|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Andro | 2024. 02. 09. 18:54:37 | #36472 |
 Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Árnyjárómnak) VÉGE!
Szia Rukima!
Sajnos nem várok tovább, nagyon eltűntél és többszöri PÜ-kre sem válaszoltál. Lekértem a neveket, mert nem akarok örökké várakozni. Nem személyes, de semmi értelme továbbra is foglalni a helyet. Pedig nagyon jó kis játék volt, szerettem játszani.
Szerkesztve Andro által @ 2024. 02. 09. 18:55:04
|
| Andro | 2022. 02. 23. 16:56:19 | #36144 |
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Árnyjárómnak)
John bevisz a városba. Mindig így közlekedem, ha vadászni indulok. Tudom, hogy neki is innia kell, így elküldöm, míg én cserkészni kezdek a belvárosban. A hely, mint mindig, ezúttal is tele van fiatalokkal. Nem esik nehezemre, hogy felszedjek valakit vacsorának. Csak vigyáznom kell, ne legyen se részeg, se drogos, mert azoktól rosszul is lehetek. Végül egy fiatal, nagyjából huszonöt éves srácot szúrok ki, aki úgy tűnik, nem részeg és drog szagát sem érzem rajta. Háttal áll nekem egy néptelenebb utcán. Pont jó lesz vacsorára. Nesztelenül suhanok a háta mögé, majd elkapom és még mielőtt rájöhetne, hogy mi történik vele, a fogaimat a nyakába mélyesztem. Egyik kezemmel befogom a száját, a másikkal a karjait szorítom az oldalához, őt pedig a falnak préselem. Senki sem vesz észre semmit, az emberek annyira nem törődnek egymással, hogy az már szánalmat ébreszt bennem. Pont annyit iszom, hogy még ne öljem meg, de mikor elengedem, nincs magánál. A nyálammal begyógyítom a sebét, őt pedig ott hagyom egy házfalnál. Nem fog megfázni, és nagyjából fél óra múlva magához fog térni. A vérveszteségtől biztosan kótyagos lesz kissé, de túléli. Körbenézek, de nem érzem sem másik vámpír, sem más teremtmény szagát a közelben. Elvégre, ez itt az én területem, de előfordul, hogy átvágunk egymásén, ha sürgős dolgunk van.
Még két embert kapok el, egy újabb fiatal fiút, valamint egy középkorú nőt. Muszáj ennem, vagy éhes leszek, az pedig veszélyes. De egyiküket sem ölöm meg, és semmire sem fognak emlékezni abból, hogy megtámadták őket. Nem én hoztam az emberölés elleni törvényt, ez olyan ősi, mint a fajtánk. Gondolatban megkeresem Johnt, aki éppen végzett a saját zsákmányával. Lassan ideje visszaindulni. Bár némileg az átok miatt immunis vagyok a napfényre, de ha nem muszáj, nem akarok kockáztatni.
Szerencsésen visszaérünk, otthon Alfred fogad. Nancy és Karen szintén vadászni mentek, Alfrednek holnap van a napja. Félvámpír lévén nekik egy hónapban elég egyszer enniük, tökéletesen elvannak az emberi táplálékkal is.
- Aiden hol van? - kérdem úgy, mintha nem telne két másodpercbe, hogy a gondolataimmal megkeressem.
- A könyvtárban – tájékoztat Alfred. - Kérte, hogy keressek neki valami könyvet a fajtájáról. Úgy tűnik, meg akarja ismerni saját magát.
- Az nem baj, Alfred – mosolyodom el halványan. - Megyek, megnézem.
- Ha megkérdezhetem, lordom, és nem túl indiszkrét a kérdésem, mégis, mit szándékozik tenni a fiúval? Ő nem vámpír, és ha jól tudom, keresik. Ide fognak jönni érte – mondja Alfred.
A hangjában szokatlan aggodalmat vélek felfedezni. Sötét szemei is arról árulkodnak, hogy fél, nehogy bajom essen. Túl jól ismer, hiszen már százhúsz éve van a szolgálatomban. Az ember nem nézné többnek nagyjából huszonöt évesnél. Mogyoróbarna haj, sötétzöld szemek, meglepően csinos arc és arányos termet. Tökéletesen passzol rá a fekete-fehér inasi egyenruha.
- Aiden itt marad, itt biztonságban van – mondom kurtán. - Ami a boszorkánymestereket illeti, jöjjenek csak! De ha van egy kis eszük…
Nem fejezem be a mondatot, Alfred pontosan tudja, mire gondolok. A fejét csóválja, de nem szólal meg. Ő az egyetlen, aki tiszteletlen lehet velem szemben, másnak már ilyesmiért rég eltörtem volna a nyakát. De Alfred különleges a számomra, nemcsak a szolgám, de a barátom is.
- Majd kiderül, mit lépnek – zárom rövidre a dolgot, majd a könyvtár felé veszem az irányt.
Mikor belépek a sötét könyvtárszobába, nem kell sokáig keresnem Aident. Az egyik könyvespolc tetején fekszik, és mikor meglát, mintha megszeppenne kissé. Ráemelem a tekintetem, majd összefonom két karom a mellkasom előtt.
- Vannak ám kényelmesebb helyek is az olvasásra – jegyzem meg egyszerűen. Kissé feszengve ül fel, majd a lábait lógatva néz rám.
- Bocsánat – dünnyögi halkan, majd a könyveket felnyalábolva csusszan le a szekrény tetejéről. Fekete füstöt látok, és pontosan tudom, hol fog földet érni. Odalépek, így mikor földet ér, meglepetten esik a mellkasomnak.
Felé nyúlok, mire megremeg, de csak a könyveket veszem ki a kezei közül. Bestináriumok, valamint könyvek különféle szerzetekről, köztük az árnyjárókról is. Tényleg mindent tudni akar saját magáról, a fajtájáról, de ez természetes. Látom, hogy engem néz, de aztán elkapja a tekintetét, és inkább a falat kezdi fürkészni, mintha az olyan érdekes lenne. Fél tőlem, de miért is hibáztatnám? Nem találkozott még élő vámpírral, és mindent, amit „tud” rólunk, könyvekben olvasta, vagy filmeken látta.
- Semmi gond – válaszolom egyszerűen, miközben a könyvek címeit olvasom. - Nem éppen könnyű esti olvasmányok.
Erre csak zsebre vágja a kezét és közönyösen vállat von. Felnőttnek akar tűnni, de csak egy kölyök. Hozzám képest csecsemő még.
- Már rég nem félek a rémmeséktől – jegyzi meg csendesen, majd újra a szemembe néz.
Megremeg az ajkam, majdnem elmosolyodom, ahogy a közeli asztalra rakom a könyveket. A kiscica tigrisnek hiszi magát, pedig még a karmocskáit sem tudja kiereszteni.
- Kérdezhetek valamit? - kérdi óvatosan, összeráncolt homlokkal, mint aki nem biztos benne, hogy ez jó ötlet.
- Mondd csak, bátran – fordulok vissza felé, majd a hátammal az asztalnak támaszkodom. Őszinte, nyílt és érdeklődő képet vágok, de valóban kíváncsi vagyok rá, mit szeretne tudni.
- Mire képes egy vámpír? - kíváncsiskodik olyan arckifejezéssel, mint aki jól tudja, ez igen kényes téma.
Számítottam rá, hogy rákérdez, hiszen elvégre egy vámpírokkal teli kúriába hozta a sorsa, vagy bárminek is nevezzük.
- Elsősorban, mint már korábban mondtam, gyorsabbak, erősebbek és agilisabbak vagyunk, mint az emberek. Ezen kívül az érzékelésünk is sokkal fejlettebb, pár vámpírnak pedig különleges képességei is vannak. Leginkább a napfény árt nekünk, de az sem olyan varázsütésre mint a filmekben.
- És mi a helyzet... – Látom, hogy elakad, mintha félne megkérdezni - ...a vérrel?
- Szükségünk van rá az életben maradáshoz – felelem egyszerűen. – Ha nem eszünk, éhezünk. És egy éhes vámpír kiszámíthatatlan. – Nagyot nyel, mint aki olyat hallott, amit nem akart. De már nincs visszaút. – De szerencsére nekem már egy jó ideje nem kellett koplalnom.
- Ez megnyugtató... – motyogja az orra alatt. A hallásom sokkal jobb, mint az embereké, így tisztán hallom minden szavát. - Belőlem is lehetne vámpír? - jön az újabb kérdés, ami már meglep.
Meglepetten vonom össze a szemöldökömet, majd összefonom két karom a mellkasom előtt. Ugye nem akar vámpír lenni? Mert semmi kedvem teremteni. Épp elég teremtett van az utcákon, nem kell még egy, aki talán csak problémát jelentene.
- Mármint, csak elméletileg. Nem akarok embervéren élni, meg nappal bezárva lenni egy sötét kriptában… - magyarázza hevesen gesztikulálva, mire majdnem felnevetek. De csak majdnem. Kis naiv. - Bocsánat... – sóhajtja, mint aki rájött, hogy rosszat mondott.
Elmosolyodom, egyáltalán nem haragszom rá. Elvégre normális, hogy feltette a kérdést, de nem szolgálhatok neki jó hírekkel. Megenyhülve nézek rá, és úgy látom, már nem olyan feszélyezett.
- Valószínűleg nem lehetne belőled vámpír. A beléd plántált sötétség miatt minden bizonnyal belülről szaggatná cafatokká a tested a két egymásnak feszülő erő.
- Ezt jó tudni... – sóhajtja, de a hangja megkönnyebbültnek tűnik. Mintha egyáltalán szándékomban állt volna őt átváltoztatni.
- Most én kérdeznék tőled – dőlök előre egy kicsit, ajkaimon halvány mosoly játszik. Aiden máris feszengeni kezd, mintha sejtené, mit akarok megtudni. - Honnan jöttél, Aiden?
Az arca elkomorodik, ahogy lehajtja a fejét, a kezei ökölbe szorulnak. Nem csodálom, nem lehet kényelmes neki. Kiszedhetném belőle telepátiával is, de azt megérezné. És egyébként sem akarok a gondolataiban turkálni, mert azzal csak magam ellen fordítanám. Pont kezd megbízni bennem, ha a gondolataiban nyúlok, azzal csak elijesztem őt és újra bizalmatlan lesz irántam. Nem ezt érdemli. Végül felnéz rám, mint aki válaszra szánta el magát. A tekintete megtört, szomorú, látom a fájdalmat a szemeiben, ami még engem is mellbe vág. Borzalmas élete lehetett.
- A pokolból – válaszolja halkan. Talán nem is hazudik.
Pár másodpercig egymásra nézünk, de ő néz félre előbb. Megadóan leereszti a vállát, félrefordítja a tekintetét, mint egy behódolt öleb. Végül halkan beszélni kezd, szinte csak lehelve a szavakat. Ha nem lenne vámpírhallásom, nem is hallanám, mit mond.
- Chicagoból indultam, körülbelül egy éve. Azóta sok helyen megfordultam... sok helyről kellett elmenekülnöm. De valahogy mindig rám találnak, bármilyen óvatos is próbálok lenni. – Látom, ahogy keserűen elmosolyodik egy pillanatra. Szerencsétlen kölyök, tényleg nagyon összejött neki minden az életben. – Nem hinném, hogy valaha eljuthatnék odáig, hogy valami normális élethez hasonlót éljek. Családdal, barátokkal és otthonnal…
- Nem tudhatod – mondom halkan, mire a vállai megrázkódnak. - Megmondtam, itt biztonságban vagy, senki sem bánthat, amíg én vigyázok rád.
- De meddig? - kérdi halk, megtört hangon. - Én… nem vagyok vámpír, nem tartozom a maga fajtájához. Nem értem, miért segít nekem, miért bízik bennem, hogy mindent elmond a vámpírokról. Nem értem, miért nem törte ki a nyakam, amikor betörtem magához. Más már feladott volna a rendőrségen, maga meg szállást, ételt és védelmet biztosít. Nem… nem értem… Én… nem értek… semmit…
A vállai rázkódnak, a kezei ökölbe szorulnak és látom, hogy egy könnycsepp talál magának utat a szeméből, majd lecseppen a szőnyegre. Felsóhajtok. Sosem voltam jó abban, hogy megvigasztaljak bárkit is, de meg kéne próbálnom. Óvatosan lépek felé, mire hátrál egy lépést, de aztán megáll. Óvatosan kinyúlok felé, és mikor megérintem a fejét, felnyüszít. Hangtalanul sír, mintha attól félne, hogy megverem, vagy más módon fogom bántani. Finoman túrok éjfekete tincsei közé, fél kézzel simogatom a fejét, miközben a másik kezemet bátorítóan a vállára teszem.
- Nincs semmi baj, Aiden – mondom megnyugtató hangon. - Természetes dolog, hogy félsz, de hidd el, te semmi rosszat nem tettél. És egyáltalán nem számít, hogy vámpír vagy-e, vagy vérfarkas, vagy akár egy tündér. Azért nem bántottalak, mert éreztem, hogy segítségre van szükséged. Bízom benned, Aiden, és nem hagylak magadra.
Reszketve néz fel, a szemei könnyesek, halkan hüppög, szinte hang nélkül, de kezd megnyugodni. Halványan elmosolyodom.
- Sosem fog… bántani? - kérdi óvatosan, mire a fejem rázom.
- Soha – ígérem határozott hangon. - Nincs okom rá, és úgy érzem, eleget bántottak már mások. Most adj esélyt magadnak, hogy kipihend magad, élvezd az életet és próbálj nem gondolni azokra, akik bántani akarnak. Tudom, hogy nehéz, én is átéltem már ezt.
Látom, hogy érdekli a dolog, de a fejem rázom, ő pedig megérti. Még nem vagyok kész a családomról, és a halálukról beszélni neki. Nem vagyok kész arra, hogy elmeséljem neki, hogyan vesztettem el a szüleimet, az öcsémet, a nővéremet és a két húgomat, akiket boszorkányok öltek meg több száz évvel ezelőtt.
- Mutatok neked valamit, ami talán jobb kedvre derít egy kicsit – mondom elengedve őt. Megkönnyebbülten sóhajt fel. - Megijesztettelek? Sajnálom, néha elfelejtem, hogy nem vagy közülünk való.
- Semmi… semmi baj… csak… - keresgéli a szavakat – csak… olyan régen ért hozzám… valaki így… Ilyen… gyengéden… Jólesett.
- Örülök neki – mosolyodom el. - Mi vámpírok nem vagyunk annyira kegyetlenek, mint az emberek hiszik. Tudod, a mendemondákkal ellentétben nagyon is együtt érző, szociális és érzékeny lények vagyunk. Fontosnak tartjuk a családot, a barátokat és a közösséget. Bár köztünk is vannak vadhajtások, de nem annyi, mint az emberek között. Mi nem bántjuk, vagy öljük meg egymást minden ok nélkül mint a halandók.
Látom, hogy meglepik a szavaim, így intek neki, hogy menjünk. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy talán a moziterem jobb lenne, de aztán meggondolom magam. Azt majd megmutatom neki máskor, bár ha sokat bolyong a házban, úgyis rátalál. Inkább a télikert felé veszem az irányt, ahol vannak olyan növények, amelyeknek már hűvös az őszi levegő. Hajnali fél négyre jár, de a nap csak másfél óra múlva kezd majd felkelni. De akkor sem lenne probléma, a télikert üvegfalai meg vannak bűvölve, a napfény nem tesz kárt bennem.
Aiden kíváncsian követ, ahogy átvágunk az udvaron, majd megállok a télikert előtt. Hatalmas épület, a belmagassága vagy négy méter, így még a nagyobb növényeknek is jut helyük felfelé nyújtózni. A területe mint egy kisebb házé. A kulcs a szokásos helyen, egy kis faládában van az ajtó melletti szekrényke tetején. Kinyitom az ajtót, majd belépek és hallom, hogy Aiden követ. Odabenn sötét van, csak a hold fénye világítja meg a teret és minket. A legtöbb növény alszik, de az éjjel nyílók, mint a holdvirágok, a tündérrózsák, a tubarózsák, vagy az éjjeli kardvirágok ilyenkor vannak ébren. Rengeteg van belőlük, és mikor Aiden felé fordulok, látom, hogy elkerekednek a szemei.
- Tetszik? - kérdem mosolyogva, ő pedig bólint. - Gyere, sétáljunk egyet, hátha megnyugszol.
- Gyönyörűek – mondja Aiden, miközben ide-oda forgatja a fejét. - De a virágok nem napközben nyílnak?
- Vannak éjjeli virágok is – magyarázom megállva a holdvirágok előtt. - Ezek holdvirágok. Kifejezetten éjjel nyílnak, és a hold fényénél a legszebbek. Erről is kapták a nevüket. Ezen kívül nem nagyon bírják a hideget, ezért is vannak benn.
Aiden leguggol, de nem nyúl a növényekhez. Mintha félne, hogy eltörnek, hacsak egy ujjal is hozzájuk ér. Mosolyogva nézem, örülök, hogy sikerült örömet okoznom neki.
- Szereti a növényeket, Darien? - kérdi, majd a szája elé kapja a kezét. - Bocsánat, én… nem akartam…
- A nevemen szólítani? - kérdem érdeklődve, mire bólint és óvatosan felnéz rám. - Hiszen mondtam, hogy nyugodtan tedd meg. Én is a neveden szólítalak, Aiden.
- Nem ez… az igazi nevem… - suttogja halkan, lehajtott fejjel. - De… nem emlékszem, hogy hívtak előtte. Még csecsemőkoromban kerültem arra a helyre és… ott csak egy számozott alany voltam. Valaki aztán… elnevezett.
- Ha Aidennek nevezett el, akkor Aiden a neved – mondom egyszerűen. - Nekem sem Darien az eredeti nevem. - Meglepve néz rám, majd feláll. Tudom, hogy választ vár. - Valójában nem vagyok angol, Egyiptomban születtem úgy háromezer éve. Plusz-mínusz néhány évtized, de már régóta nem számolom.
- Három… háromezer éve?! - kérdi döbbenten, miközben látom, próbálja felfogni, amit mondtam. - Akkor… maga már nagyon idős.
- Az egyik legidősebb ma élő vámpír vagyok – bólintok. - Egyrészt ezért is szerepelek előkelő helyen a vadászok listáján. Hatalmas dicsőség lenne bármely vámpírvadász számára, ha elejtenének. Csak az a baj, hogy nem adom olcsón a bőrömet.
- Nem csodálom – kúszik egy halvány mosoly az ajkaira, de hamar el is tűnik, mintha most fogná fel, milyen ősi és erős vámpírral áll szemben. - És… miért jött el onnan? Ott csak jobb idő van mint itt ebben az esős, ködös Angliában.
- Kalandvágyból – közlöm vállat vonva. - És semmi kedvem nem volt apámtól átvenni a papi hivatást. Nem akartam magam évtizedekre, vagy évszázadokra eltemetni magam egy templomban. Utazni akartam, világot látni. A családom ellenezte, de én elég makacs voltam hozzá, hogy végigvigyem az akaratomat. Apám végül engedett, így az öcsém lett az örököse.
- És haza szokott látogatni? Gondolom, hiányoznak magának – mondja, mire összeszorítom a szám.
Aiden tekintete megváltozik, mintha megérezné, hogy erről nem akarok beszélni. Nem itt, nem most és nem neki.
- Sajnálom, nem akartam vájkálni a magánéletében, Darien. Ne haragudjon! - Lehajtja a fejét, és úgy áll ott, mint a kutya, ha verést vár.
- Nem mondtál semmi rosszat, de vannak dolgok, amikről még nekem is nehéz beszélni – érintem meg a vállát, mire megremeg. - Nem kell félned, itt soha senki nem fog bántani téged sem szavakkal, sem tettekkel. Én sosem foglak megütni, vagy megkínozni, mint azok, akik ezt tették veled.
- De hát… csak teher vagyok magának – suttogja alig hallhatóan. - Én… torzszülött vagyok. Ocsmány és… gusztustalan…
- Ezt soha többé nem akarom hallani tőled! - nyúlok az álla alá, felemelve a fejét. A szemei könnyesek, az ajkai remegnek. - Gyönyörű vagy, tehetséges, okos és egyáltalán nem okozol semmi problémát. Nem vagy torzszülött, és nem vagy felesleges sem. Aiden, te nem vagy teher a számomra.
Nem tudom, milyen indíttatásból, de a kezeim maguktól mozdulnak, ahogy magamhoz húzom és átölelem őt. Aiden rémülten felnyikkan, egész testében remeg, de nem próbál menekülni. Egyik kezemmel tartom őt, miközben a másikkal lassan simogatni kezdem a haját, a vállait, a hátát. Érzem, hogy óvatosan a ruhámba kapaszkodik, miközben halkan sírni kezd. De egyáltalán nem förmedek rá, joga van félni és tudom, hogy idő kell neki, míg megnyugszik és elkezdi végre felfedezni, hogy milyen varázslatos lény is ő maga.
|
| Rukima | 2022. 02. 03. 13:38:02 | #36129 |
 Karakter: Aiden (Apep*)
Megjegyzés: Lordomnak
Néma komorsággal tekintek ki a hatalmas ablakon, a napnyugta színeiben elszenderülő világra. Egész nap a helyzetemen tűnődtem, hogy hogyan szabadulhatnék, szökhetnék meg innen. De mostanra, hogy leülepedtek bennem a gondolatok, elbizonytalanodok. Biztos, hogy innen is menekülnöm kell? Vagy csak a bizalmatlanság vezérelte megszokás ösztökél rá, pedig az is lehet, hogy valaki tényleg segíteni akar... elhessegetem ezeket a gondolatokat. Hát persze, hogy nem maradhatok itt. Ez egy vámpír tanya, ki tudja mire számíthatok, ha a kelleténél tovább itt időzöm.
Kopogtatás zökkent vissza a merengésemből és egy pillanatig még előző gondolataim hatása alatt válaszolok. Biztos Alfred hív vacsorához vagy ilyesmi.
-Szabad.
Ahogy kinyílik az ajtó, látogatóm felé fordulok és egy pillanatra ledermedek ahogy megpillantom a szinte világítóan fehér bőrt, a sötét hajzuhatagot és a szomorú ívű, mégis határozott szemeket. Fáradt sóhajjal lép közelebb, csak lágyan zengő hangja után jut eszembe, hogy levegőt is kéne venni.
-Nem kell betojnod, nem foglak megenni – mondja egy fáradt sóhajt követően. Nagyot nyelek és egy kissé zavartan fordítom el az arcom. Nem is értem miért rettentem meg tőle megint, pedig azt már tudomásul vettem, hogy nem akar az életemre törni. Mégis, valahogy van egy olyan érzésem, hogy soha nem fogok hozzászokni egy vámpír jelenlétéhez.
-Jó estét... – egy pillanatra megakadok, hogy hogyan is kéne szólítanom.-...Lord Whitecraft.
-Hívj Dariennek, legalább valaki a nevemen szólítana – válaszolja meg hangosan fel sem tett kérdésemet, miközben mellém lép. Kissé félszegen húzódok odébb a magabiztos kisugárzású férfitól. – Hogy telt a napod?
-Jól... azt hiszem...- sütöm oldalra a tekintetem. Mégsem mondhatom azt, hogy egész nap azon agyaltam, hogy tudnék elszivárogni innen. – Szép a birtok, meg a ház is.
-Örülök, hogy tetszik – bíztató mosolyú biccentése megnyugtat, amit további szavaival meg is erősít. – Amíg itt maradsz, nem eshet bántódásod.
Erősíti meg korábbi szavait, de egy ideje motoszkál már a fejemben valami...
-De... azt mondta a kapu mindenkit beenged – gyanakodva vonom fel a szemöldököm. – És sehol nincsenek őrök, vagy kamerák, meg ilyesmi.
-Szerinted egy vámpírnak és néhány félvámpírnak szüksége van őrökre, vagy kamerákra?
Visszakérdezése jogos, és be is látom, hogy valóban furcsán festene ha emberi védelmi eszközökkel felügyelnének egy vámpír lakot. De mit is mondott... néhány??
- Alfred, Nancy, John és Karen is félvámpírok. – Ismét megfelel a még fel sem tett kérdésemre.- Az első kettővel már találkoztál. John a sofőröm, Karen pedig a szakácsnőm. Több emberre nincs is szükségem. Egy félvámpír jóval gyorsabban dolgozik, mint egy halandó.
-Mi az a félvámpír? – ilyenről még nem hallottam.
-Többségében olyan vámpír, akinek az egyik szülője halandó ember volt. Alfred és John is ilyenek. De Nancyt és Karent átváltoztatták, bár csak félig. Ők félig teremtettek, de nem kaptak annyi vért, hogy teljesen vámpír legyen belőlük. Ők is halhatatlanok, de a természetes úton született félvámpírok a felnőttkorukig természetesen normális ütemben nőnek. Bár jóval lassabban, mint egy ember.
- Azt hittem, minden vámpír… teremtett. -szívem szerint ujjaimmal gesztikulálva illusztrálnám a klasszikus vámpírharapás jelenetét, de lehet rosszul venné ki magát. -Tudja, mint a filmekben.
Szavaimra haragosan morran fel, mint valami álmában megzavart oroszlán. Talán valami rosszat mondtam?
-A filmek hülyeségeket beszélnek, ezért is alakult ki az emberekben az a tévképzet, hogy minden vámpír kegyetlen, gyilkos szörnyeteg. Én nemesi vámpír vagyok, természetes úton születtem. A teremtettek azok, akik vámpírlétük előtt halandók voltak. Kevés van belőlük, mert az átváltoztatás nem éppen kellemes velejárója, hogy előbb meg kell halniuk, majd vámpírvérrel feltámasztják őket. Ebbe sokan beleőrülnek, mert a halál egy dolog, de a feltámadás már más lapra tartozik. Ráadásul ha túl sokan vagyunk egy helyen, az előbb-utóbb szemet szúr, harcok indulnak a területekért, aminek vérontás a vége. Pont ezért a kezdetek óta törvény, hogy nem ölhetjük meg az áldozatainkat, csak annyit ihatunk belőlük, amennyi a létfenntartásunkhoz szükséges. Különben jönnek a vadászok, vagy a rendőrség. Ma már nem olyan könnyű eltüntetni egy holttestet, mint néhány száz évvel korábban. Persze egy-egy vérengző vámpír mindig akad.
-Értem – bólintok, de még emésztem a sok információt, ami inkább több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Született vámpírok, félvámpírok... feltámasztás meg területharcok... vadászok meg rendőrség...
Azonban az alvilági gondolatokra beugrik egy alak, aki miatt ebbe a slamasztikába kerültem és akarva-akaratlanul párhuzamot vonok vendéglátóm utolsó mondataival, illetve korábban adott szavával.
„El kell intéznem pár dolgot...”
Mintha csak meghallaná balsejtelmű gondolataimat, nyugodt hangon szólal meg ismét.
-Az amerikai miatt ne aggódj! Az embereim jó munkát végeznek, tiszta munkát – egy pillanatra megáll bennem az ütő. - De nem fogják megölni, csak elintézik, hogy se neki, se a vevőjének eszébe ne jusson többé beleütni az orrát a dolgomba.
Kissé bizonytalanul pillantok ki az éj sötétjében játszó tájra és pár kínzóan hosszú másodpercig csak némán állunk egymás mellett.
-Köszönöm...- elhaló hanggal fordítom el arcom.
Azt mondja, biztonságban vagyok itt, mégis olyan információkat oszt meg velem, amikről azt gondolnám, hogy nem igazán bölcs dolog kívülállóknak elpletykálni. Sajnos ez azt az érzést erősíti bennem, hogy valószínűleg nem szándékszik a közeljövőben utamra engedni, hisz a kiadott tudás mindig veszélyes fegyver lehet. És nem csak nekem, neki sincs rá semmi oka, hogy megbízzon bennem. Egy belső kényszer arra sarkall, hogy egy kérdés formájában osszam meg vele mardosó kételyeimet.
-De... nem értem, miért teszi ezt... Semmi oka nincs rá, hogy segítsen nekem. – kezem oldalam mellett ökölbe szorul, mintha ezzel visszafoghatnám felkavaró érzéseimet. Csak rövid szünet után töri meg a feszült csendet.
-Te nem szolgáltál rá azokra a dolgokra, amiken keresztülmentél – mondja halkan, de szavai a gondolatnál is tisztábban csengenek a fülemben. Hangjában őszinte érzelmeket vélek felfedezni, de hirtelen nem tudom hova tenni, felkapom rá tekintetem, hátha az arcának látványa segít kapaszkodót találnom a kétségek kavalkádjában. Minden egy varázsütésre csendesedik el bennem, ahogy felnézek a gyengédséget sugárzó, mélybarna szemekbe aminek pillantása váratlanul úgy elragad, mintha egy feneketlen tóba hullanék. - Sokat szenvedtél, Aiden, megértem, ha nem bízol bennem. A bizalmat ki kell érdemelni, ezt már régen megtanultam. De amíg itt vagy, számíthatsz a segítségemre és otthonodnak nevezheted ezt a helyet.
Felszínesen feleszmélve emésztgetem a fogalmat, ami mindig is idegenként suhant el mellettem, akárhányszor szembesültem vele.
-Otthon... – szinte csak magam elé dünnyögök. – Azt sem tudom, mit jelent ez a szó...
Meglepetten kerekednek ki szemeim és megreszketve bénulok le, ahogy hirtelen kinyúl felém. A mozdulat egyáltalán nem gyors, mégis olyan védtelenül ér, mint egy villámcsapás. A levegő is bennem reked, a fülemben kegyetlen robajjal kezd el dübörögni egy ér, a testem ugrásra készen feszül meg, amikor gyengéd mozdulattal hozzám érve, lágyan megsimogatja a hajamat. Valósággal ledermeszt a váratlan érzés, mint a ragadozóval farkasszemet néző prédát. És mégsem félelmet érzek, amint a hihetetlen mélybarna íriszekbe pillantok, hanem valami egészen mást, valamit, ami mintha vasmarokkal szorítaná össze a mellkasomat. De igazából mégiscsak megijedek... mert nem értem... mi lehet ez a szokatlan érzés? Talán ez lenne a bizalom...?
Mielőtt jobban elveszhetnék az ismeretlen tapasztalat labirintusában, leengedi a karját, de a fejbőrömön még mindig ott bizsereg érintésének melege, elhintve bennem a zavarodottság magját.
-Most el kell mennem, ideje vadásznom – szavai hidegzuhanyként rángatnak ki a magam szülte lelassult valóságból és kikerekednek a szemeim, felfogva jelentésüket. De mielőtt reagálhatnék zavartalanul folytatja. - Vámpír vagyok, és bár szívesen megkérdezném, nem lenne-e kedved velem jönni, de hidd el, egy táplálkozó vámpír látványa nem éppen szép. De ha kissé lenyugodtak a kedélyek, majd kiviszlek a városba vásárolni, vagy valami. Várost nézni, ha van kedved.
Mondandója második fele csak halvány derengésként jut el a tudatomig, csak automatikusan biccentek.
- Alfred majd gondoskodik a vacsorádról. Csinálj, amit jólesik, olvass, nézz tévét, vagy akármi. Használhatod a számítógépet is a könyvtárban, ha szeretnéd. Én majd jövök valamikor.
Ezzel sarkon fordul és nemes egyszerűséggel hátrahagy. Döbbenten pislogok utána és ami meglep, hogy nem a vadászatról elejtett mondandója zavart meg igazán, hanem a még mindig a tincseim között lappangó érintésének az érzése. Ujjaim ugyanott simulnak a hajamra, mintha csak ezzel be tudnám azonosítani a jelentését.
Megrázom a fejem és visszatérek a valóságba, végre meg tudok normálisan mozdulni. Mégis zavartan nézek körbe, de azt sem tudom, hogy mit keresek. Talán a józan eszemet. Fáradt sóhajjal ülök az ágy szélére és előre dőlve támaszkodom meg a térdeimen könyökömmel. Mi a jó fene folyik most körülöttem?
□
Zsebre dugott kézzel bolyongok a kúria labirintusszerű folyosóin és termei között, mert egyszerűen nem tudok aludni. A kavargó gondolataim mellett a testem sem fáradt, így aligha lesz ebből az estéből pihenés. Elhaladok a könyvtár előtt, de pár lépés után megtorpanok és visszafordulok a hatalmas kétszárnyú ajtóhoz. Belépve a terembe a majdnem két emelet magasságig érő könyvesszekrények komoran tornyosulnak fölém, megszámlálhatatlan írott anyag tudását felhalmozva. A fal melletti asztalon egy számítógép pihen, a terem közepén egy hatalmas asztal uralja a teret egy-két kecses olvasólámpával díszelegve. Furdal a kíváncsiság, hogy egy vámpírnak ugyanaz a gyűjteménye a könyvek sorából, mint egy általános könyvtárnak, vagy akadnak e itt olyan művek, amik inkább kifejezetten az ő világához tartoznak.
Elgondolkodva lépek a számítógéphez és reményem beigazolódik, találok egy katalógust az itt található kötetekről. Az elmúlt évben sokat jártam nyilvános könyvtárakba, hogy minél jobban megismerjem a körülöttem nyüzsgő világot, így egy idő után az ilyen helyeken is megtanultam kiismerni magamat. Államat dörzsölgetve hunyorítok a vakítóan világító monitorra, de első ránézésre nem találok semmi kirívót, ami felkeltené az érdeklődésemet.
-Keres valamit, Aiden úrfi?
A hátam mögül felzendülő hang hallatán ijedtemben majd kiugrok a bőrömből és felpattanva fordulok szembe „támadómmal”.
-Mi a franc?! – zihálom meglepetten, mikor Alfred néz velem szembe közönyös tekintetével. -Alfred... megkérhetném, hogy ne hozza rám a frászt??
-Elnézést, úrfi. Ritkán járnak nálunk vendégek. Segítségére lehetek esetleg?
Kicsit lehiggadva ereszkednek meg vállaim, de nem siklok el a tény felett, hogy nem kaptam rá ígéretet, hogy nem leszek a jövőben hasonló meglepetésekkel kiugrasztva a bőrömből.
-Ami azt illeti... – elgondolkodva vakarom meg tarkómat, miközben megfogalmazom, mi is érdekelne. – Lord Whitecraftnak vannak könyvei... szörnyekről?
A komornyik furcsállva vonja fel egyik szemöldökét, ezért pontosítok a korábbi, vélhetően bántó megfogalmazáson.
-Mármint olyan lényekről, mint például én... valami hiteles feljegyzés vagy valami. Darien emlegetett néhány fajt... – visszaemlékezve támasztom meg hüvelykemmel államat és gondolkodón simítok végig alsó ajkamon, mintha ezzel előcsalhatnám emlékeim közül a neveket. Közben észre sem veszem, hogy milyen természetességgel ejtettem ki vendéglátóm keresztnevét. - ...sellőket, tündéreket... meg árnyjárókat. Róluk van valami?
Egy pár másodpercig csak némán, kiolvashatatlan arccal néz, majd mire feszengeni kezdenék, hogy valami ostobaságot mondtam, biccent és elindul a könyvespolcok között. Kíváncsian követem, mire egy alacsony, ódon szekrényhez érünk a szoba egyik hátsó sarkába besuvasztva. Alfred leemel néhány újabbnak tűnő kötetet és a kezembe adja őket.
-Ezeket fogja tudni elolvasni az úrfi.
-Miért, a többi el van varázsolva vagy átkozva? – csillannak fel a szemeim, szinte megbűvölten figyelve a polcon katonás rendben álló, ősréginek tűnő iratokat.
-Nem, csak nem angolul íródtak – jelenti ki nemes egyszerűséggel, amitől el is vész a misztikus báj.
-Köszönöm, Alfred. – húzom el a gyermeki izgalomtól lelombozott fintorral az orrom.
-Szívesen, úrfi. Ha tudok még valamiben segíteni, csak szóljon.
Enyhén meghajol, és ahogy a gazdájának szokása, ő is csakúgy sarkon fordul és kisétál a jelenetből.
Kezemben a könyvekkel rápillantok az olvasólámpákkal tűzdelt asztalra, majd kiráz a hideg a gondolattól, hogy valaki megint váratlanul mögém settenkedve halálra rémiszt. Elgondolkodva pillantok körbe, valami biztonságos zugot keresve, majd tekintetem felsiklik a több méter magas, könyvektől roskadozó szekrénysorok tetejére. Elmosolyodva találom meg a legszimpatikusabb helyet az olvasáshoz.
□
Az egyik hatalmas polc tetején hanyatt fekve, egyik lábamat lelógatva és fejemet pár könyvvel alátámasztva vizsgálom az épp kiszemelt kötet lapjait. Valamiféle bestiáriumnak tűnik, és épp az árnyjárókról olvasok benne. Darien engem is így hívott... pontosabban azt mondta, hogy nem született árnyjáró vagyok, de rájuk hasonlítok. A könyv azt taglalja, hogy ezek különleges képességgel rendelkező személyek, akik képesek az árnyékok manipulációjára és egyfajta kapuként való használatára. Ez mondjuk stimmel. De a továbbiakban kegyetlen orgyilkosoknak írja le őket, akik úgy képesek végezni az áldozataikkal, hogy azoknak védekezni sincs esélyük és hogy nagyon sok olyan titkos képességük van, amiről a szerzőnek nem sikerült pontos információkhoz jutnia.
A teremben bosszantóan ketyegő antik ingaóra hármat üt mire leteszem a könyvet. Hiába íródott angolul, de valami régi vagy távoli nyelvjárásban ezért igen lassan haladok a kiolvasásával. Már zsong a fejem a sok betűtől, úgyhogy egy ideig csak a plafont bámulom. Valahogy nem az imént olvasott információk kavarognak a fejemben, hanem Darien korábbi szavai.
„Amíg itt vagy, otthonodnak nevezheted ezt a helyet.”
Még csak egy napot töltöttem itt és úgy érzem fenekestül felfordult az amúgy sem egyszerű életem. Igazán jó lenne megpihenni egy helyen esetleg pár napnál hosszabb időre... de még mindig bizarrnak érzem, hogy erre pont itt, egy vámpír kúriájában adódott váratlan lehetőségem.
Mintha csak a gondolataimból lépne elő, kinyílik a könyvtárszoba ajtaja és betoppan rajta Ő. Azonnal rám emeli sötét szemeit, mintha előre tudta volna, hogy hol tanyázok, majd halvány, talán kissé rosszalló mosollyal fonja karba a kezeit.
-Vannak ám kényelmesebb helyek is az olvasásra – jegyzi meg. Kicsit feszengve ülök fel és mindkét lábamat lelógatva pillantok le rá.
-Bocsánat – dünnyögöm halkan, majd felnyalábolva a könyveket csusszanok le a szerény pereméről. Ahogy elegánsan földet érek a pár méteres zuhanásból, fekete füstként lebben szét néhány árnyék amivel tompítottam az esést. Felemelem a tekintetem és hirtelen hátrahőkölök, amint egy széles mellkassal találom magam szembe. Hogy került ilyen közel?? Az előbb még az ajtónál volt...
Felém nyúl, de ezúttal a kezemben lévő könyvkupac a célpontja. Mégis, amíg lassan kiemeli ujjaim közül a köteteket, végig a szemembe néz, mintha gondolkodna valamin. Lemerevedve nézek fel rá és kissé meglep, hogy olyan, mintha más lenne. A sápadt bőr most rózsaszín tónusban játszik, a kortalan vonásai szinte ragyognak a halvány mosoly mögött. Vajon ez azért van... mert evett..? Az egyszer csak roppant kínosnak ható gondolatra zavartan pislogva fordítom el tekintetem és hirtelenjében sokkal ésszerűbbnek tűnik a tapéta cirádás ornamentikáját fixírozni, mint az előttem magasodó férfi arcát. Hú, de nem gyanús... legalább néztem volna egy portré vagy egy váza felé...
-Semmi gond – válaszol egyszerűen előző bocsánatkérésemre, majd a szemem sarkából látom, hogy átfutja a kezemből kivett könyvek címeit.- Nem éppen könnyű esti olvasmányok.
Zsebre vágom a kezeimet és közönyösen megvonom a vállam.
-Már rég nem félek a rémmeséktől – jegyzem meg csendesen, és mintha előző állításomat akarnám igazolni, visszaerőszakolom a pillantásomat rá.
Megrezzen a szája sarkán a mosoly, majd elfordulva tőlem lerakja a könyveket a hosszú asztalra.
-Kérdezhetek valamit? -ráncolom meg elgondolkodva a homlokom.
-Mondd csak, bátran – fordul vissza testével felém és kissé hátrabillentve súlypontját megtámaszkodik az asztal szélén. Érdeklődve pillantanak rám a figyelmes szemek.
-Mire képes egy vámpír? -kíváncsiskodok, bár kissé tartok tőle, hogy nem tanácsos ilyeneket kérdeznem.
Látszólag már számított valamilyen hasonló kérdésre, mert nem kell sokáig gondolkodnia, hogy mit is válaszoljon rá.
-Elsősorban, mint már korábban mondtam, gyorsabbak, erősebbek és agilisabbak vagyunk, mint az emberek. Ezen kívül az érzékelésünk is sokkal fejlettebb, pár vámpírnak pedig különleges képességei is vannak. Leginkább a napfény árt nekünk, de az sem olyan varázsütésre mint a filmekben.
-És mi a helyzet... – egy pillanatra megakadok, mielőtt befejezném a következő kérdésemet. -...a vérrel?
-Szükségünk van rá az életben maradáshoz – felel egyszerűen. – Ha nem eszünk, éhezünk. És egy éhes vámpír kiszámíthatatlan – akaratlanul is nagyot nyelek a szavaira, bár nem számítottam más válaszra. – De szerencsére nekem már egy jóideje nem kellett koplalnom.
-Ez megnyugtató... – motyogom az orrom alá. Elgondolkodva dörzsölöm meg állam.
-Belőlem is lehetne vámpír?
A váratlan kérdés láthatóan megdöbbenti, meglepetten vonja fel a szemöldökét és a lezser pozíciót felváltva tartózkodón fonja karba kezeit mellkasa előtt.
Feleszmélve a kérdés furcsaságán, mentegetőzve kapom fel nyugtatóan a kezeimet.
-Mármint, csak elméletileg. Nem akarok embervéren élni, meg nappal bezárva lenni egy sötét kriptában...
Mire végigmondom a meggondolatlan szavakat, már meg is bánom. Röstellően grimaszolva húzom össze magam és legszívesebben elsüllyednék a vélhetően bántó megjegyzés miatt.
-Bocsánat... – próbálom menteni a menthetőt.
Egy pillanat némaság után megint elmosolyodva hajtja le a fejét, majd miután újra felpillant megenyhülten tekint rám.
-Valószínűleg nem lehetne belőled vámpír. A beléd plántált sötétség miatt minden bizonnyal belülről szaggatná cafatokká a tested a két egymásnak feszülő erő.
-Ezt jó tudni... – na nem mintha alapból olyan vonzó lenne meghalni és vélhetően szörnyű kínok között újra feltámadni.
-Most én kérdeznék tőled – dől egy kicsit előre, halvány, sejtelmes mosollyal az ajkain. Kissé megzavar az arckifejezése, feszengeni kezdek tőle, de azért biccentve jelzem, hogy kérdezzen csak.
-Honnan jöttél, Aiden?
Elkomorult gondolatokkal hajtom le a fejem, hiszen a származásom nem épp a legjobb emlékeket idézi fel bennem. Eszembe jutnak a hosszú, keserves tortúrák, tesztek és kísérletek amiket át kellett élnem és gombóc gyűlik a torkomban, kezem ökölbe szorul, amitől a körmeim a tenyerem húsába a vájnak. Ridegen megszilárdított vonásokkal nézek fel újra a sötét tekintetbe, ami az emlékeim mellett már cseppet sem tűnik félelmetesnek.
-A pokolból – válaszolom halkan.
Egy pár másodpercig némán nézünk farkasszemet, majd én török meg, lehajtott fejjel fordítom el róla a pillantásom. Vállam megereszkedik, ujjaim megadóan lazulnak el és szinte csak sóhajtom a szavakat.
-Chicagoból indultam, körülbelül egy éve. Azóta sok helyen megfordultam... sok helyről kellett elmenekülnöm. De valahogy mindig rám találnak, bármilyen óvatos is próbálok lenni. – Egy röpke, keserűen gúnyos mosolyra rándul a szám sarka. – Nem hinném, hogy valaha eljuthatnék odáig, hogy valami normális élethez hasonlót éljek. Családdal, barátokkal és otthonnal...
|
| Andro | 2021. 12. 31. 11:32:16 | #36107 |
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Árnyjárómnak)
Megvárom, míg Alfred elviszi a fiút, majd visszateszem a szobrot a helyére. Aiden nem tűnik rossz gyereknek, de úgy tűnik, sokat bántották. Azok átokhegek, nem tudom őket meggyógyítani, ide egy boszorkánymester, vagy egy mágus kéne, de egyik fajtában sem bízok. Bár a mágusok némelyike még normális, de egyelőre nem kockáztatok. Van elég dolgom így is, Aidennek pedig pihennie kell. Nem fog megszökni, nem ostoba, ezt láttam rajta, de mégsem engedhetem szabadjára csak úgy. Vigyáznom kell rá, de én sem érek rá egész nap. Majd holnap Nancy körbevezeti, mert Alfrednek is megvan a maga dolga. Talán felvehetnék még egy pár alkalmazottat, de így is többen vannak, mint amennyit elbírok. Mindegyikük félvámpír, így sokkal gyorsabban dolgoznak, mint egy ember. Végigsimítok a lovasszobron, majd úgy döntök, ideje nekem is belevetni magam a munkába. Vámpír lévén éjjel jobban működöm, de mivel az ablakok meg vannak bűvölve, a napfény sem árt nekem.
Alfred hamarosan visszatér, de nem jön túl közel, csak megáll az ajtótól nem messze.
- Hogy van a vendégünk? - kérdem.
- Meglepetten, és riadtan – közli egyenesen. Mindig ezt szerettem benne, egyenes jellem, bár néha nyers és van, hogy pofátlan. - Mit óhajt kezdeni vele, lordom?
- Még nem tudom – vallom be. - Egyelőre itt marad, amíg jobbat nem tudok kitalálni. Szeretnék neki segíteni és nem hiszem, hogy van hová mennie. Olyan, mint egy kóbor kiscica.
- Ő nem vámpír – emlékeztet –, nem akarom, hogy vele is megjárja. Megégettük már magunkat a nem vámpírok miatt.
- Egy vámpír is lehet megbízhatatlan – emlékeztetem egy korábbi esetre. - De nem hiszem, hogy Aidentől tartanunk kéne. Úgy hiszem, jobban fél tőlünk, mint mi tőle. És akik megalkották, valószínűleg vissza akarják majd kapni. De ezzel majd később foglalkozunk – emelem fel a kezem, mielőtt közbevághatna. - Gondoskodj a fiúról, ennyit kérek és lehetőleg ne rémiszd halálra! Apropó! Előkészítetted az iratokat, amiket kértem?
- A dolgozószobájában vannak lordom – hajol meg Alfred.
- Köszönöm! - biccentek mosolyogva, majd elhaladtomban megveregetem a vállát. - Mihez is kezdenék nélküled, Alfred?
- Semmihez, lordom – vágja rá egyből, mire csak a fejem csóválom.
Egész éjjel dolgozom, muszáj, mert sok mindent kell előkészítenem még a jövő heti tárgyalásra. A vámpírokról úgy hiszik, semmit sem csinálnak, csak alszanak és vért isznak, de ez nem igaz. A mai világban nekünk is meg kell állni a helyünket, ráadásul nem a semmiből szedtem össze a vagyonomat sem. Csak arra ocsúdok fel, hogy már reggel van, Alfred pedig kopog az ajtón. Kinyújtózom, majd az órámra nézve látom, hogy már reggelire harangoznak. Kíváncsi vagyok, kis vendégünk felébredt-e már. Lezuhanyozom, megborotválkozom, megfésülöm magam és felöltözöm. Elvégre gyűrötten, és koszosan nem illik megjelenni az étkezőben.
~*~
Mikor belépek az étkezőbe, Aiden éppen reggelizik, de amint megérzi a jelenlétem, egyből felnéz. A kezében megáll a villa, és úgy bámul rám, mintha két fejem nőtt volna. Aztán rájövök, hogy valószínűleg most néz meg engem úgy igazán, de igyekszem nem foglalkozni vele. Pedig a félelme szaga betölti a teret, és ha nem lennék nemesi jól nevelt vámpír, nekirontanék, felharapnám a torkát és az utolsó cseppig kiinnám a vérét. De ezt nem tehetem, és nem is szokásom. Nem vagyok vadállat, ráadásul nagyon kellemetlen egy holttestet eltüntetni. Annak idején még simán ment az ilyesmi, de mostanra nagyon fejlett a technológia. Bár amúgy sem szoktam megölni az áldozataimat.
- Jó reggelt – üdvözlöm, majd az asztalfőre ülök. Ő pár pillanat múlva tétován viszonozza a köszönésem. Néha elfelejtem, milyen hatással vagyok a halandókra. - Nos, akkor térjünk is a lényegre – a bájcsevegést kihagyva dőlök előre és összekulcsolt ujjakkal könyökölök az asztalra, kezeim fölött pillantva rá. – Egy ilyen különleges képességekkel rendelkező fiú miért olyan botor, hogy meg akarjon lopni egy vámpírt?
Nagyot nyel a szavaimra, de végül csak összeszedi magát. Ezek szerint nem ostoba, de nem is gyáva, viszont megvan a magához való esze.
- Mentségemre szóljon, hogy eddig nem is tudtam, hogy léteznek vámpírok.
- Hát, most már tudod. De nem válaszoltál a kérdésre – húzódnak félmosolyra az ajkaim.
Elég sokszor hallottam már ezt a mondatot. Belenyúlhatnék az elméjébe, megszondázva a gondolatait, de az elég undorító dolog. Ráadásul nem akarom, hogy még jobban féljen tőlem.
- Megfenyegettek – mondja halkan, de nem néz rám, inkább az asztalt fixírozza bőszen. – És mivel nem teljesítettem a feladatom, valószínűleg máris a nyomomban vannak.
Ez sok mindent megmagyarázna. Végül rám néz, riadtan bámul bele a szemeimbe. Nem szólok egy szót sem, várom, hogy folytassa.
- Kérem, engedjen el. Sajnálom, hogy besurrantam ide, de nem találhatnak meg.
Hátradőlök a széken, és már csak egyik kezem nyugtatom az asztallapon.
- Nem kell félned, itt nem eshet bántódásod – mondom nyugodtan, de látom, hogy nem győztem meg. Elvégre, sok ember azt hiszi, hogy minden vámpír egy kegyetlen gyilkos szörnyeteg és még csak nem is hibáztathatom őket. Az a sok hülye könyv, meg film teljesen hamis képet alakított ki rólunk a halandókban. - Kik üldöznek téged? Talán másvalakihez is betörtél, akihez nem kellett volna?
Némán pillant rám, de nem válaszol. Én pedig várok. Tudom, hogy nem bízik bennem, miért is tenné? Bár ha bántani akartam volna, megteszem, ezt pedig ő is jól tudja. Erősebb, gyorsabb vagyok nála, esélye sincs ellenem a kis árnymágiájával.
- Mit akar tőlem? – kérdezi bizonytalanul. – Még életben vagyok, de ha nem ad fel a rendőrségnek és nem is akar elengedni... akkor mit akar? Miért vagyok még itt, mintha valami pizsamapartira ugrottam volna be? – A végére felemeli a hangját, de szerintem csak az indulat beszél belőle, de nem valódi harag.
Összeszűkítem a szemem egy pillanatra, majd kimondom azt, amit eddig is akartam.
- Segíteni szeretnék neked, Aiden.
Hitetlenkedve fordítja el a tekintetét. Ha jól sejtem, nem sok jóban lehetett része eddig. Meg kell nyernem a bizalmát, de óvatosnak kell lennem. Ártani nem akarok neki, de ha boszorkányok tették ezt vele, akkor segítek. Legalább törleszthetek az őseimnek.
- Tudod, én is gyűlölöm azokat akik ezt művelték veled – mondom halk, határozott hangon. -Visszacsinálni már nem tudom amit tettek, de talán tudok segíteni, hogy soha többé ne kelljen félned tőlük. De ahhoz tudnom kell, hogy ki küldött ide hozzám.
Újra rám emeli a tekintetét, de még mindig a hitetlenkedés csillog benne. Én azonban nem teszek semmit, csak várok és nézem őt. A türelem most mindennél fontosabb.
- Egy amerikai férfi fenyegetett meg, hogyha nem viszem el neki ma estig a szobrot, akkor feldob – válaszol végül halkan, majd mesélni kezd. Mindent elmond a találkáról, a férfiről, meg arról, amit a pasas mondott neki.
- Értem. Jobb lesz, ha egy darabig még itt maradsz.
Az arcából kifut a vér, teljesen elsápad. Szegénykém, még nem mehetsz sehová.
- Meddig..? – kérdi elhűlve.
- El kell intéznem pár dolgot, majd utána megbeszéljük. - A szavaimra még jobban elsápad, mint aki a legrosszabbra gondol. - Ne aggódj – mosolyodok el biztatóan.- Érezd magad itthon, Nancy majd körbevezet. De most bocsáss meg, de mennem kell.
Felállok, majd kisétálok a teremből. Neki valószínűleg egy szempillantás volt, mivel mi vámpírok igen gyorsan tudunk mozogni. Egyből utasítom Alfredot, hogy nyomoztasson azután a férfi után, aki megbízta Aident a betöréssel. Semmi kétségem afelől, hogy estére már a kezemben lesz a pasas neve, címe és minden, amit tudni érdemes róla.
~*~
A napot jó vámpírhoz méltón átalszom. Most pár napig talán tudok aludni is. A sok nappali mászkálás is kimeríti az erőimet, de nemesi vámpír lévén jobban bírom az ilyesmit, mint a teremtettek. Mire alkonyodni kezd, Alfred már a kezembe is nyomja az aktát. Nem kellett csalódnom benne, sem az emberemben, aki az ilyesmit intézi. Igen, ember, de jól és pontosan dolgozik, ráadásul nem olyan ostoba, hogy átvágjon engem. Kevés halandó tud a vámpírokról a vadászokon kívül, ő pedig közéjük tartozik. Egy egykori vadász, akinek megmentettem az életét és az adósommá tettem. A képességei pedig nagyon jól jönnek ilyenkor.
Átolvasom az aktát. Szóval a kuncsaftunk tényleg amerikai, John Smith-nek hívják, de ez nyilván csak álnév. A harmincas éveiben jár és így tovább, és így tovább. Műkincskereskedő a szentem, vagyis inkább lopott kincsekkel kereskedik.
- Azt is tudjuk, kinek akarta eladni az árut – mondja Alfred.
- Helyes, tudod, mi a dolgod – nézek rá komolyan, ő pedig bólint. - Szólj a fiúknak, okosan csinálják, nem kellenek zsaruk! Még az kéne, hogy nyomozni kezdjenek és a szálak hozzám vezessék őket.
- Ahogy óhajtja, lordom! - hajol meg Alfred. - Másvalami?
- Hogy van Aiden? - kérdem kíváncsian.
- Egész nap odakinn sétált, miután Nancy körbevezette – tájékoztat az inasom. - Most a szobájában van.
- Jó! Ő ne tudjon semmiről, nem kell feleslegesen felizgatni. Még úgyis kérdezni akarok tőle pár dolgot – mondom. -Akkor ennyi lenne, Alfred. Remélem, a fiúk minél előbb végeznek.
- Igenis, lordom – hajol meg újra, majd távozik.
Semmi kétségem afelől, hogy még ma éjjel elintézik. Nekem azonban ma éjjel már vadásznom kell, vendég ide, vagy oda. Bár talán fel kéne mennem hozzá, hogy megnyugtassam, semmi gond nem lesz azzal az illetővel, aki megpróbált ártani neki.
Tudom, hogy a szobájában van, érzem őt, de nem kutatok a gondolatai között. Alfred már telefonál, azt is hallom, majd egyszerűen kizárom őt a gondolataim közül. Mikor felérek, halkan kopogok Aiden ajtaján. Nem akarok betörni hozzá.
- Szabad! - hallom tétova hangját, mire benyitok.
Az ablaknál áll, a kertet fürkészi a lemenő nap utolsó sugaraiban. De ahogy belépek, megfordul, és az arcán látom a félelmet. Sóhajtok egyet, nem akartam megrémiszteni, de akaratlanul is sikerült.
- Nem kell betojnod, nem foglak megenni – mondom halk, nyugodt hangon.
- Jó estét… Lord Whitecraft… - suttogja rémülten.
- Hívj Dariennek, legalább valaki a nevemen szólítana – mondom, majd mellé lépek. Elhúzódik, helyet adva nekem. - Hogy telt a napod?
- Jól… azt hiszem… - A hangja bizonytalan, mintha nem lenne biztos benne, vajon mit mondhat nekem. - Szép a birtok, meg a ház is.
- Örülök, hogy tetszik – bólintok egy halvány mosoly kíséretében. - Amíg itt maradsz, nem eshet bántódásod.
- De… azt mondta, a kapu mindenkit beenged – néz rám óvatosan. - És… sehol sincsenek őrök, vagy… kamerák, meg ilyesmi.
- Szerinted egy vámpírnak és néhány félvámpírnak szüksége van őrökre, vagy kamerákra? - sandítok rá, mire a fejét rázza. - Alfred, Nancy, John és Karen is félvámpírok. Az első kettővel már találkoztál. John a sofőröm, Karen pedig a szakácsnőm. Több emberre nincs is szükségem. Egy félvámpír jóval gyorsabban dolgozik, mint egy halandó.
- Mi az a félvámpír? - kérdi kíváncsian.
- Többségében olyan vámpír, akinek az egyik szülője halandó ember volt – magyarázom türelmesen. - Alfred és John is ilyenek. De Nancyt és Karent átváltoztatták, bár csak félig. Ők félig teremtettek, de nem kaptak annyi vért, hogy teljesen vámpír legyen belőlük. Ők is halhatatlanok, de a természetes úton született félvámpírok a felnőttkorukig természetesen normális ütemben nőnek. Bár jóval lassabban, mint egy ember.
- Azt hittem, minden vámpír… teremtett. Tudja, mint a filmekben – mondja Aiden, mire bosszúsan felhorkantok. Erre összehúzza magát.
- A filmek hülyeségeket beszélnek, ezért is alakult ki az emberekben az a tévképzet, hogy minden vámpír kegyetlen, gyilkos szörnyeteg – válaszolok halkan. - Én nemesi vámpír vagyok, természetes úton születtem. A teremtettek azok, akik vámpírlétük előtt halandók voltak. Kevés van belőlük, mert az átváltoztatás nem éppen kellemes velejárója, hogy előbb meg kell halniuk, majd vámpírvérrel feltámasztják őket. Ebbe sokan beleőrülnek, mert a halál egy dolog, de a feltámadás már más lapra tartozik. Ráadásul ha túl sokan vagyunk egy helyen, az előbb-utóbb szemet szúr, harcok indulnak a területekért, aminek vérontás a vége. Pont ezért a kezdetek óta törvény, hogy nem ölhetjük meg az áldozatainkat, csak annyit ihatunk belőlük, amennyi a létfenntartásunkhoz szükséges. Különben jönnek a vadászok, vagy a rendőrség. Ma már nem olyan könnyű eltüntetni egy holttestet, mint néhány száz évvel korábban. Persze egy-egy vérengző vámpír mindig akad.
- Értem – bólint, majd látom rajta, hogy kérdezne, de nem mer.
- Az amerikai miatt ne aggódj! Az embereim jó munkát végeznek, tiszta munkát – mondom. - De nem fogják megölni, csak elintézik, hogy se neki, se a vevőjének eszébe ne jusson többé beleütni az orrát a dolgomba.
Nem szól egy ideig, csak bámul kifelé. Már teljesen besötétedett, hamarosan indulnom kell, mert kezdek éhes lenni. De várok még, mert tudom, hogy Aiden mondani akar még valamit. Fél, retteg, nem érzi magát biztonságban.
- Köszönöm… - suttogja halkan, lehajtva a fejét. - De… nem értem… miért teszi ezt… Semmi oka nincs rá, hogy… segítsen nekem…
- Te nem szolgáltál rá azokra a dolgokra, amiken keresztülmentél – mondom lágyan, mire meglepetten felnéz rám. Összeszorítja a száját, mint aki sírni akar, de nem mer. - Sokat szenvedtél, Aiden, megértem, ha nem bízol bennem. A bizalmat ki kell érdemelni, ezt már régen megtanultam. De amíg itt vagy, számíthatsz a segítségemre és otthonodnak nevezheted ezt a helyet.
- Otthon… - suttogja alig hallhatóan. - Azt sem tudom… mit jelent ez a szó.
- Ha itt maradsz, talán rájössz – mondom kedves hangon, majd óvatosan kinyúlok felé.
Megremeg, de nem húzódik el, amikor hozzáérek és finoman megsimogatom selymes, ébenfekete tincseit. Úgy néz ki, mint egy gyerek, aki sosem kapott kedvességet, simogatást, ölelést, vagy egy jó szót. Egy elveszett, otthontalan kiscica, aki csak törődésre vágyik, de fél attól, hogy valóban bízni tudjon valakiben.
Egyetlen olyan mozdulatot sem teszek, amivel még jobban a frászt hoznám rá, de úgy látom, megdöbbenti a dolog, de ugyanakkor talán valahol jól is esik neki. Még akkor is, ha most még ezt ő maga sem tudja. Végül elengedem, nem akarom még nagyobb stressznek kitenni. Így is retteg.
- Most el kell mennem, ideje vadásznom – mondom egyenesen, mire döbbenten kerekíti el a szemeit. - Vámpír vagyok, és bár szívesen megkérdezném, nem lenne-e kedved velem jönni, de hidd el, egy táplálkozó vámpír látványa nem éppen szép. De ha kissé lenyugodtak a kedélyek, majd kiviszlek a városba vásárolni, vagy valami. Várost nézni, ha van kedved.
Nem válaszol, csak bólint, hogy megértette. Azt hiszem, mégis sokkot okoztam neki.
- Alfred majd gondoskodik a vacsorádról. Csinálj, amit jólesik, olvass, nézz tévét, vagy akármi. Használhatod a számítógépet is a könyvtárban, ha szeretnéd. Én majd jövök valamikor – mondom, majd magára hagyom.
Mikor kilépek, csak akkor jövök rá, milyen abszurd volt ez az egész jelenet. Mi a fene van velem? Nem szoktam halandókkal barátkozni. Viszont nem kérdeztem meg tőle, honnan jött, de talán ő maga sem akarná elmondani. Nos, majd legközelebb, van időnk. Gondolatban szólok Johnnak, hogy melegítse a kocsit, mert kikocsikázunk egy kis vacsora reményében. Most már tényleg ennem kell, mielőtt elvesztem a fejem.
|
| Rukima | 2021. 12. 05. 12:51:24 | #36083 |
Karakter: Aiden (Apep*)
Megjegyzés: Lordomnak
-Bajban vagy barátom. Tőlem nem éri meg lopni. Ki vagy és ki küldött? – zendül az ijesztően nyugodt, mély hang. Szinte fel sem fogom a szavait, az agyam kétségbeesetten azon pörög, hogy hogyan szabadulhatnék ebből a csávából. Azonban a növekvő szorítás a torkomon belém fojtja a levegőt is.
-Még egyszer kérdem, ki vagy és ki küldött? Jobb, ha válaszolsz, mert vannak kevésbé veszélytelen módszereim is arra, hogy megtudjam, amit akarok.
Bele se akarok gondolni, hogy ez alatt mit érthet. Próbálok nyelni egyet, de még az sem megy és már kezdek csillagokat látni.
-Aiden... a... nevem... Aiden... – szinte hörgöm a szavakat, de mint egy varázsütésre enyhül a nyakamat szorító fogás.
-Na látod, nem is olyan nehéz – a mosoly ami szétterül ajkain még rémisztőbb mint a rideg tekintet. -Ki küldött? Ajánlom, hogy az igazat mondd és akkor nem bántalak – ezt ebben a pillanatban igen nehéz elhinnem. Az biztos, hogy én most itt hagyom a fogamat...
-Nem tudom... nem.... nem mondta meg a nevét... – habogom az igazságot. Meglepetésemre a szorítás tovább enyhül és a lábam talajt ér. Egyensúlyomat összeszedve és fájó torkomat dörzsölve lépek reszketőn hátrébb. Mit akar ez tőlem..? Miért engedett el..? Talán azt akarja, hogy meneküljek és úgy döfhessen hátba..?
-Maga... boszorkánymester..? – kérdezem nagyot nyelve.
-Hogy merészelsz engem azokhoz a mocskos lényekhez hasonlítani?! – csattan haragos fensőbbséggel a hangja, mire ijedtemben már csak azt érzem, hogy a falig hátráltam. De ha nem boszorkánymester... akkor mi ez a férfi..? Félelmetes kisugárzása nem kecsegtet semmi jóval, úgy érzem a jövőm az elkövetkező pár perc történéseitől függ.
-Mi történt a kezeddel? Ki égetett meg? – kérdez újra, indulatai helyét újfent a rideg hangszín váltja fel. Zavart rémülettel fürkészem az arcát, ahogy szóba hozza fekete sebhelyemet, amit a kínzó kísérletek okoztak. Mit akar ez tőlem? Miért érdekli ki tette ezt velem? Agyamban csak úgy záporoznak a kérdések hadai, de az övére eszem ágában sincs válaszolni. Minél kevesebbet tud rólam, annál több esélyem van valahogy elmenekülni. Ámde ahogy nem válaszolok egy szemmel követhetetlen mozdulattal terem előttem. Ijedtemben önkéntelenül is az árnyékok közé menekülnék, mint csiga a házába, de kezemet megragadva tart vissza.
- Tökéletesen látok a vaksötétben is, szóval felesleges árnyat idézned. Vámpír vagyok, nemesi vámpír. A nevem Darien Whitecraft. Lord Darien Whitecraft. Jóval gyorsabb, erősebb vagyok nálad. Mielőtt eltűnhetnél, már el is kapnálak.
Mondandója végét már nem is hallom, egyetlen szó jut el a tudatomig. Vámpír..? Azok nem csak a horror sztorikban vannak?!
-Akkor... most... vacsora lesz... belőlem? – hangom remeg, mert hiszek neki. Még senkit nem láttam ilyen gyorsnak ráadásul amit az árnyak közül pillantottam meg... bizonyítja, hogy nem emberi lény. És akkor könnyen lehet, hogy ezek az utolsó pillanataim a földön.
Elsőre csak egy fáradt sóhaj a válasz, mint aki már ezerszer halott hasonló kérdést.
-Nem – mondja végül, miközben még mindig fogva tartott kézfejemet vizsgálja. – Ki tette ezt veled? Merthogy nem született árnyjáró vagy, az is biztos. Ők ritkábbak, mint mi, vagy a sellők és a tündérek, te inkább vagy teremtett lény, aki valaha talán ember lehetett.
Ezt így leszűrte egyetlen sebhelyből?
-Boszorkányok tették ezt veled? – kérdi érezhető megvetéssel.
Ha ennyi mindenre rájött egy szavam nélkül, akkor minek is tagadjak, óvatos bólintással adok helyt neki.
-És gondolom nem vágysz vissza hozzájuk, Aiden.
-Nem... Nem akarok oda... visszamenni – inkább faljon fel itt helyben.
-Ez esetben itt töltheted az éjszakát, holnap pedig megbeszéljük a továbbiakat. Előkészíttetek neked egy szobát, kapsz enni és le is fürödhetsz.
Hogy mi van?? Fél perce még azt hittem én leszek a vacsora, erre meginvitál kosztra és kvártélyra? Egy betörőt, aki meg akarta lopni?? Következő szavai azonban visszazökkentenek a döbbenetből.
-De figyelmeztetlek, ha szökni próbálsz, annak meglesz az ára! A birtok kapuja és kerítése beenged bárkit, de ki már csak azt, akinek én megengedem, hogy elhagyja a területemet. Ha az engedélyem nélkül akarsz távozni, árnymágia ide, vagy oda, bizony rajtavesztesz, fiatal barátom. Nos, hogy döntesz?
Szóval itt is ugyanúgy rabbá váltam. De ha már megkímélt, talán később sem akar ártani nekem. Vagy csak félretesz a fridzsiderébe... de egyelőre az tűnik a legbölcsebb döntésnek, ha nem ellenkezem, így hát halvány bólintással fogadom el az ajánlatot.
-Készíts elő egy szobát a vendégünknek a nyugati szárnyban, Alfred – fordul egy másik férfi felé. Ez meg mikor került ide??- Gondoskodj számára ételről, és fürdővízről is.
- Ahogy óhajtja, lordom. Kövessen, úrfi!
-Menj, nem fog megenni! Vigyázni fog rád – hát ez aztán megnyugtató. De a halvány bíztató mosoly valahogy mégis egy kicsit lehiggaszt.
Kissé vonakodva követem a hullasápadt komornyikot, de pár lépés után még visszanézek „vendéglátómra”, azonban már csak a hűlt helyét látom a műkincsekkel teli szobában.
-Erre tessék, úrfi.
Gyorsan Alfred után sietek, mintha attól félnék, hogy az elmúlt események előtt kihaltnak hitt házból újabb rémségek vetik rám magukat. Eddig sosem féltem a sötéttől.
□■□
Becsukódik az ajtó és magamra maradok egy lakás méretű szobában. Feszengve nézek körbe, én is tökéletesen látok a sötétben így nem kell lámpát gyújtanom. A bársony borítású bútorok valami régi stílus jegyeit hordozzák, nem beszélve a szoba látképét uraló hatalmas, baldachinos ágyról, ami úgy magasodik a fal mellett mint valami erőd. Benyitok a szomszédos szobába. Saját fürdő, a méretes kádban víz gőzölög, a felszínén valamilyen virág szirmai úszkálnak. Jesszusom... ezt a giccsparádét. De legalább nem egy ablaktalan, berendezés nélküli fehér szobába vagyok zárva, ahol éjjel-nappal reflektorokkal világítanak meg. A felugró emlékképre görcsbe rándul a gyomrom. Elhessegetem a gondolatot és nagyot fújva csukom be a fürdőszoba ajtaját és lépek a szoba bejáratához, ami akadálytalanul nyílik ki próbálkozásomra. Hát, ide nem vagyok bezárva, az biztos. Legalábbis nem a hagyományos értelemben.
Visszamegyek a szobába és lerogyok az egyik karosszékre. Most mihez kezdjek? Ahogy behunyom a szemem, megcsap a saját szagom. Tinédzser fiú vagyok na, és már egy ideje nem volt alkalmam fürödni. Lehet ezért nem ettek meg...
Megadó pillantást vetek a fürdő irányába, majd nagyot sóhajtva kelek fel és gönceimet ledobálva vonulok el a boudoirba.
Mire visszatérek meghökkenve tapasztalom, hogy a ruháim eltűntek. Mielőtt megijednék, hogy a derekam köré csavart törülköző lesz az elkövetkező időben egy szál öltözékem, kiszúrok az ágy végénél elhelyezett padon pár ruhadarabot. Jobban megvizsgálva egy pizsama és mellette szépen összekészítve egy nappali összeállítás, ami lényegében egy sötétszürke szövetnadrágból és fekete ingből áll. Természetesen nem a pizsit választom. A nadrág szűkebb szabású az általam megszokottnál, se az inget mintha rám öntötték volna. Felöltözve huppanok a szoba sarkában lévő fotelba, ahonnan rálátok az ajtóra és az ablakokra is. Nem hinném, hogy el tudnék aludni egy vámpír fészekben...
□■□
Kopogtatás ráz fel az álmomból, odakintről a pirkadat fényei szűrődnek be a szoba hatalmas ablakain. Ennyit arról, hogy ne tudnék aludni... de megértem a reggelt és ez határozottan jó jel. Azért gyanakodva gyors pillantást vetek a fésülködő asztal tükrében a nyakamra is, de hál’ égnek nem találok sérülést.
-Aiden úrfi, a reggeli az étkezőben várja – hallom kintről a tegnap estéről ismerős hangot. A reggeli szó hallatán megkordul a gyomrom és csak most veszem észre a vélhetően a ruhákkal együtt bekerült kihűlt vacsorát.
Kinyitom az ajtót és Alfred odakinn vár türelmesen.
-Jó reggelt – köszönök, bizonytalanul a tarkómat megvakarva.
-Jó reggelt, úrfi. Kérem kövessen.
A nyomába eredek és bizalmatlanul nézelődök út közben. Most már nem is rémisztő a helyzetem, hanem sokkal inkább hihetetlenül bizarr. Ki látja vendégül a betörőt??
Megérkezünk az étkezőbe, ahol egy irtó hosszú asztalnál már meg van terítve és megannyi étel van kikészítve széles választékban, a müzlitől, a ham&eggs-en keresztül a színpompás gyümölcsökig. Hát ez egyre abszurdabb, mintha csak egy filmet néznék, ami nem is velem játszódik.
-Lord Darien hol van? -kérdem miután leültem, de azon nyomban rá is döbbenek a kérdés buta mivoltára. A vámpír biztos a koporsójában pihen így napközben.
- A lord nemsokára csatlakozik – cáfol rá logikámra szavaival a komornyik. -Engedelmével most távozom – ezzel kissé meghajol és ki is megy a szobából. Még mindig a szituációtól döbbenten pislogok utána, viszont korgó gyomrom az előttem illatozó reggeli felé csábítja figyelmem. Elkezdek enni és közben reménykedek benne, hogy nem gyerekhúsból van a bacon.
Kisvártatva kinyílik a terem ajtaja és ahogy odapillantok megakad a számban a falat. Ahogy belép a magas férfialak, jelenléte kitölti a teret, határozott magabiztossággal pillantanak rám a csokoládébarna szemek. Tegnap este nem figyeltem meg különösebben, hiszen az lebegett a szemem előtt, hogy ott ér véget rövid pályafutásom, de most alaposabban is szemügyre veszem. Minden mozdulatából sugárzik a kimért elegancia, délceg alkatát kiemeli ízléses ruházata. Félhosszú fekete haján csak a fény csillanásából látszik, hogy valójában elképesztően sötét barna és minden lépésénél széles vállát súrolják a libbenő tincsek. Arcát figyelve meg kell állapítanom, hogy sosem láttam még ilyen szép férfit. Azt gondoltam volna, hogy a tegnap látott portré művészien túloz a kortalan vonásokkal és a tökéletesen megformált arányokkal, de még így szintén férfiként is be kell látnom, hogy mennyire megnyerően sármos.
-Jó reggelt – üdvözöl és leül mellém az asztalfőre. Párat pislogva ragadom ki magam gondolataimból és viszonzom a köszönést.
-Nos, akkor térjünk is a lényegre – a bájcsevegést kihagyva dől előre és összekulcsolt ujjakkal könyököl az asztalra, kezei fölött pillantva rám átható tekintetével. – Egy ilyen különleges képességekkel rendelkező fiú miért olyan botor, hogy meg akarjon lopni egy vámpírt?
Nagyot nyelek az utolsó szó hallatán és feldereng tegnap esti rémületem emléke, de megemberelve magam szólalok meg.
-Mentségemre szóljon, hogy eddig nem is tudtam, hogy léteznek vámpírok.
-Hát, most már tudod. De nem válaszoltál a kérdésre – húzódik mindent tudó félmosolyra ajka.
Lesütöm a szemem, elgondolkodva rajta, hogy mit is lenne célszerű válaszolnom. Hazudni nem hinném, hogy sok értelme lenne hisz már kábé a komplett élettörténetem kitalálta pár perc leforgása alatt.
-Megfenyegettek – mondom halkan, magam előtt az asztalra fókuszálva. – És mivel nem teljesítettem a feladatom, valószínűleg máris a nyomomban vannak.
Felkapom rá a tekintetem az állkapcsom megfeszül, határozottan nézek a kifürkészhetetlen szemekbe.
-Kérem, engedjen el. Sajnálom, hogy besurrantam ide, de nem találhatnak meg.
Hátradől a székében és már csak egyik kezét nyugtatja az asztallapon.
-Nem kell félned, itt nem eshet bántódásod – valahogy nem győzött meg. Még ha amiatt nem is kéne aggódnom, hogy egy vámpír vendége vagyok, de előbb vagy utóbb rám találnak ha egyhelyben maradok. És ha valaha kiteszem innen élve a lábam, akkor már várni fognak. - Kik üldöznek téged? Talán másvalakihez is betörtél, akihez nem kellett volna?
Némán pillantok rá, azt latolgatva, hogy mennyit mondhatok anélkül, hogy még nagyobb bajt hoznék a nyakamra. Hisz nem tudom mit akar. Az a sejtésem, hogy megölni nem, hiszen azt előző találkozásunkkor is megtehette volna. De látszólag elengedni sincs szándékában. Talán azért kérdezi kik keresnek, hogy megtudja, hogy kitől kaphat értem jutalmat? Mondjuk nem úgy fest, mint aki rászorul ilyesmire. Vagy a kapcsolatait akarja építeni azzal, hogy foglyul ejtett?
-Mit akar tőlem? – kérdezem bizonytalanul. – Még életben vagyok, de ha nem ad fel a rendőrségnek és nem is akar elengedni... akkor mit akar? Miért vagyok még itt, mintha valami pizsomapartira ugrottam volna be? – mondandóm végére akaratlanul is kissé felemelem a hangom, ahogy elveszetten próbálok válaszokra lelni, kezemben remeg az evőeszköz.
Kissé összeszűkülnek a mélybarna szemek és csak rövid, feszült szünet után válaszol.
-Segíteni szeretnék neked, Aiden.
Hitetlenül fordítom el felőle a fejem. Senki nem akar önzetlenül segíteni. Senki, akinek hatalmában állna. Egy valakitől kaptam valaha segítséget, de valószínűleg már ő is halott.
-Tudod, én is gyűlölöm azokat akik ezt művelték veled – folytatja halk határozottsággal. -Visszacsinálni már nem tudom amit tettek, de talán tudok segíteni, hogy soha többé ne kelljen félned tőlük. De ahhoz tudnom kell, hogy ki küldött ide hozzám.
Újra rá kapom a tekintetem. Mégis hogyan lenne rá képes? De ha még valóban vámpír is, mit tehetne egy kisebb handseregnyi boszorkánymester ellen? Úgy fürkészem arcát, mintha kiolvashatnám belőle a válaszokat és bár a mélybarna szempár barátságot sugall, valahogy gombóc gyűlik a torkomba.
-Egy amerikai féri fenyegetett meg, hogyha nem viszem el neki ma estig a szobrot, akkor feldob – válaszolom végül halkan. Lassan elmondom neki, hogy hol lenne a találka és hogy néz ki a tag. Ő végig csak csendben figyel, szinte meg se moccan. Mondandóm végeztével áll csak fel.
-Értem. Jobb lesz, ha egy darabig még itt maradsz.
Arcomból kifut a vér. Azt hittem, ha elmondom miért lenne fontos mihamarabb elmennem, elenged.
-Meddig..? – kérdezem elhűlve.
-El kell intéznem pár dolgot, majd utána megbeszéljük.
Szavaira ijesztő balsejtelem kúszik a gondolataim közé. Remélem nem azt az embert akarja „elintézni”... mármint... persze, rossz ember, de én nem akarom senkinek a halálát.
-Ne aggódj – mosolyodik el bíztatóan, akár csak előző este.- Érezd magad itthon, Nancy majd körbevezet. De most bocsáss meg, de mennem kell.
Ezzel elfordul és olyan hirtelen távozik, mint ahogy érkezett, a hatalmas terem mintha teljesen megüresedne, ahogy kilép az ajtón. Gyomrom összeszorul az aggasztó gondolataimra. Már nem vagyok éhes.
□■□
Miután megkaptam a beígért körbevezetést már a parkosított kertben sétálok a kerítés mellett, zsebre dugott kezekkel. Ma kivételesen a napsütés beragyogja a lassan az ősz színeibe öltöző tájat, de a rövidülő nappalok egyre kevesebb időt hagynak számára, hogy sugaraival megmelengesse a vidéket. Sétám közben a szilárd komorsággal álló kovácsoltvas kerítést vizsgálom. Nem próbáltam átszökni rajta, hisz korábbi fogságomból megtanultam, hogy nem minden akadály látható és azok általában sokkal veszélyesebbek, mint amiket szemmel is érzékelhetünk. Ráadásul valahogy mindig úgy érzem, hogy valaki figyel. De ez lehet már csak paranoia. Olyan sokat menekültem, hogy belém ivódott ez az éber bizalmatlanság.
Gondolataim a házigazdám felé terelődnek. Vámpír... nem tűnik annak. A filmekben teljesen mások. Vagy vérengző, betegesen kinéző szörnyetegek vagy bárgyú piperkőcök. De ő más. Sokkal emberibb, mint képzeltem volna. És amiket még mondott... sellők és tündérek... a végén még az is kiderül, hogy vérfarkasok meg űrlények is mászkálnak köztünk. Bár, nem tudom miért vagyok így meglepve, hiszen az emberek a boszorkányokat is mesének tartják. De valahogy mindig azt hittem, hogy csak boszorkány klánok harcolnak egymással egy olyan alvilági körben, amiről az emberiség mit sem tud, erre tessék. Szinte beleszédülök a gondolatba, hogy mennyi mindenről nem tudok semmit.
Felsóhajtva dörzsölöm meg homlokom és az egyre hűvösödő idő elől visszamenekülök a kúria ridegen fölém tornyosuló falai közé.
|
| Andro | 2021. 11. 30. 17:01:03 | #36076 |
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Árnyjárómnak)
Az utóbbi időben ködösek a nappalok, az éjszakák. Látszik, hogy elmúlt a nyár és az ősz vette át a helyét Angliában. De nem baj, engem nem zavar, háromezer év alatt láttam már a világ sokféle változását, a ködös Albiont is megszoktam, mióta jó ideje ideköltöztem. Néha hiányzik Egyiptom, a forróság, a homok, a sivatag, ami már egyáltalán nem olyan, mint amilyenre gyermekkoromból emlékszem. Hiányzik a templom, ahol apám volt a főpap, a családom, a barátaim, még az az ostoba fáraó is, akinek engedelmeskednünk kellett. Gondolataimba mélyedve indulok aznap reggel a szobám felé, hogy aludjak egyet. Az éjszaka gyermekeként éjjel vagyok aktív, nappal aludni vágyom. Ám valami megzavar, majd megérzem valaki jelenlétét. Valaki van a kapun kívül és a házat figyeli. Ember, ostoba halandó, aki biztosan betörni készül. Elmosolyodom. Jöjjön csak.
- Lordom! - hallom meg Alfred hangját. Hűséges inasom, félvámpír, halandó anya és halhatatlan apa gyermeke, aki már százötven éve követ engem. - Valaki van odakinn.
- Tudom – bólintok. - Hagyd, nem törődünk vele. Kíváncsi vagyok, mit akarhat. Mondd meg Nancynek, hogy a nyugati szárnyban meg kéne tisztítani az ablakokat. Te pedig tudod, mi a dolgod.
- Ahogy óhajtja, mester! - hajol meg, majd magamra hagy.
A nyugati szárny ablakai a kapura néznek, Nancy szemmel tarthatja a betolakodót, bárki legyen is az. Engem nem zavar, nem érzek veszélyt, ha betör, úgyis tudni fogom, kivel van dolgom. Biztos vagyok benne, hogy lopni jön, de majd meglepődik, ha szembetalálkozik velem. A birtokon nincsenek kamerák, nincs kutya, amely őrt állna és megszaggatná a betolakodókat. Nincs rá szükség. Mi magunk vagyunk a őrök. Én és az embereim, akik mind vagy vámpírok, vagy félvámpírok. Hatékonyabbak bármilyen jelzőrendszernél, bármely őrző-védő kutyánál. Ráadásul, a birtokon mágia ül, befelé könnyű az út, de a kapu és a kerítés senkit sem enged ki csak úgy. Ki itt hívatlanul lép be, nem távozik egykönnyen.
Elégedetten indulok a szobám felé, majd levetkőzöm és ágyba bújok. A megbűvölt ablaküvegek megvédenek a naptól, bár a függönyök most be vannak húzva. Alfred mindent elrendezett. Gondolataimmal megkeresem őt, most éppen a télikertben segít a kertésznek felásni az új ágyásokat. Ő kimehet a napra anélkül, hogy megégne, én azonban az átok miatt néhány óránál tovább nem bírom ősi ellenségem erejét. Végül lassan elszenderülök.
~*~
A holddal kelek, és megérzem, hogy a betolakodó már a ház felé tart. Fürgén mozog, majd halkan jut be, mint akinek van kulcsa. De megérzem a mágiát. Talán egy mágus? Egy boszorkánymester? A gondolattól is ökölbe szorulnak a kezeim. Egy boszorkánymester itt?! Az én birtokom?! Letapogatom a házat, majd gondolatban szólok Alfrednek, hogy legyen készenlétben. Okos fiú, tudja ő, hogy ne avatkozzon bele, ha én magam akarok elintézni valamit. Kíváncsi vagyok a jövevényre.
Pontosan tudom, merrefelé halad. Körbenéz, mintha keresne valamit, ide-oda csusszan, néha kis híján elveszítem, de mégsem. Végül megáll a múzeumteremként használt szoba előtt és már benn is van. Nem megy tovább, tehát ott van, amit keres. Rengeteg ritkaságom van mindenféle korszakból, a világ minden tájáról, ahol csak jártam. Elmosolyodom, ahogy a szoba felé sétálok. Innen nem jut ki élve. Megállok a terem előtt, és érzem, hogy ott rejtőzik. Vajon megszerezte már, amit akart? Hallom a szívverését, a légzését, mire kivágom az ajtót. Kiválóan látok a sötétben, így azonnal kiszúrom a szobában levő alakot, aki azt a lovasszobrot tartja a kezében, amit vagy négyszáz éve hoztam Franciaországból. Ajándék volt egy jó barátomtól, aki sajnos már nem él. A fiú megdermed, én pedig karba teszem a kezem és egyenesen ránézek, bele a szemébe.
- No lám, ki bujkál itt a sötétben? - kérdem nyugodt hangon, mintha mindennapi dolog lenne tolvajt fogni a házamban.
Hirtelen árnyékot idéz, mire odalépek és elkapom, mielőtt belelépve. Riadtan néz rám, ahogy elkapom és nem eresztem. Mágia! Ez mágia! Boszorkány lenne?! De a szaga nem olyan, mint azoknak, mégis mágiát használ. Árnymágiát, ami az egyik legsötétebb mágia, ami csak létezik. Ez megmagyarázza, hogy jutott be olyan könnyen.
Kétségbeesetten ragadja meg a karomat, szabadulni próbál, de nem engedem el. Gyenge ő hozzám, de mialatt halálra van rémülve, jobban meg tudom nézni. Fiatal még, és halandó, ezt érezni a szagán. Húsz évesnél nem lehet több. Hollófekete haj, borostyán sárga szemek, világos bőr és kifejezetten helyes arc. Fekete felsőt visel, farmernadrágot és egy bakancsot. A hátán egy hátizsák lóg, egyik kezében még mindig ott szorongatja a szobrot, amit elveszek tőle és visszateszem a helyére.
- Bajban vagy, barátom – mondom egyszerűen. - Tőlem nem éri meg lopni. Ki vagy, és ki küldött?
Nem emelem fel a hangom, így is meg van rémülve. Megölhetném, egyetlen roppantásba telne, de nem vagyok vérszomjas szörnyeteg, még akkor sem, ha sokan annak tartanak. Ráadásul, semmi hasznom nem származna a kölyök halálából. De enyhén megszorítom a nyakát, mire felnyikkan.
- Még egyszer kérdem, ki vagy és ki küldött? - teszem fel újra a kérdéseket. - Jobb, ha válaszolsz, mert vannak kevésbé veszélytelen módszereim is arra, hogy megtudjam, amit akarok.
- Aiden… - nyögi végül nagy nehezen. - A… neve… Aiden…
- Na látod, nem is olyan nehéz – mosolyodom el, miközben lazítok a szorításomon. A szemében páni félelem ül. Retteg tőlem. - Ki küldött? Ajánlom, hogy az igazat mondd és akkor nem bántalak.
- Nem tudom – válaszolja remegve. - Nem… nem mondta meg a nevét.
Belenézhetnék az elméjébe, de nem akarok ilyen mocskos módszerhez folyamodni. Csak egy gyerek, akinek valószínűleg pénzre volt szüksége, így elfogadott egy munkát. De árnymágiát használ, amit valaki megtanított neki. És boszorkányszaga van, de nem boszorkány. Óvatosan elengedem, de szemmel tartom. A nyakát masszírozza, miközben lopva körbenéz, de több esze van annál, mintsem menekülni próbáljon.
- Maga… boszorkánymester? - kérdi halálra rémülten, mire a tekintetem megvillan.
- Hogy merészelsz engem azokhoz a mocskos lényekhez hasonlítani?! - förmedek rá, mire a falig hátrál rémülten, felemelve a kezét védekezésként. Ekkor veszem csak észre a jobb kézfején éktelenkedő égésnyomot. - Mi történt a kezeddel? - kérdem lágyabb hangon. - Ki égetett meg?
A védelme rejtekéből néz rám, a tekintete tele van kétkedéssel és bizalmatlansággal. Idegesít a szaga, de próbálom elnyomni a rám törő ösztönt, amitől rátámadnék és megölném. Még jó, hogy nem kell ma vadásznom, hiszen telivér vámpírként havi két ivás is elég nekem. Odalépek hozzá, mire megremeg. Elkapom a kezét, ő pedig felnyüszít, és próbálna árnyékot idézni.
- Tökéletesen látok a vaksötétben is – közlöm –, szóval felesleges árnyat idézned. Vámpír vagyok, nemesi vámpír. A nevem Darien Whitecraft. Lord Darien Whitecraft. Jóval gyorsabb, erősebb vagyok nálad. Mielőtt eltűnhetnél, már el is kapnálak.
- Akkor… most… vacsora lesz… belőlem? - A hangja remeg, ami normális esetben még mulattatna is, de most inkább szomorúvá tesz. Sóhajtok egyet. Retteg tőlem, ahogy minden hétköznapi ember, aki valaha vámpírral találkozott. Csak éppen, Aiden közel sem hétköznapi.
- Nem – mondom kimérten, miközben a kezét vizsgálom. Nem égett seb, inkább úgy néz ki, mint egy átokjel. Mint egy bélyeg. - Ki tette ezt veled? Merthogy nem született árnyjáró vagy, az is biztos. Ők ritkábbak, mint mi, vagy a sellők és a tündérek, te inkább vagy teremtett lény, aki valaha talán ember lehetett valaha.
Összeszorítja a száját, nem mond semmit. Nehéz lesz kiszedni belőle valamit. De ha fél a boszorkányoktól, talán pont ők bánthatták. Nem vagyok ostoba, tudom, mire képesek a boszorkánymesterek. Igaz, nem mind kegyetlen, de aljas, sötét mágiát űz a legtöbb boszorkányegylet és nem átallanak gyerekeket felhasználni a kísérleteikhez.
- Boszorkányok tették ezt veled? - kérdem, undorral kiejtve annak a fajtának a nevét. Bólint, de épphogy. Még mindig retteg. - És gondolom, nem vágysz vissza hozzájuk, Aiden.
- Nem… nem akarok oda… visszamenni… - húzza össze magát.
- Ez esetben itt töltheted az éjszakát, holnap pedig megbeszéljük a továbbiakat – közlöm, mire döbbenten néz rám, mint aki nem hallott jól. - Előkészíttetek neked egy szobát, kapsz enni és le is fürödhetsz. De figyelmeztetlek, ha szökni próbálsz, annak meglesz az ára! A birtok kapuja és kerítése beenged bárkit, de ki már csak azt, akinek én megengedem, hogy elhagyja a területemet. Ha az engedélyem nélkül akarsz távozni, árnymágia ide, vagy oda, bizony rajtavesztesz, fiatal barátom. Nos, hogy döntesz?
Kíváncsian nézek rá, a válaszát várom. Érdekes fiúnak tűnik, és úgy sejtem, nem önszántából keveredett a boszorkányok közé, ha ennyire retteg tőlük. A félelme valódi, azt nem tudja palástolni, mert érzem a szagát. Végül aprót bólint, amit igennek veszek. Gondolatban hívom Alfredot, aki hamarosan meg is jelenik.
- Készíts elő egy szobát a vendégünknek a nyugati szárnyban, Alfred – mondom egyszerűen. - Gondoskodj számára ételről, és fürdővízről is.
- Ahogy óhajtja, lordom – hajol meg Alfred. - Kövessen, úrfi! - néz Aidenre.
- Menj, nem fog megenni – mosolyodom el halványan. - Vigyázni fog rád.
Aiden bátortalanul, még mindig remegve követi Alfredot, miközben végigsimítok a lovasszobron, majd elhagyom a termet. Nekem is megvannak a magam dolgai, a fiú pedig nem hiszem, hogy szökni próbálna most, hogy tudja, mivel járhat az.
|
| Rukima | 2021. 11. 11. 14:13:28 | #36047 |
Karakter: Aiden (Apep*)
Megjegyzés: Andronak
Egy háztetőn guggolva figyelem a hatalmas óriáskereket és ahogy a színpompás díszkivilágítása ezer szikrát szór a Temzéről visszatükröződve. London szeme, azt hiszem így hívják. Tegnap érkeztem ebbe a gyönyörű városba, bár cseppet kellemetlen hogy amióta itt vagyok szemerkél az eső. Bár számítottam rá hogy ez lesz, hisz nem véletlen hírhedt az angol időjárás.
Fejemre húzom a kapucnim ahogy újra rákezd a csöpörészés, és felegyenesedve cibálom elő zsebemből a megviselt turista térképet. Hát, nem nagyon lettem tőle okosabb, hogy hol húzhatnám meg magam éjszakára. Egyébként nincs gondom a szabad ég alatt éjszakázással, de azt nem szeretem, ha átázok tetőtől talpig. Visszagyűröm a zsebembe a térképet és inkább jobban körülnézek a városon. Mielőtt alvó helyet keresek beugrok valahova enni valamit és átmelegedni. Ki is szúrok egy Mekit. Imádom, hogy ezek mindenhol ott vannak.
Leugrok a tetőről egy kihalt mellékutcába és sietős léptekkel iramodok a gyorsétterem felé. Az a jó, hogy itt mindig vannak emberek és a kutyát sem zavarja ha akár órákig benn ücsörögsz.
Miután megtömtem a hasam, szokásomhoz híven hátra dőlve figyelem az embereket akik szintén betérnek az étterembe. Legtöbben turisták, nevetgélő fiatalok csoportjai és pár hozzám hasonló magányos alak akik az eső elől húzódtak menedékbe. Kíváncsian, egyszersmind kicsit irigykedve figyelem őket. Jó lehet ilyen hétköznapi életet élni. Barátokkal nevetni és pusztán kedvtelésből utazgatni a világban.
Gondolataimból egy mellém zöttyenő alak billent ki.
- Szia. Olyan ismerős vagy nekem, nem találkoztunk már? - kérdezi amerikai akcentussal.
Végig mérem a fazont. A negyvenes éveiben járhat, sötét bőrű, kopasz ipse. Ahogy elvigyorodik két metszőfoga között olyan hézag, hogy műsorszünetnek is beillik.
- Nem hinném. Arra emlékeznék - rázom meg komoran a fejem.
Az ilyen találkozásokból nem szokott semmi jó kisülni, úgyhogy fejembe húzom a kapucnim és már állnék is fel, de karon ragad.
- Nem te vagy az a srác aki bárhová betör? Otthon egyre nagyobb hírneved van a tesók között - vigyorogja cseppet sem bizalomgerjesztően. A francba. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar odébb kell állnom innen.
- Hagyj békén - morgom és elhúzom tőle a karomat. Elindulok a kijárathoz, de csak hallom még magam mögött a hangját.
- Várj má'!
Már csak az utcán ér utol. Nem tudtam előle eltűnni, mert túl sokan járnak erre, ráadásul felhívja rám a figyelmet ez a hadonászó bolond.
- Te figyu, én is "munka" ügyben vagyok itt, kisegíthetnénk egymást - karolja át bizalmaskodva a vállam, de rögtön ki is tépem magam.
- Mondtam már, hogy hagyj békén, nem az vagyok akinek hiszel - morranok rá kicsit eréjesebben. Kezd borzasztóan feszélyezni, mihamarabb le kell lécelnem.
- Oh, pedig szerintem az vagy... tudod, ezek a sárga szemek messziről elárulnak.
Nem reagálok rá, csak belül átkozom magam. Mindig megfeledkezek róla, hogy ezzel kitűnhetek, de a franc se hord napszemüveget éjnek évadján.
- Mit akarsz? - morgom orrom alatt. Essünk túl rajta, aztán pucolok.
- Na látod! - húzódik szélesebbre a vigyora - Csak lehet veled beszélni! Egyébként hogy is hívnak? Alvilági körökben csak Besurranónak hívnak, nem említik a neved.
- És ez így is marad - szögezem le. És hogy ez milyen hülye becenév...
Idegesít, hogy nem hagy eltűnni és még csak egy mellékutcára se fordulunk le. Még jó, hogy nem hallja a fél város mit beszél ez az ütődött, az eső zaja elnyomja a sétálók felé a hangját. De mintha végre ő is észbe kapna, halkabban kezdi ecsetelni mondanivalóját.
- Tudod van itt egy melóm. Megrendeltek tőlem egy roppant értékes műtárgyat, ám azonban ez jelenleg még nincs a birtokomban. De az aktuális tulajdonosa eléggé vigyáz a holmijára, ha érted hogy értem. Már épp készültem visszamondani az üzletet a vásárlómmal, mikor a semmiből épp te lépsz az orrom elé. Hát mi ez, ha nem a sors keze?!
- És miért érdekelnének engem a te simlis ügyleteid? - fintorgom. Az egyértelmű, hogy a pasas fekete piaci áruval seftel, de ezen felül is szörnyen bűzlik a mondókája.
- Hát ez a legjobb! Te megszerzed nekem a megszerezhetetlent, én pedig nem adlak fel téged most azonnal a rád kitűzött vérdíjért.
Most már idegesen vicsorogva torpanok meg és fordulok vele szembe. A mellettünk lévő utca lámpa pislákolni kezd. Visszafogom magam, hogy ne kezdjen hülyéskedni az erőm. Pár másodperc kell míg rendezem a vonásaimat, de úgy látszik ennek a mamlasznak szerencsére fel se tűnik a lámpás incidens. Végig gondolom a dolgot és beadom a derekamat. Ha ez a fazon most azonnal felad, akkor sokkal kisebb eséllyel pattanok meg. Hülye ötlet volt egy szigetre jönnöm.
- És mi a garancia arra, hogyha megszerzem amit akarsz nem hívod rám a kutyákat? - kérdem komoran. Patt helyzetben vagyok. Ha minden kötél szakad, kárt kell tennem ebben az emberben és azonnal el kell tűnnöm az országból.
- Tudod ez a műtárgy van olyan értékes mint a vérdíjad és őszintén szólva nem szívesen kerülnék kapcsolatba azokkal, akik keresnek téged. De vagy így, vagy úgy, én most megcsinálom a szerencsém. Kapsz két napot. Ha megteszed amit kérek, aztán azt csinálsz amit akarsz, lesz nekem jobb dolgom is annál, mint hogy veled foglalkozzak. De ha nem, irgalmatlanul beköplek, és felveszem érted a vérdíjat. És ne hidd, hogy ezalatt a két nap alatt megpattanhatsz. Mindenhol vannak embereim és rögtön tudni fogom, ha elhagyod a várost.
Még mindig nem bízom benne, de nincs más választásom. Végül is, ellopni valamit nem olyan nagy kunszt és remélem utána tényleg feltűnés nélkül elmehetek innen másik búvóhelyet keresni magamnak.
- Mit kell megszereznem?
▪︎▪︎■▪︎▪︎
Unott arccal figyelem egy közeli fa alól az előttem magasodó kúriát. Tiszteletet parancsoló homlokzata rideg eleganciával köszönti a naplementét, ami most narancssárgás árnyalatokba öltözteti fel a nemes épületet. Hosszú, ősöreg szilfákkal övezett sétány vág át a parkosított előkerten, a cirádás fekete vaskaputól egészen az ódon udvarházig. Igazán magasztos képet nyújt a maga elszigetelt magányában. Szinte lelki szemeim előtt látom, ahogy anno lovaskocsik vágtak át a kavicsos úton, hogy bálhoz öltözött előkelő urak és hölgyek tegyék tiszteletüket a nemes házigazda előtt. De most csak az enyhe szellő mozgatta fák és virágos bokrok kölcsönöznek egy kis életet a látképnek.
Visszarángatom magam a valóságba. Nem szeretek ilyen lóhalálában dolgozni, de most nincs túl sok időm. Normális esetben napokig figyelnék a ház körüli mozgásra, mielőtt megpróbálnék behatolni. Viszont most csak a mai napom volt erre a célra, de szerencsére az épület kihaltnak tűnik. Egész nap csak egy takarítónőt láttam, aztán slussz passz, lámpát sem kapcsolt odabenn senki ahogy elérkezett az alkonyat. Mondjuk ami meglepett, hogy nincsenek fenn kamerák. Ekkora vityillókat tele szokták velük aggatni. De se kamera, se őr, de még egy kutya se őrzi a komor kúria nyugalmát. Igazán furcsa. És ha rejtett kamerák vannak? Az sem számít. Az árnyékaim minden fényt elnyelnek, még a nem látható tartományúakat is, mint például az infravörös, így bármi kivehetőt megörökíteni digitális eszközökön lehetetlen.
Pár órával elmúlt éjfél mikor elérkezettnek látom az időpontot. Fekete, füstszerű árnyak szivárognak elő pulóverem alól, majd lassan belépek az árnyékok világába. Ilyenkor majdhogynem felfedezhetetlen vagyok a külvilág számára. Itt gyorsabban is mozoghatok, meghazudtolhatom a fizika korlátait, falakon sétálhatok fel, vagy akár a plafonra ugorhatok egy szempillatás alatt, nincsenek számomra akadályok. Naplemente után vagyok a legerősebb, amikor a Föld adott szeglete maga is egy hatalmas árnyékba burkolózik. Még az se zavar hogy telihold van, pedig a napközben oly otrombán komor felhők mostanra már elvonultak, tiszta utat adva a sápadt égi jelenés hideg fényének.
Hamar az épülethez érek, és bár falakon áthatolni nem tudok, könnyedén lépek át az ajtó alatt beszűrődő holdfényt megszakító árnyékba. Ha az árnybirodalomban járok, minden a szürke árnyalataiban játszik, és mintha körülöttem a tér kicsit elmosódna, a sötét szegletek lassan gomolygó fekete füstként állandó mozgás hatását kölcsönzik a világnak. Mikor először használtam ezt a képességem kissé ijesztő volt, de mostanra már teljesen hozzászoktam, sőt néha még egész otthonosan is érzem itt magam. Most is, teljes lelki nyugalommal haladok végig, szobáról szobára, kutatva azt a tárgyat, aminek megszerzésére kelletlen küldetésem szól. Egy patinás bronz lovasszobor a célom. Nem sokat mondott róla a megbízóm, csak hogy rendkívül értékes és hogy a maga nemében páratlan mestermű. A sokadik helyiség után végül egy alaposan elzárt, múzeum szerű teremben lyukadok ki. Minden falon festmények, kisebb emelvényeken különböző műtárgyak sorakoznak. Nem nagyon értek a művészethez, sem a történelemhez, de itt azért egy professzionistának biztos leesne az álla és hálát rebegne az égnek, hogy ilyen gyűjteményt láthat. Különböző korok elvitathatatlan mestermunkáit halmozta fel a tulaj. De nincs időm nézelődni, céltudatosan keresem a céltárgyat. Szemem a szoba végén tátongó szájú, kidolgozott faragásokkal teli kandallóra, majd a fölötte elhelyezett festményre siklik. Egy férfi néz le rám a mesteri portréról. Szigorú, sötét szemeivel akárha egyenesen a lelkembe nézne. Egy pillanatra megfagyok és csak bámulom a férfi markáns vonásait, széles válláig érő sötét hajzuhatagát, előkelő és tiszteletet parancsoló megjelenését, majd végül újra a szemein állapodik meg a tekintetem. Az erős tekintet mögött, mintha ott csillogna valami rejtett érzelem, amit csak a festőművész mesteri munkája tudhat még a laikus szemlélődő számára is átadni. Ahogy nézem a képet szinte engem is eltölt egyfajta megmagyarázhatatlan szomorúság.
Elszakítom pillantásom a portrétól. Így is már túl sokáig időztem itt. További rövid szemlélődés után meg is találom, amit kerestem. A lovasszobor nem messze áll egy emelvényen, épp be fog férni a hátizsákomba. Tudom, nem ilyen barbár módon kéne szállítanom, de a sietség kifogásolható megoldásokhoz vezet. Kilépek az árnyékokból, egyenesen a szobor mellé. Megvizsgálom a talpazatát, de nem látom semmi jelét biztonsági berendezéseknek. Óvatosan leemelem a helyéről, ügyelve minden apró mozdulatra. Szerencsére nem szólal meg riasztó sem, de ez azért mégis egyre inkább nyugtalanít. Hogy lehet, hogy ilyen értékeket mindennemű védelem nélkül hagy valaki?
Hirtelen azonban kivágódik a terem ajtaja és bennem a meglepetéstől az ütő is megáll. Csak az idevezető folyosó hatalmas ablakain beszűrődő sápadt holdfény világít meg egy szikár férfi alakot, aki mozdulatlanul, karba tett kézzel áll és egyenesen rám szegezi hideg tekintetét.
- No lám, ki bujkál itt a sötétben? - mély hangja elképesztő nyugalommal zendül fel a néma falak között.
Felocsúdva minden elővigyázatosságomat sutba dobva azonnal árnyékokat idézek, de még csak félig lépek át, mikor a férfi egyszer csak előttem terem. Hogy tett meg ekkora távolságot ilyen gyorsan?? Nincs időm reagálni, nyakamat megragadva visszaránt, de mielőtt teljesen visszakényszerülnék a valóságba, meghűl bennem a vér a képtől, amit az árnyékvilágon keresztül látok. Támadóm körül önálló sötét felleg viharzik, mintha fekete lángok nyaldosnák a testét... és a szeme... ebben a fekete fehér világban, ahol színeket még sosem láttam, szemei vérvörösen ragyognak, akár a felhevített parázs. Egy... boszorkánymester lenne..?
Kétségbeesetten ragadom meg az engem könnyed lazasággal tartó kart és próbálok szabadulni a nálam egy fejjel magasabb férfi szorításából. Hogy lehettem ilyen ostoba?! Itt fogok meghalni, vagy ami még rosszabb, visszavisz abba a pokolba...
|
| Hentai Chibi | 2015. 08. 11. 20:13:14 | #33296 |
 Karakter: Yugana Seikatsu
Megjegyzés: vérszívómnak ~ Calaelnek
Remélem Alex hamar ide fog érni. Biztos mérges lesz rám és még órára se mentem be. Ez a roham pedig… Nem jött épp a legjobbkor.
- Megadod a telefonszámod vagy az e-mail címedet, hogy el tudjalak érni, ha valamilyen információra szükségem van? – kérdésére felemelem a fejemet. Egy kicsit elgondolkodok, de hát miért is ne.
- Persze – halászom elő az angol füzetemet a táskámból és kitépek belőle egy lapot, arra írom fel az e-mail címemet.
- Izé... – felpillantok rá és látom próbálja értelmezni a számára ismeretlen jeleket, így angolul is ráírom a lapra. Végül is nem tudhat japánul… - Köszi.
- Nincs mit. Mindjárt értem jönnek, nem vagyok biztos, hogy örülnének neki, ha egy flúgos külföldivel látnának együtt.
- Oh, értem – kel fel mellőlem. Alex ezer és egy százalék, hogy nem díjazná, hogy egy külföldi miatt lógtam óráról. - A legközelebbi viszontlátásig. – kinyújtja a kezét és én finoman megszorítom. Jól éreztem magam vele.
Csak figyelem, ahogy elindul, majd az órámra pillantok. Lassan itt kellene lennie. De lehet sok dolga volt még, vagy épp műtőben volt.
Az idegen távozása után alig telt el pár perc és Alex máris megérkezett. Csendben szálltam be a kocsijába, de ő útközben végig oktatott engem. „Hogy lehettél ilyen felelőtlen?”, „Még jó hogy nem esett komolyabb bajod!”, „Lehetnél óvatosabb is…”. Komolyan, néha nagyon fárasztó ez az apáskodása, de meg is értem egy részből, hisz aggódik értem.
Piszkosul szar egy ilyen betegséggel együtt élni, hát még ha egy ilyen beteg lány van a gondjaidra bízva. De néha nagyon túl reagálja. Nem lett semmi baj és csak ez számít. Pihenek egy kicsit, vért vesznek, megfigyelnek és minden olyan lesz mint régen. Ennyi. De Alex nagyon gondterheltnek tűnik még a kórházban is. Nem lehet ekkora nagy gáz…
- Vért veszek tőled és azonnal a laborba küldetem sürgősségi jelzéssel. Lehet emelni kell a gyógyszereid adagján, de amíg nem tudok pontosat kérlek feküdj le és pihenj a szobádban. – simítja meg a fejemet. Nem vagyok én taknyos kölyök! A szobámig kísér, majd tovább megy. Átveszem a ruhámat megszokott kórházi viseletemre, ami egy fekete melegítő és az ágyon ülve várom a kedves nővérkét vérvételre.
Azt hiszem lesz itt még más vizsgálat is máma. Addig pedig zenét hallgatok a telefonomon és várom, hogy Alex jöjjön.
************
- … Sei … Seikatsu…. – kinyitom a szemem és álmosan pislogok fel rá. Alex az, aki lekapcsolta és az éjjeli szekrényemre tette a telefonomat. Azt hiszem sikerült jól bealudnom a várakozás közben.
- Sokat aludtam? – ülök fel és az ablak felé nézek. Már sötétedik??? Mennyit hagyott ez engem aludni?
- Kipihented magad? Ez a roham biztosan megterhelte a szervezetedet. Nem volt szívem felkelteni téged.
- Kösz… - sóhajtok és várom, hogy közölje velem a híreket. Már mindenre fel vagyok készülve, arra is hogy meg halok. Nem érhet nagy meglepetés.
- A vérvételed eredménye megjött. Ahogy gondoltam, kell egy kicsit emelnünk a gyógyszer adagodon, de nem súlyos a helyzet. – mosolyog rám. – Viszont neked nagyon oda kell figyelned, hogy ne terheld le a szervezeted, illetve számítanunk kell arra is, hogy az immunrendszered is meggyengül, tehát kerüld a fertőzés veszélyt. Holnap még elvégzek pár vizsgálatot és megfigyelésen bent tartalak, de ha minden rendben holnap után mehetsz iskolába is. Ha bármi baj lenne akkor pedig feltétlen hívj fel.
- Értettem uram. – erre kissé mogorván néz rám, mire elkuncogom magam. – Jó oké, komolyan veszem a dolgot. Tényleg oda fogok figyelni, a gyógyszeremet is szépen szedem, nem lehet gond.
Alex csak rábólint, de látom a szemében, hogy ez az egész nyomasztja. Ő a gyógyításra esküdött fel, hogy életeket ment meg, segít az embereken. Nem lehet neki könnyű azzal a tudattal élnie, hogy egy olyan beteget kapott mint én, akit nem tud megmenteni, csak hetekkel, hónapokkal, talán évekkel az életét hosszabbítja meg. Nem tudhatjuk melyik rohamom lesz végzetes, hogy mikor halok meg. És egy napon kénytelen lesz a halálomat látnia és ő nem tehet majd semmit azért, hogy éljek. Ez tényleg elég szar. Csak egy puszit nyomok az arcára és kedvesen rá mosolygok.
- Köszönök mindent Alex, te egy nagyon jó ember vagy.
- Pihend ki magad. – simítja meg az arcom és kimegy. Mára már végzett, azt csodálom eddig bent volt és megvárta, míg felébredek, hisz a műszakjának már rég vége. Otthon kellene pihennie. Nem jó ha túl hajtja magát…
Reggel felnézek netre. Néhány e-mail, de a többsége nem is fontos. Az osztályomból egy-két ember érdeklődött hogylétem felöl, illetve a leckét küldték át nekem. Elolvasom és válaszolok rájuk, majd megpillantom egy tegnap késő délutáni üzenetem.
"Helló!
Nagyon szépen köszönöm a mai napot. Remélem jobban vagy. Ha holnap jól érzed magad, körbevezetsz este a városban? Kíváncsi vagyok azokra a fényekre, amiket említettél.
Üdvözlettel: Adalbert"
Szóval a flúgos külföldi az. Felveszem a listámra a címét és rögtön válaszolok is rá. Reggel kilenc van így biztosan időben meg fogja kapni. Szívesen találkoznék vele, de Alex már programot szervezett nekem, pár vizsgálat keretében.
Ezt azonban mégsem írhatom le neki, hogy „Helló. Épp a kórházban dekkolok..” , na azt soha! De a fényeket feltétlen megmutatom majd neki, ahogy innen szabadlábra helyeznek. Gyorsan gépelem a szöveget, bár megint sikerül előbb kanjival kezdenem a megszokás miatt.
De hamar angolra váltok és szépen elküldöm neki.
"Szia!
A ma este nem lesz jó, de ha minden rendben lesz, megbeszélhetünk holnapra egy találkozót.
Sei"
Remélem Alex is egyet ért ezzel és távozhatok a kórházból. Addig pedig lefoglalom magam. Videókat nézek, chatelek és persze megtanulok, mint valami jó gyerek. Délelőtt beveszem a gyógyszereim egy részét és persze az egyik mosolygós nővérke Hana vérnyomást mér és felírja mennyit mért a lázmérőm reggel.
Kicsit még beszélget is velem mielőtt tovább menne. Aztán a nap további részében vár rám egy EKG és persze szív ultrahang. Mindkettőnél rendben találnak mindent, ami megnyugtat és még közelebb enged ahhoz, hogy megszabaduljak innen.
A biztonság kedvéért terheléses vizsgálatot is csinálnak, de most ezek se térnek el az előző eredményektől. Nem a legjobbak, de nem is rosszak, olyanok, mint amire már számíthattak tőlem máskor is.
*******
Másnap reggel már izgatottan várom, hogy Alex valamikor a nap folyamán megérkezzen és közölje velem mehetek. Nincs kedvem itt ülni, unatkozok, nincs jó társaság se, a kórházi koszt pedig pocsék.
Ennek örömére pedig az ebédet még mindig bent töltöm. Komolyan, Alex biztosan direkt csinálja, hogy még mindig nem jött.
Ebéd után csak az ablakon bámulok ki és netezek. Vajon a flúgos most mit csinálhat? Talán a várost járja érdekességekért, de lehet pihen az estére. Vajon várja a velem való találkozást? Vagy el is felejtette?
- Sei… - Alex hangjára felkapom a fejem, de inkább ne tettem volna. Annyira elkeseredett fejet vág, hogy érzem még maradok kicsit. – A kimenődről van szó…
- Nem mehetek? – kérdezek rá és tovább böngészek az internet csodás világában.
- Arról van szó, hogy mehetsz, de – ez az a de ami nekem most még inkább kezd nemtetszeni. – Legyél elérhető. Akárhol is vagy szeretném ha mindig jeleznél, hogy minden rendben van.
- Szuper. Akkor be is jelentem, hogy ma este a barátnőmmel diszkréten megünneplem a szabadulásom. – lelkesülök be.
- Időben érj haza. – erre bólogatok. Legalább nem itt bent alszok majd, hanem Alex-nél. – Hamarosan megkapod a zárójelentést, a cuccaidat majd én haza viszem.
- Köszönöm. – mosolygok rá boldogan és amint kiment már írom is az e-mailemet. Remélem időben megkapja még.
„ Szia!
A ma este rendben van. Találkozzunk este nyolckor a parkban. Mutatok egy-két izgalmas helyet még.
Sei. "
*********
A zárójelentéssel a táskámban boldogan sietek haza Alex lakására, hogy egy kellemes fürdőt vegyek és legalább három órát dekkoljak utána a szekrény előtt, mert nem tudom mit vegyek fel. A sötét ruhák kiemelik bőröm hulla sápadt színét, fúj! A túl világos meg borzasztóan áll.
Egymás után pakolom vissza a cuccaimat, miközben egy szál francia bugyiban és melltartóban rohangálok fel-alá a tükör és szekrény közt. Még jó hogy a sminkem kész van.
Az órámra pillantok, mikor már végleg kezdek felhagyni a reménnyel, hogy dögös ruhát találjak.
- A francba!!!! – ezzel nyugtázom, hogy ha időben a parkba akarok érni maradt tíz percem elkészülni. Akkor legyen ez! Egy feszes farmer és egy dekoltált kék felső mellett döntök. Beveszem az aktuális gyógyszereimet, a vész esetére válóakat pedig a táskámba dobom.
Igazítok egyet a nem túl feltűnő rúzsomon és mivel nem akarok egy olcsó cafkának tűnni Adalbert előtt így a sminkem többi része is vissza fogott. De vajon egy csomag óvszert azért eltegyek?
Végül is nem tűnt olyannak, mint aki felvág a kocsi motorháztetőjére és ott helyben nekem esik… Szóval felesleges.
Még ellenőrzöm minden nálam van-e, dobok egy sms-t Alexnek, hogy elindultam és már sietek is. Persze nem akarom, hogy ismét rohamom legyen így nem kezdek el ténylegesen futni és még a légvételeimre is figyelek. De azért tény, hogy sietnem kell, hogy időben ott legyek.
- Szia… - mikor meglátom első, hogy az órámra pillantok, majd miután nyugtáztam nem én késtem, hanem ő ért ide hamarabb elmosolyodok. Elég érdekes az öltözete az biztos, feltűnő.
- Szia. Sokat vártál? – remélem nem ért ide nagyon korán.
- Csak nézelődtem egy kicsit. – ismeri be, de ebből nem tudom meg érkezésének az idejét. Na mindegy. – Merre megyünk?
- Kezd egyre jobban sötétedni. Gondoltam sétálunk egyet az éjszaka fényeinél, na és persze a közelben van egy jó kis hely. Jó a zene, nincs is mesze és szerintem a város legjobb helye mindentől függetlenül. Na? Mit szólsz hozzá? De ha mondasz egy helyet szívesen elmehetünk bár… - egy lökést érzek és a mellkasának csapódok olyan művészien, hogy ajkaink majdnem össze érnek.
De ahogy megérzem arcomon, hogy valami folyik rögtön el is lököm magamtól és kezem arcom elé kapom. Még látom a suhancot aki meglökött Adalbert felé, ahogy elsuhan. A jó édes anyádat azt te köcsög!
Közben kezemmel zsepi után kutatok. Még jó, hogy nem ömlik az orromból a vér, csak eleredt kicsit a vér. Még így is érzem, hogy bal tenyerem csurom vér lesz közben.
- Tessék… - hálásan bólintok Adalbert felé. Drága zsepi légy az enyém. Rögtön az orromhoz fogom, míg a közeli kúthoz megyek, hogy a kezemről leöblítsem a vért. – Rendben vagy? – egy kissé fura a hangja.
- Mindjárt rendben leszek… - és szerencsémre ahogy jött úgy el is múlt a vérzés. Remélem a ruhám nem lett olyan… Még a víznél ellenőrzöm, de mindenem megúszta. Szuper. Remélem ez többet nem fog ismétlődni ma.
|
| Calael | 2014. 02. 19. 17:12:03 | #29380 |
Karakter: Adalbert Rieß
Megjegyzés: [ Chibinek ]
- És jól jönne egy idegenvezetés? - kérdez rá nyíltan.
- Igen, az jól jönne. Biztos sok mindent tudsz erről a helyről - válaszolok rá teljesen őszintén. - Hogy hívnak?
- Yugana Seikatsu a nevem. Na és a tied?
- Adalbert Rieß. - vágom rá. Elmosolyodik rajta, amit valamiért megértek. Nem egy tipikus angol név, főleg, hogy nem is vagyok az.
Az órája furcsa hangot ad ki. Tudom, hogy közel s távol nem vagyunk egy órafordulótól, inkább negyed vagy fél van, viszont az órák nem ilyenkor szoktak csipogni. Elő is vesz valamit a táskájából, majd beveszi. Gyógyszer. Látom rajta, hogy nem akarja, faggatózni kezdjek, és ezt tiszteletben is tartom, bár kíváncsi lennék rá, hogy mi is a baja.
- Hát akkor induljunk - mondja mosolyogva, és elindul, én pedig követem a lehető leglassabb tempómban.
*
Nagyon sokat mesél nekem a városról és az itt élőkről. Magamban jegyzetelek, szerencsére egész jó a memóriám. Jó pár helyen megfordulunk, ahol fényképeket is tudok készíteni. Ezek eltartanak egy pár percig, amíg belövöm a tökéletes szöget, és a gépet is beállítom a fényviszonyoknak megfelelően.
Előhúzom a mobilom, hátha keresett valaki, de senkinek sem hiányoztam. Úgy néz ki, az újság, akiknek néha küldök cikket, most nincsenek hiányban. Azonban a szemem az időre siklik...
- Nem kellene órára menned? - kérdezem felé fordulva.
- Oh nem baj. Magántanuló vagyok. Csak akkor megyek be ha beenged az orvosom vagy ha már nagyon hiányzik a társaság és persze az orvosom is jóvá hagyja ... - sóhajt. - Úgyhogy ráérek, és szívesen megmutatom a várost. Igaz este szebb, az igazi élet akkor lendül be.
Egy pillanatig csendben marad, majd belefog a hely részletes leírásába. Én csendben, legbelül igazából ámulattal hallgatom. Nagyon kevés az olyan ember, aki ennyit tud az otthonáról.
- Nem tudom mennyire ismered a környéket. Ez ugye Kansai régió és Nara prefektúra. Nara a székhely. A város az északi részét foglalja el és közvetlenül határos a Kyotoi prefektúrával. Itt található "az ősi Nara történelmi műemlékei", hét templom, szentély és rom. Név szerint ezek Todaiji, Saidaiji, Kofukuji, Gangoji, Yakushiji, Toshodaiji, Kasuga szentély és a Heijo palota romjai. Ehhez tartozik hozzá még a Kasugayama ősi erdeje is. A világörökség részét képezik. Továbbá itt található a hatalmas faépület a Nagy Buddha Csarnok, ami a világ legnagyobb Buddha-szobrát rejti.
- Érdekesen hangzik - mondom, és így is gondolom.
- Igazán nagyon szépek. Megmutatom őket. És ... -
Ekkor megakad, és köhögni kezd, ami nagyon nem akar abbamaradni. Megtámaszkodik, és folytatja. Nem tudom, hogy tudnék neki segíteni, keressek neki vizet, vagy csak vegyem ki a táskájából - de ez bunkó és tolakodó dolog lenne, így inkább csak várok, közben készenlétben állok, hogyha kell, akkor azonnal tudjam hívni a mentőket.
A földre rogy, és csak nagy sokára csillapodik a köhögése, én pedig egy kicsit megnyugszok - egészen addig, amíg a vér szaga bele nem türemkedik az orromba. Érzem, hogy összeszűkül a gyomrom, de ezt most igyekszem mélyen elrejteni még magam elől is. Remeg a keze, és így próbál valamit elővenni a táskájából. Injekciós tű, egyből felismerem. Mennyiszer láttam már ilyet, és mennyi alkalommal használtam, ha csendben és feltűnés nélkül akartam vért szerezni...
- Ezt légyszi add be... - kéri, és felém nyújtja a tűt. Elveszem, majd kihasználom a precíz látási képességemet, hogy a vénáját megtaláljam. A fény szerencsére nem vakít el a fa árnyékában, és hamar be is tudom adni neki a szert.
Elcsomagolom a használt tűt, majd mikor jobban lesz egy kicsivel, felkarolom és egy padhoz segítem, ahol kényelmesebben el tud helyezkedni, és talán még hamarabb rendbe jön.
- Azt hiszen ma nem fog össze jönni az idegenvezetés.... - mondja, miközben a kezét törölgeti. - De ... Szívesen segítek... Csak nem ma.
Előveszi a telefonját, majd egy sms-t kezd el írni. Nem leskelődök, biztosan tudja, mit kell ilyenkor csinálni, én meg fölöslegesen pánikolnék rá. Ritka normális embert ismertem meg benne, akinek nem nagyon kellene, hogy baja essen.
- Megadod a telefonszámod vagy az e-mail címedet, hogy el tudjalak érni, ha valamilyen információra szükségem van? - kérdezem, mikor abbahagyja az üzenet írását.
- Persze - válaszolja, majd a táskájából elővesz egy füzetet és egy tollat. Felírja az e-mail címét, én pedig érdeklődve nézem a furcsa szimbólumokat.
- Izé... - szólalok meg, majd mikor látja, hogy a címre csak értetlenkedve pillantok és nem olvasói szemmel, angol karakterekkel is felírja. - Köszi.
- Nincs mit. Mindjárt értem jönnek, nem vagyok biztos, hogy örülnének neki, ha egy flúgos külföldivel látnának együtt.
- Oh, értem - válaszolom, majd felállok. - A legközelebbi viszontlátásig.
Kinyújtom a kezem, amit kissé gyengén megszorít. Rövid búcsú, de szerintem ez így egész korrekt. Elindulok a szállásom felé, de csakhamar megállok. Megvárom, amíg meg nem érkezik az a titokzatos valaki érte, és el nem indul biztonságosan hazafelé, vagy egy olyan helyre, ahol jó helyen van.
*
Késő délután van, mikor felkelek. A (főleg idegileg) mozgalmas délelőtt után jól esett az alvás. Persze nem nagyon van szükségem ilyenekre, de valahogy mégis jó érzés kikapcsolni az agyat egy időre. Eszembe jut, hogy az én e-mailem meg se adtam Seikatsunak. Lehet, spam-nek fogja tekinteni a levelemet, ha küldök neki. És miért is ne küldenék?
A jobb kezem az orromhoz emelem, és szagolgatni kezdem. Még mindig érzem rajta a vérének az illatát. Ha figyelmesen próbálom belőni, mit érzek pontosan, a betegség kerül az első helyre. A gyógyszerek is erős nyomot hagytak rajta. Emellett pedig valami pikáns dolgot... De nem tudom eldönteni, mit is, túlságosan elnyomja a másik két főszag.
Felnyitom a laptopom, majd szépen megadom a címet és a tárgyat, majd elkezdem írni a levelemet.
"Helló!
Nagyon szépen köszönöm a mai napot. Remélem jobban vagy. Ha holnap jól érzed magad, körbevezetsz este a városban? Kíváncsi vagyok azokra a fényekre, amiket említettél.
Üdvözlettel: Adalbert"
Mielőtt elküldeném a levelet, az általános láblécet leszedem a beállítások közül, elvégre ez nem egy hivatalos levél, hogy ott kelljen lennie.
Miután elmegy az üzenet, feltöltöm a fényképezőgépemről a képeket a gépre, majd elkezdem megírni a cikket a mai nap tapasztalatai alapján. Három órával később jut csak eszembe, hogy lehet, kaptam már üzenetet. Gyorsan ablakot váltok, és frissítem a postafiókomat, de nem érkezett új üzenet. Csalódott vagyok, de nem lehet, hogy egész nap a gépét nézze, vagy lehet, a telefonja nem fogja az internetet, vagy bármi lehetséges. Baja nem lehet. Persze ez a kijelentés csak magamban hangzik jól, ha kiejteném, valószínű, hogy megremegne a hangom.
*
Az este lassan telik el, a külvárosban vadászok vérre. Nem jó dolog az éhség, mikor rátör az emberre, és tegnap délelőtt Seikatsu társaságában ez történt. Amennyire lehetett, elfojtottam magamban, de az éjjeli órákban kibukik belőlem. Két embert csapoltam meg fekete ruhába bújva, egyiküknek sem esett komolyabb baja. A harapásom fertőző, így borotvapengével vagy a körmeimmel szoktam felhasítani az emberek bőrét. Egy régi ismerősömtől kapott szerrel pedig pillanatok alatt be tudom forrasztani a sebeket. Vagy egy literrel adott negyed éve, kis üvegekbe szoktam átönteni belőle és pipettával csöppentek, hogy ne menjen kárba a szer. Főleg, hogy Hanst pokolian nehéz előkeríteni.
A hajnali órákat a cikkem bővítésével töltöttem, reggel héttől meg a postafiókomat frissítgetem. Pár spam jött, amiket megnyitás nélkül törlök ki.
Kilenc után pár perccel aztán a kiemelt postafiókomba is érkezik egy üzenet. Seikatsutól.
"Szia!
A ma este nem lesz jó, de ha minden rendben lesz, megbeszélhetünk holnapra egy találkozót.
Sei"
Az még egy teljes nap, de csak eltelik valahogy... Majd írok még cikket. Nem kezdem el keresni, várakozok. A bizalom elvesztéséhez a kutakodás az esetek legnagyobb részében nagyon is hozzájárul.
|
| Hentai Chibi | 2013. 03. 12. 22:55:52 | #25338 |
Karakter: Yugana Seikatsu
Megjegyzés: vérszívómnak ~ Calael-nek
Megint egy újabb borzalmas reggel, amit először a kórházban indítok egy vizsgálatra és utána talán ma végre bemehetek a suliba.
Igazából nem is lenne baj, ha nem mennék be, hisz el vagyok én mint magántanuló. De így legalább egy kicsit is érzem, hogy még élek és közösségben vagyok.
Alex persze megint jó alaposan kivizsgál, hogy még véletlenül se legyen az nem vette észre baj van. Szinte már az agyamra megye ezzel ... Esküszöm... Nem alapból fog az egekbe szökni a pulzusszámom, hanem ettől a hülyeségétől.
- Kész vagyunk már? - kérdezem. Szívem szerint mennék, mert így az első órámra se fogok beérni. Na nem mintha be akarnék, hiszen gyűlölöm a matekot és az is engem. Ez afféle kölcsönös utálat egymás felé.
- Még nem. Legyél kicsit türelmesebb. Nem lenne jó ha megint rohamod lenne igaz?
- Nem! Bármit csak azt nem... Akkor inkább egész nap itt ülök... - erre elkuncogja magát.
- Jól van na. Kész vagyunk és minden rendben. Gyógyszereid? - erre előszedem táskámból mindet ami kell és megmutatom neki, hogy itt vannak. - Rendben van. Akkor majd suli után nézz be hozzám. - mosolyog kedvesen.
- Jó jó ... Szia. - intek neki mosolyogva és már sietek is ki. Na végre! Már kezdtem azt hinni ma ki se fog engedni.
A suliba menet egész úton a hülye hangok kavarognak a fejemben. Jó volna tudni, hogyan zárom ki ezeket, de nem megy.
Túl sok az információ. Ki kíváncsi például arra, hogy azon szenved mikor feküdjön le a barátjával? Engem rohadtul nem érdekel... Meg arra mit főzzön, lekapcsolta e a gázt ... Elegem van már!
Gyorsabb léptekkel igyekszek a suli felé, de arra ügyelek, hogy ne legyek rosszul és hogy a matematikát sikeresen lekéssem.
Miután eltöltöttem egy kis időt a gyengélkedőn azzal a remek orrvérzéssel és a nővérke szerint ki is pihentem magam, na meg persze már biztosan le is késtem a gyűlölt órát elindulok vissza. Mi is jön most? Matematika ... Rajz? Nem, az majd csak az utolsó lesz, előtte meg földrajz. Kaligráfia?
Az meg a harmadik órám, de az se túlzottan érdekel. Á, meg is van. Testnevelés. Na akkor már felesleges volt eljönnöm idáig. Háromnegyed órányi elunom az életemet amíg a sok hülye fut program, az nekem nagyon nem pálya.
Inkább kimegyek a parkba sétálni, az is épp elég időtöltés és a levegőn vagyok, ráadásul mozgok is. Tesinek pont megfelel. Csak ne legyen kint sok idióta, mert mára már elegem van a gondolataikból.
A park szép, szeretem ezt az időt is, bár lehetne ennél melegebb és azt se bánnám, ha séta közben nem eredne el az eső. És persze, hogy sokan kint vannak... Még kölyköket is hoztak. Remek ... Igazán nagyon klassz ... Felsóhajtok és csak sétálok.
A gyerekek játszanak, az anyjuk meg azon aggódik mikor lesz már végre munkája. Ennyit az idilli család képéről. Csak azért van kint velük, mert nincs munkája. Elfordítom fejem és egy furcsa pasast látok meg, egyre közelebb magamhoz.
Majd elsétálunk egymás mellett csak ne gondoljon semmire és nem lesz baj. Igyekszek elmenni mellette. Elég furcsa az öltözete ...
- Nem akarok tolakodni, de hogy-hogy nem iskolában vagy? - kérdése meglep. Azaz nem is éppen az, hanem hogy nem megy el mellettem, hanem csak így leszólít. Mit akar ez a hibbant külföldi tőlem? És miből feltételezi beszélem a nyelvét?
- Testnevelés órám lenne, de fel vagyok mentve alóla. Ilyenkor ki szoktam jönni ide, elvégre ez a kis séta is mozgás, és nem is erőltet meg engem. - válaszolom egyszerűen, de azért rá mosolygok. Flúgos külföldi. Esküszöm hibbant ez a pasas.
És mintha ő is erre gondolna, de lehet csak beképzelem. Viszont tényleg olyan volt, mintha az ő gondolatait hallottam volna. Mintha tudná én is erre gondolok... Ijesztő egy kicsit...
- Mennyi időd van, amíg vissza kell érned?
- Háromnegyed óra a következő órámig. Miért? - kérdésemre nem felel csak becsukja a szemét és úgy mosolyog. Ilyenkor mire gondolhat?
Tök idiótán fest. Komolyan azt hiszi ettől majd lehidalok? Na ahhoz korábban kell felkelnie. Nem a lökött pasikra bukok, flúgos külföldiekre meg pláne nem. De azért kíváncsi vagyok arra, hogy mit is akar. Annyira nem rossz pasi ... Talán ...
- Főállású blogger vagyok, ezen belül bejárom a világot turistaként, hogy cikkeket írjak a kevésbé felkapott városokról, amelyek mégis megérdemelnék azt, hogy többen látogassák. - húú... Ez nagyon klasszul hangzik. Sokat utazik és mellette melózik is. Ez nem is olyan gáz. Ki ne szeretne sok helyre eljutni és cserébe csak írnia kéne róla egy blogba? Fantasztikus lehet. Biztos sok jó helyre eljuthatott már. Pedig egész fiatalnak tűnik.
- Általában keresek egy beszélgetőtársat, aki be tudja nekem mutatni a helyet a saját szemszögéből, ha pedig olyan helyen vagyok, ahol nem találok a nyelvemet beszélő embert, akkor magam fedezem fel a várost, hogy egy buta külföldi nyelvtudás nélkül mire megy az adott világban. - elkuncogom magam. Buta külföldi. Hát igen, néha nagyon szerencsétlenek tudnak lenni a turisták.
- És jól jönne egy idegenvezetés? - kérdezek rá. Tuti erre gondolt.
- Igen, az jól jönne. Biztos sok mindent tudsz erről a helyről. - kérdésére bólintok. Ismerem, bár az éjszakai életét sokkal jobban. - Hogy hívnak? - oh, ha ő azt ki fogja tudni mondani rendesen ..
- Yugana Seikatsu a nevem. Na és a tied?
- Adalbert Rieß. - mutatkozik be. Oké kvittek vagyunk, mert ez a név még nekem is furcsa. Csak édesen elmosolyodok.
Az órám csipog. Na a jó ... Oké... Nyugalom. Előszedem a gyógyszeremet és a vizemet hozzá és beveszem. Tudom, hogy rá akar kérdezni, de mindennel azt sugallom neki, meg ne merje kérdezni. Nem akarok erről beszélni neki.
- Hát akkor induljunk. - mosolygok rá eltéve az üveget és lassan meg is indulok.
A város szép, főleg most. Kint fiatalok, akik lógnak órákról, valamint szülők a kisebb gyermekeikkel. Vannak itt turisták is. Lelkesen beszélek neki mindenről. A legjobb itt a kaja, az biztos. Meg szoktak itt lenni fesztiválok is.
Érdekes egy hely, szeretek itt élni.
Mesélek neki mindenről amerre járunk és már az se érdekel hogy eltelt a háromnegyed óra.
- Nem kellene órára menned?
- Oh nem baj. Magántanuló vagyok. Csak akkor megyek be ha beenged az orvosom vagy ha már nagyon hiányzik a társaság és persze az orvosom is jóvá hagyja ... - sóhajtok. - Úgyhogy ráérek, és szívesen megmutatom a várost. Igaz este szebb, az igazi élet akkor lendül be. Szóba hozom az elhelyezkedést is, hogy ha eddig még nem tudta, most majd fogja mi van a közelben, hol is van pontosan.
- Nem tudom mennyire ismered a környéket. Ez ugye Kansai régió és Nara prefektúra. Nara a székhely. - mosolygok kedvesen. - A város az északi részét foglalja el és közvetlenül határos a Kyotoi prefektúrával. Itt található "az ősi Nara történelmi műemlékei", hét templom, szentély és rom. Név szerint ezek Todaiji, Saidaiji, Kofukuji, Gangoji, Yakushiji, Toshodaiji, Kasuga szentély és a Heijo palota romjai. Ehhez tartozik hozzá még a Kasugayama ősi erdeje is. A világörökség részét képezik. Továbbá itt található a hatalmas faépület a Nagy Buddha Csarnok, ami a világ legnagyobb Buddha-szobrát rejti. - mosolygok édesen.
- Érdekesen hangzik.
- Igazán nagyon szépek. Megmutatom őket. És ... - azonban erős köhögő roham tőr rám. Az egyik fának támaszkodok és igyekszek levegőt kapni és nem megfulladni. Viszont ez nem megy és közben már térdre rogyok.
Mikor abba marad a roham látom, hogy tenyerem véres és remegek kissé. Rögtön elő szedem a táskámból az injekciós tűt, de nagyon remeg a kezem.
- Ezt létszi add be... - kérem és felhúzom a felsőm ujját, hogy beadhassa a vénámba.
Alex megtanította nekem hogyan kell ezt beadnom, de ha remeg a kezem, akkor nem megy. A ruhám összekenem, de nem érdekel, majd lecserélem.
Ő megszúr és beadja a szert, amitől hamarosan jobban is leszek. Nem is tudom mit kellene mondanom... Egy padhoz támogat és leülök.
- Azt hiszen ma nem fog össze jönni az idegenvezetés.... - nézek kezemre, melyet egy zsepivel törölgetek. - De ... Szívesen segítek... Csak nem ma. - közben már telefonomért nyúlok és írok egy sms-t Alexnek hol vagyok és hogy jöjjön értem. Az biztos, hogy nem ez a pillanat életem fénypontja.. De legalább még élek.
|
|
