Fülemben hangosan dübörög a rock zene, szinte kiszakítva szerencsétlen dobhártyámat, amit már amúgy is a süketségre edzek egy ideje. Mondjuk az már biztosan nem normális, ha a pénteki koncert óta, ahol is közeli barátságot kötöttem pogózás után az egyik hangfallal cseng a fülem... Craig azt mondta ideiglenes halláskárosodás, pár nap és elmúlik. Valamiről magyarázott, hogy a belsőfülemben a csigában van a gikszer, mert ott a szőrsejtek vagy miknek a teteje elkopott egy kicsit, ezért szédültem utána és ezért nem hallok rendesen... meg azt is benyögte, hogy tán nem kéne a fülembe zúgatni a death metált, de nem zavart... mindig van miért okoskodnia. Kiidegel vele, holott néha igaza van. Ahogy most is. Mondjuk azt nem értem, ha már ennyi agya van, mi a rossebnek egy utolsó kis csehóban mulatja az időt egy magán praxis helyett? Rejtély... amit kölyök fejjel nyilván nem fogok tudni, felfogni...
De nem gáz... ez a kedvenc számom, és mióta az újságok megírták, hogy pár vérfarkas megvadulva legyilkolt itt pár embert, azóta meg van az a paranoiám, hogy inkább zenét hallgatok, és villámgyorsan átgördeszkázok, minthogy látnom és halnom kelljen, ha valami épp a fejemet akarja lerágni... szebb úgy meghalni, hogy az ember nem tud róla...
Kis híján szarrá fagyok, orrom már pirosra hűlt attól a kis szelecskétől, amit így gördeszkával való süvítés közben idézek elő magamnak, s már csak azon csodálkozom, hogy az ujjaim nem akarnak milleritté kockulni... és mivel utálom ha fázok, a kedvem olyan hamar csappan meg, hogy még a szokásosnál eltérőbb morcosságra kapcsolok, s gyilkos tekintettel pásztázom a gyérfényben megvilágított járdát, hátha legalább az megijed tőlem... furcsán hideg van így november elején, arról nem is beszélve, hogy a füleim még úgy is kis híján önkéntesen válnak le a fejemről, hogy egy bazi nagy sapka szinte félig bekebelezi a koponyámat... és persze fázósságomon az sem segít, hogy a perverz módon rám simuló nadrág egy cseppet sem melegít, sőt! Úgy ereszti át a hideg levegőt, mintha nem is lenen rajtam! Éppen ezért az apropóból perceként ellenőrzöm, hogy nem mászott-e még le rólam, mert amilyen mákom van mostanában vígan meg teszi...
Valamiért egy hihetetlen rossz érzés fog el, de nem most, hanem már egy ideje biztosan... mindig, mikor esi műszakra vagyok beosztva és dolgozni megyek,s rendszerint átvágva a parkon haladok keresztül Craig intése ellenére, olyan érzésem támad, mintha valaki, vagy valami figyelne... lehet, hogy csak egy cseppet paranoid lettem azóta a cikk óta, hol is morbid módon mutatták meg a konfettire aprított hullákat... de tény, hogy tegnap láttam valamit. Megálltam, hogy megnézzem, de nem láttam semmit... fura, de betulajdonítom az agyamentségemnek, és a hétvége óta tartó pech sorozatnak, ami a francért nem akar abba maradni. Átsétál előttem egy fekete macska, ami indokolatlanul kerül a beton dzsungel közepére, és még nekem van utána balszerencsém! A villám vágna az összes bolhás dögbe...
Erősödik a kellemetlen érzés, szinte már olyat hatást kelt ez az egész, mintha valaki lyukat égetne a tekintetével a hátam közepére... gyorsítok eddig kellemes tempóban folytatott deszkásomon, s immáron fullra kapcsolva igyekszem kimenekülni ebből a gaz rengetegből, hogy még mielőtt akár egy mókus megharapna lelécelhessek, de íziben.
Akkor esek kis híján pofára mikor valami random elfut előttem, de semmi mást nem látok csak egy fekete szőrtömeget, és egy fehér villanást... hirtelen, reflexből lefékezve állok meg, kis híján orra bukva a lábam alá keveredett deszkában, kezeimet előkapva hogy egyensúlyozva maradjak talpon, ugyan ezzel a lendülettel Ipodomat a földre dobva, aminek a kijelzője ezzel a kecses mozdulattal reped darabokra... Bakker! BAKKER! Az Ipodom!
Káromkodva hajolok le, s ekkor már nem is az idegesít a legjobban, hogy valami túlméretezett, hormon zavaros terhes kutya próbálja lerágni a seggem, hanem az, hogy az a kis szar, amiért hónapokig gürcöltem, egy ilyen apróságtól elbaszódik... még jó, hogy van rá garancia, mert ha nem lenne, akkor kurva pipa ennék... na nem mintha most nem lennék az...
Felkapva a kis kütyüt vágom zsebre fülhallgatóval együtt, hogy felegyenesedvén fújtatva forduljak egy teljes kört az után a fasz után kutatva, aki este, munka előtt molesztál, ezzel veszélybe sorolva a ma esti vendégeket... mert ha így megyek be dolgozni, akkor szétszedem az első embert, aki buborék mentes ásványvizet kér... AZ NEM ÁSVÁNYVÍZ BAZD MEG! AZ VÍZ!
- Gyere elő, bazd meg! Gyere elő és agyon verlek! – pattogok, mint valami elmebeteg narkós, aki nem kapta meg az adagját, és épp azon parázik mikor hallucinálhat legközelebb. Végül is egy kicsit sem vicces, hogy gördeszkával a kezeim között, ütésre készen bepózolók kiáltozva egy tök üres park közepén, ahol valószínűleg a kutya sem jár, csak én képzelem azt, hogy a hátsómra feni valami ragadozóféleség a fogát... kész. Megbolondulok. Hivatalosan is el van cseszve az estém.
S mintha csak erre várt volna a sötétbél hirtelen ugrik elő, az amiről eddig azt hittem, hogy nem lohol sarkamban, s vicsorogva, nyáladzva borzolja szőrét nagy zöld szemeit felém meresztve. Tévedés. MOST van hivatalosan is elcseszve az estém. Ennél jobb már nem is lehetne!
És ez a szőrös izé még ebben is megcáfol, mert hatalmas farkasszerű fejét megrázva elordítja magát, és úgy iramodik nekem, hogy az első meglepettség után már nekem is kedvem van beszállni a fogócskába és olyan szélsebesen sprintelni ahogy csak lehet... útközben persze azért lelkesen, önmentés céljából vágom hozzá a gördeszkám, de olyan lazán roppantja szét a fogaival hogy kis híján sírva fakadok... na ne már! Erre már nincs garanciám! Ezért fél évet güriztem! Bakker!
Persze nincs olyan mázlim, hogy hirtelen random mód meghalljon, ellenben ahol van, hogy lassan kibomló cipőfűzőmben elnyaljak, s hasra esve meredjek szépen megfordulva a felém loholó vadállatra... bakker. Ez a valami kurva gusztustalan! Több liter nyálat locsolt el, mint amennyit egy hét alatt betermelek! Pedig a férfiak többet termelnek alapvetően...Na ne már! Nem így akarok meghalni! Ennél azért sokkal coolosabbra gondoltam... mondjuk, nyakat török deszkázás közben.. az máris frankóbb. Ne hogy már, egy szőrgombóc akarjon elszelni, mint a szalámit!
Persze a felháborodásom, azért nem akkora, hogy a félelem által lebénított tagjaimat feloldozza, így heverek a földön, minta kutya szar, és arra várok, hogy belém lépjenek... ami másodpercek kérdése csupán, mert már vetődik is a levegőbe, hogy indiszkréten egyen meg vacsira...
Ám mielőtt még ez megtörténne, két újabb ilyen dög vetődik rá ki tudja honnan a búsból, elsodorva a pászit felé, ahol is a fekete szőrmók nekivágódik az egyik lámpának elegánsan kidöntve azt... nyüszítve küzdi magát talpra, ám a két előtte morgó farkas izé feltartaná, ha a szőrmók nem lenen azon, hogy egyszerre mindkettő nyakát átharapja... most komplettül egy moziban érzem magam. 3D-s tömeg aprítás...
Ez a precízen véres jelenet, csak akkor szakad meg mikor a támadó kettő földre szegezik az szőrmókot, s akkor fejeződik be, amikor valaki a hátam mögött cipő kopogva besétál a színre, s puszta jelenlétével, vagy szagával –mert erősen szimatolnak a kutyusok- lebénítja a kis kupac alján lévő szőrmókot, aki meghunyászkodva morog még egy darabig... mi a franc?
- Vigyétek vissza a kastélyba!- utasít egy mély hang mögülem, én pedig még nem veszem a bátorságot, hogy felfedezzem vajon ki a büdös élet az, aki itt lerendezte az életmentésem, de amint képes leszek ismét vért jutatnia végtagjaimba megköszönöm neki...
A két farkas közre fogja szőrmókot, s eltámogatva tüntetik aels színre, persze mért egy utolsót rám morog, hadd ne érezzem már magam jobban... ismétlem: MI A FRANC!?
- Jól vagy?- érdeklődik az ismeretlen megmentőm, én pedig száma becsukva fordulok négykézlábra, ugyan ezzel a mozdulattal seggre ülve, ugyan is sikeresen nadrággal együtt sérült a térem is, amiből ömlik a vér elég indiszkréten... na fasza. Ez kellet még. EZ A NADRG KIBASZOTT SOKBA KERÜLT! Arról nem is beszélve, hogy FÁJ a TÉRDEM.
- Jah... azt leszámítva, hogy kis híján bezabált egy mutáns kutya, jah... kurva jól. – morgom halkan, fekete íriszeimmel idegesen figyelve a térdemből folydogáló vérpatakot, ujjaimmal megtapogatva, amitől morgolódva szisszenek fel.
Halk nevetés üti meg a fülemet, ezzel felélesztve bennem azt a szánt szándékot, hogy most beverek neki egyet, mert kurvára nem jó vicc éjszaka étlapra kerülni!
Felemelve fejemet pillantok dühösen, méregtől fortyogva a férfira, ki gyakorlatilag az életemet mentette meg, mégis úgy röhög rajtam, mintha egy komplett idióta lennék. NEM VAGYOK AZ, BAZD MEG!
A gyér fényben szinte ragyog ezüst szőke haja, s ahogy kék szemei rám vetülnek végig fut gerincem mentén a borzongás... de nem az a jó féle, amitől izgatott lesz az ember. Az a „beszarok ettől a tekintettől” fajta, holott nem gyilkolni akar a tekintete, csak épp jól szórakozni...
- Bocsáss meg. El kell nézned neki, ilyen kis... „hibák” mindig történnek, mikor telihold van. Az újoncok ilyenkor megvadulnak... – dörmögi jókedvűen, meglepően mély hangján, s szinte zavarba jövök attól –férfi létemre-, ahogy végig mustrálva előtte terpeszkedő alakom, akin egy köteg zsepi többet segítene, mint a fixírozása... szánj már meg, bakker!
Ez most... mit bámul? Most nem az jön, hogy meg adja a telefonszámát, ahol követelhetem a kártérítésemet?
- Dehogy nézem el! Az egy dolog, hogy elvérzek itt helyben, de hozzá vágtam a gördeszkámat! Vágod? A gördeszkámat! Inkább egy mókust vágtam volna hozzá! Ennyit nem ér az életem...- temetem arcomat kezeimbe lemondóan mogorván, amire ismét csak röhögni tud, amin már meg sem lepődöm, bár fingom nincs mi vicceset mondhattam, bár tény, hogy elég röhejesen festhetek szét zilált ruhában, vérző térddel, azon siránkozva, hogy inkább egy mókus szabta volna méretre szőrmók arcát, mint a gördeszkám...
- Ilyen keveset ér az életed?- érdeklődik nem kis éllel és cinikussággal a hangjában, én pedig felkapva a fejemet, villámló tekintettel két lábra evickélve szegezem rá mutatóujjamat, hogy kibökjem vele azt a rohadtul irritáló auráját... ne szórakozz velem, basszus! Nem vagyok parti hangulatban!
- Nem, bakker, csak fél évet melóztam érte éjjel-nappal! Anyáméknak csak egy fél óra numerába kerültem! – csattanok fel idegesen, ő pedig széles vigyorral pillant le rám, ugyan is vígan magasabb mint én, ami azért kibaszott lelombozó, ha keménykedni akarok. Na de fasza... ez egyre jobb. És ha jól tévedek, már a munkából is késésben vagyok. Kurva jó. Komolyan mondom, ez a napom fénypontja. Hurrá.
- Vicces kölyök vagy. – jegyzi meg zsebre vágva kezeit, én pedig egy ismételt gyilkos tekintettel válaszolok neki. Leverlek, mint vak a poharat...- de ha ennyit hisztizel érte, akkor megtérítem a károdat. Csak áruld el, hol talállak meg.
- Na így már mindjárt más. – morgom nagyon nagy levegőt nyelve, hogy lenyugtassam magamat, kezeimmel rendbe szedve ruházatomat, hogy immáron összeszedettebben dühöngjek tovább.- Kurva sokkal tartozol nekem!
- Igazából megmentettem az életed, szóval te lettél egy életre egy adósom... de ha ennyire ragaszkodsz ahhoz a gördeszkához, akkor megtérítem a károd. De cserébe te is törlesztesz az életedért. – vigyorodik el sunyin, és komolyan mondom, most a „még a szeme sem áll jól” szólás új értelmet nyer nálam... mert hogy már azok a kék íriszek is úgy villognak, mintegy szemafor az tuti. Ez a fazon... KIBAZSITTU FELÉCSESZI AZ AGYAMAT!
- Meg még mit nem! Tudod mit! Hagyjuk a franca! Van jobb gályázni valóm is mint veled alkudozni!- rivallok rá, hogy némileg bicegve de azért határozottan forduljak meg, s igyekezzek uram hátralévő részét megtenni a kis vendéglőig, ahol Craig már tűkön ül, és készíti a torkát mega tüdejét, hogy szívéjesen csesszen le, mikor beérek. Ne azért mert késtem, hanem azért mert szuicid hajlamok vezéreltek ma este ismét a parkba... öröm lesz hallgatni...
Abban a reményben hagyom hátra ezt a valamit, hogy többet nem látom. Persze a nagymamám mindig azt mondta, hogy sors úgy is azt sodorja elém, akit nem akarok látni. Azt csak remélni tudom, hogy a vén tyúknak most az egyszer nem lesz igaza, mert akit már a rendőrség keres meg, hogy jóslattal segítsen a nyomozásban, az nem sokat tévedhet... kurva jó egy estém van... hahh...
Nem merek felnézni, nem merek ránézni, nem merek hangosan levegőt venni, sőt még csak megszólalni sem... mert biztos vagyok benne, hogy vagy franciául karattyolnék valami butaságot, vagy épp angolul hintenék el nagyon meggondolatlan mondatokat. Igazából ez a férfi nagyon ijesztő, és látszik raja, hogy élvezi egy naiv fiatal lány ugratását... zavarba ejtő, ahogy viselkedik, és az hogy egyáltalán nem próbálja titkolni, mennyire mulatságosnak tart... én... én ehhez nem vagyok hozzászokva... haza akarok menni... ezek után, milyen lesz a többi ember itt? Egyben lenyelnek, amint meglátnak? Ez az én formám...
- Na és egy ilyen édes kislány miért jön egyedül egy ilyen helyre? – szólal meg végül mély hangján Damian, jég kék íriszeivel csupán futólag rám pillantva... édes kislány? Az tudtam, hogy nagyon szerencsétlennek tűnök, na de hogy ennyire? Mindig is ilyen voltam, vagyis majdnem... sosem ment könnyen a barátkozás és a kommunikáció, de Azóta még nehezebben megy. Most is kis pillangócskák és gombócok nőnek pocimban, amiket még csak leküzdeni sem vagyok képes... olyan esetlen vagyok... talán tényleg büntetésnek szánta a tanár úr ezt az utat...hahh...
Betart egy kis ideig, mire elszánom magam arra hogy válaszoljak, persze még gondolataimat gyűjtve nem szólalok meg, így jókora hatásszünettel még nevetségesebbé téve magamat... idegesen, szégyenlősen tekerem ujjaim körül szőke fürtjeimet, hogy legalább a kezemet és a figyelmemet elfoglaljam valamivel, amíg válaszolni készülök... talán... talán csak ez a gonosz aurát sugárzó férfi teszi ezt a pesszimizmust, mert.... nagy lehetőségek állnak előttem, csak épp nem túl jó indítás a tájékozódás terén bizonyított analfabetizmusom után egy idegen férfi autójában furikázni, akit a tanár úr rögtön egy perverz huligán jelzővel jellemezne... de legalább van olyan kedves, hogy elvisz valahova...
- Ösztöndíjat... kaptam, ha cserébe itt tanulok. – makogom el nagyon lassan, minden szót alaposan meggondolva, hogy esetleg hól mondom, meg ilyesmi... a maciba is! A franciák nem szeretnek idegen nyelveken beszélni... én csak azért nem, mert amúgy beszélni sem tudok nagyon, főleg mire végiggondolom és lefordítom mit szeretnék motyogni... hahh... legalább majd angolul megtanulok, amíg itt vagyok... meg... meg... nem tudom, tanulságot és tapasztalatot is szerzek.... remélem, hogy csak szerzek dolgokat, és nem vesztek el... mondjuk egy lábat... meg ilyesmi...
- Valóban? Akkor bizonyára nagyon tehetséges vagy a... – húzza száját egy nagyon csípős vigyorra, melyből még az emberek mimikái iránt való tapasztalatlanságomon keresztül is kitudom, következtetni, hogy játszik velem... ez a férfi szórakozik velem! Direkt zavarba akar hozni.. bár fogalmam sincs mire akar célozni, de biztosan nem jóra... tényleg... elképzelni sem tudom, hogy most mi járhat a fejében, de így szemsarki látásszögből az arcát figyelve nem sok jó...
- ...hegedülésben – teszem gyorsan hozzá, hogy gyorsan tisztázzam mielőtt még rosszat gondol rólam... mert hát... mert hát meglehet, hogy épp OLYAN dolgokat feltételez rólam, hogy én egy OLYAN lány vagyok, aki AZT csinálja bárkivel... most... most összezavarodtam... most értem el oda, hogy csupán pár mondattól,már önmagamban sem hiszek annyira, hogy megkockáztassak még egy kijelentést... majd válaszolok, ha kérdez meg ilyesmi, de... olyan rossz érzésem van a közelében. Amolyan női megérzés, hogy nekem nem kéne mellette lennem, mert megjárom.... vagy ilyenek...
- Hát persze – nevet ki jóízűen, s én kabátomban elbújva pirulok el szinte céklaszínűre... nos, most már tényleg eljött az a pillanat, amikor csak harapófogóval lehet belőlem kihúzni mindent, mert még a nyelvem is elvándorolt melegebb éghajlatokra, ettől a férfitől... azt tudtam, hogy itt az emberek nagyon közvetlenek, meg könnyen ismerkednek, meg ilyesmi... na de hogy ennyire? Ilyen egyszerűen, pár percnyi ismeretség után máris cukkol? Ez olyan... olyan gonosz tőle... csak érkezzünk meg végre, és elfutok, mert úgy érzem menekülnöm kell... eliszkolok,mint egy nyuszi a farkas elől, aki megakarja enni egy kis pirosra pirítás után... végül is... még értelme is van, annak, amit itt össze-vissza hadoválok magamban.... Monsieur Damian egy olyan farkas kinézetű férfi, én meg egy félős nyuszi vagyok, meg hát vérvörösre süti az arcomat a megjegyzéseivel és hát... nekem úgy tűnik, hogy elevenen bekap, ha még egy percig itt maradok...
Egyszer ér hozzám csak véletlenül keze, de én rögtön eloldalazva húzó magam még kisebbre... nem szeretem ha hozzámérnek, főleg nem ilyen helyeken... ugyan is combom fehér bőre máris bizsereg, és azt a mantrát indítja el fejemben hogy „Chantal vigyázz ezzel a pasival, mert rossz vége lesz!”... holott még csak nem is direkt csinálta, csak épp váltott, meg hasonlók... kezdek tényleg paranoiás lenni, azt hiszem... talán tényleg jobb lenne, ha emberek közé is mennék, nem csak a zene teremben ülnék és hegedülnék... meg dalt írnék... talán a végén még beszélni is megtanulnék, nem habognék, mint egy makkot rágcsáló mókus... egy kicsit antiszociális vagyok...hehe...
Kis híján a szívroham tör rám mikor, akciófilmekbe illó mozdulatsorral parkol be az akadémia elé, ezzel nem csak az ott sétáló diákokból kiváltva a halál közeli élményt, hanem belőlem is, ugyan is ezekben a pillanatokban, sőt még utána is úgy kapaszkodom magamba, mint ha attól félnék előbb a lélek menekül el belőlem... van benne igazság, mert apró szívecském úgy dübörög mellkasomat szorító kezeim alatt, mintha morze-jeleket leadva akarna kommunikálni velem...nem... én többet kocsiba sem ülök. Főleg nem ezzel a férfival... ez... maga az ördög... kis híján szívrohamot kaptam... Mon dieu...
Mintha csak gondolataimban olvasna, s nem tenne rá egy lapáttal tökéletesen sápad arcocskám a teljes színtelensége, úgy ragadja meg hosszú ujjival apró kacsómat, hogy annál fogva segítsen kikászálódni a sátán masinájából, s én ismét azt érzem, hogyha nem bámulna ennyire mindenki, nem meresztenék a szemüket rám ennyire, akkor egész biztosan a követ csókolgatnám hálámban, hogy legalább anélkül elértem ide, hogy idő előtt elhagytam volna ezt a veszélyes világot... mi... miért fixíroz mindenki miket? Tudom, hogy Monsieur Damian kocsija nagyon extra speckó, meg drága, és egy cseppet eltűnő csak, na de hogy ezért... izé... nincs szükség ingyen cirkuszra...anélkül is eléri, hogy ismét céklát túlszárnyaló arcszínt produkáljak pofimon bájosan...
Már menekülnék is, ahogy szilárd és egyáltalán nem mozgó talajt ér a lábam, ám mielőtt még elröppenhetnék félénk kis rigó módjára, a gonosz farkas kinézetű Monsieur vékony csuklómnál fogva tart vissza, hogy még véletlenül se tudjak kikeveredni ebből a zavara ejtő helyzetből... s ha lehet, még csak tesz rá egy rakás lapáttal, ahogy jóképű mégis felett épp ijesztő arcára egy széles, olvasztó mosolyt csal, mitől tekintetben is menekülök, ha már fizikailag legyökereztem ide az út szélére... minden tagom merev, mint egy seprű, csupán szemeimet sütöm le, hogy legalább a pillantása elől hadd szökjek el, amíg még itt vagyunk.. amúgy is... mindenki minket bámul... miért...miért kell ezt csinálnia? Én csak... én csak észrevétlen akartam maradni... olyan akartam lenni, mint egy szellem... néha huhogtam volna, és lekopogtam volna pár akkordot a hegedűn, de attól még nyugodtan fel s alá járkáltam volna anélkül, hogy bárki tudomást vett volna rólam... erre most! Most már veszet fejsze nyele, hogy valaha is anélkül haladjak végig egy folyóson, hogy rám mutogatva azt sutyorognák „Nézzétek! Ott van annak a gazdagtűnő pasinak az OLYAN csaja... höhö... kis francia csitri...” Ez... ez olyan... olyan zavarba ejtő...
- Van már szálláshelyed?- érdeklődik, minden kertelés nélkül én pedig egy perc alatt nyelek félre, ettől a tolakodó kérdéstől... de... de végül is egyáltalán nem tolakodó, csak épp kedvesen érdeklődik, hogy van hol meghúznom magam, mert ha nem lenne biztos felajánlaná hogy... nála... jézusom...
- A... a kollégiumban... lesz...- felelem gyorsan egy cseppet szaggatottan, hogy minél előbb lezárjam azt a gondolatmenetet, amit nem csak magamban, de nyilván benne is elindítottam hezitálásommal, avagy azzal a hatásszünettel,ami legalább két percig betartott és elegendő időt hagyott arra, hogy azt higgye hogy... hogy... én nála... hát... laknék?
- Ebben az esetben elbúcsúzom petit ange. Még találkozunk. – duruzsolja lágyan, én pedig nagyra tágult szemekkel, meglepetten figyelem lassan közeledő arcát, amit hirtelen nem tudok hova tenni, hogy vajon miért próbál így a pofimba bújni, ám ahogy megérzem vékony ajkait a sajátomon, s elfogom az onnan kiinduló meleg, kellemes bizsergetést, már csak az elképedésemet tudom tetézni... vérvörös arccal, kis tányér méretű kék szemekkel pillázok el rá, hogy elégedett mosollyal távozik, s integetve hajt el kocsijával, mintha nem is az első pár perces beszélgetés után csókolt volna meg... ő... ő.... megcsókolt!
Percekig, lassanként számra simuló ujjacskákkal álldogálok az imént még az útszélén álló kocsi hűlt helyére, mintha azt várnám, hogy visszajön, és megismételni, csak hogy biztos legyen abban, hogy elérte a kellő sz6égenlős reakciót belőlem... Damian megcsókolt és kicsi angyalnak nevezett... hirtelen merül fel bennem ezer kérdés, amikre legszívesebben rögtön követetném a választ... Miért tette ezt? Miért ment el, ha megtette? Miért ilyen gátlástalan? Miért pont én? Miért mindenki előtt? Tud franciául? Miért szólított angyalkának?
Ám a kegyetlen valóság egy szempillantás alatt rángat vissza a valóságba, s ahogy körbe pillantva a rám szegeződő tekintetek kereszttüzében vergődve álldogálok, rájövök, hogy nekem sürgősen el kell innen illanom, mielőtt az egyik lány rám veti magát és tíz körmömmel kicakkoz mert ilyen „segítőkész” idegenvezetőm volt... vagyis... nem is igazán értem miért figyel mindenki, de biztos, hogy sem az arcszínemen sem az önbizalmamon nem segít ez a sok szempár...
Jól elbújva szőke tincseim és sapim karimája alá markolom meg kerekes bőröndömet, s hegedűmet szabad kezemmel mellkasomhoz szorítva védőn indulok el, hogy kevéske tájékozódási képességemmel de azért segítség nélkül jussak el a kollégiumba, mielőtt ízekre szednek... ez a hely... nem tetszik... haza akarok menni... ha elérem a szobám bebújok az ágya alá, és addig nem jövök elő, míg meg nem szánnak annyira, hogy összekuporgatnak nekem egy újabb repülő jegyre és hazadobjanak gyorsan... remélem nem lesz igaza Monsieur Damiannak, és nem találkozom vele többet, mert... mert az arcom képtelen lenne elviselni még egy ilyen pírban égést... attól félek, még egy ilyen „támadjuklearanciacicust” akció és végleg külön fogalommá válok az arcbőrömtől...hahh...
*
Tanácstalanul állok meg a nekem kijelölt ajtó előtt, s hogy még jobb legyen a helyzet, csak meredek az ajtóra kifüggesztett szobaszámra, karcsú ujjaim úgy markolják az ajtó kilincset, mintha életmentő kapaszkodó lenne az ájulás előtt... attól félek, hogyha itt belépek, akkor ugyan olyan emberekkel találkozom, mint Damian és akkor nekem tragikus végem lesz, mint egy latin szappanoperának... de talán... ég sem kéne ennyire beparáznázom, mert hát nem esz meg senki, ha nem ingerlem. Az oroszlán, sem harap meg ha nem mozdul az ember...
Ez az! Itt fogok állni mozdulatlanul, és ha jön valaki akkor maximum rám nyitja az ajtót, de nem nekem kell kinyitni! Igen! Gyorsan szorítsuk össze hozzá a szemünket is, mert akkor biztosan nem fogok megrémülni bárki is legyen aki halálra ítéli az orromat...bár... ez a taktika a repülőtéren sem vált be. Azt hiszen csak egy kis bátorításra van szükségem... gyerünk Chantal! Meg tudod csinálni! Gyerünk!!! HAJRÁ!!!!
- Gyerünk, kislány! Nagy levegő és nyomd le azt a kilincset!- rikkantja egy mély hang a fülem mellől, s én felnyikkanva lapítok hirtelen megpördülve az ajtó faapjának lepislogva, vajon ki az a galád, aki itt még a lelket is száműzni szeretné a testemből... most... most nagyon megijedtem... ez a hely... egyre félelmetesebb... utcán csókolgató farkas kinézetű férfiak, hirtelen felbukkanó idegen lények... jesszus.. valaki nem akar majd a szekrényből is kimászni? Inkább ne...
- Ex...excuse moi...mármint...izzé...- habogok halkan, teljesen elveszve a fölém magasodó nyúlánk peircinges fiú alatt bujkálva, mint egy nagyon-nagyon-nagyon pici egérke, akit épp a macska akar kiszemelni egy kis esti vacsira, hol ínyenc tálon szolgálják fel a macs előtt... Úristen... a szája... átvan bökve... egy karika van benne... és a szemöldöke! Ott is van... KETTŐ! Jézusom... mintha elkapta volna a szögbelövő...
Felvont szemöldökkel hajol le hozzám, s pofimba bújva tanulmányoz alaposan végig, hogy aztán halkan felnevetve szoríthassa veregethesse meg vállaimat nagy tenyerével, ezzel egy cseppet azt az érzetet keltve bennem, hogy menten összetör... én ehhez gyengusz vagyok...
- Nem értem, mit karattyolsz, te lány, de az tuti, hogy jó helyen jársz. Te vagy a francia kis csaj, ugye? Mert ha igen, akkor üdv a egyetemi kollégiumban, Harry vagyok, a szobatársad! Helyesbítek, az egyik.- nyújtja nagy mancsát elém, s én félénken pillázva simítom bele hozzá képest picike kacsócskámat, hogy egy határozott szorítás után már azon sírhassak, hogy darabokra törte a vonós kezemet... itt mindenki ilyen erélyes? Vagy csak én vagyok ilyen reménytelenül elveszett? Úgy érzem magam, mint bor a babok között...
- Chantal vagyok...- mutatkozom be végül hangerő hiányában, s ő biztatóan megszorítva vállamat vigyorog rám barátságosan, amivel azért egy cseppet könnyít a fennálló helyzeten, s az érkezésem óta szűni nem akaró bajsejtelmen, mely az duruzsolta itt fogják megásni a síromat, amibe pár napon belül önként is belebukok...
- Milyen édes neved van, francica. – kacsint rám cinkos mosollyal, melytől milyen elpirulva bújok el előle aranyszín tincseim mögé, hadd élvezzem már egy kicsit, hogy késsz függönyözet van a pofim előtt... kuncogva ragad meg vállaimnál fogva, s fordít meg könnyedén, ezzel engem is meglepve, mert azt hittem egy kicsit nehezebb lesz kitépni a láb-gyökereimet a padlóból...- ne légy így berezelve, Chantal. Nem fogunk megenni! Na menjünk be, mielőtt végleg idekövülsz!
Mielőtt még bármit is szólhatnék, már nyitja is az ajtót, s széles vigyorral tesz szinte be, mint egy kisebb fajta krumplis zsákot, minden nehézség vagy épp megerőltető mozdulatsor nélkül, beinvitálva egy olyan világba, amit én inkább kihagyta volna... ugyan is ami bent fogad az kőkemény érzelmi vihar és kavalkád, ugyan is csak pár centi választ el attól, hogy egy kólás doboz épp az arcomba landoljon dühödten... egy magas vörös hajú fiú és egy barna lány csattogtat trágár szavakkal megkomponált mondatokat egymás arcába, amitől percről-percre megválnak valamitől,a mi esetleg értések s kemény lehet, ha valakit eltalál...
- Diana és Greg. Ne is törődj velük. Együtt járnak és mindig csinálják a feszkót.- magyarázza válla fölött áthajolva Harry, unottan figyelve az eseményeket, hogy aztán egy perces hangulat váltással kedvesen rám mosolyogva csippentse meg sápadttá váló arcocskámat.- Ne izgulj, majd megvédelek ezektől az őrültektől.
- KI az őrült, te vadbarom? – fordul felénk a Dianának bemutatott nőszemély, s vicsorogva hajít valami keményet feketébe öltözött kísérőmnek, ki csak röhögve hajol el s parádézik tovább.- Ne légy ilye láma, totál megrémíted a kis csajt!
- Ni csak ki beszél...- morogja Greg, immár ismét magára terelve a figyelmet...
Jézusom... ez.... félelmetes... ezek az emberek félelmetesek. Tényleg azok. De barátságosnak tűnnek, és amíg ne talál el egy azok közül a veszélyes ingóságok közül, addig nem iszkolok el, mint a duracell nyuszi. Azt hiszem... még sem fogok meghalni... azt hiszem...csak túl meg kell lapulnom valahol, mielőtt még engem jelölnek kis dárc táblának... hehe...hajj...
*
Egy rakat kottával kezemben, hegedűmmel hónom alatt, indulok el első fárasztó napom után, hogy végre az ujjat ölő hegedülés és a sok veszetten mozgó hangyához hasonló hangjegy elől menekülve végre egy kis önálló valószínűleg újabb eltévelyedésbe vesző városnézésbe kezdjek sok cókmókommal együtt, mert egyáltalán nincs kedvem még oda is elcaflatni... elég az , ha bárhova megyek megbámulnak, összesúgnak a hátam mögött a fiúk furcsán mosolyognak rám, a lányok pedig hangosan utánam szólnak, valami egészen értelmetlent, hogy még jobban zavarba jöhessek ha ez még lehetséges egyáltalán... végül is, nem is olyan borzalmas ez a hely. Mindenki segítőkész és nagyon jól tudnak activitzni, így jól szórakoznak, mikor két gondolkodás között elkapálózok valamit, mert nem tudom angolul... mellesleg Greg, Diana és Harry is nagy segítség tekintve, hogy a támogatásuk és a non-spot útbaigazítás nélkül valószínű hogy az első egyirányú folyóson is elvesztem volna... hiába... én egy nagyon reménytelen eset vagyok. És hála Harry-nek most még a térképem is érthető, ami annyit tesz ki, hogy pontosan berajzolta az a drága pasi, hogy hol vagyok... sosem volt erősségem, hogy bárhol is elkalauzoljam magamat, ugyan is a memóriám ilyen téren elég rövidtávú, mint egy halacskáak, és ha ehhez még párosul a mérhetetlen zavar és félelem, amit az ekkora giga nagy épületek okozna – amik ráadásul tök egyformák!_ akkor kész a katasztrófa, és Chantal rövid úton vált át sarokban remegőre...
Az egyetem előtt megállva kutatom elő a tucatnyi kotta közül a térképemet, s ahogy megtalálom fülem mögé tűrve egyik kontyomból kikandikáló tincsemet szegezem mutatóujjam a kis piros pöttyre, mely mellé nyíllal van kommentálva, hogy „Itt vagy te, Chantal, te drága!” Akkor... én most itt vagyok, és ezen a piros vonalon haladva kell elindulni,hogy körbenézhessek, minden létfontosságú helyen... meg persze pár hasznos állás kereső hely, mert ügye pusztán az ösztöndíj nem elég... a tandíjra majdnem elég, de így is kell valami pár órás munka, hogy legyen egy kis zsebpénzem is... nem élősködhetek a szobatársaim hűtőéjén... már most is olyan szánalmasnak és zavarba ejtőnek érzem, hogy reggel kisbabaként tömték belém a rántottát... nagyon kedves tőlük, de szerintem elfogadható a szempontomból, hogy nem örülök, ha valakik épp a számba tömnek tenyérnyi falatokat...
Tanácstalanul tanulmányozom, hogy vajon ez a piros vonal most akkor erre megy, vagy a másik irányba, mert itt az utca mindkét oldala szinte ugyan olyan és még egy utcatáblát sem látok... talán jobb lenne, ha beletörődnék, hogy ez nem megy, és elrejtőznék egy szekrényben...
- Reménytelen...- sóhajtom halkan, s lebiggyesztett szájjal, csempergetve terítem arcomra a hatalmas lapot, ezzel is legalább azt siettetve, hogy a dolgok a fejembe szökjenek, de bármilyen kegyetlen nem akarnak... olyan, de olyan nagy balfék vagyok... hahh...
Reményvesztetten nyitom fel kék szemeimet, s ahogy nagyon összpontosítva egy nagyon magas árnyék vetül rá, egy cseppet meglepődve próbálok átlátni a lapon mielőtt még megrémiszteném magam azzal, hogy megkukkantom vajon ki is az, aki épp levadászni próbál, míg ilyen védtelen és összezavarodott vagyok...vajon ki lehet az?
- Jó, hogy összefutottunk, petit ange. Ahogy elnézem, pont jókor jöttem, hogy segítsek.- szólal meg egy tengermély, bársonyos hang a térképre vetülő árnyék szájából, s hirtelen nagyon ismerősnek tűnik nekem, ez a egszólítás is és a az illető kijelentése is... na meg a hang! Ne mintha el felejtettem volna, hogy ki az a férfi, aki az egész iskola előtt kínos helyzetbe hozott!
Megfordul fejemben, hogy esetleg úgy teszek, mintha hirtelen megsüketültem volna, ám ahogy realizálódik bennem, hogy az azért még s csak udvariatlan lenne, félénken, nagy szemekkel pillázva tolom le orrom hegyéig a hatalmas papírlapot, hogy bátortalanul reflexesen pírban úszva pisloghassak fel a nálamnál csak egy cseppet magasabb férfira, aki arcán levakarhatatlan, széles mosollyal szemléli az esetlenség és védtelenség bennem megtestesülő kombinációját... már... már megint olyan az arckifejezése! Még szerencse, hogy a térkép papírja a szám előtt van, mert biztosan csak úgy megcsókolna, én pedig nem vagyok OLYAN lány... és amúgy sem ismerem.... nem engedhetem, hogy egy ismeretlen pasi zaklasson...
- Bonjour, Monsieur Damian... – habogom halkan, papír által torzított hangon, amitől csak még egérkésebb cincogásra sikeredik mondandóm, amit ismét jól kezdek bár... biztosan tud franciául, mert már megint angyalkának szólított... szóval legalább abban bízhatom, hogy érti, amit összekarattyolok neki...
- Csak nem kalandba készülsz? – érdeklődik lehajolva, karcsú ujjaim közül könnyedén kibogozva a térképként funkcionáló vonalkáoszt, amit én képtelen vagyok kisilabizálni. Megvan az a rossz tulajdonságom, hogy az egyszerűt is csak bonyolítani vagyok képes, ami ez esetben halálos tévedésekhez vezet, ugyan is Harry elhintette, hogy ebben a városban két likantróp klán is tanyázik... azt hiszem... én pedig még véletlenül sem szeretné odatévedni, mert... mert... nem akarok még egy olyan szörnyeteget látni...
- Csak... körül szeretnék nézni és... és munkát keresni... – magyarázom halkan, immáron kottáimat védőn, hosszú pólós mellkasomhoz szorítva... meleg van, de én azért hosszú farmerban, és jól takaró pólóban tengetem a szerény kis időmet, mert nem akarom, hogy bárki is felfedezze, mi is lapul a ruhák alatt... vagyis csak a hátamon... már így is nehéz volt megoldani, hogy a kollégiumban ne vegye észre senki... de hál Istennek, ebben már legalább mester vagyok... sec-perc alatt eldugom magam ha kell...
Érdeklődve, felvont szemöldökkel szemléli meg a piros krikszkrakszokkal tarkított lapot, arcán látszik, hogy nem sokra értékeli segítőm munkáját, s ahogy kényelmesen összetűrve hosszú bőrkabátja zsebébe csúsztatja, már tudom is, hogy nincs menekvés, ez a férfi ismét zavarba ejtő dolgokat fog művelni, ha nem illanok el gyorsan...azt hiszem, mihamarabb ki kell vágnom magam valahogyan... mondjuk...
- De... de nagyon sokáig tartana, ma már nincs időm mert... Je dois le pratiquer... mármint gyakorolnom kell és... és...- habogom, de mielőtt még tovább hadarhatnám végeláthatatlan kifogássorozatomat, mely megmenthetne Damian várható gonosz terveitől, arcomra simítja hosszú ujjait,s ez szinte parancsszóra belém rekeszti mondanivalómat, mintha valaki a hangomat lopta volna el...
- Ne izgulj, kislány. Nem foglak bekapni, sőt, inkább segítek neked... gyere meghívlak egy kávéra. – dönti el helyettem is, s könnyedén vállamra simítva nagy kezét indít el arra amerre ő szeretne, én pedig előre göndörödő szőke fürtjeim mögött megbújva vörösödöm halkan, tiltakozás nélkül... talán... talán még is csak ellent kéne mondanom... vagy valami... a távolodási indok pár másodpercen belül meg is születik, ahogy érzem érintést hátamra csúszni, pontosan Azok fölé... ő nyilván nem érzi, mert a póló anyag elég vastag hozzá hogy elrejtse a halvány kis csíkokat, de én ijedten összerezzenve húzódom el jó fél méterre, s fura, felvont szemöldökű tekintete elől elszökve sütöm le magamat agyon szégyellve szemecskéimet, hogy még véletlenül se lássa a bennük megbúvó félelmet... nem szeretem ha ott hozzám érnek... mindig eszembe juttatja, hogy mi történt, és olyankor legszívesebben sírnék...
Nem kérdezi, hogy tulajdonképpen miért is járok én itt nikkelbolhát, csupán onnan tudom, hogy még mindig engem figyel hogy jégkék íriszei szinte lyukat égetnek belém... ha megkérdezné, hogy miért ugrálok itt ilyen vígan, akkor sem tudnék mit válaszolni Erről nem beszélek senkinek... de szerencsére nem érdekli annyira, hogy megérdeklődje, mi a szitu. Csupán kényelmesen nyitja ki előttem az otthonos kis kávézó üvegajtaját, s ahogy óvatosan, pirulva slisszolok át mellette, ismét száján villogó mosollyal figyeli, ahogy kis, félénk nyuszi módra iszkolok az egyik legfélreesőbb asztalhoz, amit ember valaha is kiszúrhat magának... itt legalább senki nem fogja látni ha megint OLYAN dolgokat csinál velem... mert biztosan fog, mert látom a szemeiben, mikor sunyiban, félénken rá merek nézni... így is már figyelnek... vagy csak már n képzelem be? Lehet...
Lepakolom temérdek cuccomat, s térdeimre támasztott kezecskékkel várom meg, míg ő is beér, s leül velem szemben, kényelmesen elterpeszkedve, állát kézfejére támasztva figyelmesen fixírozva sandán, szégyenlősen rápislogó szemecskéimet... ez... ez már most zavarba ejtő... hogy tud valaki ilyen áthatóan vizsgálni? Lehetetlen...
Elénk tipeg egy pincér lány, s kedvesen veszi fel a rendelést, amit Damian egy teljesen tiszta fekete kávéban én pedig ez agyon cukrozott cappuccinoban állapítok meg. Tényleg kedves tőle, hogy így t9rdik azzal, hogy nehogy elkeveredjek, de nincs szükség arra, hogy ilyen helyzetbe hozzon... olyan... olyan érzésem van, mintha épp elégni készülnék... még sosem kerültem így közelebb egy fiú...izé...férfihoz... nem mertem... épp ezért furcsa és szokatlan, hogy egy kávézóban, kettesben ücsörögjek egy számomra vadidegen pasassal...de azért... kedves gesztus tőle...
- És mondd csak, milyen munkára gondoltál?- töri meg a csendet hirtelen, s én felkapva fejemet gondolkozom el a kottáimra biggyesztve tekintetemet...nos ezen még nem is gondolkodtam... milyen munkát találhatna egy külföldi, alig egy apja ide érkezett, egyetemista lány? Van egy-két rossz ízű ötletem, amit a tanár úr hintette el, hogy még véletlenül se vállajak el... olyan hostess micsoda, meg fiatal lányokat keresünk interaktív munkára és modellkedés... ugyan.. én ilyen helyekre, amúgy sem lennék elég szép...
- Még...nem tudom... azt hiszem...- pillantok körbe, s ahogy a felénk tartó tálcás pincérlányon akad mega szemem, azonnal kivágom magam, mielőtt Monsieur Damian ajánlhatna valami gonosz farkashoz illőt...- pincérnek jó lennék...
Ahogy lekerül elém csészém, karcsú ujjaimat kecsesen ráfonva emelem számhoz, hogy aprót kortyolva tudjam le mai beszéd adagomat... remélem ezzel a válasszal megelégszik, és nem fog csupán nehezíteni az amúgy is szorult helyzetemen... bár most nem zaklat korán van még lelőni a jeges macit és a szőrén aludni...
Ám mielőtt még beleélhetném magam abba, hogy jól is alakulhat ez a zavart fokozó helyzet, könnyedén kaparintja meg másik kacsómat, hogy arcához leheljen kézfejemre egy csókot, úgy ahogy reptéren is tette, csak hogy most tekintetben semmi cinkosság vagy épp huncutság nincsen, hanem valami furcsa, ijesztő villanás, amit nem tudok hova tenni... hófehér bőröm bizseregve jelzi, hogy tiltakoznom kell, de én csak megkukulva üldögélek, s nagyokat pislogva nézek fele farkasszemet...
- Ugyan, az ilyen finom kezecskék, nem az ilyen munkára valók...- hinti el halkan, s száját tenyerembe simítva villantja rám az eddig tapasztalt leggonoszabb tekintettét, amitől ijedten rezzenek össze, mélyvörös arcpírral tarkítva pofimat...- sokkal jobb helyet tudok nekik, mon petit chaton...
Hirtelen egy szót sem tudok szólni, fejembe olyan hirtelen halad végig a felháborodás és méltatlankodás félelme, ahogy értelmezem mit is szándékozott közölni velem... kis cicámnak hívott, és... és zaklatott.... azt feltételezi rólam, hogy én OLYAN lány vagyok! De én nem... n nem! Hirtelen árad szét bennem a tehetetlen düh, s amit kezem tenni készül, már nem irányítom... egy perc leforgása az egész, látszik, hogy még ő sem számított erre, ugyan is kezecskémet egy szempillantás alatt rántom ki ujjai szorításából, felpattanok s már CSATT! Mielőtt még belegondolhattam volna, apró kezem nyoma, pirosan rajzolódik ki sápadt arcbőrén, ezzel őt is s engem is meglepve...
Könnyek gyűlnek szemecskémben, s pihegve rántom mellkasomhoz kacsómat, döbbenten figyelve pofonom helyét... én nem akartam... én nem akartam megütni! De...de... olya kegyetlen volt velem...
- Én... Je suis desolé! Nem... nem akartam... én csak... inkább lemegyek...- hadarom gyorsan, s villámsebességgel felkapva sok holmimat, s hegedűmet indulok el, hogy eliszkolhassak, mielőtt még megharagszik és bántana... rémülten hagyom faképnél, úgy iszkolok el, akár egy nyúl, akit épp meglőni készülnek...nem szabad maradnom, mert ez óriási hiba volt... nem szabadott volna... nem...
Olyan buta vagyok... nem szabadott volna felpofoznom... de megsértett! Mert azt feltételezte, hogy rögtön ágyba bújok vele, mikor én... nem lennék ilyesmire képes... mégis sajnálom... Je suis une idiot
- Ne aggódj, királyom - nyugtatom meg őt. - Amíg távol leszel, Brandon és én vigyázunk a falkára, ahogy mindig is tettük.
Komoran viszonozza a pillantásomat, ezért sietve hozzáteszem: - És William-t is távol tartjuk a rezidenciától.
- Minden nap telefonon jelentést várok tőletek.
- Természetesen - hajtom meg finoman a fejemet, majd figyelem ahogy a bőröndjét könnyedén felkapja mintha súlytalan lenne és besétál a transzportba. Elrepül a királyunk skóciába, ami komoly veszélyt jelentene ha nem lenne ott a falkának Brandon és szerény személyem.
Zsebrevágott kezekkel, halkan fütyörészve indulok a kijárat felé, amikor valami puha és illatos csapódik nekem oldalról.
- Mi a...? - morgom a vak és béna felé fordítva fejemet, amikor is egy csodaszép kékségesen kékséges szempár mered rám.
- Excuse moi!- mondja lágy hangon a tüneményes tündérke, akár egy édes kis angyal. Ééés még a haja is szőke, ami pedig különösen érdekes, hogy mellei igencsak duzzadnak szűk kis pólócskája alatt. Egyik szemöldökömet felvonva figyelem őt, arcán a félelem és tétovázás egyértelmű jeleivel. Nem szalad el, folytatja tovább. - Meg tudná mondani hogy hogyan... jutok el az académie de musique...mármint a zene akadémiára?
Elpirul és zavartan felkacagva folytatja, miközben hátrál előlem: Azt hiszem... inkább megkérdezek valaki mást! Je suis désolé! Je suis désolé! Au revoir!
Könnyedén elkapom a karját mielőtt megpattanna.
- Hova sietsz, kislány? Tudom hova akarsz menni, és szívesen megmutatom.
Pár perc és némi győzködés árán a kocsimba csábítom. Közben a nevét is kiszedem a kis szösziből. Chantal. Ki gondolta volna, hogy ilyen kis finom falatra bukkanok pont a reptéren? Nem egy okos darab, de legalább szép, másra pedig úgysincs szüksége.
Aranyos a kis naivitásával és pirulós természetével együtt.
Amikor kikanyarodok kocsimmal a főútra, elmosolyodom ahogy rápillantok. Olyan messzire húzódott tőlem, hogy gyakorlatilag az ajtóhoz préselődött.
- Na és egy ilyen édes kislány miért jön egyedül egy ilyen helyre?
Némi tétovázás után félénken babrálni kezdi vállán pihenő szőke haját.
- Ösztöndíjat... kaptam, ha cserébe itt tanulok.
- Valóban? Akkor bizonyára nagyon tehetséges vagy a... - elvigyorodva hagyom félbe a mondatot.
- ...hegedülésben - fejezi be helyettem.
- Hát persze - nevetek halkan. A piros lámpánál üresbe teszem a sebváltót, és áldom a szűk sportautómat. Kis rövidnadrágjának hála közben combjához ér a kezem. Bőre selymes, egész lényéből finom virágillat árad, és a buja test aromája. Farkas ösztöneimben az üldözési vágy a szexuális vággyal elegyedik, még a nyál is összefut a számban.
Éles kanyarral befordulok a zeneakadémia parkolójába és lefékezek a sok szájtáti diák előtt. Kisegítem a kiscicát a kocsiból, de nem eresztem el a kezét, kényszerítem hogy szembeforduljon velem és szép szemeibe nézek egy elbűvölően sármos mosollyal. Tetszik ez az arcpír.
- Van már szálláshelyed?
- A... a kollégiumban... lesz...
Felcsillannak ravasz szemeim. Hiszen már jól tudom hol keressem őt később.
- Ebben az esetben elbúcsúzom petit ange. Még találkozunk.
Egy futó csókot lehelek puha és duzzadt ajkaira, majd a kocsiba szállok, intek neki és elhajtok. Minek sietni? Úgyis az enyém lesz.
Félénken nyalintom meg ajkaimat, s ahogy a csoki szájfény íze betölti számat, egy picit nyugodtabban veszem a levegőt, amit eddig úgy kapkodtam, mintha legalább a maratont futottam volna le... igazából nem, csak épp most jöttem rá, hogy repülni többet nem fogok. Olyan magasan voltunk, és valami légörvény féleségbe is belekeveredtünk, és rázkódott a gép, és a lettem utazó kis gyerek sikítozott... ha nem lenne itt ennyi ember biztos a padlót kezdeném csókolgatni... attól féltem ott hagyom a fogam...
Kék szemeimmel sapkám alól kukucskálva pillantok körbe, s próbálok nagyon okosan valami szépet improvizálni, hogy vajon merre kéne itt mennem, vagy valami... mert... minden angol... és... tudok angolul, de annyira összezavarodtam, hogy mozdulni nem merek...
Tanácstalanul húzom elő a zsebemben pihenő térképet, ami eddig sanyarú sorsot tudhatott magának a farzsebemben, így meglehetősen gyűrött és használhatatlan kinézetnek örvend, én azért még mindig megpróbálok eligazodni rajta...
Tanácstalanul figyelem a nagy piros filctollal bekarikázott nevet, ahol elvileg sőt biztosan gyakorlatilag is az egyetemet találom, persze hogy én hol vagyok azt beazonosítni nem tudom, mert annyi szín, vonal meg egyéb kibogozhatatlan firkálmány szerepel rajta, hogy eleve veszett próbálkozás egy olyannak, aki ha a táskámban GPS-t hordana, akkor sem találna oda ahova akar... reménytelen vagyok...
Kinyújtva kezeimet viszem távolabb a hatalmas papírt, hátha így többe ki tudok belőle silabizálni, de csak úgy érzésre sem bírom megállapítani, hogy hol vagyok... miért nem megy ez úgy, mint a filmekben? Például simán villoghatna egy nyíl, hogy te itt vagy, amit keresel az meg itt van, és kövesd a piros vonalat... neeeeemm... a tanár úr még ebben sem könyörült rajtam...
Sóhajtva hunyom be szemeimet feladva mindennemű próbálkozást, s ahogy felcsendülnek füleimben tanárom szigorú „Oldd meg magad, nagy lány vagy már!” szavai, csak még elkeseredettebb leszek, ah ez lehetséges... itt vagyok egy idegen országban, egy olyan városban, amit még csak életemben nem is láttam, egy olyan térképpel, ami olyan, mint egy matematikai képlet és még csak kérdezősködni sem merek... nem bízok én annyira magamban... mi van ha nem fognak megérteni? Inkább nem kockáztatom meg, hogy kiröhögjenek...
De ha nem kérdezek meg senkit, akkor itt maradok... az rosszabb... úgy tudom itt is vannak likantrópok és... lehet, hogy megölnek, ha szem előtt vagyok...
Na jó! Legyél bátor Chantal! Irány a nagyvilág, kérdezd meg az első beléd botlót, és menj utadra! Uram irgalmazz!
Összevonva szőke szemöldökeimet, nagyon nagy levegőt véve indulok el, kis bőröndömet kerekein húzva, hegedű tokommal hónom alatt, térképpel másik kezemben, egy komplett málhás szamár attitűdöt képezve hunyom be szemeimet, hogy totálisan véletlenül legyen az az illető segítőm, akit megtalálok, mert félek ha néznék, akkor senkihez sem enne merszem odamenni... itt mindenki olyan hangos, őszinte, egyenes és más... Franciaország sokkal...sokkal barátságosabb hely...
Nem kell sokat rohannom, elég pár méter és valami meglehetősen nagyba és hangosan morgolódóba csapódok bele, ami nem nagyon örül annak, hogy én itt ütközőnek használom, holott én sem vagyok boldogabb ettől... oké... akkor...1...2...3... és most kinyitjuk a szemünket, és egy szuszra elhadarjuk, amit tudni akarunk...
- Excuse moi!- na jól kezdem...nagy levegőt veszek, s elég bátorságot préselek magamba, hogy nagy kabátom és sapkám mögül a térképre bökve karcsú ujjammal, s a kis piros kört böködve kezdjek bele erős francia akcentussal a tájékozódásba.- Meg tudná mondani hogy hogyan... jutok el az académie de musique...mármint a zene akadémiára?- pislogok fel rá hatalmas kék szemekkel, ajakimmal félénken csücsörítve, akár egy kölyök kutya, és ahogy felmérem, hogy a fölém magasodó férfi milyen félelmetes, hirtelen nagyot kell nyelnem, és ezzel egyetemben gyökeret s verek a fehér padlóba...
Jé...jézusom, milyen magas férfi... és milyen hideg szemei vannak! Olyan.. olyan furcsán néz rám... olyan... ijesztő...
Egy cseppet döbbent félelemmel lépek hátrébb egy lépést, hogy így biztosítsam menekülési esélyeim növelését, mert ahogy elnézem, nem hogy segíteni nem akar, de életben hagyni sem fog.... nagyon... nagyon félelmetes férfi... meg fog ölni...
Istenem nem szállok gépre, de ha kell átúszom az óceánt!
Azt hiszem mégis csak el kellett volna bújnom a szekrényben otthon, és akkor most nem akarna ez a furcsa férfi felfalni a tekintetével, amitől megjegyzem egyszerre mered fel mind az egy millió pihe a hátamon, gerincem borzongásának parancsszavára...
Na jó... meneküljönk...
- Azt hiszem...- nevetek fel halkan halványan elpirulva a kínos szituációtól, s villám gyorsan összeszedve minden ingóságom, még pár lépést hátrálva hajolok meg ijedten.- inkább megkérdezek, valaki mást! Je suis désolé! Je suis désolé! Au revoir! – pördülök meg villámgyorsan, s indulok el olyan sebességgel, hogy egy traffipax simán megállíthatna, gyors gyaloglásért... gyorsan! El innen, mert látom, hogy szinte leharapná a fejemet! Mit akar ez a kis francia csitri, megyek bekapom! Tutit ezt gondolja... és fussunk, mielőtt megteszi!
- Hova sietsz, kislány? – szólít meg mély hangján, hosszú, erős ujjaival határozottan megragadva kabátom vállát, hogy így fékezhessen meg heves szökési kísérletemben. Meglepetten pislogok hátra vállam fölött, még számat is eltátom, ahogy arcára egy gonoszkás, de legalább mosolyféle ül ki, ami talán, de csak talán egy cseppet oldja feszültségemet, és félelmemet, mely intenzíven és agresszívan rombolja önbecsülésem... - tudom, hova akarsz menni, és szívesen megmutatom.
- Té...tényleg?- habogom felcsillanó hajnal kék íriszekkel, félénk, nagyon aprócska kis mosolykáva szám szélén, megkönnyebbülve azon, hogy megértett és hogy nem nevet ki, ráadásul még segít is! Hála Istennek!
Azt hittem meg fog enni... bár ahogy elnézem, nem sok választja el attól, hogy még mindig vacsinak tálaljon az ebédlőjében... vagy talán a túlzott paranoiám játszik velem, és semmi efféle szándéka nincs... ha az nincs, akkor van másik. A tanár úr azt mondta, hogy ezekben a férfiakban ne bízzak meg, mert egytől egyik mocskos, huligán, szemét... inkább... nem folytatom...
Ismét felé fordulva egy 180 °-os kanyarral, kapom elé a térképet s tolom orra elé, apró mutatóujjammal a kis piros köröcskére bökve, s nagyon-nagyon erőlködve, hogy kinyögjem, amit akarok... o-o... kezdek zavarba jönni... nem fogok tudni beszélni... jaj nee...
- Akkor kérem mutassa meg, hogy hogyan tudok oda jutni... mert... Je ne sais pas... mármint... nem tudok ki igazodni rajta... izéé...- pirulok el mély árnyalatokban pompázva, hadd lássa csak a jó nép, hogy milyen színű is a paradicsom... mindig ez van... ha nem franciául kell megszólalnom, végem van és rövid úton úgy is fél-fél nyelven kezdek el karattyolni, amit úgy sem ért senki...
Olyan... szerencsétlen vagyok... hahh...
- Úgy értettem, hogy leviszlek oda. Kocsival. – kapja ki kezemből a térképet és nagy tenyerével másodpercek alatt összegyűrve, hajítja a legközelebbi kukába, aminek én őszintén megvallva, nem igazán örülök, ezért kétségbeesetten figyelem röppályájának minden centijét, ugyanis most veszettem el minden esélyemet arra, hogy valaha is eltaláljak valahova...
Mi az hogy elvisz? Kocsival? Az övével? Engem? Azt... azt nem lehet... nem ülhetek egy vadidegen kocsijába! Kitudja, hova vinne!
Lehet, hogy elvisz egy erdőbe és megerőszakol! Vagy a farkasok elé vet! Jézusom...
- Én... én nem ülhetek idegenek autójába... mert nem helyes... nem ismerem magát szóval...- motyogom szemlesütve, félve, hogy milyen reakciót váltok ki, de mikor egyik félénken magamhoz szorított kacsómat elhalássza orrom elől, s szájához emelve apró puszit lehel rá, kigyúl arcom, s hatalmasra nőtt szemecskékkel hatalmasakat pillázva lépek hátra egyet döbbenten... mit.. mit csinál? Miért puszilgatja a kezem...?
- Ezen egyszerűen segíthetünk. A nevem Damian, és a tiéd? – érdeklődik továbbra is kezecskémet szorongatva melyet egy félénk sikkantás kíséretében rántok el, s kaparintom meg ismét, hogy másik mancsommal eltakarva, mellkasomhoz szorítva nézhessek rá, nagyon de nagyon zavarban és ijedten... ez a férfi... ez a férfi zaklat!
De.. hogy zaklathatna, hogyha én támadtam le segítségért? Most... mi van? Nem értem... jajj...
- Cha... Chantal...- nyögöm ki nagy nehezen, úgy cincogva akár egy kis egér elbújva kabátomban, jól elrejtve szőke fürtjeim mögött mély vörös árnyalatú arcomat... ez olyan... olyan kínos... eddig senki sem csinált ilyet velem! Senki sem puszilgatta a kezemet...
Lehet, hogy ez itt így megy? Biztosan... bár ezek után, már semmit sem merek hinni. Ez a féri, amúgy is olyan kétes kinézetű ebben a hosszú bőrkabátban és öltönyben... lehet hogy maffiózó? Akkor még sem kéne vele mennem...
De mire a menekülés ismét megfoganhatna fejecskémben vállamat átkarolva indít el a reptér kijárata felé, én pedig kénytelen-kelletlen követem...még sem futhatok el... hülyén nézne ki, na meg biztosan utánam jönne, és elcipelne... vagy nem... vagy igen... kezdek félni...
- Látod? Máris ismerjük egymást, őzike! – mosolyog rám nagyon furán, én pedig ledöbbenve élénken világító arccal, enyhén megbotránkozva pislogok fel rá, de nincs időm és merszem megszólalni sem, mikor az ajtót kinyitva kiterelget rajta illedelmesen. Ő...őzike? Miért becéz?
Engem még soha... sohasem becéztek... mit akar tőlem ez a férfi?
Bénultan még mindig becenevemen rágódva engem hogy elirányítson fekete, drágának tűnő kocsijához, ahol is kezemből kikapva bőröndöm hajítja be a hátsó ülésre, ám mikor hegedűmért nyúlna feleszmélve szorítom magamhoz és mosolygok rá bátortalanul. Ha ez nem marad itt azt hiszem el fogok ájulni...
- Ezt magamnál szeretném tartani...- simogatom meg ujjaimmal a fekete bőr tokot, s ő vállat vonva nyitja ki nekem az anyós ülés felőli ajtót, ezzel ellenkezést nem tűrve kimutatva, hogy én igenis be fogok ülni, s egy vadidegennel, akinek csak a nevét tudom, el fogok menni oda, amiről azt sem tudom hol van... jajj nekem... hogy lehetek ilyen hülye? Nem kéne bele mennem... de udvariatlanság enne visszautasítani, hamar segít... jajj...
- Ahogy szeretnéd. Ülj csak be, nem foglak megenni... talán. – hinti el vigyorogva meglehetősen csípősen, s én halkan sikkantva, ijedt nyikkanással pattanok a kocsiba, mielőtt leharap belőlem egy darabot... úgy érzem magam, mint Piroska, aki épp a farkashoz fut készségesen, hogy előételt csináljon belőle...
Ez... ez nagyon zavarba ejtő... hogy kerülhetek, mindig én ilyen helyzetbe? Beteszem a lábam egy totálisan idegen városba és máris megtalál egy gyanús külsejű idegen, hogy bajba keverjen... bár lehet, hogy tényleg segíteni fog...
Ahogy bepattan mellém, a lehető legjobban kihúzódom az ülés szélére, a lehető legnagyobb távolságra tőle, ugyan is a reakcióitól, és attól, amit mond egy cseppet sem lettem bátrabb, bár ő ezt csupán egy halványan gunyoros kis mosollyal konstatálja, amiből tisztán leszűröm, hogy remekül szórakozik rajtam és mulattatja, hogy ilyen szerencsétlenül elesett vagyok...
Ez az én formám... már csak az hiányozna, ha kiderülne, hogy tényleg farkas.. azt hiszem akkor a mozgó kocsiból is kiugornék, végigsikítva az egész várost... kellett nekem ide jönnöm?
