Átvezetem Joset a Bástyán az õrtornyok felé, kerülgetve az embereket és a bódékat, szerszámokat. Lassan abbahagyják a munkát azok, akik nem a fegyverekkel, állatokkal foglalkoznak, hogy az utolsó dolgokat is elõkészítsék a másnapi alapítás-ünnepre. Néhányan létrákon állva erõsítik ki éppen a szalagokat, lampionokat, hirdetményeket, az utcákat söprik, a helyiek a lakóhelyüket csinosítgatják. Erre a pár napra rengetegen utaznak föl a Bástyához egyébként is a környezõ telepekrõl, de a menekültek miatt most nagyobb a tömeg, mint valaha, de csak lüktetõbb és élettel telibb lett tõlük a város. Ha valaki nem néz a kapuk felé, akár meg is feledkezhet róla, hogy több tíz, száz ember rekedt odakint, és nem érzem azt, hogy bármi elítélni való lenne ebben. Az alapítás-ünnep nem a gondokról, veszteségekrõl szól; ez a város örülni és élni akar, különösen ezeken a napokon. Most is minden megy, zsizseg, hangos és kiabál; gyerekek fociznak egy kis kisajátított téren, a falak mellett, a felnõttek forgatagában.

-- Imádom, hogy ez a város mindig pezseg.

A labda felénk pattog, a lábamnál áll meg, a kissrácok kalimpálva jelzik, hogy kérnék vissza. Visszarúgom nekik, de kellemetlenül benyillal tõle a lábam, felszisszenek. Jose aggodalmasan fölsandít rám, de nem fûz hozzá megjegyzést..

-- Én sosem szerettem a tömeget – mondja még az elõzõkre reagálva.

-- Miért nem lepõdök meg? Ezért nem szeretik az emberek az erdõjárókat. Jose, te egy két lábon járó sztereotípia vagy.

-- Bagoly mondja – húzza fel sértõdötten az orrát, én csak nevetek.

Az õrtornyok hatalmas fa-fém-tégla épületek a Bástya eredeti falaira fölhúzva. Nem olyan magasak, mint a fõépület, vagy a fõépület tetei õrhelyek, de minden mást leköröznek közel s távol. Magukra a falakra még lépcsõk vezetnek fel, de onnantól létrákon át vezet az út, én pedig szenvedek, a rossz tértem tiltakozik minden létrafok ellen, amikor rá kell nehezednem, de sosem adnám meg magam egy ilyen kis kellemetlenségnek. Ez egy harc köztem és a saját testem között. A balesetem után hónapokig nem tudtam lábra állni, anyám azt mondta a térdem majdhogynem kiszakadt a helyérõl, arról beszéltek, nem kellene-e inkább az egész lábam levágni, mert helyrejönni úgysem fog. Gyerek voltam még akkoriban, odahaza a Völgyben, megnyomorodva egy életre egy rossz lépés miatt. Akkoriban… Már nem számít mi volt akkoriban. A most számít, hogy mi lettem, hogy mit akarok. A térdem és a döntéseim elkísérnek, amíg élek és a végletekig harcolni foguk velük, mert a feladás nem opció. Nem adom meg a fájdalomnak azt az elégtételt, hogy foglalkozok vele. Ez persze nem azt jelenti, hogy most, hogy szarrá rúgták a térdem nem kell megállnom pihenni, vagy nem roskadok lihegve a falnak, mikor felérünk. Egyszerûen azt jelenti, hogy akkor is fölmegyek, ha egy szatyorban kell utána cipelnem a lábam mindenhová.

-- Mondtam, hogy ez nem jó ötlet – oktat ki Jose karbafont kezekkel, de aggodalommal a hangjában, ahogy óvatosan helyezkedem, hogy levegyem a terhelést a lábamról.

-- Ugyan már, ez semmi – vigyorgok fel rá a lüktetõ fájdalmon keresztül. Összeszedem magam, feltápászkodom, a toronyablak peremébe kapaszkodva végigpillantok a tájon. – A szád jártatása helyett pedig inkább nézz körül -- bökök elõre az állammal.

Ez a torony a fennsík meredek oldalánál van, így nem látszik a Bástya mögötti dombság a menekültekkel és a száraz erdõkkel, csak az alföld messze elterülõ síkja, az arany fûvel, szántókkal. Messze a látóhatáron magasodik az Andok az égbetörõ csúcsaival, párás völgyeivel, sötét, hasadékos fenyveseivel. A vastag felhõk most felszakadoztak, a nap vörösen süt elõ mögülük, beragyogva a tájat. A hõségben reszket a levegõ és vele a táj, vadkacsák szelik át az eget, elhúzva a nap elõtt. Gyönyörû vidék. Másképp gyönyörû, mint a Völgy. Az a hegyek mélyén volt, fenyõkkel, bükkel, tölggyel, meredek, mohás sziklapárkányokkal, csörgedezõ hegyi patakokkal, apró avari szamócával és tiszta hegyi tavakkal. Az egy vadregényes hely volt, a mesék sárkányainak, manóinak, tündéreinek otthona. Bejártam azt a helyet, a szikláit, barlangjait, meredélyeit és meséket írtam nagy harcosokról és csatákról, furfangos erdei nimfákról és sosem látott csodákról. De a Bástya más. Ez szabad. Végtelen. Körbenézek innen, végig a vidéken, a világon, magasról, akár a sasok és szabad vagyok, mintha repülhetnék, mintha befoghatnám és felérhetném ezt az egészet. Följövök ide, hogy szétnézve otthon érezzem magam. Hogy érezzem, hogy tartozok valahová, egy gyönyörû, örök helyre. Magamba akarom zárni ezt és mindazt, amit jelent. El akarom vinni magammal, mikor elmegyek.

Jose mellém könyököl a téglákra.

-- Ez tényleg gyönyörû – mondja áhitattal.

-- Én megmondtam -- vigyorgok rá, de a õ a tájra figyel. Meg is értem.

Sokáig csendben gyönyörködünk, én õt figyelem a szemem sarkából: a fiatal, lágy arcát, a pisze kis orrát, a halvány szeplõit, a kis piercinget a szemöldökében. Halványan elmosolyodom. Annyira különös ez a gyerek, nem is tudom… egyszerre ijesztõen zárkózott és fájdalmasan nagydumás, erõs, bár gyakran olyan sebezhetõnek, ártatlannak és sebzettnek látszik. Mindent megtett egy rakás idegenért, de kerüli az embereket, egy magányos farkas, aki olyan természetszerûen illeszkedett be közénk. Vagy talán csak én érzem így. Az összeszólalkozásunk jár a fejemben, az ott elhangzottak és az, hogy mennyire kevéssé értem, vagy ismerem a srácot az elmúlt néhány nap ellenére. Ez az egész talán egy szép barátság kezdete, vagy néhány nap múlva elbúcsúzunk és sosem látom többet.

-- Szerinted mi történhetett ott fent, északon? – töri meg a csendet. Meg sem kérdezem, honnan, vagy mennyit tud az ott történtekrõl, a Bástyán mindig is kényelmetlenül gyorsan terjedtek a hírek.

-- Nem tudom, de bármi is az, képesek leszünk legyõzni – mondom neki magabiztosan, de látszik rajta, hogy nincs meggyõzve. – Csak bízz bennem!

-- Remélem, igazad van.

-- Ha ilyen pesszimista maradsz, azon kapod majd magad, hogy egy zombi nyammog rajtad és nem segít rajtad senki, mert mindenkit elüldöztél a kedvességeddel.

A szemeit forgatja.

-- Imádom a szóvirágjaidat. – A szarkazmusa eltéveszthetetlen. Elmosolyodom, a fejem csóválom. Van valami megnyugtató ebben az egymás zrikálásában.

-- Útra fogsz kelni, ugye? -- vált komolyra. -- Hogy utánajárj a dolgoknak.

Bólintok, nem is volt ez soha kérdés. A hegyeket bámulom szemben, a mezõt, a felhõk lassan beúsznak a nap elé, sötét foltokat vetve a mezõkre, közöttük fénnyalábokban tör át a nap. Érzem magamon Jose tekintetét, de nem fordulok oda.

– Veled megyek – mondja, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

-- Szó sem lehet róla! -- kapom rá a tekintetem.

-- Én nem az egyik öcséd vagyok, nekem nem mondhatod meg, mit csináljak. El fogok indulni, vagy veled, vagy egyedül.

Egymásra meredünk, próbálva a tekintetünk erejével meghátrálásra kényszeríteni a másikat. Nem vihetem magammal, ez nem az õ harca, nem az õ élete. Nekem ez más, ez a munkám, az otthonom, a saját kíváncsiságom, a nyugahatatlanságom, mert én olyan vagyok, ha nem kérne senki, akkor is szedném a sátorfám, a fegyverem, és meg sem állnék a hegyekig. De Jose? Õ nem kötõdik senkihez, nem tartozik senkinek, õ visszamehet az erdõbe, a vadonba, kimehet és élheti tovább az életét nem foglalkozva holmi furcsa lényekkel. Õ nem olyan, akinek mennie kell.

De talán tévedek ebben is -- nézek az elszánt, kemény szempárba, ami mégis szinte kérlel, hogy ne utasítsam el -- talán nem vagyunk annyira különbözõek. Jose egy olyan ember, aki egymaga járja a vidéket. Egy olyan ember, aki önzetlenül segít egy rakás idegennek. Olyan ember, akit meggyõzhetnék arról, hogy hagyja annyiban a rossz elõérzeteit, menjen tovább, vissza ahhoz, amit eddig csinált. Egy olyan ember, aki visszatérne az erdõbe, de kísértenék ezek a dolgok, aki egyre közelebb és közelebb csatangolna a hegyekhez, míg egy nap végül bele nem vágna, ha kell egyedül a felderítésbe. Jose egy olyan ember, aki tudja ezt magáról és inkább az elejébe megy az egésznek és elindul rögtön. Nem vagyunk mi annyira különbözõek.

Ez egy másfajta tisztelet mint amit már eddig is éreztem a srác iránt.

-- Én csak nem szeretném, ha a vesztedbe rohannál.

-- Miért, te talán azt teszed?

-- Az igazat megvallva, nem vagyok benne biztos, hogy visszatérek-e arról az útról.

Nehéz ezt bevallani, fõleg, hogy nem is tudom megindokolni, hogy miért. Hatodik érzék, rossz elõérzet, de úgy ül a vállamon, mintha súlyokat cipelnék.  

-- Hát, ha nem leszek ott, tuti elpatkolsz. Kell valaki, aki megment a saját hülyeségedtõl és seggbe rúg, ha kell. Máskülönben a túlzott optimizmusod kinyír.

Cinkosan felsandít rám, én pedig elnevetem magam, mire elmosolyodik õ is, igaz csak halványan, de annyira más lesz tõle arca, a kisugárzása. Nem is emlékszem láttam-e mosolyogni az elmúlt napokban. Valószínûleg nem, különben emlékeznék.

-- Legyen – bólintok rá végül. – Már ha le tudok mászni errõl a toronyról -- fintorodom el, ahogy a létrákra vándorol a tekintetem -- Mert ahogy a dolgok most állnak, lehet, itt ér el a második világvége.

*

Alessander pontos ember. Nem volt mindig az, de rászoktatta magát, mert ahogy õ mondta: Ebben az elpusztult, törvények nélküli világban, a szabályok fognak keretet és rendet adni, legyenek azok bármilyen aprók. A Bástyán is rengeteg olyan apró törvényt vezetett be, amiknek gyakorlati hasznuk nem igazán van, viszont rendszert és mértéket adnak az ittenieknek. Õ azt mondja az elméjét és az emberségét õrzi így népnek, én nem használnék ilyen nagy szavakat, de valamit jól csinál, az biztos. A pontosság viszont idõs korára a vesszõparipájává vált, ma már ott tartunk, hogy õ akkor is elkezdi ötkor a megbeszélést, ha egyedül áll a teremben. Ezt általában tiszteletben is tartjuk, de a várost uraló általános felfordulás miatt külön kihívás mindenkit összeszedni.

A hatodig emelet legnagyobb termében gyûlünk össze, a faburkolatú, már meg nem mondod eredetileg milyen színû szõnyegel borított konferenciateremben, aminek hatalmas ablakai a belsõ udvarra nyílnak. A nyitott ponyvák miatt ezúttal nem látszik a kapu a menekültekkel. Mikor belépünk minden szem Josera szegezõdik. Pillanatok alatt elterjedt a városban, hogy új emberrel, ráadásul egy erdõjáróval bukkantam fel. Sokan kíváncsiak, többen azt sem értik, mit keres a megbeszélésünkön egyáltalán. Ez is tipikus Alessander: õ gyûjtöget. Nem érdekli mióta ismer valakit, milyen régóta van ott, ha úgy érzi az illetõ potenciálisan olyan tudással, vagy rálátással rendelkezik, ami a város, vagy az aktuális terv számára hasznos lehet, akkor maga köré gyûjti. Egy zombihorda megállításában, kezelésében egy olyan ember tapasztalata, aki kint él a vadonban jól jöhet, és ezzel én is mélyen egyetértek -- és nem csak azért mert valahol mélyen nagyon szeretném Josét beintegrálni a közösségbe.

A hosszú, régi tárgyalóasztalnál gyûlünk össze a térképek fölött. Mindenki itt van: a vadászok-, begyûjtõk-, felderítõk vezetõi, a belsõfelügyelet parancsnoka, és más vészhelyzeti és a helyi földekkel, lakosokkal foglalkozó tisztek, az orvosok vezetõje és a tudósok közül is néhányan, de így sem vagyunk talán csak egy tucatnyian. Kapcsolattartó én vagyok egyedül.

Mint az várható volt Alessander ötlete nem arat osztatlan sikert.

-- És ha mégsem fog esni? Ha nem tudjuk megállítani a tüzet? -- A meterológusunk már nyitná a száját, hogy magyarázzon, de beléfolytják a szót.

-- Elpusztulhat akár a fél város!

Az asztalon támaszkodva, a térképet vizslatva hallgatom a fejem fölött folyó vitát, Alessander hasonlóképp a székében ülve, ujjhegyeit egymásnak feszítve követi a fejleményeket.

-- A mezõk betakarítása már elkezdõdött, nemsokára végeznek is vele -- érvel a vidék felgyújtása mellett a felderítõk vezetõje. -- Akkor itt már csak a kopár föld lesz, ott a tûz nem tud tovább terjedni.

-- De itt veszélyesen közel van az erdõ. Ha az lángra kap, nem tudjuk megállítani -- kapcsolódnak be a vadászok. -- Még a folyó felé sem tudnánk terelni, már hetek óta porzik a meder.

Erre csak nagyobb lesz a hangzavar, a felek próbálják túlharsogni egymást, a térképen mutogatva igazolni a véleményüket. Egy hatalmas dörrenés viszont mindenkibe beléfolytja a szót, ahogy a kormányzó az asztalra csap. Hozzám fordul.

-- Neked mi a véleményed?

-- És ha a kiszáradt mederbe terelnénk õket? – bökök a folyó vonalára a térképen. Általában nem tanácsolnék ilyet, de ez most vészhelyzet. A folyóban úgy sincs manapság már sok víz a legjobb években sem, a medre viszont mély és meredek. Nem biztos, hogy elnyelné az egész hordát, de ha már le tudjuk felezni, akkor lehet esélyünk..

-- Ha elindulnak a folyó mentén Reményvárosnál kötnek ki! -- érvel ellenem azonnal felháborodottan a felderítõk vezetõje.

Ebben persze igaza van, a kérdés csak az, megéri-e a kockázatot. Én, ha másik városról lenne szó, azt mondanám persze és azonnal, hiszen hogy ne tudnánk megállítani õket, kitalálunk valamit, nem lesz baj, de Ruben városa nem könnyû játékszer és az egyik nem is olyan régi rossz döntésem talán még mindig ott ég bõ kilencven kilométerre a hátunk mögött.

-- Eltorlaszolhatnánk a medret kétoldalt -- veszi át a szót Jose. -- Akkor megrekednének. – Mutatja a térképen, hogy hol. Csend lesz, ahogy a különbözõ csapatok vezetõi végiggondolják a problémát..

-- Akkor csak itt kell tüzet gyújtanunk. A lángok a mederbe taszítják õket, ott pedig könnyû szerrel végezhetünk velük. A tüzet is könnyebb lesz kordában tartani, és felesleges kockázat nélkül likvidálhatjuk a hordát. Még a lövedékekkel is spórolnánk – viszem tovább a gondolatmenetet. Ez persze nem ennyire egyszerû és a többiek is tudják, élénk vita tör ki, hogy egyáltalán fel tudunk-e húzni ennyi idõ alatt ekkora barikádot, ki tudunk-e vágni ennyi fát, érdemese a lõszert erre felhasználni, vagy elég a tûz és, hogy mekkora esély van arra, hogy ez tényleg megállítja a hordát.

-- Victor, mit gondolsz? – fordul Alessander a favágók- és építészek vezetõjéhez.

-- Kivitelezhetõnek tûnik -- mondja a férfi rövid mérlegelés után. -- Rögtön ki is küldhetek egy csapatot, hogy vágják ki a közeli fákat és a rönkökkel zárják le a medret. A fertõzötteket pedig akár fel is gyújthatnánk. Gázolajat és benzines gallonokat helyeznénk el a mederben, amit aztán csak fel kell gyújtani.

-- Akkor hát legyen így. Készüljetek fel, napnyugta elõtt egy órával indulnak a csapatok.

*

A belsõ felügyelet és a karbantartók összeszedtek mindent: olajat, benzint, fejszéket. A favágókat elõreküldték, a menekültek közül és sokakat beszerveztek, akit csak lehetett, vittek ki fát vágni, terelni, barikádozni, de fegyvert csak a városõrök kapnak. Mi kocsikra szállunk, hajtók leszünk egy másik párossal. Már pozícióra álltunk, távcsõvel figyelem a készülõdést és a lassan haladó hordát. A fegyveresek mögöttünk vannak, õk majd fölzárkóznak, ha a irányba állítottuk a tömeget. A folyómeder másik oldalán már készenlétben áll a favágók csapat, akik majd rájuk robbantják az egészet, ha a nagy részét belevezettük. Mikor elöl meggyújtják a tüzet és elhelyezkedik minden csapat, megkapjuk mi is a jelet, bevetjük magunkat a kocsiba, én a kormányhoz, Jose az anyósülésre.

A horda elé hajtok a másik, a másik kocsi mellettünk. Bõgetjük a motort, hogy magunkra vonjuk a figyelmüket, de annyi lénynél még ez is nehéz. Az elsõk megindulnak felénk és csak aztán követi õket a tömeg magja. Mikor már elegen vannak a nyomunkban, megfordulunk, elindulunk. Annyira megyünk csak gyorsan, hogy le ne maradjanak, de utol se érjenek. Jose hátrafordulva a székén figyeli a hordát, a fegyverét egy pillanatra sem leengedve

-- Csak nem ideges vagy? – vigyorok rá, mire egy szúrós tekintetet és egy összeszorított szájat kapok válaszul.  

-- Remélem, minden a terv szerint alakul majd – mondja aggódva, próbálva egy grimasszal leplezni a bizonytalanságát. Bátorítóan megszorítom a vállát.

-- Alaposan felkészültünk, nem lehet gond.

De legalábbis reméljük nem lesz. Egy ekkora hordánál sosem lehet tudni. Úgy tereljük õket, mint a nyájat, a folyómeder felé, ha leszakadnak róla kisebb csapatok, azt visszahajtjuk, végig fenntartva a figyelmüket. Egy búgó gép nem sokáig köti le õket, Jose néha fél testtel kilóg az ablakon, úgy kiabál nekik. Van hangja rendesen, az a kis magának való csöndes gyerek, el sem hinném, ha nem hallanám.

Közeledünk. Az embereket már nem látni, de a füst magasra tör, a lángok elzárják a fertõzöttek útját. Felgyorsítok, kikerülünk a fertõzöttek útjából, félrehúzódom a kocsival a bokrok közé. A mi feladatunk itt véget ért. A kocsi tetejére mászunk, onnan követjük az eseményeket, hogy segíthessünk, ha kell. A horda frontvonala célt vesztett, már csak a lendület viszi elõre, a bizonytalankodókat a mögöttük jövõ tömeg hajtja és tolja be a mederbe, elõttük és mellettük a fegyveresek ritkítják õket.

Aztán megfordul a szél. Nem is igazán szél ez, mint szellõ, de a száraz fûnek ez is elég. A tûzfelelõs csapat próbálkozik, megtesznek mindent, de a lángok a fegyveresek felé terjednek, egyre több és több ember kénytelen visszahúzódni, a csökken a tûzerõ, a zuhanó fertõzöttek a saját társaikon át próbálnak kimászni a mederbõl.

-- Ebbõl baj lesz – méri fel Jose a helyzetet, de én is egyre idegesebben szemlélem az eseményeket. A kerekek forognak, tervek körvonalazódnak és íródnak fölül minden töredékmásodpercben. Aztán valaki nem sokkal mellettünk felordít: a férfi nem volt elég gyors, a ruháját elkapták a lángok. Próbálják eloltani a társai, de pánikba esik, vergõdik, kitépi magát a kezükbõl, a horda felé rohan. A sikolyaira felfigyelnek a fertõzöttek, irányt váltanak, õ pedig csak rohan, nem is tudja merre, míg össze nem találkozik a leszakadókkal. Az egész horda felfordul, megzavarodik, arrafelé indul amerrõl a hús jött.

- Tennünk kell valamit! – kiáltom leugorva a tetõtõl. – A mederbe kell csalnunk õket!

Bepattanunk, a gázra lépek, a terepjáró kitör, a horda felé hajtunk. Jose az ablakot lehúzva ordít nekik, körözünk  a leszakadók és a horda maradéka körül, próbálva újra összeterelni és újra meder felé terelni õket. Szorosan a meder szélén hajtok, hogy potyogjanak csak a dögök, ahogy tudnak. Nem megy rosszul, próbálok nem bezuhanni az egyenetlen, instabil talajon a mélybe, de a következõ pillanatban már csak azt látom a szemem sarkából, hogy Jose kifelé kapaszkodik az ablakon.

-- Héj, mit mûvelsz?! Jose!

-- Csak hajts! – ordítja kimászva a tetõre.

-- Ez õrültség!

-- Tõled tanultam! -- Úgy pofán verem, csak kerüljön a kezem közé. Most vigyázhatok rá is, hogy le ne essen, mintha nem lenne elég kihívás a kocsit fenn tartani. -- Gyertek ti mocskok! Itt vagyok, kapjatok el! A vacsi tálalva! Ide, ti oszladozó, nyálcsorgató undormányok! -- üvölti a tetõrõl.

Elõttünk is kezd bezárni a tömeg, ki kell törnöm a mederpartról, ha nem akarom, hogy besodorjanak minket, de éles kanyart sem vehetek, ha nem akarom a gyereket a kerekek alatt látni. Próbálok széles ívben hajtani, de valami cukorborsó a kerekek közé szorul, inkább érzem, mint hallom, hogy csontok törnek, de a kerekek megakadtak. Magamban káromkodva adok újra és újra gázt, tolatok, a motor üvölt, de ezen a ponton más se ki se be. A fertõzöttek felzárkóznak, testek csapódnak a kocsinak.

-- A francba! Jose! -- Nem látom, mi történik odafent, csak a lépteit hallom a fejem fölött, a hangját, a szakadó húst és csontokat, ahogy a fertõzöttekkel küzd. Nem tudok kiszállni, valahogy ki kell vinnem magunkat innen. Meglökik az autót, a kölyök felkiált. -- Jose! -- Innen már nem hajtunk ki, vissza kell hoznom a gyereket, ha kikerülünk innen széttépnek. Próbálom kirúgni az ablakot a meder felé, hogy Jose visszamászhasson, de újabb és újabb testek csapódnak a kocsinak, az kileng. Érzem, mikor esik át a súlyponton, megfagy bennem a vér, de az adrenalin tisztán tartja a gondolataimat. Látom Joset, ahogy lerepül a tetõrõl, a meder felé gurul és az utolsó pillanatban áll meg. Csak egy gondolatra a fertõzöttekkel teli mélytõl, a porhanyós löszfalon. Találkozik a tekintetünk, feketék a szemei a rémülettõl. Mozdulni sem merek, nehogy a kocsi súlya miatt leomoljon a part. Ahogy kúszik megcsúszik, a lábai a szakadék felett, próbál megkapaszkodni, de nem igazán van miben. A zombik próbálnak hozzáférni, megkerülik a kocsit, de a kis hely miatt egy mást lökik a szakadékba mielõtt Josehoz érhetnének, de valami történik és a következõ pillanatban a srác eltûnik a perem alatt.

-- Jose!

Ki kell jutnom innen. a túloldalon látják, hogy baj van, kiáltozva próbálják magukra terelni a figyelmet. A kocsi az oldalán fekszik, csak fölfelé mászhatnék ki, vagy szélvédõn át. Kirángatom a pisztolyom a tartójából, szerencsém volt, hogy jól estem, tudok mozogni. Kilövöm az üveget. Nincs idõ a franc essen belé! A fertõzöttek felfigyelnek rá, de a kiabálók hamar visszacsalják a figyelmüket. Mögöttünk is fegyverek szólnak, felzárkóztak a lövészek. Amilyen gyorsan és óvatosan csak tudok, mászok a perem fel. Nem eshetett le. Nem is tudom, mit csinálnék, ha leesne. Akkor már nem él. A jó büdös...

-- Jose! Jose! – kiáltom a nevét, áthajolva a peremen. A srác egy kõbe kapaszkodik, ijedten, de megkönnyebbülten néz vissza rám– Azt hittem meghaltál!

-- Az lesz a vége, ha nem húzol végre föl!

Túl mélyen van, hogy elérjem, a nadrágom szíját nyújtom le neki, abba kapaszkodik. Csak egy pillanatra fut át a fejemen, hogy mi van, ha nem tudom felhúzni. Nem opció, ha megszakadok bele, Jose akkor is feljön. Csak lassan, nem igazán ideális a pozícióm nagy testek mozgatásához. De sikerül. Amikor elég magasra ér, már õ is a partba kapaszkodik, megragadom a karját, annál fogva segítem ki. Valahol az agyam mélyén tudom, hogy bármikor a nyakunkba kéne, hogy ugorjon egy fertõzött, de nem történik semmi. A fegyveresek elintézték, vagy elcsalták õket, csak a meder mélyérõl hallatszik hörgés, rajtam meg átcsap a megkönnyebbülés. Elvesztem az egyensúlyom, ahogy Jose szilárd talajra kerül, hátraesek, fölöttem az oldalára fordult terepjátó és a felhõs, sötét ég. Még nincs teljesen sötét, hála a jó égnek és megúsztuk, ezzel a résszel végeztünk, Nem tudom, hogy áll a horda egésze, messzebb még lõnek, de ez itt kész van, Jose túlélt, a fertõzöttek elfogytak. Kitör belõlem a nevetés, ahogy átcsap rajtam a megkönnyebbülés.

-- Te nem vagy normális… meg is halhattál volna – törlöm le a port és izzadtságot a homlokomról.

-- De nem haltam, és minden jó, ha jó a vége.

-- Úgy érzem, az imázsomra pályázol – csóváloma  fejem még mindig fekve. Odakúszik mellém, megpaskolja a mellkasom.

-- Ne félj, megtarthatod az eszelõs vakmerõ arculatodat. Ünnepélyesen lemondok a címrõl – mondja, esküre emelve a kezét. Az arca koszos, hófehér az ijedtségtõl, de elszánt is, én meg elnevetem magam

-- Ajánlom is – állok föl, felhúzva õt is a földrõl. Kiporolok egy kis földet és törmeléket a hajából. -- Te annyira nagyon hülye vagy, Jose -- mondom neki halkan. Lefelé néz, nem látom az arcát.

-- Hé, jómadarak, el a szélérõl, ez nagyot fog szólni! -- kiáltanak át ez emberek a túlpartról, szétlocsolva a kannából a maradék benzint is a holtakra. Megkerülve a kocsit hátrálunk, a túlpartról pedig begyújtják a medret. Egy pillanat alatt magasra csapnak a lángok. Csöndben nézzük, egymás mellett.

-- Megcsináltuk -- mondja Jose halkan. Lenézek rá, a szemében tükrözõdnek a lángok, az arca mocskos, de kisimult a megkönnyebbüléstõl.

-- Jó csapat, jó város… Hányna lehettek százötven, kétszázan? Ez biztos valami rekord. -- A karomba bokszol.

-- Mindig a legfontosabb marad meg neked is. -- Legszívesebben azt mondanám rá: remélem, vagy azt, hogy fogalmam sincs mit csináltam volna, ha nem találom ott lógva a meder partján, de végül nem mondok semmit, a tüzet bámulom, ahogy az égbe csapnak a lángok. -- És most? -- kérdezi Jose, ahogy hosszúra nyúlik a csend.

-- Most? Most elmegyünk megkeressük a többi vezetõt, aztán egy hosszú, hosszú séta vár ránk vissza a Bástyához… Hacsak nem lopok neked egy kocsit.

--- Másnap hajnal ---

-- Van egy fantáziavilág, a Warhammer negyvenezer, ismeritek? -- törlöm a homlokom az alkaromba a lapátra támaszkodva. -- Folyamatos háború egy rég halott istenért. Abban van egy faj, az orkok, hülyék, mint a seggem, de ha sokan vannak veszélyesek, embereket esznek, meg egymást, meg gyilkolnak mindent, amit meglátnak. És gombából vannak. Az egész testük -- gesztikulálok hozzá --, úgy is szaporodnak, hiába mészárolod le õket, a darabkáik beleivódnak a földbe és abból új orkok kelnek ki. -- A mellettem dolgozó fiatal srác felmorran, én elvigyorodok végignézve a talpunk alatt vastagon álló fekete csomóvá égett testeken és hamun. -- Csak képzeljétek el!

-- És ezt pont ilyenkor kell elmesélni, mi? -- fújja ki magát mögöttem valaki.

-- Mesék. Mit kell ebbõl ekkora ügyet csinálni? -- visz körbe egy palack vizet egy idõsebb szakállas tag. Az arca fekete-szürke a hamutól, a ruhája-szakálla szinte egybeolvad.

A tegnapeste nyomait takarítjuk el, kipucoljuk a mederbõl az élõholtak összesült tetemeit, a vastagon álló hamut. Néhányan csákánnyal próbálják elválasztani a darabokat egymástól, mások csigákkal, emelvényekkel vontatják ki õket a mederbõl. Fújtat és morog a csapat, tompán csattannak a szerszámok a csontokon, még a meder föld falai is szenesek felettünk, ki sem látunk, olyan magasra nyúlnak. Meg kell csinálni, mert mi lesz, ha esni fog és megtelik a meder? Ki akarna olyan vízbõl inni, ami ezen folyik keresztül? A megmaradt holttesteket majd késõbb újra elégetjük, a hamut szétterítjük a földeken. Bizarrul hangzik, de jobb, mint a semmi. A keletiktõl lestük el ezt, ahol nagyobb a szárazság és több a zombi. Ezzel trágyáznak, hiszen bármi is ette bele magukat a fertõzöttekbe, az a növényeken nem hat, szervesanyagban viszont gazdag… És akkor próbáld meg ezt elmesélni valakinek úgy, hogy ne tartson teljesen õrültnek. Nekem sem sikerült, de túl sok éhes szájat kell etetni, hogy finnyásak legyünk.

Már pirkadatkor kijöttünk és még csak hajnalodik, félhomály van itt lent, a meder mélyén, minden szürke a hamutól és fekete a tûztõl, haragos szürke az ég is felettünk, mintha leszakadhatna bármikor. A több hetes szárazság után azt sem bánná talán senki, ha tetõ alá kellene vinni miatta az alapítás ünnepet, csak legyen víz.

-- Ez lesz az új Jancsi és Juliska. Kannibál nagymamák és szadista gyerekek helyett földbõl tömegével, gombaként növõ járkálók -- mondja valaki nekem háttal, majd minden szótagok nyomatékosítva egy csákány ütéssel. Az elõttem dolgozó lehúzza a kendõt a szája elõl, kiköp a porba.

-- Nem t’om, nekem elég horror volt az is, mármint a Jancsi és Juliska. De nektek is csak azért ilyen nagy a pofátok, mert nem a vasorrú banyával éltek együtt.

Erre sokan fölnevetnek, köztük én is, mert ismerjük az anyósát. Tündéri felesége van, de megverte az élet azzal a kétszínû boszorkánnyal. Legendák keringenek az öregrõl, és nem  a jó értelemben.  Még Alessander sem mer vele egy az egyben ujjat húzni.

Lapátoljuk, bontjuk tovább a maradványokat, dolgozunk, beszélgetünk, kimerültek vagyunk mindannyian, de könnyedek az elõzõ napi gyõzelem után. Most még, aztán késõbb délelõtt temetjük a halottakat. Akár a Völgyben… még a gondolattól is kiráz a hideg.

-- A Kormányzó jön! -- kiáltanak le fentrõl a mederbe és egy pár pillanattal késõbb már mi is halljuk a gép hangját. Nem messze állnak meg fölöttünk, két ajtó csapódik.

 -- Hol az a hülye? -- hallom odafentrõl Alessandert. Rögtön tudom, hogy nekem szól, de tudják a többiek is, sanda pillantásokat küldenek felém.

Megvonom a vállam. -- Az úr hangja szólt srácok, menni kell -- lépek a kötélhez, amin a vödröket húzzuk fel, azon mászok ki.

-- Hogy nézel te ki? -- mér végig fintorogva a kormányzó.

-- Mint a tisztességes dolgozó ember, nem csoda, hogy nem ismerõs -- vágom rá azonnal vigyorogva, de már a kocsi másik oldalán kényelmetlenül szobrozó galléros-polós férfit figyelem. Véletlenül sem néz felénk, a szemüvegét törölgeti a felsõje aljában. Frissen mosott és borotvált, az arca nem látszik túl öregnek, de a halántéka már õszül. Kérdõn felé bökök az állammal, Alessander azonban nem válaszol, csak int, hogy menjünk messzebb a többiektõl. A lapockámra tenné a kezét, hogy vezessen, ahogy szokta, de az utolsó pillanatban visszafogja magát. Rosszabbul nézhetek ki, mint hittem.

Mikor érzékeli, hogy elindultunk, a szemüveges vasalt férfi is otthagyja a kocsit, megáll jó messze a munkásoktól a feltúrt mezõ közepén, karbafont kezekkel.

-- Grimm, õ itt doktor Arnold Schulz a katonáktól, egy fizikus -- mutat be a kormányzó, mikor odaérünk.

-- Biofizikus -- vág közbe a Schulz rosszallóan. Alessander arcán látszik, hogy fogalma sincs a különbségrõl. Nekem sincs, ha már itt tartunk.

-- Örvendek, doki. Kezet fognék -- tárom szét a karom ártatlanul --, de látja, tiszta zombi vagyok. -- Schulz undorodva fintorog és csak a kötelezõ önuralom miatt nem hátrál. -- És mit keres egy katona itt minálunk?

A katonák a nevükkel ellentétben fõleg tudósokból állnak. Mikor beütött a szar, az okosokat egy helyre külön menekítették, biztonságosabb szállásokra. Most egy régi katonai erõdvárosban élnek, a vezetõik valamikor tényleg katonák voltak, de mára szinte mindenki más civil. Felszerelésük és tudásuk azonban van dögivel és sokkal jobban élnek, mint a legtöbb menekültváros.

-- A… -- kezdené Alessander, de Schulz újra közbevág.

-- A katonák küldöttségével jöttem az ünnepre. -- Alessander szúrós tekinteteket lövell a férfi stílusa miatt, de hangosan nem mond semmit. -- A Kormányzó mesélt a hegyekben történtekrõl, hogy elpusztult az otthona. Õszinte részvétem.

Most elõször hangzik és néz ki úgy, mintha tényleg érdekelnénk és emberszámba venne minket. Védekezõn összefonom a karjaimat, várom, hogy fojtassa, de Alessander szólal meg helyette.

-- Arnold kért meg, hogy mutassalak be neki, azt mondja talán tudja, mi történt a Völggyel. -- Kétkedõn, de némi érdeklõdéssel mérem végig a doktort.

-- Még annak idején, a poszt-kor elõtt sugárzással foglalkoztam, annak a hatásával az élõ szervezetre. Amit a kormányzó mondott, annak egy része jól egybevág egy nagy dózisú sugárfertõzéssel.

-- Mi sugározna ott a hegyek mélyén? És hogy került ez a vizekbe?

-- Azt nem tudom és innen nem is fogom tudni megmondani, de aggasztó mindenesetre. Ha a folyókból jött, akkor a források is fertõzöttek lehetnek arrafelé, és  ha valóban valamilyen sugárfertõzés volt, akkor nagyobb bajban lehetünk, mint hiszik.

-- Mert több tucat ember halála valóban nem nagy probléma -- jegyzem meg élesen. Alessander nyugtatóan a vállamra teszi a kezét.

-- Nem így értettem, tudja jól -- csóválja a fejét -- Segíteni szeretnék. Tragédia volt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, de csak akkor elõzhetjük meg az ilyesmit, ha megértjük mi történt.

Pár pillanatig forgatom magamban a dolgokat. Legszívesebben megkérdezném pontosan mit tud, melyik tünetek passzolnak, a többi miért nem, miért haltak bele olyan gyorsan, mit tehettem volna másképp, de nem érzem magam elég erõsnek hozzá. Feltámad a szellõ, örvényben kavarja a port és hamut.

-- Mit vár tõlem, mit tegyek?

-- A Kormányzó azt mondja pár napon belül nyugatra indul, vissza a Völgy felé.

-- Velem akar jönni?

-- Akarok? Nem. De én vagyok közel s távol egyetlen, aki ért az ilyesmihez és tud hozni felszerelést, hogy biztosak legyünk a dolgunkban. -- Egy hosszú pillanatig csak nézzük egymást, végiggondolom a lehetõségeinket.

-- Én tovább megyek a Völgyön, lehet a hegyeken is át. -- Helyeslõen bólint.

-- Ha a vizek tényleg fertõzöttek, amúgy is vissza kell követnünk a forrásig. Csatlakozom magához a Völgyig, én is egy társam igazából, a katonáktól. Már intézzük a felszerelést és ha kell, vissza tudunk térni egyedül. -- Bólintok, mire õ is így tesz. Elmosolyodom, ha van benne egy kis keserûség is, ahhoz senkinek semmi köze.

-- Beszélni akarok a társával, mielõtt elindulunk.

-- Persze, egyébként is hallanunk kéne a maga beszámolóját is az esetrõl -- tolja fel a szemüvegét az orrnyergén.

-- Magánál ez valami betegség, hogy nem tegez? -- vigyorodom el. -- Meg egyébként is, képesek voltatok kimászni utánam ide a pusztába, hogy ezt elmondjátok?

-- Én akartam veled beszélni, csak útközben összefutottunk Arnolddal és ha már úgy is hozzád mentem, csatlakozott õ is --veszi át a szót Alessander. -- Ki gondolta, hogy nem leszel otthon, ahol a helyed van, hanem itt fogod túrni a hamut? Nem is tudom, miért kaptál egyáltalán lakást. -- Könnyednek akar látszani, de az arcizmai rezdülésébõl is látom, hogy valami baja van. Meg is kéri a dokit, hogy várja meg a kocsiban, aki készséggel otthagy minket. Mondani azonban ezután sem mond sokáig semmit, egyenes háttal lép néhányat még befelé a pusztába, messzebb a kocsitól. Úgy tûnik, mintha a munkásokat figyelné, de a távolba réved a tekintete. Várok.

A nap lassan magasabbra emelkedik felettünk, a teret betölti a szerszámok hangja, a nyári reggel friss és az égett testek keserédes szaga, a föld feltúrva, ami fû, növény volt, kitaposva a horda léptei és a gépek kerekei alatt. Akár egy csatatér, zászlók és elhullottak. A nap nem süt át a vastag felhõkön, csak hátulról festi meg õket derengõs sárgára, a medren túl  zizeg a ritkás erdõ, nagy foltokban tar és forgács ott, ahonnan tegnap elhordták a fákat. Minden undok szürke és fakó, mégis élvezem a teret, a természetet, most nyertünk, nyugalom van, épp gyõztesek vagyunk.

-- Szóval voltál nálunk -- töröm meg a csendet.

-- Sasha nyitott ajtót, meg az a… mit mondtál, hogy hívják?

-- Jose. -- Alessander bólint.

-- Marad végül?

-- Velem jön. -- Erre is csak bólint. Fújok egyet. -- Mirõl akartál beszélni?

-- Hamarosan elkezdjük a menekültek rendesebbjét levinni Reményvárosba. Beszéltem Rubennel, tudja fogadni õket, az emberei adnak nekik munkát és szállást, le kéne vinned egy kört.

-- Erre vannak a lótifutiaid, nem? -- vonom fel a szemöldököm. -- Tudod a királyság az alattvalókkal -- próbálom felvidítani, de még a mosolya is kényszeredett.

-- Õk nem ismerik Rubent -- mondja nagy nehezen. Bennem azonnal megszólalnak a vészcsengõk.

-- Mit csinált megint? -- Alessander nem válaszol, kerüli a tekintetem. Nem is kell mondania semmit. -- Megmondtam, hogy ne szerezz neki gyógyszereket, nem megmondtam?! Ezt csinálja, beszedi õket, mint a cukrot! Tudtad, hogy ez lesz! Mi a fészkes… Mennyire van rosszul? -- Erre sem kapok választ. Az orrom alatt szitkozódok, összeszorítom a szemem pár pillanatra, míg lehiggadok, végigsimítok a fejemen, csak hogy kezdjek valamit a kezeimmel. -- Vigyél vissza a városba, lemegyek! -- Erre sem mond semmit, csak egy kis kártyát dob a kezembe. -- Mi ez? -- forgatom meg az ujjaim között.

-- Ezt mutasd be a fürdõknél mielõtt lemész, elõreengednek.

Ennyit a kérekrõl és köszönömrõl, igaz Alessander? Egy meleg zuhany… de mégiscsak egy meleg zuhany, egy borotva, tiszta ruha, aminek nincsen savanyú izzadtságszaga. Nem is emlékszem már mikor éreztem magam utoljára ilyen tisztának. Jó rég, Christina annak idején mindig piszkált miatta, de nincs nõ, nincs gond. Kíváncsi vagyok mi lehet vele.

Még mindenki alszik, mikor hazaérek, vagy éppen már megint alszik. Alessander valami olyasmit mondott, hogy felverte õket. Mindenesetre csend és béke honol, mikor benyitok, Jose az egyik sarokban a fal mellé kuporodva hever, arccal az ajtó felé, Sasha a pokrócok közé gabalyodva a terem másik végében. Három szobánk van összesen, ez a nagy középsõ, a két kisebb a szüleimé és a kicsiké. A tegnap kopár falakból már nincs semmi: képek és függönyök díszítik, egy magányos bokorféle áll a sarokban, három különbözõ szõnyeg a földön, középen egy alacsony, de széles asztal, ami túl alacsony, hogy székkel üljük körbe. Anyám munkába lendült, vagy apám… tudnám hogy szereztek cuccokat ilyen gyorsan.

A sarkamra lépve kiküzdöm a cipõbõl a lábam, átvágok a termen Josehoz, óvatosan megböködöm a lábfejemmel.

-- Hé, ébredj! -- mondom neki halkan, de nem reagál. -- Jose, ébredj! -- bököm meg nyomatékosabban. Leguggolnék mellé, hogy fölrázzam, de nem elég jó még a térdem az ilyen akrobatikához. -- Jose! -- próbálok a lehetõ leghangosabban suttogni, Sasha föl ne ébredjen.

Megbököm a lábammal a vállát, a hasát, nem reagál. Na megállj! Megcsípem az orrát a lábujjaimmal. Erre bezzeg…

-- Meg vagy te huzatva? -- ugrik meg csapkodva, elütve a lábam. Kiabálna, de idõben észbe kap, hogy még alszik körülötte a lakás. Tulajdonképpen ez a normális, még hajnal van. Morcosan, csipása, gyûrött fejjel bámul fel rám, majd azzal a lendülettel át is fordul a másik oldalára. -- Hagyjál, alszom!

-- Dehogy alszol -- bököm meg a hátát --, jár a nagy szád.

-- Mit akarsz egyáltalán?

-- Hogy keljél, megyünk kirándulni.

-- Menjélszia -- morogja.

-- Na nem, fiatalember, ilyet nem játszunk. -- Hirtelen ötlettõl vezérelve átmászom rajta, befészkelem magam közé és a fal közé.

-- Mit csinálsz? -- kérdezi felháborodottan, ahogy véletlen a kezére fekszem.

-- Minek tûnik? -- vigyorgok hátra rá a vállam felett. Megtámasztom a kezem és a lábam a falon, egy mozdulattal mozdulattal hátratolva magam és mögöttem õt is, próbálom kilökni az ágyából.

-- Te szemét! -- markol a vállamba, de halom a hangjában, hogy annyira azért nem bánja. -- Engem nem gyõzöl le!

A vállamba kapaszkodik, próbál valahogy fogást váltani, ahogy egyre lejjebb pöckölöm a hátsómmal a matracáról. Megragadja  akarom, amivel ellentartok a falon, hátrahúzza, én meg fordulok vele, egyenesen rá Josera. Háton fekszem a mellkasán, õ próbál kikeveredni alólam, lebirkózni valahogy, de nem nagyon megy neki.

-- Mond ki, hogy nyertem!

-- Soha! -- Megragadja a kezem, valahogy átfonja a lábával az enyémet és olyan erõvel, amit ki sem néznék belõle legurít magáról. Már épp rávetném magam megint, mikor fenyegetõ nõi hang hallatszik a szoba másik végébõl.

-- Fellógatlak titeket a golyóitoknál fogva, ha nem kussoltok el -- morogja Sasha a pokrócai alól.

-- Bocsi Szasz -- ülök fel. Josa lent marad, az oldalára fordul, szembe velem. Engem figyel, nem mosolyog úgy, ahogy tegnap, de vidámnak, és elégedettnek látszik. A karjára hajtja a fejét, de nem fordul el.

-- Mi az? -- vonom fel a szemöldököm, de nem állom meg mosolygás nélkül.

-- Nem vagy büdös.

-- Azt a jószagú grimm mindenét neki, egy dicséret Josetól.

-- Szoktam dícsérni -- húzza fel az orrát.

-- Persze -- hagyom rá. -- Én meg minden nap fürdeni.

-- És a fejed is leborotváltad -- folytatja. Végigsimítok a kopasz, sima koponyámon.

-- Ennyivel kevesebb minden lehet tiszta mocsok rajtam, és egyszerûen büntet a fejformám. -- Elmosolyodom. -- Valakinek jól is kell kinéznie kettõnk közül, hajasbaba.

-- Milyen színû volt eredetileg?

-- Az titok.

-- Akkor szõke -- vágja rá. -- Te tipikusan olyan srác vagy aki letagadná, hogy szõke.

-- Már megint ezek a sztereotípiák. De jó, ha nagyon akarod tudni, akkor igenis szõke vagyok. Olyan világos tejfölszõke, ráadásul dús, mint a gyapjú. Gyerekként úgy néztem ki, mint egy kis angyal, késõbb meg, mikor beütött a tinédzserkor megnövesztettem, majdnem a hátam közepéig. Sodorta a szél, én meg kiálltam egy magaslatra fegyverrel a kezemben. Istenien néztem ki, döglöttek utánam a nõk.

-- Hazudsz.

-- Hát szoktam én olyat?

-- Nincs egy igaz szavad sem.

-- Ez fáj, bántasz, én meg már kezdtem azt hinni jó barátok leszünk -- mondom tettetett fájdalommal, letörölve egy nemlétezõ könnycseppet a szemem sarkából. Jose a karomba bokszol.

-- Te… -- kezdené,de Sasha erélyes hangja közbevág.

-- Mit mondtam fiúk?

Összenézünk. Én ha egy mód van rá, szeretném megõrizni a koronaékszereket, és úgy tûnik Jose is így van ezzel. Amilyen gyorsan és halkan csak lehet, elhagyjuk a szobát.

Elzavartam Joset is fürdeni Alessander kulcsával, sõt meghagytam, hogyha végzett vigye vissza Sashának és a többieknek is. Ez nem bosszú, ez az alkalom kihasználása, bár majdnem biztos vagyok benne, hogy nem lesz ellenvetése. A családom jó szolgálatot fog tenni a városnak, anyám orvos, apám tanár, a húgom kapcsolattartó, a gyerek pedig olyan érték, amire minden városnak szüksége van. Nem mellesleg én is régóta dolgozom neki, talán a második legrégibb kapcsolattartója vagyok Ruben után.

A városõrség már felsorakozott a kapun kívül, mikor odaérek, névsor szerint lovasszekerekre pakolják a menekülteket, vagy azokat tartják távol fegyverrel, akiknek még nem jött el az ideje. Az emberek nagy része lehiggadt, ahogy elkezdtük megoldani a helyzetet, csökkent a tömeg és normalizálódtak a körülmények, de a csõcselék szinte kompenzálásképp lettek erõszakosabbak. Õk jelentik az igazi problémát, mert nem tudjuk, hova vigyük õket, hogy ne okozzanak gondot.

Még az embereket segítjük fel a kocsikra és adogatjuk fel a cuccaikat, mikor Jose felbukkan mellettem.

-- Mi történik? -- néz körbe a nyüzsgõ tömegen. Mindenki beszél, kiabál, a fegyveresek sorfalán túl kézifegyveres népek ordibálnak befelé, az utazók amilyen gyorsan csak lehet igyekszenek elpakolni mindent, megbújva, behúzott nyakkal rohangálnak közöttünk, vagy fészkelõdnek a kocsikon. Csak el akarnak húzni végre innen. Emberszag van, tömeg és hangzavar.

-- Levisszük õket Reményvárosba -- bólintok a fejemmel a mi szekerünk felé, a nadrágomba törölve a kezem. Felsegítjük a maradék embert, megvárom még elrendezik magukat, majd a bakhoz lépek. -- Akarsz hajtani? -- szólok át Josenak, aki a szekeret megkerülve a másik oldalról kapaszkodik fel.

-- Te is csak azért hívtál, hogy dolgoztassál, mi?

-- Ha én szívok, szívjál te is.

-- Még sosem vezettem ilyet -- néz rám elveszetten. Elvigyorodom.

-- De legalább lovagolni tudsz, ugye? Lóval megyünk vissza nyugatra.

-- Ültem már lovon -- mondja tétován, nem sok meggyõzõdéssel, amitõl csak szélesebben vigyorgok. Ez nagyon szórakoztató kis út lesz visszafelé.

Senkinek nincs kedve beszélgetni, mindenki a puszta tájat figyeli csöndben, a gondolataiba merülve. Még a gyerekek is csöndben vannak, a szüleik, nevelõik ölében, a megpróbáltatások és a megkönnyebbülés, hogy talán vége, kivette belõlük a maradék energiát is. Az alföldön vágunk épp keresztül, megkerülve a Bástya fennsíkját tartunk észak-keletnek, távolodva a hegyektõl és az erdõtõl a végtelen puszták irányába. Fullasztóan nyomott az idõ, a vastag felhõk leszorítják a meleget, de a meterológusnak igaza van, ezek monszun felhõk… Szó szerint vihar elõtti csend van, csak a szekér nyikorog, a lovak fújnak néha és a paták kopognak a betonon. Egy rövid szakasz erejéig felhajtottam a régi fõútra, de késõbb levágunk majd a mezõkön át. Fa és acél, néhol eredeti, néhol tákolt villanypóznák jelölik az utat a város felé, magsra nõtt a bozót és a gaz az út mentén.

A városon, a katonákon az elmúlt és az elkövetkezõ néhány napon gondolkodom.

-- Meséltél már errõl a városról -- töri meg a csendet Jose.

-- Ja, jó hely -- mondom hangosabban, hogy a hátul ülõk is hallják, szinte érzem, hogy hegyezik a fülüket. A helyükben én is ideges lennék. -- Egy új város, néhány éve alapítottuk egy régi napelemtelep körül. Sikerült szerezni mérnököket és karbantartókat és most azon dolgoznak, hogy visszakapcsolják az áramot. Hatalmas telep, de még kevés lakosa van, vannak viszont földjei, munkája, iskolája, megerõsítettük a falait, a katonák és a Bástya fegyveresei õrzik. Itt kapaszkodjatok! -- fordulok le óvatosan a betonról rá a földútra. Reményváros nincs messze a Bástyától, két óra sincs gyalog a földeken keresztül, de arra nem mehetek a szekérrel.

-- Ezt vezeti Ruben?

-- Igen.

-- Az a Ruben?

Erre nem válaszolok azonnal, csak bólintok. Végülis én meséltem el neki a történetet, és nem is fáj, csak… Az a Ruben, persze, hogy az a Ruben, csak éppen kicsit más, kicsit kevesebb, megtörtebb, fáradtabb.

-- Vörös oroszlán volt a beceneve -- mesélem a csapatnak. -- A legnagyobb hõs, aki ezt a vidéket járta a hátraarc óta, talán azelõtt is. Dolgoztunk együtt. Jó srác, okos, vágott az esze minden helyzetben, tudta mihez kell nyúlni, mit kell csinálni, és bátor volt, hûséges, most is az. Még a régi kor szülöttje, de már itt nõtt fel a Bástyán, kapcsolattartó volt, mikor én még a pillangókat fogtam a Völgyben. Több tucat ember és város köszönheti neki az életét, a diplomata képességeinek, a logikájának, talpra esettségének. Õ szedte össze a tudósokat,  alapította Reményvárost… Remek vezetõ, jó kezekben lesztek -- mondom vidáman, magabiztosan. -- Azok ott már a falak -- mutatok elõre.

A hátunk mögött mozgás és beszéd támad, ahogy az emberek a nyakuk nyújtogatják, hogy jobban lássanak.

Még nem fejeztük be teljesen a fa-kõkerítést, akkora a város, hogy egy részén csak drótháló van, de folyamatosan dolgoznak rajta az emberek. Itt nem volt ház, vagy bármilyen épület, ami köré lehetett volna építkezni, csak a kis karbantartó helység, középen. Mindent mi húztunk fel, ami most látszik; az õrtornyokat, a fõépületet. Már lassan négy éve elkezdtük és még mindig minden csak épül, hordjuk ide a nyersanyagot, az embereket, a felszerelést. A fõépületen kívül csak néhány ház áll, a többi sátor, vagy viskó messze a rendben tartott napelemektõl; néhány átlátszik innen is a drótkerítéses részeken. A város körül messze nyúlnak a most tarra takarított szántók, a maradékból kecskék és marhák legelnek; néha még a Bástya is lehajtja ideáig az állatait.

Az emberek izgatottak a hátam mögött, mocorognak, egyre inkább, ahogy közeledünk. A kaput szélesre tárják elõttünk, én meg behajtok egyenesen a hatalmas üres térre és megállítom a lovakat a fõépület elõtt. A város apraja-nagyja körénk gyûlik, az újonnan érkezetteket méregetik, üdvözlik, de nem jönnek közelebb, amíg a fegyveresek jelet nem adnak. Reményváros nem hagyatkozik annyira a fegyveres erejére, mint a Bástya, de cserébe sokkal bizalmatlanabb és bezárkózóbb.

-- Grimm -- lép hozzám a helyi fegyveresek vezetõje, Joshua Barnes. Kezet fogunk.

-- 15 új lakos meghozva. -- Joshua bólint, a kocsiról lekászálódókat figyeli. Magas, fiatal férfi, rövid hajjal, de sûrû bajusszal.

-- Készítettünk nekik helyet, sosem elég erre a dolgos kéz, 15 embert meg sem fog érezni az a munka, ami itt vár mindenkire.

-- Vannak még nálunk bõven -- vonom fel a szemöldököm --, Ruben mondta, hogy ennél többet nem tudtok fogadni.

Joshua a fejét csóválja. -- Csak akarat és ellátmány kérdése, és én ebbõl sajnos csak az ellátmányt tudom megoldani, a többi a fõnökön múlik -- mondja szomorkásan, de aztán elnézést kérve magunkra is hagy minket, hogy megszervezze az újonnan jöttek elszállásolását.

-- Szóval ez a nagy híres város? -- néz körül Jose az üres téren, távoli faházakon és a hosszú, ám nem túl magas fõépületen, ami szinte teljesen kitakarja a mögötte elterülõ napelem-földeket.

-- Most még nem úgy néz ki, de mikor sikerül bekapcsolnunk az áramot, ez lesz a régió legfontosabb városa. Figyelj -- vakarom a tarkóm, -- valamit el kell intéznem, megvársz itt, oki?

-- Ezért hoztál, hogy a kocsin várjak? -- fonja össze türelmetlenül a karjait.

-- Foglald el magad valamivel, nem tart sokáig! És õszintén, csak nem akartam egyedül jönni -- nézek zavartan a fõház felé. -- Kárpótollak, ígérem -- mosolygok le rá, mire a szemét forgatja.

Ez a város, ez a ház emlékeket ébreszt. Szinte látom magunkat egy szál gatyában,  csokira sülve a napon pakolni a fát, a téglát, nyakig forgácsban ácsolni a ház vázát, túrni a földet, húzni a kerítéseket. Más idõk voltak akkor. Ruben és Alessander nagy barátok, nincs köztük annyi év, hogy a apa-fia lehessenek, de mégiscsak valami ilyesmi pozíciót tölt be Rubnen Alessandernél. A hadvezére volt sokáig, a mindenese, tanácsadója, barátja, gyereke… ezért is kapta meg többek között Reményvárost. De Ruben alapvetõen is jó ember, jó férj, jó apa lett volna belõle, aztán egy döntés miatt minden szarra ment. Ez ilyen. Ilyen az élet. Hiába tervezett elõre, hiába gondolt végig mindent ezerszer, egyetlen jó szándékú döntés romokba döntötte az életét. Ki láthatta elõre? Ki mondhatta volna meg? Én nem tervezek úgy, mint õ, mégis bármelyikünkkel elõfordulhat.

És most? Most a zsaluk behúzva a fõházon, állott, poros a levegõ, a felszerelés és ruhák szertehagyva Ruben szobája körül. Megtorpanok az ajtaja elõtt, kopogok. Régen erre sosem volt szükség. Nem kapok választ, benyitok, a deszkák ropognak a talpam alatt, egyébként csönd van, csak kívülrõl hallatszódnak be az izgatott hangok, szekerek és lovak haladnak a falak másik oldalán. Tényleg nagy ez a telep, sok állat kell, hogy lehessen hozni vinni a dolgokat.

Odabent félhomály van, nyomott, több napos ember- és étalmaradék szaga. Ruben a kanapéján ül, széles terpeszben, a térdein támaszkodva lógatja elõre a fejét. Sötétvörös haja megnõtt, már bõven a válláig ér és egybeolvad a szakállával. Nem adja semmi jelét, hogy észrevette volna, hogy valaki bejött. Teszek még befele pár lépést, le sem véve a szemem az idõsebb férfiról. Nem mozdul, azt is nehéz eldönteni magánál van-e egyáltalán.

-- Fogadtál valakivel, hogy meddig tudsz ebben a pózban ülni?

Felkuncog az érdes mély hangján. -- Nem tudtam, hogy visszajöttél, nem szólt senki -- dõl hátra a kanapén. -- Kitakarítottam volna.

-- Persze -- fintorodom el. -- Csak tudod az ilyesmit nem nekem csinálod, hanem magadnak.

Ennek ellenére kinyitom az ablakokat, kicsapom a zsalukat, így fényben még nagyobb a kupleráj, mint elõször látszott. Fegyverek, szerszámok, ruhák, könyvek szanaszét, üres ételdobozok a kanapé mellé halmozva. Gyóygszeresdobozok hevernek az asztalon, az alumíniumfóliák üresen széthajigálva. Azokat nézzük mindketten, jó darabig csöndben. Azt latolgatom megéri-e mérgesnek lennem? Segít-e az bárkinek, ha ordítok? Nem vagyok az apja, nem tudom megmondani, mit csináljon. De bátorító együttérzés sem megoldás már egy pont után, amilyen démonokkal küzd, a falra kenheti a sajnálatomat. Õ töri meg végül a csöndet.

-- Régen jártál erre. -- És ez olyan gyomros, amiben nem vagyok biztos, hogy megérdemlem. Ökölbe szorul a kezem.

-- Tudok róla. Tudok róla, hogy nem keveredtél ki belõle, hogy Alessander gyógyszereket szerez neked, hogy túladagolod õket, hogy megint rohamod volt. Tudok minden.

-- Akkor biztos azt is tudod, hogy miért csinálom -- felnéz rám, válaszra vár, de nem mondok semmit. Az arca nyúzott, a szakálla kócos, a tekintete fókusz nélküli. -- Arról a gerendáról lógtam, mikor Joshua levágott -- mutat a plafon felé, de nem követem az ujját. A szavai és a megtörtség a hangjában úgy fáj, mintha kést vágnának a lelkembe. -- Alessander megrémült, inkább meggondolta magát és szerzett bogyókat, csak ne kelljen soha többé ilyen hírre kelnie. Emlékszel Szerencsés Timre? -- vált hirtelen témát.

-- A kölyök, akit kiképeztél?

-- A tanítványom volt. Most halott. A hegyekbe ment, utánad tulajdonképpen, hogy hírt hozzon a forrásokról meg a bányákról, de nem talált meg ezek szerint, aztán sokáig õt sem találták meg -- mondja, a hangja nehéz az indulatoktól, a fájdalomtól. -- Ennyi maradt belõle -- mutatja a két markával, hogy mennyi. -- A fél arca. Annyit találtak meg. Egyenesen kettéhasították, széthordták, megtalálták, hol vérzett el, de semmi más kézzel fogható nem maradt utána. És ez nem zombi Grimm -- csóvája a fejét --, én pedig olyan fáradt vagyok már küzdeni.

-- És akkor mi van? Feladod? Ennyi volt? Kiszállsz?

-- Semmi jogod ítélkezni felettem! -- emeli fel a hangját hirtelen, ahogy feláll. Látszik rajta, hogy nagyon gyenge. -- Én elvesztettem mindent! Mindent! Ez nem egy történet amit továbbmondhatsz, ez nem egy vicc, amit elmesélhetsz, ez az életem, aminek minden egyes kis darabkáját egyenként húzták karóba és nekem végig kellett néznem! Aztán csak bezártatok erre a helye…

-- Megkérdeztünk. Akartál egy várost.

-- Valamikor talán, de most... Mit csináljunk a terménnyel? Hol a tartalék alkatrész, miért nincs elég ember? Csunyán nézett rám a szomszéd, melyik kinek a  csirkéje… Gyûlölöm! Megfulladok. Nem akarom ezt az egészet, nem akarok itt lenni, nem akarok harcolni…

-- És akkor mi legyen? Itt hagysz mindent? Kimész az erdõbe meghalni?

-- Nagy a szád Grimm -- mondja gúnyosan, hátat fordítva nekem. -- Te a felét sem élted át annak, amit én… elveszíteni mindent.

-- Ezért túladagolod a gyógyszereidet? Nem fogom hagyni, hogy így hallja meg. -- Erre felnevet.

-- És menyit tudsz maradni, mielõtt újra menned kell? Két napot? Hármat? Nem tudsz tenni semmit.

-- Ruben, kérlek…

Kocsi zörgés hallatszik odakintrõl, emberek ordítanak, valaki Rubenért kiabál, hogy merre van már. Õ csak felmorran fáradtan, a falhoz lép, nekidönti a homlokát, rávág egyet az öklével.

-- Gyûlölöm ezt a várost. Egyszer magamra gyújtom, elviszem magammal az egészet.

-- Ruben! -- a vállába markolok, próbálom magam felé fordítani, magához téríteni, kirángatni ebbõl az egészbõl, de hirtelen felkiált, megperdül, egy ököl repül felém. Sikerül kitérni elõle, megragadom a karját. Még lassú, nem múlt el teljesen a gyógyszerek hatása. -- Állj le, Ruben! -- A falhoz szorítom a kezét, másik karommal a mellkasának feszülve szorítom vissza, de hasba rúg, amitõl összegörnyedek, bár nem fáj igazán, a karom megcsúszik, fel a torkára és ez az a pillanat, mikor Jose belép az ajtón.

-- Logan, mi a fenét csinálsz? -- kiált felháborodottan.

-- Minek látszik? -- kérdezek vissza magyarázkodás helyett, de hátrább lépve Rubentõl, aki érdeklõdve figyeli a srácot. Jose aggódva néz egyikünkrõl a másikunkra.

-- Ki a barátod? -- fordul felém Ruben. Bemutatom õket egymásnak. -- Senki nem hív a családon kívül Logannak.

-- Õ család.

-- Nem is mondtad -- mosolyog rám kajánul.

-- Nincs mit mondani.

-- Persze -- hagyja rám, végigmérve Joset újra tetõtõl talpig, aki szegény még mindig ott áll az ajtóban. Nem tûnik zavartnak, inkább dühösnek. -- Ne haragudj a fogadtatásért -- mondja neki Ruben. -- El van kicsit havazva a város, mint látod. De adjatok pár percet összeszedem az embereimet és körbevezetlek. Sõt mit szólnátok egy reggelihez? Ettetek már? Én farkaséhes vagyok. Grimm? -- néz rám, de választ sem várva otthagy bennünket.

Dühös vagyok. Legszívesebben utánamennék és bemosnék neki egyet. Addig verném, míg meg nem jön az esze, míg össze nem szedi magát. De ez nem megoldás, ugye? Nem tudom visszapofozni az idõt. És az idióta ugyanazt csinálja, amit én, játszik, könnyûre vesz, nem beszél, úgy tesz, mintha semmi baj nem lenne a világon, mintha semmi nem érinthetné meg.. Semmi nem fog látszani rajta már két perc múlva, senki nem fog tudni semmit, csak mi kevesen. És mégis mit kellene most csinálnom? Egy kezet érzek a vállamon, megszorít.

-- Jól vagy? -- kérdezi Jose.

-- Persze -- mosolyodom el, de csak megszokás, nincs benne semmi õszinte. -- Mennyit hallottál?

-- Nem hallgatózni jöttem. Sokáig maradtál és néhány helyi rám szállt, hogy visszajöhetnek-e a velünk a Bástyára. De hallottam eleget. Nem akartam belefolyni olyanba, amihez semmi közöm.

-- Sajnálom, hogy belekevertelek -- mondom neki --, hogy itt kellett lenned, hogy végig kellett hallgatnod. A fenébe is, nem véletlenül laktál eddig az erdõbe, én meg belekeverlek a szociális pokol összes üstjébe. Sajnálom, hogy itt tartottalak, igazad volt, sajnálom, hogy…

-- Elég! -- szól rám erélyesen elém lépve. -- Csak fogd be! Segítségre volt szükséged, és én segítettem. Ha annyira nem akarnék maradni, már nem lennék itt.

-- Kösz, hogy velem jöttél -- nézek szét magunk körül a lelakott szobában. -- Nem tudom… -- nem fejezem be a mondatot, nem is tudom mi lett volna a vége igazán. A markában tart az elmúlt pár perc. -- Szerinted jó ember vagyok?

-- Szerintem igen -- vágja rá.

-- Nem is ismersz -- vonom fel a szemöldököm.

-- Mégis engem kérdeztél -- vonja meg a vállát. Elmosolyodom. Legszívesebben magamhoz ölelném, a fenébe is, ki tudja mit meg nem adnék csak egy bátorító ölelésért, de Jose nem annak a típusnak tûnik. Õ távolságtartó, nem mászik mindenkinek a nyakába, én meg elég határt léptem át ma már, hogy ezzel is kísérletezzek. Csak a karján simítok végig és intek.

-- Gyere, hátha nem hazudott Ruben arról a reggelirõl.

Hazudni arról éppen nem hazudott. Kint reggelizünk hárman a fõház mögötti kis lugasban. Van itt minden, amit a város adni tud: hús, tojás, tej, friss kenyér, gyümölcs. Fejünk fölött a vadszõlõ kissé kókadt, de óriás leveli, elõttünk a napelemek ezüst-feket sávjai a közöttük sürgölõdõ emberekkel. Ilyenkor is sok meló van velük, hiába nem mûködnek éppen. Ruben két falat között és alatt is lelkendezve mesél a helyrõl, mit értek el, mit akarnak fejleszteni, mik a terveik. Nyoma sincs a viselkedésében a reggel szavainak és a gyógyszerek nyomát is eltakarja a napszemüvege. Álszent hülyegyerek, de én sem vagyok jobb. A reggeli vége felé ránk terelõdik a téma, a gyerekkorunkra, elmeséli az összes gáz történetet azzal kezdve, hogy egyszer az életemet kockáztattam egy tábla csokiért, amit aztán másnak adtam, mert epres és én olyat nem eszek, egészen odáig, hogy egyszer anyaszült meztelenül kellett átvágnom a fél vidéken, mert azt hittem ellopták a ruháimat, pedig csak a folyó másik partján hagytam õket. Véletlenül lett meg késõbb, de akkor már kacsa fészkelt rajta. Én is vidám vagyok, beszállok a beszélgetés, kiegészítek, mesélek én is, nosztalgiázunk, megbeszéljük melyik várossal mi van. Megpróbája Joset is kikérdezni, de a srác neki sem árul el magáról többet, mint nekünk. Ez valahol jól esik. Õ az enyém, Ruben egy ujjnyival sem kaphat többet belõle. Ez persze hülyeség tudom, de jól esik mégis.

Reggeli után körbevisz minket és már közeledünk a tizenegyhez, mikor visszavonulót fújok.

-- Ideje mennünk -- mondom Rubennek. -- Kettõkor Alessander megnyitja az alapítás ünnepet, Sashát kinevezik kapcso

attartónak, ott akarok lenni.

-- A kishúgunk elõléptetik -- csóvája a fejét büszkén Ruben. -- Hogy repül az idõ. Nem is mondtad.

-- Most mondom. Gyere velünk, legyél ott! Örülne neked. -- Végignéz a városon, gondolkodik, majd bólint. -- De nem hozhatod a gyógyszereidet -- teszem hozzá. Erre rám kapja a tekintetét, kényszeredetten mosolyog, ahogy a mellettünk csöndben haladó Josera sandít.

-- Ne járass le az új barátunk elõtt!

Ebben maradunk. Ruben összepakol magának néhány holmit, mi a szekérnél várjuk. A faszerkezetnek dõlök, a sürgés-forgást figyelem, Jose odatámaszkodik mellém.

-- Úgy nézünk ki, mint valami kétszemélyes büntetõosztag -- mondom neki, de aztán csak mesélek össze-vissza, szabad asszociáció alapján, hogy csak csönd ne legyen, õ hallgat, abban sem vagyok biztos, hogy rám figyel. Ez nem állít meg, ha egyszer rám jön a beszélhetnék.

-- Mint akit felhúztak, Grimm, hagyd már élni a srácot -- mondja Ruben elõbújva a házból, zsákkal a hátán. A kérdõ tekintetemre megvonja a vállát. -- Mégsem mehetek üres kézzel.

Felszállunk a szekérre, és még páran a helyiek közül, akik kihasználj a fuvart, hogy felmenjenek a Bástyához. Most nem olyan nyomott a hangulat, mint idefelé, a Reményvárosiak halkan beszélgetnék, a terveiket tárgyalják, én csöndben ülök, Jose a tájat figyeli mellettem. Ruben megböki a hátát, a srác hátrafordul.

-- Tudod, a sok hülyeség ellenére, amit reggelinél meséltem, Grimm nem olyan rossz fickó -- bök rám.

-- Mented, ami menthetõ, Ruben? -- csóválom a fejem mosolyogva, gyorsabb tempóra fogva a lovakat. Az ég nem tisztult, a levegõ pont olyan fullasztó, mint eddig.

-- Mesélte, hogy ismerkedtünk meg? -- folytatja Ruben, figyelmen kívül hagyva a kommentemet.

-- Lehet, annyit jár a szája, már nem mindig figyelek. -- Ruben erre felnevet, de elmosolyodom én is.

-- Ó igen, ezt ismerem, jó taktika. Már srácnak is ilyen volt. Egy koszos kis suhanc volt, mikor felbukkant a Bástyán, akkor még ott laktam. Bekéreckedett Alessander elé, megállt elõttünk és tök komoly arccal annyit mondott: A hegyekbeli településekrõl jöttem. Azért vagyok itt, hogy helyrehozzuk a világot.

-- Ez nem így volt.

-- Dehogynem  így volt. -- A fejemet csóválom.

-- Nem tudom, teljesen el tudom képzelni, hogy ilyeneket mondasz -- szól közbe Jose.

-- Ugye? -- folytatja Ruben. -- Azt mondtam neki bizonyítson. Azóta dolgozunk együtt.

Jose várná a történet folytatását, de egy ideig egyikünk sem szól semmit, a múlton töprengünk.

-- Sokat tanultam tõled -- mondom Rubennek.

-- Ja… néha úgy érzem túl sokat is.

Erre nem tudok mit mondani. Barátok  voltunk. A maga tíz év plusszával Ruben olyan volt, akár egy testvér, õ volt a Bástyai családom, a mentorom, a példaképem. Nem… Nem is tudom magamnak sem megfogalmazni mennyire fáj, ami történt, mennyire bánom. Minden mondata csak jobban feldühít, mert tudom mi van mögötte, mert olyan dolgokat kér tõlem kimondatlanul is számon, amiket nem tudok jóvá tenni. Legszívesebben leszállnék a szekérrõl és gyalog mennék, semmi nem tisztítja ki úgy a fejem, mint egy hosszú séta át a mezõkön. De nem tehetem meg, hogy csak úgy elsétálok.

Csöndben telik az út további része. Mikor végre megérkezünk, Ruben leugrik, a vállára kapja a zsákját és elköszön, hogy meglátogassa Alessandert. Az emberek szétszélednek, a lovakat kifogják, leszállok én is, de sokáig csak állok a kocsi mellett, Ruben távolodó alakját figyelve.

-- Ez egy érdekes út volt -- jön oda hozzám Jose.

-- Sok kis mocskos részletet megtudtál rólam.

-- Azt is. De sejtettem, hogy egy nagy marha voltál fiatalon is. Így nem volt annyira mellbevágó, csak szórakoztató.

-- Látod ebben mindig számíthatsz rám, ha azt kell elérni, hogy ne unatkozz. Tudod Ruben… -- kezdem, aztán csak megcsóválom a fejem.

-- Amiatt van, amit meséltél. Máriaváros.

-- Részben, nem csak azért. Ez egy hosszú, kacifántos történet, nem hiszem, hogy megúszod majd a részleteket egyszer, de ennyi trauma elég egy napra -- mondom, de nem mozdulok, csak nézem a kis utcát, amiben Ruben eltûnt. -- Tudod, barátok voltunk régen. Legjobb barátok, de… Nem voltam ott -- mondom Josenak. -- Máriaváros után elhagytam. Munka volt, ki kellett menekíteni az embereket, meg kellett oldani a problémákat, kezelni az utóhatást, és én magára hagytam egy csomó idegenért.

-- Ez nem…

-- De igen -- szakítom félbe. -- Mert el akartam menni. Nem bírtam látni, mert nem tudtam segíteni. Megõrjített a tehetetlenség. Megijesztett, és ezt õ is tudta. Nem kérte, hogy maradjak, azt mondta menjek el és én mentem. Elmenekültem. Egész életemben mentem és csak egyszer kellett volna maradnom, de nem tettem. Az emberek gyönyörûek, Jose, összetettek, bonyolultak, izgalmasak. Szeretem azt hinni, hogy értem õket, hogy tudom, mire van szükségük, mit kell hallaniuk. És akkor, mikor egyszer igazán számított, nem tudtam mondani semmit. Én nem éltem át azt, amit õ… nem tudom milyen a veszteség.

-- Hülyeség -- mondja ingerülten. -- Õ csak… Nem tudsz segíteni neki, ha õ nem akarja.

-- Nem kell oldalt választanod -- mosolyodom el -- Ugyanolyan hibásak vagyunk mindketten. Bár megtisztelõ, hogy engem választasz -- dobom át akarom a vállán. -- Így kell kiépíteni egy hûséges kis magánhadsereget. Gyere, hamarosan kezdõdök a megnyitó!

Alessander maga írja a beszédeit és saját meggyõzõdésbõl is minden méltatandó eseményt kiemel, minden sikert, és megelékezik röviden a veszteségekrõl, méltatja azokat, akik áldozatot hoztak. Õszintén, egész jó beszédeket ír, csak minden alkalommal olyan istentelenül hosszúakat. És még csak el sem lóghatom az elejét, mert túl jó összefoglalót ad az évrõl és a környék eseményirõl, hogy kihagyjam. A beszéd végén vannak a kinevezések és azok közül is utolsó a kapcsolattartóé. Kevesen vagyunk, bár a legtöbbünknek van “tanítványa”. Õket léptetik elõ, mikor már elég kapcsolatuk és befolyásuk van a vidéken. Sasha ilyesmi pozícióban volt mellettem, de még fogalma sincs a kinevezésérõl. Meglepetésnek akartuk és szórakoztató látni, ahogy majd megcsavarodik unalmában köztem és Jose között már a beszéd közepén. Az orra alatt teszi a megjegyzéseket, hogy menjünk már, milyen unalmas, miért nem szólt még senki az öregnek, hogy túl sokat beszél, mikor tánc és kaja következik utána. Ki lehet ilyen kegyetlen? Arra azonban felkapja a fejét, mikor Alessander az új kapcsolattartó kinevezésérõl kezd beszélni.

-- Ez az ember régóta van közöttünk, tiszteletbeli tagja a városunknak, az ifjúság, az erõ, akarat és egyenesség embere, fáradhatatlan, az utolsó erejéig védelmezi, ami a számára fontos. Részt vett a városaink felépítésében, a gyengék megerõsítésben, a fenyegetések visszaverésében, ott volt mindig, mikor az embereknek segítségre volt szüksége. Nem tûri a sületlenségeket és a gyáva beszédet, az álnok utakat. Ilyen emberek kell, hogy vezessenek bennünket, ilyen emberek kellenek, hogy a nevünkben szóljanak, mert mi is ezen az úton járunk. Sasha Weisman, a legnagyobb tisztelettel kérlek fel, hogy fogadd el a város medálját és légy kapcsolattartó közöttünk és értünk.

Alessander minket figyel a felhúzott színpadról, a tömeg is forgolódik, tapsolnak, éljeneznek. Sasha szemei hatalmasok, könnyesek, ahogy ránk néz, meg van hatódva, el sem hiszi egypillanatra, ami történik.

-- Én? -- néz rám döbbenten. Magamhoz ölelem. -- Ti tudtátok? -- néz körbe a családon. A szülõk, testvérek, Jose gratulál neki, finoman toljuk a tömeg széle felé, hogy menjen föl a színpadra.

Egészen meghatódom én is. Látni, hogy a húgomból lesz valaki, hogy elismerik, hogy felnõtté válik, és nem is akármilyen felnõtté. Büszke vagyok rá. Alessander nyakába akasztja a kapcsolattartók medálját, õ pedig annyira boldog, azt sem tudja szerintem hol van, a két füléig ér a szája, szinte suhan, ragyog, ez pedig boldoggá tesz bennünket is. Direkt a tömeg szélén álltunk meg, hogy ne kelljen nagyon küzdeni majd kifelé. Alessander közben újra beszél, Sasha odaér hozzánk, a medált szorongatja a nyakában. Nekem is van egy olyan valamelyik zsákban; a Bástya kinevezése. Hivatalosan bármelyik város nevezhet ki kapcsolattartót, de a Bástyáéi a legbefolyásosabbak.

-- Gratulálok Szasz -- vigyorgok rá.

-- Ahogy én is -- hallatszik egy hang mögöttünk.

-- Ruben! -- ugrik a semmibõl felbukkanó férfi nyakába a húgom.  -- Istenem de jó, hogy látlak, nem is tudtam, hogy jössz! Hogy vagy? Olyan rég találkoztunk!

-- Ó, én jól vagyok, kapcsolattartó kisasszony -- mosolyog rá a férfi. -- Ki nem hagynék egy ilyen pillanatot.

-- Mindent el kell mondanod, mi történt veled! -- ragadja meg Sasha a férfi kezét. Hátranéz ránk bocsánatkérõn, de apám int, hogy menjen nyugodtan. Anyám már a három hatfelé szaladó kicsit próbálja összetartani. Közben Alessander megnyitja az ünnepet, a tömeg mozgolódni kezd.

-- És most? -- néz rám Jose?

-- Most? Most jön a buli része nekem, neked pedig a szájhúzogatás és csöndes sarkok keresése. De nem lesz olyan rossz, ígérem.

Az alapításünnep eleje még szervezett. Felhangol a helyi kis zenekarunk, elkezdõdik az ének, a tánc, kinyitnak a étkezõk és elkezdõdnek a versenyek. Ennek is hagyománya van, mint olyan sok mindennek a Bástyán. Ügyességi és csapatversenyek, ivós játékok egyéni, vagy néhány fõs csapatokban. Erõpróbák, lövõverseny, ügyességi egy, két, három sör után. Megy a rivalizálás, a kötöszködés, nevetés, vannak akik évek óta ugyanabban a csapatösszeállításban versenyeznek és igaz preztizskérdés, hogy vajon a vadászok, a rendfenntartók, vagy felderítõk csapata teljesít-e jobban. A gyõztes dicsõséget nyer, érmet, és egy évig felvághat mindenkinek, hogy bezzeg az õ csapat, társai erõsebbek. Imádom ezt, a rettegést az arcokon, mikor én is beszállok játszani a kapcsolattartókkal. Ritka, hogy van elég a városban egyszerre egy csapathoz, de Rubennel és Sashával összeállva, ha nem is mindenben, de sok területen lemossuk a vetélytársakat a pályáról. Amiben nem, abban pedig marha jól szórakozunk. Joset is hívom, hívjuk mindannyian, de õ nem áll be, nem is megy el, ott marad a közelünkben, zárkózottan, a háttérbe húzódva figyel, de szurkol nekünk. Nem nyerjük meg a kupát, de egy hajszálon múlott mindössze.  

Már késõ délután van, mikor véget érnek a játékok és a tömeg étel és ital után néz. A kavarodásban elszakadtunk egymástól a többiekkel, és most a tömegben bolyongva keresem õket. Nem egyszerû; nagy a tömeg, mindenhol ismerõs; egy kézfogás itt, egy rövid csevely ott, kivel mi történt, ki hogy él. Leülök és beszélgetek, csapongok, kiabálunk, nevetünk játszunk. A helyi gyerekek is hamar megtalálnak, a hátamra másznak, piszkálnak, játszani hívnak, trükköket kell nekik mutatnom, míg a szüleik ki nem szabadítanak, csak hogy aztán velük csináljuk ugyanezt. Ilyenkor vagyok igazán elememben; emberek között; a tömegben, mikor beszélgetünk, viccelõdünk és néha becsúszik egy komoly beszélgetés is, kérdések a tegnapról, a hordáról, a nyugatról, a menekültekrõl. Körbe gyûlnek körülöttem az emberek, úgy hallgatják, ahogy mesélek; gyerekek és felnõttek egyaránt. Meghívnak egy-két körre, hogy ne száradjon ki a szám. Épp egy hõstörténet közepén járok, mikor valaki istentelenül tarkón vág valami keménnyel. Elõre bukik a fejem, felnyögök a fájdalomtól; a tömeg körülöttem felháborodik, közelebb akar jönni, de egy kemény nõi hang rájuk förmed.

-- Mindenki higgadjon le a francba! Hátra! Te pedig -- ragadja meg a karom --, velem jössz. Beszédünk van.

Feltápászkodom, végigmérem, de aztán követem, nyugtatóan elbúcsúzva az emberektõl. Ellie Roth kapitány feszültnek látszik, sötét, rövid haját a füle mögé tûri, a fegyverét leengedve e szorosan tartja, mintha hozzánõtt volna a kezéhez, a háta olyan egyenes, mintha szó szerint karót dugtak volna fel a seggébe.

-- Elárulod ezt miért kaptam? -- kérdezem még mindig a tarkómat masszírozva, ahogy átvágunk a tömegen az italos sátor felé.

-- Senki nem hazudik nekem -- mondja dühösen, felháborodottan. -- Még te sem, Grimm. Nem ezt érdemlem, tõled meg fõleg nem. Azt hittem ennél jobban vagyunk.

-- Nem engedted volna be, én meg nem hagytam volna odakint. Egy hosszú és meddõ vitának mentem elébe, amit ott úgysem játszattunk le. De sajnálom, hogy így alakult -- teszem hozzá.

Szúrós tekintettel fordul vissza felém, az ajkait úgy szorítja, csak egy csík látszik belõle, de nem tiltakozik.

-- Tedd le a segged! -- bök az ivósátor körül felállított kis tákolt kerek asztalok egyike felé. Leülünk, a sátor tulaja rögtön két üveg bort tesz elénk. Itt kicsit kevesebb a tömeg. A korai óra miatt még nem isznak itt sokan, akik vannak, azok is inkább csak beszélgetnek az asztaloknál. Ellie hatlmas kortyot iszik a poharából, rögtön újra is tölt és felém int az állával, hogy igyak én is. Nem kell sokat gyõzködni. -- Nem tolerálom a hazugságot -- mondja szigorúan. -- Ne haragíts magadra! De nem csak errõl akartam beszélni. -- Kérdõn felvonom a szemöldököm, jelezve, hogy folytassa. -- Van itt egy menekültlány; Miriam Kosta. A hegyekbõl érkezett valahonnan, kb félútról a Völgy és Mapple között, de nyugatabbra, beljebb. A városa nincs rajta a térképeinken, és már nem is lesz, mert porig rombolták, de egészen jól el tudta helyezni merre lehetett. Ez a nõ azon kevesek közé tartozik, aki látta is, mi elõl fut ez a sok hülye. Azt mondta a faluját éjszaka támadták meg valami állatok. Beosontak, bementek a házakba, álmába tépték szét az embereket. Mindenki pánikba esett, megpróbáltak védekezni, de késõ volt. Mászkáló árnyakról beszélt és állatokról, amik ajtókat nyitnak ki és csapdákat kerülgetnek -- csóválja a fejét, megissza a pohara maradékát és újratölt. -- Akkor menekült el, mikor már minden veszve volt. Utánamentek, áthajtották az erdõn, a hegyeken. Favágók találták meg a végkimerülés határán, nincstelenül, éhezve, fegyvertelenül. A menekült hullámmal jött idáig, hogy segítséget kérjen.

-- Te hiszel neki? -- Ezen egy ideig gondolkodik, a poharát forgatja a kezében.

-- Hiszek.

-- Szép nõ?

-- Ennek semmi köze ehhez -- mondja bosszúsan. -- Te is hinnél neki. Egyszerûen csak… a szemében van. Felismerem az ilyesmit. A poklon ment keresztül és talán a stressz és a félelem láttatott vele dolgokat, de valami van ott. Mérget vennék rá. -- Kiürül az elsõ üveg, kibontja a másikat. -- Miriam egy túlélõ, magamra emlékeztet sok mindenben. Harcos. De a harcosoknak is szükségük van támaszra és megerõsítésre... segítségre.

Bólintok, a poharam tartalmát nézem. Ellie szavai súlyosak; a múltja miatt és mert annyira szokatlan tõle ilyesmit hallani. Õ keleti a végtelen alföldrõl származik, a nagyobb szárazságból, kevesebb forrásból. Fosztogatók mészárolták le a faluját, a családját, testvéreit. Õ elmenekült, csakhogy aztán kis híján szomjan halljon a pusztában. A kommunisták találták meg és munkatáborba került, onnan szökött meg késõbb és bukkant fel a Bástya küszöbén. Vadász volt, egy ideig fejvadász, harcos, kiképzõtiszt, a katonáknál is tanult rövid ideig. Egy erõs, makacs, megalkuvást nem ismerõ, önfejû nõ, aki világ életében egyedül boldogult, egyedül küzdött, csak magára számított és soha nem is kért segítséget, vagy támaszt senkitõl, sõt úgy mart el mindenkit maga mellõl, mint egy veszett vadászkutya.

-- Behoztam Miriamot a városba, most velem lakik, amíg helyet nem találok neki, de nem akar maradni -- mondja sokkal halkabban, elgondolkodva lötykölve az italát. -- Azt mondta, szerez fegyvert, embert és visszamegy, utánajár. Ha nem megy vele senki, akkor egyedül. Nem hagyja annyiban ami történt. És azt hallottam, te nyugatra mész -- néz fel rám.

-- Gyorsan terjednek a hírek.

-- Én vezetem a város hadseregét, tudok mindenrõl, fõleg, hogyha ennyi felszerelést és nyersanyagot kell mozgósítanom hirtelen.

-- Azt akarod, hogy vigyem magammal, de én nem arra megyek.

-- Nem baj. Már említettem neki, azt mondta menne. Reméli, hogy rá tud venni, hogy tegyetek kitérõt.

-- Ez nem az a hadsereg, amire neki szüksége van -- iszom meg a maradék italom.

-- De ez a legjobb, amit szerezhet. Nézd Grimm, ha te ne viszed magaddal, elmegy egyedül, azt pedig nem hagyom. Ahogy téged ismerlek, ütõképes kis csapatod lesz… és veletek megyek én is.

-- Hátrahagyod a várost, a posztod egy nõért? Ellie, nem annak a típusnak néztelek. -- Erre csak megvonja a vállát.

-- Nem hagyom magára. Túlságosan… Amikor én voltam ilyen helyzetben, én egyedül maradtam. Senkinek, soha egy bátorító szava nem volt, egy segítõ kéz nem volt, sem remény, sem támogatás. Nem fogom vele megcsinálni.

-- De a…

-- Nem -- szakít félbe. -- Ezt a városnak csúfolt rakás szart bárki el tudja vezetni. Valószínûleg jobban is, mint én. Tudod, hogy nem szeretnek itt. Erõszakosnak tartanak, paranoiásnak, gonosznak.

-- Szeretsz seggfej lenni, leugatni másokat, lenézni õket.

-- Nem bírom ezeket a tehetetlen hülyéket. Nyafognak. Szenvednek, de ez a mocskos liberalizmusuk elpusztít mindünket. Jaj, ne háborúzzunk, ne lépjük fel, hagyjuk had nõjön minden a fejünkre. Erõt akarok. Katonákat. Beverni minden nyafogó kicseszett selyemfiúnak a száját.

-- Én sem akarnék katonaállamot.

-- Van katonaállam, meg van az, amikor nem engedjük, hogy mások dróton rángassanak és szabadon fenyegessenek minket. Senkinek a kedvéért nem leszek gyenge, Grimm, és ezt õk nem értik meg! -- csapja le a poharát az asztalra. -- Meg szeretek is seggfej lenni -- teszi hozzá halkabban. -- Folyamatosan a vezetéssel küzdöm, miközben összesúgnak a hátam mögött, lejáratnak, szervezkednek ellenem. Nem hiányoznék senkinek, ha elmennék. Miriam jól csinálja, õ visszamegy, küzd, nekem is azt kellett volna tennem. Harcolni. Itt hiába tudom, ki az ellenség, nem lõhetek, megõrjít. Igazán, csak egy kifogás vagy, hogy elhúzzak a fenébe, Miriam pedig a bónusz -- mosolyodik el, a füle mögé gyûrve a haját. -- És azt se felejtsd el, hogy a legjobb harcos vagyok, akit találhatsz a környéken.

-- Alessander elenged?

-- Alessander bassza meg.

Elmosolyodom. -- De mégis.

-- Valószínûleg nem fog örülni, vagy ki tudja -- vonja meg a vállát. -- Rég törlesztettem, amivel tartoztam ennek a városnak, és ha a fele igaz annak, amit Miriam mondott, neked nagyobb szükséged lesz rám odakint. -- Bólintok. -- Nagyszerû.

Most, hogy ez eldõlt, még egy ideig beszélünk, most már másról, az ünneprõl, a menekültekrõl, közben fogy az ital. Ellie zsémbelõdik, hogy mekkora felelõtlenség ennyi alkoholt szabadra tenni, ilyen hangosnak lenni, túl vidámnak, gondtalannak, meg a menekültekrõl, hogy mekkora koszt hagynak, mekkora szerencse, hogy nem vonzották be a hordát. Komoly, munkamániás, pesszimista nõ, aki úgy tartja addig, nincs mulatság, amíg munka van, de a munkának sosincs vége. Aki úgy érzi mindent neki kell megvédenie, hogy végtelen csatát vív a biztonság szigetén a kinti sötétséggel szemben. Elkeseredett, de elkötelezett és a maga beforduló zsébességével és önfejûségével együtt is csodálatraméltóan erõs.

-- Tudhattam volna, hogy az alkoholnál kell keresselek elõször -- bukkan fel az asztalunknál Jose, de megtorpan, mikor észreveszi Elliet. -- Üdv -- köszön neki röviden.

-- Nem ismersz meg fiú, vagy mi van? -- vonja fel a szemöldökét a nõ. Jose zavarban van, gyorsan kisegítem.

-- Õ Ellie Roth kapitány, õ engedett be bennünket a kapun és mutatta meg a házat. -- Jose zavara nem csökken, de legalább tudja kirõl van szó.

-- Te is megérdemelnél egy nagy verést fiatalember, amiért úgy átvágtatok, és még egyáltalán nem biztos, hogy nem kapod meg -- fenyegeti meg egyik kezével a gyereket, másikkal lehajtja a maradék italát. -- De nem most. Elõkerítem nektek a Miriamot, itt van valahol a városban és holnap reggel találkozunk a tárgyalóban.

Bólintok, Ellie pedig feláll, nekem csak int, a sráctól elköszön és otthagy minket. Jose egy ideig csak döbbenten mered utána.

-- Azt hittem férfi -- mondja teljes komolysággal. Elvigyorodom, beleiszom a boromba.

-- Nem te lennél az elsõ, de ezt soha semmilyen körülmények között ne említsd neki, ha jót akarsz -- vigyorodom el. Kitolom az egyik széket a lábammal, hogy arra üljön le. -- Egyébként velünk jön. Úgy értem Roth. Úgy értem délre. Nyugatra. -- javítom ki magam. Kellemesen bizsereg a fejem, ahogy lassan eltompít az alkohol. Ezt az érzést szeretem. Éppen a határon: nem részeg még, de nem is józan, éppen annyira, hogy felengedjek, de nem annyira, hogy valami hülyeséget csináljak, vagy rosszul legyek.

Jose leül velem szemben, intek a felszolgáló fiúnak, hogy hozzon még egy poharat és töltök neki is a borból. Azonnal iszik belõle. Már nem kell gyõzködni, elérte azt a pontot, mikor a következõ pohár már itatja magát. Elmosolyodom, a pohár karimáján körözök az ujjammal.

-- Volt idõd ezzel foglalkozni? -- kérdezi.

-- Idõm? Fenét. Õk keresnek fel és Alessander pattog. Jaj, Logan persze, szedj össze csapatot, felszerelést, kapsz pár napot, pihenjetek -- mondom utánozva Alessander hangját --, másnap meg már itt liheg mindenki a nyakamban. -- Morogva csóválom a fejem.

-- Jól utánzod.

-- Köszönöm -- biccentek. -- A gúnyos viccekhez szoktam gyakorolni -- iszom egyet, kicsit keményebben csapom le az üres poharat, mint szükséges lenne. -- De ne érts félre, nem panaszkodom. Hálás vagyok. Csak nagyon fáradt.

-- Ki jön még velünk Rothon kívü?

-- Te, én, az kettõ, meg ketten a katonák közül, az négy. Ezek közül az egyik tudós, valami fizikus, a másikról nem tudok ennyit sem. Meg még ketten ugye Roth és egy menekültlány, akinek a faluját szétszedték valami… nem tudom mik. -- Látom, hogy kérdezne, de megrázom a fejem. -- Nem akarok most róla beszélni. Holnap összegyûlik a csapat egy megbeszélésre, ott megtudsz majd mindent. Aztán pár nap múlva indulunk. -- Felsóhajtok. -- Roth is… Franc. Az egész napom meló és probléma megoldás megint.

-- Azt hittem szeretsz dolgozni.

-- Persze. És tudod mit szeretek még? Látni, hogy van értelme annak, amit csinálok. Meg persze a jó italt és a társaságot -- töltök újra mindkettõnknek. -- Egészségedre! -- intek felé a pohárral, mielõtt megiszom a felét. Õ ugyanígy tesz. Elmosolyodom.

-- Valami fickó keresett téged -- mondja Jose. -- Azt mondta, hogyha találkozni szeretnél vele, a játéksátor környékén keresd. Valami Gary. -- Bólintok, de nem mozdulok egyébként. -- Nem mész?

-- Sürgõs?

-- Nem úgy néz ki, mint aki munka miatt keres. A barátod?

-- Sok barátom van,

-- Tudod, hogy értem -- torkol le türelmetlenül.

-- Ilyen körülményesen akarod megtudni van-e valakim?  Ej, Jose, hisz csak kérned kell, ha akarsz tõlem valamit -- sandítok fel rá ártatlanul. -- Kevés dologra mondok nemet.

-- Hülye. Vannak igényeim.

-- Ó, értem pedig teljesen megéri lejjebb adni említett igényeket. Sokan mondták már. Jó, nem annyira sokan… És egyébként nincs -- csóválom meg a fejem. -- Nem igazán csinálom ezt a barátnõ dolgot. A barát dolgot sem. Gary, õ haver. Néha lefekszünk. -- Erre csak hümmög. -- Mi a nemtetszés tárgya? -- vonom fel a szemöldököm.

-- A családos típusnak néztelek.

-- Nehéz a család, ha az ember nem marad két napig sem egyhelyben. De nem is találtam még meg a gyermekeim anyját, vagy apját.

-- Nem sokra mész egy gyermekeid apjával.

-- Nos nem -- mosolyodom el. -- De nekem is négy testvérem van és egyikünk sem a szüleink vér szerinti gyereke. A család szeretet kérdése, és én abból tudok adni bõven. Te akartál kis Josekat?

-- Soha. De nem is vagyok abban a helyzetben.

-- Majd játszhatsz az enyémekkel, ha nem fogják utálni azt a savanyú képed. Majd megmondom nekik, hogy ne tegyék.

-- Nem hiszem, hogy a gyerek így mûködik.

Mielõtt válaszolhatnék, Sasha libben oda hozzánk. Még mindig mintha elvarázsolták volna, ragyog és két méterrel lebeg a föld fölött. -- Mirõl folyik a vita fiúk?

-- Gyerekvállalásról -- vágom rá.

-- Aw, gratulálok! -- bokszolja vigyorogva karba Joset, aki elhúzódva, morcosan fogja a vállát ott, ahol a húgom megütötte. -- Éreztem én, hogy ez lesz a vége.

-- Kérlek, ne csináld ezt -- csóválja a fejét, de a húgom nem is figyel rá, tele van energiával.

-- Táncolni akarok, Jose, gyere táncolni.

-- Kizárt.

-- Naa, kérlek! -- ragadja meg a kezét Sasha -- Csak egy kicsit, csak most, ünnepnap van, elõléptettek meg minden.

-- Vidd a bátyád!

-- Õ úgy be van rúgva, nem tudna lépni kettõt. -- Nem vitatkozom, csak vigyorogva kitámasztom a fejem a kisasztalon. -- Gyere, már, légyszi, légyszi!

Jose már akkor elveszett, mikor a húgom elõször kinézte magának. Még küld felém egy segélykérõ pillantást, de csak legyintek, hogy menjen nyugodtan. Olyan tekintet küld felém, ami erõsen sugallja, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni, de hagyj, hogy Sasha elrángassa a tér közepe és a táncolók felé.

Én sem maradok sokáig. Megiszom maradék italom, majd a táncolók után indulok, mert valljuk be Joset táncolni látni… ki nem hagynám. Csupa nagybetûvel. Talán fel is kérem, vicces lenne. Felfújná azt a helyes kis pofiját és úgy puffogna, mint valami mókus. És a köldökéig pirulna, ha lassúznánk. Nem mintha akarnék tõle valamit. Tompa a fejem. Semmi baj a látásommal, vagy az egyensúlyommal, de a fejem nehéz, mindenem bizsereg. Gyanúsan átléptem szépen lassan a részegség határértékét, de a gondolataim még tiszták. A legtöbb legalábbis. A táncon és Josen gondolkodom, mikor Ruben elém áll.

-- Nem akarok veled beszélni -- mondom neki mogorván.

-- De egy bunkó leszel, ha iszol -- csóválja rosszallóan a fejét. Megragadja a karom, kirángat a tömegbõl az egyik ház falához. -- Ide támaszkodjál, hogy ne ess el!

-- Nem vagyok olyan részeg! -- fonom össze a karom a mellkasom és csakazért sem csinálom, amit mondott. Ruben a szakállát vakarja, amit közben megnyíratott és a haját is összefogta. Sokkal épkézlábabbnak néz ki, mint délellõtt. -- Történt valami?

-- Miért nem szóltál a Völgyrõl?

Váratlanul ér a kérdés, csak pislogok. Õszintén fel sem merült bennem, hogy szóljak. Fel sem merült, hogy érdekelné, hogy tudnia kéne a problémáimról, mikor van neki is épp elég. Talán csak nem akartam látni, ahogy megvonja a vállát, legyint, hogy a fejemhez vágja, hogy menni kell, aztán ül tovább a szobájában magába roskadva.

-- Alessander mondta?

-- Jose. -- Csak pislogok, mint hal a szárazon, mondani nincs idõm semmit, mert folytatja. -- Egy igazi kis véreb, tudod? Összefutottunk a vásárban. Nem tudom minek nem mondott el. Nem is emlékszem mikor lettem kiosztva ennyire utoljára. -- Ez az egész jó érzéssel tölt el, kis szégyennel is, hogy neki kellett fellépnie értem, de fõleg jó érzéssel. Elmosolyodom, csak aprót, õszintét, magamnak. -- Azt kérdezte tõlem -- folytatja Ruben --: milyen barát az ilyen? Persze miután elküldött mindenhová. De igaza volt. -- Felsóhajt. -- Barátok voltunk. Barátok vagyunk. Mi a franc történt velünk, Grimm? -- Nem tudok rá mondani semmit, úgy érzem fel sem fogom igazán, hogy mirõl beszél. -- Persze nem vagy abban a szellemi állapotban, hogy most beszéljünk róla, mi? -- kérdi gúnyosan. -- Tisztában vagyok vele, csak azt akartam, hogy tudd, hogy érdekel.

Ezzel ott hagy, én meg most már tényleg a falnak dõlök. Nem tudom, mi történt, abban sem vagyok biztos, hogy megtörtént-e egyáltalán. És csak egy dologra jutok végül: hogy részeg vagyok, de messze-messze nem elég részeg ehhez a szarhoz.

Elveszek egy üveget az egyik asztalról, beleiszom, úgy megyek a táncolók közé. Arra még emlékszem, hogy ide indultam, de arra már nem, hogy mit kerestem. Csak táncolok. Elõször egyedül, aztán másokkal, már nem is tudom kivel, kikkel, vagy hogy mikor került ki az üveg a kezembõl. Bárki is az aktuális táncpartnerem, kezdünk belemelegedni az egészbe: közelebb, több kéz, több test, kevesebb hely. Épp fölnézek, mikor látom Joset átvágni a tömegen az utcák felé. Sûrû bocsánat kérésekkel utánavetem magam.

-- Jose! -- ragadom meg a kezét. -- Hova mész?

-- Elegem van! -- mondja felemelt hangon, de elkeni a szavait az alkohol -- Annyi… ember van itt! -- mutat körbe a szabad kezével. -- Nem akarok embert, meg hangzavart, meg, hogy nekem jöjjön mindenki. Nem akarom még látni sem ezt a tömeget, ahogy rád másznak -- dönti a mellkasomnak a fejét.

-- Eddig nem voltál ilyen mufurc. Mi történt? -- simítok bele a hajába.

-- Semmi. Ittam.

-- Tudom, velem.

-- Neem. Apáddal. Sasha elvitt táncolni, és még mindig utállak miatta -- böki meg a mellkasom a mutatóujjával --, aztán apád leültetett. Beszéltünk, ittunk. Próbáltam… nem berúgni. Nemsikerült. És még mindig nem tudom apád nevét. Annyira kínos volt, istenem… -- motyogja a pólómba.

Nem bírom ki, nevetek, magamhoz ölelem. Õ morog, ököllel a mellkasomra vág, hogy hogy merem kinevetni, de egyébként nem tiltakozik.

-- Mikenak hívják. Mike Weisman.

-- Nem néz ki Mikenak -- mondja oda sem figyelve, de mint aztán aki észbe kap, igyekszik összeszedni magát, eltol, megköszörüli a torkát. -- Lefekszem.

Indulna, de megragadom a kezét.

-- Ne még! -- Felnéz rám, a tekintetünk találkozik egy hosszú pillanatra. Mindketten kínosan el vagyunk ázva. -- Nem akarom, hogy így legyen vége a napnak, hogy ilyen rosszul érezd magad. Gyere velem, tartsunk egy olyan Joses ünnepséget valamelyik tetõn. -- Bizonytalanul bólint, de én széles mosollyal válaszolok. -- Nagyszerû. Hozok még bort.

-- Kérlek, ne! -- nyögi.

-- Ide figyelj, ha már eláztunk, ázzunk el rendesen!

-- Jose ne csináld ezt, figyelj rám! -- magyarázom neki nagyon komoly arccal, törökülésben elõredõlve a földön, míg õ a tetõ peremének támaszkodik. -- Ez nem így mûködik, nem tudod megmondani ennyi embernek, hogy mit csináljanak, pláne, hogy mit gondoljanak. Ezek a városok olyanok… olyanok, mint a gombák. Egy hálózat, szövedék, sok gombatest a föld fölött, amiket a fonalak, az egyes eszmék kötnek össze. Én így látom: amikor a nagy rendszer, a nagy közös valóság elpusztult, az emberek elvesztek, megdöbbentek, aztán elkezdtek építkezni. Mindenki a közös valóságot, vagy ahhoz valami nagyon hasonlót akart felépíteni, de mindneki csak a saját szubjektív kis részét látja belõle. Csak azod van, amit az emlékeidben magaddal hoztál, vagy itt tanítottak neked. Amit én látok a világból, az más mint amit te, vagy Alessander, vagy Roth, vagy a legtöbben. És én az alapján építkezem, amit én látok. Persze ezt teszi mindenki, de amíg a hátraarc elõtt a sok kis szubjektív részletbõl összeállt a nagy egész, addig itt ezek el vannak szakítva egymástól. Azt, hogy te milyen irányt követsz beszûkít és bezár téged, jobban, mint eddig bármikor. Nem beszélsz olyannal, aki másképp gondolkodik, nem is tekinted õket embernek, csak valakinek, aki a te célod, te valóságod ellen dolgozik, pedig valahol mélyen ugyanazért küzdötök mindannyian. Hatalmasak a szakadékok a városok között, erre vannak a kapcsolattartók.

-- És mi van azokkal, akik nem telepszenek le?

-- Mint te? Õk ezt hozzák otthonról; nyugahatatlanságot, a magányt, haragot. Téged így nevelt az apád, kint, kapcsolatok nélkül, szocializáció nélkül. Erre ítélt, hogy ezt hajtsd és ettõl szenvedj egész életedben. Az ember társas lény, hatalmas trauma kell, hogy meghaljon benne ez az ösztön, valakit belekényszeríteni ebbe… nem szép. És te is ezt csinálod: magára maradt embereket juttatsz vissza a közösségebe. Olyasmihez juttatod õket, amire te is vágysz, de te a neveltetésed miatt nem tudsz érte menni. Megkötöz, amit otthonról hozol.

-- Az apám jó ember volt, nem beszélhetsz róla így.

-- Nem akarom szidni édesapád -- csóválom a fejem. -- Nem, nem, amit én mondani akarok… -- összeszalad a homlokom. -- Fogalmam sincs, mit akartam. Abban sem vagyok biztos, van-e értelme egyáltalán annak, amit mondok.

Csöndben ülünk egy ideig, néha kortolyva egyet-egyet a kezünkben szorongatott üvegekbõl. A fõépület tetején vagyunk, az egyik esõgyûjtõ ponyva alatt, ide bújtunk el a tömeg elõl. Még nincs teljesen este, de nap már majdnem lement, a vastag felhõkön alig jön át fény, félhomály van, itt a ponyva alatt meg teljesen az. A magas vége alatt ülünk a ponyvának, ami az épület sarka felé lejt, ahol belefolyik a csatornába, onnan meg a lenti nagy tartályokba. Nincs vezetékes víz, csak ez, és a hetek óta tartó szárazságban a város lassan közeledik a súlyos vízhiány felé. De talán ma végre esni fog.

-- Hallom beszéltél Rubennel. -- váltok témát. Erre fájdalmasan felnyög.

-- Nem kellett volna? Fölhúzott.

Elnevetem magam. -- Õszintén? Jól esett. Kevesen kezdenek szócsatákat a nevemben, fõleg egy olyan emberrel, mint Ruben -- csóválom a fejem. -- Te olyan vagy… nem olyan, mint egy testvér, és nem vagyunk barátok. Kedvellek, de nem bízom benned. Persze, ha valaki megkérdezné, akkor azt felelném persze, hogy bízok. De nem ismerlek. Nem bízom benned, amíg nem ismerlek, vagy legalábbis nem úgy. Érted? -- Õ bólint. -- Nem akarlak megbántani, csak… beszélek megint. Hogy hányadán állunk.

-- Nem bántottál meg. -- mondja. Hanyatt dõlök a földön, kinyújtom a lábaimat, széttárom a karjaimat. A világ lassan forog körülöttem, hol erre, hol arra dõl a padló, én pedig lehunyt szemmel élvezem. -- Nem vagyok titok, Logan, csak nem szoktam beszélni róla. Én már ide születtem -- meséli halkan egy idõ után. -- Apám egyedül maradt a világban egy kisgyerekkel, õ… Tudom, hogy megtett mindent, amit tudott,  megtanított mindent, amit tudott, hogy túléljek. Sosem mondta miért nem csatlakoztunk városhoz, de ott délen más is volt az élet. Keményebb. Több fertõzött, elkeseredettség. Õ arra tanított, hogy megvédjem magam és mindenkit, aki fontos. Szigor volt. Sosem voltam igazán gyerek, sosem ismertem korombelieket, talán csak futólag, mikor kísértük õket ide-oda. És rengeteg embert láttam meghalni, hátrahagyni mindenki mást, hogy fussanak a saját életükért, elárulni és átejteni egymást… Felfordul a gyomrom az emberektõl. De tudom, hogy minden ellenére apám szeretett, õ… Esténként néha, mikor nem tudtam aludni mesélt anyámról, a családunkról, hogy milyen szép volt, mennyit voltunk együtt, történeteket, amik talán sosem történtek meg, de szeretem azt hinni, hogy igen, hogy a szüleim boldogok voltak. És volt, hogy csak feküdtünk egy ház tetején, vagy a mezõn és néztük a csillagokat. Tanította a csillagképeket, hogy tudjak tájékozódni. Fölmutatott kettõre és azt mondata: az a rókakoma, az pedig az ordas farkas, aki a nyájat kergeti. Sosem tudtam a rendes nevüket és… -- A hangja elcsuklik, megtörik. Fölülök.

-- Te sírsz? -- mászok oda hozzá, mellé ülök. -- Nem akartalak megsiratni.

-- Nem sírok -- mondja felháborodottan, de megtörli a szemét. -- Nem szoktam inni, ilyenkor… -- nem fejezi be, de bólintok, hogy pontosan tudom, mirõl beszél. Melléülök szorosan, nekidõlök, a vállára döntöm a fejem. Elõttünk a hosszú, poros tetõ, a félhomály, odalentrõl felhallatszódnak az ünnep hangjai, az ének, a hangszerek, a zsivaj.

-- Tudod -- kezdem halkan --, nem kell egyedül lenned, ha nem akarsz. Az én családomban mindig van éppen még egy hely, és te… illesz ide. Ha szeretnél. Idõvel jó barátok lehetnénk.

-- Nem csinálom ezt a barát dolgot -- veszi át a szavaimat korábbról.

-- Persze -- állok föl --, hiszen miért csinálnál bármit is úgy, mint egy normális ember?

A tetõ szélére támaszkodom, túl részeg vagyok, hogy keserû, vagy csalódott legyek. Az alföldet nézem, a lassan leszálló éjszakát, azt az elveszõ maradék kevés színt. Semmi nem mozdul odalent. Semmi, amit láthatnék. Az est tompa és lüktet a rohanva folyó, szétcsúszó gondolataim mögött. Nem tudom õket megragadni, nem is akarom, hagyom hogy kergessék egymást; csak érzések legyenek, egy tompa pangás a forgó világban.

-- Mondhatok neked valamit? -- Anélkül jönnek a szavak, hogy végiggondolnám õket. Ott vannak lenn az érzelmek, kavarognak a mélyben, de csak most vagyok elég részeg, hogy vicc és köntör nélkül ki tudjam mondani. -- Félek. -- Megakadok és Jose sem mond semmit, de érzem, hogy figyel. Megnyalom az ajkam, nem fordulok hátra. -- Félek, mert vissza kell mennünk a Völgybe. Ami ott történt… Jose, ami ott történt az a nagybetûs halál. Ráült a városra és megölt mindent, szinte látszott, ahogy végigmegy, ahogy az emberek hányni kezdtek, összeesni, kisebesedni, elpusztulni. Utánunk kapott, meg akart ölni minket. Meg kellett volna ölnie minket. Ahány embert én ott eltemettem, nem értem, hogy lehetek még életben, hogy lehet bármelyikünk. Minden ásócsapásnál láttam õket magam elõtt a földben; a következõ Sasha lesz, a következõ apám lesz, vagy a kicsik… De kijutottunk, kicseleztük, megtréfáltuk, átvertük, szerencsénk volt, de ilyen szerencse csak egyszer van egy életben. Rettegek Jose, hogy az a valami ott fog várni rám, mikor visszatérek; ott lesznek a nyitott ajtók, a holttestek, ahol hagytuk õket. Félek, hogy járkálva találom majd a halottakat, félek, hogy ott fognak rohadni a tömegsírban rosszul temetve, kilógó tagokkal, arcokkal. Félek, hogy ott fognak várni a kapuban megkérdezve, hova futottam, miért nem segítettem.

-- Nem a te hibád, ami történt. Nem kell arra mennünk, ha... -- hallom a hangját közvetlen mögülem. Megfordulok, a tetõ szélének dõlök, õ ott áll elõttem, a sötétben nem látom az arcát, csak a körvonalait. Kinyúlok felé, de csak az ujjhegyemmel érem el. Közelebb lép, hogy a vállára tudjam tenni a kezem, majd egy kicsit még annál is közelebb.

-- De kell -- mondom oda, ahol a szemeit sejtem. -- És fogok is. Jó vezetõ leszek, csak... -- Valami koppan, felkapom a fejem. Várok, de nem ismétlõdik meg. -- Te is hallottad? -- kérdezem Joset. Várunk, újabb koppanás, majd még egy a fejünk felett.

-- Esik.

-- Végre -- nézek fel a sötét ponyvára. Már folyamatosan koppannak a cseppek, egyre jobban esik. Elmosolyodom. -- Esik! -- kiáltom el magam, majd újra hangosabban, vidáman, a levegõbe csapva, nevetve. Annyira jól esik. -- Gyere menjünk ki!

-- Csurom víz leszünk.

-- Ez meleg esõ. -- Most már szakad, a ponyva minden oldalán esõfüggöny, a városból tompán felhallatszódnak a boldog kiáltások, kurjantások. A nép örül az esõnek. -- Gyere Jose, menjünk ki! -- húzom kifelé, õ próbál tiltakozni, de nem teljes szívvel, a fejét csóválja.

És akkor megszólalnak a szirénák.

Ledöbbenünk. Egymásra nézünk. A vésszirénák hangja bejárja a várost, túlharsogja az esõt, de mi nem tudjuk mi van, mi történt, aztán megszólal a hangosbemondó: Figyelem! Mindenki menjen be a házakra, ne legyetek kint az esõn. Húzódjatok be! Semmit ne vigyetek magatokkal, ami kint volt, ne igyatok az esõvízbõl! Figyelem! Mindenki…

Már rohanok, egyenesen vissza a fõházba, Jose utánam kiált, de csak visszaordítok neki, hogy ne maradjon le. A tetõfeljáró a ponyva alatt nyílik, beesett alá valamennyi esõ, de nem foglalkozom vele, feltépem az ajtót és már vágtatunk is le a lépcsõkön a hetedikre, a hatodikra. Forog velem a világ, a gyomrom felfordul, nem ott vannak a tagjaim ahol lenniük kéne. Nem szabadott volna innom. Nem szabadott volna… De legalább nem esek el. Kicsapom az ajtót a hatodik emelet folyosójára, emberek rohannak el mellettünk a másik irányba, Alessnader irodája felé, aminek az ajtaja épp kicsapódik, kicsörtet rajta a kormányzó, nyomában Rubennel. Köréjük zár a tömeg, de átvágnak rajta, Alessander parancsokat osztogat.

-- Mi történt? -- kiáltok oda neki.

-- Kiderítjük. -- Int hogy kövessük. Beszállunk a liftbe, lefelé megyünk.

-- Mit tudtok? -- szegezem nekik a kérdést, mikor már lemaradt a tömeg. A kormányzó a fejét csóválja.

-- Az esõ... Nem tudom, Grimm, fogalmam sincs.

Túl lassú a lift, túlságosan forog a világ. Ki kell józanodnom. Az adrenalin kétségbeesett harcot vív az alkohollal, aminek én vagyok a vesztese. Kinyílik az ajtó, kitörünk rajta, Alessander az épület hátulja felé veszi az irányt, ahol az orvosi szoba és a laborok vannak. Valaki utánunk ordít, Roth rohan felénk, nyomában egy felkötött hajú, kreol bõrû nõvel.

-- Mi a fészkes franc folyik itt? -- kiáltja Ellie Roth már messzirõl, de õ sem kap értelmesebb választ. Már hatan vágtatunk hátra labor felé, Alessander belöki a nagy üvegajtót.

-- Most akarok válaszokat!

Arnold emeli fejét a saját tudósaink és orvosaink között, õ az is, aki elõször válaszol.

-- Radioaktív a víz. -- A terem elnémul, a csönd és a feszültség is késsel vágható. Arnold nagyot nyel, ideges arca hófehér, a gallérja félrecsúszva. -- Véletlenül vettük észre, az egyik mûszer… de tök mindegy -- tördeli zavartan a kezét. -- Kiadtuk a figyelmeztetést, mindenkinek azonnal be kell menni és…

-- Mennyire súlyos? -- vág közbe Alessander, de a tudósok egymásra néznek válaszért. -- Azt kérdeztem; mennyire súlyos? -- kiáltja óriásit csapva az egyik króm asztalra. Az orvosok összerezzennek.

-- Ez nem egy érzékeny mûszer, nem tudjuk pontosan megmondani, de… De ha ki tudta mérni, akkor súlyos.

Alessander hangosan, hosszan káromkodik.

-- Ezt az emberek nem tudják, ittak, nem tudjuk mennyire vannak maguknál. Ki kell mennünk -- lépek elõre --, be kell vinni õket!

-- Nem mehetsz csak úgy ki, most mondta, hogy veszélyes! -- szól rám Jose.

-- Faszom a veszélybe, emberek vannak odakint!

-- Josenak igaza van… -- kezdené Ruben, de Arnold közbevág.

-- Van két védõruhánk.

-- Ide az egyikkel!

-- És enyém a másik -- lép mellém Ellie.

Egykét kéretlen megjegyzéssel és szúrós tekintettel elfolytjuk a tiltakozást, a következõ pillanatban pedig már régi portásfülképen segítenek bele minket a mûanyagruháinkba.

-- Ebben nem ér el titeket a sugárzás. Ne vegyétek le! -- mondja Arnold, ahogy meghúzza a csatokat, pántokat, tudomisénmiket a ruhán. -- Vigyétek tetõ alá az embereket, ha találkoztok valakivel odakint, a menekülteket is a kapun kívül, ha nem sikerült menedéket találniuk. Ha valaki megázott, azonnal vegyék le a ruháit, tegyék ki a házon kívülre, óvatosan, lehetõleg ne érintkezzenk velük. Dörzsöljék át a vizes bõrt, aztán azt is dobják ki a házak elé. Értettétek?

-- Persze, menjünk már -- toporog Ellie türelmetlenül.

Kimegyünk. Az esõ függönyként szakad, lenyom minket, alig hallunk valamit a zubogáson kívül. Ha a víz fertõzött, a víztározók is azok -- fut át az agyamon, de tenni nem tudunk ellene semmit. Végigjárjuk az utcákat, bekopogunk a házakba, beviszünk embereket, akik túlságosan ki voltak ütve, hogy megfelelõ menedéket találjanak az esõ elõl, vagy olyan helyen rekedtek, ahonnan nem tudtak tovább, védettebb helyre jutni. Mûanyagponyvákat feszítünk föléjük, úgy visszük õket. Akin már most látszik, hogy nagyon rosszul van, azt egyenesen visszakísérjük a fõházhoz, hogy az orvosok foglalkozhassanak velük. Az ott maradt társaink és az orvosok veszik át õket. A kapukon is kimegyünk a menekültek sátraihoz, behozzuk õket, ahogy lehet, szállást keresünk nekik, ellátást. A saját lakásunkhoz is benézek, de a család rendben van. Óriás kõ esik le a szívemrõl.

Több mint egy órát vagyunk így kinn, az utcákat járva, mire rendben találjuk a dolgokat. Az esõ már nem szakad annyira, de még nem állt el, akik nem húzódtak be az esõ elõl már hánynak, belázasodtak. Fõleg öregek és gyerekek. A földszinti, bejárathoz közeli, használaton kívüli mosdóban vagyok, a csapnak támaszkodom, fejem elõrehajtva próbálom legyûrni a rosszullétem. Arnold mögöttem állva, egy mûanyag védõköpenyben, kesztyûben segít leszedni a védõruhát. Kikapcsolja a pántokat, lehúzza a cipzárokat, segít kibújni belõle. Kihúzom a kezeimet, visszatámaszkodom a mosdóra. A tükröket szerencsére már elvitték, nem lenne gyomrom belenézni. A kezeim reszketnek, rámarkolok velük a szegélyre. Arnold magyaráz valamit mögöttem, de nem figyelek rá, csak amikor a homlokomra teszi a kezét.

-- Ebben a ruhában nem érhetett sugárzás, beteg vagy? Vagy voltál kinn…? -- elütöm a kezét.

-- Alkohol. De jól vagyok. Csak adj egy percet!

És jól is vagyok tényleg, már nem forog a világ, csak a gyomrom hánykolódik, mintha tengeri beteg lennék. A fejem tiszta, ezt már kibírom.

-- Had vegyek vért, hogy biztos…

-- Azt mondtam jól vagyok! -- lököm el magam mosdótól.

Kinyílik az ajtó, Jose jön be. -- Mi van odakint? Jól vannak a szüleid?

-- Jól -- mondom neki lehiggadva, megkönnyebbülve. Arnold közben összepakolja a védõfelszerelést. -- A legtöbbeknek sikerült menedéket találni, vagy még idõben jobb helyre tudtuk vinni õket. Akin látszott, hogy rosszul volt, az már nálatok van. Lehet õket gyógyítani, ugye? -- fordulok Arnold felé.

-- Nem vagyok doktor, Grimm, tanácsot tudok adni, de… valószínûleg ittak a vízbõl. Akin ilyen hamar megjelennek a tünetek az általában menthetetlen.

Csönd van, a hallottakat emésztjük mindhárman, mikor nyílik az ajtó és belép Ellie, mögötte a kreol nõvel.

-- Mi a terv fõnök?

Négy szempár mered rám várakozva, én pedig vissza rájuk: Arnoldra, a maga még mindig kínosan vasalt ruhájával, szemüvegével, gondterhelt arcával, Ellie Rothra a rövid hajával, elszánt arcával, Miriamra a döbbenetével, de magabiztosságával és Josera a komoly, higgadt tekintetével.

-- Nincs vesz… -- kezdem magabiztosan, de félbeszakít a nyíló ajtó.

-- Veletek megyek -- lép be Ruben a mosdóba.

-- Nem jó ötlet -- mondja Jose azonnal. Ruben egy szomorkás, keserû mosolyt küld felé.

-- Tudom, hogy az esõ benyomás nem volt épp kellemes -- mondja a fiúnak --, de igazad volt. Harcolni jöttem -- fordul felém. -- Beszéltem Alessanderrel, apád átveszi Reményvárost. Nem azért jövök, hogy elmenjek, hanem azért megyek el, hogy bizonyítsak. Mint régen.

Sokáig farkasszemet nézünk, próbálom eldönteni megbízhatok-e benne annyira, hogy magammal vigyem. Jose próbál lebeszélni, hogy ne tegyem, Ellie nem érti miért ne tenném. Végül bólintok.

-- Akkor ez eldõlt. Jose Hill, Ellie Roth, Miriam Kosta -- kérdõn nézek a nõre, aki erre csak aprót bólint -- Ruben Whitaker, Arnold Schulz és a barátod -- mondom a dokinak.

-- Adam Ryans

-- Mikor ér ide a felszerelésekkel?

-- Holnap délelõtt. Felszerelések és három ló, valamennyi ellátmány. -- Bólintok.

-- Holnap útrakelünk -- mondom nekik. A bizonytalanságnak nyoma sincs a hangomban. Nem, ilyenkor erõs vagyok, mikor elõttem a cél, a feladat, mikor meg kell oldani, csinálni, küzdeni. Ilyenkor nem állhat elém semmi, nem ijeszt meg semmi, nem tántorít el semmi. --, visszamegyünk a hegyekhez. Valami történt ott, megmérgezte a vizünket, a földünket, veszélybe sodorta a városainkat, az embereinket. A végére járunk. Mi heten, ha kell. Arnold, segíts az orvosoknak amennyit tudsz, beszélj Alessanderrel, szedjetek össze minden orvosi, technikai kütyüt, amire szükségünk lehet! Ellie, intézd el posztcserét itt, Ruben, te a városodban, aztán ellátmány, lovak, sátrak, védõruhák innen és Reményvárosból holnap reggelig. Miriam, mi beszéljünk odakint, aztán segíts nekik! Jose, te velem jössz Alessanderhez és elkezdjük itt elintézni a dolgokat. Holnap amint Adam megérkezik indulunk! Köszönjetek el, akitõl kell! -- nézek végig még egyszer a csapaton. -- Dologra!

A csapat elhagyja a mosdót, csak én maradok és Jose. Egymásra nézünk.