Az ajtó becsukódik és kettesben maradok egy feldühödött vadállattal. Látom rajta, hogy alig bírja visszafogni magát, ami számomra röhejes, hisz mégis emberek vagyunk, azért ennyi idõsen már megtanulhatott volna uralkodni az indulatain, bár mint várok egy bunyóstól. Nyugodtan iszogatom a kávám, és nézem, ahogy a düh elhatalmasodik rajta, miközben végig csak egy dolog jár a fejemben:.. Gyerünk te barom, támadj meg, adj okot, hogy kinyináljalak.
- Mégis hogy a fenébe képzelted ezt?!- kérdezi, olyan feszültséggel a hangjában, ami már magában is gyilkos szándékot takar. Nem hat meg vele, igazam volt, és ha neki fáj az igazság, hát csak próbáljon elégtételt venni.
- Mégis mit? Egyértelmû volt, hogy a nõ csak pénzt akar kicsikarni belõled, és amekkora marha vagy, talán még adtál is volna neki…- magyarázom unott hangon és belekortyolok a kávémba. Rühellem a ringyókat, és ez a nõ az egyik legrosszabb fajtából való.
- Itt nem errõl van szó, hanem a tisztességrõl! Hogy beszélhettél így egy gyerek elõtt?!- ordítja teljesen kikelve magából és veszett vad ként indul meg felém. Azonnal reagálva rakom le a bögrét, kapom elõ késem, és amint elérve nekitaszít a falnak, a penge már a nyakát súrolja, szép piros csíkot húzva bõrén.  Ennyi miatt sajnos nem ölhetem meg, de jó úton halad felé, már csak pár lépés választja el, hogy komolyabban megsebezzem, de ez fel sem tûnik neki, az agyára húzódó fátyol mögül.
- Te utolsó kis senkiházi…- sziszegi, haragosan. Tekintete talán némi félelmet ébreszt bennem, de gyorsan felül kerekedek rajta, hisz még mindig elõnyben vagyok, sajnos viszont ezzel együtt a hátrányom is megvan, hisz nem tehetek komoly lépéseket, amíg nem tesz bennem kárt.
 - Hát kiveszett belõled minden emberi érzés?! A sok gyilkolástól már nem vagy más, csak egy utolsó, szívtelen kis szajha!- ordítja, amivel kezd nagyon felhúzni. Mégis, hogy merészel így beszélni velem? Én nem vagyok szajha, ez vért kíván. Haragjában ismét az öklét használja, és ahogy hatalmas csattanással a falba csapódik, összeszûkül a szemem. Még mindig képes annyira észnél maradni, hogy ne engem üssön meg. Habár, ezzel az erõvel elég valószínû, hogy meg is ölne, viszont, ha látnám, hogy az ökle felém tart és engem céloz meg vele, akkor léphetnék, de nem hajlandó megtenni nekem ezt a szívességet.  
- Hogy merészelsz így beszélni velem?!- morranok rá dühösen, mire egy széket megragadva a falhoz csapja. Alig egy méterre tõlem, hullik darabjaira. Egy bizonyos részig megrémít ez a harag ami benne lakozik, de vonz is, ami talán még inkább megrémít. Nem értem magam, miért vonz engem egy ilyen idióta bunyós?
- Neked nincs jogod ezt mondani!- sziszegi. - Csak megalázod magadat… tudod, sajnállak. Sajnállak, amiért már nem vagy képes pozitív érzelmekre. – szavai, mélyen sértik önérzetem. Semmit sem tud rólam, mégis, hogy mer így beszélni velem? Vannak érzelmeim, de nem fogom azokat ilyen senkikre pazarolni mint amilyen õ, vagy az a ringyó és a fattya.
- Mit tudsz te rólam?! Nem is ismersz! Nem ítélkezhetsz felettem!- kiáltom haragos pillantással. Szemei megvillannak és ismét nekem ront. Riadtan mozdítom kezem, de a reflexeim mintha nem mûködnének, vagy csak õ lett gyorsabb a haragtól. Lefogja kezem, és még az sem tartja vissza, hogy közben megsebzem. Megszorítja kezem, és a kés kifordul belõle, majd halk fémes koppanással landol a padlón. Riadtan kapálózom, hogy szabadulhassak, de nem megy. Túl erõs, és a kezeim a fejem fölé szorítva simul hozzám egész testével. Nem akarom õt ilyen közel érezni magamhoz, ez megrémít a szívem pedig úgy kalimpál, mintha ki akarna ugrani mellkasomból. Miért van rám ilyen hatással? Miért rémít meg ennyire a közelsége? Sok kérdés, válasz nélkül, de az sem biztos, hogy tudni akarom a válaszokat. Megragadja állam és maga felé fprdít. Tekintetem egyszerre zavart és csillog a dühtõl.
- Épp elég ideje ismerlek ehhez. – nagyon közel van hozzám, túl közel, már nem csak az intim szférám sérti, de mintha egy érzelmi falon is áthatol volna, ami eddig megvédett mindentõl. Egyre inkább ráébredek, hogy nem õ a vadállat, hanem én. Egy kis vad, aki csapdába került és akár a saját lábát is lerágná a szabadulásért. - Gyáva vagy. Félsz szeretni, kötõdni valakihez, és ezt még magadnak se mered bevallani. – szemeim kikerekednek, az nem lehet, hogy ennyire átlátszó lennék, vagy mégis? Mindegy hogy van, akkor sincs joga rám erõltetnie magát. - Ezért hát egyszerûen mindenkit eltaszítasz magadtól. De tudod mit? Nálam ez nem jön be. – súgja és egyre közelebb hajol hozzám, majd egyszerûen ajkaimra tapadva csókol veszett módjára. Menekülni akarok, de nem tudok, nincs elég erõm hozzá, mégis, hogy lehet valaki ilyen erõs? Képtelen vagyok kitõrni, és egyre hevesebb szívverést okoz közelsége. Ahogy nyelve ajkaim közé tör, még egy utolsó próbát teszek a menekülésre és erõteljesen harapok nyelvére. A fémes íz azonnal elönti a szám, de õ sem marad adósom és visszaharap. Fájdalmasan nyögök föl, de ettõl még szorult helyzete nem változik. Ez a rohadék azt teszi velem, amit csak akar, és közben sérteget. Ha ennyire senkinek érez, mint ahogy állítja, akkor mégis minek akar annyira engem? Ezt nem értem, és idegesít. Tovább küzdõk, hisz nem kenyerem, hogy feladjam, kitartok a végsõkig elveim mellett és amúgy sem adhatom meg magam, hisz akkor elfogadnám azt a sok szemétséget, amit a fejemhez vágott. Ahogy elszakad, tõlem dühösen pihegve nézek rá.
- Engem nem fogsz tudni csak úgy lekoptatni…- közli velem. Remek, lehet, hogy tényleg nem szabadulok meg tõle és kénytelen leszek megalkudni, hogy csak az adóság letörlesztése után szabadulhatok meg tõle, de mi lesz, ha akkor már nem akarok megszabadulni tõle? Valószínûleg ez rémít meg a legjobban. Van benne valami, ami a nyers, modortalan stílusa ellenére vonz hozzá, de ez biztos, a fegyverem most ellenem fordult és én sokkal jobban ki vagyok készülve, mint õ. Ahogy elenged, lecsusszanok a fal mentén és magamhoz véve a késem törlöm le a maradék vért és nyálat ajkaimról. - Most pedig menj. És jobb lesz, ha felkészülsz a ma estére. – szavaira felkapom tekintetem, mégis mit akar tõlem este?
- Miért?- kérdezem riadtan, de nem válaszol, csak félre lökdösi a romokat és elõhalász egy cigarettát.
- Talán azt hitted, ennyivel el van intézve a dolog? Hogy ezek után eltekintek mindattól, amit mondtál?- kérdezi, de én ezekre nem tudhatom a választ. Mégis mi a fenét akarhat tõle? Inkább válaszolhatna normálisan a keresztkérdései helyett. - Ne ringasd magad hiú ábrándokba. Most nem érhetek hozzád, este, a meccs után viszont meg foglak büntetni…- büntetni? Ezt mégis hogy érti? Verekedni akar, vagy vitatkozni? Nagyon remélem, hogy agyonverni akar és nem folytatni amit itt elkezdett.  - Jobb lesz, ha imádkozol, hogy elpatkoljak a nap folyamán. – nem mondom ki, de mindig ebben reménykedek, legalábbis az agyam erre vágyik, amit meg egy másik, sokkal rejtettebb érzésem okoz, azt jó mélyen elnyomom, belefojtva az iránta táplált haragomba. Feltápászkodom és eltéve késem, egy szó nélkül viharzok ki a lakásból. Hazamegyek átöltözni és sietve indulok tovább a dolgomra. Nagyon nehezen megy a munkára koncentrálnom, mivel csak azokra a szavakra tudok gondolni, amit Vlad távozásom elõtt mondott. Nem tudom pontosan mit tervez, de pont ezért teljesen leköti minden gondolatom. Délután Ivánhoz vezet az utam, leadni neki a begyûjtött pénzeket.
- Mi a baj Nyikolaj, kicsit zaklatottnak tûnsz… - közli vigyorogva, mintha sejtené, hogy mi a gondom, majd hozzá teszi: - Vladimir talán leszakította azt a bizonyos gyümölcsöt, amire úgy vágyik? – értetlenül nézek rá, nem értem miféle gyümölcsrõl beszél.
- Mégis mirõl beszélsz?... Az az alak egy szánalmas rohadék, és folyton sarokba szorít a te jóvoltadból… Viszont úgy tûnik, te élvezed a szorult helyzetem.. – pillantok rá rosszallóan.
- Ugyan Nyikolaj, már miért élvezném, hogy a teljesítményed csökken ettõl a kellemetlenségtõl… Kitartás, de amíg a helyzet nem változik, talán inkább hanyagoltatom veled a behajtást és csak a mi bunyósunkra koncentrálva, talán elviselhetõbbé válik majd ez a kényelmetlen feladat… - magyarázza miközben a papírokkal babrál. Mégis mitõl lenne nekem könnyebb, ha még több idõt kell majd együtt töltenem Vladdal? Ez elég logikátlan, de ha nem elégedett a munkámmal, akkor nyílván jobb ha más végzi helyettem.
- Értem… ezek szerint úgy akarod megkönnyíteni a helyzetem, hogy teljes egészében Vladnak adsz… Ez remek ötlet, már ha az idegösszeomlásomra utazol… - vonom fel szemöldököm, de hangomban remegõ feszültség halmozódik, és ha ez a zavar nem lenne elég, még testem is meg- meg remek.
- Nem errõl van szó…Ugyan Nyikolaj, ami nem öl meg az erõssé tesz, ez egy örök érvényû szabály, viseld el és egy szóval sem mondtam, hogy a napjaid töltsd Vladdal, pihenj, kapcsolódj ki. Szereted a telet nem?... Vedd úgy, hogy annyira hálás vagyok, amiért elviseled az a bunyós senkiházit, hogy még szabadságot is adok neked… - a nagylelkûségétõl mindjárt dobok egy hátast.
- Ahogy akarod… - rakok le mindent az asztalára és elindulok kifelé. Nem akarok most többet beszélni Ivánnal. A lelki válságom, amiben jelen pillanatban vagyok, úgy is õ okozta, hisz mennyi derült volna neki visszautasítani Vladot? Most meg úgy érzem magam, mint egy csapdába került, rémült nyuszi. Még csak nem is farkas, csak egy rémült nyuszi vagyok, és ez kikészít. Ami pedig ott motoszkál bennem, nem hagy nyugodni, mégpedig, hogy jól esik Vladimir közelsége.
***
Egy parkban várom meg az estét, nem mintha sokat segítene lelki állapotomon a frissen hulló hó, csodás, amúgy nyugtató látványa. Az este közeledtével egyre feszültebb vagyok és a gyomromban kisebb görcs alakul ki. Már évek óta nem éreztem ennyire labilisnak a leki világom, talán az általános suliban, de azon könnyen kerekedtem felül, ezen viszont képtelen vagyok. Végül feladom és összeszedve magam megyek a klubhoz, ahol Iván izgatottan köti a halalmas fogadásokat. Boris kölcsöne elég nagyra rúghat, mert eszméletlen sokat szakít egy egy meccsen, mégis úgy tûnik nem akar csökkeni a tartozás.
- Milyen kamatot számolsz Iván? – kérdezem gyanakodva.
- Uzsora kamatot, napi 50% THM-el… - szemeim kikerekednek, és így már nem is csoda, hogy alig fogy abból a bizonyos tartozásból.
- Így sosem fogja kifizetni… - morranok rá.
- Dehogy nem, az utolsó mindent eldöntõ meccsével mindent ki fog fizetni és te is megszabadulsz tõle… - vigyorog, én pedig megvilágosodva szörnyedek el. Már világos minden, a ravasz dög úgy alakítja a helyzetet, hogy Vlad gyõzelmére egy idõ után már semmit se fizessenek, de a vereségére annál többet, és ha eljön az ideje, õ ellene fog fogadni, megbundázza a meccseket és olyan ellenféllel fogja összerakni, aki ellen ezer százalékkal vereséget fog elszenvedni. Meg fog halni, és így… megszabadulhatok tõle. Akkor miért ez a szorongató érzés a torkomban?  Örülnöm kellene, hisz nemsoká meg fogok szabadulni tõle, de mégis keserûséget és haragot érzek, és ami meglepõ, hogy nem Vlad iránt. Az érzéseim elpalástolom Iván elõl, de most elõször mély megvetést érzek iránta. Ahogy Vladimir befut, elfordítom tekintetem és mivel õ sem foglalkozik velem, gondolataimba mélyedve nézek magam elé, egész meccs alatt. Nem aggódom, hogy megölik, még nem jött el az ideje, ez az ellenfél minden bizonnyal gyengébb mint õ, Ivan pontosan tudja kivel kell összeraknia és amivel a lelket tartja benne, az én vagyok, no meg a remény a menekülésre. Pedig nincs menekvés. A zsivongó tömeget teljesen kizárom, és nem is nézem a mérkõzést, csak akkor eszmélek föl újra, mikor Ivan megböki az oldalam, hogy menjek a dolgomra, mert Vladimir, már az öltözõben van. Komótosan állok föl és indulok az öltözõ felé. Az ajtót kinyitva az orvos tanonc azonnal távozik, mintha tartana tõlem, pedig most még egy gyûlölködõ pillantásra sincs igazán energiám. Vladimir a zuhany alatt áll, de rám sem néz. Hátam a szekrényének vetem és igyekszem visszavenni mogorva ábrázatom, csakhogy ezt már magamnak sem tudom bemagyarázni. Ez az állarc, teljesen tönkre ment és Vladdal szemben nem ér semmit. Át lát rajtam, de mindent nem fedhetek föl elõtte, fõleg Ivan igazi célját, mert örülnöm kell annak, hogy a halált tervezi.
Hazafelé, egy szót sem szól, és a feszültség kettõnk közt egyre tovább nõ, ahogy hazaérve szótlanul megy be a konyhába és tesz magáévá majd másfél dl vodkát. Nem szólok egy szót sem, csak csendben figyelem mozdulatait. Mégis mit tervez mára? Remélem nem azt, amire gondolok, mert annak még a gondolata is rettegéssel tölt el, de ahogy felém közelít, egyre inkább úgy érzem, hogy védelemre szorulok. Meg akarom védeni magam, de nem testileg, hanem érzelmileg. A késemre szorítok és elhátrálok a falig. Küzdök, de ez csak kapálózás értelme nem sok van, nemcsak azért mert este az övé vagyok, hanem mert az érzéseim nem tudom késsel, vagy bármilyen fegyverrel megvédeni. Testem megremeg, ahogy szemembe néz.
- Erre most nem lesz szükség. Nem tiltakozhatsz. Éjszaka az enyém vagy... – mély baritonja, a gerincemig hatol, és felforrósítja teste, de még mindig küzdök ellene, az ki van zárva, hogy én megadom magam és engedelmesen megadom vágyait. Kezem a fejem fölé fogja és ajkaimnak esik. Nagyon vad, és birtoklóan fölém magasodva zár el minden menekülési utat. Erõs, túl erõs ahhoz, hogy képes legyek kiszabadulni és a hév amivel vadul ajkaim közé nyomul, teljesen letaglóz. Mikor Végre levegõhöz jutok, kipirultan pihegve nézek rá. Szemeim könyörögnek, de nem hiszem, hogy ez meghatja õt, engem sem hatna meg ellenkezõ esetben.
- Vlad... ne tedd ezt... azt hittem, úriember vagy... - nyöszörgöm halkan.  
- Hinni a templomban kell, kicsi róka... te sem ismersz engem, kicsit sem. Fogalmad sincs, milyen vagyok igazából... – morogja elégedetten. Nem fogok vitatkozni vele, ebben a helyzetben amúgy sem fog rendesen az agyam és úgy viselkedem mint egy ûzött vad. Hangjába mégis egész testem beleremeg, és megadóan hallgatok, mintha egyet értenék vele. Ahogy ismét nekem esik, és bõrömet veszi célba, fel sem fogom, hogy amit mûvel bizony holnapra igen érdekesen fog festeni érzékeny bõrömön És bár szorult helyzetben vagyok, mégis küzdök, pláne mikor vállára dob, mint egy zsákot és elindul velem a háló felé. Esélyem sincs, gyöngének érzem magam és zavarodottnak. Jól esik érintése, de az agyam keményen ellenkezik. Amint a fenekem ágyat ér riadtan húzódom távol tõle és õzike szemekkel figyelem, ahogy gombolgatni kezdi ingét.
- Te szadista állat, gyûlöllek... – sziszegve fújtatok, mint egy kiscica, de a rémisztõ kép, már rég összetört, így csak vicces vagyok és talán még édesebb, mint rémülten. Könnyedén dobja le ingét, és négykézlábra ereszkedve indul meg felém. Menekülnék, és mivel túl sok lehetõségem nincs, azzal dolgozom ami van. Megpróbálom megrúgni, de elkapja lában és könnyed mozdulattal ránt maga alá. Mégis mitõl ilyen erõs és én mitõl leszek egyre gyöngébb a közelében? Megbabonáz és hiába küzdök, mintha csak szélmalomharcot vívnék. Letépi felsõm és újra bõrömre tapad. A fene vigye el ezt a rohadékot, miért jó, amit mûvel?
- Remélem, nem ez volt a kedvenced... – vigyorog a képembe, amivel kissé feldühít.
- Te szemét, perverz... – megkísérlem kifejteni mi a véleményem róla, de ajkaimat, ajkaival tapasuztja be, és nem engedi, hogy befejezzem mondandóm. Forró teste hozzám simul és karjával ismét elzárja a menekülés lehetõségét. Érzem, ahogy a pulzusszámom az egekbe szökik, vérem pedig pezsegni kezd ereimben. A bizsergés egész testemre kihat, és csak akkor eszmélek fel, mikor megérzem merev hímtagját. Hatalmas akár csak õ, és mivel elképzelésem sincs mit akar vele kezdeni a testemen, még jobban megrémülök és ismét ficánkolni kezdek.
- Ha abbahagyod végre a tiltakozást és belenyugodsz a helyzetedbe, ígérem, neked is jó érzés lesz. – rohadék, na persze, hagyjam magam, hogy megkönnyítsem a dolgát? Na azt már nem. Tekintetem izzik, a haragtól, mégis ott van benne a rejtett szexualitás, a vágy, amit igyekszem minél mélyebbre rejteni.
- Fordulj fel... – sziszegem, annyira ijesztõen, amennyire csak képes vagyok. Haszna nincs sok, hisz csak kinevet, de legalább magamban életben tartom, ellenállásom utolsó morzsáit.
- Ezzel a viselkedéssel csak még jobban felizgatsz... – nem pont ez vele a szándékom, de úgy tûnik, bármit teszek, azzal csak az õ malmára hajtom a vizet. A küzdés az ellen, amit elvileg a legjobban gyûlölök, most nem ér semmit. A testem nem hazudik és ahogy felfedezõ úton indul testem apró, részletein, hangom alig bírom visszafogni. Mégsem akarom megadni magam, habár egyre nehezebb, fenntartani a látszatot, hogy mennyire undorít az érintése. Ajkainak forró csókjai, elveszik józan eszem, és testem, mintha magától mozogna, föladva küzdelmét és kezd kéjes vonaglásba. Magam is meglepem, ezzel a hatalmas vággyal, amit testem egyre jobban követel. Még többet akar, mintha fel sem fogná, hogy az eszemre kellene hallgatnia, hisz még, ha el is fogadom az érintését, Vlad csak egy két lábon járó hulla. Testemet viszont ez az apróság úgy tûnik nem izgatja és követeli, hogy hagyjam magam és csak élvezzem csókjait. Gondolataim, elkalandoznak, és csak akkor térnek vissza ismét, mikor megérzem nadrágom lazulását. Ez legalább észhez térít, és riadt tekintettel ugrok, de mire kinyitnám a szám a nadrágom már lenn is van rajtam és akár a gyõzedelmi zászló, szál el a szoba másik végébe.
- Neh...- nyögöm, de nem bírom befejezni, mert farkamra szorít. Még soha senki sem ért hozzám így, talán utoljára anyukám, de akkor igen kicsi lehettem, mert nem emlékszem rá.
- Nocsak, nocsak... úgy tûnik, a tested élvezi, amit teszek... – kuncogja gúnyosan.
- Ez nem...! Csak azért, mert... – próbálok mentegetõzni, de ismét belém fullad a szó, ahogy kényeztetni kezdi nemesebbik szervem. Hangos vágytól fûtött nyögés hagyja el ajkam. Ez tényleg belõlem jön?... Szorítom össze szemeim és a lepedõbe kapaszkodva próbálom visszafogni magam.
- Milyen kis buja tested van... - hangja megborzongat, és elszégyellve magam pirulok el. Szeretnék küzdeni, de nem megy, mintha erõtlen lennék. Alsóm könnyedén kapja le, és gúnyos kacajjal heveredik mellém, most mégsem tudom igazán gyûlölni, mintha a haragom az alsómmal együtt került volna le velem. Kényeztetésére felsóhajtok és még jobban megmarkolom a takarót. Nem engedhetek neki, akkor elismerném, hogy eddig mindenben igaza volt. Erõszakkal fordítja maga felé fejem, hogy még véletlenül se tudjon tekintetem elkalandozni.
- Most már feleslegesen tiltakozol... nem tudod tagadni, hogy élvezed... csak engedd el magad...- suttogja, de nem akarok engedni neki, szemeim felvillannak, és bár nincs bennük akkora gyûlölet mint eddig, a makacsságomhoz nem fér kétség.
- Soha...- sziszegem, mire elmosolyodik és lehajolva hozzám ismét ajkaimra tapad. Szinte izzok köztünk a levegõ, de nem a gyûlölet táplálja.
- Majd meglátjuk... - duruzsolja, majd kezét lassan lesiklatva testemre kezdi kényeztetni férfiasságom. Képtelen vagyok uralkodni hangomon, vagy testemen, ami ismét vonaglani kezd és vágytól fûtve követel még többet. Kéjes nyögéseim, engem is meglepnek, nem gondoltam, hogy képes vagyok ilyen hangokat kiadni magamból. Ahogy egyre hevesebben mozgatja kezét, úgy fokozódik bennem a vágy és egyre furcsábban érzem magam. Még sosem tapasztaltam hasonlót, egyszerre zavarba ejtõ, és gyönyörrel teli, majd egyik pillanatról a másikra testem megfeszül és hangos nyögéssel jutok el a csúcsra. Testem megemelkedik, majd kimerülten pihegve hullok vissza a párnák közé, remegõ tagjaimmal.
- Még nem végeztem... – riadtan tekintek rá, nem tudom mire készül pontosan, de ez az ismeretlenérzés teljesen kikészít. Nem teszek semmit, értelme úgy sem lenne és valahogy testem nem is engedi meg, a durva ellenkezést. Ismét testemet csókolgatja, elidõzve apró részletein. Nagyon zavarban vagyok, mégis jól esik, minden egyes mozzanata. Ostobának érzem maga, amiért nem bírok ellen állni, amiért ilyen kiszolgáltatottan fekszem alatta, mint egy ostoba kislány, pedig sem ostoba, sem kislány nem vagyok. Ahogy egyre lejjebb halad úgy vörösödöm és vágyaim ig egyre erõsebben izzítja föl testem. A világ kezd megszûnni, és már, csak részben hallom a fejemben csengõ vészjósló gondolatokat. Mindenem lángol, ez nem én vagyok, vagy mégis? Nem az kizárt, biztos csak valami trükk, amihez õ ért, én viszont nem, és ezzel akar meggyõzni, hogy a végén õ kerekedjen fölül rajtam. Nem feledhetem el, hogy zsarolással csábított az ágyába és hiába a figyelmesség. Testem megremeg, ahogy combomat kezdi csókolgatni, majd a remegés rémületbe csap át, ahogy szétvetve lábam bejáratomra nyal. Ez nem, ez undorító, hogyan képes rá? Nézek riadtan, de nem ad sok idõt az agyalásra és nyelvével belém hatolva ismét elveszítem a kontrolt testem fölött. Hanyatt vágódva nyögök a levegõbe, hangom elnyom minden más zajt, és vágyaim elhatalmasodnak rajtam, már végkép nem megy a gondolkodás. Kezem magától mozdul és hajába túrva kezdem egyre inkább átadni magam neki. Azt sem tudom mit mûvel velem odalenn, de egy enyhe feszítõ érzésen, no meg a gyönyörön kívül mást nem érzek, majd egyik pillanatról a másikra válik el tõlem, veszi le nadrágját és magasodik fölém. Rémölten nézek rá, ahogy forró tagja az enyémnek feszül. Hatalmas, ahogy sejtettem és kõ kemény. Nagyon megrémít, hogy mit akar vele tenni, de amint megérzem bejáratomnál, megugrok. Nem nagyon, de a rémület egyértelmûvé válik még számára is.
- Ne aggódj, jó lesz, ígérem... - suttogja fülembe, és belenyalva hatol belém. Testem megfeszül a hirtelen jött fájdalomra és fájdalmas nyögés hagyja el, reszketõ ajkaim. Megáll, ami elég, hogy megszokjam az érzést, majd ahogy újra mozogni kezd, átkarolom nyakát és görcsösen kapaszkodni kezdek belé. Forró teste hozzám simul, de a feszítõ érzés egyre csak fokozódik, ahogy teljes egészében befogadja testem. Fáj, nagyon is, de van mellette egy plusz érzés, ami feledteti fájdalmam. Csókját szenvedélyesen viszonzom, és már az sem érdekel, ha megöl, akarom õt, ledobva minden állarcom, ölelem magamhoz.
- Semmi baj... lazíts...- suttogja, nem tudom miért, de hiszek neki, és ahogy nyakamra csókol ismét hozzá simulok, majd ahogy mozogni kezd, testem fölött úrrá lesz a végtelen gyönyör és kéjes nyögésekkel simítok hátára. Annyira jó érzés, hogy lábaim dereka köré fonom, így húzva egyre közelebb magamhoz. Testem édes vonadlásba kezd, már amennyire ez a helyzet engedi, és úgy szívja testem magába, mintha mindig erre várt volna. Nem sokkal késõbb, egy hangos nyögéssel élvezek el újra, és velem szinte együtt jut el Vladimír is a csúcsra. Forró magja, elönti testem, de túl kimerült vagyok ahhoz, hogy ez teljesen eljusson a tudatomig. Kimerülten pihegek, és ahogy mellém fekszik, megszólalni sem tudok. Nem is tudnék mit mondani, mert ahogy elmém kitisztul a vágy eltûnik és csak a szégyenérzetem marad. Meg sem tudok mozdulni, de nem is kell, Vladimír összeszedi magát és felnyalábolva visz magával a fürdõbe. Nem ellenkezem, de nem is teszek semmit. Lemeredve állok a zuhany alatt és szégyenemre koncentrálva hagyom, hogy megmosdasson. Alaposan megfürdet és ahogy a meleg víz alatt állva, magja is megindul bennem, még nagyobb szégyenérzetet hagyva maga után.
Visszafele is õ visz, és én akár egy baba, hagyom, hogy mozgasson, de amint mellém fekve át akar ölelni, megpróbálok elhúzódni. Nem engedi, és nekem amúgy sincs erõm küzdeni, így hagyom és lehunyom szemem. Ki vagyok merülve, így nem kell sok, hogy elnyomjon az álom.
***
Másnap kora reggel a karjaiban ébredek, jól esõ melegség árad szét testemben, ahogy tudatosul bennem lélegzetvételének, minden rezdülése. A mellkasa fel alá jár, hátamnak feszülve. Ami az éjjel történt, teljes mértékben kifordított a világomból, ahová érzelmeim elöl menekültem, pedig milyen kényelmes hely volt az, távol azoktól a bonyolult emberi érzésektõl, mit sosem voltam képes magaménak érezni. Most pedig itt fekszem testileg és érzelmileg egyaránt csupaszon, sérülékenyen és kiszolgáltatva egy halálraítélt karjában. Máskor már az érintés puszta gondolata is undorral töltött el, és fogalmam sincs mikor, melyik pillanatban vált az övé kívánatossá, de most úgy érzem, ha meghal, vele veszek én is. Óvatosan kimászom ölelésébõl, kapaszkodva valamibe, amit erõltetett gyûlöletnek neveznék, hisz ha érzéseimre hallgatnék, akkor addig maradnék Vladimir mellett, amíg föl nem ébred, hogy erõs karjában még egy parányi nyugalmat tudhassak magamévá. Nem akarok így érezni iránta, muszáj megemberelnem magam, különben megõrülök és tényleg vele együtt fogok pusztulni. Az ágyról lemászva az éjjel fájdalmasan köszön vissza és lábaim megremegnek, fenekembe pedig fájdalom nyilall. A fenébe még ez is, sejthettem volna, hogy nem lesz séta galopp, de nem is tudom, nem erre számítottam. Lassan mozgok, amúgy sem menne gyorsan és elõvadászom a sötét szobába, szanaszét heverõ ruháim. A pólóm használhatatlan, de a többi ruhám magamra kapom és a kabátom összehúzva magamon, lépek le a lakásból. Nem akarok most beszélni Vladdal, a szemébe nézni, és megkísérelni egy újabb hazugságot, hogy mennyire nem volt jó az este. Szó, mi szó, tegnap kissé kifordultam önmagamból és, ahogy visszagondolok mennyire élveztem minden egyes pillanatáét teljesen belepirulok a zoknimba. Taxival megyek hazáig, majd egy fürdõ után átöltözöm és lesietek a motoromhoz, hogy kiszellõztessem a fejem. Talán kapok magamtól néhány választ, bár erõsen kétlem.
Nem kímélem járgányt, az sem hat meg, hogy a fagyos szél láng vörösre csípi az arcom, legalább így nem látszik mikor pironkodom, zavaros gondolataim és emlékképeim miatt. Megalázott engem, nõt csinált belõlem. Erre próbálok koncentrálni, hogy némi haragot magamra erõltessek. Válaszokat viszont nem kapok, nem tudom mit kellene tennem, vagy hogyan tudnám rendbe hozi a szétomlott kártyaváram. Miért csinálja ezt velem, hol éri meg neki, ha engem elpusztít?  Túl sok a kérdés, de persze az is lehet, hogy nem az õ viselkedésében kell keresnem a miérteket. A telefonom sem vagyok hajlandó felvenni, pedig rengetegen keresnek, az ördög tudja miért. Nem is érdekel, Ivan szabadságot adott, a többiekkel meg most nem foglalkozom, így mikor már alig érzem végtagjaim és a hó is el kezd hullani, a bátyámék felé veszem az utam. Délutánra érek oda, egy szép kis kertes házhoz, ahol a gyerekek kint hógolyóznak és hóembert építenek az apjukkal. Már messziról integetnek és félbe hagyva ezt a roppant fontos tevékenységet rohannak oda hozzám. Alig bírom letámasztani a motorom, és már repül is a két rosszcsont, hogy a hóba gyömöszöljenek. Erre volt, van most szükségem, kicsit elszakadni a gondolataimtól és talán tanácsot kérni a bátyámtól. Erre is ritkán van példa, rendszerint megoldok mindent saját magam, sõt inkább én segítek neki, de most más a gond. Olyan problémám van, amihez nem értek, szinte semennyire. Mit áltatom magam, nem szinte, hanem ténylegesen hülye vagyok az érzésekhez.
A bátyám nevetve figyeli, ahogy a gyerekekkel birkózom a hóban, de közbe nem szól. Tudja, hogy a kis bolondokért bármit megtennék, nagyon szeretem õket és õk az egyetlenek, akikkel emberi mód tudok viselkedni. A heves játék és sok nevetés után, végleg kihûlni látszottam, így a bátyám leállítva a játékot parancsolt be a lakásba, miután a szám cseresznyepirosból lilára váltott.
A házban nagy tisztaság uralkodik, mivel a felesége pont olyan rendmániás mint én, és a tisztasággal is hasonlóképen kukacos, így teljes nyugalomban tudom élvezni a békét és meghittséget, amit a családom ezen része képes nyújtani. A gyerekekkel rajzolni kezdek, és a bátyám csatlakozik, hogy kifaggasson, miért vagyok itt, ilyen váratlan idõben.
- Nyikolaj jól vagy?... – ennyire átlátszó lennék? Még õ is észreveszi rajtam, hogy valami nincs rendben.
- Van egy kis gondom… amit úgy tûnik nem tudok megoldani saját erõvel. – kezdek bele, de még beszélnem is nehéz róla.
- Mond, hallgatlak.. – feleli, mire lerakom a színes ceruzát és felülök mellé a kanapéra. – Van egy személy, akinekvel kapcsolatban nem tudok zöld ágra vergõdni.. Utálnom, gyûlölnöm kellene, de nem vagyok benne biztos, hogy amit érzek, azoknak köze lenne bármelyikhez is… Még sosem gyûlöltem, volt már, hogy haragudtam, vagy mérges voltam valakire, de gyûlölni még soha…
- Ez elég zavaros Nyikolaj, mégis miért kellene gyûlölnöd? Az egy nagyon erõs szó, és úgy gondolom, hogyha a gyûlöletedre jogosult, akkor borzalmas dolgot tett ellened… - néz rám aggódva.
- Azt inkább nem akarom kifejteni, de pont azt teszi velem folyton, folyvást, amitõl a legjobban iszonyodom… Betör az intim szférámba és… kényszerít, de nem is ez a lényeg. Ha a közelemben van a pulzusom felszökik és nem tudom eldönteni, hogy a halálát kívánom, vagy azt, hogy a közelemben maradjon… - fejtem ki, de igyekszem minél kevesebb részletet elárulni. A bátyám felsóhajt és elgondolkodik.
- És mi a kérdés?
- Hogyan tudnám kideríteni, hogy mit érzek?  - igen ez lenne a legfontosabb, mert ha legalább tisztában lennék azzal amit érzek, talán elfogadni is könnyebb lenne, de jelen pillanatban csak zavart érzek.
- Nézd a gyûlölet szerintem egy nagyon erõs érzelem, és mivel nem tudod biztosra, én azt mondanám, hogy nem azt érzed. Nézd, azt mondod azt sem tudod eldönteni, hogy zavar e, ha az intim szférádba lép… de ez butaság, hisz még az is zavar téged, ha én túl közel vagyok hozzád és azt el tudod dönteni… Szerintem, csak azért vagy összezavarodva, mert görcsösen ragaszkodsz ahhoz, hogy téged senki sem közelíthet meg, de a gyerkõcöket olyan közel engeded magadhoz, amennyire csak lehet.
- De õket szeretem és õk gyerekek, ártatlanok… - csóválom meg a fejem hitetlenül, de be kell látnom amit mond abban lehet igazság. Eddig könnyen meg tudtam határozni, hogy kit szeretek és mennyire közel magamhoz, nála viszont nem.
- Talán ezt az illetõt is, csak makacs vagy, és valószínûleg az a másik személy is… Nem akartok engedni, és ha senki nem enged, akkor az erõsebb gyõz… Nem minden esetben az a vereség, ha az ember hagyja had ússzon az árral…Talán ha nem küzdenél annyira és szúrnál mint egy sün, akkor õ sem küzdene annyira és próbálna meg ledózerolni… - kikerekednek szemeim.
- Mint egy sün?
- Hasonlat, és igen, még lehet, hogy enyhén fejeztem ki magam.. – vonja fel szemöldökét.
- És mi van akkor, ha… ha ez az illetõ, haldoklik… - suttogom, de még mindig nem vagyok konkrét. Nem véletlen, a bátyám és családja, csak a tudatlanságban élhet nyugodtan és boldogan.
- Ez komoly? Haldoklik? Beteg? … - zúdít rám egy halom kérdést.
- Mondjuk, hogy beteg, akkor is úsznom kellene az árral? Hagyjam, hogy esetleg ráébredjek, mit érzek iránta utána elveszítsem? – ezzel föladtam neki a leckét. Látom tekintetén a zavart, és a tanácstalanságot és némi hallgatás után bólint.
- Ha haldoklik akkor ez talán az utolsó vágya… talán én vagyok ostoba, de én megpróbálnám megadni neki amire vágyik hisz a halálraítélt is kívánhat egy utolsót…
- Értem… - az órámra nézek, és ár még lenne kérdésem, idõm már nincs. – Mennem kell… Köszönöm a a segítséget, még mindig zavarodott vagyok, de legalább kibeszéltem magamból… - felállva adok puszit a kicsiknek, és felöltözve indulok kifelé. A visszafele út mintha kicsit rövidebb lenne és mivel a gyomorgörcsöm nem múlt el, még mindig erõs kételyek közt lépek be a klub területére. Vladimir már ott van, kicsit késtem és azon vitatkozik, hogy ha én nem jelenek meg, akkor nem verekszik. Ivan dühösen indul meg felé, Vladdal együtt.
- Egész nap nem tudtalak elérni, mégis minek van a telefonod? – ripakodik rám Ivan, de csak vállat vonok és Vladimirrel szemezek, nincs rajtam érzelem, félelem, vagy kétely, mégis furcsa aura leng kõrbe, amit õ is érez.
- Megyek öltözni… - suttogja és elmegy, én pedig Ivannal megyek be a szokásos asztalhoz. Leülök, és egy szó nélkül figyelem a tömeget. Kicsit úgy feszek mint egy zombi, de valójában rengeteg gondolat cikázik a fejemben, amik visítása csak akkor hallgat el, mikor Vladimir belép a ringbe. Az ellenfele egy igazi brutális vadállat, de hogy mennyire jó harcos, azt nem tudom megállapítani. A küzdelem gong szóra kezdõdik és a két hatalmas ember egymásnak esik. Vlad tudom, hogy jobb mint az az alak, de valamiért nem küzd teljes szívvel, vagy hévvel. Talán tévedek, de mintha némileg vesztésre állna, aminek az okát nem tudom hová tenni.
- A kurva életbe… - morran föl Ivan, ami nem sok jót jelent. A tag nem csak brutálisan néz ki, de brutális is. Hatalmasakat üt, és jól használja az erejét, mégsem hiszem, hogy jobb lenne Vladimirnél. Lassan fölállok és a ringhez sétálok, mit sem törõdve az õrjöngõ tömeggel, aki Vladimir halálát kívánják, de legalábbis vérre vágynak. Ivan utánam szól, de nem hallom, csak foszlányok jutnak el hozzám a hatalmas hangzavar közül. Közvetlenül a ring mellett álok meg és keresem Vlad tekintetét, majd ahogy elkapom elmosolyodok és ujjaim becsúsztatom a rácsokon. Nem teszek vagy mondok semmit, nem is kell, ez a mosoly mindent elárul. A harc innentõl kezd érdekessé válni, és Vladimir gyõzelmével ér véget, de eközben egy pillanata sem veszem le róla a tekintetem, még akkor sem, mikor megadja a kegyelemdöfést ellenfelének. A ringbõl gyõztesen jön ki, én pedig szótlanul megyek be utána az öltözõbe és megállok a fal mellett. Még mindig nem tudom, mit érzek, de hagyom magam, és úszom az árral, ahogy a bátyám javasolta.
- Reggel leléptél… - vetkõzik és hagyja, hogy sérüléseit ellássák.
- Igen és? Azt vártad, hogy ott maradok?... Ki kellett szellõztetni a fejem és a ruhám is tönkre tetted… - fogok magamhoz egy tiszta törölközõt és a zuhanyba is bekísérem. Nem fürdetem, de ott állok, alig pár méterrel tõle.
- Furcsa vagy, furább mint általában. .. – néz rám mosakodás közben.
- Ja igen, mert annyira ismersz, hogy ha nem akarlak éppen megölni, akkor már furcsa vagyok?...
- Nem csak ez, mosoly? Nagyon tetszetõs, de nem gondoltam, hogy képes vagy rá… - lép ki, és elveszi kezembõl a törölközõt.
- Nevetni is szoktam, de nem pocsékolóm, csak az kaphat belõle, aki megérdemli… - egy pillanatra megáll, és válla fölött néz vissza rám, majd elindul felém. Testem összerezzen, ahogy egyre közelebb ér, vérem ismét pezsegni kezd, pedig még hozzám sem ért. Ez nagyon kellemetlen, de végig kell mennem ezen az úton, és most, hogy nem vergõdöm miatta, könnyebb a lelkemnek. A fal mellett állok, és ahogy karját megtámasztja a fejemnél, felnézek rá.
- Nem menekülsz?
- Fölösleges lenne… - suttogom, és arcára simítok. – Mit terveztél mára? – látom rajta, hogy ezt nagyon nem tudja hová tenni.
- Mit forgatsz abban a tekervényes fejedben? – tekintete, tekintetem fürkészi, mintha gondolataim akarná kiszedni, de nincs hátsó szándékom, így hiába kutat.
- Semmit, csak nincs értelme küzdeni… fölösleges kapálózás, fõleg mivel az éjjel, már úgy is megkaptál… - megfogja kezem és arcát tenyerembe simítja. Egész lényem megborzong, mintha csak az életét adná nekem.
- Te döntsd el mit szeretnél.. – közel húzom magamhoz és halovány csókot lehellek ajkaira.
- Menjünk hozzám, fõzök valami finomat… - suttogom ajkaira mire elmosolyodik és jólesõ sóhajjal nyugtázza, tervem. Elindulunk hozzám, és kivételesen nem kocsival, hanem a motorommal megyünk. Én vezetem, mivel nem adnám oda senkinek, pláne nem egy fickónak, akit elég szépen helyben hagytak és sérülései ismét felszakadhatnak.
A lakásom, nem nagy, de otthonos és nagyon tiszta, szó szerint enni lehetne a padlóról. Lerakom kabátom és a konyhába megyek, összeütni valami finomat, miközben egy kellemes zenét teszek föl a hifibe. Vladimír utánam jön és mivel háttal állok neki közvetlenül mögém lépve figyeli tevékenységem. Ez azért elég zavarba ejtõ, így lerakom a kést kezembõl és felé fordulok.
- Miért nézel így?.. Ez nagyon zavaró, inkább tedd magad hasznossá, vagy ülj le, ha már minden áron nézni akarsz… - tolom kicsit el magamtól.
- Hihetetlen vagy, tudni akarom, hogy mi ez a nagy változás… - néz rám gyanakodva.
- Értem én, hogy meglep téged, de nincs hátsó szándékom… Még mindig úgy érzem, hogy amit rám erõltetsz az szemét dolog, és még mindig haragszom emiatt, de nem akarok küzdeni… Ma ráébredtem, hogy hiába vergõdök és elõbb utóbb úgy is vége… Csak részleges gyõzelmet arathatsz fölöttem… - nézek tekintetébe halálosan komolyan.
- Azt hiszed ez a gyõzelemrõl szól?
- Minden arról zól, az életed minden képen, hisz ha nem gyõzöl estérõl estére akkor meghalsz…
- És mi van, ha mikor vége ennek az egésznek már nem akarsz tõlem megszabadulni? – ez egy remek kérdés, és pont ez az ami igazán rettegéssel tölt el. Sajnos nem tehetek semmit, amit Iván tervez, azt jelenti, hogy akarhatok én bármit, Vladimír meg fog halni.
- Annak nincs jelentõsége, itt nem én diktálok, nem én osztom a lapokat, csak egy báb vagyok mint te Iván kezében… Sajnálom Vladimír, de számunkra nem létezik a boldog vég…Csak a most van, az is lehet, hogy már a holnap sem fog létezni és nekem ezt kell szem elõtt tartanom… - suttogom, és visszafordulok a fõzéshez.

- Ha azt akarod, hogy úriember legyek, akkor inkább mosolyogj kedvesen és fékezd azt az éles nyelved. – mocsok kis bájgúnár, ha azt hiszed, hogy a nyelvem a leg élesebb fegyverem, hamar rá fogsz döbbeni, hogy bizony velem nem tanácsos szórakozni. Mondhatni, rövidtávon vagyok káros az egészségre. Szívem szerint már most kizsigerelném a rohadékot, hogy így sarokba szorított, de jelen pillanatban Ivanra is dühös vagyok. Kezem megremeg, gyilkos tekintetemmel, pedig végigmérem az elõttem tornyosuló, bunyóst. Bunyós, ez a legjobb szó rá, az én szememben jelenleg egy senki. Hiába nõtt ilyen nagyra, ki fogom csinálni. Ez már biztos, csak idõ kérdése és ahogy lankad Ivan figyelme, neki annyi. Könyvelem el magamban, hisz jelen pillanatban meg van kötve a kezem, de ami késik nem múlik. Mondjuk a türelem, nem kifejezett erényem, de most kivételt teszek és egy undorral teli tekintettel fordítok hátat a Vladnak, majd kisétálva a ringbõl, teret adva az edzésnek. Ha mázlim van, még ma éjjel kicsinálják, bár a tegnapi meccset elnézve erre nem sok esélyem van. A hátam mögül még hallom, ahogy azok ketten összecsapnak a ringben, de ez nem érdekel eléggé, ahhoz, hogy tekintetemmel visszaforduljak. Így is akad dolgom elég, ráadásul emellett a mostani megállapodás miatt, valakin le kell vezetnem a felgyülemlett feszültséget.

*
Este Ivan jön értem a limuzinnal és felvéve Vadot indulunk a meccs helyszínére. Nincs túl jó kedvem, karba tett kezemmel igyekszem elkerülni, hogy akár egy porcikám is hozzá érjen a mellettem ülõ Vladhoz. Szótlanul nézek magam elé, miközben csak arra gondolok, hogy valami úton, módon meg kell szabadulnom tõle. Kizárt, hogy huzamosabb ideig hozzám érjen és a tartozást elnézve azt bizony nem két nap alatt fogja törleszteni, fõleg mivel uzsorakamat megy rá.
- Hova megyünk?- töri meg a csendet morgó hangjával, nem nagyon foglalkozom vele, csak morcosan nézek ki a sötét városra és a cikázó fényeken merengve, gondolkodom.
- A helyre, amit ezentúl a második otthonodnak nevezhetsz majd. -  hallom amit beszélnek, de nem figyelek rájuk. A cigaretta füstje viszont nagyon zavar, de jelenleg ezt sem teszem szóvá, minek, ahogy Ivant ismerem, csak tovább nevetne és még a képembe is fújná. Vladimirrel meg nem áll szándékomban komunikálni.
- Nem is izgulsz, Vladimir? Ezen a mérkõzésen az életed múlik majd. – micsoda kérdés ez? Egy eszetlen bunyóst ugyan miért foglalkoztatná, hogy él e vagy hal. Nyílván biztos a gyõzelmében.
- Minek izguljak? Attól semmi nem lesz jobb. Nem tervezem, hogy meghalok, úgyhogy nincs min rágnom magam. - hangjából árad a nyugalom és a közeg. Én viszont izgulok, egész pontosan feszült vagyok, idegeim pattanásig feszülnek, miközben megérkezünk a bunyó színterére. A kocsiból kiszállva kõrbe nézek. Még én sem voltam ezen a helyen. Az effajta szórakozások engem nem kötnek le, mivel primitív és undorító, legalábbis számomra. A bejáratnál két kidobó díszeleg, akár két szobor. A marcona legények félre állnak, ahogy Ivan, határozott léptekkel indul meg, mi pedig szépen követjük õt. A vigyorgó hölgyeményen csak elhúzom a szám. Mégis mi a fasznak örül ennyire?
- Menj, Vladimir fiam, és készülj fel a meccsre. – küldi el Vladimirt egy fiúcska társaságában. Ez a közeg igazi undorral tölt el és nem csak a falakról lecsorgó mocsok miatt. Leginkább a helyiséget körüllengõ hangulat, ami zavar. A zsivaj és a vágható cigarettafüst. A sok idióta, el sem hiszem, hogy komolyan ezt élvezik. Azért megnézném, hogy mit kezdenének, magukkal, ha õk kerülnének abba a rohadt ringbe. Garantáltan maguk alá vizelnének a nyavalyás kis újgazdagok. Elfoglaljuk helyünket és Ivan elõzékenyen tolja elõttem a tömeget, nehogy hozzám érjenek. Ismer már és, bár lelkiismerete nincs, nyílván annyira nem tetszik neki, hogy morcos vagyok. Egy üdítõt is kapok, és mivel a bunyó kicsit sem érdekel, elõveszem telefonom és netezni kezdek rajta.
- Téged komolyan nem érdekel, hogy Vladimir gyõz e? – kérdezi Iván, mire mérgesen nézek rá, majd elkomorodva válok ismét érzelemmentessé.
- Ez bolond kérdés, az érdekel mikor veszít… és tudod jól, hogy nem érdekel, hogyan verik egymást halálra a hústornyok… Izzadnak, undorítóak és amúgy is ettõl az egésztõl kifordul a belem, szóval hagyj békén… Itt vagyok, legyen ennyi elég… - hajtom le ismét fejem és tovább nyomkodom a telefonom. Hallom a tömeg ovációját és kiabálásukat, hogy öld meg és hasonló kedvességek, de fel sem nézek. Nem érdekel, hogy gyõz, vagy veszít, jelenleg, csak bosszankodom. A meccs elég gyorsan véget ér és pechemre, persze, hogy az új bajnok viszi a pálmát. Nem mintha meglepne, hisz láttam harcolni, még a világbajok ellen. A srác nagyon tud és itt leginkább csak agyament  barmok lépnek fel, akik túl erõsnek érzik magukat és túl teng bennük a bizonyítási vágy. Szertény személyem szerint inkább a halálvágy teng túl bennük, de ez az õ bajuk. Elteszem a telefont és Ivan mellet sétálok oda Vladimirhez, de rá sem nézek. Minek, nézhetem ma még eleget. A fene ebbe az egészbe, nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek elviselni, hogy szexet akar. Ráadásul azt sem tudom, hogy ezt hogyan képzeli, hisz én is pasi vagyok. Oké nem vagyok naiv, attól elég távol állok, de még pornõt sem láttam soha és bár elméletben tudom, hogyan zajlik a dolog, gyakorlatban el sem tudom képzelni, és a gondolat is olyan undorral tölt el, hogy a hányinger kerülget.
- Szép munka, Vladimir, ezt vártam tõled. – vigyorog rá Ivan én meg szépen meghúzódva mellette, kerülöm el tekintetét, majd elköszönve Ivantól megyek ki az épület elé, Vladra várva.
*
A kocsiban végig kussolok. Nincs mondani valóm a számára, mondjuk nekem alapban sincs mondanivalóm, szinte soha. Leginkább a puszta tényekre hagyatkozva, folytatok beszélgetéseket, így azt se tudom, mit mondhatnék, ráadásul még mindig ott van a torkomban az a bizonyos gombóc, amitõl, majd megfulladok. Mikor a kicsi megáll, elég fura tekintettel szállok ki a kocsiból és végignézve a nagy neonon rosszalló pillantással illetem Vladimírt. Ez meg most mi az ördög? Egy étterem?
- Te most szórakozol velem?- kérdezem mérgesen. Nem szeretem, ha hülyét akarnak csinálni belõlem és csak nem akar egy étteremben megdönteni. Vigyora, csak még jobban felhúz, de ezzel egy idõben a teljes értetlenség árnyéka, húzódik fejem fölé. Mégis mi a célja ezzel?
- Ivan azt mondta, az enyém vagy ma estére, és amíg nem teszek kárt benned, õt nem érdekli, mit mûvelünk... én pedig vagyok olyan úriember, hogy elõször randizni viszem a kiszemeltemet. – randi? Remélem ez csak vicc. Randira hozott, mint egy csajt? Ezt nagyon nem akarja bevenni a gyomrom, még talán kevésbé, mint a szex dolgot. Értetlenül nézem, ahogy rágyújt egy szál cigire.
- Nem értelek. – jelentem ki, mire a karját nyújtja, jelezve, hogy karoljak bele. Most bizonyára csak viccel, vagy szórakozik velem, minden esetre egyik sem tetszik. Elhúzódom és eszemben sincs ezt a gesztust fogadni tõle. Majd pont karolgatni fogom, persze, ahogy Móricka elképzeli.
- Nem is kell, hogy érts. Csak élvezd az estét. – én élvezzem? Én azt élvezném, ha nem kellene itt lennem, szóval ez már élbõl, halva született ötlet, vagy gondolat. Nem mondok semmit, csak sóhajtok egyet és követem Vladimírt, egy eldugottabb, helyre, ahol leülve kapunk egy-egy étlapot.
- Mesélj egy kicsit. Te hogyan kerültél Ivanhoz?- kérdésére, csak egy rideg pillantással nézek ki az étlap mögül.
- Ahhoz neked semmi közöd. – jelentem ki, egész egyszerûen, majd visszatérek az étlaphoz, addig sem kell õt néznem, mivel ha tudná, mit szeretnék vele csinálni, lehet vagy öt méterrel arrébb húzódna.
- Kiállhatatlan vagy. – húzza el a száját.
- Akkor minek hoztál el ide? – teszem le az étlapot és mogorván szemlélem mozdulatait. Farkas szemet nézve hallgatunk, mikor egy nagyobb kacajban tör ki és rendel magának italt.  
- Mert szeretem a kiállhatatlan embereket. – válaszolja vigyorogva. Komolyan nem értem miért jó ez neki, de nem tudok mit tenni. Itt kell lennem és jó képet kell vágnom hozzá. Az este nem alakul túl rosszul, sõt, talán túl kellemesnek is bizonyul, ami eléggé bosszant. Beszélni ugyan nem beszélek túl sokat, csak éppen, annyit, amennyit muszáj, de ez részemrõl nem meglepõ, hisz ilyen vagyok, de ennek ellenére, kellemesnek érzem Vladimír táraságát. Ez persze újabb fejfájást okoz, hisz nyílván való, hogy az érzéseimre próbál hatni, ami nem is lenne baj, ha nem érne el vele célt. Az este folyamán képes elfeledtetni velem, miért is vagyok itt, amit, csak vacsora végére veszek észre. Bassza meg, mégis mi ütött belém? Morranok magamra, miközben kisétálunk az étterem elé. Vladimir, még haza is szeretne vinni, de azt már végképp nem hagyom neki. Még csak az kellene, hogy tudja hol lakom, nem arra semmi szükség, és most amúgy sincs kedvem haza menni.
- Спасибо за вечер, лисичка. – duruzsolja, miközben egy csókot hint kézfejemre. Ez az alak nem normális, hibádzik néhány kereke, ha azt hiszi, némi nyálas szöveggel és egy kis vacsorával le tud venni a lábamról, ugyanis nem vagyok egy hibbant liba, ráadásul sokkal jobban dühít ez a szituáció, mint amennyire elbûvölõ próbál lenni. Kezem kihúzom egy fintor kíséretében és zsebembõl elõvéve egy törlõkendõt, amit mindig akad nálam vész esetére, letörlöm csókja nyomát, majd laza mozdulattal dobom a mellettünk álló kukába, miközben végig a szemébe nézek.
- что борьба есть более красивый вечер (van mit bunyós, további szép estét) – húzom fel kesztyûm és hátat fordítva, leintek egy taxit, hogy minél hamarabb elpucoljak. Még a látványa is felbosszant, így hátra se nézve ülök be és intek a sofõrnek, hogy induljunk. Ivanhoz vitetem magam és nagyjából leszarom mennyi az idõ. Kell a motorom, hogy kicsit kiszellõztessem a fejem. Mikor Ivan meglát, igen csak meglepõdik.
- Hát te? … Le mertem volna fogadni, hogy az éjszakát Vladimirrel töltöd… - kuncogja, halkan és igen gúnyosan. Csak egy morcos pillantással intézem a dolgot.
- Már elment az éjszaka nagy része… és hála ennek a nyálgép bunyósnak, még kialudni sem fogom magam rendesen…
- Nyálgép? Ezt fejtsd ki… - ül le íróasztalához, köntösét megigazgatva és kézfejére támaszkova engem figyel. Remélem nem azt várja, hogy most beszámolok neki az estérõl, nem mintha túl sok mindent mondhatnék.
- Ha nem muszáj nem nagyon beszélnék róla… Legyen annyi elég, hogy az idióta, azt hiszi meghódíthat  vagy mi és nyálas romantikával próbál levenni a lábamról…
- Ez aztán érdekes… - szemei kikerekednek, mivel õ az egyetlen, aki valamelyest ismer és tudja, ez nálam nem válik be.
- Neked érdekes, számomra undorító… Mindegy, hol a motorom, szükségem van rá, már napok óta itt rostokol… - elég türelmetlen vagyok és Ivan jobbnak látja, ha nem húzza tovább a buksimat. Jobban is teszi, mielõtt még olyat mondok, vagy teszek, amit magam is megbánnék.
- A garázsban áll, nyugodtan vidd… de Nyikolaj… egy valamit tarts észben. Nem érdekel mennyire rühelled ezt a helyzetet, nekem kell a pénzem ezért viseld el és vágj hozzá jó képet… Felfogtad? – néz rám, jóval komolyabban, mire én csak biccentek és már húzok is a garázshoz, hogy fölszedjem kicsikémet. Az úton végig agyalok, hogy miként szabadulhatnék meg ettõl a bosszantó tehertõl, de nem sokra jutok. Ami még inkább zavar, hogy élveztem a társaságát és a nyáladzást leszámítva, tényleg kellemesen éreztem magam. A hangja nyugtató volt, mégis ez számomra nem azt jelenti, hogy megadóan, hanyatt dõlök és belátom, nekem is jól jön néha egy-egy ilyen este. Haragom csak még jobban elmélyül és ennek köszönhetõn, gyilkos ösztönim felülkerekednek józan eszemen. Talán sokkal jobb lenne, ha felbosszantanám, annyira, hogy ne akarjon közel férkõzni hozzám, hogy lemondjon arról a nevetséges célról, hogy  a lelkembe fészkelõdjön. Sokáig járom az utcákat, mire kimerülten haza térve, egy kellemes zuhany után bemásszam az ágyamba.

Másnap egész nap, csak a munkámra próbálok koncentrálni, nem túl nagy sikerrel, hisz semmi más nem jár a fejemben, csak az a marha. Még egy szép vágást is sikerül beszereznem a karomra, mire a nap végéhez érek és kezdõdik minden elölrõl. Ugyan az a mocskos füstös hely, a sok szánalmasan visító emberrel, akik vérre és fájdalmas üvöltésekre szomjazva látogatnak el ide, minden egyes éjjel, viszont most kicsit máshogy állok a dolgokhoz és mielõtt megkeresném Ivant a szokásos helyén, meglátogatom Vladimírt, hogy kedvesen sok sikert kívánjak neki. Belépve az öltözõbe épp a fáslit tekerik kézfejére és mikor meglát elmosolyodik. Én persze a szokásos fapofámmal lépek oda hozzá és megállva elõtte, nézem, ahogy a srác bénázva, túl lazára húzza meg a fáslit.
- Mit finomkodsz? Nem cukorból van… - morranok rá, mire rémülten néz fel rám.
- Tessék? – kérdezi, miközben a kötés megadja magát és lehullik Vlad kezérõl.
- Na húzz innen, majd én fölrakom, úgy is akarok vele beszélni… - a kölyök biccent és felpattanva távozik, én pedig kényelmesen leülök vele szembe.
- Szia kicsi róka… már alig várom a meccs végét… Kinéztem egy klassz éttermet, utána pedig sétálhatnánk is… Ma nagyon szép tiszta az ég… - kicsit megszorítom a kötést, majd sóhajtva egyet a szemébe nézek. Tekintetem semmit mondóan üveges, de érezni lehet a levegõben, hogy semmi jóra nem számíthat tõlem.
- Remélem nem foglaltál asztalt… Csak nyugtával a napot bunyós… Koránt sem biztos, hogy élve kerülsz ki a ringbõl… Tudod, most elõször fogadtam és nem rád, az egyszer fix… Nem szeretném, ha élve hagynád el a ringet és teszek róla, hogy minél nehezebb legyen a dolgod, ezt garantálom… - leragasztom a kötést és csak meredten figyelem Vladimir arcát, amin igazi döbbenet ül ki.
- Mégis mit akarsz tenni? – kérdezi, de a hangjából nem kétségbeesés szûrõdik ki, mindössze egy egészséges kíváncsiság.
- Azt nem kötöm az orrodra, amúgy, csak sok sikert akartam kívánni… - egy elég vérfagyasztó mosoly ül ki arcomra, miközben lassan felállok és hátat fordítva, dúdolgatva sétálok ki a nézõtérre, megkeresve azt a tagot, aki a fegyvereket osztja ki.
- Szia Szergej…
- Nyikolaj? Te mit keresel irr?? – lepõdik meg és felém fordulva dobja le a cigarettáját a padlóra.
- Van egy ajánlatom számodra.. – nyúlok zsebembe és egy szép összeget lebegtetek meg a szeme elõtt, hogy fölkeltsem érdeklõdését. Már nyúlna is érte, de elhúzva a mézesmadzagot, csóválom meg a fejem.
- Mi lenne az? – kérdezi végül.
- Az ellenfélnek szamuráj kard Vladimirnek vadászkés… - erre igen csak kikerekednek szemei, ekkora különbséget, nem igazán szoktak jóvá hagyni, így nyílván való számára, hogy Vladimir vesztére pályázom.
- Ivan megbundázta a meccset? – mekkora egy marha ez, de nekem mindegy mit gondol, amíg célom elérem és mi is lenne az? Természetesen Vladimirt darabokban látni. Azt akarom, hogy a véres tetemét kiterítsék elõttem, végig akarom nézni ahogy az élet elhagyja testét, azzal a tudattal, hogy én segítettem át az örök vadász mezõkre.
-. Nincs kérdés… Benne vagy?
- Persze… - vigyorodik el és kikapja kezembõl az összeget, majd zsebre vágva fordít hátat. Elégedetten sétálok Ivanhoz, átküzdve magam a tomboló tömegen, akik mint Vladimir nevét kiabálják. Milyen népszerû lett a kis rohadék, de nem nálam. Undorral, húzódom el minden egyes nekem ütközõ testnek, hisz ebben a tömegben képtelenség elkerülni, hogy hozzám érve, ne ragasszák rám, mocskos szagukat. Ivan vigyorogva fogad és a mellette lévõ helyet mutogatva jelzi, hogy üljek le. Na igen, fölösleges is lenne bármit mondania, ebben a zsivajban úgy sem hallanám. Leülök és karba tett kézzel nézem ahogy a két küzdõ fél lassan elfoglalják helyüket a küzdõtéren.
- Érdekes meccs lesz ez a mai… Vladimir nagy népszerûségre tett szert a tegnapi meccsen, ez a fiú sokat fog hozni a konyhámra… - kiabálja fülembe, miközben összedörzsöli, mocskos kis mancsát. Persze én nem szólok semmit, csak vállat vonva dõlök hátra a székben és próbálom learatni munkám gyümölcsét. Mondjuk, ha józanésszel gondolkodnék, sosem vetemedtem volna ilyesmire, ez némileg a kétségbeesésemen alapszik. Még sosem tettem keresztbe Ivánnak és ez némileg aggaszt, de ezt az aggodalmat jó mélyre nyomja a vágy, hogy Vladimirt kiterítve láthassam. Még egy utolsó tekintetet kapok Vladimirtõl és a gong megszólal, jelezve a mérkõzés kezdetét. A két gigász összecsap, az ökleik durván hasítják fel egymás bõrét. Kapnak mind a ketten, de engem ez a része kicsit sem köt le, csak akkor kezdek némi érdeklõdést mutatni, mikor az elsõ csengõvel megérkezik az a bizonyos szamuráj kard. Fel is állok, és Ivan méltatlankodását figyelmen kívül hagyva lépdelek kicsit a ring közelébe.
- Mi a franc, kard? Ez meg honnan jött? Nyikolaj, tudsz te errõl valamit? – hallom még a hangját, de az ordító tömeg lassan teljesen elnyomja. Vérem pezsegni kezd, ahogy egyre közelebb jutok a ketrechez. A kardot természetesen nem Vladimir szerzi meg, ami még nagyobb elégedettséggel tölt el. Így szegénynek nem marad túl sok választása, mint védekezve, próbálja kihúzni, amíg õ maga is valamiféle céleszközhöz nem jut. Néhány kisebb vágást sikerül is beszereznie, hisz ellenfele támad, teljes erõvel és elszántsággal. Legalább annyira pályázik a vérére, mint én magam. Egy óvatlan pillanatban azonban sikerül megtaszítania ellenfelét, annyira, hogy észre véve engem a ketrec mellett oda lép hozzám és lihegve a szemembe néz.
- Szóval így akarsz kicsinálni? – elégedett mosoly ül ki arcomra.
- Ne velem… vele… - mutatok a háta mögé, mikor a csengõ ismét megszólal és megérkezik a vadászkés. Vladimir kitér a vágás elõl és felkapja a nem túl nagy szerszámot, majd mérges pillantással tekint rám ismét, de nincs sok ideje azon agyalni, hogy mennyire szemét vagyok, vagy alattomos, hisz nincs egyedül és úgy tûnik ellenfele sem óhajt sokáig mélázni, hogy kinek jutott a hasznosabb fegyver. Folyamatosan támad, de úgy tûnik Vladimir jobban bánik a pengével, mint azt vártam és egyre inkább kudarcba fullad kísérletem, persze a remény hal meg utoljára, így továbbra sem mozdulok. Karba tett kézzel meredten nézem, ahogy egyre több vér kerül a padlóra, és néha a közönségre is. A mérkõzés elég izgalmasra sikeredik és a vér látványától a közönség jobban tombol mint eddig. Én viszont úgy állok az ugrándozó és õrjöngõ tömeg szélén, mint a nyugalom tengere. Vladimir, jó pár sérülést szerez be, de nem elég mélyeket, hogy belehaljon, majd egy jól irányzott mozdulattal, elüti a kard pengéjét és szíven döfve ellenfelét, arat újabb gyõzelmet a halál ringjében.  A közönség ovációja, ismét megtölti a termet, ahogy az ellenfele holtan zuhan el és hatalmas robajjal találja meg végsõ nyughelyét.
- Rohadék… - morgom orrom alá, miközben végig nézek a kimerült Vladimiren, aki egy gúnyos mosollyal tekint rám, mintha azt akarná közölni, hogy ez bizony nem jött be és most az övé vagyok. Nem tûnik túl mérgesnek, pedig belül bizonyára tombol, legalábbis én ezt tenném a helyében. Nem teszek semmit és egy szó nélkül indulok el kifelé, hogy az öltözõben várjam meg min rendesen. Ezt bebuktam és most vállalom a következményeit. A zsivajgó tömeg a pénzét követeli a bukiktól, akik morcos képpel, de fizetnek. Az ajtóban Ivan kapja el a karom és visszarántva egy hatalmas pofonnal jutalmazza okos tettem. Ajkam felreped és kezem ökölbe szorul, ha nem róla lenne szó már halott lenne, de Ivan több nekem mint egy fõnök.
- Ez mégis mi volt? – ránt be a folyosó viszonylagos nyugalmába és a falnak lökve igen dühösen hadonászik kezével.
- Megpróbáltam nem jött be… - vonok vállat.
- Azt mondtad legyek hozzá készséges és ne öljem meg, de ezt nem én csináltam volna, mindössze kicsit belepiszkáltam a dolgok alakulásába… - magyarázom el rezzenéstelen arccal, miközben hajam megigazítom. Tudom, hogy nem ölne meg, ahhoz ennél jóval durvább dolgot kellene tennem, hisz a legjobb emberei közt tart számon, ráadásul tudja, hogy hûséges vagyok, amit sok mindenkirõl nem mondhat el. Felsóhajt é elgondolkodik, majd egy zsebkendõt ad, hogy ajkaimról le tudjam törölni a vért.
- Nyikolaj, tudom nem volt fer amit veled tettem, de azt hittem érted, hogy ez most nekem fontos. Oké akkor értékeljük át a dolgokat, mivel te nekem jóval többet jelentesz, mint Vladimir. Szóval a pénzem kell, ezért semmilyen úton, módon nem tehetsz benne kárt, legalábbis jelenleg. Ezért holnaptól kicsit meggyorsítom a folyamatot és a behajtásokra is elküldöm veled, így többet tudtok egy nap alatt hozni és gyorsabban törlesztõdik az adóság is, emellett minden estére jut egy meccs, szóval kimerítem rendesen, hogy ne maradjon túl sok ereje az estéhez… És ha ennek vége, tõlem darabokra cincálhatod, felnégyelheted, kibelezheted, ami jól esik. De addig hagyod magad, vagy nagyon mérges leszek.  Megértetted? - megigazítja hajam, de tekintetem, most sem árulkodik gondolataimról és mivel még mindig nem tetszik a dolog, nem is áll szándékomban azt mondani, hogy most már minden frankó.
- Az egyetlen feltételem szegted meg Ivan… Én nem vagyok a tulajdonod, de nem fogok többé ilyet tenni, ezt garantálom… Azt viszont nem, hogy a munka során nem veszíti majd az életét… Ha nem tetszik ne mellém oszd be, most viszont megyek, a mai estét is megnyerte… - biccentek neki, majd tovább sétálva lépek be az izzadságtól és vérszagtól bûzlõ helyiségbe. Vladimirt épp varrják, rendesen elintézték, csupa vér mindenhol, amik közt vannak egész kicsi vágások, de igen mélyek is, amik bizony tûre é cérnára szorulnak. Csak egy hajszálon múlt, pedig majdnem megvolt bassza meg. Elgondolkodtató, honnan is bánik ilyen jól a pengével, de jelenleg ügyet sem vetve rá és úgy teszek, mintha semmi sem történt volna. Leülök az egyik székre, fejemre téve a fülhallgatóm, hogy némi zenével nyugtassam magam. Halk dúdolásba kezdek és lehunyt szemmel várom, hogy teljesen összefoltozzák Vladimirt. Nem akarom megúszni tettem, vagy hasonló, de úgy érzem, kicsit sem tartozik a kettõnk ügye erre az orvos tanoncra, aki némi zsebpénz miatt jár ide bunyósokat foltozni. A mûvelet, majd másfél órát vesz igénybe, majd mikor végez és elvégzi az utolsó simításokat, felállva elköszön. Csak az ajtó csapódásra nyitom ki újra szemem és lerakva a hallgatót állok fel a székrõl. Vladimir kicsit néz, majd õ is feláll és elém lépve tornyosodik fölém. Vajon mire készül?
- Ki ütött meg? – emeli kezét ajkamhoz, de egy mozdulattal ütöm el. Ez amolyan reflex, nem kifejezetten szándékos és félelem, még véletlenül sincs benne.
- Most komolyan ez a legnagyobb problémád, hogy ki vert szájba?  Mellesleg, az vert pofán, akinek megengedtem, semmi közöd hozzá… - fejtem ki elég rideg tekintettel. Nem is tudom, mintha provokálni akarnám, hogy ne legyen velem figyelmes, az okát egyenlõre még nem is sejtem, de egy biztos, zavar a kedvessége és figyelme.
- Nem, valójában ez a problémám… - mutat végig a mellkasán lévõ sérülésre.
- Hetven öltés, belül is varrta… Úgy tûnik, ma én voltam a kis orvos tanonc próbababája… Ez azért elég bosszantó…
- Nem annyira, lehetett volna mélyebb is, akkor most egyikünknek sem fájna a feje… - nézek tekintetébe, rezzenéstelen arccal. Látszik, hogy teljesen komolyan gondolom, gúny egy csepp sincs a hangomban. Egész egyszerûen ki akarom készíteni és ezt a tényt, eszemben sincs eltitkolni,  had érezze, hogy nálam nem jön be ez a kerüljünk közelebb Nyikolajhoz stílus. Mérge kezd eluralkodni rajta, de úgy tûnik nem rajtam akarja levezetni, pedig kezem, már a késemen, hogy ha robban, szépen átnyessem a torkát, jogos önvédelembõl. Keze ökölbe szorul, de ahelyett, hogy megütne, csak ellép és elõvesz egy szál cigit.
- Vetkõzz… - a vér is megfagy ereimben ennek a szónak a hallatán. Oké, én provokáltam ki, de ha válogatni lehetne, akkor inkább a pofán verés, mint hogy hozzám érjen.
- Mi van? – nézek rá, elborzadt tekintettel.
- Nyugi… - nyomja el cigarettáját a falon.
- Segíts lezuhanyozni… a kötést nem érheti víz és most még eléggé fáj ahhoz, hogy ha nem muszáj nem tornáznék túl sokat… Neked köszönhetem az állapotom, szóval segíts… - fejti ki, mire nagyot nyelek és lassan vetkõzni kezdek. Testem lassan felfedi magát, amit eddig ruha takart, most láthatóvá válva, mutatja meg csodás küllemét. Szinte a tökéletessel vetekszik. Izmaim, szépen húzódnak, bõröm pedig látványra is selymesebbnek látszik mint ami egy férfinál megszokott. A gondolattól viszont kikészülök. Nem is tudnám megmondani mitõl vagyok ki jobban, talán attól, hogy meztelenül állok Vladimir elõtt, vagy a ténytõl, hogy egy nyilvános zuhanyzóba fogok bemenni, amit nyílván nem takarítanak rendesen és tele lehet, mindenféle kórokozókkal? A lassan eluralkodó pánik, mégsem látszik rajtam és inkább bosszúságként jön le. Vladimir elindul a zuhanyzó felé, én pedig követem egy szó nélkül. Beljebb érve, még undorítóbb látvány fogad. A fal, csupa penész és a zuhanyzó rózsája is rozsdásodik. A vér néhol megszáradva virít a csempén, mintha ezer éve nem járt volna erre takarító. Rosszabb, mint amire számítottam, de nem akarom, hogy tudja, néhány baci jobban megrémít, mint egy két méteres bunyós, vagy gyilkos. A zuhany alá állva igyekszem kikerülni a sok szennyezõdést, persze észrevétlenül és közben kézzel mosdatni kezdem Vladimirt. Úgy érek hozzá, mintha minimum leprás lenne, pedig nem tartom taszítónak a testét.
- Ennyire undorodsz tõlem? – kérdezi elcsigázott hangon. Valószínûleg kimerítette ez a harc.
- Ez nem rólad szól… mindegy… - suttogom. Ahogy mosdatom a mások mérkõzés gyõztese fut be, diadalittasan. Elég rendesen el van szállva magától, mintha minimum a világ császára lenne, pedig csak egy senkiházi.
-. Igen és újabb, gyõzelem, na ki a király? Hát még jó hogy én vagyok az… - kacag, mire egy lesajnáló pillantással illetem, de nagyjából ennyiben is hagynám a dolgot. Csakhogy ez alak jobban el van szállva magától, mintsem békén hagyjon.  
- Mi van kicsike? Anyuci fürdeti apucit? – nevet tovább és a hátam mögé lépve, csak egy hatalmasat a fenekemre. A friss vér, ami a kezére tapadt, most szépen virít hátsómon, mire Vladimir igen dühösen fordul meg és már készülne, hogy lecsapja a kis mocskot, csakhogy, bennem amúgy is túl nagy a feszültség és ez végleg kivágja azt a bizonyos biztosítékot, ami agyam kontrolálja, hogy kimérten tudjak viselkedni. Megelõzve Vladimirt az éppen kezem ügyébe akadó, leszakadt zuhanytartó rudat felkapva lendítem karom és akkora erõvel vágom pofán, hogy a feje betöri a csempét, majd még mielõtt, bármit is tudna reagálni, egy mozdulattal szúrom keresztül mellkasáét, ugyan ezzel a csõvel. Hangosan ordít fel a fájdalomtól és szájából vér fröccsen ki, majd fájdalmas ordítása lassan elhalkul és holtan dõl el a fal mentén, szép vércsíkot eresztve maga körül. Hiperventillálva lihegek, de nem a holttest látványától, hanem mert a vérébõl kertült rám jócskán. Nem félek a haláltól a sérüléstõl, vagy a vértõl, de az, hogy valaki ocsmány vére a bõrömre került, teljesen kikészít és pánikroham tör rám. Vladimir értetlenül néz rám, ahogy egészen a másik oldalon lévõ csempéig hátrálok.
- Vér…vér… VÉR.. A BÕRÖMÖN, VÉR…. – nézem magam, ahogy a cseppek, lassan végigfolynak rajtam. Meg akarok szabadulni tõlük, de a két nap eseményei és a mostani ideg állapotom, nem engedi meg a józan viselkedést. Sosem szoktam méregbõl gyilkolni, mindig higgadt és megfontolt vagyok és nagyon ügyelek a részletekre, de leginkább arra, hogy még véletlenül se kerüljön rám mocsok a munkám során. Ez a legfontosabb, de most, hogy csak a harag vezérelt, ezt figyelmen kívül hagytam, hibáztam és az eddig oly jól rejtett pánikbetegségem, most felszínre került

Hideg csípõs reggelre virradt, már a madarak sem csicseregnek olyan lelkesen az ablakom alatt, mint pár nappal ezelõtt, amit igazán tudok díjazni, ráadásul ez ismételten csak azt jelenti, hogy ismét beköszöntött kedvenc évszakom a tél. Jelei a dér és a csípõs hideg, nem zavar, sõt kifejezetten szeretem. A levegõ ilyenkor tiszta, mentes minden undormánytól, ami a nagyvárosi élet sajátossága. Szeretem ezt a levegõt, most mégis, fáradtan és unott tekintettel az arcomon lépek ki otthonomból, hogy utam fõnököm irodája felé véve, még egyszer kiélvezzem a tiszta levegõ éltetõ, mégis tüdõt szaggató érzését. Mélyen lélegzem, miközben felhúzom kabátom, hogy csupasz nyakam védje valami. Hiába a hideg, én ilyenkor sem öltözöm túl, az ereimben valószínûleg fûtõfolyadék kering, és ezt nem csak a halvérû természetem miatt gondolom. Egész egyszerûen és a nulla és a mínusz 5 fok körüli hõmérsékletet részesítem elõnyben, amúgy is, három ruharéteg után, már mindegy mi van az emberen. Felkapom a bukósisakom és körül tekintve indítom be motorom, hogy a városon keresztül vágva, végre megtudjam, miért ébresztett Ivan ilyen korán. A türelmetlensége felbosszant, de hát õ a fõnök én meg akár, hogy veszem egy csicska vagyok, szóval pattanok elsõ szavára. Még kesztyût húzok és felbõgetve motorom hajtok el nagy sebességgel a célom felé. A városban még egy lélek sincs, mintha a világ körforgása is megállt volna egy pillanatra ezzel tisztelegve a tél elsõ napjának. Ennek köszönhetõen, gyorsan érek a maffiózók szentélyébe, egy fürdõbe, ahol Ivan habtestét kényezteti némi masszázzsal. Undorodom ettõl a helytõl, csupa fertõ, legalábbis az én szememben, ezért csak lehúzom bõrdzsekim, ingem kigombolom, hogy a gõztõl ne fulladjak meg, ami sokkal jobban marja tüdõm, mint a csípõs hideg. Ivan emberei társaságában henyél, akik nem csak óvják, de szórakoztatják is, a maguk balga módján.
- Nyikolaj, kicsikém, végre, hogy idetoltad azt a csinos pofikád… - ül kel és hessegeti arrébb a masszõrt. Kitárja karját, mintha ölelést várna tõlem, amire csak felhúzom szemöldököm. Izzadságtól csöpögõ bõre, no meg a lecsapódó pára miatt, erre nem sok esélye van. Amúgy sem szeretek ölelkezni és nem is értem mi ez a mánia a maffiában.
- Jöttem, ahogy tudtam, de remélem nem várod el, hogy most megölelgesselek…  - húzom félre szám és odasétálva vállon veregetem, amolyan köszönés gyanánt, már ez is több a kelleténél. Ivan elneveti magát, ismer már jól és tudja, hogy tisztelettel adózom neki, ezért nem is veszi sértésnek viselkedésem.
- A te szórakoztatóan mogorva természeted, egyszer még bajt hoz a fejedre… Aki nem ismer könnyen nézhet tiszteletlennek…
- Az már csak az õ baja, had ne keljen más baromságaival foglalkoznom… - kicsit feszengek a légkõr miatt, amit Iván egybõl levág. Kicsit sem titkolom, hogy ez a hely kikészít a majd száz éves csempézet és a légkõr, ami lassan fojtogatja érzékeim, már kezd kiborítani.
- Látom nem bírod ezt a helyet, ezért nem is kínozlak sokáig, egy  komoly és a munkádtól némileg eltérõ feladatod szeretnék rád bízni, de te vagy erre a leg alkalmasabb… - áll fel és egy törölközõt magára terítve vesz magához egy szál cigit.
- Mond… - nézek rá, érdektelen ábrázattal.
- Van egy adósom, már nagyon rég nem óhajt fizetni és már két emberem tette koporsóba, egész egyszerûen hallhatatlannak hiszi magát. Bosszantó kis pondró, akit szeretnék végre kiiktatni, de úgy, hogy a pénzem is visszakapjam, vagy legalább valami juttatást, ami kárpótol a veszteségeimért… - úgy kerülgeti az egyenes beszédet, mint macska azt a bizonyos forró kását. Egyre türelmetlenebbé válok, és már azon vagyok, hogy mindjárt rászólok, bökje ki mit akar pontosan.
- Szóval a fazon neve Roman, egy volt pankrátor, aki most menedzserként dolgozik, vagy inkább tevékenykedik, a helyi egyesületnél, nagykutyákat futtat és ma az egyik nagy reménysége fog küzdeni a világbajnokkal… Azt akarom, hogy látogasd meg, még a mai nap folyamán és a ravasz észjárásoddal szedd ki belõle a jussom, aztán takarítsd el az útból, lehetõleg úgy, hogy mindenki számára világossá váljon, velem nem packázhat. - végre egyenesen kezd beszélni, nem szólok rá semmit, csak bólintok és begombolva ingem sarkon fordulok.
- Meglesz – felelem és gyorsan eltûnök errõl az istenverte helyrõl. Kiérve mélyet szippantok az éltetõ levegõbõl és ismét útnak indulok. Ez a munka nincs ínyemre, de kifogásom sincs ellene, ráadásul nem túl bonyolult ügy. Az irodába hajtok, ahol összeszedem az adatokat arról a fickóról és átgondolva, hogy mit fogok pontosan tenni indulok is, hogy elkapjam a pasas tökeit. Mire odaérek, nagy zsivaj fogad az aréna felöl. Besétálok és alaposan felmérem a terepet, hogy mi hol van és hogyan tudok az akció után a leggyorsabban megpattanni. Az aréna felé veszem utam és jól hátul távol a tömegtõl nézem a két gigászi állat csatáját. Az összecsapás elég brutális és bár nem hallom mit mondanak, minden bizonnyal, csak hergelik egymást. Az egymásnak feszülõ, izzadt és vértõl csöpögõ, testek látvány undorral tölt el, nem is beszélve a zajongó tömegtõl, akik mind azt ordítják, hogy csináld ki. Nem tudom melyiknek szól, de nagyon nem is érdekel. Csak meredten figyelem õket, rezzenéstelen arccal . Nem vagyok otthon a bunyóban, nem szoktam mûvelni és nem is szeretem, éppen ezért meg sem tudom állapítani, melyikük áll nyerésre, legalábbis a jelen pillanatban nem. Az is csak onnan derül ki számomra, hogy melyikük Roman pártfogoltja, hogy a pasas a ring szélérõl veszettül adja az utasításokat, persze azt is ordítva. Vajon hall ezekbõl valamit a pasas? Erõsen kétlem, ez az egész majomkodás engem hidegen hagy, egészen addig míg a kicsinek nem mondható pártfogol, le nem veri a világbajnokot. Még ha nem is szeretem ezt a fajta megnyilvánulást, a tehetségét el kell ismernem. Karba tett kezem eleresztem és a faltól ellökve magam indulok el az iroda felé, hogy ott várjam be Romant, de akkor a tömeg felordít és egy hatalmas puffanás kelti fel figyelmem. Visszafordulok és megdöbbenve nézem, ahogy az új világbajnok a ringen kívül tápászkodik fel a földrõl. Visszafordulok és oldalra biccentve a fejem nézem tovább a meccset. Márt azt hittem vége van, de úgy tûnik itt sem tartanak be minden szabályt. Ahogy a bajnok kézhez kap egy széket és azzal kezdi püfölni ellenfelét, unottan csóválom meg fejem és hátat fordítva sétálok ki az aréna területérõl. A tömeg morajlása lassan elhalkul, ahogy a hosszú folyosón haladok elõre, majd elérve az irodát szépen besétálok rajta. Felveszem bõrkesztyûm és az íróasztalhoz ülve várom be Roman érkezését. Nem nyúlok semmihez, az nem az én stílusom, csak a fotókat nézegetem, a bajnokságokról és Roman családjáról. Már tudom, hol lehet ezt a fazont megfogni, hisz úgy tûnik nagyon büszke fiára. Valószínûleg az õ tanulmányai miatt vett fel kölcsönt Ivantól, ami valljuk be élete leg rosszabb döntése volt. Kisvártatva nyílik is az ajtó és egy igen meglepett arccal találom szembe magam. A vigyor, pillanatok alatt fagy le képérõl.
- Maga meg kicsoda és mit keres az irodámban? – szegezi nekem kérdését. Micsoda modortalan alak, még köszönni sem tud?
- Magának is szép napot Roman… - állok fel az asztaltól.
- Szép a családja… A fia jóképû és erõs, biztos nagyon büszke rá, a felesége is gyönyörû, mindent összevetve csodás családja van… Mondja Roman, nem félti õket? – emelem el az egyik képet és ejtem a földre, jelezve, milyen törékeny is az õ életük. Maga alatt már kivágta azt a bizonyos fát és esélye sincs, hogy túlélje, de a családjával talán meg lehet fogni. Hevesen támad rám. Felfogta a célzásom.
- Még egy patkány, akit rám szabadított az a hitvány Ivan? – könnyedén lépek ki ütése elõl és azzal a lendülettel, mély vágást ejtek mellkasán, amitõl fájdalmas nyögéssel görnyed az asztalra.
- Rohadék… - nyöszörgi és vad tekintettel néz végig rajtam. Arcom rezdüléstelen és semmit mondó mint mindig. Haragnak, vagy félelemnek nyoma sincs.
- Az adóságot illik megfizetni és én vagyok az utolsó esélye Roman, ne legyen ostoba… Fejezze be a kakaskodást és végre próbáljon tiszta fejjel gondolkodni… Biztos van valami amit fel tud ajánlani Ivannak az adósága fejében és megkímélni ezzel csodás családját… - nézek rá teljesen komolyan. Elgondolkodik, mellkasából szépen csepereg a vér, de a sérülés nem halálos, mindössze fájdalmas. A mozdulatomból rájöhetett, hogy nem sok esélye van velem szemben a lomha mozgásával, így komolyan fontolóra kell venni ajánlatomat. Persze abban is biztos vagyok, hogy nem óhajt fizetni és trükközni fog, de végül is mindegy a lényeg, hogy megpróbáljak valamit kisajtolni belõle.
- Rendben… - suttogja és a fiókba nyúlva elõvesz egy szerzõdést.
- Jelenleg az egyetlen értékem Vladimir Belikov… Nagyon jó pankrátor és ma elnyerte a világbajnoki övet… Tudom, hogy ez nem sok, de ha a tulajdonjogot átírom rá, akkor részt vehet azokon a viadalokon, amiket maffia szervez… - magyarázza, de elég halkan.
- Vladimir a pasas a ringbõl? – kérdezek vissza, mintha nem tudnám, hogy róla van szó.
- Igen õ… Gyorsan visszahozza majd azt amivel tartozom…
- Hm… micsoda alak maga? Képes odadobni az üdvöskéjét a maffiának, úgy, hogy nem is kérdezi meg a szerencsétlent? – ezt tényleg elég okádék dolognak vélem, még akkor is, ha az ötlet meglehetõsen jól hangzik és bele is fogok menni.
- Másom nincs… - feleli, némi szégyenérzettel a hangjában.
- Jól van… Írja át a tulajdonos nevét és végeztünk, Ivannal lehet alkudozni… Elõbb is megtehette volna… - fejtem ki nyugodt hangon, mire bólint és leülve asztalához, körmölni kezd, majd felém nyújtja a kiállított papírokat. Elveszem de sajnos nincs idõm átfutni, mivel a fiókban nem csak a papírok lapulnak, hanem egy méretes pisztoly is, amit azonnal elõ ránt, hogy agyon lõjön vele. Tudtam, hogy trükközni fog é mivel úgy sem terveztem, hogy életben hagyom, minden szívbaj nélkül hajítom felé a kést, még mielõtt meghúzná a ravaszt. A penge egyenesen a torkába áll. Azonnal nyakához kap és amilyen idióta ki is rántja a pengét, ami addig akadályozta a vér útját és immár szabad utat engedve, szépen folydogálni kezd, elõször nagyobb erõvel, majd alig pár másodperc múltán egy halálhörgést követõen úgy bukik az asztalára, mint egy krumplis zsák. Megcsóválom fejem és visszaveszem véres késem, amit zakójába törölve rakok vissza helyére. A szerzõdést megnézem rendesen és egy elégedett tekintettel, hajtom félbe és rejtem kabátom belsõ zsebébe. A munkám végeztével felrakom fülhallgatóm és egy kellemes melódiával a fülembe sétálok ki az irodából, mintha csak egy baráti csevejre ugrottam volna be. Szépen lassan sétálok nem feltûnést keltve, mikor meglátom Vladimirt, ahogy velem szemben sétál. Látom ellátták sérüléseit és egy halovány, félmosolynak sem nevezhetõ szájhúzással nyugtázom, hogy bizony jó üzletet kötöttem. Mellé érve dúdolgatni kezdek és úgy sétálok el mellette, mint ha csak egy eltévedt turista lennék. Nem méltatom többre, hisz hamarosan úgy is beteljesedik sorsa. Nem lennék a helyében és azt sem értem, hogy hogyan írhatott alá, egy ilyen kizárólagos szerzõdést, ami szerint, szinte bármit megtehetnek vele. Ostobaságra vall, legalábbis az én szememben, de ez már legyen az õ baja, bár az is lehet, hogy nem tudott rólam, mégis mindent összevetve Roman jól mondta, szó szerint a tulajdonában volt ez a fickó. Amiért idejöttem, azt meg is csináltam a többi nem tartozik rám. A rendõrséget már nem várom meg és ismét felkeresve Ivant számolok be neki az eseményekrõl. Szerencsére reggel óta már felöltözött, így hagyom neki, hogy kiélje beteges vágyait és kicsit megölelgessen, anélkül, hogy át vágnám a torkát.
- Nem értem minek ez a nagy ölelkezés, de komolyan… - húzom el szám.
- Büszke vagyok rád… ezt ki kell fejeznem valamivel… - kuncogja. – Most pedig menj el ehhez a Vladimirhez és meséld el neki, hová is tartozik hûséggel mostantól.
- Én? Ez megint csak nem a munkám része…
- Tudom, de olyan hatásosan adod elõ magad… csak ne öld meg a befektetésem… - vigyorog tovább, de az én arcomon, csak unalom fedezhetõ fel, mint aki a háta közepére sem kívánja ezt a feladatot.
- Jól van, de szükségem lesz két gorillára…
- Csak nem félsz a pankrátortól? – néz meglepetten.
- Nem, de valakinek meg kell védenie saját magától, ha eldurranna az a forró feje… Láttam mit mûvel a ringben és attól tartok, nem fogadja majd szívélyesen a sorsát… - vonok vállat.
- Igazad lehet… vidd Igort és Szását õk a leg durvábbak… - lép íróasztalához és már jelez is a két tagnak, hogy csatlakozzanak hozzánk. Mikor megjönnek, már indulunk is. A motorom Ivánnál hagyom és kocsiba szállva indulunk Vladimir lakására. Mire a lakáshoz érünk, már bõven sötét van és az éjféli harangszó, fáradtan jelzi, hogy túlórázom. Kiszállva a kocsiból, még a hó is elered, amit jólesõ érzéssel nyugtázok és gondolatban egy hosszú sétát tervezek a feladat elvégzése után. A lakás ajtajába érve bekopogok, mire egy mérges morgás hallatszik bentrõl.
- Ki a faszom az ilyenkor? – Igorra nézek, hogy vegyen elõ fegyvert, mire a másik is fegyvert ránt és mikor az ajtó nyílik, teret adok a két fiúnak. Nagy lendülettel taszítják be Vladimirt az ajtón és belépve azonnal rá is fogják fegyvereiken. Én eközben szépen komótosan dúdolgatva lépek be a lakásba és becsukva magam mögött az ajtót, nézek a meglepett férfira.
- Te? – néz rám és mát mozdulna, de a fiúk visszatessékelik kényelmes fotelébe.
- Nocsak, megjegyeztél? Ne fáradozz köszönéssel és felállnod sem kell… Beszélgessünk… - ülök le vele szembe. Valamiért úgy tûnik, nem az én jelenlétem zaklatja föl, hanem a két gorilláé, de jelen helyzetben úgy érzem, szükség van rájuk.
- Hogy ne jegyeztelek volna meg? Mi a fenét akartok tõlem? – morran dühösen, mintha csak azt az idióta Romant látnám. Ez is azt hiszi, hogy a maffia fölött áll, vagy egész egyszerûen csak heves vérmérsékletével nem bír. A tesztoszteron szintje az egeket veri, szinte kézzel tapinthatóan terjeng a levegõben.
- Te ölted meg Romant igaz? Nagyjából leszarom, hogy meghalt, de mégis hogyan csináltad? – kezd beszédbe elegyedni velem, viszont én nem csevegni jöttem, így felsóhajtok.
- Ne miatta fájjon most a fejed és én nem öltem meg senkit, ezt jól véd abba a kemény koponyádba… Ha ezt hangoztatod, még azt hiszem, vádolsz valamivel… - suttogom halkan és sokat sejtetõen, hisz ha tovább feszegeti a múltat, nem lesz aki megvédje tõlem.
- Persze fenyegetés, a gorillák nélkül nem vagy ennyire komoly igaz? – néz lesajnálóan.
- A fiúk nem engem védenek Vladimir… Nem szorulok védelemre, ezt hidd el, de térjünk a lényegre… Van nálam egy szerzõdés, ami igazán érdekes lehet számodra, tekintetbe véve, hogy bizony rólad szól. – elõveszem a szerzõdés egy másolatát, mivel az eredetit ott hagytam Ivannal biztonságban. Odanyújtom, mire igen kíváncsian veszi el és olvasni kezdi. Tekintete, lassan, de annál határozottabban sötétül el, és ül ki rajta a harag és tehetetlenség egyvelege. Érzem mire a végére ér robbanni fog, ezért ismét intek a két fiúnak, hogy legyenek készen. Nem lenne jó, ha a végén tényleg meg kellene ölnöm. Viszont amit akkor tesz, az igen csak meglep. Nem kezd õrjöngeni, pedig látom rajta, hogy idegei pattanásig feszülnek.
- Remek… Mit takar pontosan, hogy a maffia tulajdona? …
- Egész pontosan, majd holnap megtudod, mikor Ivan meglátogat az edzõteremben… Holnap reggel nyolcra legyél ott és pontosan megtudod… - felelem a szokásos semmilyen arckifejezésemmel.
- Te is ott leszel?  - kérdezi miközben lerakja a papírt az asztalra. Ezzel ismételten meglep, hisz miért is lennék ott? Ráadásul ebbõl azt szûröm le, hogy szeretné, ha ott lennék.
- Ha Ivan másként nem rendelkezik… Eszemben sincs… nekem ennyi volt a feladatom, hogy elhozzam a hírt, nem nekem tartozol hûséggel, vagy igazi figyelemmel, hanem Ivannak. – fejtem ki ész felállva távozni készülök.
- Csak akkor megyek oda, ha te is ott leszel. – szavaira megtorpanok és vissza fordulva nézek rá értetlenül.
- Ne próbálj zsarolni és ne legyél ostoba, ha nem mész oda, akkor meghalsz… - jelentem ki rezzenéstelen arccal.
- Akkor meghalok… A szerzõdés szerint úgy is nagy esélyem van rá… És ez nem zsarolás, mindössze egy feltétel, ráadásul, ha meghalok nem fogom beváltani a reményt miszerint én fogom törleszteni Roman adóságát. – halovány mosoly jelenik meg rideg ábrázatomon, de ez nem az a kedves mosoly, sokkal inkább a ki foglak csinálni, ha tovább okoskodsz.
- Jól van ott leszek nagyfiú, de aztán kösd fel az alsód… - intek a fiúknak és távozunk. Ivannal fölszedem a motorom és otthon letéve szépen beváltom a magamnak tett séta ígéretet. Vagy hajnali háromig biztos kószálok a szakadó hóban és felfrissítve elmém térek vissza lakásomra. Egy kellemes zuhany után, kimerülten landolok ágyamban és pár perc elteltével már úgy szundikálok mint egy édes kisded.

Nagyjából 9 után ébredek a telefonom csörgésére. Bealudtam, ez is ritkán fordul elõ velem. Csukott szemmel veszem föl a zajos készüléket és rekedtes hangon szólok bele.
- Igen?
- Hol a pokolban vagy kicsikém?! – rikkant bele a telefonba Iván, amitõl majd beszakad a dobhártyám.
- Öt percet kapsz, hogy összeszedd magad és lecsörtess az edzõterembe, vagy kénytelen leszek a drága Vladimir barátunkat a másvilágra repíteni…
- Fenébe, elaludtam… Ne öld meg máris ott vagyok… - vágom le a készüléket és kipattanva magamra aggatok pár ruhadarabot, hogy mégse meztelenül menjek a találkára, az azért elég fura lenne tõlem. Fáradt és tõlem szokatlanul lassú tempóba érek be az edzõterembe. A ringben Vladimir áll, az egyik általunk szponzorált bokszolóval és épp edzenének, csakhogy Vladimir addig nem hajlandó megmozdulni amíg én nem vagyok ott.
- Itt vagyok, most már megnyugodtál? – állok meg a ring mellett, mire egy igen beteges vigyort kapok cserébe Vladimirtõl. Készül valamire ez nem vitás, de vajon mire? Megáll Ivannal szemben, mintha fel akarná ellene venni azt a bizonyos kesztyût és határozott tekintettel néz rám.
- Bármit megnyerek maguknak, ha cserébe megkapom az a vörös rókát… - szemeim kikerekednek, de nem csak az enyémek. Ez a megkapom, szó nem csak nem tetszik, de nem is igazán értem a jelentését. A halálomra vágyik? Nem szólok, csak Iván reakcióját várom, aki szintén tanácstalanul néz rá, majd le is esik neki, hogy mire céloz, így hatalmas kacajban tör ki. Én persze még mindig nem értem mirõl van szó és bosszankodva nézek, hol Ivanra, hol Vladimirre.
- Te bolond vagy… Õt akarod? Nyikolaj úgy mûködhet sex közben, mint egy darab fa… - szóval sexet akar tõlem? Esik le a tantusz hatalmas koppanással, de ettõl nem vagyok boldogabb. Jobban örülnék, ha meg akarna ölni.
- Félre ne értsd… Gyönyörû, tökéletes testel és édesen sexi pofival, de nem bírja elviselni, ha hozzá érnek… Egyenesen kirázza a hideg egy másik ember közelségétõl… - csóválja meg fejét és próbál némi önuralmat erõltetni magára, mivel sem Vladimir, sem én nem nevetünk.
- Nem érdekel, a rókát akarom és kész, vagy megkapom, vagy itt helyben agyon lõhet és cseszheti a pénzét…- kezd felmenni bennem a pumpa, ami igen ritkán fordul elõ velem, de hogy a testemre alkudozzanak? Az egyetlen olyan dolog, amit nem tûrõk.
- Hát jó, ha ez szíved vágy, megkapod, csak nyerd meg nekem szépen a csatákat sorra és sorra… - jelenti ki végül Iván, amitõl végleg eldurran az agyam és fölpattanva a ringbe Ivánnak esem, tõlem igencsak szokatlan módon.
- Ezt mégis, hogy képzeled?? – mérem végig dühösen és már azon vagyok, hogy átvágom a torkát, mikor emlékeztet valamire.
- Kicsikém, én imádlak, ezt mondanom sem kell, de a pénzemet akarom és te pont úgy vagy a tulajdonom, mint ez az alak… Ha azt mondom feküdj le vele akkor megteszed, tetszik vagy sem, majd összeszorítod a fogad és másra gondolsz… - sétál el mellettem és kilépve a ringbõl kettesben hagy Vladimirrel. Még az ajtóban megáll.
- Vladimir, ma este lesz az elsõ mérkõzés, légy ügyes, különben a jutalom helyett, egy szép személyre szabott koporsóban végzed… - kuncogja és eltûnik az ajtón. Lesújtva állok és merengek a semmibe. A gondolat, hogy valaki hozzám ér teljesen kikészít, és olyan érzelmeket mozgat meg bennem, amiket igyekszem titkolni. Undorral tölt el a gondolat, hogy ez az alak azt tehet a testemmel, ami csak jól esik neki, de amint azt Ivan mondta, nincs választásom. Az edzõ partner visszatér a ringbe, de nem foglalkozom vele, csak Vladimir felé fordulok.
- Ezért ki foglak készíteni…