Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


1. 2. 3. 4. <<5.oldal>> 6. 7.

Izumo-san2014. 09. 23. 13:41:50#31401
Karakter: Marcella Sawyer
Megjegyzés: vámpíromnak~


Mintha tűzhöz ért volna, olyan gyorsan kapja el a kezét, a szemei felvillannak. Evan... csak nem valami baj van? Elfordul tőlem, majd' huss volt nincs Evan, csak a hangos ajtócsapódást hallom. Jézusom, mi a fene történik? Félve utána lépkedek. Belépve a hálóba hallom, hogy megengedte a zuhanyt. Valami nagy baja lehet. Tétován odalépek és kinyitom az ajtót.

- Takarodj! - üvölt rám, mire megrezzenek. Nyelek egy nagyot, de közelebb megyek hozzá. Az egész fürdő lassan kezd egy tóre hasonlítani. 

- Nem mondam el még egyszer Marcella! - üt a csempébe. Valami nagy baj van, hogy már a teljes nevemen szólít meg.

- Evan - szólítom meg halkan, és kinyújtom a kezem, hogy megérintsem. - Mi a baj? Talán segíthetek? 

- Takarodj innen, mert olyat teszek veled, amit megbánok! - üvölt továbbra is. Nem érdekel, nem hagyom itt egyedül így. Becsukom az ajtót és beállok én is a víz alá. Jujj ez hideg!

Összeszorul a szívem, ahogy rápillantok. Szenved. A szemei izzanak, próbálja lenyugtatni magát, látom, hogy küzd. 

- Evan, mi baj? - teszem kezemet a válláta. OKé, talán nem kellett volna, mert a következő pillanatban már csattan a hátam a csempén. Lefogja a kezeimet arca pár centire az enyémtől. 

- Ne csináld ezt velem! Elengedlek, de menj innen Marcella! - könyörög, mai megrettent. Sose gondoltam, hogy valaha ezt fogom hallani Evan szájából.  - Nem akarlak bántani te nő, kérlek, ha most elmész nem bántalak, de ha itt maradsz, darabokra szaggatlak!

- Segítek, neked - suttogom. Nem fogom itt hagyni. 

- Hülye liba! Nem látod?! A vadállat éhezik, mert nem jutott táplálékhoz! A véredre szomjazom te oktondi tyúk! - kiabál és a csempét csapja mellettem. 

- Segítek enyhíteni - suttogom, és oldalra billentem a fejem. Megremegek, mikor végignyalja a nyakam. Úristen mire vállalkoztam én.

- Valóban ezt akarod? Egy vadállat prédájaként végezni? - kérdi.

- Nem vagy rossz ember, megmentetted őt is, tudom, hogy rejlik benned valami jó, meg akarom találni és segítani újra azzá válni - mondom, de néhol megcsuklik a hangom. Nem akarok bizonytalannak tűnni, de be kell vallanom egy csöppet az vagyok.  Én hiszek benne. 

- Kíváncsian várom, hogy is tervezed ezt -  lehellete csiklandozza a nyakam, aztán szúró fájdalmat érzek. 
Boldog vagyok. Nem csak egy kis kolonc más nyakán, most végre tudok segíteni neki. Kezeimmel szorítom a rjatam lévő póló alját, majd egyik kezem felemelem és hátulról beletúrok nedves tincseibe. Próbálom félkarral megölelni. Percekkel később már kezdek kissé szédülni, gyorsabban veszem a levegőt. Erősebben markolok a tincseibe, és szorosan összeszorítom a szemeimet. 

Arra kelek, hogy valaki böködi az arcom. Felhúzom a takarót az arcomra, mire egyszerűen elkezdi a fejem búbját bizergálni. Álmos szemekkl nézek fel, és mellettem Marshall ül az ágyon. Mikor látja, hogy felkeltem befejezi a piszkálásomat. 

- Pedig még aludtam volna... - nyögöm, és felülök, de megszédülök, és visszaesek a párnára. - Huuuuuuuuu... Ez nagyon nem esett jól... - nyögöm. 

- Minden rendben?  - pillant rám Marshall mire csak összeborzolom a haját.

- Persze, kincsem. Csak egy csöppet megszédültem - mosolygok rá, majd egy egyszerű mozdulattal átkarolom a derekát és lehúzom magam mellé. 

- Naa! Eressz! - kezd el mocorogni, de csak még szorosabban tartom.

- A-a, most már nem menekülsz! - nevetek.

Kinyílik az ajtó, és Evan lép be rajta. Kissé meglepett fejjel néz végig rajtunk, felhúzza a fél szemöldökét. 

- Ennél hangosabbak nem is lehetnétek... - morogja, majd leül az ágy szélére. 

Szúrósan pillantok rá, majd elmosolyodom. Marshall fészkelődni kezd, így inkább eleresztem. Összeborzalja a hajam, ahogy az előbb én tettem neki, majd kimegy a szobából. Halkan csukja be az ajtót, majd én félve pillantok Evanra, akinek szikrákat szórnak a szemei, ahogy rámpillant. 

 - Hülye liba! Ostoba! Félkegyelmű! Idióta! Tyúkeszű! -mondja egyenesen a szemembe.

- Jól van! Oké! Oké! Értettem! - ülök fel lassan, és beletúrok a tincseimbe. - És tudod mit? Egyáltalán nem bánta meg!  Már csak egy kérdés foglalkoztat - rúgom le magamról a takarót.

- Remélem az, hogy melyik diliházba leszel beutalva - jegyzi meg gúnyosan. 

- Ki öltöztetett át? - mászok közelebb hozzá.

- Természetesen én - pillant rám kaján vigyorral. Érzem, hogy a vér az arcomba tódul. - Nuygalom, nem te voltál az első nő, akit... - kezdi de félbeszakítom. Mégpedig egy párnával az arcába. 

- Te...! - püfölöm a párnával, de elkapja a csuklómat és változik a helyzet, lehúz maga mellé fekvésbe. Pihegve fekszem mellette. Ennyire kifárasztott az, hogy egy párnával hadonásztam? 

- Nem szabad megerőltetned magad, te nő! - szól rám, mire csak elmosolyodom. Óvatosan kihúzm a csuklóm az ujjai közül, és megölelem. - Hé! Nem vagyok valami plüssmedve! - morog.

- Bocsánat, hogy aggódnod kellett - suttogom, mire csak morog az orra alatt.

Már ölelem pár percig, aztán nagy nehezen felkelek, és kicsit szédelgő léptekkel, átmegyek a fürdőbe. Megfésülöm a hajam, majd megmosom az arcom. Borzalmasan festek, te jó isten! Karikés szemek, sápadt arc! Óvatosan félrehúzom a tincseimet a nyakamról.

- Édes Istenem! - kiáltom el magam. Ha csak két pötyim lenne, nem lenne semmi bajom, ezek nagyon mélyek! Olyan erősen harapott hogy pár másik fognyom is látszik! - Evan, segítened kell!

- Mi van? - dől az ajtófélfának. 

- Segíts leragasztani! - fordulok hozzá. - Úristen, ez nagyon ronda... - nézem tovább a tükörben a nyakam. 

- Elsősegély doboz a csap alatt - lépked oda hozzám. - Kicsit sem lesz feltűnő, ha leragasztod, amúgy - jegyzi meg szarkasztikusan. 

- Igen, mert így, senkinek sem tűnik fel, hogy nincs fél nyakam - nevetek. Előszedek egy kis kötszert és próbálok körbaragasztani tapasszal, hogy fenn maradjon a nyakamon. Ő is segít leragasztani a nyakam, de még mindig furcsán pillantgat rám.

- Mondta már valaki, hogy őrült vagy? 

- Hmm... Te már jópárszor - vigyorgok rá. Felülök a csaphoz, és nekidöntöm a hátam a falnak. - Nyugtass meg, hogy normális, ha állandóan szédülök - túrok mosolyogva a hajamba. 

- Na látod, PONT ezért kellene feküdnöd! - néz rám szigorúan. 

 
- Köszönöm, hogy ennyire törődsz velem - nézek a szemébe, mire nyitná a száját, hogy mondjon valamit, de nem engedem. - Még ha nem is mondod ki. 

Nemes egyszerűséggel odahajolok hozzá, s elől félretűrve tincseit, egy puszit nyomok a homlokára, majd megölelem.  


Nauki2014. 09. 08. 19:07:04#31266
Karakter: Evangelos Daventrey ~Sleutsher
Megjegyzés: Izumo-sannak


Álmosan nyitogatom haragos vörös szemeimet, melyekben az álmatlanság szikrája haloványan pislákol. Nem aludtam jól. A múlt képei kísértettek egész idő alatt. Ami velem történt, amit velem tettek és, amit én tettem másokkal. A sok kiontott élet és a sok kivégzett korcs. Álmosan levettem a magamon lévő gyűrött ruhadarabokat, majd felvettem egy tűzvörös felsőt és egy sima fekete farmert. Csupasz talpaim visszhangot vertek a házban, ami csak az én érzékeny füleim számára tűnt hangos dübörgésnek. A konyhába csoszogok, ahol fogoly nőmet találom.

-          Kérsz egy kávét, vagy még visszafekszel? – érdeklődik mosollyal az arcán miközben helyet foglalok a konyhaasztalnál. Palacsinta édes illatának utolsó tekervényei kúsznak az orromba. Szóval sütött. Állapítom meg és felnézek rá, fejemet megtámasztom a fa bútoron.

-           Adj – kérek tőle a tőlem telhető legudvariasabban. Elkészíti a löttyöt, majd megáll mögöttem a konyhaajtónak dőlve. A törpét figyeli. Komolyan kezd olyan lenni a házban, mint egy anya, én meg lassan a kölyök apjának mondhatom magam, bár nem lennék, sőt nem is vagyok egy mintaszülő alkat.
-          Nem kell anyáskodnod felette, ugye tudod? – kérdezem tőle hosszas csönd után nagyokat kortyolva a keserű elxírből, mely azonnal felrázza kótyagos gondolataimat.

-          Tudom, de szeretném, ha azt érezné számíthat rám – fordul felém– Annyira szeretnivaló gyerek, megérdemli, hogy valaki szeresse – mereng maga elé, csak egy grimaszt vágok.

-          Te annyira… - kezdem letéve a bögrémet és keresem a megfelelő szavakat.

-          Annyira?- kérdez vissza kíváncsian és várakozással a hangjában.

-          Nő vagy… - sóhajtok– Ilyen érzelgős szarokon gondolkodsz – nyújtózkodom, tagjaim hangos ropogással tudatják, hogy köszönik most már tökéletesen vannak.

-          Evan – hallom meg tőle nevemet, majd két vékony és meleg kart érzek meg a derekam körül. Meglepődök mikor rájövök kihez is tartozik az ölelés melyben mosd dédelget. Egyből felháborodok.

-          Mi a fasz?! Eressz! Mi a kurva isten van veled? – nem tolom el magamtól. Nem akarok túl nagy erőt kifejteni és ezzel kárt tenni benne. Furcsa sosem érdekelt különösebben, egy fogoly sem ennyire, sőt az épségük pláne nem. Kihozza belőlem a védelmi ösztönt, mely mások megmentésére késztet. Lehet ezt falkaösztönnek is nevezni, hisz egy alfa megvédi a társait a falkája tagjait. Talán azzal, hogy magamhoz hoztam aláírtam a számomra az ítéletet? A farkas énem egyre többször hozz belőlem elő rám nem jellemző dolgokat. Az állatiasság az, amit a farkasoktól meghagytam magamban, a vadászati ösztönt. A vérengzést a hidegvérűséget és a vér iránti eltüntethetetlen vágyat, mely bennem tombol szüntelen erősebben, mint bármely lényben. Előhozza belőlem a farkast és az embert. Ezzel viszont ráébresztett most arra is, hogy ez a két oldal is a részem. Három faj vagyok egyszerre a két gén hordozója, aki három fajhoz is tartozik egyszerre. Eddig menekültem előle, de, hogy mi lesz ezután, hogy erre rájöttem?

Fogalmam sincs.

-          Köszönöm. Mindent nagyon köszönök – ölel át szorosabban, majd eltávolodik tőlem. Teste melegének hiányérzete pedig meglepetésként árad szét a tagjaimban. El kell ismernem ő a szíve mélyén egy bátor lány. Hogy képes megfeledkezni róla, hogy hány embert ölhettem már meg? Hogy egy gyilkos vagyok? Képes kedves maradni velem és átölelni… Az anyám ölelt utoljára magához ilyen szeretettel. Sóhajtok egyet, próbálom elűzni az emlékeket. Csípőre teszem, egyik kezem a másikkal megsimítom fejét. Ahogy ujjaim selymes hajához érnek, rövidesen elkapom a kezem. A torkom porzani kezd, a szemeim pedig valószínűleg élesebben villognak a kelleténél, agyaraim lüktetni kezdenek a helyükön.

Elfordulok tőle és a szobámon át a zuhanyzóba sietek. Becsapom magam mögött az ajtót. Lekapom a felsőmet és beállok a zuhany alá. Megnyitom a hideg vizet, mely józanítóan hat a testemre. Tegnap este kihagytam az étkezést és az én vérszomjamnak ez nem tesz éppenséggel valami jót. A csempének ütöm a fejem, mert a szemfogaim nyomása elviselhetetlen. Rég éreztem ilyet. El kellett jönnöm a konyhából. Ha maradok ártottam volna neki. Ajkaimba harapok, fogaim nyomán vér serken ki. Oldalra fordítom a fejem és vállamba mélyesztem a fogaimat és próbálom magam lenyugtatni. Hallom, hogy nyílik az ajtó, megérzem azt az édes illatot melyet a törékeny női test áraszt magából.

-          Takarodj!- kiálltok rá. Érzem, hogy nem mozdul, sőt tesz felém pár tétova lépést. A fürdő már vízben úszik mert nem csuktam be a zuhany kabin ajtaját.

-          Nem mondom el még egyszer Marcella!- ütöttem meg öklömmel a csempét, ami felszakította a bőrt rajta, de az azonnal be is gyógyult.

-          Evan- szólít meg és egyik kezét felém nyújtja- Mi baj? Talán segíthetek?- érzem a belőle áradó félelmet mely felpezsdíti a véremet. Kezembe harapok.

-          Takarodj innen, mert olyat teszek veled, amit megbánok!- üvöltök, becsukja a fürdőajtót és belép a zuhany alá, mellém a hideg víz folyamába.
Miért teszi ezt ez az oktondi lány? Miért jön egy tomboló vadállat közelébe ez a törékeny teremtés? Mi a célja velem? Talán egész idő alatt játszott velem? De hisz én játszottam vele? Az éhség ennyire elvenné az eszemet?!

-          Evan, mi baj?- kérdezi meg és kezét vállamra fekteteti mire erőteljesen megborzongok. Érzem a tenyerén keresztül az ereiben pulzáló vért, szíve ütemes dobogását. Hirtelen mozgok, nem tudom kontroll alatt tartani a mozgásomat és a csempének csapom. Kezeit lefogom mellette és arcom közvetlen az övé előtt vagyok.

-          Ne csináld ezt velem! Elengedlek, de menj innen Marcella!- fogom már már könyörgőre. Senki sem hallott még így beszélni régóta- Nem akarlak bántani te nő, kérlek, ha most elmész nem bántalak, de ha itt maradsz, darabokra szaggatlak!

-          Segítek, neked- suttogja elfulló hangon.

-          Hülye liba! Nem látod?! A vadállat éhezik, mert nem jutott táplálékhoz! A véredre szomjazom te oktondi tyúk!- kelek ki magamból és két kezemmel mellette a csempét ütöm.

-          Segítek enyhíteni-, suttogja reszketve. Elfordítja a fejét és így megcsap a belőle áradó illat. Még a víz sem képes elnyomni édes vanília aromáját. Fejem nyakához hajtom és végignyalom a selymes bőrt.  

-          Valóban ezt akarod? Egy vadállat prédájaként végezni?- kérdezem rekedtes hangon viaskodva bensőmmel.
 

-          Nem vagy rossz ember, megmentetted őt is, tudom, hogy rejlik benned valami jó, meg akarom találni és segíteni újra azzá válni- kihallom a hangjából a bizonytalan, de mégis határozott hangsúlyt. Elmosolyodtam, de ez nem a szokásos gúnyos mosolyom volt, ez valahonnan a jéggé fagyott szívemen keletkezett repedés egyikéből szabadult ki.

-          Kíváncsian várom, hogy is tervezed ezt- azzal amilyen gyöngéden csak tudtam fogaimat belemélyesztettem a nyakába és kortyolni kezdtem belőle. Életemben nem ittam még ilyen édes vért. A vér által az áldozat érzéseit is érzékelni tudjuk. Miért érzem én azt, hogy boldog? Bolond ez a nő? Talán ez a megfelelő válasz. Kifogtam egy bolond médiumot, akinek segítési kényszere van. 


Izumo-san2014. 09. 07. 21:12:52#31263
Karakter: Marcella Sawyer
Megjegyzés: vámpíromnak


 Egyszerűen itt hagy. Itt hagy. Oké, Evan nem vagyok egy agresszív ember de kezded már kicsit kihúzni a gyufát. Sóhajtva beletúrok a hajamba, majd halk léptekkel kimegyek a konyhából. Nincs itt, sem Marshall sem Evan. Hmm… Odaosonok a hálószoba ajtajához, majd próbálok hallgatózni, de nem igazán értem mit mondanak, csak a hangjukat hallom. Közelebb hajolok az ajtóhoz, ám az kitárul és majdnem lepuszilom a padlót, de Evan megállít.

-          - Nem szép dolog hallgatózni – morogja.

-          - Én..én nem.. mármint nem akartam – hebegek, próbálom menteni a menthetőt. Egy erős és határozott mozdulat hatására, már az ágyon találom magam Marshall mellett.

-          - Ideje lefektetnünk néhány szabályt drágaságaim – mondja gúnyosan. – Az első! Szabadon járkálhattok a házon belül, használhattok mindent egész nyugodtan, mintha otthon lennétek – bólintás. – Kettő, ha mondok valamit, azt megteszitek kérdezés nélkül – pillant rám – Három, ha bármi kell szóltok és hozom, ez nem jelenti azt, hogy puszipajtások vagyunk. Négy nappal alszom, ha valaki felmer kelteni, ha a dolog nem fontos, akkor az megbánja. Az utolsó és legfontosabb – sóhajt egy nagyot. – ebben a kibaszott házban senki nem akar megtudni rólam többet, mert nem vagyok nitott könyv, ne számítsatok rá, hogy összebarátkozunk én meg megnyílok, aztán lakkozzuk egymás körmét meg rihegcsélünk röhögcsélünk – mindketten némán bólintunk egyet.

-          - Elárulnád nekem legalább a nevedet?  - kérdezi halkan mellőlem Marshall.

-          - Evangelos – válaszol, halántékát masszírozva.

-          - Köszönöm, amit értem tettél Alfán – néz rá Evanre, mosollyal az arcán. Ő, most rámosolygott? Evan csak feldúlt arccal elviharzik.  – Nem olyan gonosz, mint amilyennek mutatja magát, hisz megmentett – intéz felém még pár szót.

-          - Tudom, Marshall… - simítom meg a fejét. – Csinálhatnánk valamit… - merengek el.

Evannek van egy bazi nagy tévéje amúgy is, ideije végre használatba venni. Elfekszünk a földön, az egyik polc alján találtam pattogatott kukoricát, azt megcsinálom a mikroban, majd én is lefekszem a készülék elé, és keresünk valami nézhető filmet. Végül valami vígjátéknál akadunk meg, mivel szokás szerint megint minden adón megy, valamelyik spanyol szappanopera hétszázhuszonhetedik ismétlése, amire senki nem kíváncsi már. Értelmes, és érdeklődő ez a srác, ha sikerül ellazulnia.

Mikor már látom, hogy álmosodik, kipakolok neki takarót és pár párnát a kanapéra, hogy kényelmesen tudjon aludni. Megvárom, amíg kényelemesen elhelyezkedik, aztán leoltom a villanyt, majd én is elvonulok a hálószobába. Gyorsan lezuhanyozok, és Evan pólójában belevetem magam a párnák közé, s várom míg a jótékony álom elragad.

*~*~*~*~*~*~*~*~*

Reggel igencsak meglepő szituációban találom magam, mivel az arcom kemény öt centire van Evan arcától. Kitágulnak a szemeim, majd hátrálni kezdek, de olyan intenzíven, hogy le is esek róla. Félve pillantok fel remélve, hogy nem keltettem fel, hiszen tegnap világosan a tudtunkra adta, hogy nem szeretné, hogy nappal zargassuk. A kis matatásom hatására csupán átfordul a másik oldalára, mire én halkan kiosonok a szobából. Marshall is ébre van már, halkan nézi a tévét.

-         -  Jó reggelt! – köszöntöm halkan. – Kérsz valami reggelit? – mosolygok rá.

-          - Az jó lenne – mosolyog halványan vissza.

Igaz már, elmúlott a reggeli idő, mivel hamarosan fél tizenegy. Meglepetten nézem a méretes szatyrokat, míg az egyiken felfedezek egy színes cetlit. ,, Hogy ne unatkozz, míg itt vagy” elmosolyodom a kis üzenetre, majd elkezdem kipakolni a dolgokat. Hozzávalók, vannak az egyikben, amiket gondosan elpakolok a hűtőbe. A másik szatyor mindenféle nyomózsák, különböző fémvégek, sütőformák, és a többi, ami csak kell. Kissé meghatottan nézem az eszközöket, és nekiállok palacsintát készíteni.

Mivel nem tudom Marshall mit szeret, csak üres palacsintákat készítek, majd mellé rakom a lekvárt, a kakaó port, hogy egye azzal, amivel szeretné. Leülünk reggelizni, meglepően sokat töm magába ahhoz képest milyen kicsinek tűnik. A reggeli után a maradékot berakom a hűtőbe, majd elmosogatok. Csinálok egy kevés levest kettőnknek, mivel Evan megmondta, hogy nincs szüksége emberi kajára. Neki csak egy adag kávét főzök le. S mivel mi későn reggeliztünk a lábost letakarva otthagyom a gázon.

Délután kettő körül jár az idő, mikor Evan félálmosan kicsoszog a konyhába. Kócos hajával olyan, mintha egy kisgyerek, aki a délutáni szunyókálásból ébredt volna. Igaz, az összképet kicsit rontja az a bosszús vörös szempár.

-         -  Kérsz egy kávét, vagy még visszafekszel? – érdeklődöm mosolyogva, és felállok a konyhaasztal mögül.

-          - Adj – huppan le és rákönyököl a konyhaasztalra.

Kinyitom a felső konyhaszekrényt, majd előszedve egy bögrét öntök bele egy adag kávét. Úgy látom nagyon ráfér. Elé tolom a bögrét, mire csak felpillant, én pedig nekidőlök a konyhaajtónak neki háttal, rálátva Marshallra. Elmosolyodom, ahogy egy mesét néz.

-          - Nem kell anyáskodnod felette, ugye tudod? – kérdezi két korty között drága fogva tartóm.

-          - Tudom, de szeretném ha azt érezné számíthat rám – fordulok vissza felé. – Annyira szeretnivaló gyerek, megérdemli, hogy valaki szeresse – merengek el.

-          - Te annyira… - kezdi letéve a bögrét.

-          - Annyira?

-          - Nő vagy… - sóhajt. – Ilyen érzelgős szarokon gondolkodsz – kezd el nyújtózkodni.

-          - Evan – szólítom meg halkan, majd megölelem.

-          - Mi a fasz?! Eressz! Mi a kurva isten van veled? – lepődik meg, de nem tol el.

-          - Köszönöm. Mindent nagyon köszönök – ölelem meg kicsit szorosabban, majd elengedem.

Egy ideig csak furcsán néz rám, majd mélyet sóhajt. Gondolom azt fontolgatja, mennyi kerekem nincs meg az ötből. Végül egyik kezét csípőre teszi a másikkal megsimogatja a fejem mint valami állatnak. Csak szélesen elmosolyodom a gesztusra.



Szerkesztve Izumo-san által @ 2014. 09. 07. 21:14:14


Nauki2014. 09. 01. 15:21:32#31198
Karakter: Evangelos Daventrey ~Sleutsher
Megjegyzés: Izumo-sannak


-          Haza szeretnék jutni innen…- ez a mondat ütötte meg a fülemet, mikor álmosan nyitogatni kezdtem fáradt vörös szemeimet. Ahogyan felfogtam kik is tartózkodnak itt velem és ki is mondta azt, amit hallottam, megteltem élettel és mérges lettem. Pedig még a fáradtságom ellenére kedves is voltam vele elalvás előtt, de látom neki ez sem elég. De miért is érdekel engem, hogy ennyire haza akar jutni. Ő egy fogoly, aki természetes, hogy ezért hisztizik. Miért is érdekelne engem, hogy jól érezze magát? Nem az én dolgom. Ruhát adok neki, meg kaját. Egy fogva tartónak ez se lenne kötelessége. Morogva kelek föl a kanapéból, a farkas szaga a konyhából árad felém a lányéval együtt így én is a helyiségbe sietek.

-          Én is sok mindent szeretnék – kapcsolódok be, mivel nem bírok csendbe elmenni az előbbi mondta felett, nem mintha olyan ember lennék, aki nyugisan tűr.

 – Rendben vagy, kölyök?  - pillantok a farkas fiúra, aki egy biccentéssel válaszol és erre enyhe nyugalom árad bennem szét, amit nem mutatok kifelé. Valamiért örülök neki, hogy sikerült némi jót is tennem ebben a mocskos életemben.
A lányka összeborzolja a fekete tincseket, mire a fiú hálásan elmosolyodik. Marci elveszi a tányért elmossa, megtörli a kezét, majd felénk pillant. A kölyök a padlómat fürkészi, míg én mereven bámulom a falat magam előtt. Vettem egy mély levegőt, a vámpíroknak ugyan nincs rá szüksége, de mivel én nem vagyok teljesen az így nekem igenis létszükségletem maradt.

-           Marshall menj be a szobába pihenj csak le, ne erőltesd magad nagyon meg, amíg fel nem épülsz – szólal a lány félénken, a fiú teljesíti a kérését és eltűnik a konyhából – Evan… - fordul felém.

-          Ha rinyálni akarsz, azt ne nekem tedd – pillantok rá unottan, ugyanis nincs szükségem még több hisztire, amit eddig produkált már az is sok volt számomra. Főleg mivel nagyrészt egyedül tartózkodom, vagy pedig egy kis játék után tovább állok.

-           Evan, mi lesz Marshallal? – kérdezi aggódva– Mi történt vele? – tudakolja.

-           Egyszerű – döntöm hátra a fejemet a mögöttem lévő falra felszerelt szekrénynek – A falkája kidobta- igen ez történt. Mivel egy vámpír mentette meg, ráadásul a híres Vörös villanás, így megverték, de mivel közülük való kidobták, hogy majd a gyengeségből bekövetkező vadászképtelenség, melynek az éhezés a következménye, végez vele. De mégis, még egyszer megmentettem.

-           Miért hoztad ide? Nem úgy tűnt, mintha annyira lelkesednél a vérfarkasokért – próbál határozott lenni én pedig úgy teszek, mint, aki ezt elhiszi.

-           Semmi közöd nincs hozzá – vonom meg a vállamat. Nem fogok megnyílni neki, miért is tenném? Egy kotnyeles nőszemély, aki már így is jobban elmerült a világunkban, mint azt eleinte szerettem volna.

-          De igenis van! – kiabál rám, én pedig csak fagyos tekintettel elém meredve tűröm, ami még engem is meglep. Eltűröm, hogy ilyen hangot megüssön velem egy nő. Mi lett velem az utóbbi napokban?!

 -           Belerángattál ebbe az egészbe, jogom van tudni mi történik körülöttem! Miért fordul fel a szemem előtt a világ, amit eddig ismertem!  - de eddig tartott a türelmem, túl hamar könyveltem el magamban, hogy tűröm. Mintha áram ütés ért volna, a félelem, hogy azzá leszek, aki egykor voltam, az a nebántsvirág kisfiú, arra késztetett, hogy megragadjam a kezét. Tekintetem csak úgy izzot.

-          Velem te ne beszélj ilyen hangsúllyal – sziszegem arcába, mire kivillannak hófehér hosszú szemfogaim– Ne hisztizz itt nekem kislány, mert nagyon megjárod! – szorítok rá a kezére.

-          Evan… - lehajtja a fejét– Nem azt kérem, hogy mondj el nekem mindent erről a világról, amiben te élsz… csupán annyit, hogy megértsem mi folyik körülöttem – szemei könnyesek mikor felnéz rám– Jelenleg úgy érzem, bármelyik percben besokallok, és elvesztem a józan eszem- szabad kezével megtörli az arcát – Elvetted tőlem a családom, iderángattál, és bezártál, aztán belekevertél valami háborúba, én ezt nem bírom, ha nem magyarázod el nekem mi folyik itt… - enyhítek a szorításon, magam sem tudom miért. Talán sikerült végre lenyugodnom minimálisan.

-          Befejezted? – kérdezem közönyösen– Nyugodj le, attól hogy kiborulsz, nem fognak megoldódni a gondok- tanácsolom, de a szavak magától hagyják el a számat.

-          Bocsánat – hajtja le a fejét – Evan, tudod miért nem látsz bele a fejembe?- a kérdés meglep és felkavar, majd dühös leszek.

-           Szerinted mégis mi a kurva életre próbálok rájönni? – szorítok rá a kelleténél erősebben a kezére és mikor felszisszen elengedem, hiszen elfelejtettem a lelke nem emberi, de a teste az, és az iylen testek túl sebezhetőek az én erőmmel szemben.

-           Azért mert én nem engedem. Olyan érzés, mintha egy pajzsot vonnál magad köré, így nem lehet bejutni a tudatomba, viszont én bárki fejébe bele tudok piszkálni…

-           Nincsenek áttörhetetlen pajzsok – jelentem ki határozottan– Én rá fogok jönni, hogy törjem meg a pajzsot- mondom bosszúsan, szinte köpöm a szavakat, majd magára hagyom és a farkas után sietek a szobámba. Megállok az ajtóban. Olyan kicsinek tűnik a hatalmas ágy közepén. Egy kósza mosolyt is megengedek átfutni az arcomon, majd elkomorulok mikor rájövök mi is történt az elmúlt másodpercekben. Meglágyultam… könyvelem el magamban és csalódottan sóhajtok föl. Valamiért nincs szívem szemétnek lenni ezzel a kölyökkel, túlontúl emlékeztet magamra. Odaléptem az ágy mellé, ahol a feje pihent. Megfogyasztottam a térdemet és végigsimítottam a fején. Éreztem, hogy megrezzen, kinyitja vöröses barna szemeit, mely hasonlít egykori tekintetemre. Átfutott rajta a kétségbeesettség és megmerevedett, nem mert megmozdulni.

-             Nem foglak bántani öcskös- mondtam neki nyugodtan és viszonylag halkan, de tudtam tisztán hallja- Tudom mit tettek veled, azt is tudom, hogy ha rájönnek, hogy nem haltál meg megkeresnek és most nem fogsz tudni menekülni- vettem egy mély lélegzetet és leültem az ágy szélére, hátamat az ágytámlának vetettem és karba fontam a kezeimet.

-              Ki fogsz rakni, ha rendbe jövök?- kérdezte rekedtes hangon, hallottam, hogy rémült.

-              Nem- feleltem tömören mire meglepődött.

-             Miért?- csak ennyit kérdezett és felült mellém törökülésbe egyenesen rám  meredve.

-             Hasonlítasz rám- hunytam le a szemeimet.

-             Teljesen mások vagyunk- jelentette ki határozottan.

-            Én vagyok a kettős gén hordozó, szóval valamilyen szinten a te fajtádnak is a tagja vagyok- kijelentésemre látszik rajta, hogy nem tudott erről és zavart lett az arca. A csukott ajtó mögül motoszkálást hallottam. Gyorsan odasiettem és határozottan kinyitottam. Foglyom esett be rajta, de még idejében kaptam el a kezét, így nem találkozott a padlóval.

-           Nem szép dolog hallgatózni- morogtam, és ismét a szokásos Evan lettem.

-          Én…én nem… mármint nem akartam- hebegte zavartan. Egy határozott mozdulattal az ágyra löktem, mire a kölyök ijedten rezzent össze és összébb húzta magát.

-         Ideje lefektetnünk néhány szabályt drágaságaim- mondtam merő gúnnyal megnyomva az utolsó szót, Marcira nézve- Az első! Szabadon járkálhattok a házon belül, használhattok mindent egész nyugodtan, mintha otthon lennétek- bólintottak- Kettő, ha mondok valamit, azt megteszitek kérdezés nélkül- itt ismét a hölgyre néztem- Három, ha bármi kell szóltok és hozom, ez nem jelenti azt, hogy puszipajtások vagyunk. Négy, nappal alszom, ha valaki felmer kelteni, ha a dolog nem fontos, akkor az megbánja. Az utolsó és legfontosabb- sóhajtottam és hangosabbra vettem a formámat-  ebben a kibaszott házban senki nem akar megtudni rólam többet, mert nem vagyok nyitott könyv, ne számítsatok rá, hogy összebarátkozunk én meg megnyílok, aztán lakkozzuk egymás körmét meg rihegcsélünk röhögcsélünk- némán bólintottak mindketten.

-           Elárulnád nekem legalább a nevedet?- kérdezte halkan a farkas, halántékomat masszírozva sóhajtottam lemondóan.

-           Evangelos- válaszoltam neki.

-           Köszönöm, amit értem tettél Alfám- nézett rám nyíltan és enyhén mosolyogva, mire ereimben meghűlt a vér. Ahelyett, hogy bármit is szólhattam volna a nappaliba viharoztam felkaptam a dzsekim. Még hallottam, ahogy Marshall Marcihoz intéz pár szót.

-          Nem olyan gonosz, mint, amilyennek mutatja magát, hisz megmentett- ez a mondta még jó sokáig visszhangzott a fülemben.
 

Az utcákat róttam, zsebre dugott kézzel. Nem néztem semerre, lekötöttek a gondolataim, a múlt halvány morzsái, amik fel felvillanó képekként jelentek meg a fejemben. Éppen az egyik későestig nyitva tartó cukrászdai kellékes bolt előtt haladtam el. Csak lopva felpillantottam, majd gyorsan el is haladtam előtte. Ám egy utcával odébb megfordultam és sietve visszamentem. Gyorsan végigfutattam, mit is keresek én itt tulajdonképpen. Mikor rájöttem, hogy ennek megint az a nő az oka lemondóan sóhajtottam. Tudat alatt is, de túl sok olyan dologra vesz rá, amit sosem tettem meg azelőtt és életemben nem gondoltam rá, hogy meg fogom tenni. Elgondolkodtam, mit is kéne otthonra vennem, hogy a sütögetésbe fordulhasson, és ne nyafogjon, nyaggasson, míg nálam van. Vettem egy bevásárlókosarat. Levettem három különböző alakú tortasütő formával továbbá, egy különféle plusz végekkel csomagolt díszítő zsákot, vagy mi a francot, pár doboz cukorgyöngyöt, meg egyéb díszítő cukorkákat. Pár nyomóformát is választottam, aztán a kasszához mentem és fizettem.  A szatyrokkal a kezemben rájöttem, nincs otthon szinte semmi, amit használhatna. Kelletlenül, de elmentem a közeli éjjjel-nappaliba. Vettem három különféle lekvárt. Pár pudingport, habtejszínt, tejszínhabport, gyümölcsöket, olvasztható csokit, lisztet, por és kristálycukrot, vaníliás cukrot, meg a jó ég tudja még mit. Mikor kiléptem a boltból öt jól megpakolt szatyorral, plusz a másik kettővel, amiben az eszközök voltak. Meg se kottyant nekem súlya. Hazasiettem. Marci és Marshall aludtak. A fiú kiköltözött vissza a kanapéra a lány pedig a szobámban szunyókált. A konyhába leraktam a cuccokat és a egyedül a hűtőbe valókat pakoltam el. A konyhában volt egy irattömb, meg egy toll. Letéptem egy papírt és írtam neki egy rövid üzenetet.

,, Hogy ne unatkozz, míg itt vagy”

Azzal rányomtam a zacskóra a ragacsos cetlit és már el is tűntem a lakásból. Mára elég a jótékonykodásból ideje magamra is gondolnom egy kicsit. Belevetettem magam az éjszakai életbe. Sorra jártam a klubokat, mindenhol ittam egy kicsit. Mikor pirkadt, hazasiettem. lefürödtem és egy kényelmes hosszúnadrágot vettem föl.

Elfeledkezve a szobámban alvó lányról bedőltem az ágyamba és éhségtől nem kínozva aludtam el.  



Izumo-san2014. 08. 23. 21:42:17#31130
Karakter: Marcella Sawyer
Megjegyzés: vámpíromnak~


 Jól van Marci, oké, nyugi. Szuuuuuszáááá…. Nagy nehezen feltápászkodom, aztán újból beletúrok kusza tincseimbe Remegnek a térdeim, ezért megkapaszkodom a kanapé karfájába, és mélyeket lélegzem. Kapd össze magad Marci! Kapd össze magad! Kisvártatva Evan kijön a nappaliba, majd int nekem, de mielőtt még beérnék a szobába, megjelenik és a kezembe nyom egy fekete pólót. A szívbajt hozza rám minden egyes alkalommal, amikor csak úgy feltűnik. Elveszem a textíliát, majd beeszem magam a fürdőbe.

Levetem véres ruháimat, és undorodva rúgom arrébb. Látni sem akarom, emlékezni sem akarok erre az egészre. Csurgatom magamra a vizet, mintha az lemoshatná rólam a nap történéseit.

-          - Én most elmegyek, reggelre itt vagyok – kiabál be. Tudom, hogy nem látja, de bólintok egyet.

Kilépek a zuhany alól, törölközőbe bugyolálva.  Rettenetesen festek, állapítom meg magamról ahogy belepillantok a tükörbe. Hátra gereblyézem a nedves tincseket a homlokomból, majd alaposan áttörölközve felkapom a pólót, amit Evan adott. Hosszú nekem,majdnem a térdemig leér. Átcsoszogok a hálószobába, és az ajtóban megállva homlokomat nekidöntöm az ajtókeretnek. Egyedül vagyok, de teljesen bezárva, és gondolom Evannek csak mobiltelefonja van, mivel nem találkoztam eddig vonalassal. Remek. Fáradtan sóhajtva, kissé félve ugyan, de befekszem az ágyba. Remélem nem gond, ha ma itt alszom…

Motoszkálásra, és fájdalmas nyögésekre ébredek. Hirtelen ülök fel az ágyban, ijedten magam elé húzva a takarót. Félve mászok ki az ágyból, majd lassú léptekkel átmegyek a nappaliba. A kanapén egy igencsak ismerős alak alszik, ő hallatja a fájdalmas hangokat. Még mindig láza lehet. Letérdelek Marshall mellé, majd a homlokára simítom a tenyerem. Lángol. Miért hozta ide Evan? Tiszta ideg volt, amikor én akartam segíteni neki. Szórakoztatja hogy szenved, vagy mi?

-          - Reggelt – hallom fáradt hangját. Int nekem, én pedig kissé kétkedve indulok meg feléje. Erre a kezembe nyom egy szatyrot.

-          - Ezzel kezdj valamit, ha fel kel éhes lesz, ennie kell majd – húzza oda Marshallhoz a fotelt, és beleül. – Elhúznád a függönyöket – mi ez a kedves hangnem?

-          - Miért hoztad ide?  - puhatolódzom. – Meg akartad ölni.

-          - Emlékeztet valakire – suttogja majd elnyomja az álom.

Behúzom a függönyt, ahogy kérte, majd aggódóan nézek mind a kettőre. Marshall borzalmas bőrben van, Evannek meg biztos van valami gond a fejével. Kedves volt. A szatyorral a kezemben bemegyek a konyhába. Még nem igazán sikerült kitapasztalnom minek hol a keze, automatikusan nyúlkálok, mintha a saját konyhámban lennék. Fáj a felismerés, hogy mégsem…A hús egy részét elkészítem, a másik részét a hűtőbe helyezem, mivel fogalmam sincs egy vérfarkas mit eszik. Szemrevételezem mi van a hűtőben, hmmmmmm, tej, tojás, a polcon liszt, cukor… Süssünk valamit.

Jólesik végre valami olyat csinálni, ami kikapcsol, és olyan mintha megint a cukrászdában lennék. Mivel Evan mondta, hogy szokott kávét inni, így lefőzök egy adagot, és egy keveset a sütemény piskótájába, majd a maradékot a krémbe keverem bele. Lehet, így hajlandó lesz beleenni, ki tudja… Nála soha semmit nem lehet tudni. Mozgolódásra leszek figyelmes, szóval kipillantok a konyhából rá a nappalira. Marshall nagy nehezen próbál feltápászkodik. Gyors léptekkel megyek oda, még elég álomittas tekintettel próbálja felmérni hol is van. Mikor nyitja a száját, gyorsan rácsúsztatom a kezem, nehogy felébressze az alvó Evant.

„Nyugi! Még nekem sem teljesen tiszta minden, de nem lesz semmi baj. Gyere, menünk át a konyhába!” – intek a fejemmel az említett helyiség felé, mire csak kerek szemekkel bólint.

-          - Éhes vagy? – ülök fel a konyhapultra, és bíztatóan rámosolygok.  – A hűtőben mindent megtalálsz – intek a kezemmel, mire kissé bátortalanul de megindul, és kiszolgálja magát. Megnyugszik a lelkem, amikor a főtt kajából szed magának.

-          - Mit keresek itt? – néz rám azokkal a borostyán sárga szemeivel, miután befejezte az evést.

-          - Evan hozott haza az éjjel. Ennél többet én sem igazán tudok – ugrok le a pultról. – Kérsz süteményt? – mosolygok rá, és megsimogatom a haját. Csak félénken biccent egyet, én meg boldogan figyelem, ahogy eltűnteti a szeletet amit elé rakok.

-          - Te… nem vagy ember igaz? Más a szagod… - pislog fel rám.

-          - Lényegében ember vagyok, csak van egy-két extrám. Például, hogy beletudok nézni másik fejébe – magyarázom mosolyogva.

-          - Ti… együtt vagytok?

-          - Dehogy! – kerekednek el a szemeim. – Mivel nem engedem, hogy belepiszkáljon a fejembe ezért magával hozott… - szomorodom el, ahogy eszembe jut, mennyi mindentől el lettem szakítva. A családom halálra aggódja magát, én pedig miattuk aggódom. Bele se akartam folyni ebben az egészbe! Egyszerűen csak azaz idióta belerángatott! – Haza szeretnék jutni innen…

-          - Én is sok mindent szeretnék – kapcsolódik be egy harmadik fél a beszélgetésbe. – Rendben vagy, kölyök?  - pillant Marshallra, aki csak félve biccent egyet.

Összeborzolom fekete tincseit,  mire halványan elmosolyodik. Ezt szeretem! Szélesen elvigyorodom, majd elveszem előle az tányért, és elmosom a mosogatóban. Megtörlöm kezemet az egyik konyharuhába, majd visszafordulok a fiúk felé. Marshall számára igencsak érdekes a járólap, Evan pedig nem erőlteti a beszélgetést.

-          - Marshall menj be a szobába pihenj csak le, ne erőltesd magad nagyon meg, amíg fel nem épülsz – mosolygok rá, mire csak feláll, és gyors léptekkel elindul ki a konyhából. – Evan… - szólítom meg.

-          - Ha rinyálni akarsz, azt ne nekem tedd – pillant rám unottan. Összefűzöm karjaimat a mellkasomon.

-          - Evan, mi lesz Marshallal? – kérdezem aggódó arccal. – Mi történt vele?

-          - Egyszerű – dönti hátra a fejét. Esküszöm, úgy viselkedik, mintha egy idiótával beszélne. – A falkája kidobta.

-          - Miért hoztad ide? Nem úgy tűnt, mintha annyira lelkesednél a vérfarkasokért – próbálok megütni egy határozott hangnemet.

-          - Semmi közöd nincs hozzá – vonja meg egyszerűen a vállát.

-          - De igenis van! – kiabálok rá. Túlságosan felgyűltek bennem a dolgok, ahhoz, hogy most nyugodtan tudjak beszélni vele. – Belerángattál ebbe az egészbe, jogom van tudni mi történik körülöttem! Miért fordul fel a szemem előtt a világ, amit eddig ismertem!  - dühös tekintettel terem előttem és megragadja a csuklóm.

-          - Velem te ne beszélj ilyen hangsúllyal – sziszeg az arcomba, mire kissé megszeppenek. – Ne hisztizz itt nekem kislány, mert nagyon megjárod! – szorít rá a csuklómra.

-          - Evan… - hajtom le a fejem. – Nem azt kérem, hogy mondj el nekem mindent erről a világról, amiben te élsz… csupán annyit, hogy megértsem mi folyik körülöttem – nézek fel rá könnyes szemekkel. – Jelenleg úgy érzem, bármelyik percben besokallok, és elvesztem a józan eszem. – gyorsan letörlöm a könnyeket szabad kezemmel. – Elvetted tőlem a családom, iderángattál, és bezártál, aztán belekevertél valami háborúba, én ezt nem bírom, ha nem magyarázod el nekem mi folyik itt… - enyhít a szorításán,  de még mindig tartja a csuklómat.

-          - Befejezted? – kérdezi, mintha minden, amit most elmondtam neki, semmit sem jelentene a számára. – Nyugodj le, attól hogy kiborulsz, nem fognak megoldódni a gondok.

-          - Bocsánat – hajtom le a fejem. – Evan, tudod miért nem látsz bele a fejembe?

-          - Szerinted mégis mi a kurva életre próbálok rájönni? – szorít rá megint a kezemre dühében, de amikor felszisszenek elenged.

-          - Azért mert én nem engedem. Olyan érzés, mintha egy pajzsot vonnál magad köré, így nem lehet bejutni a tudatomba, viszont én bárki fejébe bele tudok piszkálni…

-          Nincsenek áttörhetetlen pajzsok – jelenti ki határozottan. – Én rá fogok jönni, hogy törjem meg a pajzsot. 


Nauki2014. 08. 22. 12:13:27#31107
Karakter: Evangelos Daventrey ~Sleutsher
Megjegyzés: Izumo-sannak


Eltűnök és társaim segítségére sietek. AZ egyetlen, amit hajlandó vagyok nagyvonalúan megtenni az ez. Sőt ez a kötelességem. Bár kétvérűként az egyensúly fenntartását kéne szolgálnom, ez nem lehetséges mivel szüleimet vérfarkasok ölték meg és miért is kéne őket védenem, ha végeztek ártatlan emberekkel?!

A csatamezőre lépve egyből mindenki egy pillanatra rám kapja a tekintetét. Lehunyom a szememet és hangok kezdenek el villózni az agyamba, vérfarkasok hangjai, akik titkos kommunikációjukkal társalognak az azonnali stratégiáról. Ebből leszűröm kik a kulcsfigurák. Kinyitom a szemem és egyszerűen elégetem a vérfarkast, aki nekem ront. Felmérem a terepet és már kámforrá is válok, egyedül vörösen izzó szemem fénycsíkja, mely jelzi merre haladtam el. Csöndben végzek egy határozott mozdulattal, áldozataimmal. Elégedetten állapítom meg vértől mocskos kezeimet tisztogatva, hogy megzavarodtak. A vezetőiket kivégezve nem tudják, mitévők legyenek. Az egyikük felvonyít, majd elkotródnak. Mindenki a sebesülteket kezdi kutatni és a tetemeket összegyűjteni, majd kupacba rakják őket. Az elmém viszont még észlel egy igen gyenge szagú vérfarkast. A többiek nem csoda, hogy nem vették észre. Gyorsan indulok a forrás felé és megérzem emberi foglyom aranyos nőies illatát.

Gyorsabbra veszem a tempót. Nem eshet bántódása. Ezekkel a gondolatokkal rontok be a terembe, de mikor látom, hogy a sérült farkas ott kuporog körülötte dühös leszek.

- Te meg mi a kurva életet csinálsz?! – kiabálok rá.

- Evan, segíteni kell neki – kezdi de félbeszakítom.

- Mégis mi a szarért? Ez egy kibaszott korcs! Gyere ide, a többiek majd elintézik! – szólok rá erélyesen remélve megijed és megteszi, amit kérek.

- Evan! Segíteni kell rajta, még csak egy gyerek! – egy gyerek?! Én mi voltam mikor elvették tőlem azokat, akiket szerettem? Miattuk nem vagyok képes a gyengédségre, mert vámpírok kezei közé juttattak, ahelyett, hogy a homályban élhettem volna. Ezek a korcsfajzatok. A méreg elemi erővel lesz úrrá arckifejezésemen és a tagjaimon, nagyon erősen vissza kell fognom magam, hogy ne rontsak a farkasnak és ne tépjem darabokra.

- Gyere ide! – szólok rá kimérten és teszek egy lépést felé.

 - Evan! Kérlek…- és elkövettem a legnagyobb hibát belenéztem a szemeibe és azt az elveszettséget és könyörgést fedeztem fel, amit egykor a saját szemeimben láttam visszatükröződni egy koszos korcs szemében.
Dühösen odatrappolok és feldobom a vállamra a nőt, majd a farkast is. Gyorsan eltűnök, majd a farkasok erdei határához közel lerakom.

 - Itt majd rátalál a falkája, onnantól már nem a mi felelősségünk – morgom, majd tovább haladunk.
Visszaérve lerakom ő pedig leül a földre és magába roskad. Dühös vagyok rá, mert rájövök, hogy ő mégsem én. Én nem így viseltem mikor megtudtam az igazságot engem hajtott az erőmámor és a tudás megszerzése. A bosszú…

 - Köszönöm- mondja, alig hallhatóan de én mégis tisztán hallom a nekem intézett szavakat.

 - Legközelebb azt csináld, amit mondok… legalább csak egyszer… - morgom, majd elmegyek lezuhanyozni. A hideg vizet sokáig folyatom magamra. Mikor kimegyek, a nappaliba intek neki, de mielőtt bemenne egy szempillantás alatt eltűnök, majd az ajtó és közte tűnök fel. A kezébe nyomok egy fekete pólót. Útjára engedem és kinézek az ablakon. Sötétség honol, én pedig ilyenkor vagyok aktív.

- Én most elmegyek, reggelre itt vagyok-, kiabálok be a fürdőbe és magamhoz veszem a dzsekim, majd távozom.
Egy ideig csak céltalanul bolyongok. A park mellett elhaladva vihogó tinik hangját hallom meg. Elindulok feléjük. Odaérve rám néznek. Piásüvegek minden felé és cigaretta füst terjeng a levegőbe.

- Esetleg beszállnál?- kérdezi az egyik lány odadörgölőzve hozzám. Csak bólintok. Megvárom míg mindenki kiüti magát, aztán a lányt félrehívom.  
Csókolgatni kezdem, ezzel álcázva mire készülök. A nyakához érve szokásos mozdulatokkal belemélyesztem a fogaimat és szürcsölni kezdem az életelixírt. Csak annyit iszom, amennyi szükséges. Begyógyítom nyálammal a nyakán lévő sebeket, majd megigézem és visszaviszem a többihez.

Ideje hazamenni. Könyvelem el. Kifelé menet azonban vérfarkas bűz csapja meg az orromat. Egyből elindulok a szagforrás felé. Nem hagyhatok életben egyet sem. Határozottak a lépteim és csendesek. A bokrok közé vetem magam és vonyítást hallok meg áldozatomtól. Lenézek rá és megérzem a vérfarkas vér jellegzetes szagát. Még nem is ejtettem rajta sebet. Letekintek és a kétségbeesett szemekbe felismerem a korábbi vérfarkast, akit megmentett a foglyom. Lendítem a kezem, hogy végezzek vele, de valami megmozdul bennem és nem tudom megtenni.

Leszállok róla és a fejéhez guggolok. Lomha a légzése, látszik, hogy ellátták a baját.

,, Hé kölyök!” szólalok meg a fejében.

,, Te meg…hogyan?” látom rajta  a meglepettséget.

,, Mindent a maga idejében pajtás”

,, Meg akarsz ölni?”

,, Vissza tudsz változni emberré?” erőtlenül bólint.
Szemeimmel ösztönzöm és meg is teszi. A ruhái szétszaggatva mindenhol csupa vér és seb.

- Hány éves vagy?- kérdezem, miközben leveszem a dzsekim és bebugyolálom, majd karjaimba kapom a múltkorinál finomabban.

- 13 adja meg a választ- 10 voltam, kicsit fiatalabb nála, ugyanilyen meggyötört voltam. Nem tudom mi történik velem. Megesett rajta a szívem? Letekintek rá és látom, hogy megnyugszik. Az biztos, hogy nem akarom, hogy ennek a kölyöknek baja legyen. Talán a lány miatt, is, de magam miatt is. Ha a vérfarkasokat választom, olyan lettem volna mint ő.

Beugrok az ablakomon. Hallom, hogy Marci a szobámban szuszog. Szóval megbátorodott és befeküdt az ágyamba. gondolataimat azonnal visszavezérelem a fiúhoz. Óvatosan elviszem a fürdőbe és a kádamat megtöltöm meleg vízzel. Lehámozom róla a ruhákat és csak az alsója marad rajta. Ne vagyok meleg és pedofil sem. Leültetem az egyik törölközőre a földre és egy másikat bevizezve kezdem letörölgetni róla a vért. Egy ideig elbíbelődök, aztán kézbe veszem, és a kádba ültetem, ahol megmosom. Kiveszem és megtörölgetem. Visszaültetem előbbi helyére és alkohollal áttörlöm, a sebeit mire nyüszít és mozgolódik. Félájult, így fel sem fogja, mit teszek vele. Akár végezhetnék is vele. Ki van nekem szolgáltatva. Kiviszem a nappaliba és a kanapéra fektetem. Kerítek egy takarót és betakarom vele. Magamhoz veszek némi pénzt, majd elindulok az éjjel nappaliba, nyers húst kell vennem, neki, amit elfogyaszthat. Veszek egy kis karajt, majd hazasietek. Visszaérve foglyom a beteg ágya mellett térdel és aggódva figyeli.

- Reggelt- köszönöm fáradtan. Nappal van nekem pedig minimális alvásra de mégiscsak szükségem van egy ilyen éjszaka után. Odaintem magamhoz ő pedig kétkedve odalép hozzám. Kezébe adom a szatyrot.

- Ezzel kezdj valamit, ha fel kel éhes lesz, ennie kell majd- azzal odahúzom a srác feje mellé a fotelt és leülök.

- Elhúznád, a függönyöket- kérem talán a fáradtság miatt vagyok, ilyen kedves nem tudom.
 

- Miért hoztad ide?- kérdezi- Meg akartad ölni.

- Emlékeztet valakire- suttogom, majd elalszom.  


Izumo-san2014. 08. 03. 17:32:35#30878
Karakter: Marcella Sawyer
Megjegyzés: Naukimnak


 -          Szóval meg akarsz ölni – állapítom meg a tényt.

-          Ha még sokáig idegesítesz meg is foglak – veti oda nekem, majd kiropogtatja  a csontjait, amitől nekem végigfut a hátamon a hideg. Mindig is utáltam ha valaki ezt csinálta. Kitárja az ajtót, és letekint rám – A konyhában találsz emberi kaját, muszáj néha vásárolnom különben a ház lakói gyanút fognak. Egyél, meg van kávé is, azt én is szoktam inni. A lakást nem tudod elhagyni, mivel a kulcsot rég eltörtem, szóval csak én tudom kinyitni – darálja le, majd egyszerűen ott hagy.

Lassan feltápászkodva botorkálok ki a konyhába, hogy készítsek magamnak valami ennivalót. Nagy nehezen próbálok kiigazodni a konyhában, ami hatalmas és teljesen ismeretlen. Bepillantva a nappaliba, szinte az orromig se látok.  Kellene egy kis D vitamint bejuttatni a szobába… Odalépek az ablakhoz és egy kecses mozdulattal széthúzom a sötétítőt, aminek Evan már annyira nem örül.

-          - Mi a jó büdös francot csinálsz! – ordít rám, mire ijedten, megszeppenve nézek vissza rá.

-          - Sötét volt és úgy gondoltam ez még nem olyan vészes – próbálok mentegetőzni.

-          - Perszem ha az ember fia vámpír és nappal akar aludni a kurva kibaszott sötét szobájában, akkor igenis vészes – támad nekem szavaival.

-          - Ne haragudj – szabadkozom ijedten.

-          - Na jó, nézd, kezdjünk azzal, hogy azt most szépen visszahúzod – rögtön meg is teszem.  – Fantasztikus. Második lépés… - folytatná, de a telefonja megcsörren.

- Veszekedni kezd valakivel, és elég fontosnak tűnik, mivel nem kicsit ideges a telefonbeszélgetés közben.

-          - Azonnal ott vagyok – zárja le, majd telefonját a zsebébe csúsztatja. – Te szépen csücsülj ide – mutat a kanapéra, de rögtön kiviharzik a szobából.

Tétova léptekkel követem őt, a lehető leghalkabban. Nem hiszem, hogy örülne, hogy újfent nem fogadtam neki szót. Bekukkantva a szobába egy rejtett páncélszekrény pillantok meg, amiből éppen a fegyvereit szedi ki. Azt hiszem jobb visszaspurizni a nappaliba, mielőtt meglátna, viszont nem szeretnék a kanapén csücsülni. Vajon merre lehetek? Melyik város részen? Odalépek az ablakhoz, és felmérem merre is lehetek, milyen messze otthonról.

-          - Azt mondtam, hogy ülj le – morog rám, mikor visszaér, majd elém dob valamit. Ez egy… pisztoly? – Ezt rakd el valahova – majd mellettem terem és felkapva megint észvesztő gyorsaságban haladunk. Érzem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről. Ez a hely kész kastély! Bár nem tudom megcsodálni, mivel rettegek konkrétan mindenkitől ezen a helyen.

-          - Egy ember itt és élve? – kel az egyik illető, mire Evan egy dühös pillantást küld felé, majd a férfi alatt tűz gyullad. Édes Jézusom, ezt ugye nem ő csinálta? Mikor egy idősebb férfi belépett, a tűz kihunyt.

-          - Nem gyújthatsz föl mindenkit, aki rosszat szól! – szól rá Evanra. Szóval tényleg ő csinálta a lángokat.

-          - De, megtehetem, tudják hol a helyük! – morog mellettem.

-          - Az ifjú hölgy netalántán? – netalántán? netalántán mi?

-          - Nem, telepata – érzem, hogy mindenki engem bámul, ami igencsak nagy zavarba hoz. Ha nem félnék attól, hogy bármelyik pillanatban meghalok, akkor biztos vörös lenne az arcom.

-          - Igen? Miért hoztad ide?

-          - Velem volt, eszem ágában sem volt egyedül hagyni, még megölik mielőtt rájönnék, hogy foghatna rajta az erőm.

-          - Szóval a nagy Vörös villanáson kifog egy egyszerű halandó – terem mellettünk még egy illető. Kicsit sem szimpatikus, félek tőle. Haza akarok menni. – Hadd gratuláljak hölgyem – kapja el a kezem, és kezet csókol, mire Evan ellöki és rávicsorog. Nagyon ijesztő így.

-          - Jól vésse mindenki az eszébe – kezd el kiabálni – A lány a védelmem alatt áll, aki csak egy ujjal is hozzá ér, azt megölöm! – oké, most fog mindenki felnyársalni a tekintetével. Biztos gondolatban azt tervezgetik, hogyan csináljanak ki…

-          - Fontosabb dolgaink is vannak ennél! – köhécsel az idős férfi. Alig, hogy elhangzanak a szavak mintha földrengés lenne, megreng a kastély.

-          - Itt vannak a külső épületnél ! – kiáltotta valaki, mire mindenki eltűnt a közelünkből.

-          - Nem lesz semmi baj – fordul felém. – ha eljutnak ide, amit kétlek, akkor célozz a fejük közepére, vagy valamelyik lábukra, a szív már nehezebb célpont lenne. De ha gáz van kiáltsd a nevemet – válik köddé.

Nem igaz, hogy csak úgy itt hagy engem! Idegesen túrok bele a hajamba, és előszedem a pisztolyt. Elkezdem forgatni az ujjaim között a pisztolyt, amit Evan nyomott a kezembe. Nem kell majd használni, nem kell majd használni, nem kell majd használni… győzködöm magam nem túl sok sikerrel. Furcsa hangok hallatszanak kintről és talán jobb ha nem gondolok bele mik lehetnek azok a hangok.

Hirtelen csapódik ki az egyik ajtó, és egy lábán sérült, morgó farkas jön be rajta. Ijedten meredek rá, elég csenevésznek látszik. Kicsi, borzas fekete bundával. Mély levegőt véve, engedem le a pisztolyt, én nem fogok bántani senkit. A lehető leghihetőbb bátor arckifejezésem veszem fel, és megpróbálok kicsit belepiszkálni a fejébe. Elvégre… ha vérfarkas, akkor van egy emberi oldala is nem igaz?

„Szia! Nem akarsz bántani. Nem fogsz bántani, igaz? Én sem akarlak bántani.”

Érdeklődve pillant rám, a morgás abbamarad és kíváncsian figyel, oda jönne hozzám, de lába miatt halkan nyüszít.

„Odamehetek? Segíteni szeretnék.”

Lassú léptekkel indulok meg felé. Lehajtott fejem pillant fel rám, majd lefekszik. Mint valami betanított kutyus, Marci nem, nem illik ilyet mondani! Ha most hangosan mondtam volna, biztos megsértődött volna! Óvatosan leguggolok mellé, majd megsimítom a fejét. Kissé összerezzen az érintésre, de hagyja. Véres a bundája, összekoszolja a kezem. Néhány perc múlva a bunda eltűnik és egy farkas helyén egy kisfiú fekszik. Olyan tizennégy körül lehet, még egy gyerek!

-          - Szia – simítom meg az arcát. – Hogy hívnak?

-          - Marshall… - nyögi. Lassan kinyitja eddig összezárva tartott szemeit, és meglepődök milyen borostyán sárgák.

-          - Rendben Marshall, mutasd a lábad – hajolok le, a sebhez. Nagy nehezen sikerül csak visszatartanom a gyomrom tartalmát. – Megpróbálom bekötni – bólint, lekapom magamról a pulóverem, majd olyan szorosan kötöm a lábára amennyire csak tudom, hátha el tudom szorítani a vérzést.

-          - A többiek… visszavonulnak… - liheg Marshall. Mozdulna, de visszaesik.

A hangzavar lassan elcsitul, én nagy örömömre, az előttem fekvő fiú bánatára. Közelebb húzódom hozzá, felfektetem mellkasát a lábaimra. Kisöprök pár tincset az arcából, liheg, izzad, küzd ahogy tud, de nagyon gyenge. Lángol a teste. Még mindig nem sikerült felfognom, hogy lehet egy gyereket harcba küldeni. Jó esetben ha már tizenöt max., vagyis még gyerek. Kinek szíve ilyesmihez? Ében tincsei hozzátapadnak homlokához az izzadságtól.

-          - Te meg mi a kurva életet csinálsz?! – hallom meg Evan hangját, mire felkapom a fejem.

-          - Evan, segíteni kell neki – kezdem de félbeszakít.

-          - Mégis mi a szarért? Ez egy kibaszott korcs! Gyere ide, a többiek majd elintézik! – szól rám erényesen, mire határozottan a szemébe nézek.

-          - Evan! Segíteni kell rajta, még csak egy gyerek! – szólok vissza, de az arckifejezésétől megrettenek. Eddig még nem láttam ennyire dühösnek.

-          - Gyere ide! – szól rám mégegyszer.

-           - Evan! – nézek rá esdeklően. – Kérlek…

Dühös arckifejezéssel, morgolódva hangosan trappol oda hozzánk, majd kicsit sem kedvesen lendít fel a vállára, ahogy Marshallt is. Érzem a remegést a gyomromban ahogy elindulunk. Valami sötét helyen áll meg, ahol leteszi a fiút.

-         -  Itt majd rátalál a falkája, onnantól már nem a mi felelősségünk – morogja nekem oda, majd tovább haladunk.

Mikor visszaérünk a lakásába, nekem muszáj leülnöm egy kicsit, s mivel nem akarom összevérezni a kanapéját, hát inkább a földre ülök. Arcomat kezeimbe temetem, és mély levegőket veszek. Úristen, én nem akartam ebbe az egészbe belekeveredni. Édes Jézusom, mit követtem el, hogy ezzel büntetsz engem? Felemelve fejem, hátra simítom tincseimet, majd felnézek Evanre.

-          - Köszönöm – súgom neki. Tudom, hogy hallja.

-          - Legközelebb azt csináld, amit mondok… legalább csak egyszer… - morog, majd elindul a fürdőbe. 


Nauki2014. 07. 19. 12:07:28#30693
Karakter: Evangelos Daventrey ~Sleutsher
Megjegyzés: Izumo-sannak


Reggel úgy döntök, meglátogatom az új lakómat. Halkan kinyitom az ajtót és megpillantom a sarokba a takarómba bugyolálva. Érdekes látványt nyújtott és elmosolyodtam, majd fejemet fogva odaléptem elé, majd leguggoltam. Mustráltam egy ideig, nem tudtam eldönteni, hogy keltsem föl. Semmi kedvem hallgatni a sikoltozását, úgy, hogy még elhallgattatni se tudom békés módszerrel. Aztán nyitogatni kezdi a szemeit, majd mikor meglátja vörös tekintetem megijed egy pillanatra, majd szemében zavar csillan.
-          Öhm… jó reggelt? – szólal meg bizonytalanul. Nekem most kéne aludnom, szóval nekem inkább jóéjszakát lenne, de tőle nem tudok aludni.
-          ’Reggelt – meredek tovább komolyan a tekintetét fürkészve.
-          Nem szeretnék szemtelen lenni, vagy valami, de… benne vagy a magánszférámban – böki ki a kislány, hogy mit szeretne.
-          Zavar? – kérdezem ingerülten. Na nehogy már ő dirigáljon nekem, mert abból baj lesz.
-          Őszintén szólva igen – mondja halkan. Ökölbe szorított kezekkel kelek föl. Nyugi Evan nyugi van, nem akarom bántani, mielőtt meg nem tudom a telepaták gyengepontját, még komoly fejtörést okozhat nekem a hold gyermekei ellen vívott harcban egy telepata.
-          Hát engem meg az zavar kurvára, hogy nem használ rajtad az igézet, Csibe – morgom, majd kiviharzok becsapva az ajtót. A nappalit besötétítem, majd elnyúlok a kanapén. A teljes sötétség kedvéért balomat szemeim elé emelem. Muszáj egy kicsit pihennem. Egy ideig csönd van szerencsére, de kopogásra eszmélek föl. Egy ideig megpróbálom kizárni, de aztán fölpattanok és idegesen feltépem az ajtót, an nem szó szerint, mert nincs kedvem barkácsolni.
-          Csibe, el nem tudod képzelni, hogy ez milyen kibaszott idegesítő – pillantok rá izzó dühvel– Mit akarsz? – guggolok le hozzá.
-          Elárulod a neved? – néz rém kérdőn. Én pedig unottan felsóhajtok, majd idegesen ránézek.
-          Ne mondd nekem, hogy egészen eddig csak ezért kopogtattál – nyögöm fáradtan.
-           Evangelos árulja el végül.
-          Szóval Evan – mondja, mire felvonom a szemöldökömet, ugye nem akar becézgetni, mint valami házi ölebet?
-          Bocsánat, nem igazán vagyok jó a hosszú nevek megjegyzésében kínosan elmosolyodik  – Marci – nyújtja a kezét, egy ideig csak nézem, majd eszembe jut, hogy így beleláttam a fejébe és kezet fogtam vele. Siker. Elsőre köpni nyelni nem tud a drága, de kapcsol és falat húz elém.
-          Nos, mi volt olyan fontos, hogy szinte lyukat kopogtál az ajtóba? – huppanok le elé a földre, megadóan.
-          Szeretnék telefonálni – mondja, mire gyilkos pillantással jutalmazom – A szüleim már biztos azt hiszik meghaltam, vagy valami, és szeretném, ha tudnák, hogy jól vagyok – néz a szemembe együttérzést keresve, mire morogni kezdek.
-          Mi értelme, lehet néhány óra múlva tényleg halott leszel –vonom meg a vállamat-diplomatikust választ adva, mire feszült csend telepedik közénk.
- Szóval meg akarsz ölni-, állapítja meg csak úgy magának, eléggé halkan, de érzékeny füleimnek köszönhetően hallhatom.
- Ha még sokáig idegesítesz meg is foglak- vetem neki oda és felállok, kicsit kiropogtatom magam, majd letekintek rá. Az ajtóhoz lépek és kitárom.
- A konyhában találsz emberi kaját, muszáj néha vásárolnom különben a ház lakói gyanút fognak. Egyél, meg van kávé is, mert azt én is szoktam inni. A lakást nem tudod elhagyni, mivel a kulcsot rég eltörtem, szóval csak én tudom kinyitni- azzal otthagytam és visszafeküdtem a kanapéra és elfeküdtem. Hallottam, hogy bizonytalan léptekkel kibotorkál, és kisvártatva megtalálja a konyhát. Matat még egy ideig, de valahogy nem nagyon tud zavarni a fáradtságom miatt.
Arra ébredek, hogy valaki széthúzza a sötétítőt. Kiabálva kelek föl.
-          Mi a jó büdös francot csinálsz!- kiabálok a hirtelen fénytől óvva a szememet és felkapom a dohányzóasztalon lévő napszemüvegemet.
-          Sötét volt és úgy gondoltam ez még nem olyan vészes- suttogta meglepetten.
-          Persze, ha az ember fia vámpír és nappal akar aludni a kurva kibaszott sötét szobájában, akkor igenis vészes- keltem föl.
-          Ne haragudj- szabadkozott és láttam rajta, hogy megijedt.
-          Na jó nézd- kezdtem- Kezdjük azzal, hogy azt most szépen vissza húzod- láttam, hogy megteszi és újra sötétség borul a szobára- Fantasztikus. Második lépés…- de nem tudtam kimondani, mert csörgött a telefonom. Kelletlenül elővettem és beleszóltam.
-          Mi kéne ha volna?- kérdeztem unottan.
-          Evan, vérfarkasok törtek be a területünkre, el kellene a segítséged- mondta az egyetlen ember, akinek megengedem, hogy így szólítson, vámpír haverom Rich.
-          Még le sem ment a nap!- lepődtem meg.
-          A fák alatt közelítenek és fél óra múlva napnyugta- az órára emeltem a tekintetem. Már ennyi idő lenne.
-          Azonnal ott vagyok- kinyomtam, amjd zsebre vágtam- Te szépen csücsülj ide- mutattam a kanapéra, majd nem vártam meg, hogy megtegye a szobámba rontottam és feltéptem a gardróbomat. Félresöpörtem az akasztós ruhákat és a hátsó falat elhúztam, hogy hozzáférjek a páncélszekrényhez. Eltekertem, kinyitottam és elővettem az ezüst fegyvereimet és a töltényeket. Elővettem egy kisebbet is vendégemnek, nem képzelem, hogy itt hagyom egyedül. Egy tőrt a bakancsom talpának résébe erősítettem,ahova pont beleillet. Egyet az alkaromra, a combomra, a hátamra pedig egy hosszabb kardot erősítettem. Sosem lehet tudni. A nappaliba érve, azt veszem észre, hogy az ablakon bambul kifelé.
-          Azt mondtam, hogy ülj le- morogtam majd a lábai elé dobtam az ezüst pisztolyt- ezt rakd el valahova- azzal ott termettem mellette, felkaptam és elindultunk az ódon épület felé, amit sokáig otthonomnak nevezhettem. Odaérve, mikor elhaladtam társaim mellett, azok meglepetten rám néztek.
-          Egy ember itt és élve?- kelt ki magából az egyik katona. Dühösen rámeredtem, majd tűz kezdett el ropogni a lábai alatt, mire felkiáltott. Mikor belépett nevelőm, eloltottam.
-          Nem gyújthatsz föl mindenkit, aki rosszat szól!- oktatott ki.
-          De, megtehetem, tudják hol a helyük!- morogtam.
-          Az ifjú hölgy netalántán?- kezdett aggóni az öreg.
-          Nem, telepata- vetettem oda, mire csodálkozó tekintettel kezdték szemlélni a teremben állók.
-          Igen? Miért hoztad ide?- kíváncsiskodott.
-          Velem volt, eszem ágában sem volt egyedül hagyni, még megölik mielőtt rájönnék, hogy foghatna rajta az erőm.
-          Szóval a nagy Vörös  villanáson kifog egy egyszerű halandó- termett mellettem az öreg valódi fia, aki szívből gyűlöl, amiért én fogom örökölni, amit neki kéne- Hadd gratuláljak hölgyem- kapta el kacsóját és kezet csókolt neki. Szélsebesen ott termettem és elcsaptam Alexander kezét és megvicsorgattam a szemfogaimat és tűz csapott föl közöttünk.
-          Jól vésse mindenki az eszébe- engedtem le a tüzet és kiabáltam- A lány a védelmem alatt áll, aki csak egy ujjal is hozzá ér, azt megölöm! – halálos csönd támadt és dühösen nézték a lányt.
-          Fontosabb dolgaink is vannak ennél!- köhécselt az öreg. Ekkor hatalmas robaj rázta meg az ódon kastélyt, amit védőfal takart az emberek elől.
 
-          Itt vannak a külső épületnél!- kiáltotta egy vámpír. Minden jelen lévő eltűnt és felvette a harcot, csak ketten maradtunk.
-          Nem lesz semmi baj- fordultam felé megenyhülve- Ha eljutnak ide, amit kétlek, akkor célozz a fejük közepére, vagy valamelyik lábukra, a szív már nehezebb célpont lenne. De ha gáz van kiáltsd a nevemet- azzal köddé váltam.  


Izumo-san2014. 07. 15. 18:56:38#30647
Karakter: Marcella Sawyer



Szokásos napi rutin. Chloe belibeg a kávézóba, hozza a papírokat, majd hatalmas mosollyal az arcán bezárkózik az irodájába. Szokás szerint, egy szelet süteménnyel megyek be hozzá, mivel magától nem hajlandó reggelizni. Mindig ő szokta megkóstolni az új kreációimat, és  dönti el hogy felkerülhet e a kávézó étlapjára. Miután bevittem a szeletet, beállok a helyemre és kinyitom a kávézót. Sok az ismerős arc, általában mindig ugyanazok a vendégek jönnek ide, köztük a barátaim is. Legjobb barátom gyakran áll be segíteni, pincérként.

Ma nincsenek olyan sokan, igazán nyugodt a reggel. Egy ronggyal törlöm le magam előtt a pultot, amikor meg csendül a kis harang, ami a vendégek jöttét jelzi, mosollyal az arcomon felnézek. Egy pillanatra megakad a lélegzetem, ahogy végignézek az új betévedőn. Soha nem láttam még erre felé, arra biztos emlékeznék. Kissé… ijesztő ezzel az igencsak extrém stílussal… bár, egész vonzó…

-          Szia, Csibe – köszön, mire rosszallóan nézek felé. Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy becézgessen engem.

-          Mit adhatok?  - kérdezem mosollyal az arcomon, udvariasan.

-          Magadat – néz mélyen a szemembe, kissé megrázom a fejem, majd makacsul visszabámulok a szemeibe.

-          Bocsánat, de nincs a lehetőségek között, valami mást?  - terelem a témát.

-          Már mondtam téged szeretnélek – mosolyog rám csibészes fénnyel a szemében.

-          Sajnálom, ha nem rendel, akkor kiszolgálom, a többi vendéget – intek a fejével egy asztal felé, ahol pár ismerősöm várja már a reggelijét. Érzem, ahogy az egyik tincs kiszabadul, és vállamra simul, de most nem foglalkozom vele. Majd később újra összekötöm.

-          Egy Café Lattét kérek – terpeszkedik el a pultra támaszkodva.

Gyors, már rutinos mozdulatokkal készítem el a rendelést, majd adom oda neki. Mikor kezembe ejti a pénzt, keze hozzáér az enyémhez, és érzem, hogy az elmém pajzsa oda egy pillanatra. Mi a…? Ijedten kapom el a kezem, mintha legalább lángokba nyúltam volna. Amint kilép az üzletből, kiviszem a rendelést a többi vendégnek, majd gyorsan elrohanok a személyzeti mosdóba. Hideg vízzel megmosom a az arcom, és újra összekötöm a hajam. Mély levegő be és ki. Nincs ok az aggodalomra Marci, soha többet nem találkoztok… valószínűleg.

Elterem a gondolataimat a munkával, napközben jobb ha nem agyalok azon, hogy mi történt reggel. Egyik barátnőm is beugrik, kiveszek egy kis szünetet, hogy tudjunk beszélgetni. Jól megy neki az egyetem, szeret ott lenni, engem is próbál elhívni kicsit kimozdulni. Szerinte van ott egy fiú akivel teljesen összeillenénk. Mosolyogva hallgatom, nála minden pillanatban figyelni kell, hogy az ember ne veszítse a pillanatot. Mikor végzek este, kitakarítok, elköszönök nővéremtől, aki még az irodában van, majd kiviszem a szemetet. A hátsó ajtón kilépve próbálom bezárni az ajtót. Mikor megfordulok egy alak áll mögöttem, mire kisebb szívroham után hátrálni kezdek.

-          Te vagy az reggelről! – jelentem ki a nyilvánvalót, és ha lehet a lehető legjobban simulok hozzá az ajtóhoz.

-          Telitalálat – kacsint rám, és közelít. – Gyere ide egy kicsit közelebb – néz mélyen a szemembe. Tudom, hogy nem tisztességes, de bele kell pillantanom a gondolataiba. ”Mi az istenért nem működik ezen a tyúkon a képességem” Szinte hallom ahogy pörögnek a fogaskerekek a fejemben. Milyen képesség…? Idegesen belevág a falba, mire én felsikkantok ijedtemben. A szemei izzanak. SZÓ. SZERINT. Jó, oké, ez nekem sok! Menekülni akarnék, de hirtelen magam előtt találom.

-          Ezt meg… az előbb még… - habogok mint valami idióta.

-          Picinyem, én mindenre képes vagyok – mosolyog rám, ám a mosoly hamar eltűnik és idegesség veszi át a helyét. – DE te! – bök felém ingerülten. – Te valahogy megakadályozol az én csodálatos és hasznos képességem használatában – lép még közelebb. – Hogy a picsában van ez kérlek magyarázd már meg nekem! – morog. Kissé felháborodok az igencsak vulgáris szóhasználaton.

-          Nem tudom… - mondom halkan, és próbálom játszani az értetlent. – azt se tudom, miről van szó.

-          Jaj ne add az ártatlant szivi, arról, hogy nem tudlak megigézni, mint a többi idiótát, ebben az elcseszett városban!

-          Te is olyan vagy talán, mint én? – kérdezem félve de egy csöppet reménykedve. Sosem találkoztam még olyanokkal mint én.

-          Ha te is egy csúnya agyaras vérszívó vagy, akkor telitalálat  - ácsi, ácsi, ácsi… Akkor ő egy…? – Ám, ha nem akkor kérlek, áruld már el, hogy mi a franc folyik itt? – ragadja meg a kezem, kicsit sem kedvesen.

-          Nem tudom, hogy mi vagyok, csak azt, mit tudok -  suttogom őszintén és eléggé ijedten.

-          Ne haragudj – engedi el a kezem. Nocsak, nem is olyan rosszfiú, mint aminek tűnik? – Miért, mire vagy képes Csibe? – pillant rám.

-          Hallom mások gondolatait – suttogom az igazat.

-          Telepata vagy mi?  -  telepata? – Hú, ez érdekes, sose találkoztam még telepatával, így már érthető – mondja, de mintha csak magának beszélne. Hirtelen elkapja a kezem. – Most velem jössz – kezd el húzni maga után. – Tudod mi a furcsa? Nem kezdtél el sikoltozni mikor mondtam, hogy agyaraska  vagyok – nevet fel. Majd egyik pillanatról a másikra a kezébe kap és őrületes gyorsaságban hasítunk át az utcákon, majd végül egy szobában lyukadunk ki.

-          Egyenlőre itt maradsz, aztán meglátjuk mi lesz a sorsod – kacsint egyet, majd elhagyja a szobát.

Idegesen pattanok fel, és odalépve az ajtóhoz, csalódottan veszem észre, hogy bezárta. Nagyot sóhajtva, nézek körbe a szobában, ami hatalmas, és egyszerűen lenyűgöző. Az ajtóhoz simulva próbálok hallgatózni, majd feladva a kísérletet, leülök az ágyra, és becsomagolom magam egy takaróba, és begubózódom a sarokba. Nincs értelme bármit is csinálnom, maximum kihívnám magam ellen a sorsot azzal, hogy feldühíteném. A jó meleg és kényelmes takaró, eléggé andalító hatással van az elmémre, így elszenderedem.

****

Reggel valami igencsak kellemetlen érzésre kelek, és ahogy kinyitom a szemeimet, egy vörös szempárral találom szembe magam. Ijedten felhúzom a vállaimat, de állom a tekintetét. Kicsit komikus lehet, ahogy én ülök takaróba bugyolálva a földön, ő pedig előttem térdel és szuggerálja a szemem.

-          Öhm… jó reggelt? – szólalok meg bizonytalanul.

-          ’Reggelt – mered tovább komoly fejjel a szemembe, mire elmosolyodom.

-          Nem szeretnék szemtelen lenni, vagy valami, de… benne vagy a magánszférámban – bököm a számomra jelenleg legzavaróbb tényezőt.

-          Zavar? – kérdezi kissé ingerülten.

-          Őszintén szólva igen – mondom halkan, mire csak felegyenesedik és úgy pillant le rám.

-          Hát engem meg az zavar kurvára, hogy nem használ rajtad az igézet, Csibe – morogja majd otthagy maga mögött becsapva az ajtót.

Meglepett arccal tekintek utána, majd nagy nehezen felállok. Megigazítom magamon a ruháimat, és ujjaimmal átgereblyézem kócos tincseimet hátha használ valamit. Borzalmasan fájnak a végtagjaim a földön alvástól, ráadásul nem érzem a vállam, annyira elzsibbadt. Mozgok egy kicsit a szobában, majd odalépek az ajtóhoz, és ráteszem a kezem a kilincsre, de nincs bátorságom kinyitni. Egy ideig még toporgok az ajtóban, majd megfutamodva megyek vissza a kis vackomba.

Semmi sincs nálam, a táskámat elejtettem, szóval nincs nálam a telefonom, hogy szóljak Chloénak, vagy anyuéknak, hogy minden rendben van velem nincs semmi bajom, ne aggódjanak. Ahogy a bátyámat ismerem a fél várost tűvé tette már értem, és Chloe megtalálta a táskát a hátsó ajtónál, ami miatt bepánikolt. Tudatni akarom velük, hogy semmi bajom nincs. Beágyazok, majd odalépve az ajtóhoz, halkan kopogok. Majd megint, és úgy folytatom jó ideig. Nem valami hangosak, de biztos vagyok benne, hogy ő hallja.

Leülök az ajtó mellé, és úgy kopogok tovább. Talán nincs is itthon, és teljesen hiába csinálom ezt az egészet, viszont ha nem próbálkozom ülhetek itt az örökkévalóságig. Már fáj a kézfejem, és zsibbad a kezem, mikor végre kattan a kilincs.

-          Csibe, el nem tudod képzelni, hogy ez milyen kibaszott idegesítő – pillant rám dühösen. – Mit akarsz? – guggol le egy szintre velem.

-          Elárulod a neved? – nézek rá kérlelően.

-          Ne mondd nekem, hogy egészen eddig csak ezért kopogtattál – nyögi. Majd szemeit a szemembe fúrja – Evangelos árulja el végül.

-          Szóval Evan – mondom inkább csak magamnak, mire felvonja egyik szemöldökét. – Bocsánat, nem igazán vagyok jó a hosszú nevek megjegyzésében – ejtek meg egy kínos mosolyt. – Marci – nyújtom a kezem bizonytalanul. Ahogy elfogadja és a kezünk összeér, érzem ahogy belepillantana a fejembe, de épp időben zárom le az elmém, így csak egy csalódott tekintetet zsebelek be.

-          Nos, mi volt olyan fontos, hogy szinte lyukat kopogtál az ajtóba? – huppan le velem szembe a földre.

-          Szeretnék telefonálni – vallom be halkan, mire csak egy gyilkos pillantást kapok válaszul. – A szüleim már biztos azt hiszik meghaltam, vagy valami, és szeretném, ha tudnák, hogy jól vagyok – nézek mélyen a szemébe, és remélem, hogy kapok valami kis együttérzést.

-          Mi értelme, lehet néhány óra múlva tényleg halott leszel – vonja meg hanyagul a vállát.Csend telepszik közénk, egyikünk sem akaródzik megszólalni. Nem akarom megtörni a csendet, remélem neki is épp olyan zavaró mint nekem.


Nauki2014. 07. 14. 23:05:45#30641
Karakter: Evangelos Daventrey ~Sleutsher



 
Hiába kiállt, nem jön ki hang a torkán. Ezt szeretem én az igézeteimben. Csak egy szavamba kerül, és máris elkussol. Miután végzek a mai táplálkozással szépen belevésem a fejecskéjébe, hogy felejtsen el mindent és menjen haza. A két vörös lyukon kívül nem lehet észrevenni, hogy történt valami. Meg tanultam kulturáltan táplálkozni az évek során, de ha kell, akkor tudok marcangolni is. Mikor a nő eltipeg a sikátorból én is köddé válok a reggeli párában. Két utcával odébb sétálok ki egy tömbház takarásából a forgatagba. Hú de rohadt jól esne most egy kávé így reggel. Vágom fekete farmerom zsebébe kezeimet. Azonnal kutakodni is kezdek egy után. Egy ideje már sétálhatok, basszus miért nem fönt a háztetőkön megyek, arra sokkal gyorsabb. Vágok egy fintort, mikor megpillantok egy kis kávézók. Oh, végre koffeinforrás. Azzal már át is vágok az úton, nagyon nem foglalkozok vele, hogy jön e valami. Vagy megáll, vagy el leszek cseszve, de után keresztülmegyek, azon, aki rajtam hajtotta végre előtte a műveletet. Ilyen bakik nélkül sikerült átjutnom a kávézóhoz, ahova belépve, megszólal az ajtó fölötti kis csengő. Kis régimódi, de cuki… jah tévedtem. A pult felé tekintek és végigmérem az ott tartózkodó nőt. Na, ő már cukibb és kedvemre valóbb. Láthatóan felfigyelt rám, arcán először a meglepettség, aztán pedig a pír fut keresztül. Mintha olvasna a gondolataimban. Kuncogni kezdek, és a pulthoz sétálok.
- Szia, Csibe- köszönök neki, látom nem nagyon tetszik neki a dolog, de ez van.
- Mit adhatok?- kérdezi mosolyogva, mint, aki meg sem hallotta a köszönésemet.
- Magadat – szuggerálom a szemét, egy pillanatra látom a szokásos pupilla összeszűkülést kitágulást, de aztán megrázza a fejét és makacsul rám néz egy édes mosoly kíséretében.
- Bocsánat, de az nincs a lehetőségek között, valami mást?- mi az, hogy nem műkszik az igézet? Lepődök meg és egy pillanatra lefagyok, ilyen még sosem fordult elő.
- Már mondtam téged szeretnélek-, veszem föl csibészes mosolyom és újra próbálkozom, a szemreakció megvan, de utána ismételten kitér belőle.
- Sajnálom, ha nem rendel, akkor kiszolgálom, a többi vendéget- int fejével az egyik asztal felé, ahonnan intettek neki. Lilás vörös hajából egy tincs kiszabadul és vállára omlik a mozdulat közben. Miért nem működik rajta az igézet?! Azt a rohadt életbe, nem hiszem el…  Nagyot sóhajtok dühösen.
- Egy Café Lattét kérek- közöltem vele és a pultra támaszkodtam. Valahonnan ki kell derítenem miért nem fog rajta az igézetem. Nem telik er pár percnél több máris hozza, amit kértem. Mikor fizetek kezéhez érek, és mintha áramütés futott volna végig a testemen egy pillanatra beleláttam a fejébe. Ijedten kapta el tőlem a kezét én pedig egy meglepett félmosoly kíséretében lehúztam az italomat és letettem az üres poharat és távoztam. Hazafelé vettem az irányt. Útközben még felszedtem magam mellé két nőcskét és elszórakoztam velük egy darabig, de végig csak a kávézós nőn járt a fejem. Estefelé kidobtam a két libát, felöltöztem. Teljes fekete ruházatot öltöttem magamra és bakancsom ütemes kopogásának zajában elhagytam a környéket. A kávézóhoz siettem, de most a tetőt választottam közlekedni. Egy ideig álldogáltam a kávézó tetején, mikor meghallottam, hogy a hátsó bejárat megnyikordul, a tető azon oldalához siettem és láttam, ahogy a konténerbe dobja a szemetet majd besiet és rövidesen táskájával a kezében bezár. Itt az én időm. Miközben a zárral babrált, hangtalanul leugrottam mögé. Ahogy megfordult meglepetten felsikkantott és az ajtónak hátrált.
- Te vagy az reggelről!- jelenti, ki és ha lehet, még jobban a falhoz préselődik.
- Telitalálat- kacsintok rá és lépek felé egyet.
- Gyere ide kicsit közelebb- szuggerálom a szemét, de nem történik semmi még percek elteltével sem. Az agyam pörögni kezd, majd elborul. Mi az istenért nem működik ezen a tyúkon a képességem. Idegességemben a falba ütök, szemeim izzani kezdenek, a lány falsikkant és elfutna, de nem hagyom neki, elé állok.
- Ezt meg… az előbb még…- dadog.
- Picinyem, én mindenre képes vagyok-, mosolygok rá de eszembe jut, hogy nem vagyok képes rajta használni az erőmet- DE te!- bökök felé az ujjammal és kezeimmel magam mellett telelgetek- Te valahogy megakadályozol az én csodálatos és hasznos képességem használatában- lépek hozzá közelebb, mire megint hátrál- Hogy a picsában van ez kérlek magyarázd már meg nekem!- morgok. Nagyon kiakaszt ez az egész, és mivel nem vagyok egy finom lélek így inkább a megfélemlítős módszert szoktam alkalmazni. Nem válaszol, és én csak megcsóválom a fejem.
- Nem tudom… -válaszolja halkan, de látom a szemében, hogy hazudik-, azt se tudom, miről van szó.  
- Jaj ne add az ártatlant szivi, arról, hogy nem tudlak megigézni, mint a többi idiótát ebben az elcseszett városban!- látom az arcán, hogy kezd leesni neki mit is magyarázok.
- Te is olyan vagy talán, mint én?- kérdezi félve. Na látom haladunk, megpróbálom lenyugtatni magam, veszek pár levegőt, éppen csak annyira sikerül, hogy ne hozzam rá ismét a frászt, legalább már megszólalt.
- Ha, te is egy csúnya agyaras vérszívó vagy, akkor telitalálat- látom rajta a döbbenetet és a rémületet, csalódottan felsóhajtok, a probléma továbbra is megoldatlan marad- Ám, ha nem akkor kérlek, áruld már el, hogy mi a franc folyik itt- ragadom meg a kezét, arca fájdalmas grimaszba rándul.
- Nem tudom, hogy mi vagyok, csak azt tudom, mit tudok- suttogja. Engedek a szorításon és hangja hallatára, valahogy nyugalomba ringatom magamat.
- Ne haragudj- engedem el. Mi van velem még bocsánatot is kérek? Mit csinál velem ez a nő- Miért mire vagy képes Csibe?- nézek rá le.
- hallom mások gondolatait- suttogja, mire nekem leesik a tantusz.
- Telepata vagy mi?- kuncogok föl- Hú ez érdekes, sose találkoztam még telepatával, így már érthető- magyarázom magamnak. gondolkodok még ezen egy darabig, majd kézen fogom.
- Most velem jössz- azzal elkezdem magam után húzni- Tudod mi a furcsa? Nem keztél elsikoltozni mikor mondtam, hogy agyaraska vagyok- nevetek föl. Majd mivel lassan haladunk kézbe kapom, és úgy kezdek el suhanásban haladni. A lakásomhoz érve az ablakon át bemásztam vele együtt, majd az ágyra raktam.
 
- Egyenlőre itt maradsz,aztán meglátjuk mi lesz a sorsod- kacsintok, majd a nappaliba megyek a szobaajtót pedig rázárom. Mivel a harmadik emeleti luxus lakásból nehezen tud megszökni, meg azt észre is venném így nyugodt vagyok. Magam sem tudom mi a szándékom vele, egyenlőre itt tartom egy ideig és próbálgatom a képességét. Úgyis át fogok rajta törni, csak idők kérdése, olyan, nincs, hogy én ne kapnám meg , amit akarok. Különben a nevem ne legyen Evangelos Daventrey. 


1. 2. 3. 4. <<5.oldal>> 6. 7.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).