót, mire Gem veszekedni kezdett egy újonccal, hogy én nem, anélkül is elég veszélyes és dilis vagyok. Tõle már ezt meg sem hallottam.

Elmeséltem neki mi történt az elmúlt napokban, onnan kezdve, hogy elkapott a sajtó. Néhol együtt nevettünk, gondolkodtunk és káromkodtunk. Nem leplezte az érdeklõdését és én sem a csalódottságomat, amikor semmi értelmessel nem tudott szolgálni
- Talán betelt a pohár.
- Erre én is gondoltam. – forgattam a szemeimet.
- Tudsz valamit. – böktem ki. Láttam a szemében azt az érdekes villanást. Ezt a fickót lehetetlen megfejteni, esküszöm. Csöndben maradt, de az állát fölszegte, szinte kihívott a gesztusaival. Valamit vár esetleg cserébe? Mindig hoznom kellett neki néhány embert, néha Oreo kekszet… Érthetetlen egy ilyen alvilági embertõl az édességimádat, de ebben partnerre találtam, amikor néha kimerészkedett innen. Nem volt a barátom vagy ilyesmi, nekem nem kell olyan. Se barátnõ se barát, se pasi. Szólóban tolom és ez így van rendjén igaz? Ha még ebben az életemben vissza akarok kerülni lentre, ahova vágytam.
- Lehet, kislány. – mondta lassan és kimérten.
- Nem szedek ki belõled többet. – sóhajtottam. Ha úgy érzi, be kell segítenie, be fog. Tartozik valakinek nagyon régrõl, azóta sem törlesztett, szóval egy csettintés és kinyírják a rangja ellenére. Nem féltem tõle, de mindig is tisztelettel bántam vele. Közelebb léptem és egy pacsi kíséretében elköszöntem. El akartam kerülni, hogy meghalljam a folytatást, amit a sok lány okozott.

Sajnos muszáj lenne visszaugranom a házba. Túl füstszagom van és olyan közönségesen nézek ki… Csini akartam lenni, amikor ismét találkozok a szõke Ethannel. Morgolódva ugyan, de a nagy ház felé vettem az irányt és megpróbáltam eltûntetni a fûszag nyomait. Nem lenne jó, ha valaki útközben kiszagolná hol jártam, és kiszedné belõlem a rejtekhely pontos mivoltát. Igyekezetem és úgy suhantam a szobába mint a forgószél. Bent volt a házban, de õt sikerrel elkerültem. Ellentétben a saját tükörképemmel. Kifejezetten nem csini… Válogatni kezdtem és új fehérnemût választottam magamnak egy gyors zuhany után. Ez kevésbé volt átlagos. Annyira nem tudtam dönteni, hogy megint szétdobáltam mindent magam körül és már vagy az ötödik forduló ruhát dobtam le.

Nem kocsival mész? Még is ki akadályozta volna meg ebben…? Mert, hogy én nem a is biztos. Értetlenül rángattam magam a szorításában, amikor elkapta a karom. Utáltam, amikor hozzám ért, szinte a bõrömön keresztül éreztem a felsõbbrendûségét, és hogy nem tudok egykönnyen szabadulni.
- Még is mi a francot mûvelsz Hímringyó? – vetettem meg a lábaimat a szõnyegben, itt nehezebben húzott maga után. Sajnálatos módon a talaj „elfogyott” a lábam alól, muszáj volt elõre lépnem, ha nem akartam hasra esni.
- Fogd be! – rivallt rám, mire én kiöltöttem a nyelvem. Azt hiszi elérheti, hogy csöndbe maradjak? Még mit nem. Már csak azért is járatni fogom egész nap a szám, teletömöm a fejét táncoló narancsokkal és annyi minden fölösleges fog elhangzani, hogy zúgni fog a füle. Ezt már szépen elhatároztam, de a jól bevált módszeremet ismételve, nem jöhetett rá.
Hú, motor is van… Na, azzal már tudtam bánni, érdeklõdve néztem meg miféle. Elhúztam a számat, amikor megláttam, hogy nem egy robogóról van szó. Ettõl függetlenül még elköthettem volna, maximum végigszántom az aszfaltot.  Még is mi a fenét mûvelt? Eddig morgott, hogy mennie kell, most motort kotor elõ és még mindig itt van. Annyira kiszámíthatatlan, összeszedetlen és befolyásolható volt, hogy az már fájt. De ezt az oldalát kihasználhattam, ha a többit nem.
- Pattanj fel rá!- õ már ott ült, mire hüledezve lendítettem meg a karjaimat.
- Mi van?! – csaptam a combomra dühösen. Én föl nem ülök mögé, az biztos. Akkor emeltem rá a tekintetem hitetlenkedve, de megláttam az arcát. Még mindig a számat húzogattam az ötletre, amikor rám mordult és egy pillanat alatt mögötte termettem. Vállon billentettem, amikért szándékosan kevés helyet hagyott nekem. Meg sem várta, hogy megvessem a lábaimat, erõsen kellett kapaszkodnom az ülésem mellett lévõ apró fogantyúkba.

Megálltunk, azt sem tudtam hol vagyok. De legfõképp azt nem, mi a francot akar tõlem. oldalra biccentetem a fejem amikor pénzt adott nekem. Még mit nem! Én aztán föl nem töltöm a hûtõjét. Az egy dolog, hogy tegnap kiettem a felét, de nem vagyok a házvezetõnõje. Éppen beszóltam volna neki, amikor korrigált.
- Mirõl beszélsz? – totál bekattant. Vagy reggel mindig ilyen? Az arca kicsit nyúzottnak tûnt, lehet okoztam neki pár õsz hajszálat. Valamit akar. Itt fog hagyni, kizár a házból, robbanni fogok pillanatokon belül, vagy jön a kommandó. Olyan bizonytalan voltam, hogy minden lélegzetvételét figyelemmel kísértem, mikor árulja el magát.
- Az összeset. – tettem hozzá karba tett kézzel. Mindre szükségem volt. Elvégre jó ruha nélkül kevésbé sikeresen csábítottam el a leendõ kajáimat. Sejtettem, hogy a többi cuccomat nem fogja utánam hozni, ezért szomorúan ért a tudat, hogy be kell osztanom a pénzt, nem vehetek mindenbõl édességet és harapnivalót magamnak. Persze nem szeretném többet férfi tusfürdõvel mosni a végtagjaimat.

Hátat fordítottam neki és megpróbáltam megjegyezni hol hagytam a motort, amikor megkaptam a kulcsokat. Elsõ utam egy olyan boltba vezetett, ahol megkaptam a hõn vágyott kekszemet. A másik problémám csak az volt, hogy ennyi szatyorral nehéz lesz utaznom… Lehuppantam az egyik padra és magam mellé pakoltam az étellel teli táskákat. Ezt mind egymagam szerettem volna elpusztítani, a Pici Lucifernek nem hoztam semmit, elvégre már reggel beszólt nekem. Egyetlen pillanat kellett, hogy szidjam a fejemben azt a barmot, egy férfi fölkapott párat a cuccaim közül és futásnak eredt. Olyan dühös lettem, hogy a padon hagytam egy fél zacskó Oreot. Nem jut messzire, ha elszakít a kekszem mellõl.
- Megállni. – morogtam dühösen, mire a föld mozgolódni és füstölni kezdett. A tûz nem gyulladt meg, de a férfi megállt, úgy érezhette, a talaj a lábai ellen fordult.
- Hihihihiiii. – vigyorodtam el nevetgélve, amikor az a nyomi ember végre megfordult. Hajléktalannak tûnt, ezért a lelkét nem kívántam. Ugyanolyan ápolatlan lehetett mint õ maga. Intettem egyet, mire elõre lépett. A tudata ellenkezett, de a teste ritmusát én diktáltam. Elé röppentem, amikor már elég közel ért. Elõre nyújtottam a kezem és a torka köré csavartam az ujjaimat.
- Az az enyém. – intettem a szatyor felé, kiesett a kezei közül és a tartalma a földre ömlött. – Szióka. – intettem és egyetlen mozdulattal kitörtem a nyakát. Akkor tûnt csak föl… Körülöttem mindenki sikoltozott, de a tûz miatt senki nem jött közelebb. Francba.
- Sajnos nem tehetek mást. – köszörültem meg a torkom ünnepélyesen. – Mind meg fognak halni. –ejtettem ki lassan a szavakat, mindet egyesével megformálva. Az ajkaim csábítóan mozogtak. Egy perc néma csönd, majd egyszerre káosz. Oda vetettem magam, ahova tudtam. Téptem, haraptam és zúztam, mire a nép fogyni kezdett. Szirénák zúgtak, és tudtam, hogy a boltok kamerái rögzítettek engem. Elengedtem a nõt, aki már élettelenül lógott szó szerint a karmaim között. Észre sem vettem, hogy a nagy öldöklésbe kissé démonibb lettem. A szakadt fekte ruhám csak a lényegesebb részeket takarta, de szerencsére a szárnyam rejtve maradt. Mély levegõt vettem, teleszívtam a tüdõmet. Három, kettõ… egy és olyan erõvel szakadt ki belõlem a sikoly, mint ritkán szokott. Mindenki aki még élt valamennyire, a fejéhez kapott. De nem ez volt a valódi ok. Minden ami négyezer méteres körzeten és magasságban volt és üvegbõl készült megrepedezett, majd robbanásszerûen kitört. Legyen az ablak, szemüveglencse, vagy szélvédõ. A nagy káoszban összeszedtem a cuccaimat és a külsõmet is visszaállítottam eredeti állapotára. A motor felé siettem, máshol kell bevásárolnom.
Jó pár háztömbnyivel odébb minden nyugis volt, senki sem nézett rám úgy, mint egy pszichopata gyilkosra szokás. Sikerült beszereznem a kívánt mennyiségû holmit és a mai adag nasimat. A gond már csak a motor volt. Nagy nehezen elrendeztem mindent magam körül, mögött és alatt, majd gázt adtam. Kicsit gyorsan és nagy hévvel indultam meg, éreztem, hogy az elsõ kerék egy pillanatra elhagyta az aszfaltot. Fönnmaradtam és igyekeztem úgy kinézni mint aki ezt direkt tervezte így. Volt pár srác olyan merész, hogy megfüttyentsen. Ha tudnák, hogy majdnem fölszántottam az utat…

***

Abban a szent pillanatban érkeztem meg, amikor õ. Hüledezve tûnt föl, hogy a Kaput használja. A Kaput. Dühöngve mértem végig, de akkor vettem csak észre, az összes ruhám át lett hozva. Ideiglenesen elterelõdtek a gondolataim és már azon gondolkodtam hol lehet a kék csíkos rövidnadrágom és a hozzá illõ búzakék ujjatlanom. Illeni szerettem volna a kekszem borításához. Igazából nem, de ez még a fejemben is jól hangzott. Nem szóltam hozzá, csak követtem a házba. Furcsa volt és éreztem, hogy távozni fog. Reggel táskával indult, kizárt, hogy ennyi idõ alatt elintézte a dolgát. Úgy tûnt jóval késõbb térne vissza. A lépcsõk irányába fordult, meglepetten lépkedtem utána mert én elõször a konyhába indultam el, hogy megnézzem mi maradt a hûtõben. Akaratlanul is a kanapé mellett heverõ szatyorra irányítottam a figyelmemet, mert féltem még itt is elviheti valaki elõlem. megálltunk egy fehér ajtó elõtt és fogalmam sem volt, mit rejt. Szinte vártam már egy második konyhát, de egy különösen szép és stílusos szoba fogadott. Nem volt belakva, hamarosan megtudtam miért. Vízágy? Már tudtam, hogy ma ugrálni fogok. A bõröndöm mellé vetettem magam és föltûnt, hogy ez az ágy is puhább, mint a lenti kanapé.
- Megígérem, hogy belakom. – tisztelegtem, amikor fölálltam elrendezni a cuccaimat. Egy legyintéssel nyitottam ki az összes ajtót és kerestem a legmegfelelõbb polcokat, vállfákat. Koncentráltam, mire az összehajtogatott ruháim önálló életre keltek. Nem gyullad meg, nem gyullad meg. Hamar új helyükre kerültek, hamarosan válogatni is fogok közülük, a kék darabokat keresve. Mivel nem elõtte terveztem öltözni (nem voltam szégyenlõs az biztos, de úgy tûnt még mondani akart valamit), az ablakhoz léptem. Eddig föl sem tûnt hol vagyunk. Egy pillanatra a számhoz kaptam és örömtelin motyogni kezdtem.
- Ez nagyon állat, még tengerpart is van! – csaptam össze a két tenyeremet. Késõbb biztos megmártózom. Remélem elhozta a bikiniket is, már ha egyben vannak a legutóbbi incidensek óta. Most nem terveztem olyan forró fürdõt, elvégre egy teljes tengert nehéz lenne megfõzni.
- Mozi? 4D-vel?- hagytam figyelmen kívül a további mondandóját. Persze, persze viselkedek, ahogy szoktam meg izé. Eddig sem volt kedves, most meg mirõl beszélt? Túlértékeli magát az biztos. Nemhiába, Hímringyóról van szó.
- Értettem Pici Lucifer. – böktem oda, hátha elhiszi. Próbáltam leplezni a valódi terveimet, mert még az egész nap elõttem állt, ráadásul egy könyvet sem jutott eszembe venni. De legalább a parton futhatok. Mondott valami elköszönés félét, így már tudtam, hogy egyedül enyém a ház, indulhat a buli.

***

Elõször a konyhába mentem tejért. A kekszem mellet a tv-t kapcsolgattam. Semmi értelmes nem volt és ez kezdett bosszantani. Eszembe jutott, hogy vannak DVD-k. Leültem a szekrény elé és kipakoltam a tokokat. Megnéztem a lemezek alját és azt választottam ki, aminek a színe a leginkább tetszett. Vállat vontam és lábujjhegyen pipiskedve kerestem a lejátszót. Valami megadóan reccsent a lábam alatt, rájöttem, hogy a tok adta meg magát… Meg egy pár CD. Gyorsan fölemeltem a szõnyeg szélét, és amit tudtam alá kotortam. Szerencsére csak három ment tropára, a másik ami a kezemben volt még lejátszhatónak tûnt. Egy örök életig tartott mire mûködésre bírtam. Negyed órát ültem a kanapén, édességet rágcsálva. Már jó pár tejes doboz hevert körülöttem, szerintem a teljes készlet elfogyott. Muszáj lesz venni párat, mert a napi adagomat mindig eltûntetem a kekszekkel együtt.
- Nem jó. – morogtam lebiggyesztett szájjal és visszasétáltam a konyhába, hátha találok valamit.
- Fõ az egészség. – vettem ki egy almát és észrevettem a gyümölcslevek mögött még egy rekeszt. – Ilyen. Nincs. – húztam ki egy üveg piát ami egy volt a sok közül. A szemem ugrált a papírdoboz és a kezemben tartott alkohol között.
- Koktél. – csaptam össze boldogan a két tenyerem, de elfelejtetem, hogy benne volt az üveg, ami a lábamra esett. – Fájt. – mordultam föl és a padlóhoz vágtam az italt és visszafordultam keresgélni a többi között. Már a lábam alatt fojt, de én megsértõdtem rá, nem foglalkoztam vele. Kiválasztottam a nekem leginkább tetszõ párost és kerestem egy shakert, minden ajtót kinyitogatva. Idõvel megtaláltam és két litert narancsos koktélt készítettem magamnak amibe egy kicsi ananász is került, hogy édesebb legyen. Beleöntöttem egy üres mûanyag flakonba és szívószálat is kerestem hozzá. Úgy döntöttem megyek mozizni

Könnyen megtaláltam a termet és a vezérlõpultot, ahonnan az egészet irányítani lehetett. A koktélt gondosan messze helyeztem el onnan, ahol az elektronikai dolgok voltak. Összehúzott szemöldökkel néztem. Még telefonom sincs, még is mi a francot kezdjek és fél profi irányítópulttal. Egyesével nyomogattam a gombokat, de hol a fények hunytak ki és gyúltak meg újra, hol a hangszórók kezdtek el zúgni. A vászonra nézõ vetítõ egyszerûen nem kapcsolt be. Az érintõképernyõs panel tele mappákkal nekem kínai volt, hiába mentem rá a filmekre, nem indult. Dühösen ragadtam meg a koktélom és kiviharzottam onnan. Még ezt sem tudom megcsinálni. A mai nap kezdett elszomorítani egy lélegzetvétel nélkül, szívószállal ittam meg azt a két liter koktélt. Meglehetõsen finom volt és hirtelen kimelegedtem tõle. Az alkoholtól nem tudunk berúgni, de igazán beindulunk tõle. Ennek értelmében a kék szerkómat szexi futócuccra cseréltem és a partra indultam mutogatni magam a fiúknak. Belõlem ezt váltotta ki, ha jól akartam érezni magam. És most épp erre volt szükségem. Idõnként csak agresszívabb lettem tõle, de most a tehetetlenség beszélt belõlem. A jól ismert környékemre, a lakásomra vágytam. Eddig is egyedül voltam, de sosem unatkoztam. Mindig volt mit csinálni és sosem éreztem magam elhagyatottnak.

Hamar megtaláltam azt a strandot ahova csak egy bizonyos összegért lehetett bejutni. Aki erre költ, az a külsejére is. Nekem nem jelentett gondot belógni. A homokos part nedves területe ideális volt. Elindultam és alig vártam, hogy találkozzak valakivel. De elõtte az edzés ugyebár. Nem hederítettem oda semmire és senkire az elsõ egy órában. Aztán kezdtem észrevenni, ha valakinek a tekintete egy picit hosszabb ideig ült rajtam mint kellett volna. A szép arcú srác örömmel fogadta a közeledésemet. Szõke hajába túrt és elbûvölõ hangon köszönt rám. Úgy döntöttem nem ölöm meg, csak kicsapolom a fölét a lelkének. Kicsit beteg lesz majd, de a szexisége idõvel újratermelõdik és biztos voltam benne, hogy keresni fog. Egy gondom volt; a ringyó úgy is kinyírná. Addig kell nyúznom, amíg vissza nem kapom a saját kis fészkem. Az utcán mégsem sajátíthattam ki. Egyik nap majd elérem, hogy reggeltõl másnapig enyém legyen a ház és akkor elintézek mindent.
- Az enyém leszel édibogyó. – halkan megígértem magamnak, hogy itt kint nem teszek vele semmi csúnyát. Persze még elvihettem volna a Pici Lucifer rezidenciájára, de nem szerettem ha tudták, hol keressenek. Az áldozat csak meghalni jön a fészekbe. Ráadásul a sajátomba, nem máséba.
Elbeszélgettünk, de nem tûnt valami okosnak. Tipikus üresfejû gazdag gyerek, akit piszok jó külsõvel áldott meg az ég. Késõbb még biztosan visszatérek Ethan társaságához. Nem került sok idõmbe foglalkozni vele. Úgy tûnt hasonló szándékok éltetnek minket. A falhoz nyomott és élveztem, hogy kis naivként dominálni próbál fölöttem. A csókjainál loptam egy picit belõle, nem tudta, hogy magával végez minden egyes érintkezéskor. Már hozzám feszítette a testét, amikor az ajkába haraptam. Csupán játékos megmozdulás volt, de a lelkének elég utat engedtem. Megcsapoltam és akkor ütött be a ménkû.

A fiú eltûnt elõlem, a büfé egyik szegletében, a falhoz támasztva ült és úgy tûnt elkábították. Most úgy szorultam a falhoz, hogy minden levegõ és még a szusz is kiszökött belõlem.
- Ribanc, ne lopd más padiját. – hallottam meg a természetellenesen lágy hangot ami mégis fenyegetett. A démoni sötétség már a lábaimnál kúszott, de megállt a térdemnél, nem fojtott meg. Nagy robajjal estem a padlóra és az alakom mélyedést vájt a metlakin. A karcsú, szõke hajú lány a hátamra taposott. Szemei olyan hideg kékek voltak, hogy a borzongás a gerincemen kúszott végig.
- Ringyó. – köptem az arcába amikor kirántottam magam alóla. Ökölbe szorult a keze és megpróbált állba vágni.
- Ez az én területem lotyó. – tovább szitkozódott és verekedni próbált, de a gondolatmenetem itt megakadt. Én esküszöm azt hittem, a Hímringyó területén garázdálkodok. Ezek szerint nem vette észre, hogy valaki belehódított a területébe? Hát persze… Most én keserítettem az életét. Nem csodálom, hogy begurult a csaj, de az én kis vanília fagyi Ethankémet nem adom neki, akkor sem ha az övé volt eredetileg.
- Küzdjünk meg érte. – köptem a véremet a padlóra és kihajítottam a ribit az üvegen. Átkot mondhatott rám az elõbb, mert szinte belülrõl fojtogatott.
Sajnálatos módon teljes értékû, földi tagnak tûnt. Szárnyat növesztett, de akkorát, amekkora nekem odalent volt. Ezek szerint ez a kislány nagyon jól viselkedett és nem szegett meg semmit évekig; szinte az összes ereje birtokában volt. Nekem vetõdött miután fölröppent. Ott tépett és karmolt, ahol tudott. Én most Ethan ölelésére vágytam, nem erre.
- Gondolni se merj rá, te utolsó kurva. – sikítottam az arcomba, mire én a fogai közé ütöttem az öklöm. Az egyiket rám köpte, mire diadalittasan elmosolyodtam. Ezután jóval elhátrált és éreztem ahogy valami kavarog bennem. Fojtogat és émelygõ érzésem támadt. Életemben nem hánytam még azelõtt. Most minden kijött amit eddig megettem. Gusztustalan.
- Hmm, értem szóval ilyen családod van. És mit szólnál, ha a bátyád… - rájöttem, hogy amit belém juttatott elérte a múltamban való vájkálást. Dühösen talpra pattantam és félbeszakítottam. Minden külsõ szépségem elszállt, változni kezdtem. Éreztem, ahogy a hajam is szétválik, látható lett a két szarvam. A lány ezzel nem is törõdött, el akart söpörni, tudta hogy meg vagyok csapolva. A tekintetem azonnal elborult.
- Most hagytad abba. – feleltem földöntúli hangon. Mordultam egyet, apámat megszégyenítõ módra és a lány felé vetettem magam. Minden csepp emberségem elszállt és a legközelebbi sziklához vágódtunk. Küzdeni próbált a szõke, de ütöttem téptem és haraptam, éppen mint az embereket nemrég… A sziklán már kékes folyadék szivárgott és émelyítõ szag töltötte be a levegõt. A maradványai elégtek alattam és most szörny módjára, diadalittasan szálltam volna le az áldozatomról normál esetben. Most viszont rögtön a tengerbe vetettem magam. Addig úsztam amíg minden le nem mosódott rólam és vissza nem alakultam. Rohantam a házig, ahol egy idõre meghúzhattam magam. Az alkohol hatása teljesen elmúlt, de aggódni kezdtem Ethanért.
Bevágtam magam után a bejárati ajtót és a konyhába mentem a kekszemért. Három dobozt magamba tömtem amikor megnyugodtam valamennyire. Aztán öntött csak el a fölismerés. Mit mûveltem a házban már megint… A dönti szobám belakva, pont mint otthon, a konyha és a nappali kicsit átforgatva, megöltem pár embert még délelõtt és most kinyírtam egy körzettel rendelkezõ démont, aki teljes erõvel bírt. Pici Lucifer mellett még a kiérkezõ bizottság is meg fog ölni. Mit tettem már megint?

Éppen kezdeni akartam valamit a helyzettel amikor megéreztem a jelenlétét. A nappaliban álltam amikor õ benyitott. Léptemben dermedtem meg õ pedig értelmetlenül rám meredt. Mögém pillantott és éppen nyitotta volna a száját, de a gondolataim elértek hozzá. A földhöz vágott az erõ, ahogy az infót szívta ki belõlem. Küzdöttem ellene, kapálóztam és el is értem, hogy megzavarjam. Csak a 4D teremben történt bénázásomig jutott. Egy pillanatra kifújtam a benntartott levegõt és fölültem a padlón, de talpra nem álltam. A földet bámultam. Nem kellett semmit mondania, így is mérges volt. Csak el tudjam elõle rejteni a többit…

Zavartan fordultam egyet, amikor a kulcsot nem éreztem a kezemben. Tudtam az elején, éreztem, hogy nem teljes erõbedobással ugrik nekem. Most viszont úgy tûnt, észbe kapott és az apró fémtárgy odafönt maradt. Egy könnyû szökkenéssel kapaszkodtam meg az ablakkeretben és már bent is voltam.
- Nincs? – biccentettem oldalra a fejem fintorogva, mert nem tetszett ez a megfogalmazás. Mintha én játszadoznék vele. Eddig nem említette a kisebb káoszt a házban, ha ez így megy, még elviselem ezt a „rövid” idõt és belakom a teret.
Fél kézzel kaptam el a váratlanul felém repülõ kulcsot. Kezdett dühíteni. Így már nem is kellett annyira, hogy elveszett a ragaszkodása az autóhoz. Kicsit sem éreztem, hogy elvettem volna valamit tõle, a kezem öklömbe szorult a tárgy körül, ami figyelmeztetõen roppant egyet. Jobb lenne engedni a tartásomon, vagy porrá zúzom a kocsi lényegét. Oda sem pillantva dobtam a kanapé elõtt lévõ kávézóasztal tetejére. Összehúzott szemekkel méregettem az elõttem álló démont. Nagyon nem tetszett nekem.
Mindez másodpercek töredéke alatt játszódott le. Visszavágtam volna, szóra nyitottam a számat. Erre õ közeledni kezdett. Amikor meghallottam a „fenyegetést” akaratlanul is kiröhögtem. Tudtam, hogy komolyan gondolja, de nem ijesztett meg vele. Undorodott tõlem, ahogy én tõle, tehát ha tesz is valamit, könnyebben meglóghatok elõle. Alig várom, hogy betérdeljek a legérzékenyebb pontjára, és visítson, mint egy kislány. Még a démonoknak is könnyebb ott fájdalmat okozni, mint máshol. Nem rejtettem el a gondolatomat, tehát tisztában volt a szándékaimmal. Csak azt nem tudta belõlem kiolvasni, mikorra is terveztem a megsemmisítõ hadjáratot. Megmutatja? Semmi kedvem hozzá… Ennek értelmében egy tized másodperc alatt már mögötte is voltam. Ha küzdeni akar, akkor bizony démonjára talált. Nem adom magam könnyen az ilyen fajtáknak.
A gyors mozgásom hiábavaló volt az erejével szemben. Sikeresen rántott maga elé, pillanatok alatt kiszolgáltatott helyzetben lettem. Utáltam, hogy fölöttem van, hogy így néz rám, és hogy érzem, olyat fog tenni ami nekem nem jön majd be. Ott ütöttem ahol tudtam, karmoltam, sõt rúgtam is, hiába tehénkedett rám. Sajnos hárítani tudott, de nem mindent. Egy gyengébb ütés érte a bordáinál, de a szavait elengedtem a fülem mellett, arra koncentráltam, hogy levessem magamról. Amikor egy pillanatra elhallgatott már kezdtem is volna:
- Te kib… - de csak eddig jutottam.
Fujjjjj! Annyi j-vel visított a tudatom, ami oda-vissza kitett volna egy futballpályát. Nem, nem nem. Ez nem történhet meg velem. Hozzám ért, ráadásul a szájával. Teljesen megalázott, tényleg „sikert” aratott fölöttem. Még akkor is ütöttem, amikor teljesen hozzám hajolt. Többé-kevésbé megérezhette, de utáltam ahogy méregetett.
- …Hímringyó! – lemaradt a legjobb részekrõl, amiket a szájába ordítottam. Mmm-hhmm-mmm! Hallatszott egészen addig amíg el nem távolodott tõlem. Mély levegõt vettem, amikor lepattant rólam. A tüdõm megtelt, arra akartam fölhasználni, hogy elkáromkodjam magam, de olyan cifrán… Erre nemes egyszerûséggel egy ajtót csapott be elõttem.

- Strici! Utállak te… - és itt addig üvöltöttem amíg a démoni hangszálaknak is megártott az erõ és a harag. Nem érdekelt mit csinált éppen, folytattam és mondtam a magamét. Hallottam ahogy zuhanyozik… remélem megfulladt odabent. Nagy bánatomra teljesen életben maradt és tartotta azt az akadályt, ami eddig visszatartott. Már nem volt hangom, ezért azt tettem, amit õ mondott. Használtam a testem.
Nem érdekelt a perzselõ démoni tûz, a fájdalom sem. Annyiszor ugrottam, dõltem az ajtónak, vertem két ököllel, rugdostan, amíg meg nem éreztem az égett bõr szagát, ami a démoni vérrel keveredett. Az is égetten, áthatóan szaglott, hátraléptem.
- Rohadj meg. – tettem hozzá rekedten és egy utolsót csaptam a francos ajtajára. Nem fárasztott ki az akció, vagy még semmit sem éreztem meg belõle, a bennem fortyogó dühtõl. A lenti fürdõszobához kullogtam, ahol korábban lemostam magamról a kormot. Most is valami olyat kellett eltávolítani, csak kicsit másképp. Forró vizet engedtem a hatalmas kádba, éppen annyit amennyi elfért benne úgy, hogy én is ott nyújtózok. Arccal elõre placcsantam a vízben, buborékok cikáztak a felszínre, amikor az orromon keresztül kifújtam a tüdõmbõl az összes levegõt. Megkezdtem a testem regenerálást, hogy visszakaphassam a korábbi külsõmet, ami kevésbé volt fekete és égett. A lassú, vegetatív mûködésem miatt a fájdalom hullámokba csapott rám. Örültem neki, hogy a fájdalmas szenvedésem hangjait a víz tompította. De teljesen megérte, ezért nem sajnáltam. Kitomboltam magam.
Úgy jöttem a felszínre mint valami szörny, éppen döglõdõ üzemmódba.

- Ki vagyok… - a földön a tüzem melege szárított meg. Kicsit koppantam a metlakin, mert kilépõ volt elõttem. Örültem neki, így könnyebben álltam talpra, bár kicsit megperzselõdött. Sajnáltam, hogy nem tehettem kárt a Hímringyóban a hülye védelme miatt. Pedig álmába könnyebb lett volna kinyírni, de kevésbé élvezetes. Még mindig volt némi félrerakott energiám a mérgelõdésre. Nem túl szép átkokat szórtam rá motyogva. Elsõ utam a konyhába vezetett. Megkerestem a korábban fölbontott tejes dobozt. Magamhoz vettem még a kedvenc kekszembõl, amit már messzirõl kiszagoltam. A fölsõ polcon lapult, szinte el volt dugva. Két kék dobozt is levettem, majd a kanapéhoz mentem.
- Nem értesz a nõkhöz barom. – dobtam le magam a bútordarabra. Jobban esett volna egy ágy, na meg egy szoba. Mivel ilyen párnákra nem volt szükségem, úgy döntöttem játszok egy kicsit. Hasra fordultam és a majszolnivalómat félretettem, hogy biztonságban legyen. Az a legfontosabb. Öt kõkeményre tömött párna állt a rendelkezésemre, és annyi leverhetõ tárgy. Legelsõnek a törött üvegû ajtó esett a látószférámba. Becéloztam a rést, egyenesen a fölakasztott ruhákba gabalyodott. A második egy törékenynek tûnõ dobozt sodort le az egyik polcról, ami balszerencsémre tompán puffant; ott is szõnyeg volt. Következõnek a közeli ajtókat céloztam be, amik hangosan vágódtak az ellenkezõ irányba. Ezt neked ringyó, ha egy szobát sem kapok. Ráadásul a ruháim sem voltak itt… Holnap belé nevelem mi is az a vendéglátás.
Most azonban más terveim voltak. Néha még a gonosz, erõs és szép, ohh elnézést gyönyörû démonoknak (ez vagyok én) is kell aludni. Vagy legalább is pihenni. A hátamra fordultam és úgy kezdtem el eszegetni. A kekszek villámsebességgel kezdtek el landolni a pocakomban, vidáman öblítettem le tejjel. Mosolyt tud csalni az arcomra egy sötét édesség. Ami legalább annyira sötét, mint én. A dobozban még volt, az asztalra dobtam, hogy reggelire is maradjon. Tökéletesen megállt, igaz kicsit billeget. És jöhet a szieszta. A fáradtság szinte fejbe ütött. Csukott szemmel szuszogtam, teljesen elveszítve az idõérzékem.

***

Még kicsit sem értem el a kipihent állapotot amikor fölpattant mindkét szemem. Kilincs nyomódott le valahol, zajosan behúzva az ajtónyelvet. Már láttam is lelki szemeimmel. Pár lépés, és itt áll majd elõttem. Nagy meglepetésemre indulás kész volt. Elment mellettem és nem tûnt föl, vagy odabent tart mindent? Titkos fészek, a bazinagy fészken belül?
- Hova mész… Pici Lucifer? – töprengtem egy ideig, mert nem tudtam a nevét. Igazából semmi szükség rá, ha Hímringyót említek, bárki megmondja, õ lesz az. Megengedtem magamnak egy másodpercnyi szünetet, amíg fölültem és megdörgöltem a fáradt szemeimet. Olyan hülye fejet vágott, hogy nevetni támadt kedvem, de nem tettem. Biztos erõsebb beszólást várt tõlem… még korán volt.
- Ahhoz neked semmi közöd kurva. – felelte lazán és még csak most tûnt föl neki, hogy hiányoznak mögülem a párnák. Az arcán rángott egy izom, amikor körbenézett. A tejes dobozért nyúltam a hasamat dörgölve. Kiittam a maradékot és ismét neki szenteltem a figyelmem. Eddig halkan káromkodott. Amikor felém kapott volna, leestem a padlóra. Igen, elengedtem magam mint valami rongybaba. Most, hogy nem ellenkeztem kevésbé nagy élvezettel rángatott. Hagytam magam egy ideig, de aztán rájöttem, hogy nem vagyok valami elcseszett mazochista, kitéptem magam a kezei közül. Arról papolt valamit, hogy viselkedem kéne. Asszem, mert elengedtem mindet a fülem mellett és megpróbáltam kitalálni hova indult. Erre sem felelt, sõt a tegnap esti hiszti mûsorom sem említette, szerencsére.
- Hagyjál. – ütöttem félre a kezét ismét, amikor ki tudja hanyaggyára rángatott volna meg.
- A ruháimat akarom, nincs mibe átöltöznöm. Haza akarok menni és u-n-a-t-k-o-z-o-o-o-k. – szótagoltam, mintha nem férne bele egyszerre abba a csöppnyi férfi agyába. Már ha van neki olyasmi. Ha rendelkezik vele, akkor is csak a szerveinek a mûködését irányítja, és õ maga a farkával gondolkodik. Tuti.
- Itt nem te dirigálsz. – vágott vissza, de mielõtt többet szólhatott volna, fölemeltem a kezem. A váratlanul udvarias gesztusra elhallgatott, szerintem csak azért mert változtatni akart a mondandóján és ismét lehülyézett volna.
- De. Én. Egy érzõ, lélegzõ démon vagy mint te, néha szükségem van dolgokra. Hozz nekem könyveket. Azokat szeretem. Na meg a tejet és az Oreot. De csak a feketét, fehér krémmel. – kezdtem sorolni olyan gyorsan, hogy nem érdekelt, amikor megpróbált félbeszakítani. – Ja, és utállak. – tettem hozzá mosolyogva.
- Jelen pillanatban azért, mert a kicseszett kanapédon aludtam. – egyenesedtem föl, és már elõtte álltam. Nem jött közelebb és rájöttem miért. Menni akart már, nem szeretett volna többet a külsejével törõdni. Táncolj már te kurva narancs. Ismét hülyén nézett rám.
- Esküszöm nem vagy normális te utolsó… - kihasználtam a szájalását és elkaptam a grabancát. Leszedtem róla a dzsekit és már a vállpántos táskába kapaszkodtam amikor minden elõjel nélkül lecsapott mint egy kakukkos órát.
- Ne üss meg! – háborodtam föl, miközben a lábaimat nyújtóztatva maradtam a földön. Ez fájt. Úgy tûnt, tényleg megy, mert nem törõdött többet velem.
- Állj meg. Nem menj már el te strici. – kaptam el a kapucniját, és nagyjából a hátán voltam. A talpaimat a gerincének feszítettem, és a legfölsõ ruhadarabjával tartottam fönt magam. Mi a szarnak öltözik be, ha kint jó idõ van?... Amikor ennyire is lankadt a figyelmem, egy jól irányzott mozdulattal a fölhöz vágott. Az üvegszilánkokon landoltam és a szekrénynek csapódtam.
- Oké. Lehet így is. – suttogtam és ökölbe szorult a kezem a dühtõl, már korán reggel. Odabasztam egyet mire a szekrények és fogasok megremegtek, az ajtók kiestek. Fölkeltem és elsuhanva mellette a lehetõ legtávolabbi pontot kerestem a házban. Akkor vagyok képes a legszörnyûbb káoszt okozni, ha unatkozok és emellett föl is mérgesítettek. Pont kiprovokálta belõlem ezt a senkiházi. Itt leszek egymagam és pokollá teszem az életét. Nem gondoltam semmi konkrétra, nehogy eláruljam magam. Figyelmen kívül hagytam, és mentem akkora léptekkel amekkorákkal tudtam. De nem futottam, hogy a becsültem épségben maradjon.
- Rohadj meg. – morogtam a falnak ami hirtelen elõttem termett. Összepuszizott a homlokommal. Na remélem ezt nem látta.

Nem érdekelt hol járt, vagy hol nem. Örültem annak, hogy egyedül lehettem. Talán lelépett. Akkor hivatalosan is ez lett volna életem legjobb napja. Továbbra is keresztben nyúltam el az ágyamon. Kis idõ múlva valami alvásfélét produkáltam, de mivel démon vagyok ez kevésbé volt lehetséges. Mi inkább csak vegetálunk. Unottan tekergettem a hajtincseimet mert úgy éreztem hamarosan itt lesz. Nagyon kellemetlen érzés volt, forralta bennem a dühöt. Egy párnát vágtam a vitrinemhez, hogy ne törjön be. Hisztis kisgyerek módjára az ágyat kezdtem rugdosni, mintha õ tehetne arról, hogy emiatt a bunkó miatt most föl kell kelnem innen. Megzavarta békésebb idõszakomat. Annyira rágtam a szám szélét, hogy vérezni kezdett. Az egyik nemrég elfogyasztott lélek maradványa csordogált az államra, amit örömmel juttattam vissza a számba. Kiabálásra nyitottam volna a számat, amikor csak úgy betoppant. Valami belém fojtotta a szót. Rájöttem, hogy a kis démonradarjaim voltak a felelõsek, elvégre más is érkezett. Dühösen horkantam, amikor rám kacsintott. Még is mi a francot képzelt, hogy majd elhiszik neki, a világi balfasznak, hogy végig itt volt?
- Csá, na mi a helyz… - még be sem fejezte, ebbõl jöttem rá, hogy olvas a gondolataikban. Annyira idegesítõ volt számomra, hogy az orrom elõtt csinálta azt, amihez némiképp értettem, hogy legszívesebben tarkón vágtam volna. Helyette a szemeimmel égettem oda képzeletbeli lyukat. Biztosan megérezte. Mi a szar? Most már én sem éretettem a helyzetet. Kihagytak mindenbõl, pedig azt hittem, hogy most én vagyok az akinek a sorsáról dönteni fognak.
- Szerintem az én véleményem is számít, és ebbe én sem egyeztem bele. Mehettek a francba hülye aktakukacok, vagy akkorát rúgok az almátokba, hogy a kukacnak annyi. – kezdtem kiabálni dühösen amikor eljutott hozzám az infó. Olyan gyorsan, és nagyot robbanok mint egy bomba. Ideges voltam és utáltam ezt az egészet. Magamban cifra káromkodásokat soroltam, amikor azért nem jöttek ki hangosan a számon, mert éppen belém fojtották a szót. Kedves…
- Én. Nem. Értem. Mi. A FRANC FOLYIK ITT. – akadtam ki az egyik sarokba. Kis köröket írtam le és idegesen a hajamba markoltam. Csöndesen társalogtak egymás fejében. Én is beléjük akartam látni, de a lecsökkentett képességeim miatt nem tudtam. Eddig egy kibaszott hétvégérõl volt szó. Egyrõl. Szerettem volna tudni, hogyan lett ebbõl fél év. Még hogy ez a kurafi tanít engem viselkedni? A górénak a fia legyen csak az apja mellett és szívja ki a talpnyalói lelkét. De leginkább húzzon a közelembõl. A paprikajancsi még mindig némán kommunikált, aztán hirtelen megszólalt. Földbe gyökerezett a lábam. Az összes ujjam keresztbe volt hajlítva azért, hogy ne, ne fogadd el. Erre mi történik…?
- NEM. – visítottam a padlóra dobbantva, de akkor a haragom útján terjedõ tûz, már másfelé vezetett.
- Hu? – biccentettem oldalra a fejem érdeklõdve, de a kapu lángolását nem állítottam le. – Hmmm. – mosolyodtam el gonoszan és kacagni kezdtem. Ettõl az utca embere rám pillantott, a gyerekeiket tessékeltél maguk elõtt és nem törõdtek a lángokkal amik elõttem csaptak össze, pontosabban a fejem fölött. Átléptem a narancssárga fényességen.
- Lucifer ivadékának fészke. – engedtem be magam ünnepélyesen. Még sosem láttam magát a górét (legyen inkább hóhér?) de már nagyon kíváncsi voltam rá. Ha úgy nézett ki mint a fia… Átlagos. Ennyi jutott róla eszembe. Valaki menõ, sebhelyes széles vállú fazon volt a fejemben, de ha a leszármazottja ilyen pöcs, akkor tõle mit várjak? Elvette némiképp az iránta való érdeklõdésemet, de megráztam a fejem. Most nem ezen akarok elmélkedni. Tulajdonképpen itt volt egy számomra érintetlen ház, amit föl kellett fedezni. Az elõszobában találtam egy baseballsapka-szerû akármit, amit a fejembe nyomtam (nagyon menõ). A kezemre egy esernyõt akasztottam, majd a magasba emeltem.
- Kalandra fel! – örömmel vetettem be magam a házba.

***

Az elõszoba üvegajtaja akkorát csattant mögöttem, hogy elsõ lépéseimet üvegszilánkok követték. A nappaliba érkeztem, ha minden igaz. A tv alatti szekrényhez guggoltam és a DVD-k között kotorásztam, hátha fény derül arra, milyen kis piszkos ez az úriember. Nagyot röhögtem, amikor csak közönséges darabokat találtam, köztük egy romantikust. Jól elrejtette, lehet ilyen módon cserkészi be szerencsétlen áldozatait. Ha õ próbálna meg bekebelezni emberként, az elsõ dolgom lenne öngyilkosnak lenni, úgy szétzúzni magam, hogy ne érjen hozzám. Dühösen vágtam be az ajtót, amikor eszembe jutott, hogy már a francba is, megérintett. Ha levágnám a lábamat, az csak nekem lenne rossz, szóval hagytam az egészet. Úgy döntöttem kipróbálom a kanapét. Ráálltam és ugrándozni kezdtem.
- Juppí. – mondtam faképpel amikor rájöttem, hogy nem röpít a magasba. Biztos itt is dugja a lányokat, mert nem kevés olyan folt volt rajta, amit emberi szem nem lát. És falatozik.
- Rózsaszín? – majdnem kisült a szemem, amikor egy halvány lélek nyomait véltem fölfedezni. Közelebb hajoltam, és láttam, valóban ilyen árnyalatúak. Honnan a francból szerzett tiszta rózsaszínt… Hát, a csajokat biztosan könnyebben cserkészi be mint én, de nem gondoltam volna, hogy ilyeneket eszik. Õ olyan fekete.
- Hah, a kis emós. –horkantam föl, és a nyakamba csavartam egy sötétkék pulcsit, amit a karfán hagyott. Most az ujjai megkötve tartották rajtam a „köpenyem”. Kinyitottam az ernyõt, amíg leugrottam a kanapéról. Balszerencsét hozna, de hé bébi, én maga vagyok a balszerencse. A srác számára biztosan.
Amikor félrelöktem a következõ ajtót, mosolyogva nyugtáztam, hogy megvan a konyha. Derékig tûntem el a hûtõben és mindent tömtem a számba, amit a szemem kívánt. Éhes voltam, de most nem lelkekre. Az démonoknak nincs szükségük emberi táplálékra, én viszont szerettem az ízüket. Kicsit sem olyan skálán érzékeltem mint a többi élõlény, szóval inkább elfogadható volt minden. A kajákat tejjel öblítettem le és elégedett böffentéssel hagytam ott az egyik kedvenc helyiségemet. A fürdõt kerestem, mert a lábaim kicsit kormosak lettek a kinti tûztõl… Huppsz.
Gyorsan csettintettem, mert a lángjaim már nem tudtam hol állnak. Végül megtaláltam az elszeparált szobát és nagy kádba léptem. itt dobtam le a cipõimet és a zuhanyrózsát a vádlimra tartottam. Csak férfi tusfürdõ volt, ezért a virgácsaim majd pasi illatot árasztanak. Bénácska léptekkel mentem végig a csúszós metlakin. Úgy döntöttem most a szobáját keresem föl. Ki akartam próbálni az ágyát, hogy lehet-e rajta ugrálni. Kiskoromban igazi levegõ akrobata voltam, ha rugós ágyról volt szó. Még mindig imádtam, de más elõtt meg nem mutattam volna mire vagyok képes egy matrac fölött a levegõben. Mint valami cirkuszi…Állat.
A sötétített helyiség azonnal bevonzott. Itt volt a legerõsebb a személyes illata, tudtam hova kell mennem. Föltúrtam az ágytakarót, hogy a matracra léphessek. A lábaim idõközben a szõnyegeken hagyták a maradék vizet, így száraz mancsokkal léptem a lepedõre. Rugóztam. Majd még egyet, és a végén már önfeledten ugrándoztam és az esernyõvel szórakoztam mi még mindig nálam volt.
Éreztem. Közeledik. Gyorsan próbáltam meg szabadulni a lábamra tekeredett takarótól, így is késésben voltam hozzá képest. Mikor betoppantam a nappaliba, elkerekedett szemekkel nézett rám a törött üvegen keresztül. Ez mikor is történt?... Belépett és egyenlõre nem mondott semmit. Szerintem nem hitt a szemének. Körbenézett, de csak a tekintetével. Követtem a példáját és én is meglepõdtem. Huh. Ezt én csináltam? Körbe akartam nézni, de totál káosz lett a vége. Nem így terveztem. Ezt gyorsan kisöpörtem a fejembõl, nehogy meghallja az a fogalmat aminek csak halvány érzete volt benne. B betûvel kezdõdött és nem, nem a bazdmeg. Ehelyett táncoló narancsok töltötték meg az elmémet. Hülye dolog, de bevált, mert összeráncolt szemöldökkel nézett rám, aztán mély levegõt vett és elkezdett kiabálni. Na de haver, csak megnéztem hol laksz és hogy élhetõ-e a házad… A sajátom is káoszos volt és hiányzott a rendetlenség érzete. Lehet, a tudatalattim mûvelte ezt velem.
Ezután vészesen közeledett. Néhány ütése elöl kitértem, de aztán sikerült arcon csapnia. Visszaütettem volna, de meglepett tekintete megállásra késztetett.
- Tedd le a cuccaim. Az az én pulcsim. – tekintete szilárdan a kék darabon függött.
- Mi van? – értetlenkedtem, de a zavartsága miatt hátra ugorhattam. Aztán éreztem csak meg, hogy valami van a cipzáras zsebében.
- Ez az én köpenyem. – vágtam vissza és a ruhadarabba kapaszkodtam. Nem érdekelt az apró tárgy, de ha neki kell a pulcsi én nem adom oda. Fél kézzel felé hadonásztam, hogy visszatartsam futás közben. Legalább olyan ügyesen káromkodott mint én, de akkor kitapintottam az a micsodát.
- Whoáá, van kocsid? – szorítottam magamhoz a kulcsot és a ruha a földre hullott. – Vezetni akarok! – jelentettem ki csillogó szemekkel. Eddig csak PS-en csináltam, de most élõben is ki akarom próbálni.
– Remélem sportkocsi. – vetettem ki magam az ablakon mielõtt pont elkaphatott volna.
– Gyere és kapj el, hímringyó. – vigyorogtam rá, de tudtam, hogy mindjárt a torkomat kapja el. Nem zavar, ha megöl… Akkor is mehetek valakinek az idegeire. Mondjuk könnyû dolga nem lesz…

Mérhetetlenül dühös voltam erre az akárkire. Tudom, mondták már a nevét, de a fejembe nem akart beférni, elvégre fölösleges lett volna. Legszívesebben fölrobbantanám, és kicsit megpörkölném a viselkedése és a személyisége, meg úgy az egész létezése miatt. Eddig ilyen kis nyápicokat küldtek, mint a társai. Az aktakukacokat élvezet volt nyúzni és cukkolni, elvégre nem támadtak olyan ügyesen, a szájuk ezzel szemben folyamatosan járt. Szerettem ha valaki harc közben beszélt, kimutatta, hogy több dologra is képes koncentrálni, nekem meg a pláne, hogy így olthatom ahogy akarom, visszaszól. Az egyoldalú beszólásoknak nem volt értelme, de úgy tûnt most démonomra akadtam.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy majd itt fogsz lenni az én házamban. Húzz el innen, azt mondjuk itt voltál. – ráncoltam az orromat dühömben. A kezem ökölbe szorult, de a szokásos narancs árnyalatú fény nem járta át a szobát. Korábbi energia elvonós kis trükkje még mindig kihatott rám valamennyire. Még hogy erõsebb legyen nálam. Csak hiszi. Az mondjuk nem érte, hogy neki ilyen képessége volt. Pont ezért nem volt semmivel jobb nálam, hiszen ezzel a háta mögött, harcolnia sem kellett.
- Állj már föl hímringyó. – emeltem meg a kanapé egyik végét hirtelen, mire a szoba másik feléig röpült. Tudtam, hogy alap esetben nem így sikerült volna a dolog, lehetséges, hogy meglepte a kiborulásom.
Ha te így, akkor én úgy. Itt marad, de gondot hozok a nyakára, bõven. Mielõtt reagálhatott volna kiugrottam az ablakon és futásnak eredtem. Tudtam, hogy követni fog ezért úgy alakítottam az utam, hogy biztosan eltévedjen. Nem úgy tûnt, mint aki sokat jár a földön, én azonban vele szemben már nagyon is kiismertem ezt a helyet. Cikáztam, utcát és tetõt váltottam teljes sebességemben egészen addig, amíg nem éreztem a jelenlétét magam körül, vagy is mögöttem. Hah, be sem ért. Azt viszont nem sejtettem, hogy direkt csinálta-e. Magamban lerendeztem ezt egy vállvonogatással és tovább indultam.

***

Már rég elhagytam a területemet, így még a démonok között is fölbolydulást okozhattam azzal, ha bontom egy kicsit a rendet. Kedvem volt tombolni, széttépni néhány testet. Nem féltem a büntetésemtõl, elvégre ha nincs itt, nincs mit tennie. Újabb csapatot úgy sem küldenek majd, rá vagyok bízva, az õ feladata lesz helyrehozni mindent, amit most tenni készültem. Úgy éreztem erõs démoni jel nincs a közelben, tehát a veszély eléggé minimális rám nézve, ha a természetfölöttirõl volt szó. De ha túl sok bámészkodó jön, akkor azokkal is végeznem kell. Én sem bírom a végtelenségig, ezért egy parkra esett a választásom. A tóhoz sétáltam elõször, a víztükörben ellenõriztem magam. A sérüléseim begyógyultak, de még mindig undorodtam, szinte láttam az érintései nyomát magamon. Kiöltöttem a nyelvem a saját képemre, és a lábammal dühösen rúgtam egyet elõre, földdarabok és fû fodrozta a vizet. Az emberek számára végül is elfogadható külsõvel jelentem meg, a rám száradt emberi vért kivéve. Ezért úgy döntöttem, letépem a térdig érõ cicanadrágom szárát. Ott a park közepén kezdtem el stylistot játszani, tépdesve a ruhámat. Így már csak minimális foltja maradt a korábbi cselszövésemnek. Ilyen idõpontban úgy gondoltam már nehezebb lesz embert találni. Fölmásztam egy magasabb fa legalacsonyabb ágára, és csak koncentráltam. Futók, egyértelmûen éreztem õket. Aztán volt még egy túrázó pár és valaki sétálgatott egymagában. Tíz fõ lehetett ez így összesen. Hozzám közel mozogtak, azért gyorsan fölálltam az ágon, mielõtt kiesnek a zónámból.
A kezeimet magam elé emeltem és elképzeltem ahogy a tûz, egy kört formál. Szerencsére a képességem aktivitást mutatott, folytattam a megidézést. A démoni tûzkörbõl nincs menekvés. Sorra kaptak lángra a tölgyek, bükkök és valaki már sikított. A legtöbben a tó felé indultak meg, ami ugyan egy helyen megtörte a kört, csak nem kezdenek el úszni. Éppen ezért nem fáradoztam azon, hogy a víz is lángolni kezdjen. A szabályos alakzat kialakult, elégedetten huppantam talpra a földön. Szinte siklottam a talaj fölött, ahogy az elsõ áldozat felé igyekeztem. Húszas évei közepén járó csaj volt az elsõ akit megpillantottam. Irigylésre méltóan kerek, de természetes mellei máris egy jó okot adtak arra, hogy végezzek vele. Ennek ellenére a lelke nem tûnt túl finomnak. Ezért inkább meg sem kóstoltam, még a végén tele lesz szegény pocakom. A nyaka émelyítõt roppant, és egy szó nélkül, fönnakadt szemekkel rogyott a földre. Csak rá kellett sandítanom a hullájára, hogy mindenestõl elégjen. Most azonban a pár kötötte le a figyelmem. Igaz, nem voltak együtt, de a múltjuk közös volt, és a haláluk is az lesz. Egyszer csak megjelentem mögöttük és befogtam a kettejük száját. Ellenkeztek, a lány sikoltott, de nem eresztettem. A fiúnak sikerült arcul ütnie engem, amikor a párja emlékei közt kotorásztam. Ó, hogy õ szerelmes. Milyen aranyos történet. Volt.
- Hellóka tubicáim. – illegtem elõttük, a semmibõl megjelenve. – Az elõbbi csúnya dolog nem tetszett. – fintorogtam a srácra. Arra a pillanatra vártam, hogy a másik megragadja a kezét. Tudtam, hogy akarta.
- Rajta kedvesem, nem állít meg senki. – vigyorogtam gonoszan, de õ nem tétovázott. Szerintem az agyáig sem jutott el, hogy a fejébõl szedtem ki az infót. Vagy is nem egészen… A gondolatolvasósdit elvesztettem a fönti világba érkezésemkor, de az emberek annyira kiszámíthatók.
Megragadta a srác kezét és én a fölbátorodása hatására boldogan tapsolni kezdtem. Erre mind a ketten rám meredtek, azonban én most a gyilkos Cupidót játszom a darabban. Eljött ugyanis az ideje. Összekapcsolódtak fizikailag, megkavartam õket és felém fordultak. Tökéletes. Elõre ugró mozdulattal rántottam ki a kettejük lelkét egyszerre. Felemelõ érzés volt, és az az íz…
Elment a kedvem a további falatozástól, ennek ellenére végeztem mindenkivel. A fákat is leégettem a tóig, hogy egy egyszerû tûzeset legyen a dologból. A lángot egy csettintésre kialudtak és én tovább állhattam.

***

Csórikám még mindig engem keresett, amikor hazaértem. Örültem neki, hogy nem otthon találtam. Kicsit sem tartozott ide, de aggasztott, hogy itt lesz hamarosan. Ettõl a gondolattól a düh forrni kezdett bennem, hiába nyugtatott le kicsit az evés. Erõtlenül rúgtam a hálószobám ajtajába és bezártam magam után. Tudtam, hogy egy démonnak édes mindegy, ettõl függetlenül bevett szokásom volt.
A hálóm kész káosz volt. Ruhák hevertek itt-ott, ennek fele nem is az enyém volt, hanem a legutóbbi áldozataimé. Valakinek a pormaradványa még a szõnyeg sarkán hevert. Igaz is, ma akartam kihívni a tisztítóbrigádot. Ennek lõttek. Lomhán léptem az ablakhoz, és kevésbé erõsen próbáltam meg kilökni. A levegõ az arcomba csapot és fölfrissítette a szobámat. A függöny körülöttem lengedezett, ettõl függetlenül tudtam, hogy még nem jön senki. Az ágyamra vetettem magam és megpróbáltam relaxálni. Elvégre a tûzgyújtás már ment, csak még mindig el tudta volna venni tõlem, ha úgy tartotta kedve. A képességemet a magaménak tudtam, még jobban gyûlöltem amikor elvette tõlem.

Magabiztosan, ruganyos léptekkel haladtam végig az egyik félreesõ utca közepén. A fehér felezõvonal mentén haladtam és éppen áldozatra vártam. Rég ettem, pontosabban tegnap délben. Nem mellesleg unatkoztam. Ki tudja hány éve már (én magam nem tartom számon), hogy kitettek odalentrõl és egyedül kell csinálnom mindent. Semmi izgalom, ráadásul itt az emberek között, túl világos van néha. Utálom, amikor reggel az arcomba süt az a valami, amit Napnak neveznek. Gyûlöltem itt lenni, de igyekeztem kihasználni a jó oldalát is; megláttam valakit, éppen felém közeledett. Tizenéves srác volt, olyan középiskolás forma. Arra az oldalra lõdörögtem, ahol õ sétált. Kihúztam magam és macska módjára haladtam az árnyékokba felé, folyamatosan az arcába bámulva. Cinkos mosoly ült az arcomon, megnyaltam az alsó ajkam. Az érdeklõdés leplezetlenül ült ki arckifejezésére. Nem tudtam, hogy az öltözetem, esetleg a viselkedésem vívta ki tõle ezt a távolságot, de megszólított.
- Szia. – egyáltalán nem tûnt annak a félénk típusnak, szõke haja oldalra fésült volt, beállítottan kócos. Tipikus lányok kedvence. Pont fogamra való.
- Hali angyalom. – mosolyodtam el édesen, és olyan szélesen egyben, hogy kivillantak éles fogaim. Nem is arra figyelt, mivel elõre hajoltam egy kicsit (így legalább egy szinten volt a fejünk), pont belelátott a felsõmbe. Hmm, bátor fiatalember.
Úgy döntöttem nem habozok. Senki sem járt arrafelé, úgy tûnt a srác is valaki elõl lógott meg, az inge meggyûrõdött a vállán, mintha valaki belekapaszkodott volna. Közelebb hajoltam és megéreztem édes illatát, amit az izgalom miatt akaratlanul is kiadott magából a teste. Kurvának hitt, ebben biztos voltam. Már csak az ilyen föltevésekért is harapás jár. Elõre léptem, a testünk összesimult. Fölemeltem a fejét az állánál fogva és meglepetésemre õ csókolt meg elõször. Követtem a mozdulatait, édes kis játékba ringattam.
Az ajkam lejjebb csúszott, vámpír módjára haraptam a nyakába. Meglepõdött, a levegõ a tüdejében rekedt és majdnem fuldokló hangot hallatott.
- Drágám, még el sem kezdtem szívni a lelked. – préseltem a falhoz a saját testsúlyommal annyira, hogy moccanni sem bírt. Egy ideig még kapálózott, de a bal kezemmel a feje fölé szorítottam a kezeit, mint valami rossz játszmában.
- Édes vagy. – suttogtam a fülébe, mielõtt kiáltozni kezdett volna. A száját a sajátommal tapasztottam be, büntetésül a nyelvébe haraptam és mohón a lelkébe szívtam. Elõbb-utóbb úgy is meghal, de õt a sokk elõbb ütötte ki. A végtagjai elernyedtek a kezem szorítása alatt, és a játék hirtelen nem lett olyan érdekes. Elengedtem a nyelvét, és az arcát pásztáztam. Nehéz lesz ilyen kómából fölébrednie, rossz álmok gyötrik majd, az alakom kísérti. Ennek ellenére nem akartam életben hagyni. A sok gonoszsága, a lányokkal szembeni cserfessége különleges ízt adott a lelkének. Vállon haraptam, a seb vérezni kezdett, de hamarosan egy sötétszürke, ködszerû anyag kezdett lefolyni az oldalán. A démonharapás eredménye. Nem gondoltam volna, hogy az õ lelke ilyen sötét színû. Érdekes és mindenkinek egyedi jellemvonása volt. Elõkaptam a farzsebembõl a mûanyag üvegcsémet és a lélek mellett a vérébõl is gyûjtöttem. A nadrágom hátulját húzta a folyadék súlya, visszatértem az evéshez.
Még nem végeztem vele, amikor valaki elfojtott egy sikolyt, tõlünk nem messze. Az érzékeim szinte kikapcsoltak a ritka íz hatására és föl sem tûnt a lány, aki remegõ térdekkel figyelte mit csinálok. Nick, (mint megtudtam a szõkeség nevét) a földön kötött ki, mert elengedtem. Villámsebességgel termettem a lány elõtt, alig kellett egyet pislantania. Még mindig az áldozatom nevét makogta, rám sem hederített. Ez némiképp gyenge ponton érintett, a vállára tettem a kezem. A forróság azonnal szétáradt a jobb karomba, ahonnan õrá vándorolt. Fölszisszent, azonban szabadulni nem tudott a végtagomtól. Gonosz mosolyra húztam a számat.
- Mi történt kislány, ellopta a cica a nyelved? – cukkoltam a fiatalt, hogy ne essen õ is sokkba. Kellett az izgalom, na.
- Te tetted ezt vele? Hogy merészelted? – villant rám a tekintete a kupacban heverõ testrõl. Tüzes teremtés, bejött.
- Esetleg én tettem, ráadásul önszántából csókolt meg… Megízlelte a halált. – nevettem, és a mondandóm végén fölé hajoltam. Alacsony volt, így könnyûnek ígérkezett a leterítése.
 Meglepett, ugyanis minden mondandó nélkül arcon ütött.
- Strici. – szinte köpte a szavakat.
- A démont jobban kedvelem. – küldtem felé fogvillantós mosolyt. Az arca elsápadt és szörnyülködõ pillantást vetett rám. Kezdett megijedni, de még nem szórakoztatott eléggé. Hanyatt löktem a betonon, a feje émelyítõ koppanással érintkezett a talajjal, még is eszméleténél maradt. Rátelepedtem, a bordái aljára ültem, hogy megnehezítsem neki a levegõvételt. A kulcscsontjába haraptam, és lassan elemelkedtem, amikor szívni kezdtem a lelkét. Élénkvörös vére, elérte a szürke nadrágomat, menthetetlenül átáztatta a térdemnél. Mit sem törõdtem ezzel, amikor a halványszínû lélek a fogaim közé akadt. Ezután fölegyenesedtem. Az ujjaim köré csavartam a légnemû anyagot és lassan, ütemesen ráncigáltam, de mindig csak egy kicsit. Saját lelkét pillanthatta meg akkor a lány, még mielõtt falatozni kezdtem volna. Sikoltozni kezdett, talán most érte el a fájdalom heve. Most már az sem érdekelt, ha több embert vonz ide és mindet meg kell öljem.
Mohón vetettem rá magam a lélekcsemegére, ami nem volt olyan finom, mint az elõzõ. Igaz, azzal sem végeztem, a végére tartogattam. Azonnal fölkaptam a fejem, amikor valami ismerõs csapta meg a fülemet. A háztetõkön sziszegõ hang hallatszott, egy másik démon az én elsõ áldozatomra fente a fogát. Félredobtam a lányt, aki a falnak csapódott, talán túl nagy lendülettel. Ennyire már nem akartam összepiszkolni magam, rá sem hederítettem. A szõke áldozatom ugyanott hevert ahol hagytam, a szíve már alig vert. Az újabb üvegcsét a zsebembe csúsztattam, amit idõ közben a lánytól gyûjtöttem be. Éppen azelõtt ugrottam a vacsim elé, hogy valaki belecsapódott volna.
- Bunkó. – sziszegtem az ismeretlen férfira, akinek harmincas éveiben járó külseje volt. Kivillantotta a fogait és egy szó nélkül párbajra hívott. Elég elvadultnak tûnt, talán valami bûnözõ féle.

***

Már negyed órája hadakoztam az ismeretlen fazonnal. A vacsorám lassan megromlik, már nem is az általam ejtett lélekszívás miatt haldoklott, hanem a vérveszteség miatt. A piros folyadék illata fölpörgetett, de nem harcoltam teljes erõbedobással. Fölöslegesen akartam nagyot villantani, amikor úgy is jönnek értem a mai napon.
Ugyanis pár perccel ezelõtt még összedolgoztunk; vagy tíz ember, köztük a sajtó is idesereglett, elvégre a vékonyka utcán is volt élet. Mindet megöltük. Kinek a feje repült, kinek egyik-másik végtagja. Mind meghaltak; rögtön, vagy egy kicsivel azután, hogy hozzájuk értünk. Szerettem az emberekkel való macska-egér harcot, de inkább a lelkeket élveztem benne, mint magát az ölésnek a vágyát és érzését. Az emberekkel majdnem, hogy közönyös volt a hangulatom. Szinte jószágként éltek a földön, a fölöttük álló élõlények táplálékaként. És ebbe a „fölül állóba” tartoztam én is.
Miután a kíváncsi sereg meghalt, ismét kihalt lett a környék. A házak lakóit érzékeltem, de õk túlságosan is megijedtek attól, hogy valami történik velük, otthonaikban maradtak. Ennek örültem, mert a másik démonnal szerettem volna foglalkozni. Zöld szeme haragosan villogott, egy szót sem szólt azóta, hogy találkoztunk. Kezdtem megelégelni, hogy szórakozik velem. Hátrább ugrottam, két kézzel egyszerre csettintettem. Tûz kezdett el magasodni körülöttem, a tenyeremet csiklandozta. A csuklómból áramló narancssárga fényesség megtöltötte az utca félhomályát. Ellenfelem csupán a rangomtól is hátrálni kezdett, pedig a kakaót le is vették az erõmrõl. Felé irányítottam a perzselõ tüzet, pillanatok alatt porrá égett egy erõteljes üvöltés közben. Megöltem egy vad démont. Még lehet, jót is cselekedtem a sok emberáldozat ellenére.
- Jaj te szegény, sajnállak, hogy ezen is keresztül kellett menned. – térdeltem le a fiúhoz és félretûrtem a hajam, hogy ne lógjon az arcába. A tûz táncolt körülöttünk, már hallottam a szirénákat még sem menekültem. A torkára tapasztottam az ajkaimat, a fiú sápadt bõre már hidegnek érzõdött. Kiszívtam a maradék lelkét, és az üres testet az út mellett hagytam. Megvártam a szirénázó jármûveket és az emberek szeme láttára, fekete árnyként suhantam át a tetõkön. Figyelmeztetésnek szántam. Ez lesz, ha kikezdesz egy démonnal…

***

Kékes színû vérem piszkolta be az arcom. Ciccegve töröltem le a kézfejemmel, miközben a fürdõszobatükröm elõtt pipiskedtem. Az arcom szélén húzódott két karmolás nyom, az érdekes démonvér onnan folydogált. A színe még nem állt helyre, keveredett a frissen elfogyasztott áldozatok lelkének árnyalatával. Szinte csillámlott attól az undorító lánytól.
- Behh. – ráztam meg a fejem az emlékére. Hamarosan itt lesznek odalentrõl, hogy számon kérjenek, talán még a tíz körmömrõl is lekapnak. Nem féltem tõlük, szinte vártam, hogy jöjjenek. A testem feszülten bizsergett, alig bírt magával, hogy ismét támadhasson. Akárhogyan jelentették le az esetet, nem fognak neki örülni. Volt szemtanú, emellett fölfedtem magam, ismét kicsit sokat öltem. Pedig még csak meg sem ehettem õket. Ennek emlékére csalódottan biggyesztettem le a számat, és lezuhanyoztam, hogy csináljak valamit.
Éreztem öltözködés közben, hogy nyílt a kapu, valahol nem is messze.
- Jönnek, jönnek. – ujjongtam, mint valami kisgyerek. Utáltam a felügyelõ osztagot, de most laposra akartam õket verni. Legutóbb is megtettem, mire nem tudtam tüzet gyújtani. De ha használnám a képességem, menet közben nem veheti el egyikõjük sem. Igaz, így le fog égni a lakásom.
Próbáltam türtõztetni magamat, reméltem a barmok közül egyik sem tarthatta meg gondolatolvasási képességét, mert akkor a tervem már most dugába dõlt. Ezúttal négy férfi közeledett. Hamarosan rátalálnak az utcámra, eljönnek értem. Untam már ezt a mûsort, ráadásul kisgyerekként kezeltek, amikor ki tudja hány ezer éves vagyok már. Idegesített, erre is gondolva bõszítettem magam. Keresztbe tett lábakkal ültem a kanapén, vártam, hogy berúgják-e az ajtót vagy inkább csöngetnek.