Megnyugtatnak, hogy a mágia fejlõdik, és nem lesz baj, nem adjuk fel. Szeretnék hinni nekik, de… félek, csak nyugtatni próbálnak. Amikor elindulunk, hirtelen felbukkan a másik mágus, és… megijedek. Sikkantva ugrok Saitou mögé.

- Mit szerettél volna még mondani nekünk? – kérdezi a mágust Saitou, miközben az próbál megnyugtatni.
- Mondani semmit. Adni akartam valamit, ha már egyszer úgy gondoljátok, kutatni fogtok a megoldás után. – Eleinte nem ismerem fel, de aztán igen, meg is örülök…
- De jó! Ez egy sátor!
- Kényelmesebb lesz ebbe aludnod, mint a puszta földön, vagy a fán, ahogy Saito szokott – jegyzi meg a mágus. Kicsit… nem is tudom. Kicsit fura õ nekem.
 - Szerintem fontosabb szempont a biztonság, mint a kényelem – feleli Saitou. Meglepve konstatálom magamban, hogy igaza van. A veszély… félelmetes.
Végül kiderül, hogy védve van a sátor… és ez engem megnyugtat. Oké, egyébként sem félk annyira, hiszen Saitou itt van. De… de.

- Ma kihasználjuk, hogy vásárnap van, itt fogunk kérdezõsködni a fõtéren. Aztán majd este elindulunk arra, amerre az elõtted ideérkezõ, és Tryan mágus járt. Hátha közelebb voltak a megoldáshoz, mint gondolták.  
- Rendben – felelem neki. Csak nem lesznek sokan… - Nem tudunk valahol egy napszemcsit venni?
 - Mit kérdeztél? – kérdez vissza. – Nem értettem, mi az, amit venni szeretnél.
- Napszemüveget – nyaffanok fel. – Annyira fényes minden, hogy alig látok. Ne mond, hogy nem használtok olyat. Hasonlít a szemüvegre, csak sötétebb az üvege.
Mielõtt folytathatnám… tömeg! Pánikba esve kapaszkodok hátulról Saitou ruhájába. Persze õ kérdez, én meg hazudok, mert kellemetlen, hogy õ semmitõl nem fél… így hát zt mondom, hogy az zavart, hogy mik voltak. Pedig… ezek az elfek még szépek is.
- Nekünk jól jön, hogy most ennyien vannak, több információt tudunk gyûjteni – mosolyog rám, de még mindig ideges vagyok. Miért vannak itt ennyien?!
- De…
- Hidd el, senki sem akar megenni, bántani se fognak tudni, amíg mellettem maradsz. Mondjuk… Ha nagyon nem akarsz ezen a helyen lenni, akkor akár most is elindulhatunk, aztán csak késõbb gyûjtünk információk. Jobb lenne úgy? – Igenigenigen!
- Sokkal jobb. Nem szeretem a tömeget, és még ez az egész világod is furcsa. Jobb lesz apránként megszoknom mindent.
- Nincs ezzel semmi baj – túr bele finoman a hajamba. – Ahogy már mondtam, segítek. De ahhoz az is kell, hogy jelezd, ha valamit szeretnél. – Megragadja a kezem és elindulunk végre ki, a vízbõl.

Nephir hatalmas lakomával fogad minket, még a termet is feldíszítette kedvenc festményeivel, faliszõnyegeivel, gunyoros vigyorral csóválom meg a fejem egy pillanatig, amikor felém fordul. Ennyi ételt egyszerre megsütni pazarlás. Fõleg most, a szárazságok jötte elõtt. Bár… Õ ellátja a szolgáit, valamint mindazok étellel, akik ezt kérik tõle. Cserébe neki is mindig adnak, amikor kér.
- Kellemes reggelt, remélem, hogy jól aludtatok - üdvözöl minket hangosan, mosolyogva köszöntjük mi is. Aztán… Mindhárman együtt nevetünk a messzirõl jött srác gyomorkorgásán, mielõtt leülnénk az asztalhoz.
Sassa óvatosan csipegetni kezdi az elénk rakott ételek, míg mi a mágussal beszélgetésbe elegyedünk az étkezés elõtt. Nephir azt mondja, ha arról a Tokióról akarunk adatok keresni, akkor a nagy könyvtárba kell mennünk.
- Pár emberem ott kutatott, állítólag találtak is valamit. – teszi hozzá sejtelmesen a szavaihoz. - Én viszont semmi használhatóra sem akadtam az éjjel a sajátomban. – sóhajtja – De nem fog ki rajtunk az a hely. Ha kevés infót találunk róla, és kell, akkor még más országok könyvtárait is megnézzük. Absala ura vagy a Bergend herceg is szívesen fogad minket, ha arról van szó.

 - Köszönöm szépen a segítséget. - hálálkodok.
- Ugyan… Nincs mit. – kuncog jókedvûen, aztán az egyik folyami halat kezdi el enni, ezzel jelezve, hogy kövessem a példáját, emiatt én is kis védencem, valamint az asztal felé fordulok:
- Ízlik minden?
- Igen – szusszan elégedetten - Bár nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom, hogy mit eszek de most nem is érdekel semmi, éhes vagyok - ajándékoz meg gyönyörû vigyorával, ezért inkább elfelejtem vele megosztani a tényt, hogy az elõbb pont sárkánybéka combot evett, és olyan növények, amikhez én soha sem nyúlnék. Csak bátorítón helyezem vékony ujjaira az ujjaim.
Hevesen dobban attól a szívem, hogy megszorítja kezébe adott kezem, attól pedig majd kiugrik helyérõl, hogy egész étkezésünk alatt rajta tartja.
Már most hiányzik… Tudom, szemét vagyok, de azt szeretném, ha egy kicsit még maradna velem. Jó lenne. Aranyos, és kedves társaság.

* * *

Ahogy befejezzük a reggelit, Nephir már át is teleportál minket a nagykönyvtárba, majd azt az utasítást adja, várjuk ott, ahova megérkeztünk. Biccentünk felé, aztán várunk.
Szerencsére nem kell sokat, pillanatok alatt ér vissza, és vezényel minket egy asztalhoz, hogy ülve folytathassuk a beszélgetést. Gyors, mint mindig. Feltételezem, hogy már a kezébe is az a kötet van, amiért idejöttünk.
- Ez az a könyv? – faggatom, amire készségesen nyitja ki, és mutat egy bekezdésre, amikor elénk tolja:
- Igen, és ez az a fejezet, olvasd csak – Sassaval együtt pillantunk rá, viszont szegény pillanatok múltán halkan, kétségbeesettnek tûnõ hangon szólal meg:
- Én nem értem.
- Mindjárt elmondom – vigyorgok felé bátorítón, mielõtt még nekivetném magam a soroknak. Nem szégyen az, ha nem ismeri az írásunk. Szerintem az õ általa használttal én nem tudnék mit kezdeni.

Pff… Hogy õszinte legyek, semmi jót nem ír a bekezdés, viszont mielõtt kifejthetném a mellettem ülõnek a tartalmát, a varázsló szólal meg:
- Ott a terasz, arra kimehettek – kitûnõ ötlet… Nyertem pár percet. Csigalassúsággal vonulok, õ pedig jön utánam. Aztán amikor a teraszhoz érünk, legnagyobb döbbenetemre komoly hangon szólal meg:
- Szeretném, ha õszinte lennél és nem próbálnál óvni az információtól.
- Rendben – szorítom meg a kezét - Ötszáz éve, a Nephir elõtti nagy varázsló lejegyezte azt az esetet, amikor egy nõ jelent meg a faluban. Azt állította, hogy Japánból jött, Tokióból. A varázsló kutatott, évekig, ahogy a nõ is, de nem tudtak segíteni rajta. A nõ az érkezése után hatvan évvel öreg korában halt meg. 

Elõször teljesen ledöbben, aztán könnyekben tör ki, tanácstalansága miatt megint úgy érzem, hogy muszáj õt jó szorosan magamhoz ölelnem.
- Mi… mi lesz most velem? Nem történhet meg! Mi lesz itt velem?! – lázasan gondolkodok, de egy épkézláb válasz, vagy vigasztalás se jut az eszembe.
Bár… Talán jelenleg egy csonka ötlettel is segíthetnék rajta… Egy kis suta felvetéssel, ami alapján õ és én együtt keresünk megoldást. Igen… Addig is vele lehetnék.
- Figyelj… Szedd össze magad. – cirógatom végig bársony tincseit, aztán emelem meg óvatosan az állát, hogy a szemeimbe, és bíztató mosolyomba kelljen néznie – Megígértem, hogy segítek. Az, hogy elõttünk nem találtak megoldást ilyen jellegû problémára sem jelenti, hogy itt kell maradnod ebben a világban. Kitûnõ mágusokba futottál.
- Ahogy mondja. – kuncogja mögülem Nephir, miközben védencem kezébe ad egy zsebkendõt. – Borzasztó sokat fejlõdött a mágia ötszáz év alatt. Csak azért nem kereshették tovább a Tokióba vezetõ utat, mert már nem volt rá szükség.
- De… Ez biztos? – szipog Sassa még mindig elkeseredetten, ezért kuncogva segítek neki a zsebkendõvel megtörölni az orrát:
- Nem bátorítanálak, ha nem érezném annak. – a hazudozás már nagyon jól megy. Úgy hiszem az esélyünk nagyon kevés, viszont tényleg nem adhatja fel. Meg kell találnunk az utat városába.
Persze… Hatalmas füllentésem miatt egy köhintés után Nephir átváltoztatja hajszínem tûzvörösre, mintegy figyelmeztetve tettével arra, hogy ne essek túlzásokba, bosszúsan változtatom vissza kékké, mielõtt Sassa észrevehetné és állok fel:
- Engedelmeddel indulnánk is.

Szavaimra védencem újból kifújja az orrát, aztán letörölve könnyeit áll mellém, hogy köszönetet mondhasson az idõs mágusnak:
- Köszönjük szépen a segítséget. Legalább már tudom, hogy nem én kerültem csak át ebbe a világba. – úgy is szebb egy mosollyal az arca, hogy tudom, mosolya ellenére még mindig nincs felhõtlen jó kedve.
- Ugyan nincs mit. – vakarja meg kuncogással tarkóját az emlegetett, aztán sokkal komolyabban fordul felém:
- Ajánlom fiam, hogy vigyázz rá, mialatt a megoldást keresitek. Velem gyûlik meg a bajod, ha megtudom, nem épen ért haza. – Sassa elpirul a szavai hatására, és azt susogja, hogy ugyan, amíg én komoran biccentek felé. Sajnos ismerem már annyira Nephirt, hogy tudjam, komolyan gondolta azt, amit mondott.
- Gyere. – ragadom meg védencem kezét, amikor ismét mindketten elköszönünk a mágustól, el is indulunk kifelé, viszont mielõtt elhagynánk az épületet terem elõttünk újból vendéglátónk:
Sassa hirtelen megjelenése miatt miután egy hatalmasat sikkantott, be is ugrik a hátam mögé, többször kell bocsánatot kérnie tõle ahhoz, hogy ne hallhassuk szabad füllel is a szívverését. Borzasztóan megijedt.

- Mit szerettél volna még mondani nekünk? – nézek türelmetlenül Nephirre, amikor harmadszorra varázsol elõ csillogó szárnyú kis hal alakú buborékok a tenyerébõl. Nem tagadom, kicsit féltékennyé tesz azzal, hogy így magára vonja Sassa figyelmét egyszerû lényeivel. Bosszantani csak azért bosszant ittléte, mert még nem mondta, miért teleportált utánunk.
- Mondani semmit. – röppen tova tenyerei közül még pár buborék – Adni akartam valamit, ha már egyszer úgy gondoljátok, kutatni fogtok a megoldás után. – ismét összecsapja a tenyerét, aztán legnagyobb döbbenetemre egy összecsomagolt sátor hullik az ölébe.
- De jó! Ez egy sátor! – kiált Sassa, ami miatt rosszalló fejrázással figyelem párosuk:
- Kényelmesebb lesz ebbe aludnod, mint a puszta földön, vagy a fán, ahogy Saito szokott. – kötve hiszem… Ráadásul eköré az izé köré nehezebb lenne varázskört is húznom.
- Szerintem fontosabb szempont a biztonság, mint a kényelem. – sóhajtom. Nephir is tudhatná, hogy a sátrak jobban magukra irányítják a vadabb lények figyelmét.
- Ne legyél ennyire merev. – válaszol komoly hangon a mágus. – Nem adnám oda, ha nem lenne teljes mértékben biztonságos. Az utolsó utunk óta jó pár védõvarázzsal itattam át. – így már értem…
- Nos… Akkor nagyon szépen köszönjük. – biccent, és már nincs is velünk, még mindig kétkedve abban, hogy ez egy jó ötlet kapom magamra, aztán lépek ki Sassaval a könyvtárból a magasan járó napok fényébe.

Csak pár pillanatig túl fényes, amint megszokja szemem a világosságot, már fordulok is Sassa felé:
- Ma kihasználjuk, hogy vásárnap van, itt fogunk kérdezõsködni a fõtéren. Aztán majd este elindulunk arra, amerre az elõtted ideérkezõ, és Tryan mágus járt. Hátha közelebb voltak a megoldáshoz, mint gondolták.  
- Rendben. – mondja, majd egy olyan dolog után érdeklõdik, amirõl eddig még sohasem hallottam.
- Mit kérdeztél? – faggatom éppen ezért. – Nem értettem, mi az, amit venni szeretnél.
- Napszemüveget. – nyafogja halk hangon. – Annyira fényes minden, hogy alig látok. Ne mond, hogy nem használtok olyat. Hasonlít a szemüvegre, csak sötétebb az üvege.
Tovább is okítana az általa említett szerkezet kinézetére, mûködésére, ha nem vágtatna el elõttünk egy tolvaj, valamint egy csapat elf rendfeltartó, akiknek minden vágyuk, hogy elkaphassák. Miattuk már megint remegve bújik mögém, sóhajtva faggatom attól, miért ijedt meg tõlük.
- Nálunk nem élnek elfek. Sem törpék. – bújik hozzám még jobban, amikor tõle baloldalról néhányuk hangos szóváltásba keveredik egy manó árussal azon, miért adja annyiért a hátizsákok, amennyiért adja.

- A könyvtár a város központjában található. Természetes, hogy mindenhonnan eljönnek megnézni, az is, hogy a vásárok is itt tartják. Sok lény van errefelé, jobb lesz, ha mielõbb hozzászoksz a jelenlétükhöz. Rendben? – okítom türelmesen. Nem hiányzik, hogy banditának nézzék azért, mert fél tõlük.
- Megpróbálok. – biccent, viszont szemeiben megint könnyek gyûlnek, fejcsóválva halászom elõ zsebkendõm:
- Nekünk jól jön, hogy most ennyien vannak, több információt tudunk gyûjteni. – mosolygok rá bíztatón, viszont még mindig látszik rajta, hogy zavarja minden egyes lény jelenléte.
- De…
- Hidd el – vágok a szavába – senki sem akar megenni, bántani se fognak tudni, amíg mellettem maradsz. Mondjuk… Ha nagyon nem akarsz ezen a helyen lenni, akkor akár most is elindulhatunk, aztán csak késõbb gyûjtünk információk. Jobb lenne úgy? – mosolyogva biccent:
- Sokkal jobb. Nem szeretem a tömeget, és még ez az egész világod is furcsa. Jobb lesz apránként megszoknom mindent.
- Nincs ezzel semmi baj – borzolok bele tincseibe – ahogy már mondtam, segítek. De ahhoz az is kell, hogy jelezd, ha valamit szeretnél. – újból bólint, ezért megragadom ujjait, így indulok el vele a tömegen át. Talán tettem miatt könnyebb lesz neki. Tudnék teleportálni is, de az még rengeteg erõmbe kerülne, márpedig most rengetegre van szükségünk.

- Ez az! – cövekel le hirtelen, az egyik kereskedõ pultjánál, bosszúsan állok meg én is, aztán nézek szembe az általa kinézett portékával:
- Éjüveg… - hogy erre nem gondoltam…
- Uhhmm… Izé… Nagy gond lenne, ha szeretnék egyet? – annyira aranyos, ahogy kérdez…
- Dehogy. Válaszd ki, melyik kell, és megveszem. – nem értem mondjuk, miért kell neki egy olyan játék, amivel a gyerekek szoktak maguknak éjszakát csinálni a nappalból, de betudom ezt a kívánságát is annak, hogy náluk más szokások uralkodnak.
- Így már nem sül ki a szemem. – sóhajtja, amikor felveszi, és továbbindulunk, kuncogva vezetem. Ha jobb, akkor jó.

***

Úgy terveztem, hogy kiérve a városból vadászunk magunknak valami ennivalót, viszont be kellett térnünk az elsõ utunkba esõ fogadóba kész ételért. Habár elõször megrémült attól a teknõsnyúltól, ami a csapdánkba esett, amint meggyújtottam a tüzet, és kiszedtem a csapdából, hogy megölhessem, bátrabb lett… Olyan szidalomáradatot kaptam tõle, hogy még.
- Ne duzzogj már… Te is láttad, hogy elengedtem. – így egy más vadász prédája lesz, de ez van. Le kell róla mondanom.
- Annyira szépek voltak a szemei… És olyan puha volt még a teknõje is… Te meg hideg vérrel végeztél volna vele. – még szép… Eddig is megettem õket.
- Igen. És beszélj már halkabban. – szólok rá erélyesen. Nem hiányzik, hogy magára vonja egy ritkasággyûjtõ figyelmét. Azok a sunyi férgek képesek lennének eladni Sassát a származása miatt.
- Hát épp ez az. – fordul el ételétõl még mindig duzzogva, sóhajtva próbálok vele újra szóba elegyedni:
- Figyelj… Nekem úgy is jó, ha növények eszünk, amíg keresgélünk. Ha nem bántok más állatot, hajlandó leszel velem kibékülni? – nem létfontosságú az, hogy állatok együnk, léteznek hús ízû gyümölcseink. Ráadásul az erdõ fái minden vándor rendelkezésére állnak. 

- Japán fõvárosából? – kérdez vissza a másik varázsló, Nephir.
- Igen. Tokióból. Kérem… Mondja, hogy ön ismeri… Már nagyon szeretnék hazajutni. - Kétségbe vagyok esve kissé. Már ideje lenne hazajutnom, biztosan aggódnak értem, és nem is tudom, hogy itt akarok-e lenni igazán vagy nem. 
- Találkoztam már a Japán, és a Tokió szóval is. Ha velem tartotok a kastélyomba, reggel körbenézhetünk a könyvtárában, és megkereshetjük azt a könyvet, amiben kiderül, hogy hol.
- Köszönjük szépen – feleli Saitou és kissé meghajol, majd jelzi, hogy nekem is kellene, így megteszem én is. Ha ez segít hazajutni, akkor így járok neki egész nap! – Ígérem, nem fog csalódni bennünk.
Mire pislogok egyet, már más helyen vagyunk. Így elsõre egy kastélyt tippelnék, legalábbis olyan, mint ahol voltam már kirándulni. Szép, robosztus ajtó elõtt állunk, és ahogy belépünk egyértelmûvé válik, hogy ez egy vendégszoba.
- De gyönyörû… - sóhajtom, hiszen teljesen elvarázsol a látvány. A legszebb régi filmekben sem látni ilyen élethûen berendezett szobákat. A képek, a falak, a bútorok, még az illat is… olyan igazi. És valahol épp ezért félelmetes is, hiszen ezek szerint tényleg itt vagyok. Közben elköszön vendéglátónk, de engem leköt a bámészkodás, így csak Saitou ismételt figyelmeztetésére biccentek elköszönésképp.
- Õ Pyarron városának legnemesebb mágusa. Elnézést kérek amiatt, hogy megböktelek, de olyan segítséget ajánlott fel neked, amiért tényleg hálás lehetsz.
- Igen. Holnap már talán hazamehetek.
- Nephir mindent meg fog tenni, amit módjában áll megtenni.
Valahogy megnyugtató hallani ezeket a szavakat…. tõle. Jó érzés.

***

Alig aludtam valamennyit, hiszen egész éjszaka járt az agyam, de reggel édesen lágy érintésre és az õ hangjára ébredek.
 - De alig aludtam… Még egy öt percig had pihenjek - makacskodok, hiszen fáradt vagyok.
Tudom, hogy készül valamire, én a helyében leönteném magam, de mielõtt akármi történhetne, kopognak.
Ekkor viszont már magamtól mászok ki az ágyikómból, és egy szobalány az. Közli, hogy sietni kellene, én meg megnyugtatóm Saitout, hogy fél perc se, és kész vagyok. Õ sóhajt egyet, majd minden olyan lesz rajtam, mint tegnap!
 - Hát ez… Te csináltad? – kérdezem teljesen ledöbbenve! Ez hihetetlen!
- Igen. Miért nem tetszik?
- Csak meglepett. – Ahogy mellé érek, megint az arcomra simít, és most valahogy… borzalmasan jól esik.
- Jut eszembe… - hajol közelebb ,mikor már egy lépcsõsoron haladunk lefelé. – Ha az ételek között van olyan, amit nem ismersz, akkor szólj, elmondom, mi az.

Meglepetten pislogok rá. Hát, annyira mást csak nem ezsnek. Gondolom itt is van hús meg gyümölcsök és zöldségek. Az eddigiek alapján valahogy úgy képzelem el, ahogy a középkorban volt szokás nálunk.
- Rendben - felelem mosolyogva. Szeretném, ha õ nem érezné azt a kétségbeesést, ami bennem tombol, hogy hazajutok-e valaha. Hiszen ha nem, akkor mi lesz velem?! Kivel fogok élni és hol? Mivel fogok foglalkozni egyáltalán?!
Miközben haladunk lefelé õ még rám pillant, mintha érezne valamit, de megszólalni nincs idõnk.  Egy hatalmas faajtó elõtt állunk, amit a szobalány egy mozdulattal lök be, miközben nekem szerintem megmozdítani is nehézkes lenne.
Belépve látom, hogy a kandallóban táz ropog, a tûzön húsok sülnek nyársra húzva, és az alakjukból ítélve olyasmik lehetnek , mint nálunk a szárnyasok és a malac. Az egész helyiséget belengi a sült húsok illata és a napok fénye kintrõl. Kellemes idõ van, kifejezetten meleg, én viszont kedvelem a meleget.
Ahogy körbepillantok a falakon festményeket, fali szõnyegeket látok mindenfelé, az egyik falon hatalmas ablak, amii most nyitva van résnyire, így beszáll egy kis friss levegõ is kintrõl.
Ha nem ebben a helyzetben lennék borzalmasan élvezném ezt az egész helyzetet. A kísérõm… egy helyes, erõsnek látszó férfi, és olyan helyekre hoz, amikrõl csak álmodtam.
Azt asztalra pillantva látom, hogy az viszont nem olyan hatalmas, amekkorát a terem méretei elviselnének, kifejezetten családias és rogyásig van pakolva mindenfélékkel.
- Kellemes reggelt, remélem, hogy jól aludtatok - köszönt minket vendéglátónk, mire mindketten viszonozzuk, de nekem nagyot kordul a hasam, így nevetve intenek asztalhoz. Leülünk, õk beszélgetnek, de nem értem, hogy mit. Egy nagy könyvtárat emlegetnek, mert Nephir a sajátját az éjszaka átnézte, de a nagyban biztosan találnak valamit. neveket mondanak amiket nem értek igazán.
Engem most lekötnek az ételek.
A hús, amit szárnyasnak néztem, hasonló, sõt, egy tálban hal is van. A köretek közül azt választom ki, ami hasonlít a mi burgonyánkra és szõlõnkre, és jókedvûen kezdek falatozni, aztán Saitou közelebb hajol, miközben Nephir egy szolgálóval beszélget.
- Ízlik minden? - kérdezi.
- Igen - felelem. - Bár nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom, hogy mit eszek de most nem is érdekel semmi, éhes vagyok - mosolygok rá. Az asztal takarásában a kezét kezemre teszi és valahogy megint megnyugszom egy picit, rászorítok a kezére és mivel az evéshez a másikat használom én is és õ is, nem is engedem el. Valahogy ebben az egész zûrzavarban jelent egy kis biztonságot, hogy itt van, velem van és mellettem van. legalább õ biztosan.

* * *

Étkezés után azonnal elmegyünk egy másik helyre. Illetve… elmegyünk… én pislogok és már egy hatalmas teremben vagyunk. A terem akkora, hogy a tetejét sem látom teljesen jól, és tele van könyvekkel, székekkel és asztalokkal. Mint valami gigantikus könyvtár. De ez még a gigantikusnál is nagyobb!
- Várjatok itt - szól ránk Nephir, de mire felfoghatnám, hogy egyáltalán elment valamerre már megint elõttünk áll és egy asztalhoz int minket, ahol négy szék van. Kíváncsi lennék, hogy honnan ez a hihetetlen sebessége… vagy ez teleportálás?
- Ez az a könyv? - kérdezi Saitou.
- Igen, és ez az a fejezet, olvasd csak - mondja, és Saitou elé tolja a könyvet. Odapillantok én is, de nem tudom elolvasni a betûket… nem értek egyet sem, olyasmi, mint valami titkosírás.
- Én nem értem - suttogom halkan.
- Mindjárt elmondom - néz rám Saitou mosolyogva, és olvasni kezd.
Percekkel késõbb gondterhes arccal néz rám, mire Nephir azonnal megszólal.
- Ott a terasz, arra kimehettek - int, és Saitou el is indul, én meg követem, bár rossz érzésem van.
- Szeretném, ha õszinte lennél és nem próbálnál óvni az információtól - nézek rá, amikor kiérünk. Megint nagyon meleg van!
- Rendben - sóhajt fel, és megfogja a kezem.  - Ötszáz éve, a Nephir elõtti nagy varázsló lejegyezte azt az esetet, amikor egy nõ jelent meg a faluban. Azt állította, hogy Japánból jött, Tokióból. A varázsló kutatott, évekig, ahogy a nõ is, de nem tudtak segíteni rajta - mondja. Nyelek egyet. Akkor… - A nõ az érkezése után hatvan évvel öreg korában halt meg.
Bumm.
Elõször csak nézek, majd elkezdenek potyogni a könnyeim, mire magához ölel.
- Mi… mi lesz most velem? - szipogom kétségbeesetten. - Nem történhet meg! Mi lesz itt velem?!

- Mond, hogy ez legalább rendes víz – annyira furcsa a viselkedése… Milyen más vizet adnék neki???  Rendetlent?! Vagy a mérgezéstõl tart ennyire?

Igen… Jobban hihetõ, hogy attól.

- Az. Forrásvíz – sóhajtom, holott elõször nem is akartam válaszolni a kérdésére. Aztán ahogy inni kezd, megpróbálom arról faggatni, honnan jött.

- Tokióból, egy filmforgatásról.

Nem vagyok hülye, számos helyén jártam már a világnak, de muszáj visszakérdeznem a helyre, amit említ. Még nem hallottam se Tokióról, se olyanról, hogy filmforgatás.

- Ne mond, hogy ennyire rossz vagy földrajzból – válik határozottabbá, és élesebbé is a hangja annak hatására, hogy faggattam - Japán fõvárosa, Tokió! Ázsiában! 

- Semmit nem értek ezekbõl. De a mágus, akihez elviszlek talán igen. – kelek fel mellõle sóhajtva, és pakolok be még pár olyan gyógynövényt a táskámba, amire szükségem lehet.

Nem szeretném, ha a kétségbeesettsége miatt kárt tenne magába, ezért ha bajosabbá válna, el fogom altatni. Nagyon elveszett…

- Mond… én nem tudnék valahol tisztálkodni? – tisztálkodni? Hurrá… Végre egy olyan kifejezést említett, amit én is értek:

- Ha most elindulunk a városba, estére elérünk a határához, ott van egy kis patak. Ott meg tudsz tisztálkodni.

Szavaim hatására összeszedi magát, és végre lábra áll, hogy így kérjen arra, induljunk, elnézõ mosollyal biccentek felé, aztán kezdek lépkedni elõtte.

Azt hittem, meg se állunk a patakig, azonban néhány méter után ismét rémülten szólal meg:

- Itt… itt tényleg három nap van – mindig ennyi volt… Bár… Ki tudja… Lehet, azon a helyen, amit említett nem… Ez csak egy módon derülhet ki:

- Ez miért meglepõ? – faggatom érdeklõdve.

- Ahonnan… ahonnan jövök, ott csak egy van. – válaszol készségesen, szavaival megint rendesen le is döbbentett. Olyannyira, hogy egy helyben állok meg pár pillanatig…

Egy nap??? Azon a helyen akkor borzasztóan hideg lehet… 

- Hé… - cirógatom végig szép vonású arcát. Látom rajta, hogy megint erõt vett felette a rettegés attól, hogy válaszával meglepett.

Reményeim szerint mozdulatommal talán egy kicsit megnyugtathatom…

Tenyerembe hajtja tincseit, és sírni kezd, jobban magamhoz vonva cirógatom tovább.

Jogos a félelme, ha tényleg egy teljesen más világból jött.

 * * * 

Kell egy óra ahhoz, hogy megnyugtassam, mielõtt még továbbindulnánk, de nem bánom, élvezem, hogy figyelhetem, hogy a segítségére lehetek.

Így is idõben leszünk ott a városnál, és a pataknál.

De… Azét arra kérem, gyorsan fürödjön meg. Jobb félni, mint megijedni, ha a karmos homokszörnyecskék miatt sírásban tört ki, akkor a holdlidércek elõl sikítva menekülne.

Szerencsére teljesíti a kérésem, gyorsan ledobva magáról különös ruháit csusszan a vízbe.

Grr…

Így közszemlére téve finom idomait, és formás fenekét is.

Nem tudom, náluk ez mekkora szemtelenségnek számítana, csak azt, hogy itt nagynak, viszont ennek ellenére sem vagyok képes levenni a szemeim róla.

Gyönyörû…

Sajnálom is, hogy arra kértem, igyekezzen, hülyeségem miatt hamar végigmossa magát, és visszaöltözik a ruháiba. Pff… Na de mindegy… Késõ bánat…

 - Üdv itt, Saitou. Rég láttalak – úgy tûnik, célhoz értünk…  

- Üdv neked is, Nephir – mosolygok az elõttünk megjelent mágusra.

- Ki ez a fiatal fiú? – mutat útitársamra, aki emiatt illedelmesen mutatkozik be neki:

- Sassa Mitsuru vagyok, uram. Japán fõvárosából, Tokióból jöttem – pff… Vagy nagyon jó színész, vagy tényleg arról a Japán nevû helyrõl származik.

Még mindig nem tudtam eldönteni…

- Japán fõvárosából? – kérdez vissza Nephir, amire kicsikém kissé félénken biccent:

- Igen. Tokióból. Kérem… - teszi hozzá habozva a válaszához - Mondja, hogy ön ismeri… Már nagyon szeretnék hazajutni. - remélem én is, hogy igen lesz a válasza. El akarom kísérni oda Sassát. Nagyon érdekel is az a hely, ahol nem ismerik a varázslók, és ahol az égen csak egy nap világít.

- Találkoztam már a Japán, és a Tokió szóval is. Ha velem tartotok a kastélyomba, reggel körbenézhetünk a könyvtárában, és megkereshetjük azt a könyvet, amiben kiderül, hogy hol. – mekkora megtiszteltetés… A mester beenged minket azok közé a bõrkötéses csodái közé, amiket nagyrészt még maga elõl is varázslattal véd…

- Köszönjük szépen. – hajtok fejet Nephir elõtt, egy gyengébb oldalra bökéssel a mellettem állót is fejhajtásra késztetem. – Ígérem, nem fog csalódni bennünk.

Elmosolyodik, és biccent. A következõ pillanatban pedig már kastélyának díszes folyosóján állunk egy hatalmas ajtó elõtt, ami az intésére feltárja azt a vendégszobát, ami mögötte van.

Semmi extra.

Csupán egy két személyes ágy van benne, ami vörös terítõvel van letakarva, egy kisebb heverõ, ami szintén vörös, a falakról a már elõbb említett színnel lógnak drapériák.

A szoba kandallója felett egy kép is lóg.

- De gyönyörû… - sóhajtja azonban elámulva Sassa a szemei elé táruló látvány miatt, rá kell döbbennem, eddig ilyesmit se nagyon láthatott.

- Aludjatok jól. Reggel jövök értetek. – jelenti ki Nephir, mialatt útitársam után lépek, amikor mindketten biccentünk felé, be is csukja az ajtót.

Gondolom át teleportálja magát a saját szobájába.

- Õ Pyarron városának legnemesebb mágusa. Elnézést kérek amiatt, hogy megböktelek, de olyan segítséget ajánlott fel neked, amiért tényleg hálás lehetsz.

- Igen. – vetõdik az ágyra boldog mosollyal. – Holnap már talán hazamehetek.

- Nephir mindent meg fog tenni, amit módjában áll megtenni. – sóhajtom, mialatt elhelyezkedem a kanapén. Egész megkedveltem esetlen kis természetét, egy kicsit sajnálnám, ha el kellene tõle válnom.

***

- Ébresztõ… - cirógatom meg Sassa vállát gyengéden – Lassan az égen lesznek a napok, úgyhogy Nephir is mindjárt itt lesz értünk.

- De alig aludtam… - húzza magára vissza a takarót. – Még egy öt percig had pihenjek.

Pff… Egy bosszús sóhaj után változtatnám át takaróját hideg hüllõvé.

Tudom, ez nekem is következményekkel járna, de a kényszer nagy úr, a mágust nem várathatjuk meg…

Mielõtt varázsolhatnék kopognak az ajtón, bosszúsan lépek oda, nyitom ki. Sejtelmem beigazolódott, elkéstem a felébresztésével, már jöttek értünk.

Az egyik szobalány áll kint, arra kér minket, hogy kövessük az étkezõig, ahol már reggeli, és Nephir vár ránk, szúrós tekintettel nézek az ágyból kimászóra.

Én mondtam, hogy igyekeznünk kell.

- Rendbe szedem magam egy kicsit, aztán tényleg mehetünk. Nyugalom. Csak egy tükröt kell találnom…

Mire elé ér, ruháján, amit le se vetett fáradtsága miatt már nincsenek ráncok, és az arcára is olyan izékat tettem, amilyenek tegnap lemosott.

- Hát ez… - néz bele döbbenten – Te csináltad? – mosolyognom kell a kérdésén, csak miután elnevettem magam tudok válaszolni:

- Igen. Miért nem tetszik?

- Csak meglepett. – lép felénk végre, mosolyogva cirógatom meg az arcát, mielõtt arra kérném, hogy jöjjön, és elindulnék a szobalány után.

Így is elég rendesen megváratjuk a mágust…

- Jut eszembe… - hajolok aztán közelebb hozzá, a lépcsõn lefelé tartva – Ha az ételek között van olyan, amit nem ismersz, akkor szólj, elmondom, mi az.

Mondjuk… Nagyon remélem, náluk is hasonlóak, mint nálunk. 

- Jelenleg az Anvari máguscsalád birtoka közelében vagyunk. - Próbálok egy tájolással segíteni neki. - Én Saitou vagyok - viszonzom elõbbi bemutatkozását is -, az elsõ szülött fiúk…
MICSODA? Máguscsalád… engem valaki meg akar bolondítani! El akarják érni, hogy bekattanjak, biztosan másnak kell a szerep. Ez ne, lehet…. nemnemnem! - Szóval… hívja fel magára a figyelmem ismét. - A legközelebbi város ide Pyarron. Oda kellene elmenned, ott várhat a mestered, vagy rendezõd. Csak át kell vágnod az erdõn. Az út rövid, fél nap elég hozzá.
- Nem… - Mi történik itt? Haza akarok menni…
- Mit nem? – kérdez vissza. – Nem Pyarronba kellett volna menned?
- Nem… Ez a hely nem valós. Te se vagy mágus… Nem is vagy itt… - Igen. Valaki valamit belekevert az italomba. Biztos vagyok benne, ezt csak képzelem.
- Ha így gondolod, akkor egészségedre. – Már menne is, de megijeszt, hogy talán egyedül maradok, és inkább utána kiabálok, hogy várjon. - Mire? Szeretnéd, ha veled maradnék annak ellenére, hogy nem tartasz valós egyénnek?
Esküszöm, semmit sem értek! Kétségbe vagyok esve, hiszen ha õ valós, és ez a hely is, akkor hol vagyok? Még mindig… otthon? Vagy már…. ahh.  - Elkísérlek. Valahogy az ottani mágussal segítünk hazajutnod is. Rendben? – Hozzám ér. Valahogy ez egy picit megnyugtat, abbahagyom a sírást is, és ahogy elindul követném, de… A HAJA!
- Megváltozott a színe – sikkantom.
- Mondtam, hogy az Anvari máguscsalád elsõszülött fia vagyok. Ez semmi ahhoz képest, amiket tudok.
Megijedek és hátralépek, de a hangja megállít. - Ne mozdulj, és akkor nem lesz baj.
Miért, mi van ott?  

***

- Mondtam, hogy ne mozdulj – morog rám már vagy harmadszor. - Majdnem elkapott.   
- Az az izé hozzám ért. – Azt se tudom, mi volt! Egy homokszínû, karmos kezû izé. – Pedig nem bántottam… Azt se tudom, hogy mi volt - vallom be.
- Homokszörny. Nem sok helyen járhattál eddig, ha ezt nem tudod…

A felém nyújtott kulacsot elfogadom, és ismét könnyes szemekkel pislogok rá.
- Mond, hogy ez legalább rendes víz - szipogom.
- Az. Forrásvíz - feleli. Felsóhajtok. - Nem mondod el, hogy honnan jöttél? - kérdezi.
- Tokióból, egy filmforgatásról - nézek rá. A szemeiben látom, hogy nem hisz nekem, majd megkérdezi, hogy honnan, erre meg nem tudok mit mondani. - Ne mond, hogy ennyire rossz vagy földrajzból - fakadok ki. - Japán fõvárosa, Tokió! Ázsiában!
- Semmit nem értek ezekbõl - mondja nyugodt hangon. - De a mágus, akihez elviszlek talán igen.
Ellép mellõlem, és valamit pakolni kezd. Még szét sem néztem igazán sehol, de nem most fogok, most… most határozottan pánikba vagyok esve.
- Mond… én nem tudnék valahol tisztálkodni? - kérdezem félve. Rajtam van az alapozó, hogy ne izzadjak, koszos vagyok és büdös, mosdani akarok!
- Ha most elindulunk a városba, estére elérünk a határához, ott van egy kis patak. Ott meg tudsz tisztálkodni.
Felállok a szavaira, és bár remegnek alábaim, igyekszem. Az elõbb kapott kulacsba úgy kapaszkodok, mintha az életemet jelentené, és félve emelem fentebb a fejem. Kérem, hogy induljunk, és már megyünk is.

Alig teszünk pár lépést, mimkor felpillantok az égre, és amit látok, tökéletesen megrémít ismét.
- Itt… itt tényleg három nap van - nyögök fel rémülten.
- Ez miért meglepõ? - kérdezi.
- Ahonnan… ahonnan jövök, ott csak egy van.
Nem szól egy szót sem, csak megáll. Nekem megint elkezdenek potyogni a könnyeim, ahogy rájövök: tényleg nagy a baj. Vagy nem vagyok már otthon, egyáltalán nem, vagy nagyon erõs szert kaptam. Akárhogy is, egyik sem jó, és nagyon félek. Borzalmasan félek, és tanácstalan vagyok. Mi lesz, ha õ is itt hagy? Hova fogok menni itt, ahol azt se tudom, merre vagyok igazán? Egy erdõ, valami máguscsalád birtoka, a máguscsalád elsõ szülött fia meg itt áll elõttem, váltogatja a haja a színét, három nap van az égen és karmos kezû izék nyúlnak ki a homokból! Mintha a filmben lennék, amit forgattunk.
- Hé… - Megint megérint. Lehunyom a szemem és csak élvezem, hogy az érintés legalább olyan, mint otthon. Az arcom a tenyerébe hajtom és tovább sírok.
Nagyon félek.

 * * *

Majdnem egy órát álltunk. Én csak sírtam és sírtam, õ meg egy szót sem szólt, csak állt mellettem. Nem kérdezett semmit, nem akart vigasztalni, csak nézett, magamon éreztem a tekintetét. És bár nem mondta, tudom: õ sem ért semmit. Nem, de õ legalább itthon van. Megszokta a három napot, a karmos kezû izéket, mindent.

Mire a patakhoz érünk, már bõven este van, de így is nagyon meleg. Gondolom a három nap jobban melegíti a levegõt, mint otthon az egy. Megkér, hogy  siessek, így nem teketóriázok, ledobok minden ruhát és bemászok a vízbe meztelenül. Nem ér a fenekemig sem, sõt, térdig, de mosdani tökéletes.
Háttal állok neki, de végig magamon érzem a tekintetét, bár biztos csak azért néz, hogy ne csináljak hülyeséget.
Végigmosom magam, mindenhol, lemosok mindent és vizesen kapom fel a ruháimat. Itt aztán tuti nem kapok tüdõgyulladást. Épp indulnánk tovább, amikor megáll elõttünk egy idõsebb férfi.
- Üdv itt, Saitou. Rég láttalak - mondja neki kedveskedve.
- Üdv neked is, Nephir - köszönti viszont. Az említett most felém pillant, és még én is látom, hogy egy kicsit meglepõdik.
- Ki ez a fiatal fiú? - kérdezi.
- Sassa Mitsuru vagyok, uram. Japán fõvárosából, Tokióból jöttem - mondom neki is, amit már elmondtam.
Kíváncsi vagyok, hogy õ tud-e valamit mondani.

Joggal vagyok döbbent, és egy kicsit feszült is, más varázslók nem szoktak ennyire közel jönni a szüleim birtokához a varázskör miatt, amit még apám húzott fel. Az érkezett vagy egy eltévedt tanonc lesz, vagy egy olyan mágus, aki rosszat akar a családomnak.

Mindenképp ki kell derítenem.

Hamar ráakadok arra a helyre, ahova az idegen, egy furcsa ruhákat viselõ helyes srác teleportálta magát, komoran szólítom meg, és lépek elé:  

- A magadfajtáknak nem szabadna itt lenni – megbizonyosodtam arról, hogy egy tanoncról áll elõttem.  

A kinézete fiatalos, arca vonásai már kissé talán nõiesek is. Sötétbarna szemeiben pedig félelem, valamint a kétségbeesés látszik.

De… Ittléte akkor is kérdések vet fel, ha õ nem tûnik veszélyes egyénnek. Ki lehet a mestere? Miért hagyta magára? Már ügyesebb?

Nem… Akkor se kéne ennyire bonyolult varázslatokat egyedül végrehajtania.

- Ki vagy te? – szólítom meg ismét, csak most már enyhébb hangszínnel.

 - Sassa… - nyel egyet bátortalanul - Sassa Mitsuru vagyok, színész. Meg tudnád mondani, hogy hol vagyok pontosan? Mert nekem most egy forgatáson kellene lennem. És ha nem megyek vissza, a rendezõ nagyon dühös lesz, csúsznak a határidõk és lefogják a gázsimból – színész? Forgatás? Rendezõ? Na meg gázsi??? Egyikrõl se tudom, hogy mit jelent, furcsa szavakat használ.

Vagy… Nagyon beütötte a fejét…

A biztos információm a szavaiból annyi, hogy eltévedt, pedig valahova el kell érnie egy bizonyos idõn belül.

- Jelenleg az Anvari máguscsalád birtoka közelében vagyunk, próbálok egy tájolással segíteni neki - én Saitou vagyok, - viszonzom elõbbi bemutatkozását is - az elsõ szülött fiúk…

Legnagyobb döbbenetemre felé nyújtott kezem elõl hátrébb lép, és megrázza a fejét.

Majd… Mielõtt rákérdezhetnék arra, mi a rémülete oka, hirtelen, és minden eddiginél vékonyabb hangon ejti ki döbbenten a mágus szót, valamint utána kétségbeesettebben azt, hogy nem, ez nem lehetséges, valaki biztos csak meg akarja õt tréfálni.

Egy köhintéssel kell visszaterelnem magamra elkalandozott figyelmét, még nem közöltem vele mindent, amit szerettem volna.

- Szóval… - folytatom a beszélést, amikor abbahagyja végre a járkálást, és kicsit úgy néz ki, lehiggadt - A legközelebbi város ide Pyarron. Oda kellene elmenned, ott várhat a mestered, vagy rendezõd. – mutatom is az irányt, hogy biztos ne tévessze el – Csak át kell vágnod az erdõn. Az út rövid, fél nap elég hozzá.

Arról a maréknyi vérfarkasról, és néhány kentaurról, akik itt élnek említést se teszek neki, még egy amnéziás tanoncnak se jelenthetnek akadályt az, ha hozzájuk hasonló lényekkel találkozik.  

És… Ha eléri a várost, ott már Nephir, a város legfõbb mágusa is a segítségére lesz majd…

- Nem… - lép tétován hátrafelé, a várossal ellentétes irányba egyet, reakciója azt bizonyítja, hogy tévedtem úti céljával kapcsolatban.

Vagyis… Nem tudom… Ahogy azt se, jelenleg mi ellen tiltakozik:

- Mit nem? – faggatom talán ez, vagy talán kétségbeesése miatt. – Nem Pyarronba kellett volna menned?

- Nem… Ez a hely nem valós. Te se vagy mágus… Nem is vagy itt… - cehh… Hát jó…

- Ha így gondolod, akkor egészségedre. – vonom meg a vállam, indulnék is tovább az utamra, ha a hangja, miszerint várjak nem állítana meg.

- Mire? – fordulok hátra. – Szeretnéd, ha veled maradnék annak ellenére, hogy nem tartasz valós egyénnek? – nem válaszol, de szép szemeiben könnyek gyûlnek, sóhajtva lépek hozzá vissza.

- Elkísérlek. Valahogy az ottani mágussal segítünk hazajutnod is. Rendben? – simítok ki pár tincset az arca elõl. De… Csak azért, hogy tudja, nem képzelt.

Furcsa ez a srác. Talán… Mégse tanonc. Viszont… Ettõl függetlenül különleges. Magára hagyni se tudnám.

Pedig… Már tisztáztam vele, hogy hova kéne mennie, segítettem neki.

Végre reagál a szavaimra, bólint, emiatt érzett örömömben elmosolyodva változtatom meg a hajszínem, kékrõl lilára, és kérem arra, akkor induljunk, de már megint nem fogadja el felé nyújtott jobbomat, felsikkantva mutat a hajamra:

- Megváltozott a színe. – pff… Nehezebb dolgom lesz vele, mint hittem…

- Mondtam, hogy az Anvari máguscsalád elsõszülött fia vagyok. – próbálok felé azért bíztatóan mosolyogni. – Ez semmi ahhoz képest, amiket tudok.

Tincseit rázva lép tõlem még távolabb, ha nem kiáltanám rá, hogy álljon meg, egyenest belesétálna egy sunyi homoki szörny csapdájába.

- Ne mozdulj, és akkor nem lesz baj – nyomatékosítom elõzõ kérésem, mialatt pillantásom a lábai felé sütöm, és azt lesem, mikor akar értük a mögötte elterülõ homokrengetegbõl két karmos kéz kinyúlni.

***

- Mondtam, hogy ne mozdulj. – mordulok rá bosszúsan. - Majdnem elkapott.  

Pillanatok mûve volt az egész… Annak köszönhetõen, hogy lenéztem, õ is kíváncsian fordult a föld felé, és pont meglátta azt a kis bajkeverõt, aki elkapta az egyik lábát.

Emiatt pedig sikoltozni kezdett, valamint a szörnyet csapkodta, ha a mancsok nem tértek volna inkább rá egy nyuszira, mint könnyebb zsákmányra, már a föld alatt lenne.

- Az az izé hozzám ért. – remeg, mint a nyárfalevél. – Pedig nem bántottam… Azt se tudom, hogy mi volt.

- Homokszörny. Nem sok helyen járhattál eddig, ha ezt nem tudod… – nyújtom felé a kulacsom. A friss víz, amit délelõtt töltöttem bele, jót fog neki tenni.  

- Sassa, megint keresnek, gyere légyszike - ordít be a lakásba Yuu, a… hát, nem is tudom, hogy mi õ nekem pontosan. Valami átmenet a producer, az edzõ és a barát között.
- Ki az? - kiabálok vissza. Egy szál törülközõben vagyok, így csak nem mehetek ki, akárki is jött.
- A futár hozta a forgatókönyvet a filmhez. A módosítottat - feleli.
- Akkor vedd tá, majd bent elolvasom - ordítom.
Utána már halkabb beszéd, motoszkálás, majd záródik az ajtó, és Yuu mosolyogva lép be a nappaliba.
- Ahh, ezek a futárok mindig olyan körülményesek - sóhajt fel színpadiasan.
- Melyiket is módosították? - kérdezem, felpillantva rá, miközben átveszem a forgatókönyvet.
Olvasni kezdem. A díszletterv a megszokottnál is élethûbb. A rendezõ sokat tett fel erre a gfilmre. Beszélgettem vele, és hatalmas sikert remél a dologtól. Én mondjuk a helyében ebben nem bíznék ennyire vakon, de õ tudja, nekem csak az a dolgom, hogy a karakteremet jól adjam elõ.

* * *

- Ugyan Sassa, nem olyan nehéz ez a szöveg! - szól rám a rendezõ.
- Mormold már el te! - vakkantok vissza, és még egyszer elolvasom a papíron levõ sorokat. Olvasva nem nehéz, de úgy, hogy ezt kell mormolnom, közben meg azt az idióta kézmozdulatot tennem, az már eléggé strapás. De igaza van, megcsinálom, és mára végeztem is. Csak ki kell mondanom.
Közben elõttem van egy kör-féleség. A rendezõ egy ezzel foglalkozó, hivatásos boszitól kapta a mintát, amit fel kell rajzolni. Nekem a szélére kell állni, és azt morogni, ami fel van írva. Latin szöveg, valami olyasmit jelent, hogy befogadlak téged feljebbvaló isten…. legalábbis ezt mondták a rendezõnek. Aztán ki tudja kit küldök el a sunyiba latinul. Majd jönnek a panaszlevelek a stúdióhoz dögivel. Mindegy, engem ez már nem érdekel különösebben.
- Csapó hat! - ordítanak, és beállok megint.
Most úgy érzem menni fog! Mindent úgy csinálok, ahogy kell, bár meglep a fényhatás, ami felvillan és a szélgép is egy kicsit összezavar. Eddig ez nem volt, de profi vagyok, megoldom ezt is!
teszem a dolgom, aztán amikor abbahagyom, nem tudom kinyitni a szemem! Belülrõl mintha ki akarna fordulni a testem, érzem, hogy forog velem minden, és megszólalni sem bírok! Körülöttem nem hallani már semmit, csak a fülemben hallom dobogni a szívemet, hiszen félek! Utálom a váratlan helyzeteket a forgatásokon!

Nem tudom, meddig vagyok ilyen állapotban, talán percek, talán órák, de hirtelen nekicsapódok valaminek és már csak azt veszem észre, hogy minden rossz elmúlt körülöttem. A hangok nem a megszokottak, madárcsicsergés, és a természet hangjai…
Valaki leütött volna ott, a stáb szeme láttára és kidobott volna itt a kocsiból?
Neeem.
Vagy a stáb volt…?
Pláne nem.

De akkor…
Basszus.
Felpillantok az égre, és amit látok, nagyon meglep. Nem egy, hanem rögtön három nap süt az égen, és érzem, melegebb van, mint… mint otthon. Nem tudom, hogy hol vagyok, de egyre jobban érdekelne. Ráadásul a mobilom sincs nálam, de a három napból és a hatalmas páfrányokból ítélve nem is vennék sok hasznát. Nem tudom, hol vagyok, de hogy itt nincs térerõ, az teljesen biztos.
Próbálok nem kétségbe esni, és elindulok inkább a hegyoldalon lefelé, ahol épp voltam. Közben lekapom magamról a felsõt és a derekamra kötöm, hiszen majd’ megpusztulok, olyan meleg van.
- A magadfajtáknak nem szabadna itt lenni - hallok meg hirtelen egy kicsit sem kedveskedõ hangot magam mellett, egy bokor mögül. Megszólalnék, de megijedek és nem tudok, pláne mikor a hang tulajdonosa kiáll az útra, hogy lássam.
Magas, félelmetes, de helyes az arca.
- Ki vagy te? - kérdezi.
- Sassa… - Nyelnem kell. - Sassa Mitsuru vagyok, színész - nyekergem. - Meg tudnád mondani, hogy hol vagyok pontosan? - kérdezem. - Mert nekem most egy forgatáson kellene lennem. És ha nem megyek vissza, a rendezõ nagyon dühös lesz, csúsznak a határidõk és lefogják a gázsimból - sorolom. Kétségbe vagyok esve… hol vagyok? Ki ez? Hogy kerültem ide és hogy fogok hazajutni?!