Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

Anettze2020. 11. 23. 21:15:13#35870
Karakter: Earl
Megjegyzés: Halovány harmat


 Gyermekkoromban a házunk paravánjai tele voltak efféle mélysárga virágágyásokkal, valószínűleg ezért járhatok újra és újra vissza a fájdalmas és keserédes műveim bölcsőjéhez. Azonban van itt valami más is, egy második fázisban tartó haldokló lélek, aki mindig itt kószál és valószínűleg semmi emlékese sincs, különben nem utánam sóvárogna éjjel és nappal. Érzem sokszor azt ami keresztül megy rajta, mert átkozottul erősen próbál hozzám kötődni és az energiámhoz, pedig már mindenféle blokkolót kipróbáltam, de csak erre koncentrál. Érzem, ahogy felém kapja a fejét, ismét olyan lemeredve bámul rám, mint minden alkalommal én pedig ugyanúgy tervezem kikerülni, de ezúttal teljesen megveszik és hozzám szól. Szemtelen szellem, ez se egy szociális típus, parklakó sörényes!

-várj...- mégis mire? Nincs semmire szükségem tőle, csak bajt okozna, amúgy is otthon, már az a másik fecsegni óhajtó állandóan lefáraszt, de túl régóta velem van, hogy kibasszam a fenébe. Na, jó ebből cseszettül elegem van!
 
- Mit akarsz tőlem? - remélhetőleg mihamarabb elmegy, nem vagyok a pásztora. Viszont talán, ha másoknál próbálkozna egész sikeres lehetne. Ismerek is távlátásból egy negyvenes lélek látót, aki férfi háremet tart az ilyen kis lélek fiúkból. Belegondolva teljesen oda tudom képzelni, nem rossz fogás, de túl sok fáradtság, nincs rá szükségem.
 
-Én...én csak. - a hangja az egyik novellám szereplőjének teljes megigézettsége. Halovány harmat, de ő valahogy túlságosan is halott a címhez. Sarkon fordulok és nem foglalkozok vele, csak hazamegyek és írok a novellából egy regényt. Kurvára utálom az életet.
 
~*~
 
-Earl, legalább hallgasd meg azt a fiút! A halál hihetetlenül elveszett és ő, már túl régóta bolyonghat benne, én hiszek abban, hogy van szíved...
 
- Fogd, már be vöri! Kint álló, így kint álló, úgy... Inkább másold a rohadt kéziratot és hagyj írni!
 
- Minden könnyebb lenne, ha vennél végre egy másolót, tata- hogy merészeli, valószínűleg elfelejtette, hogy szó szerint belőlem létezik
 
- Kimegyek a kis nebáncsvirághoz, de soha többet nem emlegeted azt a zajos, drága szörnyűséget! – az a vigyor a vöri arcán, tuti kinyírták, én is azt tettem volna. Pusztán tudnám hol rajta a szúrt seb. Méreg lehetett, de inkább gyorsan ható, bár úgyis tudom, hogy ez nem igaz, de ha egyszer mégis élni akarna, akkor én venném vissza tőle. Idegesítő kölyke!
 
~*~
 
- Meddig akarsz itt üldögélni? Mi a neved? – kedvtelennek érzem a pupilláim fényét, könnyedén lepillantva figyelem a halvány alakot és őszintén reménykedek benne, hogy nem felejtette nevét, mert akkor tévedtem volna a stádiumával, tévedni pedig utálok.
 
- Mikael...- hála az égnek, nem tévedtem, tudja a nevét! Ez máris boldoggá tesz – Te látsz engem, mégis elfordítod a fejed. Miért?
 
- Mit gondolsz? Az emberek bolondnak néznek, ha meglátnak valaki magában társalogni...
 
- Nem olyannak tűnsz, akit ez zavarna...- pimaszabb, mint a vörös, micsoda kis személyiség. Hogy rólam állít analíziseket, hát ez nagyon cuki! Ki akarna vissza menni abba a rohadt intézetbe? Nem ismer ő semmit, szó szerint semmit. 
 
- Sipirc befelé, a vörös gondja vagy!- látom, hogy a szemei nagyra nyílnak a meglepetéstől, majd hirtelen úgy slisszol be az immáron számára is nyitott ajtón, mint egy hűséges kiskutya. Kapsz egy játszótársat pimasz egyes.
 
~*~
 
Napok óta hol itt és hol a parkba tengődik a sápadt bőrű, és érzem a szeplősön, hogy mennyire is kiéli most minden nemű barátság komplexusát a másikon, legalábbis eddig ezt hittem, amíg meg nem pillantottam az elefántcsont lapra firkantott méltatlan sorokat miszerint a nyakamra, hagyta egy hétig Mikaelt. Kérdem én mi a virágmezőn áztatott jó faszt csináljak? Illetve mióta parancsolgat nekem az a segéd? Megfogok őrülni. A szellem fiú kezébe nyomom a papírt és érzem, ahogy ismét táplálkozni próbál az energiámból, erről tényleg fogalma sincs. A vöri pedig rohadtul nem mondta el neki, én meg nem érek rá ilyenekre, jó a védőburkom.
 
- Mikael! Ma te főzöl nekem! Ott a recept a bal fiókban, úgyis megtalálod, mert csak azt lehet kinyitni, nehéz elrontani, csak nekem nincs időm efféle badarságokra. Köszi!
 
~*~
 
Az eufórikus csenddel átitatott falak közé szörnyű dolog, rendetlenség furakodik be a hangszálak folyamán...
 
-E-arl...
 
- Ne hívj a nevemen Mikael és ne dadogj!- magam elé morgok és persze, hogy elvesztettem a kényelmes békét a párnák tömkelege közepette. Gyűlöllek vöri, ez a pici meg idegesítően ártatlan. Lehet megkéne igéznem... Minden sokkalta egyszerűbb lenne
 
- Én- é- én, csak kész a recept, de az illata...
 
- Mint a pokol, tökéletes vagy!- azon pillanatban ugrok ki az ágyamból és tépem fel boldogan az ajtóm, hogy a recept után juthassak, nem törődve azzal, hogy konkrétan neki megyek Mikaelnek elfeledkezve arról, hogy a vöri nélkül túl sok az energiám és... Ő érezhet. A piros ajkakon hirtelen egy meglepett nyögés szökik ki a szellem felől, pusztán egy apró súrolás miatt és hiányoló nyöszörgés suttogtatja a köztünk lévő teret, ahogy arrébb sétálok. Ezt nagyon nem akartam!
 
- Uralkodj magadon Mikael, amint visszajön a vöri többet véletlenül sem érintelek meg!- gyorsan elrohanok a szeme elől, de rájövök mindhiába ez most más volt. Sürgősen olvasnom kell, ilyet nem lehet érezni!
 


Sado-chan2020. 11. 16. 14:52:59#35858
Karakter: Mikael
Megjegyzés: kezdés


 Az emberek egy része úgy hiszi, a halál után a lélek a mennybe vagy a pokolra kerül, míg mások a reinkarnációban hisznek. Van, aki úgy gondolja, nem létezik lélek, az ember megszületik, él, aztán eltűnik. Talán mind téved, s az is lehet, hogy részben mindnek igaza van...


Meghaltam. Nem emlékszem a halálomra, csak az érzésre, ami utána öntött el. Üres volt és hideg. Nem kerültem sem a mennybe, és démonok sem érkeztek azóta, hogy magukkal vigyenek...itt ragadtam. Nincs testem, és úgy érzem, a lelkem, a tudatom jó részét is levesztettem már. Árnyéka vagyok egykori önmagamnak...

Időm nagy részét a parkban merengve töltöm, de hogy miért pont itt? Jó kérdés... pedig még csak nem is itt haltam meg. Talán életemben szerettem ezt a helyet... szép zöld fák, virágok, madarak. Az élők szívét bizonyára boldogsággal tölti el, nos, nekem már nincs szívem, és mivel a természet csodái már nem kötnek le, figyelmemet inkább az embereknek szentelem.
Érdekes alakok fordulnak meg errefelé. Kutyáikat sétáltatók, kik mégis inkább kütyüikbe temetkeznek ahelyett, hogy a figyelmükért ácsingózó állatra koncentráljanak, édesanyák gyermekeikkel, kiket a széltől is óvnak, megnevelni mégsem képesek azt, bujkáló szerelmesek osztják meg egymással lopott perceiket, és végül a hontalanok, kik lassan enyésznek el saját keserűségükben.

Érdekes látványt nyújtanak, mégis... vállrándításra sem méltatnám őket, ha egy nap már nem jönnének többet. Egyet kivéve. Egy férfi, ritkán jön, akkor is csak sötétedés körül, mereven előre nézve, még véletlenül sem fordulna felém. Lát engem, vagy legalábbis érzi a jelenlétem. Az átlag emberek tekintete üres, átsiklik rajtam, de az övé... körülírhatatlan, félelmetes. Talán a félelem az egyetlen érzelem, amire még képes vagyok. Csontig hatoló, zsigeri félelem. Szörnyű érzés, mégis sóvárgok utána... másom sem maradt, csak a rettegés.

Türelmetlenül körözgetek a virágágyások közt. Hol marad már? Látni akarom...érezni azt a félelmetes aurát!
Végül csak eljön. Messziről érzem már, végig fut a hátamon az inger, ahogy egyre közelebb ér. Előtte állok meg, nem mozdulok, ám ő ahelyett, hogy átmenne rajtam kikerül. Lát engem, mégis ignorál...nem értem...
- várj...- lehelem alig hallható hangon, majd utána lebegek. Megtorpan, de alig egy pillanatra, persze nem fordul felém, nem is néz rám, inkább tovább halad.

Nem tudom ki ez a férfi, de mintha nem is tartozna ide. Annyival másabb, mint mindenki más. Tisztes távolságból követem, először csak a park széléig. Sosem merészkedtem ennél messzebb...nem ismerem a kerítésen túli világot, de valami azt súgja utána kell mennem. Végül rászánom magam, és utána megyek. Pár utcával arrébb sikerül beérnem, persze végig mögötte maradok, tisztes távolságból követem.
Egy jó darabig mintha nem is lennék itt, ignorál, ahogy egy szellemet illik, aztán egy csendes utcába érve hirtelen felém fordul. Jeges tekintete szikrákat hányva váj belém, arcára a harag, a közöny és megvetés ül ki
- Mit akarsz tőlem?!- kérdi. Nem üvölt, nem emeli fel a hangját, mégis ijedtemben megnyikkanni sem tudok.
Mit akarok tőle? Igaz is, magam sem tudom, miért vonz igazából. Félek tőle, amit beteges módon élvezek, de valóban ér ez annyit, hogy elhagyjam érte a parkot?
- Én...én csak...- hebegem, miközben tekintetem végig fut az arcán. Gyönyörű és fagyos, akár egy márványszobor...
Egy gyors pillantással ő is végig mér. Fura érzés önt el...mi ez? Teljesen kifordulok miatta önmagamból

Megunva a dadogásom sarkon fordul és tovább megy. Míg én megsemmisülve nézek utána. Kell egy kis idő, hogy újra rászánjam magam, és utána menjek. Követem a nyomait, melyek végül egy ajtóhoz vezetnek. Gondolkodás nélkül vetem rá magam, hogy átmenjek rajta, de vissza pattanok. Meglepetten tapogatom az ajtót. Mért nem tudok átmenni rajta? Ilyen még nem volt... miből készült ez az ajtó?
Körbe járom az épületet, de egyetlen olyan rést sem látok, amin becsusszanhatnék. Minden ajtó és ablak zárva, és mintha valami különleges anyag, vagy energia lenne itt mindenben. Jobb ötlet híján csak leülök a lépcsőre. Előbb utóbb ki kell, hogy jöjjön...

Fogalmam sincs, mennyi idő telik el azóta, hogy itt üldögélek. Gondolataim megmaradt szálai messze járnak, valahol a földi dolgok és az fagyos semmi közt
- Meddig akarsz itt üldögélni? -hallom meg a férfi hangját- Mi a neved?- a nevem...eltart egy pár pillanatig, míg felidézem, anno hogy is szólítottak
- Mikael...- nézek rá kíváncsian. - Te látsz engem, mégis elfordítod a fejed. Miért?
- Mit gondolsz? Az emberek bolondnak néznek, ha meglátnak valaki magában társalogni...
- Nem olyannak tűnsz, akit ez zavarna...-erre felszalad a szemöldöke. Olyan fura...mintha nem is az az ember lenne, akit a parkban láttam...


Eshii2018. 09. 04. 16:02:37#35559
Karakter: Yaldir Gylfidotsson



- Szívesen – mosolyogja Inga, majd folytatja. – A tudás hatalom, Una, most még kicsi vagy, de egy nap erős nő leszel, még nem látod, de később fogod: amit megtanulsz, senki sem veheti el tőled, még anyukád sem, légy türelemmel.

Una láthatóan elgondolkodik a tanácson, végtéri is az anyjával ehhez hasonló dolgokról nem igen válthatott még szót. Szemei értelemmel csillognak,

- Tanulságos történetek – zárom le a beszélgetést, mielőtt belemerülnének. – Una, kettesben hagynál minket, szeretnék pár szót váltani Ingával.

- Megyek – feleli a kislány, de távozása előtt még öleléssel hálálja meg a nő kedvességét. Una elsuhanó buksijára azért még rásimítok futólag, majd mikor eltűnik a szemem elől, Inga felé fordulok.

- Tettem valamit? – tért a tárgyra rögvest, míg felegyenesedett.

- Csak meg akartam kérdezni, hogy viselted az éjszakát? – szegezem neki a lehető legbugyutább kérdést. Nem ezt akartam igazából, de… talán jobb is ez így. Barátkozni, felépíteni egyfajta kölcsönös tiszteletet és bizalmat, aztán áttérni más dolgokra.

- Ó, a horkolásra gondolsz? Meg sem hallottam.

- Nehéz nem meghallani, még emberi fülnek is – felelem egy kis döbbenet után. Én még a szomszéd szobában is hallottam annak idején… ennyit jelentene a félvérségem?

- De igen, néhai férjem is hasonló gondokkal küzdött, remek gyógyír rá a viasz.

- Viasz? – kérdeztem vissza.

- Igen, kicsit fel kell melegíteni, hogy formálható legyen, pompásan beékelődik a fülbe és nem hallom tőle.

- Cseles. Hallom, jól megy a beilleszkedés.

- Sokkal szívélyesebb fogadtatást kaptam, mint eddig bárhol. Hálás vagyok a menedékért, amit nyújtasz, rég volt, hogy ilyen szabadságot élveztem. Eszemben sincs visszaélni vele, becsülettel elvégzem a feladataimat és igyekszem nem láb alatt lenni.

- A falkám elégedett veled egyelőre – kezdek bele egy torokköszörülés után- , a húgom szívébe pedig épp most sikerült belopnod magad… - összegzem a helyzetét. Persze, nem fejtem ki jobban a dolgokat, végtére is, nem tudni mit szeretne. Maradni, vagy sem. Ha marad, akkor pedig majd felvilágosítja a többi ember asszony.

- Kedves kislány, de semmi önbizalma.

- Az anyja hatása – vallom be a fájó igazságot. – Nem törődik vele, de a hibákat, mit ejt, nem átall a fejére olvasni.

- Egyszer megtanul kiállni magáért.

- Nem tudom, akarom-e látni, amikor eljut eddig – vallom be. Nem akarom, hogy anya és lánya egymás ellen forduljon… láttam már csúnya belharcot. A betegség így is megtépázott minket, egy ilyen helyzet hiányzik legkevésbé.

- Szerintem már közel jár.

- Honnan veszed, asszony?

- Onnan, hogy… vannak a szemnek láthatatlan sebek, miket nehezebb gyógyítani. Egy gyermeki szív sok mindent kibír, de ha nincs kiszedve belőle a tüske, előbb-utóbb megtelik, és nem fér már több. Akkor megszakad és az ártatlan, kedves kislány, akit ismertél nem lesz többé. Csak az Istenek tudják, kivé válik majd – sóhajtja nekem túlságosan is drámaian, majd pakolni kezd.

Mit tudhatna egy a világunkba cseppent nő? Una erős leány. Tény, egyszer tele lesz a kancsója az anyja gonoszságával, de ezt a csatát egyedül kell megvívnia, máskülönben soha nem fogják a többiek semmire se tartani.

- Lassan tavaszba fordul az idő, Beiner készletei fogyatkoznak, igaz? – térek át egy teljesen másik témára.

- Igen, sok növényt kell pótolni, igyekszem mindent begyűjteni, amit kér.

- Vagyis átadta ezt a feladatot neked.

- Igen, és szeretném a jóváhagyásod, illetve… az engedélyed, hogy a területeteken kóboroljak, növénygyűjtés okán – veti fel a dolgot.

- Megkapod az engedélyem, de ne keverj felfordulást és csak akkor hagyd el a terület határát, ha végképp nem térsz vissza. Ezt szigorúan veszem – világosítom fel röviden és tömören.

- Értem – bólintja.– Köszönöm.

Nem tudok már felelni, miszerint ne köszönjön még semmit ily kevés idő után, mert Singri besiet értem. Úgy tűnik fontosabb dolgom is akad, mint Inga korai hálája, így rövidke biccentéssel köszönve távozom.

 

¤ ¤ ¤

A napok gyorsan váltják egymást: a teendők mindig gondoskodnak arról, hogy unalomra gondolni se tudjak. Ha nem épp két szomszéd veszekedését kell elsimítanom, akkor az élelemraktárt ellenőrzöm, esetleg a többi harcossal együtt gyakorlok. Sajnálatomra a családomra és barátaimra kevesebb időm jut, mióta nem csak a saját ostobaságaimmal kell foglalkoznom, hanem az egész faluéval. Néha hiányzik a semmittevés, a gondtalanság… bár annak már igen rég vége.

Emellett érettebb lettem, s megtanultam, hogy tudok bizonyos dolgokat felismerni. Ilyen például a hiúzok és emberek közötti feszültség, még akkor is, ha már évek óta egymás mellett élünk. Ehhez nagyban hozzájárult Minka jelenléte is, hisz okozott számomra épp elég ébren töltött éjszakát. Úgy érzem, hogy újra mesterkedik valamiben, ami kicsit se fog nekem tetszeni.

Hiába ülünk a tanácskozáson, hiába hallgatom az öregeket fél füllel, gondolatban el-elkalandozom azon, vajon miért oly mosolygós mostanában. Mindig is egy huncut kis csitri volt, de mostanában… ez másabb. Az illata is másabb. Nem mintha engem vonzana, vagy bármi, de biztos vagyok benne, hogy jelent valamit.

Nem a férfiak szónoklata ráz ki eme gondolataimból, hanem az ajtón való kopogás, majd annak kitárása. Nagy döbbenetemre Inga lép be rajta, s őszintén, teljesen megértem a többiek felháborodását. Nem tudom elképzelni, hogy két hét ittlét után nem volt még képes megtanulni az alap dolgokat: ilyen volt a tanács nem zavarása, mikor összeültünk. Akadt más, kit megkereshetett problémájával.

- Nőknek ilyenkor tilos a belépés! – förmed rá rögvest Den.

- Tudom, de félek, hogy nagy a baj! – feleli a nő, majd egy adag kutatás után tekintete rátalál az enyémre.

- Beszélj – adok neki engedélyt a beszédre, de csak azért, mert hamar túl akarok ezen lenni. Már előre hallom a többiek felháborodását, aminek bizonyos szinten igazat tudok adni, de bőven akad majd, ki nagyobb bűnnek fogja ezt fel, mint az asszony félrekacsintását.

- Félek, hogy Unával történik valami! Sírva szaladt be hozzám, aztán kiabált, átváltozott és elfutott! Istenek adják, hogy ne legyen igazam, de félek, hogy nem jön vissza…

Két okom van arra, hogy hezitálás nélkül felkeljek a kényelmes helyemről, melyet eme hűvösebb időben sikeresen felmelegítettem: elsőnek is a húgomról van szó, másodszor pedig Una elég sok időt töltött mostanában Ingével, ami okot ad arra, hogy aggódjak. Nem azért, mert vele volt, hanem azért, mert ilyennel biztos nem rontana csak úgy be. Visznek a lábaim, hallgatok az ösztönömre, míg a többiek szó nélkül követnek. Akad, ki lefordul egy másik útra, miszerint más dolga akad. Ezen se lepődöm meg, nem tartozik mindenkire a családom, s nekem kell őket megvédeni, nem másoknak.

Négy nevet morgok el, s azok, kik ezen felül még mellettem maradtak, rögvest tudják, hogy távozhatnak. Nem akarom, hogy Une megijedjen a rengeteg hiúztól, kik szinte rávadásznak… Elég lesz eme pár emberem, kiket jól ismer ő maga is.

- Gyorsan és hatékonyan. Nincs kudarc… - jegyzem még meg, majd öt felé indulunk. Una szokott kis kuckója felé indulok, de mikor odaérek, sajnálattal konstatálom, hogy már egy jó ideje nem használta, s inkább vadszagot áraszt magából, mintsem az övét. Azonban az aggodalom sűrű köde előtt még elér Arne hangja, miszerint nyomra akadt. Úgy szaladok a hang irányába, ahogy a lábaim bírják, s mikor beérem Arnet, gondolkodás nélkül sietek el mellette.

- Lábad ne törd! – szól utánam, de hidegen hagynak szavai. Érzem a kölyök illatát, ahogy azt is, hogy hiúzként vetemedett eme útnak neki. Ahogy közeledek a folyó sodrásához, úgy hallom egyre hangosabban a nyüszögést. Szinte biztos vagyok abban, hogy volt oly felelőtlen, hogy a vékony jégen próbáljon átkelni…

Amint odaérek, a félelme beigazolódik. Arne ér be elsőnek, ki döbbent pislogással konstatálja, hogy vastag szőrmebunda kabátomat hozzávágom. Szinte látom szemeiben, hogy szívesen mondana valamit, hogy kinek vetkőzzek, de felmérve a helyzet komolyságát, inkább csendben marad.

A ezt követő események összemosódnak, de talán jobb is, mert ha mindenre kristály tisztán emlékeznék, akkor a dühömet nem tudnám visszatartani. Akkor kezdek igazán megnyugodni, mikor a bőrig ázott hiúzkölyök a kabátomba bugyolálva piheg a karjaimban.

- Változz szépen vissza… a bunda alatt úgyse fog senki se látni – susogom neki halkan. – Emellett nem kell a vizes bundád alatt vacognod. – Amint előbukkan a sápadt orcája, mosolyogva megcirógatom egy hüvelykujjammal. – Gyorsan hazaviszlek, s jól felmelegedsz majd a tűz mellett.

A többiek csendben követnek, míg én a kislányt nyugtatom, hogy nincs semmi baj. Felsorolom mit fogunk csinálni, ami között szerepel egy alapos szauna és forró vizű forrásban való úszás, majd a kedvenc ételének elfogyasztása. Ahogy ő megnyugszik, s elszenderül fáradtan a karjaim között, az én szívem is kezd megnyugodni.

A faluhatárban azonban már érzem a feszültséget, s megcsapja füleimet a zsivaj is, ami cseppet sem tetszik. Gyorsabban szedem lábaimat, hogy odaérjek, amit pedig  megpillantok oly hamar hozza vissza féktelen dühömet, mint még soha semmi. Bera és Inga – a két bajkeverő – egymásra talált, méghozzá igen barbár és felháborító módon, a falu kinevezett közepén.

- ELÉG!

Hangomra abbamarad minden susmorgás, hangosabb biztatás, sőt, maga a harc is. Sajnos Una is felrezzen szunyókálásából.

- Ez az ember megsértett engem az egész népünk előtt! – kezd bele Bera, ki meglepő módon rögvest vissza tudott változni, hogy aztán szőrmebundája alá meneküljön a kíváncsi tekintetek elől.

- Nem igaz, Bera kezdte – szól közbe Minka, ki épp annyira kedveli az úrnőt, mint bárki más. Semennyire. – Felpofozta Ingát!

- Jól van a lány? – szegezi nekem a kérdést Inga, míg én gyorsan lesandítok az említettre. Nem tudom, hogy ereje nincs kinyitni szemeit, vagy van oly okos kislány, hogy inkább tetteti az alvást.

- Minka, vidd Unát Beinerhez és gondoskodj róla – lépek az említetthez, majd mielőtt még más is kitörhetne, hozzáteszem. – Vidd Ingát is.

- Ugyan már, semmi baja… - feleselne Bera, de rámorgok. Nem tűröm meg, nem, most nem, ha rikácsolni fog mindenki előtt, akkor is alaposan ráolvasom bűneit.

- Una zaklatottságában átfutott a befagyott tó jegén, s az beszakadt alatta! Ha ez az emberasszony itt nem figyelmeztet, mostanra halott lenne! Valóban jogod van parancsolni, de a sok áskálódás helyett a gyerekeiddel törődhetnél!

Arne lép Inga mellé, hogy felsegítse. Inkább tart velük, mintsem visszafogjon haragomból. Szerintem a maga módján még élvezheti is a kialakult helyzetet… én azonban nem.

- Ne merj így beszélni velem – sziszegi a nő, míg rám villantja arany tekintetét.

- Hogy ne merjek veled beszélni, Bera? Mint egy alattam állóval, kinek hallgatnia kell szavaimra kérdés nélkül? – kérdezek vissza, szinte dorombolva. Ee azonban szarkazmus, mintsem baráti csevej, s ezt ő is érzi.

- Mocskos kis félvér! – köpi a szavakat a képembe, de ami ezután jön, se ő, se én, se más nem számít. Elkapom a bundájánál fogva, melyet úgy simít magára, nehogy lecsússzon róla. Érzem, ahogy ujjaim kitépnek egy rakat szőrt, de így is célba érek vele. Ijedten kerekednek el szemei, ahogy megérzi, nincs már talaj a lába alatt, no meg azt is, hogy a bunda nem igen fogja sokáig bírni eme terhelést.

- Igen, mocskos kis félvér vagyok. Ha ezzel eddig bárkinek is gondja akadt, közölte velem. Mégis, én állok a klánunk élén, s nem te, déli hiúzok kétszínű szukája. – Hangom érzelemmentes, mert ha hagynám magam elsodorni, biza kemény munkával tudnék csak ennek a nőszemélynek egy gödröt ásni. A föld keményre van fagyva, előző este nagyot fagyott, ahogy azelőtt is. Nem hiába volt már jégtakaró a folyón.

- Hogy mer…! – kezdene bele újra a tiltakozásba, de nemes egyszerűséggel elengedem, ő pedig nehezen bár, de visszanyeri egyensúlyát.

- Ne lássalak pár napig. Una nevelését pedig ezúttal átveszem.

- Nem teheted meg! – rikácsolja, s lép is közelebb, de ahogy meglátja, hogy újra emelem kezemet, visszahőköl. - Ő az ÉN lányom!

- És az én húgom – teszem hozzá mosolyogva. – Emellett atyám meghagyta, hogy bármikor közbeavatkozhatok testvéreim oktatásában, így élek eme jogommal. Tudod jól, hogy mint klán vezér, szólnom se kéne róla, csak elvenni – lépegetek közelebb hozzá, amit ő hátralépésekkel próbál kompenzálni. – Ha törvényszerűen akarom csinálni – teszem hozzá halkan, ami beérhet igaz fenyegetéssel, de annak is szántam. – Most pedig kotródj innen.

Látom arcán, hogy már azon gondolkodik hogy vághat vissza. Én azonban nem aggódom: addig felesleges a leomlott hídon aggódnom, míg oda nem értem. Figyelem még, ahogy udvarhölgyeivel, kiket szint úgy én etetek, tovasiet az özvegyi lakrészébe. Nagy levegőt veszek, majd elindulok én is a dolgomra, mielőtt még megnézném hogy van Una.

 

¤ ¤ ¤

A szőtt babával a kezemben lépek be Beiner kunyhójába. Az előszobában négy kíváncsi szempár méreget: maga Beiner, Arner, Minka és végül Inga.

- Látom elláttak – nézek az utóbbira.

- Igen – bólint aprót. – Una pihen. – Válaszul csak biccentek, nincs sok kedvem immár társalogni.

- Neked is neked esett a szuka? – méreget Arner.

- Ah, nem. Csak a nadrág fagyott rám, de már lecseréltem – legyintek.

- Én nem venném ennyire félvállról ezt a dolgot – teszi hozzá sunyi mosollyal, mire én felsóhajtva lököm meg a vállánál fogva. Felkuncog rajta, hisz örömmel vette a lapot, hogy értettem mire célzott.

- Hátul van Una, ugye?

- Az ágyamban – bólintja Beiner, mire mellé lépek, s vállára rakom kezemet. – Ne aggódj. Ennyi már nem árt – lapogatja meg foltos, itt-ott jobban szőrös, idősödő kezével az enyémet. Látni, hogy már nem tudja úgy kordában tartani a hiúz énjét, s az emberihez is gondjai akadnak.

- Hazaviszem.

- Még ne – áll fel Inga, mire ráemelem tekintetemet. – Még pihennie kell. Ha Beiner mester le szeretne dőlni… s nem tartja tolakodónak, az én fekhelyemet nyugodtan igénybe veheti. Én majd alszom a földön.

- Ahhoz túl hideg van – kezdek bele halkan. Kiabáltam ma már eleget. – Nem ajánlatos ilyenkor még a tűz mellé kuporodni, anélkül, hogy lenne az ember alatt valami. Beviszem ezt Unának – emelem fel a babát -, aztán a többit megbeszéljük.

Inga visszaül a sámlijára, én pedig belépek a kicsinyke szobába, melyet gyógynövényillat leng be. Una békésen szuszog egy rakat takaró és bunda alatt, fejét az én levetettembe fúrva. Fejcsóválva lépek oda hozzá, de mivel nem akarom én se felébreszteni, csak mellé rakom a babát, majd óvatosan belepuszilok a hajába.

- Mi volt? Él még? – esik nekem Minka, amint bezárom magam mögött az ajtót.

- Ki? – kérdezek vissza értetlenül.

- Az ember asszonyok tanakodtak, vajon megölöd e a déli szukát, avagy sem – mutat Arne hol az egyik, hol a másik nőre.

- Remélem nem fogadtatok - méregetem őket felvont szemöldökkel.

- Dehogy, nem! – vágja rá Minka, míg én a házikó szabad falának dőlök. Mindenhol polcok és szögek vannak, azokon is gyógynövények sorakoznak vagy száradnak. – Csak megöl a kíváncsiság.

- Nehogy, kemény a föld – bökök fejemmel a külvilág felé, mire Arne felhorkantással tükrözi a lenyelt nevetését, míg Minka felfújja sértődötten az arcát.

- Ha ilyen vidám, jól alakult – összegzi végül Inga.

- Kinek mi jó – válaszolom. – Mondjuk úgy, hogy Una átköltözik a vezéri kunyhóba.

- Mi? – fordul felém Arne is, mert eddig háttal ült. A többiek arca is igen meglepődött, egyedül Inga arcán látok egyfajta értetlenséget. Nem csodálom, nincs tisztában a törvényeinkkel.

- Átvettem tőle Unát – összegzem, mire mindenki csendben néz engem.

- Lehet ilyet… csak átvenni egy gyermeket? – töri meg a csendet Inga.

- A húgom, persze, hogy lehet! – morgom a választ értetlenkedésére. – Emellett én vagyok a klán vezér is, ezt pedig Bera is tudja. Ha azt mondom, hogy én nevelem tovább, az én kezemet alatt formálódik azzá, aki akar lenni, hát akkor az úgy lesz.

- Miért nem vetted akkor magadhoz még ezelőtt? És az öcséd? Vele mi lesz – szegezi nekem a kérdéseket Inga, mire rávillantom tekintetemet. Minka felfigyel erre, s inkább ő kezd bele a mesélésbe. Jobb is, hisz a veszekedés után még nem nyugodtam le annyira, amennyire kellene.

- Ez bonyolult… a vezér se veheti csak úgy el bárki gyermekét. Ok kell hozzá, méghozzá a gyermek veszélyeztetése, amit most Bera kijátszott.

- Eddig kell várni? Míg szenved a gyermek? – értetlenkedik Inga.

- Eddig – válaszolom komoran, de Minka újra magyaráz.

- Gylfidot úr, Yaldir édesapja, arra kérte őt, ha úgy látja, közbe kell lépnie, akkor lépjen közbe. A család szent kötelék, amit csakis komoly dolog esetén lehet megtörni.

- Megkeseríti a kislány életét! – háborodik fel Inga. – Micsoda dolog ez…!

- Bera mindenki életét megkeseríti – szól közbe Arne. – Az udvarhölgyeivel is úgy bánik, mint a kutyával. Fogadja be őket is Yaldir? Esetleg a falu széli árvákat?  Emellett Berának nagy hatalmas van, egy volt vezér özvegye.

- Még mindig nem értem miért nem ment apáddal a máglyára, ha ennyire nem érdekli más, csak a hatalom… ott is uralkodhatott volna rajta, a túlvilágon – sóhajtja értetlenül Minka, mire rámorgok. – Ne haragudj…

- Emberként nem érthetik a törvényeinket. Mi, hiúzok, másképp látjuk és érezzük át a dolgokat. Unának meg kell tanulnia, hogy ami nem öli meg, megerősíti. Az idő mutatja csak meg, mi a jó döntés. Egy hatalommániás anya befolyása, vagy egy félvér báty nevelése? – szállok én is bele a beszélgetésbe, míg végig Ingát figyelem.

- A félvérség nem számít, az... – kezdene bele Arne, de leintem.

- Ami nem hagy nyomot, nem tett semmiféle kárt. Ezt pedig csak az idő mutatja meg. Ez Una élete, s nekünk lassan nem lesz beleszólásunk a dolgaiba. Apám leánya, jogok illetik, s bármi lehet, ami akar. Akár az örökösöm is. Ezt azonban neki is akarnia kell és – mutatok Ingára, ki nagy szemekkel néz engem -, az is, hogy ne befolyásoljuk. Ha arra biztatod, hogy tűrjön, nem vezet sehová. Ki kellett volna magáért állnia, most az egész falu erre fog emlékezni, hogy magamhoz kellett vennem, mert nem bírta anyja zsarnokságát!

- De hát csak egy kislány! Hogy kéne ezt elviselnie?

- Mondtam már, te ember vagy, te másképp látod a dolgokat. Emellett sose mondtam, hogy közöttünk könnyebb lesz a sorsod. Van tennivalód, tető fejed felett s van mit enned, de meg kell értened, hogy Una nem te vagy. Nem a te leányod, s bármennyire is hálás vagyok a törődésért, összezavarod eme fontos időszakban – magyarázom komolyan.

- Jaj… hát már ennyi éves! – sóhajtja Minka.

- Csak nem férjhez akarjátok adni? – méreget minket Inga.

- Dehogy – legyintek. – Nem kell sok idő ahhoz, hogy nővé érjen.

- Akkor harapnak ám, ej, piszkosul – csóválja fejét Arne.

- És elveszettek. Nehéz hiúz nősténynek lenni – teszem hozzá. – Ne vedd ezt leszidásnak – nézek Ingának.  – Inkább oktatásnak. Nem kell egyetértened a törvényeinkkel, de be kell őket tartanod, míg köztünk vagy. Minka, Arne – szólok a két kíváncsinak. – Megtennétek, hogy elkezditek Una dolgait átpakolni hozzám?

- Persze - áll fel Arne.

- De… - kezdene a tiltakozásba Minka, de a férfi belekarol, s elkezdi húzni.

- Ne üsd bele mindenbe azt a fitos orrodat Minka, mert még a végén elkopik!

 Megvárom, míg távoznak, de Inga addig se veszi le rólam tekintetét. Futó pillantást vetek az öregre, ki biccent egy aprót, miszerint képes még ott ülni egy kicsit, s szóba hozhatom, amit felhozott.

- Beszéltem a napokban Beinerrel – kezdek bele. – Meg van elégedve a munkáddal, de szerintem ezt te is tudod. – Erre a mondatomra összenéznek. Az öreg tekintetében lágyság csillan, amit viszont látok Ingáéban is. – Ahogy azt is tudod, hogy beteg.

- Haldoklom – javít ki az említett. – A testem már kezdi feladni a küzdelmet, a hiúz s ember harcol bennem egymással. Felfal a hiúz, ezzel együtt pedig a halál is nálam kopogtat már. – Beiner felém néz, én pedig biccentek, miszerint folytassa. – Ezért is beszéltem Yaldirral a sorsodról.

- A sorsomról? – kérdez vissza Inga értetlenül. – Azt hittem addig maradok, ameddig szükséges.

- Ameddig akarsz – tájékoztatom az apró félreértéséről. – Azonban nem tudlak a vezéri kunyhóban elszállásolni, a többiek pedig, nos, nem hinném, hogy repesnének az örömtől.

- Nem akarok senki terhe lenni – feleli a nő.

- Nem is leszel. Tiéd lesz a kunyhóm – izgatottan remegnek már az öreg görcsös, ízületes ujjai. Nagyon szerette volna ezt már elmondani. – Két hete vagy itt, ez tény, s nem igen tudsz sokat mindenről, ez is, de remekül értesz a növényekhez. A kunyhó pedig erre van berendezve. Nincs utódom, a leányka, ki kezem alatt tanulgatott fél esztendeje halt bele az első gyermeke születésébe, azóta pedig nem találtam senkit, kit érdekelt volna a tudásom. Ezért szeretném, ha te vennéd át eme lakot. Persze, csak ha maradsz, és ha akarod.

- Én… mármint én… - néz felém Inga, mint aki nem igen tudja felfogni a helyzetet.

- Én már beleegyeztem. Mielőtt betörtél volna a tanácskozásra, a többiek is. Szerencséd, hogy nem azután kéne megvitatni, mert sokan közülük igen hagyományőrzők – teszem hozzá szórakozottan. – Immár tudod, hogy engedélyem adtam a maradásodra, s arra is, hogy megörököld a házat. Már csak rajtad múlik, hogy élsz e vele, no meg hogy meddig.

Inga hol engem, hol Beinert nézi, majd végül szépen lassan végigméri a kunyhót. Lehunyja szemeit, beleszimatol a gyógynövényekkel teli levegőbe, majd egy nagy levegő után kinyitja szemeit, s egyenesen a szemeimbe néz.

- Maradok.

 



Szerkesztve Eshii által @ 2018. 09. 05. 19:07:11


louisMayfair2018. 05. 27. 17:24:06#35507
Karakter: Inga Ingemardottir



Yaldir biccentéssel veszi tudomásul a válaszom, de Minka kilép mögülem, nem szorul védelemre, nem is volt szándékos, egyszerűen megszokás. Tényleg jó barátok lehetnek.

- Igen?

- Hol fog szegény aludni? – a férfi láthatóan nem egészen érti, mire is gondol. - Inga. Hol fog aludni? Nem maradhat örökre a szobámban.

- Nos… - Ó, Istenek… - Talán örökre akar maradni?

- Nem tervezek visszaélni a vendégszeretetükkel, szóval nekem az istálló is megteszi, én… - a locsi-fecsi lány viszont nem hagyja, hogy folytassam.

- Nem élsz vissza semmivel, és felejtsd el, hogy az istállóban alszol! A fiúk is ott szoktak egy átmulatott éjszaka után, az nem nőnek való hely! Yaldir – milyen belevaló asszonyka lesz belőle, ha egyszer férjhez megy valaha. A férfi hordaná a nadrágot, tény, de Minka mondaná, milyen színűt.

- Jól van, értettem – anno a férjem hódolt így be előttem. Milyen régen gondoltam már rá… - Meglátom, mit tudok tenni. Úgyse bírom ki sokáig a horkolásodat.

- Hé! – Yaldir hallani sem akar többről, így nagyon gyorsan eltűnik, mielőtt Minka mást is kierőszakolna belőle.

- Hihetetlen, hogy nem vagy a párja – mosolyodom el kicsit szórakozottan.

- Hát… A falka előtt Ő parancsol, de ha magunk vagyunk, azt kérek tőle, amit akarok… - kicsit elgondolkodik, árnyék suhan át az arcán. – Majdnem mindenben…

- Mit nem mersz kérni tőle?

- Nem lényeges, úgyse egyezne bele.

Annyiban hagyom a dolgot és nem kérdezősködöm tovább, de a tekintetéből kiolvasom, hogy férfi lehet a dologban.

- A férjem is ezzel hárította a kérdéseimet, de előbb utóbb úgyis tudtomra adta, mi bántja.

- Voltál férjnél?

- Bizony, már jó pár éve, aztán elhurcoltak, a férjem s háztartásom pedig legyilkolták.

- Óh, Istenek! Sajnálom, nagyon szeretted?

Nagyot sóhajtok, mert ezt a kérdést én is sokszor kérdeztem magamtól.

- Szerettem, de nem szerelemmel. Olyan volt számomra, mint neked Yaldir, legjobb barátom volt.

- De ha ilyen régóta voltál feleség… - szünetet tartva kérdezi a végét óvatosan, mintha a reakciómtól félne. – anya is vagy?

- Oh, nem. Most különösen örülök neki, hogy nem.

- De hát… Nem volt jó a férjed a…

- De igen, sőt, kimondottan szerettem, amikor gyakorolta házastársi kötelességeit. Nem volt és nem is lesz gyermekem, amíg én nem akarom úgy. A gyógynövények és a főzetek nem csak gyógyítani tudnak, nem fogok gyermeket szülni, míg nem lesznek meg hozzá a feltételek, hogy biztonságban, bőségben felnevelhessem.

- Van ötleted, mit fogsz csinálni?

- Három út áll előttem, keresek egy férjet, beállok papnőnek vagy letérdelek és bólogatok.

Minka felszisszen, kicsit bele is pirul.

- Mond, a legelső… fájt?

Oldalra döntött fejjel próbálok visszaemlékezni az elsőre, furcsa, mindenki azt hiszi, azt soha nem felejti el, de ez nem igaz.

- Múló fájdalom volt csupán. Nem kellene mennünk? – kérdezem óvatosan.

- Óh, igaz is, előbb együnk valamit és bemutatlak Beinernek. Nagyon fogod kedvelni!

Sok nem megy le a torkomon, mégis harapok pár falatot, mielőtt szeleburdi kísérőm bemutat az idős gyógyítónak. A nagyteremben sokan megnéznek maguknak, pillantásuk egészen a gyógyító kunyhójáig ér. Arne többször is ránk néz, pillantásával mintha azt üzenné: Ha bajt keversz, véged.

Nem óhajtok bajt keverni, a gyógyító kunyhója előtt viszont összetalálkozom egy rendkívül szép nővel, ruházata alapján magas rangot képvisel, csak megvetőn végigmér, nem szól hozzám, én sem hozzá, de nem sütöm le a pillantásom, mint mások. Szerencsére úgy dönt, figyelmenkívül hagy.

- Ki volt ez? – kérdem Minkát.

- Ő Bera, a néhai vezér özvegye, Yaldir mostohája.

Nem kommentálom a látottakat, mert Minka illedelmesen bekopog Beinerhez. Az idős férfi, ki láthatóan már kicsit sántikál kíváncsian vesz szemügyre.

- No, lám, miért kerestetek fel, gyermekeim? Mi a panasz?

- Beiner, Ő itt Inga, az új lány. Ért a gyógyításhoz és Yaldir melléd osztotta be segíteni.

- Örülök, hogy találkoztunk – hajolok meg, tiszteletemet leróva.

- Nocsak, ez érdekes, jól jön a segítség, öreg vagyok én már egyedül egy egész falura. Meglátjuk, mit tudsz lányom.

Beiner mindent megmutat, mit hol találok a kunyhóban, mellette szúrópróba szerűen tesztel gyógynövényekre, főzetekre és egyebekre mutatva, mi micsoda és mire jó. Semmi nem hoz zavarba, gyakori játékom volt, ha unatkoztam az erdőt, rétet járni és találomra növényeket kiválasztani.

Hamarosan befutnak az első betegek is, egy velem egykorú leány, erős női bajokkal. Cickafarokból és palástfűből készítek számára tinktúrát, hogy a gyógyhatást fokozzam. Egy idős hiúz asszony fájós lábával sántikál be. A leggyorsabb fájdalomcsillapítóként a csalánt választom, de kérem, hogy jöjjön vissza este, addig ördögkaromból készített fájdalomcsillapító teát főzünk a fájós ízületeire. Az ördögkarom tea kicsit körülményes, a leforrázott növényt nagyjából fél napig hagyjuk pihenni, három csészényit kell belőle meginnia a következő holdtöltéig.

És a napnak koránt sincs vége, sokan jönnek, hogy apró cseprő vagy épp nem létező panaszaikat előadják.

- Azt a kíváncsi mindenségüket – morog Beiner. – Csak miattad jönnek, hogy megnézzenek maguknak, de holnapra megnyugszanak.

- Én nem bánom.

- Fiatal vagy még, én vénségemre már belefásultam a kinek mije fáj játékba. Jól végzed a dolgod, megdicsérlek, nélkülem is jól boldogulsz, pihenni térek egy kis időre.

Bólintva teszem tovább a dolgom, igyekszem bizonyítani és egyúttal meg is ismerem a falu hiúz és ember lakóit egyaránt. Üdítő változatosság Minka után a szótlanság.

Este Minka jön értem, hogy a nagyterembe vezessen, Beiner neki is elmondja, amit nekem, a lány pedig láthatóan majd kiugrik a bőréből. Kedves, segítőkész és nagyon bájos, de talán nem leszek hálátlan, ha azt gondolom, egy kis pihenésre nekem is szükségem lenne egyedül a gondolataimmal.

A nagyterembe vezet, hogy elkapja a falka vezért, akit nem mondom, hogy nem látok szívesen, de nem akarok visszaélni a nagylelkűségével, hiszen még a saját otthonomban sem kaptam ekkora szabadságot, mint mellette.

- Kérlek, ne zaklassuk ezzel, én bárhol elalszom, még a földön is – kérlelem, de semmi haszna sincs, megy a maga feje után.

- Badarság!

Sóhajtva követem, majd legfeljebb bocsánatot kérek.

- Yaldir! – az említett felénk fordul kíváncsian. – Képzeld, Beiner nagyon elégedett az új vendégünkkel –karomra simít, de most legszívesebben elugranék mellőle. – Már végeztek is mára.

- Remek – veszi tudomásul a dolgot.

- Nem bánod, ha körbevezetem?

- Mikor kellett az én engedélyem neked bármihez is? Szóval csak nyugodtan. Oh, ha mentek a szaunába vihetnétek Unát is. Úgy látom tegnap este jó szokásához híven kihagyta a fürdést – a kicsit maszatos leányzóra nézek, nagyon emlékeztet önmagamra, ugyanígy kerültem elő egy-egy nap után gyermekként.

- Rendben van Vacsorára készen leszünk.

- Hé, Sigurd, nem megyünk mi is? – kérdezi a kisöccsét, mint Minkától megtudtam. – Una, anyukátok?

- Muszáj mennem? – kérdezi a kislány a bátyját, de közben rám pillant. Talán az anyja mondott neki valamit rólam?

- Muszáj, nézd milyen a hajad. Egy kis hölgy nem nézhet így ki.

- De…

- Nincs de, menj szépen a lányokkal. Minka majd befonja megint a hajadat. Sigurd – felkapja a gyereket, aki láthatóan rajong a bátyjáért. – Mi meg megyünk fiús dolgunkra. Olga pedig, majd megmondja anyunak hol vagytok.

- Szegény Olga fejét szedi majd le ezért – sóhajt újdonsült barátném. – Ilyen Bera. Jobb vele nem szóváltásba keveredni, ha csúnyát is mond neked, csak hagyd rá.

Unával az oldalunkon vezet Minka a szaunáig, miután a forró gőzben már nagyjából a bőrömet is levetném magamról, Unával összenézve egyetértünk benne, hogy amíg Minkának tökéletes, nekünk ez már forró. Különösen jól esik utána a hideg frissítő víz. Una és én majdhogynem meg sem szólalunk, végig Minka csacsog, Una feszélyezve érzi magát, én pedig csak túl fáradt és magamnak való vagyok a beszédhez.

***

Annyi előnye van Minka közvetlen természetének, hogy alig pár óra alatt majdnem mindent megtudok a faluról, amit tudni érdemes. Ki kivel van, mit csinál, hogy csinálta, ki kinek a rokona és így tovább. Zsong a fejem a sok új tudástól, a nagyteremben pedig már lassan szétszakad a fejem, ám kívülről nem mutatom, nem szokásom.

- Holnapra se lesz még szobád – Minka aktuális pletykáját Yaldir töri meg, és én most meg tudnám csókolni érte.– Bár, ágy akad… Ha elviseled a horkolást…

- Nincs bajom vele. Egy jól átdolgozott nap után meg főleg.

- Látod? – mutat rám új barátném.– Így kell hozzáállni.

- Klán vezér vagyok, még te se tudsz úgy lefárasztani, hogy a horkolásod ne verjen fel egy éjszaka legalább kétszer – ezen legszívesebben felnevetnék. – Akkor intézkedem az ággyal kapcsolatban.

Ott is hagy minket. Hamarosan elnézést kérek Minkától, hogy nem bírok tovább fent maradni, de mivel előre figyelmeztettek a lány horkolására gyertyát olvasztok fel, megvárom, míg langyosra és formálhatóra hűl, aztán a fülembe dugom. Volt már tapasztalatom horkolással, majd Minka problémájára is kitalálok valamit. Yaldir állta a szavát, Minka ágyával szemben kaptam egy kis sarkot és egy láda is oda került a végébe azzal a ruhával, amiben érkeztem. Mire Minka visszaér, én alvást színlelve igyekszem egyedül maradni a gondolataimmal a falnak fordulva. Szerencsére nem ébreszt fel, halkan motoszkál, majd elfújja a gyertyát, amit égve hagytam neki.

¤ ¤ ¤

Reggel én ébredek hamarabb, most én hagyom Minkát aludni, a tegnapi kölcsönruhába bújok, ami még mindig szűk mell tájon, de majd lazítok rajta egy kicsit. Halkan hagyom el a szobát, de a reggelimben nem maradok egyedül. Beiner keres meg és int, hogy kísérjem vissza a kunyhójába némi friss lestyánnal gazdagon ízesített levessel.

- Meglepően jól viseled Minkát – vigyorog az öreg, miközben kanalazzuk a fa tálból az ételt.

- Kedves lány – felelem. – Hamar barátjává fogadott, amiért hálás vagyok.

- A legtöbb nő szeret vele lenni, főleg, ha rajtunk, férfiakon köszörülik a nyelvüket.

- Sosem beszéltem túl sokat – tudom le ennyivel.

- No, és a férfiak? Megakadt már a szemed valakin?

- Hová gondolsz? Alig két napja vagyok itt.

- Rajtad viszont sokaknak megakadt már a szeme.

- Nem érdekel, végzem a dolgom, amíg megtalálom az utamat.

- Mit szólnál Yaldirhoz?

- Nem vagyunk egy súlycsoport.

- Miért?

- Beszéljünk másról – kérem kedvesen, mert nem akarom folytatni a témát. Beiner hümmög, reggeli után pedig a szobájából kihoz nekem egy gondosan becsomagolt valamit.

- Ez micsoda?

- A néhai feleségemé volt, szeretném, ha a tiéd lenne – adná át, de én azonnal tiltakozni kezdek.

- Beiner, ezt nem lehet…

- De igen, senki mást nem ismerek, akinek nagyobb szüksége lenne rá, és… Nagyon hasonlítasz rá.

- Beiner, én…

- Ha nem fogadod el, megsértesz – vált szigorúbb hangra.

- Nem tudom, mit mondjak… köszönöm – veszem át hálásan és óvatosan az egyik munkaasztalra teszem, hogy kicsomagoljam. Ruhák vannak benne, öt ruha, fésű, nyakláncok, lábbeli és egy olyan oldaltáska, amibe gyűjteni szoktam a gyógynövényeket.

Olyan hálás vagyok, hogy a keblemre ölelem érte.

Dél körül én főzök magunknak ebédet a kunyhóban, egy könnyed zöldségleves, de hamar kész és finom. Beiner látszik, hogy alig áll a lábán, így bekísérem a szobájába, hogy aludhasson egy kicsit.

Mikor kijövök, szembe találom magam a falkavezérrel és Unával, akik épp Beinert keresik.

- Beiner! Itt vagy, öreg?

- Lepihent, azt mondta ilyenkor, ebéd után szokott szunyókálni kicsit. Miben segíthetek? – lépek közelebb és türelmesen megvárom, míg Yaldir a székre teszi a kislányt.

- Mutasd meg szépen – Una engedelmeskedik, elé guggolva vizsgálom meg tüzetesebben a vérző lábát.

- Oh, ez egy harapás. Mi történt?

- Geiri megharapott.

- Anyukád ezért mondja mindig, hogy ne a fiúkkal játssz! Mindig ilyen sérülésekkel kerül elő.

- És most az új ruhámat is összevéreztem – szipogja a kicsike. – Ki fogok nagyon kapni.

- Dehogy, nem lesz semmi baj – mosolygok, hogy bátorítsam. Épp olyan, mint én, ugyanígy keveredtem elő sokszor, de én nem a fiúkkal való játék miatt. Finoman megtapogatom a környező területet. – Szólj, ha fáj. Ellátom a sebedet, s kimosom a vért a ruhádból. Nem száradt bele, könnyen kijön, ne aggódj.

- Mit illik ilyenkor mondani, Una?

- Köszönöm szépen.

- Tudod, én rosszabbul jártam egyszer, mint te – állok fel és hozok némi tiszta alkoholt, amivel lelocsolom a sebet. Una felszisszen, de némán tűr.

- Mi történt? – a kíváncsisága nagyobb, mint a fájdalma.

- Anyukám varrt nekem egy csodaszép ruhát, ritka szövetből – közben kakukkfűből, erdei fenyőből úti- és orbáncfűből készített kenőcsöt veszek magamhoz, hogy a harapást bedörzsöljem vele. – És jó szokásimhoz híven elcsatangoltam az erdőbe sétálni. Emlékszem, hogy velem jött a cicám is, de a kis buta beszaladt egy hatalmas tövisbokorba. A tíz esztendős fejemmel nem fogtam fel, hogy az új ruhámban nem szabad bemásznom oda, de megtettem, hogy kiszabadítsam a cicát. Nos, Ő hamarabb kiszabadult magától, mint én.

- És mi történt utána? – kérdez, míg én a bokáját kötözöm, aztán hozok egy kancsó vizet meg egy tálat és a tál fölött kifeszítve a ruhácska alját átöblítem vízzel. A vér kis alkoholos segítséggel kijön az anyagból és olyan lesz, mint előtte.

- Hú, még ma is fáj, ha rágondolok a verésre, amit a ruháért kaptam – nevetek fel. – De mit kapott volna szegény apám, ha egyszer nem segítem ki a bajból.

- Vele mi történt?

- Kint dolgozott a földeken és egy jószágot elvitt a farkas. Apám megtalálta azt, ami maradt belőle, de nyakig véres lett az ing, amit viselt, mire haza ért, bele száradt, nem bírtuk kimosni. Az volt az utolsó ing, amit akkor használhatott, ezért elkértem tőle és kifőztem vörösborban. Anyám nem győzött csodálkozni, honnan lett apámnak olyan szép piros ruhája. És most készen is vagyunk, látod? A lábad rendben, a folt pedig eltűnt – mutatom a lánynak.

- Köszönöm! – vidul fel a szomorú arcocska, hogy mégsem fog kikapni.

- Szívesen – mosolygok. – A tudás hatalom, Una, most még kicsi vagy, de egy nap erős nő leszel, még nem látod, de később fogod: amit megtanulsz, senki sem veheti el tőled, még anyukád sem, légy türelemmel.

 

A lány láthatóan elgondolkodik rajta és megérti, hogy miről beszélek. 

 

- Tanulságos történetek – szólal meg végre Yaldir is. – Una, kettesben hagynál minket, szeretnék pár szót váltani Ingával.

- Megyek.

A kislánytól kapok egy gyors ölelést, amit viszonzok és hagyom, hogy elpárologjon a bátyja mellett, aki kedveskedve végig simít a haján, miközben elhalad mellette.

- Tettem valamit? – kérdezem felegyenesedve, addig nem pakolok semmit, hogy ne legyek tiszteletlen.

- Csak meg akartam kérdezni, hogy viselted az éjszakát?

- Ó, a horkolásra gondolsz? Meg sem hallottam.

Szeme elkerekedik egy pillanatra.

- Nehéz nem meghallani, még emberi fülnek is.

- De igen, néhai férjem is hasonló gondokkal küzdött, remek gyógyír rá a viasz.

- Viasz?

- Igen, kicsit fel kell melegíteni, hogy formálható legyen, pompásan beékelődik a fülbe és nem hallom tőle.

- Cseles – nem mosolyog, de a szeme csillog, tetszik neki a válaszom, de komolyabb témára vált. – Hallom, jól megy a beilleszkedés.

- Sokkal szívélyesebb fogadtatást kaptam, mint eddig bárhol. Hálás vagyok a menedékért, amit nyújtasz, rég volt, hogy ilyen szabadságot élveztem. Eszemben sincs visszaélni vele, becsülettel elvégzem a feladataimat és igyekszem nem láb alatt lenni.

Megköszörüli a torkát.

- A falkám elégedett veled egyelőre, a húgom szívébe pedig épp most sikerült belopnod magad…

- Kedves kislány, de semmi önbizalma.

- Az anyja hatása – hangja enyhe morgásba fordul. – Nem törődik vele, de a hibákat, mit ejt, nem átall a fejére olvasni.

- Egyszer megtanul kiállni magáért.

- Nem tudom, akarom-e látni, amikor eljut eddig.

- Szerintem már közel jár.

- Honnan veszed, asszony?

- Onnan, hogy… vannak a szemnek láthatatlan sebek, miket nehezebb gyógyítani. Egy gyermeki szív sok mindent kibír, de ha nincs kiszedve belőle a tüske, előbb-utóbb megtelik, és nem fér már több. Akkor megszakad és az ártatlan, kedves kislány, akit ismertél nem lesz többé. Csak az Istenek tudják, kivé válik majd – sóhajtok és nekiállok elpakolni, mielőtt Beiner felébredne.

Yaldir percekig nem szól, mikor mégis, abbahagyom a pakolászást.

- Lassan tavaszba fordul az idő, Beiner készletei fogyatkoznak, igaz?

- Igen, sok növényt kell pótolni, igyekszem mindent begyűjteni, amit kér.

- Vagyis átadta ezt a feladatot neked – vonja le a következtetést.

- Igen, és szeretném a jóváhagyásod, illetve… az engedélyed, hogy a területeteken kóboroljak, növénygyűjtés okán.

- Megkapod az engedélyem, de ne keverj felfordulást és csak akkor hagyd el a terület határát, ha végképp nem térsz vissza. Ezt szigorúan veszem.

- Értem – bólintok. – Köszönöm.

Bejön az egyik hiúz, Yaldirt kéri, én pedig magamra maradok. Leülök egy zsámolyra és számot vetek az életemről. Jó helyem van, jól bánnak velem, de nem maradhatok köztük örökké. Ez csak egy… Átmeneti menedék.

***

Két hét telik el eseménytelenül, Yaldirral alig találkozunk, az időm legnagyobb részét Beiner kunyhójában töltöm, vagy körülötte, esetleg a megbízásában tekergek a faluban. Sajnos az idős gyógyító egyre gyengébb, hiába minden próbálkozás, gyógyíthatatlan kór emészti a testét, melyre csak a tünetek enyhíthetők, ez főleg abból áll, hogy alszik. Una viszont majdnem állandó társammá válik, nem sokat beszél, inkább az árnyékom, ha beszélünk is, akkor tanítom a gyógynövényekre és a nyavalyák kezelésére.

Ez a nap is olyannak tűnik, mint a többi, egészen addig, míg be nem szalad a kunyhóba Una, sír és átöleli a derekamat.

- Istenekre – lepődöm meg. – Mi történt, kicsi lány?

- Anya elvert, mert megint Geiriékkel játszottam. Geirit is megütötte, azt mondta, soha többé nem játszhatunk.

Letérdelek elé és megsimogatom az arcát.

- Semmi baj, édesem.

- Anya olyan gonosz! Csak az öcsém érdekli, én bármit csinálok, csak szid… De ha az öcsém csinálja, Őt megdicséri!

- A nőknek bonyolult a szerepük, Una – próbálom megfogalmazni a mondandómat. – Nem mindig tehetjük azt, amit akarunk anélkül, hogy valaki ránk ne szólna. Türelmesnek kell lennünk, felemelt fejjel viselni az igazságtalanságot.

- De én nem akarom tűrni!

- Nem azt mondtam, hogy mindig el kell tűrnöd – rázom meg a fejem. – Csak türelmesen kivárni az időt, amikor már igenis megteheted, amit szeretnél. Egy nőnek kötelességei vannak, tűrnie kell mindent, de nem örökké. Ki kell várnod a megfelelő időt és akkor a tiéd lesz a döntés.

- De Geiri és a többiek a barátaim! És most miattam kerültek bajba! Gyűlölöm az anyut!

Hirtelen tépi ki magát a kezeim közül, serényen átalakul és kiszalad, a ruhái szétrepedve hullnak szét a döngölt földön.

- Una! Gyere vissza! – szaladok ki utána, de a kislány hamar kereket old, a reggeli nyüzsgésben pedig hamar nyoma veszik. – Ez nagyon nem lesz így jó!

Felemelem a szoknyámat térdig és futásnak eredek, a nők elszórva teszik a dolgaikat, a férfiak pedig elvonultak tanácskozni a nagyteremben, hát arra veszem az utam. Szabály, hogy nő nem léphet a nagytanács idején a terembe, de most kénytelen vagyok megszegni. Kettőt kopogok, de ki is tárom a kétszárnyú ajtót, minden szem rám szegeződik.

- Nőknek ilyenkor tilos a belépés! – förmed rám egy vörös szakállas férfi, de Yaldirt keresem a tekintetemmel.

- Tudom, de félek, hogy nagy a baj! – találja meg a tekintetem a főnöki székben Yaldirt.

- Beszélj – ad nekem hangot.

- Félek, hogy Unával történik valami! Sírva szaladt be hozzám, aztán kiabált, átváltozott és elfutott! Istenek adják, hogy ne legyen igazam, de félek, hogy nem jön vissza…

Yaldir felkel a helyéről és int a hiúzoknak, alig tudok elugrani az útból, a lendülettől nekiesem a kitárt ajtó szárnynak és a vaspánt megüti a hátamat. A terem másodpercek alatt ürül ki, a nyomukba szegődöm, de lassú vagyok hozzájuk képest. Minka oda fut hozzám és megragadja a karom. Együtt nézzük, ahogy a hiúzok eltűnnek a fák között. Nem tudom meddig várunk, a faluban nagy a felbolydulás, Bera is megérkezik az „udvartartásával”, kimerül abban a gondoskodása, hogy felém vágtat, Minka érezhetően megmerevedik, és a következő pillanatban az arcomon csattan egy pofon.

Az erejétől fél térdre esek, de egy gyilkos tekintettel föl is állok, az állkapcsom elvörösödik egy pillanat alatt.

- Te ostoba! Úgyis haza jött volna magától! Teletömted a fejét a butaságaiddal! Te itt senki vagy, csak egy megtűrt kolonc!

- Sajnálom, hogy így gondolod… - sziszegem. – De azt nem, hogy utána küldtem a férfiakat, érzem, hogy baj lesz.

- Te itt nem küldhetsz senki után senkit! – förmed rám, de ahelyett, hogy meghunyászkodnék kihúzom magam.

- Inkább vállalom a büntetést később, mint vesszen oda a lányod!

- Ha odaveszik a saját hibája lesz! Mindig ellenszegül, sosem hallgat a szóra!

- Una jó gyerek, figyel, tanul, hihetetlenül okos és megbántott.

- Tele tömöd a fejét ostobaságokkal!

- Meghallgatom!

- Nem te vagy az anyja!

- De nem is hallgatod meg!

-Arcátlan népség! Semmit sem tudsz a dolgainkról, nem tartozol közénk, vendég voltál talán, de most tágulj innen!

- Elmegyek, de addig nem, míg a kislány nincs biztonságban!

- Hogy mersz ellenszegülni nekem, te kis…

Már lendül a keze, ám most nem hagyom magam, elkapom és a meglepetését kihasználva elgáncsolom.

A faluban megfagy a levegő, akik nem mentek Una után, mint körénk gyűlnek, nem törődöm a pusmogásokkal, hogy megőrültem, túlságosan nagy a harag bennem ahhoz, hogy visszavonulót fújjak.

- Ezzel tűzbe nyúltál, picinyem – sziszeg rám gyűlölettel Bera és felkel.

- Una a te lányod! Szeretned kellene és elfogadni olyannak, amilyen, nem pedig hibáztatni azért, mert nem olyan, mint te akarod! Ha már mindenképp mennem kell, igenis elmondom a véleményemet, amit senki más nem mer a szemedbe mondani! Una csodás kislány, bátor, okos és intelligens,, de még gyermek! Az életének játékból és kacagásokból kellene állnia, nem pedig folyamatos rettegéssel azért, miben találsz megint hibát!

- Nem tudsz te semmit! Hallgass! Una nem a te gyereked, fogalmad sincs róla, milyen ügyetlen és idióta!

- Nem ügyetlen, egyszerűen fél, bármit is tesz üvöltözöl vele! Nem az én gyerekem, de minden nap azt kívánom, bár inkább az enyém lenne!

- Senki nem csinálhat belőlem bolondot a saját népem előtt! Itt én parancsolok!

- Nekem nem. Yaldir adott engedélyt, hogy itt legyek, ha úgy látja jónak, akkor Ő is küld majd el innen!

Bera nem bírja tovább, Minka és mág páran felsikoltanak, amikor nekem ugrik, számítok rá és a földre vetem magam még előtte, megtagadom az ujjai helyén karmokká vált kezét és a lendületét kihasználva átrepítem magam felett.

- Inga! – nem figyelek Minka kiáltására, azon vagyok, hogy mentsem az életemet.

Egyetlen fegyverem a sarló, amivel a szárba szökkent növényeket választom le a tőről. Bera haragtól eltorzult arccal ugrik felém ismét, nem tudok elhajolni előle. A nő karmai a vállamba tépnek, a sárba teper, a sarlóval megpróbálok felé vágni, de egyszerűen kiüti a kezemből. Lábam felhúzom és jól irányzott rúgással a gyomrába találok, felmordul és én nyerek annyi időt, hogy kinyújtózva elérjen a kezem egy jó nagy kődarabot. Mivel a kezét támadásra emeli épp lendül én gyorsabb vagyok, a fejére csapok, a hiúz pedig leszédül rólam, zavartan rázza meg a fejét, amire jó nagy ütést mértem, de mielőtt ismét támadásba lendülne egy hatalmas üvöltés szakít félbe minket.

- ELÉG!

Mindannyian felnézünk a hang irányába, Yaldir és a csapata ért vissza, a karjában egy bebugyolált, vizes Unával. A vállaimban érzett fájdalom eltörpül amellett, ahogy a kislányért aggódom.

- Ez az ember megsértett engem az egész népünk előtt! – hallom meg a kárálást.

- Nem igaz, Bera kezdte – áll ki a védelmemben Minka. – Felpofozta Ingát!

- Jól van a lány? – kérdezem a férfit, mert Una olybá tűnik eszméletlen.

- Minka, vidd Unát Beinerhez és gondoskodj róla – adja át a lánynak. – Vidd Ingát is.

- Ugyan már, semmi baja… - kezdené Bera, de Yaldir rámorog.

- Una zaklatottságában átfutott a befagyott tó jegén, s az beszakadt alatta! Ha ez az emberasszony itt nem figyelmeztet, mostanra halott lenne! Valóban jogod van parancsolni, de a sok áskálódás helyett a gyerekeiddel törődhetnél!

A sebeimből forró patakokként csordogál le a vér, Minka távozik Unával, engem pedig nagy meglepetésemre egy hiúz férfi támogat fel, ellentmondást nem tűrve húz magával vissza Beiner kunyhójáig, így a továbbiakból kimaradok.

 

 

 


Eshii2018. 04. 09. 23:57:08#35440
Karakter: Yaldir Gylfidotsson



 

- A szolgád leszek… vagy a vendéged? – kérdezi óvatosan a nő.  

- Szolga…

- Vendég – közlöm Arne után épp egy kicsivel, majd szúrós pillantást küldök felé.

- Társad nem lelkesedik értem – állapítja meg a nő.

- Arne senkiért sem lelkesedik, aki idegen – okítom. Sőt, igazából Arne senkiért nem lelkesedik. Értem se, se másért. Tudja a helyét, a dolgát, a többit meghagyja mindenki másnak. Hogy lehet ennyire remek harcos, de egyben ily lusta és nemtörődöm?

- Igaza van – szólal meg újra a nő, mire Arne pislog párat meglepődve. Végre valaki elismerte, hogy igaza van, méghozzá nő. Nem pont egy idegentől várta, ebben biztos vagyok. – Betörtem a területetekre, nyakatokra hoztam Ornulfot és csapatát, mindezek ellenére nem öltél meg velük.

- Ez volt a terved? – értem meg az egész helyzetet. – Magaddal vinni őket a sírba?

- Tudtam, hogy nem menekülhetek másképp, de ha meg kell halnom, jogom van eldönteni a módját – ecseteli, míg egy ottmaradt hókupachoz guggolva megmosakszik a rongyommal.

- Nem tudom eldönteni bátor vagy bolond tett volt – jegyzi meg Arne, míg én csendben nézegetem a környéket. Nem érzem még a dögevők vagy legyengült húsevők szagát, pedig biza van itt vér dögivel. Biztos érzik, hogy itt vagyunk, s meglapultak.  

- A szolgád leszek, vagy a vendéged? – ismételi meg újra a nő a kérdését, mire ránézek.

- A vendégem. Mi a neved?

- Inga… Inga Ingemardottir.

- Yaldir vagyok – mutatkozok be röviden.

- Köszönöm – néz rám nagy szemekkel, de nem mond semmi mást. Azt hiszem tudom mire érti, de nem akarok rákérdezni. Felesleges hálálkodásból nem igen kérek. Főleg, hogy oly lassan szedi lábait, hogy félő, besötétedésre se érünk vissza. Megelégelem Arne szemforgatását, s úgy döntök, kezembe veszem az ügyet. Nemes egyszerűséggel kapom fel a vékony nőt, ki tiltakozás nélkül hagyja magát.

- Rossz lehetett a sorod, ha a halált választottad a rabszolgaság helyett. Az urad egy féreg, de egy rabszolga szökése… - ecsetelem neki menetközben. Máris sokkal jobban haladunk.

- Ornulf nem az uram – tiltakozik, de nem oly éllel a hangjában, mint ahogy az említett úr mászta meg a tisztáson. Biztosan elfáradt, hisz ember, nehéz nap is van a háta mögött.  – Csak azaz úr, aki maga felett is úr és soha nem szorul rá szolgákra. Kimondhatta felettem, hogy a tulajdona lettem, de én tudom, hogy ki vagyok. Inkább leszek egy hiúz vacsorája, mint egy féreg ágyasa.

- Ezt jól teszed. Menedéket nyújtok neked, míg megpihensz és eldöntöd, hogyan tovább, de a vacsorádért neked kell megdolgoznod. Nálunk mindenkinek van feladata, amíg maradsz, dolgozol, önmagadért – okítom csendesen, az utat, s nem őt figyelve. Ő mégis mintha ellazulna karjaimban, a nyugalom öntené el, miszerint megmenekült.

Nyugodtan viszem végig a falun, a főépületben jó helye lesz. Szem előtt is lesz, s ott több hozzá hasonló nő is van. Biztos jól megértik egymást… főleg Minkával. Rá fogom bízni, ez biztos. Bízok benne, az életemet is rábíznám, így hát egy újoncé semmiség. Átviszem Ingát a nagytermen, hátra, a lakrészbe.

 

- Minka – emelem fel hangomat, hogy akárhol is jár épp ez a leány, hallja, hogy hívom. Rögvest nyitja nekünk az ajtót, kedves mosolyt küld felénk, én meg vendégünket óvatosan a prémekre helyezem.

- Gondoskodj a vendégünkről – utasítom Minkát, aki lelkesen bólogatva meg is indul Inga felé. Ez női csevej lesz, amiben nem kívánok részt venni, így kettesben hagyom őket.

Megbeszélem a teendőket a harcosokkal, miszerint több őrszemet kérek a határokra, ki tudja mi lesz a mai eseményeknek hála. További lépéseket csak úgy tudunk tenni, ha az emberek lépnek. Annak örülnék a legjobban, ha maradnának a helyükön, nincs kedvem egy emberemet se elveszíteni, mert megszegték az egyességet. Mehetnénk hozzájuk is vadászni, akár az értékeikre is, de nem tesszük, míg ők nem jönnek a mi erdőinkbe.

Arne-al átbeszélünk még pár dolgot, majd Una jelenik meg a nagyteremben, miszerint eldughatja e nálam az új játékát. Beleegyezek, bár tudom, ha kiderül, én is kapok a fejemre az anyjától. A nap pedig nem is végződhet annál jobban, mint hogy Minka készülődjön lefekvéshez… az én szobámban.

- Elnézted volna az ajtót ennyi év után? – kérdezem felvont szemöldökkel.

- Nem, nem! Csak Inga az én szobámban alszik – ecseteli, míg bemászik az ágyba. – Emellett nem most alszunk először együtt.

- Nem ezzel van a bajom, hanem azzal, hogy nagyon ho…

- Horkolok, tudom, tudom! – integet a kezével, hogy legyek csendben. – Inkább aludjunk.

- Mármint TE…

- Yaldir – morogja, míg hátat fordít nekem, de azért még megpaskolja az ágy másik felét, hogy menjek csak oda.

¤ ¤ ¤

Másnap Minka nagyon energikus, én ellenben érzem a sok felkelés átkát. Nem egyszer böktem oldalba, hogy legyen oly kedves, s ne horkolja le a hajamat is. Hol használt, hol nem. Mivel Inga még alszik, csak ott hagyja a ruhát, majd dolgára indul, velem együtt. Kis idő elteltével újra értem jön, hogy nézzük meg, felkelt e Inga. Oly izgatott, mint egy gyermek, így persze nem tudok neki nemet mondani. Minka előre siet, míg én nyugodtan lépdelek utána a szobájáig.

- Jól vagyok – hallom meg Inga hangját a folyosóról. – Mi lesz a feladatom?

- Attól függ, mi mindenhez értesz – lépek be az ajtón.  

- Otthon gazdasszony voltam, neveltem a jószágot, vetettem és arattam a gabonát, irányítottam a gazdaságot, tudok szőni és értek a gyógynövényekhez. Másban aligha vennéd hasznom. - Megnézem alaposabban magamnak, hiába a seb s ütés nyomok itt-ott az arcán, szép teremtés.

- Beiner gyengélkedik, ha Inga ért hozzá, segíthetne neki, hogy a teendőit bírja – szakítja meg a csendet izgatottan Minka. – Vagy beadhatod Hilde keze alá, ott is elkelne egy segítőkéz a szövésben. – Ránézek, nem tudom hova tenni miért ennyire izgatott. Akad itt más ember nő is.

- Válassz feladatot és igyekszem legjobb tudásom szerint végezni – jegyzi meg Inga, míg Minka elé áll félig, mintha… védené? Nők, nem értem őket.

- Elég erős vagy hozzá, hogy dolgozz, asszony? – kérdem, míg újra végigmérem. Nem tűnik épp jól tartott nőnek… No, majd Minka helyrepofozza.

- Ha tényleg olyan feladatot kapok, amihez értek és szeretek, akkor az nem munka – közli, mire én majdnem felnevetek. Azonban, míg nem szabad. Ki kell vívnom a tiszteletet, csak utána enyhülhetek meg.

- Legyen így, Minka, magyarázd el neki a rendet és vidd el Beinerhez. Meglátjuk, mennyire leszel hasznunkra. Ha jól dolgozol, meglesz a jutalmad érte, ha nem, akkor nincs itt helyed.

- Megértettem.

Biccentek egy aprót, majd mennék is utamra, de Minka szusszantása megállít. Felvont szemöldökkel fordulok vissza, s nézek a lányra, aki enyhén felfújt arccal néz rám.

- Igen? – kérdem kimérten, mire ő kilép Inga takarásából.

- Hol fog szegény aludni? – kérdi, mire én pislantok párat. – Inga. Hol fog aludni? Nem maradhat örökre a szobámban.

- Nos… - köszörülöm meg a torkomat, míg hol az egyik, hol a másik nőre nézek. – Talán örökre akar maradni?

- Nem tervezek visszaélni a vendégszeretetükkel, szóval nekem az istálló is megteszi, én… - kezdene bele Inga, de Minka rögvest szavába vág.

- Nem élsz vissza semmivel, és felejtsd el, hogy az istállóban alszol! A fiúk is ott szoktak egy átmulatott éjszaka után, az nem nőnek való hely! Yaldir – fordul megint felém, de nem mond semmit se, legalábbis szavakkal.

- Jól van, értettem – sóhajtom lemondóan, míg tarkómra simítok. – Meglátom mit tudok tenni. Úgyse bírom ki sokáig a horkolásodat.

- Hé! – szól utánam felháborodva, de inkább sietősen távozom, mielőtt újabb dolgot vesz a fejébe. Olyankor hajthatatlan, nekem pedig eme kevés alvás után, ennyi gonddal a nyakamban, semmi kedvem hallgatni a pörölését.

Telnek az órák, szerencsére eseménytelenül. Nincs jelentés behatolókról, ami megnyugtat, de továbbra is éber vagyok.

Vacsorához készülnek a szolgák, Una az öccsét pátyolgatja, mikor áthaladok a nagytermen. Az anyjukat sehol se látom, ami egyszerre tesz boldoggá és nyugtalanná. Ha egyedül hagyja a fiát, ama oly nagyra tartott apróságot, biza mesterkedik valamiben. Csak tudnám, hogy miben!

- Yaldir! – hallom meg Minka hangját, mire arra fordulok. Ingával az oldalán tart felém, fülig érő mosollyal. – Képzeld, Beiner nagyon elégedett az új vendégünkkel – simít kedvesen Inga karjára. – Már végeztek is mára.

- Remek – bólintok egy aprót.

- Nem bánod, ha körbevezetem? – kérdi nagyokat pillogva.

- Mikor kellett az én engedélyem neked bármihez is? – méregetem felvont szemöldökkel. – Szóval csak nyugodtan. Oh, ha mentek a szaunába – ugrik be – vihetnétek Unát is. Úgy látom tegnap este jó szokásához híven kihagyta a fürdést – méregetem a piszkos hajú kislányt.

- Rendben van – bólint Minka. – Vacsorára készen leszünk.

- Hé, Sigurd, nem megyünk mi is? – vetődik fel bennem az ötlet. – Una, anyukátok? – kérdem a kislánytól, aki tagadóan megrázza a fejét.

- Muszáj mennem? – kérdi halkan, míg Ingára pillant.

- Muszáj, nézd milyen a hajad – nyúlok a fonatáért. – Egy kis hölgy nem nézhet így ki.

- De…

- Nincs de, menj szépen a lányokkal. Minka majd befonja megint a hajadat. Sigurd – kapom fel a kisfiút, aki teli szájjal mosolyog. – Mi meg megyünk fiús dolgunkra. Olga pedig – célzok a nem messze álló nőre, ki a gyerekekre szokott felügyelni -, majd megmondja anyunak hol vagytok.

- Szegény Olga fejét szedi majd le ezért – sóhajtja Minka, majd Ingához fordul. – Ilyen Bera. Jobb vele nem szóváltásba keveredni, ha csúnyát is mond neked, csak hagyd rá – magyarázza Ingának, míg kézen fogja Unát, s elindulnak a női szauna s fürdő felé.

- Mi akkor megkeressük Arnét, hogy mi is hárman legyünk? – vetem fel az ötletet öcsémnek, aki lelkesen bólint egyet. – Megbeszélve.

¤ ¤ ¤

Egy alapos mosakodás és szaunázás után visszatérünk mind a nagyterembe, hogy együtt együnk. Minkának igaza volt, Bera nem örült annak, hogy elvittem mindkét gyerekét a szaunába, de szokásos módon hagyom, hogy a mondandója egyik fülemen be, a másikon pedig kiáramoljon ugyan azzal a lendülettel, ahogy ajkait hagyják el.

Miután végzett, s magamra hagyott, megkeresem Minkát, aki továbbra is Ingát zargatja lelkesen. Úgy tűnik, ha akarja az újonc, ha nem, Minka kinézte magának, mint új lehetséges barátot.

- Holnapra se lesz még szobád – lépek oda hozzájuk, szavaimat Ingának intézve. – Bár, ágy akad… Ha elviseled a horkolást…

- Nincs bajom vele – feleli rögvest. – Egy jól átdolgozott nap után meg főleg.

- Látod? – mutat Ingára Minka. – Így kell hozzáállni.

- Klán vezér vagyok, még te se tudsz úgy lefárasztani, hogy a horkolásod ne verjen fel egy éjszaka legalább kétszer – vágok vissza. – Akkor intézkedem az ággyal kapcsolatban.

¤ ¤ ¤

Másnap, sokkal kipihentebben, végigjárom a falut. Nincs semmi szokatlan, ami jó, örülök neki. Mindenki a dolgát csinálja, gyerekek lábatlankodnak, kergetőznek és játszanak. Úgy döntök, hogy visszatérek a nagyterembe, hogy értekezzek a váltással, de eme tervemet keresztbehúzza Una. Lebiggyesztett ajkakkal ücsörög a kapunál, egyedül, ami eléggé szokatlan tőle.

- Hé, mi baj? – lépek oda hozzá.

- Geiri megharapott – motyogja, mire én értetlenül nézek rá, erre ő megmutatja a bokáját.

- Az istenekre… - csúszik ki a számon. – Vérzik!

- Tudom – nyüszíti kétségbeesetten. – És összevéreztem az új ruhámat, anya nagyon mérges lesz!

- Oké, rendben – nyugtatom, míg felkapom. Tudom, hogy nem szereti már, mert ez már nem nagylányos, de hátha így meg tudom nyugtatni. – Mondom a tervet. Elmegyünk Beinerhez, ő ad rá neked valamit, aztán… aztán kimossuk a ruhád alját! – ajánlom fel, míg meg is indulok vele a gyógyítóhoz. – Jó lesz, hm?

- Jó… - motyogja, míg közelebb bújik hozzám, én pedig tovább sietek vele.

- Beiner! – lépek be a kunyhójába. – Itt vagy, öreg? – Megcsap a füstölők illata, de nem látok senkit se. Már mennék is ki, hogy megnézzem az udvaron, mikor Inga bukkan fel a másik szobából.

- Lepihent, azt mondta ilyenkor, ebéd után szokott szunyókálni kicsit. Miben segíthetek? – lép közelebb, míg én egy háromlábú székhez lépek, s ráültetem Unát.

- Mutasd meg szépen – kérem a kislányt, aki erre zavartan felhúzza a szoknyáját.

- Oh, ez egy harapás – guggol elé Inga. – Mi történt?

- Geiri megharapott – motyogja a kislány.

- Anyukád ezért mondja mindig, hogy ne a fiúkkal játssz! – sóhajtom. – Mindig ilyen sérülésekkel kerül elő.

- És most az új ruhámat is összevéreztem – szipogja. – Ki fogok nagyon kapni.

- Dehogy, nem lesz semmi baj – mosolyodik el Inga kedvesen, míg óvatosan megtapogatja a kislány bokáját. – Szólj, ha fáj. Ellátom a sebedet, s kimosom a vért a ruhádból. Nem száradt bele, könnyen kijön, ne aggódj.

- Mit illik ilyenkor mondani, Una? – kérdem halkan.

- Köszönöm szépen.


louisMayfair2018. 04. 07. 19:05:49#35432
Karakter: Inga Ingemardottir



Nő vagyok. Hozzászoktam, hogy olyasmit kell tegyek, amit nem akarok. Minden megtörténhet velünk, bárhol és bármikor, de talpra kell állnunk. Ezt nevelte belém az anyám, az a drága jó asszony. Türelemmel viseltem a sorsom és amint lehetőség kínálkozott, éltem vele. Elaltattam erőszakos fogva tartóm - kit „gazdámnak” kellett volna hívnom, hát nem – s háza népét, hogy megszökhessek. Hallottam a hiúz falkáról, tudom, hogy bárki, aki a területükre téved engedély nélkül, kivégzik. Ornulf utánam fog jönni, a tulajdonához makacsul ragaszkodik, legutóbb, míg bormámorban töltötte kedvét rajtam azon nevetgélt, hogy ha elszöknék, megkeresne és megölne.

Soha nem adtam könnyen az életem, ha választhatok a halálom módját illetően, inkább egy hiúz marjon halálra és lakmározzon húsomból, de magammal viszem a halálba, hol Hel fogja eldönteni, ki hová kerül, de ha kicsit is igazságos, elrablóim nem kerülnek vágyott Walhallájukba.

Altatót kevertem italukba, mire az egész háznép mély álomba merült. Összeszedtem egy tarisznyába minden holmit, mi szívemnek kedves, s ez kimerült pár apró személyes tárgyban, emlékek fűztek hozzájuk korábbi életemből, ezért pazaroltam a drága időm.

Elkötöttem egy lovat, de valamivel a hiúzok területe előtt lábát törte sűrű, földből kinőtt gyökerek közt.

Képtelen voltam megölni, átöleltem a nyakát a vergődő jószágnak, s egy „bocsáss meg” után otthagytam, tudva, hogy altatóm már elmúlt, üldözőbe vettek. Nincs esélyem, tudom jól, a reményvesztettek kétségbeesése hajt a végzet felé abban a tudatban, hogy gyilkosaim gyilkosa, ha közvetetten is, de én leszek. Ez ad új löketet és kitartást.

Hallom közeledni az üldözőimet, lélekszakadva futok tovább, hol vannak már azok a dögök? Hol van egy hiúz is, mikor szükség lenne rá? Nem, nem azért, hogy megmentsen, hanem még Ornulf előtt végezzen velem.

Nincs szerencsém, fáradt vagyok, kimerült és ideges, a harcra termett vikingek beérnek, s tudom, itt a vége a futásnak.

- Megvagy, szépségem! – ragad meg „gazdám”.

Teli tüdőből sikoltok fel, hangom messzire viszi a hideg szél, ha ez nem hozza ide a falkájukat, akkor semmi. Csak legyen vége gyorsan!

- Most megtudod, mi jár annak, aki elszökik előlem! Még egyszer utoljára megkapod, amit érdemelsz, aztán csinos kis díszt csinálok belőled házam előtt!

Földre perdít, küzdenék minden erőmmel, de hasztalan, erősebb nálam.

- Száll le rólam…!

Ekkor elszabadul a mészárlás. Hiúzok ugranak el a fák rejtekéből. Támadóimat lemészárolják, hála az Isteneknek, bevált, mind követnek a másvilágra. Ornulf értetlenül pillog szét, nyilván a hajsza közben elfelejtette figyelni a határokat. Súlya már nem nehezedik rám és szegez a földhöz, rögtön hátrébb is araszolok, várok, hisz felállni most úgysem tudok.

- Te mocskos korcs…! – ugrana neki egy férfinak, aki, ha más körülmények között találkoztunk volna, ki tudja. Erős, határozott és süt róla, hogy ő a vezető.

- Mi lesz most, ember? Remek ítélőképességed lehet… vagy inkább mégse – Ornulf emberei egytől egyig halottak. A tervem bevált. Ornulf gyáva féreg módjára igyekszik elmenekülni, de innen nem lesz hova kiút.

- Tudod mi fog megmenteni? A mocskos pofád. S tudod miért? Elmondhatod mindenkinek, hogy ez vár mindenkire, aki átlépi eme erdő határát.

- Főnök…! – úgy van, tehát jól tippeltem, a falkavezér. De miért nem öli meg? Miért hagyja életben, hogy példát statuáljon? Én is meg fogok halni, ő miért nem?!

- Légy bölcs férfi, vagy legalább pislákoljon az értelem sötét fejedben. Mentsd meg a falusiak életét, ahogy az ő gyerekükét. Ne jöjjenek ide. Fuss. Fuss, míg garantálhatom biztonságodat, mert lehet én irányítom őket, de az ösztön nagyobb úr – mutat a hiúzokra.

A megjelenésük és a mészárlás olyan hamar ért véget, mint kezdődött. Csalódott vagyok? Meglehet. Fáj a testem, fáj az ajkam és az arcom, csendben várom a sorsom, hisz én vagyok az utolsó. Öljön meg, vagy engedjen el, nekem mindegy, de nem leszek ismét senki szolgája. Eligazítom magamon a ruhámat, ha elér a vég, legalább tisztességesen fogadjam. Olyan nagy a csend, kénytelen vagyok felemelni a fejem és a vezér szemeibe nézek. Érjen véget bárhogy, nekem már nincs mit veszítenem.

- Nem ölted meg – mondom ki, mi lelkem nyomja.

- Így igaz. Nem öltem meg. Talán boldoggá tett volna?

Komolyan kérdi? S Én? Komolyan gondoltam, hogy boldoggá tenne Ornulf halála? Ez a meghunyászkodott menekülés nagyobb elégtételt ad, ha belegondolok, hisz ott sérült, ahol a legbüszkébb.

- Magam sem tudom, hogy a halála boldoggá tett volna – ez az igazság, örültem volna, vagy sem, rajtam már nem segít. Se holtan, se élve. Érzem, ahogy elered az orrom vére, ujjaimmal bizonyosodom meg róla.

Lábam felhúzom, minden mozdulatát figyelem, ahogy elém térdel. Rongyot húz el a ruhái közül, csak nem segíteni akar? Felém nyúl, s én kísértést érzek, hogy elkapjam a fejem, mégsem teszem. Félnem kellene, ám túl vagyok már ezen a ponton, inkább… Kíváncsi vagyok. Szívem hevesebben ver a mellkasomban, túl sok pofont kaptam már simogatásnak álcázva. Vigyázva érinti orromhoz, hogy a vérzést elállítsa.

- El kéne látni. Hazakísérjen valaki? – elveszem a rongyot, de szavai tőrt döfnek a szívembe.

- Adtok tán hajót is, hogy hazamehessek…? – ugyan, semmi esély. Nekem már nincs otthonom, még ha lenne is, senkim nem maradt, kihez haza térhetnék.

- Rabszolgájuk voltál – lepődik meg, de bennem fellángol a harag.

- Nem az övéké. Sőt, senkié…

Fejével jelez a hiúzoknak, távozzanak, mire egy kivétellel mind engedelmeskedik. Aha, tehát ő a második a sorban.

- Nos, ha nincs hova menned, sebeid pedig ellátásra szorulnak – jól látja a helyzetem, de mit akar velem?  Felegyenesedve folytatja - egy leheletnyi pihenőre meghúzódhatsz nálunk – felém nyújtott kezét gyanakvón figyelem. – Ne aggódj, ember asszonyokat nem ölünk meg.

- Többnyire – veti oda a másik hiúz, de nekem ennyi elég, mi vesztenivalóm van? Sosem döntök elhamarkodottan, számításaim szerint értem jöttek, ám velem nem végeztek, sőt, segítséget ajánl fel nekem az alfájuk. Talán most az egyszer szerencsém lesz és megmenekülök? Mindegy mi vár rám, Ornulf után azt hiszem, nem lehet rosszabb.

- Miért hiszik a férfiak, hogy a halál átok? Lehet megváltás is – hisz ezért rohantam sorsom elébe, inkább halok meg bátran a gyilkosaimmal, mint viseljem tovább fájdalmas sorsom. Sóhajtva veszi tudomásul válaszom, majd leveti prémjét, hogy a vállamra kanyarítsa. Meglepve pillantok rá kócos tincseim alól, testem már teljesen átfagyott, a prém pedig őrzi testének melegét.

- Meg fogsz fagyni, s az bizony nem megváltás, ha halál is.

- A szolgád leszek… vagy a vendéged? – kérdezem óvatosan.

- Szolga…

- Vendég.

Vágják rá egyszerre a férfiak, de az alfa egy pillantással elhallgattatja a másik hímet.

- Társad nem lelkesedik értem – állapítom meg és ránézek az illetőre.

- Arne senkiért sem lelkesedik, aki idegen.

- Igaza van – ezen még az említett is meglepődik egy pillanatra. – Betörtem a területetekre, nyakatokra hoztam Ornulfot és csapatát, mindezek ellenére nem öltél meg velük – pillantok a vérbe fagyott tetemekre, majd vissza a két hiúzra.

- Ez volt a terved? – lát át rajtam rögtön az alfa. – Magaddal vinni őket a sírba?

- Tudtam, hogy nem menekülhetek másképp, de ha meg kell halnom, jogom van eldönteni a módját – hajtom le a fejem, leguggolok egy érintetlen hókupachoz és a rongyot megtöltve vele az arcomhoz nyomom. Megölhettem volna akkor, amikor a házat elaltattam, de akkor az övéi ugyanúgy megkeresnek és megölnek, mindemellett… hiába döntöttem el, hogy meg fogok halni, mélyen belül a lelkemben még élni szeretnék.

- Nem tudom eldönteni bátor vagy bolond tett volt – dönti oldalra a fejét Arne.

Nem válaszolok, már erőm sincs hozzá, helyette csak megismétlem a kérdésem.

- A szolgád leszek, vagy a vendéged?

- A vendégem – ejti ki a várva vágyott szavakat.

Elmúlik a szorongás a torkomból, már csak pihenni szeretnék, csontig hatoló szél csapja meg szegényes ruházatba bújtatott testem, szorosan összehúzom magamon a kölcsön kapott prémet.

- Mi a neved? – kérdez, igaz, mi is?

- Inga… Inga Ingemardottir.

- Yaldir vagyok – mutatkozik be.

- Köszönöm – nem térek ki, hogy mire, a megmentés, a menedék felajánlás és a prém épp elég, főleg, hogy nem akar belőlem újra rabszolgát csinálni.

Nem haladok elég gyorsan, mint két hiúz társam, de meglepett nyögés hagyja el az ajkaim, mikor egy erős kéz a lapockámra, másik a térdem alá siklik. Karommal átölelem a nyakát, nem szeretnék a földön landolni.

Nem mondja, miért vett fel, talán megunta, hogy akadályoz a terep, én pedig nem utasítom el a segítséget. A hő, amit sugároz, felmelegíti a prém által nem fedett bőrömet is.

- Rossz lehetett a sorod, ha a halált választottad a rabszolgaság helyett. Az urad egy féreg, de egy rabszolga szökése…

- Ornulf nem az uram – tiltakozom fáradtan. – Csak azaz úr, aki maga felett is úr és soha nem szorul rá szolgákra. Kimondhatta felettem, hogy a tulajdona lettem, de én tudom, hogy ki vagyok. Inkább leszek egy hiúz vacsorája, mint egy féreg ágyasa.

- Ezt jól teszed. Menedéket nyújtok neked, míg megpihensz és eldöntöd, hogyan tovább, de a vacsorádért neked kell megdolgoznod. Nálunk mindenkinek van feladata, amíg maradsz dolgozol, önmagadért.

Ez nagyon jól hangzik, el is lazulok a karjában, már nem kapaszkodom belé görcsösen. Milyen furcsa, az emberek nevezik a hiúzokat állatoknak, most mégis a hiúz a nemes, az ember pedig egy állat.

A falujukba érve mindenki előjön a kunyhóikból, az út megtelik élettel, mindenki kíváncsian néz minket, ahogy Yaldir végigcipel előttük egy nagyobb, gazdagabb épületig, át a nagytermen a vezér lakrészéig.

- Minka – hív egy szép lányt magához, aki engedelmesen nyitja az ajtót előttünk, Yaldir pedig a prémekből varrt szőnyegre tesz le, csak akkor enged el, mikor biztosan állok a lábamon.

- Gondoskodj a vendégünkről – utasítja a lányt, mire ő mosollyal az ajkán bólogat.

Hamar kettesben találom magam a nővel.

- Minka vagyok – mutatkozik be, én pedig nem lehetek bunkó, hogy hallottam, így csak fásultan felelek.

- Inga – lassan lecsúsztatom magamról a prémet. – Bocsáss meg, nincs kéznél orbáncfű vagy fekete nadálytő?

A lány meglepve pislog, de hevesen bólogatni kezd.

- Rögtön hozok a gyógyítótól, addig vetkőzz le, hogy elláthassunk.

- Nem kérdezel semmit? – ez meg engem lep meg.

- Mindent tudunk már, amit tudnunk kell – felel sejtelmesen, én nem firtatom.

A röpke pár percre, míg magam maradok a fal mellé állított fából és szövetből készült paraván mögé sétálok, ahol megszabadulok megtépázott ruháimtól. Minka hamar visszatér, hálásan veszem el tőle, egy prémet csavarok testem köré, míg vizet melegít a kandallóban ropogó lángok felett. Fáradt vagyok egy fürdéshez, de a testem átfagyott így csak belépek a dézsába, hagyva a lánynak, hogy a meleg, nem forró vízzel végiglocsolja a bőröm. Ajkaimba harapva viselem a sebeim, zúzódásaim áztatását, hogy aztán kilépve tisztán megtöröközzem és leápoljam a kapott tinktúrákkal a sebeimet. Minka félre döntött fejjel figyeli, hogy mit csinálok.

- Te értesz hozzá, ugye?

- Tessék? – pillantok fel, miközben épp a jobb lábszáram dörzsölgetem az olajjal.

- Értesz a gyógyításhoz.

- Igen, értek – bólintok, de nagyon nem akarok magyarázkodni.

- Miért nem sírsz? Én sírtam, amikor ide kerültem, igaz még gyerek voltam, de ha én lennék most a helyedben, akkor is sírnék.

- Attól tartok már nincs több könnyem, amit hullathatnék – szomorú mosolyt küldök felé. – Nincs értelme azon keseregni, amin nem változtathatok. Köszönöm, hogy segítettél, hálás vagyok.

- Szívesen, rád férne egy alvás, feküdhetsz az én helyemre, Yaldir kibírja, hogy most kivételesen mellette alszom, bár szerinte szörnyen horkolok…

- Te vagy Yaldir…?

- Nem. Azaz… nem. A legjobb barátok vagyunk, az apja vitte el a felnőtté avatásakor asszonyt vadászni. Nos, nem lettünk egy pár.

Egyre álmosabb vagyok, sok volt ez nekem egyszerre, ezért Minka gyorsan az ágyig vezet, kapok egy alsóruhát, hálóingnek. Engedelmesen lefekszem és átadom magam az álomnak, jelenleg nagyobb biztonságban vagyok, mint eddig, meleg van, kényelmesek a prémek körülöttem, az agyam képtelen többet feldolgozni a mai napból, aludnom kell, majd holnap eldöntöm, mi hogyan legyen.

+++

Mikor szemem felnyitom, nem tudom, hol vagyok. Megpróbálom elhelyezni magam térben és időben, mire eszembe jutnak a tegnapi történések. Sikerült, megszabadultam Ornulftól és most a hiúzoknál vagyok. Legszívesebben aludnék még, de nem tehetem, világosan ki lett mondva a szabály tegnap, amihez tartanom kell magam.

Az ágy mellé egy székre van kikészítve egy barna ruha, hát felveszem, Minka is épp akkor toppan be, mikor a mellemen próbálom eligazgatni nyilvánvalóan az ő ruháját.

- Ajjaj, azt hiszem ez nem egészen a te méreted.

- Beleférek – igazgatom magamon a mellben szűk ruházatot. – Jó lesz.

- Ma még igen – bólint, de látom, hogy már felírta a gondolatbeli listájára a ruha pontot. – Hogy érzed magad?

- Jól vagyok – felelem az igazságnak megfelelve. – Mi lesz a feladatom?

- Attól függ, mi mindenhez értesz – szólal meg mögöttem egy erőteljes férfihang. Mikor jött be?

- Otthon gazdasszony voltam, neveltem a jószágot, vetettem és arattam a gabonát, irányítottam a gazdaságot, tudok szőni és értek a gyógynövényekhez. Másban aligha vennéd hasznom – sajnos ennél többet nem vertem a fejembe az évek során.

Tekintete elidőzik az arcomon, az enyém is az övén. Helyes arca van, markáns és határozott. Az enyém viszont nem lehet túl szép látvány, bár az orbánc és a nadály éjszaka sokat segítettek.

- Beiner gyengélkedik, ha Inga ért hozzá, segíthetne neki, hogy a teendőit bírja – veti fel Minka. – Vagy beadhatod Hilde keze alá, ott is elkelne egy segítőkéz a szövésben.

A férfi a nőre néz, de túlságosan él még bennem a kép, amikor az egyik szolgálólány vétett Ornulf ellen és nekem kellett közbe lépnem, mert én, amit kapok, elviselem, ő nem bírta volna.

- Válassz feladatot és igyekszem legjobb tudásom szerint végezni – mozdulok kicsit előre ösztönösen, hogy védjem a nálam cserfesebb lányt.

- Elég erős vagy hozzá, hogy dolgozz, asszony? – várja a megerősítést, ami meglep, de nagyon jól esik.

- Ha tényleg olyan feladatot kapok, amihez értek és szeretek, akkor az nem munka.

Alsó ajka mintha apró mosolyra görbülne, vagy csak én látom így?

- Legyen így, Minka, magyarázd el neki a rendet és vidd el Beinerhez. Meglátjuk, mennyire leszel hasznunkra – tekintete lejjebb siklik, nehéz nem észrevenni, hogy a ruha nem az én méretem. – Ha jól dolgozol, meglesz a jutalmad érte, ha nem, akkor nincs itt helyed.

 

- Megértettem – még mindig jobb, mint eddig bárhol…


Eshii2018. 04. 07. 16:11:01#35431
Karakter: Yaldir Gylfidotsson
Megjegyzés: ~ kezdés


Tenyeremet bizsergeti a selymes szálak tömkelege. Nem vitás, minőségi bunda ez, tökéletes évfordulós ajándék lesz Minkának. Intek fejemmel a kereskedőnek, hogy hagyja szépen itt nekem, majd a többi egyébbel együtt kifizetem neki. Persze, én is vadászom bőven, akadnak szép rénszarvasaink erre, de ez az állat a délebbi, melegebb területről származik. Ritkaság.

Una mellettem ácsingózik, egyik lábáról a másikra, míg tekintetét a játékokon legelteti. Anyja szerint tíz évesen már túl nagy eme dolgokhoz, így fél évvel ezelőtt minden hasonló játékát elkoboztatta, egyedül egy rongybaba maradt, de az is csak azért, mert nálam dugta el.

- Azt is kérem még – bökök játékra, amit valószínűleg lányoknak készítettek. Nem értek én ehhez a dologhoz, csak a megfigyelésem alapján Una ezt bámulta a leghosszabb ideig.

- Csak nem leánygyermek van úton? – kérdi felvont szemöldökkel a kereskedő, vörös hiúz, s érezhetően félvér.

- Még nem – felelem mosolyogva, majd gyengéden átkarolom Una vállát, s közelebb húzom magamhoz. – Azonban soha nem vagyunk idősek egy kis játékhoz, nemde?

Az öreg arcára széles vigyor ül ki, aminek hála gyönyörködhetünk hiányos fogsorában. Oldalra fordul, a játékért, hogy aztán átnyújthassa a továbbra is belém kapaszkodó Unának. A leány rám pillant lopva, mire én körbenézek, nincs e közelben az anyja, majd biccentek egy aprót. Rögvest elveszi a játékot, hogy aztán szégyenlős mosollyal köszönje meg. Már a nyelvem hegyén van egy megjegyzés, miszerint a másik játéka mellé teheti majd, továbbra is falazok neki, azonban a hirtelen mozgolódás és izgatottság szaga belém rekeszti a szót.

- Yaldir! Hol vagy már? – hallom meg gyerekkori barátom hangját, aki áttör ama asszonyok és férfiak maroknyi csoportjain, akik a többi karavánon lévő dolgokat nézegetik, vagy éppen alkudnak.

- Mi az? – fordulok felé, majd kicsit fel is emelem a kezemet, hogy könnyebben megtalálhasson.

- Jelentés az egyik őrszemtől – tolakszik oda hozzám, de azért fél kézzel még gyorsan beletúr a riadt szemekkel pislogó Una hajába. -  Behatoltak a területedre – susogja a fülembe, hogy csak én halljam.

- A harcosok tudják? – kérdezem halkan, mire ő bólint. – Remek. Una – nézek le a húgomra. – Keresd meg Minkát, kérlek. Ha jól sejtem a többi ember asszonnyal lesz. Nem lesz gond, ugye? – Megrázza fejét, aminek következtében a világosvörös, enyhén kócos tincsei ide-oda libbennek. Nem aggódom, a klán vezér húgára mindenki odafigyel, s senki nem fogja itt bántani.

- Menjünk – fordulok Arnehoz, aki rögvest hangos kiáltásokkal tereli el utunkból az embereket, hogy jobban haladhassunk.

Nem telik bele pár perc, s már az északi erdőben szedjük lábainkat. Van, aki hiúz alakban indult el, de én magam maradtam emberi alakban, ahogy Arne is. Ahogy közeledünk, fülemet úgy ütik meg a kurjongatások hangjai. Férfiak. Vadat űznének? Milyen préda vehette rá eme embereket, hogy betegyék a lábukat ide?

Női sikítás rázza meg az erdő nyugalmát, amire futás közben röpke pillantást váltok a jobb kezemmel. Eme préda hozta hát ide őket?  Egy asszony? Ez adott nekik erőt ahhoz, hogy félelmeiket leküzdve, betegyék a lábukat az én erdőmben? Érzem, ahogy a düh szépen lassan végigjárja a testemet, az utolsó porcikámat is felemésztve pedig még gyorsabb tempóra váltok. A harcosaimnak meghagytam, ha hamarabb odaérnek, s úgy látják jónak, nyugodtan támadjanak. Ez mégse következik be, mert mikor a nevetések, biztatások és a női ellenkezésének hangjai közelébe érek, mindegyik harcosom ott vár.  Nem rejtőzöm el egy bokor vagy fa mögé se, ahogy a többiek, megállok, s a kisebb tisztáson lévő hat férfit figyelem, ahogy a hetedik társukat biztatják, ki már a nőn fekszik a földön. Ujjaimat mozgatom, kicsit sem fáj, ahogy körmeim karmokká alakulnak. Kardot se rántok eme mocskok ellen.

- Száll le rólam…! – sikítja a nő, míg továbbra is hevesen ellenkezik, erre pedig megadom a jelet. Egy apró nyelvcsettintés, s mindenki megindul.  Míg ők vetődnek, Arne pedig egy mordulással indul nekik, én nyugodtan sétálok feléjük. Ama férfiak, akik nem rögvest egy területüket védő hiúzt kapnak a torkukra, igyekeznek kardot rántani. A hetedik, ki épp a nadrágja letolásával volt nagy gondban, csak értetlenül pislog jobbra és balra, míg próbál felállni a nőről. Őt veszem célba, s mikor már a térdeiről akarna felegyenesedni, feltűnik neki, hogy ott vagyok tőle nem messze.

- Te mocskos korcs…! – vetődne rám, de nemes egyszerűséggel belerúgok, aminek következtében nem csak hátradől, de a nőről is végre lekerül.

- Mi lesz most, ember? – kérdezek rá halovány mosollyal. – Remek ítélőképességed lehet… vagy – pillantok röpke pillanatra oldalra, ahol az utolsó társa vívja élet-halál harcát, vereségre állva. – Inkább mégse – nézek vissza rá, majd emelem is a kezemet. Hátrált igaz a koszban kúszva, de ez se akadályoz meg abban, hogy karmaimmal elérjem.

- Tudod mi fog megmenteni? – ragadom meg a torkánál fogva, amin karmaim éle vörös csíkokat hagynak. – A mocskos pofád. S tudod miért? – kocogtatom meg mutatóujjammal ama részt, ahol az egyik ütőere lüktet. Retteg. A szagán is érzem. – Elmondhatod mindenkinek, hogy ez – fordítom erőszakosan fejét a lemészárolt társaira - vár mindenkire, aki átlépi eme erdő határát.

- Főnök…! – ellenkezne Arne, de én szabad kezemmel intek neki, hogy most legyen csendben.

- Légy bölcs férfi, vagy legalább pislákoljon az értelem sötét fejedben. Mentsd meg a falusiak életét, ahogy az ő gyerekükét. Ne jöjjenek ide – sziszegem a kezébe, majd lököm el. Karmaim megkarcolják nyakát, rémülten lihegve kap rögtön oda, hogy aztán konstatálja, vérzik, bár nem halálosan. Felegyenesedek, majd úgy nézek le rá megvetően. – Fuss. Fuss, míg garantálhatom biztonságodat – teszem hozzá -, mert lehet én irányítom őket, de az ösztön nagyobb úr – mutatok a hiúzokra, akik támadásra készen várnak.

A gyáva féregnek se kell kétszer mondani, ahogy a félelemtől remegő lábai hagyják, feltápászkodik s futni kezd. Vissza se néz, pedig mily boldoggá tenne, ha halott társainak képe örökké kísértené! Figyelem távolodó alakját, majd a többiekre terelődik figyelmem. Nem engem néznek, de az én irányomba… így magam mellé nézek, ahol a nő igyekszik ruháját csendben megigazítani. Úgy látom kapott egy-két pofont is, hogy befogja a száját, ajka felrepedt, vérzik, itt-ott pirosan duzzadt arca pedig erős ököllel való ütésekről árulkodik. A csend biztosan rádöbbenteni, hogy valami nincs rendben, így lassan felemeli fejét s egyenesen rám néz. Mélyen a szemeimbe, félelem nélkül… szívem dobban egy nagyot, az erő, amely árad belőle meglepő egy emberhez képest.

- Nem ölted meg – jegyzi meg halkan, míg engem néz.

- Így igaz – helyeselek. – Nem öltem meg. Talán boldoggá tett volna?

Figyeli arcom, mintha azt akarná kielemezni mi lehet a jó válasz.

- Magam sem tudom, hogy a halála boldoggá tett volna – vallja be végül, majd kissé elkerekedett szemekkel nyúl az orrához. Véres ujjai után feltűnik, hogy immár orra is vérzik, amit ő biztos előbb megérzett.

Van benne valami, valami megmagyarázhatatlan, ami arra késztet, hogy elé lépjek, majd guggolásba ereszkedjek. Felhúzza lábait, de tekintetét nem veszi le rólam. Minden mozdulatomat figyeli, így azt is, ahogy egy rongyot veszek elő a ruhám rejtekéből. Szívverése felgyorsul, hallom ahogy gyorsabban kapkodja a levegőt, de nem hajol el, hagyja, hogy a rongyot óvatosan az orrához nyomjam.

- El kéne látni. Hazakísérjen valaki? – kérdem, míg hagyom, hogy átvegye a rongyot.

- Adtok tán hajót is, hogy hazamehessek…? – kérdi halkan, enyhe keserűséggel a hangjában. Ahogy kiejti a szavakat az ajkán, rögtön rájövök, mi zavart eddig. A szerény ruházata, ami…

- Rabszolgájuk voltál – döbbenek rá.

- Nem az övéké – vágja rá rögtön. – Sőt, senkié…

Oldalra nézek, a harcosaimra, majd intek fejemmel, hogy induljanak dolgukra. Egyedül Arne marad ott, háta mögött összekulcsolt kezekkel, szépen befont ezüstöt hajjal, figyelő kék tekintettel.

- Nos, ha nincs hova menned, sebeid pedig ellátásra szorulnak – kezdek bele egy kis gondolkodás után, majd sóhajjal ajkamon egyenesedek fel -, egy leheletnyi pihenőre meghúzódhatsz nálunk – nyújtom neki kezemet, amit ő kételkedve nézeget. – Ne aggódj, ember asszonyokat nem ölünk meg.

- Többnyire - kotyog bele Arne is, mire rosszálló pillantást vetek rá. Válasz nem igen érkezik, legalábbis szó formájában, inkább kezét kezembe simítja, s hagyja, hogy felsegítsem.

- Miért hiszik a férfiak, hogy a halál átok? Lehet megváltás is – susogja, míg szakadt felsőruházatát próbálja megigazítani. Megnyomkodom a homlokomat, mert anyám nevelése rögvest előtör belőlem. Végül nagyot sóhajtok, majd a prémet, mely a hátamat melegítette levetem magamról, majd ráterítem.

- Meg fogsz fagyni, s az bizony nem megváltás, ha halál is.


Saga-chan2016. 06. 30. 10:16:21#34429
Karakter: Raphael
Megjegyzés: Atyámnak


 Fázósan húzom összébb a kabátomat, nem gondoltam volna, hogy ilyen hideg lesz május végén. A nappalok jó melegek, és akkor haladni is tudok. De az éjszakák hidegek, főleg a szabad ég alatt. Apámnak köszönhetően, már megint nincs helyem, lassan az egész Olasz térséget, végig jártam oda és vissza. Abban reménykedem, ha egy eldugottabb helyen leszek, nem találnak rám. De nekem nincs olyan szerencsém, akárhol vagyok megtalál, fogalmam sincs, hogy csinálja. A lényeg, hogy megint menekülök. Amióta kiderült, kinek vagyok a fia, tiszta menekülés az életem. Igaz voltak jó évek is, de az hamar elmúlt, mint minden.

 

El is felejtettem bemutatkozni. A nevem Raphael, a fényhozó gyermeke vagyok, ja ha valaki nem tudja ki ő hát felvilágosítom, Lucifer, ő az apám. Jó mi? Higgyetek nekem, nem jó. Folyton a hátam mögé kell néznem, nem-e követ valaki, vagy nem akar megölni. Ilyen az életem, de merre is vagyok? Mivel nincs telefonom, így marad a térkép. Hittétek volna? Huszon egyedik században vagyunk, nekem meg nincs telefonom, röhejes.

 

A kocsik gyorsan haladnak el mellettem, hiába stoppolok, senki sem szán meg, miért is tennék?Annyi mindent lehet hallani manapság. A hasam hangos morranással adja tudtomra, hogy kéne enni valamit, de már három napja nem találtam semmi, se munka, se mást. Ciki, nem ciki, de ha nincs melóm, akkor le süllyedek egy koldus szintjére, kukákba nézek bele hátha akad valami. Lehetne ennél is rosszabb? Igen lehet, el kezd szakadni az eső. A kocsik és a kamionok, amik néha elhúznak mellettem, persze cseppet sem lassítanak és a víz amit felvernek az mind rám ömlik. Nem tudok mit tenni elviselem.

 

Lassan eláll az eső, már csak szemerkél. És mit ad Isten , egy kamionos megállt nekem. Csak van aki még szeret. Gyorsan oda futok a kamion mellé, az ajtó már nyitva van, én meg mit akit puskából lőttek ki beugrom a vezető mellé.

 

- Nagyon szépen köszönöm, hogy megszánt, már három napja, hogy megyek. - hálálkodok a sofőrnek, aki egy törölközőt dob a képembe.

- Törölközz meg, Alex vagyok, Fiastrára tartok, ha gondolod elviszlek addig. - nehezen, de megtörölközök, nem akarom, hogy lássa ki is vagyok valójában, így egy kicsit tovább tart a törölközés.

- Én Raphael vagyok, de szólítson csak nyugodtan Rafinak. Fiastrára tartok én is. - a hasam megint jelez, hirtelen oda kapom a kezem, de Alex tekintetét nem kerüli el.

- Van a lábadnál egy kis doboz, van benne egy kis étel, edd meg.

- Köszönöm, de nem fogadhatom el, így is nagyon sokat köszönhetek önnek.

- Tegezz, nem vagyok olyan öreg, harminc egy éves vagyok.

- Akkor is eleget tettél értem, nem akarok nagyobb bajt okozni.

- Edd csak meg, majd megállok majd út közben valahol, és akkor veszek valamit. Te addig se törődj ezzel. - le hajolok az említett dobozért, majd az ölembe rakom, és bele lesek. Nem sok minden van benne, egy csomag chips, pár darab instant leves, és egy csomag csokis keksz. A nyál a számba már rég megindult, fogalmam sincs mikor ettem utoljára csokis kekszet, neki is esek szegény zacskónak. A tartalmát pikk pakk befalóm, meg is lesz az eredménye, el kezd fájni a hasam. Köröket rajzolok, fájó pocakomra, ami szerencsére segít. A kellemes meleg ami a kamionban van, lassan elálmosít.

 

*

 

Nagy nehezen kelek fel, a jó meleg és az egyenletes zúgás, csak taszít vissza az álmok mezejére. Mégis erőt veszek magamon, és ki nyitom a szemem. Már este vagy éjszaka van, nem tudom. Kidörzsölöm az utolsó kis álom morzsát szememből, és Alexet kezdem el figyelni. Nagyon koncentrál a vezetésre, annyira irigyelem, nekem sosem lesz lehetőségem jogosítványra. Amilyen életet élek csoda, hogy eddig ki bírtam.

- Ha ennyire nézel, még a végén félre értem. - vörösödve kapom el a szemem róla.

- Sajnálom, … csak irigyellek. Nekem nem adatott meg a szabadon választott élet. - szegény anyám nem is tudta mit vállal, mikor meghagyta az életemet. Semmilyen emlékem nincs róla, csak a keresztes medálja.

- Hidd el, én nem irigyelem magam, néha azt kívánom, bár más munkám lenne. De sajnos ez van, ezt kell szeretni. Egyébként lassan megérkezünk, van hol megszállnod?

- Van, persze. Az egyik ismerősöm itt lakik. - hazudom szem rebbenés nélkül, már ez is mesteri szinten megy. Ha életben akartam maradni, muszáj volt hazudnom.

- Jól van, ha itt neked jó akkor itt ki raklak. - mutat a benzinkútra, ahova már kanyarodik is be.

- Tökéletes lesz, akkor még egyszer köszönök mindent. Jó utat vissza fele. - köszönök el tőle amint meg áll.

 

*

 

Már egy órája, hogy gyalogolok össze vissza, szeretem először fel térképezni helyet, miben változott meg. Éppen át sétálnék az utca másik oldalára amikor, hangos veszekedésre leszek figyelmes, nem érdekel, oldják meg maguk Már haladnék tovább amikor egy női hang egyre kétségbe esett kér segítséget, én és az a jó szívem, egyszer az tesz majd a sírba, vagyis nem, az apám lesz. Halkan közeledek feléjük, annyira el van magával foglalva a csávó, hogy észre sem vesz.

 

- Fogd be a pofádat, te kis nyamvadt szuka, ne ellenkezz, úgy nem fog fájni. - már emeli is kezét, hogy pofon vágja a szerencsétlen nőt, de én időben kapom el a kezét. Kissé megleptem ezzel a tettemmel, mert egyből felém fordul. Az arca teljesen el van torzulva, mérges az már tuti.

- Nem érted, hogy nem alkar tőled semmit a hölgy? - kérdezem tőle, és még egy kicsit megszorítom a csuklóját. Még fel sem szisszen, bírja a fájdalmat.

- Nahát egy lovag, kíváncsi vagyok ez hogyan véded ki te szerencsétlen. - időm sincs védekezni, nem hogy reagálni. Csak egy éles fájdalmat érzek meg az oldalamon, nem volt jó ötlet. A másik kezemmel, elkapom a nyakát és egyszerűen a földhöz vágom úgy, hogy nyekken. De csak eddig tartót ki az erőm, térdere esek, de nem vesztem el az eszméletemet. A hölgy akin segítettem ott terem mellettem, fel akar segíteni de a kapucnim le csúszik a fejemről, ezáltal meglátja a két szarvacskámat, olyan gyorsan ereszt el, mint ha megégetem volna.

 

- ÁÁÁÁ, maga az ördög. - kiáltja és gyorsan keresztet vet.

- Köszi, de nem az ördög vagyok, csak egy elcseszett torz szülött, de örülnék neki ha nem sikítoznál. - a vége már köhögésbe fullad, kis adag vért köhögök fel, fasza. Mivel már három napja semmit sem vittem be a szervezetembe, csak azt a kis csokis kekszet, nem tud a szervezetem gyógyulni.

- Nem tudom, hogy ki vagy mi vagy, de köszönöm, hogy megmentettél. Hozok segítséget, maradj nyugodtan.

- Nem mint ha menni készülnék. - mosolyodom el, egyre jobban gyengülök. Álmos vagyok, de tudom nem szabad, de egyre jobban húz a sötétség, de kitartok míg vissza nem ér. Nem kell sokat várjak, mert hallom a hölgy hangját, hogy valakit nagyon sürget. Hamarosan ide érnek, nekem meg annyi erőm maradt csak, hogy megnézzem ki az akit magával hozott. Ha nem most akarnék elájulni, biztosan jót röhögnék a helyzeten, amibe keveredtem, mert akit hozott a hölgy az egy pap, vagy mi fene.

- Üdvözlöm atyám. - ennyit tudok ki nyögni, mielőtt elájulnék. 


Leiran2015. 03. 25. 21:20:35#32669
Karakter: Hektor Zenim
Megjegyzés: Boszimnak~Kezdés


 A gyerekeimmel ma az emberi világba látogatunk el az állatkertbe. Nagy az izgatottság a kicsikéimben. Mosolyogva hallgatom kislányomat miközben kötöm be a cipőjét.

- Apa! Ugye lesz ott zsiráf is, meg elefánt!

- Igen kicsim lesz. –válaszolok neki.

- Ugye veszel majd nekünk vattacukrot?

- Igen veszek kicsikém!

- Apa! Én nagyon szeretlek. –mondja és hirtelen öleli meg nyakamat, én pedig viszonozom az ölelését. Nagyon imádom őket, még ha nem is a véreim, de egyszerűen minden fáradtságot megér.

Szerencsére ma velük tudok lenni, mert szabadnapot kaptam a hivatalból. Fiam rohan oda hozzám és ő is izgatott a kirándulás miatt. Nehezen, de összekészülünk és kimenve az udvarunkra sárkány alakomra váltva másznak fel kicsikéim a hátamra és felröppenve könnyedén szállok velük az emberek városa felé. Nem messze a várostól egy erdőben szállok le és kicsikéimmel ölembe landolok emberi alakomban. Nevetnek ezen, mert mindig élvezik a kicsi szabad esést. Nem hiába sárkány fiókák.

Az erdőből kisétálva az állatkertbe megyünk be, ahol a jegyeket kifizetve nézünk széjjel. Már egy ideje bolyongunk, mikor elérünk a komodói varánuszokhoz és fiam megbűvölten rohan oda.

- Apa! Apa nézd! Egy óriási gyík! –kiáltja amire lányom is oda siet. Persze engem nem vár meg és az üvegre tapasztva a kezét nézi megigézetten. Már mászna is be hozzá, amit észreveszek. Odarohanva hagyom magára a kislányomat. Bízom benne ő is oda siet hozzánk.

- Tony! Nem szabad ez veszélyes! –mondom és épp, hogy elkapom a mászás közben. Jó alaposan megszidom, és körbenézve aggódni kezdek. –Tia! Tia merre vagy? –kezdem el szólongatni a lányomat, de ő nem válaszol. Hirtelen hatalmas nagy tömeg keletkezik. –Francba! –mondom és iszonyatosan aggódni kezdek érte. Remélem nem veszett el és hamar megtalálom. Na meg nem lesz baja. Ilyenkor szembesülök mennyire is nehéz az ikrekkel.

Tony kezét fogva erősen kezdek el sietősen menni és keresni.

- Apa mi a baj? –kérdezi félénken, mert tudja, hogy haragszom rá az engedetlensége miatt.

- Az, hogy eltűnt a húgod, mert te oktondi módon be akartál mászni a varánuszhoz, holott mondtam, hogy egy állathoz se mehetsz be! –mondtam idegesen és már legalább egy félórája keresem, mikor egy fiatal hölgy társaságában találok rá az elefántoknál. Láthatólag nem sírt és észre se vette, hogy nem vagyunk mellette. Odasietek.

 

- Tia végre! –mondom megkönnyebbülve és leguggolva ölelem magamhoz szorosan. A hölgyre nézek hálásan.

- Köszönöm, hogy megtalálta. –mondom és a lány elmosolyodva kedvesen néz rám.

- Ugyan a számomra volt öröm, hogy megismerhettem ezt a kis tüneményt. –mondja lágy csilingelő hangon. –Látod Tia mondtam, hogy apukád meg keres. –mondja megsimítva lányom haját.

Lassan állok fel és a két gyerekem kezét egy kezemmel fogom meg és nyújtom kézfogásra az enyémet.

- A nevem Hektor Zenim. –mutatkozok be és lenézek a fiamra. –Ez a rosszcsont meg a fiam Tony. –mutatom be őt is. – Be akart menni az egyik állathoz ostoba módon, holott szóltam neki, hogy nem szabad, de a rosszaság… - mondom felsóhajtva és lenézek kislányomra. –Annyira sajnálom kicsim, hogy elvesztettelek.

- Semmi baj apa! Így legalább megismerhettem Moriat! –mondja vidám csilingelő hangján.

- Az én nevem Moria Mave és így van. Legalább megismerkedtünk Tiával. –mondja és vidáman kuncog fel. Mosolyogva néz Tonyra és így fedi meg, aminek nem sok esélyét látok arra, hogy hatni fog. –Ejnye! Pedig apának mindig szót kell fogadni. –teszi hozzá. Felsóhajtok és úgy nézek fel rá.

- Egyedül van itt kisasszony? –kérdezem érdeklődve.

- Igen, egyedül jöttem, de elvileg majd a barátnőm is lassan csatlakozik hozzám. –mondja amire kicsit elszomorodok.

- Kár, pedig szerettem volna megkérdezni, hogy nincs-e kedve velünk tartani. Egyedül elég nehéz mind a kettejükre figyelnem. –mondom felsóhajtva csalódottan. Ilyenkor érzem, hogy csapni való apa vagyok.

- Ohh persze! Szívesen csatlakozom! Ilyen tündérekre mindig is öröm a számomra vigyázni. –mondja kedvesen.

- Jaj neeem nem szeretném feltartani, hiszen jön a barátnője önhöz. –mondom szabadkozva. –Amúgy is nagyon pofátlan kérés volt ez tőlem.

- Ugyan nincs ebben semmi pofátlanság. –mondja mosolyogva. –Megérthető, hogy nehéz velük egyedül. Anyukájuk gondolom, dolgozik. –mondja mosolyogva. Megrázom a fejem.

- Nincs anyukájuk. –mondom felsóhajtva. Ekkor látom a döbbenetet az arcára kiülni először.

- Nincs? Teljesen egyedül neveli őket? –kérdezi hitetlenkedve amire bólintok.

- Igen. Nem tudom, hol lehet az anyjuk. –teszem hozzá és a kicsikéimre nézek elmosolyodva. Tia megfogja Moria kezét.

- Leszel te az anyukánk?! –kérdezi hatalmas nagy boci szemekkel felnézve rá. Na bumm! Kicsi lányom mindig megkérdezi egyből az első nőtől, akivel szóba elegyedem. A fél sárkány városi hölgytől már ezt megkérdezte. Aranyosnak tartották, de még sem hatotta meg őket, hogy beálljanak anyjuknak.

- Kicsikém! Ilyet nem szabad kérdezni. Tudod, már megbeszéltük. –mondom elszomorodva rájuk nézve. Talán fel kellene vennem melléjük egy dajkát.



Szerkesztve Leiran által @ 2015. 08. 08. 21:06:29


Kita2013. 12. 03. 16:18:34#28472
Karakter: Captain Morrigan
Megjegyzés: halacskámnak


 Nyüszít – fáj neki. Amit nem is csodálok, magam is próbáltam már, milyen kellemetlenül hátrahurkolt kézzel aludni.
- Jó kislány – biccentek elégedetten, ahogy bugyborékolva megfeszíti magát, én pedig egy mozdulattal elnyesem a köteleit. – Mutasd a csinos pofikádat – könyökölök a medence szélére, majd kiszedem a szájából is a pecket. Mehetsz. Lesüllyed, szánnivaló arccal dörzsölgeti pikkelyes kezeit, hogy újraállítsa a vérkeringést. Utálkozva mered rám, sötét szemei gyilkos méreggel próbálnak felnyársalni, de mindez szórakoztat. Nem árthat nekem… pedig nagyon szeretne.
Az egész hajó velem együtt kárörvendve nyikordul meg.
- Tudsz beszélni? – kérdezem, mikor felém úszik lassan. Van valami a mozgásában, a lényében, ami egyszerűen lenyűgöz.

- Nem vagyok állat, hogy ne tudnék! – horkan fel sértetten. Egyem a szíved.

- Morrigan kapitány vagyok - mosolyodok el a puffancs méregzsákon. Ez még gyerek, de hozzánk képes öreg… pont megfelelő, hogy tudjam, méretes tudás hatalmában van. És nekem pont erre van szükségem.

- Nem érdekel, ki vagy! Eressz el!

- Na, ezt a hangnemet nem fogom tűrni a továbbiakban – kapom el a karját. Kimerült, legyengült, gondolom éhes is. Velem pedig nem éri meg szórakozni. Főleg nem egy ilyen halszagú kölyöknek. – Fáj? – kérdezem, mikor felnyikkan, csapva az uszonyával, habzik fel a víz körülötte. – Ez csak a töredéke annak, amit érezni fogsz, ha nem engedelmeskedsz – figyelmeztetem még szinte barátságosan, aztán vizes kezem egy rongyba törülve hátrébb ballagok. Visszanézek rá: nőies duzzogással kuporodik minél hátrább, orcáját felpuffasztva. Szinte nevetni támadt kedvem ezen az emberi mozdulaton.

***

A kajütömben csend van. A tenger morajlása, a deszkák csendes nyikorgása nyugtató dallam, altatódal. Ezen a hajón születtem és nőttem fel, édesebb ez a zaj nekem bárminél. Beleivódott faggyú és füstölők krémes, balzsamos illata, finom ringatás az egész.

Éles csípésre riadok fel, felpattannak a szemeim; az arcomhoz kapom a kezem, de semmit nem érzek, csak a vékony sávnyi égető forróságot. Ismét figyelmeztetően reccsennek a deszkák, és már tudom, hogy baj van. Késő van, csupán az őrök lehetnek fent… mégis éberen kapok a kardom után, a párnám alól kirántva a pisztolyom rontok ki a kabinomból.

Miért érzem azt, hogy az az átkozott kis hüllő keveredett bajba?
A kajütajtó dörrenve vágódik a falnak, és látom, hogy hossz, fekete vérnek tűnő vízcsíkot húz maga után, ahogy nyögve, nem törődve a fájdalommal vonszolja a szárazföldön tehetetlen testét. Kinyújtja a kezét, mellkasomban fellángol a tűz: nem mész te sehová!

Megvillan a pengén az őrség lámpásának fénye, ahogy az uszonyának tövénél fogva kiszögezem. Felvisít, fájdalmas sikoltás, mégis démonian visszhangzik, ahogy fájdalomtól csillogó szemmel fordul felém.

Az arca, a szája, a fogai mind feketének tűntek az állán csordogáló vértől. A szemem mérgesen izzik fel.
- Hogy szabadultál ki?! – önti el tekintetem a düh.

- Dögölj meg! –visítozik. Lendül a kezem; hisztis ribancokkal így bánik az ember, legalább csend lesz!
Delrey kötelei az elkábult, megszédült sellő köré csavarodnak,kezeit a testéhez szorítva, felpeckelve a száját. A hajamba túrok. Még a szemeim is szabadon maradtak. Hol az őrség? Mi ez a vér?
- Ne engedd el, kislány – dörmögöm csendesen. Kirántom a kardom, mire fájdalmasan rázkódik meg, tehetetlen testként fordulva az oldalára. Elordítom magam az embereim után…

- Mi ez a felfordulás, hogy a cápák zabálnák fel a hullátokat?! – tajtékzok. Meghökkenve hebegnek, majd két matrózom egy véres, sápadt alakot vonszolnak fel az alagsorból. A szirénre egy vödör vizet loccsantanak, hogy ne végezze megaszalódva, amíg vissza nem tudjuk tenni a medencébe…

- Részeg volt, kapitány – mondja az egyik. Vértől csöpögő rongyot szorít a kezére a bűnös, sötét pillantással nyújtom felé a kardom, a hegyével letépve a hevenyészett szorítást. Két ujj… meg egy fél. Szóval innen a vér… valahol megelégedtem a kis halacska reflexeivel. Ügyes.

- Mi volt a szándékod, te rühes féreg? – kérdezem jegesen. Mély, nehéz csend ül a hajóra, a kötelek veszélyesen nyikordulnak meg. A szirénemre pillantok… sötét szemeit le sem veszi rólam, nem moccan. Sebek a vállán. – Hozzányúltál? Kiéhezett, részeg disznó. Mi az alapelv a Delreyen? – kérem számon. Az alkohol már sehol sem volt tompa agában, pedig jobban járt volna.

- A mértékletesség, kapitány – zengik az embereim.
- Pontosan. És hogy nem nyúlunk ahhoz, ami a kapitányé, ha nem osztja meg! Hozzányúltál.

Egy mozdulattal elővéve a flintám húzom fel a kakast, majd ott, ahol a sellő vállán a hegeket láttam, sörétessel vállon lövöm. Hangos puffanás, s az ordítása úszik a levegőben, miközben a deszkák mohón nyelik a bűnös vérét.
Csend van. Mindenki tudja, hogy nagylelkű vagyok, hogy nem szabok nekik korlátokat, mit tesznek a hajómon kívül. De a hajóm szabályai szentebbek és sérthetetlenebbek, mint a kibaszott Biblia és az összes királyok leghatalmasabb parancsa.

A sellőt nem hibáztathatom, csak élt a lehetőséggel. Mindenki ezt tette volna a helyében.
- Kössétek meg a kezét, a lábát aztán a vízbe vele – morrantam sötét szemmel.

Körülnézek; szinte lángol a tekintetem, az emberek vélt vagy valós bűneik miatt lehunyják a szemeiket. A szirénre nézek, de ő állja a pillantásom, igaz, égő orcákkal.
- Nincs dolgotok? – rivallok a lusta bagázsra. Kivételesen az őrök megússzák, elég ennyi fegyelmezés egy napra. – Takarodjatok a szemem elől.

Közelebb lépek a tehetetlen, nehéz testhez, lehajolva kapom el a mellkasát körülfonó köteleket, felrántva, hogy másik kezem a hátához tudjam futtatni. Ellenkezve próbál hánykolódni, miközben másik kezemmel a csípője alá nyúlva kapom az ölembe, de dühösen sziszegek rá.
- Ha nem maradsz nyugton, az árbockosár fölé kötözlek, amíg szárazra nem pirulsz. Megértetted?

Megdermedve piheg, ellenkező szemeit rám vetve, de nem érdekel. Dobok a testén egyet, hogy kényelmesebben tudjam emelni, és visszaviszem a pincébe. A vérnek már semmi nyoma, a Delrey éhesen szippantja magába az élet cseppjeit. De a víz… fellépve az emelvényre, csúsztatom az uszonyát az akváriumba, majd mielőtt belecsobbanhatna, elvágom a köteleket. A kést az asztal lapjába vágom, hogy élén vörösen szikráznak a lámpa fényei. Visszazárom, majd az üvegen át vetek rá egy pillantást. Némán mered rám, kezeit az üveghez tapasztva, haja a legpuhább fátyolként ring a mozdulatai után.

Elfordulok, kicsörtetve. Nem engedek meg több hibát. 


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).