|
|
Szerepjáték
(Vampire Knight)
| Calael | 2015. 03. 03. 19:00:28 | #32568 |
 Karakter: Fujita Arata (kitalált)
Megjegyzés: ~ Momokának
- Persze, menjünk! – mosolyog rám, a kezével pedig végigsimít a cica puhának nem éppen nevezhető bundáján.
Sietős tempóban haladunk visszafelé. A szemem a nem éppen vadonatúj házak között cikázik, hátha meglát valamit, amit igazából nem kellene. Momoka is közelebb húzódik, mintha nem érezné magát biztonságban most már, hogy nála van egy apró, sérült teremtmény, akit meg kell védeni.
A boltban az eladó nem éppen barátságos pillantásokat vet ránk. Fejemet lehajtva kérek elnézést tőle, amit, ha haragos szavakkal is, de elfogad. Némber. Hogy nem képes megérteni, hogy néha vannak fontosabb dolgok is, mint a saját kényelmünk?
- Sajnálom, hogy utánam kellett jönnöd – pillantok fel rám, és mintha látnék egy cseppnyi bűntudatot a szemében. – Meggondolatlan voltam.
- Nem történt semmi baj – borzolom össze a haját, vagyis csak próbálnám. – Te csak segíteni akarsz ennek a macskának. Ez becsülendő dolog. Fel a fejjel!
- Köszönöm, kedves vagy – feleli vigyorogva, még mindig a szemembe nézve.
Az állatorvosi rendelő tényleg ott van, ahol emlékeztem rá. Odabent megcsap a délutáni meleg, ami odakint már régen elszállt. Benyomolunk a vizsgáló szobába, ahol a doktornő kezelésbe veszi a talált kóbor macskát. A reakcióiból arra következtetek, hogy a seb elég mély lehetett, ha ennyire ficánkol, miközben éppen kitisztítani próbálják. Gondolataim az állattartás szépségei felé kanyarodnak, és eszembe jut, milyen lenne, ha lenne egy házi állatom. A saját macskám vagy kutyám, aki várna, mikor visszatérek a szállóban a szobámba. Persze ez ki van lőve, hiszen az Akadémia szabályaiba ütközik.
Nem nagyon figyelek arra, mi történik körülöttem. Álldogálok, és nézek ki a fejemből. Azonban egy pillanat alatt megváltozik minden. Mintha hasba rúgtak volna, úgy érzem magam, a szemem pedig egy apró vércseppre lesz figyelmes – egyenesen Momoka kezén.
Fogaimat összeszorítva hagyom magam mögött a helyiséget, miközben úgy dobog a szívem, hogy egyenesen csillagokat látok. Miért pont egy macskát kellett követnie, aminek olyan karmai vannak, hogy simán felhasítják az ember húsát?
Lehunyt szemekkel dőlök a rendelő ajtajának fala mellé. Igyekszem lehiggadni és rendbe jönni, de alkalmatlan vagyok a tiszta gondolkodásra. Vér...
Mire nyílik az ajtó, és megszólal lágy hangján a benti csengőcske, már szinte teljesen rendben vagyok. Azonban ennek hatására érzem, hogy a szívem újult erővel kezd egyre hevesebben verni. Kinyitom a szemem, és pillantásom megkeresi Momokát.
- Jól vagy? – kérdezi aggódva. – Már le van ragasztva – mutatja fel a kezét, rajta a sebtapasszal. – Sajnálom, nem tudtam, hogy nem bírod a vér látványát.
- Gyere, menjünk vissza az akadémiára – mosolygok rá, és az eddig felhúzott jobb lábammal ellököm magam a faltól.
- Ühümm – vigyorog rám. – Kezd hideg lenni, így, hogy besötétedett. – És mintha csak a szavait akarná igazolni, összefonja a mellkasa előtt a kezét. Szemem eddig követte a sebtapasz útvonalát, most már tisztán rá tudok koncentrálni.
- Akkor siessünk, nehogy megfázz – mosolygok rá vidáman, mire megjelenik az arcán jól ismert, aranyos pirulás. Mennyi élettel van tele, jó ég... Verd már ki a fejedből!
- Tudod… Ma nagyon jól éreztem magam – mosolyog rám. – Bár sálat nem sikerült venni, de jól szórakoztam.
- Azért az eltűnést ne ismételjük meg olyan gyakran – csipkelődök felfelé görbülő szájjal. Nem mintha olyan vidám dolog lenne, de nem akarom, hogy rosszul érezze magát egy olyan dolog miatt, amiről amúgy sem tudhat.
- Rossz előérzetem van, mióta kihoztuk onnan azt a macskát. – A viselkedése egy pillanat alatt változik meg. Vajon mit sejthet? Nem-nem, túlkomplikálom. Mikor már végzetes gondolataim születnének, elmosolyodik, és másról kezd beszélni. – Mikor fogunk tudni megint rendesen beszélgetni?
- Akár holnap délután is összefuthatunk a parkban, már ha kész leszel addigra a házi feladataiddal – kacsintok rá vidáman.
- Még szép, hogy kész leszek velük, nem vagyok én a világ első számú lustája.
Ezzel a lendülettel pedig el is indulunk visszafelé. Csendes, néha jegyez meg csak dolgokat a naplementével kapcsolatban, például milyen szép ilyenkor az ég színe, és hogyan festi át ez a fény az épületeket. Szorgalmasan bólogatok és mosolygok, de én is nyugtalan vagyok igazából. Hátra-hátrapislogok, mikor úgy érzem, Momoka nem veszi észre.
Miért nincs valami gyilkolásra való képességem? Vagy legalább tudnék feltartóztatni embereket és vámpírokat vele, ehelyett csak egy rövid zavarodottságot tudok elérni. Legalább egy kés lenne nálam...
Rossz egyből a gyilkosságra gondolni, de nem tudom kiverni a fejemből azt, hogy meg kell védenem a nálam törékenyebb lényeket. Közben egy részem arra vágyik, hogy megízlelje...
Verd már ki a fejedből! Majd ha végeztél az Akadémiával, gondolhatsz ilyenekre, te idióta!
Rázni kezdem a fejem, igen erősen, amire Momoka meg is áll, és megfogja a kezem, hogy tegyek én is így. Ránézek, és próbálom kiüríteni a fejemet az agyament gondolatoktól.
- Minden rendben? Egy kicsit érdekesen viselkedsz, amióta elhagytuk a várost.
Szóval feltűnt neki, annyira rossz vagyok ezekben a titkolózós dolgokban!
- Csak úgy érzem, hogy valamit elfelejtettem – felelem éppen csak felfelé húzódó szájsarkakkal. Lehunyom a szemem, és úgy mosolygok tovább, de indulok is tovább, és mivel Momoka még mindig fogja a kezem, lényegében húzom magam után.
- Milyen kicsi a világ!
Felnyögök, és felemelem a pillantásomat. Jó ötven méterre előttünk megpillantom Aidót, amint éppen felénk baktat a domb tetejéről. Izmaim megfeszülnek, és szívem szerint rá is vetném magamat, holott még okot sem adott rá – ráadásul nincs is ugrás közelben, de annyira...
- Mivel telt a délutánotok? – kérdezi fagyos mosollyal, ami tökéletesen illik mind a megjelenéséhez, mind a teljes lényéhez.
- Nem hiszem, hogy köteles vagyok neked erről beszámolni – felelem ridegen, továbbra sem állva meg. A kezem szabaddá válik, de nem tűnik fel.
- Dehogynem – válaszolja vigyorra húzódó szájjal.
Legszívesebben leköpném, de női társaságban ez eléggé megalázó lenne. Biztos vannak jobb megoldások is! Gondolkodj.
Így végül elsétálok mellette, majd hátra pillantok, hogy ellenőrizzem, Momoka ott van még mögöttem.
De nincs ott.
Kettőnk között jelenleg Aido található, aki éppen Momoka felé tart teljes nyugalomban.
- Mi történt a kezeddel? – kérdezi kedvesen, majd ahogy elé ér, kinyújtja a kezét, és várja, hogy a lány odanyújtsa neki. Ez be is következik, mire elindulok visszafelé összeszoruló torokkal.
- Egy macska véletlenül belekapott, de a doktornő ellátta a sérüléseimet.
Aido, mint valami megbűvölt, a másik kezével húzza fel a bőréről a ragtapaszt, hogy megvizsgálja a sérülést.
- Menj onnan! – sziszegem, mikor már csak három lépésnyire járok tőle.
Vörös szemekkel fordul vissza felém, szemfogai pedig előbújnak felhúzott ajka alól.
- Miért? Csak kíváncsi voltam, hogy tiszta-e a sérülés? De ahogy láttam, az – mosolyodott el fehér fogait végignyalva.
- Akkor vissza is nyomhatod a sebtapaszt a helyére, és mehetsz a dolgodra – morgok rá, és ügyelve arra, hogy a takarásában maradjak, én is kivillantom a fogaimat.
- Persze, mert én vagyok itt az igazi fenyegetés, mi? – szinte tátogja a szavakat, de én így is meghallom.
- Rohadj meg – nézek egyenesen a szemébe, véres színbe boruló szemekkel, hagyva, hogy a bennem elszabaduló fenevad egy pillanatra a felszínre törjön. Egy kevés illúziót is keverek hozzá, hogy még fenyegetőbbnek tűnjön a nézésem, és szerencsére hat is. Egy "Tssz!" kíséretében kisimuló vonásokkal fordul Momoka felé, hogy visszaragassza a sebtapaszt a bőrére, majd rá is mosolyog. Mindjárt megütöm.
- Akkor további jó szórakozást!
Szerkesztve Calael által @ 2015. 06. 03. 22:00:16
|
| Izumo-san | 2014. 10. 12. 15:24:09 | #31588 |
 Karakter: Mineki Momoka (Kitalált)
- Nagyon jól áll – dicséri meg, nekem meg egy paradicsom megirigyelhetné a színemet.
- - Induljunk – szólal meg, de más. Még ha nem olyan feltűnő a változás, de valami baj lehet vele? Vidám szokott lenni, és mosolyog, mikor velem beszél… Akkor mi ez a tompaság a hangjában?
A városközpontba a séta félóra, és be kell vallanom hihetetlenül jól esik, hogy végre sétálhatok egyet. Szeretek mozogni és hiányoznak a nagy séták. Főleg a természet és a város s témánk gyaloglás közben. Gyönyörű látványt nyújtanak a színes falevelek.
- - De miért nem veszel egyet? – kérdem őszintén, mikor szóba jön, hogy le lehetne fényképezni, csak nincs fényképezőgépe. – Nem olyannak tűnsz, mint akinek ne lenne pénze egy egyszerű fényképezőre.
- - Nem tudom. Talán azért, mert lefényképezve soha nem lehet olyan szép, mint mikor a valóságban látja az ember. – feleli őszintén.
- - És ha valaki más nem láthatja élőben? Megtagadnád tőle azt a pillanatot? – kötözködöm játékosan és megbököm a karját.
- - Még szép – mosolyogja el, és kinyújtja a nyelvét.
- - El fogja vinni egy cica, láttam is a közelben egyet – viccelődöm.
Elneveti magát, ami engem is vigyorgásra késztet. Nagy nehezen találunk egy ruhaboltot, ami nyitva van, és elvileg már tudok venni őszre sálat.
- - Momoka, én keresek egy boltot, és veszek valamit inni. Te kérsz valamit?
- - Igazából egy tea jó lenne… Csak nem hiszem, hogy egy boltban árulnának frissen készültet.
- - Azért megpróbálok szerezni – mosolyog rám, majd elhagyja a boltot.
Itt találkozunk, itt kell megvárnom, ebben egyeztünk meg. Elkezdem nézegetni a sálakat, van is pár ami nagyon megtetszett, de csak egyet kell választanom. Egyet kiválasztok, hogy ez a szerencsés, akit haza fogok vinni. Már raknám a pénztárhoz, mikor kinézek az üvegajtón és egy sérült macskát látok meg. Jaj, szegényem! Vállamra kapom a táskám, visszaakasztom a sálat, majd a cica után eredek. Merre mehetett? Mikor hallom a fájdalmas nyávogást, elindulok abba az irányba. Ez a környék ijesztő… Nagyon is. Odamegyek a cicuhoz, aki az egyik ház oldalának fekszik.
- - Momoka! – hallom meg a nevem, és felállva kilépek abba az irányba, ahonnan hallottam a nevem.
- - Mi az? – kérdezem zavartan, mikor meglátom Aratát.
- - Gyere ide – indul elé felém, és én is felé. Mikor odaérek hozzá kitör belőle egy megkönnyebbült sóhaj. Nem kellett volna elmennem a boltból, aggódott értem? Legnagyobb meglepetésemre megölel, és magához szorít. Vörös lesz a képem, majd arrébb húzódik.
- - Nem úgy volt, hogy a bolt előtt találkozunk?
- - De igen, csak láttam egy kóbor cicát. Sérült volt, és szinte húzta magát erre. Segíteni akartam neki – vallom be.
- - Akkor keressük meg gyorsan, és lássuk el a sérüléseit. A teád így is ki fog hűlni. – mondja kedvesen.
- - Nem baj, langyosan is biztos finom lesz – mosolygok rá, majd elindulok a cicus felé. Kisvártatva felkapom a cicát. Egy sötétebb lesz, de a lámpák még nem gyulladnak fel. – Ismersz állatorvosi rendelőt? – kérdem, mire elgondolkodik.
- - Mintha lenne egy a suliba vezető úton. De előtte menjünk be a ruhaboltba, ott hagytam a vásárolt cuccaimat.
- - Persze, menjünk! – mosolygok rá, és megsimogatom a kezemben lévő cicát.
Gyors léptekkel megyünk vissza, kezd már sötétedni. Nagyon rossz előérzetem van, közelebb húzódom Aratához. A boltos nő rosszallóan néz ránk, hiszen zárás után vannak, de ő még bent maradt vigyázni a cuccokra. Illedelmesen megköszönjük, majd elindulunk visszafelé.
- - Sajnálom, hogy utánam kellett jönnöd – pillantok fel rá, bűntudattal. – Meggondolatlan voltam.
- - Nem történt semmi baj – borzolja össze a hajam, de szerencsére a fonat erősen tartja a tincseim. – Te csak segíteni akarsz ennek a macskának. Ez becsülendő dolog – mosolyog rám. – Fel a fejjel!
- - Köszönöm, kedves vagy – vigyorgok fel rá.
Visszafele menet, tényleg megtaláljuk az állatorvosi rendelőt. A doktornő megnézi a cicát, majd kitisztítja a sebet, aminek az állatka nagyon nem örül. A doktornő megnyugtat, hogy nem lesz baja a picúrnak, és ő majd keres neki gazdát, aminek nagyon örülök. Megmutatja a másik kis teremszerű részt, ahol lesz a kis része a cicusnak amíg nem talál neki gazdát. Nem ő lesz ott az egyetlen cicus. Visszatérve az állathoz, a doktornő még mondja, hogy bead neki egy injekciót, én fogjam meg a macskát. Bólintva követem az utasításait, majd mikor beszúrja a tűt a seb közelébe a cica fájdalmasan felnyávog, majd belekarmol a kezembe. Felszisszenek ahogy kiserken a vér, a viszonylag mély karmolásból. Hallom, ahogy csilingel az ajtó fölötti csengő, majd csapódik az ajtó. Arata… kiment?
Mikor végzünk a cicával, a doktornő megtisztítja a karmolásom, majd rak rá egy ragtapaszt. Figyeljem a sebet még egy-két hétig, mivel sok betegséget lehet elkapni a macskáktól, ha valami baj van rögtön menjek el vele dokihoz, stb. Megköszönöm a doktornőnek a segítséget, majd elköszönve kilépek a rendelőből. Arata a falnak dől, és kinyitja a szemét, mikor hallja, hogy nyílik az ajtó.
- - Jól vagy? – kérdezem aggódva. – Már le van ragasztva – mutatom meg a kezem. – Sajnálom, nem tudtam, hogy nem bírod a vér látványát.
- - Gyere, menjünk vissza az akadémiára – mosolyog rám, és eltolja magát a faltól.
- - Ühümm - vigyorgok fel rá. – Kezd hideg lenni, így, hogy besötétedett. – fonom át karjaimmal a mellkasom.
- - Akkor siessünk nehogy megfázz – mosolyog rám, mire én elpirulok.
- - Tudod… - kezdem el és elgondolkozom. – Ma nagyon jól éreztem magam – mosolygok rá. – Bár sálat nem sikerült venni, de jól szórakoztam.
- - Azért az eltűnést ne ismételjük meg olyan gyakran – csipkelődik mosolyogva.
- - Rossz előérzetem van, mióta kihoztuk onnan azt a macskát – komolyodok el egy pillanatra, majd elhessegetve a nyomasztó gondolatokat elmosolyodom. – Mikor fogunk tudni megint rendesen beszélgetni?
|
| Calael | 2014. 10. 06. 14:57:16 | #31541 |
Karakter: Fujita Arata (kitalált)
Megjegyzés: ~ Izumo-sannak
Mit ad isten, végre letelik a tanítás a mai napra. Néhány órán már nyomokban felfedezek új tananyagot, és jobban oda is figyelek, így az utolsó percekben azt érzem, az agyamat teljesen kifacsarták.
- A házi feladat egy önállóan elkészített novella. Egy-másfél oldalas legyen, nem kérek túl sokat, ugye?
A csoportban egyöntetű morgás a válasz, senkinek sincs kedve kreatívkodni, amíg odakint szép idő van. Azonban senki nem szólal fel, így mindenki lejegyzi a feladatot, és pakolni kezd, mikor a tanár elhagyja a termet.
- Kész rémálom ez – jegyzem meg csendben a többieknek. – Hát erre valók a hétvégék? Üljünk a seggünkön, és próbáljunk meg kitalálni valami érdekeset?
- Ugyan már, Arata – szólal meg hátrafordulva Keiya. – Mintha nem kaptunk volna ennél húzósabb házit már tőle.
- Ja, igazad van – vágom rá sértődötten –, örüljek, hogy nem tizenkét versszakos verset kell írni úgy, hogy rímeljen is.
- Na látod – mosolyodik el. – Ez ahhoz képest könnyű.
- Neked, aki mindig is fanatikusan szeretett történeteket írni. De én mit kezdjek vele? – Elfintorodom, és inkább a táskám összepakolására koncentrálok. – Majd összedobok valamit.
Ahogy ezt kimondom, úgy jelennek meg egyre sötétebb képek a szemem előtt, melynek főszereplője az irodalom tanárunk, és hogy milyen balesetek tudnának történni vele. Persze nem írom bele, hogy róla van szó, csak egy átlagos emberről írok majd, aki véletlenül nem figyelt oda, hova lépett, és véletlenül beleesett a szökőkútba és megfulladt. Vagy bármi más.
Szerencsére ez majd csak jövő hétre fog kelleni, így egész hétvégén hanyagolhatom a dolgot, és teljes mértékben kiélvezhetem, hogy a szállón nagyobb lesz a csend, mint ezeken a sivár hétköznapokon.
Másnap már számlálom magamban a hátralévő órákat, amelyeket a hét végéig meg kell tenni. Tizenegy összesen, amely nem túl vészes, de azért ehhez nagy mértékben hozzájárul, hogy van egy-két előre lerakott vizsgám is. A többiek ott fognak megrohadni a teremben ma és holnap este, mikor én egy-egy órával hamarabb lelépek náluk. Persze szolidaritásból bent maradhatnék velük angolon, de semmi kedvem hozzá.
Szinte meditatív állapotban sétálok el a nappalisok között, ábrándosan mosolyogva és integetve. Pár lánynak szinte azonnal kifolyik a szeme, én pedig ennél jobban nem is törődök velük. A legfontosabb, hogy a mai napot is átvészeljük, meg a holnapit, aztán pedig... hétvége! Nem is tudom, mikor örültem ennek ennyire. Vigyorogva sétálok fel a helyemhez, és ez az állapot még akkor is kitart, mikor előveszem az indokolatlanul kockásnak nevezett füzetet. Miért nem négyzetrácsos? Talán azért, mert azt, hogy "kocka", sokkal könnyebb és rövidebb kiejteni.
- Ennyire vágysz a matekra? – néz rám Emori döbbenten.
- De még mennyire! – El is nevetem magam. – Hát nem fantasztikus, hogy mindent le lehet vezetni pusztán a számokból?
- Te bekattantál – jelenti ki szőke társam jól informáltan.
- Én? Dehogy. – Igyekszem megkomolyodni a következő megszólalásom előtt. – Csak ha már úgyis itt kell ülni rajta, miért ne lehetne lazábban hozzáállni?
- Legyen igazad, ha ennyire akarod.
Ezzel pedig sikeresen elintéztem, hogy ne piszkáljanak a nap hátralévő részében. Magabiztosan nyúlok be a padba és húzom ki a papírlapot, amelyen újabb üzenetet találok.
De, nagyon szívesen :D A suli kapujánál? :)
Na, akkor csak rá lehet venni arra, hogy megkérdőjelezhető emberiességgel bíró lényekkel menjen el sétálni. Mondjuk az ő világában nem élnek szörnyetegek, én pedig tudom, hogy nagyon is léteznek.
Igen, megfelel. Délután négy?
Amint megszárad a tinta a lapon, visszacsúsztatom a helyére. Holnap este kiveszem, és szépen begyűröm a zsebembe. Ott tökéletesen biztonságban lesz. A hat tanóra csendben telik, bár a negyedik végére megtalál a firkálós énem. Na nem olyan nagyon, csak pár kisállatot vázolok fel a füzetembe a jegyzeteim mellé.
Gondolkodom, hogyan lehetne izgalmasabbá tenni a tanórát, de semmi nem jut az eszembe. Annyi vigasztal, hogy lassan leléphetek, és a többiek itt fognak még szenvedni egy jó darabig.
- Arata, maradsz angolra? – fordul hátra Keiya.
- Dehogy maradok – válaszolom elegánsra véve a figurát, majd a tőlem telhető leggyorsabban dobálom össze a cuccaim és lépek le a teremből. Ahogy nyitom az ajtót, érzem, hogy minden szem rám szegeződik, és nem azért, mert olyan jól néznék ki...
*
Végre hétvége! Szombat, délután két óra, és a legtöbben már indulnak is. Majd csak hétfőn jönnek vissza, az esti órák kezdetére. Addig enyém és még néhány másik idiótáé a szálló. Persze Aido nem megy el, ahogy Kaname is inkább az utazás nélküli pihenést választja, na nem mintha lennének szülei, akikhez haza tudna menni. A gondolatra keserűen elmosolyodom. Nem kívántam soha azoknak a tisztavérűeknek a halálát, de ha már ilyenné vált Kaname, akkor mégis tudok ennek valamennyire örülni, hogy emiatt rossz neki.
Teljesen átlagosan öltözöm fel, majd a napi teendők után az iskola elé veszem az irányt. Mikor megérkezem, már ott találom Momokát, amin meg is lepődök kicsit.
- Kicsit korán van még – szólítom meg, és igyekszem palástolni meglepettségem egy kedves kis mosollyal. Nem kerüli el a figyelmemet a külseje, az összefont haj, a táska és a ruha.
- De te is – mosolyog vissza. – Azt mondják, a nőknek illik stílusosan késni. – Egy pillanatnyi szünetet tart, míg valamit csinál a kezeivel a háta mögött. – Szerintem ez baromság – teszi hozzá a személyes véleményét, amit nem bírok ki fapofával. – De tényleg! Én mérges lennék, ha késnének egy megbeszélt találkáról. Most attól, hogy biológiailag nőnek születtem, felment attól, hogy késsek?
- Ez legyen a legnagyobb problémád. Indulhatunk? – kérdezem még mindig felfele húzódó szájsarkakkal.
- Persze! Tudod, nem igazán szoktam bemenni a városba. A hosszabb szüneteknél meg általában hazautazom.
- Azt hiszem én voltam eleget otthon – jegyzem meg csendesen. Mikor feltűnik Momoka kíváncsi pillantása, eszembe jut, hogy nem jó dolog mindent hangosan kimondani. – Semmi-semmi... – mosolyodom el, mintha nem lenne fontos.
- Szeretnék majd venni egy sálat – tereli a témát, amiért én igen hálás vagyok. – Otthon hagytam a kedvenc, színes sálam, és ha hamarosan jön a hideg, kelleni fog. A nyakam pedig meg fog fagyni, ha felkötöm a hajam.
- Apropó, most más a hajad. Hogyhogy, így átfontad a másik oldalra? – kérdem, és immáron nagyobb magabiztossággal figyelem meg a haját. Csak valamiért újra és újra lentebb téved a pillantásom, és érzem, hogy összébb húzódik a gyomrom.
- Megtetszett – vigyorog rám. – Ritkán hagyom szabadon a nyakam, mert fázós vagyok, de ez most nagyon megtetszett.
- Nagyon jól áll – dicsérem meg, miközben zsebre vágom a bal kezem. Odabent pedig úgy ökölbe szorítom a kezem, hogy szinte kiserken a vérem. Alig tűnik fel, hogy Momoka arca pirosra vált, és hiába tudom, hogy ebbe kellene kapaszkodnom, de egyszerűen nem megy. Kedves, aranyos, jólelkű, én meg majd megfulladok a szomjúságtól.
- Induljunk – szólalok meg kissé tompán, kiszáradt szájjal. A viselkedésemben beállt apró változás épp elég ahhoz, hogy visszanyerje a megszokott bőrszínét. Nem teszi szóvá, és végül egymás mellett elindulunk a városka felé.
Ha nehezen is, de sikerül elérni komolyabb probléma nélkül a városközpontot egy félórás séta alatt. A természetről és a városképről csevegünk, ami igen szép látvány. Ha lenne fényképezőgépem, vagy jól tudnék festeni, biztosan gyakrabban jönnék ki ide, és minden lehulló falevelet megörökítenék.
- De miért nem veszel egyet? – kérdi Momoka őszintén. – Nem olyannak tűnsz, mint akinek ne lenne pénze egy egyszerű fényképezőre.
- Nem tudom – felelem őszintén. – Talán azért, mert lefényképezve soha nem lehet olyan szép, mint mikor a valóságban látja az ember.
Olyan könnyedén csúszik ki a számon az "ember" szó, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Valahol a sokadik szabály az, hogy mindenki ember, még az is, ami valójában nem. Túlságosan hasonlít a két faj, meg amúgy is, emberszabásúak. Úgyhogy jó ez így.
- És ha valaki más nem láthatja élőben? Megtagadnád tőle azt a pillanatot? – néz fel rám, és megböki a karom.
- Még szép – felelem és nyelvet öltök rá.
- El fogja vinni egy cica, láttam is a közelben egyet.
Elnevetem magam, majd tovább folytatjuk az utat. Végre találunk egy ruhaboltot, ami még nyitva van, és állítása szerint már megérkezett az őszi kollekció, valamint a téliből is egy kevés.
- Momoka, én keresek egy boltot, és veszek valamit inni. Te kérsz valamit?
- Igazából egy tea jó lenne... Csak nem hiszem, hogy egy boltban árulnának frissen készültet.
- Azért megpróbálok szerezni – mosolygok rá kedvesen, majd megegyezünk, hogy a ruhabolt előtt találkozunk.
Egy kisboltot veszek célba, ami tudom, hogy sokáig van nyitva minden nap. Most is így találom, csak egy tábla figyelmeztet rajta, hogy jövő hétvégén leltár miatt zárva lesz az üzlet. Ezt jó lesz észben tartani, majd besétálok az üzlethelyiségbe. Odabent a jól megszokott polcok fogadnak. Ahogy az italok felé veszem az irányt, megcsap a frissen sült pékáru illata. Szemem megállapodik a magvas kockán. Jó koordinációs készségekkel hamarosan négyet már bele is hajítok egy frissen tépett zacskóba, majd egy literes ásványvizet is bedobok a kosárba. A kasszához lépkedek, majd megkérdezem, hol lehet forró teát venni a városban.
- A sarkon túl van egy étterem, néha adnak elvitelre is teát, bár annak a szezonja csak októbertől van.
Most meg szeptember közepe van, szuper. Azért hátha van nekik egy félliteres papír poharuk, amiben tudnának elvitelre adni.
Fizetek, majd szatyorral a kezemben megyek is az étterem felé. Szerencsére találnak poharat, és nemsokára már a ruhabolt felé baktatok, mint aki jól végezte a dolgát. Jó öt percig várok odakint, majd bemegyek az üzletbe. Odabent az új ruhák szaga fogad, de nem látom sehol Momokát. Elég alacsony, a szekrények pedig ránézésre magasabbak nála. Az eladóhoz sétálok, aki rosszallva néz rá a poharat szorító kezemre.
- Egy fekete színű, összefont hajú lányt keresek, kék táskával.
- Jó tíz perce hagyta el az üzletet.
Egész testben megdermedek, újra azt a szorítást érzem a gyomromban, mint pár órával ezelőtt. De ez nem az éhségtől van.
- Nagy baj lenne, ha megőrizné ezt a szatyrot és teát?
Értetlenkedve néz vissza rám a nő, de aztán megvonja a vállát. Ügyetlenül lerakom a cuccaimat, majd az utcára megyek. Sehol nem látom Momokát, és azt se tudom, hova mehetett. Valami azt súgja, induljak el a sikátor felé, és pár másodperc múlva így is teszek. Nem tűnik fel, hogy egy idő után úgy rohanok, mintha az életem múlna rajta.
- Momoka! Hol vagy? – kiáltom el magam, többször is egymás után. A város legsötétebb része felé haladok, ahol tudom, hogy nem egyszer tanyáztak már 'E' szintű vámpírok. Ha nincs itt, akkor biztos nincs semmi baja, ha mégis...
- Momoka! – kiáltok fel újra, majd mintha álomkép volna, felbukkan a következő sarkon.
- Mi az? – kérdezi zavartan, mint aki nem tudja, mi a helyzet és hol is van valójában.
- Gyere ide – szólalok meg, és elindulunk egymás felé. Nem akadályoz meg bennünket semmi, én pedig megkönnyebbülten sóhajtok fel. Átölelem és magamhoz szorítom, ami teljesen magától jön. Aztán megérzem a bőre illatát... Felnyögök, és arrébb húzódom.
- Nem úgy volt, hogy a bolt előtt találkozunk?
- De igen, csak láttam egy kóbor cicát. Sérült volt, és szinte húzta magát erre. Segíteni akartam neki.
- Akkor keressük meg gyorsan, és lássuk el a sérüléseit. A teád így is ki fog hűlni.
- Nem baj, langyosan is biztos finom lesz – mosolyog rám kedvesen, majd hagyom, hogy vezessen. Az ég egyre sötétebb lesz, és az utcán még nem villannak fel a lámpák. Nemsokára sikerül elkapni a macskát, akit Momoka vesz fel az ölébe.
- Ismersz állatorvosi rendelőt? – kérdi tőlem, mire kutakodni kezdek az elmémben.
- Mintha lenne egy a suliba vezető úton. De előtte menjünk be a ruhaboltba, ott hagytam a vásárolt cuccaimat.
|
| Izumo-san | 2014. 09. 24. 14:39:19 | #31416 |
Karakter: Mineki Momoka (Kitalált)
Megjegyzés: Calaelnek~
Egy csiga is gyorsabban fut, mint ahogy ezek az órák telnek. Konkrétan inkább csak kiterülök a padomon és alszom, mivel dupla matekkal áldott meg minket az ég, és nekem ahhoz valahogy semmi humorom sincsen. Persze barátnőim csak rosszalóan néznek rám. Érjen már véget ez a naaaaaap...
Vidáman kelek fel reggel, mivel ma sokkal hamarabb fent voltam - volt bennem félsz, hátha nem kelt az ébresztő.. - így van időm normálisan megcsinálni a hajamat két laza copfba. Azt hiszem ma nagyon jó kedvem van. Szinte táncolva megyek le a terembe mellettem Aival, aki csak nét rám, mint valami idiótára. Csak a szokásos. Bezuttyanok a helyemre Futaba mellé, aki csak figyel, milyen sok életkedvem van ilyen korán reggel.
- Maki! Ugye megtanítod, hogyan kell oldalra fonni a hajamat? - nézek rá könyörgően.
- Persze - mosolyog rám, majd hátam a mellettem ülő Futaba hosszú haján kezdi el demonstrálni, mit hogyan kell.
Csöngetéskor Ai és Maki lemegy a helyére. mi pedig felcsapjuk a füzetinket. Végre egy olyan óra, amit szeretek, bár még így is jobban foglalkoztat a papír a padomban, mint az óra.
Már miért ne? Egyeseknek az a vélemény, hogy amíg az érintett személy nem hallja, és amúgy sem sérti meg vele a jogait, addig bármit szabad. Éljen a szabad sajtó. :)
Na, nem csak én szoktam rá a hangulatjelekre?
Talán ha nem néznél úgy, hanem megpróbálnám erősebben koncentrálni, jobban menne. Bár az is igaz. hogy ez egyes embereknek egyszerűbb, mármint a matek, nem a koncentráció. A szelektív memória pedig igen hasznos tud lenni. ;)
Ami az elkülönítést illeti... Vannak egy páran az éjjelisek közül, akik kisebb sztárok. Aido, akármennyire is nagyképű, komoly kutatásokat hajtott végre, míg Shiki és Touya modellként dolgozik nappal. Az ilyenek nyugodt tanulását teszi lehetővé a szelekció.
Oké, oké... Értem. De nem mindenki híresség azért... Na mindegy, talán jobb ha ejtem ezt a témát.
Szombaton délután nincs kedved velem a városban sétálni egyet? A barátaim hazautaznak a hétvégén, nekem pedig nincs kedvem egyedül lenni.
Elmosolyodom, de érzem, ahogy pír szökik az arcomba. Előszedek egy tollat és apró jelekkel kaparom a lapra.
De, nagyon szívesen :D A suli kapujánál? :)
Csúsztatom vissza a papírt. Rákönyökölök a padra, és lustán írni kezdem a távláról a dolgokat, bárgyú mosollyal az arcomon. A tanítás után, még mindig vigyorogva lépkedek barátnőim mellett.
- Mi a vidulás oka? - kérdi Futaba.
- Nem lehetek csak úgy jókedvű? - biggyesztem le az ajkamat .
- Ne akard, hogy kivallassalak! - náéz rám vigyorogva Ai. - Egy szobában vagyunk ne feledd! - fenyeget.
- Semmi-semmi... Csak szombaton bemegyek a városba, semmi más - mosolygok rájuk.
Felvonják a szemöldüköket de nem kommentálnak. Hmm... már nem is stapálják magukat, hogy megértsék a hóbortjaimat. Összekulcsolom a hátam mögött az ujjaimat és fütyörészve megyek mellettük tovább.
Nehezen telik a maradék két nap a hétből, a találkozót délután négyre beszéljük meg. Péntek este hajat mosok, ha már kiteszem a lábam, akkor már legalább elviselhetően nézzek ki. Mivel még süt a nap, és kellemes idő van, előszedem a vastagabb piros harisnyámat és azt felvéve, fölé meg egy rövidgatyó kerül. Bő, fekete alapon virágmintás pulcsit kapok fel, amit feltűrök könyékig. Ha fázom majd letűröm. Hajamat próbálom oldalasan fonni, de nagyon ne akar összejönni.
- Megint kilóg egy tincs - pillant fel Ai az egyik könyve lapjai közül, s látom rajta, hogy szórakozik látványos szenvedésemen.
- Arrg - bontom ki a hajam és összeborzolom.
- Nem vagy te kalóz, kislány! - nevet fel. - Gyere, segítek. Csücsike ide! - csapkodja meg az ágy sarkát.
Gyors, és hatékony mozdulatokkal fonja a hajam. Azok a gonosz hajtincsek valamiért neki akarnak kicsúszi a helyükről. A hajam nem szeret engem. Mikor végez vele tesz bele pár hullámcsatot, hogy rögzítse. Wáó, ez egyszerűen csoadálatos lett! Hálásan megölelem, majd vállamon átvetve egyszerű farmertáskám lesétálok. Még van bő öt perc a találkáig, de jobb előbb ott lenni, mint késni. Úgy látom nem én vagyok az egyetlen aki e szerint az elv szerint él.
- Kicsit korán vagy még - mosolyog rám.
- De te is - mosolygok vissza szélesen. - Azt mondják a nőknek illik stílusosan késni - kulcsolom össze az ujjaiamt a hátam mögött. - Szerintem ez baromság - fejtem ki a véleményem, mire csak felkuncog. - De tényleg! Én mérges lennék, ha késnének egy megbeszélt találkáról. Most attól, hogy biológiailag nőnek születtem felment attól, hogy késsek? - merengek el.
- Ez legyen a legnagyobb problémád - mosolyog szélesen. - Indulhatunk?
- Persze! - lelkesedek. - Tudod, nem igazán szotam bemenni a városba. Az hosszabb szüneteknél meg általában hazautazom.
- Azt hiszem én voltam eleget otthon - motyogja az orra alatt, mire én csak kíváncsian pillantok fel rá. - Semmi-semmi... - mosolyog rám.
- Szeretnék majd venni egy sálat - terelem a témát. - Otthon hagytam a kedvenc, színes sálam, és ha hamarosamn jön a hideg, kelleni fog. A nyakam pedig meg fog fagyni, ha felkötöm a hajam.
- Apropó, most más a hajad. Hogyhogy, így átfontad a másik oldalra? - kérdi miközben fixírozza hajam és a nyakam.
- Megtetszett - vigyorgott fel rá. - Ritkán hagyom szabadon a nyakam, mert fázós vagyok, de ez most nagyon megtetszett.
|
| Calael | 2014. 09. 24. 12:44:12 | #31413 |
Karakter: Fujita Arata (kitalált)
Megjegyzés: ~ Izumo-sannak
Az éjszaka további részében, jó fiúhoz méltóan visszavonulok a szállóba. Nem kerüli el a figyelmem, hogy Aido a szeme sarkából követi a lépteimet, de igyekszem nem kimutatni az érzelmeimet. Meg se fordult a fejemben, hogy ennyire idegesítő lesz, és mégis az. Ha túl sokat foglalkozok ezzel, úgyis csak azt érem el, hogy gyanússá válok.
Ahogy Emorival elfoglaljuk a közös szobámat, unottan dobom felé a mai napon használt zoknimat egy gombócba gyűrve. A vállát találom el, és mikor felfogja, mi is pattant le róla, szörnyülködve felpattan az ágyáról.
- Ezt most miért? Idióta!
- Mi bajod? Frissen mosott illata van! – vágok vissza neki nevetve. Leveszem a másik lábamról is, és megszagolom. Tényleg olyan az illata. – Azt hiszem, egy időre elbúcsúzhatok a lábszagtól.
Úgy vigyorgok, hogy Emori végül felveszi a zoknimat a földről, és óvatosan megszaglássza.
- Ezt hogy csináltad?
- Titok!
Hozzám vágja a ruhadarabom, mire mind a ketten nevetésben törünk ki. A nagy varázslat az egészben az, hogy egész este a cipőmön pihentettem a lábamat és nem benne, ergo nem izzadt meg. Imádom, mikor enyém az egész terem legfelső régiója, és úgy ülök a tanórák alatt, ahogy nekem tetszik.
Az ébredés után az ágyam mögötti szennyes tároló tartalmát vizsgálom meg igen figyelmesen. Ha továbbra is ügyes vagyok, akkor majd pénteken az órák előtt el fogok tudni menni mosni, amíg a többiek alszanak. Remélem, mindegyik örülni fog, mikor a centrifuga bekapcsol, és nyűgösen kikelnek rá az ágyaikból.
Újabb ismétlő feladatok, majd az évben először meghallom Emori hízelgő hangját.
- Arata! Ideadod a házidat?
- Hát persze!
Mikor közelebb ér, és én még mindig nem mozdulok, hogy elővegyem, megáll. Kérdőn tekint rám, hogy most akkor mi van?
- Nem emlékszel, hogy két évvel ezelőtt se adtam oda? – kérdezem őszinte csodálkozással a hangomban.
- Nem igazán... – vakarja meg a fejét ösztönösen. – Ha őszintének kéne lennem, megkockáztatnám, hogy módosítottak az emlékeimen.
- Tessék? – meredek rá. Amit mondott Aido, meg az a lány is, akinek törölték és módosították az emlékeit... Miért ne tehették volna ugyanezt a barátaimmal? De mégis... Mi lenne az oka?
- Hülye – vigyorog rám immáron fesztelenül. – Gondoltam, jobb lett a szíved, hogy visszakerültél, de ugyanolyan korhadt, mint volt.
- Elmész a francba! – kiáltok fel, és hozzá vágom a matematika könyvemet. Mellkason találja, de ő csak nevet és nevet... Rohadj meg!
A hét felénél járunk, és a női sorfal egy-két fiúval kiegészítve újra felállt. Ahogy sétálok közöttük, egyre jobban örülök annak, hogy még két nap, és hétvége van, amikor nem kell kijönni, nem kell szépen mosolyogni a lányokra, akikkel amúgy se lehet sokkal közelebbi kapcsolatba lépni.
- Na de Aido úrfi! – csattan fel valahol előrébb Yuki. – Vissza! Vissza! VISSZA!
Ahogy kinézek oldalra, látom, hogy Cross a földön fekszik, a lányok szinte teljesen letapossák, csak hogy hozzá tudjanak érni Aidóhoz, akinek a kezében még két szál fehér rózsa van. Lábujjhegyre állok, és kiszúrok egy teljesen vörös arcú hölgyikét, akinek a kezében az utolsó szál virág van. Úgy néz ki, mint aki teljesen elkábult az örömtől, és nem tud magáról semmit.
Kaname zárja le végül a jelenetet, majd felkarolja Yukit a földről, és suttog neki valamit.
- Nem, semmi bajom! – nevet fel a lány. – Egy ilyen meg se kottyan nekem!
- Azért legközelebb légy óvatos. – Elfordítja a tekintetét a lánytól, és Aidónál nyugszik le ismét. – Erről még beszélünk.
Az említett csak megvonja a vállát fancsali képpel, mint aki hiszi is, meg nem is azt, hogy büntetést fog kapni. Ha neki szabad rózsákkal felhergelnie a lányokat, akkor nekem is. Na majd veszek a hétvégén én is rózsákat, és addig szórom majd őket, amíg az összes éjjelist agyon nem tapossák...
Gonosz terveimből az első órát jelző csengő zökkent ki. Ma is enyém a felső sor, úgyhogy nyugodtan süllyesztem be a kezemet a pad alá, hogy kihúzzam azt a lapot, amelyet tegnap is. Azonban most sokkal több szó található rajta, így neki is fogok az olvasásának.
Haha, ilyet nem illik mondani! :D De szerencsés vagy, te legalább érted a matekot. Én körülbelül úgy nézek az órákon, mint hal a szatyorban - már ha nem alszom el - aztán dolgozat előtt vágom be, de ahogy megírtam a dolit rögtön kiszáll. Szelektív a memóriám, csak a fontos dolgok maradnak meg :D
Valamit nem értek. Csak én vagyok az egyetlen, aki észrevette, hogy a nappalisok és az éjjelisek, persze a bálokat leszámítva, sosem találkoznak? Amikor ti, átvonultok, nekünk már a koleszban a helyünk, így semmi esély sincs arra, hogy esetleg barátkozhasson egymással a két tagozat. Nem értem miért. Tudom, a kíváncsiság rossz dolog, de azért ez nagyon fúrja az oldalam.
Szinte végig kommentálok a fejemben az aktuálisan elolvasott mondatokra, így fel se tűnik, hogy a tanár már a fél táblát teleírta. Az utoljára felvetett téma igen kényes, így nem is bánom, hogy gyorsan le kell körmölnöm a füzetembe egy csomó dolgot. Mire a végére érek, már egy teljes táblatörlés is lemegy. Hogy bír ez a tanár ennyit írni? Mondjuk új szerzemény lehet, még nem tanított két évvel ezelőtt, és eléggé fiatal.
Szépen sorra veszem a levélben leírtakat, majd körültekintően elkezdem írni a választ.
Már miért ne? Egyeseknek az a véleménye, hogy amíg az érintett személy nem hallja, és amúgy sem sérti meg vele a jogait, addig bármit szabad. Éljen a szabad sajtó. :)
Talán ha nem néznél úgy, hanem megpróbálnám erősebben koncentrálni, jobban menne. Bár az is igaz, hogy ez egyes embereknek egyszerűbb, mármint a matek, nem a koncentráció. A szelektív memória pedig igen hasznos tud lenni. ;)
Ami az elkülönítést illeti... Vannak egy páran az éjjelisek közül, akik kisebb sztárok. Aido, akármennyire is nagyképű, komoly kutatásokat hajtott végre, míg Shiki és Touya modellként dolgozik nappal. Az ilyenek nyugodt tanulását teszi lehetővé ez a szelekció.
Újra átfutom a levelet, hogy nincs benne semmi aggályos, majd visszacsúsztatom a helyére. Hétvégére nem szabad itt hagyni, majd kiveszem innen. Nem merek semmi lényegeset leírni az igazi okokról, mert ha kiderül, abból nagy bajok lesznek. Az emberek nincsenek felkészülve a vámpírokra, és hatalmas háborút indítanának ellenünk. Mégis azt hiszi az igazgató és Kaname, hogy ez egy elérhető cél... Ha még az itt tanulók se tudják, mikkel élnek együtt, miért lenne ennek reális alapja?
Amúgy is sántít a válaszom, ezzel nagyon is tisztában vagyok. Ha ők hírességek, akkor én mi vagyok? Semmi, lényegében. Az én nevem nem ismert a médiában, és sokan mások is így vannak ezzel. De amíg nem néz körbe a világhálón, addig nem tudhatja meg, ki micsoda, vagy éppen egy senki. Ezért az egyért hálás vagyok, hogy az internet csak az informatika teremben elérhető, és a diákok gépén le van kódolva, hogy biztosan az órai tananyagra figyeljenek.
Egy hirtelen vezérelt ötlettől még egy mondatot firkantok a lapra, miután kiveszem a padból.
Szombaton délután nincs kedved kimenni velem a városba sétálni egyet? A barátaim hazautaznak a hétvégén, nekem pedig nincs kedvem egyedül lenni.
A második mondatot ösztönösen írom le, mintegy jelezve, hogy nem, tényleg nem randit akarok, csak ki akarok szabadulni az idióta, fehér ruhás környezetemből.
|
| Izumo-san | 2014. 09. 24. 09:47:05 | #31412 |
Karakter: Mineki Momoka (Kitalált)
Megjegyzés: Calaelnek~
Végigszenvedem a matekot, meg úgy globálisan az egész napot. Fáradt vagyok, állandóan ásítozom, ha pedig Ai észreveszi, rögtön szúrósan néz rám. Hát igen. aki éjjel legény nappal is legyen legény... vagy mi a szösz. Kinyújtózkodom a padom tetején, majd kezemire borulva szunyókálnék egy csöppet a szünetben, de csattan egy füzet a nyakamon.
- Ezt miért kaptam? - nézek fel lebiggyesztett ajkakkal a mellettem ülő Futabára.
- Éjszaka kell aludni - mondja szigorúan, de végül elvigyorogja magát.
- Kegyetlen nőszemély... - moegom az orrom alatt, mire kapok még egy tockost. - Naaaa!
- Fegyverem a matek füzet - kucogja el magát. - Ha nem leszel jó egész délután hallgathatod, ahogy matekpéldálkat oldok meg! Muhahaha - nevet gonoszan.
- Neee! Csak azt neee! - kiáltok fel drámaian, majd mindketten nevetni kezdünk.
A többiek csak a tipikus "hátezhülye" pillantással nyugtáznak, ami már teljesem megszokott. Az első naptól kezdve én vagyok az osztály bohóca. Csodás dolgokat műveltem le, tény és való. ..
Unottan rajzolgatok füzetem margójára, pingálok ki mindent, egyes órai megjegyzésekhez hangulatjeleket rajzolok. Mikor nyáron elkezdtem átnézni a tavalyi füzeteimet, s amikor Apu átjött megnézni, hogy haladok, rögtön nekem esett, hogy miért képregény olvasok. Igen, sok mindenre emlékeztetnek a füzeteim, csak füzetre nem... Általánosban még figyeltem arra, hogyan vezetem a füzetem, figyeltem, hogy szépen írjak, de mára ez már a múltté. Nem is tudnám megkülönböztetni a füzeteimet, ha nem lennének különbözőképpen kiszínezve. Jó, mondjuk az kicsit ciki, amikor elfeledkezem magamról és elkezdtem kipingálni a dolgozataimat.
Pizsamában ülök az ablakpárkányon, s énekelgetek valami dalt, aminek a címét már magam sem tudom. Hajamat feltornyoztam a fejem tetejére, úgyhogy elég viccesen festhetek, főleg ha összevetjük a tündéres pizsimmel. Ai íróasztalánál gubbasztva tanul még mindig egyenruhába, és látom rajta, hogy nagyon küzd bármit is tanul jelenleg.
- Nem kell segítség? - ugrok le a párkányról, és odalépkedek hozzá.
- Mindjárt befejezem - dünnyögi. - Mi az, ma nem mész ki mászkálni? - piszkálódik, és a ceruzájával megböki a hasam.
- De, nem látod, mennyire kicsíptem magam? - forgok előtte egyet, mire mindketten felnevetünk. - Sokáig fogom ezt még hallgatni? - teszem csípőre vigyorogva a kezem.
- Arra mérget vehetsz! - vigyorog gonoszan.
Másnap reggel késésben vagyok. Oké, hülye óra, ha vége a napnak hozzávágom a falhoz. Vagy kivágom az ablakon! Nincs időm összekötni a hajam, így csuklómon a hajgumival futok le a tanaterembe. A reggeli torna is megvolt legalább. Lihegve ülök le Futaba mellé, aki csak rosszalva néz rám, mire én rávigyorgok. Ahogy elkezdődik az óra, óvatosanbenyúlok a padba, és kitapogatom a papírt. Lassan előveszem és kihajtom a padon.
Az biztos is, bár nekem nem a megértés része szívás, hanem az, hogy mennyire nyers és unalmas. Semmi szórakoztató nincs benne. Ezek után mégis azt várják el a tanárok, hogy érdeklődve nézzünk rájuk, miközben egy olyan x-et kellene kitalálnunk, amit ők amúgy is ismernek.
Oh, akkor biztosan nagyon okos. Megy neki a matek, ráadásul egész szépen ír.
Szerinted Hoshina tanár úr, mikor kattant meg? A diplomájának megszerzése előtt tanítási gyakorlaton, vagy az első tanévben?
Szám elé kell kapnom a kezem, hogy ne nevessek fel hangosan. A hirtelen mozdulatra Futaba is felfigyel, de csak felhúzza fél szemöldökét, de nem tulajdonít túl nagy figyelmet rá. Már megszokta a hülyeségeimet. Végigfuttatom szemeimet a pár soron, majd fogok egy tollat, és elkezdek visszafirkantani.
Haha, ilyet nem illik mondani! :D De szerencsés vagy, te legalább érted a matekot. Én körülbelül úgy nézek az órákon, mint hal a szatyorban - már ha nem alszom el - aztán dolgozat előtt vágom be, de ahogy megírtam a dolit rögtön kiszáll. Szelektív a memóriám, csak a fontos dolgok maradnak meg :D
Önkéntelenül is rajzolom a vigyorgós fejeket a mondantokhoz. Azt szeretném, ha mindenképp tudná, hogy viccelődöm a tanárral. Oké, lehet kicsit túl paranoiás vagyok, de jobb a lelkemnek, ha odaírom ezeket. Elvégre olvasva nem olyan, mint ha itt ülne mellettem és viccelődnénk.
Szünetben a lányok odajönnek, és beszélgetni kezdünk. Futaba elmeséli, hogy biztos megkattantam, mert nevetek a semmin, persze erre a megállapításra mind nevetésben törünk ki. Maki pedig, látva, hogy reggel nem volt időm megcsinálni a hajam, oldalasan befonaj, ami nagyon tetszik. Ezt meg kell tanulnom és gyakrabban kell majd így hordanom. Nagyon szépen megköszönöm a művét, majd becsöngetnek és elkezdődik a történelem óra.
Valamit nem értek. - kezdek el elgondolkodva körmölni a kitépett lapra. - Csak én vagyok az egyetlen, aki észrevette, hogy a nappalisok és az éjjelisek, persze a bálokat leszámítva, sosem találkoznak? Amikor ti, átvonultok, nekünk már a koleszban a helyünk, így semmi esély sincs arra, hogy esetleg barátkozhasson egymással a két tagozat. Nem értem miért. Tudom, a kíváncsiság rossz dolog, de azért ez nagyon fúrja az oldalam.
Becsúsztatom a lapot a padba, és orromon elkezdek egyensúlyozni egy tollal. Gondolom nem én vagyok az első, aki ezt észrevette, de én meg is szeretném tudni, mi folyik itt.
|
| Calael | 2014. 09. 23. 14:09:54 | #31403 |
Karakter: Fujita Arata (kitalált)
Megjegyzés: ~ Izumo-sannak
Könnyű tempóban indulunk el a nappalisok szállói felé. Míg nálunk csak a szobák vannak egy nemre szabva, addig az egyszerű halandóknál külön férfi és női épület van. Egy kicsivel többen is vannak, így ezen nem igazán kell csodálkozni. Az éjszakai friss levegőt boldogan szívom be, benne van minden, amit az őszi évszak jelent számomra: színesbe boruló világ, egyre rövidebb nappalok, készülődés a téli fehérségre. Ha van évszak, ami tökéletesen illik hozzám, az biztos, hogy a tél.
Túl nagy a csend körülöttem, beletelik pár pillanatba, mire megértem, hogy Momoka állt meg. Visszafordulok, hogy ellenőrizhessem, megvan-e még? Természetesen igen, az égboltot nézi nagy szemekkel, tiszta tekintettel, pislogás nélkül.
- Bocsánat, elkalandoztam! – kér bocsánatot gondolkodás nélkül, mikor észreveszi, hogy őt bámulom.
- Min gondolkodtál annyira? – kérdem mosolyogva, mikor beér. Folytatjuk is az utunkat.
- Csak eszembe jutott pár dolog – kezdi, miközben egy hajtincset igyekszik kényelmesebb helyre igazítani. – Mielőtt eljöttem a húgommal kimentünk megnézni a csillaghullást. Akkor is ilyen gyönyörű tiszta volt az égbolt... – pillant fel újra a csillagokra.
- Nekem is van egy húgom – jegyzem meg mosollyal az arcomon.
- Ó – nyílik el aranyosan a szája, ahogy rám néz.
- Mi az? – Lenézek rá, természetesen mosolyogva, és kissé kíváncsian. Mit szűrt le ebből, hogy így meglepődött?
- Nem tudlak olyan bátyus típusnak elképzelni – feleli egy pillanatnyi gondolkodás nélkül. – Basszus, ezt most hangosan is kimondtam? Sajnálom, csak… kicsúszott!
Felnevetek, közben nem kerüli el a figyelmem az az aggodalmas arckifejezés.
- Te tényleg kimondod azt, ami csak az eszedbe jut, igaz? – A hangomban nincs semmiféle gúny, megvetés, vagy lenézés. Egyszerűen csak élvezem, hogy egy őszinte emberrel hozott össze a sors.
- Igen – feleli kissé zavartan, miközben a tarkóján babrál a kezével. – Egyik a sok kellemetlen tulajdonságaim közül...
- Szerintem ez nem rossz tulajdonság. Nem mindenkinek van bátorsága őszintén beszélni.
Szívből mondom az egészet, miközben a zsebembe süllyesztem a kezeim. A meleg egy pillanatra átjárja fagyos ujjaimat. Mikor újra ránézek, látom, hogy teljesen elpirult, mire halványan elmosolyodok. Nem hittem volna, hogy ilyen emberrel találkozok az Akadémián. A vámpírok között nem is lehet nagyon találni ilyen karaktert, a legtöbbjét az egója hajtja előre, ami egy idő után nagyon unalmassá válik.
Végül megérkezünk a lányszállóhoz. Az ajtó komoran nézi a kettősünket, mintha csak le akarna szidni minket, hogy idekint kóborlunk a sötétségben. Odabentről fény szűrődik ki, megvilágítva az arcunkat.
- Köszönöm a kíséretet, uram – hajtja meg magát előttem félig komolyan, félig vigyorogva.
- Számomra az öröm, hölgyem – felelem hasonló arckifejezéssel, kezemet a mellkasom elé emelve, nagyon minimálisan előre dőlve.
- Megkérdezhetem, hogy melyik padnál ülsz?
- Öööö – felelem nagyon intelligensen, miközben a terem képét igyekszem felidézni a képzeletemben. – Felülről a harmadik sorban, a szélén.
- Csodás! – vidul fel egy pillanat alatt. – Én is ott ülök. Nem tudom, ha lenne kedved, hagyhatnánk üzeneteket. – Újra zavarba jön, és az arca azonnal megtelik vérrel. Vajon mennyire pumpálhat a szíve? Hagyd abba, Fujita! Ne erről álmodozzál. – Tudod, nincs kedvem minden éjjel virrasztani.
- Buta – felelem kedvesen, miközben a mutatóujjam lendül a homloka felé. – Már rég ágyban volna a helyed.
Ahogy megpöckölöm, remélem, minden élét elveszti a feddésem, de azért ráfér, hogy megtanuljon biztonságban maradni.
- Jól van, jól van, megyek már, megyek már... – igyekezete egy tökéletesen kivitelezett ásításba torkollik. – Jó éjt! – Mondja még utoljára, és bemegy az épületbe.
Én is a szállónk felé veszem az irányt, miközben gondolataim a hirtelen érzés körül csoportosulnak. Hogy kívánnám a vérét? Felszisszenek a sötétben, miközben nyelvemmel végigtapintom a felső metszőfogaim. Talán ez is közre játszik abban, miért vagyok kíváncsi rá ennyire. Hiszen az Akadémia ránk vonatkozó szabályzatában igen szépen meg van fogalmazva, mekkora távolságot ajánlott, és megint mekkorát kell megtartanunk. A levelezés még mindig jobban belefér, mint az, hogy kettesben beszélgessünk...
A szálló ajtaját a gondolataimba merülve nyitom, majd zárom. Odabent teljes sötétség fogad, bár kintről beszűrődik a csillagok fénye. Nyugodtan indulok el a lépcső felé, míg nem észre veszem a legfelső fokon üldögélő alakot.
- Merre jártál? – kérdi gúnyos hanggal egy rövid, szőke hajú fiatal.
- Gondoltam Emori szól a késedelmem okáról – felelem teljesen higgadtan.
- Persze, szólt. – Szinte marja a fülem a hangja. – Csak mikor kimentem megnézni, mégis, minden rendben van-e, szerinted kit találtam az említett helyszínen?
- Hagyd abba, Aido! – szinte köpöm a szavakat.
- Jól van! – egyezik bele színpadias sóhajjal övezve. – De figyelni foglak, Kaname ugyanis megkért minket rá, hogy tartsunk szemmel, amíg újra meg nem szokod az itteni szabályokat.
- Elég unalmas feladat lesz, de ha ez tesz titeket boldoggá...
Nem várom meg a válaszát, hanem inkább elsétálok mellette. Vajon kiket állított rám? Aidót biztosan, meg valószínűleg Kaint is. De a kérdés az, rajtuk kívül kiktől kell tartanom ilyen szempontból? Emori és Keiya biztosan nem...
A keddi várakozás az esti órákra sokkal gyorsabban eltelik, mint a tegnapi. Kimondhatatlanul idegesítőek a többiek a reggelinél, úgyhogy igyekszem minél hamarabb letudni az egészet. Úgyis meg kell még csinálni a házikat, bár nem sok kedvem van hozzájuk. Unottan töltögetem ki az ismétlő feladatok legnagyobb részét.
Felsorakozás, indulás az órákra... A nap legnevetségesebb része. A tükörbe nézve a jól megszokott Arata néz vissza rám, azonban a szeme... Mi van a szememmel? Olyan üresen bámulja az ezüstlapban a mását, hogy az már félelmetes. Pislogok párat, igyekszem valami vidám dologra gondolni, hogy ne így nézzek ki a fejemből, de nem igazán jön össze. Szánalmas vagyok.
Ahogy a nappalisok sorfala között sétálunk át, véletlenszerűen nézek rá egy világosbarna hajú lányra. Mielőtt ezt megteszem, elmondok egy sor hülyeséget magamban, és kicsit vidámabb tekintettel tudok rákacsintani az illetőre. A művelet sikeresen fejeződik be, a lány szinte azonnal elolvad, a többiek pedig vágyakozva néznek rám, hogy ők is akarnak ilyet kapni. Sajnálom, de ez most nem igazán megy.
Magam elé bámulva haladok a ritkásabb sorfal felé, de a szemem sarkából senki, számomra fontos embert nem veszek észre. Igazából jelenleg csak egy ilyen van, de ez nem számít.
Mikor a teremben elfoglalom a helyem, megengedek egy halvány mosolyt magamnak. Emori és Keiya az előttem lévő sorban foglalnak helyet, ahogy néha szokták. Kezem a padban kezd el tapogatózni, míg egy kitépett lapra nem bukkanok. A füzetembe illesztem, hogy kevésbé legyen feltűnő, bár az asztalra senki nem tud lenézni, csak ha a mögöttem lévő padsorokban ülnének – azonban én ülök a leghátrébb.
A matek szívás... Te is így gondolod?
Apró jelek sorozata, én pedig igyekszem hasonló méretűekkel válaszolni, nem teljes sikerrel. Valahogy soha nem ment, hogy apró és olvasható jeleket biggyesszek egy papírlapra.
Az biztos is, bár nekem nem a megértés része szívás, hanem az, hogy mennyire nyers és unalmas. Semmi szórakoztató nincs benne. Ezek után mégis azt várják el a tanárok, hogy érdeklődve nézzünk rájuk, miközben egy olyan x-et kellene kitalálnunk, amit ők amúgy is ismernek.
A papírt visszacsúsztatom a padba, majd mikor újabb dolog jut az eszembe, megint előveszem. A szavakon nem sokat gondolkodok, csak írom, mintha a valóságban beszélgetnénk.
Szerinted Hoshino tanár úr mikor kattant meg? A diplomájának megszerzése előtt tanítási gyakorlaton, vagy az első tanévében?
Lehet, nagyobb tisztelettel kéne írnom egy tanárról, de az, ahogyan földrajzot tanít, az már szinte fájdalmasan pocsék. Lehet, nem is tanítja őket... Fogalmam sincs, kik azok a tanárok, akik bírják azt, hogy reggel és este is tanítanak. A fiatalabbak biztosan bírják, de ez már legalább negyven-negyvenöt éves lehet. Nem, hiába gondolkodom rajta, nem tudom eldönteni.
Előveszek a zsebemből egy kis fehér színű bogyót, majd halkan a fogaimmal szétmorzsolom, mielőtt lenyelném. Vértabletta... Elvileg vízben kellene oldani, de akkor még annyi íze sincs, mint ilyen formában. Meg így viccesebb, a fogaim jó fél órán át piros színben tündökölnek, ahogy a nyelvem is. Jól lehet vele ugratni embereket, csak a vámpírok néznek rád úgy, mint egy idiótára.
Az ötödik óra végére úgy érzem, valami őrültséget kellene csinálni. Mondjuk belógni a nappalisokhoz, és egy injekciós tűvel vért kellene venni valamelyiktől. Egy kis csemege, és senki sem tudná meg... Azonban legalább két figyelő szemmel nem kellene hülyeséget csinálni az első figyelmeztetés után. Szomorúan emlékszem vissza az utolsó vérivásomra... Egy fiatal srác volt, olyan húsz éves, könnyedén rá tudtam venni arra, hogy jöjjön el velem egy körre. Aztán nem szex lett a vége, hanem az, hogy egy láthatatlan dolog megszúrta, és megcsapolta kissé a vérét. Biztos csak egy szúnyog volt – feleltem neki, majd én is eltűntem, ott hagyva kiéhezetten. Finom volt az a három deci vér, még akkor is, ha kihűlt egy kissé, mire eljutottam a fogyasztásáig. Semmi nincs olyan jó, mint a testből kiszívni...
- Arata, csorog a nyálad! – fordul hátra Keiya, én pedig vigyorogva megtörlöm a számat.
- Bocsánat, csak eszembe jutott, milyen jó is volna egy kis sült csirkemellet zabálni vacsorára.
- Akkor sajnálattal kell közölnöm veled, hogy nem az lesz a főétel.
Lebiggyednek az ajkaim, majd megvonom a vállam.
- Annyira nem is vagyok éhes.
|
| Izumo-san | 2014. 09. 22. 21:17:06 | #31379 |
Karakter: Mineki Momoka (Kitalált)
Megjegyzés: Calaelnek~
Újra és újra ledöbbenek nőnemű társaimon. Komolyan ez már beteges, menjenek pszichológushoz. Jó, beszélek én, akinek a legjobb barátnője is egy megszállott. Oh yeah! Unottan kezdek rugdosni magam előtt egy követ, szegény nem vétett ellenem semmit én nem itt rugdalom. Ahogy az éjjelisek távoznak a tömeg is nagy nehezen oszlik el, s bár nagyon nem lelkesednek attól, hogy nem csorgathatják a nyálukat, ki-ki elindul a dolgára. Én is visszamegyek a szállóba.
Basszus! Basszus! Basszus! Egyáltalán mi a francért jöttem én ide? Buta Momoka! Ostoba vagy! Kellett neked átmászni a kerítésen. Egyáltalán miért vagyok én itt? Istenem, ha lebukom végem. Halott vagyok… Momoka ezt jól megcsináltad magadnak… Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal a fejemben guggolok a bokorban nehogy valaki észrevegyen. Ó-ó valaki közeledik. Istenem most segíts meg!
- - Egy kicsit megszédültem – hallok egy nagyon ismerős hangot. Arata! – Menjetek nyugodtan! Ha jobban leszek megyek majd.
- - Biztos, hogy ne maradjunk itt veled? – oké, ez egy teljesen idegen hang. Jujj istenem ezek most itt fognak álldogálni?
- - Persze, jól leszek. A legnagyobb veszélyt Kiryu jelentené számomra, de mostanában nagyon el van foglalva magával.
Momoka nem szabad hallgatózni! Még ha majd’ megöl a kíváncsiság akkor sem. Nem, nem szabad! Rossz dolog! De egy ici-pöci hallgatózásból nem lesz baj, igaz? Hallom a tova menő lépéseket.
- - Nincs is semmi bajod, ugye? – bújok elő a bokrom takarásából, mikor Arata észrevesz.
- - Ez csak természetes – feleli egy lehengerlő mosollyal. – Miért nem vagy ágyban? – azt én is szeretném tudni…
- - Tegnap pont eleget aludtam ahhoz, hogy ma kevesebbel is beérjem – próbálok a lehető legmeggyőzőbb lenni.
- - Nem félsz attól, hogy egy szörny előbukkan, és próbál megölni téged? – oké, ez nagyon ijesztő. Hogy tud ilyen meggyőzően előadni valamit?
- - Nem igazán – amennyire csak lehet próbálok meggyőző maradni.
- - Majd megvédelek – vigyorodik. Oké, asszem most félrevert egy ütemet a szívem. – Elkísérlek a szállótokba, ha akarod, ha nem – jelenti ki komolyan. Mi ez a hirtelen komolyság?
- - Ööö… Rendben – a komolysága kissé megriaszt. Mi ez a hirtelen hangulatváltás? – És mégis mikor?
- - Lehetőleg most, holnap reggel neked tanítás.
- - Ne is emlékeztess rá! – nyögöm.
Összekulcsolom kezeimet a hátam mögött, s sóhajtva felnézek az égre. Innen olyan szépen lehet látni a csillagokat… Hmm… mielőtt eljöttem a suliba Azusával megnéztük csillaghullást. Nagyon tetszett neki, olyan kis vidám mosoly költözött az arcára miközben kémlelte az eget. Muszáj megállnom pár másodpercre, hogy gyönyörködhessek. Olyan tiszta az ég ma éjjel…
- - Bocsánat, elkalandoztam! – pirulok el, mikor megérzem magamon a pillantását.
- - Min gondolkodtál annyira? – kérdi mosolyogva, mikor mellé lépek.
- - Csak eszembe jutott pár dolog – tűrök zavartan egy tincset a fülem mögé. – Mielőtt eljöttem a húgommal kimentünk megnézni a csillaghullást. Akkor is ilyen gyönyörű tiszta volt az égbolt… - merengek el megint.
- - Nekem is van egy húgom – mosolyog rám.
- - Ó – lepődök meg, talán kissé túl feltűnően.
- - Mi az? – kérdez szélesen mosolyogva, de kíváncsian pillant le rám.
- - Nem tudlak olyan bátyus típusnak elképzelni – mondom minden gondolkodás nélkül. – Basszus, ezt most hangosan is kimondtam? Sajnálom, csak… kicsúszott! – pillantok rá fel aggódó szemekkel, mire csak elneveti magát.
- - Te tényleg kimondod azt, ami csak az eszedbe jut, igaz? – kérdi jókedvűen.
- - Igen – vakarom meg a tarkómat. – Egyik a sok kellemetlen tulajdonságaim közül…
- - Szerintem ez nem rossz tulajdonság – vágja zsebre a kezeit. – Nem mindenkinek van bátorsága őszintén beszélni – teljesen belepirulok abba, amit mondott.
Én is zsebre vágom a kezeimet. Érzem, hogy ég az arcom. Ő olyan könnyen zavarba tud hozni, mintha direkt arra gyúrna, hogy minél sötétebb vörös legyen az arcszínem. Beérünk a lányszálló ajtajához, mikor megállok és szembefordulok vele.
- - Köszönöm a kíséretet, uram – pukedlizek előtte egyet és elvigyorodom.
- - Számomra az öröm, hölgyem – vigyorodik el.
- - Megkérdezhetem, hogy melyik padnál ülsz? – kérdem hirtelen ötlettől vezérelve.
- - Öööö – néz rám meglepődve. – Felülről a harmadik, a szélén.
- - Csodás! – mosolyodok el. – Én is ott ülök. Nem tudom, ha lenne, kedved hagyhatnánk üzeneteket – pirulok még jobban. – Tudod, nincs kedvem minden éjjel virrasztani – vigyorgok fel rá.
- - Buta – pöcköli meg mosolyogva a homlokom. – Már rég ágyban volna a helyed.
- - Jól van, jól van, megyek már, megyek már… - ásítok egyet. – Jóéjt! – libegek be az ajtón.
Oké, drága szobatársnőm kiakadt. Enyhén szólva kis is van bukva, hogy ilyenkor esek be. Persze, pont a legjobb hallású csaj a szobatársam, aki ráadásul nyugtalan alvó, így minden apró neszre felébred. Veszett ügy volt, hogy észrevétlenül besurranok, átöltözöm és lefekszem aludni. Hülye éles hallás… Ai minden tekintetben furcsa – nem hiába a legjobb barátnőm – s a rigolyái még engem is túlszárnyalnak. Nem gondoltam soha, hogy ilyen emberrel sodor össze a sors, de megtörtént és most hallgathatom a szentbeszédet.
oOoOoOoOo
Matek. Blehh… De gyűlölöm a matekórákat… Nem is csoda, minden csak szám és szám és ettől megfájdul a fejem. Ha meg fáj a fejem nyűgös leszek. Ergo, a matektól nyűgös leszek, ami senkinek sem jelent jót a környezetemben. Úgy az óra közepén, a lehető leghalkabban kitépek egy lapot a füzetemből, és a széleit rajzolgatni, színezgetni kezdem. Legalább lefoglalom magam valamivel és nem is hangoskodom közben. Pozitív, pozitív együttélés mindenkinek. Végül a lehető legszebb macskakaparásomat előszedve firkantok a papírra. „ A matek szívás… Te is így gondolod?” Majd egy laza mozdulattal becsúsztatom a padba.
|
| Calael | 2014. 09. 13. 00:06:17 | #31295 |
Karakter: Fujita Arata (kitalált)
Megjegyzés: ~ Momokának
Elgondolkodva nézek az éjjelisek felé. Hiába tartozok közéjük, mégis kívülállóként viselkedek. Talán ez így van jól. Igazából az is lehet, hogy amióta eltiltottak egy évre, gyökeresen megváltozott a véleményük rólam, és fordítva is, ebből kifolyólag pedig már soha nem érezhetem azt, hogy hozzájuk tartozom.
- Köszönöm a táncokat!
Ránézek Momokára, majd csak bólintok. Olyan érzésem van, mintha lenyeltem volna a nyelvemet, és a szám is ki van száradva. Valamit innom kell, mielőtt köhögni kezdek a tikkadtságtól.
Utam az egyik nagyobb méretű asztalhoz vezet, ahol poharak és palackok sorakoznak elegáns sorban. Magam sem tudom, miért is vagyok ilyen rosszul, és ahogy próbálom kinyitni az egyik üveget, még a kezem is remegni kezd. Két lány sugdos a hátam mögött, és ahogy rájuk nézek, egy szempillantás alatt némulnak el, és keresnek maguknak más partnert. Ha jobb formában lennék, már indulnék is velük táncolni, hol az egyikkel, hol a másikkal...
A falhoz sétálok és meghúzódom. Az éjjelisek legtöbbje már talált magának elfoglaltságot, de az olyanok, mint Kaname vagy Ruka csak arra vágynak, hogy szerelmük tárgyával lejthessenek, és csak állnak egy helyben, és elmélyülten néznek a másikra. Milyen szánalmasak. Legalább páran hajlandóak arra, hogy emberekkel táncoljanak. Hiszen ez a lényege ennek az estének, nem?
Mikor jobban leszek, szemem kutatni kezdi a termet. Ahogy nézem a boldogan nevetgélő lányokat, úgy érzem egyre jobban azt, hogy semmi kedvem ehhez az egészhez. Talán a karácsonyi bálra visszanyerem a formám, és megváltoznak a dolgok az Akadémia elitnek nevezett részén, és akkor boldogan válogatok majd a nőneműek között. Semmi kedvem idegenekkel társalogni...
Lassú léptekkel kerülöm meg a táncparkettet, és lábaim egy üresen álló asztalhoz vezetnek. Egy pillanatig nézem, majd gyorsan reagál az agyam, hogy itt nemrégiben még Momoka ült. Vele legalább már beszéltem, nem teljesen idegen, vele még van is valamennyi kedvem beszélgetni...
Felpillantok, majd szinte azonnal meg is látom, ahogy az erkély felé sétál kicsit instabil léptekkel. Ez eddig nem tűnt fel, lehet, nincs rendben. Vagy csak a cipő. Szegény Eriko, olyan véres sarokkal jött haza nem egyszer a táncórákról, hogy kénytelen voltam megkérdezni, nem gondolkodott már el azon, hogy próbákra nem tűsarkúban kellene mennie. Azt felelte, hogy meg kell szoknia, máskülönben egy bálon fog felfakadni a bőr a sarkán, és az megalázó lenne számára.
Akkor nem értettem, most kezd kialakulni valamiféle sejtelmem afelől, hogy mire is gondolt akkor pontosan.
Nem nyíl egyenesen veszem felé az irányt, hanem tartom magam a becserkészés szertartásához. Az erkély elég széles, három helyen is nyílik rá egy-egy üveges ajtó, én pedig kiválasztom a hozzám legközelebb esőt. Hamar kint is találom magamat a friss levegőn egy elbűvölő teremtmény közvetlen közelében. De nekem csodálatosabbnak kell lennem, nők ide vagy oda.
- Nem fogsz megfázni mezítláb? – kérdem ragyogó, de nem túl nagyképű mosollyal, ahogy minimálisra csökkentem a köztünk lévő távolságot.
- Nem fogok, engem kemény fából faragtak, ritkán betegszem le – feleli vigyorogva.
Ahogy rákönyököl a korlátra, szemem önkéntelenül is végigméri a testét. Nem kirívó szépség, de nem is csúnya. Egyáltalán nem az. Van benne valami természetesség, nem akarja többnek mutatni magát, mint amennyi valójában. Valamiért ezt nem is tudom kiverni a fejemből.
- Akkor szívós a kisasszony – jegyzem meg nagy nehezen visszagondolva arra, miről is volt szó pár másodperccel ezelőtt. Csatlakozom mellé a könyöklésben, egy ideig szemezek a márvány tisztaságával, majd megelégedem vele, és fohászkodom, tényleg makulátlan legyen, és ne koszolja össze a ruhámat.
- Megkérdezhetem, hogy miért hagytál ki egy évet?
A szám és a testem gyorsabban reagál, mint számítanék rá.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik – vágom rá, majd megbököm a homlokát. Remélem, ezzel sikerül elterelnem a témát az otthon töltött időmről.
- Igaz-igaz, én még talán egy kicsit túl fiatal vagyok a ráncokhoz – nevet fel ugyanolyan kedvesen, ahogy eddig is.
- Egy ilyen aranyos arcot kár is lenne elcsúfítani a ráncokkal – vetem be magam ismét mosolyogva, mire a lány arcát teljesen ellepi a vörös pír. Zavara jól tükröződik a teljes viselkedésén, amely elégedettséggel tölt el. A szemem sarkából figyelem a mozdulatait, igyekszem a lehető legkevésbé feltűnően nézni, hogyan mozog, és mit üzen a testbeszédével. Talán azt, hogy fáradt, és nem akarja az orromra kötni.
- Ha megbocsájtasz, szerintem én visszamegyek a kollégiumba – mosolyodik el egy szépen kivitelezett ásítás után. – Köszönöm még egyszer a remek táncot!
- Visszakísérjelek? – kérdem az udvariasság törvényének nevében, valamint azért is, mert semmi kedvem kedvenc társaim körében maradni.
- Nem kell, köszönöm – mondja, miközben újra felveszi a cipőjét. – Nagylány vagyok, egyedül is visszatalálok.
Rám vigyorog, majd elindul a terem, onnan pedig a szállójukra. Az erkélyről figyelem a lépteit, és komolyan fontolóra veszem, hogy én is visszavonulok. Azonban eléggé korán van még, és feltűnne a többieknek, hogy eltűntem. Még rossz néven vennék.
Mennyit aludhattam? Hajnal háromkor jöttem el, valamikor utána feküdhettem le aludni, talán négykor, és most mennyi az idő? Kibújok az ágyból, és a vekkerre nézve azonnal meg is nyugszom, hiszen még csak délután két óra van. A tanítás csak hatkor kezdődik, előtte fél órával indulunk el az átvonulásra. Még van időm átnézni a tananyagot, nem mintha olyan fontos lenne, de inkább a stréberkedés, mint a vegyülés a többiekkel. Persze a reggelinél nem eggyel találkozom, párukkal még váltok is néhány szót, aztán vissza is vonulok a szobámba készülni az esti tanításra.
A szálló hatalmas előterében gyűlünk össze, hogy együtt vonuljunk át az iskola főépületébe. A hátsó részlegbe sorolok be, hátha kevésbé fog csengni a fülem a kiabálástól. Amikor kilépünk az épületből, megcsap a kellemes őszi levegő, bár a fény kicsit irritálja a szememet. A főkapuig hunyorgok és dörgölöm a szemem, de végül elmúlik a rossz érzés.
Átlépve a kapun először a két felügyelőt pillantom meg. Yuki úgy pirul, hogy már én érzem kellemetlenül magam, Zero meg felénk se néz. Aztán a szemem a felsorakozó női (és néhány férfi) tanuló felett elkúszik, és megpillant egy ismerős alakot. Felém int mosolyogva, amit viszonzok is. Gondolkodom, hogy felemeljem a kezem, de végül lemondok róla. Ha így tennék, biztosan tömegverekedés bontakozna ki, féltékenység címszóval. Nem mintha bármelyikük is ismerne minket, azonban annyira rajonganak, hogy egy kölcsönös kapcsolatnál már elpattannának az idegek.
Nem tudok megállni, hogy egy kicsit több ideig szemléljem, és próbáljam elültetni Momokában azt, hogy szeretnék majd később is beszélgetni vele, úgyhogy sodródok tovább a többiekkel. Magam elé szegezem a pillantásom, nem keresek szemkontaktust senkivel. Csak érjünk már be az épületbe, legyünk ott, és essünk túl a tanításon...
Az órák csigalassúsággal múlnak el, én pedig végig a füzetem dekorálásával foglalatoskodom. Az anyagrészek ismerősen csengenek, még nem múlt el az év eleji ismétlés időszaka. Lehet, kihagytam egy évet, de attól még otthon tanultam, máskülönben a lentebbi évfolyamba soroltak volna be, azt a sértést pedig nem éltem volna túl.
Sok vámpír egy teremben, olyan dolgot tesz, amit elvileg nem is kellene ilyen formában tenniük. Mindnek van pénze magántanárokra, és mindegyikük szülei is túlképzettek. Mindent megtanulhatnának otthon, de e helyett itt ülünk, és a vérszívó-ember barátság létrehozásán ügyködünk. Én meg mikor megvalósítottam, elküldtek. A lánynál meg amnéziát idéztek elő az együtt töltött időnkről, majd egy másik neves iskolába helyezték át az igazgató kapcsolatainak köszönhetően. Fogalmam sincs, hova került, de ha újra találkoznék vele, én is búcsút mondhatnék néhány emlékképemnek.
Az utolsók között hagyom el az épületet hajnal kettőkor. Ma csak öt óránk volt, miután az egyik tanár beteget jelentett, így egy kis beszélgetés után fokozatosan lelépett mindenki. Hárman sétálunk a szálló felé, de valami megzavar az utunk közben.
- Egy kicsit megszédültem – szólalok meg gyenge hangon. – Menjetek nyugodtan! Ha jobban leszek, megyek majd.
- Biztos, hogy ne maradjunk itt veled? – kérdi Emori, miközben enyhén oldalra dönti a fejét. Annyira szeretem nézni, mikor ilyen arcot vág, teljesen illik hozzá az aggódás. Szürke szem, sötétszőke, vállig érő hullámos haj, apró száj. Hátulról még nőnek is lehet nézni, elölről már kevésbé.
- Persze, jó leszek. A legnagyobb veszélyt Kiryu jelentené számomra, de mostanában nagyon el van foglalva magával.
Elvigyorodom, mire ők ketten is így tesznek.
- Akkor majd gyere. Jó éjt!
- Jó éjt! – csatlakozik hozzá Keiya, csapatunk egyetlen női tagja is. Én csak biccentek, majd az út menti fa tövébe guggolok, a hátamat a repedezett, fehér törzsnek döntve. Hamar eltűnnek a szemem elől, és levelek surrogását hallom a hátam mögül. Hátralesek, éppen csak elődugva a fejem a fa mögül, és meglepetten tapasztalom, hogy Momoka van ott.
- Nincs is semmi bajod, ugye? – kérdezi bátran, ahogy előbújik egy félreeső bokor mögül.
- Ez csak természetes – felelem a legmeggyőzőbb mosolyommal. Felállok, ami miatt tényleg megszédülök picit, de nem törődök vele. – Miért nem vagy ágyban?
- Tegnap pont eleget aludtam ahhoz, hogy ma kevesebbel is beérjem.
Nem ezért jött ide, ezt mind a ketten tudjuk. De aranyos, hogy fáradhatatlannak mutatja magát.
- Nem félsz attól, hogy egy szörny előbukkan, és megpróbál megölni téged? – igyekszem titokzatosan és sejtelmesen beszélni, megfelelő helyeken meghajlítani a hangomat, hogy hatásosabbnak és ijesztőbbnek tűnjön.
- Nem igazán – feleli magabiztosan, de azért látom, hogy kételkedik egy kicsit az állításában.
- Majd megvédelek – vigyorodom el, nem túlságosan szétnyitva a számat. Van pár éjjelis, akikre néha rájön az öt perc, és nem igazán érdekli őket, hogy nem kéne megtámadni egy nappalist, mikor az "kémked" utánunk.
- Elkísérlek a szállótokba, ha akarod, ha nem – szólalok meg komolyan, bár senkit nem érzek a közelünkben. Azért jobb biztosra menni.
- Ööö... Rendben – mondja bizonytalanul. – És mégis mikor?
- Lehetőleg most, holnap reggel neked tanítás.
- Ne is emlékeztess rá!
|
| Izumo-san | 2014. 09. 02. 22:37:05 | #31219 |
Karakter: Mineki Momoka (Kitalált)
Megjegyzés: Calaelnek~
Mire jók a bálok kérdem én? Arra, hogy az ember kényelmetlen ruhákba bújjon egy estére igazán szépnek érezze magát, románcot tervezgessen a fejében, valami plátói szerelmet, egy emberhez akit csak ott pillantott meg. Igen… azt hiszem a legtöbb lánynak ezt jelenti maga a bál, de nem nekem… nekem főleg az evés a lényeg. Bár ha csak az ételről lenne szó eszem ágában sem lenne eljönni egy ilyen eseményre. Neeeeeem… nem önszántamból szuszakoltam magam bele ebbe a ruhába, és nem önszántamból nyomorgok az emeltsarkú cipőmben. De hát ez nem szerelem kérdése, ahogy barátnőm szoktam mondogatni, el kell viselnem nekem is, mert ők is képesek elviselni. Igen mi nők már csak ilyen kemények vagyunk.
Oké, be kell vallanom magamnak, hogy tényleg egész csinosnak érzem magamat. Azt hiszem most vettem fel legelőször ennyire lányos ruhát, eléggé furcsa érzés, ez a sok tül meg mit tudom én mi az isten. Na, de a lényeg, hogy elvileg jól áll nekem. Persze pár másodpercnél tovább nem nézhettem magam, mivel Ai számára kicsit fontosabb volt, hogy szemlélje magát a tükörben. Neki fontosabb ez az este, mint nekem, hiszen ő akar tetszeni is valakinek. Nekem nincs senkim ha úgy vesszük. Még egy utolsó igazítás, majd mehetünk le a szobából, be a bálterembe. Lent még összeszedjük Futabát és Makit, akik szintén eléggé kicsípték magukat. Hát igen, eltérő céljaink vannak, nekem az evés nekik a táncolás.
Néha elgondolkodok azon, hogy a nappalis és az éjjelis diákok miért nem találkoznak egymással a hétköznapokon. Mondjuk ha a lányok halálra tapossák egymást, akkor persze láthatják őket vonulni, de amúgy teljesen elvagyunk szigetelve egymástól. Ők annyira, mások de mégsem… Nem tudom rendesen még magamnak sem elmagyarázni miért, egyszerűen csak ott motoszkál az a kellemetlen érzés a fejemben, ha látom őket, hogy annyival felsőbbrendűnek, annyival kifinomultabbaknak tűnnek, mint mi a nappalisok. Oké, be kell vallanom, hogy azért annyira nem idegenkedem tőlük, hiszen el kell ismernem, hogy tényleg fergetegesen néznek ki. Meg tudom néha érteni többi nőnemű diáktársamat, de ez az én szememben azért nem éri meg, hogy csak emiatt agyontaposd a többi lányt, hátha közelebb tudsz hozzá kerülni.
Barátnőimmel leülünk egy asztalhoz, ők várnak, én ennék, de nem engednek nekilátni a kegyetlenek. Hirtelen elcsendesednek az emberek, s az ajtó felé pillantva egy éjjelis libeg be,egy szál magában. Gondolom senki sem kell mondanom, de mindenki figyelmét felkeltette. Csitu, ez a mi asztalunk felénk jön!
- - Szép estét, hölgyeim! – minden barátnőm felpattan, kivéve engem. Fog a halál itt pattogni! Erre felém nyújtja kecses, hisszú, művészi, hófehér ujjait, mire meglepetten pillantok fel rá. – Szabad felkérnem egy táncra?
Aprót bólintva, fülig pirulva, felállok, és elfogadom a kezét. Milyen hideg a keze… Meglepetten pillantok fel, majd ismét elmosolyodok.
- - Sajnálom, hogy ilyen hideg a kezem. Remélem nem baj, hogy az ön kezével melegítem meg.
- - Dehogy – mosolygok rá kedvesen.
- - Egy év kihagyás után olyan ismeretlenek az arcok… De biztosan az enyém is az. Fujita Arata vagyok – mondja végig fogja tartva a pillantásom. Kihagyott egy évet… vajon miért? Családi gondok? Illetlenség lenne megkérdezni…
- - Mineki Momoka áll szolgálatára – mutatkozok be én is vidáman.
Felcsendül a zene, majd ő vezetni kezd. Én sosem vallottam magam valami jó táncosnak, bár két-három évig járattak anyuék társastáncra, hátha sikerül korrigálni kicsit a borzalmas koordinációs képességeimet. Hát sikerült, mivel már nem esek el mindenben, és legalább most nem járatom le magam teljesen.
- - Nagyon jól táncolsz – jegyzem meg, kissé meglepve.
- - Köszönöm. de csak azért, mert a partnerem tökéletesen kiegészíti a mozdulataimat – dicsér meg, mire érzem, hogy fülig pirulok, de elmosolyodom, a lehető legbárgyúbb mosolyommal.
Két másik dal erejére is a parketten tart, majd végül levezet. Soha nem gondoltam, hogy ilyen kellemes tud lenni a társastánc. Megint egy tapasztalattal gazdagabb lettem.
- - Fantasztikus – jegyzi meg mellettem, mire odapillantok rá.
- - Micsoda? – kérdem kíváncsian, majd követem pillantását. – Áh, a többi éjjeli tagozatos!
Persze, én is izgatott leszek, ahogy az összes többi nőnemű lény a teremben. De azért én nem esek olyan túlzásokba, mint a legtöbben akik itt vannak. Odapillantok barátnőim felé, akik figyelme végre elterelődött rólunk, így én legálisan eltűnhetek enni. Felpillantok a mellettem állóra, majd mosollyal az arcomon meghajolok.
- - Köszönöm a táncokat! – mosolygok fel rá, majd elindulok az ellenkező irányba.
Míg hallom és látom, ahogy a többiek hogy be vannak zsongva én teljes lelki nyugalommal szedek magamnak kaját és ülök le egy asztalhoz, van egy kis nyugtom… Ha nem lenne is senki más, akkor lekapnám a cipőmet mert már eléggé feltörte szegény sarkam. Már szabályosan hallom ahogy sír a sebtapaszáért. Na, de én egy erős nő vagyok, kibírom még pár órát anélkül a tapasz nélkül. Azaz egy baj van, hogy mikro végzek az evéssel nem tudok mit kezdeni magammal. Drága barátnőim felszívódtak valahol én meg itt ülök tök egyedül. Ez azért egy kicsit gáz. Végül megemberelve magam, kisétálok az erkélyre, ahol ki is lépek a cipőmből, és nagyon vissza kell fognom magam, nehogy felnyögjek az érzéstől. Jól is nézne ki, bent táncolnak, én meg itt kint nyögdécselek.
- - Nem fogsz megfázni mezítláb? - lépked elő a erkély másik feléről táncpartnerem, halvány mosollyal az arcán.
- - Nem fogok, engem keményfából faragtak, ritkán betegszem le – vigyorgok rá, rákönyökölök a korlátra.
- - Akkor szívós a kisasszony – könyököl ő is mellettem a korláton. Egy darabig csak állunk egymás mellett, szabályosan mintha ontaná magából a hideget, de ez marhaság. Ajj, Momoka minél öregebb vagy annál nagyobb hülyeségekre tudsz gondolni.
- - Megkérdezhetem, hogy miért hagytál ki egy évet? - kérdezem óvatosan, mire csak elmosolyodik.
- - Aki kíváncsi hamar megöregszik – böki meg finoman a homlokomat, mire csak elvigyorodom.
- - Igaz-igaz, én még talán egy kicsit túl fiatal vagyok a ráncokhoz – nevetek fel.
- - Egy ilyen aranyos arcot kár is lenne elcsúfítani a ráncokkal – jegyzi meg mosolyodva, mire érzem, hogy minden vér az arcomba fut.
Idegesen kezdem babrálni a hajam végét, pipacspiros arccal. Sajnos ez rossz szokásom ha zavarban vagyok, nem egyszer próbáltam már leszokni róla nem sok sikerrel. Próbálok visszafojtani egy ásítást, de csak nem akar sikerülni, így szám elé rakom a kezem. Basszus, még a szemem is bekönnyezett akkor volt ez. El tudom képzelni, úgy nézhettem ki, mint valami oroszlán. Zavartan simítok végig a tincseimen, majd mosolyogva fordulok felé.
- - Ha megbocsájtasz szerintem én visszamegyek a kollégiumba – mosolygok. – Köszönöm még egyszer a remek táncot!
- - Visszakísérjelek? – kérdi udvariasan, mire csak halványan megrázom a fejem.
- - Nem kell, köszönöm – bújok vissza a cipőmbe. – Nagy lány vagyok, egyedül is visszatalálok – vigyorgok rá még utoljára, majd elindulok.
oOo
Nos, minden szó nélkül lelépni a bálról nem egy életbiztosítás, főleg ha Ai barátnőm szobatársa vagy, aki mindig mindenhol ott van, és mindent tud. Szóval hallgathattam a szentbeszédet, hogy miért nem tudtam szólni, amikor leléptem. Komolyan, ilyenkor még én érzem rosszul magam napokig, mert mardos a lelkiismeretem. Ők fogalmam sincs, mikor jöhettek el, én nem is keltem fel arra, mikor Ai bejött, túl mélyen aludtam pedig elvileg még le is ejtett valamit, és meg is lepődött hogy nem ébredtem fel a zajra. Ja, ha én egyszer elalszom ágyút is lehetne mellettem robbantani, szerintem simán végig szunyókálnám…
Teljesen eseménytelenül telik a nap, küzdök az ellen, hogy el ne nyomjon az álom. Mikor délután kirángatnak a tagozatváltásnál,nemes egyszerűséggel nekidőlök egy fának. Hát hülye leszek odamenni a végén még összetaposnak! Néha komolyan sajnálom szegény prefektusokat, pedig komolyan próbálkoznak – vagyis legalább is Cross komolyan próbálkozik… - de a lányok ellen ez édeskevés. Végül biztos távolból, zsebre dugott kezekkel figyelem ahogy elhaladnak az éjjelisek, és próbálok nem belefolyni a többi leányzó imádattengerébe. Mikor megpillantom Aratát megejtek egy röpke mosolyt, és kiveszem az egyik kezem az egyenruhámból, hogy intsek neki, hátha észreveszi. Egy pillanatra találkozik a szemünk, amikor ő is halványan elmosolyodik.
Szerkesztve Izumo-san által @ 2014. 09. 02. 22:38:17
|
|
