-               - Úgy tudom, valahol a környéken lakik. De légy nagyon óvatos! Azt beszélik nem egészen beszámítható. – Figyelmeztet az idõsekre jellemzõ hatalmas hangerõvel. Olyan hangosan beszél, hogy szerintem, ha az utcai forgatag zaja csak egy kicsivel lenne mérsékeltebb, akkor az egész város hallotta volna az iménti mondatokat.
Elmosolyodom. Ez a bájos néni az elsõ, aki a kérdésem után nem rögvest az információ áráról kezd el tárgyalni velem. Az pedig, hogy még kedvesen figyelmeztet is nagyon jól esik.
Tekintetem a földön heverõ titokzatos szerkezetekre téved. Bár minden kétséget kizáróan én lennék az utolsó ember a földön, aki ezekbõl akár egyet is használni tudna, de úgy döntök, hogy a kedvességért cserébe megveszem az egyik kis kütyüt. Ki tudja, mit hoz az élet, talán egyszer még hasznát is tudom majd venni. Éppen leguggolnék, hogy közelebbrõl megvizsgálhassam az árut, de mielõtt még mozdulhatnék, a néni-nyilván nem sejtve, mit tervezek-  újra megszólal.

-                - Kedvesem, nem lenne egy kis fölös apród, ennek a vénasszonynak?- Kérdezi kérlelõ tekintettel, majd az eddigi hangerõt megduplázva belekezd szörnyû életének ismertetésébe . - Tudod nincs senkim, aki támogathatna. Nem is ettem ma még egy falatot sem. Na, ne légy szívtelen, kérlek segíts ki egy kis pénzzel!

A mosoly azonnal eltûnik az arcomról. Hazudik. Tudom, mert néhány perccel ezelõtt- mikor azon tûnõdtem kitõl volna érdemes érdeklõdni- láttam, hogy egy igen méretes, kalácsra hasonlító valamit eszeget. Ráadásul akkor még itt állt mellette egy megtermett, a környezethez képest jól öltözött férfi, aki nem egyszer anyának szólította és igen vidáman beszélgettek.

Nem kezdem el firtatni a dolgot. Csalódott sóhajjal a zsebembe nyúlok, majd átnyújtok neki némi pénzt, amit a néni mohó vigyorral az arcán gyorsan el is vesz, aztán buzgón megszámlálja, én pedig egyetlen szó nélkül elsétálok. Hátam mögött még sokáig hallom, hogy hangosan hálálkodik, meg minden féle szentet kér, hogy áldjanak meg engem, amiért nem hagyok éhen halni –ahogy õ fogalmaz- egy tisztességes idõs asszonyt.

Kissé nyomaszt az iménti este, de gyorsan kiverem a fejembõl és ismét belevetem magam a kérdezõsködésbe. Senki sem hajlandó elárulni egyetlen árva szót sem, amíg nem kap némi anyagi ösztönzést, de végül mindig kiderül, hogy pontos helymegjelöléssel egyikük sem tud szolgálni. Persze pénzvisszafizetésre még a legvadabb álmaimban sem érdemes gondolnom.  Ennek fényében végül úgy döntök, felfüggesztem az utcai kérdezõsködést és inkább a környék házaiba bekopogva próbálkozom tovább. Hiszen azt mondták erre felé lakik és még azt is hallottam, hogy csak ritkán mozdul ki, így egy kis szerencsével akár még ma rálelhetek.

Egy hatalmas lakóház minden egyes lakását végigjárom, de az elsõ kör teljes sikertelenséggel zárul. Semmi gond, talán majd a következõ. Célba is veszem a soron következõ házat, de mielõtt beléphetnék egy hatalmas hegyomlás az utamat állja. Nem nézek a szemébe, tekintetemet a poros útra szegezve megpróbálom kikerülni, de persze ezt nem hagyja. Ekkor egy gyors mozdulattal irányt váltok, de kénytelen vagyok megtorpanni, mert ekkorra már mögöttem is áll valaki. Csak ketten vannak, de egy szempillantás alatt bekerítettek. Egyre közelednek felém, én pedig a mögöttem magasodó házfal miatt egy lépést sem tudok hátrálni. Elvetemült tekintetükkel engem méregetnek, én pedig csak remélni tudom, hogy mindössze a pénzemet akarják. Ha otthon lennék egy sikításba kerülne csupán és megmenekülnék. Itt viszont sikíthatnék, ordíthatnék, amíg jól esik, bármibe le merném fogadni, hogy segítséget még véletlenül sem kapnék. Mivel mást nem tehetek, éppen mondani készülök valamit- bár fogalmam sincs mit volna érdemes- de hirtelen egy sötét csukja tûnik fel az egyik monstrum mögött. A csukja alatt lapuló férfi nagyon magas és-bár nem teljesen úgy, mint ez a két alak- meglehetõsen rémisztõ annak ellenére, hogy arcából jóformán semmit sem látni.

Mindössze néhány pillanattal és maximum három ütéssel késõbb a két kellemetlenkedõ alak eszméletlenül terül el a földön.

-               - Befelé!- Mordul rám megmentõm és mielõtt még bármit szólhatnék õ önkényesen, ellenvetést nem tûrve betol az épületbe.

Egy apró, kicsit elhanyagolt lakásban találom magam. Habár azt azért muszáj megjegyeznem, hogy azok a lakások, amikbe eddig bekopogtam és amikbõl volt szerencsém egy-egy négyzetméternyi területet megszemlélni az ajtóban állva, ettõl még sokkal rendezetlenebbek és koszosabbak voltak. Szokásomhoz híven kíváncsi tekintettel pillantok körbe, hogy felmérjem az új környezetet. Repedések a falon, pókok szinte minden sarokban. Felettébb emlékeztet arra a szobára amit néhány nappal ezelõtt béreltem ki magamnak. Leküzdve kíváncsiságomat abbahagyom a nézelõdést, majd a fiú felé fordulva megköszönöm az elõbbit.

-              - Nem vagy idevalósi. Ki vagy te?

-              - Én... - Nem szívesen árulom el a nevem. Igaz hogy segített, de az a néni akarata ellenére is megmutatta, hogy a kedvesség és jó szándék mögött ezen a helyen jó eséllyel lapulhatnak önzõ érdekek, vagy rosszabb esetben még ártó szándék is. Igen, ez igaz viszont, ha bántani akar, azt egész nyugodtam megteheti anélkül is, hogy tudná a nevem. Így hát, végül csak bemutatkozom. - A nevem Cathy Sirett.

Az öreg kanapé felé int, én pedig engedelmesen helyet foglalok.

        - Hogy kerültél ide?
        - Keresek valakit. – Ismét õszintén felelek a kérdésére. Elsõ ránézésre igen csak tájékozottnak tûnik, így hát abban bízok, hogy talán még tud is segíteni.
        - Kit?

Furcsa nekem ez a nagy érdeklõdés. Nem tudom miért érdekli ennyire, ezért már nem felelek olyan készségesen.  Ismét körbepillantok a szobában és akkor meglátom…. Nem is értem, hogy nem vettem észre eddig. Ott van…el sem hiszem… .Az éjjeli szekrényen, ott egy aranyinga…

-               - Egy Sinner nevû ingakészítõt. Te ismered? Azt mondták, itt találom. Sürgõsen találkoznom kell vele. - Hirtelen olyan izgatott leszek, hogy igen nagy odafigyelést igényel, hogy értelmes, kerek mondatok hagyják el számat.

-              - Nem, nem ismerem. – Veti oda higgadtan.

-              - Dehát az ott... – Pillantok ismét az ingára, de a mondatnak nem érek a végére, mert közbeszól. Hirtelen lekapja fejérõl a csuklyát és leül velem szembe az ágyra. Különös, nem várt látvány tárul elém. Szigorú arcán különös jelek futnak végig, de szemei még ezeknél a furcsa szimbólumoknál is sokkal szokatlanabbak. Sosem láttam még csak hasonló szempárt sem…

-              - Senki nem készít ingákat sem itt, sem máshol. Felesleges keresgélned.

Õ is hazudik. Csak le akar rázni, ez teljesen egyértelmû. Az izgalomtól felbátorodva ezt közlöm is vele, valamint, ha már idáig eljutottam, röviden elmesélem azt is, mi okból keresem az ingakészítõt. Reménykedem benne, hogy ezzel legalább egy kicsit sikerül rábírnom, hogy készségesebb legyen, de egyáltalán nem tûnik úgy, hogy egy kicsit is megenyhült volna. Sõt…

-               - Ide hallgass, Cathy Sirett. Egyetlen személy létezett, aki készített ilyesmit. Most épp veled szemben ül. Õ már évek óta nem csinált, és soha többé nem is fog ingákkal szórakozni, sem a te, sem egyetlen haldokló kedvéért, de még ha annyi pénzed volna, amennyi szerinted megér egy emberi életet, akkor sem. Menj haza.

Teljesen ledöbbenek. Nem azon, hogy nem akar nekem segíteni, hanem azon a közömbös, már-már megvetõ hangon, amivel a pénzrõl beszél. Egészen eddig abban a megnyugtató hitben ringattam magam, hogy egy megfelelõen magas összeggel minden gond nélkül elérhetem, amit akarok. De hangja és tekintete éppenséggel pont az ellenkezõjérõl árulkodik. Ezt nem hiszem el…pedig már olyan közel vagyok… Fogalmam sincs, mit tehetnék most.  Zavaros gondolatok vágtatnak át az agyamon, mígnem egy hirtelen jött ötlettõl vezérelve felkapom az ingát, majd az ajtó felé hátrálok.

-                - Nem érdekel, mit mondasz! Ne akarj megállítani!- Figyelmeztetem, de szavaim teljesen feleslegesek, mivel úgy tûnik nincs szándékában megállítani. Magabiztos, gúnyos mosollyal figyel, talán még jól is szórakozik rajtam.

-               - Dehogy állítalak. Biztos végig tudsz sétálni egy aranygolyóval a negyeden teljes biztonságban. Biztos eleget olvastál arról az ingáról ahhoz, hogy át tudd ültetni bele a testvéred lelkét. Ki vagyok én, hogy megállítsak egy ilyen zseniális elmét?

Igaza van. Mit is képzeltél, Cathy? Ezerszer olvastam már róla, pontosan tudom, lépésrõl-lépésre, hogy hogyan kell emberi lelket átültetni egy ilyen ingába, de ez még nem jelenti azt, hogy meg is tudnám csinálni. De még, ha megpróbálnék keresni valakit, aki ért hozzá, akkor sem biztos, hogy idõben rátalálnék.

-                - Lefogadom, elképzelésed sincs, milyen bajba sodorhattál mindkettõnket azzal, hogy a fél város megtudja, kit keresel és hol. A helyedben visszaülnék.

Elismerve igazát visszahelyezem az ingát a helyére, majd visszaülök. Kétségbeesetten nézek magam elé, fogalmam sincs, hogyan tovább. Kétségtelen, hogy felesleges újra elmondanom, miért van szükségem az ingára és a segítségére, mivel úgy tûnt, elsõre sem igazán hatotta meg a mondandóm. Ruhám ujját gyûrögetve gondolkozom.

-               - Bármennyit fizetek. Csak mondd meg, mennyit akarsz!- Hadarom kétségbeesetten.

-               - Megmondtam, hogy nem.  Ha tényleg olyan fontos a testvéred, menj haza és legyél vele, amíg tudsz. Mást úgysem tehetsz. – Közli közömbösen.

-               - Nem lehet.

-               - Miért nem?

-               - Mert a nõvére vagyok. Az a dolgom, hogy megvédjem.

Erre tekintete szinte forrni kezd a dühtõl és felemelkedik az ágyról. Mikor megmozdul, összerezzenek, de nem felém, hanem a kopott bejárati ajtó felé veszi az irányt. Átcsörtet a földön heverõ szerszámok tengerén, majd olyan hatalmas erõvel nyitja ki az ajtót, hogy az majdnem kiszakad a helyérõl.

-               - Végeztünk. Menj haza!- Mordul rám a kilincset szorongatva.

Jobbnak látom, ha nem borzolom tovább az idegeit, így azonnal elindulok. Mellé érve megállok, felpillantok rá, és próbálok nagyon határozottan nézni különös szemeibe.

-                - Elmegyek, de holnap visszajövök. Légy szíves addig legalább gondolkodj el rajta! És most mondom, hogy nem tudsz semmi olyat tenni, vagy mondani, amivel elérhetnéd, hogy feladjam. – Azzal otthagyom, nem várom meg mit reagál.

Az utcákon már majdnem teljes a sötétség. Nem meglepõ módon mégis vagy kétszer annyian vannak kint, mint eddig, ráadásul a nappali kissé bizarr forgatagot egy még rémisztõbb népség váltotta fel. Lépteimet gyorsan kapkodom, nem szívesen vagyok itt kint sötétedés után.

Mire a szálláshelyemre érek már teljesen ellepnek kétségbeesett gondolataim. Szüntelenül csak az jár a fejemben, mi lesz, ha Sinner nem lesz hajlandó segíteni. Visszagondolva nagy butaság volt azt hinni, hogy pénzzel meg tudnám gyõzni. Hiszen egy olyan valaki, akinek ilyen kincset érõ tudás van a birtokában bármikor szert tudna tenni hatalmas vagyonokra.
Mélázásomnak egy ismerõs hang vet véget, mely az igen csak lepukkant szálláshely elõterének egyik sötét sarkából szól hozzám. Jim az, a panzió tulajdonosa. Meg recepciósa, takarítója, karbantartója és szakácsa egy személyben. Hát igen, ha nem kell fizetni a személyzetet, több marad a zsebében.

-                - Lekésted a vacsorát tündérke!- A hideg futkos a hátamon minden egyes alkalommal, mikor hozzám szól. Ugyan alacsony és szörnyen vékony is, és nem is ártott nekem, mégis valamiért már az elsõ perctõl szörnyen tartok tõle. De sajnos nincs mit tenni, mert minden nap haza utazni túl költséges lenne és ez a legolcsóbb szálláshely a környéken. A vacsora elmulasztásának híre pedig kifejezetten megnyugvással tölt el, mivel a reggelitõl még mindig kavarog a gyomrom.

-               - Elnézést kérek. – Mondom halkan és még csak véletlenül sem nézek rá. Felsietek a lépcsõn, megelõzve a további beszélgetést majd bezárom magam mögött a szobám ajtaját.

~*~*

Reggel- a reggeli elõl megszökve- korgó gyomorral hagyom el a szálláshelyet. Nem akartam ilyen korán menni, de nem bírok magammal. Nem sokat aludtam az éjjel és szörnyen éhes is vagyok, de mégis úgy sietek végig az utcákon Sinner lakása felé, mint aki szétcsattan az energiától. Most nem fogok kétségbe esni, addig nem tágítok, amíg nem gyõzöm meg. Azt mondta, õ is bajba kerülne, ha mindenki megtudná ki õ, ezért – ha minden kötél szakad- majd megfenyegetem, hogy mindenkinek elárulom. Persze tudom én, hogy még ez is elég gyenge tárgyalási alap és egyáltalán nincs kedvem a fenyegetõzéshez, de, ha muszáj, akkor megteszem.

A lakásához érve perceken át kopogtatok, de hiába. Szinte biztosra veszem, hogy szándékosan nem enged be engem, ezért hangosan dörömbölni kezdek abban bízva, hogy elõbb-utóbb megunja.  Csakhogy az egyik szomszéd hamarabb elégeli meg zajos tevékenységemet és jóformán elzavar a háztól, hiába kérek sûrûn elnézést.

Tanácstalan sóhajjal pillantok körbe az utcán ahol a korai óra ellenére máris hatalmas tömeg kavarog. Nem hiszek a szememnek, mikor a távolban megpillantok egy sötét kapucnit. Ez szép. Pedig elõre szóltam, hogy megint eljövök, erre szándékosan elmegy. Pedig többen is mondták, hogy csak ritka alkalmakkor látni õt az utcán. Nem baj, most akkor sem fog lerázni. Azonnal a nyomába eredek, remélve, hogy a sötét kapucni tényleg hozzá tartozik. Elõször még nehéz követnem, mert meglehetõsen gyorsan halad, de ahogy közeledek a tömeg egyre ritkább, így az én dolgom is egyre könnyebb.  Mire utolérem  már senki sincs körülötte, így egy egyszerû mozdulattal elé vágok és elállom az útját. Azonnal felismerem a kapucni sötétjébõl elõtûnõ szempárt. Igen, ez tényleg õ…

Az események olyan gyorsan pörögnek, hogy szinte fel sem fogom. A homály úgy kúszik közénk, mint egy alattomos kígyó, majd az engem szorító kötél rángatózása megszûnik, mire feleszmélek, már mindenki halott. Csak… mi nem. Valaki megmentett, de még csak azt sem tudom, kicsoda. Gaida aggodalmas tekintettel mér végig, majd a keblemre borul. Nem szereti a gyilkolást, sem mások szenvedését. Oda akar menni a fiúhoz, hogy magához ölelje, talán még a gondját is akarja viselni, de nem hagyom. Már ketten vannak, és valószínûleg lesznek többen is, ha nem igyekszünk. Mogorván hálát „rebegek” nekik, majd a karjánál fogva elrángatom onnan a nõt. Túl hideg kezd lenni, én pedig gyûlölöm a havat.

Csak akkor érzem magam biztonságban, mikor a fák közé érünk. A hatalmas lombok elzárják elõlünk a napfényt, így kellemes félhomályban haladhatunk tovább. Már nem kell tartanunk a lovasoktól. Nincsenek itt más élõlények, csak vadmacskák, rovarok, madarak, kisemlõsök. Alig várom, hogy elborítson az est, és a virágok fényei megtöltsék a törzsek közt tátongó, fekete ûrt. Csak akkor vagyok elememben igazán.

A faluba érve egész csapat tömörül körénk. Mindig megérezzük, ha a bajtársainkkal baj van, ez most sem volt másképp. A falu vénjei botokat rázogatva járnak körbe minket, majd aggodalmas pillantásaikat függesztik ránk. Feszélyez ez a nagy figyelem, fõleg, mert szégyellem, ami történt. Képtelen voltam megvédeni egy nõt, pedig férfi létemre semmi más dolgom nem akadna.

A történtek elbeszélése után a falu legöregebb tagja elém lép. Sejtem, mit akar, de úgy teszek, mint akinek fogalma sincs az egészrõl.

- Mael… - hajol meg.

Egy biccentéssel viszonzom a gesztust, majd kíváncsian pillantok rá, hiszen tudom, hogy nem csak köszönni akart. Félrevon, hogy más ne hallhassa, így kicsivel odébb, egy tavacska szélénél telepedünk le. Öreg kezét az enyémre teszi, majd rám emeli a tekintetét.

- Nem régóta vagy a világon, keveset tudhatsz az élet dolgairól.

Gyûlölöm, mikor a korommal jönnek. Sokkal többet tudok, mint jó pár nálam idõsebb,  a tudás nem a kor függvénye!

- Bizonyára – morzsolom a fogaim közt.

Mosolyogva néz végig az arcomon, majd világosan elmagyarázza, tartozom a fiúnak, amiért megmentette az életem. Döbbenten hallgatom a vén érveit, majd csendben bámulom a tavat, miután elvonszolta magát mellõlem.

„Addig kell õt követned, míg nem viszonzod a tettét.” Mégis mit tegyek? A legkönnyebb lenne, ha lelökném valahonnan, majd megmenteném… De… tudom, hogy az még a rangomba is kerülne, ha nem követném a népem hagyományait.

Már a réten járok, ahol majdnem megöltek. Valahol erre lakhat, hiszen nem tehetett meg sok utat, nem úgy volt öltözve. Titkon abban reménykedek, hogy valami vándorféle, és már messzi földön jár, ám mikor a hasamnak ütközik, minden reményem elszáll. Te jó ég, most is alig látom, pedig érzem, hogy közvetlen elõttem áll. Olyan fehér minden, hogy beleolvad a környezetébe.

- Bocsánat – süti le a szemeit.

Összevont szemöldökkel meredek rá, majd összehúzom magamon a köntösömet. Egyáltalán nem vagyok a hideghez szokva, sõt! Kifejezetten gyûlölöm. Az egész testem libabõrös lesz, ahogy egy enyhe fuvallat meglobogtatja a hajamat. A fagy bekúszik a ruháim alá, én pedig dideregve távolodok el a meleg felé. Szerencsére éles a határ a havas táj és a rét között, így szabadon beszélhetek a fiúhoz anélkül, hogy eltávolodnék tõle.

- Tartozom – mondom kurtán.

Világos szemeit ekkor nagyokra nyitja, értetlenül mered rám.

- Tessék? – kérdi finoman.

Olyan, mint egy hópehely. Semmi hirtelen mozdulat. Mindene olyan lágy és tiszta, mint a hó.

- Megmentettél. Tehát az adósoddá váltam – pillantok le a földre, mint aki éppen unatkozik.

Próbálom nem mutatni, mennyire kellemetlen nekem ez a helyzet. Már csak az kéne, hogy szánakozó pillantásokkal illessen.

- Ugyan, én… - kezdene neki, de közbevágok.

- A törzsem szokásait kell követnem. Halljam hát, mit óhajtasz tõlem az életemért cserébe. Drágakövet? Kincset?

Döbbenten pislog rám, talán nehezen fogja csak fel, mibe is csöppent. A hajába túr, majd a cipõje orrával a havat kezdi tologatni.

- Én… tényleg… nem azért tettem, hogy viszonozd.

Õszintén szólva, hidegen hagy, csak szeretnék túlesni ezen.

- Mindjárt gondoltam.

Valami sürgetés lehet a hangomban, mert a száját rágva néz fel rám. Gondolkodik. Talán azon, hogy mit kérjen tõlem.

- Szerettem volna más fajokkal találkozni – néz el oldalra zavartan. – És ez az érkezésetekkel meg is adatott. Nem kérek semmit.

Elhûlve bámulom a fiút, aki két lépést tesz hátra.

- Ne haragudj, csak sétálni jöttem, otthon már várnak rám. Szia!

Azzal sarkon fordul, és elszelel. Megremegek, ahogy elfut a méreg, ám nem tehetek mást, követem õt. Tisztes távból, ahogy azt illik. A lábaim rövid idõn belül iszonyúan kezdenek fázni, a hajamba tapadó hópelyhek végleg elszívják a maradék test hõmet is. Dideregve követem a fiút, sudár alakja mögött pedig lakóházakat pillantok meg. Itt-ott emberek szaladgálnak, fura varázslatokkal keltik életre a havat, a jeget.

Valami õrszemféle lehet, aki elém ugrik, pálcáját nekem szegezi. Nagy szemekkel bámul rám, lassan pedig emberek gyûlnek körénk. Gondolom, nem szokványos látvány errefelé egy alulöltözött elf. Nem is csodálom, a fajom kihalna, ha ilyen körülmények között kellene élniük. Piszkosul a meleghez vagyunk szokva, ezért is viselünk lenge ruhákat.

- Ki vagy? – hörgi az egyik öregebb férfi.

Nem tudok válaszolni, a fogaim hihetetlen gyors ütemben koccannak össze, úgy vacogok, mint aki menten megfagy. Még mindig válaszra várnak, mikor az a fiú tolakszik elõre, akit épp követtem. A nevét sem tudom.

- Hé, miért jöttél ide?? – kérdi csodálkozva.

- M-m-m… - próbálkoznék a mondattal, de nem sikerül kinyögnöm még egy megmondtamot sem.

- Ah, gyere! – ragad karon.

A keze hideg, megborzongok az érintése nyomán. Nem tudom, hogy képes ilyen életkörülmények között létezni, hiszen most sincs túlságosan túlöltözve.

Még mindig nem tudok nem vacogni, mikor a házába invitál. A hõmérséklet odabent elviselhetõbb, de még mindig úgy érzem, mint aki ruha nélkül álldogál a hófúvásban.

- Bele is halhatsz, ha ilyen hidegben… így mászkálsz! – mutat rám.

Remegve villantok rá egy dühös pillantást, majd összébb húzom magamon az utazóköpenyem, és várom, hogy némileg felmelegedjek.

Már csak arra eszmélek, hogy egy… mivel is? Olvastam róla! Öööö… nyíllal – vagy íjjal?! – találom szemben magam. Úgy tudom, ezek az izék eléggé meg tudnak sebezni… De miért tartja akkor felém? Én nem akarom bántani!

- Ell-osde’ pauk! – sziszegi valamilyen érthetetlen nyelven. Ez lehet az elf nyelv? Szép. De vajon mit mondhatott?

- Tessék? – kérdezek vissza, mert bár sokat olvastam, elf szótár még nem került a kezembe. Lehet, hogy be kéne szereznem egyet valahonnan? És akkor megérteném ezt a nyelvet, amit ez a… ezek a gyönyörû lények beszélnek. Olyan szépek! Fõleg ez a férfi. Mély, kicsit érdes hangja van, de nagyon szép. És a haja… Valami csodálatos! De a nõ is szép. Nem olyan, mint mondjuk Amarilis. Teljesen mások, mint mi. Magasabbak is. Még ha fölállnék, akkor is föl kéne néznem. Itt a földön legalább nem kell annyira kitörnöm a nyakamat.

- Leik, ka’ tun-de? – kérdezi a nyelvén. Bár lehet, hogy mondja. Nem tudom. Bár a hangszíne kérdõ, tehát lehet, hogy egy kérdést tett föl. De mi van, ha ez fenyegetés volt? Hiszen még mindig felém tartja a nyilát! Nem akarom, hogy lelõjön! Én még fiatal vagyok a halálhoz!

- Nem értem – suttogom ijedten. Vajon tud a mi nyelvünkön? Lehet, hogy azért, mert nem értjük egymást, fog lelõni?

- Ki vagy Te? – kérdezi a nyelvünkön. Azta! Hát mégis megértjük egymást?! De jó! Úgy örülök, hogy tud a mi nyelvünkön! Jajj, hogy kérdezett valamit? Gyorsan megrázom a fejem, hogy a kérdésre tudjak figyelni, ne pedig a gyönyörû hangjára és válaszolok.

- Öm, a nevem Noah. Kérlek, nyugodj meg! Nem akarlak bántani… - nyugtatgatom, de valamiért még mindig nem tette le a lövõ szerszámot. Félelmetes szembe nézni egy hegyes fémdarabbal! Nem értem, miért akar engem bántani. Még csak elõ sem vettem a pálcámat! Ha elõvettem volna, még megérteném, de én nem tudok pálca nélkül varázsolni, akkor mégis hogyan bánthatnám?

- Azt majd én eldöntöm – morog rám, de végül kicsit lejjebb ereszti a szerszámot. Huh…

- Még sosem láttam magunkon kívül mást – vallom be suttogva, és a földre fordítom a tekintetem.. Olyan jó végre valaki olyannal találkozni, aki nem olyan, mint mi, hanem különleges! - Ti elfek vagytok, ugye? – kérdezem érdeklõdve. Remélem, jól tudtam, nem szeretném megsérteni õket, ha nem azok. A nõ közben föláll, és elém sétál. Õ aranyosnak néz ki. Semmi fenyegetõ nincs benne. Bár attól még bánthat. Mint Amarilis! Õ is ártatlannak néz ki, aztán pillanatokon belül egy dühöngõ szélvihar eltörpülhet mellette. Ezért is ijesztõ kicsit, amikor felém nyúl, de semmi mást nem tesz, csak megsimogat. Olyan puha a keze!

- Igen, elfek vagyunk – mosolyog rám kedvesen. Erre a saját nyelvükön valamiért letorkollja a férfi. Egy számomra érthetetlen párbeszédet folytatnak, egészen addig, amíg egy halom lovas ember nem közeledik. De hát… Hogy kerülnek ide? Ide nem szoktak emberek merészkedni!

- Mael! – sikoltja a nõ. Mael lenne a férfi neve? De most mindegy…

Egyszerûen lefagyok. Olyan, mintha egy vásznon néznék egy filmet (film, azt hiszem, az a neve), és bárhogy is akarok, nem tudok megmozdulni. Csak tehetetlenül bámulom, ahogy a férfi – Mael? – leterít egy lövésével jó sok embert, de aztán õt is, meg a nõt is elfogják, és köteleket rájuk dobva maguk után ráncigálják õket.

- Hé, kölyök! Menj haza! – rángat ki az egyik ember hangja a sokkból, de érzem, hogy egyre kevésbé vagyok jól. Túl sokat voltam melegen! De nem hagyhatom így õket! A nõ nagyon kedves volt velem! És nem akarom, hogy így elvonszolják õket! Miért csinálják ezt? Ez undorító! Ilyenek lennének az emberek?! Akkor nem akarok emberekkel találkozni. De most már késõ.

Lehet, hogy azért jöttek ide az emberek, mert én azt kívántam, hogy bárcsak találkoznék más lényekkel? Hiszen mennyi az esélye annak, hogy sok száz esztendõ után hirtelen ennyi más lény jelenjen meg itt a Völgyben? Velem meg bármi megtörténhet…

De ezt nem hagyhatom! Nem hagyhatom, hogy elvonszolják õket! Még ha egyre gyengébb is vagyok, akkor sem. Hogyha meg tényleg az én hibám, akkor meg fõleg nem! Megpróbálom elõkapni a nadrágomon elhelyezett tokból a pálcát, de elsõre nem sikerül. A kezeim túlságosan remegnek, de végül sokadig próbálkozásra elõ tudom venni. Addigra már messzebb vannak, de nem érdekel. Most sikerülni fog a varázslatom!

Erõsen koncentrálok egy jégfalra, amely megállíthatja az embereket a lovakkal együtt, és minden erõmet összeszedve sikerül is. Elõször csak egy kis ködgomolyag fodrozódik a lovak lábai közt, de aztán az elsõ lovas lábainál kezd megszilárdulni a köd. Az összes lovast körbekeríti a jeges levegõ, ami egyre csak szilárdul, míg végül meg nem fagy teljesen. Úgy néz ki, mintha a lovak és az emberek egy jégkockában lennének megfagyva…

Végül is ez is egy megoldás… Mondjuk nem ezt terveztem, de talán ez még jobb is. Egyedül a két elf nem fagyott meg, de azt már nem tudom, hogy mit csinálnak, mert érzem, hogy magába ránt a sötétség. Utolsó erõmmel még hallom, ahogy Caleb a nevemen szólít, és a karjába vesz. De jó hûvös a teste!

---*---*---*---

Égek.

Égek és elevenen fogok elégni.

Meleg van. Hideget akarok!

Mintha valaki meghallotta volna néma kiáltásomat, hirtelen egy jeges vizû takarót tesznek rám. De jó hideg!

Föl kellene kelnem…

Elõször is, ki kéne nyitnom a szemem. Miért nem sikerül? Egyáltalán… Mi történt? Hogy kerültem én ebbe a helyzetbe? Arra még emlékszem, hogy… Hoooogy… Hooogy… Hogy megsértõdtem Calebre! Igen, megsértõdtem, aztán elindultam a Hegy legmagasabb pontja felé.

Aztán mi történt? Lehet, hogy megint elbénáztam valamit?

Neeem… Mintha… Mintha még történt volna valami!

És beugrik. A két csodálatos elf. Ahogy elfogják õket. És ahogy megfagyasztom az embereket. Vajon mi történhetett utána? Remélem, nem történt velük semmi. Nem akarom, hogy miattam megsérüljön valaki.

Annyira akartam, hogy találkozzak más fajokkal! Hát ez lett belõle. Pedig igazán tudhatnám, hogy mellettem semmi sem alakulhat jól. Ha esetleg valami jól is indulna, akkor is beüt a baj. Nem akarom ezt. Nem akarok ilyen lenni… Szemembõl kicsordul egy könnycsepp, amit követ még egy pár, de legalább sikerül kinyitnom a szemem.

Elsõ pillantásra tudom, hogy a szobámban vagyok. A falakat szinte eltakaró könyvhalmok annyira jellegzetesek. Még Trysnál, a tudósunknál sincs ennyi könyv. Hát persze, hogy nincs, mert szinte az összes könyvét elhurcoltam magamhoz. Az én szobám a „könyvtár”. Ha valakinek kell valamilyen könyv, elõször hozzám jönnek, és csak aztán Tryshez. De nem tehetek róla, hogy ennyire szeretek olvasni! Hát, lehet, hogy ezentúl inkább tényleg megmaradok az olvasásnál. CSAK az olvasásnál. Akkor talán nem okozhatok másoknak túl nagy gondot…

Hogy honnan van ennyi könyvem? Azért, mert a felnõttek a közeli emberlakta településekre le szoktak menni, és fölhoznak dolgokat. Például ezért is lett fürdõszobánk, a hóban, vagy a patakban fürdés helyett. Én sajnos még nem mehettem le velük, mert én, mint a mellékelt ábra is mutatja, nem sokáig bírom a meleget, de az idõsebbek már jóval tovább bírják nélküle. Nem örökre, de több teliholdig igen.

A már kicsit meleg borogatást leveszem magamról, és fölveszem a mellettem levõ székrõl a fölsõmet. Magamra kapom, és kissé szédelegve kitámolygok a szobámból. Egy egész házam van, amit a szüleimtõl örököltem, de a ház többi részét annyira nem szoktam birtokba venni. Nem érzem úgy, hogy jogom lenne a szüleim szobáját használni, enni meg csak ritkán eszem magamban, inkább Calebékkel szoktam étkezni. Ha meg vendég jön hozzám, akkor meg a szobámban szoktunk lenni. Ezért is van a szobám a földszinten. Föl, az emeletre csak ritkán szoktam menni. Nagyon, nagyon ritkán.

Az általában üres nappaliban viszont most tele van. Na jó, nem tele, de a barátaim, Tys, Amarilis, a doki, sõt, még Oleg, a vezetõnk is itt van. Kicsit meglepõdve bámulom a tömeget, akik Caleb meséjét hallgatják. Ha jól gondolom, azt meséli, mi történt, ezért közelebb menve hozzájuk hallgatózok egy kicsit, hátha megtudhatom, mi történt az elfekkel.

- … és akkor teljesen megfagytak a lovasok. Nem akartam belefolyni ebbe, mert engem nem érdekeltek túlságosan azok az elfek, vagy micsodák, de mikor Noah elájult, akkor leugrottam mellé, és átöleltem, hogy egy kicsit hûljön le. Az a két lény közben kiszabadult, és bár a nõ aggódott, hogy miért ájult el Noah, a férfi miatt egy köszönöm után eltûntek. Meg sem érdemelték Noah segítségét! – meséli Caleb. Nem akarok feltûnést kelteni, ezért csendesen kimegyek a nappaliból, majd a házból is és sétálni kezdek. Hát… Legalább megmenekültek. Talán nem is baj, hogy nem foglalkoztak tovább velünk.

Hát persze, hogy nem gond…! Heh, mégis kinek akarom bemesélni, hogy nem akarok velük többet találkozni? Igenis akarok! De ezután biztos, hogy soha többet nem fogom még csak látni sem õket. Sajnálom, mert szerettem volna megismerni õket. Meg a kultúrájukat, meg mindent. Hát… Így jártam.

Közben azt veszem észre, hogy a Völgyhöz érek. Mikor realizálom, hogy hol vagyok, gyorsan hátat fordítok a gyönyörû kilátásnak, mert túlságosan az elõzõ - hm, talán napra? Mennyi idõt lehettem öntudatlan? – történésekre emlékeztet. Csak azzal nem számolok, hogy mikor megfordulok, egy kidolgozott, fehér bõrû hasnak ütközöm neki. Mit kereshet itt a tegnapi elf férfi? Mael, vagy kicsoda?

Hajnalodik. Minden test, minden apró létforma megrezzen, ahogy az éltetõ Nap elsõ sugarai behatolnak a fák sûrû lombjain. Olyan hideg van, fázok. Vagy csak az üresség miatt érzem magam úgy, akár egy hideg szikladarab?

Hunyorogva pillantok fel az aranyfoltokkal ékesített lombkoronára. A mellettem fekvõ, apró testre siklik a tekintetem. Az öcsém fedetlen testtel szuszog mellettem. A nagy lenvásznat lerúgta magáról, hófehér bõre így szinte világít a zöld levelek közt.

- Thut, ébredj – suttogom neki, majd az ujjbegyemmel végigsimítok a válla vonalán.

A fiú mocorogni kezd, majd álmosan pislogva rám emeli a tekintetét.

- Mael? – kérdi álmosan.

- Hamarosan útnak indulok. Légy ébren, mikor elbúcsúzok!

- Rendben – nyöszörgi, és azon nyomban lehunyja a szemeit.

Buta fiú. Egy halvány csókot nyomok a fejére, majd magamra kanyarítva a köpenyem, elindulok a patakhoz. A fák tetején élünk, gyönyörû faházainkat vastag ágakra építettük. Még apám mesélte, milyen volt az õ gyermekkorában a falu. Kicsiny, elmaradott. A házakat hidak kötik össze, melyeket szintén az erõs ágakhoz rögzítettünk. Minden fa törzsére népünk jelét festettük. Gyönyörû hely a miénk, az életem árán is megóvnám. És meg is óvom, ha arra kerül a sor.

- Mael – hajt nekem fejet az öreg sámán.

Viszonzom a szalutálást, majd letelepedek a folyópartra. Levetem a köntösöm, és lassacskán belegázolok a térdig érõ vízbe. Kristályos habjaitól a hideg is kiráz, kissé hideg még ahhoz, hogy fürödjek benne. Erõt veszek magamon, és megmosakszom. Gyûlölöm a hideget. A halál és üresség gondolata férkõzik a fejembe a szó hallatán. Ma mégis egy olyan helyre merészkedek, minek közelében igencsak fagyos a hangulat. A menyasszonyommal készülök kiválasztani a ceremónia helyét. A falu öregei megtiltották, hogy a faluban rendezzük az esküvõt. Igazság szerint, el sem férnénk. Nem érdekel túlzottan, szeretnék már túl lenni ezen az egészen. Nem érzek semmit az arám iránt. Sõt, az öcsémen kívül senki sem tud a szívemig hatolni. Fura, de olyan, mintha puszta kézzel akarnák kivájni a kõsziklát. Lehetetlen.

- Mael – hallok egy magas, tiszta hangot csilingelni a hátam mögött.

A menyasszonyom, Gaida lépdel hozzám, s érinti meg a hátam. Összerezzenek, nehezen viselem az érintését.

- Indulnunk kell. Atyád türelmetlen.

Aprót bólintok, majd a ruháim után kapok. Visszatérek a lakrészembe, és magamra kanyarítom az utazó öltözékem. Egy vékony, páncélozott inget húzok a lenvászon fölé, majd felveszem a sötét harisnyát, és felhúzom a türkiz, vezetõi köpenyt. Hátán a klánunk fogyó hold alakú jele díszeleg.

Ahogy kilépek a lefelé vezetõ hídra, a földön összegyûlt klán tagok mind meghajolnak. Lesétálok a fûbe, majd intek, hogy felállhatnak. Lehullott virágszirmot hajigálnak felém, ezzel azt jelzik, hogy könnyû utat kívánnak nekem.

Arám is hamarosan megérkezik, földig érõ, sötétzöld szoknyát visel. A kezem nyújtom neki, mire õ megfogja, és mellém lép.

- Az istenek óvjanak titeket, jó uram – hajol meg elõttem a menyasszonyom anyja.

Kedves asszony, jó feleség lehetett, míg élt a férje. Bólintok, majd az öcsémre téved a tekintetem. Melegen rámosolygok, mire vékony karjait a derekam köré zárja. Alig ér a mellkasomig.

- Ég Veled – suttogja.

Végigsimítok a fején, majd útnak indulunk. Hoztam magammal íjat és nyilakat, hátha kelleni fognak. Bár abban reménykedem, hogy nem kerül sor a használatukra.

Az erdõ szélére érve körbetekintek. Elõttünk a nagy hegy, mely örökké havas. Magányosan áll, akár egy korhadt fa a sivatagban. Sosem merészkednék oda, a hátamon is feláll a szõr a gondolattól, hogy a hófehér hó a bõrömhöz érjen.

- Mael, nézd! A folyó! – mutat a nõ a csillogó kékség irányába.

- Túl veszélyes – mormogom.

- Kérlek, csak egy percet hadd tölthessek ott! Könyörgök!

Ki tud ellenállni egy ilyen kérésnek? Én, ám nem szeretném megbántani a nõt, így lassú léptekkel követem, ahogy a folyó felé veszi az irányt. Félek, a csontjaimban érzem, hogy valami leselkedik ránk. Hunyorogva pillantok fel a hegyre, majd a folyóra. Gaida belemártja az ujjait a vízbe, majd mosolyogva felpillant rám.

- Hát nem gyönyörû?

Nem felelek, ugyanis hirtelen egy fiú pottyan elénk. Mire feleszmélhetne, már a nyilam hegyével nézhet farkasszemet. Arám ijedten ugrik hátra, én pedig vicsorogva szegezem nyílvesszõmet a fiú két szeme közé.

- Ell-osde’ pauk! – sziszegem.

- Tessék? – ingázik a fiú tekintete a nyilam és az arcom közt.

Be kell vallanom, szemrevaló teremtés. Mindig is csodáltam az embereket. Olyan egyszerûek, és mégis olyan összetettek. Ez a fiú kissé különbözik a halandóktól. A szagán érzem, hogy valami különlegesnek a birtoklója. Hófehér haja van, s mivel nem öreg, így biztos, hogy népének sajátossága ez a szín.

- Leik, ka’ tun-de? – kérdezem.

- Nem értem – suttogja ijedten.

- Ki vagy Te? – szólalok meg az õ nyelvén.

Megilletõdve bámul rám, majd megrázza a fejét.

- Öm, a nevem Noah. Kérlek, nyugodj meg! Nem akarlak bántani…

- Azt majd én eldöntöm – morgok rá, majd lassan leeresztem az íjam.

Ártatlan ábrázata azt sugallja, hogy nem akar nekem rosszat. Ha a szívemre hallgatnék, eltenném a fegyverem, ám az eszem mindig is a helyén volt, ezért lettem vezetõ.

- Még sosem láttam magunkon kívül mást – suttogja a földre sandítva.

Nem mondok semmit, hagyom, hogy maga tárja elénk érkezésének valódi okát.

- Ti elfek vagytok, ugye? – kérdi ártatlanul.

Gaida érdeklõdve guggol a fiú elé, majd mosolyogva végigsimít az arcán.

- Igen, elfek vagyunk – mosolyog a fiúra.

- Ne érintsd! – korholom a saját nyelvünkön.

- Ugyan, csak egy fiú – feleli.

- Bajt hozhat a fejünkre – nézek végig az idegenen.

- Mi bajt? – makacskodik a nõ, ám rögtön meg is kapjuk a választ.

Hirtelen lovasok teremnek körénk a semmibõl. Hujjogatva vágtáznak felénk.

- Mael! – sikoltja Gaida.

Sikerül 20-30 lovast leterítenem fejenként egyetlen nyílvesszõvel. A túlerõ azonban nagy, hamar körülvesznek minket. Sziszegve hátrálok, amennyire csak tudok. Egy oldalsó férfi egy hurkot dob Gaidára, majd elvonszolja mellõlem. Felém több kötelet is dobnak, így három oldalról biztosítanak arról, hogy ne menekülhessek. Az idegen fiú rémülten szemléli az eseményeket, ám neki nem esik bántódása.

- Hé, kölyök! Menj haza! – szól oda neki az egyik lovas.

A durva kötelek fullasztóan szorulnak körém, a lovasok pedig megindulnak. Bukdácsolva szedem a lábaimat, hogy el ne essek. Micsoda megaláztatás!

- Sokat fogunk kapni ezekért a hegyes fülûekért – vigyorog az egyik lovas a másikra.

Sokat? Hová visznek? És legfõképp… miért??

- Noah! Noah, várj már! – kiáltja a legjobb barátom, miközben utánam fut. – Na, ne durcáskodj! Inkább mutatok valamit! – lihegi Caleb, mikor utolér. Mi az, hogy ne durcáskodjak?! Most kivételesen nem is a saját hibámból romboltam le szegény Amarilis házát, erre rám kenik! Gonoszak!

--- --- visszaemlékezés --- ---

Nagyban gyakorolom a hóidézõ varázst, hogy most kivételesen sikerüljön télen besegítenem a hóidézésge, mikor meghallok egy robbanást. Pillanatra megálla a szívverésem, hogy ugye nem én csináltam valami rosszat, mikor meglátom, hogy Caleb és Wikky fut felém ijedten, mögöttük pedig Amarilis szalab, hogy utolérje õket. A két legjobb barátom gyorsan szórnak magukra egy tisztító varázst, és elugják a pálcájukat, mintha nem is lett volna a kezükbe, és mellém állnak, megróvón rám pillantva. 

Én csak csodálkozva nézem a jelenetet, mert ilyen sem sokszor történik, hogy nem én rontok el valamit, és nem engem kergetnek. Csakhogy korai volt az örömöm. Ugyanis mikor Amarilis beér minket, egybõl engem vesz elõ. 

- NOAH! Már megint romba döntötted a házamat, te kis csirkefogó! – kiabálja le a fejemet, és fülemnél fogva fölemel. Ahhoz képest, hogy egy terhes nõ, ahhoz képest igen csak jó kondiban van... Fááááááj a füleeeeeeeeeem! 

- De most nem is csináltam semmit! – ellenkezek kétségbeesetten, de nem hatja meg az igazság. 

- Ne hazudj! Még most is a kezedben van a pálcád! Tönkre tetted a házamat! Most mégis hol fogok lakni?! Nem fogok Lyn szüleinek a házában lakni! Ki van zárva! – morogja maga elé, majd pillantása ismét rám vándorol – Hozd rendbe, amit elrontottál! – szól rám, majd meg sem várva a magyarázatomat, szélvészként elviharzik. Dehát én nem is csináltam semmit! Calebék voltak. Én azt hittem, hogy õk a legjobb barátaim. De most elárultak. Rám kenték a mostani robbantást. Miért tették?! Hogy tehették?! 

Fülemet simogatva megfordulok, és könnyes, megbántott szemekkel ránézek Wikkyékre, akik bûnbánóan vastag bõrcsizmájuk díszítését nézik, kerülve tekintetemet. Ennyit ér a barátságunk? Értem én... – gondoltam, majd hátatfordítva nekik a Hegy leghûvösebb, és legmagasabb pontja felé indulok, ahová még senki sem merészkedett, mert ott lakik Muaru, a tél és a hideg istene, a fõistenünk. Senki sem mert a közelébe merészkedni, de nekem már úgyis mindegy! Ott legalább egyedül lehetek majd, Muaru közelében. Vagy csak odamegyek, utána meg elmegyek világot látni! 

--- --- visszaemlékezés vége --- --- 

Már félutig jutottam, mikor Caleb utolér. 

- Kérlek, Noah, bocsáss meg! Tudom, hogy nem volt szép dolog, de kérlek, értsd meg! Ha minket kapott volna el Amarilis, akkor mi nem úsztuk volna meg annyival, amennyivel te. Te egyetlen pillantásoddal leveszed õket a lábukról, és még elnézõk is veled a szüleid miatt – magyarázkodik. Hát persze. Mert szegéyn Noahnak nincsenek szülei, akik meg tudnák rendesen nevelni, ezért mindenki eldöntötte, hogy õ mag kikupál engem. De jó nekem... Ráadásul még a fülem is fáj! Nekik bezzeg csak annyi lett volna, hogy a szüleiknek elmondják, akik büntetést szabnak ki rájuk. Nekem meg az jutott, hogy most majd mindenki meg akar majd még jobban nevelni, és a ház rendbetételén kívül egy halom munkát sóznak majd rám. Hát köszi, Caleb! Igazán jó barát vagy... 

- Na, bocsánat! Kérlek, ne haragudj! – kérlel, de én tudomást sem véve róla, folytatom utamat a magas, combig érõ hóban, és az egyre erõsebben fújó szélben. – Gyere! – ragadja meg a karomat, de én kirántom, és rendíthetetlenül megyek tovább. Vajon mit akar mutatni? – Valami nagyon érdekes van a Völgyben! Két furcsa lény telepedett le oda. Biztos érdekelnének téged! – próbál hatni a kíváncsiságomra, megjegyzem eléggé sikeresen. Megtorpanok a hóban, és számat rágicsálva vacillálok, hogy mit is tegyek. Lehet, hogy hazudik megint. Az elõbbi után ki tudja, hogy mikor mond igazat? Lehet, hogy nincs is a Völgyben senki. Lehet, hogy Amarilis küldte utánam, hogy menjek vissza fölépíteni a romhalmazát. 

De ott van a másik oldal. Mi van, ha igazat mond, és végre láthatok rajtunk kívül is más lényeket? Lehet, hogy találkozhatok egy emberrel! Vagy egy elffel, orkkal, törpével vagy más lénnyel! Ezt képtelenség kihagyni. Olyan régen vágyok rá, hogy végre megismerkedhessek más népekkel, és most végre sikerülhet! 

Muszáj bevállalnom azt a kockázatot, hogy Caleb esetleg ismét becsap! Örökké bánnám, ha most nem nézném meg, és kiderülne, hogy tényleg ott volt egy másik faj képviselõje! Ezért hát határozottan megfordulok, és hagyom, hogy Caleb vigyorogva maga után húzzon visszafelé. 

Relative egész gyorsan a Hegy azon pontjára érünk, ahol a legjobban belátni a Völgyet. A Völgy egy gyönyörû, zöldellõ rét, mely varázslattal van védve a hótól és a nagyon hidegtõl, ezért itt mindig zöld fû és színes virágok nõnek, köszönhetõen a rétet átszelõ, érdekes módon lassú sodrású folyónak. Csodálatos egy hely ez, ezért is imádom innen nézni. Sajnos nem lehetünk ott túl sokat, mert egy idõ után rosszul leszünk, mert eléggé meleg van ott, de amikor tökéletesen jól vagyunk, ide szoktunk jönni Wikkyvel, meg a többiekkel játszani az õzekkel, meg más állatokkal. El sem hiszem, hogy végre egy más faj is megjelenik itt! 

Pedig tényleg vannak itt! Nem messze attól a sziklától, ahonnan mi lenézünk rájuk, a folyó mellett vannak. Két gyönyörû teremtés, bár a magasabbik, kék hajú lény sokkal jobban néz ki, mint a mellette ülõ... hmm... talán nõ. Ha náluk is úgy vannak a nemek, mint nálunk, akkor nõ. Az álló, hosszú, kedvenc kövem színét idézõ hajú lény pedig gondolom akkor férfi. Vajon milyen fajúak lehetnek...? 

- Te fölismered a fajukat? – kérdezi Caleb gondolatolvasóként. Pont ugyanerre gondoltam. Hmm, lássuk csak! Gyönyörûek, kecsesek, magasak és hosszú fülük van. Valószínû, hoooogy... Elfek lehetenk. Azt hiszem. De nem biztos. 

- Szerintem elfek... – mondom, de nem fordulok barátom felé, hanem szinte megbabonázottan bámulom az alattam levõ lényeket. Milyen csodálatosak! – gondolom, és kicsit kijjebb mászom a sziklán. Egy óvatlan mozdulatomnak köszönhetõen viszont megbillenek, és lepottyanok, pont a két gyönyörû lény – elf elé. Hoppá! – gondolom ijedten, és fájós popikámat simogatva nagy szemekkel rájuk bámulok. Közelebbrõl még szebbek!

Mivel nem hallom, így elkezdek visszafelé haladni, és hirtelen beleütközöm valamibe. Leguggolok, hogy kitapogassam, mi is az. Ám a szívverésem is megáll, amikor egy embert érzek meg. Ez csak Horacio lehet. Megrángatom, de nem kel fel, nem szól semmit.

- Hiroto! – ordítok, mire hallom, hogy segédem már fut is. – Hiroto, hívd a mentõket! Gyorsan! Horacio elájult!

- Értettem! – szól vissza, és már hallom, hogy telefonál.

A mentõk hála égnek hamar kiérnek, és beviszik Horaciot a kórházba. Én is vele megyek, nem akarom magára hagyni. Bár nem látok, de a mentõsök nagyon rendesek, hiszen nem egyszer „találkoztam” már velük. Mikor beérnek, egybõl a vizsgálóba szállítják, engem meg leültetnek egy székre. A vizsgálat sokáig tart, és az orvos csak órák múlva ér rá velem beszélni. Közben Hiroto is befut, és õ is hallja, hogy Horacionak belsõ vérzése volt, azért ájult el. Nagyon aggódom miatta, és az orvos engedélyével bemehetek hozzá. Tudom, hogy Hiroto is aggódik, akármennyire nem kedveli is Horaciot. Nem rossz fiú, sokat szenvedett, és nagyon tud aggódni. A doktor leültet egy székre, én pedig várok.
Nem tudom, mennyi idõ telik el, mire meghallom Horacio halk hangját.

- Hahó, van itt valaki? – szólal meg rekedtes hangon.

- Horacio magához tért? – kérdem aggódva. Hála égnek. – Hogy érzi magát?

- Hát. Mint akin átment egy úthenger – mondja. Próbál viccelõdni, pedig ez nem vicces.

- Ez nem vicces! – mondom, majd folytatom. – Az orvosok szerint belsõ vérzése volt és ezért ájult el. – kezdi el magyarázni.

- Szóval akkor ezért fájt a fejem annyira – mondja halkan. – Ne haragudjon, hogy ennyi gondot okozok önnek. Tudom, hogy nem szeret itt lenni. Megértem, ha el szeretne menni – magyarázza türelmesen.

Abban igaza van, hogy gyûlölöm a kórházakat, de miatta vagyok itt. Az én házamban ájult el, vagyis a kertemben, így felelõs vagyok érte. 

- Ne mondjon ilyeneket. Itt vagyok – válaszolom, bár sokkal szívesebben lennék valahol egészen máshol. Mondjuk otthon.

- Hiroto merre van?

- Kint van a folyosón. Nem akartam, hogy felzaklassa magát, de õ is aggódik önért – mondom, és még én is érzem, hogy Horacio meglepõdik. Hát igen, Hiroto és õ nem nagyon kedvelik egymást.

- Tényleg sajnálom, hogy ennyi gondot okozok mindenkinek – magyarázza, és közben egy súrlódó hang arra enged következtetni, hogy próbál felülni. Én a helyében nem tenném, de nem szólok rá.

- Most csak az a lényeg, hogy pihenjen – mondom, és felállok. Nem akarom most zavarni. – Most viszont ne haragudjon, de mennem kell dolgozni, mert van pár vendégem.

- Rendben. Nem fontos minden nap itt lennie, ha nem szeretne. Így is nagyon sokat tett már értem – mondja, mire elköszönök, és távozom.

~*~

Két nap telik el, mióta Horacio kórházban van. Rengeteg a munkám, sok a kuncsaft, így nem érek rá bemenni. Fõleg, hogy holtfáradt vagyok, mikor ágyba kerülök. Mostanában nagyon felkapott lett a jövendõmondás, és az emberek egymásnak adják a kilincset az ajtóm elõtt. Hirotonak alig van ideje pihenni, mert amellett, hogy rendben tartja a házat, az õ feladata az elõjegyzéseimet is elkészíteni. Na meg persze a sok további teendõ, mint a mosás, fõzés, bevásárlás, is rá marad. Így csak két nappal késõbb tudok egy kis idõt arra szakítani, hogy bemenjek Horaciohoz. Kíváncsi vagyok, hogy érzi magát, és javult-e az állapota. Az orvossal nem konzultáltam, és megkértem Hirotot, készítsen össze egy ajándékkosarat. Mégsem illik üres kézzel beállítani a kórházba.

Hiroto elvisz, és a mai napra lemondott minden elõjegyzést. Tudom, hogy ez bevételkiesést fog okozni, de Hiroto szerint úgyis annyira gazdag vagyok, hogy ez az egy nap se nem oszt, se nem szoroz. Engem nem érdekel a pénz, nem tudok mit kezdeni vele, és a pénzt is Hiroto kezeli. Nem vagyok hülye, és ezt õ is tudja, ha elszórná a vagyont, mérges lennék, és jaj lenne neki. Ráadásul, sehol máshol nem lenne ilyen állása, mint mellettem.

Mikor megérkezünk Hiroto nem jön be, nem akar minket zavarni. Na meg nem akarja, hogy Horacio hallja a gondolatait. Mikor megérkezem Horacio szobájához kopogok, és azonnal meghallom a hangját.

- Szabad! – mondja, mire benyitok.

- Jó napot, Horacio! Hogy érzi magát? – kérdem.

- Köszönöm szépen. Napról napra jobban – válaszol. – Az orvos szerint, ha nem lesz semmi bajom ma este, akkor már holnap ki is engednek saját felelõsségre.

- Ennek igazán örülök. Mondott még valamit az orvos? – kérdem érdeklõdve.

- Csak annyit, hogy hosszabb idõbe telik, mire visszakapom a látásomat – mondja végül pár pillanattal késõbb. - De most már boldogulni fogok nagyon sokat tettek értem eddig is, amiért nagyon hálás vagyok.

- Még nem tanult meg mindent – hívom fel a figyelmet arra, hogy még sokat kell fejlõdnie.

- Akkor majd meglátogatom, de nem akarok a terhükre lenni, meg legalább ön is megnyugszik Hiroto-val együtt – magyarázza.

Nem tudom, mit mondhatnék. Tény, hogy Hiroto nem kedveli Horaciot, de nem volt semmi baja, hogy ödaköltözött. Legalábbis pár után. És aggódik miatta, én tudom akkor is, ha nem mondja. Csak vak vagyok, de nem hülye. Ismerem már annyira Hirotot, hogy megérezzem, milyen hangulatban van. Végül egy kis idõ múltán válaszolok.

. Hirotonak semmi baja Önnel, õ engem félt – mondom. – Vannak dolgok, amik régen történtek velem, és Hiroto tud róluk. Nem szeretné, ha ismét megtörténnének.

- Milyen dolgok? – kérdi érdeklõdve, de megrázom a fejem. Aztán rájövök, hogy ezt nem látja.

- Majd egyszer elmondom, ha már olyan viszonyban leszünk – ígérem meg. – De addig ne kérdezzen, rendben? Ha eljön az ideje, mindenrõl tudni fog.

- Rendben van – egyezik bele.

- Ami pedig Önt illeti, Horacio, ha gondolja, hazaköltözhet, de adja a címét, én pedig majd elmegyek és meglátogatom, ha idõm lesz rá – ajánlom fel, és máris papírt, tollat, vonalzót veszek elõ. Már megtanultam így írni. – Tudok írni, és higgye el, semmivel sem nehezebb az olvasásnál. Meg akartam önnek tanítani, de ha nem jön vissza, kénytelen leszek házhoz menni.

Beleegyezik, és lediktálja a címét, amit én fel is írok. Tudom, hogy olvasható, és Hiroto majd elvisz oda. Ha jól sejtem, ez egy nagyon gazdag környék lehet, hiszen Horacio is gazdag ember. Nekem pedig biztonságosabb közlekedni, mint Horacionak, aki még nem ismeri ki magát az utcákon. Nem mintha én olyan ismerõs lennék azon a puccos környéken, de majd megismerem azt is.
Még elbeszélgetünk a hétköznapi dolgokról, de nekem hamarosan mennem kell. Rengeteg dolgom van még, mielõtt a holnapi kuncsaftok megérkeznek, és úgy érzem, hogy nemigen lesz idõm lazítani. De megígérem Horacionak, hogy a következõ hétvégén feltétlenül ellátogatok hozzá. Ahogy kiveszem a szavaiból, örül neki, de nem értem miért. Õ csak egy kuncsaft, nem a barátom, vagy a szeretõm. Ez utóbbi gondolatra érzem, hogy melegem lesz, de nem árulom el. Kész szerencse, hogy nem képes az én gondolataimat olvasni, különben a földbe süllyednék a szégyentõl.

- Tudja – mondom, mikor már az ajtóban állok -, a gondolatolvasás veszélyes. Meg kéne tanulnia kontrollálni. Néha jobb nem tudni, mit gondolnak mások.

Nem várom meg a válaszát, hanem már kívül is vagyok az ajtón.