- Yuichi! – hallom meg hosszú órák, idegtépõ halk lépések, papírtépések, és kutakodás után végre nyomozóm hangját - Yuichi, itt vagy? Én vagyok az, Hikaru. Hol vagy? Yuichi, gyere elõ! – elmehetett innen a gyilkos? Vagy ez valami trükkje? Egyszerûen nem tudom eldönteni…

Azt se, hogy mit tegyek, remegve pityergek abban a sarokban, amiben már elbújásom óta.

Aztán… Végül úgy döntök, hogy elõmászok rejtekembõl, hátha tényleg szerelmem vár, lassan nyitom ki az ajtót, majd nézek szembe nyomozómmal.  

Õ az…

Le is ereszti fegyverét, amikor rájön arra, én se apám gyilkosa vagyok, és vissza is biztosítja.

A következõ pillanatban pedig már erõs karjai testem körül vannak, óvón, oltalmazón von magához, megkönnyebbülten bújok hozzá jobban, engedem sírásom hangosan is kitörni. Itt van velem… Végre újra itt van velem…

***

- Mi a baj, kicsim? – kérdi már a konyhában, miután megitatott velem egy pohár vizet. Bõrömhöz képest hideg kezeivel arcom cirógatja, és hûsíti, kedvessége hatására normál esetben már teljesen nyugodt lennék – Mi ijesztett meg ennyire? Csak nem valami horrorfilmet néztél? – ohh még ha csak az lenne… Szomorúan rázom meg a fejem.

- Akkor mi a baj? – faggat tovább, nagyot nyelve próbálom neki a „bajt” felvázolni:

- Itt volt… Õ… õ volt itt… -  nem is tudom, hogy miként menekültem meg elõle.

- Õ? – válik teljesen komollyá – Honnan tudod? Yuichi, mégis honnan tudod?! - szomorúan nyújtom felé a borítékot, amit eddig a zsebemben õrizgettem:

- Én… én csak kimentem a postaládához és… Ez… ez volt benne… - erednek el újra a könnyeim – Már… már tudja, hogy… hol vagyunk… Én úgy félek, Hikaru – ezen még az se segít, hogy hozzá bújok, de most az se, hogy átölelt.

Egyre jobban remegek ismét a félelemtõl, azt is érzem, hogy a hírtõl, és a levéltõl õ is feszült lett.

Sokáig cirógat, és próbálja remegésem csitítani, de hozzá hasonlóan menekülésre késsz maradok, mialatt kinyitja a borítékot, és elkezdi olvasni a benne lévõ üzenetet.

- Szerinted hogy talált meg minket? – faggatom aztán, amikor látom, hogy a sorok végére ért – Még én sem tudtam, hogy hova jövünk.

- Valószínûleg lenyomozták az IP-címet, hiszen csak a netkávézóból tudok netezni. Az alapján gyerekjáték volt megtalálni minket – ez szörnyû… – Van egy olyan sejtésem, hogy tégla van a zsaruk között – és csak egyre borzasztóbb lesz… - Valaki figyel minket, mióta elhagytuk a kórházat, ebben most már biztos vagyok. – pedig azt hittem, az egész rémálomnak vége lesz. Kijátszottuk azt a szörnyeteget. Mégis… Ki lenne annyira alávaló, hogy segít egy õrültet???

- És gondolod… hogy leadta neki a drótot, hogy itt vagyunk? – még mindig nem hiszem el - De ki? – gondolkodok hangosan - Ki lenne képes ártani nekünk? Kazu és a társad biztos nem tennének ilyet. – legalábbis… Én bennük majdnem annyira megbízok, mint nyomozómban.

- Kazu nem, õt jól ismerem, de Keichirout még nem annyira – sóhajtja - Megkérem majd Kazut, hogy nézzen után a társam múltjának. 

- Szerinted benne van?! – nézek rá döbbenten - Pedig jó embernek tûnik. – nem… Õ nem lehetett. Olyan kedves volt mindig Hikaru-kunhoz… Nem hiszem el, hogy bántani akarná.

- Meglátjuk – biccent egyet – Most egy ideig nagyon fogunk vigyázni. Ezek után soha többé nem hagylak egyedül itthon. Innen nem megyünk el, mert ha el is megyünk, követni fognak. Ha napközben emberek között vagyunk, ott nem tud megölni minket, mert nem fog kockáztatni. Ennyire õ sem ostoba. – ez igaz…

- És éjjel? – bújok hozzá.

- Ha minden kötél szakad, itt az erdõ. A fák elég sûrûek, nem találna meg minket könnyen, ott el tudnánk bújni, és az nem nyílt terep. Vigyázok rád, nem hagyom, hogy bajod essen – cirógatja végig ismét az arcom, szomorúan bólintok egyet.

Tudom, hogy vigyázni akar rám. Tudom, el akar menni a végsõkig, viszont nem fogom hagyni neki, hogy butaságot tegyen.

- Jó terv, de nem fog összejönni drága kicsi rendõrkém. – szakítja félbe beszélgetésünk egy komoly hang, halálra váltan sikkantok, és bújok Hikaruhoz, mialatt õ elõkapja a fegyverét, hogy kibiztosítva fordíthassa a konyhaajtón épp most belépõ férfi felé – Innen már csak holtan mehettek el. – eszelõs fény ég a tekintetében, és fegyvert fog ránk, könnyeim ismét elerednek.

Félek tõle. És… Borzasztóan félek attól is, hogy szerelmemnek baja esik. Ijesztõ a megjelent alak…

- Miért akarsz minket megölni? – áll fel velem nyomozóm, érzem, hozzám hasonlóan feszült, mialatt szabad kezével próbál maga mögé bevonni, de ellenkezek hang nélkül adott utasításával, ugyanúgy elölrõl ölelem, szorítom magamhoz továbbra is, mint ahogy eddig tettem.

Nem bánthatják, vele együtt fogok innen elmenekülni a konyha hátsó ajtaján át. Odáig kéne eljutnunk. Csak odáig…

Szerelmem kérdése miatt szemét támadónk fél pillanatig ledöbben, aztán eszelõs nevetésbe kezd. Könnyeim egyre jobban folynak a reakciója miatt.

Úgy érzem, hogy teljesen õrült.

Ezt a hitem csak tovább erõsíti azzal, hogy komoly arccal lép felénk egy lépést, miután végre rendesen kinevette magát:

- Megmondtam neked Hikaru, hogy az enyém vagy. Erre te egy srácnak adtad magad – mivel még egyet lép az irányunkba, nyomozóm engem is magával húzva hátrál egy kicsit, hogy ugyanakkora távolságra legyünk eszelõs fegyveresünktõl, mint eddig. – végeztem vele, és el is küldtem neked a kezeit, amikkel volt képe téged simogatni. Azt hittem, ezzel végre az agyadba vésem, nem tûröm, hogy megcsalj. De te… De te képes voltál mindazok után összeszedni egy kis kurvát, aki ráadásul annyira sötét, hogy még az apja halálát, és azt se vette komolyan, hogy elmesélted neki, kid vagyok, mert azóta is piócaként csüng rajtad. – mutat rám dühösen a szabad kezével - Hatalmasat csalódtam benned.

- Nem beszélhetsz így se Ichirouról, se Yuichiról. Mindkettõjük annyira szeretem, mint amennyire téged gyûlöllek! Soha nem voltam, és nem is leszek a tulajdonod! – vág vissza neki nyomozóm, mielõtt még párat lépne hátrébb.

Szavai hatására apám gyilkosának az arca eltorzul, jobban reszketek, mint valaha. Kérlek Istenem, segíts meg minket egy csodával…

- Pont ezért mondtam, hogy mind a ketten meghaltok. – szólal meg dermesztõ hangon ismét támadónk, már olyan szorosan ölelem nyomozóm, hogy félõ, kiszorítom belõle a szuszt. - Nem érdemled meg az életet, úgyhogy elveszem tõled, miután végignézted, ahogy a kis védenced halálra kínzom.

- Amíg élek nem fogsz hozzá nyúlni. – válaszol megint hozzá hasonló elszántsággal Hikaru-kun, szavai hatására mögöttünk egy nõi nevetés csendül fel.

Jeges rémület hasít a szívembe, amikor rájövök arra, a hang nyomozóm volt társnõjéhez, Ayuhara-sanhoz tartozik.

Õ az áruló. Legalábbis… Nem hinném, hogy azért jött, segítsen nekünk mindazok után, amiket kijelentett nekünk…

Nyomozóm is hozzám hasonlóan gondolkozik, úgy fordul, hogy mind a két fegyveres ellenünk fordulót szemmel tudja tartani, mielõtt még kijelentené, sejthette volna, Ayuhararól, hogy van annyira eszement, hogy egy õrült gyilkossal álljon össze.

- A bosszúért, és a testvérekért mindent buzikám. – kuncogja ismét. – Dobd el a fegyvered, vagy meghal a kis köcsögöd. – nem értem a szavait. Testvérek???

- Jól nyomod hugi. – kezd el vigyorogni szerelmem egykori kínzója, Hikaru-kun alig hallhatóan duruzsolja nekem, hogy az ablak felé fogunk tovább menni, engedelmesen csusszanok vele, amikor elindul.

- Álljatok meg, és dobd el a fegyvert Hikaru! – füleli le tervünk a ránk támadó páros. – Ha nem teszed azt, amit kértünk tõled, tényleg elveszítjük a türelmünk, és megöljük a drágaságod. Ne felejtsd el, nekünk két fegyverünk van.

- Még ha az egyikünk le is lövöd, akkor is meghal az, akit annyira féltesz. – hányingerem van már tõlük. Hogy lehetnek ennyire szívtelenek?

És én hogy védhetném meg nyomozóm? Sajnos pont úgy állnak, hogy még ha elbújnánk egymás mögött is lõtávolságban lennénk mindkettejüknek.

- Nektek csak velem van dolgotok. Leteszem a fegyvert, ha elengeditek. – nem… Nem teheti…

- Ez õrültség… Szeretlek Hikaru-kun - sírok fel – nélküled nem megyek innen sehová sem! – persze próbál csitítani, és jobb belátásra téríteni, de makacsul ragaszkodok a véleményemhez, fejem rázva sírok, és ismételgetem neki, hogy nélküle nem megyek sehová, egészen addig, amíg egy lövés dördülése le nem sokkol annyira, hogy néma legyek.

- Na végre befejezte a vinnyogást. – sóhajtja nyomozóm egykori társa, majd hozzáteszi szavaihoz, amikor felé fordulok, hogy a következõ lövedék a plafon helyett a hülye fejembe megy, ha újra elkezdek úgy hisztizni, mint ahogy most tettem.

- Mocskos kurva… - ölel magához jobban nyomozóm, még mindig teljes sokkban tûröm, hogy tartson, mint valami rongybabát, mialatt apám gyilkosa is megszólal:

- Én mondtam. Innen élve nem mentek el. Dobd el a fegyvert, hogy hamar túllehessünk az egészen…

Nem tudom, most mi fog történni, egyre elkeseredettebben, és megtörtebben nézem hol mindenre elszánt támadóink, hol nyomozóm feszült arcát.

Abban se vagyok biztos, másik énje tudna-e lépni valamit ebben a helyzetben.

- Könyörgök, ismerjétek már el, hogy vesztettetek, és dobd el azt a rohadt fegyvert! – sóhajtja ismét idegesen a velünk szembenálló nõ – Nekem reggelre a manikûrösnél kéne lennem.

- Nem maradsz itt a kínzásukra hugi? – fordul felé társa kérdõn, drága testvére leossza azzal, hogy õ nem kíváncsi arra, mit tesz velünk a kínzás címszó alatt.

- Rossz köcsög vagy te is bátyó. – teszi hozzá szavaihoz, könnyeim újra útjuknak indulnak.

- Elõbb a rendõrségre megyünk. Aztán majd meglátom. – sóhajtja gondterhelten - Nem mondhatom meg, mert ezek szerint ez az ember beférkõzött a rendõrség kötelékébe. De nem szabad tudnia, hogy mi ezt gyanítjuk – ebben igaza van. Így is túl sok mindent tud rólunk az a senkiházi…

- Kazu, - néz barátjára - vigyázz Nara-sanra! Ki tudja, lehet, hogy ez az ember õt veszi célba, ha nem találja Yuichit.

- Értettem! – biccent társa, jó érzéssel tölt el, hogy a távollétünkben õ fogja õrizni az anyukám. Benne majdnem annyira megbízom, mint szerelmemben.

- És veled mi lesz? – áll nyomozóm elé Kazu-san, mielõtt közelebb léphetne felém. - Vigyázz magadra, Hikaru, és ne vállalj felesleges kockázatot! Ne feledd, ne keverd a munkát a magánélettel. És talán jobb lenne, ha másnak adnád át az ügyet, hiszen ebben a dologban személyesen is érintett vagy. Ha veled történik valami, ki fogja õt megvédeni? – valami történni vele??? Nem… Azt nem hagyom… Nem fogom hagyni…

- Pont ezért megyek én vele – sápadtan nézek hol egyikük, hol másikuk irányába -  És ne aggódj, megvan a tervem. Olyan helyen leszünk, amire a gyilkos sosem gondolna. És ismersz, ha muszáj, el tudok vegyülni. Minden jót! – köszön el barátjától, szavaival egy idõben kezem felé nyúl.

Engedem neki, hogy elkapja, jó szorosan viszonzom is kézfogását, mielõtt elindulnánk kifelé.

Remélem, tényleg jó az a terv, amit kitalált, mert most attól rettegek, hogy apám gyilkosa valamelyik sarkon elénk ugrik, és megtámad minket.

Gondossága, és óvatossága, amivel az épület elõtt körbenéz sem nyugtat meg teljesen, de még az se, hogy hozzá hasonló éberséggel fürkészem én is át a tájat mialatt Hikaru-kun a kollégája kocsiját vizsgálja át.

Csak akkor, amikor elindulunk csitul kicsit a szívverésem, és tudok nyugodtabban gondolkodni azon, hogy most mi lesz velünk.

Nem tudom, apám el tudjuk-e egyszer valamikor temetni, ha az a senkiházi már rács mögött lesz, abban se vagyok biztos, hogy anyukám nem rokkanna-e bele a hiányomba, ha nyomozóm, és fõnökei a telefonálástól is eltiltanának, mindenképp rá akarom beszélni arra Hikaru-kunt, hogy legalább napi pár percet engedjenek beszélni vele.

Aztán… Ahogy észreveszem azt, hogy nem arra megyünk, amerre mondta, megint úrrá lesz rajtam a félelem:

- Nem erre van a rendõrség. Azt mondtad, odamegyünk. – lemaradtam valamirõl? Követnek minket? Vagy más gond van?

- Tudok róla – biccent komolyan - De így biztonságosabb. Kazunak muszáj volt ezt mondanom, és ha esetleg ne adj isten rejtett mikrofon volt a szobában, vagy a gyilkos a közelben ólálkodott annak ellenére, hogy láttuk elfutni, ez jobb megoldás. Most mindenki azt hiszi, elõbb a rendõrségre megyünk, és csak azután valahová el – az én nyomozóm…

Annyira fáradt, és mégis annyira leleményes… Még erre is gondolt…

- Szuper, nem követnek, nincs gyanús jármû.

- Sajnálom, hogy erre kényszerülsz miattam – sokkal egyszerûbb lenne neki ha hagyna.

- A munkámmal jár – ez valahogy hihetetlennek tûnik - Amúgy… - tereli el a szót - némi változtatásra szükséged lesz, ha el akarsz tûnni. – nekem??? Tényleg?

- Mifélékre? – faggatom.

- Le kell vágatnod a hajad – jelenti ki habozás nélkül, fájón nyögök egyet - És be is kéne festetni. Ez a szín nagyon feltûnõ. – festeni??? - És ezek után muszáj lesz fiúruhákat hordanod. Ahová megyünk, jobb, ha úgy teszünk, mintha testvérek lennénk, az kevésbé kelt gyanút. – fiúruha?? Testvérek?? - Remélem megérted. – igen… Értem azt, amit mond, felfogni mégse bírom. Egyszerûen túl sok. És… Azt se hiszem el, hogy ennyi mindenre szükségünk van.

- A biztonság kedvéért, - folytatja mondandóját, mielõtt magyarázatot kérhetnék tõle- ha megérkeztünk, majd elmondom mit találtam ki, jó? Most aludj egyet, rád fér. Este lesz, mire megérkezünk. Mássz hátra, van pléd a hátsó ülésen. – rendben… Addig talán ki fogom bírni magyarázat nélkül.

Engedelmesen biccentek Hikaru-kun felé, aztán már teszem is azt, amit mondott, hátra mászok, és betakarózok.

Nem akarok neki még annál is több gondot okozni, mint amennyit már idáig okoztam neki.

Azt pedig, hogy most hova megyünk, vagy mit teszünk még akkor se figyelném innentõl kezdve, ha nem ragadna magával a kimerültség, és kellene elaludnom.

Mindenkinél jobban megbízok benne.

***

- Megérkeztünk édes – kelteget nem tudom, hogy mennyi idõ után, fáradtan nézek rá. Tudnék még aludni.  - Gyere, szállj ki! Ideje megnézned az új otthonod – az új otthonom? Odaértünk, ahova indultunk? Komolyan?

- Már este van? – nyammogok felé, azt se látom tisztán, hogy sötét, vagy világos van-e.

- Majdnem nyolc óra. – segít nekem készségesen - Gyere, még sok dolgunk van. Fõleg a hajaddal. – megint bólintok neki válaszként, viszont vonakodóan tartok vele, amikor kivesz egy táskát a kocsijából, és elindul a ház felé.

Szép és takaros a lak, amit talált, az, amit kitalált elbújásunkhoz is jó, de nem tudom, hogy itt tényleg biztonságban leszünk-e.

- Kerülj beljebb. – invitál kedvesen maga elé az ajtóban, mosolyogva köszönöm meg udvariasságát, majd lépek a házba, és kezdem el levenni a cipõim amikor felkapcsolja a lámpát.

Aztán… Persze egy darabig szóhoz sem jutok attól a látványtól, ami elém tárul.

Lélegzetelállítóan szép, és takaros helyre hozott.

- Tetszik? – az nem kifejezés… Imádom ezt a régi típusú kis házat már most. A padló fa, a falak fehérre meszeltek, csak néhány hatalmas legyezõ, és lámpa díszíti õket, a tereket igazi tolóajtó választja el egymástól, ha jól hallom, valahol egy kis szökõkút is van. Alig bírok betelni a látvánnyal.

- Hikaru-kun… - nézek mosolyogva nyomozómra – Ez egyszerûen csodálatos…

Belépésünk elõtt már csak az ágyat szerettem volna megnézni, mert álmos voltam, de most… Örömmel hallgatom azt, ahogy Hikaru-kun a házhoz fûzõdõ emlékeit meséli, miközben mindent körbemutat, még abba is beleegyezek, hogy még lefekvés elõtt vágja rövidre a hajamat.

Bár… Azt kikötöm neki, hogy csak a teraszon teheti.

A fürdõbe tükrök vannak, úgyhogy azon szörnyülködnék, hogy mennyit vág tincseimbõl, nem a házhoz hasonlóan szép kertben gyönyörködnék.  

Pedig lélegzetelállítóan színes a sok virágtól, és csak még szebbé te az a tót, amiben az a szökõkutacska csobog, amit belépésünkkor hallottam. Nem is hiszem, hogy ezt a látványt csak a hold halovány fénye, vagy a távonban derengõ Fuji körvonalai teszik.

- Olyan jó lenne ide többször is ellátogatni, ha vége ennek az egésznek… - sóhajtom.

- Ne aggódj, nemsokára rács mögött lesz, és akár szabadságot is kivehetek. – megnyugtató ezt hallani, viszont most nem biccentek neki, mielõtt azt válaszolnám, hogy az csodálatos lesz. Lehet, akkor elrontaná a hajam.  

Bár… Attól még így is tartok, hogy nagyon rövid lesz.

- Kész is van. – szólal meg hosszú percek, vagy talán órák után, álmosan nyújtózok egyet, és kelek fel a székbõl.

Aztán… Amikor meglátom, mennyi haj van körülöttem, egybõl megmerevedek, mielõtt sokkosan túrnék megcsonkított tincseimbe.

- Nyugalom. – fordítja mosolyogva maga felé az arcom Hikaru az egyik kezével, másik kezével a hajam tapogató kezeim állítja le. – Szükség volt arra, hogy ilyen rövid legyen, és szerintem jól is áll neked. De ha nagyon nem fog tetszeni majd visszanövesztheted. Csak nézd meg. Rendben? – tudom, hogy igaza van, mégis szeretném rávilágítani arra, rengeteget vágott tincseimbõl addig, amíg meg nem csókol.

Mmm… Olyan lágyan, és érzékien… Ezért mindenképp megérte.

Ködös tekintettel, pihegve szakadok el tõle, amikor elfogy a levegõnk, habár elõször úgy gondoltam, látni se szeretném mûvét, most még abba is beleegyezek, hogy megnézzem, mit alkotott, amikor kéri tõlem, tekintsem meg.

Miután persze gyorsan felseprem a padlót. Nem hinném, hogy örülne a ház tulaja annak, hogy ennyire összekoszoltuk, ha véletlen megjelenne.  

- Hikaru-kun… Ez… Ez annyira furcsa… - nézem nyomozómé mellett álló tükörképem. Mintha nem is én állnék mellette.

- Nem tetszik? – kérdezi aggódva, mosolyt erõltetve az arcomra fordulok felé:

- Tetszik nagyon, csak kicsit furcsa. Sokkal másabb, mint azok a frizurák, amiket eddig viseltem. – mondjuk az kifejezetten tetszik, hogy hol sûrûbb, hol ritkább. A hosszúsága miatt meg talán nem borzolódik össze úgy reggelig, mint ahogy szokott, ha mélyen alszom.

- Jól áll neked, hidd el. Miután holnap befestem az a senkiházi még akkor sem fog rád ismerni, ha idetalál. – ohh ne… Komolyan gondolta azt a festéses dolgot???

- Én azt hittem a hajvágás elég lesz. – nézek rá rémülten, még ha akarnám se tudnám elõle elrejteni elkeseredettségem. – Tényleg muszáj ennyire megváltoznom??? Nem lenne egyszerûbb, ha visszamennénk, és te akkor fognád el, amikor rám akar támadni.

- Nem nem. Akkora veszélynek sosem tennélek ki.

- De… - próbálok meg a szavába vágni, viszont nem hagyja, hogy tovább vitatkozzak vele:

- Semmiképp se szeretnélek elveszíteni Yuichi. Kérlek… Rövid idõrõl van szó – annyira magával ragadó a tekintete… És az, ahogy kérlel… Végül sóhajtva egyezek bele a reggeli hajfestésbe:

- Legyen. Csak… - teszem egy kis gondolkodás után mégis hozzá szavaimhoz – Annyit kérek, hogy ne szõke legyek. Olyasmi barnát keress nekem, mint a tiedé…

Nevet a kérésemre, viszont miután összeborzolja a hajam kijelenti, hogy mindent megtesz azért, találjon hasonlót.

Aztán ölbe kap, kicsit meg is ijedek hirtelenségétõl, mielõtt csókot kuncsorognék tõle, és hagynám, hogy az ágyig vigyen.

***

Nagyon jó érzéke van a színekhez, hozzám illõ, és méretileg is jó fiúruhákat talált nekem addig, amíg aludtam. Pedig… Nem kellett volna ezekért, és a hajfestékért sem korán kelnie. Látom rajta, hogy még fáradt, vigyázhatna jobban is magára.

Bár… Én is vigyázhatnék rá úgy, mint ahogy õ próbál rám…

- Hikaru-kun… A hajfestés ráér, kérlek feküdj le egy kicsit. Annyira keveset pihentél mostanában… - mondom neki komolyan, de elneveti magát kijelentésemen, aztán arra kér, hogy menjek vele, sóhajtva követem.

Isten a tanúja, hogy én most tényleg neki akartam jót, és nem a végem akartam elodázni, de akkor majd amikor befestette a hajam fektetem le aludni.

***

Már több hete lakunk a kis házikóban, kirándulgatunk vagy a Fuji hegy, vagy a környéki kis tó körül, fagyizgatunk, sétálgatunk, amikor nem megy el valamelyik környezõ városi netkávézóba, hogy beszélhessen Kazuval a fejleményekrõl, azt is teljesen megszoktam, hogy barna lett a hajam.

Sõt… Nem zavar az se, hogy mindenki a testvérének néz, pedig eleinte emiatt tudtam elpirulni a legjobban. Hiszen… Szeretném, ha majd szerelmemhez tartoznék, de akkor se úgy, mint testvér.

Ma sincs itthon, viszont attól, hogy már sok ideje nem történt újabb gyilkosság a városban, ahogy róla, apám gyilkosáról se hallani, bátrabb lettem annyira, hogy ha kell, akkor akár egyedül is elmegyek boltokba, sétálgatni. 

Pedig… Hikaru-kun meghagyta, hogy csak a postaládáig menjek, ha õ nincs itthon.

Apropó… A postaláda…

Valami levélféleség lóg ki belõle.

Egy olyan papírlapot találok levél helyett, amitõl ijedten futok vissza a házba, és zárom magamra az összes ajtót, ablakot.

Hogy Hikaru pont most nem vitt magával telefont, amikor az a nyomorult idetalált, és azt írta, hogy még mielõtt nyomozóm visszaér végezni fog velem…

Kérlek szerelmem elõbb érj haza, minthogy ez rám akadjon…

Nem érzem magam biztonságban még így sem, úgyhogy amikor meghallom, valaki a bejáratot feszegeti abba az alagsori szobába zárom magam, amit már Hikaru csinált, az ajtót gondosan kulcsra zárva magam mögött.

Csak remélni tudom, hogy nem apám gyilkosa akar rám törni. Holott tudom, nyomozóm már számonkért volna az ajtó bezárása miatt. 

Aztán…

Könnyeim megindulnak, és sírva rogynék a földre, másznék oda a csonkhoz, ölelném szorosan magamhoz, ha Hikaru-kun barátja nem tartana még mindig erõs szorításával maga mellett.

- Kazu engedj el! Az az apám keze. Oda kell mennem… – ordítok rá, de kiabálásom süket fülekre talál nála.

Ütéseimmel, és sikításommal se igen törõdik, komoly arccal rángat ki a folyosóra, ami miatt csak még elkeseredettebben próbálok szabadulni.  

Miért bántották az apám? Miért kellett meghalnia, ha egyáltalán meghalt? És én miért nem mehetek oda nyomozómhoz??? És… Õ miért nem mond most semmit nekem??!!

Annyira zavaros minden… És… Annyi kérdésre akarok választ kapni.

Tovább csapkodom Kazut, mialatt ordítva követelem tõle, hogy engedjen el, de még amikor émelygésem miatt WC-re kéretõzöm tõle se hagy arra esélyt, hogy visszatérjek nyomozómhoz, és apám kezéhez. Bekísér a mosdóba is, mielõtt az ajtó mellé megállva teszi lehetetlenné a szökésem.

- Nem értem, mi folyik itt, de hidd el, választ fogunk tõle kapni. – lép újból mellém, amikor a csaphoz támolygok, és kiöblítem a szám.

Nincs erõm a beszédre, annyira elgyengültem, ezért csak csüggedten biccentek neki, és hagyom, hogy segítsen anyu szobája elé visszajutni.

Tudom, hogy igaza van, ahogy azt is, hogy bízhatok Hikaru-kunban, mégis… Ha nem kapok válaszokat, meg fogok õrülni.

Amikor nyomozóm mellénk lép is megsemmisülten ülök, Kazu kezdi el faggatni:  

- Hikaru! Mi... mi ez az egész?

- Olvasd! – adja neki azt a véres papírt, ami szintén a dobozban volt - Ebbõl megtudod, Kazu. Nem lesz szép olvasmány. De már tudom, ki a gyilkos – mielõtt azonban én is bele leshetnék, húz magához, hogy oltalmazó meleg ölelésével zárja ki tudatomból a külvilágot olyan szinten, hogy még a beszélgetésükre se nagyon figyeljek.

Talán az nem is annyira lényeges, mint az ittléte.  

Akirõl szó van, az úgyis meglakol a tettéért, nyomozóm szavai, amiket társához intézett legalábbis erre utalnak, még jobban hozzá bújok, amikor elküldi Kazut azzal, hogy beszélnie kell velem.

- Yuichi – szólít meg halkan - Beszélnünk kell, kicsim. – annyira jól esik a gyengédsége… Mégis… Nem tudom neki szimplán azt mondani, hogy igen, egybõl megkérdem tõle azt, ami a legjobban foglalkoztat:

- Halott... igaz? Az apám... halott...

- Igen – sóhajtja - Sajnálom, édesem. Sajnálom. – ezt mondania se kellett volna, nem is az õ hibája.

- Tudod... ki ölte meg? Kazu-sannak azt mondtad... tudod és... meg fogod ölni.

- Hadd meséljek el neked valamit. Valamit, amit rajtam kívül csak két ember tudott. És az egyikük már halott. Nem lesz vidám mese, de el kell mondanom. – tétován bólintok neki, majd hallgatom azt, amit elmesél az életérõl.

Tudtam, hogy annál, amit elmondott eddig nekem szörnyûbb dolgok is történtek vele, de azt sose gondoltam volna, hogy Yami személyisége ennyire borzasztó dolgok miatt születhetett meg, és kelhetett a védelmére…

A saját szülei nem szerették… És az a rohadék, aki annak ellenére, hogy gyerek volt, megkínozta Hikaru-kunt … És a bátyja eltûnése… A bentlakásos iskola…

Én külön-külön nem bírtam volna egyiket se abból, amit elmesélt.

Volt szerelmérõl, Ichirouról is megosztott velem pár dolgot, már csak azért, mert kihúzta õt a depresszióból hálás vagyok neki.

- Nagyon szerettem, és õ is engem. De nem lehettünk boldogok. Egy nap, amikor tizenhét voltam, Ichirou-t megölték, és a gyilkos elküldte a kezét egy ugyanilyen levéllel, ami a mostani csomagban volt. – te jó ég… - Kiderült, hogy ugyanaz a személy, aki annak idején elrabolt engem. Elfogták, de szerzett egy sztárügyvédet, és nem ítélték el. Felmentették. Akkor megfenyegetett, hogy még találkozunk. Azt mondta, én hozzá tartozom, a tulajdona vagyok, és nem engedi, hogy boldog legyek. Mindenkit tönkretesz, megöl, akibe beleszeretek. Te leszel a következõ. Meg fog téged ölni, Yuichi. Tudom. – mégis mi annak az embernek a baja??? Miért azt bántja, aki csak boldogságot érdemelne??!!

- Hikaru… san… - húzódok jobban az oltalmába - Ez… ez rettenetes. Miért… miért teszi ezt? Semmit sem ártottál neki... Semmit... Te... te... jó ember vagy...

- Meg foglak védeni – fonja szorosabban õ is körém a kezét - Nem hagyom, hogy bajod essen, érted?! Nem hagyom – simítja meg a hátam - De itt nem maradhatsz. A kórház túl veszélyes hely neked. Ide bármikor bejuthat, hiszen a dobozt is be tudta csempészni. El kell vigyelek innen. – elvinni???

- Hová? – nézek csodálkozva a szemeibe - Hová viszel? És mi lesz anyámmal? Nem hagyhatom itt. – már csak én vagyok neki…

- Most te vagy a célpontja. Anyádat rég megölhette volna. Õ csak férfiakat és fiúkat öl, nõket soha – bólintok neki, ha nem tartana, leesnék a székrõl, annyira rosszul lettem megint.

- És hogy hová viszlek, nem mondom meg. – folytatja szavait, szerencsére rosszullétem jól tudtam elõle leplezni, és nem tette szóvá - Bárki kihallgathatja. Ez az ember kiválóan tud álruhát ölteni, lehet, hogy most is itt van a többi rendõr között.

- Gondolod… hogy tégla van a rendõrök között? – kapom  remegõ kezeim a szám elé.

- Bármi lehetséges – sóhajtja õszintén - Valószínûleg ki fognak hallgatni a csomag miatt, és azonosítanod kell a kezet is. Menni fog? – azonosítás… Vagyis újra látnom kell apám kezét???  

- Ott leszel? – kérdezem félve, csak amikor biccent tudom azt mondani neki, hogy akkor jó, és faggatom arról, hogy mikor kell mennem.

- Amint kipihented és összeszedted magad – simít végig tincseimen, ajándékoz meg lágy csókjával.

- Ne félj, elkapom azt az átkozott szörnyeteget. Bízz bennem, szerelmem! Nem akarlak elveszíteni, téged nem. Egyszer elég volt. – bólintással helyeselem a szavait, tökéletesen megértem azt, hogy mennyire nyomasztják a történtek, csodálom is azért, mert még nem roppant össze a hatásukra.

Én már most alig bírom magam tartani.  

Hálás is vagyok neki a szeretetéért, fél szemmel ebben a pillanatban is azt kutatja, merre lehet a tettes.

Tudom, hogy el fogja kapni. Velem ellentétben õ mindenre képes.  

- Szeretlek, és bízom benned. – suttogom neki halkan, ami miatt fáradt mosollyal simít végig tincseimen, majd válaszolja azt, hogy õ is szeret engem.

- Épp ezért esik nehezemre kérni tõled valamit. – sóhajtja. – Ha úgy gondolod, nem menne, nyugodtan utasítsd is vissza.

- Mivel segíthetnélek? – viszonzom kíváncsian a tekintetét. – Megteszek érted mindent, amit csak tudok. – bár… Egy kicsit sem hiszem, hogy van olyan, amivel komolyan támogathatnám.

- Tudom, hogy mennyire nehéz neked ebben a percben, de az anyukádnak még nehezebb lesz, ha megtudja azt, amivel mi már tisztában vagyunk. – bólintok neki, ebben igaza van. – De… - teszi hozzá – Talán könnyebb lenne egy ismerõsétõl hallania azt, hogy mi történt apukáddal. - ismerõsétõl? Én mondjam el neki, hogy apa halott???

Sápadtan nézek rá, és kérdem meg errõl, szomorúan helyesli:

- Nem kérnélek ilyenre, ha nem tudnám, hogy ezzel tényleg segítenél neki. – tudom, mégis…

- Szerintem nem leszek rá képes. – jelentem ki neki kétkedve, óvatosan simítja végig az arcom, csókol meg.

Aztán azt mondja, hogy menni fog, miközben letörli a könnyeim, de olyan határozottsággal…

- Veled is leszek, ha úgy könnyebb. – teszi hozzá, mintha kitalálta volna a gondolataim, hálásan köszönöm meg neki, bújok hozzá.

Annyira jól esik most a közelsége… Addig akarom kiélvezni, amíg csak tudom.

- Yuichi… Hol vagy kislányom? Yuichi… - hallom meg pár csöndes perc, vagy talán óra után anyukám kétségbeesett hangját, aggódva bújok ki nyomozóm ölelõ karjaiból, indulok el szobája felé, hogy tényleg ne egy ápolótól, vagy õt õrzõ rendõrtõl kelljen megtudnia, miért került át másik szobába.

Amikor belépek nyomozómmal, anyukám elmosolyodva szólít újra a nevemen, könnyes szemmel lépek hozzá, borulok a nyakába, hogy így ölelhessem át, jól esik a közelsége:

- Itt vagyok anya – suttogom közben neki akadozó hanggal.

- Kicsikém… - ölel vissza reszketeg kezeivel, szorít magához, amíg Hikaru-kun halkan megkéri arra bent lévõ társait, hogy menjenek ki, mielõtt még közel hozzánk állna meg csendesen, jelenlétével továbbra is bátorítva.

- Kicsikém… Annyira jó, hogy itt vagy… - motyogja anyám akadozva - Úgy örülök neki, hogy élsz… - a hangja… Teljesen olyan, mintha sírna, nyomozóm most is kitalálva a gondolataim kérdezi meg arról, hogy miért ne élne.

- A maga egyik kollégája azt mondta nekem az elõbb, hogy a férjem kezét elküldték magának egy dobozban, és az is lehet, hogy mostanra már a lányom is halott. – fordul nyomozóm felé.

Halálsápadtan nézek én is rá, majd már csak azt látom, ahogy Hikaru-kun kifut a folyosóra.

- Yuichi… Mi történt? – faggat anyám sírva, szomorúan mondom el neki, hogy igazat mondott neki a rendõr, majd beszélem meg vele azt, amit nyomozóm ajánlott.

- Ne félj… Megtalálja a gyilkost. Biztosan megtalálja.

***

A nõvéreknek ismét el kellett altatniuk anyám úgyhogy szomorúan, és még mindig sírva ülök mellette, kicsit tartok attól is, hogy az az ember, aki apám bántotta visszatér addig, amíg Hikaru-kun nincs velem, de nyomozóm, és Kazu hamar belép a szobába.

Ekkor egybõl nyomozómhoz futok, és miközben átölelem arról faggatom, sikerült-e elkapnia azt, aki annyira felzaklatta anyukámat, aki miatt már azt fontolgatják az orvosok, hogy átviszik az idegosztályra.

- Sajnos nem. – ölel meg szorosan. - De már kevés kell hozzá, Kazu látta, hogy hogy nézett ki legutóbb, ígérem, hamar elkapjuk.

- És addig, amíg majd nem lesztek itt, én fogok az anyukádra figyelni. – jelenti ki Kazu, hálásan köszönöm meg neki, és nyomozómnak is a segítségét.

- Ha gondolod… - teszem hozzá szavaimhoz, miután letöröltem a könnyeim – Indulhatunk akár most azonnal is, a rendõrségre, és oda, ahova vinni akartál. Megbeszéltem anyuval, hogy miért is nem leszek itt mellette.

- Igen… - válaszolok csöndesen. Majd... Ha már megszólaltam, akkor terveirõl is megpróbálom kifaggatni:

- De… de ugye, nem…

- Még nem tudom, mit gondoljak. - jelenti ki ugyanolyan komoran, mint az elõbb - De tény, hogy hazudtál nekem. És ezek után nem tudom, mennyire bízhatok benned. - jogosan tenné, ha semennyire se bízna, bilincset is jogosan kulcsolhatna kezeimre. Jobbat érdemel egy hazugnál.

Viszont... Akármennyire is bennem van, ez, nem szeretném, ha elhagyna.

- Hikaru… san… - fúrom fejem oldalához - Én… én szeretlek… Egyszer elmondtam volna… tényleg… de… de… féltem… - nagyon, de nagyon félek még most is attól, hogy szakítani fog velem, viszont ezt elmondani teljesen még most se tudom neki.

- Mitõl, kis butám? - kérdi sokkal enyhébben - Hogy elhagylak? Hogy eltaszítalak magamtól? – pontosan. Most is a gondolataimba látott, szomorúan helyeslek egy biccentéssel neki, mielõtt még jobban hozzábújnék izmos testéhez – Nem te vagy az egyetlen, aki sötét titkokat õriz - oly szinten szomorúan sóhajt fel, egybõl ráemelem a tekintetem.

Nem mondott el minden szörnyûséget a múltjából?

- Máskor, majd ha ennek vége - szólal meg azonban ismét, mielõtt errõl megkérdezhetném - Most nem vagy olyan állapotban, hogy halld! - ismét bólintok.

Gondolom én azok után, amiket megtudott családomról, neki is máson kell gondolkodnia. 

- Tudod, - szólal meg kis idõ után újra - ez nekem nagy dilemma – biccentek.

Sejtettem már akkor, amikor olyan megvetõen nyilatkozott a bûnözõkrõl is, ennyire tanácstalan lesz, ha kiderül, mit is tett anyám.  

- Nagyon szeretlek, és ha a szívemre hallgatok, akkor nem fogok semmit sem csinálni. De sajnos, ha az eszemre, akkor le kell tartóztatnom édesanyádat, bármennyire is fáj. És nem tudom, mit tegyek, Yu-chan.

- Sajnálom… - én se tudom, mi lenne a jó. Csak azt tudom, hogy anyám nem élné túl, ha börtönbe zárnák. És azt, hogy nem akarom õt is elveszíteni.

- Ne sajnáld! - int nemet fejével - Majd lesz, ami lesz. Erre visszatérünk, ha megtaláltuk apukádat, meg azt a rohadékot, aki gyilkolászik. Ez most fontosabb dolog, mint egy több mint tíz éve történt eset. Habár az emberölés nem évül el. - ez, hogy visszatérünk rá korrekt ajánlat. Jobb, mintha most bezárná valami sötét magányos helyre.

- Én is tudom - jelentem ki csendesen - De ugye… ugye…

- Megvizsgáltatjuk egy neves pszichiáterrel. Ha valóban pillanatnyi elmezavar lépett fel nála, akkor megúszhatja egy pszichiátriai beutalóval. Ígérem, mindent megteszek, ami módomban áll - olyan kedves...

Mégis... Már megint nem tudom neki megköszönni a kedvességét.

Csak állok, és nézem, gyönyörködök lényében, amíg végül szelíden vissza nem küld anyukám mellé, és el nem kell válnom tõle.

De... Igaza van. Neki most tényleg nagyobb szüksége van a közelségemre. És... Nem is örökre válunk el. Megígérte, hogy holnap bejön minket meglátogatni. Ismerem már annyira, hogy tudjam, mindenképp tartani fogja a szavát.

Mondjuk... Azzal komolyan megijeszt, hogy rendõrök rendel mellénk.

- Ez csak anyukád biztonságát szolgálja - magyarázza - Hogy ne tehessen kárt se magában, se másban. Fõleg ne egy orvosban. - megnyugtató, hogy nem õrizetbe veszik, hatalmasat sóhajtva bólintok szavaira. Megkönnyebbültem.

- Rendben van. Sok dolgod van még ma? - terelem reménykedve más téma felé a beszélgetésünk. Ha nem is láthatom, attól még hívni szeretném.

- Igen, meg kell írnom a jelentést, lesz egy összeröffenés a csapattal. Tudod, ilyen megbeszélés, hogy a fõnök elmondja, amit már úgyis tudunk, és új tervet dolgozhassunk ki. Most az egész osztály ezen az ügyön dolgozik. – értem...  – Ha megtudok valamit, - teszi hozzá - te leszel az elsõ, aki megtudja, jó így? - ennél jobb nem is lehetne, kis puszit lehelek az arcára, amikor megköszönöm neki.

Szorosan ölel át erre a karjaival, és tapad az ajkaimra, miután állam megemeli egy kicsit, vággyal fûtött csókja közben szenvedélyesen simít végig hátamon is.

Annyira gyengéd, és óvatos...

Nehéz szívvel válok el tõle, és megyek vissza anyukámhoz, és ülök le mellé, hogy megcirógathassam a kezét.

***

Nem tudom, mennyi ideje ülök anyu mellett, és õrzöm az álmát, amikor Hikaru-san nyit be a szobába. Halálsápadtan viszonzom pillantását, amikor int ökölbe kell szorítanom remegõ kezeim, mielõtt kimennék hozzá.

Biztos vagyok abban, hogy találtak valamit. De... Még mindig reménykedem abban, hogy nem az apám.

- Rossz hír, igaz? - vágok a közepébe beszélgetésünknek. Annyira félek attól, amit talán mondani fog, hogy már a hangom is remeg.

- Eléggé - sóhajtja szomorúan - Megtaláltuk apád ingjének egy foszlányát. Vér volt rajta – ettõl rettegtem, további szavait, miszerint ez még nem bizonyít semmit, már alig hallom.

- Bevittük a laborba, szóval nem tudjuk, kinek a vére lehet. Lehet az emberrablóé is. - mekkora szerencse kellene ahhoz...

- De… de mi van… ha… - nem tudom tovább folytatni szavaim, nem is akarom kimondani elméletem, amikor magához ölelve próbál nyugtatni:

- Szerintem, apád életben van. Valószínûleg elmenekült, vagy talán dulakodtak. De a földön nem találtunk semmit. A helyszínelõk most kutatnak a nyomok után. Ne félj, megtaláljuk. Nem lesz semmi baj, meglátod. 

– annyira jól esik halk duruzsolása, és az, ahogy simogatja a hátam...

El is aludnék karjai között így, állva, annyira kimerítettek a ma történtek, viszont pár nõvér bejövése miatt muszáj elszakadnom tõle, és visszaülnöm arra a székre, ami anyu ágya mellett van.

Vért akarnak venni tõlem, és anyutól is, hogy összehasonlíthassák a rendõrök azzal a mintával, amit apu ingjének maradványán találtak.

- Nem fog sokáig tartani. - szorít rá Hikaru-kun egy kicsit jobban kezemre, amikor észreveszi, hogy elsápadok attól a tûtõl, amit a nõvérkék elõszedtek.

- De... - próbálok vele ellenkezni, világ életemben utáltam a vérvételt. Most irigylem is alvó anyukám. Õ biztos nem érzi.

- Csak az arcomra figyelj - duruzsolja halkan, mégis magabiztosan nyomozóm, miközben ujjaival végigcirógatja pár tincsem, hogy barna szemeibe fúrva tekintetem nyújtsam ki a karom, és a nõvérke gyorsan elintézhesse ezt a kellemetlen mûveletet.

- Bátor voltál. - dicsér meg mosolyogva, amikor kábult tekintettel szakadok el tõle jutalomcsókja után. - Holnap már tudni is fogjuk az eredményt. - nem hiszem, hogy tudni szeretném, ha a olyan, mint amilyennek sejtem. 

Az a halovány mosoly, ami attól költözött az arcaimra, hogy megdicsért, egybõl el is tûnik.

- Itt leszel velem akkor? - kérdem is aggódva, amire mosolyogva húz magához, és nyugtat meg arról, hogy igen.

- Mindenképp itt leszek veled.

- Köszönöm. - sóhajtom neki dõlve.

***

Annak ellenére, hogy teljesen kimerültem, nem tudtam éjjel aludni szinte semmit. Bûntudatom is van amiatt, hogy Hikaru-kun itt volt velem végig, és cirógatott, nyugtatgatott.

Kora reggel értekezletre kellett sietnie, most ért vissza. Biztosan nem esett neki jól azok után, hogy éjjel semmit sem aludt.

Látom rajta, hogy majd leragadnak a szemei, miközben elém lép, az arca is sápadtabb.

- Hogy vagy? - kérdi egy üdvözlõcsók után.

- Én jól. Neked kéne pihenned. - nézek rá olyan mérgesen, amennyire erõmbõl most telik, egybõl kuncogva húz magához.

- Fogok, ne aggódj. Amint elkapom azt a gyilkost. - bólintva bújok karjai közé, majd kérdem meg arról, hogy tud-e már valamit arról, mégis kinek a vére van apukám ingén.

- Még semmit. De neked szólok elsõnek, ha hívnak. - ölel meg még szorosabban.

Ha nem kérdezné meg, hogy kitõl kaptunk csomagot, nem is néznék arrafelé, amerre mutatja, és látnám meg azt a barna dobozt, ami valahonnan a szobában lévõ kisasztalra került.

- Az elõbb még nem volt itt. - állok fel kíváncsian, és egy kicsit talán félve. Rosszat sejtek.

- Maradj itt. - lép elém nyomozóm, mielõtt kinn álló társait behívná, és megkérdezné õket arról, hogy láttak-e valami gyanúsat mostanában.

- Semmit. - válaszolja egyikük egy nagy ásítást követõen. - Minden csendes, a nõvér is csak akkor jött be, amikor a nõ megébredt.

- Értem. - sóhajtja nyomozóm, majd elindul a kis doboz felé.

- Hikaru-kun. - szólítom meg aggódva, miközben egy lépést teszek felé. Nem akarom, hogy baja legyen tõle.

- Nyugalom. - mosolyog rám. - Maradj anyukád mellett. - biccentek felé, és megállok, holott szívem szerint hozzá futnék, és a küldeményt, akármi is az kivágnám az ablakon.

- A csomag... Mintha ketyegne. - állapítja meg, a következõ pillanatban pedig már engem húz kifelé a szobából.

- Hívom a tûzszerészek. - kapcsol egyik társa is, sokkal éberebben, mint az elõbb, a másik társa nõvéreket hív, hogy anyut is másik szobába tudják áttolni.

- A környezõ szobák is ki kell üríteni. - kiáltja a besietõknek Hikaru-kun, ekkor érünk el az ajtó mellé, és kezd el a küldemény ébresztõóraként csörögni, le is borul az asztalról, hogy az alján lévõ címzése is láthatóvá váljon számunkra.

- Ezt neked címezték pajti. - veszi fel a földrõl az a rendõr, amelyik most rakta le a telefont, Hikaru-kunra utalva. - Azt írja, hogy a legjobb barátodtól.

- Tedd le. - ordít rá nyomozóm, viszont mindenki legnagyobb döbbenetére ahelyett, hogy tenné, amit mond neki, elkuncogja magát azzal, hogy már robbant volna, ha valóban bomba, amikor leesett a földre.

Belátom, ebben igaza van, viszont még így is több nõvérrel együtt sikítok fel, amikor feltépi a csomagot.

- Mi az? Mi van benne? - lép mellé társa, a nõvérek anyámat hátrahagyva futnak kifelé, amíg Hikarunak több rendõr ismerõse is belép.

Köztük Kazu is, aki egybõl megfog, hogy nyomozóm a csomagot tartó mellé léphessen.

- Hikaru-san... - sóhajtom halkan, társához hasonlóan elkomorul, ha nem jobban.

- Nyugalom. - jelenti ki erre. Egy óra van benne. Nem hiszek neki, hozzá akarok lépni. Valami másnak is kell ott lennie a dobozban, ha társa azt suttogta neki, hogy nyugalom, addig nem tudhat semmit se biztosra, amíg a csomagot el nem viszi a laborba.

- Kérlek, maradj. - kér Kazu. - Ha olyat találtak, el fogja mondani. Újra könnyek gyûlnek a szemembe, viszont már nem próbálok szabadulni szorításából.

- Add ide. - mondja az egyik Hikaru-kun vállára téve a kezét. Másikuk azonban olyan gyorsan akarja összecsukni a dobozt, hogy az kiesik a kezükbõl, így közszemlére téve a tartalmát.

Lepottyan az óra, egy összehajtott papír, valamint egy véres kézfej, amin ismerõs gyûrû díszeleg, sikítva rogyok a földre. Apámé...

Fáradtan rázza meg a fejét, miközben valamit motyog arról, hogy valami köze van ehhez az anyjának, csak nem úgy, ahogy én hiszem. Nem értem, de tudni akarom.

- Mire célzol ezzel? – kérdem, miközben a karját kezdem simogatni lágyan. Érzem, hogy beleborzong. Vajon mit titkol? - Tényleg titkolsz valamit? És ha igen, akkor miért nem mondod el, amikor látni rajtad mennyire nyomaszt? Úgy érzed, nem tudok benne segíteni? Vagy nem bízol bennem annyira, hogy megoszd velem a gondjaid? – kétségbeesetten néz rám. Ez nagy dolog lehet.

- Dehogynem… Nagyon is el akarom neked mondani, csak attól félek, hogy utána… Hogy utána… - a könnyei megint elerednek, arca kipirul, és megint lehajtja a fejét. Mint aki szégyenletes titkot õriz.

- Nyugodj meg! – állok fel, és lépek közelebb hozzá, amikor percek múlva sem képes befejezni a sírást.

Meg akarom ölelni, de ekkor egy rendõr ront be. Nagyon idegesnek látszik.

- Nariyama-san jöjjön azonnal, Kyotarou-sannak segítségre van szüksége.

- Én is megyek – pattan fel Yuichi, mire bólintok. Látom, hogy halálsápadt, tehát talán az anyjával van valami.

Az anyja az, aki éppen egy széket készül a rendõrökhöz vágni, és sikítozik, hogy engedjék a gyermekéhez. Yuichi odamegy hozzá, megöleli, miközben megkérdem, az asszony jól van-e. Aggódom érte. Remélem, nem csinált semmit.

- Persze, persze… - válaszolja Kyotarou elgondolkodva.

- Semmi sem biztos. – lépünk közelebb hozzájuk. - Egy felakasztott férfihoz hívtak minket ki, de a bejelentés alapján ez az úr nem olyan öltözékben van, mint amilyenben apukád elrabolták.

- Nekem nincs semmi bajom… - kezd bele Yuichi, de leintem. Az anyja mellett a helye.

- Majd én vigyázok rá – kiált vissza Kyotarou, és még meg is ígéri, hogy majd bemegyek hozzájuk.

Igazam is van. Semmi, ami újabb gyilkosságra utalna. Tehát Yuichi apja még életben lehet, ha minden igaz. Hosszú órák telnek el, mire végre végzünk.

- Menj hozzá! – mondja Kyotarou. – Õ a szerelmed, most mellette a helyed.

- Ez meg a munkám – mondom komolyan. – Nem akarom, hogy az a vadállat megússza. Nem személyes okokból, hanem mert az ilyennek nincs joga élni – mondom fogcsikorgatva.

Kyotarou egyetértõen bólint. Tudja, hogy hogy vélekedem a gyilkosokról, és hogy szívesebben látnám õket holtan, mint a börtönben megrohadni. De sajnos, ilyen esetekben már nálunk sem alkalmaznak halálbüntetést. Pedig régen a gyilkosokat kivégezték.

~*~

Amikor a szobába érek, Yuichi anyja alszik, Yuichi meg ott ül mellette, félig már õ is alszik. Odalépek hozzá, és csak nézem. Milyen kimerült szegénykém. Minél elõbb elkapjuk azt a rohadékot, annál jobb.

- Jobban van? – ölelem meg, majd a szájára tapasztom a kezem, nehogy felsikítson. Nem akarom felverni az anyját.  

- Nyugalom – ölelem át bátorítóan. Bármi is az, megbírkózunk vele.  

Egy ideig nem szólok. Csak az jár a fejemben, hogy az anyja gyilkos, bûnözõ, ez az egyetlen magyarázat. Megölt egy embert. De Yuichit nem akarom ebbe belekeverni, habár elhallgatta elõlem az igazságot. Igaz, sok mindent én is elhallgattam elõle eddig. Végül nagy levegõt veszek, és komolyan nézek rá.

- Amit az anyád tett, az emberölés – mondom komolyan. – Nem tervelte ki elõre, de akkor is megölt egy embert. Te és az apád pedig elhallgattátok ezt, igaz? – kérdem, mire remegve néz rám. – Tudod, az anyádnak ezért a bûnért börtönben lenne a helye. Ezzel te is tisztában vagy, ugye?

- Igen… - suttogja. – De… de ugye, nem…

- Még nem tudom, mit gondoljak. De tény, hogy hazudtál nekem – mondom komolyan. – És ezek után nem tudom, mennyire bízhatok benned.

- Hikaru… san… - bújik hozzám. – Én… én szeretlek… Egyszer elmondtam volna… tényleg… de… de… féltem…

- Mitõl, kis butám? – kérdem lágyan. – Hogy elhagylak? Hogy eltaszítalak magamtól? – bólint, de nem néz rám, csak fúrja a fejét a mellkasomba. – Nem te vagy az egyetlen, aki sötét titkokat õriz – sóhajtom, mire rám néz. – Máskor, majd ha ennek vége – ígérem meg. – Most nem vagy olyan állapotban, hogy halld!

Bólint. Valóban nem tudom, mit tehetnék. Elvileg le kéne csukatnom mindannyiukat, õt is, az anyját és az apját is. Feltéve, hogy az apja még életben van. De egyszerûen, nem tudom megtenni. Túlságosan is szeretem ahhoz, hogy újabb fájdalmat okozzak neki. De akkor sem tehetek úgy, mintha nem hallottam volna semmit. Dilemma elõtt állok.

- Tudod, ez nekem nagy dilemma – mondom, mire bólint. Okos fiú. – Nagyon szeretlek, és ha a szívemre hallgatok, akkor nem fogok semmit sem csinálni. De sajnos, ha az eszemre, akkor le kell tartóztatnom édesanyádat, bármennyire is fáj. És nem tudom, mit tegyek, Yu-chan.

- Sajnálom… - suttogja, de megrázom a fejem.

- Ne sajnáld! – mondom lágyan.  – Majd lesz, ami lesz. Erre visszatérünk, ha megtaláltuk apukádat, meg azt a rohadékot, aki gyilkolászik. Ez most fontosabb dolog, mint egy több mint tíz éve történt eset. Habár az emberölés nem évül el.

- Én is tudom – suttogja. – De ugye… ugye…

- Megvizsgáltatjuk egy neves pszichiáterrel – ígérem. – Ha valóban pillanatnyi elmezavar lépett fel nála, akkor megúszhatja egy pszichiátriai beutalóval. Ígérem, mindent megteszek, ami módomban áll – simítok végig az arcán.

Hálásan néz rám, de nem szól. Még állunk ott egy ideig, de végül visszaküldöm az anyja mellé. Neki most nagyobb szüksége van rá, mint nekem. De megígérem, holnap is benézek. Az anyját egy ideig úgyis benntartják, de persze iderendelek két rendõrt, hogy vigyázzanak rá. Az anyja jelenleg rendõrségi õrizet alatt van. Yuichi ennek hallatán persze elsápad, de biztosítom róla, szó sincs letartóztatásról.

- Ez csak anyukád biztonságát szolgálja – mondom nyugodtan. – Hogy ne tehessen kárt se magában, se másban. Fõleg ne egy orvosban.

- Rendben van – bólint, és látom, hogy megnyugszik. – Sok dolgod van még ma?

- Igen, meg kell írnom a jelentést, lesz egy összeröffenés a csapattal. Tudod, ilyen megbeszélés, hogy a fõnök elmondja, amit már úgyis tudunk, és új tervet dolgozhassunk ki. Most az egész osztály ezen az ügyön dolgozik – tájékoztatom. – Ha megtudok valamit, te leszel az elsõ, aki megtudja, jó így?

- Igen, és köszönöm – ágaskodik fel, és egy apró puszit nyom az arcomra.

Elkapom, és szenvedélyesen megcsókolom, egyik kezemmel állát emelve fel, másikkal végigsimítva a hátán. Hallom, hogy belenyög a csókba, de megszakítom, mielõtt az agyam elvesztené a kontrollt. Aztán ellépek tõle, és megvárom, míg bemegy a szobájába. Rögtön telefonálok, küldjenek két rendõrt a szoba elé, csak a biztonság kedvéért.

~*~

A megbeszélés elsõ része dögunalmas. A fõnök csak azt mondja el, amit már mindenki tud. De a második része, miszerint széledjünk szét az utolsó gyilkosság helyszíne körül, már érdekesebb. Ugyanis, ha számba vesszük a gyilkosságokat, mindegyik egy megadott helyen volt, és együtt egy hatágú csillagot zárnak be. A csillag utolsó ága azonban hiányzik.

- Tehát, van okunk feltételezni, hogy a következõ gyilkosság a Tokyo National Bank környékén lesz – mondja a fõnök. – Nariyama-san! – néz rám, mire azonnal biccentek. – Maga, és a társa menjenek a bankhoz, és nézzenek alaposan körül, hátha találnak valamit.

- Igenis, fõnök! – mondom komolyan.

- A többiek a bank környékén szóródjanak szét, és ha bármi gyanúsat látnak, jelentsék! Végeztem!

Meghajolunk, majd mindenki megy a dolgára. Én és Kyotarou a bankhoz megyünk, majd körülnézünk. Úgy döntünk, külön megyünk, így nagyobb eséllyel akadunk rá bármire is, ami arra utalna, valami készül. A gyilkosunk rendkívül agyafúrt személy lehet, és a motivációja még mindig nem ismert. Eddig öt különbözõ életkorú és anyagi helyzetû családapát gyilkolt meg. Yuichi apja lehetne a hatodik. A hatágú csillag biztos nem véletlen, talán azzal is célja van. De nem tudok rájönni, mi lehet az.

- Találtál valamit? – hallom Kyotarou hangját az adóvevõn.

- Eddig semmit – mondom. – Minden csendes. Talán túlságosan is. Nincs túl jó elõérzetem.

- Nekem sem – mondja Kyotarou. – Mint a vihar elõtti csend.

- Ja – hagyom helyben.

Igaza van. Mint a vihar elõtti csend. Tovább megyek a kis utcában, ami a bank jobb oldalán húzódik. Bûz van, kosz, és szerintem csövesek is. Aztán hirtelen meglátok valamit. Egy világos dolgot, és odasietek. Egy ing foszlány az, és azonnal tudom, hogy kié. A vér megfagy az ereimben, mivel a foszlányon vérnyomokat látok. Ez Yuichi apjának ruhája.

- Kyotarou! – mondom. – Találtam valamit. És nem fogsz neki örülni, azt hiszem.

~*~

Azonnal a laborba visszük az ingfoszlányt, én pedig a kórházhoz sietek. A szobába nem megyek be, csak benyitok. Yuichi azonnal felnéz, és mikor meglát, tudom, hogy rosszat sejt. Intek, jöjjön ki, nem akarom odabenn elmondani. Az arca halálsápadt, amikor kijön.

- Rossz hír, igaz? – kérdi remegve.

- Eléggé – vallom be. – Megtaláltuk apád ingjének egy foszlányát. Vér volt rajta – közlöm kertelés nélkül. – De ez még nem bizonyít semmit. Bevittük a laborba, szóval nem tudjuk, kinek a vére lehet. Lehet az emberrablóé is.

- De… de mi van… ha… - csuklik el a hangja, mire magamhoz ölelem.

- Szerintem, apád életben van – suttogom lágyan. – Valószínûleg elmenekült, vagy talán dulakodtak. De a földön nem találtunk semmit. A helyszínelõk most kutatnak a nyomok után. Ne félj, megtaláljuk – simogatom a hátát nyugtatóan. – Nem lesz semmi baj, meglátod. 

Hikaru-kun annyira profi…

Anyukám habár megnézi magának, miközben velünk szemben helyet foglal, amikor elõveszi jegyzettömbjét, visszakérdezés nélkül válaszol neki:

- A férjem még este hat körül ment el, hogy bevásároljon a boltban. Elõször nem tûnt fel semmi, de aztán, amikor órákkal késõbb sem  jött haza... már... aggódni kezdtem - hozzá hasonlóan félek én is attól, valami baj történt, tényleg nem jellemzõ apukámra, hogy ennyi ideig elmarad.

- A mobilját próbálta hívni? - nem szereti, így nem is vitte el egy ilyen kis útra, bátorítóan ölelem át anyukám, miközben ezt az infót megossza nyomozómmal.

- Értem - biccent Hikaru-kun, és felírja, amit anyu mondott neki, mielõtt azt is megkérdezné, apu milyen ruhában volt.

- Egy... ha jól emlékszem, egy... sima világosbarna vászonnadrág volt rajta, fekete cipõ és... egy világoskék inget viselt. Olyan pamutinget, ami szellõzik.

- Valami embléma vagy ismertetõ nem volt az ingen? - hálás tekintettel figyelem, tényleg mindent meg akar tenni azért, hogy hamar megtaláljuk apukám.

- Nem - sóhajtja anyám fejrázással.

Azonban… Mielõtt kiegészíthetném azzal vallomását, hogy azért ingjével ellentétben elég ismertetõ jellegû a tarkóján elhelyezkedõ kopaszodási folt, csengetnek.

Ijedten rezzenek össze a hirtelen hangtól anyukámmal együtt, hozzá hasonlóan hangosan dobog a szívem is, mialatt Hikaru-kun felkel, és beengedi a látogatót.

Megnyugodok, amikor észreveszem, társa ért csak ide.

- Hamazaki Kyotarou felügyelõ vagyok a Gyilkossági Csoporttól - hajol meg a most érkezett nyomozó anyukám elõtt. - Elnézést a zavarásért. - kér bocsánatot is tõle, mielõtt Hikaru-kun felé fordulna, és megkérdezné arról, hogyan állnak.

- Még nem túl jól - adja át neki gondterhesen szívem nyomozója azokat az adatokat, amiket érkezéséig feljegyzett.

Miközben mind a ketten leülnek, az újonnan jött neki is esik a lejegyzettek olvasásának.

- Elnézést asszonyom, de meg kell kérdeznem, hogy van az ön férjének haragosa, ellensége, bárki, aki rosszat akarhat neki?

- Nincs! - válaszolja anyukám idegesen, félve ölelem még szorosabban magamhoz, hogy ne tudjon felpattanni, amikor folytatja mondanivalóját:

- Mégis hogy képzeli... hogy feltételezheti? Az én férjem rendes ember. - ha sokáig folytatják a zaklatását, attól félek, nekik fog rontani…

- Tudja, asszonyom, sokszor az ilyen rendes embereknek is vannak elég sötét titkaik - ezzel tisztában vagyok. Bár… Hozzám hasonlóan apumnak se egy haragos a legsötétebb titka.

- Az én férjem  nem ilyen! - egyre nehezebben tartom egy helyben, sápadtan figyelem Hikaru-kunék, magamban pedig azért könyörgök, ennyi információ legyen már nekik elég mára. 

Nem tudnám elviselni, ha anyukám fogná magát, és egy késsel próbálna meg ellenük harcolni az igazáért.

- Sajnálom, de meg kellett kérdeznem - kér végre elnézést Hamazaki-san anyukámtól, amitõl izmai végre ellazulnak, nyugodtabban lélegzik hála a jó égnek. - Ha lenne olyan kedves holnap tízre befáradni a Kapitányságra, felvennénk a vallomását. Csak a formaság kedvéért, tudja. Nekünk erre szükségünk van.

- Természetesen - biccent még mindig készségesen anyukám Hikaru-kun társára.

- Akkor, mi megyünk is. - áll fel társához hasonlóan szívem nyomozója - Yuichi te most maradj itthon anyukáddal. Szerintem most rád van szüksége. - igaza van. Nekem is szükségem van rá… - Holnap te is bejöhetnél, hátha tudsz mondani valamit. Bármit, ami esetleg segítene, rendben? - bólintok neki, viszont azt erõsen kétlem, tudok bármiben is segíteni a nyomozásukkal kapcsolatban. 

Amint távoznak Hikaru-kunék, anyuval sírva borulunk egymás karjaiba, hogy aztán amikor kisírtuk magunk feszült figyelemmel kísérjünk minden kintrõl bejövõ zajt, várjuk haza apukám.

***

Talán az éjszakai virrasztás miatt van az, hogy most gyûrötten, és kicsit csalódottan feszült várakozásunk hiába valósága miatt jelentünk meg a rendõrségen, Hikaru-kun elõtt.

Mondjuk… Látom rajta, õ sincs épp a legjobb passzban, alvás helyett õ is biztos a történteken, a lehetséges megoldásokon gondolkodhatott.

Fáradtan hagyom, hogy átöleljen, mielõtt irodájába kísérne, jól esik közelsége.

Bár… Azt nagyon furcsállom, hogy nem anyummal együtt kérdeznek apuról, mint tegnap, meg is tudakolom tõle, õt miért a társa hallgatja ki, amikor iszok egy kicsit abból a narancslébõl, amit elém tesz.

 - Mert õ jobban ért hozzá. Én talán elveszíteném a fejem egy idõ után. Másrészt, engem anyád nem hiszem, hogy kedvel - nem kedveli? Ezt meg mibõl gondolja?

- Honnan veszed? - kérdezek rá csodálkozva.

- Megérzés - feleli csendesen - Tudod, megérzem, ha nem kedvelnek. - azt hiszi? Pedig nekem úgy tûnt anyum õt nagyon bírja az után, hogy beszélgettek vele.

Meg is osztanám ezt az érzésem vele, ha nem folytatná szavait:

De most én kérdezek valamit - egyre riadtabban figyelem. Rájöhetett arra, anya ellen tárgyalások indultak?? - Nem vettél észre semmi furcsád apádon, mielõtt hozzám költöztél volna? Vagy anyád nem mondott valamit, amit nem akartál nekem elmondani?

- Semmit - felelem gyorsan. - Miért? - ez hogy kapcsolódik a nyomozáshoz? Azt hiheti, a szüleim ölték meg azokat a férfiakat?

- Formaság. Tudod meg kellett kérdeznem, és téged is ki kell hogy hallgassalak, hiszen családtag vagy, nem? - alig láthatóan biccentek. - Yuichi, ha tudsz valamit, és nem mondod el, akkor bûnpártoló vagy, ugye tudod? - bûnpártoló?

Nem… Én egyáltalán nem…

- Miért mondod ezt? - erednek el könnyeim - Most vádolsz? Én nem csináltam semmit! És a szüleim sem! - ehhez az ügyhöz csak annyi közünk van, apukám elvitték, és talán nem láthatom többet.

- Nem vádollak - válaszol türelmesen, mielõtt végigcirógatná kezem - De tudod, van egy fura érzésem, hogy valamit titkolsz elõlem. Tegnap, amikor Kyotarou arról beszélt, hogy a rendes családapáknak is lehetnek sötét titkaik, elsápadtál. És anyád is. Nem foglak kényszeríteni semmire, de ha esetleg az az információ, amit ne adj isten nem akarsz elmondani, segíthet megmenteni apádat, akkor mondd el! Kérlek! Yuichi, segíts nekem! - nem hinném, hogy segítene beismerésem.

Fáradtan rázom meg fejem, mielõtt azt motyognám neki, az a dolog, amirõl nem szerettem volna, ha tudomást szerez, tényleg anyámhoz kapcsolódik, csak máshogy.

Mondjuk… Ezt így megjegyezni nagy hiba volt a részemrõl.

- Mire célzol ezzel? - kérdez rá egybõl szavaimra, miközben kézfejem simogatásáról az asztalon fekvõ karom simogatására tér át. Beleborzongok érintéseibe, ahogy lágy, a helyzethez képest még mindig türelmes hangjába is. - Tényleg titkolsz valamit? És ha igen, akkor miért nem mondod el, amikor látni rajtad mennyire nyomaszt? Úgy érzed, nem tudok benne segíteni? Vagy nem bízol bennem annyira, hogy megoszd velem a gondjaid? - kétségbeesetten, szinte reflexbõl nézek a szemeibe, válaszolok:

- Dehogynem… Nagyon is el akarom neked mondani, csak attól félek, hogy utána… Hogy utána… - újra elerednek könnyeim, vörössé vált arcom is újra lehajtom, hogy ne kelljen most tekintetét látnom.

Ha kezét nem kulcsolná bátorítóan ujjaimra már lehet, el is rohantam volna elõle.

- Nyugodj meg. - áll fel, és lép hozzám, amikor percek múltán se bírom befejezni a sírást.

Hozzá akarom fejem fúrni testéhez, ki akarom élvezni közelségét, mielõtt erõt gyûjtve elmondanék neki mindent, amit joga van tudni rólam, és családomról, amikor egy ismeretlen rendõr ront be.

- Nariyama-san jöjjön azonnal, Kyotarou-sannak segítségre van szüksége.

- Én is megyek. - pattanok fel szinte vele egy idõben, majd amikor biccent, halálra váltan követem. Ha Kyotarou-sannak van szüksége segítségre, akkor anyummal történhetett valami.

Balsejtelmem azzal kapcsolatban, hogy miért hívták nyomozóm beigazolódik, amikor meghallom édesanyám hangját. Azt követeli, engedjék el, engedjék vissza a lányához.

Pillanatok alatt osonok el a rendõrök közt, akik nyugtatni próbálják, ölelem át, duruzsolom neki, nem kell félnie, én itt vagyok vele, hogy végre megnyugodjon, a földre ejtse azt a széket, amit eddig a hozzá legközelebb állóhoz akart csapni.

Csak remélni tudom, hogy nem bántott senkit, elég aggasztó Hikaru-kun jól vagy kérdése, amit társához intéz.

- Persze, persze… - válaszol azonban Kyotarou-san egy egész kicsit könnyebb lesz szavaitól a szívem addig, amíg nem kezd el anyukám zokogni:

- Az apád… Az apád megölték… - nem… Ezt nem hiszem el… Könnyek gyûlnek újra szememben, úgy nézek rá, kérdezem meg, ezt mégis honnan veszi.

- Semmi sem biztos. - lép hozzánk Kyotarou-san, és Hikaru-kun. - Egy felakasztott férfihoz hívtak minket ki, de a bejelentés alapján ez az úr nem olyan öltözékben van, mint amilyenben apukád elrabolták.

- Rajta kívül raboltak el mást mostanában? - hangom el-el csuklik a sírástól, de ezt a kérdést szerencsére még fel tudtam nyomozómnak tenni.

- Sajnos igen. - feleli õ sóhajtva, mielõtt legnagyobb döbbenetemre vállam, és anyukám vállát is átölelve a belépõ mentõsök felé kezdene minket terelni.

- Nekem nincs semmi bajom… - kezdenék el felé fordulva ellenkezni, arra akarom megkérni, vigyen el magával, viszont kesernyés mosollyal int le, mintha tudná, mit szeretnék:

- Maradj vele. - anyukám most is keservesen zokog, szerintem meg se érezte, hogy nyugtatót adtak neki, nem is érdekli az se, hogy hordágyra fektetik.

Sokkos állapotban van.

Egyedül azzal foglalkozik, kezem fájón szorosan foghassa, magához szoríthassa, miközben azt kántálja, ne vegyék el tõle az õ kislányát.

Sóhajtva biccentek neki, mielõtt azt mondanám anyukámnak, itt vagyok, és elindulnék vele, valamint szállítóival a kórház felé, de még azért az ajtóból visszakiáltom szívem nyomozójának, hogy nagyon vigyázzon magára.

- Majd én vigyázok rá. - hallom már a folyosóról társa hangját, ahogy azt az ígéretét is, miszerint amint megvizsgálták a tetthelyet, gondoskodik arról, nyomozóm bejöjjön hozzánk.

Mosolyra késztet ígérete a helyzet ellenére is, meg is fogadom magamban, hogy amikor újra látom, megköszönöm neki.

***

- Jobban van? - ölel át egy kéz, amikor már majdnem belealszok a várakozásba anyukám ágya mellett. Annyira hirtelen ért, hogyha a párja nem tapadt volna a számra, biztos, hogy felébresztettem volna a sikításommal édesanyám, aki a nyugtatóknak hála már mióta bepakolták a mentõbe alszik.

- Nagyon megijesztettél. - bújok így azonban egybõl nyomozómhoz.

- Sajnálom. - ölel szorosabban magához. - Hogy van?

- Õ jól. - sóhajtom. Torkomban dobogó szívvel tenném fel neki a kérdést, miszerint apukám találták-e meg, de megelõzve jelenti ki, nem õ volt felakasztva a helyszínen, még van esély arra, élve látom. 

- A társad? - kérdem még mindig szorosan hozzábújva testéhez. - Õ is jól van? Ugye nem sérült meg nagyon?

- Ugyan… Egy ilyen hírre mindenki, aki hasonló helyzetben van úgy reagált volna, mint ahogy anyukád tette.

Hikaru-kun annyira kedves…

Habár nagyon nem szeretném elveszíteni, tudom, joga van tudni az igazságot.

Miután egy mélyet szippantok bátorító illatából tagadóan rázom meg a fejem, és kezdem el beavatni abba a titkunkba, ami miatt tudom, hogy ezután rám se bír majd nézni:

- Tudod Hikaru-kun… Anyukám világ életében szeretett volna egy családot, sok gyermekkel, fõként lányokkal. Azonban az orvosok még azon is csodálkoztak, egyáltalán velem teherbe tudott esni. Az is kérdéses volt, megszülethetek-e, ha nem akarta volna annyira erõsen világra hozni az õ elsõ, és egyben utolsó kislányát, itt se lennék.

Anyukám megmozdul, ezért összerezzenek, Hikaru-kun súgja halkan a fülembe, hogy inkább folytassuk kint a beszélgetést.

- Rendben. - biccentek neki, majd miután betakarom édesanyám, követem õt egy csöndesebb helyre.

Nem tudom, honnan szerzett dobozos üdítõt, hálásan köszönöm meg neki, és iszok bele, amikor felém nyújtja, mielõtt kérésének eleget téve folytatnám, amibe belekezdtem:

- Amikor megszülettem, és azt mondták neki, hogy gratulálnak a fiához anyukám sokkot kapott. Úgy gondolta, nem létezik, hogy fia van, õ lányt várt. Apukám alig bírta megnyugtatni. - bátorítóan simít bele tincseimbe, húz magához, habár így forró könnyeim pont ruháját áztatják.

- Apukám ezután amikor kikerült anyukám a kórházból, folyamatosan kísérte orvoshoz, teljesen azt hitte egy idõ elteltével, meg is nyugodott, felépült az õ kedvese, mert habár lányként kezelt, gondozott.

- Értem. - sóhajtja… - De azt még mindig nem, hogy ezt miért akartad eltitkolni.

Szomorúan rázom meg a fejem.

- Nem ezt akartam eltitkolni. Hanem… Hanem azt, hogy…

- Nyugalom. - ölel át, majd mintha tudná félelmem okát folytatja azzal, nem tudok neki olyat mondani, amitõl kiábrándulna belõlem.

- Sajnos tévedsz. - suttogom erõtlenül. - Tudod se apám, se én, amikor ezt megtudtam nem gondoltuk volna, hogy olyan súlyos az állapota, hogy azt az orvost, akit kihívott hozzám, amikor megbetegedtem csak azért megöli, mert leáll vele a nememen vitatkozni. - keze megáll a simogatásban, még azon csodálkozom, ellökni nem lökött magához. - Próbáltam ellene tenni, van is egy varrat a fejemen, abból a sebbõl, amit akkor szereztem, amikor maguk közül félrelökött az asztalnak.

- Azt, hogy nem sikerült apukámtól, és attól a rendõrtõl, aki kihallgatta az eseményekrõl, és utána engem is kikérdezett tudom. Utólag belegondolva már tudom, mit lehetett volna tennem, hiszen öt évesen már tudtam, hogyan kell telefonálni, de akkor semmit nem tettem én se azért a szegény orvosért. - ujjai óvatosan indulnak el felfelé nyakamon, engedelmesen hajtom le fejem, hogy végigfuttathassa õket a hegemen.

- Azért nem ítélték még el anyukám, mert azóta sem tudták megállapítani, a zavarait csak eljátssza, vagy ténylegesen léteznek. - azt se tudom, mi lesz velem, ha a sors nyomozóm, és õt is úgy elveszi tõlem, mint édesapám…