- Tetszik, igaz? – kérdezi Emily.
A legjobb barátom, és szellem. Nyolc éves korom óta velem van, de õ azt mondja születésem óta. Mindig velem van, benne bízok a legjobban a világon.
- Mi? Nem, dehogy! – úgy dadogok, mint egy hülye.
- De, ezt ne tagadd. Jól ismerlek. És szerintem is cuki.
- Nem tetszik, egyáltalán! – ezt talán hangosan mondtam, mert páran furcsán néznek rám, gondolom amiatt, hogy „magamban” beszélek.
Ott van.
- Odamész hozzá? – újabb bosszantó kérdés.
Eltelik 10-15 perc mire összeszedem a bátorságom. Elindulok, de ahogy közeledek, inamba száll minden eddigi bátorságom és simán továbbmegyek, vagyis mennék, de megszólít:
- Szia Ms. Szégyenlõs! – köszönt.
Nem tudom mit tegyek. Elfussak?
- Szia. – visszaköszönök, égõ arccal, bár ez inkább kérdésnek hangzik.
- Tegnap nem volt szép csak úgy elfutni tõlem… Ennyire nem vagyok gonosz.
Mit mondjak?
- Sajnálom, hogy csak úgy elrohantam… A nevem Aleysa. – meglepõen higgadtnak tûnik a hangom, de a lábam remeg.
- David vagyok. – odanyújtja a kezét. Félve, de mégis kíváncsian kezet rázok vele.
A keze puha és meleg.
- Leülsz? – kérdezi, s csak akkor veszem észre, hogy még mindig fogom a kezét.
- Ööö, persze. – felelem, kissé remegõ hangon.
Miután leülök, azon agyalok, mit is kellene mondanom.
- Mesélj magadról. – ezzel töri meg a kínos csendet.
- Nem igazán tudok, nem vagyok valami érdekes. – ez tényleg így van, nincs bennem semmi különös.
- Mesélj neki arról, hol laksz, meg ilyenek. – tanácsolja Emily.
Legszìvesebben megfolytanám most Emilyt, de azon kell agyalnom mit is mondhatnék. 
-Nemrég költöztem vissza.... Eddig egy... Rokonomnál éltem egy kisvárosban. - borzalmasan hazudok. 
De miért is teszem?
-Melyik városban? - egy újabb kérdés amire hazudnom kell. 
Épp elõállnék valamivel amikor megcsörren a telefonja. 
Pont jókor. 
-Neharagudj, de egy fontos dolgot el kell intéznem,de késõbb találkozhatnánk és beszélgethetnénk.-mondja miután leteszi. 
-Persze, ez jól hangzik.-felelem, rámosolygok és úgyteszek mintha haza indulnék, de valójában követni készülök. 

Egész nap nyugi van. Leonald gazda elmegy itthonról, és senki sem nyit be. Csak az öreg szolga, akit ha jól tudom, Lukának hívnak. Rendbetesz bár dolgot, óvatosan leporol és megigazítja rajtam a ruhát. Igazán ügyes ember. Õ biztosan halandó, de gazdám egészen biztosan nem az. Érzem rajta. Talán démon, vagy mágus lehet, de nem mondta még meg. A nap lassan eltelik, ülök egykedvûen, mert nem merek megmozdulni. Túl sokan mászkálnak az ajtó elõtt, gondolom folyik a munka. Néha egy-egy cselédlány jön be, hogy elintézzen ezt-azt, így nem mozdulhatok, pedig szeretnék. Végül estefelé gazdám is hazaérkezik. Ahogy belép a könyvtárba, határozott mozdulattal hajítja el táskáját, amely azonnal elkezdi kipakolni magát. Õ a fotelbe zuhan és éppen elhelyezkedik, amikor megszólal a telefon. De össze is roppan.

-Franc...

Két kézzel túr bele hosszú sörényébe. Úgy beletúrnék én is, biztos finom puha és selymes lehet. Kényelmesen hátradõl, és éppen lehúnyja a szemeit, amikor kopognak.  Luka lehet az, õ szokott mindig kopogni és bejönni. Be is lép.

-Könyörgöm, mondd nekik, hogy... – mondja keserû mosollyal. Fáradt lehet. – meghaltam. Unalmamban lógok a padláson a csillárról, vagy éppen a tûzben süttetem a hasam. Arzént iszok glicerinnel... Bármit! Feldobtam a talpam!

-Tehát nincs itthon.

Úgy tûnik, félszavakból értik egymást, mert Luka kimegy. Gazdám a tüzet nézi, majd engem. Szívesen beszélnék vele, de nem akarok. A múltkor elhamarkodtam a dolgot, és még egy gikszert nem engedhetek meg magamnak. Táncoltatja a lángokat, innen tisztán látom. Finom meleg van idebenn. Aztán Luka jön vissza egy gõzöldõ tányérral és egy pohár frissítõvel.

-Uram, üzenik, hogy egyáltalán nem fontos ügyben telefonáltak. Itt a levese... Szóval a pénzt átutalták, de kérem szépen, a teáját igya meg, amíg meleg! És a tegnapi nõ üzeni, hogy a legkevésbé sem várja önt a mai estélyre. A kedvenc csokis sütijét hoztam.

Látom gazdám fáradt mosolyát. Szívesen megmasszíroznám fáradt izmait, de félek tõle. Félek, õ is csak eszköznek használna. Így inkább hallgatom kettejük beszélgetését. 

-Mi olyan nem sürgõs?

-Csak a jövõ heti kongresszus vagy mifene. Olyan semmiség, tudja, ahol sok unalmas ember ül, és az ember csak unatkozni tud, mert papírlegyet gyártani...

-Jó neked. Nem kell megfelelned, megjelenned, létezned se igazán, csak bebabázol, és ezzel le van tudva minden, elmenekülhetsz, bár nem futhatsz el. De ugyan azt csinálni hosszú ruhadt éveken keresztül... Mit csinálnék akkor? – halkan eszik. - Nem tudom. Úgyis bármit kérnék, túl sok lenne, és nem lehetne teljesíteni. Lássuk be, nem vagyok apatipus, sem tanárnak való... Nem mintha a pénz számítana. Azért nem lehet mindent kapni. Ha valaki, én már csak tudom – hangja tûnõdõ.

Mikor feláll olyan, mint egy öregember. Talán az is, de nem látszik többnek harmincötnél. Az ablakhoz lép és kinéz, így csak roppant széles és erõs hátát látom, de még így is elkápráztat. Ez az ember, vagy mágus nagyon erõs. Én hozzá képest porszem vagyok, mégsem lehet engem megölni. Halhatatlan vagyok, mint õ, amíg el nem égetnek. De vajon elégek egyáltalán? Ilyesféle gondolatok járnaka fejemben, amikor az immár újraalkotott telefon búgni kezd, õ pedig felveszi. Arcán látom, nem sok jót remél, bár én nem hallom a másik felet, csak õt.

-Válni? Ugyan, hölgyem. Szerintem teljesen felesleges, hisze a férje nem felejthette el! Láttam ma kegyedet a fogadáson, és azt hiszem, ha a sötét színekrõl a világosra térne át.. Ó, nehogy félreértsen már, madam! Nem öregíti önt, egy kicsit sem, csupán... Csupán azt mondom... igen... szóval felhívná a figyelmét. … Igen!... egy kis változás, ahogy mondja. Próbálja csak ki, meglátja, sikerülni fog. Ugyan nincs mit.

A vonal megszakadhat, mert zsebrevágja a kis telefont, majd szavait hozzám intézi.

-Nem akarsz netán beszélgetni? – néz rám egy váratlan pillanatbn, hátha megmozdulok. Azt várhatja. - Te tudod. Van idõm, mint a tenger, ahogy sok olyasmi is, amit megmutatok ha egyszer majd úgy gondolod hogy az én társaságom is megfelel.

A nap további részét olvasással tölti. Néha Luka néz be, de nem igen csinál semmit. Aztán elalszik a könyvvel a kezében. Mikor már bizonyos vagyok benne, alszik, lemászom a helyemrõl és nyújtózom egyet. Késõ éjszaka van. Minden sötét, én pedig odamegyek gazdámhoz és óvatosan elveszem tõle a könyvet, majd belerakok egy könyvjelzõt és az asztalra teszem. Elfektetem õt a fotelben és betakarom egy pléddel, nehogy megfázzon. Elmosolyodom. Olyan, mint egy kisgyerek. Aztán az asztalra téved a tekintetem. Éhes vagyok és eszegetni kezdek, de fél szememet Leonaldon tartom, hátha felébred. De nem teszi. A könyv amit olvas borzalmas, vontatott. Nem is értem, miért olvassa. Csak hajnaltájt mászom vissza a polcra.

~*~

Mikor gazdám felébred, meglepve veszi tudomásul a plédet és a félig üres tálcát. Én meg magamban kuncogok. Nyújtózik egyet.

-Jó reggelt, Sebastian. Hogy aludtál? Igen, én is pocsékul. Ez a könyv förtelmes, pedig az íróját annyian dicsérték. Szerinted mi van reggelire? Le merem fogadni, hogy tojás meg valami pirítós féle. Csak a menta teában reménykedem, esetlegesen némi kakaóban, de ne számítsunk semmi jóra. A szakácsnõ valamiért pikkel rám. Nem tudom rávenni, hogy a paradicsomot nem szeretem, tehát ne csináljon.

Ez mulatságos. Hamarosan egy kopogás után Luka lép be egy tálcával. Gondolom a reggeli lehet. Meghajol és mosolyogva teszi az asztalra a tálcát.

-Jó reggelt! Egy kis fõtt tojás teavajas pirítóssal, apróra vágott paradicsom, és rávettem a fõnököt, hogy kakaó legyen ehhez, bár azt mondta, a paradicsommal csak háborúzni fog, nem kötöttem az orrára, hogy úgysem eszi meg. Jesszus! Evett a teasütibõl? A feleségem örülni fog.

Boldogan táncol ki a szobából, a maradékot magával véve. Gazdám pedig sóhajtva dõl hátra és iszik a kakaóból.

~*~

A hétvége csendesen telik mindkettõnk számára. Õ olvas, én meg éjszakánként leopárdként surranva takarom be õt. Nem merek elõtte megmozdulni, amikor ébren van. Igazság szerint, félek tõle, hiszen ki tudja, miféle személy. Nem bízom benne. Õ sokszor beszél hozzám, én hallgatom. Érdekesen mesél nekem különféle dolgokról, tájakról, emberekrõl. Szép, mély hangja van, szeretem hallani. De még mindig nem mozdulok meg.

Aztán a hétvége elmúlik és gazdám ismét késõ este jön haza. Ez így meg két hétig. Õ egyre türelmetlenebb, de tudom, engem nem bántana. Csak azt hiszem, valami nem úgy alakul, ahogy õ gondolja. Ez pedig dühíti. Talán ideje lenne megszólalnom? Talán igen, talán nem.

-          Mégis hogy képzelik?! – dühöng és még a földhöz is csapja a telefonját, amely szétesik. – Rohadékok! Azt hiszik így ki lehet velem tolni?! De majd én megmutatom nekik! – ordít, én pedig belül összerezzenek. – Látod, Sebastian? Az emberek mind háláltan korcsok! – néz rám. A hangja már valamivel enyhébb. – Dolgozom értük és ez a hála!

-          Mi a baj, gazdám? – kérdem halkan, szinte suttogva. Muszáj megszólalnom. Olyan dühös és elkeseredett. Két hét alatt már kissé megismertem, és bár még félek tõle, de meg akarom vígasztalni akkor is, ha nem tehetek semmit.

-          Te… megszólaltál! – kerekednek el a szemei.

-          Elmés meglátás Leonald gazdám – mosolyodok el halványan. -  Ha elmondja mi a baj, talán meghallgatom. Nem mondom, hogy segíteni is tudok.

-          Segíteni valóban nem tudnál – sóhajt fáradtan és leroskad a kedvenc foteljába.

Én pedig leszállok a helyemrõl és a háta mögé megyek. Óvatosan megérintem a vállait, majd masszírozni kezdem. Érzem, ahogy megrezzen a hirtelen érintésre, de nem ellenkezik. Jóleshet neki, mert sóhajt egyet, ami az eddigi általam ismert embereknél a jólesõség jele szokott lenni. Aztán áttérek a fejére és azt is megmasszírozom. Ujjaimat beletúrom hosszú hajába. Tényleg selymes és lágy, mint azt reméltem. Õ csak hagyja, még hátra is hajtja a fejét, hogy jobban hozzáférjek.

-          Milyen baj rágja, gazdám? – kérdem udvariasan.

-          Csak ez az ügy – sóhajt halkan. – Semmi sem úgy alakul, ahogy kéne. Ha rám hallgatnának, már rég vége lenne, de az ügyészek csak még több pénzt akarnak.

-          Az emberek többsége kapzsi – jegyzem meg. – Csak pénzt és hatalmat akarnak, holott azt úgysem vihetik magukkal, ha meghalnak.

-          Milyen okos meglátás – bólint. – Ki sem néztem volna belõled.

-          Sokfelé jártam mióta megalkottak és sok mindent láttam, hallottam, tapasztaltam – mesélek. – Sok gazdám volt, de egy idõ után mind eladott, mert nem váltottam be a reményeiket.

-          Nem szólaltál meg? – kérdi gazdám.

-          Úgy van. Én nem beszélek akárkinek. Az emberek önzõk. Ha valaki olyan tudja meg a titkomat, aki nem jó ember, akkor bánthat – suttogok.

-          Én nem foglak. Szeretem a ritkaságokat – válaszol, és kezét a kezemre teszi. Megremegek.

-          Tudom – bólintok.

Ezután még sok mindenrõl beszélgetünk. Megígéri, nem árulja el a titkom és valahogy tudok neki hinni. Õ nem bántja a ritkaságokat, hiszen a könyvtárában is rakás ritka könyv és tárgy van. Én is mesélek hogy hol és merre jártam, persze mindent nem mondok el, de elég sok tapasztalatunkat megosztjuk. A vidám csevejt egy kopogás szakítja félve, mire pillanatok alatt a helyemen termek és megdermedek. Luka lép be. A vacsorát hozza. Aztán távozik is. Hála égnek. Gazdám rám néz, én pedig csak akkor mozdulok, amikor Luka léptei már nem hallatszanak. Lemászom a polcról és gazdám elé lépek. Egy fotelre mutat, hogy üljek le. Együtt vacsorázunk. Még sosem vacsoráztam együtt egy gazdámmal sem.

-          Szeretnél megfürdeni? – kérdi hirtelen a gazdám, mire csodálkozva nézek rá. Még nem kérdeztek tõlem ilyet.

-          Nem is tudom – mondom tûnõdve. – Nem szoktam fürdeni. Én nem vagyok élõ.

-          De most az vagy. Fürödj meg nyugodtan. Innen nyílik egy fürdõ – mutat egy ajtó felé. – Menj nyugodtan, senki sem fog zavarni.

-          Nagyon köszönöm, gazdám – állok fel és hajolok meg, majd a fürdõ ajtajához lépek. – Sietek.

Még mond valamit, de nem hallom, mert már el is tûnök az ajtó mögött.