Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Karácsonyi novellapályázat
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

Chii2017. 11. 11. 22:07:43#35283
Karakter: Merrick



Kérdőn pillantok rá, mire rögtön szabadkozni kezd.

- Nem… Nem, úgy értem, nem erről van szó – rázza meg a fejét. – Én csak… Még senkitől nem kaptam ilyen szép ajándékot és a mi társadalmunkban minden ékszernek jelentése van, de… Te más vagy, nem érvényesek rád a mi szokásaink – mosolyog felém félénken. Ezek szerint még sincs gondja az ajándékkal. Örülök. – Köszönöm, Merrick… – hálálkodik, pedig nincs miért, én tartozom köszönettel a rengeteg segítségért, amit ma kaptam tőle.

- Akkor… megengeded, hogy feltűzzem? – érdeklődöm közelebb úszva hozzá. Pirulva bólint, biztosan attól jött zavarba, amit az ékszer jelképezne, habár fogalmam sincs, hogy mi lehet az. Egyszerű nép vagyunk, nem vonzanak minket a fénylő dolgok, talán ezért nem is tudom elképzelni ennek a fontosságát. Lágy mozdulattal tűzöm fel a haját, majd kicsit hátrébb úszva szemlélem meg őt. Még elképesztőbben néz ki, mint eddig, alig tudom levenni róla a szememet.

- Mi nálatok ez az ékszervetélkedő? – kérdezek végül rá az egyik dologra, ami már tegnap is kíváncsivá tett. Ezek csak tárgyak, ékszerek, nálunk az étel sokkal nagyobb értékű, mint a díszes csecsebecsék.

- Nektek nincsenek különleges szokásaitok? – kérdez vissza. Remélem, nem vette zokon a szavaimat.

- Mi egyszerű lények vagyunk, van hierarchia, de ennyire nem merülünk el benne. Mit jelent nálatok a hajdísz ajándék? – teszem fel végül azt, ami a leginkább foglalkoztat.

- Hogy… – habozik, de nem siettetem, ezzel is csak egyre kíváncsibbá tesz. – Azt jelentené, ha egy közösségben élnénk, hogy fontos vagyok neked – böki ki végül. Minden szaván érződik, hogy megválogatta, tudom, hogy valamit nem mond el, de mivel nem akarom esetlegesen kellemetlen helyzetbe hozni, inkább nem firtatom tovább a dolgot.

- Hát, végül is találtam egy barátot az ellenséges oldalról, ez azért elég fontos, nem? – mosolygok rá, mire ismét bólogatásba kezd.

- De – motyogja, ám mintha nem is ebben a világban járna, teljesen a gondolataiba merül.

Felnézve tudatosul bennem, hogy már megint milyen sokáig elvoltunk. Mellette csak úgy repül az idő, és annak minden perce élvezet. – Mindjárt teljesen sötét lesz – mormogom, közben felcsillantom uszonyomat.

- Mielőtt mész, szeretnék kérdezni valamit – fordul felém elszántan, tetszik az a tekintet, amivel megajándékoz.

- Igazán? Mi az?

- Voltál már odafenn? – bök fejével a felszín felé.

- A víz felett? – döbbenek meg.

- Igen.

- Még nem. Megpróbáltam, de én a mélyben születtem, itt még elvagyok, de fentebb már szédülök… – vallom be neki. Többször is megpróbálkoztam vele, olvastam az egyik könyvben, hogy a csillagos égbolt gyönyörű, de eddig még sosem volt lehetőségem megtapasztalni.

- Semmi baj… És, ha én vezetlek? Fokozatosan, és tartalak? – Olyan lelkesnek tűnik, ha nem lennék annyira kíváncsi a csillagokra, akkor is igent mondanék.

- Hát, megpróbálhatjuk – egyezem bele egy bólintással. – Holnap?

- Holnap, ugyanekkor, ugyanott… – vidul fel teljesen. – Menj, ne kerülj bajba… és nagyon köszönöm az ékszert. Csodás ajándék… – teszi hozzá, arca pedig ismét vörös árnyalatba borul. Az enyhe pír még inkább kiemeli szépségét, ha egy kis ékszer ennyire boldoggá teszi, akkor muszáj lesz még megajándékoznom ilyesfélékkel. Akad a mélyben elég sok, tudom is, hová fogok még elmenni néhányért.

- Ugyan, szép darab, de hozzád fel sem érhet – kacsintok rá pajkosan, ami még inkább zavarba hozza, végül elköszönünk egymástól.

Mivel csak a kagylókkal megpakolt zsákot cipelem magammal, ki tudom használni a barlang járatait, így egészen hamar hazaérek, még leszidást sem kapok. Izgatottan várom a holnapot, alig tudok elaludni, folyton Shady jár az eszemben.

Meg akarom őt ismerni, senki sem fogott még meg ennyi idő alatt úgy, mint ő.

 

***

 

Az esti álmatlanságomnak köszönhetően kicsit késve indulok el a találkozónkra, de a járatoknak köszönhetően behozom a lemaradásomat. Shady alakja már messziről látszik, gondolom, meglepem, ezért csendben mögé úszom, és finoman megérintem a vállát. Arra nem számítok, hogy az izgalmam felülkerekedik rajtam, kicsit elvesztve a kontrollom enyhe elektromosság fut át rajta, mely szerencsére csak olyan, mint egy lágy cirógatás. Előfordul, hogy nem tudjuk teljesen leplezni az érzéseinket, de az energiáinkkal nem csak sérülést tudunk okozni.

- Merrick! – kiáltja felém fordulva.

- Jól van, bocsánat, véletlen volt, nem kell így felháborodni – vigyorgok rá. – Szia.

- Szia – köszön ő is.

- Szóval, ma felviszel a felszínre? – Ujjongok magamban, hiszen már nagyon régen vágyom erre a kalandra.

- Fel, persze, de…

- Akkor mire várunk? – vágok a szavába izgatottan. Talán még mondana valamit, de végül nem szólal meg, csak lágyan megfogja a kezem, és felfelé kezd húzni.

Hol őt, hol a közelgő felszínt bámulom, minden mozdulata gyengéd, lassan haladunk, amint észreveszi, hogy megszédülök, a derekam után kap és úgy tart meg. Szerencsére sikerül valamennyire alkalmazkodnom a nyomáshoz.

- Rendben vagy? – jön az aggodalmaskodó kérdés.

- Igen, azt hiszem. Még soha nem voltam ennyire magasan! Kicsit lüktet a koponyám, de azt hiszem, ez normális…

- Akkor engedd meg, hogy viszonozzam a tegnapit… Csukd be a szemed, csak akkor nyisd ki, ha szólok, rendben? – mosolyog rám várakozóan. Hát ki tudna egy ilyen édes kérésnek ellent mondani? Tudom, hogy minden rendben lesz.

- Rendben, bízom benned – mondom viszonozva a kapott mosolyt, majd engedelmesen behunyom a szemeimet.

Ahogy felérünk, hűs szellő csapja meg az arcomat, teljesen másmilyennek érzem a víz hullámzását, mint odalent. Csodálatos.

- Kinyithatod – mondja, én pedig így is teszek. Még jobban elámulok a látottaktól. Többször is olvastam már erről, de megtapasztalni egészen más érzés.

A Nap utolsó sugarai a szemem láttára tűnnek el, helyüket pedig átadják a felbukkanó csillogó testeknek, melyek beterítik az égboltot. Egy fénycsóva húz el a fejünk felett. Elképesztően szép, leírhatatlan, amit látok és érzek.

- Ez gyönyörű – súgom még mindig elképedve.

- Igen, gyönyörű – mosolyog rám, majd mesélni kezd. – Az emberek között az a szokás járja, hogy ha meglátnak egy hullócsillagot, kívánnak valamit. Legalábbis ezt hallottuk a szirén rokonainktól.

- Te láttál már embert? – érdeklődöm felé pillantva.

- Egyszer, véletlenül, hajótöröttet.

- Én még csak a mélybe süllyedt szobor alakokat láttam eddig – vallom be, majd ismét a csillagos égboltot kezdem vizslatni. – Ez csodálatos, Shady. Szerinted, ha én kívánnék, az is valóra válna?

- Nem tudhatod, amíg ki nem próbálod.

- Te kívántál már? – nézek rá ismét.

- Nagyon sokszor.

- És miket?

- Mindig ugyanazt, de nem árulom el – titokzatoskodik, amivel csak még kíváncsibbá tesz. Tudni szeretném, hogy mire vágyik, de ha nem akarja elmondani, nem kényszeríthetem.

- Miért?

- Mert ha elárulod a kívánságod, akkor nem fog teljesülni, ez a feltétel, azt hiszem – magyarázza kissé bizonytalanul.

- De neked teljesült már?

- Igen… – válaszol egy kis gondolkodás után. Ha teljesült, akkor nem értem, miért nem árulja el.– Nem épp úgy, ahogy képzeltem, de valóra vált. Legalább egy halvány vigaszt kaptam – mondja szomorkás mosollyal az ajkain. Fel akarom vidítani, érzem, hogy hiba volt erőltetni a dolgot, ezért sem mondok többet.

Tekintetemet ismét felfelé szegezem, és meg is pillantom ama bizonyos hullócsillagot. Nem töröm sokáig a fejem, gondolataimból két szó azonnal kiemelkedik: „Akarom őt!”

Felfogni sincs időm, hogy mit kívántam, Shady enyhén a csuklómra fogva húz vissza a mélybe. Előttem úszó alakját figyelem, mint eddig szinte mindig, most sem tudom levenni róla a tekintetemet. Az érzéseim kezdenek olyan irányba fordulni, amelyet nem engedhetnék meg magamnak, főleg nem hercegként. Hát… még szerencse, hogy a rangom sosem izgatott igazán.

- Ugye még feljövünk? – töröm meg a csendet.

- Persze – mosolyog rám, miközben a szakadék széle felé ereszkedünk. – Merrick… muszáj beszélnünk… – pillant felém, szemeiben látom az aggodalmat, ezért aprót bólintok.

- Jó lesz a tegnapelőtti barlang? Ne aggódj, amíg velem vagy, biztonságos.

Most én fogom meg a kezét, hogy behúzzam a barlangba.

- Mondd, mit akartál? – kérdezem, amint nyugodtabb helyen vagyunk.

- Nálatok él még az a rémes kór, ami megtámadja a sellőket? Az uszonyon a pikkelyek elkezdenek elrothadni, elválni, és végül elfogyni…

Kérdése meglep, nem tudom, miért érdeklődik erről. Összehúzom a szemeimet, az a betegség szinte teljesen elmúlt nálunk, a felszíni vizekben okozta valami, de végül sosem jöttek rá az idősek, hogy mi.

- Miért kérdezed?

- Merrick, ez fontos, létezik még nálatok a betegség? – erősködik, hát megadom magam neki.

- Nem, az a kórt, amit említettél, nem gyakori nálunk, ha mégis elkapja valaki, akkor van rá gyógyszerünk, miért?

- Van gyógymód! – kiált fel boldogan, a megkönnyebbülés tisztán látszódik az arcán. Ugye nem…

- Csak nem kijött rajtad? – kérdezem idegesen, és az uszonyát kezdem tapogatni, hogy a betegség jeleit keressem. Arcomat két tenyere közé fogva húz fel magához, hogy a szemeibe tudjak nézni.

- Nem, de ez csodálatos! Van gyógymód, ezzel megváltoztathatod a sorsotokat, az egész néped sorsát! – kiáltja boldogan, de most teljesen összezavart.

- Hogy érted ezt? – kérdezem feszülten, uszonyom színes játékba kezd.

- Azt mondtad, a néped éhezik, mert túl kevés az élelem, hát az én népemet viszont ez a rémes kór sanyargatja még a magas születésszám ellenére is, de nekünk nincs rá ellenszerünk. És hidd el, ha olyan valaki lesz beteg, aki közel áll esetleg az uralkodóhoz, talán…

- Talán hajlandó lenne tárgyalni velünk is… – bólintok gyorsan levonva a következtetéseket. – Ismersz valakit, aki fontos személy és beteg?

Látszik, hogy szeretne felelni, de nem teheti, ujjait idegesen tördeli. – Nem mondhatom el… Nagyon szeretném, jó lenne, ha a te néped és az enyém békét kötnének, de megesküdtem, hogy nem árulom el… – motyogja, de nem is kell semmit mondania. Tudom, hogy nem került volna elő ez a téma, ha nem lenne veszélyben egy befolyásos személy odafent.

- Akkor ne tedd – bólintok megértően, majd szélesen elvigyorodok. – Ha igaz, amit állítasz, talán közelebb hozhatja egymáshoz a népeinket!

Azt már nem vallom be neki, hogy ha ez a békekötés megtörténne, lenne esély arra, hogy elfogadnak minket. Minket? Még nincs is semmi köztünk, de most még inkább remélem, hogy kialakulhat valami. Túlságosan is megkedveltem ezt a szépséges angyalsellőt itt mellettem.

- Ismersz valakit, fontosabb körökben nálatok, akivel beszélhetnél? Mondjuk, nem tudom… Kamarás, vagy herceg?

- Talán tudok ilyet – ismerem be, viszont nem örülök ennek a témának. Sosem mondtam el neki, hogy milyen magas rangom van, ha bevallanám, félek, hogy elveszíteném a bizalmát. De azt is tudom, hogy nem titkolhatom örökké, egyszer úgyis minden kiderül…

- Várj, de mi lesz, ha beszélsz vele és megkérdezi, honnan tudod? Nem mondhatod el, hogy egy angyalhallal barátkozol, megbüntetnek!

- Emiatt ne aggódj, én ügyesen keverem a lapjaimat, tudok magamra vigyázni. ÉS te, szóltál már bárkinek rólam?

- Dehogy! Nem akarom, hogy elfogjanak, mindketten nagyon nagy bajba kerülünk, de téged akár meg is ölhetnek! – sápad el. – Nem tudom, mit tegyünk, kinek szóljunk, akik hajlandóak lennének egymással beszélni… Talán Niju, de Ő most nincs otthon…

- Niju? – emelem meg a szemöldökömet kíváncsian.

- A gazdám, nagyon jó lelkű, de óva intett tőletek… De talán ha szépen kérem, és te is hajlandó lennél rá, talán összebeszélhetnétek ti ketten… Nem akartam szólni rólad, amíg meg nem kérdeztem a véleményed – bizonytalanodik el a végére.

- Emlékszel, amikor gyávának neveztelek? – nézek a szemeibe.

- Igen – pillant félre.

- Felejtsd el, nálad bátrabb angyalsellőt még nem láttam! – dicsérem felborzolva hófehér haját. Bosszúsan szikrázik fel a szeme, miközben a tőlem kapott hajfésűvel igazítja meg tincseit.

- Talán mert én vagyok az egyetlen, akit eddig láttál… – morogja, amitől felnevetek. És milyen igaz… még sosem láttam mást a népéből.

- Ebben igazad van – simítok végig lágyan a fürtjein, és egy elszabadult tincset a füle mögé tűrök. Zavartan, pirulva hagyja ténykedésem, ezért felbátorodva úszom hozzá közelebb, hogy csak pár centi válasszon el minket. – De abban biztos vagyok, hogy nálad gyönyörűbb nem létezik – súgom a derekára simítva. Ahogy közelebb húzom magamhoz és felé hajolok, megrebbennek a szempillái, majd szorosan összeszorítja a szemeit. Mielőtt ajkaink összeérnének, erőt veszek magamon, nem akarom megijeszteni, nem is tudom, mit gondoltam…

Változtatok a mozdulatomon, homlokához érintem a sajátomat, majd egy gondterhelt sóhajjal magamhoz ölelem, és a vállaira hajtom a fejemet. Megrezzen, valószínűleg nem erre számított, de nem tudom, hogy ennek most örül-e vagy sem. Nem merek a szemébe nézni.

Szorosabbra fonom körülötte a karjaimat, ez talán őt is észhez téríti, mert megdermed, de utána legnagyobb meglepetésemre remegve karol a nyakamba. Testünk még inkább összepréselődik, ujjai kíváncsian érintik meg a hátamon lévő uszonyt. Úgy érzem, soha többé nem akarom őt elengedni… Mélyet szippantok az illatából, amitől teste ismét megremeg.

- Ugye látlak még? – kérdem idegesen, egy pillanatra sem engedek ölelésemen.

- Hát… hát persze – motyogja, hangjából hallom, hogy mosolyog, ezért én is megnyugszom. Pár pillanatig még szorítjuk egymást, de végül elhúzódom tőle, ő is elenged, vörösen bámulunk egymásra.

Én szólalok meg először, visszaterelem a témát arra, amiért itt vagyunk.

- A mi királyunk nagyon makacs, ezért nagyon nehéz lesz vele beszélni olyan dologról, ami az angyalsellőkhöz kapcsolódik. Nem tudom, hogy a ti uralkodótok milyen, de én ismerek valakit, aki talán szót tud majd érteni ap… öhm a királyunkkal, viszont őt sem lesz a legkönnyebb meggyőzni, és te is azt mondtad, hogy a gazdád nincs itthon, ugye? – gondolkodom hangosan.

- Igen, csak néhány nap múlva tér vissza.

- Értem, azt hiszem, a legjobb az lesz, ha elkezdünk puhatolózni náluk, de csak óvatosan, nehogy bajba kerülj – válik aggodalmassá a hangom.

- Ne izgulj, én is tudok vigyázni néha magamra – mondja, mire megemelem a szemöldökömet. – Ne nézz így rám, tudok, ha kell – morogja felfújt arccal. Erre vártam, imádom cukkolni, a pofija ilyenkor a legédesebb.

Vigyorom még szélesebb lesz. – Rendben, rendben, remélem, tényleg így van.

Már épp elköszönnék, amikor eszembe jut, hogy valamelyik rangosabb családhoz megyünk holnap vacsorázni, és csak másnap jövünk vissza, így egyik nap sem tudunk Shadyvel találkozni. Nem nyeri el a tetszésemet a dolog, de hát nincs mit tenni, vannak dolgok, amelyek alól egy herceg sem bújhat ki.

- Csak három nap múlva tudunk találkozni – pillantok rá, de közben azon gondolkodom, hová vigyem őt el.

- Semmi gond – válaszol szelíden. – A gazdádnak kell segítened? – érdeklődik, amitől nagyon rossz érzés fog el. Utálok hazudni neki.

- Igen, mi… Sok lesz a dolgunk, ezért nem lesz időm eljönni hozzád, ne haragudj – nézek rá bocsánatkérően, de csak megrázza a fejét, miközben a kézfejemre simít.

- Tényleg nem baj, megértem, ha dolgoznod kell – mosolyog rám, de mintha kést döfnének a szívembe.

- Köszönöm – szorítom meg a kezét. Habár nem tudja, de a hazugságért szeretném kárpótolni, jó lenne elvinni a kedvenc rejtekhelyem, egy csodálatos barlangba. A baj csak az, hogy elég messze van innen, az oda és a vissza úthoz sok idő kell, korán el kellene indulnunk, hogy visszaérjünk, de velem már az is előfordult, hogy ott ragadtam éjszakára. – Három nap múlva… dolgozol? Szeretnék megmutatni valamit, de elég sokat kell hozzá úsznunk. Ha el tudsz szabadulni, akkor találkozhatnánk napkeltekor, így visszaérnénk sötétedés előtt.

Elgondolkodik egy pillanatra, majd teljesen felvidul. –  Pont akkor lesz kimenőm.

- Csodás. Akkor a szokásos helyen?

- Igen, ott leszek.

- Nemsokára találkozunk – köszönök el tőle, teljesen meglepi, ahogy egy apró csókot nyomok kezére, mielőtt elillannék.

- Szi-szia – makogja vörösen. Még intek neki egyet, majd beúszom az egyik járatba.

Ahogy kiérek a területünkre, rögtön Nexus bosszús tekintetével találom szembe magam. Ajaj, már megint mit tettem?

- Úrfi, már megint merre kóborolt? – bosszankodik, majd int, hogy kövessem.

- Csak felfedeztem a barlangokat, már az is baj? – kérdem felemelt szemöldökkel, de csak fejcsóválást kapok.

- Nagyon jól tudod, hogy a király ezt nem díjazza – tegez le végre, mint gyerekkorunkban. Csak pár évvel idősebb nálam, de máris apám jobbkeze. Mióta nagyobb rangra tett szert, egyre inkább eltávolodunk egymástól, ami nagyon nincs az ínyemre. Gyűlölöm, ha magáz, persze megértem, hogy mások előtt a palotában ez szükséges, de most csak ketten vagyunk.

- Ha ő nem tesz semmit a népért, valakinek muszáj – morgom dühösen.

- Merrick! – torpan meg előttem, majd felém fordul. – Ne beszélj így apádról.

- De te is tudod, hogy igazam van – csapok egyet az uszonyommal. – Miért nem beszélhetünk a múltról? Miért nem mondanak semmit az angyalsellőkről? Ha nem teszünk valamit, a végén mind éhen halunk.

Egyre hevesebb leszek, de Nexus nyugtatólag a vállamra hajtja a kezét.

- Sok dolog van, amit nem érthetsz még – mondja lágyabban.

- Akkor magyarázzátok el! – nézek mélyen a szemébe, de kérésemet figyelmen kívül hagyja. – Nex – becézem le, mint régen oly sokszor. – Ha lenne rá mód, hogy békét kössünk az angyalsellőkkel, és ezáltal megszűnne az éhezés, apám beleegyezne a megállapodásba? – Komoly hanglejtésemre ráncba szalad a szemöldöke.

- Hogy érted ezt, Merrick? – kérdezi óvatosan.

- Csak válaszolj, tudnom kell, hogy a királyunk önmagát vagy a népét helyezné-e előbbre.

Lehajtja a fejét, gondolkodik, de végül csak fejrázást kapok válaszul. – Nem tudom, hogyan döntene az uralkodó – vallja be csendesen. – De ez nem is számít, hiszen nincs ilyenre lehetőségünk. Most pedig indulás, már várnak önre a palotában.

- Nexus…

- Hallgass egy kicsit, Merrick, ne borzold tovább a kedélyeket, főleg ne a kastélyban – néz rám szigorúan. Bólintok egyet, kivételesen engedelmeskedem neki, amúgy sem hozakodhatok elő ilyesmivel csak úgy. Még Nexust is meglepte a kérdésem, pedig ő ismer a legjobban, már szinte egyetlen tettem sem tudja kihozni a sodrából, általában mindenre fel van készülve.

 

***

A másnap reggeli utazás rövidebb, mint amire számítottam. Végig érdekes pillantásokat lövelltek felém a testvéreim, amit nem tudtam hova tenni, hát inkább figyelmen kívül hagytam mindenkit, és csak Shadyre gondoltam. A képzeletemben már a barlangban voltunk, de nem tudtam sokat fantáziálni, mert ahogy megtorpant a mélytengeri halaink által húzott hintó, egy egészen gyönyörű ház tárult a szemünk elé. Ritka, hogy manapság valaki ilyen jómódban éljen, kíváncsi vagyok, nekik hogyan lehet olyan kivételes a helyzetük, hogy kicsit sem sínylik meg az éhezést.

A ház ura köszönt minket, és mivel lassan ebédidő van, nem is késlekednek sokat, a szobáink megmutatása után a megterített ebédlőbe kísérik az egész királyi családot. Csak a legidősebb bátyám maradt otthon, hogy ne legyen teljesen vezető nélkül a kastély. Cader szokásos sablonszövegét hallgatom, mindig is közel akart kerülni az uralkodócsaládhoz a klánjuk, de eddig nem sikerült nekik teljesen. Sosem voltak túl szimpatikusak, nem értem, hogy miért vagyunk most itt.

Csak a nevemre kapom fel a fejemet. – Merrick úrfi, szeretném önnek hivatalosan is bemutatni a két gyermekemet, Taront és Talorit – mutat az ikergyerekei felé. Üdvözlésképp bólintok egyet, ám a következő mondatától megdermedek. – Remélem, alaposan sikerül majd megismernie őket, hogy könnyebben tudjon dönteni a leendő hitvese felől – kúszik nyájas mosoly az ajkaira.

- Tessék?! – emelkedem fel a székről, és apám felé fordulok. Anyám a testvéreimmel együtt mélyen hallgat, rám sem mernek nézni. Tudták…

- Fiam, nyugodj meg – próbál csitítani, ami csak még dühösebbé tesz.

- Engem ne nyugtatgasson, apám – szúrok oda. – Mégis hogy képzelik ezt, azt hiszik, hogy maguk dönthetnek az életem felől…

- Merrick, ülj le – szól rám, de nem fogok neki engedelmeskedni.

- Nem fogok úgy táncolni, ahogy azt szeretnéd – köpöm felé dühösen, mire már ő is felemelkedik ültéből. – Nem fogom elvenni egyiküket sem – sziszegem.

- Elég legyen ebből! – dörren mérgesen a hangja. – Neked ebbe nincs beleszólásod, vagy azt szeretnéd, hogy vége legyen a kis kalandjaidnak? – támad ott, ahol a legjobban fáj. Dühösen szorítom össze az ajkaimat, egész testemben szikrázik az indulat, akaratlanul is apró szikrák jelennek meg a tenyeremben. – Nyugodj szépen meg, ellenkezésnek itt nincs helye. Te vagy szinte az egyetlen a családban, akinek még nincs rangjához méltó társa…

- Nem érdekel, mit akarsz – kiáltom szikrázó testtel. – Nem vagyok hajlandó olyat elvenni, akit nem szeretek. Nem kényszeríthetsz – morranok fel, és kiviharzok a szobából.

Ismerem a környéket, a birodalmunk minden szegletét bejártam már az évek során, így nem okoz gondot a legközelebbi járatot megtalálnom, ahol legalább nyugtom lehet egy kicsit. Felúszom benne a felszínhez közeli vizeken, majd lefekszem a puha homokra. A Nap sugarai utat törnek a vízen át, ragyogásuk mindig is elvarázsolt.

Nem tudom, meddig időzhetek itt, amikor egy kéz úszik be a szemem elé.

- Hahó – mosolyog rám Talori, vörös haja hullámzik a vízben.

- Hogy találtál meg? – kérdezem visszafekve.

- Nemcsak te ismered ám a barlangrendszereket – incselkedik velem, miközben mellém heveredik, de nem dől el, csak az uszonyát babrálja. Mivel nem válaszolok, ismét ő szólal meg. – Tényleg olyan szörnyűek lennénk társadnak? – kérdi meg kíváncsian, halk sóhaj hagyja el az ajkaimat, ahogyan felülök.

- Ne értsd félre, nincs veletek személyesen semmi bajom, de mint ahogy korábban is mondtam, nem vagyok hajlandó érdekházasságot kötni.

- Miért nem próbálsz akkor megismerni minket? Lehet, hogy egyikünk életed szerelme, de te esélyt sem adsz arra, hogy bebizonyítsuk.

- Ezt igazán kétlem – nézek rá ellentmondást nem tűrően. Kiismerhetetlenül bámul a szemeimbe, majd megcsóválja a fejét.

- Már megtaláltad, ugye? – susogja enyhe szomorúsággal a hangjában. Tudom, mire céloz, elképesztő, hogy az agyamban rögtön ott a helyeslő válasz a kérdésére, ahogy Shady alakja beúszik elém. – Ne is mondj semmit, ez a távolba révedő tekintet mindent elárul.

- Ne haragudj, te egy igazán kedves lány vagy – mosolygok rá, hiszen kicsit azért rosszul érzem magam a jelenet miatt. Nem akartam az érzéseiket semmibe venni és átgázolni rajtuk. – De jól látod, már tudom ki az, akivel életem hátralevő részét szeretném eltölteni.

- Apám nem fogja egy könnyen feladni – mondja végül figyelmeztetésképp.

- Az enyém sem, de meg tudom védeni magam, és ha kell, a birodalmat is elhagyom érte.

- Igazán szerencsés lehet az az ördögsellő lány, akire a választásod esett. – Kínosan túrok bele a hajamba, szemei meglepetté válnak. – Fiú? – kérdezi, amitől csak még jobban zavarba jövök. Azt nem vallhatom be neki, hogy nem ördögsellőről van szó… Mielőtt mást is mondhatna, megelőzöm a bajokat.

- Ideje visszamenni – motyogom, örülök, hogy Talori nem forszírozza tovább a dolgokat, csak csendben követ.

 

***

Ma reggel végre a saját ágyamban kelhettem fel. Ez a két nap nagyon gyorsan eltelt, szerencsére nagyobb összetűzés nem volt az apámmal, de a hangulat végig jeges volt. Azt hittem, sosem lesz már vége annak a bájolgásnak, amit végig mutatnom kellett. Lori volt az egyetlen, akivel szót tudtam érteni, egészen megkedveltem őt, mint barátot, talán azért sem kaptam több leszidást, mert látták, hogy milyen jól kijövök vele. Ha tudnák, hogy nem tervezem feleségül venni, biztosan nagyobb nyomást tettek volna rám.

Kicsit úgy érzem, elárult a családom, nemcsak apám, anya és a testvéreim is, mind tudtak a dologról, de egyikük sem figyelmeztetett. Nexus ugyan állítja, hogy nem mondtak neki semmit, de kicsit benne is kezdek kételkedni. Nem tudom már, hogy kiben bízhatok meg teljesen…

De ma végre láthatom Shadyt, nem gondoltam, hogy pár nap alatt is már ennyire hiányozni fog. Vállamra kapom a zsákomat, majd elindulok az árok szélére, ahol mindig találkozni szoktunk. Ezúttal én érek ide hamarabb, izgatottan várom, hogy jöjjön, de egy kicsit késik. Felnézek a felszín felé, a Nap sugaraiból ítélve már egy ideje el kellett volna indulnunk, remélem, nem esett semmi baja.

Mielőtt igazán aggódni kezdenék, a távolban megpillantom gyönyörű alakját, ahogy sietve közeledik felém. Kifulladva fékez le előttem, pihegve mosolyog fel rám.

- Szia. Ne haragudj, hogy késtem, alig tudtam elszabadulni – szabadkozik, de csak megrázom a fejemet.

- Neked is szia. És semmi gond, a lényeg, hogy itt vagy – vigyorgok rá, miközben megragadom a karját, és elkezdem húzni a barlangot rejtő irányba. Jobb lesz sietni, ha vissza akarunk érni időben, hosszú út áll még előttünk.

- Nehéz volt a munka? – érdeklődik Shady, féltem ettől a kérdéstől. – Sosem mesélted, hogy mit dolgozol pontosan – ráncolja össze a szemöldökét gondolkodva.

- Öhm… igen, én… a királyi palotában dolgozom – mondom végül. Az a legjobb, ha a valósághoz minél közelebb áll a hazugság, így kevesebb dolgon kell változtatni.

- Tényleg? – csillannak fel a szemei. – Akkor ezért ismersz olyat, aki elég befolyásos ranggal bír a megállapodáshoz.

- Igen – bólogatok, majd szelíden rápillantok. – És neked hogy telt ez a két nap? – kíváncsiskodom, mire rögtön mesélni kezd a munkájáról, a korallkertjéről és a gazdájáról is, aki még mindig nem tért vissza a királytól.

- Tudtál valakivel beszélni az angyalsellőkről? – tereli vissza a témát a problémánkra, de csak megingatom a fejemet.

- Nem igazán… elhintettem a lehetőségét, de nem úgy fogadta Nexus a dolgot, mint amire számítottam, pedig csak feltételes módban beszéltem róla.

- Ki az a Nexus? – kíváncsiskodik, ami mosolyt csal az arcomra. Néha olyan gyermeki naivság árad belőle, hogy legszívesebben még a hullámoktól is óvnám.

- Ő… a király egyik jobbkeze, gyerekkori barátom, együtt nőttünk fel, ő az egyetlen, aki meggyőzheti ap… az uralkodót a békekötésről.

- Biztos sikerül majd vele rendesen beszélned – bíztat, köszönetképp megszorítom a kezét, majd tovább folytatjuk az utunkat.

Már majdnem elérjük a barlangot, amikor egy delfinrajt pillantunk meg.

- Merrick, nézd! – mutogat lelkesen Shady. – Csodaszépek a delfinek – ámul el teljesen, közben felfelé ívelnek az ajkai.

Közelebbről is szemügyre veszem a rajt, és ahogy megpillantok egy ismerős arcot, én is elvigyorodom.

- Kora! – kiáltom vidáman, amit kedves barátom rögtön meg is hall. Fejét felénk fordítja, majd gyors csapásokkal kezd közelíteni. Kora egy palackorrú delfin, még csak pár hónapos volt, amikor megmentettem egy cápa elől, sajnos az uszonyán lévő sebhely megmaradt, de még így is nagyon szép teremtés. Egy ideig velem maradt, utána szerencsére a családja visszajött érte. Azóta nem láttam, de mindig is sejtettem, hogy jó helyen van és nem kell aggódnom. – Szia – ölelem át, ahogy fejét a vállamra hajtja és lelkes delfin beszélgetésbe kezd.

Felnevetek, ahogy hozzám dörgöli nyirkos bőrét, majd örömében körülöttem kezd úszkálni. Megpaskolom a hátát, jó, hogy nincs semmi baja, sokszor gondoltam arra, hogy mi lehet vele. Shadyre pillantok, aki félénken mosolyogva lebeg mellettünk.

- Shady, bemutatom neked az egyik barátomat, Korát.

- Szia, Kora – mondja lágyan, miközben a kezéért nyúlok, hogy a delfin elé tarthassam. Kora hozzányomja az orrát a kezéhez, majd őt is egy kis dörgölőzésben részesíti, ezek szerint érzi, hogy nem kell tőle tartania. Elmesélem neki, hogy hogyan találkoztunk, miközben simogatjuk a pocakját, mindig is ez volt a kedvenc része. Az én kis angyalsellőmet, ahogy látom, teljesen elbűvölte a delfin. Kacagva játszik vele, egy ideig figyelem őket, majd úgy döntök, én is csatlakozok hozzájuk, és egy kis kergetőzésbe kezdünk egymással.

Kis idő után egy csacsogó delfin jelenik meg, azt hiszem, már csak Korára várnak. Még egyszer megölelem, majd Shadyvel elbúcsúzunk tőle. Ez a nap egyre csak jobb és jobb lesz, remélem, nem ez az a tipikus vihar előtti csend.

Tovább megyünk, és szerencsére gond nélkül elérjük a barlangot, ami egészen fölénk tornyosul.

- Ez egy sziget? – kérdezi az előttünk magasló részt bámulva.

- Olyasmi, de ne izgulj, annyira picike, hogy egyetlen ember sem él rajta, szerintem állat se nagyon – teszem még hozzá, majd a túloldal felé kezdem húzni. – Amott van a bejárat, gyere. Ne félj, nem esik bajod – vigyorgok rá pajkosan.

- Nem félek… De az biztos, hogy melletted nem unatkozna egyetlen sellő sem…

- Ez így van, de te vagy az a sellő, aki itt van velem – mosolygok rá, miközben összekulcsolok a kezeinket. – Gyere – kérem még egyszer, és ezúttal egy bólintással követni kezd.

Pár járaton átúszunk, mielőtt kiérnénk a barlang fő részébe, ahol a különleges, színesen világító halak tanyáznak. Shady ámulva néz körbe, a barlang kövén mindenfelé színes gyöngyök portyáznak, amiket ahogy észrevesz, közelebb úszik hozzájuk.

Kíváncsian nyúl az egyik felé, de elkapom a karját.

- Ne érintsd meg őket – figyelmeztetem kedvesen. – Ez mind a világítóhalak ikrái – magyarázom, mire meglepetten bólogatni kezd.

- Bocsánat – szégyelli el magát rögtön, ezt az édes arcát még nem láttam, hát vigyorogva fordítom magam felé.

- Semmi gond, viszont gyere, menjünk középre, tetszeni fog. De előbb hunyd le a szemed – kérem, aminek rögtön engedelmeskedik. Remélem, ez annak a jele, hogy teljesen megbízik bennem.

Középre vezetem őt, majd gyengéden a puha homokos alj felé húzom.

- Feküdj ide le, de még ne nyisd ki a szemed. – Bólint, majd teszi, amit kérek.

Én is leheveredek mellé, és felpillantok a felszín felé. A Nap megvilágítja az egész teret a barlang apró lyukacsos résein keresztül, a színes halak körülöttünk úszkálnak, a látvány leírhatatlanul szép. Egy könyvben olvastam ezekről a lényekről, hogy ha egy bizonyos dallamot meghallanak, akkor bámulatos násztáncba kezdenek. Régen sokat gyakoroltam itt, mire elsajátítottam annak pontos technikáját, de mára már egészen a mesterévé váltam.

Sosem énekeltem még Shady előtt, és habár ezt nehezen lehet éneklésnek nevezni, azért be kell vallanom, hogy kicsit ideges lettem. Pár sóhaj után lágy dallamot kezdek dúdolni, ami egyre hangosabb lesz, majd elcsendesül. A halak pedig pár pillanat múlva őrületes mozgásba kezdenek.

- Kinyithatod – suttogom, mire az angyalsellő szemei rögtön felnyílnak. Mosolyogva néz rám, utána felpillant, tátott szájjal kezdi bámulni a világítóhalak színes forgatagát. Hagyom, hogy kiélvezze a látványt, nem szólalok meg, nem zavarom meg, csak a kezét cirógatom.

- Ez… ez gyönyörű – leheli áhítattal teli hangon, amikor ismét felém fordul.

- Szerintem te vagy gyönyörű – mondom neki közelebb húzva magamhoz. A szokásos pír rögtön ellepi az arcát, miközben kicsit kétkedve néz a szemembe.

- Komolyan így gondolod? – kérdezi közelebb araszolva hozzám, ajkaink már majdnem összeérnek, de nem eresszük egymás tekintetét, egyikünk sem mozdul, hogy megszüntesse a köztünk lévő apró távolságot. A halak által vert fény a tengerfenéken játszik, mindkettőnket beborít a különlegességével.

- Komolyan – mosolygok rá, majd végre megteszem azt, amire már az első találkozásunkkor is vágytam: lágyan az ajkaira hajolok, hogy megkóstolhassam finom ízét.


louisMayfair2017. 08. 08. 21:18:42#35208
Karakter: Shady



Hirtelen hagyja abba az úszást, én pedig a sodrástól neki ütközöm. El kell rebegnem egy bocsánatkérést, de mintha finom áramütés szaladt volna végig rajtam az érintkezéstől. Biztos csak képzeltem…

- Maradj itt egy kicsit, én körülnézek, rendben? – más indulna is, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hát nem az, ijedten kapom el a karját.

- Azért… vigyázz magadra, jó? – miért kell ilyen szélesen vigyorognia? Mintha viccet mondtam volna, holott ez nem vicces!

- Ne félj, veled ellentétben, én tudok vigyázni magamra – nem jutok szóhoz a felháborodástól, ahogy megpaskolja a fejem. Nem vagyok gyerek!

Fel-le úszkálok egy körben, ugyanazon nyomvonalon, mire végre méltóztatik megjelenni., vállán átvetve egy nagy zsákkal.

- Minden rendben? Elmentek a cápák? – úszom közelebb egy uszonycsapással.

- A legtöbb igen, ám kettő még rád vár Ne izgulj – megszorítja a kezem, miközben enyhe pánik önti el a torkom. A szüleim is így végezték… –, nem engedem, hogy bajod essen – pajkosan rám kacsint, mintha ez neki csak valamiféle játék lenne. Arcom forróság önti el, zavartan húzom el a kezem. Annyira szeretnék mondani neki pár szót, olyan rendes volt hozzám…

- Mit csinálunk most?

- Először is mutasd, hol sebesítettelek meg – felemelem az uszonyom, hogy jól lárra, mire egy tégelyt húz elő. Bizalmatlanul elhúzódom.

- Az meg mi?

- Gyógyító kenőcs, mindig nálam van, így a cápák nem érzik majd meg a vér szagát, könnyebb lesz kikerülnünk őket  Ne félj már, nem mérgező – csak úgy felnevet! Megint kinevet engem! Karba font kézzel fordulok el tőle, ez nem nevetséges! Azért…

- Nem félek. Miért ilyen a színe? Hogyan készül? Még sosem láttam ilyesmit.

- Titkos recept – mit nem mond. Mégis kíváncsian húzódom közelebb, hiszen nem láttam még soha ördöghal praktikákat és igazság szerint kíváncsi lettem rájuk.

- Érdekes Tényleg nem árulod el, hogy mi ez?

- Ha tudnám, sem árulhatnám el, ez a fajunk titkos gyógyító eszköze. Én sem tudom, pontosan hogyan kell elkészíteni, annyit mondhatok, hogy a fő alapanyaga az egyik különleges mélytengeri növény, így ti biztosan nem ismerhetitek azt.

Ezzel már egyet tudok érteni, akkor tényleg nem ismerhetem. Nekünk is vannak gyógykenőcseink, de nem valami hatásosak… Úgy döntök, bízom benne, fentebb emelem az uszonyomat, hogy elláthasson. Milyen szép kéz, ujjai közt az uszonyai is különleges türkiz színűek.

- Van még másik sérülésed is?

- Egy éles tárgy felsértette az uszonyomat, amikor a cápáktól próbáltam távolabb kerülni – úgy fordulok, hogy láthassa. Sajnos az ezüstfehér uszonyomon könnyen meglátszódik minden apró vágásnyom.

- Akkor ezzel megvagyunk. Mehetünk is – mielőtt még elragadná a lelkesedése újra megérintem a karját, hogy figyeljen rám.

- Biztos, hogy nem fognak észrevenni a cápák?

- Ne izgulj, mondtam már, hogy nem hagyom, hogy bajod essen. Na, gyere – kezemet erősen fogva maga után kezd húzni, uszonyain a fények kihunynak, vakon követem, párszor összeér az uszonyunk is. Csak akkor nyugszom meg, amikor már elég távolra kerültünk. Kopoltyúm a nyakamon szaporán szűri ki a levegőt a vízből.

- Te nem hoztál magaddal semmit se? – kérdez, amivel kizökkent.

- A táskám fennakadt egy sziklán menekülés közben, szerintem lesüllyedt a barlangtól nem messze lévő árok mélyére.

- Remélem, semmilyen fontos dolog nem volt benne.

- Nem igazán – megrázom a fejem, hiszen ezek csak tárgyak, pótolhatók, de az élet nem. – Az ott már a korallkertem – lebegek az áramlatban és a kertemre mutatok, egy káprázatos szőnyegnek tűnik, ezer színnel pompázva.

- Gyönyörű – képed el, innen is, messziről.

- Ugye? Én is imádom gondozni –mosolygom – Most már rendben hazatalálok… Én… még egyszer köszönök mindent… Akkor holnap találkozunk.

Bólintva int nekem, én pedig vissza. Nem tudom, mi lesz ebből az új barátságból. Mert Merrick az lett, egyáltalán nem olyan, mint amilyennek lefestették nekünk az ördögsellőket. Neki fontos volt a biztonságom és biztos csak egy szegény szolga, mégis bátor, talán a legbátrabb sellő, akivel valaha találkoztam. És a legsármosabb is. A törvényeink ugyan nem tiltják a saját nemünkkel való kapcsolatokat, hiszen népünk igen termékeny, ezért elfogadják a magamfajtákat is. De egy ördögsellővel való kapcsolat? Na, ezért engem a király elé is cibálhatnának. Miket is képzelek össze, Merrick nem hiszem, hogy olyasvalakihez vonzódna, mint én, biztosan vannak odalent szép ördögsellő lányok is… Ilyen az én formám, épp olyan sellő tetszik nekem, aki nemhogy rangomon aluli, de még „ősellenség” is.

Mivel én vagyok a birtok intézője, az alacsonyabb rangú szolgák már kerestek, aggódtak miattam, hiszen jó felettesük vagyok, nincs okuk irigységre. Szerencsére a gazdám  még mindig a herceg körül intéz ügyeket. Ezt most kivételesen megúszom, de holnap ügyesebbnek kell lennem.

Puha hínárágyamon is Merrick körül forognak a gondolataim, beúszik hozzám egy tűzhal, feltartom az ujjam, de nem érintem meg, épphogy súrolja a bőröm. Gyönyörű és veszélyes, épp ilyen Ő is. Furcsa melegség járja át a szívem, ahogy a bátorságára gondolok, képes rutinosan cápákra vadászni, hogy a nála szegényebbeknek ételt adhasson. Ez elgondolkodtat, milyen mostoha körülmények között élhetnek a lenti világban? Merrick… Merrick a saját maga ura, a sorsának kovácsa. És holnap újra találkozunk!

***

Másnap a megbeszélt helyre és időre megyek, de Merrick vesz észre engem korábban, arra folytatom az utam, vigyázva, nehogy bárkinek is feltűnjön, tilosban járok.

- Szia – köszön rám, a hangja olyan kedves… - Ugye nem kerültél tegnap bajba?

- Szia – mosolygok vissza zavaromban. - Azt mondtam, hogy túl sokat időztem a korallkertemnél, nem vettem észre az idő múlását, így csak egy kicsi leszidást kaptam. És te nagyon későn értél haza? – nem időzhetünk itt sokáig, mert megláthatnak, ezért intek, hogy kövessen. Egy eldugott, mégis gazdag kagylótenyészetbe viszem, itt szabadon szaporodnak a kagylók, rengeteg van belőlük, ha valaki elkezdené megszámolni, talán évekig tartana.

- Hát… Még levadásztam a téged követő két cápát – eltátom a számat a válaszát hallva.

- Te nem vagy semmi – ez a sellő egészen elképeszt, hogy eltereljem zavaros gondolataimról a figyelmem a kagylókra térek, az biztonságosabb téma. Igyekszem viszonylag rövid idő alatt átadni a kagylókkal kapcsolatos tudásom, végigmutatom a kolóniákat, melyik kagyló ehető és mit kerüljön messzire. Mindketten pakoljuk a jó nagy egyedeket a zsákjába, ezekből egy darab elég egy sellőnek és egy egész napi élelmet fedez, mert annyira laktató és tele van tápanyaggal.

Sajnos túl hamar repül el az idő, pedig olyan jól érzem magam vele. Nem akarom még, hogy vége legyen a találkozónknak, bárcsak egész éjjel beszélgethetnénk…

- Ezt el is felejtettem odaadni – oda pillantok menet közben, mire előhúzza a zsákjából a táskámat! Megtalálta!

- Köszönöm – el sem hiszem, hogy megtalálta és elhozta! A mellkasomhoz szorítom, hiszen olyan szép tárgyakat gyűjtöttem össze benne…

- Ó, és itt van ez is – kíváncsian figyelem, mit húz még elő, amivel meglephet, egészen addig fúrja az oldalam a kíváncsiság, míg ki nem nyitja tenyerét. Egy csodaszép hajdíszt tart elém, fésű véggel. Türkiz és ezüst gyöngyök díszítik, ez olyan ajándék, aminek a jelentésével nem hiszem, hogy tisztában lenne… a szavam is elakad a meglepetéstől.

– A mélyben találtam, gondoltam, örülnél neki. Ajándék a segítségedért – a sejtésem beigazolódik, nem tudja, mit jelent ez nekünk, angyalsellőknek.

Nálunk fontos társadalmi rangokat jelölnek az ékszerek, a haj hossza, nem viselhetünk se többet, se kevesebbet a rangunknál. Ha egy sellő egy hajdíszt ad egy másik sellőnek, akár hím, akár nőstény, kifejezi rá az igényét, egyfajta eljegyzési ajándék. Ha megtörténik az esküvő, a hajdíszt egy karperec váltja fel… Érzem, ahogy az arcomat elönti a pír, nem tudom, elmondjam-e neki mindezt, vagy sem. Ha nem mondom el, akkor bele kell tűznöm a hajamba, hiszen örömmel hozta nekem, ajándékként, jó szándékból, de ha ezt az enyéim meglátják, azt fogják hinni, hogy jegyben járok valakivel… Az lenne aztán a katasztrófa, ha még az is kiderülne, hogy kivel… Nem az ijeszt meg, mert rangomon aluli, én se vagyok rangos, vezető szolga vagyok, de szolga. Merrick… Merrick nem tudja, nem értheti, nem hozhatom zavarba…

- Öhm, nem tetszik? – olyan szomorúan kérdez, mintha fájna neki, hogy a segítségemért cserébe nem fogadom el az ajándékát, amit olyan nagy örömmel hozott nekem… . – Nem kell elfogadnod, ha nem szeretnéd… Nem fogok megharagudni.

- Nem… Nem, úgy értem, nem erről van szó – rázom meg a fejem és döntésre jutok. – Én csak… Még senkitől nem kaptam ilyen szép ajándékot és a mi társadalmunkban minden ékszernek jelentése van, de… Te más vagy, nem érvényesek rád a mi szokásaink – elmosolyodom kicsit félénken. – Köszönöm, Merrick…

- Akkor… megengeded, hogy feltűzzem?

Ha eddig nem lettem volna zavarban, most duplán kettőt ver a szívem, talán egy rövid ideig dédelgethetem az ábrándot, hogy egy nap olyan társam lesz, mint Merrick… Levehetem a hajamból, ha haza megyek és feltűzhetem a következő találkozásunkkor… Ha akarnám, se lehetne vele közös jövőm, Ő a sötét birodalom szülötte, én a felszíné. Bólintok felé és megengedem, hogy feltűzze a fésűvel a hajamat, a fehér tincseimben gyönyörűen festenek a díszes kövek.

- Mi nálatok ez az ékszervetélkedő? – kíváncsiskodik.

- Nektek nincsenek különleges szokásaitok?

- Mi egyszerű lények vagyunk, van hierarchia, de ennyire nem merülünk el benne. Mit jelent nálatok a hajdísz ajándék?

- Hogy… - nem tudom megmondtani az igazat. – azt jelentené, ha egy közösségben élnénk, hogy fontos vagyok neked – vágom ki magam egy féligazsággal.

- Hát, végül is, találtam egy barátot az ellenséges oldalról, ez azért elég fontos, nem?

- De – bólintok, de belül vérzik a szívem. Ha tudná… Annyira vágytam arra, hogy valakihez tartozhassak, egy olyan sellőhöz, akire felnézek, akivel kiülhetünk a korallkertemben, aki megfogja a kezem, ha félek és elmondhatom róla, Ő a férjem. Merrick nem tudja és nem is kell megtudnia, tudom, hogy lehetetlen lenne, minden tekintetben, egyik szemem sír, a másik nevet. Megpróbálom úgy felfogni, amilyen szellemben Ő ezt nekem adta.

- Mindjárt teljesen sötét lesz – morog felfelé nézve, uszonyán sok kis kék pötty sejlik fel.

- Mielőtt mész, szeretnék kérdezni valamit – szedem össze a bátorságom.

- Igazán? Mi az? – csillannak fel a szemei kíváncsian.

- Voltál már odafenn?

- A víz felett? – képed el.

- Igen.

- Még nem. Megpróbáltam – ismeri el. – De én a mélyben születtem, itt még elvagyok, de fentebb már szédülök…

- Semmi baj… És ha én vezetlek? Fokozatosan, és tartalak?

- Hát, megpróbálhatjuk – bólint, kicsit tétova, de nagyon vakmerő és bátor. – Holnap?

- Holnap, ugyanekkor, ugyanott…  – bólintok. Előre örül a szívem, hogy újra láthatom. – Menj, ne kerülj bajba… és nagyon köszönöm az ékszert. Csodás ajándék…

Érzem, ahogy a vér az arcomba szökik.

- Ugyan, szép darab, de hozzád fel sem érhet – kacsint pajkosan, aztán intünk egymásnak, ellentétes irányba úszunk el.

Sietek haza és csak egy oldaljáraton merek beúszni gazdám tengerfenéki palotájába. Kiérek a szolgák folyosójára, de a szobámban már várnak rám, hiába hajtom be halkan az elesett hajók gerendáiból ácsolt ajtómat. Jó pár apró kagyló és moszat lepi el mindig, nem győzöm suvickolni.

- Kit látok haza osonni? – egy pillanatra megdermedek, majd szembe fordulok ifjú gazdámmal.

- Niju! – lepődöm meg. – Úgy értem – fejet hajtok. – Ifjú úr.

- Hallom már a második este maradsz ki későig, és csak azért nem büntetlek meg, mert a birtokon minden rendben. Azért áruld el nekem merre kóborolsz esténként?

- Én… én csak a kertembe szeretek gyűjtögetni – húzom elő a táskám és felmutatom pár új szerzeményem.

- Te meg az a kert…. Óóh, talán nem is csak a kert – nyúl a hajamhoz, nekem pedig a vér is kiszalad az arcomból, elfelejtettem kivenni a hajdíszt!

- Én, ez nem…

- Kicsi Shady, te titkolózol előttem – nézi meg az aprólékos hajdíszt. – Szeretném én látni azt a sellőt, aki képes volt elcsavarni a fejed – vigyorog rám cinkosan. – Ki a szerencsés? A birtokról valaki?

- Nem, uram.

- Hagyd az uramat, ha ketten vagyunk, még mindig Niju.

- Bocsánat. Nem a birtokról való, igen… messze lakik. Én azt hittem, tovább maradsz távol?

- Úgy volt, de haza jöttem, össze kell készítenem pár dolgot, holnap vissza utazom a herceghez.

- Mit hagytál itthon, hogy ilyen hosszú utat tettél meg érte?

- Csak egy kis semmiség, régi feljegyzések az ördöghalakról – adja vissza a fésűm, mire lesápadok.

- Az ördöghalakról?!

- Mi az, mitől lettél ilyen sápadt? Ne aggódj, a háború óta nem látott senki egyet sem – legyint. – Senki nem mer feljönni a mélyből, ha mégis megtenné, a törvény lesújt rá. Egyébként is, ha ez beválna, akkor talán…

- Talán…?

- Nézd, Shady, elmondok neked valamit, de senkinek nem beszélhetsz róla, esküszöl?

Szaporán bólintok, még soha egyszer sem adtam át senkinek semmit, amit rám bízott.

-  Moru… Moru herceget megtámadta ugyanaz a betegség, ami apámat.

Kezeim a szám elé kapom, hisz ez a betegség gyógyíthatatlan! Egyre többen szenvednek tőle, holott régebben elképesztően ritka volt.

- De hát hogyan?

- Nem tudom, Shady, de ez a kór egyre terjed, képtelenek vagyunk megállítani – sóhajt nagyot. – Régi feljegyzések szerint gyógyították annak idején, a háború előtti békeidőkben, de most, hogy az angyalhalakat száműzték a mélybe… Az Ő praktikáik fékezték meg ezt a szörnyű ragályt.

- Mik a terveid? – úszom közelebb hozzá és teszem a kezem a vállára.

- Nem tudom… Egyelőre még a király sem tud a fia betegségéről, Moru… Moru titkolni akarja előtte, amíg készen nem állunk egyfajta megállapodásra, amolyan… cselekvési terv… - uszonyával végignyúl a hínár ágyamon. – Ha valahogy megkerülhetnénk a törvényt, és beszélhetnénk egy ördögsellővel, talán köthetnénk valamiféle alkut…

Lázasan kattog az agyam, már a nyelvem hegyén lenne a válasz, de nem adhatom ki Merricket, még nem!

- Mire gondolsz, alkualapként?

- Gőzöm sincs, nem ismerem őket, csak a krónikáinkból…

- Nem, nem érted! Mi is rengeteget változtunk, mi van, ha Ők sem olyanok, mint amilyeneknek a krónikák írják? Vagy amit az öregek mesélnek… Talán megváltoztak. Elítéljük őket anélkül, hogy vennénk a fáradtságot és megismernénk…

- Óh, Shady, te mindenkiben a jót akarod látni, de ez nem így működik – végigsimít a karomon, aztán felkerekedik. – Megyek, aludni is szeretnék még ma éjjel, reggel korán indulok vissza. Ami pedig a vőlegényedet illeti, egyszer mutasd be – mosolyog rám gondterhelten.

***

Másnap reggel ifjú gazdám és barátom távozik, én pedig rozsdás horgonyokon ülve várom az időt, amikor találkozhatok Merrickkel, mindenkinek kiosztom a feladatát és a sajátommal is végzek, ezúttal én érek a találka helyre hamarabb, idegesen tördelem a kezeimet.

Egy finom érintést érzek a vállamon, mintha apró villám cikázna végig a testemen.

- Merrick! – fordulok felé.

- Jól van, bocsánat, véletlen volt, nem kell így felháborodni – vigyorog rám tréfásan. – Szia.

- Szia – kések a válasszal, azon agyalok, hogy előhozzam-e a témát tegnapról, de megelőz.

- Szóval, ma felviszel a felszínre? – villog az uszonya, mintha csak a kíváncsisága nagyságát tükrözné.

- Fel, persze, de…

- Akkor mire várunk? – a vigyor az arcáról levakarhatatlan, nem tudok most komolyan beszélni vele.

Ennyi. Nagyon lassan emelkedünk, majdnem méterről méterre és szüneteket tartva, végig fogom a kezét, másik karommal átkarolom a derekát. Azt mondta korábban, hogy szédült, sajnos gyakori jelenség ez minden vízi élőlénynél, hogy nehezen alkalmazkodik a nyomáshoz. Odalent egészen más lehet a nyomás, mint idefent, óvatosnak kell lennem.

- Rendben vagy?

- Igen, azt hiszem – pislog, mintha el se hinné, hogy hol van. – Még soha nem voltam ennyire magasan! Kicsit lüktet a koponyám, de azt hiszem, ez normális…

- Akkor engedd meg, hogy viszonozzam a tegnapit… Csukd be a szemed, csak akkor nyisd ki, ha szólok, rendben? – mosolygok rá most én bíztatóan.

- Rendben, bízom benned.

Ez a három szó megmelengeti a szívem, amint becsukja a szemeit, pár másodpercet még hagyok neki, majd két hosszú uszonycsapással felhúzom a vízfelszínre. Csodálatos érzés kibukni a sós víz alól, a szél megcsapja az arcom, a hullámok morajlása itt egészen másképp hangzik, mint a mélyben.

- Kinyithatod.

Odafenn kristálytiszta az égbolt, amikor pedig megjelennek az első csillagok, a nap utolsó sugarai is eltűnnek a horizonton, vörös, bíbor, végül fekete hátteret hagyva maguk után. A nagy, kerek hold ragyog felettünk, néhány csillag úgy dönt, leáldozik, fényes csíkot húz a vásznon.

- Ez gyönyörű – súgja elképedve Merrick.

- Igen, gyönyörű – mosolygok rajta. – Az emberek között az a szokás járja, hogy ha meglátnak egy hullócsillagot, kívánnak valamit. Legalábbis ezt hallottuk a szirén rokonainktól.

- Te láttál már embert? – pillant rám érdeklődve.

- Egyszer, véletlenül, hajótöröttet.

- Én még csak a mélybe süllyedt szobor alakokat láttam eddig.

Szemeit ismét az égre szegezi, mintha megbabonázná a látvány.

- Ez csodálatos, Shady. Szerinted, ha én kívánnék, az is valóra válna?

- Nem tudhatod, amíg ki nem próbálod.

- Te kívántál már?

- Nagyon sokszor.

- És miket?

- Mindig ugyanazt, de nem árulom el.

- Miért?

- Mert ha elárulod a kívánságod, akkor nem fog teljesülni, ez a feltétel, azt hiszem.

- De neked teljesült már?

- Igen… - gondolkodom el, nem nézek Merrickre, mert nem akarom, hogy lássa rajtam a szorongást. – Nem épp úgy, ahogy képzeltem, de valóra vált – halványan elmosolyodom. – Legalább egy halvány vigaszt kaptam.

Merrick nem felel, csak a hullócsillagokat bámulja, én viszont nem merem sokáig fenn tartani, hiszen nem ismerem a mértékeket, gyengéden megfogom a csuklóját és lebukunk.

- Ugye még feljövünk? – kérdez, mint egy gyerek.

- Persze – mosolygok rá és ugyanolyan óvatosan, szakaszosan ereszkedünk vissza a fenékig, nem messze a szakadéktól. – Merrick… muszáj beszélnünk…

- Jó lesz a tegnapelőtti barlang? Ne aggódj, amíg velem vagy, biztonságos – mosolyog.

Ha a szakadék mélyére hívna, akkor is mennék, mert nagyon fontos, amit mondani akarok neki. Ezúttal Ő fog csuklón és húz maga után egészen a kalmár barlangjáig, aminek előző lakóját már valószínűleg felfalták az ördögsellők odalenn…

- Mondd, mit akartál? – a fény, ami beragyogja a barlangot, mind az uszonyából jön.

- Nálatok él még az a rémes kór, ami megtámadja a sellőket? Az uszonyon a pikkelyek elkezdenek elrothadni, elválni, és végül elfogyni…

Kérdésem láthatóan kizökkenti, mintha el is zárkózna.

- Miért kérdezed?

- Merrick, ez fontos, létezik még nálatok a betegség?

- Nem, azt a kórt, amit említettél nem gyakori nálunk, ha mégis elkapja valaki, akkor van rá gyógyszerünk, miért?

- Van gyógymód! – kiáltok fel boldogan.

- Csak nem kijött rajtad? – kezdi el alaposan is megvizsgálni az uszonyomat, de tenyereim közé fogva arcát kényszerítem, hogy rém nézzen.

- Nem, de ez csodálatos! Van gyógymód, ezzel megváltoztathatod a sorsotokat, az egész néped sorsát!

- Hogy érted ezt? – élénkül fel, uszonya izgatottan csigába tekeredik mögötte. Feszülten figyel.

- Azt mondtad, a néped éhezik, mert túl kevés az élelem, hát az én népemet viszont ez a rémes kór sanyargatja még a magas születésszám ellenére is, de nekünk nincs rá ellenszerünk. És hidd el, ha olyan valaki lesz beteg, aki közel áll esetleg az uralkodóhoz, talán…

- Talán hajlandó lenne tárgyalni velünk is… - bólint értőn. – Ismersz valakit, aki fontos személy és beteg?

Iszonyúan szeretnék felelni, de nem megy…

- Nem mondhatom el… - vágok szenvedő arcot. – Nagyon szeretném, jó lenne, ha a te néped és az enyém békét kötnének, de megesküdtem, hogy nem árulom el…

- Akkor ne tedd – bólint értőn, mégis szélesen rám mosolyog. – Ha igaz, amit állítasz, talán közelebb hozhatja egymáshoz a népeinket!

- Ismersz valakit, fontosabb körökben nálatok, akivel beszélhetnél? Mondjuk, nem tudom… Kamarás, vagy herceg?

- Talán tudok ilyet – bólogat, de az arca kissé zárkózott ebben a témában.

- Várj, de mi lesz, ha beszélsz vele és megkérdezi, honnan tudod? Nem mondhatod el, hogy egy angyalhallal barátkozol, megbüntetnek!

- Emiatt ne aggódj, én ügyesen keverem a lapjaimat, tudok magamra vigyázni. ÉS te, szóltál már bárkinek rólam?

- Dehogy! Nem akarom, hogy elfogjanak, mindketten nagyon nagy bajba kerülünk, de téged akár meg is ölhetnek! – sápadok el. – Nem tudom, mit tegyünk, kinek szóljunk, akik hajlandóak lennének egymással beszélni… Talán Niju, de Ő most nincs otthon…

- Niju?

- A gazdám, nagyon jó lelkű, de óva intett tőletek… De talán ha szépen kérem, és te is hajlandó lennél rá, talán összebeszélhetnétek ti ketten… Nem akartam szólni rólad, amíg meg nem kérdeztem a véleményed – bizonytalanodom el.

- Emlékszel, amikor gyávának neveztelek?

- Igen – pillantok félre.

- Felejtsd el, nálad bátrabb angyalsellőt még nem láttam! – borzolja fel a hajamat megint, hú, de utálom ezt! A tőle kapott fésűvel szedem rendbe tekergőző tincseim.

- Talán mert én vagyok az egyetlen, akit eddig láttál… - morgok.


Chii2017. 08. 07. 05:48:37#35205
Karakter: Merrick



Megint kezd elfogyni az élelem, így miután magamhoz ragadom a kardomat, elindulok a szokásos cápavadászatomra. Nem okoz gondot kiszöknöm a palotából, a barlangokon keresztül pedig rutinosan kerülök a felszínhez közeli mély árokhoz, mely hivatalosan levezet az általunk lakott területekhez. Ide ritkán merészkedik bárki is, így nem kell félnem attól, hogy illetéktelenek észrevennének.

Elfogok néhány kisebb halat, a rajuk épp átúszott felettem, így könnyű dolgom volt, ám ennél nagyobb vadért jöttem. Elteszem őket a magammal hozott zsákba, majd elrejtem azt a sziklás résznél, nem akarom, hogy akadályozzon a mozgásomban bármi is.

Keringek egy kicsit, amikor észreveszek egy mohón falatozó cáparajt, ördögien vigyorodom el, csodás nap elé nézünk. Lelassíthatnám őket egy kis elektromossággal, de előtte mindig meg szoktam bizonyosodni afelől, hogy nincs a közelben más. Ahogy körbejárom a terepet, megnyugszom, hogy nem sérülhet meg a ragadozókon kívül egyéb élőlény, ám amikor visszaérek, csak egy hófehér foltot pillantok meg, amint elhúz a barlangok irányába néhány cápával a nyomában.

Kíváncsian nézek feléjük, és ahogy észreveszem, melyik bejáratom ment be, érzem, hogy baj lesz. Gyorsan beúszom egy másik járaton, hatalmas sebességgel közeledek arra, amerre a sellőt sejtem. Mázli, hogy ilyen jól ismerem az alagutakat. Még épp időben érkezem, az egyik kis kiugróból látszódik a gyöngyfehér hajzuhataga, a tintahal pedig már majdnem elért hozzá. Előrántom a kardom, nem számítok arra, hogy az uszonyával épp ebben a pillanatban csap egyet, így felületesen őt is sikerül felsértenem, de most nem tudok ezen agyalni.

Gyakorlott mozdulatokkal szédítem meg egy kis elektromossággal az ellenfelemet, majd döföm le kisebb harc árán a kardommal, végül kap még egy kis rázást, hogy biztosan ne okozzon több gondot. Holtan süllyed le a barlang fenekére, megbizonyosodva arról, hogy vége az állatnak, a jövevény felé fordulok, aki még mindig serényen bújik a falhoz.

- Jól vagy? – kérdem az ismeretlentől.

- Ki vagy te? – szólal meg végül, de még mindig nem merészkedik ki a rejtekhelyéről.

- Merrick vagyok, bocsánat az uszonyodért, cápára vadásztam és véletlenül megsebesítettelek.

- Cápára… Cápára?! – A hangjából sütő megrökönyödés egészen szórakoztató, gondolom, nem túl sok sellő vadászik cápákra feléjük.

- Igen… A cápa nem a legfinomabb, de könnyű elkapni és szűkös időkben ez is megteszi odalent – magyarázkodom, habár kétlem, hogy értené, miről beszélek. Abból a szemvillanásnyi időből, amíg látszott az alakja, angyalhalnak tippelném. Még sosem találkoztam velük, kíváncsi vagyok rá.

- Odalent…? – kérdez vissza döbbenten. – De hiszen, te egy ördögsellő vagy?! – Na végre, hogy rájött.

- Igen, te meg angyalhal – közlöm a nyilvánvalót oldalra biccentett fejjel.

- De hát… Te nem lehetsz itt! Az ördöghalak nem jönnek fel, soha!

- Nem, nem szoktunk, de te is eléggé lemerészkedtél a világos vizekből. Nekem jó mentségem van, hát neked? – terelem el magamról a témát, amitől felfogja, hogy veszélyes vizekre tévedt.

- Én csak… Én ostoba! Nem lett volna szabad eddig eljönnöm! De te akkor sem lehetsz itt! Egyébként is, hogyhogy az vagy, hiszen azok mind csúnyák ott lenn!? – mondja elképedve. Ezek szerint engem nem, csak a fajomat tartja csúnyának. Miket taníthatnak nekik a felszíni vizeken?

- Ezt most vehetem bóknak és sértésnek is – Sosem veszem a szívemre, amit hallok, sőt… a kis sellő komolyan kezd felvidítani. – Nem vagyunk mind „csúnyák” és mint mondtam, cápára vadásztam, végül egy angyalhal akadt a horgomra. Előbújnál a lyukból, hogy lássalak is?

Remélem, végre sikerül előcsalnom a kis lyukból, ahol rejtőzött, ha már ő szemügyre vett, én is meg akarom nézni, pontosan milyen is egy angyalhal. Habozik egy kicsit, tarthat tőlem, de aztán csak bátorságot vesz magán és előúszik, hogy teljes fényben csodálhassam meg őt. Kíváncsian vizslatom végig a szemeimmel, hófehér haj, ezüstös uszony, türkiz szemek. Hazudnék, ha azt mondanám, láttam nála már gyönyörűbb teremtést. Vajon minden angyalsellő ilyen bájosan néz ki? Kétlem… Gyanakvó szemeit megpillantva elvigyorodom.

- Hm, igaza volt a nővéremnek, az angyalhalak tényleg szépek és épp olyan beképzeltek is – szúrok oda viccelődve, de egészen magára veszi a dolgot.

- Nem vagyok beképzelt! – háborodik fel. – Ti vagytok azok, és rosszindulatúak, gonoszak meg állatiasak – sorolja, mintha egy lexikonból olvasná. Áhá, ezek szerint ilyennek mutatnak be minket a fenti világban, hát, mi sem tanulunk róluk túl sok jót, mondjuk én sosem hittem el mindent, amit leírtak.

- Az angyalhalak meg sértődős, gyermeteg, kétszínű, önelégült lények – mondom el én is, milyen jellemzőkkel illetik őket az idősebb ördöghalak.

- Ez nem igaz! Nem vagyunk kétszínűek, se önelégültek!

- De sértődős az igen, és a rólunk kialakított képetekkel gyerekesek is – vigyorgok szórakozottan. - Mi sem vagyunk csúnyák, rosszindulatúak, habár… talán az állatias stimmel, de csak a zord körülmények miatt.

- Megsebeztél! – durcáskodik az uszonyán felvált pikkelyekre mutatva.

- Mondom, nagyon sajnálom, nem te voltál a célpont – kérek ismét elnézést, hiszen nem szokásom ártatlanokat bántani.

Hezitál, végül kicsit közelebb úszik, és ő is végigpásztáz a szemeivel.

- Én… akkor köszönöm azért… Hogy nem hagytál magamra – köszöni meg zavartan, hogy segítettem neki, de valami szöget ütött már az előbb is a fejembe.

- Miért nincs nálad valami éles tárgy?

- Mert otthon felejtettem. Mindig van… Csak most nincs. – Elég egyszer elfelejteni, és már megtörténhet a baj, errefelé nem túl jó, ha figyelmetlenek vagyunk.

- Értem, a neved is elárulod, most, hogy tudod az enyém?

- Shady – feleli, majd elgondolkodva szólal meg. – Nem büntet meg a gazdád, amiért feljöttél? – kérdezi ártatlanul.

- A gazdám? – nyílik csodálkozásra a szemem. Tény, hogy nálunk ritkán viselnek ékszereket a sellők, nem úgy, mint náluk, ahogy hallottam a nővérem meséiből, ám nem gondoltam volna, hogy rögtön szolgának titulál majd. Nos, talán jobb is, ha nem mondom meg neki a hercegi rangomat. – De, talán – bólintok végül. – És téged, amiért ilyen messzire kóboroltál? – pillantok kíváncsian rá.

- Talán nem – vonogatja a vállát, majd ismét elgondolkodik egy pár pillanatig. Alig tudom levenni a szemem róla, nagyon különleges lény, csak kérdése térít magamhoz. – Hogyhogy vadásznod kell? Mit értettél szűkös idők alatt?

- Odalent sajnos nem az van, mint itt fenn, egyre kevesebb az élelem, a népem, főleg a szegényebbek éheznek, a ragadozók pedig többnyire mérgezők a számunkra, vagy minket akarnak megenni – magyarázom el neki a helyzetünket, bár nem hittem volna, hogy érdekli.

- Óh… Én ezt nem tudtam – mondja szomorúan, majd lenéz a legyőzött kalmárra. – Nagyon rossz a sorsuk? – kérdezi ismét rám pillantva.

- Eléggé, a középső réteg még elvan, de már ők is érzik a hatását.

- És az uralkodó? A király? Ő nem tud tenni valamit?

- Tenni tudna, csak nem tesz – közlöm erősebb hangnemben, ahogy szerettem volna. Apám fél, mert az angyalsellők ölték meg a bátyját és a családunk többi tagját. Tudom, háború volt, mi is sok életet kioltottunk, ám őt ez személyesen érinti. Nem sokkal azután, hogy ő lett a király, a háború megszakadt, mi pedig a mélybe kényszerültünk. Hallottam már olyan pletykákat, hogy alkut kötött az akkori angyalsellő királlyal, ám erről nem tudunk biztosat. Még csak a téma említésére is dühössé válik, gyűlöl erről beszélni, nem is hajlandó rá, pedig talán tehetne valamit. Köthetnénk valamilyen egyezséget, de ő még az ötleteimet sem hajlandó meghallgatni.

- Haragszol rá – biccenti oldalra a fejét.

- Te talán szereted a királyodat? – terelem el kissé a témát, még véletlenül elárulom magam, ha apámról kell beszélnem.

- Még sosem láttam, de a gazdám a herceg bizalmasa, szerinte jó király. Akkor, te most amolyan szegények bajnoka vagy, aki felúszik a magasabb vízbe élelmet zsákmányolni és leviszi nekik?

- Így valahogy – mosolyodom el a szavai hallatán.

Szelíd mosolyától nagyot dobban a szívem, csak egy szó jut eszembe róla: elragadó.

- Bocsánat, nekem nem ezt tanították rólatok… Elítéltelek úgy, hogy nem is ismerlek.

- Nekem is hasonlókat mondtak rólatok, hogy az angyalhalak gőgösek, de te minden vagy, csak nem gőgös.

- Én nem értek a vadászathoz, de idefenn rengeteg finom kagyló van, amit össze lehet gyűjteni, nálunk senki sem éhezik, még a legszegényebbek is találnak maguknak bőséggel. Ha gondolod, segíthetek neked gyűjtögetni… – ajánlja fel kedvesen, amitől máris jobb kedvem lesz.

- Örülnék neki. Én csak néhány fajt ismerek, nem mindet és az egyiktől egy hétig rosszul voltam…

Eszembe jut az az alkalom, amikor egy vörös kagylóból lakmároztam, majd olyan gyomorrontást kaptam, hogy egy hétig ki sem bírtam kelni az ágyból. Azt mindenesetre megtanultam, hogy a fura színű élőlények valószínűleg nem alkalmasak fogyasztásra.

- Értek hozzá – bíztat lelkesen. – De most haza kell mennem… – komorul el egy kissé az arca.

- Várj, mikor találkozunk újra? – úszok elé, mielőtt még eltűnne előlem.

- Hmm… Holnap, napnyugtakor a keleti zátonyra futott hajóroncs, az közel van a peremhez, ahol kezdődik a mélység, ott találkozzunk. Jó lesz?

- Jó. Akarod, hogy egy darabon elkísérjelek? Odakinn még nem biztonságos a cápáktól – mondom enyhe aggodalommal a hangomban. Ha még éles tárgyat sem hozott magával, akkor nem szívesen engedném útjára a nyílt vízen.

- Hát… Ha nincs ellenedre… Egy darabig elfogadnám – húzza el a száját, lerí róla, hogy nem rajong azokért a ragadozókért.

- Félsz a cápáktól, miért?

- Újszülött koromban a szüleimet a cápák ölték meg.

- Őszinte részvétem. – Máris megbántam, hogy rákérdeztem, biztosan fájó seb lehet.

- Túl vagyok rajta, egy kisebb cápával én is elbánok, de egy halom éhes döggel… – Már az említésükre is megborzong. – Honnan jön ez a fény belőled? – kezdi az uszonyomat nézegetni.

- Majdnem minden mélytengeri hal világít, vagy visszaveri a fényt. Én hol csalogatásra, hol elriasztásra használom.

- Éreztem valamit a bőrömön, miközben harcoltál…

- Elektromosság, a csuklóimból jön – magyarázom, miközben kinyújtom felé az említett testrészemet, és apró villámokat hozok létre a tenyeremben.

- Hűha! – ámul el teljesen. – Még nem láttam sellőt, aki ezt tudná, csak az elektromos angolna a kertemben…

- Elektromos angolnát tartasz a kertedben? – döbbenek le most én.

- Igen, elriasztja a ragadozókat, a halaim meg békén hagyja. De most már tényleg mennem kellene…

- Tudok egy rövidebb utat, add a kezed – nyúlok felé bátorító mosollyal az ajkaimon.

- Nem fogsz megrázni?

- Nem – mosolygok rá vidáman, végül csak megragadom a csuklóját, és elkezdem magam után húzni.

Jó pár járaton átúszunk, mire úgy ítélem meg, hogy talán már biztonságos helyen lehetünk a cápáktól. A barlang végén látszik a fényesebb felszíni víz, ám mielőtt még kimennénk, megtorpanok. Meglephettem, mert enyhén nekem ütközik, majd zavartan kér bocsánatot.

- Maradj itt egy kicsit, én körülnézek, rendben? – pillantok rá magabiztosan, és elindulnék, de ő puhán megragadja a karomat. Kérdőn nézek rá, most meg mi lelte?

- Azért… vigyázz magadra, jó? – pillog felém édesen, amitől széles vigyor terül szét az arcomon.

- Ne félj, veled ellentétben, én tudok vigyázni magamra – paskolom meg viccelődve a feje búbját, mint egy kisgyereknek. És már meg is kapom azt a durcás képét, ami már az előbb is annyira aranyos volt. Nem várom meg, hogy megszólaljon, kisuhanok a járaton, hogy megnézzem, valóban elmúlt-e már a veszély.

Jóval arrébb lyukadtunk ki az elpusztult tetemtől, de még innen is látszódnak a maradványai. Szinte semmi sem maradt a bálnából, a legtöbb cápa már nincs is a közelben, ám kettő, amelyik lelkesen kergette Shadyt még annál a bejáratnál köröz, amelybe bemenekült újdonsült barátom. Valószínűleg nem lakmározhattak eleget, és most a zsákmányukra várnak, ami semmi jót nem jelent, tekintve, hogy remekül megérzik a vér szagát, én pedig nagyon okosan még meg is sebeztem a kis sellőt.

Szerencsére mindig van nálam a különleges gyógyító krémünkből, melynek receptjét még a mi fajtánk közül sem ismerik sokan. Én sem tudom a pontos elkészítését, de fő alapanyaga egy mélytengeri növény, amelyet csak mi tudunk megszerezni, így nem csoda, hogy az angyalsellők még csak nem is hallottak erről. Azonnal elállítja a kisebb sebek vérzését, és erős illata elnyomja a vér szagát, így a ragadozók nem vesznek észre akkor sem, ha megsérülünk.

Elúszok a zsákomért, melyet a szikláknál rejtettem el, és amint megvan, a vállamra dobom.

Visszaérve Shady ideges úszkálása fogad, de amint megpillant, rögtön megnyugszik.

- Minden rendben? Elmentek a cápák? – kíváncsiskodik odaúszva hozzám.

- A legtöbb igen, ám kettő még rád vár – mondom fintorogva, aminek hatására látom, hogy enyhe pánik önti el. – Ne izgulj – szorítom meg gyengéden a kezét –, nem engedem, hogy bajod essen – kacsintok rá, amitől pír lepi el az arcát, és gyorsan elhúzza a kezét.

Úgy néz rám, mintha mondani akarna valamit, ám végül még sincs elég bátorsága hozzá.

- Mit csinálunk most?

- Először is mutasd, hol sebesítettelek meg – mondom komolyabb hangon, mire fentebb emeli az uszonyát. Szerencsére csak apróbb, felületes vágás, így a krém tökéletesen elfedi majd. Előveszem a kis tégelyt, hogy bekenjem a sérülését, ám bizalmatlankodva arrébb húzza az uszonyát.

- Az meg mi? – kérdezi összeráncolt szemöldökkel a krémet vizsgálgatva.

- Gyógyító kenőcs, mindig nálam van, így a cápák nem érzik majd meg a vér szagát, könnyebb lesz kikerülnünk őket – magyarázom, de egy kissé még hezitál, az érdekes barna színe gondolom nem túl bizalomgerjesztő látvány. – Ne félj már, nem mérgező – nevetek fel hangosan, mire karbafont kezekkel fordul el tőlem.

- Nem félek – motyogja az orra alatt, ám a kíváncsisága győz. – Miért ilyen a színe? – nyögi ki végül. – Hogyan készül? Még sosem láttam ilyesmit.

- Titkos recept – vigyorgok rá, mire a szemét forgatva úszik közelebb, hogy jobban megvizsgálja a krémet.

- Érdekes – motyogja szinte csak magának. – Tényleg nem árulod el, hogy mi ez?

- Ha tudnám, sem árulhatnám el, ez a fajunk titkos gyógyító eszköze. Én sem tudom, pontosan hogyan kell elkészíteni, annyit mondhatok, hogy a fő alapanyaga az egyik különleges mélytengeri növény, így ti biztosan nem ismerhetitek azt.

Úgy tűnik, ez elég magyarázat volt neki, mert csak megértően bólint egyet, és ismét felemeli az uszonyát. Rendkívül óvatosan bekenem vele a vágást, ügyelek arra, hogy ne okozzak neki fájdalmat.

- Van még másik sérülésed is? – Bólint egyet.

- Egy éles tárgy felsértette az uszonyomat, amikor a cápáktól próbáltam távolabb kerülni – mondja oldalra fordulva, ahol megpillantok még egy apróbb vágást. Ezt is lekezelem, majd széles mosollyal bólintok egyet.

- Akkor ezzel megvagyunk – vigyorgok rá. – Mehetünk is – közlöm vidáman, de megint megragadja a karomat.

- Biztos, hogy nem fognak észrevenni a cápák? – aggodalmaskodik, ezért egy nyugtató mosolyt küldök felé.

- Ne izgulj, mondtam már, hogy nem hagyom, hogy bajod essen. Na, gyere – ragadom meg ismét a kezét és kezdem magam után húzni. Leállítom a testemből áradó fényességet, most erre nem lesz szükség, és kiúszom a járatból, Shady szorosan követ.

Amint távolabb érünk a ragadozóktól, halk sóhaj hagyja el az ajkait. Tényleg nagyon tarthat a cápáktól.

- Te nem hoztál magaddal semmit se? – kezdeményezek beszélgetést, elvégre már nem kell tartanunk a ránk támadóktól. Azt mondta, hogy nincs nála semmilyen éles tárgy, de nem nagyon láttam még sellőt, aki üres kézzel eddig merészkedett volna.

- A táskám fennakadt egy sziklán menekülés közben, szerintem lesüllyedt a barlangtól nem messze lévő árok mélyére.

- Remélem, semmilyen fontos dolog nem volt benne.

- Nem igazán – rázza meg a fejét, majd megtorpan. – Az ott már a korallkertem – mutat egy távolabbi pontra, mely ezerféle színben pompázik, pedig már majdnem teljesen lement a nap. Ilyet odalent nem látni.

- Gyönyörű – vallom be, mire rám kapja a pillantását.

- Ugye? Én is imádom gondozni – meséli mosolyogva. – Most már rendben hazatalálok… Én… még egyszer köszönök mindent – hálálkodik, és még utoljára visszafordul. – Akkor holnap találkozunk.

Bólintok, majd intünk egymásnak. Érdekes egy nap volt, de még nem ért véget. Nem térhetek vissza egyetlen tintahallal a kezemben, remélem, a két cápa még nem unta meg a várakozást.

Szerencsém van, mert visszaérve még mindig ott rostokolnak a barlang bejáratánál, nem is habozok sokat, lesokkolom őket, és egy-egy szúrással végzek velük. A mai napi étel is megvan…

Mivel elég nagytermetűek az állatok, a hosszabb úton kell hazamennem, hiszen a járatokba nem igazán férnének be. Lefelé veszem az irányt a szakadékban, magam után húzva a két cápát és a tintahalat, amikor megpillantok az egyik kiugró részen egy táskát, biztosan ezt veszítette el Shady, így nem is tétlenkedem. Beleteszem a zsákomba, majd holnap odaadom neki, biztosan örülni fog.

Elég későn érek haza, megint kapom majd a fejmosást, de nem érdekel. A zsákmányokat átadom az egyik ismerősömnek, aki mindig tudja, kik szorulnak rá legjobban az ételre, és eszerint el is osztja a legszegényebb réteg között. Nálam valamivel idősebb, de sosem próbált megállítani. Megértette, hogy ez számomra milyen fontos, ha bajban lennék, tudom, rá mindig számíthatnék. Nexuson kívül csak Mikóban bízom meg feltétel nélkül, ők ketten azok, akik bármit is teszek, támogatnak.

***

A leszidás megvolt, de már hozzászoktam, másnap az egész délelőttöt a könyvtárban töltöttem, nincs túl sok könyvünk, melyek a fenti világról szólnak, de találtam egy érdekeset a kagylókról, így azt magammal hoztam, biztos, ami biztos. Hamar elindultam a megbeszélt találkozóra, jóval Shady előtt fogok odaérni, ezért úgy döntök, még körülnézek a tegnapi helyen.

A hajóroncsok közt úszkálok, amikor a mélyben megcsillan valami, nem habozom, lemegyek érte. Mi különösebben nem vonzódunk a csillogó tárgyakhoz, de tudom, hogy az angyalsellők imádják. Ez talán megfelelő ajándék lesz Shadynek, amiért hajlandó nekem segíteni. Ahogy felemelem a tárgyat, egy gyönyörű ezüstös fésűszerűség tartok a kezemben, valami hajdíszféleségnek tippelném, de nem igazán értek ezekhez a dolgokhoz. Mindenesetre, ahogy elképzelem az angyalsellő hajában a díszt, elmosolyodom, a türkiz és ezüst gyöngyök remekül fognak illeni a megjelenéséhez. Már ha hajlandó lesz hordani, a nővérem mesélt valami olyasmiről, hogy náluk az ékszerek viselete jelképezi a sellők rangját is, remélem, nem sértem majd meg vele.

A díszt elteszem a táskámba, és odaúszom a hajóroncshoz, melynél találkoznunk kell. Nem telik el sok idő, mire megpillantom őt a korallzátonyok felől errefelé úszni, intek neki egyet.

- Szia – köszöntöm kedvesen, amint hallótávolságba ér. – Ugye nem kerültél tegnap bajba?

- Szia – mosolyog rám félénken. – Azt mondtam, hogy túl sokat időztem a korallkertemnél, nem vettem észre az idő múlását, így csak egy kicsi leszidást kaptam. És te nagyon későn értél haza? – érdeklődik, de közben int, hogy kövessem.

- Hát… Még levadásztam a téged követő két cápát – mesélem büszkén, mire tátott szájjal bámul rám.

- Te nem vagy semmi – motyogja a fejét rázva, majd hadarva magyarázni kezd a kagylókról. Próbálok minden információt magamba szívni, ahogy a tengerfenékhez közel úszunk, ő pedig mutogatja, hogy melyik kagyló ehető és melyik nem. Ahogy látom, nem csak a korallokért van oda. Mosolyogva hallgatom lelkes beszámolóját, miközben az ehetőeket a magammal hozott zsákba pakoljuk.

Már kezd sötétségbe borulni minden, amikor eszembe jut, hogy egyrészt nem is adtam oda neki a zsákját, másrészt ideje lesz hazaindulnunk, mielőtt ismét bajba kerülünk.

- Ezt el is felejtettem odaadni – mondom, miközben már visszafelé tartunk. Előhúzom a táskáját, mire felragyognak a szemei.

- Köszönöm – hálálkodik magához húzva az elszakadt pántú zsákot. Ezek szerint mégis csak fontos volt neki, ami benne van, csak nem akarta bevallani. Vagy a táskáját szereti ennyire?

- Ó, és itt van ez is – nyúlok ismét bele a zsákomba, hogy kihúzzam a hajdíszt. A markomba zárom, majd Shady előtt szétnyitom a tenyeremet, hogy ő is meg tudja csodálni az ékszert. – A mélyben találtam, gondoltam, örülnél neki. Ajándék a segítségedért – magyarázom mosolyogva.

Szemei hatalmasra tágulnak, majd teljes arcát pír önti el. Várom, hogy megszólaljon, de mereven a tenyeremben tartott tárgyat nézi. Valami rosszat tettem? Azt hittem örülni fog neki, lehet, hogy különleges jelentése van náluk, ha valaki ilyesmit ad a másiknak? Nem értem én ezeket az angyalsellőket… ez csak egy kis kiegészítő.

Idegesen túrok bele a hajamba, ránézek, de ő még mindig a díszt bámulja.

- Öhm, nem tetszik? – kérdezem kissé szomorúan, mire végre rám kapja a tekintetét. – Nem kell elfogadnod, ha nem szeretnéd… Nem fogok megharagudni. – Azt persze nem fogom neki bevallani, hogy azért rosszul esne, ha kicsit sem értékelné az ajándékomat, de nem hibáztathatom őt. Nem ismerem még annyira, hogy tudjam, mit szeret és mit nem.



Szerkesztve Chii által @ 2017. 08. 07. 05:49:58


louisMayfair2017. 07. 02. 09:47:28#35150
Karakter: Shady



A birtok körüli feladatok kiosztásával már végeztem, meglovagoltam egy áramlatot, ami egész a korall kertemig vitt, hosszú ideig el tudok bíbelődni a szebbnél szebb korallokkal, a megannyi élőlényen, amik menedéket találnak bennük, sőt, egész kolóniákat alkotnak. Ezernyi szín, alakzat, egymásba olvadó kavalkád, egyszerűen semmi sem ugyanolyan rajta, mint fél pillanattal előtte. Még egy undok elektromos angolnát is hajlandó vagyok eltűrni, aki beköltözött egy a felszíni hajókról lezuhanó agyag vázába csak azért, mert átvállalta a házőrző szerepét és elkergeti a többi ragadozót a kertemtől.

Még van hely az egyre bővülő zátonyon, ezért valamivel messzebb úszom díszeket keresni, hiszen már minden területet felfedeztem még a birtok határain kicsit túl is merészkedve. Most is így teszek, óvatosan úszom ki szirtek, sziklák, zátonyok takarásában, elsüllyedt roncsok között, de ez úttal kicsit messzebb jutok, mint szerettem volna. Átvetve vállamon a hínárból szőtt táskámat gyűjtögetek ritka és szép kagylókat, rakományokból kiesett csecsebecséket. Csak akkor tűnik fel milyen messzire eljöttem, amikor a víz kezd egyre sötétedni, már nem fényes kék, hanem sötét, ijedten nézek fel, a felszín pedig messzinek tűnik.

- Ezt jól megcsináltam… - azonnal nekiindulok a visszaútnak, de megpillantok a mélyben valami fényeset.

Még pár pillanatig lebegek a vízben, aztán a biztonság mellett döntök, megfutamodom, csakhogy a fenti alkonyattól már aligha látok valamit. A vízfenék itt már fölfelé, mint egy lankán ível, nem számítok rosszra, hiszen ismerem a járást vissza, csakhogy az óceán nem így működik, soha nem egyforma és mindig rejt valamit a víz alatt. Figyelmetlenségemre épp beleúszom egy elpusztult bálna köré csoportosodott cáparajba. Fehérek, bikák, tigrisek, pöröly, mind a bálnát marcangolják, köröznek körülötte, mint keselyűk a hajótöröttek fölött az égen.

Megpróbálom nagy ívben kikerülni őket szorosan a fenékre lapulva, csakhogy megint nincs szerencsém, egy éles tárgy sérti fel az uszonyomat, nem vészes, épp csak megszúr, de a baj már megtörtént. Néhány csepp vérem elterül az áramlatban, pár cápa pedig kíváncsian indul meg felém. Itt kezd hevesen verni a szívem, eszelősen úszni kezdek, menekülök, ahogy tudok, a táskám fennakad egy sziklán, a pántja elszakad, de nem érdekel, becélzom a legközelebbi barlangot, amit látok a félhomályban, egy cápa közel ér hozzám, szeretne megbökdösni, megkóstolni, kaja vagyok-e, hatalmasat sózok rá az uszonyommal. Sajnos nem ér sokat, ha egyszer megérzik a vér szagát, akkor jönnek.

Elérem a barlangot, szerencsére vagyok olyan vékony, hogy átférjek a bejáratán, de a cápa már jóval szélesebb, hála az elfogyasztott kajának. A szívem a fülemben hallom dobogni, sajnos a barlangban sem időzhetek sokáig, mert van gazdája. Ezt hívják csömörből vödörbe effektusnak, ezúttal egy óriás tintahalat sikerült felbosszantanom. A lehető legrövidebb úton úszom a sötét járatokban, fogalmam sincs, merre megyek, vakon tapogatózom, találok egy beugrót, megkísérlek elbújni benne.

Én ostoba, hogy nem hoztam magammal semmilyen éles tárgyat sem, ilyen messzire eljöttem, ráadásul alkonyat idején… Aztán mintha kék nap ragyogna fel, fényt látok, egyre erősebbet, végül betölti a barlangot, karjaimmal takarom el a szemeim úgy vakít.

Csata zaját hallom, finom elektromosságot érzek átcikázni a vízben, aztán a fény ereje csökken, végül el tudom venni a kezem az arcom elől, hogy elöntse a teljes döbbenet. Egy férfi, egy fekete, helyenként világító uszonnyal, még soha nem láttam hasonlót sem.

- Jól vagy? – kérdez, a kalmár élettelenül, legyőzötten hever a talajon, kezében éles kard.

- Ki vagy te? – szólok ki még mindig a rejtekhelyről.

- Merrick vagyok, bocsánat az uszonyodért, cápára vadásztam és véletlenül megsebesítettelek.

- Cápára…? Cápára?! – melyik idióta vadászik cápára???

- Igen…? A cápa nem a legfinomabb, de könnyű elkapni és szűkös időkben ez is megteszi odalent.

- Odalent…? – kérdezek vissza, mint egy ostoba. – De hiszen, te egy ördögsellő vagy?!

- Igen – billenti oldalra a fejét. – Te meg angyalhal.

- De hát… Te nem lehetsz itt! Az ördöghalak nem jönnek fel, soha!

Furcsa, nem így képzeltem egy ördöghalat… Sőt, mi több, a nagy háború óta nem is látott senki ördöghalat, amikor az akkori király, jelenlegi urunk édesapja a háború végén a mélybe száműzte őket.

- Nem, nem szoktunk, de te is eléggé lemerészkedtél a világos vizekből. Nekem jó mentségem van, hát neked?

- Én csak – most esik csak le igazán az ostobaságom. – Én ostoba! Nem lett volna szabad eddig eljönnöm! De te akkor sem lehetsz itt! Egyébként is, hogyhogy az vagy, hiszen azok mind csúnyák ott lenn!?

Arcára némi elképedés kúszik.

- Ezt most vehetem bóknak és sértésnek is – állapítja meg. – Nem vagyunk mind „csúnyák” és mint mondtam, cápára vadásztam, végül egy angyalhal akadt a horgomra. Előbújnál a lyukból, hogy lássalak is?

Pár pillanatig latolgatom a dolgot, aztán mégiscsak előmerészkedem. Az uszonya ragyogása rávetül az ezüstös pikkelyeimre, amik visszaverik a fényt. Gyanakodva figyelem, míg Ő inkább kíváncsian.

- Hm, igaza volt a nővéremnek, az angyalhalak tényleg szépek és épp olyan beképzeltek is.

- Nem vagyok beképzelt! – háborodom fel. – Ti vagytok azok, és rosszindulatúak, gonoszak meg állatiasak – sorolom.

- Az angyalhalak meg sértődős, gyermeteg, kétszínű, önelégült lények.

- Ez nem igaz! Nem vagyunk kétszínűek, se önelégültek!

- De sértődős az igen, és a rólunk kialakított képetekkel gyerekesek is – vigyorog, mint aki szörnyen mulat valamin. - Mi sem vagyunk csúnyák, rosszindulatúak, habár… talán az állatias stimmel, de csak a zord körülmények miatt.

- Megsebeztél! – nézem meg az uszonyom pár felvált pikkellyel.

- Mondom, nagyon sajnálom, nem te voltál a célpont.

Akkor mégsem volt igaz az a sok monda és intelem, amit az öregek a fejünkbe vertek gyerekként? Óvatosan közelebb úszom, de még így is marad köztünk három méter távolság. Alaposabban is szemügyre veszem, nem visel ékszereket, amik a rangját mutatnák, szolga lehet Ő is.

- Én… akkor köszönöm azért… Hogy nem hagytál magamra – köszönöm meg, mert hiába a pici seb, a cápák attól még bármikor betalálhatnak maguknak, ezt jól tudom.

- Miért nincs nálad valami éles tárgy?

- Mert otthon felejtettem – vallom be szégyenkezve. – Mindig van… Csak most nincs.

- Értem, a neved is elárulod, most, hogy tudod az enyém?

- Shady – felelem, még mindig nem bízom tökéletesen a helyzetben, de van ebben a sellőben valami más, különleges. – Nem büntet meg a gazdád, amiért feljöttél? – billentem oldalra a fejem.

- A gazdám? – nyílik csodálkozásra a szeme. – De, talán – bólint végül. – És téged, amiért ilyen messzire kóboroltál?

- Talán nem – vonok vállat, aztán szöget üt valami a fejembe. – Hogyhogy vadásznod kell? Mit értettél szűkös idők alatt?

- Odalent sajnos nem az van, mint itt fenn, egyre kevesebb az élelem, a népem, főleg a szegényebbek éheznek, a ragadozók pedig többnyire mérgezők a számunkra, vagy minket akarnak megenni – magyarázza.

- Óh… Én ezt nem tudtam – lenézek a legyőzött kalmárra. – Nagyon rossz a sorsuk?

- Eléggé, a középső réteg még elvan, de már Ők is érzik a hatását.

- És az uralkodó? A király? Ő nem tud tenni valamit?

- Tenni tudna, csak nem tesz – keményedik meg az arca.

- Haragszol rá – állapítom meg.

- Te talán szereted a királyodat?

- Még sosem láttam, de a gazdám a herceg bizalmasa, szerinte jó király. Akkor, te most amolyan szegények bajnoka vagy, aki felúszik a magasabb vízbe élelmet zsákmányolni és leviszi nekik?

- Így valahogy – mosolyodik el.

Képtelen vagyok ellenállni, szelíd mosoly kúszik az én ajkamra is.

- Bocsánat, nekem nem ezt tanították rólatok… Elítéltelek úgy, hogy nem is ismerlek.

- Nekem is hasonlókat mondtak rólatok, hogy az angyalhalak gőgösek, de te minden vagy, csak nem gőgös.

- Én nem értek a vadászathoz, de idefenn rengeteg finom kagyló van, amit össze lehet gyűjteni, nálunk senki sem éhezik, még a legszegényebbek is találnak maguknak bőséggel. Ha gondolod, segíthetek neked gyűjtögetni… - mondom kérdéssé formálva a végét.

Arca egész felvidul, jóképű, talán a legjobb képű sellő, akit valaha láttam, örülök, hogy a hajam az arcom elé kígyózik, így elrejti a zavaromat.

- Örülnék neki – bólint. – Én csak néhány fajt ismerek, nem mindet és az egyiktől egy hétig rosszul voltam…

- Értek hozzá – bíztatom. – De most haza kell mennem…

- Várj, mikor találkozunk újra? – állja el az utamat.

- Hmm… Holnap, napnyugtakor a keleti zátonyra futott hajóroncs, az közel van a peremhez, ahol kezdődik a mélység, ott találkozzunk – adom meg a helyet és az időt. – Jó lesz?

- Jó. Akarod, hogy egy darabon elkísérjelek? Odakinn még nem biztonságos a cápáktól.

- Hát… Ha nincs ellenedre… Egy darabig elfogadnám – húzom a számat, szerintem látszik, hogy nagyon nem szeretem őket.

- Félsz a cápáktól, miért?

- Újszülött koromban a szüleimet a cápák ölték meg.

- Őszinte részvétem.

- Túl vagyok rajta, egy kisebb cápával én is elbánok, de egy halom éhes döggel… - borzongok meg. – Honnan jön ez a fény belőled? – nézegetem az uszonyának világító pontjait.

- Majdnem minden mélytengeri hal világít, vagy visszaveri a fényt. Én hol csalogatásra, hol elriasztásra használom.

- Éreztem valamit a bőrömön, miközben harcoltál…

- Elektromosság, a csuklóimból jön.

Kinyújtja a kezét,  nem érint meg, de csuklótól az ujjaiig látni a vízben a finoman cikázó villámokat.

- Hűha! Még nem láttam sellőt, aki ezt tudná, csak az elektromos angolna a kertemben…

- Elektromos angolnát tartasz a kertedben? – pislog most rám Ő furán.

- Igen, elriasztja a ragadozókat, a halaim meg békén hagyja. De most már tényleg mennem kellene…

- Tudok egy rövidebb utat, add a kezed – nyúl felém.

- Nem fogsz megrázni?

 

- Nem – mosolyog vidáman, mint egy gyerek, aki finomságot kapott. Egyszerűen megragadja a csuklómat és kecsesen, akár egy kígyó indul meg engem is maga után húzva. Követni nem tudom, hány járaton cikázunk keresztül. Hihetetlen közben a világító uszonyát nézni, csodaszép…


linka2017. 01. 26. 21:40:22#34981
Karakter: Aleanlylth
Megjegyzés: Lastnak


 
 


Időfecsérlés, hogy pont vele próbálom magamat megértetni. Mesélhetnék neki okokról, következményekről. Hibáztathatnám, mert gyenge, s nincs benne akarat, küzdeni vágyás. Megannyi érvet sorakoztathatnék fel, mikkel tettemet támasztom alá. De mégis mire mennék mindezzel? Nem láthatja át a helyzetét, nem értheti tisztán a miérteket, nem fejtheti meg a HOGYAN-okat. 
Addig nem, míg ő maga a tagadásban él.  
- Nem, nem ismerlek és jobb is, ha ez így marad. 
Fölöttünk cipők koppanásai, úgy néz ki felbolydult a méhkas. Túl sokat várakoztam rá, és így csak az értékes perceimet vesztegettem el. Újra és újra és újra ezt teszem. Mindig. Örökké. Hibát hibára halmozok, én, ki mástól tökéletesnél is tökéletesebbet fogadja el csupán. 
- Indulnunk kell. 
- Nem megyek sehova.
Hiábavaló vita ez már megint. 
Nincs értelme, és tudja ő is, hogy nem vezet ez az egész sehova. Nincs miért ellenszegülnie nekem. Megteszi mégis, pusztán férfiúi büszkeségből, dacból. 
- Ez nem kérés volt – pillantok rá résnyire szűkített szemekkel. - Ha kell összekötözöm a kezeid és a lábaidat, és úgy rángatlak magammal.
Csípőjére teszi a kezeit, dacol velem, és nem fogta fel még most sem azt, hogy kivel is áll éppen szemben. 
- Csak nyugodtan. Elég csak húznom az időt, hogy ideérjen az őrség. És...
Fenyeget, és mindezt teszi anélkül, hogy átgondolná a kiejtett szavait. Ugyan, az őrség mégis mihez kezdene velem? Nem egy súlycsoport egyikük sem velem. Türelmetlenül fonom csuklója köré az ujjaim, s az ajtót feltépve magammal rántom őt. Katonák sereglenek a fiú szobájához, némelyikük riadt hitetlenséggel hátrál meg, míg mások önön ostobaságukból kényszerülnek a földre. A döbbenet hangjai hozzám is eljutnak, puhán óvom ezt a pimasz fiút, míg átszelem a folyosókat, s emlékezetemből rántom elő a helyes útvonalat. Kész labirintus ez a kóceráj, és a szépsége sem ér semmit, ha a kijutás belőle hosszú percekig eltart. 
Odakint a szabadban már friss levegő borzolja fel a tájat, karcsú ágak hajlongnak, s lomhán tisztelegnek az esti fuvallatnak. Meggörnyedek, ahogy kifújom magam én is, az az energia, melyet a kijutásra pazaroltam el, egészen kárba veszett. Zihálásom lassacskán elcsitul, s puha lélegzetekké szelídül, ahogy a torkomba maró jégörvény is oszlani látszik.
- Ostoba vagy – szólal meg kisvártatva a gyönge, vékonyka hang mögülem. - Ha egy kicsit tovább tartod ezt a sebességet, abba belehalsz, és én itt maradok a semmi közepén, egyedül. A Tanács pedig hiába várná az érkezésemet. Belegondoltál egyáltalán abba, hogy soha nem hagytam el a palotát, és fogalmam sincs arról, hogy maradjak életben a vadonban? 
- Befognád a szádat? - morranok fel dühösen. 
- Ahogy akarod – vonja meg vállait és egy kisebb sziklára telepszik.
- Hajnalban indulunk. 
Letelepszem én is, míg őt figyelem. 
Tőlünk nem messze tücskök hangja zendül az éj csendjébe, andalító ez a már-már békés nyugalom. 
Karomat kinyújtom, felhúzott térdemen támasztom meg, s ökölbe szorított ujjaimra meredek, a bőröm felszínén fénytő tompa pikkelyekre. Merőben máshogy képzeltem el a napomat, mikor rám osztották a hóhér szerepét. De hát nem rajtam múlott, még, csak nem is a gyorsaságon.  És most viselhetem hibám hagyatékát. Nem lett volna szabad hagynom, hogy egyáltalán szólni tudjon, nem lett volna szabad várakozva figyelnem alvó alakját, gyermekien békés arcát, lehunyt pilláit, mik orcáit karcolták ártatlan gyöngédséggel. 
- A nevedet sem tudom...
A levegő lehűlt, én ugyan nem fázom, ő viszont csak egy gyönge embergyerek. Nem messze innen víz fodrozódhat, érzem illatát, s a hűvös is afelől áradhat. 
- Nem is kell, hogy mindent tudj, Saeron.
- Nekem azért mégis csak jobb lenne. 
- Sosem fogom megérteni a ti kifacsart logikátokat – sóhajtom. - Ám legyen, alkut ajánlok. 
Felpislog, izgatottan szuszog, ahogy közelebb araszol. Nem kapkod, nem siet, mintha maga sem tudná, meddig is mehet el velem szemben. No lám. Mikor már elkönyvelem őt egy ostobának, tesz érte, hogy kétségbe vonjam önön állításomat. Akárhogy is, nem hibáztathatok valakit a meggondolatlansága miatt, ha világ életében fogoly volt. senki sem tanította őt az életre, így nem is várhatom el tőle ezt a fajta tudást. Légből kapott türelme hamar elvész, elég hozzá néhány csöndbe burkolt pillanat, s huss. Oda minden elhatározása. 
- Hallgatlak! - dörren rám csöndesen. 
- Hogy mondtad? - fordulok felé szenvtelenül. 
- A nevedet. Azt mondtad, elmondod. 
- Mintha említettem volna mellette mást is – tűnődöm el. 
- Mit akarsz? Az életemmel már így is te rendelkezel. Többet nem adhatok. 
- Engedelmesség, kedvesem, semmi több. Amennyiben ezt teljesíteni tudod, te is megkapod az áhított választ. 
Néma hallgatásba burkolózik, s én sütkérezem a természet szépségében, a csend nyugalmában. Nem kértem lehetetlent, hisz ennyi év fogság után ez az apróság nem lehet túl nagy próbatétel a számára. Őszintén szólva azonban merőben meglep ő maga. Kaptam róla ugyan információkat, még mielőtt érte jöttem volna, kérdezősködtem egy kicsit, hátha közelebb jutok hozzá így látatlanban is. Persze csodát még így sem vártam. Szobájába tartották őt, más személyekkel alig volt alkalma találkozni, s még az őrök közül is alig egy-két személy volt azon szerencsések egyike, kik személyesen is ismerhették őt.  Mellettem a fiú megmoccan, majd felhúzza lábait mellkasához, és átöleli magát. Ha ostoba, hát legyen. Én aztán nem fogok a szájába rágni mindent, hangját már bizonyította. Tud ő beszélni, ha nagyon akar, így emiatt sem féltem őt. 
- Nem mehetnénk inkább? - dünnyögi fogvacogva. 
- Kétlem, hogy bírnád az utat. Éjjel a vadak is elevenebbek, és te sem látnád tisztán, merre mész. 
- Bírnám – bizonygatja apró kis fintorral az orra körül. 
- Esetleg oka is van a menni vágyásodnak? - érdeklődök felé fordulva újra. 
- Az elég, ha azt mondom, mindjárt megfagyok? 
Biccentek. Pedig ezzel számomra semmi újszerűt nem mondott. Fázik, ami természetes, lévén, hogy a levegő lehűlt, a Nap már lement, melege nem puhítja az éj hidegét.  Köröttem a levegőt mágia szele fodrozza, ujjaim hegyén szikrázó kis lángok gyúlnak, bőrömet mégsem emészti a tűz melege. Elhajlok egy lecsüngő ágtól, körülöttünk az avar ropog, zizegnek a cserjék, s hajladoznak a fák buja lombkoronái. 
- Ezek mind állatok?
- Nem – lépek át egy vaskosabb, termetesebb gyökeret, mi a föld óvásából kitörve a levegőbe lóg, egy része már elhalt, ahogyan az általa szolgált termetes fa is kicsavarva hever. 
- Ez a természet. Az erdő is él, Saeron.  Ezt soha ne feledd. 


LastBreath2016. 04. 09. 13:55:51#34175
Karakter: Saeron
Megjegyzés: Sárkányomnak


 {Útnak indul most a kétség,
lámpafényt olt a vaksötétség, hogy
megtalálja, hazaérjen,
álmok nélkül, félig ébren.}

   Láttam előre. Elég volt csupán álomba szenderülnöm hozzá, hogy előre lássam a saját halálomat. Éjjel valaki megkísérel betörni a palotába és elrabolni engem. A céljai ködösek és nem tisztázottak. Mindenesetre kerüli a feltűnést. És bejut. Ha előre szólok, azzal csak a saját dolgomat nehezítem meg.
   Álmomban hevesen ellenkeztem. Kiabáltam és minél nagyobb hangzavart keltettem, hogy az őrök meghallják és segítsenek. De amint feltárult az ajtó, az őrség felbukkanásával egy időben mart mellkasomba a fájdalom is. Az elviselhetetlen, hűvösen a húsomba maró fájdalom, ahogyan a penge áthatol két bordám közt, átszakítva tüdőmet, hogy végül szívembe fúródjon. Számtalanszor haltam meg álmomban. Számtalan módon. Csendesen, véresen, fájdalmasan, vagy fájdalom nélkül.
   Nem kell álmodnom hozzá, hogy tudjam: az őrség parancsba kapta, hogy azonnal végezzenek velem, ha ilyesmi történne. A király nem kockáztathatja meg, hogy más kezére jusson az ő előnye.
   Nem kell álmodnom hozzá, hogy tudjam, most az a fontos, hogy életben maradjak. Mert mint minden élő-lélegző ember, én is rettegem a halált. Hagynom kell, hogy magával vigyen, ha élni akarok még.
- A hatalmad egyszerre tesz téged lenyűgözővé és sebezhetővé. A világod romokban, és míg te édesdeden alszol, mindenki azon igyekszik, hogy a föld alól is előássanak, visszaszerezzenek és kalitkába zárjanak újra. Tulajdon gyengeséged tesz téged a lehető legszánalmasabb látvánnyá, mert, míg körülötted küzd mindenki a holnapjáért, te nem mozdítod egyetlen ujjadat sem, hogy változásra bírd a jövőd.
   Megérkezett, s kritizál. Hangjából hűvös szánalom csöpög. Mintha ismerne már régről. És mégsem tudja, milyen ostobaságokat hord össze. Mert míg mások édesdeden alszanak, én a kalitkám mélyén őrzöm az álmukat. Amíg én küzdök a holnapomért, másoknak nem kell mozdítaniuk egyetlen ujjukat sem. Látom, amit látnom kell, és megtehetem, hogy megváltoztatom a jövőt, még mielőtt a rossz dolgok bekövetkeznének.
- Mert ugyan mit tehetnék?
- Ezt most úgy mondod, mintha tettél volna már egyáltalán bármit is.
   Tettem.
- Ha harcolok ellenük, azzal tán sokra mentem volna?
- Óh, ti és az ostoba erőfitogtatásaitok. Kardot rántotok, és ösztönből vetitek magatokat a harcba, ahelyett, hogy ésszel élnétek. Gondolod a vérontás megoldás lehet mindenre?
- Te hogyan is érthetnéd ezt meg...
- Ahogy mondod. Hogyan is érthetném az ostoba lelkeket, hiszen akárhogyan is nézzük, nem vagy különb te sem a többi embertől. Léted csupán céltalan bolyongás, nincs álmod, minek nyomába szegődhetnél, hogy harcolj érte. Te magad végtelen elfogadás vagy csupán.
   Nincs álmom? Szívesen megosztanám vele az álmokat, amiket éjjelente látok. Szívesen elmondanám neki, hogy feloldozás lenne, ha végre nem kellene álmodnom. De nem teszem. Hátat fordítva neki, magamra húzom a takarót. Amíg nem csapunk zajt, az őrök sem neszelnek fel.
- Gondolod, duzzogással nősz majd a szememben? - kérdi csalódottan.
   Nem. És nem is kell neki megfelelnem. Igazából hozzá se kell szólnom, ha nincs rá szükség.
- Tulajdonképpen mit vársz tőlem?
- Záros határidőn belül felelned kell a tetteidért, az, hogy hatalmaddal segíted Királyod, elfogadhatatlan. Én tisztem, hogy téged a Tanács elé vigyelek.
- Mert te ki vagy?
- Tudhatnád már magad is, Saeron. - sóhajt lemondóan.
   A jövőt látom, nem a gondolataidat. Ne keverd össze ezeket.
- Képtelenség. - nevetek fel szárazon. - Mi dolga lenne pont a Tanácsnak velem? Ostoba vagy, ha azt hiszed, hiszek neked.
- Hogyan is gondolhatnám, ha már a tulajdon szemeidben is kételkedsz. Nem hiszel nekem? Legyen, nem a bizalmadért jöttem, ahogyan nem kívánom a tiszteletedet sem. Van tekintélyem elég, mit sem számít, ha te magad többnek érzed magad attól, hogy tiszteletlenül és illetlenül szólsz hozzám.
- Te nem lehetsz egy közülük.
- Nem hát. - legyint végül nemtörődöm módra, mint aki feladta saját igazának bizonygatását. Ám, ha ő maga úgy gondolja, hogy ez nem fontos információ, akkor nyilván úgy is van. De nem hagyhatom kihűlni a beszélgetést.
- Hazudtál nekem?
- Minek kérded, ha mindezt te magad már el is döntötted?
- Szeretném tőled hallani.
- Minek? Hitelesebb lenne az én számból hallanod?
   Bosszantó. Nem akarok vele menni. Ha valóban a Tanácshoz visz, az ki tudja milyen messze van még? És ha engem is magával visz, az utakon sem haladhatunk, mert a Birodalmon belül mind figyeltetve lesz. Nem kedvelem a személyiségét és a hozzáállását. Ugyan miért kéne egyáltalán elviselnem? Talán még túl is élném, ha itt maradnék. Talán az őrség nem tenne velem semmit.
- Nem megyek veled sehova. - fonom karba kezeim, ahogy határozottnak szánt testtartással állok meg.
- Ez nem a te akaratodon múlik. - közli lenéző mosollyal. - Többet segítenél magadon azzal, ha csendben elfogadnád a döntéseimet.
- A te döntéseid csak a halálba taszítanának.
   De ha itt maradok sem vár rám fényesebb jövő.
- Eladtad a lelked az én segítségem nélkül is. Komolyan azt hiszed, örömömre szolgál majd végignézni, ahogy elítélnek téged és a fejedet veszik?
- Nyilvánvalóan.
- Óh, úgy tűnik, remekül ismersz. Vagy legalábbis nagyon biztos vagy benne.
- Nem, nem ismerlek és jobb is ha ez így marad.
   Lábdobogás hallatszik a fejünk fölött. Észrevették, hogy valaki besurrant a palotába.
- Indulnunk kell.
- Nem megyek sehova.
- Ez nem kérés volt. - néz rám összeszűkült szemekkel. - Ha kell összekötözöm a kezeid és a lábaidat és úgy rángatlak magammal.
   Csípőre teszem kezeimet.
- Csak nyugodtan. Elég csak húznom az időt, hogy ideérjen az őrség. És...
   Türelmetlenül csettint a nyelvével, majd megragadja csuklómat és feltépi az ajtót. Lábaim szinte nem is érik a földet, ahogy maga után húz. Olyan elképesztő gyorsasággal halad, mintha nem is futna, de repülne. A meggyűrődött ruha szinte vágja a bőrömet csuklómon.
 Ahogy haladunk folyosóról folyosóra, egyre több a katona, akik úgy huppannak hátsójukra meglepettségükben, hogy nincs idejük előrántani kardjukat sem. Ajtók szakadnak be és meglepődött, riadt emberek hangjai suhannak el füleim mellett. Aztán csend van. A hűvös esti levegő hideg szélként mar arcomba. Mögöttünk a palota egyre távolodik, míg végül a környező város fényei is elhalnak lassan a horizonton.
  A világ lelassul és a környezet újra körvonalazódik, végül megáll. Elrablóm kétrét görnyedve támaszkodik térdeire, és zihál, mint aki lassan megfullad. Az ostoba is látja, hogy rövid időn belül hatalmas utat tettünk meg, ami még számára is nagyon megerőltetőnek bizonyult.
- Ostoba vagy. - szögezem le. - Ha egy kicsit tovább tartod ezt a sebességet, abba belehalsz, és én itt maradok a semmi közepén, egyedül. A Tanács pedig hiába várná az érkezésemet. Belegondoltál egyáltalán abba, hogy soha nem hagytam el a palotát, és fogalmam sincs arról, hogy maradjak életben a vadonban?
- Befognád a szádat? - rivall rám és szemei dühösen villannak.
- Ahogy akarod. - vonok vállat és ülök le egy közeli sziklára, várva, hogy kifújja magát és tovább induljunk.
- Hajnalban indulunk.
   Leül a földre velem szemben és tekintetét rám fixálja. Talán azért, hogy szemmel tartson, nem tervezek-e szökést.
   Valahol a közelben egy tücsök kezd el ciripelni, és ez elég ahhoz, hogy teljesen megfeledkezzek jelenlegi helyzetemről. Életemben most először vagyok távol a palotától. Itt minden idegen, de ahogy a hold és a csillagok fénye átszűrődik az éjszakai szél által susogtatott fák lombjain, és ahogy különböző állatok neszei hallatszanak a környező bozótból, elvarázsolnak. Ilyen érzés lehet szabadnak lenni?


linka2016. 03. 08. 21:17:20#34073
Karakter: Aleanlylth
Megjegyzés: Kezdés Prücsöknek


 { A jég
meg az ég
szikrázva simul össze,
a szél
se beszél:
por-hóval kergetődzve
játszanak
- mert szabad...
E fényes-boldog pusztaságban
nincs hazug szó: tisztaság van;
senki se kényszerít, senki se tiltja, hogy válassz,
itt te vagy a kérdés és csak te lehetsz a válasz! }




Haja szétterül a párnán, ajkai elnyíltak. Egyenletes lélegzet, tiszta és zavartalan, álmaiban mindenki boldog, mintha a világ megszűnne létezni, s létének emlékei is csupán ócska fikcióknak tűnnének. Az emberi élet önmagában gúnya a természet törvényszerűségének. Félnek és megalázkodnak, hogy a végső pillanatban önmagukért kiállva küzdjenek az igazukért. Sorsukat elveszni hagyják, beletörődnek, s elfogadnak, ám, ha látják elvétett szikráját is a reménynek, talpra állnak újra és újra. Szenvednek, és tűrnek. Mily ostobák is, de mégis...
Tisztelem őket, azokat, kiknek van merszük, kiállásuk, akik nem hajtanak fejet félve a felsőbb hatalomnak.
Ebben rejlik létezésük csodája. 
Mindenki különleges a maga módján, még az alantas csavargó is, kinek napjai a jövőért való küzdelemből állnak. Még egy kivert kutya bogárfekete íriszeiben is ott parázslik a remény szikrája. Múlhatatlanul, varázslatosan és valahol mélyen egy kicsit talán kétségbeejtően is. 
Mindig van tovább, újabb és újabb remény, ami még, ha percekre is, de vigaszt nyújt. 
De vajon ennek a fiúnak mi lesz majd a reménye? Elmosolyodom, ahogy lehunyt szemhéjaira villan a tekintetem,  pillái öles árnyat vetnek sápadt orcáira, ajkai teltek, akárcsak egy nőé, s, mintha gondolataim közé látna, lágy ívvel csüng szája szegletében mosolyának árnya. Akárcsak egy gyermek, hiszen akárhonnan nézem, még az is. 
Egy gyermek, akinek felelnie kell a tetteiért!
Őrült királya hatalomvággyal telve zárta ki elméjéből az értelmet. Életét és népét áldozná a céljaiért, hogy kietlen pusztaságot vigyen birodalmának falai közé, míg ő maga embereken átgázolva gyarapítsa királyságának területét. 
De, hogy mindennek mi köze pont Őhozzá...?
Ha nem lenne ez a fiú, ha nem segítette volna királyát már az első perctől fogva, én sem kényszerülnék arra, hogy foglyomként tartsam őt magam mellett. Mindig van egy lehetőség. Megválaszthatja mindenki a maga döntését, és miért is kényszerülne bárki falak közé bezárva, ha egyszer ilyen hatalom van a birtokában, mint neki?
- A hatalmad egyszerre tesz téged lenyűgözővé és sebezhetővé. A világod romokban, és míg te édesdeden alszol, mindenki azon igyekszik, hogy a föld alól is előássanak, visszaszerezzenek és kalitkába zárjanak újra. Tulajdon gyengeséged tesz téged a lehető legszánalmasabb látvánnyá, mert, míg körülötted küzd mindenki a holnapjáért, te nem mozdítod egyetlen ujjadat sem, hogy változásra bírd a jövőd. 
- Mert ugyan mit tehetnék?
Hangja egészen lágy, él nélküli, érzelmeinek halvány árnya sincs szavai nyomában. 
- Ezt most úgy mondod, mintha tettél volna már egyáltalán bármit is. 
- Ha harcolok ellenük, azzal tán sokra mentem volna?
- Óh, ti is az ostoba erőfitogtatásaitok. Kardot rántotok, és ösztönből vetitek magatokat a harcba, ahelyett, hogy ésszel élnétek. Gondolod a vérontás megoldás lehet mindenre?
- Te hogyan is érthetnéd ezt meg...
- Ahogy mondod – felelem sötéten. - Hogyan is érthetném az ostoba lelkeket, hiszen akárhogyan is nézzük, nem vagy különb te sem a többi embertől. Léted csupán céltalan bolyongás, nincs álmod, minek nyomába szegődhetnél, hogy harcolj érte. Te magad végtelen elfogadás vagy csupán.
Ajkai elnyílnak, de pont, mikor éles replikát várnék tőle, eszét használva magába fojtja szavait és hátat fordítva magára rántja a takarót. Csak a fejemet csóválom, gyerek még ez kétségtelen. 
- Gondolod a duzzogással nősz majd a szememben? - hagyom őt magára.
Olyan könnyen csalódni tud az ember még a saját elképzeléseiben is. 
Meggyőztem magam, hogy ő talán más lesz majd. Szavak nélkül is hittem benne, láttam vonásaiban meghúzódni életének árnyait, azt hittem, hogy talpraesett és tettre kész. Hittem benne helyette is, anélkül, hogy külön megküzdött volna a bizalmamért. 
Beleestem abba a hibába, hogy kedvem szerint öltöttem rá az őszinteséget, az erőt, kitartást és tenni akarást. Olyannak formáltam őt meg, aki sohasem volt és sohasem lesz. 
- Tulajdonképpen mit vársz tőlem?
Megtorpanva fordulok felé vissza, míg ő meztelen talpaival izgatottan, s türelmetlenül toporog szobájának az ajtajában. Otthonának felbolydulása mit sem számít, az épület, ahová hoztam őt megbízható, ahogyan a benne élő személyek is csak engem szolgálnak és félnek. 
- Záros határidőn belül felelned kell a tetteidért, az, hogy hatalmaddal segíted Királyod, elfogadhatatlan. Én tisztem, hogy téged a Tanács elé vigyelek. 
- Mert te ki vagy? - szegi fel állát dacosan. 
- Tudhatnád már magad is, Saeron- sóhajtom.
- Képtelenség – nevet fel nyersen. - Mi dolga lenne pont a Tanácsnak velem? Ostoba vagy, ha azt hiszed, hiszek neked. 
- Hogyan is gondolhatnám, ha már a tulajdon szemeidben is kételkedsz. Nem hiszel nekem? Legyen, nem a bizalmadért jöttem, ahogyan nem kívánom a tiszteletedet sem. Van tekintélyem elég, mit sem számít, ha te magad többnek érzed magad attól, hogy tiszteletlenül és illetlenül szólsz hozzám. 
- Te nem lehetsz egy közülük. 
Elkeserítő a hiábavaló tagadása. 
S csak még szánalmasabbá teszi mindezt a tudata annak, hogy milyen súlyos vádakkal kényszerül majd a Tanács elé. Pedig gyakorlatilag egyetlen bűne az, hogy megpróbált együtt úszni az árral, s elfogadta azt, ami jutott neki.
Mindez hogyan is lehetne probléma, de nem is itt gyökerezik ez az egész. Ugyan, kit érdekelne tulajdon ostobasága, ha nemtörődömségével nem a világot fenyegetné? Közel sem az zavar bennünket, hogy gyermek még, hogy figyelmetlen és nincs tisztában tetteinek a következményével, ugyan, mindez ennél jóval mélyebben gyökerezik. A király, kinek minden parancsára ugrik veszélyt jelent még önmagára nézve is. Élvezetét leli mások kínjában, alattvalóinak a szenvedéseiben, s mindezt még  annak a tudata sem, hogy elvettem tőle a legnagyobb kincset. Nem csak egy látnokot, aki hatalmát növelhetné, hanem egy gyermeket, kit akár a jóra is nevelhetné. 
- Nem hát – hagyom rá kedvtelenül.
- Hazudtál nekem?
- Minek kérded, ha mindezt te magad már el is döntötted?
- Szeretném tőled hallani. 
- Minek? Hitelesebb lenne az én számból hallanod?
Szikrázó szemei láttán akaratlanul is mosoly furakszik ajkaim vonalára, de nem áll szándékomban örömöt okozni neki azzal, hogy hazugsággal áltatom és magamat hazudnak nevezem. 
- Nem megyek veled sehova – türelmetlenül szívja meg tüdejét éltető oxigénnel, majd a lábával dobbantva összefűzi karjait a mellkasán.
- Ez nem a te akaratodon múlik – felelem élvezettel figyelve dühtől lángoló orcáit. - Többet segítenél magadon azzal, ha csendben elfogadnád a döntéseimet.
- A te döntéseid csak a halálba taszítanának. 
- Eladtad a lelked az én segítségem nélkül is. Komolyan azt hiszed, örömömre szolgál majd végignézni, ahogy elítélnek téged és a fejedet veszik? 
- Nyilvánvalóan – vágja hozzám.
- Óh, úgy tűnik, remekül ismersz. Vagy legalábbis nagyon biztos vagy benne.


Szerkesztve linka által @ 2016. 03. 08. 21:27:23


Leiran2014. 08. 08. 10:27:49#30947
Karakter: Edeline Within
Megjegyzés: Arasa~Kezdés


 Sűrű tejfehér köd szállja meg a kietlennek mondható tájat, melyen csak egy épület árválkodik messze a várostól, amihez tartozik. A falai hófehérek nappal, de most a szürkületben már koránt sem olyan bizalom gerjesztőek falai. Hatalmas fő kerítésének csak tetején van egy kisebb kovácsoltvas rész, de az sem mondható díszesnek ám annál hegyesebbek a fém rudak végei. Mondhatjuk börtönnek ezt a helyet. Kapujának bejáratánál biztonsági őrök állnak felfegyverezve, ám odabent koránt sem fegyveres őrök, hanem fehér köpenyes szörnyetegek vannak, akik megakadályozzák az emberek cselekedeteit, amivel megszüntethetnék kínjaikat. Az épület hatalmas és koránt sem adható neki a szép megnevezés. Több emeletes és nagy komplexum, ami több ezer ember börtönéül szolgál, de nem csak a gondozottak, hanem az ápolók is foglyai ezeknek a sivár falaknak. A legalább 8 emeletes épülethez melynek van A, B,C,D szárnya is és egy amiről még a gondozók sem akarnak beszélni vagy egyáltalán oda kerülni, tartozik hozzá egy szépen megmunkált gondozott kert virágokkal, bokrokkal, fákkal. Egy kikövezett járda mentén elvétve padok melyekre le lehet ülni, és még inkább elszórtan egy-egy sakk asztal lelhető fel ebben az egészséges üde környezetben, melyet csak a már említett épület rondít el.

 

Ez lenne hát az én börtönöm. Ez a hatalmas nagy valami, melyet Intézménynek nem mondhatnék, mert csak birkákat tartanak itt, tudattalanul és nyújtják el szenvedéseiket. Ezt nem mondanám segítésnek. Amikor minden áldott napon azzal kezdik, hogy ló rúgásnyi altatókat adnak be az embereknek, s élő halottakká téve őket ténferegnek el a szekciók között. Az A szekcióban vannak azok a betegek, akiket nem szedálnak le annyira, hogy ne tudjon önmagáról, vagy magáról gondoskodni. A D szekcióban mindenkinek külön szobája van egy iszonyatosan kicsi… gumival és szivaccsal körbe kerített falakkal mely szintén hófehér. Ágy és minden féle komfort nélkül. A két köztes szekció pedig e-között az átmenet. Szerinted kedves olvasóm, én melyik szekcióban vagyok? Pontosabban voltam, hiszen ezt nem tudnám neked most átadni, ha még mindig ott lennék. De ne is szaladjunk előre, hisz eddig csak a helyet próbáltam számodra demonstrálni, hol is kezdődik az én történetem!

 

Most még az udvar is félelmetes, ahogy az alkony egyre inkább beteljesül s eljövend a sötétség mindaddig, míg újra nem jön fel fények királya a nap, hogy legyőzve a sötétség követét vegye át ismét az uralmat. Lassan száll le az éjszaka, s eljövé sötétség órái, mikor ugyanis a sötétség erői biztonságban mozoghatnak az éjszakában. Számukra a sötétség nyújt biztonságot, s mi fény lények rettegünk attól, hogy értünk jönnek-e. Előbb utóbb mindenkiért el jön a sötétség lényei, vagy a sötétség korszaka. Ám én erre várhatok még jó pár évet az Intézet falai között. Mélyen a börtönömbe zárva.

 

Mind ezek ellenére szokásosan indult az éjjel. A gondozó hölgy ma este is benézett minden egyes szobába hozzám is, ki nyáladzó szájjal kényszerzubbonyomba kötve ülök a gumiszoba sarkába. Kómásan, fáradt üveges tekintettel nézek fel a nőre, tudtatom jelenleg annyira az amőbáéval egyenlő, hogy nem fogom fel ki is az. A fény eltűnik és újra csak a szoba sötétje lesz én pedig magányomba. Nem tudom tovább nyitva tartani a szemem, előre döntve azt alszom el.

 

Ébredésem után azonban már nem a gumiszobában vagyok, hanem egy rendes ágyasban és nincs rajtam a drága hőn szeretett zubbony, melyet büntetésből kaptam a gyógyszerekkel együtt, hogy megtanuljam nem bántjuk önmagunkat. Esküszöm, mint ha egy kutyát idomítanának ara, hogy ne pisiljen saját alvóhelyére…

 

A nap úgy telik mint általában, mikor nem vagyok büntetésben. Megkapom a kedély javítóimat és be is drogoznak így vigyorgok, mint a tejbe tök és talán nem nézem mivel vethetnék véget a szenvedéseimnek. A C szárnyban vagyok, így szobámból nem mehetek ki. A gyógyszert is úgy kapom be és az ételt is csak műanyag tányéron. Nagyon átlagos a nap mégis valami azt súgja legbelül, az este tartogat meglepetéseket…

 

Vánszorog az idő az Elmegyógyintézetbe, főleg hogy gondolataimat megakadályozza a hülye gyógyszer. Megkapom az esti adagomat, amiben már az altató is van, így bóbiskolni kezdek mikor kiáltozásokat hallok az ajtón kívül. Előre-előre dől a fejem. Lassan fel állva megyek az ajtó felé, hogy kimenve megnézzem mi a baj, de útközben hasra esve alszom el a kemény padlón.

 

~*o*~

 

Nem tudom, mikor ébredek, de a sikolyok elültek és túlságosan is nagy a csend odakintről. Legalábbis amit így a földről hallok. Lassan kezdek el mocorogni és iszonyatosan fáj a fejem és hányingerem is van, mint általában a gyógyszer hiányában előfordul. Lassan tápászkodom fel, de mikor felülve nézek körben a kicsi fehér jellegtelen szobába nem találom a gyógyszeres adagolót és ezt nagyon is furcsállom, főleg hogy hagytak a padlón aludni, pedig éjjelenként az ápolók benéznek ránk sikerült-e elaludni. Lassan állok fel és megszédülve kapaszkodom meg a falban. Az ajtó felé botorkálok. Lassan nyitom ki az ajtót csukott szemmel.

 

- Hahóó valaki nem kapta meg a gyógyszereit és egy jó erős kávé is kellene. –kiáltom el magam, majd kinyitva a szemem szembesülök a rengeteg vérrel, ami a fehér falakat vörösre festi. Szívem hatalmasat ver és kapkodva a fejem nézek körbe. Sehol senki. Szívverésem és pulzus számom igen csak hamar fel megy és fel is ébredek. Már nem is szédülök és hányingerem sincs. – Már… nem kell a kávé. –jegyzem meg magamnak és a folyosón indulok el az egyik irányba. Ahogy a porta felé haladok egyre több a vér, de holtesteket sehol nem látok.

 

- Itt meg mi a jó ég történt? –kérdezem, de választ senkitől nem kapok. Hátam mögül lépteket hallok meg és hirtelen megfordulva látom meg az egyik ápolót a maga vörösre festett ruhájába. Lassan halad és koránt sem néz ki élőnek, de akkor mégis hogy mászkálhat? Hátrább lépek kikerekedett szemekkel. – Mi lelte? –kérdem halkan és a portára berohanva kapom fel az első olyan tárgyat, ami harcra alkalmas lehet és az ajtót becsukva magam után igyekszem mindent összeszedni, amivel megvédhetem magam.

 

Míg keresgélek az ex ápoló, mert talán így tudom már csak nevezni ide érve az üveget kezdi ütögetni és próbál bejutni, de láthatóan az ajtó kilincsét nem bírja használni. Ez egy remek hír. A portán körbe nézve igyekszem minél több dolgot megtalálni, amivel kijuthatok innen, főként a kulcsokat, de nem járok sikerrel. Felnézek a nőre, aki vicsorogva akar bejutni hozzám.

 

- Bocsi nem fogsz engem is olyanná tenni mint te. –Mondom kitágult pupillákkal az adrenalintól. Lassan kezd beugrani, hogy ehhez hasonlót a front vonalon is láttam, találkoztam vele, de akkor se tudtam mi lett a holtakkal, csak azt, hogy veszélyesek és idővel ha sok vérhez jutnak akkor felgyorsulnak. Nem egy katonatársamat ölték meg ilyen járkáló élő holt franc karikák. Voltak közöttük gyerekek is, de senki nem hitt nekem. Nem tudom én hogy éltem azt ott túl, de most is ez fog történni és újra diliházba kerülök, mert senki nem fog nekem hinni és persze engem fog mardosni a bűntudat hogy ártatlanokat öltem és megint minden kezdődik előröl.

 

Gondolataimba mélyedve ismét előjönnek a képek a front vonalról és homlokom megdörzsölve csordul ki két könnycsepp arcomon.

- Nem engem nem tesznek ilyenné! Már egyszer meghaltak és halottnak kellene lenniük, de utána járok mi ez az egész! Kiderítem mi történt az intézményben, míg aludtam! –fogadom meg magamnak és egy doboz gyógyszert kapok fel és nézem meg. Ez az amit kapni szoktam, de eldobom a francba, mert most végképp nincs arra szükségem, hogy tompítsam magam. Ismét megfájdul a fejem a gyógyszer hiánya miatt. Egy rohadt drogossá tettek. Már csak ezért is ki kell nyírnom őket…

 

Az elhatározással elszántsággal keresve tovább fegyvert találom meg az egyik sokkoló pisztolyt. Nos, ez talán lebénítja őket egy időre. A portás övét a derekamra rakva fogom össze a kórházi hálóinget derekamon és minden fegyvert, amit csak lehet, arra erősítek fel, hogy könnyedén ki tudjam kapni amikor kell. Az asztal lábát is letöröm, hogy legyen ütőm vagy valami, amivel leszúrhatom őket. Az ajtóhoz menve nézek a kis üvegen az ápolóra, majd erősen meglökve az ajtót rontok ki és szúrom le a letört asztal lábával. A teste porrá válik és sikítva tűnik el. Na ez kellett még nekem… Nem tudnak csendben elpusztulni, hogy csesszék meg!

 

A sikolyra sokkal élénkebb mozgású élőhalottak tűnnek fel a folyosón a nyitott ajtókból és iramodnak meg felém. A folyosó legvégén azonban egy fura alak csak áll és vigyorogva néz rám. Na ő lesz ennek a hátterében ezt már érzem. Közel kell kerülnöm hozzá, de most… FUTÁS!

Neki is iramodva kezdek el a folyosón szaladni a lehető legtávolabb a csordától, akik utánam iramodnak. Persze miért is ne nehogy könnyű dolgom legyen már! Mit is képzeltem! Ezek élve akarnak felfalni. Oké rendben elismerem meg akartam halni azért kerültem ide, DE NEM ÍGY!

- Picsába, picsába, picsába! –üvöltöm futás közben és az A szárnyba érve szembe ütközöm egy másik ilyen zombi csapattal, így kénytelen vagyok újra irányt váltani. –Na neeem!  Nem kaptok el!- mondom makacsul ragaszkodva most az életemhez. Az adrenalin nagyon is dolgozik bennem és végül csak sikerül körbe keríteniük az egyik közösségi térben, de most furcsa mód nem támadnak, csak körbe állva akadályozzák meg, hogy tovább futhassak.

 

Pulzusom szerintem meg van vagy kétszáz a szívem majd kiugrik a helyéről és körbe-körbe forogva figyelem ezeket az élőhalottakat, hogy ki mikor hol akar támadni, de hirtelen hátulról fognak le és kezemből is kiveri az asztal lábát. Egyik kezével nyakam karolja át és kezd el fojtogatni.

 

- Igazán vehemens kislányka vagy. –Mondja egy túlvilágian csengő hang a fülembe és hallom ahogy fülem mellett illatomat szippantja be, majd egy jól eső nyögést hallatva, mint mikor mi emberek egy igazán finom étel illatát szívjuk magunkba. –Áááhhh milyen finom illatod van. Téged nem zombi szolgává teszlek kicsike. –Mondja továbbra is én pedig hátra nézve rá kezdek ficánkolni.

 

- Eressz el te nyomorult! –Morgom rá fulladozva és próbálok szabadulni és könyökkel hasfalába könyökölök és lábára is rálépek, hasztalan.

 

- Milyen kis harcias vacsora. Nagyon tetszel nekem! Te leszel, az én kis asszonyom Szeretem a harcias vacsorát. –mondja önelégülten.

 

A nyakamhoz hajol és undor fog el. Azonban hirtelen a közösségi tér ajtaja kivágódik és egy zöld ruhás hosszú fekete hajú alak lép be kimérten és hideg tekintettel. Kezében egy fegyverrel lépked egyre közelebb. Betoppanására az engem fogva tartó oda kapja a fejét. A szorítása is enyhül kicsit.

 

- Ereszd el. –szólal meg mély kellemesen búgó férfias hangján, ami hihetetlenül nyugodt, ami rólam koránt se elmondható.

 

- Tünj el innen! Ő az én vacsorám!

 

- Nem gondolod, hogy eleget ettél mára? A pszichiátria összes többi bent lakója és dolgozója se elégítette ki az étvágyad egy jó időre? Szánalmas vagy és koránt sem vagy vámpírhoz méltó. –jelenti ki amire a fogva tartóm iszonyatos dühbe jön, persze ennek is én iszom meg a levét karomat és nyakamat is úgy szorítja meg hogy majdhogynem nyakam szegi. Felnyüsszentek akaratlanul és szemeim is résnyire csukódnak össze a levegő hiánya miatt.

 

- Mégis mit képzelsz magadról ki vagy te? –morranja a másikra amit még valamennyire értek, de kezdem elveszteni az eszméletem, mert nagy erővel szorítja a nyakam és nem kapok levegőt. Kezére rakom enyémeket és próbálom elhúzni, lazítani, de nem enged a szorításból. A maradék erőmmel kezdek kapálózni, hogy szabaduljak, de nem sikerül. Érzem, ahogy egyre tompább vagyok. Szörcsögök és próbálok levegőt kapni, fuldoklok, mire hirtelen érzek egy éles fájdalmat mellkasomba, majd azt hogy elenged és levegőt kapkodva rogyok össze a földre és üveges tekintettel nézek egyenesen felfelé a plafonra.

 

A furcsa idegen jön oda hozzám és félig a karjaiba vesz és egyenesen az arcomra, a szemeimbe néz. Vörösen izzó szemei koránt se keltenek bennem félelmet. Érzem itt a vég. Átlőtt rajtam, hogy megölje a szörnyeteget. Nehezen veszek most is levegőt, de mégis kapok valamennyire.

 

- Szeretnél még élni? –teszi fel a kérdést és én elgondolkodva meredek rá. Ajkaim válaszra nyílnak. Vér csordul ki szám sarkába, köhögni akarnék, de nem sikerül. Minden egyes lélegzetvételemnél érzem, hogy egyre nehezebb, egyre több vér kerül lég és nyelőcsövembe és így egyre több folyik ki szám sarkainál. Lepereg előttem az életem, s az a sok borzalom, amit talán nem is én okoztam, mert azok a nők és gyerekek is ilyen járkálók voltak, mint itt az intézményben lévők. Nem én vagyok a hibás. Feleslegesen büntettem magam… meg kell akadályozni ezt. Nem szabad hagynom, hogy még több áldozat legyen. De ahhoz élnem kell. Ernyedten fekszek és nézek fel az alakra.

 

- Igen, élni akarok. –nyöszörgöm a választ mire felém hajolva finoman dönti oldalra a fejem és lassan nyakamhoz fúrva arcát egy lágy puszit hint rá és fájdalom mentesen harap belém. Halkan szusszanok fel, s hunyom be a szemem. Hallom, ahogy szívja vénámból a vért, de nem bánom valamiért. Hagyom neki teljesen nyugodtan. Ellenkezni se tudnék, hisz a testem már nem mozdul. Idegi sokkot kapott a fájdalomtól és levegőhiány miatt. A szemem zárva tartva könnyek szöknek a szemembe, s lassan a gondolkodásom is megszűnik.

 

~*o*~

 

Hosszú idő után térek magamhoz. Kellemes illat vesz körbe és kicsit olyan, mint ha felhőn lebegnék. Nem nyitom, ki a szemem csak mocorgok egyet halkan felszusszanva. Ez lenne a mennyország? Mégis meg haltam?

 

- Szép estét. –hallom meg az idegen hangját és érzem ahogy mellettem az amin fekszek benyomódik. Kinyitom a szemem és körbenézve látom, hogy nem haltam meg. A szobában csak halványan ég egy lámpa ám mégis tökéletesen látok. Fejem az idegen felé fordítva nézek rá és nem érzem magam fáradtnak, vagy kimerültnek, fájdalmaim sincsenek. –Jó sokáig aludt kisasszony. –teszi hozzá én pedig értetlenül nézek rá. Ez az egész most olyan mintha csak egy rossz álom lett volna, ami történt, most mégis itt van. Ha álom lett volna nem neki kellett volna ébresztenie, ha csak nem álmodom még most is.

 

- Szép estét. –Nézek kérdőn rá és nem értem az egészet. A mellkasomra teszem kezemet, majd nyakamra. –Mi történt? Hol vagyok és hogy kerültem ide? –teszem fel a kérdéseket és körbe nézek ismét a szobába értetlenül.

 

- Alantas vámpírok törtek az elmegyógyintézetére. Ahhoz hogy likvidálhassam az ott tombolót keresztül kellett önön lőnöm, de mivel élni akart, így magamhoz hasonlóvá tettem. Bár még nincs velem azonos szinten a vámpírok rangjában, de ön nem lesz olyan, mint az aki majdnem megfojtotta önt, de még nem is olyan mint én. –mondja egy kissé rideg, komoly ám mégis kellemes, nyugtató hangon. Hosszan nézek értetlenül rá.

 

- Akkor az és ez sem álom igaz? –kérdezek még tovább. –De, hogy kerültem ide?

 

- Nem, nem volt álom, és ez az én házam, és én hoztam ide. Ott még sem hagyhattam, ha már átváltoztattam és hozzám tartozóvá tettem.

 

- Önhöz tartozóvá? –pislogok értetlenül.

 

- Igen… a tanítványom lett, amikor a véremet kevertem az önével. Nem éhes? –kérdezi és egy pohár vért vesz el a szekrényről és nyújtja felém.

 

Teljesen idegen és új érzés számomra, hogy mikor megcsap a vér szaga felébred bennem a vágy, hogy meg igyam. Hirtelen csapok le a pohárra, az-az veszem el és nagy kortyokba mohón kezdem el meginni. Ahogy iszom szemeim felizzanak vörösen. Az utolsó korty után leengedve a poharat nézek fel kissé riadtabban a férfira.

 

- Én is vámpír lettem? –kérdem, amire látom kicsit bosszúsabban sóhajt fel.

 

- Igen. Mint már mondtam magamhoz hasonlóvá tettem, s én vámpír vagyok. Egy tiszta vérű. A tanítványom lett, így elvárom öntől, hogy mindenben kövesse az utasításaimat! –mondja morgósan ami igen csak meg lep. –Hogy hívják kisasszony? Eléggé neveletlen, ha kérdeznem kell, s a kérdései előtt nem mutatkozott be.

 

Nem kicsit elszégyellem magam és előre nézve szegem le fejemet. Kicsit összébb húzom magam, bár nem is tudom, miért vagyok most ilyen a társaságában. Én nem szoktam ilyen lenni, de talán most még nem árt, ha tényleg meghúzom magam és jó kislány leszek, bár ne higgye, hogy ez sokáig így lesz. Nem az a fajta vagyok.

 

- Bocsánatot kérek. A nevem Edeline… Edeline Within.

 

- Az enyém Asto, de a tegezést nem szeretem, így én is magázni fogom mindaddig, míg jónak látom. Az-az készüljön föl, hogy sokáig. –jelenti be, mire ránézve bólintok. –Ezt várom el öntől is mindaddig kisasszony, míg én azt nem mondom, hogy tegezhet. – Ismét bólintok, mire fel áll. Hirtelen fogom meg a kezét.

 

- Kérem, mondja el nekem, amit tudnom kell a vámpír létről. –Kérem meg ránézve. Hangom most szelíd és ártatlan. Rám néz, egyenesen tekintetembe fúrja övéit egy éles pillantással, majd vissza ül.

 

- Rendben. Amit tudnia kell, hogy nappal mi alszunk, ám ha ki is megyünk a napfénybe, nem halunk meg, csak érzékeink élességét elveszítjük és tompább lesz. Van, akinél még az emberekénél is. Veszélyes nappal kimennünk, mert ha az ellenségeink ránk bukkannak, könnyedén az életünkbe kerülhet. Vért kell innunk, ami nem azt jelenti, hogy emberekre vadászunk. Mi nemesek koránt sem vadászunk. Ha egy élő ember felajánlja nekünk a vérét testéből, akkor csak keveset szívunk belőle. Java részt a vérbankból szerezzük be az emberi vért, vagy állatok vérét isszuk. Emberi vért elég, ha hetente egyszer iszunk. Azzal is teljes mértékig megmarad az erőnk. A többi napokon állati vért fogyasztunk, természetesen nem állatokból. Senki nem szereti a szőrt a szájában. Fokozatosan erősebb lesz a szervezete és érzékei egyre kifinomultabbak lesznek. Mozgása felgyorsul majd, s kiváló vadász válik önből. Megölni minket az tud, ha leválasztják fejünket a testünkről, Ha szíven lőnek minket szentelt vízzel töltött lövedékkel. Az ezüst is ártalmas számunkra, de a foghagyma koránt se. Sok a tév hit, de van benne igazság is. Ezek jutottak az eszembe. Ja, és az is tévhit, hogy a tisztavérűeknek, vagy ha tiszta vérűvé átváltoztatott vámpírok nem nemző képesek. Szóval okosan a szexuális élettel. –Teszi hozzá a végén amire fülig vörösödve nézek rá és nagyobbat nyelek, hogy türtőztessem magam, ám nem bírom. Hirtelen fakadok ki.

 

- Mégis milyen nőnek néz engem? –Csattan hangom. És teljesen vörös arccal fonom keresztbe karjaimat. –Kikérem magamnak én még soha nem éltem szexuális életet és nem most szándékoztam elkezdeni!

 

- Akkor ezért ilyen morcos! Hiányzik az életéből az endorfin. –vigyorodik el pimaszul amire csak még inkább elvörösödöm és úgy nézek fel rá.

 

- Goromba fráter! Nem hiányzik semmi se az életemből! A szexuális életem amúgy se tartozik önre! Katona voltam! Több száz tesztoszteron bombával voltam össze zárva mégis megőriztem az ártatlanságom. Annak fogom adni, aki érzelmileg meg tud érinteni. Nem fogom oda adni magam csak úgy bárkinek is! –Jelentem ki komolyan s keresztbe fonom a karjaim. Dacosan nézek előre, majd sandítok fel rá. –Leszáll a témáról?

 

- Mondom én hogy szex hiánya van kisasszony. –vigyorog egyre szélesebben, majd lassan feláll. –Igen leszállok a témáról. Viszont nekem mennem kell… sok életet kell még kioltanom, hogy több ezret megmentsek. –Jelenti ki, mire hirtelen állnék fel, de csak feltérdelek elé az ágyra.

 

- Én is megyek! Tudok harcolni! Ismerek minden harci fogást! –lelkesen nézek fel rá. Menni akarok, hogy embereket mentsek mint ami a dolgom is lett volna katonaként, de oda későn érkeztünk a jelek szerint. Ám nem nyugszom, míg minden alantas vámpír meg nem hall.

 

- Még nem jöhet… majd idővel esetleg. Még pihennie és erősödnie kell. –jelenti ki ellentmondást nem tűrően és az ajtó felé indul meg. Lemászva az ágyról sietnék utána, de megszédülve fogom meg a baldachinos ágy tartó oszlopába. –Feküdjön vissza! –morran rám felém fordulva. Szúrós tekintete engedelmességre késztet, így vissza leülök.

 

- Én szeretnék menni… tartozom ennyivel az embereknek…- mondom, és magam elé nézek le elszomorodva. –Évekig mart a bűntudat amiért gyerekeket és nőket kellett lelőnöm a front vonalon. Sőt mai napig mardos. Ezért is kerültem pszichiátriára, mert nem bírtam megbocsájtani magamnak, és meg akartam ölni magam a front vonalról visszatérve…- mondom el röviden a dolgot, miért is szeretnék menni.

 

- Kiképzése után velem jöhet. –mondja határozottan. –De előtte nem. Csak hátráltatna! Azt pedig ön se akarja kisasszony, főleg ha katona volt. – keresztbe fonja karjait. –De most távozom. Sok a dolgom. Pihenjen. Később benézek önhöz. A házban ne csináljon semmit. Maradjon idebent, majd küldetek be rendes ruhát és vért. Egy szolgáló majd gondoskodik önről. –mondja el, de a végén már el is tűnik. Időm nincs reagálni rá. Becsukva maga mögött az ajtót hosszan nézek utána.

 

- Maradjak bent?! Mégis, hogy gondolja ezt? Én itt meg fogok őrülni unalmamban! –mondom magamnak és felsóhajtva fekszem el az ágyon.

 

Nem telik bele sok időbe és el is kezdek unatkozni. Hol hanyatt fekszem, hol hasamon, hol feltérdelek az ágyon és arcom a párnába fúrom és vállaim is az ágyon van, majd felülök, de utána megint elfekszek. Mind ez 10 perc alatt… Egy fél órát kínlódom, mire egy idős úr jön be a szobába és hoz be tiszta ruhát, vért és törölközőt. Elmondja, hogy merre találom itt a mosdót és el is megyek jobb híján fürdeni. A második adag vér után, már szerencsére nem szédülök. A ruha amit kaptam fűzős felső résszel rendelkezik és a csípőm aljáig lejön a testre simuló része. Elől v alakban csúcsosodik ez ki. ennek az alján pedig fekete tüll szoknya van. A felső rész alap színe zöld és a benne lévő minta arany. A szín összeállítása majdnem olyan mint az Astoé. Mély levegőt véve veszem fel ezt a ruhát. Egyáltalán nem az ilyenekhez vagyok hozzászokva, sőt ilyen még nem si volt rajtam, de ahhoz képest, hogy ez az első amikor kénytelen vagyok felvenni, mert nincs más rendkívül kényelmes és ez igen csak meglep. Ebben a ruhában maradok a szobába, de szerencsére kaptam újságokat, amit olvasgatva foglalom le magam és szerzek tudomást a külvilág híreiről. (ruha)

 

Nem tudom mennyi idő telik el, mikor újra nyílik az ajtóm. Felpattanva látom Asto úr az. Alsó ajkamba harapva nézek rá és egyszerűen kíváncsi vagyok a véleményére, hogy szerinte mégis hogy nézek ki. Nem tudom miért, de tetszeni szeretnék neki. A gondolatra is elvörösödöm.

 

- Üdvözlöm Asto úr. Miben segíthetek? Mikor mehetek ki innen? –kérdezem egyenesen ránézve érdeklődve.



Szerkesztve Leiran által @ 2014. 08. 08. 10:31:05


linka2014. 02. 02. 18:09:31#29220
Karakter: Jason Morison
Megjegyzés: Julie-nak ( Shilla Morgan)


 Végigsimítok a kezemben tartott könyv gerincén, majd ujjaimmal dobolni kezdek a kemény felületen. Rühellem a társaságot, de nem kevésbé mint a magányt. Ez most így végtelenül hülyén hangzik. Úgy teszek mintha engem valami társas életre teremtettek volna. A nagy francokat. Nekem senkivel sem kell jó pofiznom, de ettől függetlenül tudnám kezelni az embereket. Nem tudom honnan, de tanultam jó modort. Jártak nálam azért műveltebb figurák is, akiktől könnyedén tanulhattam. Mögülem léptek zajai szűrődnek, könyvemet visszateszem a helyére és várakozva döntöm csípőmet az oltárszerű vacaknak. Rajta számtalan kristály található. Mindenféle színben csillognak, ha szerencsém van megint beérik azokkal. Elvégre, nem minden ember jön ide konkrét céllal. És olyanok is vannak, akiket elvakít a sok értékes drágakő. Van itt egy kristálykoponya is, az legalább annyira értékes mint a nyakamban lévő nyaklánc. Csupán csak annyi a különbség, hogy ha azt elviszik nekem nem kerül az életembe. Ezt a koponyát még 1924-ben találták. Egy ősi Maya városban, aztán hozzám került. Nem loptam el, egyszerűen elvettem ami az én tulajdonom. Minden ami ősi ereklye az én felügyeletem alatt áll. Legújabb szerzeményemet számtalan éjszakán át vizsgálgattam, hallottam már róla, de soha sem hittem volna, hogy egyszer majd a kezeimbe fogom tartani. Az egész faragvány hűen tükrözi a valódi emberi koponya jellegzetességeit. Sok szóbeszédet hallottam már a koponyát körüllengő energiáról is, de az egy nagy zagyvaság. Nincs ebbe semmi természetfeletti, egyszerűen csak lélegzetelállítóan szép, és megmunkált. Az ajtó megnyikordul, nem ártana megolajoznom. Mellkasom előtt keresztbe fonom karjaimat, majd vigyorogva várom a betörőmet. Tudom, hogy nem kellene, hiszen, már régóta élek, és számtalanszor történt már ilyesmi, de ettől függetlenül baromira meglepődöm amikor egy lány lép be a helységbe. Amikor észrevesz, pár pillanat erejéig lefagy aztán felvértezi magát, és nagyon, nagyon csúnya szemekkel kezd el méregetni. Ezt talán én is megtehetném. Elvégre betört az otthonomba. 
 
- Te meg mit keresel itt? - kérdése meglepetésként ér, ám ezt nem áll módomban kimutatni neki. 
 
- Jól értettem, hogy te most arra volnál kíváncsi, hogy én mit keresek a tulajdon házamban? - kérdezek vissza tündérien elmosolyodva. Ő persze ugyan olyan komor marad, ha neki az úgy jobban esik. 
 
- Ki a fene vagy te? - felsóhajtok, de nem mozdulok el helyemről. Nem mintha fenn állna az a veszély, hogy elszed tőlem bármit is ami értékes. Mármint, nekem értékes. 
 
- Ha már ilyen bájosan megkérdezted. Jason Morison – mutatkozom be félrebillentett fejjel, majd szépen lassan szemügyre veszem őt is. Sötét haj felfogva, sötét szemek, és... ez egy lány. Hunyorogva meredek a lány mögé, hátha észreveszek még valakit, de semmi. Ez képes volt egyedül eljutni idáig? Mi a fene? 
 
- Lépj el onnan – utasít. Na tessék. Nem elég, hogy betört hozzám, most még parancsolgat is nekem. 
 
- Te hasonlítasz valakire. Nem arra a Laraizére? - kérdem vigyorogva. Nagyon is jól tudom a nevét, de most minek mondjam ki? Fogadni mernék rá, hogy ezzel sokan bosszantották már, de ami igaz, az igaz. Ő pedig tényleg nagyon hasonlít rá. 
 
- Te egy olyan emberhez akarsz engem hasonlítani, akinek még csak a nevével sem vagy tisztában? - fakad ki. Ó igen. Telitalálat. Vállat vonok és ásítok egy nagyot. Vágyakozva nézek az ágyam felé. Vajon, meddig marad még ez itt? Nem lehetne, hogy visszajön később? Mondjuk úgy, a halálom után? Ami soha sem fog bekövetkezni, ugyanis hallhatatlan vagyok. Egyik hátránya a munkámnak. 
 
- Én mindennel tisztában vagyok aranyom – mosolygok rá nagy bölcsen. Már csak egy szemüveg hiányzik a fejemről, ha az meglenne akár még zseninek is elmehetnék. Így meg csak mindig mindenki általánosít, hogy én szőke vagyok és ebből adódóan már tuti hülye is. Észre sem vettem, hogy időközben ennyire közel férkőzött hozzám. Azt hiszem kezdek berozsdásodni. 
 
- Ennek igazán örülök – mosolyodik el gúnyosan, majd valamit a hasamba nyom. Nem mondom, hogy fáj, viszont kellemetlen. Nem tűröm az idegen testet magamban, főleg, ha annak pengéje a belsőszerveimet is érinti. 
 
- Te leszúrtál engem? - kérdem higgadtan. Szemei elkerekednek egy leheletnyit, majd még mélyebbre nyomja. A markolat mellett a sebből, apró lökésekkel csordogál a vérem. Most meg a ruhámnak is annyi. Mély lélegzetet veszek, majd eljátszom a halálomat. Színészkedésben már egészen lenyűgöző vagyok. Élethűen játszom a hullát. Hallom, ahogyan kotorászni kezd az ékszerek között, majd mérgesen felmorran. Túl hideg a padló. És kemény is. Egyik jelző sem szimpatikus, az ágyamat jobban szeretem. Ruhasuhogásából ítélve leguggol mellém, és... na ne. Ez képes volt hozzám érni, áttapogatja zsebeimet, majd ujjaival a nyakamhoz ér, és óvatosan leveszi rólam a nyakláncot. Szóval megtalálta. Gyűlölöm mások érintését magamon. Régebben az emberek nem csak az általam orzott ereklyéket hurcolták el, hanem engem is. Különböző kísérleteket folytattak, csak, hogy rájöjjenek mi is vagyok. Egy életre elegem lett másokból. Lélegzet visszafojtva várom, hogy végre abbahagyja a tapogatást és elmenjen. Tőlem aztán vihet amit akar, csak engem hagyjon békén. Át kell öltöznöm és le kell mosnom magamról az érintését. Újabb sóhajtás hangzik fel, én meg már azon vagyok, hogy kilököm őt az ajtón. Végre feláll mellőlem, aztán batyuját felkapva elsprintel. Ezt is csak onnan tudom, hogy az ajtó újra megnyikordul. Szemeimet kinyitva emelkedek fel egy kicsit, csak, hogy rálátást nyerhessek vérben úszó ruhámra. Visszanyekkenek a földre, és bőrömet kezdem el dörzsölgetni, pontosan ott ahol hozzám ért. Ennyire elvetemült még senki sem volt. Hasamra gördülök és feltápászkodom, majd azonnal ledobálom magamról ruháimat és felgyújtom őket. Ezek már használhatatlanok. Körülnézek, mit vett el tőlem. A nyakláncot és a kristálykoponyát. Na meg persze néhány apróságot. Elmegyek megmosakszom, majd új ruhát öltve magamra elindulok a nevenincsdetolvaj után. Annyira, de annyira bíztam abban, hogy nem lopni jön fel. Megtorpanok aztán tarkómat kezdem el vakargatni. Ez most nagy ostobaság volt tőlem. Mi másnak jönnének hozzám az emberek? Vannak előnyei is annak, hogy ereklyeőrző vagyok. Lehunyom szemeimet és hála érintésének, könnyedén végigtudom futtatni elmémben eddigi útvonalát. Azt, hogy eddig hol járt és, hogy jutott el hozzám. Csupasz karomat megdörzsölöm majd rákoncentrálok a helyre ahol ő is lakik. Gyűlölöm ezt csinálni, de kénytelen vagyok. Amikor újra kinyitom szemeimet, a körülöttem lévő világ apró szilánkokra robban szét, majd újra összeállnak a darabkák és egy teljesen ismeretlen helyen találom magam. Egy rendezett, otthonos kis ház. Múzeumosdit játszva sétálok végig minden egyes helységet. Felveszek néhány képet, majd szemügyre veszem őket. A bejárati ajtó mellett lévő kis asztalról is felveszem a leveleket és borítékokat, majd elolvasom a címzett nevét. Julie Winslow mi? 
 
- Hát kedves Julie szép kis gödröt ástál magadnak. Mert hogy én addig le nem szállok rólad, amíg a nyakláncot vissza nem adod az hót ziher – morgom szemeimet végigfuttatva a borítékot aztán visszadobom a többi közé.
 
 
...ooOoo... 
 
 
 
 
Az alvás mindig is elit helyen szerepelt nálam és bár én jobban szeretem az én ágyamat, meg kell hagyni az övé sem utolsó. Kényelmesen fordulok egyet a másik oldalamra, amikor kulcszörejt hallok az ajtónál. Na végre, hogy megérkezett. Az órára meredek, mindjárt éjfél. Talpra szökkenek és vigyorogva állok meg közvetlenül mögötte. Felkapcsolja a nappaliban a villanyt majd megfordul és nagyot sikkantva startol egészen a falig. Fülemet tapogatva nézek rá. Ez fájt. 
 
- Hát végre, hogy hazajöttél virágszálam. Már annyira, de nagyon vártalak – nyújtom el az utolsó szavakat. Nagyon meg fogom keseríteni az életét, ha nem adja ide a nyakláncomat rögvest. 
 
- Hogy kerültél te ide? Hiszen meghaltál – morogja orra alatt. Anyuci nem tanította őt meg a jó modorra? 
 
- Meg kell, hogy jegyezzem. Az a késes trükk igazán bámulatos volt – dicsérem meg lehuppanva a kanapéjára. 
 
- Te most komolyan képes vagy ezért megdicsérni engem?
 
- Dicsérni? Ki én? Pont téged? - fejemet csóválva paskolom meg magam mellett a fotelt aztán várakozva nézek rá. 
 
- Nem fogok leülni melléd – fonja keresztbe karjait melle alatt. Tudtam ezt én is, de azért egy próbát megért. Feltápászkodom, majd megindulok felé a következő pillanatban pedig már újra éles penge furakszik szöveteimen keresztül befelé. Lapos pillantásokkal kezdem el méregetni a lányt, majd lekapom magamról a tiszta ruhámat és a sebre szorítom. Meg sem erőltetem magam, hogy összeessek neki. Annyira azért már nem élvezem, ha leszúrnak. Főleg, hogy ez is odament ahová az előző. Pont ugyanarra a helyre. Hátrálni kezd pár lépést, most először vélek felfedezni egy olyan érzelmet, ami azt mutatja, hogy ő tényleg egy lány. Ki ne akadjon itt nekem. Soha sem tudtam jól kezelni a hisztis embereket. Ha rajtam múlik felpofozom. 
 


makeme_real2010. 03. 17. 23:16:18#4288
Karakter: Lyall (Shinkeinek)




A nap egyenesen az arcomba süt. Ilyen helyzetben természetesen nem tudok tovább aludni, ezért kinyitom a szemeimet – hogy aztán rögtön el is takarjam őket a kezemmel.

Mi van itt, megérkezett a tavasz?

Nagy nyögéssel mászom ki az ágyból, majd az aprócska ablakhoz lépek, és elhúzom a függönyt. Így mindjárt kellemesebb. Nagy nyújtózással és némi szemdörzsöléssel igyekszem kiűzni magamból az álmosságot.

Az ágyam végében lévő kis szekrényhez lépve kiveszek onnan egy egyszerű, szűkebb farmert és egy pólót. Ezekhez még társulhatna egy edzőcipő is, de – tekintve, hogy az erdőbe készülök – ezúttal inkább mezítláb megyek.

Nem is lehetne nagyobb a választék. Majdnem teljesen nincstelen vagyok, egyik napról a másikra élek, egyik kis faluból a másikba költözve. Nem maradhatok túl sokáig sehol, hiszen előbb-utóbb feltűnik nekik, hogy miért nem öregszem. A hajam színét még ki tudom magyarázni egy születési rendellenességgel, miszerint valami genetikai hibám van… De az öregedést semmivel nem tudnám magyarázni.

Mindössze néhány ruhadarabom van – azokat is a folyókban kell tisztítanom –, pénzem pedig alig valamennyi. Hosszú távon nem fogom sokáig így húzni… de semmi tervem nincs a jövőre nézve.

 

***

 

Parányi kis kunyhómból kilépve egyenesen az erdő túloldalán lévő folyóhoz indulok. Kell egy kis felfrissülés és nyugalom.

Az emberek szerencsére még jobbára alszanak, így nem találkozom eggyel sem. Nem hiányzik a gyanakvó bámulásuk. Hiába a magyarázat, mindig mindenhonnan kinéznek.

Átjutva a széles erdő rengeteg fája között, el is érem a folyópartot. Egy fa törzsének dőlve figyelem a békésen zubogó, tiszta vizet. Csak a madarak csicsergése társul a hangjához – béke és nyugalom honol itt, mint mindig.

Ezért szeretek ide járni. Se emberek, se vérfarkasok, se senki. Csak a természet és én. Ez a nekem való… hozzászoktam már a magányhoz.

Fejemet hátradöntöm a fának, lehunyom a szemeimet és így pihenek.

 

***

 

Ágak reccsennek a közvetlen közelemben. Azonnal felpattan a szemem – kérlek istenem, mondd, hogy csak emberek!

Két széles vállú, jól megtermett, magas férfi lép ki a fák közül. Engem figyelnek. Uramisten… ne… likantrópok!

- Üdv, szépségem – vigyorodik el az egyik.

Fenyegetően indulnak meg felém.

- Végre megtaláltunk… Tudod, a királyunk régóta szeretne már egy kis különlegességet a klánba. Pont téged, hófehérke… – csatlakozik hozzá a másik is.

A térdeim remegni kezdenek. Már megint?! A múltkor majdnem elkaptak… mi van, ha ezúttal…

Azonnal el kell tűnnöm innen!

Sarkon fordulva egyenesen a fák közé vetem magam. Nem változhatok át, túl tapasztalatlan vagyok és túl sok időt venne igénybe. Nem lenne rá időm… A lábaimra kell hagyatkoznom.

Olyan gyorsan futok, ahogy csak bírok, a fatörzsek között cikázva próbálom lerázni őket. De nincs esélyem. A csaholás egyértelművé teszi, hogy ők annál inkább átváltoztak.

Végem van…

A tüdőm ég, és máris a nyomomban vannak. Egy kisebb tisztáson akarnék átvágni, amikor az egyik rám veti magát.

Mancsának hosszú körmei mélyen a hátam húsába vájnak, éles, hegyes fogait az oldalamba mélyesztve ragad meg és hajít el teljes erejéből. Egy fának csapódok, és a törzse mentén lassan a földre csúszok.

Alapvetően bírom a fájdalmat, de most ordítani tudnék. Az egész testem lüktet az égető kíntól, ráadásul a bordáimat is sikerült megzúznia. Hallom, ahogy felém közelednek, de nincs erőm felállni sem, nemhogy menekülni.

Egy pillanat alatt történik az egész.

Hirtelen egy harmadik farkast érzek meg  a közelben, de teljesen más, mint a másik kettő. Az oldalamon fekszem, de arccal a fa felé, így nem látom, mi történik – csak a hangokat hallom. Egy súlyos test, feltehetően a harmadik farkas, hatalmas ugrással érkezik. Ezután csak fenyegető, harcias morgásokat, acsarkodást hallok. Aztán puffanás, majd fájdalmas nyüszítések.

Nagy nehezen ráveszem a testemet, hogy megmozduljon. Ülő helyzetbe tornászom magam, és a tisztás felé fordulok. A két támadó farkas éppen sántítva, nyüszítve vonszolja el magát a fák között. Pillantásom kicsit oldalra siklik… és meglátom a megmentőmet.

Azonnal egész testemben remegni kezdek.

Hatalmas, pompás farkas, rövid, fekete bundával. Égszínkék szemeivel gyanakodva, hidegen figyel.

Térdeimet magam elé húzva már úgy remegek, mint a kocsonya. Mit… mit akarhat tőlem…? Ujjaimat a földbe vájva, döbbenettel vegyes félelemmel figyelem, amint a szemem láttára felveszi emberi alakját.

Egy férfi magasodik fölém, nekem pedig tágra nyílnak a szemeim – hogy a félelemtől vagy az ámulattól jobban, azt nem tudom. Magas, nyúlánk testalkatú, teste kidolgozott. Markáns arcán vonásai igazi arisztokratikusak, kék szemei szinte világítanak, ajkában piercing díszeleg.

Félve tekintek föl rá, testemmel egyre inkább a mögöttem lévő fához simulva, és egyre jobban összehúzva magam, mintha el tudnék menekülni, vagy legalábbis egyszerűen eltűnni.


© Copyright 2009-2017. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).