|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Sado-chan | 2025. 03. 16. 17:12:25 | #36623 |
 Karakter: Raven
Megjegyzés: Drága szörnyetegemnek
Csak abban reménykedek, hogy nem érzi meg a lány szagát, és nem bukok le miatta. Csak addig, míg odafent a keresésére nem indulnak, és át nem tudom adni nekik. Remélem épségben haza térhet, és senkinek nem esik bántódása...
- Merre jártál? - kérdésére össze rezzenek. Újra rá pillantok. Könyvét letéve engem figyel, égető tekintete a csontjaimig hatolnak- Kissé csapzottnak tűnsz.
- Elkapott a vihar – vallom be. Arról inkább nem szólok, hogy lezuhantam- Én… nem mentem messzire, csak… csak a közelbe… Esküszöm!- kezdek magyarázkodni, bár nem tudom, valójában miért teszem. Elengedett, csak annyi volt a kikötés, hogy időben térjek vissza, amit teljesítettem is...
- Mit mondtam neked erről a szóról?! - csattan fel. Rémülten rezzenk össze, mikor előttem teremve az államnál fogva emeli fel a fejem, kényszerítve, hogy rá nézzek - Mit mondtam?!
- Hogy… ne használjam… - nyögöm remegve - Saj… sajnálom… csak… csak… véletlen volt…
- Meg ne halljam még egyszer, hogy itt esküdözöl nekem! - Olyan közel hajol hozzám, hogy érzem magamon a leheletét. Mély, démoni morgása megrémít. Ha ennyire gyűlöli őket, mi várhat rá, ha rátalál?!- Az a szó a nyavalyás fehér szárnyasok szava, már ezerszer mondtam neked, Raven! Miért nem vagy képes azzal a kis madáragyaddal megjegyezni?!
- Sajnálom… - nyögöm halkan. - Többé… nem… nem fordul… elő… gazdám…
- Helyes! - mosolyodik el elégedetten és elenged. Megpaskolja az arcom. - Ők az ellenségeink, akik bántanának és megölnének, ha a kezük közé kaparintatnának. Pont ezért, ha találkozol eggyel, végezz vele! Megértetted?!
- igen, gazdám… - bólintok. De mégis miként lehetnék képes megölni egy angyalt? Egy kifejlett angyal erősebb s hatalmasabb, mint én...
- Jó fiú – mondja elégedetten. - Most tűnj innen, aludni akarok. Jobb, ha te is pihensz, éjjel szükségem lesz rád. És csinálj valamit az átkozott tüzeddel végre, te hasznavehetetlen madár!
Mély meghajlás után már rohanok is vissza a szobámba. Az ütő is megáll bennem, mikor meglátom a lányt az ablakban. Egy pillant alatt kapom fel és ugrok hátra, ő csak értetlenül pislog rám
- Maradj távol az ablakból!- figyelmeztetem- még megláthatnak- rá kellett jönnöm, hogy a szolgákban sem bízhatok. Talán alattam vannak kicsivel, de nem hozzám hűségesek, csak a gazdájukhoz... az impek nem az eszükről híresek, de lojális szolgák. Ha nem vigyázok, lebukhatunk..
A következő napokban igyekszem nem felhívni magamra a figyelmet. A lány- Meriel- a szobámban marad, bár látom rajta, hogy egyre nehezebben viseli a bezártságot és a szabályokat, én pedig igyekszem kitalálni, hogy hogyan tovább...
- Nagyon megváltoztál – szólal meg hirtelen miközben a haját mosom. Régen szerettem a közös fürdőket, szerettem őt mosdatni. Most csak össze rezzenek - Csak nem titkolsz valamit előlem?
- Nem, dehogy! - vágom rá, talán túl gyorsan - Rajtad kívül… nekem nincs… senkim, gazdám…
- Ez igaz – sóhajt fel - Viszont az utóbbi időben tényleg más vagy. A szárnyaid nem olyan fénytelenek és mintha engedelmesebb is lennél.
- Én csak… meg akarom hálálni – próbálom kimagyarázni magam - Mármint, hogy… hogy… a múltkor kiengedtél… repülni…
- Látod, mondtam, hogy ha jó fiú vagy, jól bánok veled – kacag fel. Nem tudom, tényleg ez e a jó bánásmód valójában, de azt igen, hogy lehetne sokkal rosszabb dolgom is, így inkább nem panaszkodok - De ha mégis tilosban jársz, nem fogok neked kegyelmezni, jobb, ha tudod. Szóval, ha van valami, amit el akarsz mondani, jobb, ha most teszed, míg jó hangulatban vagyok.
- Nem… nincs semmi, gazdám – mondom, amit valószínűleg hallani akar- Rajtad kívül nincs… akit kívánhatnék…- Végül is ez így, ebben a formában igaz. Sosem volt senkim rajta kívül. Nem is vágyom másra. Mindenek ellenére szeretem őt... vagy csak ezt akarom hinni... nem hiszem, hogy számít. Csak meg akarom védeni azt a gyereket, ez minden.
Gondosan megtisztogatom őt, majd mikor végzek a köntöséért nyúlok, de mielőtt reagálhatnék megragad és a falhoz nyom. Felnyögök, amikor megcsókol, birtoklón és vadul, ahogy szokott. Nem próbálok szabadulni, csak átkarolom a nyakát és a hajába túrok. Fél kezével szaggatja le rólam a nadrágom, majd elszakadva tőlem megfordít és a falhoz nyom
- Tedd szét a lábad és pucsíts madárkám! - utasít, én pedig szó nélkül veszem fel a kívánt pózt. Az eszem tudja, hogy ez a szeretkezéstől távol áll, de mivel csak ezt ismerem remegve várom, hogy magáévá tegyen. - Ahogy látom, nemcsak én vagyok ma kanos hangulatban.- nem válaszolok, nincs rá szükség. Anélkül is látja meredező tagom, látja, hogy csak rá várok. Nem nagyon foglalkozik az előjátékkal, csak belém döf, majd munkához lát. Nem finomkodik, nem szokott, így hozzá szoktam a durva tempóhoz
- Gaz… dám… - nyöszörgoöm halkan. - Még… erősebben… kérlek…
- Ma jó hangulatban vagyok, Raven – feleli elégedetten, és még inkább felgyorsít. A falba próbálok megkapaszkodni, ő viszont magához húz, miközben másik kezével a farkamra szorít rá. Tudom, mi a célja...
Végül hatalmas nyögéssel ér a csúcsra, s hamarosan nekem is sikerül utol érnem őt. A lábaim remegnek, próbálok talpon maradni, de miután az utómozgást követően kicsúszik belőlem lassan ülésben roskadok. A tollaim újra égnek, de tudom, hogy ez csak az átmeneti kellemes érzés eredménye
- Úgy tűnik, egy jó szexre van szükséged, hogy végre elégedett legyek veled – mondja elégedetten, miközben hosszú ujjai a hajamba túrnak. Lehet... egy jó szex talán tényleg segíthet. Kár, hogy ez mindkettőnknek mást jelent...- Ezt máskor is megcsinálhatnád, szex nélkül is.
Nem is foglalkozik velem többet, csak öltözni kezd, majd egyszerűen ott hagy. Össze szedem magam, majd magamhoz véve az elszakadt nadrágot vissza sonfordálok a szobámba. A lány szerencsére alszik a számára kialakított rejtekhelyen, így nem veszi észre, hogy csak egy ing van rajtam, mikor vissza térek. Szerencsére van saját fürdőszobám, bár természetesen nem olyan nagy és tágas mint Uriené. Inkább csak egy mosakodó sarok, de nekem tökéletesen megfelel. Miután rendbe szedem magam és ruhát cserélek elindulok a konyha felé. Már bőven vacsora idő van, ideje elkérnem az adagomat...
Hetek, majd hónapok telnek el. Nem igazán akarok kimozdulni a szobámból. A feladataimat természetesen elvégzem, ott vagyok Urien számára mikor igényli, de csak annyit, amennyit feltétlenül szükséges. Minél több időt töltök az angyalfióka mellett, annál jobban érzem magam. Mintha a puszta jelenléte és szeretete gyógyító hatással lenne rám. Ez persze neki is feltűnik. Újra és újra felteszi a kérdést, én pedig újra és újra csak azt felelem, amit hallani akar. Csak ő van nekem...
- Nem is emlékeztem, milyen színűek valójában a tollaid- jegyzi meg, miközben a vacsoráját szolgálom fel neki. Értetlenül pislogok, majd mikor a szárnyaimra nézve megpillantok két aranysárga, égő tollat ledermedek. - ennyire jó hatással volt rád a szex?- kérdi gúnyos mosollyal
- Azt hiszem... igen- bólintok. Valószínűleg nem amiatt, de míg azt hiszi, az ő érdeme, biztonságban vagyunk- Hiányzott már...olyan régen...- int, hogy menjek közelebb, én pedig engedelmesen közelebb lépkedek hozzá. Megremegek, mikor felemeli a kezét, de csak a tollakat veszi szemügyre. Két kis pihetoll, a többi mellett mégis ragyognak
- Ha tudtam volna, hogy mindössze ennyi kell hozzá rojtosra dugom a hátsód- erre nem tudom, mit kellene modanom, de érzem, hogy az arcom lángol- Mitől pirulát el? A szende szűz álarc nem áll jól neked- közelebb húz magahoz, olyan közel hajol hozzám, hogy ajkai majdnem az enyémekhez érnek
- Gazdám...- nyöszörgöm, de mielőtt valóban megcsókolna éles sikítás és lárma ráz fel kintről. Meriel!
- Mi történt már megint?!- dörgi, majd ellökve magától kiviharzik a szobából. Rémülten loholok utána. Egy csapat imp, majd meglátom a fehér szárnyakat... mielőtt Urien lesúlythatna közéjük vetem magam. Szárnyaimat kitárva állom el az útját. Egy pillanatra meglepődik, aztán őrült düh csillan a szemében. Az arca eltorzult, fogai megvillannak. Nem tudom mi vár rám, de nem számítok semmi jóra...
|
| Andro | 2025. 03. 15. 10:59:43 | #36621 |
 Karakter: Urien
Megjegyzés: (Ravennek)
Amíg az ostoba varjú nincs itt, végre foglalkozhatom a kísérleteimmel is. Ma nem várok látogatót és nem is óhajtok elmenni a városba. Raven vissza fog jönni, van elég esze, hogy ne tegye próbára a türelmem. A holdnárciszokra nézek, amiket a madárkám hozott. Gyönyörű példányok, sikerült a legszebbeket kiválasztania, ami mosolyt csal az arcomra. A holdnárciszok mérgezőek és tudom, hogy Raven retteg tőlük. De szükségem van rájuk a kísérleteimhez. Miért is ne küldeném el őt, ha megtehetem? A kezembe veszem az egyik virágot és megszagolom. Az illata átható, a halandók számára bódító, a szirmai és a levele is mérgező. Ha valaki túl sokáig szagolja, álomtalan álomba merül akár napokra, vagy hetekre is. Ha azonban egy főzetbe használom, akkor akár halálos méreg is készülhet belőle. Álomátok, amiből nincs ébredés. Bár az illető nem hal meg, legalábbis nem azonnal, de soha többé nem ébred fel. Viszont a főzet hatására, ami felerősíti a virág mérgét, a megmérgezett ember a saját rémálmai foglyává válik, újra és újra átéli élete legborzalmasabb napját, vagy a legnagyobb félelmeit. Aztán lassan belehal. Sokan rendelnek ilyet tőlem, én pedig előszeretettel teszek eleget a kéréseknek a megfelelő árért cserébe. Mivel még nekem is mérgező egy kissé, védőkesztyűt veszek és úgy tépkedem le a virágok szirmait és leveleit, majd préselem össze őket, hogy a főzetbe kerülhessenek.
Csendesen és ügyesen dolgozom, van már benne gyakorlatom, miközben a szolgáim, a lények, amiket én hoztam létre apróbb dolgokban segítenek nekem. Nem olyan hasznosak, mint Raven, de nem is akadékoskodnak annyit. Hirtelen érzem meg a vihart, ami keresztülsöpör a vidéken.
- Pont jókor – mosolyodom el. - Kellemes kis idő van odakinn. Vajon Raven még él?
Elhessegetem a gondolatot, hiszen Raven nem ér annyit. Ha nem elég erős, akkor biztosan meghal, bár azért nem olyan gyengének teremtettem. Vállat vonok, vannak fontosabb dolgaim is, mielőtt a madárkám hazatér.
Még az éjszaka letelte előtt befejezem a főzetet, fiolákba töltöm és felcímkézem. A szolgáimat küldöm, akik elviszik őket az embereknek, hogy begyűjtsék az árat. Nem aranyat, vagy drágakövet, hiszen abból temérdek van. Mindig valami értékesebbet akarok. Egy emberi szervet, a halál suttogását, a rémület sikolyát, az utolsó sóhajt, vagy hasonlókat. És meg fogják adni, vagy a bosszúm kegyetlen és véres lesz.
~*~
Mire Raven visszatér, a szobámban üldögélek a kandalló előtt, ahol ropog a tűz és éppen egy könyvet olvasgatok. Raven kopog, én meg beengedem. Úgy tűnik, megszenvedte a vihart, de szemmel láthatóan nem sérült meg súlyosan. Viszont… nem ugyanúgy néz ki, mint szokott. Ez felkelti a gyanúmat. Csak nem tilosban járt?
- Olyan más vagy... Ennyire jót tett neked a repülés? - kérdem fél szemmel rápillantva, de nem nagyon érdekel, itt van-e, vagy sem.
- Azt hiszem... köszönöm… - mosolyodik el halványan.
Gyanakodva pillantok rá ismét. Valami egyértelműen megváltozott rajta, de nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi. A védőfalat mindenesetre felhúzom, jobb, ha nem próbál újra kirepülni a kalitkából.
- Merre jártál? - kérdem és becsukom a könyvet. Felesleges úgy tennem, mintha olvasnék, bár a Fekete mágia virágzása nagyon érdekes olvasmány. - Kissé csapzottnak tűnsz.
- Elkapott a vihar – mondja halkan és egy óvatos lépést tesz felém. - Én… nem mentem messzire, csak… csak a közelbe… Esküszöm!
- Mit mondtam neked erről a szóról?! - csattanok fel és felállok. Raven riadtan hajtja le a fejét, de odalépek hozzá és megragadom az állánál fogva. - Mit mondtam?! - kérdem újra.
- Hogy… ne használjam… - nyögi kétségbeesve. - Saj… sajnálom… csak… csak… véletlen volt…
- Meg ne halljam még egyszer, hogy itt esküdözöl nekem! - hajolok olyan közel hozzá, hogy az arcunk szinte összeér. Raven szemei riadtan tágulnak kerekre. A torkomból mély, fenyegető morgás tör fel, mire összerezzen. Helyes, féljen csak! - Az a szó a nyavalyás fehér szárnyasok szava, már ezerszer mondtam neked, Raven! Miért nem vagy képes azzal a kis madáragyaddal megjegyezni?!
- Sajnálom… - nyögi halkan. - Többé… nem… nem fordul… elő… gazdám…
- Helyes! - mosolyodom el elégedetten és elengedem. Megpaskolom az arcát. - Ők az ellenségeink, akik bántanának és megölnének, ha a kezük közé kaparintatnának. Pont ezért, ha találkozol eggyel, végezz vele! Megértetted?!
- igen, gazdám… - bólint Raven.
- Jó fiú – mondom elégedetten. - Most tűnj innen, aludni akarok. Jobb, ha te is pihensz, éjjel szükségem lesz rád. És csinálj valamit az átkozott tüzeddel végre, te hasznavehetetlen madár!
Raven mélyen meghajol és távozik. Még mindig nem tetszik, hogy valami megváltozott benne. Rossz előérzetem van, de talán csak túl sokat képzelek. Sosem lenne olyan ostoba, hogy megpróbáljon becsapni, vagy elárulni.
Az elkövetkezendő napok egészen nyugodtan telnek. Raven sokkal szófogadóbb, mint eddig bármikor és mintha… vidámabb lenne, vagy nem tudom. Mindenesetre máshogy viselkedik és igyekszik mindig a kedvemben járni. Mintha kicserélték volna, mióta kiengedtem pár órára repkedni. Ráadásul, mintha a tollaiban is több lenne a szikra, legalábbis már nem olyan halott feketék állandóan.
- Nagyon megváltoztál – mondom egyik éjszaka, amikor éppen a kádban áztatom magam. Raven a hátam mögött ül és a hajamat mossa. A kezei megremegnek. - Csak nem titkolsz valamit előlem?
- Nem, dehogy! - mondja, de mintha túl gyorsan és ijedten vágná rá a választ a kérdésemre. - Rajtad kívül… nekem nincs… senkim, gazdám…
- Ez igaz – sóhajtok fel színpadiasan. - Viszont az utóbbi időben tényleg más vagy. A szárnyaid nem olyan fénytelenek és mintha engedelmesebb is lennél.
- Én csak… meg akarom hálálni – motyogja halkan. - Mármint, hogy… hogy… a múltkor kiengedtél… repülni…
- Látod, mondtam, hogy ha jó fiú vagy, jól bánok veled – kacagok fel és élvezettel hallom, hogy felszisszen ijedtében. - De ha mégis tilosban jársz, nem fogok neked kegyelmezni, jobb, ha tudod. Szóval, ha van valami, amit el akarsz mondani, jobb, ha most teszed, míg jó hangulatban vagyok.
- Nem… nincs semmi, gazdám – hallom az engedelmes választ. - Rajtad kívül nincs… akit kívánhatnék…
Nem válaszolok, hagyom, hadd folytassa a dolgát. De akkor sem stimmel valami, csak nem tudom, mi. A szolgáim sem találtak semmit, pedig megfigyeltetem Ravent. De semmi olyat nem tett, ami gyanúra adna okot. Mégis van egy olyan érzésem, hogy titkol valamit. Vagy a repkedése közben történt valami, amit nem akar az orromra kötni.
Mikor végez és kiszállok a kádból, nemes egyszerűségből megragadom és a falnak nyomom. Felnyög, amikor megcsókolom, birtoklón és vadul, ahogy szoktam. Nem tud szabadulni, de úgy tűnik, nem is akar, mert két karját a nyakam köré fonja és követelőzve túr hosszú, vizes hajamba. Pár mozdulattal szabadítom meg a nadrágjától, majd megfordítom, hogy a hátsója felém legyen.
- Tedd szét a lábad és pucsíts madárkám! - utasítom és teszi, amit mondok. A teste remegése és az, hogy hamar kőkemény lett elárulja, hogy akarja, hogy megrakjam. - Ahogy látom, nemcsak én vagyok ma kanos hangulatban.
Nem sok időt vesztegetek a kényeztetéssel, vagy a tágítással, de nem is kell. Úgy tűnik, mintha már előkészítette volna magát nekem. Gyorsan dolgozom, gyorsan és keményen lököm bele magam, mire felnyög. Mindig is keményen szerettem dugni őt, a romantikus, nyálas szex az ostoba halandóknak való. De úgy tűnik, ő is élvezi a dolgot, mert hangosan nyög és fújtat, ahogy mindig, ha meghágom.
- Gaz… dám… - nyöszörgi halkan. - Még… erősebben… kérlek…
- Ma jó hangulatban vagyok, Raven – mondom és gyorsabb tempóra váltok. Raven a kezeit a falnak támasztja, én pedig egyik kézzel átölelem őt, másikkal merev hímtagját szorítom el. Nem akarom, hogy előttem élvezzen el itt nekem. Végül egy hatalmas ordítással élvezek bele, majd elengedem őt. Raven pár pillanattal később követ és remegve áll a lábain. Még végzek pár utómozgást, mielőtt kihúzódnék belőle. A szárnyai arany lángokkal égnek, de engem nem égetnek meg. Elégedetten nézek végig rajta, ahogy a földre omolva zihál és a szárnyai még mindig lángolnak.
- Úgy tűnik, egy jó szexre van szükséged, hogy végre elégedett legyek veled – mondom elégedetten a hajába túrva. - Ezt máskor is megcsinálhatnád, szex nélkül is.
Öltözni kezdek, nem nagyon foglalkozom most már vele. Mire végzek, a lángok kialszanak és pusztán néhány parazsat látok a fekete tollakon. Újabb kudarc.
|
| Sado-chan | 2024. 12. 27. 18:47:14 | #36604 |
Karakter: Raven
Megjegyzés: Drága szörnyetegemnek
Már szinte a legrosszabbra gondolok, mikor felém nyúl, de végül mindössze a kezeiről mossa le a vért. Olyan közel hajol hozzám, hogy minden bizonnyal hallja a szívem hangos zakatolásat, hogy szinte alig kapok levegőt...
- Raven, mégis ki más lenne itt neked, mint én? - kérdi, miközben egyik ujjával lágyan végigsimít az arcomon. Egész testemben bele remegek - Mégis, ki másról fantáziálnál úgy? Már megint azokat a buta romantikus regényeket olvastad és valami ostobaságot vettél abba a kis fejedbe, igaz?
- Nem… dehogy… - rázom a fejem
- Hát nem vagyok jó hozzád? - kérdi kedveskedve, amitől érzem, hogy szinte lángolni kezd az arcom. Most majdnem olyan, mint akkor... ezt az énjét képes lennék újra szeretni... - Nem védelek meg a halandóktól, akik csak megkínoznának és megölnének, mert másmilyen vagy, mint ők? Nem adok meg neked mindent, amit kérsz?
- De… igen, gazdám… - suttogom halkan
- Én pedig mindössze egyetlen dolgot kérek, hogy lángoljanak a szárnyaid, de te erre is képtelen vagy, Raven. - Valóban. Sosem kellett éhezném, szomjaznom, sosem kellett attól félnem, hogy fedél nélkül maradok... ha az anyagiakról volt szó, mindig is a tenyerém hordozott. De vajon ez lehet e valaha egyenértékű azzal, amire valóban vágyok? Kezdetben csak a szeretetére vágytam, aztán utána már csak a szabadságra. Na és most? Megint minden kavarog bennem...- Az előbb olyan gyönyörűek voltak, szóval nem értem, miért nem vagy képes erre bármikor. Talán így akarsz magadra haragítani?
- Nem! - nézek rá riadtan. Nem akarom magamra haragítani, mért is akarnám? Talán tényleg velem van a baj, de ha egyszerűen nem megy...
- Nem, ilyet… sosem tennék. Én… nekem…
Lábujjhegyre ágaskodva karolom át a nyakát, hogy hozzá bújhassak. Apró testem szorosan simul az övéhez, ő pedig karjaiba zár és vissza ölel, ujjait a hajamba fúrja, biztosan tart, pedig az egész testem remeg. Olyan jó így...
- Raven, ostoba kismadaram, nekem te vagy a legfontosabb – súgja szinte már lágy hangon - De nem szeretem, ha csalódást és fájdalmat okozol nekem. Légy jó fiú, rendben? Lángoljanak a szárnyaid, vagy nagyon, de nagyon csalódott leszek. Megértetted?
- Megértettem… gazdám… - lehelem - Csak… ne lökj el… magadtól.
- Amíg nem csinálsz valami nagy ostobaságot, nincs rá okom –
Mosolyosik el, majd ezúttal ő csókol meg. Lágyan, érzékien, mint először... az egész testem bele borzong, forróság járja át a szívem, majd lassan árad szét a testemben, tüzet csiholva a tollaim közt. Nem érdekel most ez sem, csak ajkai simogatására akarok koncentrálni. Puhák és forróak, becézgetve simogatják az enyémeket, majd amilyen hirtelen jöttek, úgy szakadunk el egymástól. Nem hagyja sokáig, hogy élvezzem a csókját, eltolva magától simogatni kezd, miközben finoman a fülemet kezdi harapdálni. Kéjes sóhaj szökik ki belőlem, mikor a nyakamra tapasztja forró ajkait. Olyan rég érintett utoljára... nem is gondoltam volna, hogy ennyire hiányzik, most mégis reszketek, mint a nyárfalevél. - Gazdám… - Türelmetlenül fészkelődök, ahogy a ruhám alá siklik a keze, majd lassan a nadrág alá kúszva végig simít éledező ágyékomon.
- Nocsak – ad hangot elégedetten felfedezésének- Hát már ennyitől felizgulsz, kicsi Raven?
Ennyi év után? És amúgy is kár lenne tagadni, hogy a haragom ellenére is vonzódom hozzá. Jóképű, vonzó férfi... vagy talán mindössze azért, mert ő alkotott? Nem tudom, és azt hiszem, per pillanat nem is érdekel. Szűkölve fészkelődök a keze alatt, egy örökkévalóságnak tűnik, míg köré fonja ujjait és dolgotni kezd rajta. Nem tudom megállni, hogy ne kezdjem el én is ringatni a csípőm, követve az általa diktált ritmust. Elkapja a karjaimat és a magasba emelve a fejem fölött kulcsolja össze a kezeimet. Össze szorítom a szemeim, nem tudom vissza tartani...
A szárnyaim lángba borulnak, mikor elmegyek, majd erőtlenül omlok a karjaiba, mikor elenged. Úgy érzem az egész testem ég, a szívem majd kiugrik a helyéről... biztos kezekkel tart, míg a remegésem alább hagy, majd homlokon csókol és eltol magától. Mivel még nem tértem teljesen magamhoz a mosdókagylóban próbálok megkapaszkodni
- Na, látod, tudsz te, ha akarsz – csak pislogok, mikor egyszerűen magamra hagy... ezek után képes így itt hagyni... ráadásul...csak azért csinálta, hogy lásson egy kis tüzet... mintha csak az számítana...
Ülésben roskadok és magam köré vonom a szárnyaim. A remegés már elmúlt, és lassan a tűz is kialszik. Az ő szemében úgy tűnik tényleg csak egy eszköz vagyok, és ez sosem fog változni...
.oOo.
Lassan két hónap telt el azóta. Lényegében minden olyan, mint előtte, szinte átnéz rajtam, így én is igyekszem nem felhívni magamra a figyelmét. Néha ugyan megszán egy-egy csókkal, de keserű, öröm helyett csak fájdalmat okoznak.
Már a könyveim sem tesznek boldoggá, így azok is csak porosodnak halomra a szobámban. Az időm nagy részét a távolba révedéssel, vagy repüléssel töltöm jobb híján. Mintha könnyebb lenne tőle kicsit a lelkem, de szemmel látható változást
Már ez sem tud hozni.
Hamarosan itt az idei holdnárcisz szezon. Már a gondolatától is borsódzik a hátam, de úgyis az lesz a vége, hogy engem küld el értük. Van valami félelmetes azokban a virágokbak...valami nem evilági... állítólag az első magvak a pokolban születtek, majd démonok hozták el ide, hogy megmérgezzék vele az emberek lelkeit.. nem tudom, hogy a legenda mennyire igaz, de az tudom, hogy valóban mérgező...
Teli kosárral a kezemben kopogok be hozzá, majd lépek be a szobájába
- Mit akarsz? - mordul rám. Össze rezzenek a hangjától. Megfeledkezett a virágokról?
- A… holdnárciszok… amiket kértél… gazdám… - nyújtom felé a kosarat.
- Nocsak, mostanában nagyon szófogadó vagy, Raven – elveszi a kosarat, majd végig simít az arcomon - Azt hittem, megint nekem kell leszednem őket, mert te félsz tőlük. Mire ez a nagy engedelmesség?
- Én… csak… szeretném, ha… elégedett lennél… velem… - dadogom halkan. Ha elégedett, nekem sem fog fájni...- Sajnálom, hogy… sokszor csak… a baj van velem.
- Nos, mivel mostanában ilyen jól viselkedtél, mit szólnál, ha elhagyhatnád a birtokot? - teszi fel a kérdést, én pedig először fel sem fogom, hogy mit mond. Komolyan gondolja? Mehetek? - Mindjárt lemegy a nap. Hajnalig elmehetsz, azt csinálsz, amit akarsz, oda repülsz, ahová jólesik. De ha nem jössz vissza, mire felkel a nap, nagyon meg fogod bánni!
- Köszönöm… gazdám… - vágom rá szinte azonnal- Én… meg sem… érdemlem a jóságodat…
- Na, eredj, mielőtt meggondolom magam – mordul rám, na nem mintha kétszer kellene mondani. Már rohanok is!
Nem pocsékolom az időt azzal, hogy lemenjek a földszintre, az én szobám közelebb van. Kitárom a teraszajtót, majd egy ugrással vetem magam a mélybe...
Magasan a falvak fölött repülök, ebben a magasságban, ráadásul napnyugta után már sokkal kisebb az esély arra, hogy észre vegyenek. Sokkal élvezetesebb volt régen, mikor még Ő is velem tartott... amikor kergetőztünk... annak ellenére, hogy Urien nem repül, mégis mindig az lett a vége, hogy elkapott és földre terített... akkor még élveztem... most inkább félelemmel tölt el. Behunyom a szemem, felidézve milyen érzés volt, amikor a magas fűben fekve tett magáévá... talán kezdeményezhetnék ezúttal én... az ilyesmi sosem volt ellenére...
Ahogy ezen merengek észre sem veszem, milyen távol járok már a birtoktól. A fagyos téli szelek messzire repítettek, idegen, viharos földek fölé. Az eddig szállingózó hóesés pillanatok alatt fagyos hóviharrá erősödik, a szél pedig alaposan megnehezíti a dolgom. Erősek a szárnyaim, de ez a vihar erősebb. Többször is akkorát lök rajtam, hogy kis híján lezuhanok. Átfut az agyamon, ha feljebb emelkedek talán ki tudom kerülni a vihart, de Urien szavai visszhangoznak a fejemben. Odafent angyalok járőröznek, akik gondolkodás nélkül végeznének velem...
A következő pillanatban egy hatalmas villám csap le nem sokkal mellettem. Nem talál el, de elég nagyot lök rajtam ahhoz, hogy elveszítsem az egyensúlyt és lezuhanjak...
Nem tudom meddig lehettem eszméletlen. Mikor magamhoz térek vastag hóréteg fed, de még bőven sötét van..talán csak pár óra... lerázom magamról a havat, de ahogy megmozdítom a szárnyaim éles fájdalom hasít belém. Hátra pillantok a vállam fölött. A bal szárnyam teljesen ki van csavarodva. Rémület jár át... így hogy jutok haza?! Főleg, hogy azt sem tudom, hol vagyok...
Bátortalanul lesek ki a sikátor takarásából, de szerencsére senkit sem látok. Mondjuk, ilyen időben nem is csodálom...
Az ablakokból fény szűrődik ki, ezek szerint azért laknak itt emberek... talán találok valami szélvédett zugot...
Ahogy egyre beljebb merészkedek mintha sírás hangja szűrődne át a hópelyhek közt... vagy talán csak képzelődök... nem is tulajdonítok neki nagy figyelmet, de ahogy haladok egyre hangosabb... akkor csak nem lehet tévedés...
Elindulok a hang irányába. Ahogy egyre közelebb érek lassan egyre felismerhetőbbé válik, majd lassan a hang forrása is testet ölt. Apró test, szőke göndör fürtök, ahogy közelebb érek hozzá látom, hogy egy kislány, és mikor megállok előtte veszem csak észre az apró szárnyait. Ijedten ugrok hátra. Egy angyalivadék!? Mit keres itt? És hol vannak a többiek? Talán csapda...
Erre ő is kinyitja a szemeit, majd könnyeit törölgetve pillant fel rám
- Bátyuskám?- erre csak értetlenül pislogok, majd leesik. A szárnyaim miatt biztos angyalnak hisz engem is
- Hogy...hogy kerültél ide?- kérdem, miközben éberen lesek körbe
- Leestem... most tanulok repülni...de... elszakadtam a... nővéreimtől... - szipogja, majd újra felnéz rám- a...szárnyad...
- Én is leestem...- sóhajtom. A kislány nem szól egy szót sem, csak közelebb lép, majd mindkét kezét a sérült szárnyra teszi. Szinte azonnal felizzanak a tollak, melegség jár át, a csontok pedig helyükre rendeződnek és össze forrnak. Az egész alig tart pár pillanatig, utána jobb, mint újkorában! Finoman átmozgatom őket, de nem érzek fájdalmat. A kislány csak halvány mosollyal pillant rám, majd hátrébb lép
- Most már haza mehetünk?- kérdi karjait maga köré fonva. Fogalmam sincs, mit kellene tennem, vagy mondanom. Azt hiszi egy vagyok közülük... oda nem vihetem vissza... itt sem hagyhatom... talán haza kellene vinnem magamhoz... és ha Urien bántani fogja? Képes lennék megvédeni?
- Elviszlek egy helyre, amíg a többiek érted nem jönnek...- emelem fel. A nyakamba karol, szorosan bújik hozzám. Fogalmam sincs mért, de úgy érzem mintha a puszta érintése is jó hatással lenne rám... mintha a szívem lassan elkezdene begyógyulni. Köré fonom a szárnyaim, hogy kicsit felmelegítsem, ekkor veszem észre, hogy mintha kicsivel több parázs égnek a tollak közt, és itt-ott apró lángok is elő bukkannak
- Olyan jó melegek a szárnyaid...- erre nem mondok semmit, csak kitárom a szárnyaim és felemelkedek. Hamarosan pirkad...
Még épp időben sikerül haza érnem. A kislányt elrejtem a szobámban, majd rohanok, hogy bejelentkezzek, mielőtt a keresésemre indul...
A szobájában találom. Bebocsátást kérek és kapok
- Olyan más vagy... Ennyire jót tett neked a repülés?-kérdi, fél szemmel felém pillant, végig mér rajtam, de különösebben nem foglalkozik a jelenlétemmel
- Azt hiszem... köszönöm...- mosolyodok el halványan. Szerintem ez inkább a kislány érdeme, de jobb, ha ő egyelőre nem tud róla. Szinte biztos vagyok benne, hogy megölné, aztán talán engem is, amiért ide hoztam...
|
| Andro | 2024. 12. 20. 18:57:21 | #36602 |
Karakter: Urien
Megjegyzés: (Ravennek)
Az az ostoba madár nagyon felbosszantott. Mégis, mit képzel magáról, hogy nem tud lángokat előcsalogatni a szárnyaiból? Az utóbbi évszázadokban túlságosan is kedves voltam hozzá, túlságosan is sokat engedtem meg neki. Azt hiszi, dacolhat velem, de majd meglátja, hogy én vagyok a gazdája, én vagyok az erősebb és el tudom őt nyomni. Talán nem kellett volna megalkotnom, hiba volt egy ilyen buta állatot kreálnom. Pedig elvileg a hollók és a varjúk nagyon okos madarak, bár úgy tűnik, ő éppen kivétel. De legalább tudja, hol a helye és ez a szerencséje. De nem akarok most vele foglalkozni, ki kell engednem a gőzt, mielőtt felrobbanok a méregtől. A környéket járom, rohanok, de semmi sem segít, hogy lecsillapodjak. Pedig ma nem akartam ilyen kegyetlen lenni, ám úgy tűnik, muszáj lesz. Már tudom is, mi lenne a megfelelő dolog. Egy kis vérontás megteszi, hogy a helyi ostoba halandók hadd rettegjenek tőlem, ha már vannak olyan botorok néhányan és azt hiszik, bármit megtehetnek.
Este van már, mire a városba érek, de az élet nagy, főleg az egyik helyi kocsmában, ahol néha megfordulok emberi alakban. De most csak leszállok és egyszerűen, teljes démoni külsőmmel lépek be. A beszéd egyből abbamarad, mindenki rám néz és mikor realizálják, ki vagyok, egyként hördülnek fel a rémülettől. Ez igen, ezt szeretem, a félelem és rettegés szaga mindent egy pillanat alatt átitat.
- Szép jó estét, halandók! - vigyorodom el és mielőtt még bármelyikük is moccanhatna, már rájuk is vetem magam.
Elkapok egy nagydarab férfit és egyszerűen feltépem a torkát. A mellette ülő nő és a többi ostoba ember felpattan a helyéről és a kijárat felé rohan. De én gyorsabb vagyok. Egyiket a másik után kapom el és gyilkolom meg, hogy egy órával később mindössze egyetlen remegő, fiatal fiú marad, aki az egyik asztal alá bújt. Mindenhol vér, holttestek, belsőségek és testrészek hevernek. A halál mámorító illata borítja be a helyet. Bekukucskálok az asztal alá, a fiú, aki nem lehet több húsz évesnél, a falnál keres menedéket. Mintha lenne esélye, de ő is jól tudja, hogy melyikünk az erősebb.
- Kérem… könyörgöm… - A hangja elkeseredett, esdeklő, az arcán könnyek futnak végig.
- Imádom, ha könyörögtök – suttogom vészjósló hangon, miközben egyetlen mozdulattal rúgom félre az asztalt.
A fiú felnyikkan, ahogy könnyed léptekkel odasétálok hozzá és a nyakánál fogva felemelem. Egész testében reszket, ez pedig megint Ravent juttatja eszembe. Miért kell folyton arra az ostoba féregre gondolnom?
- Milyen gyönyörű, milyen ártatlan, milyen sérülékeny – húzom végig az egyik karmomat a fiú arcán, aki szólni sem bír a rémülettől. Elvigyorodom, élvezem a helyzetet. - Élni akarnál még? Ti halandó korcsok annyira ragaszkodtok ahhoz a pár évtizedhez, ami nektek jut, pedig tudjátok, hogy milyen könnyen vége van.
- Ké… kérem… én… megteszek bármit… - A fiú hangja félelemmel teli.
- Nincs semmid, az életed pedig nem kell, a lelked hitvány és gyenge – nézek rá félredöntött fejjel. - A nyelved hazug, mint a kígyóé, kicsi halandó.
Felemelem a szabad kezem és egyetlen mozdulattal csapok le, felhasítva a nyakától a hasa aljáig. Mire felfogja, hogy mi történt vele, halandó élete már el is illan. Ledobom a testét, majd végignézek a helyen. Olyan gyönyörű, mindent vörösre festett a vér, a testek mindenhol ott vannak, de ideje visszamennem. Már lenyugodtam és nem akarom, hogy Raven valami butaságon törje a kis fejecskéjét, míg nem vagyok odahaza. Kivájom a fiú szívét, jó lesz még, mostanában ritkán jutok fiatal, friss, egészséges szívhez.
Mikor hazaérek, azonnal tudom, hogy Raven a fürdőben van. Érzem őt, de előtte a szívet gondosan tartósítom.
Benyitok a fürdőbe, Raven pedig nekem háttal áll csukott szemmel. Mögé lépek, mire megfordul és két kezét a mellkasomra simítva megcsókol. Ez furcsa, általában nem kezdeményez, de a szárnyai lángba borulnak, ami jó jel. Ezt akartam látni, így hagyom, hadd csináljon, amit akar. Igazi lángok, nem pusztán pár parázs. De aztán kinyitja a szemét és mikor elenged, a lángok újra kialszanak. Egyértelműen nem engem képzelt ide. Talán egy kedves idegent, aki megmenti és szereti őt. Meg hasonló nyálas ostobaságok. Kár, azt hittem, én vagyok a szívében, de tévedtem. Vagyis mégis én, de az az én, aki már nem én vagyok. Neki vége, meghalt, vagy talán sosem létezett.
- Valaki mást képzeltél ide? - kérdem keserűen.
- Vehetjük úgy is… - hajtja le a fejét és lép hátrébb.
Kedvtelve nézegetem, ahogy alázatosan áll előttem, majd odalépek hozzá. A kezeimet még mindig vér mocskolja be, megremeg, amikor közel hajolok hozzá, de mindössze átnyúlok mellette, hogy kezet mossak. Hallom, ahogy reszketegen veszi a levegőt, ahogy a szíve hevesen ver a bordái alatt. Imádom ezt az érzést.
- Raven, mégis ki más lenne itt neked, mint én? - kérdem, miközben egyik ujjammal lágyan végigsimítok az arcán. - Mégis, ki másról fantáziálnál úgy? Már megint azokat a buta romantikus regényeket olvastad és valami ostobaságot vettél abba a kis fejedbe, igaz?
- Nem… dehogy… - rázza a fejét hevesen.
- Hát nem vagyok jó hozzád? - kérdem lassan, szinte már lágyan simogatva őt. - Nem védelek meg a halandóktól, akik csak megkínoznának és megölnének, mert másmilyen vagy, mint ők? Nem adok meg neked mindent, amit kérsz?
- De… igen, gazdám… - suttogja halkan.
- Én pedig mindössze egyetlen dolgot kérek, hogy lángoljanak a szárnyaid, de te erre is képtelen vagy, Raven. - A hangom figyelmeztetően erősödik fel, mire megremeg. - Az előbb olyan gyönyörűek voltak, szóval nem értem, miért nem vagy képes erre bármikor. Talán így akarsz magadra haragítani?
- Nem! - néz rám riadtan, a szemében kétségbeesés. - Nem, ilyet… sosem tennék. Én… nekem…
A karjait a nyakam köré fonja és hozzám bújik. Egész testében remeg, ahogy átölelem őt és ujjaimat selymes, hófehér tincseibe fúrom.
- Raven, ostoba kismadaram, nekem te vagy a legfontosabb – súgom szinte már lágy hangon. - De nem szeretem, ha csalódást és fájdalmat okozol nekem. Légy jó fiú, rendben? Lángoljanak a szárnyaid, vagy nagyon, de nagyon csalódott leszek. Megértetted?
- Megértettem… gazdám… - mondja és bólint egyet. - Csak… ne lökj el… magadtól.
- Amíg nem csinálsz valami nagy ostobaságot, nincs rá okom – mosolyodom el és megcsókolom.
Most lágyan csinálom, talán adhatok néha neki egy kis látszat esélyt, ha ettől tüzesek lesznek a tollai. És valóban, már izzanak is, aztán lángolni kezdenek, ahogy belefeledkezik a csókba és hozzám simul. Hamar elválunk egymástól, én pedig végigsimítok a testén, miközben gyengéden beleharapok a fülébe. Felsóhajt a kéjtől, ahogy végigcsókolom és végignyalom a nyakát. Nyögdécsel, ahogy a ruhája alá nyúlva simogatom egyre lejjebb és lejjebb. Régen kapott már ilyen kényeztetést a kis buta madár, ez meg is látszik azon, amilyen készségesen hagyja magát. Mint annak idején régen, a kezdetekkor, amikor még lángolt.
- Gazdám… - leheli halkan, engedelmesen széttárva a lábait, hogy közéjük férjek.
- Nocsak – somolygok, ahogy végigsimítok félkemény farkán, mire felszisszen. - Hát már ennyitől felizgulsz, kicsi Raven?
Most az egyszer engedek neki, kiszabadítom a hímtagját és lágyan, szinte kedvesen becézgetve izgatni kezdem. Előre-hátra mozog a kezem ütemére, ahogy egyre gyorsabban dolgozom rajta. Szabad kezemmel a feje fölé emelem a kezeit és összefogom vékony csuklóit. Raven egész teste remeg a kéjtől, nem sok kell hozzá, hogy elmenjen én pedig megadom neki az engedélyt. Ahogy egy hangos kiáltással elélvez, a szárnyai hatalmas lángokkal égni kezdenek, de egyikünket sem sebeznek meg. Elengedem a csuklóit, ő pedig a karjaimba omlik és piheg, míg a kéj hullámai nem kezdenek csitulni. Végezetül egy csókot nyomok a homlokára és végül eltolom magamtól. A kielégült arca gyönyörű látvány, ahogy még nincs teljesen magánál. A tekintete párás, ajkai duzzadtak, tagjai ernyedtek, de mégis megkapaszkodik a mosdókagyló szélébe. A szárnyai még mindig lángolnak, bár most már kisebb lánggal.
- Na, látod, tudsz te, ha akarsz – mondom egyszerűen, majd magára hagyom.
~*~
Napok telnek el, majd hetek és végül két hónap. Nem nyúlok Ravenhez, néha megcsókolom, aztán ellököm. Nem tölt el örömmel. A szárnyai ismét csak parázslanak, azóta az este óta nem lángolt újra. Viszont nagyon jól viselkedik, talán meg kéne jutalmaznom. Mostanában nem idegesít annyira, a buta könyveit sem olvassa annyit, csak bámul kifelé az ablakon, vagy a birtokon repked. Nincs nagyon időm rá, éppen egy roppant bonyolult és kényes kísérlet közepén járok. Ha nem sikerül, akkor nagyon megjárhatom, akár az életem is veszélybe kerülhet.
Kopogás zavar meg magányomban és a kísérletemben. Mikor felmordulok, nyílik az ajtó és Raven lép be rajta a kezében egy kosárral. Már messziről megérzem azoknak a virágoknak az illatát, amelyekért elküldtem őket. Holdnárciszok, csak teliholdkor nyílnak és roppant mérgezőek. A birtok északi határánál nyílnak és tudom, hogy Raven irtózik tőlük.
- Mit akarsz? - kérdem durván, mire összerezzen.
- A… holdnárciszok… amiket kértél… gazdám… - nyújtja felém a kosarat.
- Nocsak, mostanában nagyon szófogadó vagy, Raven – veszem el tőle a kosarat és simítok végig az arcán. A virágok gyönyörűek, halványkékek, szinte fehérek, belül pedig lágy, sárga színűek. Mint a hold maga. - Azt hittem, megint nekem kell leszednem őket, mert te félsz tőlük. Mire ez a nagy engedelmesség?
- Én… csak… szeretném, ha… elégedett lennél… velem… - dadogja halkan és lehajtja a fejét. - Sajnálom, hogy… sokszor csak… a baj van velem.
- Nos, mivel mostanában ilyen jól viselkedtél, mit szólnál, ha elhagyhatnád a birtokot? - kérdem, mire a szemei elkerekednek, de egy szót sem szól. - Mindjárt lemegy a nap. Hajnalig elmehetsz, azt csinálsz, amit akarsz, oda repülsz, ahová jólesik. De ha nem jössz vissza, mire felkel a nap, nagyon meg fogod bánni!
- Köszönöm… gazdám… - mondja hálásan. - Én… meg sem… érdemlem a jóságodat…
- Na, eredj, mielőtt meggondolom magam – mordulok rá, ő pedig meghajol és sietve távozik.
Egyetlen gondolattal leengedem a védőpajzsot, ő pedig már repül is. Tudja, mi történik, ha nem jön vissza. Akkor nagyon fog szenvedni és azt fogja kívánni, bár megölném.
|
| Sado-chan | 2024. 08. 01. 18:38:37 | #36561 |
Karakter: Raven
Megjegyzés: Drága szörnyetegemnek
- Sajnálom… - suttogom riadtan- Nem akartam… csak… megijedtem…
- Tőlem? - kérdi jeges hangon. Erre össze rezzenek- Ne hisztizz, éppen elég bajom van anélkül is, hogy itt majrézz nekem, Raven! Te szánalmas ázott varjú! Ha lenne egy kis ész abban a kicsiny fejedben, akkor nem hagynád, hogy a tüzed így kialudjon! -
Tessék, már megint mindenről én tehetek! Pedig annyiszor probaltam megértetni vele, hogy a víznek semmi köze ehhez... de persze az én szavam semmit sem ér.
Próbálnék hátrébb kúszni az ágyon, de karon ragad és felránt, hogy aztán a falnak taszítson. Most megint meg akár büntetni? Pedig semmit sem tettem...
Lefogja a kezeimet, hogy ne szabadulhassak, szabad kezével pedig az államat tartja szorosan, hogy a fejemet se tudjam forgatni.
- Csak nem félsz, Raven? - húzódnak gonosz vigyorra az ajkai. A fejem rázom, de mind tudjuk, hogy ez nem igaz. Félek tőle, amikor ilyen. Ezt nagyon jól tudja, és rendre vissza is él vele. Tudja, hogy jelen állapotomban képes lenne össze roppantani, eltiporni. Nincs erőm, hogy megvédjem magam...talán épp ezért csinálja mindezt? - Tudod, roppant rossz hangulatom van, főleg akkor, amikor átvernek és még hazudnak is nekem. Az emberek megbízhatatlanok, Raven, mégis mit gondolsz, miért nem engedlek a közelükbe? Gonoszak, aljasak és bántják egymást.
- Mint a démonok? - bukik ki belőlem. Bár tény, hogy nem sok személyt ismerek rajta kívül. Tudom, hogy vannak még olyanok, mint én, de sosem láttam még egyet sem, és hozzá hasonlót is csak elvétve. Mind olyan mint ő? Ilyen kegyetlen...
- Nem, mi nem ölünk ok nélkül – morogja, mikor szabadulni próbálok - Az emberek ok nélkül és cél nélkül gyilkolják egymást valami vallásnak nevezett dolog miatt. Vagy bármi más miatt, ami az eszükbe jut. Ha meglátnának, szörnyetegnek tartanának, bántanának, megkínoznának és megölnének. Hát nem jobb itt, ahol biztonságban vagy mindettől?
- De… sokkal jobb – felelem engedelmesen. Mást úgysem mondhatnék, csak amit hallani akar. Még ha igaza is van, és az emberek tenyleg szörnyetegek... csak a tulajdonát védi, nem az érdekli, hogy nekem jó-e. Elégedetten mosolyodik el, majd elenged - Itt… biztonságos… gazdám…- sóhajtom
Halványan rá mosolygok, hátha kicsit megnyugszik tőle
- Így már jobb, Raven – bólint, de még most sem ereszt teljesen
- Csupán csak…- kezdenék bele, de újra rám veti magát. Újra a falnak tol, s ezúttal ajkait tapasztja rám. Mohón, vadul csókol, esélyem sincs ellenkezni... nem tudom, akarok e egyáltalán. Rég csókolt meg utoljára... talán századok óta hozzám sem ért úgy... mindig akadt más partner erre a célra, na nem mintha bánnám a dolgot.
Hosszú percekig ostromol, mire végre megkönyörül és elereszt. Én csak kikerekedett szemekkel meredek magam elé. Az egész testem remeg.
- Elmegyek – közli, miután össze szedte magát- Te meg csinálj valamit a tüzeddel végre, te ostoba varjú! Ajánlom, hogy mire visszajövök, ennél a pár parázsnál többet produkálj, te mihaszna semmirekellő szárnyas!
Nem szólok egy szót sem, csak leszegett fejjel bólintok, majd miután elhagyja a szobát térdre rogyok. Olyan kegyetlen!
Órák óta elment már, de én még mindig ugyanott gubbasztok, ahol hagyott. Az egész testem remeg... de mért zaklatott fel ennyire?
Behunyom a szemem, próbálok lenyugodni. Próbálok valami kedved emléket felidézni, de abból a kevésből amim van nehéz gazdálkodni. Ha kicsivel finomabban bánna velem, megkapná, amit akar... ha gyengédebben csókolna... mint ahogy először tette... eszembe jut, milyen érzés volt, mikor először megcsókolt... akkor a fellegekben jártam tőle. Most csak felzaklat és fajdalmat okoz. Érzem, ahogy a kellemes meleg érzés lassan átjárja a testem, és hallom, ahogy a tollaim halk, sercegő hang kíséretében újra égni kezdenek. Eszembe jut, milyen érzés volt, mikor először ért úgy hozzám... birtoklón, de valahogy mégis jó érzés volt...
Kinyitom a szemeim az emlékek pedig lassan elszállnak, a tűzzel együtt. Nincs erőm megtartani.
Lassan össze szedem magam és vissza botorkálok a saját szobámba. Lerogyok az ágyra ami inkább hasonlít egy madárfészekre a sok párna miatt. Már előre félek, mivel fog megbüntetni...
Álmomban újra csak a múltban járok. Újra élem az első aktust, mikor még minden új és izgalmas volt... ahogy végig csókolta és harapdálta minden porcikámat... még a harapásai is finomabbak voltak...
Aztán a következő pillanatban csurom véresen fekszem alatta... emlékszem, kis híján megölt, legalábbis akkor azt hittem, meg fog ölni. Szerettem őt, de össze törte a szívem, majd mikor el akartam hagyni nekem esett és... azt hiszem ezt hívják erőszaknak... se előtte, se utána nem volt velem olyan durva, de akkor nagyon féltem tőle... harag és gyűlölet sugárzott a szeméből. Többet nem próbáltam meg elmenni, igaz, ha próbálkoztam volna, akkor sem járhattam volna sikerrel. Mágiával vont falat a kastély köré, így többet esélyem sem lett volna elhagyni az épületet... nagyon sokáig még az azt körül ölelő ligetbe sem mehettem ki engedély nélkül...
Mikor felébredek már sötét van odakint. Az ablakba röppenek, onnan lesem a kastély előtti ligetet. Minden fekete, minden néma, és mintha minden engem figyelne. Talán éjfél lehet... akkor hamarosan talán haza érkezik...
Újra emberi alakot öltök, majd magamra kapok valami ruhát és a fürdőbe megyek, hogy kicsit megmossam az arcom és rendbe szedjem magam. A tükörben nézem a tollaimat. Nem lett jobb... ugyanolyan feketék. Próbálom újra felidézni a kedves emlékeket, de csak átmeneti változást hoznak, javulást nem. Hallom, hogy nyílik az ajtó, majd a lépteit, amik végül mögöttem állnak meg. Nem nyitom ki a szemeim, megismerem a léptei hangját. Gondolatban a kedves énje áll előttem, mikor felé fordulok, majd két kezemet a mellkasára csúsztatva felágaskodok, hogy ezúttal én csókoljam meg őt. Egy pillanatra lángba borulnak a szárnyaim, de mikor kinyitom a szemeim és eleresztem őt újra kialszik a tűz
- Valaki mást képzeltél ide?- kérdi keserűen. Tudom, hogy hallotta és látta mindazt, amit én. Nem okoz gondot neki belelátni mások elméjébe
- Vehetjük úgy is...- hajtom le a fejem, majd eleresztem őt és hátrébb lépek. Ki másra gondolhatnék? Csak ő van nekem...
Szerkesztve Sado-chan által @ 2024. 08. 01. 19:08:13
|
| Andro | 2024. 07. 31. 17:16:56 | #36559 |
Karakter: Urien
Megjegyzés: (Ravennek)
Hosszú az éjszaka, de még igen fiatal az este, mikor visszatérek a vadászatból. Jó vadászat volt, az ember, aki elég botor volt, hogy rám merjen támadni, már halott. Nem öltem volna meg, ha nem áll közém és a prédám közé, de kénytelen voltam végezni vele. Nem mintha számítana, hiszen csak alantas féreg volt, mint a többi. Pár évtizedig szenvednek a világon, aztán elmúlnak és eltűnnek. Már régen ki kellett volna irtani mindet egy szálig, bár néha szórakozásnak megteszik. Mikor visszaérek, Ravent nem találom a szobájában, ahol hagytam. Van egy tippem, hová mehetett, mert elég rágondolnom és már meg is érzem őt a fürdőben. Már megint áztatja magát a nyomorék, hogy fulladna meg. Persze nem tud, de a tüze ki fog aludni és akkor mi a jó halált fogok vele kezdeni. Öles léptekkel indulok a fürdőhelyiség felé, a szolgák reszketve pucolnak előlem. Ha megtudom, hogy melyikük műve, a saját belénél fogva lógatom le a legmagasabb torony tetejéről. Belököm az ajtót, ami nyikorogva nyílik. Raven ott áztatja magát a vízben, mint akinek semmi gondja a világon. Hát, most majd lesz.
- Raven... hányszor mondtam már, hogy ne áztasd magad túl sokáig? A maradék tüzed is kialszik – morranok kelletlenül, mire kegyeskedik feltápászkodni. Csöpög róla a víz, a tollain alig pislákol pár szikra, mikor lerázza magáról a vizet. Gyönyörű, mint egy angyal, de néha bánom, hogy megteremtettem. Nem néz rám, lehajtja a fejét, mint egy hűséges kiskutya. Néha meg tudnám fojtani, de nem teszem. Kell nekem, akarom őt és sosem fogom elengedni.
- Tudod, hogy nem tudok meghalni... ne aggódj annyit miattam – feleli halkan. A hangja alázatos, de nem szeretem, ha visszabeszél nekem.
Maga köré fonja a szárnyait, majd mikor intek neki, lassan odasétál hozzám. Hozzám képest apró és törékeny jószág, mert ilyennek alkottam meg. Ha akarna, tudna ő félelmetes főnix is lenni, csak meg kéne erőltetnie magát. Nyavalyás, ázott varjú, hogy mindig csak problémát okoz nekem.
- Az lehet, hogy nem halsz meg, de így is pocsékul festesz. Törődhetnél kicsit jobban magaddal! - közlöm szenvtelenül, miközben az álla alá nyúlva felemelem a fejét. Megvetően végignézek rajta, de ő állja a tekintetem.
Igaz, már megszokhatta a sok évszázad alatt. Az elején milyen kis bújós volt, követett, mint egy kiskutya. Tetszett, hogy uralkodhatok rajta, még mindig tetszik, de nem tetszik, hogy ilyen állapotban látom. Mégis, mit kezdhetnék vele így? Semmi haszna a tüze nélkül, de még mindig tudja észben tartani, hogy ha nem vigyáz magára, kialszik az összes maradék kis parázs a tollai között. Szánalmas kis nyomorék, aki ha magára hagynám, egy napig sem bírná egyedül.
- Sajnálom… - sóhajtja a szokásos választ, mint mindig, ha leszidom. - Majd... jobban vigyázok magamra… - pillant fel rám egy szelíd mosollyal. Most törleszkedik, mire az arcom nekem is mosolyba torzul. Jól van, megértette a kis buta, hogy ne áztassa ki a maradék lángokat is a szárnyaiból. Meg nem hal, de hasznavehetetlenné válna számomra.
A szobájába küldöm, én pedig a könyvtár felé igyekszem, amikor megérzem, hogy hívnak. Valaki megidézett, de nem sok kedvem van ma már hozzá. Viszont az ilyen megidézések hozzák el számomra a legjobb dolgokat. Hatalmat, pénzt, mágiát, életet és energiát. Megérzem, ki hív, egy ember, akinek teljesítettem egy kívánságát. Talán a fizetséget hozza. A saját érdekében úgy legyen, mert megmondtam neki, mi a következménye, ha átver esetleg. Egy mozdulattal rendbe szedem magam, a mágiám erre is jó. Pillanatok alatt vörös és fekete ruhában feszítek, majd indulok is. Ravennek nem szólok, úgysem venné észre, ha nem vagyok itthon. Ha pedig mégis, akkor most örülhet, mert egy ideig távol leszek.
Az erdő szélén érek földet, ahol manifesztálódom. A kis termetű, kövér kereskedő már vár rám, amikor megjelenek előtte, ijedtében a hátsójára esik. Elnevetem magam, mulatságos, hogy az emberek mennyire ijedősek.
- Elhoztad, amit kértem? - kérdem megvillantva tűhegyes szemfogaimat. A férfi remegve tápászkodik fel és esik térdre. Ez rosszat jelent.
- Én… saj… sajnálom… bocsáss meg… nagyuram… - kezd mekegni, nekem meg kezd elfogyni a türelmem. - Nem… nem tehetem… Én… képtelen… vagyok rá… Ő… ő az… egyetlen lányom és…
- Kit érdekel? - kérdem felé lépve. A türelmem elfogyott. - Az alku az alku! A feleséged élete a lányodéért! Így egyeztünk meg, kereskedő! Visszaadtam a feleséged életét, most kérem a jussomat, ahogy megegyeztünk! A lelkét akarom, mégpedig most! Vagy ha nem...
Mielőtt válaszolhatna, egy lépéssel szelem át a kettőnk közötti távolságot és ragadom torkon. Ficánkol a kezemben egy ideig, próbál levegőhöz jutni, egyezkedik, kérlel, könyörög és sír, de nem engedek. Engem nem lehet meglopni. A lány lelkét akartam, nem érem be egy kövér, vén bolonddal. Egyet reccsen a nyaka, ahogy megszorítom még jobban, a férfi szemei fennakadnak, én pedig ledobom a testét. Végül is, életet az életért.
De nem vagyok boldog, egyből visszamegyek a kastélyba és felkeresem Ravent. A kis butát madár alakjában találom az ablakpárkányon. Csak nem rám várt? Ennyire hiányoznék neki? Felveszem, de felébred és próbál menekülni, majd az ágyra röppen és emberi alakot vesz fel. Nem vagyok jókedvemben, nem kéne, hogy még ő is csinálja itt nekem a balhét.
- Sajnálom… - suttogja Raven riadtan. - Nem akartam… csak… megijedtem…
- Tőlem? - kérdem jeges hangon, mire összerezzen. - Ne hisztizz, éppen elég bajom van anélkül is, hogy itt majrézz nekem, Raven! Te szánalmas ázott varjú! Ha lenne egy kis ész abban a kicsiny fejedben, akkor nem hagynád, hogy a tüzed így kialudjon! - lépek hozzá.
Rémülten hátrálna, de megragadom a csuklójánál és felállítom, majd a szemközti falnak nyomom. Látom, hogy meg van ijedve, de ez csak még jobban feltüzel. Egyik kezével a csuklóját fogom át, másikkal az állát markolom meg, hogy ne fordíthassa el a fejét. Olyan megkapó látvány így, ahogy reszket, ahogy tisztában van vele, mire vagyok képes. Tudja, hogy a markomban van, hogy bármit is tesz, sosem lehet szabad.
- Csak nem félsz, Raven? - húzódnak gonosz vigyorra az ajkaim. A fejét rázza, de a tekintete mást sugall. - Tudod, roppant rossz hangulatom van, főleg akkor, amikor átvernek és még hazudnak is nekem. Az emberek megbízhatatlanok, Raven, mégis mit gondolsz, miért nem engedlek a közelükbe? Gonoszak, aljasak és bántják egymást.
- Mint a démonok? - kérdi óvatosan, mire összehúzom a szemem. Próbálja lehajtani a fejét, de meddő próbálkozás. Tudja, hogy olyat mondott, amit nem kellett volna.
- Nem, mi nem ölünk ok nélkül – magyarázom. - Az emberek ok nélkül és cél nélkül gyilkolják egymást valami vallásnak nevezett dolog miatt. Vagy bármi más miatt, ami az eszükbe jut. Ha meglátnának, szörnyetegnek tartanának, bántanának, megkínoznának és megölnének. Hát nem jobb itt, ahol biztonságban vagy mindettől? - nevetek fel gonoszul.
- De… sokkal jobb – mondja engedelmesen, mire elengedem. - Itt… biztonságos… gazdám…
Halványan rám mosolyog, amivel tudja, hogy jobb belátásra bír. Okos kis madár, csak az eszét nem arra használja, amire kéne.
- Így már jobb, Raven – bólintok, de nem távozom előle. Nem tud sehová sem menni. - Csupán csak…
Váratlanul csapok le rá, vagyis pontosabban az ajkaira. Újra a falnak tolom, nem engedem el, fogaimmal marcangolom az alsó ajkát, mire kinyitja a száját és nyelvem gond nélkül siklik befelé. Vadul csókolom, vadul nyomom a falnak, mintha nem lenne holnap. Nem ellenkezik, tudja, hogy hiába. Végre nagy sokára szakadok el tőle és elégedetten nézek rá. A szemei elkerekedve az ajkai duzzadtak, ő maga pedig mintha sóbálvánnyá vált volna. Tovább is mehetnék, de nem fogok, nem vagyok én olyan kegyetlen. Egyébként is, máshol akarom levezetni a feszültségemet.
- Elmegyek – közlöm. - Te meg csinálj valamit a tüzeddel végre, te ostoba varjú! Ajánlom, hogy mire visszajövök, ennél a pár parázsnál többet produkálj, te mihaszna semmirekellő szárnyas!
Megsemmisülten néz rám, lesunyja a fejét, de csak bólint. Megvetően morranok fel, majd otthagyom. Remélem, megértette, mit akarok.
Szerkesztve Andro által @ 2024. 08. 01. 06:14:36
|
| Sado-chan | 2024. 06. 02. 20:54:43 | #36531 |
Karakter: Raven
Megjegyzés: Kezdés
Ernyedten lebegek a víz felszínén, a virágok és olajok bódító illata elnehezíti a légzésemet. A kisebb medence méretű fürdőkádban még a szárnyaimat is kényelmesen ki tudom nyújtóztatni. A medence szélén gyümölcs tál, kancsóban friss forrásvíz. Látszólag nem lenne okom panaszkodni, hisz mindenem megvan, egy valamit leszámitva. Szabadság... az után csak sóvárogni tudok. Mióta az eszemt tudom, ebben a kúriában élek. Szó szerint. E falak közt születtem, már ha azt lehet egyáltalán születésnek nevezni, nemis igazán ismerem a külvilágot. Nagy ritkán ugyan kienged, amolyan jutalomként, de olyankor is csupán rövid időre hagyhatom el ezt a helyet. Olyankor általában magasan a felhők felett repülök, ahol senki sem láthat, vagy épp a közeli erdőt járom, de a faluba nem merek bemenni. Az emberek nem értik azt, ami nem olyan, mint ők...én pedig nem vagyok olyan, mint ők... amit pedig nem értenek, azt el akarják pusztítani, még akkor is, ha semmi rosszat nem tett velük...
Sokáig rágódtam azon, vajon mivégre teremtett meg, mi lehet a létezésem célja... sosem bántott, sosem éheztetett, és az erőszak sem az Ő fegyvere. Érintése gyengéd, birtokló, de nem fullasztóan tolakodó... szavai viszont késekként, éles karmokként marnak a szívembe. Bár csókja édes, nem sok kedves szó hagyta el a száját az elmúlt ezer évben...
Órák óta fekszem a viz színén, mikor hallom, hogy nyikorogva nyílik a súlyos vas ajtó
- Raven... hányszor mondtam már, hogy ne áztasd magad túl sokáig? A maradék tüzed is kialszik- mordul fel kelletlenül. Halk sóhajt követően felkelek, a víz a csípőmig ér csupán. Felpillantok rá. Csurom vér... megint vadászni volt? Látom, hogy engem méreget, de nem ellenkezem, csak pár apró szárnycsapással rázom le a vizet a tollaimról
- Tudod, hogy nem tudok meghalni... ne aggódj annyit miattam- felelem halkan. Nem nézek rá, csak leszegett fejjel állok előtte, de a tekintetét így is érzem magamon. Annyiszor látott már ruha nélkül, mégsem bírom mikor így bámul... magam elé húzom a szárnyam, hogy elrejtsem magam. Erre csak int, hogy menjek közelebb hozzá. Kimászok a vízből, majd megállok egyenesen előtte. A szárnyak ellenére is jóval nagyobb, mint én. Ilyenkor olyan aprónak és gyengének érzem magam...
- Az lehet, hogy nem halsz meg, de így is pocsékul festesz. Törődhetnél kicsit jobban magaddal- az államnál fogva emeli fel a fejem, kényszerítve, hogy rá nézzek. Vérvörös szemei a lelkembe hatolnak. Arckifejezése megvető, lenéző. Mintha gyűlölné azt, amit lát, pedig ő alkotott, ő tett ilyenné. Úgy tesz, mintha fogalma sem lenne arról, valójában mért is nézek ki úgy, ahogy. A víz nem számít, a szavai annál inkább...
Volt idő, mikor boldog voltam mellette. Még a legelején. Akkor még minden új volt, nem éreztem, nem értettem a szavaiban megbújó keserűséget, nem hallottam a megvetést a hangjában. Azt hiszem, talán szerettem őt. Őszinte, tiszta szeretettel, amit aztán szép lassan kiölt belőlem... mikor végre elkezdtem megérteni a történteket a szeretetet lassan felváltotta a harag... sokáig gyűlöltem őt, amiért összetörte a szívem... de a harag keserű, maró, fájdalmas érzés. Egy idő után bele fáradtam a táplálásába, így helyét átvétel szép lassan a beletörődés és a magány. De végül is, mit várok egy démonok? A démonok kegyetlen lények. Egymással is, így aztán hogy is várhatnám el tőle, hogy kedvesebb legyen velem... azt se tudja, mi az... kavarognak bennem az érzések vele kapcsolatnak...
- Sajnálom...- sóhajtom a jól megszokott választ, elvégre úgyis mindig, minden az én bűnöm. Még az is, aminél esetleg ott sem voltam.- majd... jobban vigyázok magamra...- pillantok fel rá, arcomon szelíd mosollyal, békülés szándékával. Nem szeretném magamra haragítani, még a végén bosszúból újra madár alakban kényszerít, hogy aztán újra abba a kalitkába zárjon. Arca elégedett mosollyá torzul. Pedig a kedves mosoly sokkal jobban állna neki...
A hízelgést mindig is szerette, na nem azért csinálom, hogy tényleg a kedvében járjak, pusztán magamat védem vele. Ha elégedett, akkor nekem sem fog fájni, és talán újra kiszabadulhatok egy kis időre...
A szobámba vissza vonulva megszárítkozok, majd felöltözök. Vérvörös nadrágot és fehér ingszerűséget veszek magamra- a vörös a mi színünk- szokta mondogatni. Talán ezzel a kedvében járhatok... a szobája felé indulok, de mikor résnyire benyitok látom, hogy üres... ahogy a téli kert, vagy a könyvtár is... elment, és még csak nem is szólt... nem mintha szokása lenne bármit az orromra kötni... a szobájában várom, hogy vissza térjen. Órákig ülök az ablakban, figyelve, mikor érkezik meg végre, míg végül el nem nyom az álom...
Arra ébredek, hogy valaki felemel. Alvás közben sebezhető vagyok, ilyenkor vissza változok madárrá. Rémülten csapkodok a szárnyaimmal, mikor meglátom, hogy Urien tart a karjaiban. Kiszabadulok a markából, majd az ágyra röppenve újra emberi alakot öltök. Nem tűnik túl jó kedvűnek...
|
| Andro | 2024. 02. 09. 18:54:37 | #36472 |
 Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Árnyjárómnak) VÉGE!
Szia Rukima!
Sajnos nem várok tovább, nagyon eltűntél és többszöri PÜ-kre sem válaszoltál. Lekértem a neveket, mert nem akarok örökké várakozni. Nem személyes, de semmi értelme továbbra is foglalni a helyet. Pedig nagyon jó kis játék volt, szerettem játszani.
Szerkesztve Andro által @ 2024. 02. 09. 18:55:04
|
| Andro | 2022. 02. 23. 16:56:19 | #36144 |
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Árnyjárómnak)
John bevisz a városba. Mindig így közlekedem, ha vadászni indulok. Tudom, hogy neki is innia kell, így elküldöm, míg én cserkészni kezdek a belvárosban. A hely, mint mindig, ezúttal is tele van fiatalokkal. Nem esik nehezemre, hogy felszedjek valakit vacsorának. Csak vigyáznom kell, ne legyen se részeg, se drogos, mert azoktól rosszul is lehetek. Végül egy fiatal, nagyjából huszonöt éves srácot szúrok ki, aki úgy tűnik, nem részeg és drog szagát sem érzem rajta. Háttal áll nekem egy néptelenebb utcán. Pont jó lesz vacsorára. Nesztelenül suhanok a háta mögé, majd elkapom és még mielőtt rájöhetne, hogy mi történik vele, a fogaimat a nyakába mélyesztem. Egyik kezemmel befogom a száját, a másikkal a karjait szorítom az oldalához, őt pedig a falnak préselem. Senki sem vesz észre semmit, az emberek annyira nem törődnek egymással, hogy az már szánalmat ébreszt bennem. Pont annyit iszom, hogy még ne öljem meg, de mikor elengedem, nincs magánál. A nyálammal begyógyítom a sebét, őt pedig ott hagyom egy házfalnál. Nem fog megfázni, és nagyjából fél óra múlva magához fog térni. A vérveszteségtől biztosan kótyagos lesz kissé, de túléli. Körbenézek, de nem érzem sem másik vámpír, sem más teremtmény szagát a közelben. Elvégre, ez itt az én területem, de előfordul, hogy átvágunk egymásén, ha sürgős dolgunk van.
Még két embert kapok el, egy újabb fiatal fiút, valamint egy középkorú nőt. Muszáj ennem, vagy éhes leszek, az pedig veszélyes. De egyiküket sem ölöm meg, és semmire sem fognak emlékezni abból, hogy megtámadták őket. Nem én hoztam az emberölés elleni törvényt, ez olyan ősi, mint a fajtánk. Gondolatban megkeresem Johnt, aki éppen végzett a saját zsákmányával. Lassan ideje visszaindulni. Bár némileg az átok miatt immunis vagyok a napfényre, de ha nem muszáj, nem akarok kockáztatni.
Szerencsésen visszaérünk, otthon Alfred fogad. Nancy és Karen szintén vadászni mentek, Alfrednek holnap van a napja. Félvámpír lévén nekik egy hónapban elég egyszer enniük, tökéletesen elvannak az emberi táplálékkal is.
- Aiden hol van? - kérdem úgy, mintha nem telne két másodpercbe, hogy a gondolataimmal megkeressem.
- A könyvtárban – tájékoztat Alfred. - Kérte, hogy keressek neki valami könyvet a fajtájáról. Úgy tűnik, meg akarja ismerni saját magát.
- Az nem baj, Alfred – mosolyodom el halványan. - Megyek, megnézem.
- Ha megkérdezhetem, lordom, és nem túl indiszkrét a kérdésem, mégis, mit szándékozik tenni a fiúval? Ő nem vámpír, és ha jól tudom, keresik. Ide fognak jönni érte – mondja Alfred.
A hangjában szokatlan aggodalmat vélek felfedezni. Sötét szemei is arról árulkodnak, hogy fél, nehogy bajom essen. Túl jól ismer, hiszen már százhúsz éve van a szolgálatomban. Az ember nem nézné többnek nagyjából huszonöt évesnél. Mogyoróbarna haj, sötétzöld szemek, meglepően csinos arc és arányos termet. Tökéletesen passzol rá a fekete-fehér inasi egyenruha.
- Aiden itt marad, itt biztonságban van – mondom kurtán. - Ami a boszorkánymestereket illeti, jöjjenek csak! De ha van egy kis eszük…
Nem fejezem be a mondatot, Alfred pontosan tudja, mire gondolok. A fejét csóválja, de nem szólal meg. Ő az egyetlen, aki tiszteletlen lehet velem szemben, másnak már ilyesmiért rég eltörtem volna a nyakát. De Alfred különleges a számomra, nemcsak a szolgám, de a barátom is.
- Majd kiderül, mit lépnek – zárom rövidre a dolgot, majd a könyvtár felé veszem az irányt.
Mikor belépek a sötét könyvtárszobába, nem kell sokáig keresnem Aident. Az egyik könyvespolc tetején fekszik, és mikor meglát, mintha megszeppenne kissé. Ráemelem a tekintetem, majd összefonom két karom a mellkasom előtt.
- Vannak ám kényelmesebb helyek is az olvasásra – jegyzem meg egyszerűen. Kissé feszengve ül fel, majd a lábait lógatva néz rám.
- Bocsánat – dünnyögi halkan, majd a könyveket felnyalábolva csusszan le a szekrény tetejéről. Fekete füstöt látok, és pontosan tudom, hol fog földet érni. Odalépek, így mikor földet ér, meglepetten esik a mellkasomnak.
Felé nyúlok, mire megremeg, de csak a könyveket veszem ki a kezei közül. Bestináriumok, valamint könyvek különféle szerzetekről, köztük az árnyjárókról is. Tényleg mindent tudni akar saját magáról, a fajtájáról, de ez természetes. Látom, hogy engem néz, de aztán elkapja a tekintetét, és inkább a falat kezdi fürkészni, mintha az olyan érdekes lenne. Fél tőlem, de miért is hibáztatnám? Nem találkozott még élő vámpírral, és mindent, amit „tud” rólunk, könyvekben olvasta, vagy filmeken látta.
- Semmi gond – válaszolom egyszerűen, miközben a könyvek címeit olvasom. - Nem éppen könnyű esti olvasmányok.
Erre csak zsebre vágja a kezét és közönyösen vállat von. Felnőttnek akar tűnni, de csak egy kölyök. Hozzám képest csecsemő még.
- Már rég nem félek a rémmeséktől – jegyzi meg csendesen, majd újra a szemembe néz.
Megremeg az ajkam, majdnem elmosolyodom, ahogy a közeli asztalra rakom a könyveket. A kiscica tigrisnek hiszi magát, pedig még a karmocskáit sem tudja kiereszteni.
- Kérdezhetek valamit? - kérdi óvatosan, összeráncolt homlokkal, mint aki nem biztos benne, hogy ez jó ötlet.
- Mondd csak, bátran – fordulok vissza felé, majd a hátammal az asztalnak támaszkodom. Őszinte, nyílt és érdeklődő képet vágok, de valóban kíváncsi vagyok rá, mit szeretne tudni.
- Mire képes egy vámpír? - kíváncsiskodik olyan arckifejezéssel, mint aki jól tudja, ez igen kényes téma.
Számítottam rá, hogy rákérdez, hiszen elvégre egy vámpírokkal teli kúriába hozta a sorsa, vagy bárminek is nevezzük.
- Elsősorban, mint már korábban mondtam, gyorsabbak, erősebbek és agilisabbak vagyunk, mint az emberek. Ezen kívül az érzékelésünk is sokkal fejlettebb, pár vámpírnak pedig különleges képességei is vannak. Leginkább a napfény árt nekünk, de az sem olyan varázsütésre mint a filmekben.
- És mi a helyzet... – Látom, hogy elakad, mintha félne megkérdezni - ...a vérrel?
- Szükségünk van rá az életben maradáshoz – felelem egyszerűen. – Ha nem eszünk, éhezünk. És egy éhes vámpír kiszámíthatatlan. – Nagyot nyel, mint aki olyat hallott, amit nem akart. De már nincs visszaút. – De szerencsére nekem már egy jó ideje nem kellett koplalnom.
- Ez megnyugtató... – motyogja az orra alatt. A hallásom sokkal jobb, mint az embereké, így tisztán hallom minden szavát. - Belőlem is lehetne vámpír? - jön az újabb kérdés, ami már meglep.
Meglepetten vonom össze a szemöldökömet, majd összefonom két karom a mellkasom előtt. Ugye nem akar vámpír lenni? Mert semmi kedvem teremteni. Épp elég teremtett van az utcákon, nem kell még egy, aki talán csak problémát jelentene.
- Mármint, csak elméletileg. Nem akarok embervéren élni, meg nappal bezárva lenni egy sötét kriptában… - magyarázza hevesen gesztikulálva, mire majdnem felnevetek. De csak majdnem. Kis naiv. - Bocsánat... – sóhajtja, mint aki rájött, hogy rosszat mondott.
Elmosolyodom, egyáltalán nem haragszom rá. Elvégre normális, hogy feltette a kérdést, de nem szolgálhatok neki jó hírekkel. Megenyhülve nézek rá, és úgy látom, már nem olyan feszélyezett.
- Valószínűleg nem lehetne belőled vámpír. A beléd plántált sötétség miatt minden bizonnyal belülről szaggatná cafatokká a tested a két egymásnak feszülő erő.
- Ezt jó tudni... – sóhajtja, de a hangja megkönnyebbültnek tűnik. Mintha egyáltalán szándékomban állt volna őt átváltoztatni.
- Most én kérdeznék tőled – dőlök előre egy kicsit, ajkaimon halvány mosoly játszik. Aiden máris feszengeni kezd, mintha sejtené, mit akarok megtudni. - Honnan jöttél, Aiden?
Az arca elkomorodik, ahogy lehajtja a fejét, a kezei ökölbe szorulnak. Nem csodálom, nem lehet kényelmes neki. Kiszedhetném belőle telepátiával is, de azt megérezné. És egyébként sem akarok a gondolataiban turkálni, mert azzal csak magam ellen fordítanám. Pont kezd megbízni bennem, ha a gondolataiban nyúlok, azzal csak elijesztem őt és újra bizalmatlan lesz irántam. Nem ezt érdemli. Végül felnéz rám, mint aki válaszra szánta el magát. A tekintete megtört, szomorú, látom a fájdalmat a szemeiben, ami még engem is mellbe vág. Borzalmas élete lehetett.
- A pokolból – válaszolja halkan. Talán nem is hazudik.
Pár másodpercig egymásra nézünk, de ő néz félre előbb. Megadóan leereszti a vállát, félrefordítja a tekintetét, mint egy behódolt öleb. Végül halkan beszélni kezd, szinte csak lehelve a szavakat. Ha nem lenne vámpírhallásom, nem is hallanám, mit mond.
- Chicagoból indultam, körülbelül egy éve. Azóta sok helyen megfordultam... sok helyről kellett elmenekülnöm. De valahogy mindig rám találnak, bármilyen óvatos is próbálok lenni. – Látom, ahogy keserűen elmosolyodik egy pillanatra. Szerencsétlen kölyök, tényleg nagyon összejött neki minden az életben. – Nem hinném, hogy valaha eljuthatnék odáig, hogy valami normális élethez hasonlót éljek. Családdal, barátokkal és otthonnal…
- Nem tudhatod – mondom halkan, mire a vállai megrázkódnak. - Megmondtam, itt biztonságban vagy, senki sem bánthat, amíg én vigyázok rád.
- De meddig? - kérdi halk, megtört hangon. - Én… nem vagyok vámpír, nem tartozom a maga fajtájához. Nem értem, miért segít nekem, miért bízik bennem, hogy mindent elmond a vámpírokról. Nem értem, miért nem törte ki a nyakam, amikor betörtem magához. Más már feladott volna a rendőrségen, maga meg szállást, ételt és védelmet biztosít. Nem… nem értem… Én… nem értek… semmit…
A vállai rázkódnak, a kezei ökölbe szorulnak és látom, hogy egy könnycsepp talál magának utat a szeméből, majd lecseppen a szőnyegre. Felsóhajtok. Sosem voltam jó abban, hogy megvigasztaljak bárkit is, de meg kéne próbálnom. Óvatosan lépek felé, mire hátrál egy lépést, de aztán megáll. Óvatosan kinyúlok felé, és mikor megérintem a fejét, felnyüszít. Hangtalanul sír, mintha attól félne, hogy megverem, vagy más módon fogom bántani. Finoman túrok éjfekete tincsei közé, fél kézzel simogatom a fejét, miközben a másik kezemet bátorítóan a vállára teszem.
- Nincs semmi baj, Aiden – mondom megnyugtató hangon. - Természetes dolog, hogy félsz, de hidd el, te semmi rosszat nem tettél. És egyáltalán nem számít, hogy vámpír vagy-e, vagy vérfarkas, vagy akár egy tündér. Azért nem bántottalak, mert éreztem, hogy segítségre van szükséged. Bízom benned, Aiden, és nem hagylak magadra.
Reszketve néz fel, a szemei könnyesek, halkan hüppög, szinte hang nélkül, de kezd megnyugodni. Halványan elmosolyodom.
- Sosem fog… bántani? - kérdi óvatosan, mire a fejem rázom.
- Soha – ígérem határozott hangon. - Nincs okom rá, és úgy érzem, eleget bántottak már mások. Most adj esélyt magadnak, hogy kipihend magad, élvezd az életet és próbálj nem gondolni azokra, akik bántani akarnak. Tudom, hogy nehéz, én is átéltem már ezt.
Látom, hogy érdekli a dolog, de a fejem rázom, ő pedig megérti. Még nem vagyok kész a családomról, és a halálukról beszélni neki. Nem vagyok kész arra, hogy elmeséljem neki, hogyan vesztettem el a szüleimet, az öcsémet, a nővéremet és a két húgomat, akiket boszorkányok öltek meg több száz évvel ezelőtt.
- Mutatok neked valamit, ami talán jobb kedvre derít egy kicsit – mondom elengedve őt. Megkönnyebbülten sóhajt fel. - Megijesztettelek? Sajnálom, néha elfelejtem, hogy nem vagy közülünk való.
- Semmi… semmi baj… csak… - keresgéli a szavakat – csak… olyan régen ért hozzám… valaki így… Ilyen… gyengéden… Jólesett.
- Örülök neki – mosolyodom el. - Mi vámpírok nem vagyunk annyira kegyetlenek, mint az emberek hiszik. Tudod, a mendemondákkal ellentétben nagyon is együtt érző, szociális és érzékeny lények vagyunk. Fontosnak tartjuk a családot, a barátokat és a közösséget. Bár köztünk is vannak vadhajtások, de nem annyi, mint az emberek között. Mi nem bántjuk, vagy öljük meg egymást minden ok nélkül mint a halandók.
Látom, hogy meglepik a szavaim, így intek neki, hogy menjünk. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy talán a moziterem jobb lenne, de aztán meggondolom magam. Azt majd megmutatom neki máskor, bár ha sokat bolyong a házban, úgyis rátalál. Inkább a télikert felé veszem az irányt, ahol vannak olyan növények, amelyeknek már hűvös az őszi levegő. Hajnali fél négyre jár, de a nap csak másfél óra múlva kezd majd felkelni. De akkor sem lenne probléma, a télikert üvegfalai meg vannak bűvölve, a napfény nem tesz kárt bennem.
Aiden kíváncsian követ, ahogy átvágunk az udvaron, majd megállok a télikert előtt. Hatalmas épület, a belmagassága vagy négy méter, így még a nagyobb növényeknek is jut helyük felfelé nyújtózni. A területe mint egy kisebb házé. A kulcs a szokásos helyen, egy kis faládában van az ajtó melletti szekrényke tetején. Kinyitom az ajtót, majd belépek és hallom, hogy Aiden követ. Odabenn sötét van, csak a hold fénye világítja meg a teret és minket. A legtöbb növény alszik, de az éjjel nyílók, mint a holdvirágok, a tündérrózsák, a tubarózsák, vagy az éjjeli kardvirágok ilyenkor vannak ébren. Rengeteg van belőlük, és mikor Aiden felé fordulok, látom, hogy elkerekednek a szemei.
- Tetszik? - kérdem mosolyogva, ő pedig bólint. - Gyere, sétáljunk egyet, hátha megnyugszol.
- Gyönyörűek – mondja Aiden, miközben ide-oda forgatja a fejét. - De a virágok nem napközben nyílnak?
- Vannak éjjeli virágok is – magyarázom megállva a holdvirágok előtt. - Ezek holdvirágok. Kifejezetten éjjel nyílnak, és a hold fényénél a legszebbek. Erről is kapták a nevüket. Ezen kívül nem nagyon bírják a hideget, ezért is vannak benn.
Aiden leguggol, de nem nyúl a növényekhez. Mintha félne, hogy eltörnek, hacsak egy ujjal is hozzájuk ér. Mosolyogva nézem, örülök, hogy sikerült örömet okoznom neki.
- Szereti a növényeket, Darien? - kérdi, majd a szája elé kapja a kezét. - Bocsánat, én… nem akartam…
- A nevemen szólítani? - kérdem érdeklődve, mire bólint és óvatosan felnéz rám. - Hiszen mondtam, hogy nyugodtan tedd meg. Én is a neveden szólítalak, Aiden.
- Nem ez… az igazi nevem… - suttogja halkan, lehajtott fejjel. - De… nem emlékszem, hogy hívtak előtte. Még csecsemőkoromban kerültem arra a helyre és… ott csak egy számozott alany voltam. Valaki aztán… elnevezett.
- Ha Aidennek nevezett el, akkor Aiden a neved – mondom egyszerűen. - Nekem sem Darien az eredeti nevem. - Meglepve néz rám, majd feláll. Tudom, hogy választ vár. - Valójában nem vagyok angol, Egyiptomban születtem úgy háromezer éve. Plusz-mínusz néhány évtized, de már régóta nem számolom.
- Három… háromezer éve?! - kérdi döbbenten, miközben látom, próbálja felfogni, amit mondtam. - Akkor… maga már nagyon idős.
- Az egyik legidősebb ma élő vámpír vagyok – bólintok. - Egyrészt ezért is szerepelek előkelő helyen a vadászok listáján. Hatalmas dicsőség lenne bármely vámpírvadász számára, ha elejtenének. Csak az a baj, hogy nem adom olcsón a bőrömet.
- Nem csodálom – kúszik egy halvány mosoly az ajkaira, de hamar el is tűnik, mintha most fogná fel, milyen ősi és erős vámpírral áll szemben. - És… miért jött el onnan? Ott csak jobb idő van mint itt ebben az esős, ködös Angliában.
- Kalandvágyból – közlöm vállat vonva. - És semmi kedvem nem volt apámtól átvenni a papi hivatást. Nem akartam magam évtizedekre, vagy évszázadokra eltemetni magam egy templomban. Utazni akartam, világot látni. A családom ellenezte, de én elég makacs voltam hozzá, hogy végigvigyem az akaratomat. Apám végül engedett, így az öcsém lett az örököse.
- És haza szokott látogatni? Gondolom, hiányoznak magának – mondja, mire összeszorítom a szám.
Aiden tekintete megváltozik, mintha megérezné, hogy erről nem akarok beszélni. Nem itt, nem most és nem neki.
- Sajnálom, nem akartam vájkálni a magánéletében, Darien. Ne haragudjon! - Lehajtja a fejét, és úgy áll ott, mint a kutya, ha verést vár.
- Nem mondtál semmi rosszat, de vannak dolgok, amikről még nekem is nehéz beszélni – érintem meg a vállát, mire megremeg. - Nem kell félned, itt soha senki nem fog bántani téged sem szavakkal, sem tettekkel. Én sosem foglak megütni, vagy megkínozni, mint azok, akik ezt tették veled.
- De hát… csak teher vagyok magának – suttogja alig hallhatóan. - Én… torzszülött vagyok. Ocsmány és… gusztustalan…
- Ezt soha többé nem akarom hallani tőled! - nyúlok az álla alá, felemelve a fejét. A szemei könnyesek, az ajkai remegnek. - Gyönyörű vagy, tehetséges, okos és egyáltalán nem okozol semmi problémát. Nem vagy torzszülött, és nem vagy felesleges sem. Aiden, te nem vagy teher a számomra.
Nem tudom, milyen indíttatásból, de a kezeim maguktól mozdulnak, ahogy magamhoz húzom és átölelem őt. Aiden rémülten felnyikkan, egész testében remeg, de nem próbál menekülni. Egyik kezemmel tartom őt, miközben a másikkal lassan simogatni kezdem a haját, a vállait, a hátát. Érzem, hogy óvatosan a ruhámba kapaszkodik, miközben halkan sírni kezd. De egyáltalán nem förmedek rá, joga van félni és tudom, hogy idő kell neki, míg megnyugszik és elkezdi végre felfedezni, hogy milyen varázslatos lény is ő maga.
|
| Rukima | 2022. 02. 03. 13:38:02 | #36129 |
 Karakter: Aiden (Apep*)
Megjegyzés: Lordomnak
Néma komorsággal tekintek ki a hatalmas ablakon, a napnyugta színeiben elszenderülő világra. Egész nap a helyzetemen tűnődtem, hogy hogyan szabadulhatnék, szökhetnék meg innen. De mostanra, hogy leülepedtek bennem a gondolatok, elbizonytalanodok. Biztos, hogy innen is menekülnöm kell? Vagy csak a bizalmatlanság vezérelte megszokás ösztökél rá, pedig az is lehet, hogy valaki tényleg segíteni akar... elhessegetem ezeket a gondolatokat. Hát persze, hogy nem maradhatok itt. Ez egy vámpír tanya, ki tudja mire számíthatok, ha a kelleténél tovább itt időzöm.
Kopogtatás zökkent vissza a merengésemből és egy pillanatig még előző gondolataim hatása alatt válaszolok. Biztos Alfred hív vacsorához vagy ilyesmi.
-Szabad.
Ahogy kinyílik az ajtó, látogatóm felé fordulok és egy pillanatra ledermedek ahogy megpillantom a szinte világítóan fehér bőrt, a sötét hajzuhatagot és a szomorú ívű, mégis határozott szemeket. Fáradt sóhajjal lép közelebb, csak lágyan zengő hangja után jut eszembe, hogy levegőt is kéne venni.
-Nem kell betojnod, nem foglak megenni – mondja egy fáradt sóhajt követően. Nagyot nyelek és egy kissé zavartan fordítom el az arcom. Nem is értem miért rettentem meg tőle megint, pedig azt már tudomásul vettem, hogy nem akar az életemre törni. Mégis, valahogy van egy olyan érzésem, hogy soha nem fogok hozzászokni egy vámpír jelenlétéhez.
-Jó estét... – egy pillanatra megakadok, hogy hogyan is kéne szólítanom.-...Lord Whitecraft.
-Hívj Dariennek, legalább valaki a nevemen szólítana – válaszolja meg hangosan fel sem tett kérdésemet, miközben mellém lép. Kissé félszegen húzódok odébb a magabiztos kisugárzású férfitól. – Hogy telt a napod?
-Jól... azt hiszem...- sütöm oldalra a tekintetem. Mégsem mondhatom azt, hogy egész nap azon agyaltam, hogy tudnék elszivárogni innen. – Szép a birtok, meg a ház is.
-Örülök, hogy tetszik – bíztató mosolyú biccentése megnyugtat, amit további szavaival meg is erősít. – Amíg itt maradsz, nem eshet bántódásod.
Erősíti meg korábbi szavait, de egy ideje motoszkál már a fejemben valami...
-De... azt mondta a kapu mindenkit beenged – gyanakodva vonom fel a szemöldököm. – És sehol nincsenek őrök, vagy kamerák, meg ilyesmi.
-Szerinted egy vámpírnak és néhány félvámpírnak szüksége van őrökre, vagy kamerákra?
Visszakérdezése jogos, és be is látom, hogy valóban furcsán festene ha emberi védelmi eszközökkel felügyelnének egy vámpír lakot. De mit is mondott... néhány??
- Alfred, Nancy, John és Karen is félvámpírok. – Ismét megfelel a még fel sem tett kérdésemre.- Az első kettővel már találkoztál. John a sofőröm, Karen pedig a szakácsnőm. Több emberre nincs is szükségem. Egy félvámpír jóval gyorsabban dolgozik, mint egy halandó.
-Mi az a félvámpír? – ilyenről még nem hallottam.
-Többségében olyan vámpír, akinek az egyik szülője halandó ember volt. Alfred és John is ilyenek. De Nancyt és Karent átváltoztatták, bár csak félig. Ők félig teremtettek, de nem kaptak annyi vért, hogy teljesen vámpír legyen belőlük. Ők is halhatatlanok, de a természetes úton született félvámpírok a felnőttkorukig természetesen normális ütemben nőnek. Bár jóval lassabban, mint egy ember.
- Azt hittem, minden vámpír… teremtett. -szívem szerint ujjaimmal gesztikulálva illusztrálnám a klasszikus vámpírharapás jelenetét, de lehet rosszul venné ki magát. -Tudja, mint a filmekben.
Szavaimra haragosan morran fel, mint valami álmában megzavart oroszlán. Talán valami rosszat mondtam?
-A filmek hülyeségeket beszélnek, ezért is alakult ki az emberekben az a tévképzet, hogy minden vámpír kegyetlen, gyilkos szörnyeteg. Én nemesi vámpír vagyok, természetes úton születtem. A teremtettek azok, akik vámpírlétük előtt halandók voltak. Kevés van belőlük, mert az átváltoztatás nem éppen kellemes velejárója, hogy előbb meg kell halniuk, majd vámpírvérrel feltámasztják őket. Ebbe sokan beleőrülnek, mert a halál egy dolog, de a feltámadás már más lapra tartozik. Ráadásul ha túl sokan vagyunk egy helyen, az előbb-utóbb szemet szúr, harcok indulnak a területekért, aminek vérontás a vége. Pont ezért a kezdetek óta törvény, hogy nem ölhetjük meg az áldozatainkat, csak annyit ihatunk belőlük, amennyi a létfenntartásunkhoz szükséges. Különben jönnek a vadászok, vagy a rendőrség. Ma már nem olyan könnyű eltüntetni egy holttestet, mint néhány száz évvel korábban. Persze egy-egy vérengző vámpír mindig akad.
-Értem – bólintok, de még emésztem a sok információt, ami inkább több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Született vámpírok, félvámpírok... feltámasztás meg területharcok... vadászok meg rendőrség...
Azonban az alvilági gondolatokra beugrik egy alak, aki miatt ebbe a slamasztikába kerültem és akarva-akaratlanul párhuzamot vonok vendéglátóm utolsó mondataival, illetve korábban adott szavával.
„El kell intéznem pár dolgot...”
Mintha csak meghallaná balsejtelmű gondolataimat, nyugodt hangon szólal meg ismét.
-Az amerikai miatt ne aggódj! Az embereim jó munkát végeznek, tiszta munkát – egy pillanatra megáll bennem az ütő. - De nem fogják megölni, csak elintézik, hogy se neki, se a vevőjének eszébe ne jusson többé beleütni az orrát a dolgomba.
Kissé bizonytalanul pillantok ki az éj sötétjében játszó tájra és pár kínzóan hosszú másodpercig csak némán állunk egymás mellett.
-Köszönöm...- elhaló hanggal fordítom el arcom.
Azt mondja, biztonságban vagyok itt, mégis olyan információkat oszt meg velem, amikről azt gondolnám, hogy nem igazán bölcs dolog kívülállóknak elpletykálni. Sajnos ez azt az érzést erősíti bennem, hogy valószínűleg nem szándékszik a közeljövőben utamra engedni, hisz a kiadott tudás mindig veszélyes fegyver lehet. És nem csak nekem, neki sincs rá semmi oka, hogy megbízzon bennem. Egy belső kényszer arra sarkall, hogy egy kérdés formájában osszam meg vele mardosó kételyeimet.
-De... nem értem, miért teszi ezt... Semmi oka nincs rá, hogy segítsen nekem. – kezem oldalam mellett ökölbe szorul, mintha ezzel visszafoghatnám felkavaró érzéseimet. Csak rövid szünet után töri meg a feszült csendet.
-Te nem szolgáltál rá azokra a dolgokra, amiken keresztülmentél – mondja halkan, de szavai a gondolatnál is tisztábban csengenek a fülemben. Hangjában őszinte érzelmeket vélek felfedezni, de hirtelen nem tudom hova tenni, felkapom rá tekintetem, hátha az arcának látványa segít kapaszkodót találnom a kétségek kavalkádjában. Minden egy varázsütésre csendesedik el bennem, ahogy felnézek a gyengédséget sugárzó, mélybarna szemekbe aminek pillantása váratlanul úgy elragad, mintha egy feneketlen tóba hullanék. - Sokat szenvedtél, Aiden, megértem, ha nem bízol bennem. A bizalmat ki kell érdemelni, ezt már régen megtanultam. De amíg itt vagy, számíthatsz a segítségemre és otthonodnak nevezheted ezt a helyet.
Felszínesen feleszmélve emésztgetem a fogalmat, ami mindig is idegenként suhant el mellettem, akárhányszor szembesültem vele.
-Otthon... – szinte csak magam elé dünnyögök. – Azt sem tudom, mit jelent ez a szó...
Meglepetten kerekednek ki szemeim és megreszketve bénulok le, ahogy hirtelen kinyúl felém. A mozdulat egyáltalán nem gyors, mégis olyan védtelenül ér, mint egy villámcsapás. A levegő is bennem reked, a fülemben kegyetlen robajjal kezd el dübörögni egy ér, a testem ugrásra készen feszül meg, amikor gyengéd mozdulattal hozzám érve, lágyan megsimogatja a hajamat. Valósággal ledermeszt a váratlan érzés, mint a ragadozóval farkasszemet néző prédát. És mégsem félelmet érzek, amint a hihetetlen mélybarna íriszekbe pillantok, hanem valami egészen mást, valamit, ami mintha vasmarokkal szorítaná össze a mellkasomat. De igazából mégiscsak megijedek... mert nem értem... mi lehet ez a szokatlan érzés? Talán ez lenne a bizalom...?
Mielőtt jobban elveszhetnék az ismeretlen tapasztalat labirintusában, leengedi a karját, de a fejbőrömön még mindig ott bizsereg érintésének melege, elhintve bennem a zavarodottság magját.
-Most el kell mennem, ideje vadásznom – szavai hidegzuhanyként rángatnak ki a magam szülte lelassult valóságból és kikerekednek a szemeim, felfogva jelentésüket. De mielőtt reagálhatnék zavartalanul folytatja. - Vámpír vagyok, és bár szívesen megkérdezném, nem lenne-e kedved velem jönni, de hidd el, egy táplálkozó vámpír látványa nem éppen szép. De ha kissé lenyugodtak a kedélyek, majd kiviszlek a városba vásárolni, vagy valami. Várost nézni, ha van kedved.
Mondandója második fele csak halvány derengésként jut el a tudatomig, csak automatikusan biccentek.
- Alfred majd gondoskodik a vacsorádról. Csinálj, amit jólesik, olvass, nézz tévét, vagy akármi. Használhatod a számítógépet is a könyvtárban, ha szeretnéd. Én majd jövök valamikor.
Ezzel sarkon fordul és nemes egyszerűséggel hátrahagy. Döbbenten pislogok utána és ami meglep, hogy nem a vadászatról elejtett mondandója zavart meg igazán, hanem a még mindig a tincseim között lappangó érintésének az érzése. Ujjaim ugyanott simulnak a hajamra, mintha csak ezzel be tudnám azonosítani a jelentését.
Megrázom a fejem és visszatérek a valóságba, végre meg tudok normálisan mozdulni. Mégis zavartan nézek körbe, de azt sem tudom, hogy mit keresek. Talán a józan eszemet. Fáradt sóhajjal ülök az ágy szélére és előre dőlve támaszkodom meg a térdeimen könyökömmel. Mi a jó fene folyik most körülöttem?
□
Zsebre dugott kézzel bolyongok a kúria labirintusszerű folyosóin és termei között, mert egyszerűen nem tudok aludni. A kavargó gondolataim mellett a testem sem fáradt, így aligha lesz ebből az estéből pihenés. Elhaladok a könyvtár előtt, de pár lépés után megtorpanok és visszafordulok a hatalmas kétszárnyú ajtóhoz. Belépve a terembe a majdnem két emelet magasságig érő könyvesszekrények komoran tornyosulnak fölém, megszámlálhatatlan írott anyag tudását felhalmozva. A fal melletti asztalon egy számítógép pihen, a terem közepén egy hatalmas asztal uralja a teret egy-két kecses olvasólámpával díszelegve. Furdal a kíváncsiság, hogy egy vámpírnak ugyanaz a gyűjteménye a könyvek sorából, mint egy általános könyvtárnak, vagy akadnak e itt olyan művek, amik inkább kifejezetten az ő világához tartoznak.
Elgondolkodva lépek a számítógéphez és reményem beigazolódik, találok egy katalógust az itt található kötetekről. Az elmúlt évben sokat jártam nyilvános könyvtárakba, hogy minél jobban megismerjem a körülöttem nyüzsgő világot, így egy idő után az ilyen helyeken is megtanultam kiismerni magamat. Államat dörzsölgetve hunyorítok a vakítóan világító monitorra, de első ránézésre nem találok semmi kirívót, ami felkeltené az érdeklődésemet.
-Keres valamit, Aiden úrfi?
A hátam mögül felzendülő hang hallatán ijedtemben majd kiugrok a bőrömből és felpattanva fordulok szembe „támadómmal”.
-Mi a franc?! – zihálom meglepetten, mikor Alfred néz velem szembe közönyös tekintetével. -Alfred... megkérhetném, hogy ne hozza rám a frászt??
-Elnézést, úrfi. Ritkán járnak nálunk vendégek. Segítségére lehetek esetleg?
Kicsit lehiggadva ereszkednek meg vállaim, de nem siklok el a tény felett, hogy nem kaptam rá ígéretet, hogy nem leszek a jövőben hasonló meglepetésekkel kiugrasztva a bőrömből.
-Ami azt illeti... – elgondolkodva vakarom meg tarkómat, miközben megfogalmazom, mi is érdekelne. – Lord Whitecraftnak vannak könyvei... szörnyekről?
A komornyik furcsállva vonja fel egyik szemöldökét, ezért pontosítok a korábbi, vélhetően bántó megfogalmazáson.
-Mármint olyan lényekről, mint például én... valami hiteles feljegyzés vagy valami. Darien emlegetett néhány fajt... – visszaemlékezve támasztom meg hüvelykemmel államat és gondolkodón simítok végig alsó ajkamon, mintha ezzel előcsalhatnám emlékeim közül a neveket. Közben észre sem veszem, hogy milyen természetességgel ejtettem ki vendéglátóm keresztnevét. - ...sellőket, tündéreket... meg árnyjárókat. Róluk van valami?
Egy pár másodpercig csak némán, kiolvashatatlan arccal néz, majd mire feszengeni kezdenék, hogy valami ostobaságot mondtam, biccent és elindul a könyvespolcok között. Kíváncsian követem, mire egy alacsony, ódon szekrényhez érünk a szoba egyik hátsó sarkába besuvasztva. Alfred leemel néhány újabbnak tűnő kötetet és a kezembe adja őket.
-Ezeket fogja tudni elolvasni az úrfi.
-Miért, a többi el van varázsolva vagy átkozva? – csillannak fel a szemeim, szinte megbűvölten figyelve a polcon katonás rendben álló, ősréginek tűnő iratokat.
-Nem, csak nem angolul íródtak – jelenti ki nemes egyszerűséggel, amitől el is vész a misztikus báj.
-Köszönöm, Alfred. – húzom el a gyermeki izgalomtól lelombozott fintorral az orrom.
-Szívesen, úrfi. Ha tudok még valamiben segíteni, csak szóljon.
Enyhén meghajol, és ahogy a gazdájának szokása, ő is csakúgy sarkon fordul és kisétál a jelenetből.
Kezemben a könyvekkel rápillantok az olvasólámpákkal tűzdelt asztalra, majd kiráz a hideg a gondolattól, hogy valaki megint váratlanul mögém settenkedve halálra rémiszt. Elgondolkodva pillantok körbe, valami biztonságos zugot keresve, majd tekintetem felsiklik a több méter magas, könyvektől roskadozó szekrénysorok tetejére. Elmosolyodva találom meg a legszimpatikusabb helyet az olvasáshoz.
□
Az egyik hatalmas polc tetején hanyatt fekve, egyik lábamat lelógatva és fejemet pár könyvvel alátámasztva vizsgálom az épp kiszemelt kötet lapjait. Valamiféle bestiáriumnak tűnik, és épp az árnyjárókról olvasok benne. Darien engem is így hívott... pontosabban azt mondta, hogy nem született árnyjáró vagyok, de rájuk hasonlítok. A könyv azt taglalja, hogy ezek különleges képességgel rendelkező személyek, akik képesek az árnyékok manipulációjára és egyfajta kapuként való használatára. Ez mondjuk stimmel. De a továbbiakban kegyetlen orgyilkosoknak írja le őket, akik úgy képesek végezni az áldozataikkal, hogy azoknak védekezni sincs esélyük és hogy nagyon sok olyan titkos képességük van, amiről a szerzőnek nem sikerült pontos információkhoz jutnia.
A teremben bosszantóan ketyegő antik ingaóra hármat üt mire leteszem a könyvet. Hiába íródott angolul, de valami régi vagy távoli nyelvjárásban ezért igen lassan haladok a kiolvasásával. Már zsong a fejem a sok betűtől, úgyhogy egy ideig csak a plafont bámulom. Valahogy nem az imént olvasott információk kavarognak a fejemben, hanem Darien korábbi szavai.
„Amíg itt vagy, otthonodnak nevezheted ezt a helyet.”
Még csak egy napot töltöttem itt és úgy érzem fenekestül felfordult az amúgy sem egyszerű életem. Igazán jó lenne megpihenni egy helyen esetleg pár napnál hosszabb időre... de még mindig bizarrnak érzem, hogy erre pont itt, egy vámpír kúriájában adódott váratlan lehetőségem.
Mintha csak a gondolataimból lépne elő, kinyílik a könyvtárszoba ajtaja és betoppan rajta Ő. Azonnal rám emeli sötét szemeit, mintha előre tudta volna, hogy hol tanyázok, majd halvány, talán kissé rosszalló mosollyal fonja karba a kezeit.
-Vannak ám kényelmesebb helyek is az olvasásra – jegyzi meg. Kicsit feszengve ülök fel és mindkét lábamat lelógatva pillantok le rá.
-Bocsánat – dünnyögöm halkan, majd felnyalábolva a könyveket csusszanok le a szerény pereméről. Ahogy elegánsan földet érek a pár méteres zuhanásból, fekete füstként lebben szét néhány árnyék amivel tompítottam az esést. Felemelem a tekintetem és hirtelen hátrahőkölök, amint egy széles mellkassal találom magam szembe. Hogy került ilyen közel?? Az előbb még az ajtónál volt...
Felém nyúl, de ezúttal a kezemben lévő könyvkupac a célpontja. Mégis, amíg lassan kiemeli ujjaim közül a köteteket, végig a szemembe néz, mintha gondolkodna valamin. Lemerevedve nézek fel rá és kissé meglep, hogy olyan, mintha más lenne. A sápadt bőr most rózsaszín tónusban játszik, a kortalan vonásai szinte ragyognak a halvány mosoly mögött. Vajon ez azért van... mert evett..? Az egyszer csak roppant kínosnak ható gondolatra zavartan pislogva fordítom el tekintetem és hirtelenjében sokkal ésszerűbbnek tűnik a tapéta cirádás ornamentikáját fixírozni, mint az előttem magasodó férfi arcát. Hú, de nem gyanús... legalább néztem volna egy portré vagy egy váza felé...
-Semmi gond – válaszol egyszerűen előző bocsánatkérésemre, majd a szemem sarkából látom, hogy átfutja a kezemből kivett könyvek címeit.- Nem éppen könnyű esti olvasmányok.
Zsebre vágom a kezeimet és közönyösen megvonom a vállam.
-Már rég nem félek a rémmeséktől – jegyzem meg csendesen, és mintha előző állításomat akarnám igazolni, visszaerőszakolom a pillantásomat rá.
Megrezzen a szája sarkán a mosoly, majd elfordulva tőlem lerakja a könyveket a hosszú asztalra.
-Kérdezhetek valamit? -ráncolom meg elgondolkodva a homlokom.
-Mondd csak, bátran – fordul vissza testével felém és kissé hátrabillentve súlypontját megtámaszkodik az asztal szélén. Érdeklődve pillantanak rám a figyelmes szemek.
-Mire képes egy vámpír? -kíváncsiskodok, bár kissé tartok tőle, hogy nem tanácsos ilyeneket kérdeznem.
Látszólag már számított valamilyen hasonló kérdésre, mert nem kell sokáig gondolkodnia, hogy mit is válaszoljon rá.
-Elsősorban, mint már korábban mondtam, gyorsabbak, erősebbek és agilisabbak vagyunk, mint az emberek. Ezen kívül az érzékelésünk is sokkal fejlettebb, pár vámpírnak pedig különleges képességei is vannak. Leginkább a napfény árt nekünk, de az sem olyan varázsütésre mint a filmekben.
-És mi a helyzet... – egy pillanatra megakadok, mielőtt befejezném a következő kérdésemet. -...a vérrel?
-Szükségünk van rá az életben maradáshoz – felel egyszerűen. – Ha nem eszünk, éhezünk. És egy éhes vámpír kiszámíthatatlan – akaratlanul is nagyot nyelek a szavaira, bár nem számítottam más válaszra. – De szerencsére nekem már egy jóideje nem kellett koplalnom.
-Ez megnyugtató... – motyogom az orrom alá. Elgondolkodva dörzsölöm meg állam.
-Belőlem is lehetne vámpír?
A váratlan kérdés láthatóan megdöbbenti, meglepetten vonja fel a szemöldökét és a lezser pozíciót felváltva tartózkodón fonja karba kezeit mellkasa előtt.
Feleszmélve a kérdés furcsaságán, mentegetőzve kapom fel nyugtatóan a kezeimet.
-Mármint, csak elméletileg. Nem akarok embervéren élni, meg nappal bezárva lenni egy sötét kriptában...
Mire végigmondom a meggondolatlan szavakat, már meg is bánom. Röstellően grimaszolva húzom össze magam és legszívesebben elsüllyednék a vélhetően bántó megjegyzés miatt.
-Bocsánat... – próbálom menteni a menthetőt.
Egy pillanat némaság után megint elmosolyodva hajtja le a fejét, majd miután újra felpillant megenyhülten tekint rám.
-Valószínűleg nem lehetne belőled vámpír. A beléd plántált sötétség miatt minden bizonnyal belülről szaggatná cafatokká a tested a két egymásnak feszülő erő.
-Ezt jó tudni... – na nem mintha alapból olyan vonzó lenne meghalni és vélhetően szörnyű kínok között újra feltámadni.
-Most én kérdeznék tőled – dől egy kicsit előre, halvány, sejtelmes mosollyal az ajkain. Kissé megzavar az arckifejezése, feszengeni kezdek tőle, de azért biccentve jelzem, hogy kérdezzen csak.
-Honnan jöttél, Aiden?
Elkomorult gondolatokkal hajtom le a fejem, hiszen a származásom nem épp a legjobb emlékeket idézi fel bennem. Eszembe jutnak a hosszú, keserves tortúrák, tesztek és kísérletek amiket át kellett élnem és gombóc gyűlik a torkomban, kezem ökölbe szorul, amitől a körmeim a tenyerem húsába a vájnak. Ridegen megszilárdított vonásokkal nézek fel újra a sötét tekintetbe, ami az emlékeim mellett már cseppet sem tűnik félelmetesnek.
-A pokolból – válaszolom halkan.
Egy pár másodpercig némán nézünk farkasszemet, majd én török meg, lehajtott fejjel fordítom el róla a pillantásom. Vállam megereszkedik, ujjaim megadóan lazulnak el és szinte csak sóhajtom a szavakat.
-Chicagoból indultam, körülbelül egy éve. Azóta sok helyen megfordultam... sok helyről kellett elmenekülnöm. De valahogy mindig rám találnak, bármilyen óvatos is próbálok lenni. – Egy röpke, keserűen gúnyos mosolyra rándul a szám sarka. – Nem hinném, hogy valaha eljuthatnék odáig, hogy valami normális élethez hasonlót éljek. Családdal, barátokkal és otthonnal...
|
|
