|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| yoshizawa | 2015. 01. 20. 22:31:38 | #32328 |
 Karakter: Nara Yuichi
Megjegyzés: vége
Nagyon szépen köszönöm ezt a csodás játékot J Imádtam írni, de még jobban imádtam olvasni, mindig izgatottan vártam a folytatást J
Ő is elveheti valamelyikünk életét, mert az vicces lenne számukra?! Ezt a mondatot remélem, csak nem hallottam jól. Hogy lenne már poénos kiontani valaki életét?! És… Az, hogy nyomozómnak ölnie kell… Még annyira sem hangzik jó murinak… Ez a két személy nevezi magát szülőnek?
Hikaru-kunt hozzám hasonlóan felhergelhette, amit mondtak, durva cukkolásuk miatt meg is áll a nappali közepén. Azt gondoltam, vissza akar nekik vágni, míg nem vettem jobban szemügyre a tükröt, amibe belepillantott.
Abból a szavai hatására ugyanis már az ő meleg tekintete helyett, Yami őrületet sugárzó vérágas szemei tükröződnek a szoba irányába:
- Nem én fogok végezni veletek. De mégis én leszek. Yami, most az egyszer, valóban szükségem van rád. – borzalmas vigyort ölt fel nyomozóm arca, habár tudom, engem nem bántana a megjelent, összerettenek tőle, és kisebbre is húzom magam a sarokban.
Majd… Amikor felém lép szülei helyett, és megfogja kezeim, elbizonytalanodom:
- Hikaru? – segítség nélkül maradtunk volna? Nem… A pillantása nem erről árulkodik – ő Yami… - de akkor miért nem nyomozóm bátyját menti? Mit eszelt ki? Végezne velem is? – Te meg… - tervem, hogy megkérdem tőle, de a szavaimba vág:
- Szükségetek van rám – ölti fel megint ellenszenves, fülig érő vigyorát, aztán egy hirtelen mozdulattal belök egy ajtón - Itt maradsz! Ne gyere ki, amíg nem végzek itt mindennel. És bármit hallasz, ki ne nyisd az ajtót, világos, kölyök?
Engedelmesen biccentek az irányába, hiszen nem mernék vele ellenkezni, amikor bezár füleim befogva sírva fakadok. Nem akarok több bezártságot, nem akarok több ilyen kalandot. Csak együtt szeretnék lenni Hikaru-kunnal távol minden ilyen zűrtől. Nyugalmat szeretnék, valamint normális életet magunknak a vér és a gyilkosságok helyett. Ez olyan nagy kérés?!
Valaki hörögve puffan a földön. Erre, és egy hangos Michiru ordításra sikerült kicsit összeszednem magam annyira, hogy behúzódjak egy a szobában lévő szék mögé. Még nem lazíthatok.
- Ezért megfizetsz, te tetű! – eléggé elfajulhattak a dolgok…
Dulakodást hallok továbbra is, és néhány hangfoszlányt, pajzsként szorongatok magam előtt továbbra is a széket, amit elkaptam. Nem tetszik az apja ordítozása az még annyira sem, hogy ugyanúgy szeretne végezni nyomozómmal, mint eddig.
Újabb hörgéshangok, majd egy ajtó nyitódása, végül csend.
Még mindig némaság van kint, ami miatt elszorítja szívem a nyugtalanság. Mi a fene történik ott?! És… Nyomozóm, valamint Yami jól lehetnek?
Halk beszéd hangjai, mintha nyomozóm telefonálna, leteszem a széket remegő kezeimből. Aztán… Amikor kinyílik az ajtó, és felfogom, hogy bizony Hikaru-kun áll velem szemben, már rohanok is az irányába. A nyakába akarok vetődni, hogy ölelhessem, csókolhassam addig, amíg csak bírom, viszont erőmből csak az ölelésre futja.
Erre is addig, amíg szelíden arrébb nem tol vérrel átitatott ruháitól:
- Inkább ne, nem akarom, hogy te is véres legyél – suttogja magyarázón - Vége, Yuichi, mindennek vége. Yami mindent elintézett, már nem kell félned. De jobb, ha nem nézel körül. Maradj itt, amíg a mentők és a rendőrök ide nem érnek, jó?
– Nem lesz semmi bajod, abból hogy… Tudod – remélem nem… Ennyire az igazságszolgáltatás se lehet rossz, hogy őt büntetnék, amiért megvédett minket, és elmebeteg apjáéknak még sok más leendő áldozatát is.
– Ha igen, akkor majd minden megoldódik. Yami ez egyszer tényleg a hasznunkra volt, és ketten legyőztük a szüleimet. Viszont onii-chan… Nem tudom, vele mi lesz.
Bátorítón megfogom a kezét, és haloványan rá mosolygok. Ő jobban fog rá vigyázni, mint ahogy a szüleik valaha is tették.
Nincs szükség szavakra, csendben ülünk, és élvezzük egymás társaságát addig, amíg meg nem jönnek a mentősök, a rendőrök Hikaru-kun főnökével, valamint társával együtt.
Ekkor persze mindent tüzetesen elmesélünk nekik, rendesen hüledeznek is a történteken. Abeyoshi-san a rendőr árulók miatt fel is idegesedik, hosszasan faggatja nyomozóm róluk.
- Mi lesz vele? – vág azonban újabb kérdése elé Hikaru-kun, amikor testvérét hordágyra fektetik, én is aggódó tekintettel várom a válaszát - Felelősségre vonják?
- A testvérét? – ki mást? – Aligha. Nem volt magánál, és ha jól hallottam, végig hipnózis alatt állt. Ilyen állapotban semmiért nem tehető felelőssé, hiszen nem is volt önmaga. Ami azonban magát illeti, Nariyama-san, tudja, hogy mindent el kell mondania, igaz? És a minden alatt “őt” is beleértem. Most menjen haza, fürödjön meg, aludjon, és egy hétig a színét se lássam! A társa majd hazaviszi.
- Igenis, főnök! – végre mehetünk… Semmi mást nem szeretnék már, csak lemosni magam, és aludni. Épp emiatt majdnem sírva fakadok, amikor megragadnak a mentősök, és nekiállnak a lábam ellátásának.
Még feltételt is szabnak az elengedésemhez, de legalább most már tényleg indulhatunk. Együtt, többé-kevésbé épségben… Azon se nagyon tudok aggódni, hogy mit hoz a holnap.
Bár… Azt már most tudom, valahogy mindenképp meg szeretném akadályozni, hogy nyomozóm bezárják. Csak ki kéne valamit találnom… De mit?
***
Egy gyors tusolás után mindkettőnk hamar elnyomott az álom, a másnapot is szinte teljes egészében átaludtuk, annyira kimerültünk már az utóbbi időben.
A hét hátralévő részében, habár lett volna rá esélyünk se sokat beszéltünk az egyre közeledő jelenéséről a rendőrségen főnöke, és több más nagyobb beosztású tiszt előtt, inkább a testvéréről, akit még mindig a kórházban ápolnak.
Amikor társa átjött szintén róla esett a legtöbb szó, sokszor meg is látogattuk. Habár nem mindig ismert fel minket, és sokszor elég zavarodott volt a beszéde, mert nem tudta eldönteni, barátjaként, vagy testvéreként szóljon nyomozómhoz, valamint szüleik kereste, az orvosok biztosítottak minket arról, hogy amint a rá helyezett hipnózist valamennyire feloldják róla, jobban lesz, és tudni fogja azt is, ki ő valójában, utasítások se akar majd kérni.
Szuper lenne, ahogy az is, ha Hikaru-kun kaphatná a felügyeletét addig, amíg lábadozik.
Hikaru-kun…
Jelenleg gyors köröket rovok a szobában, és arra várok, hogy visszatérjen Keichirouval arról a megbeszélésről, amire behívták. Szorítok érte, és bízom abban, hogy nem csukják le. Ő eddig minden tőle telhetőt megtett a rendőrségért, most igenis viszonozzák a tetteit, ismerjék el, nem védekezhetett máshogy a szülei ellen, csak Yamival. Jogos önvédelem volt anyja, és apja gyilkossága. Amit nem is ő tett. Vagyis… Igen, részben Hikaru-kun tartotta a kést, de mégsem ő gyilkolt… Nyomozóm ártatlan…
Áááhh… Ez az egész ügy annyira bonyolult… Csak engedjék már haza, és felejtsék el a történtek, hogy mi is törődhessünk fontosabb dolgokkal. Egymással, a családdal, és bármi egyéb pihentető dologgal, aminek nincs köze a szüleihez, a gyilkosságokhoz, a rendőrséghez.
Végre két óra elteltével nyílik az ajtó, és belép rajta nyomozóm, aggódva sétálok hozzá, és faggatom arról, mi történt vele az őrsön:
- Ugye nem akarnak kirúgni, vagy bezárni börtönbe, esetleg egy elmegyógyintézetbe? Ugye nem? – egyik se lenne jó se neki, se nekem.
Fáradtnak látom, csak ezért nem mertem beszélésem közben átölelni, viszont mivel fejét halovány mosollyal megrázta és magához vont egy forró csókra, most már le se tud magáról vakarni egy jó darabig. Velem együtt kell leülnie a kanapéra is, ahová társa kuncogva követ minket:
- Nyugalom. - szólal meg Keichirou, mielőtt ismét arról faggathatnám nyomozóm, hogy mi történt a megbeszélésen - Mindent elmesélünk. De előtte talán össze kéne magatoknak csomagolni pár bőrönd ruhát.
- Ruhát? - nézek rá értetlenül - Hová? És miért? - kezd rajtam újra erőt venni a szorongás, könnyekkel a szememben fordulok nyomozóm felé - Bezárnak minket valahová?
- Dehogy… - cirógatja le szívem nyomozója a könnyeim. - Keichirou arra célzott, hogy egy kis ideig szabadságon leszek.
- Valamint arra, hogy hamarosan indul a gépetek - teszi hozzá az említett - a Pitcairn-szigetekre, ahova Abeyoshi-san maga vett nektek jegyeket.
***
Tényleg minden részletbe beavattak, még azt is megtudtam a bizottsági tagokon milyen ruha volt, amellett, hogy elárulták, Hikaru-kun főnöke kézzel-lábbal tiltakozott nyomozóm rács mögé küldése ellen…
Amint befejezték a történet teljes elmesélését, beszéltük nyomozónk társával arról, hogy anyumra, és Hikaru-kun testvérére vigyázni fog ő, és Abeyoshi-san addig, amíg mi távol vagyunk. Aztán végül összepakoltunk, és felszálltunk arra a gépre, ami elrepített minket a világ legkisebb szigetére, ahol szinte semmi mobil-térerő nincs, és net is csak elenyészően található.
Nem nehéz nélküle. A boldogsághoz csak Hikaru-kunra van szükségem, valamint arra, hogy együtt lehessek vele. Együtt sétáljunk, együtt fürödjünk, együtt nézzük a naplementét addig, amíg világ a világ.
Ha hazamehetünk végre is örökké csak vele, mellette akarok majd lenni….
VÉGE :")
|
| Andro | 2014. 01. 20. 10:12:43 | #28996 |
 Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Yuichimnak)
Apám a másodperc törtrésze alatt húz elő egy kést. Ért hozzá, hogyan bánjon vele, de mielőtt bánthatná Yuichit, kirúgom a kezéből, hogy hátraesik. Anyám persze rögtön a segítségére siet, mialatt én Yuichit szedem ki a bátyám kezei közül. Yuichi hozzám bújik, most pedig az a legnagyobb gondom, hogyan vigyem ki innen, hogy ne akadályozzon, amíg elbánok a szüleimmel.
- Csak a testemen keresztül érhettek Yuichihoz! – mondom komolyan, de számítok rá, hogy nem hagynak elmenni.
- Majd meglátjuk fiacskám, hogy a család, vagy a saját kis világocskád fontosabb-e neked.
De nem engem támadnak, hanem onii-sant, aki összerogy, amikor a szüleim egyszerre kezdik csépelni. Nem is védekezik, én pedig tudom, hogy mit akarnak ezzel elérni. Hogy válasszak a testvérem és a szerelmem között. Pontosan tudják, hogy mivel okozhatnak fájdalmat, de most nem törődhetek ezzel. Pedig legszívesebben odarohannék hozzá, és kimenteném, de úgysem ismerne meg. Anyámék befolyása alatt áll, hipnózisban van, én pedig nem igazán tudom, mit is tehetnék. Inkább Yuichira nézek, nem bírom látni a testvérem szenvedését.
- Hikaru… - suttogja halkan. - A szüleid most azt akarhatják, hogy válaszd ki, melyikünk mented meg.
- Sajnos én is erre tippelek – suttogom keserűen. – Épp ezért kérlek, hogy menekülj innen, amíg én kiszabadítom Rent.
- Ez őrültség. Egyedül nem fogod tudni… – suttogja sírva, és csak szorosabban ölel magához. A kezei megfeszülnek a derakamon, de most nem engedhetek neki.
- Yuichi ne csináld… Kérlek, menj, és hívd a rendőrséget… Addig én feltartom őket. – Megpróbálom eltolni, de nem enged.
- Nem, nem hagylak itt! Ne küldj el!
- Kérlek… – viaskodom vele határozottan. – Hozz segítséget!
Ám anyámék végre feleszmélnek, abbahagyva onii-chan gyötrését, és felénk fordulnak.
- Édesek vagytok – mondja anyám gúnyosan.
- De… A kis kurvád mindenképp kibelezzük az engedetlenséged miatt– dob apám felénk egy újabb tőrt. Majd egy újabbat. Az egyik elől nem tudom elég hamar elhúzni Yuichit, így a penge a lábába mélyed. Vérzik, de a penge nem ment mélyre.
- A fenébe… - hajolok le, és húzom ki a combjából a kést. – Jól vagy?
- Igen jól…
- Most látnod kéne az arcod édes fiacskám – kuncog anyám, mialatt apám tovább támad minket. Lassan nincs hová futnunk. – Olyan szánalmasan nézel rá. Tényleg ennyit jelent neked?
- Nem is kell a válasza… – sóhajt apám, aki az ujjai között egy újabb tőrt pörget. Veszedelmesen jól bánik vele, és annak idején engem is megtanítottak ilyesmikre, ha jól emlékszem. Bár az emlékeim néhány részletről hiányosak. – Biztos, hogy sok időt kell szánnunk a gyógyítására.
- Miért? – kérdem, miközben Yuichival együtt az ajtó felé araszolok. Ki kell jutnunk innen! – Miért teszitek ezt?!
- Miért?! Azt hittem egyértelmű. Makacs vagy, és engedetlen, mert nem sikerült időben megnevelnünk. De hidd el, bepótlunk mindent, és jó fiút faragunk belőled is a hipnózis segítségével. Akkor pedig visszaköltözöl hozzánk, és velünk élsz, gyilkolsz – sóhajt anyám, mire apám magához húzza.
- Nekem van is egy jó tervem a megtörésére.
Apám vigyorog, és valamit anyám fülébe súg. Nem tudom, mi lehet az, de anyám szája a füléig ér, tehát biztos, hogy valami rossz. És azonnal tudom, hogy mi, mielőtt még kimondaná.
- Nagyszerű terv édesem… Már tudom, miért is mentem hozzád feleségül. Ren nyújtsd a karod.
Onii-san teszi, amit anyám mond neki, és anyám a bátyám kezébe helyezi a pengét. Yuichi halálsápadtan lapul hozzám, és én is megremegek. Csak őt ne! Bárkit, csak a testvéremet ne!
- Elfutok… - hallom Yuichi sírós hangját, és már nyitná az ajtót, de becsapom. Nem lehet. Apámékat ismerve, innen élve nem jutunk ki.
- Itt maradsz!
- De… De a bátyád…
- Nyugalom… Meg kell nyugodnod, és itt kell maradnod velem – ölelem magamhoz, de én magam is rettentően ideges vagyok. Valamit ki kell találnom, hogy hogyan jussunk ki innen élve. – Ha kimennél – magyarázom olyan türelmesen, ahogy csak tudom – valami nagyon rossz dolog történne veled. Nem próbáltak megállítani késekkel, vagy futottak utánad, csak vigyorogtak – nézek anyámékra, akik a pengét még mindig onii-chan csuklóján tartják. Ha kimegyünk, megölnek, és persze Rent is.
- Túl jól vág az eszed – kuncog anyám, majd folytatja. A hangjában levő izgalom és szadizmus miatt forr a vérem, de visszafogom magam. Nem szabad hirtelen cselekednem. – Igazad van. Amint elhagyja a házat, szitává lövik őt a rendőrök, akiket felbéreltünk a figyelésedre.
Gondolhattam volna, hogy a fél Rendőrkapitányság benne van a dologban. Valószínűleg ők küldték utánunk azt a nőt is a testvérével együtt. Tudták, ha bármi történik Yuichival, a nyomok előbb-utóbb hozzájuk vezetnek. És valószínűleg ők ölették meg Yuichi apját is, hogy megtaláljam őket. Ők állnak minden mögött, ami valaha szenvedést okozott számomra. Ichiro-t is ők ölették meg, ebben biztos vagyok, ahogy az elrablásomat és megkínzatásomat is megrendezték.
- De még mindig döntened kell, melyikük mented meg – közli apám, miközben a penge belemélyed bátyám bőrébe.
- Segítenem kell neki, de te nem jöhetsz oda hozzájuk. El ne mozdulj innen – mondom nyomatékosan Yuichinak, majd homlokon csókolom, és elindulok a szüleim felé. - Azt mondtam, engedjétek el!
- Beadod nekünk a derekad, és engeded, hogy megöljük azt a kis szemetet, vagy nem? Ettől függ az élete. Bár miattam te magad is elveheted valamelyikükét. Az úgyis sokkal viccesebb lenne.
Tudom, hogy csak egy módon győzhetem le őket, bár ahhoz a módszerhez nem igazán ragaszkodnék. De most az egyszer, igenis hasznos, hogy lakik még bennem valaki, akármennyire is ellenzem, amiket tesz. Szükségem van Yamira.
Egyenesen megállok a nappali nagy tükre előtt, és belenézek. Fogalmam sincs, hogy hogyan hozzam őt elő, de tükörben már láttam Yamit, így gondolom, ha érzi a veszélyt, majd előjön, bár elsődlegesen csak engem véd. Viszont, most veszélyben vagyok.
– Nem én fogok végezni veletek – mondom halál nyugodtan, nem is nézve semmi másra, csak a saját tükörképemre. – De mégis én leszek. – Érzem, ahogy kezdem elveszíteni a kontrollt, és minden kezd elmosódni körülöttem, bár mintha a tükörképem vigyorogna, holott én magam mégcsak halványan sem mosolyodom el. – Yami, most az egyszer, valóban szükségem van rád – suttogom halkan, mielőtt minden elsötétülne előttem.
~*~
Végre, újra szolgálatba léphetek. Elégedetten nézek a tükörbe, de nem látok mást csak saját magamat. Hikaru alszik, és ezúttal nemcsak azért jöttem elő, hogy őt védjem, hanem hogy Yuichit is. És persze Rent, akit mindenki Kazuként ismer. Hikarunak mindketten fontosak, tehát ki kell találnom, hogyan védjem meg Yuichit anélkül, hogy feláldozzam Ren életét is. Yuichira nézek, majd odasétálok hozzá, és egyszerűen kézen ragadom.
– Hikaru? – kérdi bizonytalanul a fiú, de amikor a szemeimbe néz, azonnal fogja a helyzetet. – Yami… - suttogja döbbenten. – Te meg…
– Szükségetek van rám – vigyorodom el, majd nemes egyszerűséggel belököm az ajtón, ahonnan Ren kihozta. – Itt maradsz! Ne gyere ki, amíg nem végzek itt mindennel. És bármit hallasz, ki ne nyisd az ajtót, világos, kölyök?
Yuichi remegve bólint, én pedig rázárom az ajtót. Hikaru szülei engem néznek, a kés még mindig Ren csuklóján. A srác hipnózis alatt áll, nem érzékel semmit, de most ez pont jó is. Szerintem, ha teljesen önmaga lenne, valószínűleg halálra rémülne, hogy a “drága” öcsikéje mire képes, ha szabadjára engedi a benne rejlő sötétséget. Hiszen az vagyok, sötétség, az elfojtott indulatok, fájdalmak, bosszúvágy, semmi más. A benne rejlő sötét oldal, amelyet mindenki igyekszik elrejteni, de én kitörök, és semmi sem állíthat meg.
– Mi az, Hikaru? – kérdi az “apám”. – Csak nem választottál? Így sajnos… - ám mielőtt mélyebbre döfhetné a kést a fiú csuklójában, egy szempillantás alatt termek ott, és állítom le. – Mi a faszt csinálsz, te kis gennyláda?! – Nekem vág a késsel, de elugrom előle.
– Nem Hikaru vagyok – vigyorodom el vészjóslóan. – A nevem Yami. Örvendek, a találkozásnak – hajolok meg játékosan. – És most, kezdődjék a móka!
– Yami, mi? – kuncog a nő is. – Szóval te vagy az, aki olyan szépen elintéztél mindenkit, aki bántotta azt a kis rohadékot? Sosem gondoltuk, hogy van benne valaki más is, hiszen mi magunk nem dolgoztunk vele. Hikaru egy selejt volt, aki csak vinnyogott, mikor az a férfi magával hurcolta és “játszott” vele.
– Igen, de neki köszönhetem, hogy életre keltem – vihogok hangosan. – Annak a férfinak, és Hikarunak. És nem tudtok megállítani, akármennyire is szeretnétek.
– Meglátjuk – szólal meg a férfi, arrébb lökve Rent, aki elesik, és nem is mozdul, bár eszméleténél van. – Mit gondolsz, drágám, melyikünk végezzen vele? Ren használhatatlan, még nem teljesen az, akinek lennie kell. Te akarod, vagy legyek én?
– Rád bízom, drágám, hiszen tudod, hogy én a harcban nem vagyok olyan jó, mint te – pillog rá édesen az asszony. – Ez férfiaknak való munka.
A férfi elindul felém, kezében még mindig ott a már véres kés, amellyel elvágta Ren csuklóját. A fiú azonban életben van, a vágás nem volt komoly. Az asszony közben a háttérből nézi az eseményeket. A férfi hozzám vágja a kést, de elvéti, túl gyors vagyok. Ám az asszony az ajtó felé araszol, amely mögött Yuichi rejtőzik. A szemeim megvillannak, villámgyorsan kapom fel az eldobott kést, majd mialatt a férfi újra támad, én egy jól irányzott dobással az asszonyt támadom meg. Talált, a kés hátulról a nyakába vágódik, és a nő egy hörgéssel hullik a földre.
– Michiru! – ordít a férje, ahogy az asszony nyakából vörös vér folyik kifelé. – Ezért megfizetsz, de tetű! – ordítja, majd rám veti magát. Ezek szerint elfogyhattak a kések.
Elvigyorodom, hiszen a test-test elleni küzdelem mindig is a kedvenceim közé tartozott. “Apám” rám ront, megpróbál megütni, de elkapom a kezét, és lendületesen gyomorszájon rúgom, amitől csak hörögni tud. De még nem végeztem. Még mindig a kezét tartom, és újra gyomorszájon rúgom, majd újra és újra, és elengedem, hogy a földre esik. Akkor rugdalni kezdem, miközben ő lefogja az egyik lábam, és még van annyi ereje, hogy feldöntsön, ő maga pedig rám esik. Szadista vigyor ül az arcán, ahogy megtalálja az egyik kést, és fölém magasodik. Nem félek, egyáltalán nem félek.
– Véged van, te nyomorult korcs! – hörgi diadalittasan, és készül, hogy a torkomba vágja a pengét.
– Nem hinném, faszikám – vigyorgok rá, majd mikor szúr, megfogom a kezét.
Baromi ereje van, alig bírok vele, de végül sikerül átgördülnünk, ám a penge továbbra is az én nyakamnak szegeződik. A férfi szemeiben ördögi láng ég, de nem ijedek meg tőle. Magam sem tudom, milyen módon, de sikerül végül megfordítanom a pengét. Mintha… két embert éreznék magamban. Hikaru? De hiszen ő alszik ilyenkor. Vagy mégsem?
– Együtt végezhetünk vele – hallom Hikaru hangját. – Most az egyszer az életben, Yami, muszáj együttműködnünk, akármennyire is nem akarjuk.
– Ebben igazad van, Hikaru – vigyorodom el, miközben azzal küzdök, hogy az öreg ne bírjon velem. – Együtt!
– Kihez beszélsz, te hibbant dög? – kérdi a férfi ingerülten, miközben próbál letolni magáról. Rajta ülök, és még mindig küzdünk. – Véged, te kis mitugrász balfasz! – ordít.
– Nem hinném – vigyorodom el, ahogy lassan sikerül átvennem az irányítást.
Hirtelen, mintha még egy pár kéz csatlakozna az enyémekhez, és tudom, hogy Hikaru az. Végül csak azt látom, hogy a penge beleszalad az ipse torkába, és gyönyörűen spriccel fel a vörös vér, mindent átitatva. Egyszerűen mámorító látvány. A pasas hörög, majd lassan elhallgat, a kezei elernyednek, majd a teste is. Felállok, és egyszerűen a bejárati ajtóhoz húzom, majd kinyitom az ajtót. Egyből egy sereg fegyver szegeződik rám, és látom, hogy a felbérelt rendőrök riadt, döbbent tekintettel bámulnak vértől ragacsos ábrázatomra. Rájuk vigyorgok.
– Meg akartok ölni? – kérdem derűsen. – Csak tessék, de ti is úgy fogtok járni, mint a “drága” főnökötök! Nézzétek, mi jár annak, aki bántani meri Hikarut és azokat, akik fontosak neki! – Röhögéstől vezérelve lököm ki “apám” hulláját az ajtón, majd bezárkózom a házba, és az ajtónak dőlök. – Vége, Hikaru. Már vége.
– Akkor aludj egyet – javasolja a másik hang a fejemben, én pedig aludni térek.
~*~
Végre újra önmagam vagyok. Ragadok a vértől, de azonnal hívom a mentőket és Abeyoshi-samát, meg persze Keiichirout, a társamat. Aztán a szobaajtóhoz lépek, és kinyitom. Yuichi halálsápadtan néz rám, majd mikor meglátja, hogy nézek ki, remegve rohan hozzám és ölel meg. Eltolom magamtól.
– Inkább ne, nem akarom, hogy te is véres legyél – mondom halkan. – Vége, Yuichi, mindennek vége. Yami mindent elintézett, már nem kell félned. De jobb, ha nem nézel körül. Maradj itt, amíg a mentők és a rendőrök ide nem érnek, jó?
– Nem lesz semmi bajod, abból hogy… Tudod – céloz a szüleimre.
– Ha igen, akkor majd minden megoldódik. Yami ez egyszer tényleg a hasznunkra volt, és ketten legyőztük a szüleimet – mosolyodom el, majd egyből elkomorodom. – Viszont onii-chan… Nem tudom, vele mi lesz.
Yuichi a karomra teszi a kezét, és megszorítja. Rám mosolyog, bíztatóan, és tudom, hogy minden rendben lesz. Akármi is lesz, megoldjuk. Ketten.
Aztán megjönnek a mentősök, rendőrök, a főnököm, a társam. Mindenkit elborzaszt, amit történt, főleg, hogy kiderül, a fél rendőrség benne volt. Abeyoshi-sama ki van kelve magából, és elég sokáig faggat, mialatt a mentősök a testvéremet kórházba szállítják.
– Mi lesz vele? – kérdem Abeyoshi-samát. – Felelősségre vonják?
– A testvérét? – kérdi a főnök, mire bólintok. – Aligha. Nem volt magánál, és ha jól hallottam, végig hipnózis alatt állt. Ilyen állapotban semmiért nem tehető felelőssé, hiszen nem is volt önmaga. Ami azonban magát illeti, Nariyama-san, tudja, hogy mindent el kell mondania, igaz? És a minden alatt “őt” is beleértem. Most menjen haza, fürödjön meg, aludjon, és egy hétig a színét se lássam! A társa majd hazaviszi.
– Igenis, főnök! – szalutálok, majd Yuichival együtt indulnék, de a mentősök őt is megfogják, elvégre apám kése a lábába szaladt.
Hagyom, hadd vizsgálják meg, majd elengedik velem azzal a feltétellel, hogy pihenni fog. A kocsiban ülve csak arra tudok gondolni, hogy vajon most mi lesz? Vajon mit fogok kapni mindezért? Yuichira nézek, és látom, hogy őt is aggasztja valami, de nem kérdezek rá. Elég nekem most a magam baja, mert ha mesélek Yamiról, a végén kirúgnak, vagy elmegyógyintézetbe visznek, ami nagyjából ugyanaz. De nem hallgathatok tovább. Nem lehet.
|
| yoshizawa | 2013. 12. 18. 20:59:39 | #28589 |
Karakter: Nara Yuichi
Megjegyzés: (Hikarumnak)
- Szükség van erre? – kérdem döbbenten Hikaru-kunt, túlzásnak érzem, hogy legalább még négy másik nyomozót akar ideküldeni Kazun, és Keichiroun kívül arra a pár órára, amit távol tölt.
- Szükség – sóhajtja válaszát komoly hangon– Nem akarlak elveszíteni téged is. Ha anyámék megtudják, hogy kapcsolatban állsz velem, lépéseket fognak tenni, én pedig nem tehetek majd semmit. Ide egyedül kell mennem, ugye megértesz? De mindent elmondok, ha visszajöttem. – mindjárt sírni fogok. Nem értem meg. Engem véd a rendőrség egy része, ő pedig kíséret nélkül megy azokhoz a szörnyetegekhez?! Miért nem viszi magával legalább pár társát?
- De te is bajba kerülhetsz, ha a főnököd rájön, ki is vagy valójában – és ez a legkevesebb, hogy börtönbe zárhatják. Mi lesz, ha megsérül, vagy ha végezni akarnak vele?! A jelek szerint a bátyját is az a két személy küldte át a másvilágra…
- Ezzel tisztában vagyok, de előbb foglalkozzunk a szüleimmel. Ha valóban ők állnak emögött a gyilkosságsorozat mögött, akkor fizetniük kell. Bármibe is kerül. És tudod, hogy nem leszek egyedül. –biccentek, hiszen tudom, mire gondol, amikor eszembe jut Yami vérszomjas vigyora, össze is rettenek kicsit.
Aztán inkább gondolataimba merülve ülök mellette, próbálok kitalálni olyan értelmes indokot, ami miatt muszáj lenne neki több személyessé tenni a magányos akciónak tervezett látogatását.
Nem igazán sikerül, hamar belépnek Kazuék a lakásunkba, és viszonozhatom csókját, ami után ő rögtön el is indul, szomorúan figyelem lépteit a nappali ablakából.
Már egy tíz perce biztos távozott, de mégis még mindig ugyanott, az ablakpárkánynál ülök, és figyelem azt a pontot, ahol szerelmem eltűnt a szemeim elől. A tájat, az autókat, de néha még a járőrözőkön is végignézek. Nyugtalanságot érzek, és menekülési kényszert, holott nagyobb biztonságba helyezett, mint magát.
Rossz érzéseim pedig nem múlnak, inkább fokozódnak, amikor Keichirout, és pár kinti rendőrt visszahív Abeyoshi-san az örsre, valami fontos megbízatás miatt, úgyhogy hálás vagyok azért a finom illatú teáért, ami hirtelen jelenik meg a szemeim előtt Kazu jóvoltából:
- Lazíts. – fűzi hozzá kedvesen a műveletéhez – Hidd el, hamar visszatér. – biccentek felé, majd egy köszönöm motyorgás után a bögréért nyúlok. Átvenni viszont már nem tudom tőle, mert megcsörren a vonalas telefon, és ő a hozott teával kezeiben gyors léptekkel indul el az irányába.
Először kicsit összerettenek a hirtelen csörgéstől, viszont aztán hevesen dobogó szívvel utána futok. Ezt a telefonszámunk csak a kórház ismeri, biztosra veszem, anyukám hív, hogy kicsit beszélgethessünk úgy, mint ahogy azt mostanában nem tettük.
- Rent keresték telefonon… De már le is tették – bök noteszére tanácstalanul az a rendőr, aki felvette, döbbenten kérdezek vissza a névre, kicsit váratlanul ért:
- Ren? Milyen Ren? És… Mivel keresték? És… És… Ki kereste?
- Mindjárt elmondok mindent. - tanulmányozza a jegyzeteit továbbra is a nyomozó - Nariyama Rent kérték a vonalba. Az édesanyja kereste. Majd… Amikor mondtam neki, itt nem lakik ilyen személy, és hogy biztos rossz számot hívott, nevetve kijelentette, idő van. – Nariyama Ren? Ő nyomozóm bátyja. Miért lenne épp itt? Ha pedig tényleg a közelben tartózkodik, milyen időt emlegettek?
- Értem. Azonnal indulunk. – lép mellé Kazu, fásultnak tűnő hanggal, a bögrét is kiejtette kezéből, hogy fegyverét elővehesse, és golyót ereszthessen a bögre után néző fejébe, sikítva eredek futásnak a lakásból, a még kint őrködő rendőrök irányába.
- Lelőtte… Kazu lelőtt egy nyomozót… Fussatok! Menekülnünk kell! – ordítom, viszont Hikaru kollégái az utamba állnak:
- Hová ilyen sietősen Yuichi? Hikaru-kun azt mondta, itt kell maradnod. - még mindig sikítva, és sírva igyekszem magam átverekedni rajtuk:
- Hát nem értitek?! Kazu gyilkolt… Menekülnünk kell… Lelőtte a társatok…
- Értjük mi… - húznak elő az egyik ajtóból kötelet, majd adják a már közelünkbe ért Kazunak egy vastag borítékért cserébe, könnyes szemmel figyelem a jelenetet – a mi Ren-samánk végre magához tért. – teljesen le is fagyok az árulásuk hírétől, amikor azonban megragadnak, és a kötéllel hátra akarják kötni kezeim, erőt veszek magamon, hogy alkalmazhassam az önvédelmi órán tanultak ellenük.
Jól megy, egy rendőrt orrba rúgok, egy másikat hasba ütök. Ha Kazu nem szegezné a hátamnak fegyverét, és jelentené ki, elég volt a szórakozásból, mert végez velem, sikerült is volna elrohannom.
Így azonban hamarosan már az autója hátsó ülésén fekszem gúzsba kötözve.
- Miért? – kérdezem sírva – Miért teszed ezt Kazu? – faggatom továbbra is, viszont választ nem kapok tőle.
Helyette megállítja a kocsit, és kiránt, hogy jobban megszorítsa a köteleim, és a szám is felpeckelhesse. Barátságos mosolya nincs az arcán, de semmilyen más érzelem se, a szemei is üresnek tűnnek. Mintha valahogy megbűvölték volna…
Igen… A varázslat érthető lenne. Mert… Ő rendes… És… Magától nem tenne olyanok, amik most épp tesz.
***
- Ügyes voltál édesem… Az öcséd örülni fog az ajándékunknak - kap egy puszit a nőtől, aki dörömbölésére kinyitja neki háza hátsó ajtaját, remegve fordítom a cuppanás hangja miatt feléjük a tekintetem.
Ahogy könnyeimen át látom a megjelent asszony, idősebb, mint az anyukám, viszont kinézete kifogástalan. Gyűrődésmentes ruhái hibátlanul állnak vékony testén, mozdulatai pedig elegánsak. Kecsesen ragadja meg lábaim is, hogy segíthessen Kazunak a lakásba juttatásommal, valamint a földre dobásommal.
Öccs… Hikaru-kunról beszélhetnek? Ha igen, akkor nem maradhatok itt, mert még a végén zsarolnák őt velem.
Óvatosan próbálok visszaélni azzal, hogy hason fekszem, és húzom magam hernyómód előrébb. Amint sikerül, még egy kicsit előrébb csúszok, viszont ekkor a hátamba tipornak:
- Eddig, és ne tovább. – sziszegi az asszony, felsikítok a fájdalomtól. Kiáltásomra a nő viszont csak még erősebben belesüllyeszti talpát a gerincembe, majd amikor már azt hiszem végre végzett kínzásommal, ismét rám tapos. Szerintem tiprásom egészen addig folytatná, amíg bele nem halok tettébe, ha nem csatlakozna egy harmadik személy is díszes társaságunkhoz a nő vállára téve kezeit:
- Ne öld még meg azt a kis szemetet. Előbb érjen ide.
- Hamarosan hazatér. – néz rá felvillanyozva a nő – Igazad van… Hamarosan ezt, és mindenki mást is eltűntetünk az útból, hogy újra egyesíthessük a családunk. – Kazu… Vagyis… A történtek szerint Hikaru bátyja nem reagál szülei szavaira, sem tetteire, csak a kapott parancsaira biccent a csengő felhangzásakor:
- Várj itt édes fiacskánk. Hívni fogunk, ha jöhetsz. És… - ránt fel a földről – Addig ezt fogd, hogy ne tudjon elmenekülni – szuper…
Hallom, hogy ezután nyomozómmal beszélgetnek, viszont azt nem értem, miről. Nem hallom a szavaik, csak az anyja kurjantását egy kis idő eltelte után:
- Ren! Ren, gyere, nézd ki van itt! – ne… Nem akarok vele így találkozni… Mivel a lábaim időközben szabadok lettek, igyekszem az ellenkező irányba menni, húzni elrablóm, hogy feltartsam, viszont ez nem sikerül úgy, mint ahogy szeretném, hogy sikerüljön, Kazu, vagyis Ren szánalmas ellenkezésem ellenére is elég hamar bejut a nappaliba, és átránt magával nyomozómhoz, aki ugyanakkora döbbenettel fogadja megjelenésünk, mint amekkorával én fogadtam Kazu gyilkosságát:
- Kazu... Kazu... mi a fene... Mi folyik itt?! – ááá ez így nem jó… Menekülnie kell… Nem akarom, hogy bántsák, viszont szerintem azt, hogy az ajtó felé jelzek a fejemmel nem látja. Még mindig lesokkoltan mered egykori társára, barátjára.
- Ren, - lép hozzá közelebb az anyjuk - vagy ahogy te hívod, Kazu, a bátyád, Hikaru. Csak némi hipnózisra volt szükség, és persze némi betanításra. El tudtuk érni, hogy más személy legyen, és vissza is tudtuk hozni a fiúnkat. Végig figyeltünk téged, Hikaru, és Rent Kazuként a közeledbe küldtük. Persze, felismerted volna, így egy alapos operációra volt szükség, hogy ne legyen önmaga se kívül, se belül.
- De... miért? Nem értem. – ezzel nincs egyedül.
- Mégis hogy gondolhattad, hogy egyszerűen csak lelépsz? Rossz fiú voltál, ezért bűnhődnöd kell. Végig fogod nézni a kis ribancod halálát, hátha abból okulsz! – sikítani sajnos nem tudok, csak sírni, így zokogva, és remegve várom, hogy mi fog történni. A halálom már biztos, hacsak Hikaru nem talál ki valamit… Az a baj, szülei Yamira is felkészülhettek, ha a zombisított Kazu mesélt nekik róla.
Nyomozóm apja a másodperc századrésze alatt halász elő egy kis tőrt valahonnan a ruhái közül, és indul meg vele az irányomba, még szerencse, hogy szerelmem kirúgja a kezéből, mielőtt elérhetne támadásával, apja hátra is esik.
Az még nagyobb mázli, hogy amikor anyukája sebesült férje segítségére siet, Hikaru a kötelem is elkaphatja, és elhúzhat magához bátyja szorításából, megkönnyebbülten bújok hozzá, amíg ő mérgesen szól rá szüleire:
- Csak a testemen keresztül érhettek Yuichihoz. – komoly szavai hatására azonban sajnos ellenfelei rémisztő vicsorgással válaszolnak:
- Majd meglátjuk fiacskám, hogy a család, vagy a saját kis világocskád fontosabb-e neked.
Tévedtem. Vicsoruk nem is olyan félelmetes. Inkább édes nevetésükhöz képest, amivel szerelmem bátyját szinte egyszerre részesítik olyan erős gyomorszájasban, amitől földre rogy.
Ütésükön nagyot pislogok, egyáltalán nem fér a fejembe… Miért kapta Ren? Ő nem az a fiúk, aki önszántából tért hozzájuk haza?
A fenébe… Az újabb ütéseiknél, rúgásaiknál, amivel ostorozzák, rádöbbenek céljaikra…
- Hfikrr… - próbálom nyögni, szófélémre nyomozóm, akit ugyanúgy felháborított bátyja verése, mint engem, felém fordítja földre került testvéréről a figyelmét, és leoldja rólam az összes kötelékem.
- Hikaru… - suttogom neki szám szabaddá válásával halkan, hogy csak ő hallja - A szüleid most azt akarhatják, hogy válaszd ki, melyikünk mented meg.
- Sajnos én is erre tippelek. – suttogja ugyanolyan halkan. – Épp ezért kérlek, hogy menekülj innen, amíg én kiszabadítom Rent.
- Ez őrültség. Egyedül nem fogod tudni… – már megint folynak a könnyeim. Én is kedvelem barátját, vagyis a bátyját, de semmiképp se akarom magára hagyni vele, és őrült szüleivel, ezt meg kell értenie. Hangosabban zokogok, mint eddig, mialatt kihasználva kezeim szabadságát szorosan átölelem a derekát.
- Yuichi ne csináld… Kérlek, menj, és hívd a rendőrséget… Addig én feltartom őket. - tolna el szerelmem még mindig magától, viszont ugyanúgy ellenkezek, ha nem akaratosabban:
- Nem, nem hagylak itt! Ne küldj el!
- Kérlek… – viaskodik velem emiatt ő is erőteljesebben – Hozz segítséget.
Szerintem nagyon sokáig harcolnánk, ha szülei nem vonzanák maguk felé ismét a figyelmünk gonosz nevetésükkel:
- Édesek vagytok. – sóhajtja az anyja gunyoros hangon.
- De… A kis kurvád mindenképp kibelezzük az engedetlenséged miatt– dob felénk apja pár kisebb tőrt. Ezeket szintén ruhájából halászta elő, megfeszülve sikítok fel, amikor az egyik, ami elől nem tudtam időben elugrani a lábamba mélyed.
- A fenébe… - hajol le nyomozóm, és húzza ki az éles vágóeszközt combomból, elkeseredetten viszonzom pillantását, majd biccentek jól vagy kérdésére:
- Igen jól…
- Most látnod kéne az arcod édes fiacskám. – kuncogja továbbra is az anyja, míg apja újabb tőröket halász elő viseletéből – Olyan szánalmasan nézel rá. Tényleg ennyit jelent neked?
- Nem is kell a válasza… – sóhajtja az apja, kezében már több tőrt is pörget. – Biztos, hogy sok időt kell szánnunk a gyógyítására.
- Miért? – ölel át védelmezőn, és húz magával az ajtó felé Hikaru – Miért teszitek ezt?!
- Miért?! Azt hittem egyértelmű. Makacs vagy, és engedetlen, mert nem sikerült időben megnevelnünk. De hidd el, bepótlunk mindent, és jó fiút faragunk belőled is a hipnózis segítségével. Akkor pedig visszaköltözöl hozzánk, és velünk élsz, gyilkolsz – sóhajtja édesanyja, amire az apja magához húzza az asszonyt.
- Nekem van is egy jó tervem a megtörésére.
Vigyora még mindig fülig ér, mialatt még ennél is halkabb hangon súg valamit a nő fülébe. Nem tudom, hogy mit mondhatott neki, de azt határozottan látom, hogy ő ettől belelkesülve veszi át tőle az egyik tőrt:
- Nagyszerű terv édesem… Már tudom, miért is mentem hozzád feleségül. Ren nyújtsd a karod.
A bátyus teszi, amit mondott, döbbenten, Hikaruval egyszerre ordítjuk, hogy nee, amikor az asszony erre ráhelyezi kezére a tőrt, és eszelős vigyorral viszonozza a tekintetünk.
- Elfutok… - sírom Hikaru-kunnak sokkosan, aztán mielőtt belemélyesztené anyja a tőrét testvére kezébe már sántikálok is a fadarabig. Viszont amint kinyitnám, Hikaru keze csattan a kilincs felett:
- Itt maradsz.
- De… De a bátyád…
- Nyugalom… Meg kell nyugodnod, és itt kell maradnod velem - ölel magához, szavai ellenére viszont érzem, hogy borzasztó ideges. – Ha kimennél – magyarázza meg előző véleményével ellentétes kijelentését – valami nagyon rossz dolog történne veled.
Ezt nem értem… Miért? Honnan gondolod?
- Nem próbáltak megállítani késekkel, vagy futottak utánad, csak vigyorogtak. – néz szüleire, akik szerencsére már nem tartják Kazu csuklóján a késük.
- Túl jól vág az eszed. – kuncogja édesanyja, mialatt szenvedélyesen visszateszi – Igazad van. Amint elhagyja a házat, szitává lövik őt a rendőrök, akiket felbéreltünk a figyelésedre. – a fenébe… És majdnem belefutottunk a csapdájukba…
- De még mindig döntened kell, melyikük mented meg. – a kés lassan szalad bele bátyja bőrére, felsikítva kuporodok össze, nem bírom nézni, amit tesznek.
- Segítenem kell neki, de te nem jöhetsz oda hozzájuk. El ne mozdulj innen. – kapok egy puszit szívem nyomozójától a homlokomra, aztán felegyenesedik mellőlem, elkeseredetten figyelem távolodó alakját, hallgatom dühös morgását:
- Azt mondtam, engedjétek el!
- Beadod nekünk a derekad, és engeded, hogy megöljük azt a kis szemetet, vagy nem? Ettől függ az élete.
- Bár miattam te magad is elveheted valamelyikükét. Az úgyis sokkal viccesebb lenne.
|
| Andro | 2013. 08. 21. 13:06:52 | #26993 |
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (kicsikémnek)
- Nem… - néz rám elkeseredetten Yuichi, miközben a szemei könnyesek. – Nem lesz újabb áldozat. Meg fogjátok találni azt a kegyetlen szörnyet, mielőtt ismét gyilkolna.
- Bízom abban, hogy igazad lesz – cirógatom meg az arcát, miközben magamhoz húzom. Nem akartam ennyire megijeszteni, de jobb, ha tudja az igazat, akármilyen borzalmas is. – Én örülnék a legjobban annak, ha megállíthatnánk – mosolygok rá, miközben alig tudom visszatartani magam, hogy ki ne boruljak.
- Tudom – szipogja halkan, majd felnéz rám. – Izé… Otthon segíthetek valamiben?
- Egy szendvicset, és valami forró italt készíthetnél nekem – nyomom meg a leszállásjelzőt. – Másban nem igazán. Most mi is csak az áldozatok tenyerébe vésett ábrák jelentését kutatjuk. Ha megfejtjük, akkor talán tovább haladhatunk valamicskét a nyomozásban.
- Értem – sóhajt fel, majd követ, mikor leszállok a buszról.
Még mielőtt Yuichi kérdezhetne valamit, mert látom rajta, hogy szeretne, megszólal a telefonom. Keichirou az.
- Hikaru! Azonnal menj haza, találtunk valamit. Ezt látnod kell! – mondja, majd ecseteli, mit is találtak. A vér meghűl az ereimben.
- Micsoda? Jól értettem, amit mondtál?! – kérdem idegesen, majd a lakás felé sietek. Yuichi futva jön utánam. - Mindjárt beérek, és meglesem, amit átküldtél – mondom komoran. Hamar beérünk a lakásba, majd egyből a gépemhez ülök.
Azonnal pötyögni kezdek, miközben Keichirou elmondja, hogy miről is van szó. Én egyre idegesebb vagyok, főleg, amikor azt ecseteli, hogy azáltaluk talált jelkép mire is hasonlít. Ideges vagyok, nagyon is, mert ha az, amire én gondolok, akkor a dolog személyes lesz, és ha kiderül, engem levesznek az ügyről. Végül vagy negyed órával később fáradtan nyomom ki a telefonom. Aztán egy bögre kerül a látóterembe. Yuichi ül mellettem aggódó arccal, és valami gőzölgő italt nyom a kezembe.
- Idd meg, úgy tűnik, hosszú éjszakád lesz.
- Köszönöm. Sajnos tényleg sokáig fenn kell maradnom, még Kazuval is szeretnék beszélni – veszem át fáradt mosollyal a bögrét. Kakaó van benne, aminek a felét azonnal le is húzom. – Viszont… - fordulok felé. - Neked nem. Szeretném, ha lefeküdnél, és pihennél. Gyanítom, hogy holnap megint sokáig fogtok próbálni.
- Nyugalom – csókol meg lágyan. – Amint nagyon fáradt leszek, elmegyek aludni.
- Rendben – biccentek mosolyogva. – Akkor viszont lehet, hogy addig kérem egy kicsit a segítségedet.
- Szívesen segítek – mondja lelkesen. Ilyenkor olyan, mint egy kisgyerek. Meg tudnám zabálni. – Tudok? Találtatok valamit?
- Lassabban – intem le mosolyogva. – Még azt se mondtam, miről lenne szó. De igen. Úgy néz ki, Keichirou nyomra bukkant. Emlékszel? Azt mondtam, az elkövető jelet karcol áldozatai tenyerébe. Ő most végre megfejtette, mi lehet a jel, és annak a jelentése.
- Értem – biccent Yuichi. – Mégis mi az a jel? És… Hogy tud segíteni a jelentése?
- Először nézd meg őket, tudni szeretném, te mit látsz bennük… Felnagyítottam, és egymás mellé tettem mindet.
- Jó… - feleli bizonytalanul, és a képeket kezdi nézni. Borzalmas képek, még jó, hogy nem mindent lát abból, amit én szoktam látni.
- Na? – kérdem kis idő múlva. Yuichi arcán könnyek patagzanak, miközben a derekamat öleli.
- Szörnyű, hogy így megvagdosták őket.
- Igen. Ezért is csak a tenyerük mutatom neked – mondom. Ha látná a többit is, biztosan itt lenne rosszul, talán el is ájulna.
- Értem – sóhajt egy hatalmasat. – Szóval a jel… Elég krixkraxos, de ha jobban megnézem egy állatot, talán egy teknőst látok bennük – mondja, majd mikor megkérdezem, hogy biztos-e benne, akkor előbb a képre néz, majd rám. - Teljesen biztos.
- Keichirou is így gondolta. Ezért mutattam meg neked, és fogom Kazunak is. Addig Keichirou Abeyashi-sant fogja kifaggatni arról, hogy mit lát ki a tenyerek mintájából.
- Mi a jelentése?
- A családot szimbolizálja azok szerint a tetováló művészek szerint, akiket Keichirou kifaggatott. – sóhajtom pár perc gondolkodás után. Látom, hogy Yuichi lesápad. Én pedig már biztos vagyok benne, ez az ügy személyes ügy lesz.
- Te jó ég…
- Pontosan – húzom a karjaim közé. Ezek szerint Yuichinak is összeállt a kép. – Ez egy üzenet. Biztos vagyok benne, hogy a szüleimtől jött.
- Nyomoznak utánad?
- Nem tudom – ölelem még szorosabban az én kis drágámat. – De ha ők állnak a dolog mögött, innentől kezdve tényleg ne menj el egyedül sehova se.
Yuichi megrázza a fejét, és hozzám bújik. Én viszont nem tudom, mit tehetnék. Ha kiderül, ki vagyok valójában, a végén engem is megvádolhatnak, hogy összejátszottam a szüleimmel. Nem elég, hogy elvehetik tőlem az ügyet, de ki is rúghatnak, vagy akár börtönbe is zárhatnak. Elvégre végig hazudtam, hogy ki vagyok valójában, és nem tudom, ki hinne nekem.
- Amennyiben a szüleim a tettesek, az megmagyarázná a fojtást, és a torokelvágást – jelentem ki, mire Yuichi összerezzen, miközben én telefonálok.
Elsőnek persze Keichirou-t hívom, és tájékoztatom a helyzetről, majd a főnökömet. Muszáj feladnom a családomat, de az nem derülhet ki, hogy kik is ők. Mindketten meglepődnek azon, amit kiderítettünk, főleg, hogy egy ilyen nagy hatalommal rendelkező családról van szó. Aztán Kazut hívom, hogy jöjjön át, és vigyázzon Yuichira, amíg én utána nézek a dolognak. Megkértem Abeyoshi-sant, hogy hadd intézkedjem egyedül, mert egyedül nem keltenék feltűnést. A főnök nagy nehezen belement, de azért félt. Ennek ellenére tudja, hogy jó munkát végzek.Yuichinak természetesen védőőrizetet biztosítanak, így Kazun kívül Keichirou és még pár rendőr is itt lesz, hogy megvédjék, ha szükséges.
– Szükség van erre? – kérdi aggodalmasan Yuichi, mikor a telefonok végeztével beszámolok neki a helyzetről.
– Szükség – válaszolom komolyan. – Nem akarlak elveszíteni téged is. Ha anyámék megtudják, hogy kapcsolatban állsz velem, lépéseket fognak tenni, én pedig nem tehetek majd semmit. Ide egyedül kell mennem, ugye megértesz? De mindent elmondok, ha visszajöttem.
– De te is bajba kerülhetsz, ha a főnököd rájön, ki is vagy valójában – bújik hozzám Yuichi.
– Ezzel tisztában vagyok, de előbb foglalkozzunk a szüleimmel. Ha valóban ők állnak emögött a gyilkosságsorozat mögött, akkor fizetniük kell – mondom fogcsikorgatva. – Bármibe is kerül. És tudod, hogy nem leszek egyedül.
Yuichi bólint, hiszen ő is tudja, hogy Yamira gondolok. Bár ő is én vagyok, de mégis egy másik részem, amiről csak mostanában szereztem tudomást. Még nem ismerem őt, nem is bízom benne, de úgy érzem, segíthet nekem. Ráadásul, ő tudhatja, mi történt a testvéremmel.
Megvárom, míg Kazu, Keichirou és a rendőrök ideérnek, majd megcsókolom Yuichit és indulok. Muszáj, mert minél tovább várakozom, annál nehezebb lesz mindenkinek. És egyszer színt fogok vallani, akkor, ha mindennek vége. Sem Kazu, sem a társam nem tud semmiről, de azt hiszem, Abeyoshi-san már kezdi összerakni a képet. Talán ezért is engedett el egyedül, holott ez személyes ügy, amelyben nem nyomozhatnék. Talán így akar tőlem búcsút venni, vagy látni akarja, elárulom-e a saját vérem. Ki tudja?
~*~
Dobogó szívvel állok meg a ház előtt, amely annak idején az otthonom volt. Bár sosem volt igazán otthon, csak egy hely, ahol aludtam, és éltem. De muszáj megtennem, nem tehetek mást. Lassan felmegyek a lépcsőkön, majd becsengetek. Fura, sehol egy őr, sem személyzet. Végül az ajtó kinyílik és anyámmal nézek farkasszemet. Megöregedett, festeti a haját, hiszen az ős szálakat mindennél jobban gyűlölte. Nem, minket gyűlölt mindennél jobban, mert nem lettünk lányok.
– Helló, anya – mondom egyszerűen, minden érzelem nélkül. – Rég láttalak. Beszélnünk kell!
– Hikaru – mondja elhúzva a száját, de beenged. – Tudtam, hogy el fogsz jönni. Egy ilyen jó nyomozónak mint te, nem lehetett akadály rájönni a dologra.
Az undor marja a gyomrom, de nem szólalok meg. Hamarosan a nappaliban ülök a szüleim társaságában és teázunk. Olyan bizarr az egész. Nem ideillő, és az érzékeim résen vannak. Érzem, hogy Yami is mozgolódik bennem, mert néha-néha elhomályosul a látásom. Őt is érdekli a dolog, és tudom, hogy van valami köze a szüleimhez. Végül egy jó fél óra elteltével én szólalok meg.
– Ti voltatok – mondom halkan. – De miért? Miért tettétek? Mi okotok volt megölni annyi rendőrt?
– Mert jó szórakozás, Hikaru – szólal meg apám olyan természetes hangon, mintha az időjárásról beszélgetnénk. Nekem meg felfordul a gyomrom, amiért ilyen közönyösöen beszél azokról a szörnyűségekről, amiket elkövettek. – Ezen kívül, figyelmeztetnünk kell mindenkit, hogy rajtunk nem foghatnak ki. Ahogy te sem. Szánalmas, hogy az a gyerek, akit én nemzettem, rendőrnek állt. A bátyád bezzeg...
Erre felkapom a fejem. A bátyám?! Mi köze van ehhez onii-sannak?! Mit tudnak a testvéremről, amit én nem? A szüleim a tekintetem láttán elnevetik magukat, nekem pedig hirtelen nagyon rossz érzésem támad. Ugye nem...
– A bátyád végül belátta, hogy jóvá kell tennie a hibáját – mondja anyám. – Ő jó gyerek lett, és mi ezért meg is jutalmaztuk. Ren! – kiabál ki. – Ren, gyere, nézd ki van itt!
Remegve nézek az ajtó felé, ahonnan lépések zaját hallom. A szívem vadul zakatol, ám ekkor meghallok még egy pár lábat. Ketten vannak. Ren és... ki lehet a másik? Végül az ajtó kitárul, ami elválasztja a nappalit az étkezőtől és belép két alak. A szemeim elkerekednek.
– Kazu... – suttogom a szám elé tett kézzel. – Kazu... mi a fene... – rázom a fejem, majd a másik alakra nézek. Yuichi az megkötözve, felpeckelt szájjal, és szemmel láthatóan halálra van rémülve. – Mi folyik itt?!
– Ren, vagy ahogy te hívod, Kazu, a bátyád, Hikaru – mondja egyszerűen anyám. – Csak némi hipnózisra volt szükség, és persze némi betanításra. El tudtuk érni, hogy más személy legyen, és vissza is tudtuk hozni a fiúnkat. Végig figyeltünk téged, Hikaru, és Rent Kazuként a közeledbe küldtük. Persze, felismerted volna, így egy alapos operációra volt szükség, hogy ne legyen önmaga se kívül, se belül.
– De... miért? – kérdem döbbenten. – Nem értem.
– Mégis hogy gondolhattad, hogy egyszerűen csak lelépsz? – kérdi higgadtan apám, de a hangjában érzem a fenyegetést. – Rossz fiú voltál, ezért bűnhődnöd kell. Végig fogod nézni a kis ribancod halálát, hátha abból okulsz!
Yuichira nézek, és látom, hogy sírni kezd. Rettentően fél, és most még én sem segíthetek rajta. De hol van Yami? És mi történt a többiekkel? Kazura nézek, de olyan, mintha nem ismerne meg. Csak bámul rám, de a tekintete üres. Üres, mint az üres üveg.
|
| yoshizawa | 2013. 07. 02. 22:35:53 | #26379 |
Karakter: Nara Yuichi
Megjegyzés: (Hikarumnak)
- De addig nem keresheted a bátyád – jelentem ki neki végül elkeseredetten - Viszont… - támadt egy ötletem… Amint nekikezdek a megvalósításának, remélhetőleg nem is leszek majd a terhére.
- Viszont? Mit akarsz mondani?
Eddig tartott a lelkesedésem, már nem tudom, meg merjem-e vele osztani, amit kitaláltam. Úgy érzem, mégse olyan fantasztikus gondolat, mint amilyennek az előbb még tűnt.
- Talán… segíthetnék – sóhajtom mégis, nehézkesen. - Na, nem a nyomozásban, hanem a testvéred felkutatásában. Talán… elmehetnék anyukádékhoz és…
- Meg ne próbáld! – mordul rám, mielőtt azonban megkérdezhetném arról, miért tilt el attól, hogy beszéljek szüleivel, akik születésük óta velük voltak, és akik segítségével megtalálhatnánk testvérét, tovább beszél:
- Nem engedem meg! Nem mehetsz azoknak az embereknek a közelébe, megértetted, Yuichi? – beszéde közben védelmezőn fonja körém a karjait, és nagyon szorosan ölel magához - Nem hagyom, hogy bajod essen, érted? Ők szörnyű, gonosz emberek. – összezavarodtam. Most tényleg a szüleire mondta, hogy szörnyű, és gonosz emberek? Miért? Az… Az lehetetlen…
- Miért félsz ennyire, Hikaru-kun? – tényleg ennyire szívtelenek lenne az édesapja, és az édesanyja?
- Fogalmad sincs, miféle emberek – néz komoran a szemembe, végre enyhülő szorítása miatt levegőt is kapok – Befolyásosak, gazdagok, akiknek a keze messzire elér. Mit gondolsz, vajon Nariyama a valódi családnevem? – eddig azt hittem… - Hát nem. Megváltoztattam a gimnázium után, hogy ne találjanak rám, ne tudják, hol vagyok. Nem akartam, hogy engem is bántsanak. – bántani? A saját szülei??? Istenem…
- A szüleidnek talán… közük lehetett… Ichirou halálához is?
- Nem tudom – rázza meg a fejét - Most mindenestre ne csinálj semmit! Ne légy feltűnő, és az istenért, ne járj egyedül haza! Ha sokáig maradsz, hívj fel, és érted megyek! Nem akarom, hogy bárki bánthasson. Értetted? – miért értem aggódik megint?
- Értetted?! – kérdi ismét, csak most emeltebb hangon, kicsit ijedten biccentek.
- Jól van. – sóhajtja engedelmességem miatt nyugodtabban - Menjünk aludni! Hosszú volt ez a nap, és holnap megint korán kelek. – elszomorít, hogy mostanában kevesebbet lehetek vele, de ahelyett, hogy ezt megemlíteném neki, csak biccentek felé, aztán követem.
***
Egész éjjel dobálja magát nyugtalan álmai miatt, ezért hajnalban, amikor már kiabál, úgy döntök, felébresztem még az ébresztője csörgése előtt.
Arra nem számítottam, hogy amikor megrázom a vállát, rugószerűen pattan ülő helyzetbe, arra végképp nem, hogy sikítva kell tenyere útjából arrébb ugranom. Majdnem megütött…
Persze… Tudom, hogy amit tett, az csak az miatt volt, ami álmaiban történt vele, amint sikerül magam túltenni riadalmamon, már bújok is vissza mellé, hogy átölelhessem még reszkető kezeimmel.
- Minden oké – húzom végig óvatosan a kezem a hátán – Ki vagy merülve, ennyi az egész. Tudod mit?
- Mit? – hint egy gyengéd csókot az ajkaimra, ami miatt kuncogva osztom meg vele javaslatom:
- Ha ennek az ügynek vége, utazzunk el valahová. A tengerhez, vagy a hegyekbe, vagy valami. Muszáj lesz kipihenned magad. Szerintem a főnököd sem bánná. – legalábbis ajánlani fogom neki, hogy ne bánja. Hikaru-kun nem egy gép, már nagyon szüksége lenne a pihenésre.
- Kétlem, hogy ne bánná – vigyorog rám vissza - Keichirou-val mi vagyunk a legjobb emberei. Ezért adta nekünk az ügyet. De persze az egész gyilkossági csoport ezen dolgozik. - megvan, hogy kivel fogom kiharcolni neki a szabadságot.
Nem vagyok nyugodt, nagyon aggódom nyomozómért, úgyhogy mialatt a reggelit csináljuk is azon töröm a fejem, hogy hogyan védhetném meg. Az, hogy szabadságot fogok neki kiharcolni kevésnek tűnik.
***
- Van valami fejlemény? – kérdem pár nap elteltével ismét Hikaru-kunt. Aggaszt, hogy egy újabb kollégájuk meggyilkolták. Belehalnék abba, ha ő lenne a következő áldozat.
- Van valami – sóhajtja, amire egyből reménykedve figyelem - Valami furcsa.
- Furcsa? – erre nem számítottam. – Mi?
- Nos… - néz körbe a buszon, amin épp hazafelé utazunk - Abeyashi-sannak, Kazunak és Keichirou-nak már mindent elmondtam. Megvizsgáltam a nyomokat, és mindhárom áldozatot, mert már három van, ugyanazzal a módszerrel ölték meg. Előbb megfojtották őket, majd elvágták a torkukat, és egy jelet rajzoltak a tenyerükbe. A jobb tenyerükbe.
- Ez borzalmas! – kapom szám elé ujjaim. Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen?
- Várj! Még nincs vége – hogy mi? - Három éve, mikor éppen hogy kikerültem Todairól, volt egy ugyanilyen incidens. Négy rendőrt öltek meg két hét alatt, és ugyanezzel a módszerrel. A gyilkost sosem fogták el.
- Gondolod, hogy… hogy ez ugyanaz az illető? – miért ússzák meg az ilyen alakok?
- Meglehet – biccent - Vagy valaki utánozza a módszerét. Akkor nem tudtunk rájönni, ki az, mit akar. A nemét sem tudtuk, de most úgy hiszem, lesznek nyomok.
- Négy áldozat volt, és ezek szerint… - semmi kedvem kimondani a nyilvánvalót… Hikaru-kun hozzám hasonlóna tudja…
- Igen. Még lesz egy. Kérdés, kicsoda.
- Nem… - nézek ugyanolyan elkeseredettebben a tekintetébe, mint eddig, szemeimben könnyek gyűlnek – Nem lesz újabb áldozat. Meg fogjátok találni azt a kegyetlen szörnyet, mielőtt ismét gyilkolna.
- Bízom abban, hogy igazad lesz. – cirógatja végig arcom, majd húz magához – Én örülnék a legjobban annak, ha megállíthatnánk. – mosolyog, de ettől még érzem, hogy hozzám hasonlóan feszült.
- Tudom. – szipogom szorosan hozzá bújva, közben úgy ölelem, ahogy jelenleg bírom. Azzal is tisztában vagyok, hogy rettentő fáradt, de biztosra veszem, még éjjel dolgozni szeretne, mielőtt lefekszik aludni. – Izé… - próbálok emiatt ismét rá nézni – Otthon segíthetek valamiben?
- Egy szendvicset, és valami forró italt készíthetnél nekem. – nyomja meg a leszállásjelzőt. – Másban nem igazán. Most mi is csak az áldozatok tenyerébe vésett ábrák jelentését kutatjuk. Ha megfejtjük, akkor talán tovább haladhatunk valamicskét a nyomozásban.
- Értem. – sóhajtom, aztán követem le a buszról.
Amint elhajt mellőlünk a jármű, további kérdések is tennék fel neki, de társa hívja, muszáj felvennie a telefonját.
- Micsoda? Jól értettem, amit mondtál?! – nyomozóm hangos, és felháborodott hangja miatt összerezzenek, mielőtt futva indulnék utána. Valami nagyon rossz hírt kaphatott, olyan gyorsan megy, hogy szimpla járással már nem tudnék mellette maradni.
- Mindjárt beérek, és meglesem, amit átküldtél. – mondja komoran, siet is a lakásunkba gépéért, amikor kinyitjuk az ajtót.
Aztán amíg Hikaru-kun bekapcsolva laptopját telefonál továbbra is arról, amit Keichirou megtudott talán épp az elkövetőről, a konyhába megyek, hogy készíthessek pár szendvicset, és két bögre kakaót. Egy tálcán ki is viszem vacsoránk a nappali kisasztalára. Amikor pedig mindent lepakolok kezeimből, leroskadok a kanapéra nyomozóm mellé.
Ő még mindig idegesen beszél társával, mialatt valamit pötyög is azzal a kezével, amelyikkel nem telefonját tartja, ezért sóhajtva veszem kezembe a bögrém, és kortyolok belőle. Nincs jogom belenézni abba, amit épp csinál, azt se szeretném, ha úgy gondolná, kihallgatom, társalgását is próbálom kizárni a tudatomból. Ha valami olyanról van szó, ami előrébb viszi nyomozásuk, úgyis megossza velem.
Végül hosszú percek után fáradt sóhajjal teszi le a telefonját, fejcsóválva nyújtom felé a bögréjét:
- Idd meg, úgy tűnik, hosszú éjszakád lesz.
- Köszönöm. Sajnos tényleg sokáig fenn kell maradnom, még Kazuval is szeretnék beszélni - veszi át tőlem fáradt mosollyal kakaóját, felét azonnal el is tűnteti. – Viszont… - fordul irányomba ismét - Neked nem. Szeretném, ha lefeküdnél, és pihennél. Gyanítom, hogy holnap megint sokáig fogtok próbálni.
- Nyugalom – hintek kis csókot az ajkára – Amint nagyon fáradt leszek, elmegyek aludni. – vagy itt alszom el mellette… Ezt még eldöntöm.
- Rendben. – biccent mosolyogva – Akkor viszont lehet, hogy addig kérem egy kicsit a segítségedet.
- Szívesen segítek. – lelkesedek be egyből – Tudok? Találtatok valamit?
- Lassabban – int le mosolyogva – még azt se mondtam, miről lenne szó. De igen. Úgy néz ki, Keichirou nyomra bukkant. Emlékszel? Azt mondtam, az elkövető jelet karcol áldozatai tenyerébe. Ő most végre megfejtette, mi lehet a jel, és annak a jelentése.
- Értem. – biccentek – Mégis mi az a jel? És… Hogy tud segíteni a jelentése?
- Először nézd meg őket, tudni szeretném, te mit látsz bennük… Felnagyítottam, és egymás mellé tettem mindet.
- Jó… - felelek bizonytalanul. Ha ezzel segítek neki, akkor megpróbálkozok azzal, amit mondott, miután viszonzom bátorító csókját, már hajolok is gépe monitora elé.
- Na? – kérdi, kis idő múltán, felé fordulva ölelem át a derekát, arcomon könnyek folynak:
- Szörnyű, hogy így megvagdosták őket.
- Igen. Ezért is csak a tenyerük mutatom neked – és ezeket a sebeket emberek okozták az embereknek… Mivé lett a világ…
- Értem. – veszek egy nagy levegőt, és engedem ki – Szóval a jel… Elég krixkraxos, de ha jobban megnézem egy állatot, talán egy teknőst látok bennük. - azt kérdezi, ebben biztos vagyok-e, ezért ismét a gépe irányába fordulok, és végignézem mindet. Aztán… Amikor végzek, visszanézek Hikaru-kun szemeibe:
- Teljesen biztos.
- Keichirou is így gondolta. Ezért mutattam meg neked, és fogom Kazunak is. Addig Keichirou Abeyashi-sant fogja kifaggatni arról, hogy mit lát ki a tenyerek mintájából.
- Mi a jelentése?
- A családot szimbolizálja azok szerint a tetováló művészek szerint, akiket Keichirou kifaggatott. – sóhajtja pár perc gondolkodás után, teljesen lesápadok szavaitól, döbbenetemnek hangot is adok:
- Te jó ég…
- Pontosan. – húz a karjai közé, és ölel meg jó szorosan. – Ez egy üzenet. Biztos vagyok benne, hogy a szüleimtől jött. – igen… Ennél nyilvánvalóbb nem is lehetne.
- Nyomoznak utánad?
- Nem tudom. – húz a karjai közé, és ölel meg jó szorosan – De ha ők állnak a dolog mögött, innentől kezdve tényleg ne menj el egyedül sehova se.
Megrázom a fejem, és szorosabban bújok hozzá. Úgy érzem, nem igazán mernék mindezek után. Csak kapnák már el az elkövetőt. Vagy… Az elkövetők…
- Amennyiben a szüleim a tettesek, az megmagyarázná a fojtást, és a torokelvágást. – összerettenek, és még szorosabban ölelem nyomozóm, mialatt ő ismét telefonálni kezd valakivel.
|
| Andro | 2013. 02. 01. 20:25:34 | #25033 |
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Yuichimnak)
- Hikaru-kun… Izé… Az előbb… Beszéltél valakivel… Ne tagadd le. Hallottam… Yami mondott neked információk a bátyád eltűnéséről?
- Még ha mondott volna! – ülök fel bosszúsan. Dehogy mondott! – Sajnos úgy néz ki, hogy belőle nem szedünk ki semmit. Pedig minden apró részlettel tisztában lehet. Tisztában van vele, hogy miért tűnt el a bátyám, azzal is, hogy hol találnánk meg, csak nem árulja el nekem.
Beleütök a párnába. Ki vagyok borulva, dühös vagyok, és Yami most biztosan jót nevet rajtam.
- Hidd el… - bújik hozzám, és megölel. Csitítani próbál, de túl ideges vagyok még. – Nélküle is kiderítjük. Te vagy a legjobb…
Nem szólok semmit. Érzem, hogy Yuichi feje a vállamra hullik, és hallom, hogy szuszog. Alszik, így lefektetem, majd mellé fekszem, és nemsokára én is elalszom.
~*~
Mikor felkelek, Yuichi még alszik, így csak egy cetlit hagyok neki, hogy korán kellett bemennem, és vigyázzon magára. Tudom, hogy próbál, így a levélkében sok sikert kívánok neki a próbához is.
Most megint van ügyünk, bár még kis sem pihentem az előzőt. Viszont két rendőrt megöltek, és az ügyet nekem adták. Nem mintha nem lenne szükségem pihenésre, hiszen a társam is mondta a főnöknek, de a főnök hajthatatlan. Azt mondja, mi vagyunk a legjobb emberei, és ettől nem tágít. Hát… kedves, mondhatom. Mintha robotok lennénk, de nem tehetünk mást.
Sokáig dolgozom, és mikor hazaérek, Yuichi még nincs otthon. Készítek enni, majd a kanapéra ülve várom, hogy megjöjjön. Ám elalszom, és csak arra ébredek, hogy valaki mellettem fekszik. Kinyitom a szemem, és meglátom Yuichit, aki ott alszik mellettem a kanapén. Ránk borított egy takarót, így nem fázunk. De jobb lenne ágyban aludni. Az óra szerint már este tizenegy is elmúlt. Óvatosan kikászálódom a takaró alól, majd felkapom a kedvesem, és a halo felé indulok vele. Ám útközben felébred, és mosolyogva jó reggelt kíván nekem.
- Inkább szép estét! – mosolygok rá, és leteszem az ágyra, majd a tincseibe túrok. – Még éjszaka van – teszem hozzá. - Merre csavarogtál egészen eddig?
Mindent elmesél, a probat, a könyvtárat, és hogy önvédelmi tanfolyamra jár. Ez dicséretes, mert nem tudom a nap 24 órájában megvédeni. Aztán felteszi a kérdést, ami nem esik jól.
- És te? Miért kellett olyan hamar elmenned? Mondtak a rendőrségen valami érdekeset?
- Semmi jót – ölelem át. – Egy rendőrgyilkost kell megtalálnunk, aki már két kollégánkkal is végzett az elmúlt napokban. Fel a fejjel! – simítok a tincseibe. - Hamar kézre kerítjük ezt a nyomorul
- De addig nem keresheted a bátyád – mondja Yuichi, mire a fejem rázom. – Viszont…
- Viszont? – kérdem kíváncsian, mire félénken néz rám. – Mit akarsz mondani?
– Talán… segíthetnék – böki ki végül. – Na, nem a nyomozásban, hanem a testvéred felkutatásában. Talán… elmehetnék anyukádékhoz és…
– Meg ne próbáld! – nézek rá dühösen, mire ijedten néz rám. – Nem engedem meg! Nem mehetsz azoknak az embereknek a közelébe, megértetted, Yuichi? – ölelem magamhoz szorosan. – Nem hagyom, hogy bajod essen, érted? Ők szörnyű, gonosz emberek.
A gondolatára is megremegek annak, hogy esetleg ilyen ostobaságot művel. Mi van, ha a szüleim tüntették el a bátyámat? Akkor vele is megtehetik. A szüleim befolyásos emberek, bármit megtehetnek, és senki sem kérheti számon rajtuk. Nem hiába változtattam meg a nevem. Nem akarom, hogy megtaláljanak.
– Miért félsz ennyire, Hikaru-kun? – kérdi halkan Yuichi.
– Fogalmad sincs, miféle emberek – mondom dühösen, majd kissé lazítok a szorításomon, hogy a szemébe tudjak nézni. – Befolyásosak, gazdagok, akiknek a keze messzire elér. Mit gondolsz, vajon Nariyama a valódi családnevem? – kérdem halkan. – Hát nem. Megváltoztattam a gimnázium után, hogy ne találjanak rám, ne tudják, hol vagyok. Nem akartam, hogy engem is bántsanak.
Látom, hogy Yuichi megkövülten ül. Eddig soha senkinek nem beszéltem erről. Az igazat megvallva, félek a szüleimtől, mindig is féltem tőlük, de ezt a bátyámon, Kazun és Ichirou-n kívül senki sem tudta. Kazu pedig elég megbízható, hogy tartsa a száját. Ichirou halott, a bátyám eltűnt.
– A szüleidnek talán… - kérdi óvatosan Yuichi – közük lehetett… Ichirou halálához is?
– Nem tudom – rázom a fejem, bár ez a lehetőség is megfordult már a fejemben. – Most mindenestre ne csinálj semmit! Ne légy feltűnő, és az istenért, ne járj egyedül haza! Ha sokáig maradsz, hívj fel, és érted megyek! Nem akarom, hogy bárki bánthasson. Értetted? – kérdem, de mikor nem válaszol, megrázom a vállát. – Értetted?! – kérdem idegesen, mire riadtan bólint. – Jól van. Menjünk aludni! Hosszú volt ez a nap, és holnap megint korán kelek.
~*~
Az éjszaka azonban nem hoz enyhülést. Az álmaimban megjelenik a bátyám, és Ichirou. Az álmom nyugtalan, és hajnalban csuromvizesen ébredek arra, hogy valaki rázogat. Mikor felpattanok, majdnem képen törlöm Yuichit, aki sikkantva ugrik arrébb. Aztán visszamászik mellém, és megölel. Tudja, hogy borzalmas éjszakám volt, érzem, hogy fél, össze van zavarodva. Bár tehetnék valamit. Az egész az én hibám.
– Minden oké – suttogja, ahogy a hátamat simogatja. – Ki vagy merülve, ennyi az egész. Tudod mit?
– Mit? – kérdem, miközben megcsókolom.
– Ha ennek az ügynek vége, utazzunk el valahová – mondja halkan. – A tengerhez, vagy a hegyekbe, vagy valami. Muszáj lesz kipihenned magad. Szerintem a főnököd sem bánná.
– Kétlem, hogy ne bánná – vigyorodom el. – Keichirou-val mi vagyunk a legjobb emberei. Ezért adta nekünk az ügyet. De persze az egész gyilkossági csoport ezen dolgozik.
Yuichi egy szót sem szól, csak hümmög. Végül sikerül lenyugodnom annyira, hogy felkeljek, bevegyem a gyógyszereimet, és reggelit készítsünk a kis drágámmal. Yuichi ideges, és nem tudom, miattam, vagy magam miatt. Talán mindkettő miatt, de ezt nem tudhatom.
~*~
Napok telnek el, de nem jutunk a gyilkos nyomára. Viszont újabb kollégát ölnek meg, ezúttal egy közlekedési járőrt, aki éjszakai szolgálatra volt beosztva. Ahogy pedig a nyomok gyűlnek, feltűnik valami, amit megosztok Yuichival is. Persze, miután a főnöknek beszámoltam róla.
– Van valami fejlemény? – kérdi Yuichi egyik este, amikor a szokottnál kicsit korábban végzek, és együtt buszozunk haza.
– Van valami – mondom, mire izgatottan néz rám. – Valami furcsa.
– Furcsa? – kérdi. – Mi?
– Nos… - mondom körbenézve, de hála égnek, a busz hátulja, ahol ülünk, elég kihalt. – Abeyashi-sannak, Kazunak és Keichirou-nak már mindent elmondtam. Megvizsgáltam a nyomokat, és mindhárom áldozatot, mert már három van, ugyanazzal a módszerrel ölték meg. Előbb megfojtották őket, majd elvágták a torkukat, és egy jelet rajzoltak a tenyerükbe. A jobb tenyerükbe.
– Ez borzalmas! – suttogja Yuichi, és a szája elé kapja a kezét.
– Várj! Még nincs vége – mondom, és folytatom. – Három éve, mikor éppen hogy kikerültem Todairól, volt egy ugyanilyen incidens. Négy rendőrt öltek meg két hét alatt, és ugyanezzel a módszerrel. A gyilkost sosem fogták el.
– Gondolod, hogy… hogy ez ugyanaz az illető? – kérdi Yuichi.
– Meglehet – bólintok komoran. – Vagy valaki utánozza a módszerét. Akkor nem tudtunk rájönni, ki az, mit akar. A nemét sem tudtuk, de most úgy hiszem, lesznek nyomok.
– Négy áldozat volt, és ezek szerint… - pillant rám rémülten Yuichi.
– Igen – válaszolom. – Még lesz egy. Kérdés, kicsoda.
|
| yoshizawa | 2012. 12. 26. 00:08:27 | #24621 |
Karakter: Nara Yuichi
Megjegyzés: (Hikarumnak)
- Tudod – néz szemeimbe - valahogy mindig éreztem, hogy van még velem valaki. Nem tudom, honnan, de mindig tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Yami talán pont azért jött, hogy megvédjen. Emlékszem, hogy gyermekkoromban, amikor a bátyám eltűnt, akkor is volt pár ilyen emlékezetkiesésem. Talán pont emiatt. Yami meg akart védeni attól, hogy megsérüljek, hogy bántsanak.
- Lehetséges – biccentek felé. Kinézem abból az alakból. És… Örülök is annak, hogy ennyire figyel nyomozómra… Én soha nem tudnám úgy megvédeni, mint ahogyan ő tette eddig, és teszi minden egyes alkalommal.
- Sosem beszéltél a bátyádról. – szólalok meg ismét, kicsit talán habozva - Azt sem tudtam, hogy van testvéred. – még mindig nagyon kevés dolgot tudok csak róla…
Pedig… Ez már szégyen, ha azt veszem, hogy mennyi ideje élünk együtt.
- Volt – sóhajtja - Rennek hívták, és öt évvel volt idősebb nálam. Igazából nem tudom, mi történt vele. Nem sokkal a tizenegyedik születésnapom előtt tűnt el, és azóta nem látta senki. – ledöbbenten hallgatom, nem hittem volna, hogy a szerelme meggyilkolása előtt is ilyen szörnyű dolgokon kellett keresztül mennie… - Mintha soha nem is létezett volna. És abban biztos vagyok, hogy ehhez Yaminak nem sok köze van. Talán a szüleimnek igen. – a szüleiknek??? Jól értettem azt, amit mondott???
- Hogy érted?! – bukik ki belőlem a kérdés, össze is rezzenek közben a gondolattól. Anyukám mindig támogatott, ahogy apukám is, el se tudom képzelni azt, hogy valaki képes lenne arra, hogy ártson a saját vérének.
- Nem sokat meséltem eddig magamról, igaz? – költözik halovány mosoly az arcára, nemlegesen rázom meg a fejem.
- Akkor most itt az ideje mindent megtudnod, kicsi Yuichi. – sóhajt - Aztán eldöntheted, mit akarsz tenni.
Valamiben ebben a pillanatban is biztos vagyok. Vele maradok.
Az, hogy hogy tudnám segíteni már más kérdés, várakozón nézek mosolyába, gyönyörű szemeibe. Ha megosztja velem a sorsát, könnyebb lesz kitalálnom.
Számítottam rá, hogy a története sokkoló lesz, de azt nem tudhattam, hogy gyűlölni kezdem miatta már látatlanba is a szüleit. Sokszor mordulok fel, vagy épp ölelem meg szorosabban nyomozóm, pislognom se egyszer kell, hogy végig a szemeibe tudjak nézni.
Szegény… Nem tehetett arról, hogy nem lánynak született. Miután meg megtalálták, és eltűnt a bátyja is, sose kellett volna elküldeniük maguktól. Rájuk, a családjára lett volna szüksége, és az ő védelmükre.
Biztos vagyok abban, hogy ha nem ismeri meg Ichirout, valamint Kazut, és megy el rendőrnek, akkor már rég megőrült volna.
Én… Én felét se tudnám elviselni annak, amit átélt…
- Ez… ez borzalmas… - csak azért tudok megszólalni, mert ujjaival a hátam kényezteti - Hogy… a szüleid… sosem törődtek veled.
- Már mindegy Felnőttem, és megtanultam magam boldogulni. Yami pedig ott volt, ha nem is tudtam róla. Ő megvédett. És tudod, mindig voltak barátaim, akik mellettem álltak. – jó ezt tudom, viszont így se mindegy. Nem tudom elfogadni azt, amit műveltek.
- De akkor is… - ellenkezek éppen emiatt szerelmemmel is - Egy szülőnek nem lenne szabad így viselkednie – felbosszantottak, tényleg most odamennék hozzájuk, és megverném őket, ha Hikaru – kun nem csókolna meg, és nyugtatna le egy nagyon kicsit.
- Ne törődj ezzel, ez a múlt – fűzi hozzá szenvedélyes csókjához - A három célomból kettő teljesült. Ichirou gyilkosa immáron halott, és van valaki, akit szeretek, és aki elfogad olyannak, amilyen vagyok – annyira jól esnek a szavai… Megint teljesen vörös leszek tőlük, ezen az se segít, hogy végigsimít az arcomon - Már csak a bátyámat kell megtalálnom, és mindenem meglesz, amiért dolgoztam. – a bátyját???
- Szerinted Ren-san életben van még? – ha azt mondja, hogy biztosan, akkor mindent megteszek azért, hogy megtaláljuk.
– Remélem, igen - sóhajtja - És ha életben van, megtalálom, ne félj! – ezt biztosra veszem. Hikaru-kun a legjobb.
Fáradt vagyok már, ezért jobban átölelem, mint eddig, mialatt eldőlünk, és bújok hozzá.
Nem adhatom meg neki azt az szeretet, amit megérdemelt volna már a múltban is, de annyira szeretném szeretni, amennyire csak tudom azért, hogy legyen ereje folytatni.
***
- De te tudod, mi történt, igaz? – kicsoda? Mit? Hallom Hikaru-kun hangját, viszont nem mellőlem, ezért habár még nem ébredtem fel teljesen, kibotorkálok a szobából, és próbálom megtalálni.
Félek attól, hogy egy betörővel beszélget. Segítenem kell neki, mielőtt még baja lesz…
- Mondd el! Követelem! – ez tényleg az ő hangja. De… Most, hogy oda értem, ahol ő van, megint összezavarodtam. Rajta kívül senki sem tartózkodik a szobában… Vagy… Vannak itt, csak pont nem látom azt az illetőt, akit beengedett?
Nem… Egészen biztos, hogy egyedül van…
- Hikaru-kun? – szólítom meg tétován – Mi a baj?
- Semmi – fordul felém mosolyogva - Semmi a világon. Menjünk vissza aludni. Csak egy rossz álom volt, semmi több. – rossz álom? Nem hinném…
Hagyom, hogy a szobába tereljen, ismét el is terülök mellette.
Még azt is hang nélkül tűröm, hogy betakarjon, és magához ölelve hintsen puszit a homlokomra.
Viszont… Ekkor már nem bírom magam visszafogni attól, hogy lélektükreibe nézzek, és halk hangon szólítsam meg:
- Hikaru-kun… Izé… Az előbb… Beszéltél valakivel… Ne tagadd le. Hallottam… Yami mondott neked információk a bátyád eltűnéséről?
Remélem, nem lesz rám dühös azért, mert faggatom.
De… Segíteni szeretnék neki mindazért a sok jóért cserében, amit értem tett. Ahhoz pedig tudnom kell azt is, hogy mit hallott bátyjáról.
Muszáj…
- Még ha mondott volna. – ül fel bosszúsan – Sajnos úgy néz ki, hogy belőle nem szedünk ki semmit. Pedig minden apró részlettel tisztában lehet. Tisztában van vele, hogy miért tűnt el a bátyám, azzal is, hogy hol találnánk meg, csak nem árulja el nekem.
Látom rajta, hogy mennyire feszült, párnájába is beleüt egyet, hogy levezesse az indulatait.
- Hidd el… - próbálom csitítani, azzal, hogy hozzá bújok, és megölelem – Nélküle is kiderítjük. Te vagy a legjobb…
Eddig tudtam magam tartani, tovább már a beszéd, és az ébrenlét se megy. Sóhajtva hunyom be a szemeim, és engedem álomországnak, hogy magával ragadjon.
Azt se hallom, hogy mondott-e valamit válaszul a szavaimra.
***
Mire felébredtem, már a takaró alatt feküdtem, de izmos teste helyett a takaróját öleltem.
Csak ezért pattantam ki 2 órával előbb az ágyból, mint kellett volna, és indultam a keresésére.
Már elment, de egy papírt hagyott nekem a konyhaasztalon, amire kapkodva leírta, hogy a főnöke kereste egy sürgős ügy miatt, ezért kellett előbb az Őrsre besietnie.
Sok sikert is kívánt a próbámhoz.
Szerintem a kívánságára, és rá gondolva éltem túl a mai gyakorlássorozatot.
Nagyon elszoktam a kemény, monoton színészmunkától, ezért soknak éreztem azt, ami egyébként az életem része.
De… Mindegy. Bele fogok jönni. Mindenképp.
Szeretném, ha Hikaru-kun ismét a színpadon láthatna, amint megtalálta a testvérét.
Azért is mindent megteszek, hogy ne kelljen értem aggódnia annyira, ha esetleg ismét olyan helyzetbe kerülnénk.
Egyik színésztársamnak köszönhetően bekerültem egy önvédő tanfolyam oktatására is.
Igaz… Emiatt gazdagodtam pár lila folttal is, főként a derekamon, és a hátsómon, de már legalább esni tudok. Azt mondták, ez nagyon jó ahhoz képest, hogy először voltam ott.
A könyvtárba is beugrok, pár szöveggyűjteményért, ezért később érek haza, mint nyomozóm.
Jóval később.
Szegény Hikaru-kun már a kanapén alszik, amikor benyitok, mosolyogva takarom be, aztán hintek egy kis puszit a homlokára.
Mellé is kucorodom, és hozzá hasonlóan el is alszom.
Mentségemre mondom, egy érdekes könyvet neki is találtam. Arról szól, hogy hogyan kell bizonyos emlékek felidézésével megtalálni olyan személyek, akik eltűnéséről semmi emlékük nincs.
Állítólag elég lenne az nyomozómnak, ha elmenne a családjához, és bemennie a testvére szobájába. Szóval… Nem tűnik könnyű megoldásnak.
***
Arra ébredek, hogy a karjai között visz, mosolyogva köszönök neki jó reggelt.
- Inkább szép estét. – mosolyog rám vissza, és tesz le az ágyra, miután egy puszit hintett a tincseimre. – Még éjszaka van – magyarázza meg a szavait - Merre csavarogtál egészen eddig?
Kíváncsi rá? Hát akkor elmesélem.
Mindenbe beavatom. A darab próbájába, abba is, hogy csaltak el egy önvédő tanfolyamra, arról is mesélek neki, hogy voltam a könyvtárban.
- És te? Miért kellett olyan hamar elmenned? Mondtak a rendőrségen valami érdekeset?
- Semmi jót. – ölel át mosolyogva – Egy rendőrgyilkost kell megtalálnunk, aki már két kollégánkkal is végzett az elmúlt napokban – a fene vigye el… Miért nem tudnak a gyilkosok nyugton maradni?!
Hikaru-kun talán még ki se pihente azt a szemetet…
- Fel a fejjel… - simít a tincseimbe – Hamar kézre kerítjük ezt a nyomorultat is – én ezt elhiszem… De addig ő nem keresheti a bátyját…
Bár… Talán a nyomozása mellett is lesz rá esélyünk…
Igen… Ha segítek neki, akkor több is, mint egyébként. Első lépésként majd el kell olvasnom azt a könyvet. Hátha találok benne más megoldás az emlékei előhozására. Kellene. Nem akarom elvinni a szüleihez, mert akkor utána tényleg ő vihetne a börtönbe, amikor leszed róluk…
|
| Andro | 2012. 11. 08. 16:13:16 | #24110 |
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (kicsi Yuichimnak
A rendőrök még azelőtt megérkeznek, hogy hívhatnám őket. Ellepik a házat, majd helyszínelni kezdenek, fegyverek után kutatnak. Szerintem figyeltek már minket, vagy rájöttek, ki az áruló. Azt látom, hogy kissé meghökkennek azon, amit látnak. Bár tudnám, mit tettem, és mikor. Vagy ha nem én tettem, akkor kicsoda.
- Az új társaddal pont pár órája jöttünk rá arra, hogy ki az áruló – ül le mellénk Kazu. Kíváncsi vagyok, ő mit keres itt, ha egyszer kábszeres, és nem gyilkosságis. Közben hol engem, hol Yuichit bámulja.
- Annak a kis kurvának az asztalán hozzátok vezető térkép volt, és tervek arról, hogy végez majd veletek a bátyja segítségével – morogja a főnök, miután szemrevételezte a hullákat. – Én meg… Azokat az elvetemült, beteg terveket látva el se hittem, hogy nem csak át akartok minket verni addig, amíg a fiúkkal be nem törtük az előbb az ajtót.
- A lényeg, hogy nem lett nagy bajotok – lép be Keiichirou, majd mellénk vágódva a kanapéra arra kér, mindent mondjak el, amit csak tudok. - Mindent, ami csak az eszedbe jut, hallani szeretnék. Azt is, hogy mióta voltak rátok szállva – teszi hozzá, mire bólintok, és magamhoz véve a diktafont kezdem rámondani a vallomásom.
Látom, hogy a főnök szigorú hangon hívja magával Kazut és Yuichit, mire leállítom a diktafont. Magamhoz ölelem Yuichit. Nem akarom, hogy még jobban megkínozzák azzal, hogy kivallatják, bár tudom, hogy ezt kell tenniük. Ő pedig hozzám bújik, a karjaim között keresve vígaszt.
- Nem adhatjátok le egymás mellett ülve a vallomásotok – mondja Kazu, miközben kihúzza Yuichit a karjaim közül.
- De ne aggódj! - teszi hozzá a főnök. - Vigyázni fogunk Yuichi-kunra helyetted is.
Nem nagyon örülök ennek, de Keiichirou elvonja a figyelmem, így folytatom a vallomást a diktafonra. Remélem, Yuichinak nem lesz baja.
~*~
Yuichi hamar végez, és mire újra itt van velem, a mentősök is megérkeznek, hogy ellássanak minket. Aztán hazaengednek minket.
Otthon persze Yuichi velem él, de nem mehet sehová. A kórházba sem az anyjához, hiszen veszélyes lenne, ki tudja, azoknak az elmebetegeknek nincsenek-e társaik odakinn, akik ránk fenik a fogukat. Ráadásul a barna szín még nem ment ki Yuichi hajából. Az anyja nem láthatja így, a végén sokkot kapna. És a haja is rövid, bár szerintem édesen áll neki. Én meg mindig korán megyek, későn jövök, sok a munka mostanában ezzel az üggyel. Sok jelentést kell megírnom, de ez csak az egyik ok. Úgy érzem, én öltem meg az a két embert, és félek, esetleg bántanám Yuichit is. Nem akarom bántani. Nem értem mi történt, mert álomképekben valami megjelenik néha, ám erről még Yuichinak sem szólok soha.
- Helló! – mondom egy nap, mikor végre hazaérek. Már jó későn van, de Yuichi még nem alszik. – Hogyhogy ilyen későn ébren vagy még? Azt mondtad, holnap már próbára kell menned, hogy időben tudjátok előadni az új darabotokat nem? – kérdem, mire szomorúban biccent, majd kér, üljek le, mert beszélni akar velem valamiről.
Furán néz rám, nekem meg egyből rossz előérzetem van. Talán arról van szó, ami két hete történt? Ennyi idő telt el azóta, hogy hazajöttünk. Leülök, de nem néz rám, mintha zavarná valami. Mintha félne tőlem.
- Azokról akarsz, amik pontosan mához két hete történtek? – fordítom magam felé a tekintetét. Ő csak bólint. – Rendben – sóhajtom.
Ismét felteszem a kérdést, mire újra biccent. Egymás mellett ülünk a kanapén, ölelve őt, és várom, hogy beszéljen. Tudni akarom, mit gondola.
- Úgy érzem… - húzom közelebb, miközben keresem a szavakat. – Én bántottam azt a két senkiházit. Ugyanakkor tudom, hogy nem lehettem, hiszen arra emlékeznék. Valamint… Azt is sejtem, te pontosan tudod, mi történt. Ha én tettem bánthatlak téged is… Miért vagy még mellettem?
Rám mosolyog, és lágyan megcsókol. Nem értem a dolgot, de aztán látom, hogy csak erőt gyűjt ahhoz, hogy beszéljen.
- Szeretlek Hikaru, soha nem mennék el már innen mellőled -mondja, majd halkabban folytatja. - Volt közöd a halálukhoz, viszont mégse te ölted őket meg. Arra kérlek, ha elmesélek mindent se legyél magadra, vagy rám, vagy bárki másra mérges. Hiszek benned Hikaru-kun, és tényleg nagyon szeretlek.
- Hallgatlak - jelentem ki, ő pedig mesél nekem.
Megdöbbent, amit mond, hogy van bennem egy másik személy, aki Yaminak hívja magát, és aki védelmez engem… minket. Valahogy nem is lep meg, mert mindig éreztem, hogy nem vagyok egyedül, mindössze… sosem tudtam, hogy ki az a másik, aki velem van.
- Rád nem emelt kezet? – kérdem döbbenten, mire Yuichi a fejét rázza.
- Soha nem bántana se engem, se a barátaidat. Azzal tudja, hogy neked fájdalmat okozna. De azt sose akarna. Ezért nem is engedte eddig, hogy beszéljünk neked róla – sóhajtja halkan Yuichi.
- Tudod – nézek rá -, valahogy mindig éreztem, hogy van még velem valaki. Nem tudom, honnan, de mindig tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Yami talán pont azért jött, hogy megvédjen. Emlékszem, hogy gyermekkoromban, amikor a bátyám eltűnt, akkor is volt pár ilyen emlékezetkiesésem. Talán pont emiatt. Yami meg akart védeni attól, hogy megsérüljek, hogy bántsanak.
- Lehetséges – bólint Yuichi. – Sosem beszéltél a bátyádról. Azt sem tudtam, hogy van testvéred.
- Volt – mondom. – Rennek hívták, és öt évvel volt idősebb nálam. Igazából nem tudom, mi történt vele. Nem sokkal a tizenegyedik születésnapom előtt tűnt el, és azóta nem látta senki. Mintha soha nem is létezett volna. És abban biztos vagyok, hogy ehhez Yaminak nem sok köze van. Talán a szüleimnek igen.
- Hogy érted?! – kérdezi Yuichi, és látom, hogy megremeg.
- Nem sokat meséltem eddig magamról, igaz? – mosolyodok el halványan, mire a fejét rázza. – Akkor most itt az ideje mindent megtudnod, kicsi Yuichi. Aztán eldöntheted, mit akarsz tenni.
Igaza van, Ichiroun kívül eddig nem meséltem magamról semmit sem neki. Nem akartam, talán nem is mertem, mert attól féltem, elhagyna. De most itt az ideje mindent bevallani neki, ami velem történt. Így mesélni kezdek. Mesélek a szüleimről, akik gyűlöltek minket, mert nem lányok lettünk, mesélek arról, hogy az az elmebeteg elrabolt, megkínzott, megerőszakolt, majd kiszabadítottak. Mesélek a bátyámról, aki eltűnt, és aki törődött velem. Majd hogy a szüleim elküldtek, csak ne lássanak. Hogy hogyan nőttem fel, hogyan találkoztam Ichirouval, hogyan szerettünk egymásba, és hogyan halt meg. És azt is elmesélem, hogyan lettem rendőr, hogyan barátkoztam össze Kazuval. Mindent kitálalok Yuichinak az utolsó kis részletig. Ő pedig csak ül mellettem, látom, hogy sokszor elsápad, a szemei könnyesek, és kapaszkodik belém, mintha saját magáról mesélnék neki. De nem szakít félbe, csak akkor szólal meg, mikor végzek. Akkor is még percekig csak néz rám, hozzám bújva, az ingemet szorongatva, miközben én lágyan simogatom a hátát, az arcát. Végül megszólal, de látom, hogy fel van zaklatva.
– Ez… ez borzalmas… - suttogja halkan. – Hogy… a szüleid… sosem törődtek veled.
– Már mindegy – vonok vállat. – Felnőttem, és megtanultam magam boldogulni. Yami pedig ott volt, ha nem is tudtam róla. Ő megvédett. És tudod, mindig voltak barátaim, akik mellettem álltak.
– De akkor is… Egy szülőnek nem lenne szabad így viselkednie – mondja Yuichi, mire szelíden megcsókolom.
– Ne törődj ezzel, ez a múlt – mosolygok rá. – A három célomból kettő teljesült. Ichirou gyilkosa immáron halott, és van valaki, akit szeretek, és aki elfogad olyannak, amilyen vagyok – simítok végig Yuichi pofiján, mire elpirul. – Már csak a bátyámat kell megtalálnom, és mindenem meglesz, amiért dolgoztam.
– Szerinted Ren-san életben van még? – kérdi halkan az én kis színészkém, mire felsóhajtok.
– Remélem, igen – mondom halkan. – És ha életben van, megtalálom, ne félj!
Yuichi bólint, de látom, hogy fáradt. Én is az vagyok. Holnap még mindenképpen korán kell mennem, hiszen még hátra van pár dokumentum, amiket alá kell írnom. Nem tudom, hogy a főnök úr mit tervez velem, de eddig sem állította le Yamit. A kérdés az, én mit akarok. Yami itt van velem, itt volt mindig, és az az igazság, ha megválnék tőle, az fájna. Tudom, hogy hiányozna, még akkor is, ha sosem beszéltem vele, és szörnyű, borzalmas dolgokat tett.
~*~
Yuichi hamar elalszik, nekem azonban nem jön álom a szememre. Csak nézem őt, majd lassan kibújok mellőle, és a konyhába veszem az irányt. Szomjas vagyok. Vizet töltök magamnak, majd miután megittam, elindulok vissza a hálóba. Ám az előszobai tükör előtt megtorpanok, és belenézek, nézve a saját tükörk
- Ostobaság – sóhajtom, és indulnék vissza, amikor egy hang megszólal a fejemben.
- Ostobaság? – kuncogja, mire a tükörre kapom a tekintetem. A tükörképem vigyorog rám. – Komolyan így gondolod?
- Te… te vagy… Yami? – kérdem halkan, mire bólint. Biztosan álmodom. – Nem lehet! Te csak a fejemben létezel!
- Igen, így van – válaszol Yami. – Azért jöttem létre, hogy megvédjelek, hogy ne sérülj meg, hogy ne halj meg. Csak akkor jövök elő, ha életveszélyben vagy. Mint akkor, amikor a bátyád eltűnt.
A szemeim elkerekednek. Ezek szerint láttam eltűnni a bátyámat?! Nem emlékszem rá, de hallottam már róla, hogy az agy néha blokkolja a fájó, sokkoló emlékeket, hogy megvédje az ember elméjét attól, hogy megőrüljön. De én megőrültem, különben hogy lehetnék tudathasadásos? És vajon Yami valóban létezik. Látom, hogy Yami rám mosolyog.
– Nem emlékszel, igaz? – néz rám, mire bizonytalanul megrázom a fejem. – Nem is csoda, mert az agyad nem akarja, hogy emlékezz. De jól tudod, mi történt aznap, Nariyama Hikaru nyomozó. Mindössze az agyad zárolja az információt, hogy megvédjen téged, ahogy én is teszem.
– De te tudod, mi történt, igaz? – szegezem neki a kérdést. – Mondd el! – a hangom hangosabbá válik. – Követelem!
– Hikaru-kun? – hallom meg Yuichi hangját, mire megperdülök. Kedvesem ott áll a hátam mögött, a szemei majd leragadnak, és rám néz. – Mi a baj?
– Semmi – rázom a fejem. – Semmi a világon. Menjünk vissza aludni. Csak egy rossz álom volt, semmi több.
Kézen fogom Yuichit, és visszamegyünk aludni. De amit Yami mondott, nem hagy nyugodni. Ezek szerint láttam mindent, és tudom, mi történt aznap, amikor a bátyám eltűnt. De miért nem emlékszem? Nem értem. Nem értek semmit.
|
| yoshizawa | 2012. 09. 13. 15:00:36 | #23413 |
Karakter: Nara Yuichi
Megjegyzés: (Hikarumnak)
– Na, mi lesz, Hikaru? Még ma eldobod azt a fegyvert, vagy előbb megerőszakoljam, és megkínozzam a kurvádat? – türelmetlenkedik őrült támadónk, szavai miatt nyomozóm úgy dönt, hogy nem tesz ki több fölösleges veszélynek, hanem inkább megadja magát:
– Jól van. Győztetek. Eldobom a fegyvert, de őt engedjétek el! Én kellek nektek, nem a gyerek. Ha elengeditek, azt csinálhattok velem, amit akartok.
Nem! Nem teheted, ne tedd, inkább menekülj!
Ki szeretném ezt mondani, mielőtt eldobná pisztolyát, viszont egy árva hang se jön ki a torkomon, szinte a testemen kívülről figyelem azt, ahogy lassú mozdulattal volt kolléganőjéhez csúsztatja fegyverét, majd felemeli a kezeit, ölelem olyan szorosan, mintha az életünk múlna azon, hogy ezt tegyem.
Tényleg az múlik rajta, mégis fél pillanat alatt el tudnak tőle rántani, sikítva nyúlok vissza irányába. Ismét meg is ragadnám őt, az életem, a mindenem, ha nem kapnék egy akkorát a számra, amitől még a fülem is cseng.
Érzem, a vérem is eleredt…
– Hagyd őt békén! – próbál védeni nyomozóm - Megegyeztünk! Engedd el a fiút!
– Nem egyeztünk meg semmiben – jelenti ki elragadóm, könnyes szemmel figyelem Hikaru-kunt.
Együtt fogunk meghalni, ha nem történik csoda…
– Ostoba, naiv kölyök vagy még mindig, mint amilyen voltál. Most pedig végignézheted, hogy baszom agyon a kis ringyódat, és hogy kínzom őt halálra. Csak hogy tudd, Ichirouval is ugyanezt tettem.
Rendben van? Azt hiszem igen. De… Csak akkor, ha előtte őt elengedi.
Miért nem tudom az elhatározásom végül kijelenteni neki?
Miért nem tudom megvédeni szívem egyetlen nyomozóját? Ennyivel egyszerűbb néma csendben tűröm, hogy rángassanak, és taszigáljanak? Nem…
Akkor mégis miért? Ennyire gyáva, és gyenge lennék?!
Szégyen…
Nem tudom megszólítani támadónk akkor sem, amikor felém mászik, hogy mialatt eszelős tekintetét az enyémbe mélyeszti téphesse el pólómat.
Viszont…
Amikor vadul a nyakamba harap legalább végre visszatér az erőm, és sikítva, sírva próbálok alóla szabadulni.
Nem sikerül, újabb pofont kapok, mielőtt farkamra szorítana, és mellkasomba, majd mellbimbómba harapna bele ugyanolyan erősen, mint ahogy a nyakamba mart.
Legalábbis csak sejtem, érezni már mindössze annyit érzek, hogy fáznak, és zsibbadnak a karjaim, kezdem feladni teljesen az ellenkezést. A hangom, és a könnyeim is lassan teljesen elfogynak.
Ennek persze a rohadék kifejezetten örül, viszont amikor visszahajol a fülemhez, és azt susogja undorító hangján, már érti, nyomozóm miért kedveli annyira a testem, egy fegyver koppanása vonja magára a figyelmét.
– Húgi! – áll is fel rólam - Engedd el a húgomat, de azonnal! – mi a fene történt? Hikaru-kun erősítést kapott?
Lövés… Ijedten ülök fel, szerencsére nem nyomozóm, hanem Ayuharát találta el, élettelenül hullik a földre vigyorgó nyomozóm előtt.
Várjunk csak…
Neki ilyen vigyora nincs… Ez… Ez… Túl kegyetlen hozzá.
– Mi a faszt képzelsz?! Megöllek, Hikaru! – kel ki magából a gyilkos, amire nyomozóm másik énje egy lámpát vesz a kezei közé.
– Nem Hikaru vagyok. Hadd mutatkozzam be. A nevem Yami – sejtettem… - És most meg fogsz halni, mert nem hagyom, hogy bárki bántson minket, értetted, faszikám?
A stílusát nagyon nem szeretem, de most jókor jött elő.
Apám gyilkosa is összeretten tőle, mielőtt lövéssel kényszerítené egy asztal mögé, és elindulna felé elkeseredetten figyelem a szemeim előtt kibontakozó jelenetet.
Olyan, mint egy rossz horror. És… Úgy tűnik, jelenleg még Yami se tud nekünk segíteni…
Tévedtem.
A lámpával nyer a pisztoly ellen, egyszer, majd még egyszer üt. Aztán újra, mialatt gonoszul kacag, sírva kelek fel, és ölelem magamhoz, pirítok rá, amikor áldozata feje már felismerhetetlen:
– Elég! Elég legyen, Yami! – könnyeim ismét erősebben folynak - Már vége, meghalt! Hagyd abba, kérlek! – tartom, ölelem magamhoz annyira szorosan, amennyire szorosan csak bírom, hogy érezhessem nyomozóm még ellenfelei vérén is átütő illatát - Hagyd abba, és add vissza nekem Hikarut! Könyörgöm!
Mit csináltam volna, ha nem engedelmeskedik nekem, és dobja el a lámpát az általa megcsonkított holttest mellé?
Fogalmam sincs, de már nem is fontos, hagyom, hogy belém karolva vezessen vissza a heverőhöz, ültessen le.
– Vége – jelenti ki halkan - De Hikaru még nem jön vissza egy kicsit. – remegő végtagjaimmal karolom át magam, és jelentem ki neki, hogy tudom, majd faggatom arról, miért ölte meg.
– Meg kell védenem Hikarut – válaszol, és egy plédet dob rám – Én azért vagyok, ezért születtem meg benne. Ha nem védeném meg, nem lenne miért élnem.
– Tudnia kéne, hogy… hogy létezel… - a hangom még nem az igazi, de már több van mint az előbb…
– Nem lehet, csak megbomlana az emléje, amely amúgy sem ép – sóhajtja egy fejrázást követően - Azt akarod, hogy megőrüljön, hogy olyan legyen, mint azok ott? Azt akarod? – még mindig sírva intek a fejemmel nemlegesen.
Aztán… Újra felé fordulok:
– És a holttestek? Ha meglátja őket, nem fogja tudni, mi történt. Sosem tudja. – a végén még abba fog beleőrülni, hogy attól védjük, ne őrüljön meg.
– Tudom – biccent - Rendben, mondd el neki, neked megengedem. Benned bízik annyira, hogy elfogadja az igazságot. Ő majd eldönti, mi legyen velem – értem…
– El fogsz tűnni? – kicsit sajnálnám… Yami is az én nyomozóm része.
– Talán – rándít flegmán vállat, aztán kijelenti mennie kell, és nyomozóm teste hátradől.
Vége van… Most tudatosult bennem igazán, hozzá bújok Hikaru-kunhoz, és a tincseit simogatom addig, amíg rám nem emelve a szemeit ül fel.
Nem akarom látni se a hullák, se a véres szobát…
– Mi… mi történt? – faggat, és zavartan felkelve körbe is néz - Mi ez az egész? Te tudod? Yuichi!
Kevés ideig volt távol, mégis nagyon hiányzott, örülök neki, hogy magához ölelve kezd el simogatni, panaszos sírással adom ki magamból az átélt szörnyűségek, ölelem, szorítom magamhoz.
Elmondhatatlanul féltem attól, hogy többé nem látom.
***
A rendőrök megérkeznek, mielőtt még Hikaru-kun elővehetné a telefonját, hogy hívhassa őket, és betörve a házba kezdenek el fegyvereik maguk előtt tartva körbenézni, majd helyszínelni, amikor megbizonyosodnak nyomozóm állításáról, ami szerint a veszély teljesen ki lett iktatva.
Mint megtudjuk Kazutól úton voltak errefelé.
- Az új társaddal pont pár órája jöttünk rá arra, hogy ki az áruló. – ül le még mindig egymást ölelő párosunk mellé egy bosszús sóhajt követően nyomozóm haverja.
Tekintetével hol szerelmem, hol az én sérüléseim vizslatja.
- Annak a kis kurvának az asztalán hozzátok vezető térkép volt, és tervek arról, hogy végez majd veletek a bátyja segítségével. – morogja bosszúsan főnökük is, miután szemrevételezve a földön fekvő párost elénk lép. – Én meg… Azokat az elvetemült, beteg terveket látva el se hittem, hogy nem csak át akartok minket verni addig, amíg a fiúkkal be nem törtük az előbb az ajtót.
- A lényeg, hogy nem lett nagy bajotok. – lép hozzánk Keichirou is, majd mellénk vágódva kéri meg szerelmem arra, mesélje el neki az elejétől, mi történt itt pontosan.
- Mindent, ami csak az eszedbe jut, hallani szeretnék. Azt is, hogy mióta voltak rátok szállva – teszi hozzá szavaihoz, nyomozóm egy biccentés után maga elé veszi társa diktafonját, hogy rámondhassa a történtek.
Ekkor hív engem, valamint Kazut is magával a főnökük.
Szigorú hangja miatt Hikaru-kun morcosan állítja le a diktafont, és áll fel hozzánk hasonlóan, vonja, öleli magához a testem ismét, vigaszt keresve simulok karjai között.
- Nem adhatjátok le egymás mellett ülve a vallomásotok. – ránt jó helyemről közül, és nyomja vissza ülő helyzetbe legjobb barátja.
- De ne aggódj… - teszi hozzá szigorúan szavaihoz a főnöke - Vigyázni fogunk Yuichi-kunra helyetted is.
Látom nyomozómon, egyáltalán nem hatják meg se barátja, se munkáltatója szavai, ha Keichirou nem terelné vissza magára a figyelmét, ismét felállna, és követne minket, amikor elindulunk.
Mit ne mondjak…
Jelenleg annak örülnék a legjobban. Majdnem elveszítettem… Ami miatt rájöttem arra, tényleg mindennél nagyobb szükségem van rá.
Ráadásul…
Engem se nagyon nyugtat meg az, amit Kazu mondott a külön vallatásról, furcsának, és nyugtalanítónak érzem az is, ahogy terel kifelé a házból, úgyhogy még mindig remegve lépkedek az oldalán.
Főnökük nem is ismerem… Miért jön ő is? Hikaru-kunt is csak Keichirou, vagyis egy ember kérdezi ki…
Attól se leszek nyugodtabb, hogy a ház előtt kapok elszakadt pólómra a takaró helyett egy kabátot.
Inkább csak idegesebb, amikor bemutatkozik nekem végre a komor alak és komoly hangon jelentik ki, hogy hallani szeretnék az egész sztorit.
- Biztosra veszem, a hullákhoz Yaminak is van egy kevés köze. Jól sejtem? – ültet le Kazu az egyik olyan összecsukható székre, amit kollégáik az előbb állítottak ki, Abeyashi-sama, és ő velem szemben helyezkednek el.
Attól, hogy beletrafáltak a dolgok közepébe, ismét zokogásban török ki, de mivel továbbra is féltem nyomozóm, biccentek feléjük.
- Sok köze van hozzájuk… - nyögöm aztán halkan.
- Nem lehetne ezt inkább később? – faggatja emiatt Kazu a főnökük, gondolom már sejti, minek lehettem a tanúja. Viszont Abeyashi-sama hajthatatlanul ingatja meg először jobbra, majd balra a fejét:
- Sajnálom, de később sokkal nehezebb lesz visszaemlékezned a dolgokra. Add ki magadból most a történtek. – könnyű ezt mondania…
***
Igaza volt Abeyashi-samanak, attól, hogy elmondtam mindent, kicsit tényleg jobban érzem magam.
Könnyebb szívvel bújtam utána nyomozómhoz is, amíg a kihívott mentősök, ellátták őt, valamint lekezelték azokat a harapásokat rajtam, amiket az az őrült vésett rá emlékeztetőül a bőrömbe.
Még szerencse, hogy veszett se lettem tőlük.
Mostanában, mióta hazajöttünk inkább mondjuk csak veszettül magányos.
Nem mehetek be anyukámhoz, amíg ki nem megy a barna szín hajamból, az orvosai úgy gondolják, azzal csak traumának tenném ki, ha egyáltalán megismerne rövid frizurával, ráadásul teljesen úgy érzem, hogy Hikaru-kun kerül engem.
Hamar megy be dolgozni, későn jön haza, alig ölel át még lefekvéskor is, nem értem mi a baj.
A történtek miatt zavarodhatott össze, és fél attól, bennem is kárt tenne? Vagy az nem tetszik neki, hogy akkor engem az a szemét majdnem megerőszakolt?
- Heló! – lép be döbbenten az emlegetett – Hogyhogy ilyen későn ébren vagy még? Azt mondtad, holnap már próbára kell menned, hogy időben tudjátok előadni az új darabotokat nem? – szomorú tekintettel biccentek felé, majd lépek hozzá, és közlöm vele, beszélnünk kell.
Érzem, ha nem hall Yamiról, megőrül, mert felemészti a bűntudata.
Ő a mindenem, aki egy nyomorult próbánál százszor, ha nem ezerszer fontosabb.
- Azokról akarsz, amik pontosan mához két hete történtek? – fordítja maga felé tekintetem, amivel a falat fixíroztam eddig, válasz helyett kitérően arra kérem, üljünk le.
- Rendben. – sóhajtja.
Aztán követ a kanapéig, mellém ül, és ismét felteszi az előző kérdését, úgyhogy igen válasszal biccentek neki.
Többet mondani viszont megint nem tudok, sírás kaparja a torkom.
- Úgy érzem… - könnyíti meg a dolgom azzal, hogy közel húzva magához a testem simít bele a tincseimbe – Én bántottam azt a két senkiházit. Ugyanakkor tudom, hogy nem leettem, hiszen arra emlékeznék. Valamint… Azt is sejtem, te pontosan tudod, mi történt. Ha én tettem bánthatlak téged is… Miért vagy még mellettem? - annyira komoly, és felelősségteljes…
Mosolyogva hajolok hozzá, hintek ajkaira egy kisebb csókot.
Csak ez után van elég bátorságom a folytatáshoz:
- Szeretlek Hikaru, soha nem mennék el már innen mellőled. – és… Teszem hozzá halkabban - Volt közöd a halálukhoz, viszont mégse te ölted őket meg. Arra kérlek, ha elmesélek mindent se legyél magadra, vagy rám, vagy bárki másra mérges. Hiszek benned Hikaru-kun, és tényleg nagyon szeretlek.
- Hallgatlak… - jelenti ki, mialatt bátorítón megfogja a kezem, úgyhogy elmesélek neki mindent, amit csak tudok Yamiról. Azt, hogy mennyire aggódik érte, és hogy mennyire vigyázni akar rá, arról is beszámolok szerelmemnek, hogy csak akkor, amikor igazán nagy bajban van jön elő, segíti őt ki.
Aztán… Várom a véleményét.
Ha rosszkor hoztam szóba másik énjét, az lehet, végzetes is lesz a számára…
- Rád nem emelt kezet? – kérdi döbbenten, komolyan rázom meg a fejem.
- Soha nem bántana se engem, se a barátaidat. Azzal tudja, hogy neked fájdalmat okozna. De azt sose akarna. Ezért nem is engedte eddig, hogy beszéljünk neked róla – sóhajtom halkan, viszont magabiztosan.
|
| Andro | 2012. 08. 22. 15:39:24 | #23047 |
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Yuichimnak)
- Jó terv, de nem fog összejönni drága kicsi rendőrkém – szakítja félbe a beszélgetésünket egy hang. Egy idegesítően ismerős hang. Azonnal kibiztosítom a fegyverem, és a konyhaajtón belépő személyre szegezem. Yuichi sikkantva bújik hozzám. – Innen már csak holtan mehettek el – mondja eszelős tekintettel.
Ezt hiszem el! Kyotaka! Hogy került ide? Honnan tudta, hogy itt vagyunk? De nem fogom hagyni, hogy bántson minket.
- Miért akarsz minket megölni? – állok fel Yuichival együtt, és probálom a hátam mögé tolni, de ő erősen ellenkezik, és még mindig előről ölel.
Kyotaka egy pillanatra ledöbben, majd eszelős nevetésbe kezd. Ez az ember egy szadista, pszichopata vadállat, ismerem jól. Hónapokig tartott fogva, megölte Ichirout, és most Yuichit is megölné, mert szeretem.
- Megmondtam neked Hikaru, hogy az enyém vagy. Erre te egy srácnak adtad magad – modja felénk lépve, mire hátrálni kezdek. Nem akarom csökkenteni a távolságot. – Végeztem vele, és el is küldtem neked a kezeit, amikkel volt képe téged simogatni. Azt hittem, ezzel végre az agyadba vésem, nem tűröm, hogy megcsalj. De te… De te képes voltál mindazok után összeszedni egy kis kurvát, aki ráadásul annyira sötét, hogy még az apja halálát, és azt se vette komolyan, hogy elmesélted neki, kid vagyok, mert azóta is piócaként csüng rajtad – mutat Yuichira, aki egyre csak sír. - Hatalmasat csalódtam benned.
- Nem beszélhetsz így se Ichirouról, se Yuichiról. Mindkettőjük annyira szeretem, mint amennyire téged gyűlöllek! Soha nem voltam, és nem is leszek a tulajdonod! – vágok vissza, mielőtt tovább hátrálnék.
Kyotaka arca eltorzul a dühtől. Ismerem ezt a tekintetet, engem is néha ilyen tekintettel vert meg, ha nem engedelmeskedtem. De ezúttal nem fogom hagyni magam, már nem vagyok egy ártalmatlan, védtelen gyerek, mint akkor.
- Pont ezért mondtam, hogy mind a ketten meghaltok – szólal meg dermesztő hangon Kyotaka, miközben Yuichi egyre szorosabban ölel. Kezd fájni, de nem szólok rá, halálra van rémülve szegény. Nem is csoda. - Nem érdemled meg az életet, úgyhogy elveszem tőled, miután végignézted, ahogy a kis védenced halálra kínzom.
- Amíg élek nem fogsz hozzá nyúlni! – mondom határozottan, mire egy női nevetés hallatszik mögűlünk.
Döbbenten állapítom meg, hogy a hang Ayuhara-sanhoz tartozik. Tehát ő az áruló, hiszen miután áthelyezték mellőlem, nem rúgták ki. Hát persze, gondolhattam volna, hogy a kis homofób ringyó is benne lehet a dologban, csak nem esett le előbb. Úgy perdülök meg, hogy mindkét fegyveres támadónkat szemmel tudjam tartani, habár én is tudom, hogy nincs esélyem ellenük. Ayuhara is pont olyan eszement, mint Kyotaka.
- A bosszúért, és a testvérekért mindent buzikám – kuncogja Ayuhara. Testvérek?! Ez már komoly. – Dobd el a fegyvered, vagy meghal a kis köcsögöd.
- Jól nyomod hugi – vihog Kyotaka, miközben én halkan odasúgom Yuichinak, hogy az ablak felé fogunk távozni.
- Álljatok meg, és dobd el a fegyvert Hikaru! – mondja Kyotaka. A fenébe! – Ha nem teszed azt, amit kértünk tőled, tényleg elveszítjük a türelmünk, és megöljük a drágaságod. Ne felejtsd el, nekünk két fegyverünk van.
- Még ha az egyikünk le is lövöd, akkor is meghal az, akit annyira féltesz – vágja rá Ayuhara. Szemét dögök!
Nem értem, miért bántanák Yuichit, hiszen nekik én kellek, nem a gyerek.
- Nektek csak velem van dolgotok. Leteszem a fegyvert, ha elengeditek – mondom végül. Nincs más mód, hogy megvédjem Yuichit.
- Ez őrültség… Szeretlek Hikaru-kun! – sír fel Yuichi. – Nélküled nem megyek innen sehová sem! – Próbálom jobb belátásra bírni, de nem megyek vele semmire. Yuichi sírva kapaszkodik belém, a fejét rázza, és azt ismételgeti, hogy nem megy nélkülem sehová. Aztán Ayuhara elsüti a pisztolyt, és a plafont találja el, mire Yuichiban benne reked a szó.
- Na végre befejezte a vinnyogást – sóhajt Ayuhara, majd közli, hogy a következő lövedék Yuichi fejébe fog menni.
- Mocskos kurva! – sziszegem, miközben ölelem magamhoz Yuichit, aki bénultan bújik hozzám.
- Én mondtam. Innen élve nem mentek el. Dobd el a fegyvert, hogy hamar túllehessünk az egészen.
Nem dobom el a pisztolyt, csak elszántan nézek a két mindenre képes pszichopatára. Nem fogom megadni nekik azt az örömet, hogy megadom magam. Nem, és nem!
- Könyörgök, ismerjétek már el, hogy vesztettetek, és dobd el azt a rohadt fegyvert! – sóhajt Ayuhara.– Nekem reggelre a manikűrösnél kéne lennem.
- Nem maradsz itt a kínzásukra hugi? – fordul felé kérdőn Kyotaka, mire a testvére a fejét rázza.
- Rossz köcsög vagy te is, bátyó – mondja a nő, Yuichi pedig ismét sírni kezd.
Nem tudom, mit tehetnék, teljesen tanácstalan vagyok, de nem adhatom fel. Ezek őrültek, és az őrültek bármire képesek. Óvatosan nézek körbe, míg Ayuhara és Kyotaka szemmel tartanak minket. A konyha felé nem mehetünk, marad a fürdő, de ott nagyon kicsi az ablak. Yuichi talán átférne, ha addig sakkban tudnám tartani ezt a két elmebeteget. Nincs más megoldás. Ha el tudnám hitetni velük, hogy feladom, akkor talán Yuichinek lenne esélye.
– Na, mi lesz, Hikaru? – néz rám Kyotaka. – Még ma eldobod azt a fegyvert, vagy előbb megerőszakoljam, és megkínozzam a kurvádat?
– Jól van – mondom halkan. – Győztetek. Eldobom a fegyvert, de őt engedjétek el! Én kellek nektek, nem a gyerek – mutatok a hálalra vált Yuichira, aki döbbenten bámul rám. – Ha elengeditek, azt csinálhattok velem, amit akartok.
Lassan leteszem a fegyvert, és odacsúsztatom Ayuharának, majd felemelve a kezeimet a fejem fölé állok fel. Yuichi még mindig belém kapaszkodik. Kyotaka elvigyorodik, majd egy hirtelen mozdulattal odalép hozzánk, és letépi rólam Yuichit, aki sikítani kezd, de Kyotaka képen törli, mire elhallgat. Yuichi száján vér csorog végig, az ütés felsértette az ajkát.
– Hagyd őt békén! – ordítom dühtől remegve. – Megegyeztünk! Engedd el a fiút!
– Nem egyeztünk meg semmiben – vigyorog rám kéjesen Kyotaka, míg Ayuhara felveszi a pisztolyomat. – Ostoba, naiv kölyök vagy még mindig, mint amilyen voltál. Most pedig végignézheted, hogy baszom agyon a kis ringyódat, és hogy kínzom őt halálra. Csak hogy tudd, Ichirouval is ugyanezt tettem.
Én ostoba! Azt hittem, ezzel megvédhetem őt, de úgy tűnik, mégsem. Tehetetlenül nézem, ahogy Kyotaka a kanapé felé vonszolja a bénult Yuichit, majd ledobja rá. Ayuhara a pisztolyát a fejemhez tartja. Aztán meghallom Yuichi éles sikítását, sírását, és hirtelen, mintha minden elsötétülne.
~*~
Úgy tűnik, megint nekem kell megvédem őket, nincs mese. Nem mintha nem élvezném, hiszen legalább olyan őrült vagyok, mint ezek ketten. De ha bántani merik Hikarut, és Yuichit, megfizetnek. Az a szuka még mindig a fejünknek tartja a pisztolyt. Nem teketóriázok sokat, hanem olyan gyorsan, és hirtelen mozdulok, hogy nem is fogja fel, mi történik, a pisztoly máris repül a kezéből. Erre már a másik is felnéz, de addigra a kezem a nő nyakán.
– Húgi! – mondja a fickó. – Engedd el a húgomat, de azonnal! – kapja elő a pisztolyát, és lő.
Na, én sem vagyok kispályás, öregem. A nőcit magam elé tartva alkotok pajzsot, így a golyó a nőt találja el, aki élettelenül hullik a földre. Elengedem, miközben kéjesen vigyorgok Kyotakára.
– Mi a faszt képzelsz?! – ordít Kyotaka. – Megöllek, Hikaru!
– Nem Hikaru vagyok – indulok el felé, útközben felkapva egy állólámpát. – Hadd mutatkozzam be. A nevem Yami – válik még szélesebbé a mosolyom. – És most meg fogsz halni, mert nem hagyom, hogy bárki bántson minket, értetted, faszikám?
Kyotaka megremeg, de rám lő, én azonban könnyedén ugrom el a golyó elől, bevetődve az egyik asztal mögé. Onnan kukkolok kifelé, és látom, hogy elindul felém, kezében a pisztollyal. Ostoba pasas, kezdő még, de nem is lesz ideje megtanulni semmit. Ahogy elég közel ér, kiugrom, és a lámpával kiverem a kezéből a pisztolyt, majd erősen fejbe vágom. Elesik, de nem veszíti el az eszméletét, hát újra lesújtok, majd újra, és újra, élvezve a fröcskölő vörös vér látványát, miközben eszelősen vihogok. Kyotaka feje létloccsan, mint egy görögdinnye, de én csak ütöm tovább , és tovább, míg nem hirtelen valaki lefog. Odanézve Yuichit pillantom meg, aki félholt a rémülettől, de próbál lefogni.
– Elég! – kiáltja kétségbeesett hangon. – Elég legyen, Yami! – Látom, hogy sír, az arcán könnyek patakzanak. – Már vége, meghalt! Hagyd abba, kérlek! – ölel át. – Hagyd abba, és add vissza nekem Hikarut! Könyörgöm!
Nem tudom, miért engedelmeskedem neki, de eldobom az állólámpát, amely csörömpölve ér földet a padlón, a holttest mellett. A fickó feje úgy agyon van verve, hogy senki sem tudná megmondani, ki volt valójában. Aztán sután átkarolom Yuichit, és visszavezetem a díványhoz, majd leültetem. Nem tudom, hogy Hikaru mit eszik rajta, de hát ő mindig fura volt, már Ichirou-nál is. De meg kell őt védenem.
– Vége – mondom csendesen. – De Hikaru még nem jön vissza egy kicsit.
– Tudom – suttogja halkan, és fázósan átkarolja magát. – De… miért? Miért ölted meg?
– Meg kell védenem Hikarut – mondom komolyan, és egy plédet dobok a fiúra. – Én azért vagyok, ezért születtem meg benne. Ha nem védeném meg, nem lenne miért élnem.
– Tudnia kéne, hogy… hogy létezel… - suttogja Yuichi, mire a fejem rázom.
– Nem lehet, csak megbomlana az emléje, amely amúgy sem ép – magyarázom. – Azt akarod, hogy megőrüljön, hogy olyan legyen, mint azok ott? – mutatok a hullákra. – Azt akarod?
Yuichi sírva rázza a fejét, de megérti. Én is tudom, hogy Hikarunak tudnia kell rólam, előbb vagy utóbb tudni is fog. De nem ma. Még nem, amíg ezt fel nem dolgozza.
– És a holttestek? – kérdi hirtelen Yuichi. – Ha meglátja őket, nem fogja tudni, mi történt. Sosem tudja.
– Tudom – bólintok. – Rendben, mondd el neki, neked megengedem. Benned bízik annyira, hogy elfogadja az igazságot. Ő majd eldönti, mi legyen velem – suttogom.
– El fogsz tűnni? – kérdi ijedten, mintha sajnálná, hogy esetleg nem leszek.
– Talán – vonok vállat. – Mennem kell.
~*~
Nem tudom, mikor térek magamhoz, de a díványon fekszem, és Yuichi a hajamat simogatja. Lassan nyitom ki a szemem, és szerelmem aggódó tekintetével találom szemben magam. Lassan ülök fel, és látom, hogy a pólóm csupa vér.
– Mi… mi történt? – kérdem döbbenten, majd felállva meglátom a két vérbe fagyott holttestet. – Mi ez az egész? – nézek Yuichira. – Te tudod? Yuichi!
Látom, hogy mindjárt sírni fog, így magamhoz ölelem, és simogatni kezdem a haját, a hátát, megnyugtatva, hogy semmi baj nincs. De valami fura, mintha nem lenne minden rendben. Nem tudom, mi történt, miért vagyok véres, és miért van olyan érzésem, hogy én tettem valamit. Yuichi halkan sr a karjaimban, mint aki valami szörnyűséget látott, de nem meri elmondani. Nem értek semmit, de nem akarok kérdezni, majd ha itt az idő, megtudok mindent. Most az a fontos, hogy Yuichi megnyugodjon. Utána hívom a főnökömet. Most már mindennek vége.
|
|
