- A fejedre ejtettek, vagy mi van? – vág vissza komolyan besértődve. - Tényleg azt hiszed, hogy itthagylak ennek az embernek a kényére-kedvére? Akkor nem jól ismersz, Yu-chan. Senkit sem szoktam cserbenhagyni, aki fontos nekem.
Visszavágnék azzal, hogy nem hittem, éppen azért könyörögtem amiatt, hogy most mégis mentsd magad, amikor eljutnak tudatomig szavai.
Aki fontos nekem…
Meghatódva, hatalmasakat dobbanó szívvel figyelem, még azután is miután letesz a sarokba, és rám parancsol, maradjak ott.
Tényleg lehetek annyira fontos neki, mint amennyire ő fontos nekem???
Brr... Attól, hogy véletlenül rendezőm vigyorára tévedt a pillantásom, a felhők közül, ahova lovagom szavai repítettek visszaestem a kemény valóságba. Könnyeim árja is újra eleredt.
Nem mindegy???
Semmi esélye a vele szemben álló, felfegyverzett elmebeteg ellen, hacsak nem történik valami csoda, vagy hívok én valami segítséget.
De idióta vagyok...
Erre előbb is gondolhattam volna.
Remegő ujjakkal halászom elő telefonom, és egy kicsit letörlöm könnyeim.
- Látom, végre megjött az esze, nyomozó, és elengedte a kis ringyót – befejezem a rendőrség számának pötyögését, és visszanézek kettejükre, hogy némán tudjam szuggerálni Hikaru-kunt, amíg telefonom kicseng azzal, hogy nem ugorhat a vele szembenálló torkának.
Tisztában kell lennie azzal, hogy csak azért becézett ennyire szépen az a senkiházi, hogy fölmérgesedve, kevésbé tudjon koncentrálni támadásaira...
- Ne merészelje még egyszer így nevezni! – susogja vissza neki baljóslatúan nyomozóm. – Nem tehetek róla, hogy maga rá van gerjedve, de ha hozzányúl, megemlegeti, uram!
Fölállok, hogy odafussak hozzá, és könyörögjek neki, nyugodjon meg, de rendezőm gyorsabban cselekszik. Meglátjukot kiáltva ront neki Hikaru-kunnak.
Olyannyira gyorsan… Nyomozóm se tudta vele tartani a tempót. Hiába ugrott el, talán súlyosan megsebesült. A ruháján egyre jobban terjedő vörös folt legalábbis erre utal. És... Mintha szédülne is.
Kétségbeesetten sikítom a nevét, de mire odafutnék, már kitérve a következő támadás elől csavarja ki támadója kezéből annak fegyverét.
- Haló! Kérem van ott valaki? – hallok meg a még mindig kezemben szorongatott telefonomból egy női hangot, ezért gyorsan összeszedem leesett állam, és visszakuporodva a sarokba belesuttogom a nevem, azt, hogy kinek, miért kérek erősítést, lehetőleg mentőt is, valamint a színház címét.
Szívem nyomozója már rendben lenne, de nyomaszt, hogy még mindig azzal a késsel hadonászik rendezőm felé. Már rég le kellett volna pofoznia és összekötöznie, a kést messzire hajítva, hogy ő maga hívhassa nyomozótársait, amíg én a sebeit látom el…
- Na mi van, már nem vagyunk olyan nagyfiúk? – reszketve nézem továbbra is kettejük. Hikaru-sannak a hangja is másabb… Kegyetlennek tűnik...
- Ne félj kincsem, minden rendben lesz, elintézem ezt a csúnya bácsit – mi történt vele??? Mintha nem is ő lenne...
- Hi… Hikaru… san… - kérdezek félve az előttem állóra.
- Nem, de majdnem. Hadd mutatkozzam be. A nevem Yami – Yami??? Mióta? Vagyis miért??? Az a vágás tehet erről??? – És ma este uram, - fordul vissza zaklatónk felé - ön az én áldozatom lesz, ha megbocsát.
Ez egy rossz álom. Hikaru-san senkit nem kínozna. Senkit… Tudom. Ennyire ismerem.
Reszketve figyelem, ahogy elindul a falig hátráló főnököm felé, olyan eszelős mosollyal az arcán, mint amilyennel őt üldözték még az előbb.
- Mi… mit akar… maga… maga őrült… Engedjen el! Ne… nem hallja… - nyafog neki a sarokba szorított, de ezzel csak azt éri el, hogy Hikaru-san közelebb lép hozzá, és a kezében tartott kést a torkának nyomja.
- A hallásommal nincs semmi baj. De pont ön tört az én életemre, barátom. Csak meg szeretném mutatni, milyen is az, ha valóban megfélemlít valakit.
Elég volt… Nem bírom tovább… Szeretném ha Hikaru olyan lenne, mint amilyennek azelőtt ismertem, mielőtt más néven becézte volna magát.
- Hagyd abba! Hikaru-san… kérlek! – állok mellé, és nézek rá könnyes szemekkel, amíg végre felém nem fordítja máskor oly melegen csillogó, de most hidegséggel telt tekintetét.
- Már mondtam, hogy az én nevem Yami. Azért vagyok itt, hogy megvédjelek téged, és Hikarut is. Úgyhogy állj egy kicsit arrébb, és hagyd, hogy elintézzem ezt a barmot. – miközben beszél, beigazít a háta mögé, hogy rendezőm még csak véletlenül se érjen el.
Ezután mintegy nyomatékosítva szavait visszaszegezi a falhoz az épp menekülni próbálót, egy újabb véres csíkot húzva művelete közben annak nyakára.
Nem látom arcát, de biztosra veszem, hogy nagyon élvezi.
- Akárki is vagy… - vonom magam felé újból figyelmét azzal, hogy szabad karját magamhoz húzom. - Kérlek… Tedd le a kést, és hagyd a rendőrségre ezt az embert, ne öld meg! – az emlegetett remegve, sírva bólogat szavaimra, pedig nem őt akarom védeni, hanem nyomozóm.
Hikaru-kun, vagyis Yami felnevet. Majd mielőtt újra felém fordulna, behúz egyet a vele szemben állónak, hogy így az az orrát sírva fogva rogyjon a földre, a szökéssel próbálkozás helyett:
- Ez a rohadék bántott mindkettőtöket. Erre azt kéred, hogy csak úgy csukassam le?! Nem lenne jobb, ha egyszer s mindenkorra megszabadulnátok tőle? – kése hegye még mindig a szerencsétlenül járt támadó felé áll, attól félek, nem viccből ennyire hajításra készen.
Emiatt talán túl gyorsan és összefüggéstelenenül, magyarázom el neki, amit szeretnék, leguggolva hozzám, vállaim elkapva kell mondandóm félbeszakítania, és megkérnie arra, próbáljam meg lassabban.
- Hikaru-kun soha nem ölné meg azért, mert rá vagy rám támadt, de ezt ha tényleg ismered, te is tudod. – futok neki ismét mondandómnak, bár nagyon feszélyez, hogy a velem szemben álló türelmetlenebb, mint lovagom, és szemmel láthatólag a háta mögött fekvőre fordítaná ismét összes figyelmét. – Inkább börtönbe juttatná a többi hozzá hasonló alak közé. – attól, hogy rá gondolok, elpirulok, mielőtt kimonóm maradékát gyűrögetve folytatnám:
- Kérlek… Még ha te is vennéd el az életét… Mindenki azt hinné ő ölte meg egy embertár… - nem bírom befejezni, elborzadva sikítok fel, amikor követve a vállán motoszkáló árnyat felnézek feje fölé és azt látom, hogy rendezőm most valami hosszú rúdféleséggel próbál ránktámadni.
Majd újra, amikor Yami erre úgy reagál, szinte sikításommal egy időben, hogy hirtelen megfordulásával dönti a földre, miközben a kezében lévő késsel ugyanazzal a mozdulattal már a mellkasába is szúr.
Annyira gyorsan.
Rendezőm döbbent arccal nyögve ejti magára kezéből az állólámpát, amit fogott és köhög fel, miközben csak úgy dől testéből a vér.
- Ha nem támad ránk, akkor nem bántom. – takarja el szemem a látványtól Yami, bár ha kollégái nem törnének be, ettől még a szenvedő halálhörgését, hallanám.
Kábán bólintok, majd hagyom, hogy Kazu segítségével kivezessen az épületből, miután elköszönünk a többi segítségünkre sietőtől.
- …Hazaviszlek titeket… - se azt nem értem igazán, hogy mikor ültünk autóba, se azt, miről beszélgetett egymással egészen idáig Kazu és Yami, most is csak hangfoszlányok jutnak el agyamig.
Még mindig az a kép van a tudatomban, ahogy a mentősök berakják rendezőm letakart, élettelen testét a mentőbe, ami mellett Hikaru-kun sebeit ellátták, és elvitték magukkal. - …Yuichi-kun, mondod a címedet?
Hogy mit??? A címem?
Mindezek után nem akarok hazamenni. Anyáék biztos nincsenek otthon, egyedül lennék.
- Hadd maradjak veletek… Kérlek… - nézek könnyes, könyörgő szemekkel Yamira, mielőtt megölelném. Szükségem van Hikaru-kunra. És rá is, ha ő is hozzá tartozik, most mindennél jobban.
Már majdnem a kijáratnál vagyunk, és Yuichi is kezd végre megnyugodni. Felemeli a fejét, ám ekkor egy kurjantást hallunk. Yuichi ismét elkezd sírni, én pedig kiváncsian állok meg, és fordulok hátra. Szegénykém reszketve simul hozzám, bújik, nagyon fél. Ezek szerint a zaklatója is itt van és ő ismeri.
- Nyugi, nem bánthat, itt vagyok veled. Viszont elárulhatnád ki ő. A hangja... Olyan ismerős... – vizslatom az arcát. A hang olyan ismerős, de nem tudom hová tenni.
- Hidd el, csak jobban megbánod, ha nem engedelmeskedsz! – a hang közeledik, és Yuichi páni félelemmel bújik hozzám.
- Yuichi kérlek, nyugodj meg... – duruzsolom halkan, majd hirtelen rájövök, honnan is ismerős az a hang. - Az a múltkori zaklatód... És akkor ezek szerint a névtelen telefonáló is ő igaz?! – bólint, és halkan válaszol.
- A rendezőm... – bosszúsan sóhajtanék, és már kérdezném, miért titkolta el ezt előlem, és miért hívogatott minket az a faszfej, de ekkor meglátom a fickót.
Az emlegetett alak velünk szemben áll, és kezében vékonypengéjű kést szorongat. Ő is megdöbben, amikor meglát, de én már számítottam rá. Yuichi könnyes szemekkel tapad a mellkasomhoz, mint egy félénk kis állatka.
- Áhh... Látom már őt is idehívtad... Rendben... Legalább érdekesebb dologgal tudok neki szolgálni rólad, mint egy egyszerű felvétellel - vigyorog önelégülten, engem meg az ideg kerülget.
- Mégis mit?! – kérdem hidegen, a hangom olyan, mint a téli fagyos szél. Yuichi megremeg a karjaimban.
- Ez... Ez... – lép közelebb és Yuichira mutat. Nem mer túl közel jönni, talán fél tőlem, de látom, hogy mennyire tele van a tekintete, a hangja gyűlölettel. – Egy fiú. Egy lánynak öltözött kis köcsög, aki a nemével átvert. Engem is, és magát is. És akit most vagy önnel, vagy ön nélkül, de ki fogok herélni, majd meg fogok ölni.
Felnevetek, nem is azért, mert mert jó kedvem van, hanem mert engem nem lep meg a dolog. Teljesen nyugodtan közlöm a férfival, én már az első alkalommal rájöttem, Yuichi fiú és nem lány. Látom, hogy önti el az epe a férfi agyát. Azt hiszem, most igazán felbőszítettem, de ha egy ujjal is hozzányúl Yuichihoz, megölöm, itt és most akkor is, ha ez a munkámba kerül.
- Úgy... – indul meg felénk, és támad, de könnyedén félreugrom előle. Olyan, mint egy felbőszült bika.
- Fejezze be, már így is nagyon sok van a rovásán! – araszolok arrébb, miközben Yuichit is védenem kell, így muszáj vagyok úgy helyezkedni, hogy ha támad, inkább engem találjon el, mint őt.
- Be fogom, higgye el! – nagyon gyorsan támad, alig időm félreugrani előle. Ez őrült! – Amint megölöm, leteszem a kést. – Az újabb támadással súrolja a pólómat.
Kétségbeesett sikkantást hallok, Yuichi az, aki nagyon fél, mert a rendező ide-oda lóbálja a kését, elmebeteg módon üvöltözik és röhög. Yuichi azt kéri tegyem le, de eszem ágában sincs. Ő könnyű célpont, nem hagyhatom magára.
- Magának nem muszáj itt meghalnia - lép közelebb a rendező, aki látszólag elfáradt már kissé. - Tegye le, és elmehet, kinyitom az ajtót önnek biztos úr.
Ránézek Yuichira, és tudom, hogy szerinte ez jó megoldás lenne. Szigorú tekintetemtől megnyugszik kissé, és szállna le, de nem engedem. Még mit nem.
-Hikaru-san... – szólal meg halkan, szomorú szemekkel. – Kérlek... Jobb lenne, ha elmenekülnél...
- A fejedre ejtettek, vagy mi van? - kérdem komolyan. - Tényleg azt hiszed, hogy itthagylak ennek az embernek a kényére-kedvére? Akkor nem jól ismersz, Yu-chan - mosolygok rá halványan. - Senkit sem szoktam cserbenhagyni, aki fontos nekem.
Látom, ez hat, de valóban kezd nehéz lenni a fiú, és inkább leteszem egy sarokba, de megmondom neki, el ne mozduljon. Kezdek fáradni, és vele a karjaimban valóban nem tudtam jól védekezni, hiszen gondolnom kellett rá, hogy esetleg megsebesíti az az ámokfutó. Eléállok, hogy jó takarást biztosítsak neki, de érzem, hogy ebből nem sok jó fog kisülni. Valami nagyon nagy baj van, érzem, és ha nem védem meg, akkor az én hibám lesz, ha meghal. A rendező arca vigyorra húzódik, szemei csillognak. Yu-chan halkan sír a hátam mögött, de nem mer moccanni, csak tapad a falhoz félve, reszketve. Halálra van rémülve, és mi tagadás, én is félek, de nem mutathatom ki neki, különben pánikba esve rohanna a férfi karjaiba. Meg kell őt védenem, bármi áron!
- Látom, végre megjött az esze, nyomozó, és elengedte a kis ringyót – röhög a férfi, mire összehúzom a szemeimet.
-Ne merészelje még egyszer így nevezni! – mondom dühösen, mégis halkan. Szinte suttogok, de hangom vészjósló. – Nem tehetek róla, hogy maga rá van gerjedve, de ha hozzányúl, megemlegeti, uram!
-Meglátjuk – ront nekem.
Még el tudok ugrani, de a kés megsebesít, érzem, ahogy a penge megvág, és hallom Yuichi sikkantását. Megérzem a vér szagát, és valami fura érzés vesz erőt rajtam. Mintha hirtelen álomba merülnék.
~*~
Végre ismét élek! Felébredtem, de persze megint akkor, amikor valami vadbarom éppen ki akar nyírni minket. Ráadásul a pasi eléggé amatőr, azt sem tudja, hogy kell normálisan támadni. Egyszerűen lefogom a kezét és kicsavarom belőle a kést. A pasas csak néz, mint a hülye, miközben végignyalom a pengét. Aztán ráfüggesztem barna szemeimet és ajkaimat vigyorra húzom.
-Na mi van, már nem vagyunk olyan nagyfiúk? – kérdem halkan, tagoltan, és látom, amint belefagy a szar is. Hát igen, Hikaruval ellentétben én igenis szeretem, ha félnek, szenvednek az emberek. A cukorbabára nézek, akit védelmeznem kell. – Ne félj kincsem, minden rendben lesz, elintézem ezt a csúnya bácsit – duruzsolom neki. Tágra nyitja a szemeit.
-Hi… Hikaru… san… - a hangja kérdő, kétkedő, hogy vajon valóban én vagyok-e az.
-Nem, de majdnem. Hadd mutatkozzam be. A nevem Yami – hajolok meg színpadiasan felé, majd a férfi felé is. – És ma este uram, ön az én áldozatom lesz, ha megbocsát – rávigyorgok, és lassú, kimért léptekkel elindulok felé, a kést a kezemben lóbálva.
A pasas tétovázik, majd hátrálni kezd, közben valami olyasmit motyog, hogy ne bántsam, nem akart ártani a fiúnak, aki most a sarokban gubbaszt tágra nyílt szemekkel reszketve. Nem sietek, van elég időm, míg az ipse el nem ér egy falat, és nem tud tovább menni. Hikaru lepofozná őt, de nem én. Én szeretek velük játszani, halálra kínozni őket, lassú és fájdalmas módon minél több félelmet és szenvedést okozni nekik. Lassan közeledek, míg el nem érem, és egyik kezemmel lazán elvágom a menekülés útját, míg másik kezemmel a torkához illesztem a kést.
-Mi… mit akar… maga… maga őrült… Engedjen el! Ne… nem hallja… - nyöszörög.
-A hallásommal nincs semmi baj – közlöm egyszerűen. – De pont ön tört az én életemre, barátom. Csak meg szeretném mutatni, milyen is az, ha valóban megfélemlít valakit – a füléhez hajolok és halkan suttogok. – Tudja, én valójában skizofrén vagyok. És ön most a rosszabb énemet látja.
Érzem, hogy megremeg, mintha minimum idegbaja lenne. Úgy remeg, mint valami Parkinson-kóros alak, de nem tud meghatni. A kést enyhén végighúzom a nyakán, mire vékony vérpatak indul el a nyomában. Gyönyörű! Kedvtelve nézegetem a vörös nedűt, ahogy csordogálni kezd, és már éppen belefognék a második vágásba, amikor egy kiáltást hallok.
- Hagyd abba! Hikaru-san… kérlek! – odafordulok, és a kölyök könnyáztatta, rémült arcával találom szemben magam.
Fölébredve egyből hatalmas boldogság tölt el, amikor meglátom, Hikaru-san arcát. Itt maradt velem, nem ment haza, amíg aludtam...
Mosolyogva figyelem, legalábbis addig, amíg meg nem csókol.
Csókja közben ugyanis, mintha az életem függne tőle ölelem át, és bújok hozzá behunyt szemmel közelebb. Belőle sose elég, érezni szeretném minél jobban, és minél tovább.
Sajnos túl hamar szakítja el enyémektől ajkait és közli, ideje mennie, mert nem szeretné, ha szüleim félreértenék az itt történteket.
Bánatosan bólintok. Rossz, hogy indulnia kell haza, holott tudom, már megint jól látja a dolgokat, anyám szívbajt is kapna, ha benyitva hozzám így találna minket...
- Fürödj le, és rakd be az ágyneműt a mosógépbe. Tiszta sperma, és ha meglátják, szerintem faggatni fognak. – utasít tovább. Gyengéd szavaira megint helyeslően bólintok, de most beszéddel is igazat adok neki.
Bár... Fölkelni, és tenni, amit mondott nem tudom még egy darabig. Túl jó feküdni a karjai között...
Amikor nagy nehezen sikerül föltápászkodnunk, hamar áthuzatolunk, és elszaladok elindítani a mosógépet.
Mire visszaérek, őt már felöltözve találom.
Szomorúan kísérem le, és búcsúzok el tőle egy csókkal, de egyből jobb kedvem lesz, amikor megígéri, hogy holnap felhív.
Rám fér egy beszélgetés vele, miután társalogtam rendezőnkkel, hiszen úgy érzem, az a társalgás el fogja venni az összes életkedvem.
Apropó... És mi lesz akkor, ha megint zaklatni fog az az idegen??? Mert... Az is lehet, hogy mégse rendezőm az... Hiszen ő talán nem ennyire álnok...
Aggodalmasan kérdem meg:
- De... mi lesz ha ő is hív?
- Ne vedd fel – vonja meg vállát könnyedén - Az én nevemet kiírja a mobilod, ismeretlen számot meg nem kell felvenni. Ne hagyd, hogy zaklassanak – borzolja össze hajamat. Érintése, és szavai egy nagyon kicsit fel is töltenek bátorsággal. - Valaki szórakozik, de ha kiderítem ki az, megjárja, az biztos.
- Tudom Mégis... olyan kellemetlen. – honnan tud olyan sok mindent rólunk??? És miért jó neki, ha zaklat minket???
- Az. Bosszantó – sóhajt, mielőtt egy kis puszit nyomna arcomra, és elköszönne tőlem.
Miközben távozását figyelem megérik bennem a gondolat. Ha újra felhív az a valaki, fel fogom venni a telefonom, Hikaru-san kérése ellenére, és kiderítem valahogy, ki zaklat minket.
Igen, ezt kell tennem.
Elszántan sóhajtva zárom be az ajtót, és indulok vissza szobámba, telefonomért, de félúton megállít a csengő. Hikaru-san időben távozott, most érkeztek meg szüleim...
Mosolyogva engedem be őket, majd miután beszélgetek velük egy keveset, fáradtságra hivatkozva, torkomban dobogó szívvel vonulok föl szobámba, és kapcsolom be mobilom.
Zaklatóm azonban úgy néz ki, megunta hívogatásom, mert lassan már éjfél, és még egyszer sem keresett azóta, mióta Hikaru-san elment.
Mindegy. Így csak jobb... Megkönnyebbülten teszem félre új darabunk szövegkönyvét, és vonulok el egy gyors zuhanyra, de úgy néz ki, örömöm korai volt.
Amire visszaérek telefonom kijelzője nem kevesebb, mint tíz nem fogadott hívást jelez. Ráadásul mindet ismeretlen számról.
Szomorúan veszem kezeim közé a most életem megkeserítő készülékem, majd ijedtemben le is ejtem az ágyra, amikor hirtelen újra megszólal.
Viszont hamar összeszedem bátorságom ahhoz, hogy fölvegyem, és fülemhez emeljem. Akárki is zaklatóm, Hikaru-san nem engedné soha, hogy bántson:
- Haló? – szólok a kagylóba idegesen. Már lélekben fölkészültem az idegen hátborzongató hangjára, de teljesen ledöbbenek azon, hogy most nem ő szólal meg a vonal másik felén, hanem rendezőm.
Roppant mérges, hiszen állítása szerint egész nap próbált elérni, de hamar megenyhül, amikor sírós hangon eljátszom neki, a hattyú halálát, vagyis elmesélek neki, panaszos hangon egy szép mesét a hívogatóról, aki miatt nem vettem fel a telefonom.
Azelől a kérdése elől azonban, hogy miért is volt kikapcsolva készülékem kitérek. Nem kell tudnia...
Végre, egy hosszú szerelmi vallomás után, azt is előadja, miért keresett. Aina valahogy megsérült, ezért nekem kell helyette játszanom. Vagyis holnap már ott kell lennem a lehető legkorábban a színházi próbákon, hogy behozzam a többieket, és egy igazi színészhez méltó teljesítményt produkáljak majd a szerdai premieren.
***
Itt valami nincs rendben... Abban állapodtunk meg, mielőtt elküldött volna aludni, arra hivatkozva, hogy ma semmiképp se lehetek fáradt, reggel nyolcra, vagyis a próbák kezdetére ide kell érnem...
De... Még a színház sincs nyitva. És ha tényleg most kezdődik a próba, akkor hol vannak a többiek???
- Bocs, hogy késtem gyönyörűm. – karol át hátulról, és terel a művészbejáró felől rendezőm az épületbe, mielőtt bármit is kérdezhetnék tőle. Szívem hevesen dobog, főleg amikor még mindig nem hallok senkit itt se.
- Túl korán jöttem, hogy még nincs itt senki rajtunk kívül? – nyögöm ki végre kérdésem minden bátorságom összekaparva, de az engem kísérő, válasz helyett csak kuncogva lök be az irodájába, amit idő közben elértünk.
A lökéstől persze hasra esek, de nem tudok felállni. Kezeimre lép, és durván emeli fel az állam, nem is törődve fájdalmas kiáltásommal:
- Miért én már nem vagyok elég neked?!
A fenébe... Ez nem normális... Ráadásul hála óvatlanságomnak, most csapdába ejtett...
Miért??? Istenem mond meg nekem, miért voltam olyan idióta, hogy hittem szavaiban, és idejöttem a karmai közé, csak azért, mert azt mondta a telefonba, próba lesz???
Kicsorduló könnyekkel figyelem, amint feltápászkodik, és elindul bezárni az ajtót.
Persze én is összeszedem magam, és fölkelek, úgy elhelyezkedve, hogy ha közelít, el tudjak előle futni.
- Ráadásul teljesen hülyének is nézel. – kattan az ajtó zárja. – Azt hiszed nem jöttem rá, miért volt kikapcsolva a telefonod, amikor az a rendőr nálad volt?!
- Honnan tudja hogy... – kezdem el kérdésem, de csak idáig jutok a torkomban kialakult hatalmas gombóc miatt, ráadásul a szavamba is vág.
- Megmondtam nem?! Le foglak leplezni, mocskos kis ribanc... – jeges rémület, és páni félelem hasít belém szavaitól, főleg akkor, amikor figyelmem arcáról a kezében lóbált tárgyra téved.
Az... Az... Egy kamera...
- Nee! – sikítok fel, és kerülöm ki, amikor el akarja kapni ruhám. – Miért teszi ezt?! Miért nem hagy békén?! Mit ártottam magának???
- Azt kérded mit ártottál?! – kapja el tincseim durván, és húz magához, csak azért, hogy a következő pillanatban pofonától a falon kössek ki.
- Már mióta bizonyítgatom neked azt, hogy mennyire is szeretlek. – tépi meg újra tincseim. - Erre ahelyett, hogy nekem adnád magad, és szülnél nekem egy pár gyereket egy ilyen nyomozófélével enyelegsz?!
Még fájdalmaim közbe se tudom visszatartani halk, keserű kuncogásom.
Én gyereket??? Arra várhatna. Hiszen igaz, hogy van nálam többmillió, de nem hinném, hogy valaha is babusgatni fogja bármelyikük...
- Idióta vagy. – ad egy újabb pofont. – És holnap már magányos, és munkanélküli is leszel. Csak azt a felvételt kell lovagodnak elküldenem, amin átadod a tested nekem. – ne... Ilyet nem tehet...
- Csak beállítom ezt a ketyerét... – ránt magával, és penderít az asztalra, majd miközben azt magyarázza, mosolyogjak, azzal a kezével, amelyikkel nem a kamerát tartja, széttépi kimonóm elejét, lencsevégre téve felsőtestem, és az azon viselt, kitömött melltartót.
***
Kijutottam... Csodával határos módon a kezei közül. Bár a sokktól nem emlékszem pontosan arra, hogy hogyan is.
Valami köze volt ahhoz, hogy meglepődve hamis melleimen rámarkolt kimonóm alsóbb részére, és hátrébb ugrott, amikor felfedezte büszkeségem. Igen... Úgy rémlik, akkor tudtam felugrani, és elfutni.
De pontosan... Azt csak a kamera tudja...
Most is csak azzal vagyok tisztában, hogy mielőtt elájulnék, segítséget kell hívnom.
Bemenekülök egy távolabbi, kihalt folyosóra, és gondolkodás nélkül tárcsázom Hikaru-san számát.
Ő meg tud védeni... És biztos jön ha hívom... Csak add uram, hogy ne munkája közben zavarjam...
Szipogva, könnyeimmel küszködve hallgatom, ahogy irtózatosan lassan búg néha-néha egyet a telefon, minden más zajra idegesen odakapva a fejem.
Majd amint beleszól, már kérem is arra, segítsen.
- Hol vagy?! – kérdi rögtön komolyan. - Odamegyek.
- Szín... szín... – próbálom neki elmondani, hogy hol is, de nem megy. Megkönnyebbültem csak attól, hogy hallhatom hangját, az erőm teljesen elhagyott.
Viszont szerencsére... Mint eddig mindig, most is érti fél szavaim, csak helyeselnem kell megfejtésére.
- Máris ottvagyok! Ne menj sehová! – kér, mielőtt kinyomja a telefont.
Még nézem egy darabig a néma készüléket, majd mivel lépéseket hallok, szépen, óvatosan arrébb araszolok a sötétben. És... Reménykedek abban, hogy Hikaru-san tényleg pár pillanat alatt ideér értem...
Nem tudom, mennyi ideje ülök, és sírok a teljes sötétségbe burkolózva, csak azt, hogy lefagyok a rémülettől, amikor hirtelen a semmiből előttem terem valaki, és megfog.
Aztán persze... Most menekülésre beállított reflexeim kapcsolnak, és megpróbálnak a lehető leghamarabb kiszabadítani a kezek öleléséből. Legalábbis addig, amíg meg nem hallom Hikaru-san halk hangját:
- Csss... Én vagyok az – eljött értem... Itt van... - Minden rendben van. Itt vagyok, kicsikém. – igen... Tudom... Már tényleg minden rendben... Ki fog ebből a pokollá változott mennyországból szabadítani. Biztos vagyok benne...
Közelebb bújok hozzá, miközben még mindig folyó könnyekkel az arcomon újra segítségre kérem.
- Ki bántott? - kérdez csendesen, de kérdésére nem vagyok képes felelni.
- Ki tette ezt veled? – teszi fel újra a kérdést, amire válaszolva megrázom a fejem.
Ha csak az eseményekre gondolok, hányingerem támad. Legszívesebben el is felejteném a mai napot, nem bírom elmondani szavakkal mi történt. Főleg nem úgy, hogy az események felére a sokktól magam sem emlékszem.
- Yuichi, nem tudok segíteni, ha nem tudom, ki bántott. Hallod? – igen... Hallom, bólintok. Mégse megy, egyszerűen képtelen vagyok beszámolni arról, ki is akart bántani.
Lehet, el se hinnéd, hogy a saját rendezőm, aki ráadásul munkára hivatkozva csalt be a színházba...
Szerencsére nem próbál többet kérdezni, szép szavakkal nyugtatgatva indul el velem.
Most, hogy már mindjárt a kijáratnál vagyunk, egy nagyon kicsit lecsillapodva emelem feljebb fejem Hikaru-san mellkasáról, de csak addig, amíg meg nem hallom rendezőm hiába bujkálsz, úgyis megtalállak kurjantását valahonnan a színpad körülről.
Ekkor ugyanis újra sírva bújok hozzá vissza.
Hikaru-san megdöbbenve, áll meg velem, majd simít végig arcomon.
- Nyugi, nem bánthat, itt vagyok veled. Viszont elárulhatnád ki ő. A hangja... Olyan ismerős... – vizslatja arcom gondolkodása közben.
- Hidd el, csak jobban megbánod, ha nem engedelmeskedsz! – mintha errefelé közeledne... Páni félelemmel, még mindig Hikaruhoz simulva, reszketve sírok, képtelen vagyok megszólalni.
- Yuichi kérlek, nyugodj meg... – duruzsolja lágyan, majd hirtelen, döbbenten jelenti ki, hogy rájött, hol hallotta már ezt a szánalmasan nyájas hangot.
- Az a múltkori zaklatód... És akkor ezek szerint a névtelen telefonáló is ő igaz?! – bólintok, majd lenyelve a torkomban lévő gombócot, még mindig folyó könnyekkel teszem hozzá:
- A rendezőm... – bosszúsan sóhajt egyet, de számonkérni arról, hogy miért nem mondtam ezt neki akkor, vagy megkérdezni arról, hogy azt, ő hívogat minket tudtam-e, már nem tud.
Az emlegetett kilép az előtérbe, maga felé vonzva figyelmünket.
Kővé meredve, még a sírást is abbahagyva, döbbenetembe figyelem. Kezében most ha jól látom kés van a kamera helyett.
Bár... Azt nem értem, miért... Mit akart vele tenni???
Ő is hasonlóan megütközve nézi párosunk, mint ahogy mi őt, majd miután összeszedi magát, mérgesen szólal meg:
- Áhh... Látom már őt is idehívtad... Rendben... Legalább érdekesebb dologgal tudok neki szolgálni rólad, mint egy egyszerű felvétellel. – nagyon nem tetszik sem az, ahogy beszél, sem mosolya. Mit akar rólam mutatni Hikaru-kunnak???
- Mégis mit?! – brr... Hikaru hangjától most jobban kirázott a hideg, mint rendezőmétől. Tudom, hogy haragja nem ellenem irányul, de mégis... Nagyon félelmetes...
- Ez... Ez... – lép közelebb hozzánk, rám mutogatva késével. Halkabban beszél, mint az előbb, talán ő is megrémült az engem kezében tartó, és nyugtatón cirógató rendőr haragjától, de csordultig telve van ellenem irányuló gyűlöletével. – Egy fiú. Egy lánynak öltözött kis köcsög, aki a nemével átvert. Engem is, és magát is. És akit most vagy önnel, vagy ön nélkül, de ki fogok herélni, majd meg fogok ölni. – rémületem miatt egyre jobban remegek, de ennél jobban már nem tudok Hikaru-sanhoz bújni.
Tisztában vagyok azzal, hogy nem hagyná, hogy bántson, de neki támadónkkal ellentétben még fegyvere sincs.
Csodálkozva fordítom el tekintetem a velünk szemben álló késesről, és nézek helyette Hikaru-san arcára. Mielőtt azt válaszolta volna rendezőmnek, hogy mennyire ostoba, mert vele ellentétben ő már az első találkozásunkkor rájött arra, férfi vagyok, felnevetett annak fenyegetésén.
Mintha sérthetetlen lenne...
- Úgy... – indul meg felénk támadónk, felhergelt bika módjára, amikor túlesik első döbbenetén. De mielőtt elérhetne minket a pengével Hikaru-san arrébb ugrik előle.
- Fejezze be, már így is nagyon sok van a rovásán! – araszol arrébb is egy kicsit, miközben végig úgy tart, hogy ha rendezőm újra nekiindul, semmiképp se tudjon eltalálni a késével.
Istenem... Ha nem jöttem volna ide... Hikaru-san nem lenne ilyen nehéz helyzetben. Hiszen így, hogy engem fog, és véd, még harcolni se tud...
- Be fogom, higgye el! – huhh... Mostani támadása... Majdnem elért. Még szerencse, hogy szívem egyetlen nyomozója már megint épp időben ugrott félre. – Amint megölöm, leteszem a kést. – újbóli támadás. Bár ez most súrolta Hikaru pólóját.
Kétségbeesetten sikkantok fel, amíg rendezőm eszement módjára nevet, és hadonászik tovább felénk a késsel.A fene vigye el...
Meg kell kérnem Hikaru-sant arra, hogy tegyen le, hagyjon itt. Akkor... Őt talán már nem fogja bántani ez a pszichopata.
- Magának nem muszáj itt meghalnia. – lép egy kicsivel távolabb tőlünk rendezőm, hogy levágódhasson az egyik előtérben lévő kanapéra, és megtörölhesse izzadt fejét kezével.
Úgy nézem, ő is elfáradt egy kicsit, nem csak szerelmem. - Tegye le, és elmehet, kinyitom az ajtót önnek biztos úr.
Igen szerintem is ezt kéne tennie. Szomorúan ugranék ki öleléséből, de nem enged. Ugyanolyan szorosan tartva, szigorúan néz egészen addig, amíg el nem nyugszom. Majd miután egy puszit nyom fejemre, minden figyelmével támadónk felé fordul, aki most fölkelt, és azt kérdezte, megegyeztek-e.
- Hikaru-san... – szólítom meg halkan, szomorúan, kezeimmel belemarkolva pólójába. – Kérlek... Jobb lenne, ha elmenekülnél...
Nem akarom, hogy baja essen... Ahhoz túl fontos, és értékes ember...
Szerkesztve yoshizawa által @ 2010. 11. 14. 10:09:17
Nyögve kapaszkodik a hajamba, miközben én nyalogatom, csókolgatom testét. Azt hiszem, nagyon jóleshet neki, mert lélegzése gyorsul, szívverése szapora. Érzem, ahogy ujjai az ingemre csúsznak, próbálja kigombolni a gombokat, de nem megy neki. Kezei remegnek, így kénytelen vagyok én magam kigombolkozni. Mikor végzek a vetkőzéssel, visszadőlök mellé, és végigsimítok haján. Ő pedig egy apró, nedves puszival jutalmazza ténykedésem.
Végigsimít az oldalamon, mire belemarkolok apró, falat kis fenekébe. Sikkantva bújik közelebb hozzám, én pedig még látom vörös arcát, amit elrejteni próbál. Férfiassága már éledezik, várja, hogy végre munkába vegyem. Apró csókot hintek nyakára, majd végigsimítok farkán, mire még jobban bújik. Hímtagja lüktet, ahogy egyre merevebbé válik. Majd álla alá nyúlva kényszerítem, hogy felnézzen, belenézek azokba a gyönyörű szemeibe, és újra megcsókolom. Olyan gyönyörű, nem akarom bántani, nem akarom megsérteni, csak szeretni akarom őt. Rámosolygok.
- Mondtam, hogy vigyázni fogok rád, lazíts! – szakítom el ajkaimat az övétől, miközben farkával játszom az alsón keresztül. - Most semmi mással nem kell törődnöd, csak velem. Persze ha még mindig szeretnéd – folytatom, majd újra simogatni, csókolni kezdem a puha bőrét. – Rendben van?
Kába bólintás a válasz, mire újra megpuszilom.
- Akkor jó – lehelem, majd csípőjét megemelve kezdem lehúzni róla a bugyit. Megrémül, így megcsókolom, amitől újra rám figyel. Látszik, hogy még szűz, senki sem dugta meg előttem. Tehát én leszek az első.
Férfiasságát kényeztetem, miközben nyelveink vad táncot járnak, ő pedig mellkasomat, oldalamat, hátamat simogatja végig kényeztetve. Nagyon jólesik. Belemorranok a csókba annak jeleként, hogy jól csinálja, majd elszakítom ajkainkat és a hátára fordítom Yuichit, majd óvatosan fölé mászva hintem tele nyakát, mellkasát, mellbimbóit édes csókokkal. Halk nyögésst hallok, majd kezét szájára teszi, mintha félne, ez most rossz.
- Ne fojtsd el kérlek, hallani szeretném - mondom, miközben elkezdem lefejteni kezecskéit a szájáról. Nem megy könnyen, de győzök, ő pedig pipacsvörös arccal fekszik alattam.
Szíve hevesen dobog, ahogy végignyal ujjaimon, de nem hagyom sokáig, mert elhúzom, és hamarosan ott lenn simogatom, és egy ujjamat becsúsztatom alfelébe. Teste megfeszül a fájdalomtól, oldalamba mar apró körmeivel, és néhány könnycsepp is útnak indul gyönyörű arcán. Ajkába harap, miközben én benne mozgok és tágítok.
- Sss... Lazíts... – mondm lágyan, mielőtt megcsókolnám.
Kezei hátamra csúsznak, miközben egyik kezemmel tágítom, másikkal már merev szerszámát simogatom, kényeztetem. Halkan nyög, de már nem fojtja el az érzéseit, aminek örülök, habár arca még mindig vetekszik a főtt rák színével. Tovább csókolom, nem szakítom szét ajkainkat, inkább még egy ujjamat csatlakoztatom a már benn lévőhöz. Érzem, ahogy dörgölőzik hozzám, izgalomban van, ami nekem csak jó. Olyan édes, és az én szerszámom is árbócon áll már, készen arra, hogy birtokba vegye jogos tulajdonát. Szelíden fogom le oldalát, mikor elválnak ajkaink.
- Yu-chan... – suttogom vágytól ködös tekintettel, és ő sem fordul el tőlem, bár tudom, megleptem.
Bólint egyet, mire megpuszilom, majd feljebb támaszkodom, és farkamat a bejárathoz illesztem, miután ujjaimat kihúzom belőle. Lassan hatolok be, mégis fájdalmasan sikít fel, és megfeszül a gerince. Arcát, nyakát puszilgatom, simogatom, lecsókolom könnyeit, suttogok neki, hogy nem lesz semmi baj, de ő csak sír. Tudom mennyire fáj neki, nekem is fájt az első alkalom, mikor csinálták, és a második, harmadik, sokadik is. De ezért vigyázok rá. Körmei a lepedőbe vágnak, mire kijjebb húzódom belőle, pedig félig sem vagyok még benne. Majd újra beljebb nyomulok, és kifelé. Átöleli nyakamat, majd megcsókol. Olyan csodálatos ez az egész, mintha repülnék, és ahogy Yuichi szemébe nézek, csak vágyat látok benne. Ez az, amire vágytam mindig is. Hogy valaki így szeressen.
Egyre gyorsítok a tempón, miközben Yuichi nyöszörög, és én is lihegek már, hiszen fárasztó a dolog. Ő az oldalamat simogatja. Próbálja visszafogni magát, de amikor érzékeny pontot találok el benne, hatalmasat sikítva élvez el, és hamarosan én is követem.
Kihúzódom belőle, majd mellé fekszem, betakarom magunkat, és hozzábújok. Boldog vagyok, fáradt, de nagyon nagyon szerelmes.
- Szeretlek... – suttogja kimerülten, mielőtt elaludna.
Én csak nézem. Nem tudom, a szülei mikor jönnek meg, de remélem, nem fognak itt találni engem. Nem szeretnék ebből bonyodalmat. Így végig vigyázom az álmát. Olyan gyönyörű, törékeny és esetlen. Hogy van szíve az anyjának lányt csinálni belőle? Ő egy fiú! De nem zavar, mert imádom.
~*~
Valamikor estefelé ébred fel. Nyitogatja apró szemecskéit, majd rám néz, és halványan elmosolyodik. Muszáj megcsókolnom, és nem is ellenkezik, kis karjait már fonja is nyakam köré, míg én derekát ölelem át, és ajkaink egymást ízlelgetik. De nemsokára muszáj elválnunk.
- Ideje mennem - mondom, mire bánatosan néz rám. - Muszáj, mert nem szeretném, ha a szüleid itt találnának és félreértenék a dolgot. Fürödj le, és rakd be az ágyneműt a mosógépbe. Tiszta sperma, és ha meglátják, szerintem faggatni fognak.
- Igazad van - bólint.
Nagy nehezen felkelünk, mert valljuk be, az ágy igazán marasztaló. Gyorsan áthúzzuk az ágyneműt, Yuichi berakja a mosógépbe a koszosat, én meg közben felöltözöm. Nem merek itt lezuhanyozni, mert még a végén rajtakapnak minket. Yuichi egy köntösbe bújva kísér ki, majd megcsókol, én pedig megígérem neki, hogy holnap felhívom.
- De... mi lesz ha ő is hív? - kérdi, a titokzatos telefonálóra célozva.
- Ne vedd fel - mondom vállat vonva. - Az én nevemet kiírja a mobilod, ismeretlen számot meg nem kell felvenni. Ne hagyd, hogy zaklassanak - húzom magamhoz, és simítok bele a hajába. - Valaki szórakozik, de ha kiderítem ki az, megjárja, az biztos.
- Tudom - suttogja. - Mégis... olyan kellemetlen.
- Az. Bosszantó - sóhajtok.
Megpuszilom az arcát, majd elköszönök, és távozok. Azonban nem hagy nyugodni a gondolat, hogy valami nincs rendben valahol. A titokzatos telefonáló lehet hogy egy rosszakaró csupán, de lehet veszélyes ember is. Végül megrázom a fejem, és igyekszem elfelejteni. Yuichi most otthon van, biztonságban, ahogy én ismerem bezárkózik. Hozzám meg nem vihettem volna úgy sem, mert a szülei aggódnának érte. Ki kell derítenem, ki hívogat minket, és honnan tudja a számunkat.
Mikor hazaérek, gyorsan lefürdök, majd felkapok valami kényelmeset. A telefonom megszólal. Az az idegen szám. Hagyom, hadd szóljon, majd abbahagyja, ha megunja az illető. Nem hiszek neki, hogy hihetném el, amiket Yuichiról mondott? A telefon valóban elhallgat, bár aznap este még ötször megszólal, de nem foglalkozom vele. Végül elaszom.
~*~
Másnap reggel a telefonomra kelek. Ma szabadnapom van, nem tudom, ki hívhat ilyenkor. Mikor megnézem a kijelzőt, Yuichi az. Már délelőtt tíz óra, jól elaludtam. Felveszem.
- Színház? - kérdem, mire egy halk igent hallok. - Máris ottvagyok! Ne menj sehová!
Kinyomom a telefont, majd idegesen ugrom fel az ágyból. Azonnal felöltözöm egy pólóba, farmerbe, majd szinte repülök ki az ajtón. Nem tudom, mi baja lehet Yuichinak, de biztosan komoly, ha sírt. Valaki bánthatta. Talán a titokzatos telefonáló az? Ha valami baja esett, az illető megkeserüli, az fix!
Jó fél órát tart, mire odaérek a színházhoz, ahol Yuichi próbálni szokott. A szívem szinte kiszakad a helyéről, az idegeim ide-oda táncolnak, ahogy berontok az épületbe és a folyosókon rohanok. Az épület néptelen, mintha nem lenne ma itt próba, pedig Yuichi említette, hogy új darabot próbálnak, és minden nap munka van. Akkor miért nincs itt egy teremtett lélek sem?! Nagyon fura, mit ne mondjak. Végül az egyik folyosó végéből halk szipogás üti meg a fülemet. Rohanni kezdek, és egy apró alakot pillantok meg összegörnyedve ülni a falnál. Yuichi az. Sír, félig meztelen, arcán hatalmas tenyérnyom, mintha megpofozták volna. Letérdelek elé és megölelem. Megdermed, és próbál menekülni.
- Csss... Én vagyok az - suttogom, és végigsimítok a hátán. - Minden rendben van. Itt vagyok, kicsikém.
- Ki bántott? -kérdem halkan. - Ki tette ezt veled? - a fejét rázza. - Yuichi, nem tudok segíteni, ha nem tudom, ki bántott. Hallod?
Bólint, de nem válaszol. Nem tehetek mást, lassan a karjaimba véve felállok vele és elindulok. Ő csak bújik hozzám, mint egy riadt kis állat. Valaki helybenhagyta, talán meg is erőszakolta, vagy legalábbis megpróbálta. Sír, keservesen zokog, én pedig nem tudom, mit tegyek. De csak találjam meg azt a szemetet, aki ezt tette vele, megölöm, de előtte megkínzom úgy, hogy sose felejtse el, hogy milyen érzés ha fájdalmat okoznak valakinek.
Kihúzok neki egy széket, az enyém mellé, de mielőtt hozzá hasonlóan helyet foglalnék, lehűtött üdítőt, és egy pár evőeszközt veszek elő, magunknak.
Végig kíváncsian, és kissé talán félszegen figyelem pakolászásom közben Hikarut, főleg akkor, amikor a kezébe veszi az egyik süteményt az elé rakottak közül, és miután közelebbről is megnézi, beleharap.
Sikernek könyvelem el, hogy nem köpte ki undorodva, de véleményét is türelmetlenül várom. Bár... Addig, amíg le nem nyeli szájából, nem szólal meg.
-Isteni! – huhh... Annyira jó azért nem lett, nem kell túlozni, viszont örülök annak, hogy ízlik neki. – Nagyon finom. Nem is tudtam, hogy így tudsz sütni. – Hogy mi??? Honnan gondolja, hogy nem boltba vettük, vagy hogy nem anyám készítette??? Mégis miből találta ki???
Akadékoskodva kérdezem meg:
- Ho… honnan tudtad, hogy én sütöttem? – és most ettől, hogy rájöttél, miért ég az arcom?
- A tekintetedből. Rendőr vagyok – ér hozzá orromhoz nevetve. Majd miközben még mindig mosolyogva mond valami olyasmit, hogy gyere ide angyalkám, kezeim elkapva ránt ölébe.
Halk nyikkanással adok hangot döbbenetemnek, és hitetlenkedve tanulmányozom az arcát. Miért is vagyok én az angyalkája???
Ha nem vesznék el tekintetében se tudnám megkérdezni tőle. Főleg nem úgy, hogy sóhajtani is csak némán tudok, úgy elmegy a hangom meleg karjainak ölelésétől, és gyengéd, olvasztó csókjától...
Belülről úgy érzem, meg is gyulladtam.
Kezem az irányításom nélkül fonódik a nyaka köré, hogy még a mostaninál is közelebb lehessek hozzá...
Halkan nyöszörögve, és sóhajtozva fészkelődök ölében, és követelek tőle egyre több, és több simogatást, amit meg is ad, amíg ajkait el nem szakítja enyémektől, csak azért, hogy miután nyakam bőrét is lágyan megcsókolja kékeszöld szemeinek átható pillantását vágytól kissé homályos tekintetembe fúrhassa.
- Gyönyörű vagy – szólal meg olyan erotikus hangon... Gyomrom pördül egyet a benne keltett érzéstől, szívem is ki akar ugrani helyéről... – Folytassuk? Ha nem akarod, megállok.
Összeszedem minden bátorságom, és józan eszem ahhoz, hogy erre a kérdésére válaszolni tudjak. Nagyon szeretném AZT tenni vele, de ugyanakkor félek is tovább lépni a csókokon túlra...
Bár... Attól jobban rettegek, hogy nem próbálkozik többet, ha most elutasítom.
- Akarom… - jelentem ki végül hangosan elhatározásom, mielőtt meggondolhatnám magam, vagy mielőtt még elkezdenék túlzottan sokat gondolkozni azon, mit tehetnénk Hikaru-sannal...
Az egyik csúnya gondolatomnak köszönhetően még így is hozzáteszem mondandómhoz, hogy azért ne itt tegyük.
Azt tapasztalat nélkül is sejtem, hogy nem a konyhaasztal, krémespárna lenne a legromantikusabb ahhoz, amire készülünk...
-Rendben – bólint mosolyogva, majd végig erős karjai között tartva, óvatosan áll fel, és indul el velem az emeletre, szobám felé.
Ohh Istenem... De ezt, hogy ténylegesen itt van velem, még mindig alig hiszem el. Olyan álomszerű, ahogy az is, hogy bevisz az ajtómon, és lerak az ágyamra...
Becsukom szemeim, hiszen ilyenkor álmaimban általában mindig egy forró, és érzelemmel teli csókkal dönt hátra, és veszi le ruháim.
És ha ez a rutin jönne akkor legalább fölébrednék, mint legtöbbször...
He??? Miért vette elő a telefonját???
Mit akar azzal tenni??? Növekvő pánikkal figyelem, ahogy valamit nyomkod rajta, de mielőtt rákérdeznék arra, hogy erről most felvételt szeretne- e már arrébb dobja.
- Nem szeretném, hogy zavarjanak – közli magyarázatul, szavai magamhoz térítenek, kihoznak sokkomból.
Idióta... Hogy képzelhettél olyat pont róla?!
- Ugye te sem? – néz rám kérdőn.
Válaszul gépiesen nyúlok a párnámon fekvő készülékem felé.
- Én sem – mosolyodok bátortalanul Hikarura, és elkezdek gyorsan pötyögni. De így is... A kikapcsolás remegő ujjaim miatt csak nagy nehezen jön össze.
- Ne félj, vigyázni fogok rád – ül le mellém, és húz magához teljesen úgy, mintha belelátna gondolataimba, kételyeimbe, amikor immár lekapcsolva rakom arrébb telefonom. – Ha nem kellemes, szólj és abbahagyom. Rendben?
Félszegen bólintok egyet válaszul, majd hagyom, hogy újra megcsókoljon... Még mindig rettegek, de amit mondott... Felbátorított valamennyire...
Vigyázni fog rám... Tudom...
Ahogy telnek a percek, egyre mohóbbá válok. Egyre kevésbé elégít ki csak azzal, hogy csókol. Bőröm parázslik, több, és több simogatása, érintése után áhítozik, még akkor is, ha minden egyes cirógatásával csupán jobban nő a testemben uralkodó forróság...
Ráadásul mindemellett én is jobban akarom érezni Hikaru-kunt, ezért kezeim barna tincsei közé fúrom, és megpróbálok finoman játszadozni fejbőrén...
Belemorran csókunkba, tehát nem csinálhattam nagy hülyeséget, megnyugodva követem továbbra is ösztöneim sugallatát, amíg ajkait el nem szakítja enyémektől...
Ugyanis, amikor nyakam kezdi el puszilgatni, kezeim megállnak, félbe hagyják mozdulatuk, hogy sóhajtozva tudjak belé, a most számomra az egész világgal egyet jelentő személybe kapaszkodni, miközben ő fél kezével már obim próbálja meg kikötni.
Nagyot dobban a szívem, amikor derekamról lekerül a nehéz anyag, kimonóm szétnyílik, feltárva előtte eddig elrejtett testrészeim, de megpróbálok nem mozdulni, hanem kábultan hagyni neki, hogy elfektessen ágyamon, ahogy azt is, hogy így fölém hajolva újra megcsókoljon...
- Kívánlak, Yu-chan – leheli halkan ajkaimra. – A tested és a lelked is.
- Én is – suttogom neki vissza válaszom mosolyogva, alig hallhatóan, mielőtt még jobban magamhoz húznám, mintegy invitálva ezzel arra, hogy kiszabadítson még jobban ruháim tömegéből.
Gyengéd mosollyal tesz eleget hang nélküli kérésemnek, és fejti le rólam kimonóm, közszemlére téve ezzel majdnem teljes testemet.
Azért nem mindenem, mert halványrózsaszín, masni mintás bugyikám még rajtam van.
Az a gyönyörű darab, amit ha figyelembe venne, a mellkasom kényeztetése helyett, elsüllyednék a föld alá. Anyám vette, mert szerinte olyan édes.
De már a kukában feküdne, ripityára vágva, ha lett volna elég bátorságom ahhoz, hogy szétszedjem...
Fél kezemmel, nyögve kapaszkodok tincseibe, amikor egy-egy még a most érintésére hiperérzékeny testemen újabb, és újabb olyan pontot talál nyelvével, amit ha megnyal, közelebb kerülök a mennyországhoz.
Ujjaim rendes összeszorítására, és így ingének kigombolására is képtelen vagyok tevékenysége miatt. Remegnek az újfajta izgalomtól, ami egyre jobban kitölti bensőm, egyedül kell vetkőznie...
Viszont még magamat is meglepem azzal a kíváncsisággal, amivel egészen addig nézem, ahogy leveti ruháit, amíg izmos testének látványától zavarba nem jövök, és be nem hunyom szemeim...
Amikor visszadől mellém, és végigsimít hajamon, egy kis puszit szeretnék hinteni a nyakára hálából kedvességéért, és türelméért.
Igen, sikerült... Ehhez már vagyok elég bátor...
Meg akarom próbálni azt is, hogy ugyanúgy végigcirógatom mindenhol bársonyos bőrét, mint ahogy ő az enyémet, de megakadályoz tettemben, belemarkol alfelembe.
Felsikkantva bújok hozzá közelebb, ezzel persze ügyesen leleplezve azt, hogy mit is érzek iránta.
A francba... Kétségbeesetten nézek rá fel, hogy bocsánatot kérjek tőle éledező vágyam miatt, de annyira ég az egész fejem... Ráadásul... Még torkom is olyan szinten kiszáradt, hogy jó szokásomhoz híven megint egy szót se tudok kinyögni. Halkan pihegve fogadom pusziját, és remegve bújok hozzá újból elrejtve előle arcomat, amikor megsimítja merevedésem.
Szeretem őt, és tudom, hogy nem akar nekem rosszat... De... Ez az egész, hogy itt fekszünk... Annyira furcsa, és összezavaró...
Tekintetébe se bírom már emelni tekintetem, örülök annak, hogy egy kis idő eltelte után állam fölemelve, szelíden kényszerít arra, hogy kékeszöld szemeinek tükrébe, valamint mosolyába nézzek, mielőtt újra megcsókolna.
- Mondtam, hogy vigyázni fogok rád, lazíts! – szakítja el enyémektől ajkait, végtelennek tűnő fülledt percekkel később, miközben végigsimít fehérneműm elülső részén. - Most semmi mással nem kell törődnöd, csak velem. Persze ha még mindig szeretnéd. – folytatja tovább, szavai, és cirógatása újfent feltüzelnek, elűzik kételyeim... – Rendben van?
Kábán bólintok, és zsebelek be hang nélküli válaszomért egy újabb puha csókot.
- Akkor jó. – leheli gyönyörű mosolyával az ajkaimra, miközben fél kezével megemeli egy kicsit csípőmet, és elkezdi lehúzni bugyimat.
Ettől kicsit megriadva nézek rá, addig legalábbis, amíg nem csókol meg ismét, magára terelve figyelmem.
Bátortalanul indítom útjára ujjaim, kezem, ahogy az előbb már elterveztem és simítom végig mellkasát, oldalát, próbálva leutánozni mozdulatait, vagyis azt, ahogy ő cirógatta a testemet, mielőtt elkezdte volna férfiasságom egyetlen jelét kényeztetni, lehúzott bugyim zavaró anyaga nélkül is...
Belemorran csókunkba, majd elszakítva enyémektől ajkait dönt óvatosan a hátamra, hogy fölém mászva nyakamra, mellkasomra, és mellbimbóimra is forró puszikat hinthessen.
De úgy...
Hogy elbujdosott hangom valahonnan visszatér, és ki is tör torkomból, egy hangos nyögés formájában.
Ráadásul... Ha nem tapasztanám szégyenemtől vörös arcomra kezeim, társai is követnék.
- Ne fojtsd el kérlek, hallani szeretném. – szólít meg türelmesen Hikaru-san, miközben megpróbálja lefejteni arcomról karjaim, de csak megrázom a fejemet.
Nem szeretném... Olyan kínos...
Ő győz, annyira elgyengít kényeztetésével, hogy kezeim át tudta helyezni testem mellé nagyobb erőkifejtés nélkül, szám felszabadul.
Legalábbis addig, amíg ajkaim közé nem csusszannak ujjai. Hevesen dobogó szívvel nyalom végig őket, egy-egy sóhajt engedve szabadjára közben...
Most kivételesen tudom, mire készül. Viszont hagyni fogom, hogy azt tegye velem, amit szeretne, teljesen az övé akarok lenni...
Nem sokáig nyálazhatom ujjait, hamar kihúzza őket ajkaim közül, hogy ott lenn végigsimíthasson velük, és az egyiket be is csúsztathassa alfelembe.
Egész testemben megfeszülök a fájdalomtól, és erősebben marok Hikaru-san oldalába is.
Ráadásul... Pár könnycseppem sikolyommal ellentétben vissza se tudom tartani azzal, hogy az ajkaimba haraptam.
- Sss... Lazíts... – dörmögi lágyan, mielőtt megcsókolna.
Amikor megmozdítja belém nyomott ujját, már nem érzek akkora fájdalmat, ráadásul azt amint érzek is tovább tompítja valamilyen furcsa, és újfajta jó érzés...
Csókunkba nyögve keresek biztosabb kapaszkodót kezeimnek, hátára csúsztatom őket, miközben ő tovább simogat, és kényeztet ott lenn...
Nem szakítja szét szinte összeforrt ajkaink. Sőt... Mintha vigasztalni próbálna azzal, hogy hevesebben tapad rájuk még az eddigieknél is, amikor egy újabb ujját becsúsztatja az előző mellé.
Egy ujját, amitől úgy érzem, menten szétszakadok, annyira feszít ott a másik mellett.
Szerencsére a fájdalom, még ha tovább is tart, mint először, azért most se kínoz olyan sokáig, hamarosan már nyögve, csípőm lassan felgyulladó arccal övéhez dörgölve követelek többet kényeztetéséből, amíg szelíden le nem fogja oldalam, és el nem szakítja enyéimtől ajkait.
- Yu-chan... – suttogja, szemei vágytól parázslanak, és zavarba ejtenek, de most nem fordulok el tőle, hogy elrejtem előle érzelmeim...
Én is szeretném, legalább annyira, mint ő, ha nem jobban, és bízok abban, amit mondott arról, hogy nem akar bántani.
Bár ezt nem tudom neki elmondani szavakkal. Csak azzal vagyok képes a tudomására hozni, hogy még mindig pihegve és torkomban dobogó szívvel bólintok egyet.
Felmorranva lehel egy puszit számra, majd feljebb támaszkodik, de csak addig, amíg elhelyezkedik lábaim között, merevedését bejáratomhoz illesztve.
Az érzés vággyal teli sóhajtásra ösztönöz, mégis fájdalmasan sikítok fel, és feszülök meg, amikor elkezd lassan belém hatolni.
Hiába próbálja közben elterelni a figyelmem azzal, hogy arcom, nyakam puszilgatja, valamint könnyeim áradatát csókolja le, szép szavakat susogva közben, és én is hiába igyekszek csak rá koncentrálni, nem tudok a gyötrő, és feszítő kínon kívül semmi másra egy ideig...
Amikor már kezeimmel nem markolom olyan erősen az ágyneműt, amibe belevágtam körmeim háta helyett húzódik belőlem csak óvatosan kijjebb, ezzel egész testemben még furcsább, és jobb érzéseket keltve, a fájdalom helyett, mint eddig bármivel, amit csinált...
És... Igaz, hogy bele is remegek ezekbe az érzésekbe teljes testemmel... De... Mégse annyira, mint abba, ahogy újra lassan belém süllyed.
Ez... Ez...
Szavakkal elmondhatatlan, annyira nem evilági...
Nyögésemmel is csak töredékét tudom ennek az érzésnek Hikaru tudtára adni...
Ismét kijjebb húzódik testemből, de most már nem vagyok olyan magatehetetlen, mint az előbb. Felemelem az ágyneműről erősen remegő kezeim azért, hogy átölelhessem hátát, derekát, ahogy arra gyorsan, és immáron csak érte dobogó szívem is utasít, és most én kezdeményezzek csókot vele...
Kell, hiszen érzem, hogy boldogságom, csak így teljesedhet teljesen ki, hogy hallom az ő szívének enyémhez hasonlóan gyors, de mégis megnyugtató ütemét...
Igen... Rengeteggel fokozta a már így is csodás élményt...
Egyre kevésbé látom Hikaru-kunt tisztán, ahogy gyorsít a tempón, viszont ebben a pár, boldog pillanatban csak ezt az egyet bánom, nyögdécselve simogatom oldalát kezeimmel...
Olyan jó csak vele lenni, az élvezetek közt, távol az összes bajtól, problémától... Mindent megadnák érte, ha nem múlna el ez az egész, és örökre így lehetnénk összefonódva, kettesben... Mindent...
Tartom magam, amíg tudom, de sajnos annyira gyenge vagyok...
Ő pedig olyannyira érzékeny pontot talál meg bennem, ez nem megy sokáig... Hatalmasat sikítva élvezek el, mintegy kiadva magamból az elmúlt napok zsibbasztó feszültségét...
Követ a jóleső lebegésbe, forrósággal töltve meg, majd miután kihúzódik belőlem, mellém dől, és szorosan magához húz, hogy takarómmal betakargathasson mindkettőnket.
- Szeretlek... – suttogom még jobban hozzá bújva, mielőtt a kimerültség magával húzna és elaludnék...
Finoman veszem birtokba ajkait, mintha a legdrágább, legtörékenyebb anyagból lenne. Nekem valóban ő a legdrágább személy a világon. Talán végre megtaláltam a lelki társamat, akivel le tudom élni az életemet. Óvatosan csókolom meg, ő pedig nem ellenkezik. Érzem, ahogy átölel apró kezeivel és még követel, azonban szét kell válnunk. Késő van és Yuichit talán már keresik.
Halkan piheg, miközben rám néz pirosra pirult pofijával. Olyan gyönyörű, mint egy vörös rózsa. Aztán karjaival szorosabban ölel, miközben mellkasomhoz fúrja vörös pofiját, és a nevem suttogja.
- Szeretlek, és szeretnék még ennél is többet veled lenni... – motyogja halkan, alig hallhatóan, de nekem nagyon jólesik. Én is szeretek vele lenni. Olyan kedves, törékeny, ártatlan teremtés. Nem tudok betelni vele. Imádom minden porcikáját. Gyengéden visszaölelem, hogy érezze, szeretem őt, csak épp kimondani nem bírom még.
Sokáig állunk ott összebújva, mígnem hirtelen megszólal Yuichi mobilja. Előveszi, de addigra elhallgat. Lehet, hogy a szülei hívták, ideje hazakísérnem a kis édest.
- Biztos már a szüleid aggódnak miattad, jobb lesz ha mész – mondom gyengéden, mire Yuichi bólint egyet.
- Köszönöm szépen még egyszer a mai napot. Nagyon jó volt veled lenni... – hajol meg felém, miközben elteszi a mobilját. Olyan aranyos és tisztelettudó kis tündér.
- Én is jól szórakoztam, és örülök annak, hogy megnyugodtál egy kicsit – mondom, mire felegyenesedik. Rámosolygok, amit ő félszegen viszonoz. Úgy szeretném mindig boldognak látni őt. Majd megkérdi, mikor találkozhatunk újra. - Miért mikor szeretnél? – kérdem vigyorogva, miközben egyik kezemmel megfogom állát és pipacspiros pofiját magam felé fordítom.
- Nagy gond lenne, ha... – kezd hebegni, de elnémítom egy ujjamat a szájára téve.
- Mikor szeretnél, azt kérdeztem. Ha nem jó, azt majd mondom – mondom, mire bólint.
- Szombaton ráérsz? Még ha csak egy kicsit is, de jó lenne, mert anyuék megint nem lesznek itthon – kérdi halkan, majd hangja a végén elhal. Érzem, hogy legszívesebben menekülne, de nem engedem.
- Hát persze. Megpróbálok eljönni hozzád valamikor délután. Hiszen mint azt már említettem, szívesen vagyok veled.
Mielőtt válaszolna, megpuszilom, mire megremeg, de nem húzódik el. Milyen édes kisfiú. Még gyerek. Olyan, mint egy szende szűz kislány.
- De most menj, mert a szüleid aggódni fognak – bólint, majd elindul befelé. Még megvárom, míg bemegy, mert integet az ajtónál, és csak miután becsukta az ajtót indulok el hazafelé.
~*~
Alig érek haza, csörög a mobilom, de mikor felveszem, nem szól bele senki. Talán rossz számot hívtak. Ám az éjjel még három-négy alkalommal megismétlődik, mire lenyomom a telefonomat. Nem tudom, ki lehet, de kezd idegesíteni.
Szombatig még párszor eljátsza valaki ezt a dolgot, de már fel sem veszem. Nem érdekel, ki lehet ez, habár igenis kezd furdallni a kiváncsiság, így megpróbálom lenyomozni a számot, azonban falakba ütközöm. Így végül pénteken megkérem az egyik specialistánkat, ha tud, nézzen utána a számnak, hátha neki sikerül kideríteni valamit. Seiji a legjobb az osztályon, így őt kérem meg.
-Persze, hogy megcsinálom – vereget hátba. – Ennyire nem hagy békén?
-Inkább idegesít. Tudod, valahogy rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. Mintha… ártani akarna.
-Talán csak egy telefonbetyár – véli Seiji, én pedig bólogatok, habár nem vagyok ennyire biztos a dologban. Mindenesetre, ezt a kételyemet nem osztom meg vele, így is sokan fura szemmel néznek rám. Mintha nem lennék normális.
Végre eljön a szombat, én pedig kiteszek magamért. Megfürdök, megfésülködök és felveszek egy elegáns világoskék inget és fehér nadrágot. Nem szoktam így kiöltözni, de ez a nap különleges.
~*~
Mikor odaérek Yuichiék házához megszólal a mobilom. Megint az idegen hívó, de felveszem, miközben becsengetek.
- Halló? – szólok bele.
- Vigyázz vele! – suttogja egy hang. Nem ismerős. – Egy rohadt kis kurva, lotyó, aki bárkivel összefekszik. Az anyja meg egy gyilkos szuka. Az egész családjuk egy rohadt gennyes pattanás. Nem ismered teljesen. Nem az, akinek látszik. Egy kis ringyó, akit bárki megbaszhat.
- Szia! – nyit ajtót Yuichi, mire én csak mosolygok, de nem szólok.
Arcom komoly, mikor bemegyek. Elegem van, tudni akarom hogy ki ő.
- Igen, értem. És azt megtudhatnám mégis ki maga? Valamint, mesélne arról, hogy mégis miért mond ilyeneket?! – kérdem idegesen. – Ennyire komoly szörnyűségekkel nem lehet telefonba, név nélkül dobálózni! – leteszi, ami jobban idegel.
Rámosolygok Yuichira, aki értetlenül, és mintha kissé félve nézne rám. Talán őt is hívogatták?
- Telefonbetyár – mosolygok rá. – Olyan idétlenségekkel traktál, hogy egy gyilkosivadékkal járok, meg hogy nem ismerlek teljesen, a legutóbbi találkozásunk óta, és nem tudom lenyomoztatni, ki is – sóhajtok bosszúsan.
- Engem is hívogatott valaki. Viszont úgy érzem, kár törődni vele – jegyzi meg. Tehát őt is? De ki? És miért? – Ha valaki ettől érzi jobban magát... – legyint, majd beinvitál a konyhába.
Az asztalon egy tálon sütemény illatozik. Yuichi leültet egy székre, mialatt poharakat és üdítőt vesz elő, tölt nekünk, majd tányérokra tesz pár süteményt. Igazán ínycsiklandozóan néznek ki, így beleharapok az egyikbe. Isteni finom, puha, omlós, krémes. Látom, hogy izgatottan figyeli minden mozdulatom. Talán ő sütötte volna?
-Isteni! – szólalok meg két falat között, mire látom, hogy megkönnyebbülten sóhajt fel. – Nagyon finom. Nem is tudtam, hogy így tudsz sütni.
-Ho… honnan tudtad, hogy én sütöttem? – kérdi elpirulva.
-A tekintetedből. Rendőr vagyok – nyomom meg mosolyogva az orrát. – Na, gyere ide, angyalkám! – kapom el apró kezét és az ölembe rántom.
Aprót sikkant, de aztán már ott üldögél az ölemben megszeppenten, és kissé döbbenten. Én csak mosolyogva ölelem át és csókolom meg apró, kívánatos ajkait. Megrándul, de nem húzódik el, és átöleli nyakamat apró karjaival. Szorosabban húzom magamhoz és a hátát kezdem simogatni, mire jólesően belesóhajt a csókba. Látom, hogy jólesik neki, így mikor megszakítom a csókot, a nyakát veszem célba és apró puszit nyomok rá. Mikor ránézek, gyönyörű, vágyakozó tekintetével találom szemben magam.
-Gyönyörű vagy – suttogom lágyan. – Folytassuk? Ha nem akarod, megállok.
-Akarom… - suttogja halkan, alig hallhatóan. – De… ne itt… kérlek…
-Rendben – kapom fel és elindulunk felfelé.
Hozzám bújik, szorosan, én pedig tudom, helyes amit teszek. Az idegen szavai ugyan ott csengenek a fülemben, de ahogy ránézek, nem tudom elhinni, hogy bárkivel lefeküdne. Ő nem olyan. Mikor felérünk, óvatosan leteszem az ágyára, majd kiveszem a mobilom a zsebemből és kinyomom. Yuichi értetlenül néz rám.
-Nem szeretném, hogy zavarjanak – mondom halkan. – Ugye te sem?
-Én sem – mosolyog rám, majd ő is kikapcsolja a telefonját.
-Ne félj, vigyázni fogok rád – ülök mellé húzom magamhoz. – Ha nem kellemes, szólj és abbahagyom. Rendben?
Bólint egy aprót, mikor pedig megcsókolom és nyelvem bebocsátást kér ajkai közé, szó nélkül megadja azt. Érzem kis szívének minden dobbanását, vad rohamát, izgatottságát. De ez csak feltüzel. Nyelvemmel körbejárom száját, ismerkedem vele, majd apró nyelvére lelek és izgalmas, gyors csatába kezdünk egymás nyelvével. Eközben hátát simogatom, ő pedig hajamba túr, igaz, igen gyámoltalanul és érzem érintésében a tapasztalatlanságot. Végül hosszú percek után elválnak ajkaink, én pedig apró és finom bőrű nyakát hintem tele puha csókokkal, mire felsóhajt. Olyan gyönyörű, vággyal teli, teste forró és szinte éget selymes bőre. Kimonót visel, és lassan lenyúlok, hogy megoldjam obiját, mire a hosszú, nehéz anyag megadja magát és leszedem róla, majd lassan széttárom kimonóját, őt pedig az ágyra fektetem és fölé hajolva újra megcsókolom.
-Kívánlak, Yu-chan – suttogom vággyal teli hangon. – A tested és a lelked is.
-Én is – válaszol halkan és magához húz.
Mosolyogva hámozom ki a ruhájából és mikor már testét csak egy alsónemű védi, megcsókolom puha, fedetlen mellkasát és elkezdem bebarangolni felsőtestét. Ő hajamba túr és erőtlenül, óvatosan próbálna kivetkőztetni ingemből, így megadom magam és jómagam is levetkőzöm. Majd mellé fekszem, hogy oldalt legyek neki és beletúrok hosszú, selymes hajába. Hozzám simul és gyengéden, óvatosan, kissé félszegen megcsókolja a nyakam, mialatt én hátát és oldalát simogatom kedvesen és óvatosan, majd leérek fenekéig és belemarkolok, mire felsikkant egyet és közelebb húzódik hozzám. Megérzem már éledező férfiasságát a női alsóneműben és mikor rám néz, arcának színe a paradicsoméval vetekszik. Adok egy puszit apró pofijára, majd megsimítom elöl farkát, mire összerándul és hozzám bújik. Érdekes lesz a dolog, annyi szent.
Hikaru most is bebizonyítja, hogy velem ellentétben ő egy igaz ember, majdhogynem angyal...
Hiszen amíg sírok, végig mellettem van, és vigasztalóan veregeti vállam azért, hogy a lehető leghamarabb sikerüljön könnyeim folyamát elapasztanom, nem türelmetlenkedik.
Pedig... Biztos, hogy folytatni akarja beszélgetésünk. Legalábbis én nem lennék elégedett ennyit tudva...
Úgyhogy...
Ha nem szívesen is, de mesélni fogok. Legalábbis megpróbálok, mert ennyivel tartozom neki...
Mindenek előtt azonban...
Szomorúan iszok bele a kólába, amit elém tett.
Amiből szerencsére már egy korty is elég ahhoz, hogy elcsitítsam gyomrom háborgását.
És így legalább nem koszolom össze irodáját gyomrom tartalmával, amikor megszólít, vagyis amikor megkérdi, feltehet-e egy kérdést...
Bólintással válaszolok, ezért már kezdi is kifaggatásom:
- Kiről beszéltélaz előbb? Melyik rokonodról? Ha nem akarod megmondani, nem kell, de kíváncsi vagyok, hogy miért mondasz ilyeneket. – hmm... Kicsit megnyugodva nézek rá... Inkább tűnik érdeklődőnek kérdése, mint faggatónak...
És még mindig türelmes... Ami jobban bátorít feleletem közben:
- Én... én csak... szóval... - ha most elmesélem neki az igazat... A fenébe... Miért nem számoltam azzal, hogy akkor utána anyukámmal szóba se állna, vagy ha mégis akkor csak vitatkoznának?
- Még... még nagyon régen a nagyapám... aki már meghalt... megölt egy embert... és... és... – remek...
A megölt egy ember rész igaz... Ráadásul... Ha a rokonokat is gyűlöli, teljesen mindegy, kit vallok gyilkosnak családom tagjai közül...
- Tudod, én csak az élő bűnözőkkel foglalkozom. A halottakat meghagyom azoknak, akiknek tisztük ilyen esetben ítélkezni. És csak azokat gyűlölöm, akik bűnt követtek el. – szavai hosszasan vízhangoznak a fejemben... Csak azokat gyűlöli, akik bűnt követtek el... Ez igaz lenne??? Félénken nézek rá, miközben ő tovább beszél:
- Azonban, ha a családtagok rejtegetnek egy gyilkost, akkor ők is bűnrészesek, tudod? De ha a nagyapád már meghalt, akkor te igazán nem tehetsz semmiről – olyan megnyugtató mosolya... Biztos, hogy velem ellentétben ő teljesen őszinte... - Ettől féltél annyira?
- Ettől – válaszolok neki halkan. Majd a biztonság kedvéért még egyszer megkérdezem tőle, tényleg nem gyűlöl-e.
- Tényleg nem – ismétli meg válaszát. Aminek hangja komolysága, valamint még mindig széles mosolya miatt megpróbálok hinni...
- Nos – szólal meg hirtelen újra - ha megittad és megnyugodtál, mi lenne, ha moziba mennénk? Az eltereli a figyelmed mindenről. Mit szólsz? Most klasszikus Disney-hét van, ha jól tudom a Dzsungel könyvét játszák. Szereted? – mi az hogy... Egyenesen imádom, ahogy a többi régebbi Disney alkotást is...
És igen... Talán a mozi csakugyan elterelné a figyelmem egy-két dologról...
- Nagyon. – nézek rá egy halovány vigyorral. Bár ezt még tudnom kell előtte:
- Tényleg nem baj, ha elmegyünk?
Mert ugye haza készült, pihenni, csak én közben idepofátlankodtam... Nem lenne jó, ha nem tudná magát rendesen kialudni miattam...
- Hogy lenne baj? – csippenti meg játékosan arcomat. - Szívesen vagyok veled.
Hogy mi??? Szép szavai egy kicsit váratlanul értek, ezért elvörösödve fordulok el más felé, miközben iszok...
Szívesen van velem... Nekem ilyet eddig még senki se mondott...
Még mindig piros arccal hagyom, hogy miután megittam kólám, megfogja kezem, hogy így, mintha egy pár lennénk vezethessen ki a rendőrfőkapitányság labirintusából.
***
A moziban elég sokan jöttek, de szerencsére Hikaru körültekintően úgy vett jegyeket, hogy rendesen fogom látni a mesét, még az elém beülő, nálamnál sokkal magasabb emberektől is.
Ráadásul még azt se bánta, hogy kezét nem engedtem el, egészen idáig szorítottam.
- Jó lesz itt, ugye? – kérdi meg, amikor már mindketten elhelyezkedünk.
Mosolyogva válaszolom, hogy igen, és köszönöm meg neki, hogy elhozott...
- Nem tesz semmit – nevet fel.- Neked bármit, gyönyörűm. Örülök, ha boldog vagy.
Szavaitól olyannyira zavarba jövök, hogy inkább úgy teszek, mint akit leköt az előzetes is.
Szívesen vagyok veled... Gyönyörűm... Ha nem tudná, hogy fiú vagyok, már gondot jelentenének ezek a csodaszép érzések, amiket ébresztett bennem ezekkel a szavakkal... Ahogy az is, hogy valószínűleg én se vagyok neki közönbös...
Bár így meg azt nem tudom, hogy hogyan tovább... Mi már járunk? Vagy az nem ilyen? Én is így elmondhatom neki, amiket gondolok róla??? És erről az egészről kit kéne megkérdeznem??? Anyukám??? Vagy elég valamilyen könyvet kivennem???
Vetítés alatt, vagyis amikor egyszer-egyszer hangosabban fölsikkantok, vagy fölnevetek lopva ránézek, de szerencsére nem látom rajta, hogy gyerekesnek tartana amiatt, hogy úgy beleéltem magam a mesébe, mintha velem történnének az események...
Nagyon hamar vége szakad a csodás kalandnak, Maugli hazatér az emberek falujába, Baluék a dzsungelbe nekünk is el kell indulnunk a moziból, mert már tényleg késő van.
Bár ha választhatnék, igen önző módon még egy ideig vele lennék, akkor is, ha tudom, hogy az neki nem lenne jó.
Szomorúan sóhajtok, amikor már a házunk is feltűnik.
Mindjárt el kell válnunk...
Kíváncsian, és egy kicsit talán félve nézek a most valami miatt furcsán csillogó szemeibe, amikor az utolsó pár méter megtétele helyett maga felé fordít, és megemeli fejemet. Mit szeretne? Elköszönni?
Nem...
Ő... Meg akar... Meg akar csókolni...
Nyilall belém a felismerés, amikor ajkai közelebb kerülnek az enyémekhez, de nem tudok vele ellenkezni, ahogy arrébb mozdulni se tudok a döbbenettől...
Vörös arccal, figyelem, egészen addig, amíg szájával végig nem simítja enyémet, lágyan követelve nyelve beeresztését...
Beleborzongok ajka apró érintésébe, és sóhajtva engedem meg neki, hogy megcsókoljon...
Ahh...
Annyira gyengéden és finoman veszi birtokba ajkaim...
Ha nem tartana, akkor talán el is folynék, a csókjától rám törő forróságtól...
És... Most már biztosan tudom, amit eddig csak sejtettem... Szeretem Hikaru-sant, még úgy is, ha nem tudom, hogy ez az érzés kölcsönös-e.
És azt kívánom, bár ezután a pár, gyönyörű másotperc után se szakította volna el enyémektől ajkait, kibírtam volna még egy kicsit levegő nélkül...
Viszont annak örülök, hogy nem ment tőlem messze.
Halkan pihegve nézhetem továbbra is ragyogó mosolyát, arcát, és szemeit, még úgy is, hogy megállapítani mi jár a fejében, az előbb átéltek miatt homályos tekintetemtől egyáltalán nem bírom.
Hamar föl is adom ezen próbálkozásom, hogy inkább a nevét sóhajtva fúrhassam bele még mindig égő arcom hasába, karjaimmal átölelve testét...
- Szeretlek, és szeretnék még ennél is többet veled lenni... – motyogom közben, szinte öntudatlanul.
Bár amint halk hangom elhal, már átkozom is a nyakamon lévő tököt amiatt, hogy nem bírta magában tartani azt, amit kimondtam.
Hogy lehettem ennyire ütődött?!! Pont ilyet hangosan ilyet...
Remélem, nem hallotta...
Félve, behunyt szemekkel várom, mit lép, de gyengéden visszaölel erős karjaival, úgyhogy van remény, talán nem, vagy ha igen se sértődött meg a hallottakon.
Sokáig állunk így, szótlanul összebújva, és még tovább is élvezném meleg ölelését, ha nem szólalna meg mobilom, és nem kéne hátrébb lépnem ahhoz, hogy előszedjem.
Letették, mielőtt fölvettem volna, de nem tudom visszahívni a rosszkor keresőt, szám nélkül keresett...
- Biztos már a szüleid aggódnak miattad, jobb lesz, ha mész. – mondja gyengéden Hikaru, én pedig még mindig egy kissé zavartan bólintok neki. Így az említettek sose keresnének, ahogy ismerőseim se, de ha fontos dolog miatt akartak elérni úgyis visszahívnak.
- Köszönöm szépen még egyszer a mai napot. Nagyon jó volt veled lenni... – hajolok meg Hikaru felé, miközben visszasüllyesztem zsebembe a rossz pillanatban megszólaló ketyerét. Elvégre ő sokkal, de sokkal fontosabb egy névtelen hívogatónál, és nem akarom tényleg azt, hogy holnap miattam kelljen fáradtan dolgoznia.
- Én is jól szórakoztam, és örülök annak, hogy megnyugodtál egy kicsit... – mosolyog rám, amikor fölegyenesedek.
Boldogan, bár kissé talán félszegen viszonzom mosolyát, majd újra józan eszem sutba dobva barna szemeinek pillantásától kérdem meg mikor is találkozhatok vele újra.
- Miért mikor szeretnél? – kérdi vigyorogva, miközben felemeli állam úgy, hogy újból pipacsszín arcom felé fordítsam, a szemébe nézve.
- Nagy gond lenne, ha... – ujját szám elé téve némít el, zavarom fokozva ezzel...
- Mikor szeretnél, azt kérdeztem. Ha nem jó, azt majd mondom... Bólintok, majd újra elkezdem:
- Szombaton ráérsz? Még ha csak egy kicsit is, de jó lenne, mert anyuék megint nem lesznek itthon. – hangom mondandóm végére már én is alig hallom, és ha nem fogná még mindig állam, már lehet, szégyenemben a föld alá süllyedtem volna.
- Hát persze. Megpróbálok eljönni hozzád valamikor délután. Hiszen mint azt már említettem, szívesen vagyok veled.
Mondanám, hogy köszönöm, de ajkaimra forrasztja a szót, azzal, hogy egy puszit lehel rájuk.
- De most menj, mert a szüleid aggódni fognak. – bólintok, és miután elköszönünk egymástól, és megígérteti velem, hogy hívjam fel azért estefelé szombatig is, elindulok.
Bár... Nagyon lassan érem csak el házunk ajtaját, mert vissza, visszafordulok, hogy integethessek neki.
***
Kissé fáradtan, és idegesen veszem fel a most, egy órakor megszólalt telefonom, de megint csak az a furcsa légzés...
- Haló! Itt Nara Yuichi. Kivel beszélek? – kérdem meg feszülten, de mint mindig, válasz nélkül leteszik... Kikapcsolni meg nem kapcsolhatom ki mobilom, mert anyukámék hívhatnak.
Viszont az a félelmetes, hogy ezt mintha tudná bosszantóm, mert csak tegnapelőtt, és előtte keresett telefonon, ugyanígy, óránként, amikor úgy, mint ma nem voltak itthon szüleim...
Az nyugtatja némileg zaklatott idegeimet, hogy ezen a napon már lehetek Hikaruval egy keveset, és nem csak a hangját hallhatom. Bár... Ha nem muszáj, akkor nem fogom megemlíteni neki, hogy valaki nem hagy békén. Biztos csak véletlen tárcsáztak félre.
***
- Haló... – veszem fel újra, fásultan, és álmosan. - Itt Nara Yuichi. Kivel beszélek? – nem hagyott ez a valaki egész éjjel aludni, és most se igazán hagy készülődni.
- Kis szajha... Hazug kis szajha... Le foglak leplezni... – micsoda??? Mi van? – Meg fogja tudni a mocskos kis titkaid...
Felélénkülve, és kissé kétségbeesetten kérdem meg újra kivel is beszélek. Majd még egyszer, de csak nevet kérdésemen, és bontja a hívást.
Sírva nézem készülékem, nem tudom mire vélni ezt az egész előbbi beszélgetést. Ez a valaki... A hangja alapján se tudom megmondani ki is ő. És nem csak azért, mert eltorzította. Szerintem nem is ismerem. De akkor mit akar tőlem? Miért nem hagy békén?
Mindegy... Remélem, délután nem hív. Bár a biztonság kedvéért lenémítom mobilom, mielőtt visszamennék a fürdőbe. Rendbe kell magam hozni, nem akarom, hogy Hikaru lássa, hogy sírtam.
***
Csengő...
Ez ő lesz...
Boldogan futok ajtót nyitni, a telefonomon lévő hét nem fogadott hívásra ügyet sem vetve. Ha anyukámék hívnának, később biztos keresném őket, de mivel mondtam nekik, délután nem fogok ráérni, kizárt, hogy ők is csörgessenek.
- Szia! – köszönök neki, amire mosolyogva int vissza, de szólni nem szól, mobilja a fülén van.
Egy kézmozdulattal invitálom beljebb, amit egy apró biccentéssel köszön meg. Nem tudom, kivel tárgyal, csak azt, hogy valamiért belül nagyon idegesít komoly arckifejezése...
- Igen, értem. És azt megtudhatnám mégis ki maga? Valamint, mesélne arról, hogy mégis miért mond ilyeneket?! – micsoda??? – Ennyire komoly szörnyűségekkel nem lehet telefonba, név nélkül dobálózni.
Nem szoktam más emberek beszédét kihallgatni, mégis... Most ez a mondat amit elkaptam felkeltette az érdeklődésem... Őt is az én hívóm zaklathatja???
És ha igen, akkor mivel??? És miért???
- Telefonbetyár. – fordul végre felém az emlegetett, aki hiába mosolyog, egész lényéből érzem, a feszültséget. – Olyan idétlenségekkel traktál, hogy egy gyilkosivadékkal járok, meg hogy nem ismerlek teljesen, a legutóbbi találkozásunk óta, és nem tudom lenyomoztatni, ki is. – sóhajt egyet, előttem pedig megvilágosodik minden... Vagyis... Egy része az eseményeknek. Rájöttem, ki hívogatott... Csak rendezőm képes ilyen aljasságokra...
- Engem is hívogatott valaki. Viszont úgy érzem kár törődni vele. – próbálom meg elhárítani más fele a beszélgetésünk. – Ha valaki ettől érzi jobban magát... – Legyintek is egyet, majd mosolyt erőltetve arcomra invitálom ki a konyhába saját sütésű süteményeimhez.
Remélem, sikerül teljesen elterelnem figyelmét, nem csak félig meddig. De az már biztos, hétfőn be kell mennem a színházba azért, hogy beszéljek azzal a szeméttel...
Bár... Azt nem tudom mi lesz a társalgásból. Mindenképp úgy kell megejtenem, hogy ne kettesben legyek vele...
Mikor végre elalszik, halkan felállok mellőle, betakargatom és lerendezem apró kis kezét a párnán. Még egy apró csókot hintek csinos kis pofijára, aztán kioldalgok a szobából. Most már megnyugodott, bár nagyon furdallja az oldalamat, vajon mit titkolhat el előlem. Nagyon pánikba volt esve és ismerem már annyira az emberek hogy tudjam, a semmitől nem pánikolnak be. De erre ráérek később, vagy máskor rákérdezni, ha már készen áll rá. Most az a fontos, hogy aludjon és jobban legyen. Én is megnyugodtam most már kissé, hogy alszik, hogy jól van, biztonságban a házban, ahol senki sem bánthatja. Remélem, a szülei hamar hazaérnek, nem szeretem, ha egyedül van otthon. Olyan magányos és szívesen magamhoz venném, de az állapotom miatt ez nem lehetséges.
Végül nagy nehezen hazaérek és az első dolog, amit akarok, az aludni. Így az első utam az ágyamba vezet, és ruhástól nyúlok végig a puha takarón. Azonnal el is alszom.
~*~
Másnap reggel a telefonom kelt. Valaki hív, és ahogy kinyitom a szemem és sikeresen meg is találom a mobilom látom, hogy a főnököm az.
- Jó reggelt, főnök! - szólok bele és elnyomok egy ásítást. Mégsem illendő beleásítani a telefonba, ha a főnököddel beszélsz. - Mi a baj? - kérdem, mert valahogy mindig megérzem, ha baj van.
- Most hoztak be egy fickót kihallgatásra - mondja minden bevezető nélkül. - Arról a múltkori gyilkossági ügyről van szó. Úgy tűnik, megvan a madarunk, de nem nagyon akar énekelni. Szeretném, ha a gyengéd módszereiddel szóra bírnád.
- Akkor hívják fel a legközelebbi kórházat! - mondom. - Fél órán belül ott leszek. Viszhall, főnök!
Leteszem a telefont. Semmi kétségem, hogy mire én megérkezek, egy mentő fog várni a kapu előtt. Gyorsan felöltözöm, bekapok valami kaját aztán már indulok is. Fél órán belül már a kapitányságon vagyok. Azonnal bevezetnek a delikvenshez. Ahogy látom, szép, nagydarab ember, magabiztosan ül a széken, ahová leültették. Amikor belépek rám néz, és a tekintetéből azt olvasom ki, nem fél tőlem, inkább afféle csenevész jófiúnak néz. Az egyik felügyelő, Nakama már vár rám.
- Hála égnek! - sóhajt fel, majd hozzám lép. - Te biztos ki tudsz belőle szedni valamit. Legalább a főnöke nevét.
- Bízd rám! - mosolyogok rá, Nakama pedig már el is tűnik, mintha ott sem lett volna. Egy zsaru sem szívesen nézi végig az én kihallgatásaimat. Közelebb lépek az emberhez. Tar fejű, jól megtermett háromajtós szekrény. Leülök az asztalra és ránézek, mire gúnyos vigyor húzódik az arcára.
- Nem is tudtam, hogy már óvodásokat is felvesznek - mondja mély hangon. - Inkább menj haza játszani az apukáddal, fiacskám.
- Majd ha köpsz - mondom jéghideg hangon, teljesen nyugodt arccal, amitől látom, emberem mintha kissé megijedne. - Szóval, legyek kedves, vagy vegyem elő a durvább eszközeimet, haver?
- Úgysem szedsz ki belőlem semmit. Ilyen tacskókat szoktam reggelizni - mondja megvetve.
Körülbelül negyed óráig bírom, majd egyszerűen belendítem a lábam és emberem máris a földön találja magát. Újabb öt perccel később a vallomásával a kezemben távozom. Az őröknek úgy kell összekaparniuk a manust a padlóról. Pedig most nem is voltam durva. Csak félig vertem agyon. A főnök örül az eredménynek, bár megjegyzi - mint minden alkalommal -, hogy talán lehetnék kevésbé brutális is. De számomra az ilyen emberek, főleg a gyilkosok, nem emberek. Szememben kevesebbek az állatoknál is. A nap további részében elsimítok pár kisebb ügyet és a jelentésemet írom. Már épp indulnék haza, és már el is hagytam az irodámat, amikor Kazuval találom szemben magam.
- Mész? - kérdi, pedig elég egyértelmű.
- Igen. Mára végeztem. Csak leadom a jelentést a főnöknek és húzok is - válaszolom.
- Vendéged van - mondja. - Az irodádban vár.
- Miféle vendég? - kérdem kiváncsian. Nem szoktam vendégeim lenni, kivéve ha éppen van valakim, de most jelenleg nincs senkim.
- Majd meglátod - kacsint rám Kazu. - Gyere!
Sóhajtok egyet és követem. Nem tudom, mit akar, ki kereshet ilyenkor, amikor már haza akarok menni. Kazu azonban titkolózik. Csak nem valami nővel akar összehozni? Ő is tudja, hogy nem szeretem a nőket. Vagy talán egy pasi? Az már lehetségesebb.
- Áruld már el nekem végre, miért is kellett ilyen sürgősen visszajönnöm az irodámba?! Nem ért volna rá addig, amíg leadom a jelentéseimet? – kérdem Kazutól, aki végre hajlandó válaszolni.
- Hoztam neked egy olyan vendéget, akit nem várathatsz meg. Úgyhogy majd a jelentéseid leadom én az enyéimmel együtt – válaszolja, de ismét nem árulja el, hogy ki az. Az idegeimre megy.
- Még mindig nem magyaráztad meg! Mégis milyen vendég? – kérdem egyre idegesebben, mert kezdem nem érteni a dolgot és megfordult a fejemben, hogy Kazu ugratni akar. Szokott néha, és tudja, hogy nem szeretem.
- Majd meglátod, ha végre befáradsz. Én addig is odaadom ezeket a papírokat a főnöknek, és elmegyek haza. Szia, jó pihenést! Majd holnap találkozunk! - veszi el tőlem a jelentést, aztán el is megy, mielőtt még ellenkezhetnék.
- Rendben, Kazu. Akkor holnap. – köszönök el tőle nevetve és végre valahára belépek az irodámba.
~*~
Teljesen ledöbbenek, amikor meglátom Yuichit. Tehát ő a vendégem. Mit keres itt? Remélem nincs semmi baj, mert akkor nem tudom, mit csinálok. Egészen meglep, hogy itt látom, és hogy Kazu nem mondta, hogy ő az, aki vár rám. Kazu, ezért még szorulsz!
- Szia! – köszönök rá meglepetten.- Hát te? Mi járatban errefelé? Jobban vagy?
- Szia! Én... Én csak... Szerettem volna megköszönni a tegnapit... És igen... Jobban... De sajnálom, hogy csak így munka közben... Izé... Mármint... Hogy így rád törtem... – hebeg-habog össze-vissza. Olyan édes, hogy nem tud egy értelmes mondatot kinyögni, amikor zavarban van. Meg kell zabálnom.
- Ugyan... – lépek mellé és beleborzolok puha, selymes hajába. – Nem tettem semmit. Ráadásul... Még most is érzem rajtad, hogy valami nem hagy nyugton. De... – fordítom gyengéden magam felé, hogy meg ne sértsem sehol bársonyos bőrét – nem foglak faggatni, hogy mi bánt.
- Nem is kell... – vörösödik el félbeszakítva, majd elkapja a kezem, mint aki végre elhatározta magát. – El akarom mondani. Vagyis izé... Szeretnék kérdezni arról, ami bánt...
- Biztos? – fogom meg a vállait, mert ez a mondat nem volt éppen határozott.
- Próbálkozni szeretnék vele, mert a bizonytalanság csak még rosszabb. – motyogja halkan, alig hallom, de meghallom azért a szavait. Valami nagy baj lehet, ha ennyire odavan szegénykém.
- Rendben. – bólintok komolyan. - De ha nem megy, ne erőltesd.
Félszeg mosollyal bólint és hagyja, hogy leültessem az irodámban található egyetlen székre. Na igen, nem egy nagy iroda, de ez van, ezt kell szeretni. Félénken üldögél, gyönyörű kimonóját gyűrögeti, mint aki nem egészen biztos a dolgában. Szerintem egyáltalán nem biztos benne, hogy mit is akar valójában.
- Szerintem inkább majd máskor kérdezd – cirógatom meg mosolyogva a pofiját, mert már jó ideje nem szólal meg, és azt hiszem, nem is nagyon tudja, hogy el akarja-e mondani.
- Nem, nem, tényleg próbálkozom – megrázza a fejét és elszántan rám néz, már amennyire ez tőle telik. – De nagyon kérlek, ne nevess ki.
Mosolyogva bólintok és megígérem neki, nem fogom. Miért tenném? Ha ennyire fél és aggódik, akkor azt biztosan komoly dolog lehet. Végül összeszedi magát megkérdi, mit gondolok a bűnözőkről. Ez eléggé meglep, nem hittem volna, hogy pont ezt akarja tudni. Eltart egy ideig, míg válaszolni tudok, el is komorulok, mert nem tudom, mit akar ezzel az információval.
- Megvetem őket erősen, bár erre megvan az okom. Úgyhogy... – mondom már mosolyogva – ha egy mód van rá, ne rabolj bankot, és ne is ölj meg senkit se, mert akkor nem fogok kegyelmezni még neked se!
- Rendben... - motyogja halvány vigyorral. - Nem is tudnék...
- Ez bántott annyira? – kérdem újra komolyan, mert valahogy rosszat sejtek, de ő megrázza a fejét.
- Öhhm... Nem... Vagyis részben... Mert tudod... Úgy hallottam egy ismerősömtől... Vagyis azt mondta, hogy a bűnözők összes rokonát is gyűlölöd, nem csak magukat az elkövetőket... Még a távolikat is... Ez... Igaz? Mert tudod... Ha igen... Akkor... Akkor félek, ezután nem fogsz kedvelni...
Sírva fakad és kezecskéivel eltakarja a szemét, száját, hogy ne lássam, ne halljam a sírását. Én csak elképedve, elgondolkodva, elkomorodva állok vele szemben, végül a minihűtőhöz lépek és kiveszek belőle két doboz kólát. Mindkettőt felbontom, és az egyiket elé teszem. Nem tudom elhinni, hogy ő képes lenne bármit is elkövetni, vagy bármely családtagja. Kezemet a vállára téve próbálom megnyugtatni, hogy végre én is feltehessek egy kérdést, és jó tíz perccel később sikerül is annyira megnyugodnia, hogy ha nem is hagyta abba teljesen a sírást, már csak hüppög. Végül rám néz, de szemében félelem lapul, amit nem tudok hová tenni. Intek neki, hogy igyon, attól jobban lesz, mire valóban beleiszik a kólájába és szemmel láthatóan mintha kissé jobban is lenne.
- Yuichi-kun - szólalok meg komolyan, mire összerezzen -, feltehetek egy kérdést? - kérdem, mire bólint. - Kiről beszéltél az előbb? Melyik rokonodról? Ha nem akarod megmondani, nem kell, de kiváncsi vagyok, hogy miért mondasz ilyeneket.
- Én... én csak... szóval... - hajtja le a fejét. - Még... még nagyon régen a nagyapám... aki már meghalt... megölt egy embert... és... és...
- Tudod, én csak az élő bűnőzőkkel foglalkozom. A halottakat meghagyom azoknak, akiknek tisztük ilyen esetben ítélkezni - sóhajtok megkönnyebbülten. - És csak azokat gyűlölöm, akik bűnt követtek el. Azonban, ha a családtagok rejtegetnek egy gyilkost, akkor ők is bűnrészesek, tudod? De ha a nagyapád már meghalt, akkor te igazán nem tehetsz semmiről - mosolygok rá kedvesen. - Ettől féltél annyira?
- Ettől - suttogja. - Tényleg... tényleg nem gyűlölsz?
- Tényleg nem - biztosítom. - Nos, ha megittad és megnyugodtál, mi lenne, ha moziba mennénk? Az eltereli a figyelmed mindenről. Mit szólsz? Most klasszikus Disney-hét van, ha jól tudom a Dzsungel könyvét játszák. Szereted?
- Nagyon - mosolyodik el halványan. - Tényleg nem baj, ha elmegyünk?
- Hogy lenne baj? - csípem meg az arcát. - Szívesen vagyok veled.
Látom, hogy mélyen elpirul, pedig nem mondtam semmi különöset. Szeretek vele lenni, igazán csinos, kellemes társaság. Megissza a kóláját, aztán kézen fogom és kimegyünk az irodából. A folyosón és az előtérben többen megfordulnak Yuichi után, de én ügyet sem vetek rá. Tudom, hogy gyönyörű és ezt mások is észrevették.
~*~
Fél órával később már a moziban vagyunk és szerencsésen sikerül is jegyet kapnunk a következő filmre. Veszek pattogatott kukoricát és egy kis innivalót kettőnknek, majd miután beengednek a terembe, megkeressük a helyünket. Kivételesen magasra vettem jegyeket, hogy Yuichi jól lásson, ne kelljen állandóan felágaskodnia. A kezemet szorongatva jön utánam, mintha még sosem járt volna moziban, ami szerintem képtelenség. Végül leülünk, a popcort középre teszem, hogy ehessn belőle, ha szeretne és felé fordulok.
- Jó lesz itt, ugye? - kérdem.
- Igen - suttogja halkan. - Köszönöm, hogy... hogy... elhoztál.
- Nem tesz semmit - nevetek halkan. - Neked bármit, gyönyörűm. Örülök, ha boldog vagy.
Elmosolyodik és elpirul, majd inkább a vetítővászonra tapad a tekintete. Az előzetesek után hamarosan elkezdődik a film. Látom, hogy Yuichi csillogó szemekkel nézi a mesét, és engem is elnyűgöz. Szerintem nincs, aki ne szeretné Walt Disney karaktereit, stílusát, filmjeit. Sajnos a mai Disney alkotások a lába nyomába sem érnek a régieknek. Azonban motoszkál bennem valami, ami nem hagy nyugodni. Érzem, hogy Yuichi hazudott nekem, hogy valamit titkol, hogy nem egészen volt hozzám őszinte valamiben. De nem akarom faggatni, semmi jogom belefolyni az életébe, kutakodni utána, ha ő nem akarja. De talán... talán megkérhetek valakit, hogy nézzen utána pár dolognak.
A film végén felállunk és amikor kimegyünk rájövök, hogy hamarosan el kell válnunk. Hazakísérem Yuichit, de nem akarok tőle elszakadni. Mikor már közel járunk a házukhoz megállítom és magam felé fordítom. Felemelem a fejét és belenézek a gyönyörű kék szemeibe. Olyanok, mint a tenger, el lehet veszni bennük. Ő elpirul, az ajkaim pedig egyre közelebb kerülnek az ő ajkaihoz, míg végül óvatosan megérintem őket. Érzem, hogy megremeg, de nem húzódik el, így ajkamat finoman végighúzom az övén, és lágyan megcsókolom.
Ki is tör belőlem hatalmas könnycseppekként minden eddigi feszültségem.
Nem igaz... Nem hiszem el, hogy tényleg gyűlölne, ha megtudná, hogy anyám a betegsége miatt megölt valakit...
Tudnom kell, egyszerűen tudnom kell, igazat mondott-e az a szemét... Méghozzá most!
Viszont... Ha még egyszer megkérdezném Hikarut, az már biztos gyanús lenne neki, és addig faggatna, amíg el nem mesélném neki, miért is érdekel...
Úgyhogy... Valamit tennem kell, hogy választ ugyan kapjak a kérdéseimre, de a miérteskifaggatásra mégse kerüljön sor...
Ááá! De ez olyan nehéz...
Zavaros gondolataimból a csengő zökkent ki. Ugyanis muszáj kikászálódnom hangjára ágyamból, és lemenni ajtót nyitni. Nem vehetem semmibe, hogy valaki jött hozzánk, még akkor se, ha most senkihez sincs kedvem.
Hiszen... Ha megint egy újságíró áll az ajtó előtt, akkor el kell küldenem, mielőtt anya és apa hazaérne.
Nagy szükségem lenne egy anya-lánya beszélgetésre a mai nap után, de ha anya ideges, egyszerűen nem tud velem foglalkozni.
Nagy nehezen lekászálódok az ajtóig, de kinyitni csak akkor nyitom ki, amikor már az összes könnyem letöröltem, és magamra öltöttem egy bájvigyort.
Ki tudja... Még a végén azt is anyámra kennék azok a nyomorult hírhajhászok, hogy néha sírok.
Kitárva az ajtót azonban nem egy fényképezőgépes vadidegennel találom szembe magamat.
Aki előttem áll... Az... Az...
Hikaru.
De... Ő mégse lehet... Hiszen hogy is kerülne ide?! Vagyis inkább miért?! Most akar vallatni, mert mégse színészkedtem jól a telefonban?! Ugye nem…?!
Pislogok egy párat, hátha csak a képzeletem játszik velem, de amikor nem oszlik el szemem elől sugárzó alakjának képe, megszólalnak a fejemben lévő vészcsengők. És... Azt suttogják, hogy most kéne visszamennem a szobámba, és bezárkózva elküldenem, ha tényleg nem tudok még beszélni vele.
Rendben. Hallgatok rájuk. A döbbenettől leengedett kezem el is próbálom indítani a kilincs felé. Bár ez nagyon nehéz egy műveletnek tűnik. Nem mozdul... Egyáltalán nem mozdul úgy, ahogy szeretném.
És... Hikaru is gyorsabban cselekszik nálam.
Mire annyira felolvad dermedtségem, hogy akarattal is meg tudom mozdítani a testem, már a nappaliban ülök, meleg karjai között...
- Semmi baj. Semmi baj, Yuichi-kun. – suttogja kedvesen, „mi történt”, vagy „mi a baj” kérdések helyett, így egy kicsit megkönnyebbültebben bújok hozzá.
Sokkal, de sokkal megnyugtatóbb őt ölelni, mint a takaróm. Bár... Azt még mindig nem értem, hogy miért is jött el hozzám... Tényleg ennyire nem tudtam eljátszani, hogy jól vagyok?
- Miért... jöttél ide? – kérdem meg csöndesen, majd lehajtott fejjel, félve várom a válaszát.
Ami hamar érkezik, de... Gyöngéd szavai minden eddiginél jobban ledöbbentenek:
- Mert éreztem, hogy valami baj van. Aggódtam miattad.
Ilyet se hallottam még senkitől... Hihetetlen. És mégis... Annyira, de annyira jól esik pont tőle hallanom ezt!
- Min... minden rendben... én... én csak... – kezdem el válaszom megkésve, és kissé akadozva, de nem bírom azzal folytatni, hogy „kimerült vagyok, és rendbe jövök, ha pihenek”.
Feladom, és inkább sírva ölelem magamhoz Hikarut. Hiszen az ő közelsége a lehető legjobb gyógyszer most sajgó szívemnek, ezután a szörnyű nap után...
És Ő... Nem lök el magától, nem mérges azért, mert csak sokára sikerül annyi erőt vennem magamhoz, hogy abbahagyjam a zokogást. Türelmesen fékezi könnyeim áradatát apró érintéseivel és puszijaival.
Bár... Amíg nem fordítja fejem maga felé, bele se tudok nézni tündöklő szemeibe. Nem megy. Egyszerűen azok után, amit tettem, semmiképp...
- Valami baj van, ugye? – teszi fel a rettegett kérdést, miközben újra letörli könnyeim, és puszit hint homlokomra. - Nekem nem tudsz hazudni, megérzem.
Némiképp bátorságot önt belém, hogy még most sem hallok se dühöt, se számonkérést a hangjában. Úgyhogy megpróbálom neki újra elmondani, hogy téved, nincs baj, csak fáradt vagyok, holnapra jobban leszek.
Igen... Ez én vagyok, és mindjárt újra sírok. Nem megy. Ezt a hazugságot megint csak elkezdeni tudom...
- Rendben – bólint egyet nagy komolyan, amikor szemmel láthatólag is feladom a próbálkozást. - ha ennyire félsz, nem faggatlak. Majd elmondod, ha eljött az ideje, rendben van? – még szép... Alig észrevehetően elmosolyodom, és bólintok egyet.
Így tökéletes... Majd ha elég bátorságot gyűjtök magamban, úgyis el fogok neki mondani mindent –hazugságmentesen - az elejétől. Bár... Kisebb részleteket lehet, hogy előbb is.
- Most azonban felviszlek a szobádba. Aludj egyet, oké, kincsem? – folytatja tovább mondandóját, én pedig megint ledöbbenten kezdem el őt bámulni... Az ő kincse? Jól hallottam, amit mondott?!
- Oké – bólintok beleegyezően, miközben némán imádkozom azért, hogy ne lássa meg arcomon annak az egy szónak a hatását.
- De... – teszem hozzá egy hirtelen ötlettől vezérelve. – Itt maradnál, amíg elalszom? Nem akarok egyedül maradni. – semmiképp... Ezért, vagyis hogy még velem maradjon, némán könyörgök is...
- Senki sincs itthon? – néz körbe a lakásban.
- Anya beteg, és apa a kórházba vitte – válaszolok Hikarunak készségesen, majd rosszalló tekintetét látva hozzáteszem:
- De minden rendben, néha magam vagyok. Már megszoktam, csak... nem jó… – sóhajom se bírom magamban tartani. Hiszen tényleg nem szeretek egyedül lenni, nem hazudtam. Ráadásul mindig akkor szoktam magányos lenni, amikor szükségem van más emberek közelségére. Ezért is örülök annyira annak, hogy Hikaru most itt van velem.
- Jobbulást anyukádnak.
- Köszönöm – bújok szorosabban izmos mellkasához.
Majd, amikor feláll velem, innen, az öléből mutatom, hova is vigyen.
Azért nem kérem, hogy tegyen le, mert a lábaim most semmiképp se tartanák meg súlyomat, olyannyira elgyengültem a sírástól.
Nem kérdezi ő se, miért nem sétálok. Helyette gyengéden visz el az ágyamig. Majd miután letesz, és betakar, mellém is ül, hogy kezeim megfogva cirógathasson tovább. Ami megint annyira jó érzés...
De sajnos ezt a kedves gesztusát már nem tudom megköszönni... Legalábbis nem most...
Így, hogy biztonságban érzem magam meleg karjai között, nagyon gyorsan magába szippant az álmok világa...
***
- Kislányom, még nem ébredtél fel? – hallom meg anyám hangját a lépcső aljáról, ezért - ha kissé nehézkesen is - de kinyitom szemeim. – Megint késő estig próbáltatok, hogy ennyit alszol? – miért, mennyit alszom?
Álmosan tápászkodok feljebb, hogy megnézzem az órát, de amikor meglátom rajta a számokat, egyből riadtan pattanok ki ágyamból. Fél egy... Délután fél egy!
- Jó reggelt! – lép be mosolyogva a szobámba anyukám. Majd... Amikor rámnéz, elneveti magát. – Nem mondod, kicsim, hogy ruhában feküdtél le?
- Sajnálom. – kuncogom el magam én is. – Tényleg nagyon elfáradtam tegnap, de mindjárt megfürdök, és átöltözök.
- Igen. – lép hozzám hirtelen, és ölel át ugyanennyire váratlanul. De úgy... Hogy csodaszámba megy, hogy nem vette észre Hikaruról szóló álmom igencsak nem lányokra jellemző mellékhatását... – És... Ha kész vagy, gyere le. Elvárom, hogy elmeséld, mi is volt tegnap a színházban, hogyan tündököltél, utána mi volt. Egyszóval mindent.
- Rendben. – mosolygok rá kedvesen, amíg ki nem megy.
Viszont... Amint egyedül maradok, elkomorulva állok be a hidegvíz alá. Szükségem van erre, hogy ne sírjam el magam újra.
Tündököltem... Kurvára tündököltem. Vagyis inkább kurvásan...
***
Remegve lépek beljebb a Rendőrfőkapitányság épületébe most, hogy már köszöntem a portásnak, de innen nem tudom, merre tovább, hol is kéne kezdenem a keresését...
Annyira idióta vagyok!
Ha nem mondtam volna el anyukámnak, hogy rosszul ment a próba…! Meg azt, hogy mennyire jól esett utána, hogy Hikaru átjött hozzám, és megvigasztalt, mert nem tudtam telefonon keresztül értelmesen beszélni vele, olyan letört voltam... Akkor nem utasított volna arra, hogy jöjjek el hozzá, és köszönjem meg neki még ma...
Igen... Tudom, hogy hálával tartozom Hikarunak. És... Anyukám utasítása nélkül is mindenképp megköszöntem volna neki a tegnapit. Csak nem így, hogy meglátogatom, hanem mondjuk telefonon keresztül...
És azt is tudom, hogy úgy nem olyan személyes, de... Sokkal nehezebben, vagy egyáltalán nem megy a beszéd, ha előttem áll.
Bár... Ha mondjuk valami csoda folytán most sikerül értelmes emberi nyelven megszólalnom a közelében... Meg fogom kérdezni újra arról is... Hiszen reggel, amilyen indokot találtam... Az elég jó válasznak tűnik arra, hogy miért is fontos tudnom.
- Ööö, elné... – mindegy, ő is tovább ment...
Már a harmadik kört teszem az előtérben, de eddig még nem tudtam meginterjúvolni egy nyomozót se arról, hogy merre is találom Hikaru irodáját. Továbbsiettek, még mielőtt feltehettem volna nekik a kérdésem.
Ennyire halk nem lehetek... Vagy mégis?
Kicsit szomorúan indulok el kifelé. Feladtam. Lehet, ő is annyira elfoglalt, mint a munkatársai. Úgyhogy majd este beszélek vele, mint ahogy azt eredetileg is elterveztem.
Épp kilépnék az épületből, amikor valakinek a keze a vállamon, valamint ugyanennek a személynek a barátságos hangja megállít:
- Segíthetek valamiben hölgyem? - kíváncsian pördülök meg, hogy lássam, ki is szólított meg. - Egy ideje látom, hogy itt bolyong, és azt is, hogy nem hajlandóak magára figyelni.
Egy vidám nyomozóval találom szembe magam.
- Ümm.. I-igen, köszönöm... – fordulok felé. - Nariyama Hikaru-sanhoz jöttem. Meg akarom neki köszönni a tegnapit...
- De ha sok dolga van – teszem hozzá tétován - akkor mindegy, inkább felhívom majd egy kicsit később. – miközben beszélek, szépen lassan araszolok arrébb az előttem álló nyomozó elől. És... Reménykedem benne, hogy csak úgy érzem, vörös az arcom.
Mit néz rajtam ennyire?
- Értem. Akkor biztos te vagy az a fiú, akiről annyit mesélt. – csillannak fel szemei miközben, ha lehet, még az eddigieknél is szélesebben mosolyodik el.
Én pedig nem győzöm még vörösebbé vált arcom rejtegetni. Ezek szerint Hikaru-kun mesélt rólam valakinek...
- Szerencséd van, mert úgy tudom, még bent van. – igen, ez tényleg szerencse. Vagyis... Nem tudom. Most megint elbizonytalanodtam...
- Gyere, elvezetlek hozzá. – indul meg előre. És... Mivel kezeim megfogta, nem futhatok el az ellenkező irányba, követnem kell...
- Hikaru, bejöhetek? – kopog be az egyik irodába, miközben szája elé tartott mutatóujjával jelzi, maradjak csöndben.
Azonban sajnos a keresett személy nem válaszol.
- Hmm... Rosszul tudtam, és már hazament? – morog csendben, majd újra bekopog:
- Hikaru, itt vagy? – kérdéssel néz be egy újabb kopogás után, majd be is lép. De most, hogy kinyitotta az ajtót, már én is látom. Vagyis nem látom. Nincs itt.
- Hmm... Nem zárta be az irodáját, tehát még nem ment haza, itt van valahol az épületben. Úgyhogy... – lök be a kis helyiségbe – ülj le, mindjárt előkerítem.
Nem tudok neki szólni, hogy inkább hagyja, nem akarom zavarni Hikarut, mert olyan hirtelen megy ki, és csukja be maga után az ajtót, amilyen hirtelen engem ide betuszkolt...
Pff... Ezt aztán jól megcsináltam! Nem elég, hogy miattam alig aludt, mielőtt eljött volna munkába, még most se tudja majd elvégezni a feladatait, mert zaklatom.
Sóhajtva ülök le az asztala előtti székre, és döntöm fejemet az asztalra. Szegénnyel csak a baj történik, amióta összefutott velem.
Sokáig gubbasztok a széken, és várok. De... Túl nagy a csend. És nem is nagyon jön errefelé senki. Úgyhogy szerintem nem kéne tovább itt ülnöm, haza kellene mennem. Hiszen... Lehet, hogy becsaptak, és az a másik rendőr is már régen ezt tette.
Gondolataim tett követi - szomorúan állok fel, és miután megigazítom ma világoskék színű, cseresznyefaágakkal díszített kimonóm, elindulok az ajtó felé.
Ekkor hallom meg az engem idevezető rendőrnek, és valaki másnak - talán Hikarunak - a hangját.
Torkomban dobogó szívvel lépek még egy kicsivel közelebb, és fülelek, tényleg őt hallottam-e...
- Áruld már el nekem végre, miért is kellett ilyen sürgősen visszajönnöm az irodámba?! Nem ért volna rá addig, amíg leadom a jelentéseimet? – igen. Ez biztosan Hikaru. Visszahívta...
- Hoztam neked egy olyan vendéget, akit nem várathatsz meg. Úgyhogy majd a jelentéseid leadom én az enyéimmel együtt. – a francba... Ez nem igaz. Tényleg nem kellett volna idejönnöm.
- Még mindig nem magyaráztad meg! Mégis milyen vendég? – egy idióta ismerősöd, aki most szíve szerint a föld alá süllyedne...
- Majd meglátod, ha végre befáradsz. Én addig is odaadom ezeket a papírokat a főnöknek, és elmegyek haza. Szia, jó pihenést! Majd holnap találkozunk!
- Rendben, Kazu. Akkor holnap. – köszön el attól a másik rendőrtől nevetve, majd lenyomja a kilincset és belép, mielőtt akár lenne esélyem elbújni az irodában található egyetlen nagyszekrényben.
- Szia! – köszön rám meglepetten. - Hát te? Mi járatban errefelé? Jobban vagy?
- Szia! Én... Én csak... Szerettem volna megköszönni a tegnapit... És igen... Jobban... De sajnálom, hogy csak így munka közben... Izé... Mármint... Hogy így rád törtem... – próbálkozom az értelmes beszéddel.
De igen... Ez megint alig-alig sikerül közelségétől...
- Ugyan... – lép mellém, és borzol bele a hajamba. – Nem tettem semmit. Ráadásul... Még most is érzem rajtad, hogy valami nem hagy nyugton. De... – fordítja maga felé az arcomat gyengéden... – nem foglak faggatni, hogy mi bánt.
- Nem is kell... – szakítom félbe mondandóját, kezét elkapva, hogy vörös arcom legalább egy kicsit el tudjam takarni vizslató tekintete elől. – El akarom mondani. Vagyis izé... Szeretnék kérdezni arról, ami bánt...
- Biztos? – fogja meg vállaim.
- Próbálkozni szeretnék vele, mert a bizonytalanság csak még rosszabb. – motyogom halkan, és nagyon remélem, meghallotta.
- Rendben. – bólint komolyan. - De ha nem megy, ne erőltesd.
Most én bólintok félszeg mosollyal, majd hagyom, hogy leültessen arra a székre, amin ülve eddig őt vártam. Így legalább nem remegek annyira.
- Szerintem inkább majd máskor kérdezd. – cirógat meg mosolyogva, amikor már egy jó ideje megint nem bírok megszólalni, és emiatt a sírás küszöbén állok.
- Nem, nem, tényleg próbálkozom. – rázom meg fejem, és nézek annyira elszántan, amennyire csak bírok. – De nagyon kérlek, ne nevess ki.
Mosolyogva bólint, és ígéri meg, hogy nem fog. Ezért, ha egy kicsit nehézkesen is, de a kezeimre nézve újra megkérdem tőle, hogy mi a véleménye a bűnözőkről.
Lélegzet visszafojtva figyelem, amíg meg nem szólal végül:
- Megvetem őket erősen, bár erre megvan az okom. Úgyhogy... – itt már újra mosolyog – ha egy mód van rá, ne rabolj bankot, és ne is ölj meg senkit se, mert akkor nem fogok kegyelmezni még neked se.
- Rendben... – motyogom halvány vigyorral. - Nem is tudnék...
- Ez bántott annyira? – kérdi újra komoly arccal nézve rám, ezért megrázom a fejem.
- Öhhm... Nem... Vagyis részben... Mert tudod... Úgy hallottam egy ismerősömtől... Vagyis azt mondta, hogy a bűnözők összes rokonát is gyűlölöd, nem csak magukat az elkövetőket... Még a távolikat is... Ez... Igaz? Mert tudod... Ha igen... Akkor... Akkor félek, ezután nem fogsz kedvelni...
Eddig ment, és nem tovább.
Sírva takarom el kezeimmel vörös arcom és szemeim, így várom a válaszát. Ugyanakkor egy kicsit büszke is vagyok magamra, hogy elmertem neki mondani bajom.
Szerkesztve yoshizawa által @ 2010. 08. 01. 21:56:22
Ahogy hazaérek, szinte be is zuhanok az ágyba, de nem bírok elaludni, holott rettenetesen fáradt vagyok. De egyre Yuichi jár az eszemben. A finom kis bőre, a selymes haja, a gyönyörű szemei, kecses, vékony alakja, alacsony, csepp kis termete. Elmosolyodom. Valóban édes, ennivaló kis jószág, akit szívesen elcsemegéznék egy hosszú, unalmas éjszakán. De vigyáznom kell, őt nem akarom futó kalandnak. A szívem úgy érzi, ő az, aki kell nekem, hogy végre enyhítse az Ichirou után maradt űrt. Bár azt soha senki sem fogja tudni teljesen betölteni. Még egy ilyen édes, kedves fiúcska sem, mint ő.
Reggel a mobilom ébreszt. Nagyon nyújtózom és kinyitom a szemem, majd megszüntetem a zajt. Ideje felkelni és munkába menni. Lassan lerúgom magamról a takarót és felkelek, majd a fürdőbe megyek. Egy gyors zuhanyzás után kényelmes, fehér inget és kék farmert kapok magamra, megfésülködöm, bekapok egy kis reggelit, fogat mosok, és már indulok is. Jó kedvem van, a randi jól ment, és alig várom, hog Yuichi hívjon. Azt ígérte, hívni fog.
- Igazán jó kedved van - fogad az előtérben Kazu, a legjobb barátom. - Ezek szerint jól sikerült a tegnap este.
- De jól ám - nevetek rá. - A gyerek isteni.
- No nézd csak! - néz rám mosolyogva. - Csak nem megvolt már? Legalább milyen, azt mondd el!
- Édes, kedves, aranyos, zabálnivalóan szégyenlős - mesélem, mire Kazu gyengéden vállon vereget. - De még nem vittem ágyba. Azzal még várok.
- Akkor ne szalaszd el! - nevet. - Nem találsz ilyet minden sarkon. Ahogy leírod, olyan, mint egy szende szűz kislány.
- Szende és talán szűz is, de nem lány - válaszolom, mire Kazu bólint.
Ő tudja, hogy meleg vagyok, de sosem csinált belőle ügyet. Évek óta a legjobb barátok vagyunk, és sosem volt téma egyikünk nemi vonzalma sem. Ő hetero, de mindig meghallgat, ha bajom van az aktuális partnereimmel, és sose teszi szóvá, hogy undorodna.
A nap eseménytelenül telik, nem sok dolgom van ma, csak néhány jelentést kell megírnom. A mobilom egész nap süket, ami rossz érzéssel tölt el. Talán elfelejtett felhívni, vagy nem ért rá, esetleg, annyira fél, hogy nem mer telefonálni. Hiányzik a hangja és elhatározom, ha hazaértem, felhívom.
~*~
Csak késő este vergődöm haza, kissé fáradtan kis kimerülten, de amint leveszem a cipőmet, leülök a nappaliban a kanapéra, és előkapom a mobilom. Gondosan pötyögöm be Yuichi számát, és várom, hogy felvegye. Kicseng, majd kisvártatv meghallom a hangját, ami örömmel tölt el.
- Halló? – hallom meg fásult és gyenge hangját, ami nem jelent sok jót.
- Szia Yuichi-kun! Mi van veled? Nem hívni akartál ma? – kérdem vidáman. Örülök, hogy elértem. - Halló, ott vagy???
- Igen, igen! – válik élettelibbé a hangja, bár úgy sejtem, valamit titkol.– Bocsánat, csak nagyon elfáradtam a próbán, és hamar lefeküdtem aludni – válaszol. Így érthető, miért olyan fáradt a hangja.
- Értem. Jól vagy? - kérdem aggódva.
- Igen, de lenne egy kérdésem... – nevet. - Mennyire utálod a bűnözőket??? – kérdi egy szuszra, mire meglepetten pislogok és sóhajtok egyet.
- Miért érdekel ez pont most? Történt valami? – kérdem, mert nem tudom, mire akar ezzel kilyukadni.
- Nem, semmi... Nem is fontos! Szerintem le is fekszek aludni, mert fáradt vagyok. Szia, majd holnap beszélünk!– nyöszörgi halkan, mint akinek valami baja van, majd le is rakja a telefont.
Kinyomom a mobilt, és csak ülök. Nem értem, mit akart ezzel, ráadásul a hangja olyan volt, mintha mondani akart volna valamit, de nem merte volna közölni. Valahogy rossz érzés fog el, mint amikor titkolnak előlem valamit. A szívem majd kiugrik a helyéről és nem bírok otthon ülni tovább. Fogom magam, cipőt húzok és már indulok is. Meg kell tudnom, mi baja az én kis tündéremnek, mielőtt nagyobb baja lesz, mint ami van jelenleg. Inkább csak egy megérzés, hogy történt vele valami, amit nem mert elmondani, és jobb, ha utánanézek a megérzésemnek.
~*~
Felpattanok a buszra és egész idő alatt idegesen ülök egy szabad széken. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy talán valami történt Yuichivel, és most fél, retteg. Ahogy megáll a busz a házuk előtti buszmegállóban, már le is pattanok róla és rohanok a házhoz. Minden csendes és nyugodt, így becsengetek. Idegesen, egyik lábamról a másikra állva várakozok a bejárat előtt, mígnem halk lépéseket hallok. Tudom, hogy Yuichi az, a lépéséit ezer közül felismerném. Nemsokára halkan nyílik az ajtó, és amikor kinyitja, megpillantom sápadt, megviselt arcát. Ahogy megpillant, szemecskéi kerekre nyílnak. Azonnal szélesebbre tárom az ajtót és a karjaimba kapom. Érzem reszkető kis testét ahogy hozzám simul, kezecskéi az ingemet markolják, és fejét a mellkasomba rejti. Nem kérdezek semmit, becsukom az ajtót, majd a nappaliba sietek vele és leülök a kanapéra. Vállai rázkódnak, és ahogy felemeli fejecskéjét, szemei könnyesek. Fél valamitől. Megsimogatom a hátát, gyengéden, lágyan. Szája remeg, mint aki mindjárt sírni fog.
- Semmi baj - suttogom lágyan, arcára könnyű csókot hintve. - Semmi baj, Yuichi-kun.
- Miért... jöttél ide? - kérdi halkan, akadozva.
- Mert éreztem, hogy valami baj van - válaszolom kedvesen. - Aggódtam miattad.
- Min... minden rendben... én... én csak... - de nem tudja folytatni, keservesen sírva borul a mellkasomra.
Nem tudom mi baja, így tehetetlenül simogatom, ölelem és próbálom megnyugtatni. Légzése ziláló, vállai reszketnek, kis szíve úgy ver, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Valami nagy bajról lehet szó, ami megijesztette, különben biztos nem viselkedne így. Az arca is beesett, sápadt, mintha nem is önmaga lenne. Ez nem fáradtságra utal, inkább mintha megfélemlítették volna. De nem tudom addig kifaggatni, amíg nem nyugszik be. Apró puszikat hintek apró kobakjára, nyugtató szavakat suttogok neki, és hagyom, hadd nyugodjon le. Végül hosszú idő után a sírása enyhül és végül elhal, de nem néz fel. Végül egyik kezemmel az álla alá nyúlok és így emelem fel a buksiját, hogy szemébe tudjak nézni. Félős, reszkető, könnyes tekintettel tekint rám, mintha félne tőlem, arra várna, hogy haragudjak rá. Letörlöm a könnyeit és apró puszit nyomok homlokára.
- Valami baj van, ugye? - szegezem neki a kérdést. - Nekem nem tudsz hazudni, megérzem.
- Én... - szólal meg halkan - csak... csak...
- Rendben, ha ennyire félsz, nem faggatlak - bólintok komolyan. - Majd elmondod, ha eljött az ideje, rendben van? - mosolygok rá gyengéden. - Most azonban felviszlek a szobádba. Aludj egyet, oké kincsem?
- Oké - bólint, és látom hogy elvörösödik a kicsim szóra. - De... ittmaradnál, amíg elalszom? Nem akarok egyedül maradni.
- Senki sincs itthon? - kérdem meghökkenve.
- Anya beteg és apa a kórházba vitte - mondja halkan. - De minden rendben, néha magam vagyok. Már megszoktam, csak... nem jó - sóhajt.
- Jobbulást anyukádnak - mondom, mire hozzám bújik.
- Köszönöm - suttogja.
Felnyalábolom és útmutatásai alapján felviszem a szobájába. Amikor belépek és felkapcsolom a villanyt, egy pillanatra úgy érzem, lányszobába kerültem. A falak halványrózsaszínek, a függöny édes fehér csipkés, rajta madárkákkal, az ágyon is csipkés takaró és párna fehér-rózsaszín-halványzöld színekkel. A bútorok fehérek és halványsárgák. Kissé giccses. Az éjjeliszekrényen ott a tőlem kapott csokor rózsa. Elmosolyodom. Ezek szerint tetszett neki, nemcsak úgy mondta. Óvatosan teszem le Yuichit az ágyába, majd betakargatom és leülök mellé. Egyik kezemmel a homlokát és arcát simogatom, másik kezemmel a kezét fogom. Csak nézem őt, nem szólok egy szót sem, és ő is csendben van. Hozzám bújik, kis fejét az ölembe hajtja, mintha védelmet keresne. Mosolygok. Lassan elalszik.
- Jó éjt, kicsim - suttogom.
Felállok mellőle és távozom. Még mindig félek, mi lehet vele, miért félt úgy, miért volt úgy kiborulva, de örülök, hogy végre alszik. De ki fogom deríteni, miért volt zaklatott és ha valaki bántotta, hát annak vége!
