A vérrel ellentétben gyorsan alvadó hangulat őrült tempóra késztette a szívemet. Az sem segített, hogy egy szőke nőcskébe bújt – majdhogy nem szó szerint – bele Jinx. Ah, az állattudós ismerőse, ha kettő lehetőségem lett volna találgatnom, se saccoltam volna félre. Nem tetszett a dolog, hát nem tetszett, a legkevésbé színésznek voltam jó, már akkor is. Így esett, hogy talán kicsit morcosabb arcot vághattam, és hagyhattam magam provokálni.

 - Gyere, hazaviszlek. – Ha csak egy dolgot el tudtam volna törölni széles e világból, akkor az az önelégült vigyora lett volna; az, ahogy megvillant az egy kicsit túl látványos szemfogán a reflektorok fénye, és megrándult hanyagul a bal válla. Még az autóban is legszívesebben lecsókoltam volna azt a pimasz kis mosolyt a szájáról, de hát megesik, hogy az ember bír a hormonjaival.

 - Úgy nézel így ki, mint egy puffancs! – Ez a megjegyzés nyelvöltést érdemel. Hátha leharapja…

 - Micsoda érett reakcióid vannak. – Ha játszani akar, hát játszunk! alapon toltam be a műdurcát. Nehogy tudja már, hogy jól szórakozom.

 - Ezért hoztál ide? Hogy ezt lássam?

 - Igen. – És már éreztem is, hogy túlzásokba estem. Olyan gyakran tapinthatóak ki Jinx határai, mint amilyen gyakran fehér hollót látni. Visszatértem tehát az aknamentes övezetbe.

 - Gyönyörű a cicád.

 - Az már biztos, és még csak messziről láttad. – Uh, hát, a közelebbről megnézést talán sokkal később inkább.

            Sajnálatos módon túl gyorsan értünk vissza, de a lovagiasságától egész elérzékenyültem.

 - Jó éjt! – Igazából még a biztonsági övet sem volt még időm kikapcsolni, de már nyílt az autó felém eső ajtaja. Bámulatos. Mikre nem találnak ki gombokat a huszonegyedik században. És ha ő játszott, hát én is megengedtem magamnak egy pillanatnyi gondolkodás után; visszafordultam, felé, és úgymond diszkréten behatoltam az aurájába – a testemnek még ez is túl távol volt – épp csak a csók előtt állva meg. Hogy akkor közeledett felém, ezer szikraként hatott rám.

 -  Jó éjt nagymenő! – Ujjaimmal végigsimítottam az ajkain és otthagytam, a formás kis popsija alatt doromboló autóban. Na jóóóó, levegőt csak akkor bírtam venni, mikor a kerékcsikorgás és a motor harapós hörgése a város zajába veszett, ám bizonyosnak lenni abban, hogy Jinx nem vette rossz néven, esszenciális volt.

A lakásomban egy kisebb lakberendező gerilla akció eredményei fogadtak. Sóhajjal törődtem bele, és a látványosan elnyújtott betűkkel ékesített cetlit olvasatlanul gyűrtem össze és dobtam a szoba egy félreeső pontjába. Nos, legalább feltakarítottak maguk után.

Pár falatos vacsora és egy gyors, forró zuhany után egy cigaretta helyett rávettem magam, hogy elolvassam a kedves kis üzenetet: „Igaz nem tudsz bemenni hozzájuk, de az ágyból nézheted, miközben rám gondolsz. :P”

Hát gondoltam is rá, arra mérget vehetett a kis pimasz.

Úgy képzeltem, Jinx nagyon is jól ismeri magát. Hogy tudja a korlátait - tehát nem teszi meg, amit nem akar - ez, és az egyébként határozott személyisége megadta a hűvös nyugalom alapképét. Hogy nem lesznek kínos pillanatok, vagy szájhúzogatós szívességek. Nem.

Úgy képzeltem, Jinx hangulatától függne az is, miként kezeli a másik(ak)at. Lehunytam a szemem és mély kilégzéssel teremtettem meg a kíváncsi Jinxet. Világos, igazi tavaszi égkék színű haja volt, íriszét nem takarta kontaklencse. Hideg keze lassan és határozottan csúszott mellkasom közepéről felfelé, míg mutató- és hüvelykujjának vonala besiklott az állcsontom alá. Elégedett vigyora egyre több fogat mutatott, mert bár, ha szerettem volna sem jutott volna levegő a megjegyzésekhez, azok nem is akarództak jönni. Talán csak a még, de hát hova siettettem volna a pillanatot?

Kíváncsi Jinx a csípőmre ült, helyezkedés közben is engem fürkészett fáradhatatlan tekintete, ahogy pillanatokkal később másik kezének ujjai futottak végig a bőrömön. Elidőztek ajkaimon, hogy megcsókolhassam őket, belemarkoltak a hajamba, hogy felnyögjek és több teret engedjek játszadozni a nyakamon - én pedig engedelmesen döntöttem hátrébb a fejem, és azonnal érkeztek a jutalmazó csókok. Az is igaz, hogy csak három, s aztán átvette a puha ajkak helyét a harapás, az oldalamra simuló ujjak helyét a borzongató karmolás. Az egyébként sem sok levegőmből semmi maradt.

Először nem akarta, hogy hozzá érjek. Kíváncsi Jinx mindig a másikról szólt, és egy kicsit arról, hogy magában milyen reakciót lát minderre - tehát mély morgással jelezte, hogy maradjak nyugton, de nekem nagyon kellett az oxigén. Másodjára már hagyta, hogy nyakamat félig körbeölelő kezén végigfuttassam az ujjaimat, majd fel a karján egészen a válláig. A szó nélküli varázslat működött és az éjszaka langyos levegőjébe kortyoltam.

Otthonos börtön volt a testemen Kíváncsi Jinx súlya, az egyre gyarapodó piros csíkok és foltok a bőrömön, a meg-megengedett kincset érő lélegzet. Pillantása perzselt, és éles kontrasztot alkotott a soha fel nem melegedni látszó ujjaival. Kíváncsi Jinx elégedetten dőlt hátra, mikor már mindenféle sóhajt kiédesgetett belőlem. Tökéletesen természetesen vette az ilyen módon rá reagálva megemelkedő ágyékom. Nem volt sok, nem volt nagy az a néma könyörgés, de az érdeklődését felkeltette. Még egy kicsit lejjebb csúszott, hogy már ki kellett nyújtanom a lábaimat annak érdekében, hogy továbbra is rajtam ülhessen. Ráérősen mozgott, csípőjét körültekintően használva. Éreztem, hogy lassan terjedő, olthatatlan tüzet ébreszt, amire a testem balgán reagált, a lassan kínosan sok nedvességgel - a levegő így hidegebbnek tűnő csókja szemérmemen csupán tovább rontott a helyzeten.

Pontosan láttam Kíváncsi Jinxen a pillanatot, mikor elérte a felismerés. Ugyan a rajta feszülő nadrág késleltette az érzést, a meglepetéssel és megelégedéssel ötvözött másodpercet meg sem próbálta leplezni. Hátradőlt akkor, hogy maga mögé vágyódó keze a lábamhoz érjen. Parázsló köröket hagyott a combom belső felén és heves lángokkal lobogó karmolás nyomokat, miközben továbbra is leszegezett fürkésző pillantása s nyughatatlan csípője.

Fel akartam ülni, hogy megcsókolhassam, mielőtt igazán játszani kezdett volna a testemmel, de mellkasomra fektetett kezével nem hagyta, és már amúgy is késő volt. Feltérdelt, hogy minden probléma nélkül mellém ülhessen, hogy kényelmesen nyúlhasson hozzám. Gyűlöltem egy kicsit érte - nem a testem reakciói voltam. A szemeimbe nézett egy pillanatra és elmosolyodott olyan pimasz módon, ahogy az igazi Jinx tudott, és a már ismerős keze visszacsúszott a nyakamra – észre sem vettem, mikor vándorolt el onnét. Először lassan mozdult, hiába tudta nagyon jól, hogy nincs a puhatolózásban semmiféle kiteljesedő potenciál. De azért kiélvezte azt. A nedvességgel könnyen csúszó ujjai kóstolgatták a szeméremajkaimat és engedetlenül várták meg, míg abbahagytam a sürgető mocorgást és csak a hangokkal bátran gazdagított kérlelés maradt. Arra már hamarabb sikerült rávennem, hogy felhagyjon incselkedő kis köreivel és belém hatoljon. Először egyetlen ujját süllyesztette belém, és hát kit akarnék becsapni, azon a ponton annyi már édes kevés volt. Szerencsémre hamar csatlakozott még egy ujj és gyorsabbá váltak a mozdulatai, de felfedező küldetéséről nem feledkezett meg - sajnos. Ezért alig egy percnyi felépülő kéjt dobott ki az ablakon, hogy a csiklómat tüntesse ki figyelmével. Majd' megőrültem, de legalább már nem egy csiga tempójával dolgozott. Buzdítási kísérleteimet egyszerűen a minimális levegő megvonásával büntette. Egy kicsit talán direkt is csináltam már. Észrevette és mosolygott. Bárcsak az is érdekelte volna már, milyen, mikor orgazmusom van. Hogy milyen forrón és szorosan tud a testem az ujjai köré feszülni, de-

Jinx nem csak kíváncsi volt. Nem lehetett egyféle. Jinx magabiztos is volt, meg határozott, de biztos voltam benne, hogy adna egy másodpercet, mielőtt szorítana a torkomon. Jinx szenvedélyes is volt, mindig azzal a tűzzel csókolt, de valami azelőtt is mindig elhúzta tőlem. Jinx játékos volt, néha egyenesen gyerekes, s mégis teljes kontroll alatt tartotta a város, ha nem az egész földrész legnagyobb bűnszervezetét. Jinx agresszív is volt, de nem volt halott bárki, aki szemrebbenésnyi gondot okozott. Jinx annyi minden volt még...

Így hát Kíváncsi Jinx épp olyan egyszerű és gyors módon vált köddé, ahogy megjelent belőle. Egyetlen teljes lélegzettel. A hálószobám homálya közömbösen pislogott vissza rám, mikor végre kinyitottam a szemem.

Buta, buta kislány buta, buta gondolatokkal. Az voltam.

És másnap semmit sem ettem.

Majdnem három nap teljes csend kellett, mire újra beszéltünk. Az esti rutinomat az sms értesítés hangja zavarta meg. >Beugorhatok? Mondjuk most. J.< Mégis mióta kért engedélyt? >Dolgozom. Fél óra múlva?< volt a válasz. Már a merülő ruha cipzárjával harcoltam, mikor újra duruzsolt a telefonom. >Bemehetek, de a múltkor is csendesen akartad intézni.< Ó. Ez sok mindent megmagyarázott. Gyorsan belebújtam a cipőbe és lerobogtam az üzemi bejárathoz. Valami azt súgta, hogy Jinx ezúttal bizniszre akarta áldozni a helyet. Kétes érzéseim merültek fel, habár először én hoztam ide a ’szórakozást’.

A gyanút egy közepesen péppé vert férfi és egy azt kísérő – de leginkább lábon tartó – második igazolta. Jinx a bejárat túloldalán elküldte. Kis diszkrét.

 - Óh bébi, ha tudom, hogy ma randink lesz, jobban kicsípem magam. – Kacsintottam, és elindultam, mutattam az utat, feltételezhetően teljes mértékben feleslegesen.

 - Bocsáss meg angyalom, de hé! Hoztam vacsorát a kicsiknek! – Rácsapott a fenekemre, mikor elkanyarodtam előlük a késekért, nekem meg nevetnem kellett.

A medencék felett futó rácsos függőfolyosóra lökte a tagot, akiben még volt annyi ösztön, hogy ülő helyzetbe próbálja küszködni magát.

 - Szeretnéd te kezdeni? Ezer örömmel átadom neked az első szúrás jogát. -  Szerencsétlen féri felé intett, még megállni sem volt időm az övnyi késsel. Elérzékenyültem.

 - Édes vagy. – Suttogtam az ajkaira, csak úgy, teszt képpen¸ hogy lehet-e (és lehetett), mielőtt megcsókoltam volna.

 - Már nem is akarom tudni, mit követtek el ezek a szerencsétlenek. – A látszat jókedv utolsó illúziója is megtört, ám szerencsémre a félholtan merev pillantás nem rám szegeződött.

 - Nem, hogy mit, az nem is érdekes. De a miért… - Kivett a terítékből egy nyúzókést (mióta megvan a készlet nem használtam) és a hapsi viseltes felsője már ott sem volt. Leterítettem a készletet és kiválasztottam a tőkekést. Csak úgy, amolyan diszkréten léptem fél métert hátra. A férfi kemény pillantást vetett rám, de amúgy Jinxet fixírozta, aki viszont teljes mértékben ignorálta őt.

 - Szép kis szett, de nem használhatod valami gyakran. – Jegyezte meg, amire csak bólintottam. A halakhoz sok minden nem kellett. – Van, amelyikkel nem dolgoztál még?

A kérdésére megragadtam a tőrt, mire rám kacsintott. A pillanatnyi bizonytalanságomat látva felsóhajtott.

 -  Mai fiatalok. Mégis mi kéne, egy kés, ami megmondja, hogy ’most szúrj’?

 - Vagy azt, hogy hova! – Egyszerűen nem bírtam annyiban hagyni a megjegyzését.

 - Ami édes kis semmiségeket suttog és megdicsér, mikor végre valahára megöltél valakit?

 - Ami mocskos és hasznos titkokat sutyorog a célpontjaidról!

 - Ami megidézi a vele elejtett ellenségeket és melléd idézi őket szolgálatba? – Feladtam, ő nyert. A férfi combjába állítottam a szűzt pengét, ügyelve, hogy ne fő eret érjen – már amennyire meg tudtam tippelni, hol lehet olyan. És, hát ez már nem maradt az áldozat részéről sem kommentár nélkül. Egy kiadós ordítás után, persze.

 - Kérlek, Jinx, r-rengeteg pénzem van…

 - Nekem is. Csak tudnám, hogy miért jöttök ezzel mindig… - és már csak nyolc kézujja volt. Azt a pecsétgyűrűt később ki kell halásznom a cápakakiból, legalább is erre engedett következtetni, ahogy Jinx szigorúan követte az ujjakkal egybeforrt útját a sós vízbe. – Tíz éve én adtam a fizetésed, te barom.

És azzal az érvvel elég nehéz volt vitatkozni.

 - Könyörgöm… sok mindent adha-

 - Semmit sem adhatsz nekem. Semmid sincs. Semmi vagy. – Jinx erős szorításának engedelmeskedve elfordult a kés a sebben, a combcsonton éles hangot hallatott.

 - Gyerekeim vannak. – Hát ez az alig érthető nyöszörgés megfogta Jinxet. Mély undor ült ki az arcára.

 - Nem kellenek a gyerekeid!

 - Nem, uh, gyerekeim, akikről gondoskodnom kell…

 - Nos, a halálod majd ad nekik valamit, ami közelebb hozza őket. – A filézőkés lassan, nedves hanggal csusszant a férfi bal karjának orsó és singcsontja közé. Egész kevés vér buggyant ki.

 - Áh, picsába! Kislány, hát nem látod, hogy olyan gonosz, mint maga a sátán?! – Oh, hát taktikát váltottunk.

 - És kétszer olyan szexi. – Teljesen átkapcsolta az agyamat az egyre csak gyöngyöző vér látványa. A kicsikéim alattunk alig egy méterrel permetet vertek, és én nem bírtam magammal. Szép, egyenletes húsdarabok csobbantak egyesével, és a hangzavar is elég hamar elhalt. Talán túl hamar. Jinx, meglehet, másként szerette volna.

Felnéztem rá az aligha felismerhető maradványok mellől, mikor már csak félig volt pixeles a kép és mély, szenvedélyes csókkal köszöntött. Belenyögtem szétnyíló ajkaiba és megmarkoltam a vállát – mást, a szinte teljesen beborító, az alvadás teljes skáláját felölelő vérfoltok miatt helyén valótlannak tűnt.

 - Van kedved csillagokat nézni? -  A szemei gyermetegebbek voltak mindennél.

 - Csak előbb rendet rakok. – A mosolya pedig édesebb a méznél.

 - Jól van. – Mondta, és leguggolt, hogy segítsen.

Úgy sem lett volna jó ötlet olyankor fürdeni, mikor a gyerekek elvesztették a fejüket.

Így kerültünk egy hétköznap hajnalán a város, ha nem a földrész legjobb olasz pizzával az ölünkben a világ tetejére. Legalább is képletesen.

Ő csillagképeket mutatott végtelen beleéléssel, miközben a lábait lengette több tíz méterrel a pislákoló utca felett, én pedig félelmemet legyőzve ültem mellé a peremre és olyan semmirekellő tényeket osztottam meg vele, minthogy Pocahontas és Shakespeare ugyanabban az évben és országban haltak meg. Vad dolgok ezek.

 - Valamit az ősi kultúrákról?

 - Hmm, mondjuk az aztékokról?

 - Legyen, valamit az aztékokról. Csípem az istenképeiket.

 - Phű, hát. Az azték birodalom fiatalabb, mint az Oxfordi Egyetem.

 - Na ne vadulj már!

 - Nyugodtan utánanézhetsz. Az egyetem gyökerei bizonyítottan a tizenkettedik századig vezethetőek vissza. De tanítás már korábban is folyt azon a területen, aminek második Henrik adott jelentős adag nitrót. – Ezzel a hasztalan információval még egy szeletet is kiérdemeltem a margheritájából. Szigorúan, miután csekkolta a neten az igazamat. Még azt is megkaptam, hogy átírtam a wikipédia cikkeket. Bolond volt az a csaj, én mondom.

Némán ültem az ágyamon és meredtem magam elé. Nem a reggeli kóma tartotta szorításában az agyam. Ez az ébredés más volt. A megérzéseim megint igazolást nyertek, ahogy néztem a hatalmas kijelzőn a szobám rejtekén tevékenykedő alakot, amint módszeresen, és aprólékosan megnéz mindent, majd igyekszik ugyanúgy visszarakni az összes bemocskolt részt mintha sosem ért volna hozzá rajtam kívül senki. Bár ezt már akkor elrontotta, mikor pacsulizott képét tiltott helyre dugta. És mikor rátalált az annyira óhajtott formulára bűzös izzadó testén átviharzott a remegés, miközben páni félelmét elvakította a pénzen vett mocskos kurvák ígérete. Hát akkor ezért nem jelentettek sem haláleseteket, sem pedig könyörgő megkereséseket a sajtóban, megkapták az ellenszert a kutyák. ~Egy aprócska malőr, na sebaj. Billy hát akkor játszunk, ha már ennyire akarod.~ Gonosz vigyorba torzult az arcom.
Zokniban árnyékként közlekedve kimentem a konyhába a falatozó pasik közé. Teli szájjal köszöngettek, mint egy állatkert, de az én válogatott majomházam.
- Zac! Van egy melóm a számodra, puszi jár érte - csábosan mosolyt villantottam a kiszemelt futárom felé. Fél szendviccsel a szájában loholt felém, meg is simogattam a fejét, hogy érezze a törődést. A feladat kiosztása után faltam én is egy jóféle reggelit. Kell az agynak és a testnek a kényeztetés, hogy jó legyen a nap többi része is. Erről jutott eszembe, hogy a szórakozás újabb szintje jöhet, a kis ígéretes játékszer megérdemli a figyelmet, ha már ennyit dolgozott érte. Kis őszinte mosoly az üzenet elküldése után. ~ Majd csak megtanulja, hogy ne tervezzen annyit. ~ A frissen préselt gyümölcsök felé fordultam, fekete szívószállal a közepén vettem birtokomba, majd puha ajkaimmal körbeöleltem a műanyag rudacskát és szívogatni, majd nagy kortyokban nyelni kezdtem a cukorral felturbózott vörös darabos nedűt. Meg is tette a hatását, fel is ragyogott a villanykörte a gondolataim gomolygó sűrűjében.

- Gordon, ilyet még csinálj vagy 4 litert, porciózd ki literes légmentesen záró hűtőpoharakba, és vigyétek a laboromba. Aztán ne zavarjon senki, mert a fehér egerek mellé kerül - baljós vigyorral körbenéztem, majd elviharoztam az említett helyiségbe. ~Nézzük mennyire mélyre nyúlnak a zsebükbe és kik még a csapat gyenge megvehető tagjai. Jó móka lesz.~ A kémcsövek halk csörgése, a folyadékok szörcsölése, a gépek zümmögése tette teljessé a kis felfedező utam a virulensek világába. Az általam szabott találkozási idő előtt elégedetten lépdeltem ki a lezárt területről. Kényelmesen lesikáltam magamról az összes nem természetes bőrömre tapadt alkotóelemeket és enyhe lázban égve öltözködni kezdtem. Hajam befontam, majd kiterítettem az ágyra fél ruhatáram és próbálgatni kezdtem, hogy melyik is lesz az igazi, amiben pompázhatok előtte. ~Tisztára, mint ha első randira készülnék. ~ Igaz mostanában nem jutott annyi időm a kis cicámra, mint akartam, de ezentúl bepótolom, ezt megígértem magamnak. De most inkább arra koncentráltam, hogy megint láthatom az én gyönyörűségem, az ébenfekete bundáját, erős, nyúlánk testét, és még örömöt is okozhatok neki, nem is akármilyet! Szívem repesett a gondolattól is, hogy milyen szépen fog csillogni az igéző zöld szeme, és milyen jó lesz vele lenni. Nem is várattam tovább magamra. Némán baktattam az utcán úgy kb. 10 métert, mikor is megakadt a szemem egy impozáns látványon, akarom, most. Nem bajlódtam vele, hogy ellopj am, besétáltam a szalonba, ledobtam egy köteg pénzt, meggyőző pillantásomra már a tenyeremben is érezhettem a kulcs puha érintését. ~Nyers szerető, akit én avatok fel.~ Megnyaltam az alsó ajkam, ahogy a kezeim a kormányra markoltak, amint megcsikordult a szűz bőr a kesztyűimmel való csókolózás során, kilőttem az eddig ketrecbe zárt vadállattal. A kis tervmán lakásához érve lazán leparkoltam, hogy kényelmesen, minden nehézség nélkül be tudjon szállni. Sőt még az ajtót is kinyitottam neki, igaz csak gombnyomással, de így is tiszta gáláns lovag voltam.

- Lefogadom, hogy fél napja vársz - köszöntöm. Nem bírtam ki, hogy ne szurkálj am meg kicsit verbálisan, olyan muris arcokat képes vágni. Szélesen vigyorogtam is rá. A kis zavarodott nézelődése és a tincstűrögetése még szórakoztatóbbá tette a helyzetet. Bár lehet hogy én voltam túl felvillanyozva és már ezért láttam szikrákat mindenhol.

- Máris túl jól ismersz.

- Az bizony nagy kár lenne - kacsintottam rá egyet jelzésként. ~Most épp jól érzem magam vele, remélem nem fog túl hamar unalmassá válni. Szomorú lennék miatta, nehéz igazan érdekes játékot találni mostanság. Bár lehet, hogy csak az én ingerküszöböm nőtt meg, vagy a kiégés határára kerültem?!~ A gondolataim úgy szárnyaltak, ahogy a kocsi falta a kilométereket szélsebesen.

- Miért is megyünk állatkertbe az éjszaka közepén? - ránt ki az elrévedésből a kérdése.

- Nem te vagy az első zoológus az életemben - ugrattam, bár neki nem tetszik annyira ez, mint nekem. Pedig nem is hazudtam, most is ő vigyáz Svart-ra.

- És különben is, ügyes voltál a minap. Megérdemled, hogy bemutassalak valakinek.

- Ha az állattudós csajod lesz az, akkor rövid úton preparátumot csinálok belőled! - de kis heves valaki, tetszett. Bár tudtam, hogy csak üres szavak, de a tűz a szemeiben elragadó volt. És mivel Drew nem a csajom, csak néha jól érezzük egymást így erről nem szóltam. Csak pimaszul mosolyogtam, és hagytam had csacsogjon, mert valahogy élveztem a lopott pillantásait.

Amint odaértünk ugrottam is ki, izgatottságom felülkerekedett, hogy láthatom végre a kis szőrmókom. A viszontlátás utáni vágy és az, hogy ezt megosszam Jennel fura egyveleget alkotott bennem. Agyam hátsó szegletéből kis hang szólalt meg, de nem jutott még visszhang szerephez sem, túl sok érzet elnyomta. Karon ragadtam, mintha félnék, hogy itt fog hagyni, pedig tudtam, hogy ha akarna sem tudna sehova menni nélkülem. De unszolás nélkül jött velem, ami elégedettséggel töltött el.

- Nos, Jen, ott egy kis ajtó, látod? Igen, az a félember magas vasdarab. Na, ott kell felmenned a belátóba - és már fordultam is el tőle. A reflektorokat gyors felkattintottam, és már készen is álltam a találkozásra. Jen figyelő tekintetét éreztem magamon, nem kellett látnom. És már zsigereimben éreztem a ragadozóm közelségét. A forró mégis lágy leheletének érintése táncolt a bőrömön. Kábelek jajdultak, ajtó nyikordult és már bent is voltam nála. Üdvözlő táncunk magától értetődően és könnyeden lejtettük. Mintha csak pár órája váltunk volna el. Éreztem, ahogy a köztünk lévő mély fonál még erősebben ragyog fel. Megnyalta lopva az arcom, és én is apró csókot leheltem gyönyörű pofájára. Ez a mi kis meghitt világunkban maradt, kintről látni vajmi keveset lehetett ebből.

- Svart, bemutatom neked Jen-t - intettem a kis vendégünk felé vigyorogva. ~A formalitások letudva jöhet a móka. Könnyed mozdulattal megszabadítottam magam bundásom édes terhétől. Ő persze drámaian elfeküdt, és várta a történéseket. Okos pillantásától övezve tártam ki a gondozói ajtót, majd rántottam be az ajándékát. Nem messze az izgatott morgástól ért földet a szarzsák. Már most úgy bűzlött a félelemtől, hogy csavarta az orrom.

- Billy, Billy, Billy, mit kezdjek most veled? - szavanként vágtam el egy-egy kötelet, majd a szájából is kiszedtem a pöcköt. Nem vagyok én politikus, hogy leláncolt ellenfélen tudjak csak látszat győzelmet aratni. Fürgén rohant is a szerencsétlen barma, mintha esélye lenne a menekülésre. És igen hamar meg is mártózott a kis tavacskában.

- Kérlek, főnök, én...

A fürdésből annyi előnye származott, hogy látni már nem lehetett, hogy összehugyozta magát, amikor felé ugrott a kis macskám. A szagát viszont annál jobban lehetett érezni. Most még lecsitítottam a kis türelmetlenségét a puhatalpú szépségnek.

- Billy, Billy, nem vagyok én már a te főnököd - a hatás kedvéért megvillantottam a fegyverem, had gondolja, hogy a könnyebb utat fogja kapni.

- Meg tudom magyarázni! - és már rinyált is. ~Hogy én mennyire végtelenül unom ezt.~

- Biztos vagyok benne, csak sajnos nem érdekel - kimérten a tócsa széléhez lépkedtem, Svart a fekete árnyékom, aki pillanatok alatt megelevenedett. Mint egy rongybabát úgy rázta ezt a nyomorékot, pedig még csak éppen hozzáért. Könnyedén kivonszolta a szárazra, majd szó nélkül a háttérbe vonult, tudta, hogy még ez nem az ő ideje.

- Ejnye, Billy, mi a baj? Fáj igaz? Félsz, igaz? Mond csak, akkor nem kínlódtál és nem remegtél, amikor meglovasítottad az ellen-méreg vázlatait? - szembesítettem a tényekkel kimért, jeges, karcos hangon. Senki sem tud előlem elbújni és nem is tud átvágni, ezt mindenki jobb, ha az eszébe vési. És erre már rájött Billy is, bár már későn. Odahajoltam
hozzá és a fülébe súgtam.

- Tudod nem az bánt, hogy elárultál, hanem hogy apróért tetted - mélyen a szemeibe nézek,
majd ellépek tőle. Néma jelként hatott ez, ami után rögtön jött a reakció. Svart megkapta az ajándékát, és most már minden kötöttség nélkül élvezhette is. Az éles majd egyre halkuló sikolyok a morgás, majd marcangolás hangjaival szálltak a levegőben. Némán néztem, ahogy egyre több húsdarab tűnik el a már helyenként kilátszó fehér csontokról. Intek Drew-nak miközben lassan lépdeltem kifelé az arénából. A bejáratnál már ott várt tettre készen a szőke bombázó.
- Legyen kitakarítva a medence, a csontok maradékát meg őröljétek lisztté és etessétek meg a tyúkokkal - adtam ki az ukászt a füléhez hajolva, derekát átfogva közel húzva magamhoz, majd az apró bólintás után puszit nyomtam az arcára. Okos kislány. Jen-nek nem intettem, de értette a célzást, hogy vége a műsornak és villámokat szóró tekintettel állt tőlem pár méterre figyelve a jelenetet. Csábos vigyort villantottam rá, valamiért tetszett ez a reakciója.
- Gyere hazaviszlek - és már el is indultam a kocsi felé. Még a végén nekiesik szegény Drewnak, és nincs nálam nachos, hogy élvezhessem a látványt. A verdát kipörgetve indultam, oldalra pillantva a durcás arcát láttam meg, amin mosolyognom kellett.
- Úgy nézel így ki, mint egy puffancs - nevettem el magam. Erre nyelvet öltött egyszerűen.
- Micsoda érett reakcióid vannak - piszkáltam tovább, mire szorosabban fűzte össze a kezeit a mellei alatt. Mondhatom impozáns látvány nyújtottak a domborulatok.
- Ezért hoztál ide? Hogy ezt lássam? - vádló hangsúllyal esett nekem. No, no kislány, nem
vagyok a feleséged, hogy így számon kérj.
- Igen - zártam le egyszerűen, és kissé elkomorodtam. Az útra függesztettem a tekintetem és beletapostam a gázba. Vasparipám meglódult, enyhén besüppesztett minket a gyorsulási erő az ülésbe.
- Gyönyörű a cicád - zökkentett ki kissé bűnbánó hanglejtéssel.
- Az már biztos, és még csak messziről láttad - amilyen gyorsan jött olyan gyorsan távoztak is a felhők a fejem fölül. Ügyes húzás volt. Félmosolyra húzódtak az ajkaim miközben rápillantottam. Ritka alkalmak egyike, de nem tudtam eldönteni, hogy félelmet, vagy izgatottságot láttam tükröződni a tekintetében Svart-tal való közelebbi megismerkedésének esélyétől. Lakásához érve a kiindulási parkolóhelyre drifteltem, még pár koptatni való csíkot hagyva.

- Akkor kapcsolhatod a masinád - amint a gomb elkattant elmondtam mindent, amit akartam. Most aztán beszarhatnak igazán a fejesek. Hulljon a férgese. Az interjú végén felálltam az ajtó felé léptem egyet, viszont a következő lépésemmel a kis riporter elé léptem, tarkójára csúsztattam a kezem és szenvedélyesen megcsókoltam. Szinte belealélt a karjaimba. Amilyen gyorsan léptem felé, ugyanolyan sebességgel már kint is voltam az irodájából. Jó, jó, de nem az igazi a csaj. Egy játéknak és bábnak pont megfelelő. Visszanyomtam a fejembe a sapkát és legközelebbi kávézóba mentem. Rendeltem egy szalonnás rántottát és egy csésze teát. A tv zümmögött a háttérben, a reggeli unalmas műsorok egyike ment. Percre pontosan fél órája távoztam, mikor felhangzott a híradó harsonája és megjelent a Jen-re oly hasonlító pofika.
- Figyelem, a város minden lakójának. Jinx üzent a, varosnak, legfőképp a vezetőségnek, Kutyák, nem hallgattatok intő szavamra, hat viseljétek a következményeket. Azt hiszitek megmenekültetek? Tévedtek. A birtokotokban lévő ellenszer formula mit sem ér.
Főpolgármester uraság, érzi már, hogy valamiért jobban melege van, mint szokott? Esetleg a nyelve valahogy szárazabb? 10 órája van hátra az életéből. Es maga csak a kezdet. Lépjenek, ha élni akarnak - szóról szóra elismételte mindazt, amit mondtam, ügyes kislány. A többi már nem igazán érdekelt, beszélt még, kiélvezte a nézettséget. Közben megérkezett a kajám friss ropogós fehér kenyérrel tálalva. Felnéztem a pincér lányra, aki egy kacsintással reagált fel nem tett kérdésemre. Na ezt már szeretem, meglehet, hogy felkerül a hely a védettek listájára. Az ételben sem kellett csalódnom, jóízűen befaltam az egészet. Busás jattot hagytam, megérdemelte, majd a bent ragadó levegője láttán kacsintva távoztam a helyről.

Bármennyire is meg kellett volna ijednem a legminimálisabban létező életösztön szerint is, mégsem tettem, pedig a Jinx ajkait uraló vigyor kissé kétértelműre sikeredett. Egyetlen pillanat alatt futott át ezernyi kalkuláció az agyán, látszott, ahogy a magasra tartott, lendítésre kész ütő egyetlen másodpercre megállt a levegőben. Persze a gránát szinte azonnal, végtelen energiával robbant bele az alattunk lüktető városba. Ott semennyit sem időzött tovább, a belé zsúfolt energia hirtelen felszabadult, megbolygatva azzal végleg az éjszaka rendjét. Az emberek szinte már hitték, hogy csak egy kis robbanás volt, valami jelentéktelen bandának nem tetszett valami, vagy egy ostoba idealista így óhajtotta kiváltani jegyét a mennyekbe. Hát. Tévedtek.

- Te jössz – Úgy mondta, mintha elégedett volna az eseményekkel, de kétségbeejtően rosszul tudott hazudni. Vagy csak nem igazán akart nekem. Azt hiszem sosem tudom meg. Viszont. Az ütésemet már nem várta meg, ó nem. Mi sem lett volna sikkesen Jinxesebb, mint, hogy oh, oly’ közel lépjen hozzám azzal a démoni mosolyával és a semmi jót nem ígérő pillantásával – az érintése pedig csak hab volt a tortán; érezni az ujjait végigfutni az arcomon, nyakamon, mellkasomon, és az a pimasz kis óvatosság, amit megengedett magának, teszentjézusmárja. De persze ez sem épp az volt, aminek elsőre látszott… Mit is hittem?

 - Szép próbálkozás, de még mindig túl sok a terv – súgta a fülembe. Ha őszinte akarok lenni, kicsit azért beleéltem magam az illúzióba… túlontúl gyenge voltam tőle. Ő tudta ezt. És mindig kihasználta.

Megújuló vigyorral, magabiztosan rugaszkodott el az épület pereméről, én pedig az életemért kapaszkodtam, természetesen, mintha egy maroknyi szövet megmenthetne a zuhanás végén váró biztos placcsanástól. Mondanám, hogy a csimpánz-szimuláció bevált, de hazudnék – ami végül eltérített minket a biztos halálból, az Jinx tökéletesen idegőrlő időzítéssel kilőtt kampója. Mint a kibaszott pókember. Aztarohadt.

Valami hideget és keményet nyomott a még akkor is remegő kezeimbe, miután a felvarázslással egyenlő idő alatt tüntette el a biztonsági hámot. És még én tervezek előre. Ez is biztosssan csak vééééletlenül volt nála. Oh, és a pezsgő. Azt ne kérdezze senki, hogy addig a pillanatig hol rejtegette, mert csak egy tippem van.

 - Szép első randi lett volna… - Óóóóóóh, azt hitte bizony, hogy ennyivel lerázhat. Szpojlerallert: tévedett - mert a biztosan méregdrága üveget már ráztam is, és a lehető legrövidebb, ám a habzáshoz elegendőnek tűnő idő után felpöccintettem a dugót tartó fóliát és hálót, a parafa pedig éles pukkanással süvített el a feje mellett. Hogy féltem-e azt a démonian gyönyörű arcot illetőleg? Hát nem. Már, ami a kupakra vonatkozik – maga a pezsgő, mi sem természetesebb, egészen más lapra tartozott.

Hab ült meg haján, elhomályosította fekete rúzsos ajkainak éles kontúrját, gyöngyökben pergett le hollófekete szövetkabátján. Hogy milyen volt amúgy a pia? Messze túl tökéletes, hogy rám költse – persze nem állhattam, hogy meg ne kóstoljam.

 - Akkor most én jövök az este további részére, hogy igazán emlékezetes legyen ez az első randi – Uhm, most akkor… a kacsintás jó dolog? Ugye az? Mert azzal az arckifejezéssel még a lelket is kihülesztette a testemből.

Belém karolt és ah uh nem is igazán engedett el, no nem, mintha annyira próbálkoztam volna… csak az utunk nem nyerte el a tetszésem; hogy olyan sötétre, horrorfilmesre, sikátorosra sikeredett. És természetesen, hogy halványlila gőzöm sem volt a célra vonatkozólag. Alighogy megérett a bizonytalanságom az említésre, már léptünk is be egy olyan boltba, ahova anyagi és társadalmi rang szempontjából szinte születni kell a vásárlói körnek. És a dolgozóknak is, zárójelben jegyezném meg.

- Keress valami szépet, alkalmit, amivel meglephetsz! - Im-ígyen szóla Zarathustra, khmmm, mármint Jinx. Hogyha szemmel láthatóan kedvére való volt akár csak egy perc is, miért ne játszhatnánk végig az estét? Be kellett ismernem, eleinte elég tétován válogattam, aligha találkoztam hasonló minőségű anyagokkal és szabásokkal. Némelyik szerfelett konzervatívnak bizonyult; egy csodaszép, azúrkék darabot például túlságosan prűdnek kellett ítélnem arra az alkalomra, hiába raboltam volna rá a saját szám íze szerint. Megint, egy másik pedig túlzásokba esett a sok szabadon hagyott bőrfelülettel – hiába, arra is gondolnom kellett, hogy nem csak Jinx fog rám nézni majd. Oh, és említettem már, mennyire megnehezítette a dolgom ez az alattomos nőszemély? Meg kell mondjam, hogy itt-ott felbukkanó, fehérnemű mögül sejlő alakja erősen elterelte a figyelmem az eredeti céltól… már azon két agysejt erőfeszítéseit, amik nem adták meg magukat a látványra az első pillanattól kezdve. A továbbiakban már elég volt a puszta gondolat is a libabőrhöz, hogy ott ólálkodott valahol, hogy figyelt és bármikor megláthattam én is őt.

A végső kompozícióhoz vöröset választottam, mégpedig minden darabból. A pódium tripla tükrébe pillantottam, mikor megjelent mögöttem, majd mellém lépett. És elállt a lélegzetem. Mármint, remélem nem hallotta, hogy gyakorlatilag fulladoztam, de édesjóistenem… Aphrodité elbújhat a cipősarka alatti pontárnyékban egészen nyugodtan.

 - Készen állunk. - Mosolyában nyoma sem volt a zakkant vadságnak, a káosz tüzének, csak ő volt benne – csípős melegség. Talán túl soká néztem, talán csak túl szánalmasan reagáltam le a csendemmel, de mire feleszméltem, már késő volt, és Jinx váltott, vissza a mindig naaagy játékos nővé, aki egyébként volt. Nem panaszkodtam, hoooogyisne… arra az érzékien ringatott csípőre, a tudatos kis vontatott hajolásra… Ahgod mit meg nem adtam volna, hogy a testemnek engedelmeskedve cselekedhessek.

Oké, a pezsgő egy dolog, bárki szerezhet egy amolyan méregdrágát, de a limuzin egy kicsit… voah. Gáláns lovagként nyitott nekem ajtót, és egy pillanatnyi hezitálás után elfogadtam a néma kérést - enyém az öröm, kedves. Lassan haladtunk, és, bár a célunk biztosan nem volt messze, mégis elégnek tűnt az a pár perc. Az a kevéske korty pezsgő nem oldott fel bennem elég feszültséget, így csak szemem sarkából fürkésztem a lezserül mosolygó Jinxet. Öltönyös gorillák, fekete limó, szuperbűnözős (és szuperszexi) bőrszerkóból öt perc alatt gálaestre illő viselet. Micsoda pezsgés…

Azon az estén úgy éreztem, már semmi nem lephet meg, végül is mi a francot keres az éjszakában Jinx egy ilyen lánnyal, mint én? Velem? Úgyhogy az EGO bejárata már szemrebbenést sem váltott ki – egyszer majdcsak felébredek, úgy gondoltam.

Zselés hajú bohócok sürögtek-forogtak, olyan italok nevei hangzottak el, amiket még névügyileg sem szagoltam, nemhogy ittam volna. De kit lepett meg? mert engem már semmi. Aztán, azt hiszem, a specialitásnak kéne jönnie, de persze Jinx ezt is rövidre zárta, mielőtt fél percre elveszítettem az étlap oldalai közt. Roppant mód diszkrétre sikerült mosolya jelezte, hogy döntött.

 - Mandulás bundában sült haltejet majonézes karotta salátával előételnek, majd áfonyás, szedres szósz libamájjal, licsi kompóttal és párolt zöldségekkel. Oyszteres lazacot pirított diós bulgurral. Cipós tárkonyos ragulevest. - Ahaaaaa, én csak bájosan pilláztam, mert hát mit volt mit tenni…? ugyanis a legény szemmel láthatóan átsiklott a létezésem felett (és még csak nem is voltam trófeafeleség! hhhha!). Szinte lélegzetvételnyi idő múltán érkeztek az italok, a borok sorsa rend szerint a levegőztetés volt, a pezsgő azonban halk kis kotyogós pezsgéssel kínálta magát. Hogy is mondjam, keveset kellett várnia, na.

 - Ha túléled, a második randin majd te is választhatsz. – Oh, én… én tényleg nem hittem, hogy lesz második alkalom. Értve, hogy reméltem, de… nem bírtam lenyelni a zavarom a koccintás utáni kortyokkal sem, és ezen Jinx jót kacagott.

 - Látom áthúztam a terveid. – Nem igazán tudtam követni a gondolatmenetét, de az tagadhatatlan volt, hogy alig alakult valami az elképzeléseim szerint, hát beláttam egy egyszerű bólintással.

 - A tervek ezért nem jók, gyorsan füstbe mennek, de ha rögtönözöl, nem érhetnek meglepetések. Kivéve, ha velem vagy.. - Uh, én… Oké, rövidre zárta a maradék agyamat is, most mit kell ezen lovagolni?! Igen, ezért pánikoltam be és mondtam az első dolgot, ami eszembe jutott – igazából az egyetlent, ami mégis oly’ sokat akart jelenteni.

 - Gyönyörű vagy.. – Halk vallomás akart lenni, hogy „lenyűgözőek az ötletei”, hogy „csodaszép a teste”, hogy „imádom a tüzet a szemében”, a „kifejező élt a hangjában”, a „bizsergető kisugárzását”… de csak ennyit mondtam. Hogy gyönyörű volt. Talán tétovázott egy szempillantásnyit, nem tudtam felmérni zavaromban, de azt konokul elutasítottam, hogy bárhova máshova nézzek, mint Jinxre.

 - Köszönöm. - jött a lágy válasz.

 - Te is igazán tetszetős látványt nyújtasz… - Elhalóak voltak a szavak, amiknek kicsit csípni kellett volna, vagy legalább is érzésem szerint pimaszkodni voltak hivatottak. Hogy is mondjam, nem sikerült, azonban mielőtt felbátorodhattam volna, megérkeztek a pincérek, és a rendelt ételek beterítették az egész asztalt. Komolyan, a kihozott dolgok felére rá sem fogtam volna, hogy létező kaja, nemhogy ilyen helyre való… A látványon túl az illatáradat szinte azonnal a feltételezésemre cáfolt.

 - Jó étvágyat hölgyeim. Csak intsenek, ha bármire szükségük lenne még. – Ezzel a dumával hagytak minket magunkra. Minket, és azt a huszonhatezerhétszázötvenkettő darab fogást, amik ugyan alig öt falat per tányér porcióban testesültek meg, annyi (és olyan) díszítéssel, hogy az egész impresszionista festészeti brigád megirigyelte volna, mégis egy rögbi csapat egész heti ellátmánya lehetett volna.

 - Egészségedre, ilyeneket úgysem ettél még sosem. – Szívem szerint visszaszóltam volna, hogy „hát az biztos”, vagy valami hasonló, frappáns dolgot, de kit akartam volna becsapni? Teljesen meg voltam illetődve.

Várakozó pillantásának engedelmeskedve kóstolgatni kezdtem. Hát.

 - Igazán különlegesek. – Hogy különleges, az egy veszett kulturált kifejezés volt azért, hogy a mocskos számat Jinx ne akarja kimosni később szappannal, mert belőle ki is nézné az ember, hogy megteszi. Későn, messze túl későn vettem észre, hogy bizony volt, amit az ő villája sem érintett, és, mikor látta, hogy olyanért nyúlok, különösen hosszan nézett rám a borospohár karimája fölül. A sunyi formáját az ilyennek… de majd meglátjuk, hogyan viseli, ha rajta csattan a tréfa, hah – hittem akkor, hogy ilyen egyszerű lesz. A testes borok és a teli has kiűzött belőlem minden feszültséget. Valamennyire tartottam tőle, hogy mégis mivel fogom majd az érdeklődését fenn és magamon tartani, de úgy alakult, hogy a legfordulatosabb beszélgetés kerekedett. Például arról, hogy nem kár nemes borokból csak egy-egy pohárral inni – így kerül a felszolgálónak, a mosogató legénynek, a konyhai segéd-rabszolgáknak is a mennyországból egy korty a műszak végén. Ott ültünk és ő az oly’ annyira rejtegetett emberi oldalát villogtatva éden-darabkákat osztogatott hétköznapi embereknek. Csoda volt az a vacsora.

Összekarolva távoztunk, s természetesen újabb ismeretlen felé, mert hát nem Jinxről beszélhetnénk kacérkodás és fordulatok nélkül.

 - Szőlőt, barackot vagy egyéb frissítőt? – Az álszent pillázása egyszerűen képtelenség volt.

 - Semmi nem férne már belém. – Kénytelen voltam visszautasítani, persze. Több mint elég volt az a vacsora.

- Ebben azért nem vagyok olyan biztos… - Ahogy megnyalta alsó ajkait és pimasz mosolyt ajánlott… Adott merengési alapanyagot arra a kevéske időre, míg megérkeztünk oda, a bárhova is. Oda.

Ezért volt az, hogy meglepetésként ért a Jinx nyakában lógó tükörrefis kis fenyó, meg az a névjegykártyás papírvacak.

 - Ezt tedd a nyakadba. – Igenisértettemkéremszépen. De miért is? Ó, persze. Különben kibaszott bajban leszek a környezetből ítélve. Túlélő üzemmódba kapcsolva engedelmeskedtem Jinxnek, bízva benne és a döntéseiben. Mire feleszméltem, már bejutottunk egy márványoszlopos, arannyal futtatott cirádás vörös szőnyeges előszobába, és még hol volt a bálterem? A nevekhez kapcsolódó enyhe utalások csak egy ferde pillantást érdemeltek ki, de ez!

 - Ez.. ez... – Proli szavak, nem igaz? Hát, én sem ájultam el a pillanatnyi önkifejező-készségemtől.

 - Igen, és igen. Jöhet a móka, ahogy ígértem. – Na EZ a vigyor jelent határozottan rosszat. Minden szőrszálam az égnek állt hirtelen és az összes valamire való ösztönöm sikított, hogy tűnjek el onnan. Imádtam.

 - Csinálj úgy, mint egy igazi vérbeli firkász.

 - De – A kérdés, hogy hogyan kell az úgy mégis, már nem kapott jelenési időt a kérdések színpadán.

 - Nincs de. Én itt most csak egy ártatlan fotós vagyok, aki megörökíti az eseményt és a munkád. Semmi egyéb. – Majdnem szembe röhögtem. Hogy ő. Ártatlan fotós volna... Mert radioaktív sugarakat lövöldöz a sima foton helyett az a kamera vagy mi? Fun fact: nem. Átlagos „kis” Canon 5d mark ült a mellkasán.

 - Elsőnek is interjúvold meg a honatyákat, majd a rangsorban egészen a valamire is való emberekig, akik érdekelhetnek egy firkászt. – Nem is szaporította tovább a szavakat, valóban hagyott engem érvényesülni, ami elégé orbitális kihívásnak bizonyult. Ugyan a közelmúltban a szabadidőm javát a múlt szálainak elegyengetésével töltöttem, mégis volt szerencsére kapacitásom arra, hogy a politikai és közélet szempontjából is aktuálisak maradjanak az értesüléseim. És provokatívak az ötleteim. Ugyan Jinx az ígéretéhez híven egy szó, nem sok, annyit sem ejtett ki a száján naggggyon sokáig, mégsem tudtam eldönteni, hogy az jó jel-e. Sosem lehetett. Mindenesetre szorgalmasan kattintgatott – már szinte azt hinné az ember, hogy a képekkel volt valami terve - és önelégült mosollyal az arcán mutogatta az eredményt a visszanézést követelőknél.

Gyorsan telt el a gála, igazán, és, mikor egy pohár pezsgőt ajánlott Jinx, készséggel elfogadtam. A dicséretét és ritkának ítélt érintését nem különben.

 - Köszi. – A szeme csak úgy mellékesen villant meg, de hálát adtam, hogy nem látok a gondolataiba. Végül inkább csak lezárta az estét.

 - Gyere Hamupipőke, az óra éjfélt ütött és vége mára a bálnak. - Az indítvány támogatóra talált bennem. Elfárasztott az este, és biztos voltam benne, hogy a továbbiakban nem tudnám tartani a tempót… de Jinx a káosz, Jinx az anarchia, Jinx a nyers, Jinx az önkatalizáló, berobbanó erő, aki Jinx a figyelmes volt akkor.

 - Igazad volt, élveztem. - Már az ajtóban álltunk, mint két szerencsétlen gimnazista, és úgy kóstolgatott puha ajkai majdnem-csókjaival, mintha elsőbálozók lennénk.

 - Szép álmokat. – Még akkor is pimaszkodott, mikor már nem hinné lehetségesnek az egyszeri ember.

Nagy sóhajjal vetettem bele magam a hajnali lépcsőház homályába.

Az egyáltalán nem sok, lassan huszonhárom évem alatt összeszámolhatatlanul kevésszer éreztem annyira kellemes zsibbadást, mint azon a lassan pirkadó órán. Az eredetileg randevúra szánt ruhám egy elegáns fekete papírzacskóban várt a lakásajtóm előtt, gondosan kitisztítva, szárítva, vasalva és összehajtogatva. Kedves, igazán.

Az elmúlt órák izgalmai csak később jöttek ki, mikor már lezuhanyoztam és melegítőnadrág – trikó végtelenül átlagos kombinációjában szürcsöltem bögréből a frissen forrázott zöldteát. Persze, leégettem a nyelvem, de nem az volt a lényeg. Leraktam a forró kerámiát a konyhapultra, felcsusszantam egy bárszékre és bambán néztem az egyre inkább remegő kezem. Hiába mondtam neki, hogy álljon le… dehogy engedelmeskedett.

A megbontott, ám végül korábban mégis félredobott doboz cigaretta után nyúltam, s rágyújtottam. A felpöffenő füst büdös volt, számba rettenetes ízt hozott, testembe nehézség érzését, lelkembe bűntudatot. Azért csak elszívtam azt a szálat. Volt-e értelme amúgy lefeküdni aludni? Aligha. Az ágyra csalódottan sóhajtva néztem, mielőtt inkább belevetettem volna magam egy reggeli jógába, aztán jött a heti rutin, kis barátaim felügyelete és időölés a kelletlenül jellegzetes túlgondolkodással.

A szokásosnál kicsit több időt csevegtem az infópultos csajjal, cserébe kaptam kávét. Megérte néha kacsintani egyet. Heh. Mondjuk azért az összes cigarettaszünetet azzal töltötte, hogy csipkelődjön a hirtelen leszokásomról… rossz alkunak bizonyult. De hát késő bánat…

Azon gondolkodni, mi is legyen a következő lépés, ostobaság volt, legalább is az előző este eseményei és párbeszédei fényében? Igen. Mégis megtettem, mert, hisz’ kit akarnánk becsapni? Jennifer Sechtermannról beszélünk, emberek. Épp ezért első utam egy kedves kis thai étterembe vezetett a munkaórák letelte után. Tényleg tradicionális, apró hely volt, nagyon szerettem, míg valami „üzemi baleset” folytán fel nem robbant… de erről talán majd később. Kellemes légkör, ao dai-ukat büszkén viselő személyzet, nagy adagok és jó árak. Bájos, vietnámi arcok mosolyogtak rám mindig, mikor betértem. Miért is ne? A csípős levesük a mennyországot hozta le a földre. Az így nem létező módon beállt lelki ürességet nyomtam el az otthon befalt étellel, aztán felbontottam egy üveg vörösbort.

Jöhettek az ötletek – amiknek kicsit híján voltam, már ami Jinxet illette. Minden más tökéletesen a helyén volt. A sarkok és sikátorok összefirkálását könnyed mozdulattal tudtam a múltban marasztalni; nem volt az én stílusom, és kötve hittem volna, hogy még egyszer beválik pozitív hangvételű figyelemfelkeltésként – hiszen mit sem szerettem volna jobban, mint magam körül tudni Jinxet. Ostoba hormonok.

Korai fekvés, kései kelés, majdnem el is késtem.

Csütörtökön fogott el a belső késztetés, hogy végre történjen már valami, hát időt fordítottam a kis foldenem takarítására, de hamar fájóan egyértelmű lett, hogy a bizsergető tettvágy másra ösztönzött. Vérre. Fájdalomra. Könnyen meglehet, hogy ezért volt a táskám sötétedésre már teli csupa olyan eszközzel, ami kellhet. Egy pillanatig azért aggódtam és sajnáltam, hogy nem volt egy percem sem kiötölni a részleteket. Ami meglepett azonban, az a könnyed vállrándítás volt, amivel letudtam a kellemetlen érzést és a fülest felrakva feltekertem a hangerőt.

A belváros éjszaka is nyüzsgött, lüktetett, mint egy elrákosodott szív, aminek rothadt vére a beteges éjszakai közvilágítás, poshadt ingere az emberek voltak. Aprónak kellett volna éreznem magam a felhőkarcolók közt, a vas, acél, beton, üvegrengetegben, de mikor ezek fölém magasodtak és alám nyúltak, csak hatalmat éreztem felettük. Olyan magasra mehettem, amilyenek ők és még egy ugrásnyival feljebb, olyan mélyre bukhattam, mint a koszos csatornák és még egy lélegzetnyivel lejjebb. Olyan messzire futhattam, mint a kivilágított soksávos utak, és egy lépéssel tovább bármelyik irányba.

Duncanék házánál rendőrautó parkolt. Csak még izgalmasabb a dolog, suttogta Jinx hangja valahol a fejemben. Hát képzeld, gondoltam, amúgy sem terveztem visszafordulni a küszöbről – úgy se hiszed, mi? na csak figyelj!

Mindig is olyan ember voltam, akinél tökéletesen működik az öncukkolás és szuggeráció, de ez az újonnan felfedezett, mámorító szituáció hatalmas fröccsöt adott a dolognak – talán ezért találtam magam a tetőn fél percen belül. Padlásszoba, és a nem-vendégfürdő is idefenn volt, átépítést pedig kötve hiszem, hogy valaha végeztek az „álomház”on. Ponnntosan. Akkora szerencsém ugyan nem volt, hogy azonnal belefussak valakibe, úgyhogy maradt időm gumikesztyűt húzni és aggódni kicsit. A körülnézést abszolút kizártam a lehetőségek közül – a szentimentalizmusra való hajlamom ugyanis közismert gyengepontom volt még régről, nem lett volna optimális egy igazán bagatell hibával akkora bakot lőni. Hallgatóztam, kikérdezés zajlott, a hangnemekből ítélve már vagy századszor. Sóhaj. Léptek zaja. Lépcsők nyögése. Eljött az én időm. Felhúztam a sálat az orromra, hogy takarja az arcom nagyját – csak stílusosan.

Óh, a „mama”. Sikított volna, de csak a szeme tudott, másra nem maradt idő. Már elkaptam, mielőtt becsapódott volna a fürdőszoba ajtaja, aztán a padlásszoba tetőablaka, aztán valami nehéz koppant a cserepeken. Egy lassan kihűlő, nehéz test. Akkor láttam meg a fát, azt a szegény fűzfát, ahol túl sok kisállat pusztult el Dun kezei közt, a kedves szülők süket füle és vak szeme közben járásával. Hát. Megígértem, hogy megbánják még, és lám. Felnőttem a feladathoz.

Mire gyanús lett az illedelmesen kért elnézés, már természetesen messze késő volt megmenteni Lindát. Az viszont kellemetlen mellékhatásként lépett fel, hogy a rendőrök nem bepánikoltak, hanem – feltételezem - tankönyvi forma szerint mentették Gregor urat a helyesen vélt veszélyből. Pedig addigra már házakkal arrébbról szemléltem a felbolydult hangyabojt. A volt nevelőanyám fához szögezett kezébe tűztem egy régi fotót Dun „bátyó” „dicső tetteinek” egyikéről. A kópián a cicus hasonló helyzetben volt látható, habár az is igaz, hogy a belsőségek ott nem fordultak ki a kopár gyepre. Oké, igen, nem bírtam ki, hogy ne kutakodjak kicsit. Kellett pár eszköz, amit nem hoztam magammal, és útközben találtam meg a fényképet – ami később igen hasznos demonstációs eszköznek bizonyult. Ajkamról némán felszakadó sóhajjal konstatáltam, hogy meglehet, elsiettem a dolgot. Nem éreztem, hogy amit tettem, elegendő lett volna. És most az a kötött mellényes szemüveges majom ott rikoltozott három, fegyveres rendőr közt, felébresztve az egész szomszédságot. Átdörzsölte az arcom és az ajkamba haraptam. Most valószínűleg valami tanúvédelmi programba juttattam be azt az ürgét. Persze Jinx segítségével egyszerű lett volna, de én nem tudtam őt elérni, csak fordítva. Egy választás maradt.

Töredelmes vallás következik; nem voltam jártas küzdősportokban, nem volt a véremben a lopakodás, átlag edzettségű nő erejével bírtam mindig is, így tehát az az osonás és járőrlecsapás, aminek a csillagos ég volt csak tanúja, öt csillagból ötöt érdemelt. Minden esetre én megszavaztam magamnak a max pontszámot.

 - Most szép csendben és nagyon halkan bemegyünk a garázsba, Greg bácsi. – suttogtam hajdani mostohaapám fülébe a parancsot. Ha akart is valamit mondani, a kés éle a torkára forrasztotta a szót. Becsületére legyen írva, tényleg egy nyikkanás nélkül engedelmeskedett, ugyan meglehet, hogy segített az ösztönzésben a torkáról lustán lefelé csordogáló vér. Stresszhelyzetekben türelmetlen tudtam lenni, na. Az már messze nem volt olyan gördülékeny, hogy az asztali satuba fogott kezekkel és betömött szájjal is nyugton maradjon. Nem ragaszkodtam volna a némaságához, (szemmel láthatóan volt mondanivalója) de egyrészt túl közel volt a vész ahhoz, hogy elkerüljük a bajt, másrészt könyörgésbe és mentegetőzésbe kezdett, amint behajtottam a hangtalanul záródó szigetelt fémajtót. Az elkövetkezendő bő fél órát azzal töltöttem, hogy ízületek és csontok ropogtatását hallgattam. Hiszen mindenkinek kijár a móka!

A hirtelen felerősödő nyüzsgés szakított ki, pontosabban be – vissza a tudatos cselekedetek világába. Ugyan az elkapkodott szórakozást tényleg nem szerettem sosem, mégis egy nyakroppantás, ajtórésen kikémlelés, és már a szomszéd kertben voltam. Aztán a következőben. Majd az azutániban. Még jó, hogy formában tartottam magam.

A városon keresztülszáguldó buszom felett elzúgott egy reflektoros helikopter, mintha tudták volna, mit keresnek, „valami gyanúsat”. Sok sikert, balekok. Ha egy ilyen pitiánert, mint én, nem bírtak elkapni… valószínűleg a város csakis Jinx szervezetének köszönhette, hogy még nem hullott szét. Milyen bájos gondolat, még fel is nevettem rajta – és össze sem kellett húznom magam. A sok részeg és kókadt esti utas mellett én voltam a legkevésbé feltűnő alak.

            A másnap reggel dicsmámorban ébredt, a feketén szürcsölt kávé pedig csak segített rajta.

Etetésnél rezzent meg a zsebem, titkosított számról írt sms fogadott, benne csak ennyi: „Holnap állatkert. Érted megyek 11-re. Ne kend ki magad. J” Oh. Hát, a telefonomat a csobbanástól csak a személyzeti függőfolyosó rácsos járófelülete mentette meg. Még egyszer elolvastam az üzentet a kitörlés előtt, aztán ügyetlenkedve ugyan, de visszatértem a munkámhoz. Csak nyugalom, Jenn. Mély levegő – pont, mint merülések előtt.

A hülye én voltam, hogy valaha is feltételeztem, minden „normálisan” fog menni. A naiv fejem kikérte a szombatot szabadnapra, és délelőtt tíz órakor már nem bírtam a seggemen nyugodtan ülni. Aztán jött a tizenegy óra, a dél is tovagördült, az egy majd kettő is átvonszolta magával a mutatókat, percenként mozdítva rajtuk valamicskét. Az elején aggódtam, később ideges voltam, végül pedig a felismerés jegyében úgy arcon csaptam magam, hogy percekig vöröslött a kezem nyoma. Tizenegy óra kétszer van egy nap, és egészen pontosan miért vártam, hogy Jinx emberi időben éljen? Abszolút megérdemeltem…

Egy matt fekete Maserati perdült be kecses, félköríves drifteléssel a járdaszegély mellett felfestett helyek egyikére. Az aszfalton hagyott csíkokat még hetekig nem kaparta le az úthasználat, pedig egyáltalán nem volt periférián a lakás. Magamban jegyeztem meg, hogy ennyit a diszkrécióról. Természetesen nem várattam magam, az kéne még! Az újgenerációs vasparipa halkan dorombolva várt és magától ajtót nyitott nekem.

 - Lefogadom, hogy fél napja vársz. – Oh, neked is szia. Jinx százas vigyorát akkor sem tudtam volna válasznélkül hagyni egy mosollyal, ha akartam volna. Eltűrtem egy tincset a fülem mögé és kényelmes tempóban néztem körbe az autóban, hogy időt nyerjek. Drágábbnak nézett ki, mint az egész életem. Persze ott az egy hétköznapi kocsinak számított csak, tökéletesnek a feltűnésmentességhez. Az újgenerációs gép még nem vette át az illatosító és benzin szagát, talán még por sem tapadt az abroncsaira.

 - Máris túl jól ismersz. – jegyeztem meg miközben helyére pattintottam a biztonsági övet.

 - Az bizony nagy kár lenne. – És még kacsintott is. Azt a szemtelen mindenit. De gyönyörű volt. Felém eső oldalon befont, éppen rozsdabarna haja is engedelmeskedett a hirtelen fellépő gyorsulási erőnek, bőrkesztyűbe bújtatott kezei biztosan fogták a kormányt, karjain megfeszült az ing fölé húzott bordó dzseki. De én ne csípjem ki magam. Ahhha.

 - Miért is megyünk állatkertbe az éjszaka közepén?

 - Nem te vagy az első zoológus az életemben. – Látva, hogy a kijelentésétől nem jött meg a rózsás kedvem, kisebb lelkesedéssel folytatta. – És különben is, ügyes voltál a minap. Megérdemled, hogy bemutassalak valakinek.

Ohh. Ez így… mindjárt más volt.

 - Ha az állattudós csajod lesz az, akkor rövid úton preparátumot csinálok belőled! – Persze az üres szavak csak holmi pimasz mosolyt eredményeztek, de én is körülbelül annyira gondoltam komolyan. A belső világítás halvány fénye különösen érzékletessé tette Jinx csodálatra méltó állvonalát, szép arcát – de nem zavartatta magát. Hagyta, hogy felszínes dolgokról fecsegjek, magától értetődő módon csupán kifogásként arra, hogy őt nézegethessem. A felém dobott verbális kesztyűt, hogy egy állatkerti alkalmazotthoz hasonlítgat, direkt nagy ívben kikerültem. Hah! Bölcs elme.

            Nyitott kapuk vártak – nem, de tényleg - és Jinx már izgatottan ugrott is ki a kormány mögül. A túránk rövid és a világ összes lelkesedését magába sűrítő volt. Egészen a vadmacskák kerületét jelző kapukig. Ahaaa. Karon ragadott, így megbizonyosodva róla, hogy valóban vele tartok a személyzeti folyosók és bejárók felé, pedig már rég elhatároztam, hogy követem, ha ott pusztulok is.

Fémes, nehéz csörgés a sötétben, határozott rántás a kezemen, rácsos ajtó zárjának zaja és már a kifutón is voltunk.

 - Nos, Jen, ott egy kis ajtó, látod? Igen, az a félember magas vasdarab. Na, ott kell felmenned a belátóba. – Úgy hessegetett, mint valami gyereket, de amilyen színtiszta veszélyt sugárzó légkör vette hírtelen körbe, eszem ágában sem volt feleselni. Olcsó fémlemezből összetákolt csigalépcső vezetett a félemelettel feljebb nyíló falszakaszhoz. A látogatóknak fenntartott részen - de a magasságkülönbség legalább szép és teljes rálátást biztosított. Intettem Jinxnek, aki addigra már felkapcsolta a kifutó reflektorait, így kötve hiszem, hogy sokat látott volna belőlem.

Aztán meghallottam az állat morgását; valami macskaféle. Dabummtssssss. Jinx odalépett a golyóálló üvegbe fúrt szellőző lyukakhoz, hogy a jószág megszagolhassa. Csend lett és megfagyott a világ. Nem történt, csak a meghitt semmi. Egész egy másodpercig.

Felcsikordult egy régen olajozott ajtó és nagy csattanással érte el teljes potenciálját – a mesterséges sziklafalon. Életemben először láttam valakit feketepárduccal táncolni: a nagymacska mellső mancsai Jinx egy-egy vállán pihentek, ő pedig határozottan megragadta a szőrös testet, úgy keringőztek az éjszakába erőltetett mesterséges fények kereszttüzében.

 - Svart, bemutatom neked Jen-t. – és felém intett. Egész meghatott volna a pillanat, ha nem ül annak a szuperbűnözőnek az arcán egy épp ugyanolyan bestiális vigyor, mint a párducén.

És akkor kezdődtek el a dolgok igazán. Jinx lelökte magáról „kis”kedvencét, az pedig elfeküdt a kifutó porában, s feszült figyelemmel tüntette ki gazdáját, aki nevezetesen a gondozói ajtó felé lépett. Kinyitotta azt és egy összekötözött férfit rántott be onnan. A zár ismét kattant és a macska izgatottan morrant, de nem mozdult egyébként. Az ismeretlen vergődött, biztos nem tetszett neki, hogy a lendület továbbtaszította és egész testtel, mint egy zsák, feltörölte a döngöltföldet. Vagy a vadállat miatt feszengett. Ki tudja.

Az én helyemről a kilátás dacára nehezen lehetett hallani dolgokat, hát szinte rátapadtam a plexire.

 - Billy, Billy, Billy, mit kezdjek most veled? – A kérdés inkább költői volt, esztétikus időkitöltés, amíg a szájzártól és kötelékektől szabadította fel a férfit. Amint megérezte a szabadság szelét, a fickó talpra szökkent és a legésszerűbb módon a két fenyegetéstől egyszerre próbált meg távolodni, aminek következtében a fürdőtavacskába esett. Seggel előre. Ejnye Billy, ez nem volt túl impozáns megmozdulás, és érezhetően Jinxet sem nyűgözte le.

 - Kérlek, főnök, én… - de a macsek megugrott, csak, hogy a gazdája lecsitítsa.

 - Billy, Billy, nem vagyok én már a te főnököd. – Megvillant kezében a fegyver… az tényleg egy sg 42-es? Hihetetlen izgalom fogott el.

 - Meg tudom magyarázni! – Kislányosan magas hangon kiáltott szavak és rákjárás. Felfordult a gyomrom.

 - Biztos vagyok benne, csak sajnos nem érdekel. – Jinx tett egy lépést előre, aztán még egyet, míg végül megállt a mesterséges tócsa szélénél, a feketepárduc pedig árnyékként követte. Lapos testtartása arról árulkodott, hogy sóvárog a pillanat után, mikor végre rávetheti magát az ajándékra. És aztán ugrott. Ezúttal nem érkezett megfékező mozdulat vagy csitító szó. Billy felsikoltott, karjaival igyekezett takarni az arcát és félig sírva könyörgött, míg a vadállat a bal felkarjánál fogva kiráncigálta a vízből.

 - Ejnye, Billy, mi a baj? – Svart nagyon okos állat volt. Farka türelmetlenül verte a homokot, de jó lépésnyire várta, hogy megkapja, ami jár. – Fáj igaz? Félsz, igaz? Mond csak, akkor nem kínlódtál és nem rettegtél, amikor meglovasítottad az ellen-méreg vázlatait?

Az összes szőröm égnek állt, szerencsétlen hapsi pedig visszaavanzsált az élete első évében megszemélyesített bőgő kisbabává. Jinx közelebb hajolt Billyhez, és bizalmasan mondta az életet lezáró szavakat.

 - Tudod nem az bánt, hogy elárultál, hanem, hogy apróért tetted. – aztán ellépett a remegő testtől, és hagyta a nagymacskának, hogy kiélvezze az ajándékát.

Nem rágódok sokat a témán, leszállt az éj, és nekem dolgom van. A rettenetes vámpír nem hagy ki egyetlen éjszakát és áldozatot sem. Nem hagyhatom a várost kétségek és a már nagyobbacska nyugalom között. A kis cápaidomárra meg késõbb visszatérek. Ha már ennyire szeretne játszani, nem bánom, kaphat egy újabb esélyt.

Teljes sejtelmes és vérfagyasztóan szexi pompámban haladok az éppen utamba kerülõ szórakozó hely felé. A nyüzsgõ tömegben könnyedén mozgok, árnyékról - árnyékra haladva szépen. Egyelõre még csak a körülöttem lévõk auráját bizsergetve. Éjfélt üt az óra, mikor kibújok a sötétség leplébõl és akcióba lépek. A táncparketten mindenki engem akar, körbezsongnak, az ismeretlentõl és az ösztönös félelmüktõl megszédülve nyúlnak felém. Jobb vagyok, mint bármelyik szintetikus drog. És rólam nem is lehet leszokni.

Direkt nem méltatom nyilvános figyelemre a bárpultnál iszogató, igencsak megkapó látványt nyújtó Szüzikét. Tetszik ez a változása, és a merészsége. Kevesen ilyen bátrak, vagy ostobák, hogy utánam kajtassanak. És még kevesebb az olyan, akinek hagyom is ezt a tevékenységet, sõt még tetszik is. Eddig õ vezeti ezt a rengsort. Na de majd elválik, hogy mit hoz a jövõ, és marad-e a lista élén, vagy bukik egy szép íveset.

Testem ritmusára lüktet a masszává összeálló tömeg körülöttem. Nõi kezek és testek vonaglanak hozzám préselõdve. Élvezem és játszok a helyzettel. Nem sokáig maradok az arctalan bõrzsákok között magányosan, feltûnik a csinos kis pofika. Rávigyorgok, és már pördülök is felé, átlépve a piócáim gyûrûjén. Mintha én lennék az utolsó vágya kezd bele a zene lüktetését követve. Tetszik az elszántsága és a mindent egy lapra rakunk játéka. Csak képes a terveit eldobni? Nocsak, vannak még érdekességek. Bár inkább ez számomra spontán tervnek tûnik. De legalább halad, akkor már táplálom és vezetem a jó úton. Végigsimítom a testét, felfedezve lassan a lehetõségeit. Ezt biztatásnak veszi és mégjobban lelazul. Vigyorom szélesedik és kihasználom a lehetõséget. De azért csak pár szám erejéig élvezheti a teljes figyelmem, van itt nála jobban erre az éjszakára való játékszer, õt másra tartogatom. Belemászok az ígéretes bugyikba és vörös életnedvekbe, de nem tudom kiélvezni úgy, ahogy szeretném. Csak eléri a kis agybajos, hogy utána menjek. Engem csak úgy nem hagyhatnak faképnél, rám várina kell míg szórakozom, ezt meg kell tanulnia.

Követem a hátsó ajtón át, mint a sötét árnyéka. A falnak dõlve próbálja irányítani a remegését. Majdnem tetszetõs is a látvány, de elrontja.

- Megvagy, te éjszakák réme! - kacag fel, ahogy tudatosul benne, hogy ott állok elõtte.

- Mit mondtam errõl a bûzös vacakról? - kimérten és mélyen formálom a szavakat. Érezze csak, hogy nem teadélutánon van.

- Oh.. - ennyit tud csak kipréselni magából, mikor a fallal hozom közelebbi kapcsolatba.

- Vigyázz, szörnyeteg, mert van védelmem! Szembesülj a két éve lejárt fokhagymapüré rettenetes átkával! - kellõen beteg a csaj azt meg kell hagyni. Ez nem sok embernek jutott volna az eszébe, és hogy fel is merje használni ellenem, szép teljesítmény. Azért torkon ragadom, de csak úgy, ahogy én szeretem. Vigyorgok kacéran rá, nem tudom most a komoly szörnyet játszani, és nem is akarom.

- Vagy kényszeríthetsz is - hagyom, hogy elragadjon a hév, eresztek a szorításomon és felé hajolok. Ajkait elérve rájuk tapadok, de nem kezdem el cincálni õket. Csak kóstolgatom, kiélvezem a puha testrész érintését. Igazán jól csinálja, a csókja megmozgat bennem valamit, ami testszik. Belesimul és rajongva fogadja a dolgot, és még a szemfogakkal is jól kijön. Ilyen csókban még nem volt élményem. Bár lehet, hogy csak a hegyes porcelánok dobnak ennyit rajta. De azért bevallom élvezem kellõen.

- Biztosan sikerült, hogy meggyõzzelek... - elhúzódok annyira, hogy mélyen a szemeibe tudjak nézni és rekedtes hangommal felperzseljem az arcát.

- Hat.. határozottan - habogja, ami még kis bájt is kölcsönöz nkei.

- Akkor jó. Mert, tudod, nem szoktam sokszor kérni - a nyakába hajolok és játszani kezdek. Ezek a fogak igazán izgatóan tudnak hatni, szeretem kínozni az érzékeket. Végighúzom a hegyes részeket a pihés lüktetõ erén - és már így is elégszer szóltam - fejezem be a mondatom, foganatosítva egy kis vággyal.

- Mit szólnál holnap délután egy kis mókához? - meglep. Randira hív, komolyan? Így megtörve a pillanatot?! Belenézek szigorúan a lélektükreibe és fürkészni kezdem.

Tudod, szülinapom lesz, meg minden, és arra gondoltam... - na itt fordulok sarkon. Nekem ne nyáladzon senki és ne is akarjon könyörögni egy randiért. Megint az átkozott terveid Jeni, hmpf..

- Ugyan már! Megígérem, hogy neked is jó lesz! - erre csak vissza kell fordulnom. Most öljem meg, vagy várjam ki mit eszelt ki ez a tervmán cápasimogató. Nem értem magam, hogy miért is teszem meg ezeket, és honnan van türelmem a csajhoz. De egy kis részem kíváncsivá vált, hogy mit is találhatott ki. Hátha olyan, amit még nem csináltam.

- Végülis halálra sem untam még magam eddig, de holnap lehet fogom, ahogy megismertelek.. - morgom az orrom alatt, de elharapom a mondandóm végét, mielõtt bemérgesülök és nem várom ki a holnapot. Lemondón sóhajtok és bólintással beleegyezek. Elõre megkapta a karácsonyi ajándékát.

És nekikez a hála rimánkodásnak. Na ezt már tuti nem hallgatom végig, van nekem jobb dolgom is ennél. És még van képe utánam kiabálni, hogy hozzak magammal pezsgõt, meg hogy elsõ randi. Szépeket álmodik. Véleményem egy mozdulatba sûrítve küldöm egyértelmûen felé meglendítve a jobb kezem.

Visszamegyek a morajló tömegbe, mely szétválik, hogy körbefogjon. Tiszta gruppen parti lesz belõle, nem is tudom már kihez tartozik ez a sok kéz, mely a testemen matat. De valahogy nem villanyoz ez most fel. Lerázom kisvártatva magamról az összes követelõzõt. Kiválasztok magamnak egy a sötétben hátul a falnál ácsorgó szõke széparcú, de amúgy jelentéktelen fehérnépet. A háta mögé lépek, végigsimítok a testén miközben ajkaimmal apró csókokat hintek a nyakára, és megkarcolom a szemfogammal. Aprót felsikkant kéjesen, ekkor belemélyesztem a hegyes végeket a bõrébe, majd elmorzsolok egy véralvadás serkentõt a nyakán és otthagyom megszédülve a falnak rogyva. Elhagyom a helyet észrevétlen, majd másik két hasonló csehóban is eljátszadozok két - két csajjal. A harmadik krimóban belefutok a cápamán kis tébolyulthoz igencsak hasonlító csajsziba. Vele máshogy játszom, nem rendezem le fél perc alatt és nem is a nyakán sebesítem meg. A tetõre csalogatom, a csillagok leple alá, és megszabadítom testére oly makacsul tapadó ruháitól. A zsebébõl kiesik a riporteri igazolványa, szép kis játszótárs, mondhatom. De pont ettõl lesz még fûszeresebb a légyott. Kényeztetem, megbabonázom és vágyait az egekbe korbácsolom, de nem adom meg vágytól forrongó testének az enyhülés zsibbasztóan édes élvezetét. A combja belsõ felén végignyalok, mire megvonaglik a vágytól. Felsikkant, ahogy a húsába mélyednek a fogaim, ajkaim a szemérmét érintve mozgatom nyeléseket imitálva. Hagyom, hogy az éltetõ vörös lé befesse fogaim és ajkaim. Felé fordulok és szélesen elvigyorodok, miközben ujjaimmal a sebbe dörzsölök egy kis véralvadás serkentõt, de hogy a figyelmét eltereljem errõl a momentumról tized másodperc múlva az utolsó szikrával lángba borítom pattanásig feszült érzékeit, és élete legnagyobb orgazmusát okozom neki. Lenyalom a véra maradékát ajkaimról és megcsókolom vadul, hogy nyelvén és száján is kiserkennek újabb cseppek. A hajnal elsõ jelére eltûnök árnyékokat keresve, mintha fájna a nap közeledõ érzete.

Hazaérve kinyúlok és alszom délig. Csak úgy mellesleg csekkolom a híreket, de egy újabb mázolmány feltûnésén kívül semmi egyéb hír. Szegény riporternek van mit feldolgozni, hehe, holnap meg ütõs lesz a sztorija, ezt már most érzem.

- Josh szerezz egy Taste of Diamonds Champagne - t, de a fehér gyémánt helyett egy 20 karátos rubint kerüljön a 18 karátos fehér arany foglalatba. És szaporán, mert pár óra múlva kell - ezzel otthagyom. Ez is letudva, a kis csitrinek nem lehet egy szava sem. Bedobok valami jóféle kaját, pontosabban vajon párolt királyrákot vegyes saláta ágyon, egy jól fûszerezett nagyobb szelet véres stek-et, majd leöblítem egy piros gyümölcsökbõl álló friss turmixal. Nem kapkodok, és nem is sietek sehova. Kényelmesen elkészülök, passzos fekete bõrnadrágot, térdig érõ csizmát, fekete dekoltált felsõt veszek és egy kissé darkosabb sminket teszek fel fekete rúzzsal kiegészítve. Majd magamra kanyarintom a földig érõ kabátom, elrejtem benne az üveget a játékszereim mellé és elindulok.

Nem kell keresnem, nagyon is egyértelmûen tudatta hova tervezte a megjelenésem. Egy hatalmas sóhaj fogad, ahogy elõlépek.

- Tudom, hogy hiányoztam, de ennyire sóhajtozni azért mégiscsak túlzás - vigyorgok gonoszkásan.

- Remélem nem öltöztél ki nagyon, mert golfozni fogunk - lelkesen pakolgatja az elõkészített dolgait, rám meg rámtör a rezignáltság. Felém nyújt egy ütõt, de eszem ágában sincs megmozdulni érte.

- Ez most olyan Addams Family-s lesz? - gúnyolódom. Mert ilyen unalmas programra még tõle sem számítottam. De aztán labda helyett gránát kerül a pöcökre és már üti is el. Pár pillanat és robban is a labda.

- Nem. Ez most olyan káoszos lesz - tévedtem, mégis csak meg tudott lepni és a kellemesebb fajtából. Határozottan fejlõdik a lányka, ez tetszik.

- Ezt nevezed te ütésnek?! Uggyan kérlek! Csak figyeld a profit... - lépek ki mögüle és elégedett farkasvigyorba húzódnak ajkaim. Lendítem az ütõt jó magasra, kinézek egy jónak ígérkezõ mozgó célpontot, jobban mondva egy kisbuszt, bemérem fél szemmel a távolságot és ütök. Ívesen repül a gránát, mint szárnyaszegett bukott angyal érkezik meg a kiválasztott autóra és már robban is. Vicces nézni az egyre nagyobb káoszt odalent. Hangya módjára rohangásznak és próbálnak menedéket keresni.

- Te jössz - állok el az útból és figyelem a ténykedését. Kissé felszabadultabb, de látom a folyamatos terveket kavarogni az agyában. A haja is úgy hullámzik tõlük, mint seregnyi kukac a friss dögön. Enyhe fintor kíséretében fél lépést teszek a tetõ széle felé, de a következõ pillanatban már szélesen vigyorogva fordulok vissza és rántom magamhoz ütõstõl. Hallom, ahogy a hájfejûek megindulnak felderíteni a káosz forrását, a helikopter hamar súgni fog nekik. Lassan végigsimítok az arcán, majd haladok egyre lentebb, de figyelve, hogy az érzékeny pontokat csak súroljam. Ténykedésem során észrevétlen rárakok egy hámot a derekára.

- Szép próbálkozás, de még mindig túl sok a terv - súgom a fülébe. Ahogy kipattannak a szemei mélyen beléjük nézek és igazán gonosz vigyor terül szét az arcomon. Mivel magamhoz csatoltam esélye sincs, hogy ellenkezzen. Együttesen bukunk alá a mélybe. Szabadesésben zuhanunk a felhõkarcoló oldalán. Kivárom az utolsó pillanatot és csak utána engedem útjára a kampóm, mely megakadva lendít minket vízszintes pályára. Érzem, hogy nagyjából szörnyethalt az élmény hatására, remeg és falfehér, na meg úgy csimpaszkodik belém, mint egy csimpánz. Földet érve lekapcsolom magamról, reszketõ kezébe nyomom a pezsgõt.

- Szép elsõ randi lett volna.. - nem tudom befejezni a mondatom. A szemeiben a látszat ellenére tébolyult tüzet látok, a méregdrága pezsgõt ütemesen rázza, amjd a dugójával majdnem lelövi a fejem, vigyorogva rám spricceli a nagyját, majd mélyeket kortyol az édes nedûbõl. A hajam mocskos árként tapad a fejemhez, a ruhám ragad, szemeim élesen villannak, de a mosolyom egyre szélesedik. Most tényleg, õszintén meglepett. És ez az érzés tetszik. Hát itt az ideje, hogy én is meglepjem, úgy agyelhagyósan.

Hagyom had igya meg az egész nedût, kell neki egy kis önbizalom növelõ a most következõkhöz.

- Akkor most én jövök a randi további részére, hogy igazán emlékezetes legyen ez az elsõ randi - kacsintok is egyet mellé olyan sokat sejtetõen. Belekarolok és szépen lassan elindulok a zsaruktól távolodó útszakaszon. Felesleges a rohanás, annyira azért nem jók a zsírarcok. Sikátorok kacskaringós ösvénye következik az elkövetkezendõ percekben, direkt nem akarom ,hogy tudja merre is járunk. Végre megpillantom a nekem tetszõ ruhaboltot, a hátsó bejárathoz megyek és játszi egyszerûséggel nyitom ki álkulccsal, a riasztót pedig fél perc alatt hatástalanítom. Nem akarom, hogy megzavarjanak, így szépen ki is csukom a külvilágot miután belépdelt a kis tervmán is.

- Keress valami szépet, alkalmit, amivel meglephetsz - mosolyodok el miközben megnyalom aprón a szám sarkát. Az elsõ lépései bátortalanok, de aztán rákap a dolog ízére, beleveszik az eliteknek fenntartott drágábbnál drágább ruhák forgatagában. Gyors dobok egy üzenetet a srácoknak, hogy jöjjenek ide egy impozáns metálfekete, de mégis szolid hagyományos limuzinnal, melybe rakjanak sok jóféle dolgot. Ezt letudva ledobom magamról a ragacsos cuccaim, megmosdok a lehetõségekhez mérten, elõhalászok egy fekete csipkés francia bugyit, hozzá illõ harisnyatartós kis combfixes falatot, hozzá illõ melltartót szolid, de mégis vadító kivitelben, természetes, kissé macskás kontúrral a szemem sarkában sminket rakok fel majd belépek az anyagok kavalkádjába. Meztelen talpammal nesztelenül falom a métereket, fedetlen bõröm élvezi a finom és kiváló anyagok érintését. A fehérnemûm takarja a szemérmes részeket, bár engem nem feszélyezne ha az sem lenne, de hát az elsõ randin nem adom magam olyan könnyen. Pár villanás erejéig tûnök csak fel elõtte ebbe a semmi szerelésemben, pont csak annyira, hogy méginkább én járjak csak a fejében. A tükrök cinkosaim, árnyékom a a falakról vetül vissza. Bizsergetõen sejtelmes villanásaim csendesen kúsznak a bõre alatt egyre lentebb a bugyiját megcélozva. A tekintetem meztelen bõrét fürkészi, hiába próbálja takarni magát, nem tudja, hogy mindig másik árnyékból lesek rá. Lassan falom a centiket a testén, pillantásom nyomán megjelenõ libabõrre elégedett félmosolyra húzódnak ajkaim. A teste figyel és érez, reagál rám. Megbizserget jólesõen belülrõl ez a felfedezés, hisz ez nem a külsõségeknek szól, hanem rólam, hogy engem érez a pillantásomon keresztül. Meglehet ez a lány különlegesebb, mint azt sokadik látásra feltételeztem.

Kiválasztok egy egyszerû testhezálló, földög érõ, csípõig felsliccelt mélyfekete estélyit, hozzá hasonszín magassarkú cipõt, egy vékony ezüstláncot, a hajamat szoros kontyba fogom és mellé állok a tükörhöz. Impozáns látványt nyújt a vérvörös rövidebb kivitelezésû, mélyebb dekoltázsú ruhájában, ahogy a fürtjei a vállára omlanak. Õszinte csodálattal állok mellette és nézem, tetszik, amit látok. Szemeibe nézve látom õ sincs ezzel másként, az elsõ igazi meglepetést azt hiszem ezzel a megjelenésemmel okoztam számára.

- Készen állunk - mosolyodom el könnyedén és szelíden. Ezt rajta kívül nem sokaknak mutatom meg, nem is értem épp neki miért is, de nem bánom, hisz jól érzem magam most így nyugiban is. Sarkon fordulok és a kijárat felé indulok. Hallom, ahogy követ, kicsit ringatom a csípõmet is a lépések mellé. Lassan lehajolok a földre dobott kabátomért, direkt kihasználva a helyzeti elõnyöm. Az oldalamra biggyesztett ritikülbe halmozom a számomra fontos kellékeim és kilépek az ajtón. Ahogy számítottam a kocsink néma búgással várakozik, hogy beszálljunk. Kinyitom az ajtót a hölgy elõtt és megvárom, hogy beszálljon, közben intek, hogy szedjék össze az ittmaradt cuccaink, és a tetõrõl is, hisz biztos vagyok benne, hogy indíték nélkül nem jutottak fel még oda a kékruhások. Amint becsukom magam után az ajtót hallom, hogy az anyós ülésrõl el is indult a feladatra a megfelelõ emberem. Helyes. Lassan gurulni kezdünk, egyenletes tempóval haladunk a kitûzött cél felé. Mégpedig a város legjobbjainak fenntartott étterembe, az Ego-ba. A fényûzés szinte arconvág, amint kilépek az autóból, a vörös szõnyegen végigvonulva vár minket az asztalunk. Alán tolják a székeket, a pingvinek feszes ruhában sorakoznak, várva minden óhajunk.

- Akkor folytassuk, amit olyan szórakoztatóan elkezdtünk, hozzanak egy üveg Taste of Diamonds Champagne-t, mellé egy 1945-ös Chateu Mounton- Rotschild-t a feketeszeder íze miatt, és egy Shipwrecked Heidsieck&Co Monopole Champagne - t - a szinte mindent látott pincér arca pár árnyalatot fehéredik, szeme egy pillanatra megremeg, de hamar úrrá lesz a zavarán, és gyorsan fel is szívódik. A következõ fizetett rabszolgánk lép elõ és nyújtja oda nekünk az étlapot. Már veszi a nagy levegõt, hogy a fásulásig elkoptatott szavakat megint kihányja magából, de egy gyors kézlegyintéssel beléfojtom fel sem nézve az étlapból. Pár pillanatig lamentálok csak a kérdés felett.

- Mandulás bundában sült haltejet majonézes karotta salátával elõételnek, majd áfonyás, szedres szósz libamájjal, licsi kompóttal és párolt zöldségekkel. Oyszteres lazacot pirított diós bulgurral. Cipós tárkonyos ragulevest - adom le a rendelést kettõnk részére. Nem is fordul oda Jen-hez, hogy õ mit kér, értette az okos fiú, hogy én vagyok a fõnök.Mire eltûnik a második is a hûtött italkülönlegességek az asztalunkon díszelegnek. Remegõ kézzel bontotta ki az üveg borokat a pincér. Élvezem, ahogy a nedû szabadon lélegzik, még jó pár percig nem nyúlunk hozzá, ellenben a pezsgõ elõttünk díszeleg és hívogat.

- Ha túléled a második randin majd te is választhatsz - vigyorodok el és emelem a poharam koccintásra. Kínos mosolyán kacagni kezdek. Belekortyolok a pezsgõbe óvatosan az illem kedvéért, majd le is rakom tõlem kicsit távolabb.

- Látom áthúztam a terveid - ragadozó mosollyal nézek a szemeibe. Csak sóhajt és bólint egyet teljesen letaglózottan. Ejj kicsilány, korai még ez a hangulat, a vacsora csak bemelegítés, ami azután jön az lesz az igazi móka.

- A tervek ezért nem jók, gyorsan füstbe mennek, de ha rögtönzöl nem érhetnek meglepetések. Kivéve ha velem vagy.. - figyelem a reakcióit, ábrándos tekintetét.

- Gyönyörû vagy.. - csendesen ejti a szavakat, mégis berobbannak az arcomba. Megszoktam a bókokat, az udvarlást, a nyáladzást, de az ilyen õszinte érzelmeket nem és ez elnémít egy pillanatra.

- Köszönöm - az automatika azért csak mûködik, bár ilyen kislányos hangot sem ütöttem meg nagyon rég.

- Te is igazán tetszetõs látványt nyújtasz - ez az, vissza a pimaszsághoz, bár még mindig lágyabb a hangom, mint szerettem volna. Mázlimra megment a pincér és a sok rendelt kaja. Beteríti a teljes asztalt a készlet. Egészen finom az illatuk.

- Jó étvágyat hölgyeim. Csak intsenek ha bármire szükségük lenne még - és már ott sincs. Tényleg jó ez a hely, ha finom is az étel akkor lehet többet fogok ide járni.

- Egészségedre, ilyeneket úgysem ettél még sosem - kézbe veszem a villám és az ételek felé bökök. Kivárok, élvezettel figyelem, ahogy falatonként a szájába veszi a különlegességeket. És még cápauszony levest nem is rendeltem, tiszta figyelmes vagyok. Attól tuti megborult volna, hehe.

- Igazán különlegesek - próbálja kulturáltan kifejezni magát. Ki is nevetem érte, tisztában vagyok vele, hogy a haltej kocsonyás állaga nem épp hétköznapi ízvilágba illik, azt csak szórakozásból és az ingerküszöbének piszkálása miatt rendeltem. A többi viszont leveszi a lábáról, teljesen belefeledkezve falatozza és élvezi az ízeket. Egészen jó a fûszerezésük, de nem jutott be a toppba nálam. Na sebaj, kezdésnek pont megfelel. Egy pohárka Chateau Mounton-Rotschil a végére, hogy kellemes íz maradjon a számba. Ez egészen jól sikerült, és még a beszélgetés is a falatok között kellõ hangulatot varázsoltak. Elégedetten állok fel kis idõ múlva. Karom nyújtom Jen-nek, hogy belém karoljon, mint egy igazi gáláns lovagina. Kihasználja a helyzetet és hozzám bújik, igazi oldalbordám lesz. Egészen kellemes ez így, hát nem is lököm el magamtól két lépés után. A kocsink várránk szorgalmasan, kinyitom az ajtót elõtte, majd beülök én is.

- Szõlõt, barackot vagy egyéb frissítõt? - kérdezem ártatlanul, pedig tudom, hogy teli van.

- Semmi nem férne már belém - kapom is a választ.

- Ebben azért nem vagyok olyan biztos - kacéran elmosolyodom és megnyalom az alsó ajkam. Sóhajt egyet és kinéz az ablakon tüntetõlegesen. Kisvártatva meg is érkezünk a következõ helyszínre, egy kis izgalom a nagy nyugi után. Elõveszek egy tükörreflexes teleobjektíves fényképezõgépet és a nyakamba akasztom, ruhámra egy sajtófotós igazolványt csíptetek. A kerekek megállnak, az ajtót kinyitják és várják, hogy kimásszunk és haladjunk befelé.

- Ezt tedd a nyakadba - adom neki oda a tegnap esti trófeám lenyúlt igazolványát. Nagy kerek szemekkel néz rám, de nem hagyom, hogy pánikoljon, kicsit lökök rajta, hogy haladjon. Végre elindul a kijelölt úton. Mellé sorolok és mosolyogva elbújok a kamera mögött és kattingatni kezdek. A becsekkoló ponthoz érünk, a gorilla odaböfögi, hogy kéri a meghívókat és az igazolványokat. A fehér cirádás betûs lapokat az orra alá dugom, és megcirógatom a komor majompofát csak úgy mellékesen, mire enyhe pírrel elmosolyodik az izomagyú.

- Kedves miss Lechter és miss Starling örömömre szolgál, hogy itt köszönthetem önöket ezen a nagyszerû elnöki díszvacsorán. Kellemes estét és érezzék jól magukat - szélesen mosolyog a majomfi és int, hogy mehetünk. Belekarolok a cápaszelidítõm karjába és átfogom a derekát. Látom kicsit megszédítette a hely szelleme.

- Ez.. ez.. - dadogja.

- Igen, és igen. Jöhet a móka, ahogy ígértem - vigyorgok sakál módjára.

- Csinálj úgy, mint egy igazi vérbeli firkász.

- De..

- Nincs de. Én itt most csak egy ártatlan fotós vagyok, aki megörökíti az eseményt és a munkád. Semmi egyéb - na ja, ártatlan bárányka, aki még béget is. Jó vicc. Na de lássunk neki, nem kell itt a tétovázás.

- Elsõnek is interjúvold meg a honatyákat, majd a rangsorban egészen a valamire is való emberekig, akik érdekelhetnek egy firkászt - és már a képem elé is tartom a kamerát. Csinálok képeket mindenkitõl, mint tényleg érdekelne az õ képük megörökítése. Jól bánok a géppel, így mikor pár kényes primadonna odajön és megkér, hogy mutassam meg nekik a mûveim elégedetten tolom a képükbe. Mindnek tetszik, bár ez nem is volt kérdés. Bólogatok, mikor kérnek, hogy az õ képük legyen a címlapon. Szerényen háttérbe vonulva folytatom a munkám, hagyom a beszédet a kis Jenre. És meglepõ mód hamar alkalmazkodik a feladathoz, érdekes témákat hoz fel és megizzasztja a tárgyaló partnereit. A képeim felén így szerepel, mint magabiztos harcos. Tetszik ez a figura.

A tömeg sodrását kihasználva minden nagykutyát leoltok veszettség ellen, szinte észre sem veszik, némelyek felszisszennek, némelyek csak arra kapnak, de komolyan egyikük sem veszi. Na meg igazából nem is látják ki vagy mi volt, ami beléjük mart. Dörzsölés majd rezzenéstelen haladnak a szövegükkel. Mikor a jelöltekkel végezünk pohár pezsgõ viszek a szerepében tündöklõ cápasimogatónak.

- Szép volt - dicsérem meg miközben a kezébe adom a vékony poharat és mellékesen megsimogatom a kezét, mikor összeér a bõrünk.

- Köszi - enyhén szégyenlõsen ejti a szót, mintha legalább a mellét fogtam volna meg. Hm.. mit fog reagálni ha máshova tévednek az ujjaim esetleg a nyelvem?! Muhaha!

- Gyere Hamupipõke, az óra éjfélt ütött és vége mára a bálnak - nyújtom felé a karom, amit készséggel elfogad. Ez egy hosszú este volt, ez meg is látszik rajta, bár tartja magát, de elõlem nem bújhat el. Az izomagynak az ajtóban még küldök egy kacér kacsintást, majd az elénk érkezõ limuzinba kecsesen belibbenünk. Csendesen telik az út, míg a lakásához érünk, nem piszkálom, és nem is ugratom, elég lesz neki a mai eseményeket feldolgoznia. Mikor a kerekek puhán megállnak kisegítem a kocsiból és egészen a bejáratáig kísérem. Tényleg gáláns lovagina lettem fekete paripán.

- Igazad volt, élveztem - halkan a helyzethez megfelelõ hangnemben enyhén morogva beszélek. Nem hagyom, hogy válaszoljon, az arcához hajolok és a szája két sarkába lágy csókot nyomok, majd súrolva ajkait az enyémekkel húzódok vissza.

- Szép álmokat - kacér mosoly kíséretében, lassan ringó léptekkel szállok vissza a kocsiban és hajtunk el.

A reggel gyorsan elszalad a szokások hevében, meg sem kottyannak a vállamnak ütközõ emberek, ki sem zökkentenek a problémás látogatók meg munkatársak, gyors tempóban halad ez a nap az oly’ sok jót ígérõ délután felé. Az utolsó köröket már aligha álcázott mosollyal az arcomon teszem meg, leoltom a lámpákat, valamint pár bájcsevejes percet eltöltök a biztonsági ügyeletessel, míg mérgezzük a tüdõnket. Egész helyes. Ha nem koslatnék a város szuperbûnözõje után, ha nem egy szadista nõ felé kalandoznának a gondolataim naphosszat, na, úgy talán komolyan is venném a srácot.

De valahogy még akkor is bevillan a szemtelenül tökéletes vigyora, mikor épp második bõrömet húzom magamra és a hangját hallom zúgni a fülemben, mikor legelõször a hûs vízbe merülök. Ejj, Jen, bajok vannak, azt már látom…

            T lassan barátkozik az általam hozott ízekkel a vízben, de bolondos játékba kezd hamar. Fekete szemeit rám villantva kap felém, majd az utolsó pillanatban változtat csak irányt és érzem a végtelen energiáit lassan magamban is. Kinyújtott kezembe simul, engedve a csalogatásnak lejjebb úszom, bukfencezek és a lassan fogyó oxigénnek hála megremeg a kép. Felúszom, de kivárok egészen az utolsó másodpercig. Mint mindig, az égetõ légszomj élettel perzseli fel a testem, hát átadom magam a pillanatnak – a pillanatnak, ami egy, majd két órára tehetõ, végül, csak mintegy levezetésképp meglátogatom Pötyikét és a többi ráját. Lusta mozgással nyugtázzák, hogy vacsora után mégis mit akarhatnék mást, mint pesztrálgatni õket.

            A sós vizet lemosva kizárólag arra tudok gondolni, hogy még Dun családjával meg kell birkóznom. Ha van bármi bizonyíték, mondjuk egy biztonsági kamera felvétele, az agresszív vezetésként a kerekek nyoma a betonon, vagy valami kis vérpötty, már készültségben lesz ott a fél rendõrségi kar amennyiben nem helyezik õket védelem alá valahol – márpedig, ha valamit elkezdek, azt be is szeretem fejezni, bármi is az ára.

De nem Jinx módszerével, nem, a random csapkodás semmi jóra nem vezethet. Terv kell, ha nem akarok hibázni, és én nem akarok hibázni. Vagy éppen az volna a hiba; az elõre elgondolás, legalább is, ami azt a kriminális csajt illeti. Dühös torokhangú morgással teszem félre a magammal való marakodást egy becsületes „a büdös kurva életbe” után. Azért hazafelé sétálva egy cigarettát még elszívok.

            Duncan vére szorgalmasan elhagyta a tegnap esti ruháimat, így már teljes nyugalommal vágom be egy mosásra azokat. Óh, ne felejtsem el megköszönni a tippet Jinxnek, mikor újra összefutok vele. Mert hát, összefutok még vele… nem igaz?

Mindenesetre egészségesebb olvasásba temetkeznem, mint ezeken rágódnom egyelõre, úgyhogy a rövid vacsora és egy magányos orgazmus után beletemetem magam a híres pszichopatákat összegyûjtõ könyvecskébe. Talán a reggel is így érne, ha nem volna olyan balga dolgokra szüksége a testecskémnek, mint az alvás – hát engedek neki.

Álmomban lassan körvonalazódnak a teendõim; hogy miként számoljak el Dundun fiú szüleivel, a direkte vak majmokkal… ugyanis lángokat látok.

A reggeli rádió szép idõt ígér az egész hétre, melodikus dallamok csengenek, én pedig becsapom magam mögött a folden ajtaját. Igaz, hogy nem mai darab, de amennyiben jól karban van tartva, márpedig nagyon is vigyázok rá, akkor soká szolgáló, hálás jószág. Halkan dorombol a motor, ahogy lassan kigurulok a garázsból. Ma korábban érkezem és indulok is majd vissza a melóból, ugyanis van pár elintéznivalóm. Történetesen, hogy utánanézzek, volt-e bármi változás a régi társasház alaprajzában, az anyagokról és éghetõségükrõl egy kis kalkuláció, a lakók menetrendje – fõleg ezzel a keserû káosszal az életükben.

Az utcába csak egyszer hajtok be, de többször is meglátogatom a napokban. Legnagyobb bosszúságomra egyetlen alkalom kivételével mindig látok nyomozókat a háznál, vagy járõrt két saroknál nem messzebb.

Várakozásaimmal ellentétben szerencsére, mintegy pozitív csalódásként ér, hogy egy büdös szóval nem említik a velem kapcsolatos ügyeket a médiában.

            A lassan, de biztosan telõ napokban igyekszem azért egy valamire odafigyelni, mégpedig, hogy, mikor a zsebembe nyúlnék a cigarettáért, kétszer is meggondolom a dolgot. Sokszor van, hogy teszek rá és füstölgök egyet, de minden egyes alkalommal eszembe jut. Ott van egész nap és sunyin felbukkan minden lehetõségnél, úgy szintén az is, aki erõsen javasolta a dolgot. Bosszantó. Az pedig még inkább, hogy egy aprócska részem imponálásképp még fontolóra is veszi a helyzetet, arról nem is beszélve, hogy egy-egy gyenge pillanatomban engedek a sugallatnak.

Tehát ezért állok a pultnál szerda délután egy legitnek tûnõ fegyverbolt közepén, ahol anno a kis smith&wessonomat vettem, s ezért tûnt el a pultos két perce a raktárban. Pontosabban az igazi okot õ nem tudja, csak azt, hogy nekem kell egy húszas karton kézigránát, és, hogy hajlandó vagyok mindezért egy elég szép összeget kifizetni, tekintve a feketepiaci seftelést, satöbbi... Ilyenkor örülök az egyébként elfogadható fizetésnek, meg a luxust nem épp megütõ igényeimnek.

A fenti ok késztetett arra is, hogy csütörtökön beugorjak egy kreatív&háztartás nagykereskedésbe festékszóró spray-ért. Úgy okoskodom, hogy, ha nem tudom máshogy elérni, a provokációra Jinx biztosan reagálni fog. A probléma ugyanis egész egyszerûen az én módszereimnek írhatók fel; messze nincs akkora kapcsolati hálóm, a beszerzésrõl és információkról pedig jobb, ha nem is beszélünk. Oh, még vissza is futok egy golfütõ szettért, elcsevegek a sportosztály eladójával a lendítési technikákról a gyors fizetés és elegáns távozás elõtt.

Alacsony büdzsé a stílus rovására, micsoda kár… – morgom, miközben egy papírmaszk mögül pingálom az épp utamba akadó grafitit a saját magam mintájára. Az utolsó munkanap éjszakáját erre szánom; elég hosszú séta, néha igencsak bizarr környéken, de nem is célom az abszolút dominancia, csupán egy meghívó. A stigmám egyszerû és jellegzetes, tíz helyre talán, ha felmázolva hajnalig. Az sem volna túl jó, ha egyesek színtiszta provokációnak vennék, mások eszetlen próbálkozásba kezdenének, tehát a jelszó: csak lazán!

Reggelre néhány kisebb blog ír róla, estére a híradóba is bekerül a kis akcióm, de csupán a városban randalírozó „party vámpír” bemutatása után. Hát én majd kiköptem az éppenpont számban füstölgõ cigarettát. Valaki nagyon unatkozik… de a kezdeményezésem legalább biztosan célba ért: Amennyiben a tévébe jutott ugyanis, akkor a megfelelõ körök egyaránt értesültek róla.

Mondanám, hogy könnyen aludtam el, hogy gyorsan jött az álom, vagy nem nézegettem mániákusan felváltva a telefonra, a MacBookra és az ablakra, de mindez hazugság volna. Azt nem tudom, mit vártam reagálásképp, valamint milyen hamar, de nem történik semmi. Mindössze a felparázsló cigarettavég halk sercegése bántja a fülemet, meg az a soha el nem hallgató városi zaj.

Mégis mit képzeltem én, a meghívó átadásának napján senki nem fog a házba ajtóstól rontani - így tervezem nyugtatni magam, de még nekem is egyértelmû, hogy na, Jinx pont nem az a tétlenkedõ fajta. Mégsem jön el.

Hirtelen ötlettõl vezérelve felpattanok, rohanok hajat mosni és kisminkelem magam egy leheletnyit, végtére is randevú lesz a háztetõn – heh, nem egészen. Az majd a holnapi program, egy kis izgalom, de ne rohanjunk annyira elõre! Ma vámpírvadászatra megyek, a szombatot meg majd eltöltöm valahogy.

Az ajtóból visszafordulok a kocsi kulcsával – maradjon csak az asztalon – helyette felkapom az utolsó kellékem és halkan csapódik mögöttem a lakás bejárati ajtaja.

Kiválasztani a megfelelõ szórakozóhelyet annál nehezebb, ahol elõször belemerülök a forgatagba csalit játszani. Olyan kell, ahol sokan vannak, mint bármely’ romkocsmában, de mégis igényesebb, mint fél csillag és a telibe hányt mosdófülke.

Ekképpen keveredek egy, nagyjából minden kritériumnak – legalább is szerintem – megfelelõ bárba, diszkrét feketében és bordóban nem is keltek túl nagy feltûnést. A percek tunyán órákba fordulnak, de kitartok a kiszemelt kocsma mellett, kortyolgatom a bort és a hízelgõ flörtöket sem bánom, a fogra való lányokat és a sármos pasikat, de fizikailag érezhetõ, mikor befut az este sztárja.

Csak a szemem sarkából pillantom meg, elõször fel sem ismerem; a teljes stílusváltás meglehetõsen hatásos volt. Fekete haj, bakancs, bõrszerkó… nyami! Hahh, és még én tartottam tõle, hogy a military surranóm kihívó lesz!  Node, akcióra fel!

Megiszom a harmadik pohár borom maradékát, majd az éppen, hogy elkezdõdõ dal ritmusához igazodva környékezem meg a szemfogat vigyort villantó nõt – ennyit a meglepetés erejérõl…

Szinte azonnal dobja a jószerivel ölében tekergõ libát és félúton találkozunk. Úgy kezdek vele táncba, mintha ez volna az utolsó, mert Isten talán, de én nem tudom, milyen reakcióra számíthatok. A kóstolgatóan rám simuló kezek bíztatnak, hát jobban elengedem magam, de természetesen nem az összes dalra az enyém, hát én hagyom ott elsõnek azon a bizonyos „na nehogy már még õ lépjen le” alapon.

A hátsó ajtón kiértve rágyújtok és mélyet lélegezve úrrá leszek a lassan eluralkodni igyekvõ remegésen. Õ itt van, én pedig még élek, és édes jó ég, micsoda egy élet ez! A második slukkra már feszes bõr mögül mutatkozó testének minden részletét felidézem, hogy a harmadikra teljesen üres legyen az agyam…

Mert itt áll elõttem. Fel kell, hogy nézzek rá, abba a figyelmet követelõ vörös szemébe.

 - Megvagy, te éjszakák réme! – és kacagok, a sikátorral eléggé Underworld hatás uralkodik a pillanaton.

 - Mit mondtam errõl a bûzös vacakról? – a hangja halk és mély, veszélyt sejttet és végtelenül felizgat.

 - Oh.. – nyögöm ki még, mielõtt a fal és közte találom magam megint. Utolsó védvonalként elõrántom a zsebembõl a fokhagymakrémet, amiért visszafordultam induláskor, és az arcába nyomom.

 - Vigyázz, szörnyeteg, mert van védelmem! Szembesülj a két éve lejárt fokhagymapüré rettenetes átkával! – pimaszkodom vissza, minek eredményeképp ujjait hamar a torkomon találom megint, ám közben kihívó vigyor ül azon a démonian szép arcon. Megremegnek a térdeim..

 - Vagy kényszeríthetsz is - A fogása eléggé legyengül, hogy magam kezdeményezzem a csókot, amire ohhhoholyan régóta várok, de semmi szükség rá, ugyanis hamarabb hajol felém. A kóstolgatása, meglehet, jobb is az elképzeléseimnél, a hosszabb szemfogak pedig határozottan dobnak az ügyön, még így is, hogy semmi szükség a buffra.

Hû, hogy milyen meleg van itt! Hihetetlen, valaki véletlen bekapcsolhatta a nyár éjszaka programot?! Ahol a testétõl átmelegedett bõr hozzám ér, még ruhán keresztül is libabõr fut végig rajtam, s csak egy kicsit húzza el az arcát, hogy elrabolhassa a pillantásom.

 - Biztosan sikerült, hogy meggyõzzelek… - dorombolja, a lelkem pedig beleremeg. Teljesen tönkre fog tenni ez a nõ… a bugyimnak már így is annyi.

 -Hat.. határozottan. – hebegem, mint egy kis csitri, de igazán õ tehet róla, hogy az agyam Hold körüli pályára állította magát és átadta a kontrollt a hormonoknak.

 - Akkor jó. Mert, tudod, nem szoktam sokszor kérni – suttogja a nyakamba és végighúzza ott a fogait, ahol imént még az ujjai szorítottak. Csak épp, hogy megérzem a karcolást

 - és már így is elégszer szóltam.

 - Mit szólnál holnap délután egy kis mókához? – Teljes testemmel megremegek, mikor szúrós szemeivel belém néz és lát, hát megköszörülöm a torkom, elõveszem a kiskutya tekintetet és zavarom legyûrve fogok egy gyors magyarázatba:

 - Tudod, szülinapom lesz, meg minden, és arra gondoltam… - már ott sincs. Persze, neveljük csak meg a csitrit, értem én, de ez akkor is kegyetlenség… - Ugyan már! Megígérem, hogy neked is jó lesz! – kiáltok utána, mire a lehetõ legdrámaiabb és valahogy mégis szívdöglesztõ módon fordul vissza. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy a borzasztó vicc miatt készül-e kinyírni épp. Talán még morog is valamit, mielõtt ajkába harapva mérlegelne, aztán egy sóhaj kíséretében rábólint, engem pedig átjár a világ legnagyobb öröme. Na jóóóó, a világ második legnagyobb öröme.

A hálálkodásomat talán még hallja is, s meglehet, hogy teljesen meghibbantam, de azért még utána kiáltok, hogy hozzon pezsgõt, az elsõ randira illik. Távolodó léptein mit sem változtat, csak jobbjával hátrainti a középsõ ujját. Hmpf, stílusosan elegáns, mondhatom.

            Rám nem jellemzõ módon késõ délelõttig alszom, cserébe hamar eltelik az idõ a hírek csekkolásával, takarítással, és természetesen végül a készülõdéssel is – arra direkt nem adok magamnak sok idõt, csak elrontanám a nagy igyekezetemmel a dolgot. Ennyi, önismeret. A karomon már épp, hogy kezd múlni a lila folt, erre tessék, most itt van a nyakamon is egy kisebb – nem is fedem el.

Elfele menet felkapom az elõre bekészített sporttáskát, melynek tartalma nem kevesebb, mint a golfütõk, gránátok, két pezsgõs pohár és egy doboz bonbon arra az eshetõségre, ha mégiscsak elszámoltam volna magam és õt, tehát egyedül kéne töltenem az éjszakát. Régi beidegzõdés szerint mozdulok a cigarettás dobozért, de ahogy tettem hajnal óta, most sem nyúlok hozzá… veszett nehéz, de kibírom.

A várakozás? Pfft, mit nekem! Kicsi kocsimat jó három háztömbnyire parkoltam le, nehogy baja eshessen, magam pedig a tetõn vagyok már vagy… fél órája. Pedig az egyetlen hely, ahol ma pirkadatkor újra megjelent a szigmám, az ezen irodaház fala volt. A terepet nagyjából elõkészítve támasztom a lépcsõház végsõ kanyarjának falát. Akaratlanul is felszakad egy mély sóhaj a mellkasomból, Jinx pedig természetesen ezt a pillanatot választja ki arra, hogy megjelenjen.

 - Tudom, hogy hiányoztam, de ennyire sóhajtozni azért mégiscsak túlzás. – kis arcátlan. Elõfordulhat, hogy párszor eszembe jutott a nap folyamán, de konkrétan épp csak egy szál méregrudacskára vágyom.

 - Remélem nem öltöztél ki nagyon, mert golfozni fogunk. – csacsogom, miközben az utolsó simításokat végzem és kezembe kapok egy ütõt. Látom a szemét megrezzenni, ahogy feléje nyújtok egy másikat, valamint a legkevésbé sem mozdul érte.

 - Ez most olyan Addams Family-s lesz? – A hangja csöpög a szarkazmustól, de csak egy szemforgatással jutalmazom, majd a lassan kihûlõ födémre helyezem az éppen kibiztosított gránátot. Lendítek, ütök, és mosolyogva nézem végig, miként a városi forgatagban elveszik, csak, hogy egy másodperc múlva robbanás kíséretében zûrzavart okozhasson.

 - Nem. Ez most olyan káoszos lesz. – motyogom rekedten, megrészegülve egy pillanatra a helyzettõl.

 - Ezt nevezed te ütésnek?! – hallom meg magam mögül - Ugggyan kérlek! Csak figyeld a profit...

- Jeni? - hallom meg a várt hangot és a közeledõ lépteket. Innentõl az õ bulija. Vigyorgok és figyelek. Kíváncsi vagyok, hogy mit és hogy fog tenni ha kezében a gyeplõ. Na mutasd mit tudsz kislány. Állba veri, kiterül a pacák. Ha meglocsolja tiszta vízzel ezt az undorítóan bûzlõ hányáskupacot is ezt érte volna el.

- Ha legalább kocsival jöttünk volna - pánikol és vernyákol. Ez így nem izgalmas, sõt veszett unalmas. Na de Jinx, ha egyszer megfõzted ezt akkor meg is eszed. Egy estét kibírok, hogy csak a háttérben maradok. Hjajj, de nehéz lesz, adja ég, hogy egy pici izgalom azért lesz az egészben.

- Kell egy kocsi, hogy elvigyük - foghegyrõl cöccentek. Ezt a földhözragadt gyöpös gondolkodást. Mennyivel jobb móka lett volna a motor után kötni a kezénél fogva és arccal elõre. Egy kis ébresztõ után érezte volna a bõrnyúzás elõnyeit. De nincs mit tenni, tárcsázok a fiúknak, hogy hozzanak egy nyomorult kocsit és vigyék a medencékhez a hullajelöltet.

- Legalább tördeld meg - adok egy kis tippet, direkt nem mondtam hol tördelje.

- Ha nincs magánál, minek? - hát azért, hogy mikor felébred érezze a törõdést. - Majd, mikor felébred, szórakozom kicsit - kacsint, ami egész szexire sikeredett, meglehet tényleg van potenciál a csajban, csak sajnos még nagyon mélyre eltemetve.

- Hova, kisasszony? - gáláns lovagként még a kezem is odanyújtom felé a moccin ülve. Akkor hengereljük tovább, hátha mégjobban nedves lesz a bõrülés.

- A kicsikéimhez, kérem - megrándul az arcom, amint átsuhan rajta egy gyors félmosoly. Messzirõl hallom, ahogy a melákok nyúzzák a frissen elkötött verda kerekeit és motorját. Nem várom be õket, jól neveltek, tudják a dolguk. Csuma gázzal indulunk, kiélem a kezdõdõ frusztrációm a száguldásba. Így remélhetõleg nyugisan bírni fogom a második felvonás is.

Odaérve leállítom a motort majd visszaadom az irányítást neki. Erre kulcsal és csendben megyünk be. Ezt már morgás nélkül nem tudom iállni, legalább leütötte volna az õrt. Na, de lépjünk tovább. Viszont valahogy nem akar felpörögni a kicsike, csak unalmas klisékkel játszik. Pofákat vágok és a szám harapdálom lustán, de nem az élvezettõl. A korlátról nézem a mûsort, ahogy játszadozik. Egy érdemi rész azért volt a produkciójában, bár inkább a cápának köszönhetõ az is. De az sem tart túl sokáig. Viszont a takarítás után kezd szétcsúszni a csajszi, nem lesz ez így jó. Idõ elõtt ne roppangasson nekem itt össze. Egy nyomival kevesebb, nem tömeggyilkolt épp. Akkor megérteném a kibukását, de így..

- Gyere, egy kis friss levegõ jót fog tenni - rántom fel ellenkezést nem tûrõen. Kis naiv azt hiszi dacolhat velem, majd megtanulja. Emlékeztetõ lila foltot kap a kezére kezdésnek. Aztán há még mindig nem tanul, majd kap mást. Kiérve már önállóan áll, nagyszerû, megy ez. Végigmér magán, majd felém fordul.

- Miért? - és számon kér. Nem tudja a csajszi még mivel játszik. És nem az életével, van rosszabb a halálnál. De egyelõre nem bántom, csak összefonom a kezeim magam elõtt és bal lábamra helyezem a súlyom.

- Mit miért?

- Mármint, amúgy is megtettem volna csak idõ kérdése volt - integet a cápa szarnak.

- És módszeré - csak, hogy tisztán lásson.

- És most kezdhetek bele valami elfuserált utolsó pillanatos tervezgetésbe... - jajj, hogy oda ne rohanjak. Ezek a folyamatos szar tervek kezdenek az agyamra menni.

- Oh, ejnye-benyje, hát az aggodalom kínja már nem olyan édes neked a mostoháid arcán? - gúnyosan csöpögnek a azavaim.

- Szeretem a terveket, és azokba az érzelmek nem férnek bele, túl kiszámíthatatlanok. Ez a te módszered, nem az enyém. Én ilyen hirtelen dolgokat aligha csinálok - közelebb lép. Nem szólok semmit a mondandójára, csak vigyorgom elégedetten. Szavai ellene vannak az alig 10 perccel ezelõtti cselekedeteinek.

- Komolyan mondtam, hogy keress jobb hobbit annál a bûzös vacaknál - beidegzõdéseit akár a könyvet lehet olvasni. Nem szólok sokszor egy dologért. Két lépéssel a torkánál fogva a falhoz nyomom. Játszik veszettül a türelmemmel. Kész lennék megnézni milyen sokáig is ég a vágy tüze a tekintetében, mikor elkezdek bedurvulni. De ekkor esik le, hogy játszik. Nem szoktam hozzá, hogy ilyet meg mer valaki csinálni. Elengedem és elindulok a hûséges gépszörnyem felé.

- Oh, mi a baj? Te kezdted a kóstolgatást, és tudod, nagyon édes ez a tûz benned - tetszik a merészsége, ezt nem tagadhatom. De ennyivel még messze nincs nyerõ helyzetben, csak épp nem került fel a törni való játékok listájára.

- Én a helyedben nem piszkálnám az oroszlánt - közönyös hangon beszélek, miközben a nyeregben ülve a kesztyûimet igazgatom.

- Pff, mert mi lesz? Harapsz? - beteg ez a csaj, még tetszik is neki ez a játszadozás. Egyre érdekesebb a dolog. Mégiscsak tud kis izgalmat produkálni.

- Téged biztosan nem... a végén még élveznéd - vetem oda neki.

- Mmh, lebuktam - bepöccintem a járgányt miközben enyhén megrázom a fejem.

- Na gyere, hazaviszlek - nem erõlködök, hogy a hangom jól lehessen hallani a motorbõgésben, sõt még rá is húzok a gázra, de így is meghallja és már mögöttem is terem. Teljes gázon indulok, egy picit sem fogom vissza magam. Vagy a gázkart nyúzom vagy a nyakán fog tekeregni a kezem.

- A szódabikarbóna kihozza a vérfoltokat - megjegyzem mellékesen, mikor a lakásához érünk és lekászálódott.

- Hát ezt kapom édes-mézes-negédes búcsúzkodás helyett az elsõ randi után? - én még rá is játszik a picsára. Ezt már ne. Gyorsan veszi a jeleket szerencséjáre.

- Csak azt ne mond, hogy ilyen kis takaros háziasszony vagy szabadidõdben - csak nem tudja, hogy hol a határ. Nem is értem miért nem vágtam még tarkón.

- A helyedben vigyáznék arra a csinos kis szádra, tudod, nem szeretem, ha valaki szemtelen - mert még a végén tényleg szemtelen lesz a pökhendi illetõ. Lefagy és befogja, jó gyerek. Kapartatva hagyom ott, gondolkozzon, mérlegeljen. Már nincs sok ideje rá. Tervek? Most felejtheted el kisanyám ezen blõdiségeket, de álmodozz még.

Hazaérve befejelek az ágyamba úgy, ahogy vagyok, ruhástól, bakancsostól. A hátamra fordulok, bal kezem a fejem alá rakom, miközben begyûröm a párnám a két testrészem közé. Ez a csaj hibbant, az már egyszer biztos. De, ami a rossz benne, hogy unalmas, röghöz kötött és tervmániás. Túl sok energiámat vette ki, hogy visszafogjam magam. El is nyom a túlbuzgóság.

Nagyot nyújtózva és még nagyobbat ásítva térek magamhoz. Kezem teljesen elzsibbadt, jobban lefárasztott ez a csaj, mint gondoltam, mozdulatlanul rég aludtam. Vállrándítással és mozdulatlan kezem rázogatva kelek fel. Mikor már végre megint én irányítom a jobb felsõ alkatrészem bemegyek a fürdõbe és elmerülök a hatalmas teljes kádas habos, illatos vízben. Felpuhulnak a tegnapi görcseim, a cápás csajszi emléke is kissé szebb lesz, de azt eldöntöm, hogy egy ideig biztos nem foglalkozom vele. Nincs türelmem és kedvem most játszadozni vele.

Illatozva, frissen és új tiszta ruhákban kimegyek a fiúkhoz.

- Hogy áll a beszarik party? - érdeklõdöm cukin.

- Hatalmas a felbolydulás, mindenki téged akar.

- Ez nem újdonság, ellenállhatatlan vagyok - röhögök, a többiek meg helyeslõen bólogatnak. Kis csivavák.

- a Méreg már láttatja hatását a nagykutyákon, de még makacskodnak, bíznak a dokijaikban, akik tehetetlenül rázzák a fejül, hogy õk még ilyen dologgal nem találkoztak . kapom a másik oldalról az érdekesebb infókat.

- Megettem volna a bakancsom, ha találkoztak volna már vele, én is csak nemrég raktam össze - vigyorgok magabiztosan.

- Akkor ez a móka még poshad. Unatkozom.. valami móka ötlet? - nézek körbe érdeklõdve.

- Én szívesen elszórakoztatlak - nyalja meg a szája szélét Crispin. Reménytelenül belém van zúgva, szegény gyerek. Lassan odalépkedek hozzá, combjára rakom a kezem és nagyon lassan elkezdem felfelé simítani. A derekánál áttérek a mellkasához, azon át a nyakán keresztül egészen az arcáig. Mindjárt elsül a csóri, arca és tekintete már máshol jár. Gyors mozdulattal megforgatom és A. G. habos krémesét felkapva a képébe nyomom.

- Most már van mit nyalogatnod, és kezdõ szórakozásnak épp megfeleltél - villantom ki a fogaim. Összecsapom a tenyereim és elindulok a felszín felé, de sarkon fordulok és farkas vigyorral az arcomon a fiúk felé tekintek.

- Crisp, A.G. gyertek velem, szórakozzunk kicsit - ellenkezés nélkül zárkóznak fel mögém, és máris az utcakövet koptatjuk. Nem is kell szólnom eltûnnek, ahogy a napfény rájuk vetül. Két percen belül egy fekete, sötétített üvegû Aston Martin limuzin gördül be mellém, és ajtaja is nyitva hívogat.

- Ügyes! - dícsérem meg õket a jó ízlésükért és a gyorsaságukért. Stílusosan gurulunk az általam megjelölt cél felé. Pezsgõ helyett frissen facsart gyümölcslevet iszogatok természetesen vékony pohárból. Rágcsálok is, ami épp megtetszik, de mázlijukra arra is volt idejük, hogy hozzanak nekem reggelit. Jóllakva és elégedetten nyúlok el a bõrüléseken. A vörös szõnyeghez gurulván nyitják is az ajtóm, kecsesen kiszállok és a két oldalamról körülfogó kísérõimbe karolok, akár egy igazi dáma. Az ajtók késlekedés nélkül nyílnak elõttem. A legnívósabb hely a városban, de mégsem kell tartanom tõle, hogy rám hívják a zsírosképû kék parasztokat.

-  Az asztala hölgyem - a tettre kész pingvin máris intézi a dolgokat, helyes. Kényelmesen a vörös bõrkanapén elhelyezkedem és már nyúlok is a feszes popsi után. Egyik kedvenc sztriptízes macám az ölembe vonaglik és buján pislog rám kéjes vigyor kíséretében. Tudja, hogy mit kaphat, gyönyört és rengeteg pénzt ha ügyes. Azon nõk egyike, akiket már többször is meghúztam és még él. Nagyon érti a dolgát Megan, nem csak gyönyörû. Magamhoz húzom és végignyalok a hasán és a mellei közé fúrom a fejem. Eltolja a fejem és cüccög.

- De kis heves ma valaki - vigyorog és megfordul mielõtt bármit tehetnék. De nem ellenkezem, mert elkezdi az ölbe táncát. Hátradõlve nézem és élvezkedem. A két oldalamra is szánok egy - egy pillantást. A srácoknak sincs okuk panaszra, mind a kettõ sátort állított már. De nem is foglalkozom tovább velük. Az ölembe tekergõzõ bombázó lefoglal teljesen. Csípõjét jobbra, majd balra mozdítja, leguggol, majd újra felegyenesedik, ölembe ül, dörgölõzik, hátra hajol, nyakamba kapaszkodik és a vállamra hajtja a fejét, csípõje gyorsabb ütemre váltva bizserget. Végigsimít a tarkómon és az arcomon majd elõre hajol és falém fordul. Megszabadul felsõjétõl, mellei szabadon mozognak a zene ütemére. Eddig tartott az önuralmam, felállok, magamhoz szorítom és egy ütemre lüktetve táncolunk pár pillanatig. Érti a célzásom, megfogja a kezem és a privát szobába húz. Pedig ez nem egy kupleráj, itt csak táncolnak a lányok, nagyon kevés százalékban van több a táncnál, ha a csaj is úgy akarja. Nekem sosem tudtak ellenállni.

Elégedetten és kellemesen meggyötörve térek vissza a fiúk közé pár óra múlva. Nekik sem telt éppen rosszul ez az idõ, de csak a szemüknek. Szippantok a levegõbõl, majd elvigyorodom és bólintok, hogy indulhatunk. Kilépve az éjszaka hûvös érintése cirógatja az arcom kellemesen a benti fülledtség után.

- Ideje új mítoszt teremteni - gonoszul mosolygok, a srácok meg értetlenül pislognak csak. Nem magyarázkodom nekik az ötleteimrõl, meglódulok és fürgén mászok is a tetõk irányába. Okosak õk, nem is kérdeznek, csak másznak utánam megszokott módon.. Csendesen haladunk, némán kerülgetjük a kéményeket, a ventillátorok elsüllyesztett gáncsait, tekergünk a csövek labirintusában, a fel - feltörõ füst és gõzoszlopok mellett. Az egyik legmagasabb épület peremén megállok és beleveszek a látképbe. A fények lüktetve egyesülnek a monoton zúgásba, szinte látni, ahogy dobog a város szíve. Nyüzsögnek az emberek, a sikátorokben kidobott kutyák, macskák és patkányok túrják a kukákat ennivaló után. A toronyházak segélykérõ kézként törnek az ég felé, vörösen villogó csúcsukkal véres nyomatként érzékeltetik, hogy nincs menekvés. A bérházak omladozó téglái néma gyilkosként fürkészik leendõ áldozatuk. Hiába a belváros biztonságot és magasabb életszínvonalat hirdetõ sokszínûsége, átjárja minden kis részét a rothadás szaga. Belülrõl rohad az egész, magába roskadva süllyed egyre mélyebbre. De ez akkor is az én városom, az én játszóterem. Félmosolyra váltok és csak szemeim villannak. Intek az árnyékaimnak, hogy itt várjanak meg. A párkányon elõre dõlve bukok át, a mély karmai nyúlnak felém sötéten. Mielõtt ellépek teljesen a szélétõl egy kampót akasztok biztos helyre. Kabátom szétrebben, akár egy bõregér feszes szárnyai. Komótosan lépkedek lefelé, mintha csak az utca mocskos kövén járnék. Nem nagyon figyel fel rám senki, mindenki orra lefelé lóg, zombik hadserege hullámzik alattam. Egy kisgyerek tekintete élesen és csodálkozón mégis rámvetül. Megállok pár méterre tõle, széles farkasvigyorra váltok. Egyik kezem felemelem és lassan integetni kezdek neki. A kiskrapek megbabonázva néz, felemeli negyed akkora mancsát és int, hatalmas tányér szemei csak úgy csillognak a neonok között. Mire megszólalhatna anyja arrébb ráncigálja fel sem nézve a telefonjából. Aprón megrázom a fejem, majd eloldom a kötelem. Féltérdre érkezem, tenyeremmel biztosítom az érkezésem. Felállok, leporolom a kabátom és elsétálok. Egyenesen a saroktól fél lépésnyire lévõ fogászati bejárathoz. Belépve az ajtó felett csilingelni kezdenek a kis bizgentyûk, jelezvén, hogy vendég jött. Nem nagyon zavartatom magam és bentebb megyek. Az öreg, ahogy megpillant egy pillanatra meghökken, de aztán a több tized éves rutin csattan is az arcán.

- Miben lehetek a szolgálatára? - néz rám alázatosan. Na ez már tetszik. Ha ügyes leszel öreg nem kell többet féltened a boltodat. Elõadom a gondolataim, rezzenéstelen türelemmel hallgatja, majd a végén bólint egyet és csak annyit mond:

- Jöjjön, leveszem a szükséges mintákat - szélesen elvigyorodok és megyek utána. Behuppanok a székbe, jó gyerek módjára minden bonyodalom nélkül tûröm, hogy csinálja amit szükségesnek lát. Szerencséjére negyed óra alatt végez is, pont mikor már kellõen kezdtem volna unni magam.

- Holnap, ha ilyen tájt visszajön készen leszek vele - ennyit még tudok is várni, na meg még addig el is kell pár dolgot intéznem. Hisz meg kell adni a módját a mókának.

- Rendben öreg, ha jó lesz nem kell félned, hogy a jutalmad megkapd - megpaskolom a vállát és mindent egyben hagyva lépek ki az ajtón. És még be is csukom magam után rendeltetés szerûen. De ma már nem kajtatok a további hozzávalók után, majd holnap. Visszamászok komótosan ott, ahol lejöttem. A pincsik mozdulatlan vízköpõként várakoznak rám. Egy - egy kézmozdulattal útjukra engedem õket. Most nincs kedvem társasághoz. Egybe olvadok az árnyakkal és meglépek elõlük.

Felmászok a város szívtüskéjére, a legmagasabb pontra, ami csak létezik errefelé. Nem jelent gondot kikerülni az õröket, kihasználni a réseket, majd a csúcson lehuppanni. Innen minden annyira hangyányinak tûnik. Itt nincs jó és rossz, nincs rend és káosz sem. Itt csak vannak a dolgok érinthetetlenül, csak megfigyelni lehet. Szeretem ezt a helyet, olyan kikapcsoló, itt még az agyam is megnyugszik. A szél vígan tépi a hajam, bele - bele kap az arcomba, lökdös, mintha csak azt mondaná, az élet sosem áll meg. Na igen az élet. Na, de mi is az ami végett az ember játszhat az élettel? Pusztíthat, építhet, vigyázhat rá, teremthet. De mégis igazából nem tehet semmit, hisz nincs meg hozzá a hatalma. Sokkal nagyobb erõ érvényesíti akaratát. Az ember csak az egyén fejével gondolkodik, nem lát át eme tényen, felfogni pedig képtelen, hogy van nála egy sokkal nagyobb egész, összefüggések sokaságával. De azt is képtelen felfogni, hogy nem is egyén, csak egy báb. Mert mi tesz egy embert egyénné? A gondolatai? A tettei? A kettõ együtt? Vagy az õt ért behatások? Ilyen könnyen formálható lenne az "egyén"? A rendszer felszippant az orrán, leszívja az emberi taknyot a szájába, megrágja, majd lenyeli, aztán meg kiszarja. És ennek kéne lenni az egyénnek. Elég hervasztó felfedezés. De még ilyen rendszerhiba is mint én messze van az egyéntõl. Egy hibafaktor, amit a tökéletesen megalkotott rendszer idõrõl idõre érthetetlen okból kitermel magából, mintha csak nevetni akarna egy jót..

- Áh.. már mint az agyalás.. - sóhajtok fel és hátradõlök. A csillagok ragyogó arccal vigyorognak rám. Némelyik biztatóan, némelyik lesajnálóan csillanva meg. A telihold pedig vakítóan teríti leplét az éjszakára. Merev hûvössége lüktetõen hat, ugyanakkor eltompít. Megigézve bámulom ezt a misztikával körbefont megfejthetetlen alakot. Szinte el is felejtek pislogni, annyira belefeledkezek eme titokba. Egy sötétebb felhõ lebeg a képbe, eltakarva Hold anyó fényes arcát, ezzel megtörve a rám ható igézetét.

- Kis huncut - súgom a szélbe, és felülök. Megindulok macskákat megszégyenítõ fürgeséggel lefelé. Bakancsom a mocskos utcakõvel csókolózva ér stabil vízszintes alátámasztást. A hajnal elsõ sugarai nyújtózva kezdik magukhoz húzva gyûrni a fekete leplet. A színek káprázatát elmossa a város bûzös mocska, sárga és szürke pacákká mossa õket. Megtörlöm a szám és köpök egyet a kukák felé. Megkordul a hasam, már megint éhes vagyok. Zsebre tett kézzel bandukolok a csatornához, gyakorlott mozdulattal és sarokkal nyitom meg a fedelet, ki sem veszem a kezem a meleg szövetburokból úgy huppanok a titkos járatokba. A szennyvizet tapicskolva sikítva szaladnak el elõlem a patkányok.

Hazaérve két oldal pillantást vetek csak a kajafelelõsökre, akik nyakukba is kapják a lábaikat. Mire az asztalhoz érek már mindenféle csodafinomság vár. Elismerõ bólintással jelzem feléjük, hogy ügyesek voltak. Lassan nekiállok, kiélvezem az ízeket, mindenbõl eszek pár falatot, igazi ízorgia keletkezik a számban. Csettintek kettõt és máris kezemben tarthatom a frissen préselt piros gyümölcsökbõl álló koktélom. Lehúzom, majd elégedetten hátradõlök. Két mozdulattal intek a többieknek, hogy nekieshetnek, ami csak maradt az övék.

Felállok és elvonulok a magán rezidenciámra. Az odavezetõ folyosón már kezdem szétdobálni a cuccaim, a mindig forró vizû kristálytiszta mesterséges vízesés alá kucorodok és hagyom had fogjon körbe a forró ölelés.

Kellõ idõ után kikászálódok és felkapok egy forró nacit és egy fekete trikót. Elheverek az ágyamban, hagyom, hogy az álmok világa magával ragadjon.

Lassan nyitom ki a szemeim, vigyázva, hogy az álomképek csak lassan halványodjanak. Nagyot nyújtózok, egy újabb nap, egy újabb elgondolás véghezvitele. Estére van csak dolgom, holnap majd elintézem a többit, most nincs hozzá kedvem. Fekszem az ágyban a széttúrt párnák és takarók között, akár egy partra vetett tengeri csillag. De most ez így jó, nem érdekel semmi más.

Hasam morgás, és alien mozgása csak kikényszerít ebbõl a lét felszínén való lebegésbõl. Kicsattogok a szobámból.

- Lágytojást, félkemény mozzarella sajtot, pirítós fehér kenyeret, friss olasz vajat, makói fokhagymát, friss zöld snidlinges vajkrémet, padlizsánkrémet, sült szalonnát, és répás-narancsos-alma dzsúzt - adom le a rendelésem és továbbslattyogok a toalett felé. Mire végzek ínycsiklandozó illatok hívogatnak az asztalhoz. A kifinomult reggeli frissítõleg hat az elmére és a testre. Az evõeszközök alá terített fehér anyagot úrias mozdulattal magam mellé kicsapom, majd a nyakamba kötöm precízen. Kiskanállal megtöröm a lánytojás felsõ negyedét, a pirítóst megkenem elsõnek olasz vajjal, harapok belõle és veszek egy kis kanálnyi tojást is mellé a számba. Elégedetten hümmögök, miközben a többi elõttem heverõ étel eltûnik a bendõmben. Minden kis ízt kiélvezve eszem, nem kapkodok, minden falatot sokszor megrágva élvezkedem. Amint elégnek ítélem a fejedelmi reggelit leveszem nyakamból a fehér textilt és megtörölgetem a szám sarkait.

- Nem tudom mit csinálnék nélkületek - bókolok a szakácsaimnak. Ritkán teszem, pedig megérdemelnék többször is a dicséretet. De aztán még elbíznák maguk, így most nagyon örül a fejük. Felpillantok a nagy kijelzõre, 20 óra. Felállok és kecsesen a szobámba megyek és felöltözök. Lassan vár a fogdoki.

Odeérve az öreghez széles mosollyal vár. Tökéletes fogsorommal viszonzom a gesztust. Leülök és hagyom had beszéljen. Fél perc múlva abbahagyja a rizsát és elém rakja a megrendelt fogsorokat. Egy mozdulattal a helyükre illesztem az új darabokat, tökéletesen állnak, mintha csak eredetiek lennének. A tükör elõtt szélesen vigyorgok, az új részeken sejtelmesen csillan meg a lámpák fénye.

- Tökéletes! - ismerem el az öreg tehetségét. Szerényen meghajol és nem mond, nem kér semmit. Okos, nagyon is okos. Többet nem lesz gondja, nem fogja senki sem háborgatni, ezt már most tudja. Kiveszek a kabátomból egy jókora köteg bankót és lerakom mellé. Másik kezembe a festékszórót markolom és elhagyom a helyszínt. Látható helyre biggyesztem a névjegyem, ez az üzlet az enyém, a védelmem alatt áll ezentúl.

Nem császkálok most a városban, inkább lemegyek és kiadok pár parancsot, hogy miket szerezzenek be holnapra. Még kivárok, a legfontosabb rész már megvan a mókához tökéletes minõségben, de a többi részletre is figyelnem kell az igazán megnyerõ hatás kedvéért. Gyakorlok addig és szokom kicsit az új részeim. Bedobom magam az egész falat beborító tv-m elé, bekapcsolom a gépet és nekiállok szörnyeket kaszabolni a fehér hajú búgó hangú kedvencemmel.

Még egy nap eltelt, egy újabb ébredés az álmok színes forgataga után. Reggeli a kedvenc burgeresemnél, aztán indulhat ez a nap is, új mókát ígérve.

- Megvan minden, amit tegnap kértél - fel nem tett kérdésemre a válasz tetszetõs. Szeretem, mikor pontosan végrehajtják az utasításaim. Bevonulok a fürdõbe, majd éjfekete fürtökkel térek vissza egy idõ után. Tetszik ez az új dizájn, jöhet a többi kellék is. Fekete passzos bõrnadrág, térdig érõ teljes fûzõs bakancsok, bõr felsõ, és hosszú hasonszín bõrkabát. Teljes éjszín harci díszbe öltözve állok meg a teljes alakos tükröm elõtt. Vörös szemeim eddig nem látott sejtelmességet sugároznak, szinte világítanak ebben a környezetben. Szélesen elmosolyodok, kivillannak a hegyes szemfogaim. Tökéletes összhatás, indulhat a buli.

A város egyik legpuccosabb szórakozóhelyére megyek, gazdagok játszótere. Könnyû prédák, azt hiszik az övék minden, de még a cipõjük sem tudják bekötni. A pulzáló tömeg közepére siklok, kinéztem egy plasztik cicababát, kliséssen szõkét, ahogy azt kell elsõ falatnak. Úgy mozgok, mint az árnyéka, egyre közelebb érve hozzá. Pár centire tõle együtt mozgok vele, de nem érek hozzá, csak hagyom, hogy a közelségem elbódítsa annyira, hogy szembeforduljon velem. Nem is kell sokat várnom rá, amint a tekintetünk összefonódik látom, ahogy a pupillája kitágul, és szaporábban kezdi szedni a levegõt. Megfogom a derekát és közel húzom magamhoz, a zene ütemére mozdulunk ketten egy testként. Arcom az övéhez érintem, lassan elkezdek a nyaka felé haladni. A bõre alatt lüktetõ érhez érintem az ajkaim, mire elakad a lélegzete. Hegyes fogaimmal megkarcolom enyhén a puha bõrt, erre felnyög kéjesen. Ha már ilyen szépen felkínálja magát nem habozok és belemélyesztem az új szerzeményeim, Elernyed a kezemben, miközben pulzáló életereje csak úgy sebesen hagyja el a testét a padlóra csöpögve. Nem iszom meg, blöe, azt azért nem, de kell a látszat. Elszakadok tõle, számba veszek egy véralvadást serkentõ kapszulát és szétrágom, majd újra a nyakára bukok és belekeverem a véráramába. Szépen dermed is gyorsan a két szúrt seb. Nem a gyilkolás a célom most, hanem a játék, ami még csak most kezdõdik el. Fordulok párat és az egyik csávó kezébe sodrom a bigét, majd eltûnök a közelükbõl.

Még nincs hír az esetrõl, de a többi napban sem tétlenkedem, a hét maradékában naponta lecsapok, mindig megduplázva az áldozataim számát. Különbözõ helyeken lecsapva a gyanútlan prédára. Hét végére már a hírekben is megjelenik a titokzatos vámpír, aki csak úgy rászabadult a kis városunkra. Mindenkit óva intenek és figyelmeztetnek. A személyleírások hol férif, hol nõi vámpírt említenek, de az megegyezik mindegyikben, hogy árnyék és igézõ vörös szemei vannak. Elégedetten hátradõlök és sakál módjára vigyorgok. Majd egy újabb hír következik.

- Jinx változtat a szokásain? Vagy valaki végre fel meri venni vele a kesztyût? Még nem tudni, de az biztos, hogy a pingálmányai város szerte változnak, kibõvülnek, vagy teljesen elfedik õket az új irányzat elemei. Cápák melyek felfalják a kis robbantót. Ez így.. - és már nem is figyelek tovább a riporterre. Összehúzom a szemöldököm és a neten rákeresek a trónbitorló kézjegyére. A kép egyértelmû, tudom is ki áll a hátterében. Okos, nem mondom, így üzenni nekem. Az elsõ felfortyanásom elnyomja a mosolyom. Csak megtalálta a módját a kis nyámnyila, hogy elérje a figyelmem.

Minden további nélkül kiveszi számból a frissen gyújtott cigarettát, szippant egyet belõle, majd elpöccinti, mint a nagyok. Tehát újat gyújtok, míg hallgatom a válaszát.

 - Érdekes ízlés, bár jobban szeretem a zúzósabbat.. – Lemertem volna fogadni, de a hatásvadász füsteregetés bejön.

 - Találhatnál jobb hobbit ennél - Mikor is lettünk mi ennyire jóban egészen pontosan?

 - Az úszkálás például egészen jól megy, jól áll a põre – Pontosan ez az a pillanat, amikor megáll a szívem. Mégis honnan... mikor? És az a kéjes félmosoly sem segít, ami épp az arcára fut... ugh.

Egy teljesen váratlan dolog zökkent ki: papírzacskó landol az ölemben.

 - Nehogy az legyél, akit megesznek, bár finom falat lehetsz - Várjunk csak.. õ most... õ most flörtöl velem?

Felesleges volna utána kiáltanom, hogy várjon, mert úgy sem tenné, szóval gyorsan bedobom a könyvet a táskámba és meglesem a tasak tartalmát; egy túlméretezett hamburger. Lássuk.

Közben felveszem a tempóját, bár látom, hogy kezd mehetnékje lenni. Az elsõ falat orgazmikus...

 - Ilyet meg hol árulnak? - Titokzatos mosolyt villant, zsebre vágott kezeivel gesztikulál egy kiskört.

 - Ha kellõen sokáig élsz, egyszer megmutatom - Viszont... kezd egy kicsit forró lenni a helyzet... még a könnyem is megered. Ha nem lennék ennyire biztos abban, hogy az érdeklõdése nagyobb, mint az esetleges gyilkos késztetés.. de még élek, pedig, ha azt tudja, mit tettem, mit szoktam csináln... egy zsepi és némi víz. oh.

 - Köszi - motyogom, mielõtt kifújnám az orrom. Mire felnézek pedig, már nyoma sincs - ahogy megjelent. Mégis ki ez a nõ? És mi a francot akar?

Amit én viszont nem akarok, de kell, az a munka. Az emberek és papírok fele.

A kicsikéim különös nyugtalansága sem segít, gondolom, csupán az újféle étel, amit az imént kaptak. Ma nincs külön kör, munka utáni élvezeti, ugyanis az a rossz érzés nem hagyott alább szombat óta. Jobban körbe kéne néznem, azt hiszem. Ha figyeltet az a némber, akkor én... tényleg, mit csinálnék?

Otthon, édes itthon. Lerúgom a cipõm, felakasztom a táskát, a ruháim édes melegséggel ölelik a fotelt, és bedobom magam a zuhany alá. Még csak kezdek megbarátkozni a szombat esti eseményekkel, de erre betangózik a képbe ez a letaglózó kisugárzású nõszemély és fellobbant valami nagyon idegent bennem.

Szóval elzárom a zuhanyt, megtörülközöm, felkapok egy trikót meg egy sortot, kiöntök egy gyümölcslevet, berakok két szelet kenyeret a pirítóba és rágyújtok. Ha benn járt az a csajszi, akkor ide is bejöhetett. A lakásomba. A magánterembe. És az már nem vicces.

A pirító kattanására ugrok egyet, s ezen már nevetnem kell. Csak nyugodtan kislány, nincsen semmi baj. Hátrasimítom a hajam, kikapom a kenyeret, szívok egy utolsó slukkot, elnyomom a cigarettám, elõásom a laptopom, benyomom, majd visszatérek a vacsorámhoz. Nem maradt túl sok az étvágyamból a hatalmas ebéd urán. Kikapok egy ásványvizet a hûtõbõl és bevetem magam a kanapéra a kedvenc könyvemmel, de csakhamar kényelmetlenné válik, az olvasáshoz sincs sok kedvem.

Tehát netezzünk - édes drága tumblr. Csakhogy egy óra után ez sem túl izgalmas - mama i killed a man - írom ki, aztán inkább valami... filmet.

Mi az Isten. Hannibálok? Hopkins tényleg jó, de... Cápa? értem én a célzást, de... A LAKÁSOMBAN? Belátom, jelszó csak azért nincs, mert túl könnyen megkerülhetõ.

De az otthonomba?

Nyugalom, Jennifer, gondolkodj.

Az ajtón nem.. az ablakon? A hálómba? Összeszorul a torkom. Itt is megfigyel?

Az ablakhoz lépve engedek a pániknak - kérlelhetelenül sötétedõ város képe. Nem, annyira nem lehet gátlástalan. Összefont karokkal fordulok a lakás felé. Minden a helyén van elsõ ránézésre, talán csak a McBookon piszkálgatott. Mintha az rendben volna... de igazán szolid húzás volna az eddigieket latba vetve. Szóval... kaptam egy házit, itt az ideje megcsinálni - visszahuppanok az ágyamba, ölembe kapom a gépet és elindítom a Cápát elõször, azon a bizonyos "essünk túl rajta" alapon.

Na jó, az "essünk túl rajta" nem egy jó taktika, nem a legjobb, mindenesetre. Jár nekem egy sör és egy szál cigi, meg a híradó, míg letudom ezt a kört.

Szóval megy a szokásos baleset-rettegj-babla, mikor egy pillanatra megremeg a kép és vált: megjelenik az a nõ... hihetetlen. Az a szél-játéka vörös haj, megvillanó ravasz tekintet és pökhendi mosoly. "Elég volt a blablából. - kezdi határozottan. Hátterében a szürkülõ város képe.. egy ház tetején ül vagy mifene? - Hölgyeim és uraim, jöjjenek az igazi hírek. A rendõrkapitány atyaúristen korrupt szarházi úr megfertõzõdött egy igen ritka és halálos kórral és most be van szarva, hogy õ sem halhatatlan és semmit nem ér, hogy nagykutyák seggét nyalja fényesre. - visszaprüszkölöm a sört és egy jó bõ káromkodás mellett gyújtok a második cigire. - 24 órát kapott, hogy elõrukkoljon a nagy tervvel, amit a város sötétjében meghúzódó és a politikában jeleskedõk együtt forraltak ki a város átépítésére.. - Átépítés? - Ja igen, amit még nem mondtam, kapitány úr, maga csak az elsõ volt, sorra megkapták ezt már a köreikben játszadozók.. A szó újra a stúdióé.."

A szó újra a stúdióé? Ah... Jinx?! AZ a Jinx?

Jézusmárjaszentjózsef.

Okééé, nyugi, mély levegõ és a sör húzóra.

Ha õ tényleg Jinx, AZ a Jinx, és tényleg felém koslat... bah, hagyjuk ezt a gondolatot, vissza a filmekhez. Már a híradó sem érdekel. Inkább nem.

Tehát vissza a filmekhez. Az ébredéses? Naná! Menjünk idõrendben. Alig melegedtem bele, mikor neszezést hallok és az ablakhoz kapva a fejem egy épp bekászálódó Jinx látványa fogad. Egyszerre fut át a fejemen az ohbasszus és a tudomhogyjutottbe.

 - Szép beszéd volt - vágom ki magam a zavarból, de édes kis belsõ dicsõségem nem tart soká, ugyanis magabiztos vigyorral az arcán dobja le magát mellém, az ágyra.

 - Gyakoroltam - kacsint, majd végigmér. Édesistenem. Két dolog: veszett szexi és torokszorító a sugárzó dominanciája.

 - Neked sem ártana, nem takarítok utánad többször, tartozol nekem! – Uhm, tessék? Még csak benne sem volt a hírekben.

 - Nem kértelek.. - Ujját az ajkaimra téve hallgattat el. Kicsit szokatlan is tõle ez a komolyság.

 - Ne légy szemtelen, mert még megváltozhat a véleményem rólad - búgó hangjától végigfut a hátamon a kellemes bizsergés, édes Istenem, és a fülharapás... Tetszésem alig bírom elfojtani... valójában semennyire sem. Épp, mikor hajolnék érte:

 - Kapd magad! - hogy mi?

Újfent komoly hangja ridegen cseng a lakásban még akkor is, mikor õ maga már nincs itt. Mi a franc? Miért tartoznék neki? Ha pakolászott, az nem az én bajom! Nem a tökéletes gyilkosságot akartam, csak bosszút! Elégtételt.

Azt hiszem... azt hiszem, azért mégis csak jobb nem felbosszantani. Meg aztán, végtére is, érdeklem, nem? És Õ kinek ne tetszene?

Felkapok egy pár zoknit, fehérnemût, farmert, bakancsokat, pólót és pulcsit. A telefont egy pillanatnyi hezitálás után az asztalon hagyom, leoltom a lámpákat és zárok. A lépcsõn lefelé rohanva imádkozom, hogy legyen elég türelme engem megvárni, végtére is nem errõl híres.

Egy momentum, nem sok, de annyira ajkamba harapva csodálom: egy izommotoron, bõrszerkóban, jó seggel, ahmm... Namozgás!

Minden habozás nélkül mögé kapom magam és szorosan átölelem. Megjegyzem, bölcsen, mert egy keréken indulunk. Édesistenemelõbbvagyutóbbmegöl.

A belváros betondzsungele szép lassan feloszlik és teret ad a lilaakác közhöz hasonlatosan idilli, gyereknevelõs, külvárosi kerületnek. Kezdem már kapizsgálni, hova megyünk. De miért is? És miért ilyenkor? Ha kevesebb eszem lenne, megkérdezném. Ha még kevesebb, akkor most, menet közben. Szóval csöndbe maradok, meg kiérvezem a szabadságot: azt ugyan nem merem megtenni, hogy teljesen elengedjem a derekát és hátra dõljek, de maradjunk annyiban, hogy nem sok kapaszkodással nehezítem a helyzetét.

Kisebb slunggal gördülünk be a megfelelõ utcácskába és állunk meg a ház elõtti öreg fûzfa alatt. Szóóóóval, leszállok és teszek pár lépést hátra. Hát ez.... woah.

 - Nos? - kérdõre vont szemöldöke alatt olvashatatlan szeme villan. Már nyitom a szám, hogy visszaszóljak, mikor összerezzenek egy harmadik szerepõre:

 - Jeni? - a fiatal férfi hangja részeges és gúnytól csöpög. Rühellem, ha így hívnak. Az a macskakínzó pöcs. Duncan. Eddig a sarkon állt, most közelebb lép, szemem sarkából pedig látom, ahogy Jinx arcára vigyor kúszik, mégis felsõbbrendûen magasra tartja állát.

Ez most megint nem neki szól. Ez most megint csak a bosszúm. A "régi szép idõkön" mulató Dun-t, tekintve, hogy hullarészeg, játszi könnyedséggel verem úgy állba, hogy kiterüljön. És ennyi. Újra a világot látom, újra itt vagyok. Édesjóistenem... ajkamba harapok és hajamba túrok. Kell egy terv.

 - Ha legalább kocsival jöttünk volna - intek az ernyedt test felé, és látom Jinx arcán a... mit is? Unalom? Csalódás? De újra - miért is kéne, hogy érdekeljen? Ez nem róla szól. Az egész az enyém.

 - Kell egy kocsi, hogy elvigyük. - Nemtetszését kinyilvánítandó ciccent egyet, de azért megereszt egy rövid telefont és visszaül a gépére.

 - Legalább tördeld meg! - ugatja, de nem hiszem, hogy érti.

 - Ha nincs magánál, minek? Majd, mikor felébred, szórakozom kicsit. - kacsintok rá. Kezet nyújt felém és kérdi: hova, kisasszony?

 - A kicsikéimhez, kérem. - kuncogom, felpattanok mellé, és épp, hogy halom a közeledõ autó hangját. Remélem, az õ emberei.

Rekordidõ alatt érünk be, és rám hagyja a bejutás dolgát is: az életrevaló módszerrel, kulccsal, alvó biztonsági õrrel. A puffogásából ítélve nem tetszhet neki ez a szolidabb megoldás, de nagyon igyekszik csak nézõ lenni.

Néha látni rajta az erõlködést; mikor pofonnal ébresztem a szerencsétlent, mondjuk, ujjtörés helyett, mikor alig centi mélyen vagdosom a lábait az egyre izgatottabb Roger felett. A padozatról lustán csepegõ vér fémes szaga még endem is részegít kicsit.

Szegény fiú sír, amikor apróra zúzom vascsõvel a lábait, az pedig végtelen megelégedés, hogy láthatom eltûnni azokat egy követelõdzõ nagy-fehér fogai közt. Elájul a kisfiú, talán a riadalom, nem értem. Felpofozom, de csak bambul. Már nem vicces.

Jinxre nézek, ám csupán figyel a félhomályban, a korláton ücsörögve, némán.

Felrántom a jobb vállam és visszatérek a kedves kis Dan-hez. Már nincs túl jó formában; kicsit sápadt, úgyhogy megpaskolom, ám már a hideg vas csókjára sem reagál. Szomorú dolog.

És egyre tisztább a köd. nem lesz jó ez így.

Egy utolsó mozdulatot szánok rá: belököm a vízbe és végignézem, ahogy szép lassan, darabról darabra fogy el.

Úgy nagyjából két perc alatt tüntetek el mindent: a vért, a csövet, a kést a helyére, amíg újra magam vagyok.

Mit tettem.

Remegõ hanggal küldöm el egyetlen társaságom, majd hátamat a falnak vetve csúszom le az öltözõ padlójára.

 - Gyere, egy kis friss levegõ jót fog tenni. – Megragadja bal alkaromat és felránt, ki a hátsó bejáraton. Mintha jobban tudná. Várjunk – hisz’ jobban tudja. Csak nem akarom hagyni magam. Mintha engedne. Haha. Soha. Az ellenkezésemre erõsödõ szorítását csak célja elérte után enyhíti, akkor sem teljesen; csakhogy most már inkább támasz, mint irányító erõ. Különös.

Lassan húzom ki magam és vetem saját lábaimba a bizalmam. Oké, kúl, megvagyunk. Eddig.

Végigmérem a ruháim és felsóhajtok. Csupa vérfolt, egy tönkretett adag gönc. Remek.

A lassan égre kúszó hajnal óráiban is csak ketten vagyunk. A város ócskán lükteti halhatatlan háttérzaját, én pedig bizonytalanul nézek arra a nõre, aki belerángatott ebbe az egészbe.

 - Miért? – Az egyszerû kérdésre összefonja maga elõtt kezeit és bal lábára teszi testsúlyát. Bizonyosan nem szereti a számonkérést.

 - Mit miért? – És hát perrrrrsze, hogy nem érzi jogosnak. Csak szemet forgatok a viszontkérdésre egy elfogadható válasz helyett.

 - Mármint, amúgy is megtettem volna csak idõ kérdése volt. – Intek magam mögé, utalva Duncanra és a családjára.

 - És módszeré. – Egészít ki, mintha nem állhatná, hogy másé az utolsó szó. Hihetetlen ez a csaj.

 - És most kezdhetek bele valami elfuserált utolsó pillanatos tervezgetésbe…

 - Óh, ejnye-bejnye, hát az aggodalom kínja már nem olyan édes neked a mostoháid arcán? – Hangja csöpög a szadizmustól és már meg sem próbálok olvasni róla.

 - Szeretem a terveket – lépek hozzá kicsit közelebb, éppen hogy követelõdzõn. – és azokba az érzelmek nem férnek bele, túl kiszámíthatatlanok. Ez a te módszered, nem az enyém. Én ilyen hirtelen dolgokat aligha csinálok.

Farkas vigyorral mutat rá a tényre, hogy: hát, pedig épp most csináltam. Márpedig, ha hagytam magam befolyásolni, akkor én akartam.

Csakhogy én ezt nem fogadom el. Ahogy azt is nagyon nehezen, hogy nem hoztam magammal cigarettát. Rosseb.

 - Komolyan mondtam, hogy keress jobb hobbit annál a büdös vacaknál. – Olybá tûnik, szép lassan veszem el a türelmét az este folyamán, és, no lám, lassan itt a vége. Elkomorul, pár karakteres lépéssel már a fal és közte pislogok, ujjai a nyakam köré fonódnak. Igézõ, vörös szemeiben indulat bujkál, bennem pedig a sóvárgás és a félelem mézédes duója dolgozik. Ez a bizsergetõ kettõs az, ami feleselésre késztet, az örök ég pedig megmondhatója, milyen kiszámíthatóan kezeli.

A dühtõl torzulni kezdõ, eldobott tökéletesen uralt arcának játéka még gyönyörûbb, mikor leesik neki, mennyire csak játék ez.

Hiába enged el és indul meg a motorja felé, én bizony ütöm a vasat, amíg meleg.

 - Oh, mi a baj? Te kezdted a kóstolgatást – mosolygom felbátorodva – és tudod, nagyon édes ez a tûz benned – búgom nem szerelmesen, de õszintén.

 - Én a helyedben nem piszkálnám az oroszlánt. – Egyszerû, markáns mozdulattal átveti a lábát a kis gépszörnyén és a kesztyûjét kezdi felvenni, igazgatni.

 - Pff, mert mi lesz? Harapsz? - Nem tudom visszatartani a tetszést sem a hangomban, sem a testemben.

 - Téged biztosan nem… a végén még élveznéd.

 - Mmh, lebuktam. – Aaaaaaaaaazt hiszem, nem Jinx lesz az az ember, aki megjátszott szemérmet igényel vagy díjaz, tehát nem is fogok erõlködni.

A felhördülõ motor egy „na gyere, hazaviszlek”et nyom el, úgyhogy felpattanok mögé.

A stílusa most érezhetõen agresszívebb, de nem bánom. Kicsit felkavart, úgyhogy nem is baj, ha hamarabb egyedül maradok.

 - A szódabikarbóna kihozza a vérfoltokat.

 - Hét ezt kapom édes-mézes-negédes búcsúzkodás helyett az elsõ randi után? – Játszott, ajakbiggyesztéses elkeseredés fut át az arcomon, de egy pillantásnyi ellenszenv után váltok kicsit könnyedebb hangnemre: - csak azt ne mond, hogy ilyen kis takaros háziasszony vagy szabadidõdben.

Oké, talán ez nem volt a legjobb ötlet, de megfizethetetlen érzés az idegein táncolni, azt lesni, vajh’ mi lesz a következõ lépése, mert kiszámítani biztosan nem lehet.

 - A helyedben vigyáznék arra a csinos kis szádra, tudod, nem szeretem, ha valaki szemtelen. – Errõl beszélek.

Nagyot nyelve nyugtázom a beígért fenyítést: fájóan nyilvánvaló, hogy abból semmilyen szórakozás nem lenne.

Valami frappáns búcsúzkodáson gondolkodom, de õ szinte azonnal megoldja a helyzetet: fogja magát és indul is.

Oh.

Hát, így is lehet.

Végigpörgetem a még friss, finom emlékeket, motorikusan vetkõzöm és zuhanyozom. Hajat nem mosok, majd meló után, amúgy is merülni akarok.

A feketedõ foltoktól szennyes göncöket egy vödör hidegvízbe áztatom, majd holnap bevásárolok. Nem veszem vissza a pizsamámat, annak már sok értelme nem volna, ugyanis alig három óra múlva felkelnék.

A tegnapi szenvedésemnek nyoma sem maradt, újra pezseg a vérem. Az új prédám érdeme? Az már egyszer biztos. Ez a kis csaj felkeltette a figyelmem, most már hiába akarna sem tudna menekülni. Kíváncsian várom, hogy mit tudhat.

Szokásommal ellentétben most nem délben kelek, egészen hamar, olyan kilenc óra felé már talpon vagyok. Néznek is rám a srácok furán, nagyon - nagyon ritkán látni engem ilyenkor véletlen zombi támolygáson kívül. És még vigyorgok is, na meg teljesen ébren. Vállat rándítva nem sokáig rágódnak ezen a témán. Okosak, megtanulta ez a maréknyi kivételes személy, hogy jobb ha rám hagyják a hóbortjaimat és nem kérdezgetnek feleslegesen. Bár lehet az is kellõ nyomot hagyott bennük, mikor még az elején befogadtam õket még többen voltunk és hát voltak akiknek a túlélõ ösztöne öngyilkos küldetésbe kezdett. Reggeli durcimban valakit fejbe lõttem, de volt akit a késem hûvösen csillanó borotva éles pengéje nyitott jobb belátásra. Egyszóval ébredés után max. csokit érdemes dobálni nekem, de azt is jó messzirõl. Persze ez azokra is vonatkozik, akik nem az ágyamban kelnek. Ha az Isteni szerencse mégis oda sodort akkor is jobb az óvatosság, és kényeztetõ csókok, kéjes sóhajok és vad harapások amikkel talán túlélhetõ a valóságba visszaszakadásom.

Nyughatatlanságommal ellentétesen lassan és kimérten eszek, egy kis csülök, szõlõ, majd következõ harapással véres hátszín, aztán jöhet egy kis fagyi, de a mogyorókrémrõl se feledkezzünk meg, az elmaradhatatlan frissen sült ropogós fehér kenyér még melegen, mellé omlósan meleg kacsamáj. Ezeket leöblítem egy kis saját koktéllal, miszerint is gyümölcslevek igazi gyümölcsbõl készítve, teljes rostokkal és gyümölcshússal. Nem szeretem az alkoholt, eltompítja az érzékeim. De ez alól kivételt képez, mikor vacsorázom, ott az ételek legkülönlegesebbjei, kellõ módját megadva az ízek harmóniájának, és ahhoz illõ bor.

Kellemesen eltelítõdve szusszanok kicsit, diskurálok a fiúkkal és nézegetem közben a kis szende képét a kamerákon át. Na nem mintha elfelejtettem volna. Felnézek a kivetítõre, tíz óra múlt nem sokkal, a csürhe megérkezett, a kiszemelt is a helyén. Indulok is, közelebbrõl lesni a prédát, érezni az illatát, harapni a feszültségét.. hm.. szinte beleborzongok.

Kis szörnyetegem hátán lovagolva percek alatt a helyszínen vagyok. Tegnap feltérképeztem a helyet, plusz pakoltam jópár megfigyelõ kamerát az egész területen. Helyes ki szerkezetek, ha nem tudod, hogy ott vannak észrevehetetlen kis pöttyök. A telefonom kijelzõjén követem a kis gondoló mozgását miközben szépen elhelyezkedem tõle nem túl messze. Meg is érkezik mintegy véletlen arra sodródva amerre vagyok és figyelem, de érzékei kezdetlegesek, ámbár legalább megérzett, és ezzel a bûvös tízesbe ugrott, akiknek ez valaha is sikerült. Mosollyal fogadom a tényeket és haladok tovább, játékra fel. Nyugisan végignézem a porcosok véresnek szánt és közönség éljenzõ etetését, elnyomok közben pár ásítást. Sosem szerettem az ilyen mûbalhékat. Ha egy élõ embert kötnének egy póznáról lefelé lógatva és úgy engednék egyre közelebb a nyugodt víztükörhöz, hogy annak látszólagos simaságát egy hirtelen, de annál véresebb mozdulattal tépje szét valamelyik hegyesfogú akkor mindjárt élvezhetõbb is lenne. De így?! Áh, mindegy, kell a pornépnek a cirkusz, párat megdobálok mellettem kenyérrel is nagy unalmamban. Az egész vontatott blablát túlélve vége a bulinak. Persze a nagyérdemûnek, én kivételes vagyok. Elrejtõzöm a medencék fölött a tartó oszlopokon, innen mindent jól lehet látni, engem viszont szépen takar a sötét lepel. Van egy olyan érzésem, hogy a privát party még csak most fog kezdõdni. Ls hamarosan meg is jelenik a csajszi alkalomhoz illõ cuccban, és már merül is alá az egyik cápali medencéjében. Még elkapom a kéjes pillantását mielõtt az a fránya valami eltakarja elõlem. Na, de én tudok türelmes is lenni, kivárom a sorom, tudom, hogy lesz ez még jobb is. Kicsit lassabban, de megint észreveszi a tekintetem súlyát, mikor kikászálódik a locsi után. Ezt most betudom neki a kéjes vágyakozás agyelborító hatásának. Zavartalanul követem a magasban hangtalanul, ahogy sorra mindegyik kis kedvencéhez bemászik. Tudtam én, hogy ez a csaj sem épp százas. Bár én pont nem fogom elítélni ez miatt, kinek mi jön be. Na meg cápák között még úgysem szexeltem, mindent ki kell próbálni. Vigyorogva követem, nesztelen második árnyékaként nézem ténykedését. A zuhany alá is követem, na jó nem testileg, de a pillantásom rajta marad. Megállok a nyitott ajtóban és a falnak támaszkodom, miközben figyelem a mûsort. A jótékony sötétség elrejti alakom. A vetkõzés tetszetõs képet tár elém, jó test, kellõen domborodik ahol kell, meg is nyalom a szám szélét, jó kis falat lesz. Micsoda látvány, ilyet sem láttam még, hogy valaki ennyire beinduljon a cápáktól, pedig én sem vagyok épp szûz csitri. Na, de na, most már rajtad van a jelem kiscsibe, akkor játszhatsz csak magaddal, ha én azt megengedem. Oda sem figyelve elhajítok a folyosón valamit, ami kellõ csörömpöléssel megzavarja a kis pajkos ténykedést. Mint egy rémült nyúl úgy kapja felém a fejét, de nem lát át a nyilvánvaló tényen. Elkönyveli magában, hogy egyedül van, de szerencséjére nem koncentrál tovább a kis magán akciójára. Gyönyörködöm még kicsit, aztán amint elzárja a csapot úgy iramodok meg az épületbõl fel a tetejére. Észre sem veszi, hogy szinte a fején guggolok, élvezem ezt a helyzetet, szeretem a vadászattal járó bizsergõ érzést. Csak errõl a büdös bagóról fogom leszoktatni. Megvárom míg elpályáznak, ki a maga dolgára, majd indítok én is. Érzem, hogy nem csak hazamegy aludni a szüzike, tisztes távolságból követem diszkréten.

Az autópályán hamar elunom magam és mellé hajtok. Felkapom egykerékre, majd megdöntöm a gépet és úgy szlalomozok a fehér csíkok közt, behúzom a fékeket, majd teljes gázzal enyhén farolva mellé megyek. Érdekes egy zenei ízlése van a kisasszonykának, bár így is fel lehet fogni a helyzetet. Azt viszont le sem tagadhatja, hogy tetszik neki az attrakcióm, letekeri az ablakot a hangerõsítés mellé. Vigyorgok magabiztosan, de ezt a fekete bukóm jótékony hatásának köszönhetõen nem láthatja. Lassan viszont célhoz ér, így lecsatlakozom, még a végén megijedne a kicsike, ha segítenék neki. Tudom, hogy hova megy, és tippem is van minek. A szemközti ház tetejére megyek, lelógatom a lábaim, elõveszek a hátimból egy nagy zacskó popcornt, felciccentek egy sprite-ot, savanyú gumicukrot is pakoltam ,így az is bekerül a terülj - terülj asztalkám közepére. Jöhet is a mûsor. Imádom, hogy erre sem divat az ablakok eltakarása, így mindent szépen láthatok. A kukorica reccsen és csikordul a fogamon, mikor belép a házba. Ez lehet az elsõ ilyen balhéja, elég esetlen még, de ennek ellenére ügyes. Igazi élõ mozi, juhú.

Elég gépies a mozgása még, nem élvezi, csak csinálja. Mennyire be lehet szarva, ejj, de sokat kell még finomítanunk kegyeden. És bele is fagy a dologba. Tipikus kezdõ, elsõnek látni magad vérmaszatosan nem eget rengetõ, bár megvan a maga varázsa. Meg kell tanulnia élvezni a dolgot, így csak öldöklés, és nem mûvészet. De nagy szerencsét kislány, hogy rád akadtam. Vigyorgok magabiztosan miközben majszolom tovább a kukoricám és figyelem az igazi 4-s mozit. Kíváncsiság csillan a szememben, amint meglátom, hogy a pasi magával vonszolja. Kicsike, hát mit tervezel te itten?! A begõzölt pasi megöli az asszonyt és a pudlit majd lelép? Nem is olyan rossz terv, bár lesz még mit igazítanom utánad aranyom, na de sebaj, majd meghálálod te ezt még nekem, többször is. Ellenõrzöm a kocsijára rakott nyomkövetõt, rendben mûködik. Megvárom, hogy lehajtson a feljáróról és már indulok is a tett színhelyére, közben felcsattintom a helyükre a gumikesztyûim. Felületes szemlélõnek nem tûnik fel, de azért felfedezhetõ még, hogy egy harmadik személy is járt erre a kritikus idõben. Mivel pizsamában senki nem lép le egy elõre eltervezett asszonygyilkosság után elpakolom a fotelben hagyott nappali göncöket, meg a cipõit. Egy kis otthoni dulakodás nyomai sem ártanak, ez így túl steril, asszonyka küzdött ura ellen, így leverte a lámpát maga mellõl, hoppá, eltört, aztán felrúgta a szõnyeget, miközben kifejezte nem tetszését a túl korai fürdetés ellen. Kád felett szépen függõ zuhanyfüggöny?! Most komolyan?! Nem - nem, szakadjon csak, hisz az is nyújthatott volna kis kapaszkodót, ha azok az átok csatok jobban tartanak. Víz kifröcsköl, ilyen szépen nem fullad meg senki önként. Meglehet, hogy már túl gyakorlott vagyok, de tíz percet sem vagyok a házban, és máris mennyivel jobban néz ki a színjáték! Na jöhet a végsõ simítás, irány a garázs. Kocsikulcsot idõközben felmarkoltam, indítás, garázsajtó kinyit, kiállás, majd szépen becsukás. Semmi rombolás, de nehéz ezt így. Kerekeket csikorgatva indulás, mint akinek veszett sürgõs menekülni valója van. Motoromért küldetek, hozzák a város túlfelén álló elhagyatott mólóhoz. Tekergek még kicsit a városban, majd irányozok a kihalt öböl felé, és az egyik mély meredély elõtt pár méterre megállok. Kormány irányba stabilan, csomagtartó jól megpakolva nehéz kövekkel, gázpedál kipöckölve és már rohanhat is az óceán fenekére ez a romhalmaz. Nagy csattanással fogadja kelletlen vendégét a fekete víz, magához öleli és elnyeli, mint éhezõ sivatag a friss esõt. A motorom is szépen befut, ellenõrzöm a kis szüzike helyzetét, a parkba ér éppen, hát irány oda. Megérkezvén gyalog, nesztelen közelítem meg. Közeli fa ágai közül figyelem ténykedését. Miközben szeleteli a marhát széles vigyorra váltok és megnyalom a szám szélét. Mégis van a kiscsajban némi plusz. És megint belealszik az akcióba, ez kicsit már kezd bosszantó lenni. Ágat reccsentek és felverem a sirályokat távozás közben. Hallom, ahogy végre megélénkül, de nem követem tovább. Eluntam mára, és éhes is vagyok. Beröffentem a moccim és száguldok is egyenesen a legjobb húsimádó hamburgeresemhez. Kérek is gyors két Jinx-te, egyet elvitelre, egyet itt fogyasztásra. Jóféle cucc, és nem csak azért, mert rólam nevezték el. A négy marhahúspogácsa, melybõl a két középsõ véres, köztük sajt és ketchup, meg a többi trutyi, sok hagymával, salátával, csípõs szósszal és erõs paprika szeletekkel. Egyszerre édes, erõs és mérgezõ. Nagy élvezettel falom a hatalmas adagot, kenõdik és esik szét, de pont így a jó. A boltos jól megpakolja nekem, mint mindig. Ez az õ szerencséje, az üzlete a védelmem alatt áll, virágzik is rendesen, nem meri senki bántani. Amíg ilyen jó a kajája nincs is mitõl félnie, neki meg megéri etetnie. Miután kivégeztem az adagom a csomagoltért nyúlok, amibe kettõ került egy helyezz, kacsintok a fõnökre és megyek is. A város ma megúszta, megyek és alszom egyet, ilyen tetemes mennyiségû állat után másra nem is lennék képes. Fejjel elõre zuhanok be a párnák közé.

Délután ébredek korgó gyomorral. Fordulok egyet és szinte belefejelek a magammal hozott tegnapi elcsomagoltakba. Félig felülök, betúrom mind a kettõt, hozatok inni, majd dõlök is tovább, vissza egyenesen a bombákon lovagoló álomországomba.

Nem sietem az ébredést, kellemesen lassan nyújtózkodom, letusolok, majd összekapom magam. Ebédidõ tájt érek ki a cápatemetõhöz, de érzem, hogy a prédám nincs itt, ösztönösen akadok a nyomára, majd megállok egy kicsit félreesõbben és figyelem, ahogy nekikezd az olcsó és igénytelen kajájának. De nem bírom sokáig nézni ezt az ízléstelen étkezést. Leülök mellé a padra. Kicsit mocorgok, hogy a modoros és kifinomult nagyság elengedje és erre fordíthassa figyelmét. Amint rám szegezõdnek lélektükrei nyitom is a szám.

- Hát nem ironikus? - bökök a könyv felé. Szemeimbe néz és megdermed. Szeretem ezt a hatást. Széles sakál vigyorba futnak ajkaim, ahogy szinte kiül az arcára, hogy rájött, tudom a titkát. Pedig csak azt hiszi, hogy tud mindent arról az éjszakáról és a tetteirõl, kis naiv.

- Ebbe nem gondoltam még bele - szinte szkennerként próbál belém látni. Töretlen farkas vigyorral figyelem a próbálkozásait. Okos kislány, látom rajta, hogy rájött itt most õ a kicsi és a prédám.

- Szóval tetszett a zene? - rágyújt zavarában, én meg csak mégjobban élvezem a helyzetet. Zavartalanul kiveszem a szájából a cigit, miközben végigsimítok ajkain, majd egy mélyet szippantok és elpöckölöm a dohányt.

- Érdekes ízlés, bár jobban szeretem a zúzósabbat.. - hagyom, hogy a pamacsok az orromon és a számon is egyszerre távozzanak.

- Találhatnál jobb hobbit ennél - célzok a bûzrudak egyre sûrûsödõ szájbakapkodására.

- Az úszkálás például egészen jól megy, jól áll a põre - kéjes félmosolyra váltok miközben megnyalom az ajkam. Megdermed és enyhén elsápad, érzékeny pontot piszkálok kicsike? Szokj hozzá. Kabátom alól elõveszek egy zaskót és az ölébe pottyantom.

- Nehogy az legyél, akit megesznek, bár finom falat lehetsz - húzom tovább miközben felállok mellõle és kényelmes tempóban elindulok a munkahelye felé. Már lejárt az ebédideje, nekem meg kedvem támadt cápákat nézni.

- Ilyet meg hol árulnak? - kérdez mellém érve.

- Ha kellõen sokáig élsz egyszer megmutatom - a szendvicsem egy kis ízelítõ belõlem, de azért csak szépen sorjában. Nem kérdez többet csak ízlelgeti a kombinációt és néhol beleköhög. Hátra pillantok és látom a szemei könnybe lábadnak. Valakinek edzetlen még a gyomra, hehe. Odanyújtok neki egy zsepit még egy palack vizet.

- Köszi - hallom még a hangját, de õ már nem lát engem. Amint becsukja a szemét az orrfújáshoz le is lépek. Kezdésnek elég volt, emésztgethet a kicsilány. Na meg egyszerre megkapni mindent unalmas. A lakásába megyek, nem túl rendmániás, na de a zseni átlát a káoszon. Betúrok az ágya melletti ruhakupac alá és kiszedem a laptopját. Felnyitva máris üdvözöl, se jelszó se semmi? Bár nem mintha érdekelt volna, ha van, két perccel késõbb dugnám be a pendrivom. Csinálok egy mappát az asztalán, belehúzom a négy Hannibál filmet és mellé jegyzetelek: " Filmen Hoppkins papa verheteteln :P ". Mellé még behúzom A Cápa zs kategóriás moziját is, bár ezt azzal a célzattal, hogy felfalathatja az áldozatait, ahelyett, hogy esetlen nyomeltüntetésekbe kezdene. Visszatolom a fépét oda ahol találtam és le is lépek. Hazamegyek, meghagyom a srácoknak, hogy kezdjék el a medencék építésének megszervezését, meg az építését. Ebben a pár napban elkényelmesedtem kissé, nem volt igazán semmi balhém, már viszket a tenyerem. Célba is veszem a város mocskos utcáit, azon belül is a rendõrség legnagyobb punnyadt berkét, a kapitányságot.

Minden elakadás nélkül feljutok a tetõre, kis kézi kamerámat leteszem a párkányra, beélesítem. Leülök szépen és nõiesen, megigazítom a hajam.. na jó nem is, nem adok ennyire a külsõségekre, úgysincs senki, aki versenybe szállhatna velem. Megnyomom a távkioldót és már pörög is a tekercs. Két felvételt készítek, két különbözõ tárolóegységre. Egyet a kapitányocskának, egyet pedig a híradót bambuló pojácáknak, na meg a kis szüzikének. A második felvétel elõtt azért beletúrok kócos fürtjeimbe és igézõbben közlöm a tényeket.

A tetõre vezetõ lépcsõn lefelé osonok, könnyedén leverek egy hozzám alkatilag hasonló bigét, felveszem a kis egyenruháját és betipegek csendesen a kaptárba. Minden akadály nélkül haladok át az összes ellenõrzõ pontnak nevezett viccen. Egyenesen a kapitány irodájába megyek, kopogok illedelmesen, majd a bebocsájtás után be is lépek csendesen.

- Mit akar közrendõr? - hördül rám a tépázott vadkan, bár õ büszke oroszlánnak képzeli magát. A vagyont érõ ingében parádézik, de azt már nem veszi figyelembe, hogy életveszélyes, ahogy a gombjai feszülnek a hájas hasán és kilövésre várnak. A gatyája mint egy harisnya úgy követi az elõnyösnek semmiképp sem mondható vonalait. Pár pillanatig le is akadok ezen hányás végigpásztázásán, mikor is fújtatással közli nem tetszését.

- Nyomot találtam Jinx-rõl, egy újabb balhéjának tervrészleteit - motyogom esetlenül és szendén, de a nagykutya ráharap és vigyorogva rácsap az asztalára.

- Hadd halljam, de gyorsan! - és már dörzsöli is a kezeit, mintha akár egy fél lépéssel is közelebb került volna hozzám. Mondjuk igaza van, nem is fél lépéssel, hanem konkrétan az orra elé kerültem. Felállok és odatipegek hozzá, rátenyerelek a kifényesített mahagóni lapra, megcsúszik a kezem, és hát véletlen félig a karjaiban kötök ki. Persze dúvad reflexei megmentenek a pofára eséstõl, én meg szendén pislogok rá.

- Oh.. oh.. sajnálom az ügyetlenségem - és mikor megtámaszkodom petyhütt kezében beleszúrom az injekciós tût villámsebesen.

- ÁÚ! - kiált fel meglepetten.

- Jajj, még ez is, bo.. bo.. bocsánat kapitány úr! Elnézését kérem, biztos a kézelõm tûje, még nem volt idõm felvarrni rendesen, ne haragudjon - porolom is le a behatolás helyét, vagyis a zakójának azt a részét, de egy könnyed mozdulattal ellök.

- Ezer szerencséje maga hasznavehetetlen paraszt, hogy jó hírekkel indított. Adja ide az anyagot és takarodjon az irodámból - rivall rám, én meg hajbókolva lerakom az asztalára a pendrivom és leszegett fejjel kibotorkálok az ajtón túlra. Kint együtt érzõ pillantások és pár vigasztaló hátbaveregetés között sétálok ki a fõbejáraton. Elballagok szépen egy járõr kocsihoz, behuppanok és indítok, mikor megszólal az épületet lezáró sziréna és felélénkül a hangyaboly. Vigyorogva farolok ki az útra.

Szeretett szerelésemben ülök eb egy net kávézóba, kérek egy Calypso-t, majd bevackolódom az egyik gép elé. Pendrive be a gépbe, egy két progi elindít, betölt, majd feltölt, és csak élesítésre vár. A háttérben lévõ tv-ben elkezdik a napi híreket ecsetelni.

Friss bejelentés, a rendõrség a szövetségiekkel együttmûködve nagy erõkkel keresi a hírhedt terroristát és gonosztevõt, a Jinx-ként ismert nõt.

A gépemre oda sem figyelve nyomok entert.

A szó újra a stúdióé..

Blablabla.. nem is figyelek tovább a dologra. Jöhet a dongás, zümmögnek a szirénák, keressetek csak bénák. Na meg most el lesznek foglalva, hogy én mit is akarok a várostól meg a politikától. Az ég világon semmit, leszarom, ahogy van. Bár az én városom arculatát én szabom, nem a pincsik. De ezzel lefoglalják maguk kicsit. A szerencsétlen flótások körülöttem megigézve ülnek és bámulnak rám.

- Ha már bámultok fizessetek is - vigyorodom el magabiztosan. Próbálják menteni a menthetõt, de már elkéstek. A távolból halk dallamként felsikoltanak a szirénák, körbenézek lassan a jelenlévõkön. Feldobtak, hát nem hagytak más lehetõséget.

- Spiclijutalom, és ezt tanuljátok meg. Mármint, aki túléli - széttárom a kabátom, egy mozdulattal élesítek vagy tíz bombát és elhajigálom õket. Robbannak a bútorok, fröccsennek a testrészek, por és törmelékfelhõ marad utánam. Gyorsan még pingálok a járdára, üzenetet hagyva, hogy aki felad az erre a sorsra jut. Majd csak megtanulja a maradék szerencsés, hogy jobb ha észre sem vesz és elsétál a közelembõl.

Felpattanok a motoromra, és meglátogatom a kiszemeltem. Magamhoz mérten lassan hajtok és csendesen. Elég késõre jár már, így ott találom, ahogy számítottam rá. Az ágyában, elõtte meg villog a kép. Csendesen kinyitom az ablakát és beülök.

- Szép beszéd volt - köszönt. Na fejlõdik a kicsike? Vigyorral válaszolok, és beljebb engedem magam. Leheveredek az ágyára, egészen közel mellé.

- Gyakoroltam - válaszolok. Végignézek rajta, lassan mérem fel, a forró nadrág által szabadon hagyott lábainál kezdem, a trikóba bújtatott felsõ testén ár, a melleinél pár pillanatra elidõzve az arcáig.

- Neked sem ártana, nem takarítok utánad többször, tartozol nekem - figyelmeztetõen csillannak a szemeim.

- Nem kértelek.. - feleselne máris, ejj, de meggondolatlan valaki. Ujjammal elnémítom, ajkaira teszem és komolyan nézek rá.

- Ne légy szemtelen, mert még megváltozhat a véleményem rólad - súgom halkan neki, egészen közel hajolva a füléhez, majd aprón megnyalom a puha cimpáját, de csak futólag és érintõlegesen.

- Hmpf.. - hallom apró ajkai közül kiszabaduló, de elharapott sóhaját. Vigyorgok elégedetten.

- Kapd magad! - szakítom el, ami még el sem kezdõdött. Komoly hangom nem tûr ellentmondást. Nem várom meg ,hogy bármit is reagáljon, máris repülök kifelé az ablakán tigrisbukfencben. Ha nem értett így járt, rövidebbre lesz nyírva a hosszabbnak szánt élete. A motoromon ülve várom, már épp kezdeném elunni magam abban az 5 percben míg tétlenségre vagyok kárhoztatva, mikor kérés nélkül a hátam mögé pattan és szorosan átölel. Tanulékony és gyors felfogású, ezt már szeretem. Egykerékre kapom induláskor és már száguldunk is. Fejemben van az összes adat a szüzikérõl, így haladunk a nevelõszülõi vonalon. Úgy is velük van teli a hócipõje, ahogy láttam. Az öregekhez még voltak csatolmányok, hát a sokat panaszkodó macskabundákat elvesztõ személyek felé vesszük az irányt.

- Szóval Jennifer.. hát üdvözöllek – széles, veszélyes vigyorba húzódnak ajkaim.