Izgatottan várom hazaértét, mégis elbizonytalanodok, valamint elvörösödök tekintetétõl, amivel beléptekor végigmér, kezdek kételkedni abban, hogy jó ötlet volt ez a hirtelen frizuraváltást.

Akkor nyugszok csak meg, amikor hozzám lép, és gyengéden simít tincseim közé, miközben azt mondja, nagyon jól áll.

- Anyád rád sem fog ismerni. - hát igen…

- Én is ettõl tartok. Vagy inkább kiabálni fog, hogy miért nézek ki így. - hacsak nem fog egy baltát, és esik azzal nekem, és neki is, mint felbujtómnak.

- Miért érdekel annyira? A lényeg, hogy te jól érezd magad. Ideje végre nem arra gondolni, hogy anyád mit szólna. Kifejezetten fiús vagy. Nem az a macsó fiús, de olyan édesen szende és kedves fiús. Pont az esetem – ennek szívbõl örülök.

Boldogan viszonzom csókját, ölelem olyan szorosan magamhoz izmos testét, amilyen szorosan csak tudom, egészen addig, amíg a csengõ miatt el nem kell szakadnom tõle.

Habár szomorúvá tesz távozása, nem vagyok önzõ, hagyom, hogy felálljon, és ajtót nyisson, majd amikor hallom, hogy nyílik, én is felkelek. Célom, hogy valami üdítõt hozzak a belépõnek.

A csengetés alapján úgy gondolom, Hikaru-kunnak sürgõs munkája lesz. Legalábbis én csak akkor csörgetnék be valakihez ennyire hosszan, és idegesítõn, ha valami fontos dolgot akarnék.

Meglep, amikor fél pillanattal késõbb egy gyönyörû, még annál a ribanc színésztársamnál is szebb nõvel találom szemben magam, aztán megijeszt az, ahogyan ez a szépség végignéz rajtam. Mi ez az utálat, amivel figyel??? Ártottam neki valamit?

A frissítõk ötletét elvetve magamban lépek a nõt követõ Hikaru-kunhoz, hagyom, hogy magához öleljen. Félek tõle.

- Szóval õ a kurvád? - ki õ??? És miért beszél így rólam??? - Úgy néz ki, mint egy lány. De hát ti buzik az ilyet bírjátok, nem? - visszatartom könnyeim, de a sírás egyre jobban kaparja a torkom.

Ez a nõ lehet az a homofób társ, akirõl Hikaru-kun beszélt?

- Menj ki! - búgja lágyan szívem nyomozója a fülembe - Jobb, ha most nem vagy benn - biccentek, és néhány gyors lépéssel a hálóba futok, hogy magamra csukva az ajtaját ülhessek az ágyára sírni.

Annyira gonosz volt…

Hallom, ahogy Hikaru, és õ kiabálnak, vitatkoznak, de arra már nem figyelek, miket vágnak egymás fejéhez, nem is akarok figyelni. Csak azt szeretném, ha nem bántaná Hikaru-kunt.

Menjen el innen, hagyjon minket békén...

Végre, végtelenül sok idõ múltán hallom, ahogy becsapódik utána az ajtó, és nyomozóm is hozzám siet, magához szorít.

Bújok ölelésébe, hagyom, hogy a hátam cirógassa, miközben megnyugtató szavak duruzsol:  

- Minden rendben. Többé nem fog idejönni. Holnap reggel kérek egy új társat, aki sokkal jobb lesz. Rendben? – igen, helyeslõn biccentek. Annyiszor voltak hozzá kegyetlenek… Nem szeretném, ha megint olyasmiket, mint amiket elmesélt kéne átélnie.

- Ne is törõdj vele! Nem érdemes. Én itt vagyok, és sosem hagylak el. Nyugodj meg, Yuichi! - még mindig sírva ölelem én is át õt, bújok hozzá még szorosabban.

- Én is itt akarok veled lenni mindig. De… De… - már megint nem tudtam neked segíteni... Mondanám, ha tudnám, viszont nem sikerül, gyengéd mosollyal tapad az ajkaimra, csókol meg lágyan, elfeledtetve velem a nõt, az elõbbi belépését, magán, és az iránta érzett szerelmemen, vágyamon kívül mindent.

***

Nyomozóm tényleg kapott maga mellé egy új, sokkal kedvesebb társat ahelyett a homofób nõ helyett, vele jobban is halad az üggyel.

Habár… Félelmetes, hogy ennek ellenére már három újabb családapa felakasztásával több anyaguk van, de nyomuk, amin elindulhatnak még most is csak annyi, hogy az áldozatok eddig mindig pár nappal a felakasztásuk elõtt tûntek el.

Egy nagyon ügyes sorozatgyilkossal van dolguk, jegyezte meg tegnap este fáradtan Hikaru-kun, amikor végre hazaért.

Szegény minden tõle telhetõt belead.

Talán ezért próbálom meg követni a példáját, vagyok ma itt a színháznál.

- Nos… Kedves Nara-san - kezdi el végre a velem szemben ülõ igazgató egy nagy sóhajtással, miután gondosan áttanulmányozza ajánlásom, papírjaim, kíváncsian, mégis kicsit talán félve figyelem.

Magas, vékony ember, rövid hátrazselézett fekete tincsekkel, szemei alatt a kialvatlanság miatt táskák sötétednek.

Nem is áll neki jól az a komolyság amivel rám néz, sokkal jobban tetszett fáradtságát is meghazudtoló vigyora, mellyel belépésemkor, és célomba beavatásakor köszöntött. - Azt kell mondanom, hogy igaza volt, tényleg rendkívül sok darabban engedték már szerepelni, mégse engedhetem önt itt játszani. - hogy mi??? Miért???

- Megtudhatom, mi alapján gondolja így, amikor még nem is látott szerepelni? - kérdezem tõle mosollyal álcázva bánatom, amit szavai ébresztettek bennem, mialatt felém nyújtott papírjaim elveszem kezébõl.

Azon is erõsen gondolkodom, hogy vehetném rá arra, engedjen bizonyítani, amikor hirtelen a semmibõl vetõdik rá valaki, miközben dühösen ordítja a nevét.  

- Hányszor kértelek már arra, ne vedd át a helyem amint kiteszem innen a lábam valamiért?! - kezdi el a vetõdõ csépelni Tomoyaki-samát, döbbenten figyelem, mert magas hangja ellenére még a szeme alatti táskái, is olyanok, mint az övé. Mi folyik itt???

- Helló fiú! - fordul felém teljesen a hasonmás, amikor Tomoyaki rám mutat, végre elengedve közben áldozata nyakát is. - Csupán azért nem vehet fel ez a szerencsétlen - húz be egyet a még mindig nehezen lélegzõnek legnagyobb döbbenetemre - Mert én, az ikertestvére vagyok a színház igazgatónõje. - most már minden világos…

Mezo Tsukiyama. - nyújtja felém a kezét, boldog vigyorral viszonzom a bemutatkozását:

- Nara Yuichi vagyok, örülök, hogy megismerhettem.

- Én is. - biccent, majd testvérét is magával rántva felkel. - Ha úgy érzed, tényleg itt szeretnél dolgozni, akkor gyere, tarts velünk a mai próbán. Beugorhatnál Mercutio helyére, szegény még két hétig úgyis nyomni fogja az ágyat.

Hûha… Úgy lefagyok, amikor visszalép elém, és kérdi meg jó lesz-e csak ugrok elõle hátrébb, és válaszolom, hogy jó lesz, és hogy mennyire köszönöm.

***

Boldogan ugrok Hikaru-kunhoz, amikor hazaér, ölelem, csókolom is, ahogy lehajol hozzám.

Annyira feldobott újdonsült színészcsoportom, akik ez után az egésznapos próba után ténylegesen befogadtak maguk közé…

- Ezek szerint jól ment a felvétel? - kérdi fáradt mosollyal nyomozóm, mielõtt kezét elkapva vezetném az asztalhoz, hogy leülhessen enni. Be tudok neki vacsora közben is számolni a történtekrõl.

- Igen, nagyon kedvesek voltak velem. - kezdem mosolyogva. - És… Képzeld el, itt nem mennek a fúrások egymás posztjáért, mindenki õszinte örömmel, nem valamiért cserébe segít a másiknak, jó a hangulat, megy a viccelõdés, de nem egymáson, hanem egymással… Szóval… Nagyon jó velük együtt játszani.

- És az igazgató? - kérdezi még mindig mosolyogva, miután iszik pár kortyot narancslevébõl. - Õ milyen ember? - hangjában kis aggódást is felfedezek, ezért igyekszem megnyugtatni:

- Igazgatónõ. - javítom ki mosolyogva, majd elmesélem neki azt is, hogy hogy találkoztam vele.

Gyengéd mosollyal hallgatja mesélésem, amikor pedig végzek, és megkérem rá, õ is elmeséli a napját, azt, hogy milyen új nyomok találtak kollégájának hála.

Legalábbis egy darabig, meglepõdötten kérek tõle elnézést, keresem elõ zsebembõl telefonom. Anyukámmal már beszéltem fõzés közben, nem értem, éjjel 11 órakor miért hív, nem szokott.

Baj van???

- Szia itt vagyok, mi történt veletek? Ugye nincs gond?? - hadarom neki aggódva kérdéseim, Hikaru-kun már itt van mellettem, a vállam simogatja, õ is tudja ilyenkor már nem szoktam szüleimmel beszélni.

- Az apád… - kezdi, hallom a hangján, hogy sír.

- Mi a baj, anyu??? - remeg a kezem, könnyeim is elerednek, mert nem megnyugtat, jobban felidegesít azzal, amit elmesél.

Elment boltba délután, pont az elõtt mielõtt hívtalak, de nem ért még haza mindig. Nem tudom, mit kéne tennem, vagy hogy mit is válaszoljak neki, fõleg azok után az esetek után, amikrõl Hikaru-kun mesélt, szívem nyomozója segít ki azzal, hogy a fülembe suttog egy jó megoldást.

- Mindjárt megyünk hozzád, ne indulj el megkeresni. - válaszolom, majd elköszönve tõle már húzom is a cipõm.

- Nem lesz baj. - csókol meg gyengéden Hikaru-kun. - Megtaláljuk.

- Mi van akkor ha… Ha… - nem bírom folytatni, a sírástól elcsuklik a hangom. Nyomozóm törli le a könnyeimet, csókol meg, mielõtt halkan újra nyugtatni próbálna:

- Nem kell egybõl a legrosszabbra gondolni. - persze… Nem kellene.

De… Ha nem az járna az õ fejében is, mint ami az enyémben, akkor most úgy szállna már fel mögöttem a buszra, hogy hívja a társát, és megadva neki szüleim címét kéri arra, legyen ott õ is olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tud?

Nem hinném…

***

Egész úton bújok Hikaru-kunhoz, nem is tudom elképzelni, mi lett volna velem akkor, ha nem kísér el, borzasztóan hálás vagyok neki.

Jelenlétének köszönhetõen még amikor csöngetek be anyukámnak se tétovázok, pedig nem is találkoztam se vele, se apámmal személyesen mióta jártam a fodrásznál.  

- Úgy örülök neki, hogy itt vagy! - ölel magához sírva, könnyek közt viszonzom az ölelését, Hikaru-kun terel minket beljebb a nappaliig, és kéri meg arra, mesélje el neki, pontosan mikor is ment el apám, melyik bolthoz, milyen ruhában stb… 

Megnyugodva mosolyodik el, majd simogatja meg az arcom.

- Szeretlek. És… Nyugi… Tudom jól, mivel járhat a munkád, nem bánnám azt se, ha egyedül lennék napokig, vagy ha sok idõt dolgoznál még hazaérve is. Ismerlek, ha nem vagy fáradt, így is több idõt tudnánk egymásra szakítani, mint akkor, ha szüleimmel élnék, még ha gondolod, be is segítek ennek érdekében a nyomozásaidba. Azt meg már bebizonyítottad nekem nem is egyszer, hogy amikor bajba kerülök, számíthatok rád – mosolyogva húzom magamhoz egy szenvedélyes csókra, õ pedig bújik hozzám. - Különben is… - mosolyogva, és pihegve néz rám, miután ajkaink elváltak. - Ha vissza akarok rázódni a színházi életbe, ami feltett szándékom azért, hogy tudjam fizetni veled együtt a lakbért, és az egyéb kiadásaim… Akkor lehet, egy kicsit én is elfoglaltabb leszek.

- Rendben – biccentek, majd leülök, és szedek a rántottából. Õ is követi a példámat, jó étvágyat kívánva hozzá.

- Neked is – simítok végig a haján, majd enni kezdek. - Azt megkérdezhetem, mégis mik a terveid? – kérdem vacsora után hátradõlve a széken. Yuichi elpakol, mialatt én jóllakottan üldögélek. Meg tudnám ezt szokni. - Melyik színházban szeretnél játszani? Abban, amiben eddig? – érdeklõdöm.

- Nem – válaszol remegõ kezekkel, és a fejét is megrázza hozzá. - Oda soha többé nem szeretnék visszamenni.

- Gyere csak… - kapom el a derekát, és húzom az ölembe egy megnyugtató csókra. Ez mindig beválik. - Semmi gond, nem is kellett volna megkérdeznem se. Azt nézted ki, amelyik itt van a közelben? – õ mosolyogv biccent. - És mi leszel? – kérdem, mire elég érdekesen néz rám. Szerintem nem érti, mire gondolok.

- Általában minden darabban más szerepébe szoktam bújni – válaszol végül.

- Én arra gondoltam… - simogatom meg az arcát. - Mennyire komolyan tervezted az önállósodást. Színészként akarsz fellépni, vagy továbbra is vállalod a nõi szerepeket anyukád kedvéért?

- Ezen még nem gondolkodtam – mondja õszintén. Olyan kis aranyos. - De… Jó lenne tiszta lappal kezdenem, és egyszer színészként is a színpadra állnom… - sóhajt fel.

- Biztos ügyes lennél fiús szerepekben is. Bár… - cirógatom meg hosszú tincseit - lehet, egy kicsit vágatnod kéne a hajadból is, amellett, nem nõi ruhákat hordasz. Akkor biztosan nem néznének lánynak ebben a színházban, még az alkatod ellenére sem. Van egy jó fodrász ismerõsöm, itt lakik, két házzal arrébb. Ügyezhetek neked nála egy idõpontot akár a mai napra is – Yuichi riadtan néz rám. Nem értem, mi baja van. - Ez csak egy ötlet volt, bocsánat, ha megijesztettelek vele, ne nézz ilyen rémülten rám – ölelem át, mire meglepetten néz a szemeimbe. Mint egy kisgyerek, és ilyenkor olyan zabálnivaló.

- Nem… Nem mondtál rosszat – nevet fel, én pedig megkönnyebbülök. Mégsem tart õrültnek. - Sõt… Jó ötletet adtál. Amilyen lányosan nézek ki, tényleg vágatnom kéne belõle. - De… - a hangja tétovává válik. - Csak akkor, ha eljössz velem a fodrászhoz, és segítesz abban, ne legyen nagyon rövid.

- Semmi gond. Legfeljebb majd meglepõdsz, amikor teljesen tüsi lesz, mert nullásgéppel nyírják le – nevet, majd felugrik az ölembõl, pakolászik. Én is elnevetem magam arra az ötletre, hogy egy kopasz Yuichi állítson haza, és segítek neki. Ketten hamarabb végzünk.

~*~

Másnap reggel muszáj bemennem a Kapitányságra. A törvényszékiek találtak valamit, így sajnos az egész délelõttömet ott töltöm. A jelentéseket olvasgatom, miszerint emberünk nem magától mászott fel olyan magasra. Talán valaki kényszerítette, vagy felcipelte, esetleg elrabolta. De semmi komoly sérülés  nincs a sértetten, így nem értek semmit. Tudom, hogy ki kell majd hallgatnom újra a feleséget, meg a szomszédokat, de ezt a kellemes feladatot a társamra bízom talán. Ayuhara még új itt, és mivel nem rokonszenvezek vele, õ is tudni fogja, hogy csak ezért bízom rá ezt a munkát, hogy megszívassam.

- Nariyama! – tör rám, miután kijövök a törvényszékiektõl. – Talán kezdõnek nézel, te kis buzi?! – förmed rám szikrázó szemekkel.

- Nem, de gondoltam, ezt te is meg tudod csinálni – vigyorgok rá, majd a kijárat felé veszem az irányt. – Mellesleg, mivel új vagy itt, neked minimum senpai vagyok, kislány – nyomom meg gúnyosan az utolsó szót.

Még hallok pár nyomdafestéket nem tûrõ szót, amit nõ szájából az ember nem szívesen hall, de nem érdekel. Komolyan, nem értem, a fõnök milyen indíttatásból rakta mellém ezt a ribit. Biztos valami perverz örömöt lel benne, nem tudom. Inkább hazamegyek, és megnézem Yuichi új haját.

Mikor hazaérek, Yuichi már otthon van, és mikor megpillantom, a szemem-szám elkerekedik. Egyszerûen gyönyörûen néz ki a félhosszú, állig érõ hajával. Nagyon jó lett, jobbat el sem tudnék képzelni. Ahogy meglát, elpirul, én pedig hozzálépek, és megsimogatom új frizuráját.

- Nagyon  jól áll – mondom elismerõen. – Anyád rád sem fog ismerni.

- Én is ettõl tartok – suttogja. – Vagy inkább kiabálni fog, hogy miért nézek ki így.

- Miért érdekel annyira? – kérdem. – A lényeg, hogy te jól érezd magad. Ideje végre nem arra gondolni, hogy anyád mit szólna. Kifejezetten fiús vagy. Nem az a macsó fiús, de olyan édesen szende és kedves fiús. Pont az esetem – mondom lágyan, és megcsókolom.

Boldogan ölel át, és hosszú percekig nem is engedjük el egymást. Aztán megszólal az ajtócsengõ, mire muszáj kibontakoznunk egymás ölelésébõl. Nem tudom, ki lehet az, nem várok senkit. De az illetõ szó szerint rátenyerel a csengõre, mint aki meg akar õrjíteni. Kazu nem lehet, õ háromszor csenget, és rövidet. Így bosszúsan megyek az ajtóhoz, és mikor kinyitom, azt kívánom, bár ne tettem volna. Ayuhara áll kinn, és engem félretolva engedi be magát. Leveszi a cipõjét, és már benn is van a nappaliban. Bosszúsan megyek utána, és azt kell látnom, hogy õ már Yuichit méri végig, undorral az arcán. Yuichi egybõl mellém lép, én pedig átkarolom.

- Szóval õ a kurvád? – köpi Ayuhara a szavakat, mire Yuichi elsápad, a szemében könnyek gyûlnek. – Úgy néz ki, mint egy lány. De hát ti buzik az ilyet bírjátok, nem?

- Menj ki! – suttogom. – Jobb, ha most nem vagy benn – Yuichi bólint, és a hálóba megy, majd  hallom, hogy becsukja az ajtót. Csak ezek után vagyok hajlandó a társam felé fordulni. Az arcom kõkemény, a hangom dühös. – Ne merészeld a mocskos szádra venni a párom! – sziszegem dühösen. – Mi jogon ítélsz el másokat, te hülye kis homofób kurva?!

- Te… Hogy merészelsz így beszélni egy nõvel?! – kérdi meglepetten.

-  Nem látok itt egy nõt sem – mondom közelebb lépve hozzá. – Jobb, ha moderálod magad, mert a Kapitányságon nem tûrjük az olyanokat, mint te! Meleg vagyok, és? Már rosszabb vagyok a szemedben, mint egy hetero? A magadfajták miatt van akkora gyûlölet a melegek ellen! Szóval jobb lenne, ha olyanról, amirõl szart sem tudsz, nem pofáznál, hanem befognád a bagólesõd! Most pedig takarodj! Holnap reggel elsõ dolgom lesz jelenteni a fõnöknek a dolgaidat!

- Azt hiszed, hogy egy ilyen kis köcsögnek fog igazat adni?! – kérdi remegõ hangon. – Ha megtudja, hogy buzi vagy, repülsz és…

- Tudja – mondom mosolyogva. – És tudod mit? A fõnök leszarja, mert nem az a fontos kinek milyen a nemi identitása, hanem hogy hogy végzi a munkáját, és milyen a magatartása! Ha ezt nem tudod megérteni, jobb lenne, ha más hivatást választanál! Most pedig kifelé! Ott az ajtó, és örülnék, ha a jövõben nem látnám a képed! – mutatok a bejárati ajtó felé.

Dühösen és megbántottam csörtet ki, de engem nem hat meg. Csak az ajtó csukódását hallom, ahogy bevágja maga után. Aztán egybõl a hálóba megyek. Yuichi az ágyon ül, és sír. Odamegyek hozzá, és megölelem. Egybõl hozzám bújik, én pedig megsimogatom a hátát.

- Miért nem költözöl ide hozzám? - hogy mi??? Hatalmas szemekkel, és tátott szájjal meredek Hikaru-kunra még azután is, hogy folytatja:

 - Két szobám van, és a kanapé is kihúzható. Megoszthatnánk a lakbért és a rezsit is, meg minden más költséget. Szerintem ennél jobb helyet nem találnál. Minden közel van, a busz, a metró, a vonat, az üzletek minden. - igen… Most, hogy mondja egy színház is van a közelben, ahol talán megpróbálhatok új állást is keresni.

Annyira boldoggá tesz az ajánlata, legszívesebben a nyakába vetve magam mondanék igent neki, mégis sokáig mérlegelem magamban a felkínált lehetõséget.

Szuper lenne vele élni, majdnem minden nap látni, szeretni, mégis ott van a másik oldal, szüleim. Mit szólnának, ha megtudnák, összeköltözök egy fiúval??? Felkészülhettek erre???

- De mi lesz, ha anyukám megtudja, veled akarok lakni? - kérdem meg végül – Nem ismer annyira és még baj lehet belõle.

- De ahhoz elég jól ismer, hogy pár napra ideengedjen, nem? – ebben igaza van, biccentéssel jelzem neki – Pár nap, vagy évek, mit számít? Ha kell, én beszélek vele, meg apáddal, ne félj!

- Köszönöm! Ha õk is elfogadják, hozzád költözöm – szorítom magamhoz hálásan, és hintek arcára egy gyengéd puszit. Annyira, de annyira szeretem…

Viszonozza ölelésem, és lágyan tapad ajkaimra, csókol meg.

Egyre hevesebben viszonzom, majd hagyom, nyakamra is áttérjen forró csókjaival, miközben én is hátát, hasát cirógatom, viszont abba kell hagynunk egymás kényeztetését, telefonja csörögni kezd.

Fontos ügyben kereshetik csak szabadsága alatt, ezért habár átkozom a hívó idõzítését, arrébb mászom, hagyom, szívem nyomozója elõvegye mobilját, és beszéljen zaklatónkkal.

- Értettem, fõnök! – tényleg nagy baj lehet… Megijeszt azzal az arckifejezéssel, amivel ezután a két szó után felém fordul, és bocsánatot kér.

- Mennem kell. Valami marha akasztófásat játszott a Tokyo Toronynál. - valaki felakasztotta magát???

- Meghalt? - kérdem félve. Ezezezez… Egyszerûen szörnyû… Mégis… Mi kényszerít egy embert ilyen szörnyûségre???

- Ja. Nem tudott volna mondjuk reggelig várni. - ezt meg se hallottam… Egyáltalán nem kellett volna meghalnia… Ahogy rendezõmnek se…

Émelyegni kezdek, gyomrom is fáj, alig bírom tartani magam, miközben Hikaru-kun azt ecseteli, maradjak, mert úgy gondolja, a helyszín nem nekem való látvány lenne.

Egyetértek vele, biztos vagyok abban, nem bírnám ki. Még… Azokhoz a hírekre, amiket említ se érzem magam elég erõsnek. Akkor sem fogok megnézni egyet se, ha tényleg õt is mutatják.

Gyengéden puszilja meg arcom, tereli el végre ezzel borzalmas képzelgéseimrõl magára a figyelmem.

- Ne félj, nem lesz semmi baj. Jövök, amint tudok. - õ is oda megy… És akár meg is sérülhet…

- Vigyázz magadra! – kérem csöndesen, amire magabiztosan biccent, és elindul, egyedül hagyva lakásában.

Csak állok, és meredek az ajtóra, izgatottságom miatt, habár már egy ideje azt hittem leszoktam róla, körmöm kezdem el rágni, amíg meg nem hallom telefonom.

Biztos vagyok abban, hogy szüleim keresnek… Hacsak nem Hikaru-kun. De… Remélem, még ha õ is, nem esett baja.

Futva megyek vissza a zajos készülékért, veszem fel, majd nyugtatom meg anyukám, egy nagy sóhaj után azzal, minden rendben van, mesélem el neki hogyan adtam vissza nyomozómnak a ruháit, ahogy azt is, elvitt egy étterembe.

Direkt hagyom ki még beszámolómból, milyen ruhákat vettünk, és hogy eldöntöttem, ide fogok költözni Hikaruhoz. Személyesen sokkal jobb lesz.

Telefonálás után lefürdök, és egy boxeralsót felvéve befekszem Hikaru-kun ágyába. Tudom, inkább a kanapén kéne aludnom, viszont itt mindennek olyan jó Hikaruillata van… Ahhoz képest, borzasztóan aggódok érte, hamar elnyom az álom…

***

Madarak csipogására ébredek, fáradtan nyúlok magam mellé, bújnék szorosan nyomozómhoz. Azonban… Amikor rájövök arra, ez azért nem sikerül, mert még mindig nem ért haza, nincs mellettem, morcosan mászok ki fekhelyembõl, rakodok össze a szobában, mielõtt beállnék a tus alá egy frissítõ zuhanyra.

Biztos nagyon hosszúra húzódhatott neki az az ügy.

Talán… Talán örülne annak, ha reggelivel várnám.

Elgondolásom tett követi, miután megtörölközök, és felöltözök, frissen megyek a konyhába, kezdek el reggelit csinálni.

Majdnem végzek is mindennel, amikor végre belép szívem nyomozója is.

- Megjöttél? - kérdem mosolyogva, mielõtt a nyakába ugorva szorítanám magamhoz. – Jól vagy? Mi történt? Beszélhetsz róla? - annyira féltem attól, baja esik… De jól van… Vagyis úgy néz ki, jól van…

- Úgy tûnik, megölte magát a fickó – jó ég… Elfehéredve sikkantok döbbenetem miatt fel, Hikaru-kun nem ültetne le, össze is esnék. – És kaptam egy társat az ügyre. Egy homofób nõszemélyt, aki megfenyegetett, ne merjek hozzányúlni. Amikor meg megtudta, hogy meleg vagyok, lebuzizott. Utáljuk egymást, de azt hiszem, kénytelenek leszünk együtt dolgozni. - nem tudom ezt, amit arról a nõrõl mesélt se viccesnek találni.

- Ez szörnyû. Miért nem kérsz új társat? - az hiányzik, jobban kikészítsék.

- Mert nem fogom neki megadni az örömet, hogy lássa, amint elbukom. És szerintem õ ugyanezt gondolja - kezd el kuncogni, de én még mindig nem érzem szórakoztatónak azt, amit mond.  – Szerintem meg fog minket látogatni. Ja és mondta, hogy szálljak le a pasijáról.

- Kiállhatatlannak tûnik - és… Nagyon remélem, nem is kerül arra sor, hogy meglátogat minket. Hotelbe menjenek a barátjával együtt.

- Találkoztam Kazuval is. Örül, hogy ideköltözöl hozzám. Gratulál nekünk. Ja, és hoztam epertortát. Gondoltam jól jön az esti megrázkódtatás után. - epertorta??? Az nagyon finom… - Mi van reggelire?

- Rántotta és mellé kolbászkák, valamint uborkasaláta - válaszolok izgatottan, majd kérdezem meg azt is, éhes-e.

- Mint a farkas - nevet - Elmegyek kezet mosni, aztán jövök. Mosolyogva biccentek, fejezem be a sütögetést, majd terítek meg két fõre.

Hikaru-kun egy kicsit meglep ugyan azzal, vállaimra helyezi kezét, de mivel komoly az arca, nem kérdezem meg arról, miért teszi ezt, figyelem. Ismerem már annyira, hogy tudjam, most valami fontosat szeretne tisztázni velem.

Bár… Azt nagyon remélem, nem akar magától elküldeni most amiatt a nõ miatt. Olyan jó lenne itt élni vele.

- Figyelj! Mondanom kell valamit - sóhajtja szomorkásan, ami elég rossz jel, torkomban dobogó szívvel hallgatom tovább – Ha ideköltözöl, akkor tudnod kell, hogy sokszor napokig nem vagyok itthon, vagy ha igen, akkor is dolgozom. Ez a munkámmal jár. És lehet, hogy belekeveredek olyan ügyekbe is, amelyek veszélyesek lehetnek rád nézve is. Szóval, ha ide akarsz költözni, vagy továbbra is együtt akarsz lenni velem, jól gondold át, rendben? - azt hittem, komolyabbról van szó.

Megnyugodva kicsit mosolyodok el aggodalmán, és cirógatom végig gondterhelt arcát, mielõtt szavaimmal próbálnám jobb kedvre deríteni:

- Szeretlek. És… Nyugi… Tudom jól, mivel járhat a munkád, nem bánnám azt se, ha egyedül lennék napokig, vagy ha sok idõt dolgoznál még hazaérve is. Ismerlek, ha nem vagy fáradt, így is több idõt tudnánk egymásra szakítani, mint akkor, ha szüleimmel élnék, még ha gondolod, be is segítek ennek érdekében a nyomozásaidba. Azt meg már bebizonyítottad nekem nem is egyszer, hogy amikor bajba kerülök, számíthatok rád. - elmosolyodva érvelésemen húz magához szorosan, egy forró, heves csókra, örömmel ölelem át testét, bújok hozzá annyira, amennyire csak bírok.

- Különben is… - mosolygok rá pihegve, amikor levegõhiány miatt elválunk egymástól - Ha vissza akarok rázódni a színházi életbe, ami feltett szándékom azért, hogy tudjam fizetni veled együtt a lakbért, és az egyéb kiadásaim… Akkor lehet, egy kicsit én is elfoglaltabb leszek.

- Rendben. - biccent szerencsére még mindig mosollyal az arcán, miközben leül, és szed magának a rántottából. Én is követem példáját, halkan jó étvágyat kívánva.

- Neked is. - simít végig tincseimen, és áll neki enni.

Követem példáját, csöndben látok neki annak az adag ételnek, amit magamnak szedtem.

- Azt megkérdezhetem, mégis mik a terveid? - dõl hátra székén jóllakottan, amikor már a tortából is ettünk. Én is épp most végeztem a finom gyümölcsös nyalánkság eltüntetésével, azért törlöm meg szám, és kezdem el összepakolni az edényeink - Melyik színházban szeretnél játszani? Abban, amiben eddig? - brr… Eszem ágában sincs… Még ha kaptak is egy új rendezõt… Ha ismét ott lennék színésznõ… Akkor mindig kísértene rendezõm emléke, az üldözése és az a sok vér.  

- Nem. - válaszolok remegõ kezekkel, fejem is megrázva - Oda soha többé nem szeretnék visszamenni.

- Gyere csak… - kapja el derekam, és ültet ölébe, hogy szorosan átölelve csókjával csitítsa keserû emlékeim. Tudta már reakciómból baj van, ahogy lehet azt is, összeestem volna, ha nem ültet le - Semmi gond, nem is kellett volna megkérdeznem se. Azt nézted ki, amelyik itt van a közelben? - mosolyogva biccentek.

- És mi leszel? - ezt nem értem, kíváncsian nézek rá, kérdem meg arról, hogy értette, mi leszek.

- Általában minden darabban más szerepébe szoktam bújni. - teszem hozzá.

- Én arra gondoltam… - cirógatja meg arcom. - Mennyire komolyan tervezted az önállósodást. Színészként akarsz fellépni, vagy továbbra is vállalod a nõi szerepeket anyukád kedvéért? - jaa… Így már világos…

- Ezen még nem gondolkodtam. - vallom be õszintén. - De… Jó lenne tiszta lappal kezdenem, és egyszer színészként is a színpadra állnom… - sóhajtom.

- Biztos ügyes lennél fiús szerepekben is. Bár… - cirógat végig tincseimen - lehet, egy kicsit vágatnod kéne a hajadból is, amellett, nem nõi ruhákat hordasz. Akkor biztosan nem néznének lánynak ebben a színházban, még az alkatod ellenére sem. - micsoda? A hajamból??? - Van egy jó fodrász ismerõsöm, itt lakik, két házzal arrébb. Ügyezhetek neked nála egy idõpontot akár a mai napra is.

- Ez csak egy ötlet volt, bocsánat, ha megijesztettelek vele, ne nézz ilyen rémülten rám. - ölel magához, amikor csodálkozva nézek szemeibe.

Már nem is emlékszem arra az idõre, amikor ovisként rövidebb volt a hajam, habár azt tudom, könnyebben boldogultam vele, mégis ledöbbentem a javaslatán.

- Nem… Nem mondtál rosszat. - nevetek rá - Sõt… Jó ötletet adtál. Amilyen lányosan nézek ki, tényleg vágatnom kéne belõle. - De… - teszem hozzá tétován - Csak akkor, ha eljössz velem a fodrászhoz, és segítesz abban, ne legyen nagyon rövid.

- Nem tudom megígérni, elmegyek veled. Most is bármikor hívhatnak a törvényszékiek, ha találnak valami nyomot azon az éjszakai férfin. - megint elkomorodna, ha hagynám, kuncogva csókolom meg.

- Semmi gond. Legfeljebb majd meglepõdsz, amikor teljesen tüsi lesz, mert nullásgéppel nyírják le. - közlöm, miközben kimászok ölelésébõl, és folytatom a rakodást, amit az elõbb elkezdtem.

Velem együtt nevet fel a gondolatom, mielõtt õ is felkelne az asztaltól, és segítene elpakolni.

***

Félve lépek be a Fordász-üzletébe, amikor a fodrász úr a csengetés után kiszól, hogy szabad. Már megint csalódást okoztam Hikaru-kunnak azzal, hogy meg akartam arra kérni jöjjön el velem, úgyhogy most megpróbálom jóvátenni hibám.

Ha sikerül tervem, eléggé meglepõdik majd, amikor este hazaér.

- Jó napot. - köszönök annak a kedves bácsinak, aki elém siet. - Szeretném levágatni a hajam, de nincs idõpontom. Mikor tetszik majd ráérni?

- Üdvözlöm kisasszony. - biccent bátorítóan. - Tudja, férfifodrász vagyok, és ezért sajnálatos módon azt kell mondanom, hogy magát habár van jelenleg is idõm, nem tudom elvállalni.

Felnevetek válaszán, majd megmagyarázom neki a helyzetem, mielõtt megkérném arra, segítsen ki valami olyan rövid, fiús frizurával, ami illik hozzám.

- Tetszik? - kérdi másfél óra múlva. Idáig ki se mertem nyitni a szemem, a fodrászra hagytam mindent, de most csodálkozva, torkomban dobogó szívvel bámulom a tükörképem. Én vagyok benne, viszont valahogy mégsem én, nagyon furcsa… Mégis elégedett, és boldog vagyok. Tetszik ez az új frizura.

Hajam állam vonaláig ér, pontosan úgy, mint az a pár tincs, frufrumból, amit hozzá akartam növeszteni. Kíváncsi leszek arra is, Hikaru-kunnak mennyire fog.

Jókedvûen fizetem ki a fodrászt, indulok el lakása, vagyis most már lakásunk felé. Nem írtam fel neki hova megyek, de talán még nem ért haza. 

Könnyes szemekkel, a fejét rázva áll fel, majd ül az ölembe. Szorosan átölel, és hozzám simul. Nem értem. Undorodnia kéne tõlem, hiszen most mondtam el neki mindent, õ mégsem távozik, csak sír. Majd halkan beszélni kezd.

- Nem nem akarlak látni, hanem még többet szeretnék veled lenni, hogy azt a szörnyûséget, ami veled történt mindet, segíthessek neked elfelejteni – hüppög. - Olyan jó ember vagy… Veled csak jó dolgoknak szabadna történnie…

- Tss… Nem otthon vagyunk… - próbálom csitítani halkan, miközben letörlöm a könnyeit. De õ nem tágít, hanem folytatja. Pedig innen ki is dobhatnak minket.

- Már csak érted is… Én… Én… Megígérem, hogy összeszedem magam, és… - félbeszakítom, és nem törõdve senkivel, megcsókolom. 

Még mindig sír, aztán visszacsókol, és hagyja, hogy simogassam a hátát. Olyan édes.

- Megnyugodtál? – kérdem elszakadva tõle, de nem engedem el. Érzem, hogy szüksége van rám. Még mindig sír, a könnyei áztatják a pólómat, de nem érdekel. Hadd sírja ki magát.

- Nem – mondja, és a hangja õszintén cseng. Az emberek pusmognak, néha rájuk néz. Tudom, mirõl pusmoghatnak. Hogy milyen undorító, hogy két buzi itt smárol. - De - folytatja -, sokkal jobban leszek, ha megígéred, többé nem hasonlítasz másokhoz, és feltételezed rólam, a múltad miatt nem akarlak látni. Ne küldj el magad mellõl… Nagyon, de nagyon szeretlek. És… Mindazok után, amit megtudtam rólad tényleg még ennél is jobban foglak.

- Én is szeretlek. – mosolygok rá halványan, mielõtt homlokon csókolnám. - És meg is ígérem – erre már rám vigyorog, én pedig újra megcsókolnám, ha nem lépne oda a fõpincér, hogy távozzunk. Az emberek már nem bírják tovább velünk egy légtérben, így távozunk. Nem az elsõ alkalom, vagy hely, ahonnan kivágnak, mert úgymond erkölcstelenül viselkedem.

~*~

- Nagyon sajnálom, hogy hangos voltam, és kiszórtak minket – sóhajt fel Yuichi, mikor végre nálunk vagyunk. Átölel, amit sem az utcán, sem a taxiban nem mert volna megtenni. 

- Semmi baj, annyira nem is ízlett a ramen, amit ott készítettek, éhes se nagyon voltam – ölelem vissza egy gyengéd mosollyal. - Most kezdek az lenni, úgyhogy lehet, csinálok néhány szendvicset azokból az alapanyagokból, amiket a boltban vettünk. Neked is készítsek? – lépek mellé, elvéve tõle a zacskókat.

- És ha fõznék neked valamit? – kérdi bátortalanul, mialatt pár szatyrot magához vesz. - Pár fogást tudok, ami talán neked is ízlene.

- Hmm… - teszem az elgondolkodót, miközben a szatyrokat a hátam mögé rejtem. - Csak akkor engedem meg, ha segíthetek.

- Rendben. – sóhajt. A konyha felé menet eldöntjük, édes pörköltet készítünk. Még hó, hogy vettünk disznóhúst. A marhahús ára az egekben van, azt nem tudnám én sem most megfizetni.

Hamar elkészül a kaja, megvacsorázunk, majd a nappaliba megyünk tévézni. Feje a vállamon van, miközben én a haját birizgálom. Kényelmes, csendes, nyugalmas este.

- Jut eszembe… - szólalok meg hirtelen, kibillentve õt a nyugalomból. - Az étkezdében említettél még egy olyat, össze akarod szedni magad. Azt mire mondtad? Mit akarsz tenni?

Yuichi elvörösödik, mint aki rájött, hirtelenjében milyen butaságot és képtelenséget mondott. Én is tudom, hogy egyik napról a másikra nem lehet megváltozni. De azért beszélni kezd.

- A sarkamra szeretnék állni, és elköltözni otthonról, ha találnék egy rendes kis lakást. Csak ehhez kéne a segítséged is, mert nem vagyok erõs, fõleg nem anyámmal szemben, abban az esetben, ha ezt egyedül csinálnám, nagyon hamar feladnám, és visszamennék hozzájuk, amikor kéri – komolyan néz rám, tehát tényleg komolyan is gondolja, amit mond. 

- Miért nem költözöl ide hozzám? – kérdem a kézenfekvõt. – Két szobám van, és a kanapé is kihúzható. – mondom. – Megosztatnánk a lakbért és a rezsit is, meg minden más költséget. Szerintem ennél jobb helyet nem találnál. Minden közel van, a busz, a metró, a vonat, az üzletek minden.

A szemei elkerekednek, a szája is tátva marad, mint aki nem hiszi el, mit kínáltam fel neki az elõbb. Aztán elgondolkodik, de jó erõsen, és végül halkan megszólal.

- De mi lesz, ha anyukám megtudja, veled akarok lakni? – kérdi. – Nem ismer annyira és még baj lehet belõle.

- De ahhoz elég jól ismer, hogy pár napra ideengedjen, nem? – kérdezek vissza, mire bólint. – Pár nap, vagy évek, mit számít? Ha kell, én beszélek vele, meg apáddal, ne félj!

- Köszönöm! Ha õk is elfogadják, hozzád költözöm – ölel meg, és egy puszit nyom az arcomra.

Visszaölelem, és megcsókolom. Épp jól elvagyunk, amikor megcsörren a mobilom. Bosszankodva veszem fel. Ez sosem jelent jót. És valóban, ahogy meghallom drága fõnököm hangját, már tudom, hogy vége a nyugis éjszakámnak.

- Nariyama-san! Azonnal tolja ide a képét a Tokyo Toronyhoz! Valami õrült felakasztotta magát – mondja idegesen. – Kap öt percet, hogy itt legyen!

- Értettem, fõnök! – mondom, majd kinyomom a mobilt. Bocsánatkérõen nézek Yuichira. – Sajnálom, kicsim, de mennem kell. Valami marha akasztófásat játszott a Tokyo Toronynál.

- Meghalt? – kérdi remegve Yuichi.

- Ja. Nem tudott volna mondjuk reggelig várni – morgok halkan, mialatt kimegyek az elõszobába cipõt venni. – Maradj itt, nem hiszem, hogy neked való látvány lenne. De ha akarod, nézd a híreket. A tévések már tuti kinn vannak. Talán engem is mutatni fognak – vigyorgok rá, de csak egy remegõ pofit kapok válaszul. Megpuszilom Yuichi arcát. – Ne félj, nem lesz semmi baj. Jövök, amint tudok.

- Vigyázz magadra! – suttogja halkan, én meg csak bólintok, és indulok.

~*~

Naná, hogy a helyszínelés egész éjjel eltart. Az áldozatról kiderül, hogy egy harmincas családapa, aki egy feleséget, és két kisfiút hagyott hátra. Milyen ember az ilyen, mégis? Eldobja az életét, csak mert neki valami nem klappol. Persze nekem kell kihallgatnom az özvegyet, meg megírni a jelentést. Az elsõdleges nyomok szerint önkezével vetett véget az életének. De majd a boncolás kideríti, tényleg így van-e. Ha megölték, én fogok nyomozni ebbe az ügyben. Már társat is kaptam, egy nõ személyében. Hurrá! Tuti nem fogok rákattanni. Ayuhara Yumiko a neve, tettrekész, igazi bombázó, kivéve, hogy én nem vagyok ráizgulva. Épp kijövök a vallatóból, amikor máris letámad.

- Hát idefigyelj, Nariyama! – néz rám ingerülten. – Nem ajánlom, hogy fogdosni, vagy taperolni kezdj, mert jaj lesz neked! Ha egy újjal is hozzám érsz, repülsz innen, hallod?

- Új vagy itt, igaz, Ayuhara? – kérdem vigyorogva. – Nyugi, egy újjal sem nyúlnék nõhöz. Meleg vagyok.

- Buzi vagy? – kérdi elkerekedett szemekkel. – Undorodom a buziktól, de egy fokkal jobb, mint a nõfaló gecik. Ajánlom, tartsd magad távol a fiúmtól, értve vagyok?!

- Van párom – közlöm ridegen. – Egyébként, itt a feleség vallomása – lököm a kezébe. – Gondoltam, érdekelni fog most, hogy a társam vagy. Hála égnek, csak ebben az ügyben – nézek a szemébe, mire meghátrál. – Te még nem ismersz engem, szóval jobb, ha nem húzol ujjat velem, kislány!

Nem várva választ, elrobogok. Hülye picsa! Ezért is jobb, hogy meleg vagyok. Bár is csak egy homofób, aki rühelli a magamfajtát. Az ilyen embereket megvetem. Még szólok, hogy hazamegyek, és ha van valami, hívjanak. A fõnök elenged, a doki meg megígéri, ha bármit talál, nekem szól elõször. Úgy tûnik, õ sem kedveli a kis homofób tyúkot, akit beosztottak mellém.
Az ajtóban feltûnik Kazu, és a vállamra teszi a kezét.

- Jól megjártad ezzel a lökött kis némberrel – mondja együttérzõen. – Ne félj, majd helyreteszem, ha kellemetlenkedik neked.

- Én is meg tudom tenni Kazu, de köszi a segítséget – vigyorgok rá. – Na, megyek, Yuichi már vár rám.

- Nálad lakik? – kérdi meglepve.

- Most igen. Pár napig, aztán lehet, hogy tovább is – nevetek fel. – Úgy néz ki, összeköltözünk.

- Gratulálok, haver! – ölelget meg. – Akkor tényleg menj! Szegény biztos kisírja a két szemét miattad.
Nevetve köszönök el Kazutól, és indulok el hazafelé. Már reggel van, vagyis inkább kora délelõtt. Az idõ remek, meleg van, süt a nap. Az egyik cukrászdában veszek egy kis epertortát Yuichinak, kárpótlásként, mert magára hagytam.

~*~

Mikor hazaérek, Yuichi már fenn van. Éppen reggelit készít, így mikor megérzem a finom illatokat, a konyhába lopakodom. Éppen megfordul, amikor belépek, és elmosolyodik.

- Megjöttél? – kérdi, és a nyakamba ugorva ölel meg. – Jól vagy? Mi történt? – kérdi aggódva. – Beszélhetsz róla?

- Úgy tûnik, megölte magát a fickó – mondom röviden, mire Yuichi sikkant egyet. Látom, hogy az arca elfehéredik, így gyorsan leültetem az asztalhoz. – És kaptam egy társat az ügyre. Egy homofób nõszemélyt, aki megfenyegetett, ne merjek hozzányúlni. Amikor meg megtudta, hogy meleg vagyok, lebuzizott – vigyorodom el. – Utáljuk egymást, de azt hiszem, kénytelenek leszünk együtt dolgozni.

- Ez szörnyû – sóhajt Yuichi. – Miért nem kérsz új társat?

- Mert nem fogom neki megadni az örömet, hogy lássa, amint elbukom. És szerintem õ ugyanezt gondolja – kuncogok. – Szerintem meg fog minket látogatni. Ja és mondta, hogy szálljak le a pasijáról.

- Kiállhatatlannak tûnik – mondja Yuichi, de úgy tûnik, sikerült elterelnem a figyelmét az öngyilkosságról.

- Találkoztam Kazuval is. Örül, hogy ideköltözöl hozzám. Gratulál nekünk. Ja, és hoztam epertortát – teszem a dobozt az asztalra. – Gondoltam jól jön az esti megrázkódtatás után. Mi van reggelire?

- Rántotta és mellé kolbászkák, valamint uborkasaláta – válaszol Yuichi. – Éhes vagy?

- Mint a farkas – nevetek. – Elmegyek kezet mosni, aztán jövök.

A fürdõbe érve elgondolkodom. Talán az ügy végéig Yuichinak jobb lenne máshol. Habár, ha együtt fogunk lakni, akkor meg kell majd szoknia, hogy néha ritkán vagyok itthon, vagy mindenféle gyilkossági üggyel foglalkozom. Nem tudom, mi lenne a legjobb, de talán elhamarkodtam az ajánlatom, amit már nem akarok visszavonni. Végül visszamegyek a konyhába, ahol látom, hogy Yuichi már tálal. Mögé lépek, és megfogom a vállát, mire felém fordul.

- Figyelj! Mondanom kell valamit – kezdek bele. – Ha ideköltözöl, akkor tudnod kell, hogy sokszor napokig nem vagyok itthon, vagy ha igen, akkor is dolgozom. Ez a munkámmal jár. És lehet, hogy belekeveredek olyan ügyekbe is, amelyek veszélyesek lehetnek rád nézve is. Szóval, ha ide akarsz költözni, vagy továbbra is együtt akarsz lenni velem, jól gondold át, rendben? – nézek komolyan a szemébe, és a választ várom.

Határozottan ragadja meg kezem, és indul el velem kifelé az irodából.

Kazut, aki még mindig az ajtóban áll is csak pár pillanatig látjuk, hamar elsiet miután egy biccentéssel elköszönt tõlünk, ahogy mi is rohanunk tovább valahová, amint Hikaru-kun átveszi kezembõl a ruháit.

Akkor lassít csak a tempón, amit diktál, amikor magunk mögött hagyjuk a rendõrséget, és már a városban járunk. Bár itt se tudom, merre is megyünk, amíg szívem nyomozója meg nem áll velem egy ruhaüzletnél.

Tépõdve figyelem, úgy gondolom, azzal, hogy rajtam voltak biztos elrontottam ruháit, és helyettük akar velem újakat vetetni, egészen addig, amíg meg nem szólal: 

- Vásárolok neked pár ruhát – nekem??? Miért??? Van elég ruhám. - Tudod, nem szeretem, ha egy fiú lányruhában járkál. Te fiú vagy, ha velem vagy, öltözz fiúként, rendben? – de… Dehát…

- Azt hittem, tetszenek a ruháim Mindig megdícsérted. – duzzogok. Ha ennyire rémesnek tartotta õket miért nem szólt?!

 - A ruhákkal semmi gond, de te nem vagy lány. Te szeretsz nõi ruhákban járkálni? – szerettem, amíg azt hittem neki is tetszenek, nem csak anyukámnak. Teljesen összezavart…

- Anyám szereti, ha ilyenbe öltözök – felelem végül kitérõn – Azt mondja, csinos vagyok bennük.

- Ideje lenne már felnõnöd, és magadért öltöznöd, viselkedned! Ideje lenne elengedned anyád szoknyáját, Yuichi – szid le mielõtt kiadva a parancsot, miszerint kövessem, behúzna a ruhaüzletbe.

Magamért öltözni, és viselkedni?

Egyáltalán nem értem, mégis hogy kéne, ahogy azt se, mit tettem, vagy vele mi történt, hogy most ilyeneket mond, zavar is az új helyzet, mégse tudok azonban sokáig rágódni rajta. Más, újabb problémával szembesülök, amikor egy próbafülkében kell felpróbálnom azokat a dolgokat, amiket ad.

Idegenkedve nyúlok mindenhez, még egy óra elteltével is, fura, és új minden egyes ruha, kiegészítõ, amit a kezembe ad.

Bár… Azt be kell vallanom, jó érzéke van a dolgokhoz, az összes általa választott holmi kényelmesebb, mint a sajátjaim. Ráadásul anélkül, valaha mondtam volna neki, pontosan tudja, milyen színeket, stílust szeretek. Más fajtát nem is hoz a próbafülkéhez.

Végezve a válogatással, egy hatalmas köteg ruhával megyünk a pénztárhoz. Éppen emiatt talán nem is csoda, hogy mire minden ruha árát beüti az eladó, végeredményként egy elég borsos összeg kerekedik ki. Mégis meglepõdötten hõkölök hátrébb, és azon gondolkodom, melyikek is kéne visszavinni, ha nem mindet, amíg Hikaru-kun már pénztárcáját veszi elõ.

Persze felfogva, õ akar fizetni eszem ágában sincs hagyni, rögtön ellenkezve fordulok felé. Már annyi mindent tett értem, azt a sok jót se tudom, hogy viszonozzam neki.

- A párod vagyok, nem? – kérdi gyengéd tekintettel, miközben ujjaival végigsimít az arcomon, érintésével borzongást keltve egész lényemben. – Hagyd, hogy vásároljak neked.

- De… ez túl sok – nem is érdemlem meg. – Hogy fogjuk hazavinni? – próbálok meg másik, ésszerûbbnek tûnõ indokot felhozni kifogásként, azonban ebbõl a kérdésbõl is pillanatok alatt vágja ki magát:

- Kézben, meg buszon. De – teszi hozzá - elõtte elmegyünk enni valamit. Meghívlak. Mit szeretnél enni? – még ez is???

- Válassz te – sóhajtom halkan, vörössé vált arccal.

Úgy okoskodtam, hogy ha a ruhák fizetését nem hagyta, akkor a meghívást is komolyan gondolta. Viszont akkor már együnk olyat, amit õ szeret.

Felnevet reakciómon, de kézen ragadva engem, és azokat a szatyrokat, amiket én már nem tudok indul el velem újra valamerre.

Érdekelne nagyon, mikor, és miért változtatta meg véleményét a nõi ruhákról, mégse merem megkérdezni, csöndesen lépdelek mellette, és gondolkodok tovább magamban ezen.

***

Hamar megérkezünk egy étkezdébe, az általunk rendelt ramenek is gyorsan kihozzák, úgyhogy nekilátok sajátomnak, amíg még meleg. Szólni se szólok hozzá, úgy látom, õ is nagyon gondolkodik valamin, nem akarom zavarni.

Addig legalábbis, amíg észre nem veszem, csak turkálja ételét.

Ekkor nagy levegõt veszek, ezzel nyugtatva meg gyorsan verõ szívem, miközben letéve pálcikáim rá nézek, hogy amikor int, jelezve mondhatom amit akarok, egy nagy sóhajjal megkérdezhessem arról, mégis miért utálja a nõi ruhákat.

- A nõi ruhákkal semmi bajom. – feleli önmagához képest túlságosan is szomorúan. – Csak a nõi ruhát viselõ fiúkkal. Fõleg ha az anyjuk is lánynak neveli õket. – ezt nem értem…

- Miért? – kérdezek rá vissza. És… Akkor egyáltalán… Hogyhogy eddig megtûrt maga mellett???

Nem válaszol, csak jobban összeszorítja ajkait, talán fáj neki az ok, rá se kellett volna kérdeznem.

- Ne haragudj, nem akartalak faggatni. - kérek tõle elnézést.

Fáj a szívem, rosszul is vagyok. Lehet, az lenne a legjobb, most elnézést kérve tõle hazamennék, mégse bírom ilyen állapotban, amilyenben most van itthagyni, aggódok érte.

- Semmi gond. Elõbb, vagy utóbb úgyis szóba került volna ez a téma – jelenti ki ismét túl csendesen, mielõtt enne egy pár falatot.

Kíváncsi vagyok a folytatásra, feszülten várom, Hikaru-kun újra megszólaljon, ugyanakkor mégis félek attól, mit is fog mondani. Mint kiderül, meg is van a rettegésre minden alapom.

- Az anyád az oka – jelenti ki, hatalmas szemekkel nézek rá. Mi történt közöttük??? Vagy csapta már be olyan valaki, nõi ruhában, akinek az anyja gyilkolt??? – Nem, nem úgy, ahogy gondolod, - igyekszik megnyugtatni, talán arckifejezésem miatt - semmit sem tett velem. Csak… olyan, mint az enyém volt. Pontosabban, mint amilyenek a szüleim voltak. – jaa így már értem…

Sõt… Ez megmagyarázza azt is, miért hagyott úgy ott minket, ahogy azt is, miért kérte, álljak a sarkamra. De ezt a múlt idõt még mindig nem.

- Voltak? Úgy érted, hogy… már nem élnek? – kérdezek rá óvatosan.

- Nem tudom. És õszintén, nem is érdekel. Tizenkét éves koromban egyszerûen egy bentlakásos iskolába küldtek és soha többé nem láttam õket. Nem is kerestem õket – közli olyan nyugalommal… Meg se tudok szólalni, még mindig hatalmas szemekkel figyelem, miközben õ belelendülve folytatja:

- De hadd kezdjem az elején, jó? – biccentek - A szüleim mindig lányokat akartak, de sajnos, én és a bátyám elkövettünk egy nagy hibát. Fiúknak születtünk, amit a szüleink nem tudtak nekünk megbocsátani.

- Van egy bátyád? – soha nem beszélt róla se.

- Van – válaszol kesernyés mosollyal. - Valahol.

Egyre több könnyet engedek végigfolyni az arcomon, miközben hallgatom meséjét arról, hogyan élt, mi történt vele. Annyi borzalmon kellett keresztül mennie… Én már terheinek felétõl is simán összeroppantam volna.

- Most már érted? Amikor megláttalak lányruhában, felzaklatott, mert a saját szüleimet, a saját gyerekkoromat juttatta eszembe. – igen… Így már minden világos…

- Hikaru… én… - kezdem el még mindig sírva, zaklatottan, de nem engedi, hogy folytassam amit akartam, a szavamba vág:

- Yuichi megértem, ha nem többé nem akarsz látni. Hidd el, nem te lennél az elsõ, aki otthagy. És nem is haragudnék érte, nem gyûlölnélek meg. Megérteném. – hogy micsoda???

Meggyûlölni õt, vagy haragudni rá? Nem… Soha…

Még mindig könnyes arccal, fejem megrázva állok fel, hogy annak ellenére egy étkezdében vagyunk, az ölébe telepedve öleljem át remegõ kezeimmel, húzzam magamhoz annyira szorosan, amennyire csak bírom, miközben könnyeim között mondom el neki azt, amire gondolok:

- Nem nem akarlak látni, hanem még többet szeretnék veled lenni, hogy azt a szörnyûséget, ami veled történt mindet, segíthessek neked elfelejteni. - hüppögöm - Olyan jó ember vagy… Veled csak jó dolgoknak szabadna történnie…

- Tss… Nem otthon vagyunk… - próbál csitítani gyengéden végigtörölve arcom, de nem vagyok képes arra, hogy nyugodt legyek, nemet intve fejemmel folytatom szavaim azzal, amit az elõbb szerettem volna ugyanolyan hangerõvel, mint amivel most is beszéltem:

- Már csak érted is… Én… Én… Megígérem, hogy összeszedem magam, és… - eddig jutok, megint félbe szakít, ezúttal azzal, hogy gyengéden az ajkaimra tapad.

Könnyek közt viszonzom csókját, hagyom, végigcirógassa hátam.

- Megnyugodtál? - kérdi elszakadva tõlem pár perc elteltével, de szerencsére még mindig ugyanannyira szorosan magához ölel, mint eddig. Kell a közelsége, szükségem van arra, érezzem.

Könnyeim továbbra is folynak, lassan teljesen átáztatják pólóját.

- Nem. - mondom ki õszintén, a néha-néha mérgesen erre sandítók, és rajtunk pusmogók miatt jóval halkabban, mint az elõbb. Egyáltalán nem azzal van bajom, eddig ezt, hogy mi történt vele nem mondta el nekem, megértem, hogy nem merte.

Inkább azzal, pont most, amikor beavatott, akart elküldeni magától. Amikor biztos nem segített volna se magán, se rajtam annyival, összetöri egymásért dobogó szívünk.

- De - teszem hozzá ránézve, még pont azelõtt, mielõtt megszólalna - sokkal jobban leszek, ha megígéred, többé nem hasonlítasz másokhoz, és feltételezed rólam, a múltad miatt nem akarlak látni. Ne küldj el magad mellõl… Nagyon, de nagyon szeretlek. És… Mindazok után, amit megtudtam rólad tényleg még ennél is jobban foglak.  

- Én is szeretlek. - mosolyog felém haloványan, mielõtt homlokomra csókolna. - És meg is ígérem. - megpróbálok nem sírni, amikor erre mintegy válaszként megeresztek felé egy széles vigyort. Át is akarom ölelni, újra meg is akarom csókolni, de a zúgolódások miatt a pincér lép mellénk, és kér arra minket, sürgõsen távozzunk.

***

- Nagyon sajnálom, hogy hangos voltam, és kiszórtak minket. - sóhajtom neki ismét, de most mivel megérkeztünk hozzá, már azokat a szatyrokat, amiket én hoztam idáig ledobva karolom is át. Se az utcán, se a taxiban nem mertem ezt megcsinálni.

- Semmi baj, annyira nem is ízlett a ramen, amit ott készítettek, éhes se nagyon voltam. - ölel vissza gyengéd mosollyal. - Most kezdek az lenni, úgyhogy lehet, csinálok néhány szendvicset azokból az alapanyagokból, amiket a boltban vettünk. Neked is készítsek? - lép távolabb kicsivel tõlem, és ragadja meg azokat a zacskókat, amiknek köszönhetõen már busszal vagy gyalog már nem is tudtunk volna jönni.

Az autótól idáig is öröm volt elcipelni õket.

- És ha fõznék neked valamit? - kérdezek vissza bátortalanul, miközben alattomosan mellé lépve próbálom meg a szatyrok egy részét kiszedni a kezei közül. - Pár fogást tudok, ami talán neked is ízlene.

- Hmm… - tesz úgy, mintha elgondolkodna, viszont arra nagyon ügyel, a szatyrokat maga mögé vonja, még csak véletlenül se vehessem õket át tõle. - Csak akkor engedem meg, ha segíthetek.

- Rendben. - sóhajtom. Majd amikor elindul a konyha felé követem, hogy megkérdezzem arról, lenne-e kedve egy kis édes pörkölthöz. Vettünk disznóhúst is, ha jól emlékszem.

Hamar elkészülünk, és rendesen megvacsorázunk, majd jóllakottan, szótlanul ülünk le a nappalijában tv-t nézni. Mivel kezdek álmos lenni, fejemet oldalához fúrva élvezem azt, ahogy tincseimmel játszik.

- Jut eszembe… - szólal meg hirtelen, ezért álmosan fordítom felé a figyelmem. - Az étkezdében említettél még egy olyat, össze akarod szedni magad. Azt mire mondtad? Mit akarsz tenni?

Elvörösödve próbálom meg neki megfogalmazni azt, amit akkor pillanatok alatt el tudtam volna neki mondani, viszont most már hogy higgadtabban tudok gondolkozni, elképesztõen nagy hülyeségnek érzem amit kitaláltam, már csak anyám természete miatt is, és jóval nehezebben megy:

- A sarkamra szeretnék állni, és elköltözni otthonról, ha találnék egy rendes kis lakást. Csak ehhez kéne a segítséged is, mert nem vagyok erõs, fõleg nem anyámmal szemben, abban az esetben, ha ezt egyedül csinálnám, nagyon hamar feladnám, és visszamennék hozzájuk amikor kéri. - komoly tekintettel figyelem, nagyon kíváncsi vagyok a válaszára.

Érte mindent. És… Ha találnék a közelében lakást, akkor többet lehetnénk együtt is, anyám nem tilthatna el tõle, ha olyan kedve támad. 

Egy hétig nem látom Yuichit, de nagyon hiányzik. Dühös vagyok, amiért hagyja, hogy az anyja úgy bánjon vele, mintha lány lenne. Hiszen fiú, az isten szerelmére! Minden nap beszélünk telefonon, és látni is szeretném, de valahányszor elképzelem, hogy találkozunk, mindig eszembe jut, hogy az anyja hogy viselkedett, amikor hazakísértem. És hogy bánt vele, hogy nézett rá, amikor meglátta a ruháimban. Mintha egy fertõzést vitt volna haza. Nem, nem bírom látni, pedig akarom. Beletemetkezem a munkába, és annyira kimerülök, hogy a fõnök egy hét után behív az irodájába.

- Fõnök – hajolok meg. – Mi a baj?

- Teljesen kimeríti magát, Nariyama, így gondoltam, elküldöm egy kis szabadságra – kezdi a fõnök.

- Miért?! – fakadok ki. – Semmi bajom, jól vagyok! Nézze meg, minden rendben! – támaszkodom az asztalra.

- Kell magának a pihenés, fõleg azután a színházas eset után, higgye el! – mondja határozottan az idõs férfi.

- Jól vagyok, semmi szükségem rá! – ellenkezem.

- Holnaptól egy hétig nem akarom itt látni magát, mert akármennyire is jó rendõr, felfüggesztem! – jelenti ki a fõnök. Már ideges. 

- Igen, értettem, egy hét – biccentek, majd kirontok az ajtón, egyenesen az irodám felé véve az irányt.

Mikor beérek, lerogyok a székre. Egy hét. Mi a fenét csináljak én egy teljes hétig? Nagyot sóhajtok, majd elõveszem a telefonom. Felhívom Yuichit, talán van kedve lógni velem egy kicsit. Úgyis, egy hétig nem láttam, és talán jót tenne nekem egy kis vele töltött idõ. Kicseng, majd meghallom édes hangját. Annyira hiányzott, holott tegnap este beszélgettünk. De akkor is, jó újra hallani.

- Halló!

- Szia Yuichi!

- Hikaru-kun… - szinte hallom, hogy mosolyog.

- Mikor kezdõdnek a próbáitok? Nem tudunk valamikor találkozni a héten? – kérdem izgatottan. Remélem, nem hívtam rosszkor, és nem éppen valami próba elõtt kaptam el. Nem szeretném elvonni a figyelmét a munkáról. 

- Akár most is – sóhajt egyet. Nem értem a dolgot.

De még mielõtt megkérdezhetném, hogy érti ezt, nyílik az irodám ajtaja és belép õ. Odasietek hozzá, telefonomat kinyomom, majd átölelve csókolom meg Yuichi édes ajkait.

- Hát te? – kérdem kissé döbbenten, de mosolyogva, miután elszakadunk egymástól. – Hogyhogy itt vagy?

- Nagyon hiányoztál, és látni szerettelek volna, ezért úgy gondoltam, meglátogatlak. Fõleg amikor anyukám még azt is megengedte, maradhatok egy pár napot veled, ha megengeded – halkan piheg a karjaimban. – Ráérsz? Nem lenne gond?

Mosolyogva igent válaszolok, de a gondolataim nem ott járnak. Végignézek rajta. Halványzöld nõi kimonó van rajta. Nem mondok semmit, nem akarom megbántani, így csak kézen fogom és elindulunk kifelé. Kint összefutok Kazuval és már tudom, hogy az õ ötlete volt ez az egész. Hülyén vigyorog rám, de mikor összehúzom a szemöldököm, egybõl elsiet. Pedig sosem bántanám, õ a haverom, a legjobb barátom, mióta elkezdtük az egyetemet. Elveszem Yuichitól a ruháimat és megköszönöm, hogy visszahozta õket, majd elindulunk kifelé az épületbõl.
Nemsokára az utcán sétálunk. Sokan megbámulnak minket, fõleg Yuichi miatt, aki zavartan néz maga elé, és közben a kezem fogja. Muszáj lesz fiút faragnom belõle, és már tudom is, hogy fogom kezdeni. Hamarosan elérünk az egyik kedvenc butikomhoz, ahol divatos férfiruhákat árulnak. Mikor megállunk, Yuichi elgondolkodva néz rám.

- Vásárolok neked pár ruhát – jelentem ki, mire a szemei elkerekednek. – Tudod, nem szeretem, ha egy fiú lányruhában járkál. Te fiú vagy, ha velem vagy, öltözz fiúként, rendben?

- Azt hittem, tetszenek a ruháim – sóhajtja. – Mindig megdícsérted.

 - A ruhákkal semmi gond, de te nem vagy lány – vonok vállat, majd felé fordulok. – Te szeretsz nõi ruhákban járkálni?

 Anyám szereti, ha ilyenbe öltözök – a válasza halk. – Azt mondja, csinos vagyok bennük.

- Ideje lenne már felnõnöd, és magadért öltöznöd, viselkedned! Ideje lenne elengedned anyád szoknyáját, Yuichi – csóválom rosszallóan a fejem. – Gyere!

Nem ellenkezik, de látom, hogy zavarban van. Mint amikor az én ruháimat próbálta fel. Én válogatok neki ruhákat, figyelembe véve, mi áll jól neki. A rendõri fizetés elég magas, így nem gáz, ha kissé költekezem most. Választok neki ingeket, pólókat, nadrágokat, alsónemûket és cipõket is. Még pár kiegészítõt is hozzácsapok övek, karkötõk, nyakláncok formájában. Yuichi egymás után próbálja fel õket, és remekül állnak neki. Azt hiszem, bár zavarban van, azért tetszenek neki a kiválasztott dolgok. Végül fizetek, és mikor Yuichi meglátja az összeget, már ellenkezne, de leintem.

- A párod vagyok, nem? – nézek rá, megcirógatva az arcát. – Hagyd, hogy vásároljak neked.

- De… ez túl sok – suttogja. – Hogy fogjuk hazavinni?

- Kézben, meg buszon. De elõtte elmegyünk enni valamit – kacsintok rá. – Meghívlak. Mit szeretnél enni?

- Válassz te – vörösödik el, mire nevetni kezdek. Ilyenkor tényleg olyan, mint egy szende szûz kislány.

~*~

Nem sokkal késõbb már egy hangulatos kis étkezdében üldögélünk. Elõttünk egy-egy tányér jóféle ramen, innivalónak meg gyümölcslé. Yuichi jó étvággyal eszik, én azonban csak turkálom az ételt. Azt hiszem, megbántottam a fiút, és nem akartam. Végül Yuichi is abbahagyja az evést, és rám néz. Úgy tûnik, mondani akar valamit, én meg intek, mondja csak, én ráérek. Nagyot sóhajt, látom, hogy hezitál, majd belevág.

- Miért utálod a nõi ruhákat? – kérdi végül.

- A nõi ruhákkal semmi bajom – mondom. – Csak a nõi ruhát viselõ fiúkkal. Fõleg ha az anyjuk is lánynak neveli õket.

- Miért? – kérdi, de amikor összeszorítom a szám, már tudja, hogy kényes talajra tévedt. – Ne haragudj, nem akartalak faggatni.

- Semmi gond. Elõbb, vagy utóbb úgyis szóba került volna ez a téma – sóhajtok, és eszek pár falatot.

Igen, ez kényes téma, mert most Yuichi tudni fog rólam pár olyan dolgot, amit nem akartam neki elmondani. Csak nem tudom, hogy is kezdjek hozzá. Nem akarok mesélni rólam, a bátyámról, anyámékról, az otthoni légkörrõl, amiben éltem. Sok rossz emlék, ráadásul onii-chan is szóba kerülne és az megint egy fájó pont az életemben. De muszáj elmondanom, hiszen nem titkolhatom a végtelenségig. Ráadásul, Yuichi a párom, megbízom benne, szeretem, és szeretném, ha az életem része lenne. Bár… ha elmondom neki, lehet, hogy soha többé nem akar majd látni. Ránézek Yuichira, aki szorongva ül az asztal másik felén. Látszik, hogy már megbánta, hogy kérdezett, mégis, tudom, hogy tudni akarja.

- Az anyád az oka – kezdem, mire a szemei tágra nyílnak. – Nem, nem úgy, ahogy gondolod, semmit sem tett velem. Csak… olyan, mint az enyém volt. Pontosabban, mint amilyenek a szüleim voltak.

- Voltak? – kérdi. – Úgy érted, hogy… már nem élnek?

- Nem tudom – vonok vállat. – És õszintén, nem is érdekel. Tizenkét éves koromban egyszerûen egy bentlakásos iskolába küldtek és soha többé nem láttam õket. Nem is kerestem õket – közlöm egyszerûen. – De hadd kezdjem az elején, jó? – Yuichi bólint, és feszült figyelemmel hallgat. Iszok egy korty gyümölcslét. – A szüleim mindig lányokat akartak, de sajnos, én és a bátyám elkövettünk egy nagy hibát. Fiúknak születtünk, amit a szüleink nem tudtak nekünk megbocsátani.

- Van egy bátyád? – kotyog közbe.

- Van – válaszolom. – Valahol.

Mindent elmondok neki. Hogy a szüleink otthon hogy bántak velünk, hogy engem tíz évesen elraboltak és hónapokig fogva tartott valaki. Hogy utána mély depresszióba estem. Aztán mesélek a bátyámról, aki öt évvel idõsebb volt nálam, hogy õ vigyázott rám mindig, mindig ott volt, ha szükségem volt rá, megvédett, tanított, szó szerint õ nevelt fel, mígnem el nem tûnt egy nap. Mesélek anyámék közönyérõl a bátyám eltûnése kapcsán, az õrjöngésekrõl, a félelemrõl, a bizonytalanságról, az emlékezetvesztésekrõl, mindenrõl. Arról, hogy anyámék rettegtek tõlem, undorodtak tõlem, gyûlöltek engem, mert fiú vagyok, mert szerintük õrült vagyok, közveszélyes és elmebeteg.

- Aztán fogták magukat és beraktak egy messzi iskolába – fejezem be. – Azóta nem láttam õket. Nem is kerestem õket, õk sem engem – ránézek Yuichira. – Most már érted? Amikor megláttalak lányruhában, felzaklatott, mert a saját szüleimet, a saját gyerekkoromat juttatta eszembe.

- Hikaru… én… - látom, hogy az arcán könnyek folynak.

- Yuichi – szakítom félbe – megértem, ha nem többé nem akarsz látni. Hidd el, nem te lennél az elsõ, aki otthagy. És nem is haragudnék érte, nem gyûlölnélek meg. Megérteném.

Döbbenten néz rám. Tudom, most fogja azt mondani, hogy gyûlöl, undorodik tõlem, látni sem bír többé. Már felkészültem rá. Rövid, de boldog kapcsolatom volt vele. Ha most kidob, akkor sem bánok semmit, mert szeretem.

Még egy barátom sem vittem haza bemutatni szüleimnek, nemhogy a szerelmem, úgyhogy ténylegesen félek ettõl az egésztõl, ugyanúgy, ahogy Hikaru-kun nemleges válaszától is, de amikor biccent, és azt mondja rendben, tegyem magam rendbe, aztán mehetünk, egy kicsit nyugodtabban bújok hozzá, mielõtt elsuttogva neki beleegyezésem engedelmesen kibújnék meleg karjai közül, és besietnék a fürdõbe.

Mivel este zuhanyoztam, most csak mosakodok, és megfésülöm hajam, hamar átadom neki helyiséget. Majd amikor bemegy zuhanyozni, háziasszonyhoz méltón munkához látok. Kiviszem az esti edényeink konyhájába, és letakarom ágyát is. Úgy neveltek, nem hagyhatok rendetlenséget magam mögött.

Hikaru-kun ugyan gyors, de mire kiér, már el is mosogattam mindent, csak annyit kell tennünk, hogy belebújunk cipõinkbe, és elindulunk hozzám.  

***

Megint egyre idegesebb vagyok, nyugtalanul, feszülten lépdelek Hikaru-kun mellett, nem is vagyok képes arra, beszélgessek vele.

Azzal is csak pár pillanatig tud megnevettetni, hogy elmeséli, amikor szinte semmibõl felnevetése miatt furcsán nézek rá, azon kuncogott, ha anyukám meglát így, biztos nagyon meg fog lepõdni.

Biztos, ebben igaza van…

Bár ez a nap számunkra is a meglepetések napjává válik, nem csak anyukámnak. Amikor benyitok házunkba, mindketten teljesen ledöbbenünk azon, amilyen hipergyorsasággal letámad, és átölel édes szülõanyám:

- Kislányom! Végre itthon vagy! Tudod, mennyire aggódtunk miattad? Nem esett bajod? Jól vagy? – bûntudatom miatt fájó szívvel ölelem vissza, és bizonygatom neki, jól vagyok.

Legközelebb, ha ilyen történik, mindenképp fel fogom hívni, hogy ne kelljen soha többé ennyire idegesnek lennie. Vagyis… Legközelebb nagyon remélem, ilyen egyáltalán nem történik velünk…

Most azonban nekem is szükségem lenne sürgõsen valamire:

- Eressz el, mert nem kapok levegõt. – nyüszögöm neki, amire végre lazul szorítása, és lélegezhetek az éltetõ oxigénbõl, addig, amíg alaposan végigmér:

- Mik ezek a holmik rajtad? Hol a kimonód? Miért hordasz olyan ruhákat, mint egy fiú? – lehajtott fejjel kezdem el ismét Hikaru-ruháját gyûrögetni, és próbálom összeszedni magam annyira, hogy normálisan válaszoljak, az éjjel történtek elmesélése nélkül, de azt sem tudom, hogyan fogjak bele a magyarázkodásba.  

Hikaru-kun azonban hála a jó égnek ismét kisegít:

- Az én ruháim. – közli anyuval higgadtan. - Nariyama Hikaru vagyok, Yuichi barátja. Nálam töltötte az éjszakát és azok ott rajta én cuccaim. A kimonójával történt egy kis baleset.

- Örvendek, és köszönöm, hogy hazahozta az én kicsikémet – hajol meg anyám elõtte, majd beinvitálja, és megkérdezi tõle, megkínálhatja-e valamivel.

De… Annyira furcsán, ahhoz képest, ahogy általában beszélni szokott… Hideg, és távolságtartó… Nem tetszik, négyszemközt kéne a tudomására hoznom, hogy nincs oka aggódni, nem történt semmi olyan az éjjel köztünk, viszont nem ad alkalmat erre, elküld átöltözni.

Biccentek felé, mintegy jelezve, értettem kérését, mielõtt bocsánatkérõen mosolyognék Hikaru-kunra, és elsietnék szobámba.

Hamar akarok végezni, ezért hajam össze se kötöm, csak megfésülöm, miután felvettem egy anyukám tetszését biztosan megnyerõ egyberuhát.

- Asszony, hagyd már abba! – ez apám… Torkomban dobogó szívvel szaporázom meg lépteim. Ugye anyu nem esett Hikaru-kunnak??? Elfelejtettem neki szólni arról, itt nem mondhatja, fiú vagyok. - Yuichi tud magára vigyázni. Nariyama-san pedig biztosan kiváló fiú, aki mellett a gyerek biztonságban lehet. – huhh… Oké, nincs baj…

Kicsit nyugodtabban lépek be, nézek lovagomra, aki mintha megérezte volna, hogy itt vagyok, felnéz rám. Viszont valamiért csak néz, és néz továbbra is…

Teljesen zavarba is hoz pillantásával, inkább lesütöm tekintettel, lépek a kanapéhoz, ülök le mellé. Nem kéne magunk leleplezni, de ha így folytatom…  

Mondjuk… Most azt se tudom mi jön. Mirõl beszélgettek eddig??? Kérdezhette már arról Hikaru-kunt, milyen kapcsolatban van velem, vagy arról, hogy hol találkoztunk??? És õ erre mit mondhatott, ha igen???

Felkészülök lélekben a legrosszabbakra, mielõtt azonban anyukám megoszthatná velünk megjegyzését, így, hogy végignézett minket egymás mellett is, nyomozóm hirtelen pattan fel mellõlem.

- Elnézést, de eszembe jutott, hogy még dolgom van. Ha megbocsátanak, mennem kell. – mi történt??? Rosszat szóltam azért megy el ilyen hirtelen??? Vagy anyukámékkal veszett össze, amíg nem voltam itt???

- Kikísérlek – kelek fel én is, majd amikor biccent ajánlatomra, és elköszön szüleimtõl, mellé lépek.

De csak miután a cipõjét felhúzza, és elindul kifelé érzem magam annyira távol szüleim radar füleitõl, hogy karját megragadva megkérdezzem arról, valami baj van-e.

- Semmiség – próbál meg mosolyogást színlelni, viszont azt elfelejtette úgy nézem, hogy egy színészt ilyen átlátszó csellel nem tud becsapni. - Tényleg dolgom van. Majd felhívlak, jó? – biccentek, és hagyom, hogy megöleljen, puszit adjon arcomra.

Intek is utána, amíg fel nem száll a buszra. Viszont abban biztos vagyok, ha anyukám nem áll mögém, és teszi vállaimra kezeit, hogy így kérdezze meg, õ volt-e az a Hikaru, aki a rossz próba után megvigasztalt, követtem volna. Valamitõl nagyon maga alá került, és emiatt féltem.

- Igen õ volt az. – fordulok felé.

- Értem. – biccent, sejtelmes mosollyal, valamint kér meg arra, kövessem, és meséljek el neki mindent részletesen. Hogyan találkoztunk, utána hol, mit gondolok róla stb…

Minél hamarabb le akarom tudni vele ezt a beszélgetést, úgyhogy készségesen ülök le mellé, a kanapéra, amikor visszaérünk a nappaliba, és kezdem el neki hadarni megismerkedésünk.

Közben pedig végig Hikaru-kun körül forognak a gondolataim. Akár megengedik õk, és nyomozóm, akár nem, meg szeretném látogatni.  Úgy érzem, most nagyon nagy szüksége van arra, ne legyen egyedül.

***

Újra a rendõrségen járok, szívem nyomozóját keresve.

Tartottuk vele a kapcsolatot, hiszen hívott, ahogy ígérte, majd utána is, egész héten, viszont hiába mondta azt, sokat kell most dolgozniuk, nem ér rá személyes találkozásra, egy hívás nem ugyanaz, mint a beszélgetés, ami közben átölelhetem, hozzábújhatok.

Ráadásul a hangja se épp nyugtatott meg. Nagyon szomorúnak tûnt, és szerintem nem csak a munkája miatti fáradtságot hallottam ki belõle, ahogy megmagyarázta, amikor rákérdeztem.

Miért akarta visszautasítani, hogy meglátogassam?

Olyan, mintha nem akarna valamit elmondani, de az a valami szépen lassan felemésztené belülrõl.

Nagyon örülök neki, hogy anyukám kimosta a ruháit, és megengedte, ha gondolom, és vigyázok, nemcsak elvihetem õket neki, hanem maradhatok is nála, amíg úgy érzem.

Végre megtalálom az ajtaját, mosolyogva kopognék be hozzá, ha nem hallanék kiabálást a túloldalról. Így azonban arrébb húzódva hátrálok az ajtó elõl.

- Kell magának a pihenés, fõleg azután a színházas eset után, higgye el! – nem Kazuval beszél. Ez a hang… Még nem hallottam.

- Jól vagyok, semmi szükségem rá. – talán a fõnökével. Vagyis… Megint rosszkor jöttem…

Óvatosan hátrálok pár lépést, bár így meg valakinek nekiütközök.

- Bocsánat. – perdülök meg, és hajtom le fejem becsukott szemmel, amíg az illetõ bele nem borzol hajamba miközben mondja, semmi baj Yuichi-kun. Kazu. Egybõl halovány vigyorral köszöntöm.

Õ is köszön, majd meghív egy üdítõre, mondván, hogy addig nem kell itt ácsorognom, ameddig Hikaruék beszélgetnek.

Elfogadom a meghívását, de az elõbb annyira hangosan kiabáló fõnök már nyitja is az ajtót:

- Holnaptól egy hétig nem akarom itt látni magát, mert akármennyire is jó rendõr, felfüggesztem! – jelenti ki nyomozómnak dühösen.

- Igen, értettem egy hét. – hallom meg Hikaru-kun tompa válaszát is a nyitott ajtó miatt, amire fõnöke biccentve csukja be, és viharzik el az ellenkezõ irányba.

- Nos… Úgy tûnik, mégse kell tovább várnunk. – kuncogja el magát Kazu, majd mivel még mindig egy helyben állok, megragadja a kezem, elkezdene maga után húzni.

Hagynám, ha nem rezegne a telefonom, és kéne fölvennem.

Készségesen áll arrébb, amíg én beleszólok a készülékbe:

- Haló!

- Szia Yuichi.

- Hikaru-kun… - mosolyodok el. Félek a hívogatások óta minden hívástól, ezért is van lenémítva telefonom, amióta még az ismerõseim számait se jelzi.

Hikaru-kunét eddig jelezte, de akkor most már az övét se fogja, kénytelen leszek majd újat venni, ha egyszer lesznek ismét elõadásaink, és dolgozhatok.

 A háttérben Kazu is felkuncog a név hallatán, majd maga elõtt kezd el tolni az iroda felé.

- Mikor kezdõdnek a próbáitok? Nem tudunk valamikor találkozni a héten? – egyszerre gondolkodni a válaszon, és némán ellenkezni Kazu-kunnal túl sok nekem, nem tudom kivitelezni, már az iroda elõtt állunk.

- Akár most is. – sóhajtom barátja húzása miatt. Bosszússá tesz, hogy nem enged hátrálni. Sokkal jobb lett volna talán, ha hazamegyek, miután megbeszélünk valami találkozót.

Vagyis nem, mert késõbb láthattam volna csak Hikarut, de áhh… Mindegy is.

Mielõtt haverja ismét akcióba lépne, belépek az irodába, és odamegyek hozzá, hogy bezsebelhessem ölelését, és forró csókját.

- Hát te? – kérdi mosolyogva, és kicsit döbbenten, amikor pihegve a levegõhiány miatt szakítjuk el egymástól ajkaink. – Hogyhogy itt vagy?

- Nagyon hiányoztál, és látni szerettelek volna, ezért úgy gondoltam, meglátogatlak. Fõleg amikor anyukám még azt is megengedte, maradhatok egy pár napot veled, ha megengeded. – pihegem neki halkan. – Ráérsz? Nem lenne gond.

Mosolyogva válaszolja, csak nyugodtan, mert most kis ideig szabad lesz, de látom egész arcán, a gondolatai megint máshol járnak.