– Jó volt, csak az a ribanc ne mászott volna rád – morgom de közben meg kinevet.

– Ne legyél féltékeny – csókol meg gyengédem. – Nincs okod rá.

– De mi van, ha… Megdugtad volna?

– Tessék? – hökken meg.

– Ha nem lettem volna ott és rád mászik – mondom miközben a hasára köröket rajzolok, hogy még véletlenűl se nézzek rá. Félek a válaszától pedig tudom, hogy igen.

– Dylan.

– Ne tereld a témát, mondd el – mondom neki.

– Ha nem lennél nekem, talán – tudtam, hogy ezt fogja mondani mégis rosszul esik. De nem is értem magamat, még csak egy kis ideje vagyunk együtt mégis ilyeneket kérdezek. – De itt vagy nekem te, ígérem, hogy nem lesz olyan alkalom, ami féltékenységre adhatna neked okod – néz a szemebe és elhiszem neki amit mond. – Eddig ugyan sokszor volt egyéjszakás kapcsolatom, de ha komolyabbról van szó, igenis hűséges típus vagyok.

– Ígéred? – kérdezem, amire ismét csak bólint.

Magához húzom, hogy szenvedélyes csókcsatába bonyolódjunk, én a mellkasával vagyok elfoglalva, addig Dylan a hátamat és a fenekemet simogatja.

– És engem mikor dugsz meg? – kérdezem tőle mintha csak az időjárásról beszélnék. De szegénykém félre nyeli a nyálát és köhögve próbál megint levőt venni, amién én jót derülök.

– Meg akarsz ölni, cicám? – kérdezi miközben a hajamba túr. Az új becenevem igazán tetszik.

– Még nem áll szándékomban.

– Még? - Hümmögve bújok hozzá, elhiszem, hogy lassan akar haladni, de azért ne annyira lassan.

– Szóval mikor? – térek vissza a kérdésre, de azt is érzem, hogy hamarosan elalszok.

– Ha úgy gondolom, készen állsz rá –de az mikor lesz?

– Már… készen állok… – motyogja, és innentől képszakadás.

Reggel ajtó nyitásra ébredek, vagyis valami hasonló dolgot csinálok. Az ajtóban szerelmem áll. Imádom ahogy rám néz, nincs még tisztában azzal a ténnyel, ahogy rám néz.

– Merre jártál? – kérdezem két ásítás közben.

– Csak lementem egy kávéért – életmentő. A kávém az ágyban kapni. – A nagyid kölcsönadta a kocsiját – lóbálja meg a kulcsokat.

– Azt mondta, bevihetlek vele a kórházba.

– Tényleg? Hát nem véletlenül szeretem úgy a nagyimat – mosolygok vidáman, de eszembe jut, hogy hová is kell mennünk. – Muszáj visszamennünk? Utálom a kórházakat.

– Dylan, muszáj megnézetni a csuklódat, egyáltalán nem tetszik az, ahogyan kinéz – magyarázza, majd óvatosan a karjaiba kap.

– Hékás, tegyél le! – nevetek de élvezem a helyzetemet.

– Itt az ideje a fürdésnek – egyből a kórházban történtet jutnak eszembe, amitől egyből reagál a testem.

– Greg – nyögöm, amikor a nyakamba csókol. A tarkójára fogva húzom még közelebb magamhoz, nekem ennyi nem elég, hát nem érti? Megveszek érte! A combomnál jár amikor ki kapom a kezéből a szivacsot és elkezdem mosdatni. Végig járok mindent, de a hasánál egy kicsivel több időt töltök mint máshol, lassan vezetem le a kezemet de rá fog a csuklómra.

– Ha ezt így folytatod, sosem indulunk el – morran fel majd megcsókol.

– Az engem nem zavar. – vigyorodok el, most mit hazudjak.

– Engem igen, aggódom érted.

– Jó – sóhajtom. – Azért segítesz rajtam? – kérdezi nevetve.

– Bármikor – csókolom meg szenvedélyesen.

Mikor ténylegesen megfürödtünk és fel vagyunk öltözve le indulunk a konyhába. Menet közben elköszönök anyutól meg nagyitól is.

– Akkor indulhatunk? – kérdezi pont akkor mikor kötöm be az övemet. Számat elhúzva válaszolok neki.

– Ha muszáj – nem tetszésemet a rádió bekapcsolásával enyhítem.

Szerencsére vagy sem, de elég hamar be érünk a kórházba ahol mint egy méhkas mindenki rohangál össze vissza. Nekünk nem kell sokat várnunk sehol sem, mivel Greg itt dolgozó és már várnak minket. A doki szerencsére nem az a seggfej, ami megnyugtat. A nővéreké aki be jött a dokival nagyon kedves és látszik rajta, hogy szereti a munkáját. Mikor le vette a kötést egy kicsit fel szisszentem de nem volt vészes. A doki is megnézte majd újra lefertőtlenítette és be kötözte.

Minden féle jó tanáccsal el látót majd irt fel gyulladás csökkentőt amit naponta többször kell be vennem. Reméltem, hogy hamar elindulhatunk, de tudjátok ilyenkor szokott az megtörténni, hogy valaki olyanba botlasz bele akit a hátad közepére sem kívánsz. Hát persze seggfej doki jött velünk szembe, arcán gúnyos vigyorral, de be tudnám törni a képét.

- Kit látnak szemeim ! A gerlice párunkat. - utálatos egy pasas. - Greg, mond csak meg nekem, reggel az anyát éjszaka a fiát dugod? Vagy hogy is van ez, mert nekem ne mondja meg senki, hogy egy ilyen mihaszna öngyilkos jelöltet – itt rám mutat –valaki tudna szeretni.

- Igen lehet, hogy öngyilkos akartam lenni, de már megbántam. De maga, hogy képzeli, hogy csak így megalázhat engem és Greget? Tudja nem mindenki olyan mint maga, szerencsére. Ja és ha ennyire érdekli magát a szexuális életünk majd küldök egy videót magának, hogy tudja mire kiverni. - megfogom Greg kezét majd mérgesen ott hagyjuk ezt a szánalomra sem méltó embert.

- Szeretnék beszélni az igazgatóval az orvosról. Nem engedem, hogy ilyen és ehez hasonló dolgokat műveljen veled. Engem szidhat ahogy akar de téged meg anyámat nem vehet a szájára. - mérgesem nyomkodom a lift hívó gombot, mintha attól hamarabb ide érne. Greg a vállamra teszi a kezét majd maga elé fordít.

- Te tényleg küldenél neki vieót? - kérdezi tőlem én meg csak bólintok. - Kíváncsi lennék az arcára. - mosolyogja de mosolya hamar tova libben. - Amit rám és Caitlenre mondott azt tudod, hogy sosem történne meg.

- Tudom nagyon jól, de akkor sem mondhat ilyet egy orvos! Vagy csak ennyire nem bír elviselni téged? - Greg szomorúan bólint és át ölel. Nem sokáig vagyunk így mert megérkezett a lift. Miután be szálunk Greg megnyomja a megfelelő gombot ami az igazgatóhoz visz fel minket.

Az igazgató mosolyogva fogad miket, de nem tar sokáig öröme. Elmondtam neki, hogy seggfej doki – Mr.Robinson, mint kiderült. - hogyan viselkedett velünk. Ki derült, hogy nem ez az első esett amikor Greget inzultálta. Így dokikánk kap egy kis büntetést azt, hogy mit azt nem tudtuk meg. Nem maradtunk itt sem sokáig, így hamar kint találtunk magunkat a kórházból.

- Végre friss levegő. . szippantottam nagyot a kinti levegőből. - Nincs kedved el menni valahova? - kérdeztem meg Greget.

- Hát kedvem lenne, de neked még pihenni kell. Nem szabad le fárasztanod magadat.

- Értem, de en csak egy kis sétára és egy fagyira gondoltam, de ha nem akkor nem. - sóhajtottam, majd elindultam a kocsi felé. De nem értem el odáig, Greg óvatosan a kezemre fog és rám mosolyog. Imádom mikor mosolyog mondtam már?

- Rendben egy kis séta meg fagyi, de nem több. - hatalmas mosollyal és a nyakába ugrással mutatom meg neki örömömet.

- Köszönöm. - csókolom meg ott a parkolóban és nem érdekel senki. Lássák csak mennyire boldog vagyok.

A kis sétánkból egész nagy kerekedett. A fél napunkat lent a parton töltöttük, sétáltunk vagy csak egyszerűen le ültünk a homokba és csak néztük az embereket. Fagyizni is el voltunk ahol kiderül Greg nem szereti a pisztácia magyit, de annál inkább a citromot.

- Most már ideje haza mennünk, lassan le megy a nap.

- Igazad van – ásítottam egy nagyot – anya már biztosan haza ért és fakanállal vár minket.

- Képes lenne el verni minket? - Kérdezi Greg és egy kis félelem is ki ülne az arcára, amin én kuncogok.

- Nyugi nem olyan az anyám, vagyis remélem. - nyakat kezdem el vakarni.

- megnyugtattál, de most már menjünk. - kézen fogva sétálunk vissza kocsihoz. Alig, hogy be ülök el nyom az álom.

Amikor fel ébredek éppen áll fel Greg a felhajtóra.

- Jó reggelt cicám, ki aludtad magad? Este nem fogsz tudni aludni.

- Majd te le fárasztasz. - nevetve adok neki egy kis puszit, majd kiszállunk a kocsiból és be megyünk ahol a nagyi és anyu éppen kártyáznak.

- Titeket is haza fújt a szél? Vagy csak a hasatok? - nagyi még fel sem néz a lapjaiból.

- Nektek is sziasztok. Voltunk egyet sétálni meg fagyizni Greggel, de most, hogy mondod éhes vagyok. Mi jót főztetek nekünk?

- Mivel ma Greg főzött – itt hitetlenke nézünk mind a ketten – így rendeltünk kínait. Mivel nem tudtok, hogy Greg mit szeretne enni rendeltünk mindenből egy keveset. A hűtőben van a kaja, melegítsétek meg és egyetek.

Nekünk sem kell kétszer mondani, nem futunk csak gyorsan be megyünk a konyhába ahol megrohamozom a hűtőt és kiveszek minden félét.

- Válasz te először, nekem mindegy mit eszem. - mondom Gregnek aki megnézi miben mi van, majd a tavaszi tekercset és a rizst veszi el.

- Remek választás, így meg marad nekem a szecsuani, az a kedvencem.

A megmelegített kajákat egy tányérra tesszük majd ki m együnk anyuékhoz, aki egy heves vitában vannak. Anyu szerint a nagyi csalt de nagyi meg azt, hogy ő nem. Addig addig vitáznak míg ki nem derül, hogy a mind a ketten csaltak, amin én meg Greg is hangosan nevet. A két nő olyan mérgesen néz ránk ha szemmel ölni lehetne biza halottak lennénk.

Gyorsan meg esszük a kajáinkat, majd nyakunkat be húzva fel megyünk a szobámba hol le fürdünk és fekszünk is le. Még egy jó éjt csók és az álmok mezein találom magam.

- Szívem merre vagy? Hát már nem szeretsz? Itt van az adagot amit oly nagyon vártál. - sosem gondoltam ,hogy megint ide kötök ki.

- Add ide a kezed és meglátod hamarosan jobban leszel. - David erősen szorítja a kezem nem tudom el rántani. De nem adom fel, a másik kezemmel megütöm. Nem nagyon de annyira pont igen, hogy elengedjen én meg ménkűlőre fogjam. Alig tudok fel állni, de elkezdek futni. Nem jutok sokáig, mert David el kapja a bokámat majd maga alá húz és el kezdi le rángani rólam a nadrágot. Segítségért kiabálok de senki sem segít.

- Dylan ébredj! Dylan! - Greg hangja lassan kúszik be a tudatomba. Hirtelen ülök fel szinte le fejelem Greget is, aki át akar ölelni de én csak el lököm magamtól. Csodálkozó arcot vág, de nem akartam megbántani. Amilyen gyorsan tudok ki kelek az ágyból és a fürdőbe futok, ahol a gyomrom tartalmától megszabadul. Greg a hajamat fogja miközben hányok. Már a végére csak az inger marad meg. Greg egy pohár vizet tart felém amit el veszek tőle, majd ki öblítem a számat. Meg próbál át ölelni de én elhúzódok tőle, most nem bírom ha hozzám érne.

- Ne haragudj, de most ne érj hozzám. Az álom még túlságosan is bennem van. - nagyos sajnálom tényleg.

- Rendben, de mit álmodtál? Sejtem, hogy valami rosszat mert segítségért kiabáltál, de mi volt az ami erre késztettet?

- Daviddel álmodtam, meg akart erőszakolni de nem hagytam neki. Annyira igazinak tűnt, én meg megijedtem mert tudtam, hogy te itt vagy. - fázósan húzom össze magam miközben az arcomról csak száguldoznak le a könnyek. Greg megint meg akar ölelni amit én elfogadok. Amikor mellkasához húz még jobban el kezdek sírni.

Léptekre és beszélgetés zajára ébredek, de nincs sok kedvem kinyitni a szememet. Dylan forró teste hozzám nyomódik, úgy simul hozzám, mint egy kiscica. Furcsa hangokra leszek figyelmes. Ez nem anya, és nem is a nagyi. De akkor ki a fene lehet?

– Nézd már, az a majomparádé hogy ölelgeti Dylant – mondja valaki belépve az ajtón. Gondolom a kis vöröském egyik haverja lehet, de hogy melyik, azt nem tudom. Igazából nem is érdekel.

– Jaj, te, szerintem tök aranyosak együtt – ellenkezik a másik, amitől apró mosoly kúszik az arcomra. Tény, hogy Dylan nagyon édes tud lenni.

– Felkelni, tubicám, hasatokra süt a hold – kiáltja egyikük, majd egy lendülettel lerántja rólunk a takarót. A kis démon azonnal szájalni kezd vele.

– Elmész a faszomba, Dean, nem látod, hogy alszik Greg? – morogja. Hm, milyen kedves, még félt engem. Abban viszont igaza van, hogy nem igazán van kedvem kikelni az ágyból. Inkább a testét fedezném fel.

– Már nem alszom, már akkor fent voltam, amikor le lettem majomparádézva – közlöm velük, majd közelebb húzom magamhoz Dylant. Ki akarna felkelni, ha egy ilyen démon fekszik mellette?

– Nem fogok bocsánatot kérni, ezt szokd meg. Egyébként öltözöttek, elmegyünk bulizni! – rikkantja Dean vidám, mielőtt kimennének. Bulizni? Nem biztos, hogy Dylannek még nagyon meg kellene erőltetnie magát.

– Komolyan nem normálisak a haverjaid… De mi ez a buli dolog? – kérdezem felé fordulva, de mielőtt válaszolhatna, már le is támadom csábító ajkait. Nem tudok neki ellenállni, na. Egyre szenvedélyesebben faljuk egymást, a ruhák gyorsan lekerülnek rólunk, ám mielőtt igazán belekezdhetnénk a dologba, ismét kivágódik az ajtó. Fenébe.

– Bassza meg, ez a retinámba éget! – kapja szeme elé a kezét a haverja. Most lehetőleg megtanulta, hogy ne nyisson be sehova kopogás nélkül.

– Nem meg mondtam, hogy várjunk még egy kicsit? – dorgálja meg testvérét Sam. – Gyerekek, ha lehet, hamar végezzetek, a fürdéssel is, ha kérhetem. Utána irány a belváros, meg kell ünnepelni Dylan hazatérését. És nemleges választ nem fogadok el – hadarja el egy szuszra, majd kirángatja öccsét a szobából. Örülök, hogy kettesben maradtunk, de odalent nem igazán díjazták a megzavarást. Ha csak a testvérpárra gondolok, elszáll minden izgalmam.

– Hát én nem tudom, hogy vagy vele, Dylan, de én lekonyultam – mondom ki a nyilvánvalót, mire meglepetten pillant le, hogy szemügyre vegye a dolgok állását vagy inkább nem állását.

– Oh, hogy a nyavalya törni ki ezen a tökkelütött idiótán, áhh – kezd el dühöngeni, amitől vigyorognom kell. Szeretem, amikor mérgesen felfújja a pofiját. – Esküszöm, egyszer addig ütöm azt a csökött agyát, míg értelem nem fog költözni belé – morog tovább, mire nyugtatásképp magamhoz ölelem.

– Nyugodj meg – húzom magamhoz hátulról. – Majd bepótoljuk, amikor csak mi ketten leszünk, jó? – kérdezem a nyakába csókolva.

– Jó, de akkor is kiherélem – szusszan fel felém fordulva. Nem teszünk mást, csak egymást vizslatjuk. Imádom minden porcikáját, legszívesebben végigkóstolnám minden kis szeplőjét. Mielőtt azonban nekikezdhetnék, egy gyors kopogás után ismét kivágódik az ajtó. Remek…

– Tubicáim, készen vagytok? És most kopogtam is, szóval nem lehet panasz! – robban be megint az egyik srác.

– Tűnj el, de marha gyorsan a szobám ajtajából, te hangulatromboló gyökér – kiált rá idegesen Dylan, miközben felkapja a padlóról az egyik cipőjét és hozzávágja a betolakodóhoz. Alig tudom visszafogni magam, hogy ne nevessek fel hangosan.

– Nyugi, Dylan – húzom magamhoz egy puszit lehelve az ajkaira.

Nisekoi Igazad van, nem szabad felhúznom magam rajta, de akkor is idegesít – mondja átölelve, de utána arrébb húzódik. – Na de most már tényleg készülődjünk, mielőtt ez a marha visszajön.

***

Nem gondoltam volna, de Dylan haverjai egy melegbárt választottak a bulizás helyéül. Nos, nekem ez ellen nincs semmi kifogásom, legalább kíváncsi tekintetek nélkül csókolhatom Dylant kifulladásig. A probléma csak az, hogy neki még nem igen szabad mozognia. Az ivászatba beleegyezem, de nem akarom, hogy megerőltesse magát vagy meglökjék úgy, hogy felszakadjanak a sebei. Iszok pár tequilát, aztán a csodás testvérpárossal elmegyünk táncolni. Jó egy kicsit kiengedni a gőzt, habár azt sajnálom, hogy Dylan nem csatlakozhat hozzánk.

Hirtelen megérzem, hogy valaki feltűnően nekem simul. Először azt hiszem, hogy Dylan mégis feljött a parkettre, de szinte rögtön megcsap az olcsó pacsuli szaga, így gyorsan arrébb húzódom az illetőtől. Próbálom figyelmen kívül hagyni, ahogyan nyomul rám, de amikor a derekamra simít, hátrafordulok hozzá.

– Figyelj, van valakim – mondom komolyan, de ő erre csak pimaszul elvigyorodik. Vállig érő szőke haj, kék szemek, csábos mosoly… Ha nem lenne nekem Dylan, biztosan elvinném egy numerára, de így egyáltalán nem érdekel.

– Nem kell megtudnia… – nyög érzékien a fülembe, mire megrázom a fejemet.

– Tanuld meg a nemet elfogadni – morranok rá, és inkább a másik irányba fordulok, hogy ne is lássam. Ekkor veszem észre, hogy Dylan minket bámul. Hm, remélem, nem hiszi azt, hogy oka van féltékenykedésre.

A kórházi érvagdosása józanítóan hatott rám. Rájöttem, hogy kell nekem, és ezért mindent meg is fogok tenni. Mikor a szöszi megint a csípőmhöz dörgöli magát, a kis démonom felpattan és elindul felénk. Tekintetünk szorosan összekapcsolódik, kíváncsi vagyok, mit fog tenni.

Megveregeti ’táncpartnerem’ vállát, aki morogva fordul hátra.

– Kopj le, vöri, ő most velem van – rivall rá, de Dylan csak elkapja a haját és hátrafeszíti a fejét. Nocsak, nem gondoltam, hogy ennyire harcias lesz.

– Ide figyelj, szöszke, ő az enyém, és ha még egyszer meglátlak a közelében, nem leszek ilyen nyugodt! Értetted vagy értetted? – morogja vehemensen, ami mosolyt csal az arcomra. Szóval az övé vagyok, mi? Hát, nem ellenkezem ellene, viszont remélem, ő is tudja, hogy én hasonlóképp érzek. A szöszi ijedtem hagy minket magunkra, de csak egy pillanatra figyelem távolodó alakját, mert a kis démonom rögtön hozzám simul. Mrr, hiányzott a teste. Lábujjhegyre állva csókol meg, birtoklóan, amit nem restellek viszonozni. – Az enyém vagy! Nem engedem, hogy más is hozzád érjen! – mondja hevesen, majd kicsit visszább vesz. – Tudom, nem ilyennek ismertél, de sajnos ez is én vagyok – motyogja kicsit bizonytalanul, de téved, ha azt hiszi, ezzel megijesztett.

– Tény, hogy megleptél, de higgadj le, nekem csak te kellesz – mondom komolyan. – És ez az „enyém vagy” szöveg rád is igaz. Senkinek nem engedem, hogy hozzád érjen. Talán az a két lökött pasi kivételt képeznek – mutatok a haverjai felé vigyorogva.

– Te, hogy én mennyire szeretlek – nyögi ki, mire megdermedek. Már az „sz” betűs szónál tartanánk? Én nem hiszem, hogy képes lennék kimondani neki. A családom óta senkinek sem mondtam ilyet, nem tudom, hogy valaha eljutok-e odáig, hogy kimondjam a várva várt szót. Mielőtt kifogást kereshetnék, mutatóujját az ajkaimra teszi, majd megrázza a fejét. – Tudom, hogy te még nem érzel így, de nekem muszáj volt kimondanom, mert különben megőrültem volna… De most már irány haza, fáradt vagyok – tereli el a témát. Megragadja a kezemet, és a pulthoz vezet, ahol a többiek is állnak. Int nekik, hogy menjünk, így együtt indulunk kifelé.

***

Halkan megyünk fel a szobába, nem akarjuk a többieket felkelteni. Dylan már esne is be az ágyba, de én jó ápolóhoz híven előszedem a kötszereket. Lehet, hogy több van köztünk munkaviszonynál, de nem szeretném elhanyagolni azt, amiért valójában itt lakom. Még szüksége van némi ápolásra, és néha amilyen felelőtlenül tud viselkedni, örülök, hogy itt vagyok mellette.

– Na gyere, te harcias vörike. Ezt még megcsináljuk, utána irány az ágy – mondom neki előkészülve az átkötözéshez. Levetkőztetem, próbálok nem figyelni csábító vonalaira, mert még a végén magam alá gyűrném. A mellkasán és a combján lévő lőtt seb nagyon szépen gyógyul, azokkal meg vagyok elégedve, ám amikor megpróbálom leszedni a csuklóját fedő kötést, felszisszen.

– Nagyon úgy néz ki, hogy beleragadt a sebbe, de ne izgulj, lefújom és már jobb is lesz – magyarázom neki, majd óvatosan megteszem, amit mondtam. Szerencsére sikerül aránylag könnyen kiszednem a sebből a kötést, de a varratok nem tetszenek. Azt hiszem, jobb lesz ezzel visszamenni a kórházba, mielőtt elkapna valami komolyabb fertőzést.

– Hát ez nem valami szép – szólal meg a csuklójára bámulva.

– Lehet, hogy begyulladt, holnap, vagyis inkább ma visszamegyünk és megnézetjük – mondom ellenkezést nem tűrő hangnemben, mert ahogy látom, egyáltalán nem tetszik neki az ötlet.

– Nem tudtam, mi hiányzik, alig, hogy kijövök a kórházból, már mehetek is vissza – sóhajtja morcosan, amin magamban jót vidulok. Még mindig szeretem a pofiját, amikor magában puffog.

– Na, kész is vagyunk, nem olyan vészes, de jobb, ha látja a dokid – magyarázom neki, majd egy apró puszit lehelek a csuklóját borító kötésre. Felszedem a korábban használt kötszereket és belehajítom a kukába, utána odafordulok a kis démonomhoz, aki már kábán pislog az ágyban. Átveszem én is a pizsamámat és befekszem mellé, holnap majd fürdünk együtt, most nincs energiám. – Jól érezted magad? – kérdezem az ölelésembe vonva.

– Hmm – szippant mélyet felsőmből. – Jó volt, csak az a ribanc ne mászott volna rád – morogja, amitől felnevetek.

– Ne legyél féltékeny – csókolom meg gyengéden. – Nincs okod rá.

– De mi van, ha… Megdugtad volna? – kérdezi a mellkasomra könyökölve.

– Tessék? – hökkenek meg.

– Ha nem lettem volna ott és rád mászik – mondja köröket rajzolva a hasamra.

– Dylan – simítok arcára, majd egy leheletnyi puszit nyomok az ajkaira.

– Ne tereld a témát, mondd el – motyogja a mellkasomra hajtva a fejét.

Megrázom a fejemet. Hazudhatnék, de megérné? – Ha nem lennél nekem, talán – vallom be, amitől haragosan villannak fel a szemei. Mielőtt azonban elhúzódhatna, az állára fogok és megcsókolom. – De itt vagy nekem te – folytatom a pissze orrára simítva. – Ígérem, hogy nem lesz olyan alkalom, ami féltékenységre adhatna neked okod – nézek komolyan a szemeibe. – Eddig ugyan sokszor volt egyéjszakás kapcsolatom, de ha komolyabbról van szó, igenis hűséges típus vagyok.

– Ígéred? – kérdezi ismét, mire bólintok egyet.

Magamhoz húzom, hogy megint megízlelhessem. Szenvedélyes csókcsatába bonyolódunk, ő a mellkasomat, én a hátát cirógatom közben, majd a fenekébe markolok.

Felmorranva húzódik hátrébb. – És engem mikor dugsz meg? – kérdezi nemtörődöm hangom, mire félrenyelve kezdek köhécselni, amin ő remekül szórakozik. Hangosan felnevetve bújik ismét az ölelésembe.

– Meg akarsz ölni, cicám? – kérdezem a hajába túrva, az új beceneve hallatán elmosolyodik.

– Még nem áll szándékomban – vigyorogja.

– Még? – kérdem, mire a vállamra hajtja a fejét, és kapok egy hümmögést. Hát jó.

– Szóval mikor? – tér vissza a korábbi kérdéséhez egy ásítás kíséretében, egyre laposabbakat pislog.

– Ha úgy gondolom, készen állsz rá – csókolom meg a feje búbját. Imádom a vöröses haját, egész nap eljátszadoznék vele.

– Már… készen állok… – motyogja, és nagyjából a következő pillanatban be is alszik a karjaimban.

– Hát persze, hogy készen – mosolygok rá szelíden. Még most is úgy gondolom, jobb lesz lassan haladni… Nekem sem kell sok, hogy kövessem Dylant az álmok birodalmába.

***

Reggel én kelek előbb, a démonkám az oldalamhoz bújva szuszog. Csak most jövök rá, hogy az előkészített szobám ellenére egy ágyban töltöttük az éjjelt. Na, nem mintha ezt bármelyikünk is bánná, remélem, Caitlinék sem fogják.

Kiosonok mellőle az ágyból, felkapom a tegnapi ruhámat, majd elindulok lefelé. A konyhában már ott sürög-forog a két nő, rögtön odalépek melléjük.

– Jó reggelt! – köszönök nekik, amit egy mosoly kíséretében viszonoznak is. – Segíthetek valamiben? – érdeklődöm melléjük sétálva.

– Dehogy, ülj csak le – mutat Caitlin az egyik székre. – Kávét? – kérdezi az életmentő folyadék irányába mutatva, mire lelkesen bólogatni kezdek.

– Köszönöm – veszem el a felém nyújtott csészét. Dylan nagyija velem szemben foglal helyet, szemeivel méregetni kezd.

– Kibuliztátok magatokat az éjjel? – érdeklődik a teáját kóstolgatva.

– Mi… Ugye nem voltunk hangosak? – kérdezem kínosan.

– Nem-nem – legyint Caitlin, ahogy nézem rántotta lesz, mellé pirított szalonna és zöldségek. – Ugye minden rendben volt?

– Igen, persze, viszont aggódom Dylan csuklója miatt – vallom be a kávémba kortyolva.

– Mi a baj vele? – kérdezik aggodalmaskodva.

– Azt hiszem, kezd begyulladni. Jobb lenne, ha visszavinnénk Dylant a kórházba, mielőtt nagyobb baj nem lesz. Szépen letisztítják neki, esetleg kap egy injekciót.

Beleegyezően bólogatni kezdenek. – Természetesen – mondja az édesanyja. – Köszönöm, hogy ennyire vigyázol rá – mosolyog felém, szemeiből büszkeség sugárzik.

– Köszönöm, hogy én vigyázhatok rá – hálálkodom. Féltem, hogy nem fognak megbízni bennem a kórházban történtek után, de örülök, hogy tévedtem. Olyan, mintha megint lenne családom.

– Van jogosítványod, kölyök? – kérdezi a nagyi, mire rögtön felé fordulok.

– Természetesen, asszonyom – mondom azonnal, rosszallóan pillant rám.

– Nem megmondtam, hogy hívj Claire-nek? – csóválja a fejét.

– Elnézést, Claire – kérek azonnal bocsánatot.

– El van nézve – mosolyog rám azonnal, majd felállva elővesz valamit a fiókból, amit utána letesz elém az asztalra. Egy kulcscsomó. – Vidd be Dylant az én kocsimmal a kórházba, nekem ma úgysincs rá szükségem, Caitlinnek pedig nemsokára indulnia kell dolgozni, így nem tud titeket elvinni.

– Biztos? Nem akarunk gondot okozni… Taxival is tudnánk…

– Persze, csak nyugodtan – szakítja meg a mondandómat. – De mielőtt elindultok, remélem, beterveztetek egy fürdést – fintorog a ruháimra bámulva, amitől rögvest zavarba jövök.

– Igen, természetesen – szégyellem el magam teljesen. Nem kellett volna így lejönnöm, de nem akartam felébreszteni sem Dylant, szüksége van még a pihenésre.

Bocsánatot kérve indulok meg a szoba felé, ahol a kis démonomat hagytam. Amikor benyitok az ajtón, Dylan álmoskás szemeivel találom szembe magam.

– Merre jártál? – ásítja nyújtózkodva.

– Csak lementem egy kávéért – felelem az ágyhoz sétálva. – A nagyid kölcsönadta a kocsiját – lóbálom meg a kulcsokat. – Azt mondta, bevihetlek vele a kórházba.

– Tényleg? Hát nem véletlenül szeretem úgy a nagyimat – mosolyogja vidámabban, de aztán tudatosul benne, hogy hová is kell mennünk. – Muszáj visszamennünk? – húzza el a száját. – Utálom a kórházakat.

– Dylan, muszáj megnézetni a csuklódat, egyáltalán nem tetszik az, ahogyan kinéz – magyarázom elé állva, majd óvatosan a karjaimba kapom.

– Hékás, tegyél le! – neveti, miközben besétálok vele a fürdőbe.

– Itt az ideje a fürdésnek – vigyorgom, amitől enyhe pír lepi el az arcát.

Szó nélkül kezdem vetkőztetni, amit készségesen tűr. Magamról is ledobálom a ruhákat, őt a kád szélre ültetem, én pedig letérdelek elé. Pirulva zárja össze a combjait, még el se kezdtük, de máris kezd felizgulni. Enged a lavorba meleg vizet, majd öntök a finom szappanból is bele.

Fentről lefelé kezdem mosdatni, előbb az arcát, a nyakát, majd a mellbimbóit rajzolom körbe a szivaccsal.

– Greg – nyögi, amikor a nyakába csókolok. A tarkómra fogva húz közelebb magához, hogy elmélyítse a csókunkat. Megveszek érte, imádom az ízét. Óvatosan mosdatom körbe a kötés körül, mivel csak pár órája lett lecserélve, nem nyúlok hozzájuk.

Épp a combjaira térnék rá, amikor kikapja a kezemből a szivacsot, és most ő kezd mosdatni engem. Vigyorogva hagyom neki. Végigjárja minden kis izmomat, a hasamon elég sokat elidőz, de mielőtt lentebb vándorolhatna, megfogom ép kezét, amivel eddig a szivacsot markolta.

– Ha ezt így folytatod, sosem indulunk el – morranok fel, és lopok tőle még egy csókot.

– Az engem nem zavar – vigyorogja, de csak megrázom a fejemet.

– Engem igen, aggódom érted – mondom a szemébe nézve, mire nyel egyet, majd édes mosoly jelenik meg az arcán.

– Jó – sóhajt lemondóan, azután álló vágya felé mutat. – Azért segítesz rajtam? – kérdezi nevetve.

– Bármikor – csókolom meg szenvedélyesen.

Miután lerendezzük egymást, rendesen megmosom, majd mindketten felöltözünk és elindulunk lefelé. Ő még odaköszön a nagyijának, Caitlin már elment dolgozni. Én is megköszönöm a kocsit, majd beültetem az anyósülésre, én pedig bepattanok a kormány mögé.

– Akkor indulhatunk? – fordulok felé épp akkor, amikor bekattintja az övét.

– Ha muszáj – fintorog, majd felkapcsolja a rádiót és lehunyja a szemeit.

Beindítom a motort, majd elindulok a kórház felé.

- Ez a célom – döbbenten kapom fel a fejem. Arcomra simít,majd egy könnyet csókot kapok tőle,miután elválunk, komollyá válik a tekintete. – Dylan… – miért van az, hogy folyton csak pirulok?

- I-Igen? – suttogom.

- Nem szeretnék hazudni neked, ezért nem mondhatom azt, hogy szeretlek – ezt valahogy sejtettem, de most mégis rosszul esik. – Még sosem szerettem senkit, de nagyon kedvellek téged, senki iránt sem éreztem még úgy, mint irántad. Tudom, ha valaki képes kiváltani belőlem a szerelmet, az csakis te lehetsz. – mondja, észre sem vettem mikor guggolt le mellém. Óvatosan megfogja a kezem, majd egy apró kis puszit nyom rá. Istenem, én nagyon szeretem – Ezért kérlek, adj nekem egy esélyt – mosolygok rám, még senki nem mondott nekem ilyen szépeket.

Egy könnycsepp folyik végig arcomon, de nagyon gyorsan le törlöm onnan. Nagy lendülettel ugrok a nyakába, ami miatt a padlón kötünk ki, fájni fog még nekem de nem bánom.

- Azt hittem… mást fogsz mondani – motyogom nyakába, majd felemelkedve róla, mélyen csókolom. Annyi szenvedély viszek bele amennyit csak tudok. De a kis majom – mint mindig- most is át veszi az irányítást, amit hagyok neki.

- Khm… – basszus, anyámékról teljesen elfelejtkeztem. – Örülök, hogy ilyen jól megvagytok, fiatalok, de talán ezt nem az asztalnál kellene.

- Bocsánat. - vörös fejjel, amilyen gyorsan csak tudok vissza ülök a helyemre ülök.

Mivel anyák készítették az ebédet, Greg és én fel ajánljuk, hogy mi elmosogatunk. Persze először tiltakoznak, de a végén csak be le egyeznek.

- Mi lesétálunk a partra, olyan szép az idő, egy kis levegőzés senkinek sem árt. Ha végeztetek, gyertek le ti is. - kacsint ránk a nagyi, és minden tudóan elmosolyodik. De bármit is tudnék hozzá fűzni, már távozik anyával. Komolyan rosszabb a nagyi mint egy kerítő. De pont ezért szeretem.

- A nagyid nem semmi figura. - mosolyog rám Greg. Most még szexisebb, bajban leszek hamarosan, nagyon nagy bajban.

- Tudom, ezért is imádom annyira. - imádom őt is meg anyut is, ha ők ketten nem lettek volna, ki tudja most hol lennék. Greg halkan felsóhajt, de tudom ez nem egy szimpla sóhaj, itt valami baj van! – Valami baj van? – kérdezem aggodalmasan, látom én a szemben és a vérszegény mosolyában, de ha nem mondj el, az sem baj.

- Nincs semmi, csak elgondolkodtam. - persze, én meg apáca vagyok. Hirtelen át ölel hátulról, és a nyakamba csókol amitől ki ráz a hideg, de ez a jó fajta hideg.

- Most akkor mosogatunk vagy élvezkedünk? – kérdezem tőle.

- A kettőt egyszerre. – maga felé fordít majd újra csókol. Sosem fogok be telni fele, olyan mint a drog. De ez a drog igazán jó. Miközben csókolózunk, a csípőnket össze dörzsöljük ami isteni, hamar hozzá szoktat a jóhoz. De nekem nem elég, több kell!!!

Lentebb húzza mind kettőnk nadrágját, majd marokra fog mind kettőnket. Számról át tér a nyakamra majd a mellkasomat kezdi el kényeztetni. Oh édes istenem, ha így halad akkor szégyen szemre perceken belül elmegyek. Most már tudom milyen ha az ember nem csak kényszerből van együtt valakivel. Nyögdécselni tudok csak, minden értelmes gondolat valahol elveszett Greg keze és nyelve között. Szerintem már nem tudja hova fokozni az élvezetünket, e megint csak tévedtem. Újra csókol és az egyik combomat is fel emeli, én még közelebb húz magához. Majd végig simít rajta, majd bele markol a fenekembe. Sejtem mi fog most következni ezért nem is tiltakozom, hagyom csinálja. Ujjait a bejáratomhoz vezeti, majd cirógatni kezdi. Belenyög a szájába, nyakába kapaszkodva húzom még közelebb magamhoz.

Tudom, hogy nem fog tovább lépni. Várja a reakciómat, de szerintem a vörös fejem,és a nyögéseim biztosíthatják, hogy nem félek az érintésétől. Egyre gyorsabban mozgatja a kezét rajtunk, és hátul sem hagyja abba kényeztetésemet, ami egy közelebb hozza a beteljesülést. Ami nem is várat sokáig magára, sikollyal adom a tudtára, hogy igazán jó volt nekem. Kimerülten dőlök a mellkasára, ha ez a kis petting ilyen isteni volt, milyen lesz a szex?

- Nem fogok tudni mozogni egy darabig. - motyogom az orom alatt. Amiből semmit sem halott meg.

- Hogyan?

- Semmi, csak azt hiszem, most egy ideig nem fogok tudni megmozdulni. - nevetem, ezután a pulton lévő papírtörlővel le törölget mind a kettőnket, majd le ültet az asztalhoz, hogy tudjak piheni. Ami nem is rossz ötlet főleg ezek után. Kaja előtt is egymásnak estünk, és most is.

Nézem ahogyan elmosogat, de egyre laposakat pislogok, végül el is alszok az asztalra dőlve.

*

Furcsa hangokra leszek figyelmes. Ez nem anya, és nem is a nagyi. De akkor ki a fene lehet? Nem nyitom ki a szememet, egy kis idő után már nyílik a szobám ajtaja is. A fojtott suttogásból már ki tudom venni Sam és Dean hangjait.

- Nézd már az a majom parádé, hogy ölelgeti Dylant. - anyádat.

- Jaj te, szerintem tök aranyosak együtt. - köszi Sami

- Felkeni tubicám, hasatokra süt a hold. - Dean meg fogja magát le rántja rollunk a takarót, amit ki nem állhatok. Mindig ezt csinálja és már az idegeimre megy.

- Elmész a faszomba Dean, nem látod alszik Greg. - komolyan kinyírom Deant. Barátság ide vagy oda.

- Már nem alszom, már akkor fent voltam amikor le lettem majom parádézva. - rekedtes még a hangja, és a szemit sem nyitotta ki, csak közelebb húzott magához. Imádom, de komolyan!!

- Nem fogok bocsánatot kérni, ezt szokd meg. Egyébként öltözöttek, elmegyünk bulizni! - rinkanjta Dean, és már ki is szelelt Sammel együtt.

- Komolyan nem normálisak a haverjaid, de mi ez a buli dolog? - kérdezi, de már csókol is. Szenvedélyes mégis gyengéd, de ebből a csókból ennyi nem elég, több kell. A vágy lángja ismét fel éled bennem – és szerintem benne is –, egyre hevesebben csókoljuk egymást, és fetköztetem. Meg kell érintenem, tiszta őrület. Fél kézzel húzom le magunkról a nadrágot, és már kényeztetném magunkat, amikor az ajtóm már megint kivágódik. Komolyan kopogni luxus?

- Bassza meg, ez a retinámba éget!! kapja szeme elé a kezét Dean, de ezen már nem tud változtatni. Meglátta amit két pasi, igencsak fel van ajzva.

- Nem meg mondtam, hogy várjunk még egy kicsit? - kiabálja le az öccsét Sam, és még egy tockossal is toldja.

- Gyerekek, ha lehet hamar végeztek, fürdéssel is ha kérhetem. Utána irány a belváros. Meg kell ünnepelni Dylan haza térését. És semleges választ nem fogadok el. - ezzel zárja sorait, majd ki rángatja a sóbálvánnyá változott öccsét.

- Hát én nem tudom, hogy vagy vele Dylan, de én lekonyultam. - he mi van? Oda nézek és tényleg.

- Oh, hogy a nyavalya törni ki ezen a tökkel ütőt idiótán, áhh – tépem már a maradék hajamat is – esküszöm egyszer addig ütöm azt az csökött agyát míg értelem nem fog költözni belé. - ezt nevezik szexuális frusztrációnak, adná az ég, hogy ő is szenvedjen benne!!

- Nyugodj meg, - ölel át hátulról- majd be pótoljuk, mikor csak mi ketten leszünk, jó?

- Jó, de akkor is kiherélem. - fordulok fele szembe. Nem csókolom meg csak nézzük egymást. Ezekért a pillanatokért megéri némi feszültség.

- Tubicáim, készen vagytok? És most kopogtam is, szóval nem lehet panasz! - megölöm!!

- Tűnj el de marha gyorsan a szobám ajtajából, te hangulat romboló gyökér. - hogy jobban

hitelesítsem szavaimat, még a cipőmet is hozzá vágom az ajtóhoz.

- Igazad van, nem szabad fel húznom magam rajta, de akkor is idegesít. Na de most már tényleg készülődjünk mielőtt ez a marha vissza jön.

*

Alig hiszem el, hogy egy órával ezelőtt még nagyban faltuk egymást Greggel, most meg itt ülök egy asztalnál koktél iszogatva, és nézhetem ahogy táncolnak. Jaj de jó nekem, komolyan. A francért kellett ide jönnünk? Tudom, hogy hatalmas áldozatot hoztak Deanék, mikor eljöttünk a Babylonba, de ez akkor sem ér. Én bezzeg nem táncolhatok, mert „sérült” vagyok. Fasza.

- Kérsz még valamit Dylan?

- Köszi nem kell semmi, Peter. - mosolygol rá, majd elindulok a vécére. Kígyózó sor áll elötte, de én türelmesen végig várom.

Azt hittem sosem kerülök be, most hiányzik a katéteres zacsi. Akkor legalább nem kellet sorba álljak, hogy könnyítsek a húgyhólyagomon. Eléggé lassan sétálok vissza, hiába is aludtam át a fél délelőttöt, már fáradt vagyok. Mikor vissza érek, ugyan oda csüccsenek vissza ahol eddig voltam, de most már a testvér pár is ott van, de hol van Greg?

- Hol hagytátok Greget? - kérdezem miközben ülök a helyemre.

- Ott táncol egy egy kis csávóval, és nagyon hajt Gregre. - mutatja Sam. És tényleg, a kis faszi csak úgy tapad rá, de a lényeg, hogy Greget egy cseppet sem érdekli. Így nyugodtan nézem tovább a jelenetet. Greg megérezheti, hogy figyelem, éppen a kis csávónak magyaráz amikor rám néz. Ahogy rám néz, már megint felgyorsul a szívem és a vérem forr, menjünk már haza.

- Skacok én bevetem magam. Nem fogok baj okozni nyugi, csak megmutatom, hogy mi az enyém. - nyugtatom meg a mamlaszt, majd elindulok a táncoskáimhoz.

Határozottan közelítem meg őket, a tömeg mintha megérezni milyen szándékkal közelitek kettőjük felé, kitérnek előlem. Mikor oda érek hozzájuk, a kis csávó vállát megütögetem, hogy végre rám is figyeljen, ne csak Greget fűzze.

- Kopj le vöri, ő most velem van. - koptat le a szöszke. Oké, ha te így szereted! Elkapom a tarkójánál a haját és hátra feszítem a fejét. Gereg meglepett arcot vág mikor rá nézek, nyugi, nem fog vér folyni.

- Ide figyel szöszke, ő az enyém, és ha még egyszer meglátlak a közelében, nem leszek ilyen nyugodt! Érteted, vagy érteted? - szegény amilyen gyorsan csak tud kiszabadul a kezem közül, és sprintet vág kifele. Én meg mint aki jól végezte dolgát, majd Greghez simulok. Lábujj hegyre kell álljak ahhoz, hogy megcsókoljam.

Most nem egy szenvedélyes kis csókocskát kap, hanem egy „enyém vagy” félét.

- Az enyém vagy! Nem engedem, hogy más is hozzád érjen!! Tudom nem ilyenek ismertél, de sajnos ez is én vagyok. - magyarázom neki, miközben próbálom a zenét túl kiabálni. Remélem ezzel a tetemmel nem ijesztettem el magamtól.

- Tény, hogy megleptél, de higgadj le, nekem csak te kellesz. És ez az enyém vagy szöveg rád is igaz. Senkinek nem engedem, hogy hozzád érjen. Talán az a két lökött pasi kivételt képeznek.

- Te, hogy én mennyire szeretlek. - mondom neki, de lehet nem volt a legjobb ötlet. Teljesen le fagy, kell neki pár pillanat mire felfogja mit is mondtam, már nyitná a szájat. Valamit mondana, de nem engedem. Mutató ujjamat ajkaira teszem, majd neme intek a fejemmel.

- Tudom még te nem érzel így, de nekem muszáj volt kimondanom, mert különben megörültem volna, de most már irány haza, fáradt vagyok. - fogom meg a kezét, majd elindulok a pulthoz ahol két jó madarat találom. Fejemmel intem nekik, hogy irány ki fele, és utána haza.

*

Halkan osonunk be, nem szeretném anyuékat felverni. Gyorsan kibújunk a cipőinkből, majd irány fel. Amit bent vagyunk a szobámban, Greg előszedi a kötszereket. Erről teljesen elfeledkeztem.

- Na gyere te harcias vörike. Ezt még megcsináljuk, utána irány az ágy. - veszi fel a kesztyűket, majd lassan vetkőztetni kezd. Először a mellkasomon lévő kötést veszi le. Szépen gyógyul, a gézre tesz felfertőtlenít, és lekezeli. Utána jön a combomon lévő, ahol ugyan így jár el, mint a mellkasomon. Legvégére hagyja a csuklómat, nagyon óvatosan szedi le a kötést, de így is felszisszenek.

- Nagyon úgy néz ki, hogy bele ragadt a sebbe, de ne izgulj, le fújom és már jobb is lesz. - amit le fújja, tényleg jobban feljön. De amikor megnézem egy kicsit elszörnyedek. Hát nem a legszebb látvány az fix, a szélei még sötét vörösek, és a varratok körül meg még sötétebbek.

- Hát ez nem valami szép. - mondom neki.

- Lehet, hogy be gyulladt, holnap, vagyis inkább ma vissza megyünk, és megnézetjük. - jaj de örülök neki.

- Nem tudtam mi hiányzik, alig, hogy ki jövök a kórházból, már mehetek is vissza. - sóhajtom, de ha Greg ott lesz velem nem számít.

- Na kész is vagyunk, nem olyan vészes, de jobb ha látja a dokid. - ad egy puszit a csuklómra, össze szedi az elhasznált kötszereket meg mi egyebeket, és kidobja a fürdüben lévő kukába.

- Látom, megleptelek, de ne állj ott, gyere beljebb – paskolja meg az ágyát, majd kiterül rajta. Nem szívesen, de odatelepedem mellé. Ez a huzat borzasztó… Ölni lehetne vele.

- Mondtad, hogy szereted a meséket, de nem hittem, hogy ennyire – nyögöm ki még mindig a sokktól kábán.

- Azok nem mesék, hanem anime. De szerintem nézz csak fel – mutat a plafonra. Félve nézek fel, nem tudom, mit várjak, de pozitívan csalódok. A mennyezet nagy részét tükör borítja. Hm, a fantáziám az máris beindult, csak úgy pörögnek a jelenetek a gondolataimban, amiket ki szeretnék egyszer itt próbálni. És talán ebben még a mesefigurás ágynemû sem tudna meggátolni.

- Te mondod nekem, hogy perverz vagyok, mi? – kacsintok rá csábítóan, de rögtön visszakozni kezd.

- Nem azért tükrös, ha felnézek, akkor is láthatom az ágyamat, és nem azért, mert szeretem magam nézni. De most nem ez a lényeg, szeretnék bocsánatot kérni az elõbbi viselkedésemért. Nem akartalak csak úgy otthagyni, de ha nem állok le, valószínû, hogy leteperlek. Iszonyatosan kívánlak, és tudom, azért nem akarsz közeledni felém, amit a múltkor meséltem. De hidd el, az már a múlt, és szeretnék túllépni rajta. Te nem vagy David, nem bántanál, ha csak nem kérném – magyarázza, ami felkelti az érdeklõdésemet. Szóval kíván? Hát, ebben nem maradok el tõle. Majd megveszek azért, hogy végre a magamévá tehessem.

Gondolataimból Dylan szakít ki, ahogy lovagló ülésben a combjaimra helyezkedik, egy pillanatra a lélegzetem is eláll. Hm, fincsi. Komoly tekintettel figyel, miközben rám hajol, és lassú csókba von. Hagyom, hogy irányítson, kíváncsi vagyok arra, hogy mit szeretne, és meddig hajlandó elmenni. Hazudnék, ha azt mondanám, nem tetszik, amit velem tesz. A nyakamat, mellkasomat simogatja, és akaratlanul is elhagyja egy sóhaj az ajkaimat. Kis bestia… Egyre vadabbul csókol, és amikor a csípõnk összeér, egyszerre nyögünk fel a vágytól. Mrrr, akarom õt.

Ahogy a nyakamba harap, én is ugyanígy teszek, jó érzés, hogy megjelölhetem õt. Az ágyékával olyan köröket ír le, hogy legszívesebben magam alá teperném, de ehelyett a csípõjénél fogva arrébb tolom.

- Szerintem jobb lenne, ha leállnál – mondom, bármennyire is nehezemre esik, hiszen a farkam már áll mint a cövek.

- Mondd csak, Greg, tényleg azt szeretnéd, ha abbahagynám? – kérdezi anélkül, hogy megállna az elõbbi cselekvésében. A szemeiben vágy tükrözõdik, így megadóan sóhajtok egyet. Ha ezt akarja, én nem állok az útjába. Hirtelen fordítom át magunkat, hogy õ kerüljön alulra. Most már én irányítok. Vigyázz, kicsi Dylan, magadra szabadítottad a csúnya, rossz farkast.

Hozzádörgölõzöm, mint ahogyan õ tette velem, majd olyan szenvedélyes csókot lopok tõle, amilyenben még biztosan nem volt része. A nyakát harapdálom, imádom az ízét, alig várom, hogy máshol is megkóstolhassam.

- Greg… én… mindjárt… el…megyek – motyogja zihálva, amitõl csak még gyorsabb tempót veszek fel.

- Gyere, kis démonom – suttogom a fülébe, és nem is kell neki több, egy nyögéssel élvez el alattam. Még körzök néhányat a csípõmmel, és én is úgy élvezek el, mintha még mindig tini lennék. Zihálva rogyok rá, és miután valamennyire visszanyertem a légzésemet, mellé gördülök. Jobban kell vigyáznom rá, hiszen még nem gyógyultak be teljesen a sebei.

Dylan kiscicaként bújik hozzám, imádom ezt az oldalát. Lopok tõle még egy csókot, majd a vörös arcát kezdem figyelni.

- Gyönyörû vagy, kis démon – szólalok meg, mire még inkább elpirul.

- Dylan, Greg, kész az ebéd, gyertek le! – kiabál fel Catlin, mire nehézkesen feltápászkodunk, de ekkor mindketten nevetni kezdünk. Hihetetlen, hogy képesek voltunk a nadrágunkba élvezni…

- Tegyük magunkat rendbe és menjünk le, mielõtt anya jön fel – mondja Dylan, egyet kell vele értenem. Átmegyek a szobámba, hogy tiszta ruhát hozzak magamnak, és együtt zuhanyozunk le, ami csak megint felkorbácsolja a vágyamat, de ezúttal türtõztetem magam. Miért érzem úgy, hogy a kis démonom csak azért nem vett fel felülre semmit, hogy gyötörjön?

Odalent már, terített asztal fogad minket, mennyei illata van, ezer éve nem ettem házi kosztot. Természetesen egymás mellett foglalunk helyet, most, hogy megkaptam Dylant, egy percre sem akarom elengedni magam mellõl.

- Ha jól látom, akkor lenyugodtatok – szólal meg Claire, amitõl a kis démonom félrenyel, én pedig csak jót vigyorgok magamban.

- Meg ne fulladj, kis unokám, a nagyi csak kérdezett valamit. De viccet félretéve, Greg, hallottam, mi történt a kórházban, amíg Dylan bent volt. Nem mondom, hogy megérdemelte, amit mondtál neki, de remélem, már mindent megbeszéltetek. Én nem foglak fenyegetni, sem megütni, az unokám sem szent, ez tény és való, de hidd el nekem, nem szeretném úgy látni, mint akkor. Nekem ott és akkor nem csak a lányomat kellett támogatnom, de imádkoztam minden egyes nap Dylanért. Dylan nem tudja, miket éltünk át akkor, mikor elõször került kórházba, annyira meg verete az a szemét, hogy napokig élet és halál közt lebegett. Háromszor kellet újra éleszteni, a belsõ sérülésekrõl nem is beszélve, négy bordája törött el, levegõt sem tudott venni. Lélegeztetõ gépre volt kapcsolva, minden egyes pillanatban a halálát vártuk, de az szerencsére sosem jött el, ezért kérlek, ha igazán vele akarsz lenni, szeresd úgy, ahogy az a féreg nem tette.

Tudom, hogy igaza van, és minden szavával egyet is értek.

- Ez a célom – mosolygom Dylanre pillantva, aki döbbenten kapja felém a tekintetét. Az arcára simítok, és egy rövid csókot nyomok a kívánatos ajkakra. Miután elválunk, komollyá válik a tekintetem. – Dylan… – szólítom, meg mire édesen elvörösödik.

- I-Igen? – suttogja akadozva.

- Nem szeretnék hazudni neked, ezért nem mondhatom azt, hogy szeretlek – kezdem, és látom, hogy az arca zárkózottabbá válik. – Még sosem szerettem senkit – folytatom, mire a kis démonom csalódottan hajtja le a fejét. – De nagyon kedvellek téged, senki iránt sem éreztem még úgy, mint irántad – vallom be, majd leguggolok a széke mellé, és a kezembe fogom a kezét, amivel idegességében a nadrágját gyûrögette. – Tudom, ha valaki képes kiváltani belõlem a szerelmet, az csakis te lehetsz – mondom, majd egy finom csókot lehelek a kézfejére. – Ezért kérlek, adj nekem egy esélyt – mosolygok rá, de a szemében látott érzelmektõl én is megdermedek.

Lefolyik egy könnycsepp az arcán, de gyorsan letörli azt, majd akkora lendülettel ugrik az ölelésembe, hogy mindketten a padlón kötünk ki. Nevetve simítok bele a hajába, majd cirógatom végig a hátát.

- Azt hittem… mást fogsz mondani – motyogja a nyakamba, majd felemelkedik rólam, és mélyen megcsókol. Gyorsan átveszem a dominanciát, egyre szenvedélyesebben csókolózunk. Egyik kezemmel a nyakánál fogva még jobban magamhoz húzom, a másikkal erõsen a fenekébe markolok, hogy az ágyékunk összeérjen.

- Khm… – szakít minket félbe egy torokköszörülés. Dylan kipirulva mászik le rólam, és utána én is feltápászkodom a földrõl. – Örülök, hogy ilyen jól megvagytok, fiatalok, de talán ezt nem az asztalnál kellene – vigyorogja Catlin.

- Bocsánat – ül vissza a helyére a kis démonom, anélkül, hogy rám pillantana. Vigyorogva foglalok mellette helyet, majd rásimítok a combjára. Erre végre rám kapja a tekintetét, így megcsodálhatom a zavart, vágytól csillogó szemeket.

Nem mondok semmit neki, csak folytatom az evést. Amikor mindketten végzünk, vállaljuk, hogy elmosogatunk, ha már a két asszony fõzött. Elõször tiltakozni akarnak, de végül csak beadják a derekukat.

- Mi lesétálunk a partra, olyan szép az idõ, egy kis levegõzés senkinek sem árt – mondja Claire, majd mindentudóan elmosolyodik. – Ha végeztetek, gyertek le ti is – kacsint ránk, mielõtt kilépne az ajtón Catlinnel.

- A nagyid nem semmi figura – vigyorgom Dylanre pillantva, aki erre egy csodás mosollyal ajándékoz meg.

- Tudom, ezért is imádom annyira – mondja szeretetteljesen. Látszik, hogy milyen sokat jelent neki ez a két nõ, ezért kicsit irigykedem is rá. Bárcsak nekem is itt lenne még a családom… Halkan felsóhajtok, de a kis démonom így is meghallja. – Valami baj van? – kérdezi aggodalmaskodva, de csak szomorúan elmosolyodom.

- Nincs semmi, csak elgondolkodtam – mondom, majd hátulról átölelem, miközben õ az edényeket mossa. Belecsókolok a nyakába, amitõl tiszta lúdbõrössé válik.

- Most akkor mosogatunk vagy élvezkedünk? – kérdezi vágytól rekedtes hangon.

- A kettõt egyszerre – vigyorgom, majd magam felé fordítom, és újabb csókcsatára hívom. Nyelvünk vad táncot jár, a csípõnk ritmikusan dörgölõzik össze. Az ebéd elõtti menet nem volt elég, akarom õt még egyszer.

Lentebb húzom a nadrágjainkat, majd a kezembe fogom mindkettõnk férfiasságát, és gyors kényeztetésbe kezdek. A szájáról áttérek a nyakára, majd az egyik mellbimbóját csippentem az ajkaim közé. Dylan egyre hevesebben szedi a levegõt, miközben édesen nyögdécsel a kezeim alatt. Újból megcsókolom, és az egyik combját felemelve még jobban magamhoz húzom. Egyik kezemmel a combján simítok végig, utána belemarkolok a fenekébe, és a két félgömb közé vezetve az ujjamat a bejáratát kezdem el cirógatni. Belenyög a számba, majd a nyakamba kapaszkodva húz még közelebb magához, már ha ez lehetséges.

Egyelõre nem fogok tovább lépni, csak látni akarom, hogyan reagál, ha odalent érintem meg. Kipirult arca egyre közelebb sodor az orgazmus felé, ezért hevesebben dörgölöm össze a férfiasságunkat, és ezzel egy idõben hátul sem hagyom abba a kényeztetését. Hirtelen éri el a gyönyör, egy sikollyal élvez el, és ez engem is átlendít a határon.

Dylan kimerülten dõl a mellkasomra, majd motyog valamit, amibõl semmit sem értek.

- Hogyan? – kérdezem kíváncsian, de csak megrázza a fejét.

- Semmi, csak azt hiszem, most egy ideig nem fogok tudni megmozdulni – neveti szikrázó szemekkel, ami engem is mosolygásra késztet. A pulton lévõ papírtörlõkendõvel megtisztogatom magunkat, majd a kis bestiát leültetem az egyik székre, hiszen valóban pihenésre van még szüksége. Olyan eleven, hogy mindig elfelejtkezem arról, még ápolásra szorul, és nem csak szórakozni vagyok itt.

Gyorsan befejezem a mosogatást, de Dylan feltûnõen csendben van, és amikor felé fordulok, arra is rájövök, hogy miért. Az asztalra dõlve alszik, azt hiszem, tényleg kifáraszthattam. Szelíd mosollyal lépek oda hozzá, majd óvatosan a karjaimba emelem. Kicsit mocorogni kezd, de végül csak közelebb bújik hozzám, és durmol tovább. Miután befektettem az ágyába, én is leheveredem mellé, és a plafonon lévõ tükröt kezdem bámulni. Talán, ha pár óra múlva felébred a kis démonom, még lemehetünk a partra, ezer éve nem volt idõm a tengernél pihenni.

- Kérdeztem valamit, fiatalember. - szol rá a nagyi, hát igen, ha valamit megakar tudni, azt szereti minél hamarabb megtudni. Ez sajnos családi fonás, én is szeretném minél elõbb megtudni Greg titkait, de ha nem mondja, nem erõltettem. Nem válaszol azonnal, hanem a derekamat át ölelve közelebb húz magához.

- Talán egyszer majd arra is sor kerül. - és még én védttem õt, simán elmondanák egymásnak, hogy miket csinálnánk, várjál csak Greg, jön még kutyára út henger.

- Hogy tudsz errõl beszélni a családommal? Azonnal hagyjátok abba. - mérgelõdök rajtuk, és ha ez nem lenne elég, még ki is nevetnek. Mondom én, hogy szépen vagyunk.

- Üdvözlöm, asszonyom, Gregory Reynolds vagyok, általában Gregnek szólítanak. - nyújtanak egymásnak kezet.

- Hívj csak nyugodtan Claire-nek, asszonyom? Nem vagyok én olyan öreg, vagy talán annak tûnök? - a nagyi, sosem szerette, ha korával packáznak. Nem érzi magát annyinak, mint valójában.

- Nem, dehogy. - Greg nem tudja, de át ment a nagyi tesztjén, már tiltakozna is, de én már nem bírom tovább, elnevetem magam, és megint megölelem az én nagyikámat.

- Nagyi, hiányoztál.

- Te is nekem, kicsikém.

- Most, hogy mindenki bemutatkozott, pakoljunk végre le. - szólal meg anya, és már navigálja el Greget. Nagyival kettesben maradunk, természetesen ki faggat, hogy biztos, hogy jó embert választottam magamnak meg ilyenek. Megnyugtatom, hogy biztos, most nem fogtam mellé. Mi is elindulunk anyuék után.

- Elõkészíttetem neked az egyik vendégszobát. Nem tudtam, hogy Dylannel együtt akartok-e aludni, ezért mindenre felkészültem. - nem értem, mért csinálja anya. Tudja nagyon jól, hogy együtt vagyunk, akkor minek rak minket külön. Szégyenkezve hajtom le a fejem, mikor Greg rám néz.

- Tökéletes lesz ez a szoba, köszönöm szépen. - hallom a hangján, hogy csalódott,én is az vagyok.

A szobám melletti szobát kapta. Ezt a szobát én festettem ki a fiukkal, sokkal jobban tükrözi anya világát mint az enyémet. Mindenhol világos színek, a falak, az ágy és a bútorok is. Az ágy akkor, hogy hárman is elférhetünk rajta. Greg csak rá dobja a bõröndjeit, elkezdi kipakolni a ruháit, de rá fogok a csuklójára. Gyengéden fogja meg a kezemet, majd bele puszil a tenyerembe, annyira másabb mint David. Nyakig vörös leszek, de ez még semmi ahhoz képest, amikor elkezdi a nyakamat szívogatni. Mivel eléggé érzékeny a nyakam, és eddig sosem volt ilyenben részem, halkan nyöszörgök, hoz, hogy megcsókoljon, és a vállaiba kapaszkodok. Közelebb húz magához, hogy megcsókoljon, de nem engedem. Elõtte még tisztáznunk kell valamit, anya húzása egy kicsit rosszul eset, de megértem.

- Valami baj van? - baj az mindig van, csak a helyzettõl függ, hogy az is-e.

- Haragszol? - motyogom a mellkasának, isteni illata van.

- Lenne rá valamilyen okom? - okod az lenne.

- Én csak… csak…- sajnálom az egészet.

- Hé, semmi baj, tényleg. Megértem,és nem haragszom rád. - mosolyog rám, tudtam én, hogy így lesz. Körülöttem mindenki mosolyog. De még nem szolok neki. Beletúr a hajamba, majd magához húz megint, utána olyan csókot kapok tõle, hogy a vérkeringésem egybõl meglódul, alsóbb régió felé. A szenvedélyes csókunknak, nem nagyon akarunk véget vetni, de a levegõ akkor is kell a tüdõmbe. Mellkasán pihenek ki ezt a mámorító csókot.

De a kis majomnak ennyi nem elég, igaz nekem sem. Kívánom, megörülök tõle, a csókjától, az illatától. Kacsóit a derekamról a fenekemre vezeti, majd jól bele markol. Csak merjen tovább menni, de tudom úgy sem teszi, õ is félt mint anya. De a múltat le kell zárnom, ha mindig ilyen félõs lesz, nem tudom le zárni. Akarom õt, és azt hiszem, hogy szeretem, de ezt még nem mondom el neki.

- Azt hiszem, egy kicsit át kellene menned a saját szobádba, hogy lenyugodjak. - he, most mi van? Bamba képpel nézek rá, mert most még nem értem utol az agyamat. - Hacsak nem akarsz a kis problémádon segíteni. - vezeti kezemet a farkára, ja, hogy egy problémád?

Ha most neki állunk akkor biza hangosak leszünk, és azt nem akarom. Anyáék még véletlenül sem lehetnek fül tanúi, vörösödve kapom el a kezem. De pár másodperc múlva újra megfogom, nem maradhat így. Lassan kezdtem masszírozni, de õ sem marad le a tevékenységbõl. Már annyira kívánom, hogy az már fáj, legszívesebben le teperném és megkérném, hogy dugjon meg, de akkor sem fogja csinálni. Megörülök, már majdnem elmegyek csak ettõl, hogy masszíroz, de amikor be akar nyúlni a gatyámba, mégis csak elhúzódok. Nem fogok tudni le állni, és kényszeríteni meg nem fogom.

- Öhm.. én… magadra hagylak, hogy… rendbe tedd magad, itt van melletted a s szobám, a baloldali ajtó az. - hadarom el gyorsan, és amennyire a sebeim engedik kimenekülök tõle. Tudom nem volt tõlem szép húzás, de muszáj volt. Az ajtónak támaszkodva próbálom magam lenyugtatni, amint érzek annyi erõt a lábamba, be megyek a szobámba. De hiányzott már nekem, a drága mangáim, az ágyam és a hatalmas plüss macim. Mint aki most jár elõször a szobában úgy viselkedek. Minden megérintek, az ágyamnál viszont bele huppanok a matracba. Bele szalagok az ágynemûmbe, anya kimosta. Halk kopogás zavarja meg a szaglási folyamatomat, egy gyere be után meg is látom ki az, Greg jött be. Az arcára van írva minden, mondtam neki, hogy szeretem az animékat, és ezt a szobám is tükrözi. Meglepõdött rendesen az biztos.

A szobámat három szín uralja, a sárga, a sötét kék, és a világos kék, helyenként egy két sötét lila beütéssel. A jobb oldali falon, a Kohonai jel van, mellette az Uchiha jel található. A két jel között kapott helyet a könyves polcom, amin rengetek manga, játék figurák és egyéb apróságok foglalnak helyet. A másik oldalon a három nagy Sanin látható, és a megidézett állataik, mellettük van a szekrényem, és legvégül az ágyam, amit most egy Bleach-es huzatba van foglalva. Még mindig ott áll küszöbömön.

- Látom megleptelek. Ne állj ott, gyere beljebb. - paskolom meg az ágyikomat, majd kiterülök rajta.

- Mondtad, hogy szereted a meseéket, de nem hittem, hogy ennyire.

- Azok nem mesék, hanem anime. De szerintem néz csak fel. - mutatok a plafonra. Amikor felnéz, hát ha eddig le esett az álla, akkor most aztán meg keresheti. Mivel a plafon nagy részét tükör borítja.

- Te mondod nekem, hogy perverz vagyok, mi? - pedig nem azért lett tükrös a plafon, amire most õ gondol.

- Nem azért tükrös, ha felnézek akkor is láthatom az ágyamat, és nem azért mert szeretem magam nézni. De most nem ez a lényeg, szeretnék bocsánatot kérni, az elõbbi viselkedésemért. Nem akartalak csak úgy ott hagyni, de nem állok le, valószínû, hogy leteperlek. Iszonyatosan kívánlak, és tudom azért nem akarsz közeledni felém, amit a múltkor meséltem. De hidd el az már a múlt, és szeretnék túl lépni rajta. Te nem vagy David, nem bántanál, ha csak nem kérném.

Lovagló ülésben ülök a combjára, lélegzete egy másodpercre kihagy, mélyen a szemébe nézek, hogy lássa nem hazudok. Lassan hajolok ajkaira, elõször csak ízlelgetem ajkait, picikét meg harapdálom õket, becézgetem. Közben kezeimmel nyakát, mellkasát simogatom, egy kis sóhaj hagyja el ajkait, behatolok a szájába. Lassú táncra hívom nyelvét, majd egyre vadabban csókolom, csípõmmel köröket rajzolok le ágyékénál, mikor egy kis idõre összesimulunk, hangosan felnyögünk.

Ajkait helyet most nyakát kényeztetem, erõsebben harapok nyakába, kicsit felszisszen, de nem jelezi, hogy rossz lenne. Greg sem fogja vissza annyira magát, a nyakamba harap õ is, majd nem csak ettõl el tudnék menni, de nem most, egyszerre megyünk el. Csípõmre fogva tol el magától, gyorsan vesszük magunkhoz az éltetõ oxigént.

- Szerintem, jobb lenne ha le állnál. - most komolyan, álló farokkal akarja bemagyarázni, hogy most hagyjuk abba? Felejtse el, nem válaszolok neki, csak tovább folytatom az elõbbi cselekvésemet.

- Mond csak Greg, tényleg azt szeretnéd ha abba hagynám? - kérdem, közben még közelebb préselem magam hozzá. Mikor rá nézek, a szemében a nyers vágy néz vissza rám, és mint ha tudná, hogy innen nincs menekvés, õ is be száll a játékba. Pislogni sincs idõm, mikor az ágyon találom magam, felettem egy nagyon kanos Greggel.

Greg aki hozzám dörgöli magát, közben simogat ahol ér, csókol és harap. Egyre közelebb kerülök a beteljesüléshez, a gerincemen végig bizsereg az ismerõs, semmihez sem fogható érzés.

- Greg….. én… mindjárt….el….megyek. - hangom alig hallható, õ mégis meghallotta.

- Gyere, kis démonom. - ahogy kimondja, a varázs szavakat, robbanok.

Percek esnek ki az életembõl, de ez most teljesen más amikor Daviddel voltam, ez meg sem közelíti azt. Greg még rajtam piheg, lassú mozdulatokkal simogatom a hátát, de egy idõ tán mellém fekszik. Én meg mint egy kis óvódás bújok hozzá. Kapok egy kis csókot, most már nem hajt minket a vágy annyira.

- Gyönyörû vagy kis démon. - elpirulok bókjától, jó lenne már hozzá szokni.

- Dylan, Greg, kész az ebéd, gyertek le. - kiabál fel anya, nincs mit tenni. Ha menni kell, akkor menni kell. Lassan tápászkodunk fel az ágyról, majd jót röhögünk magunkon. Hát eléggé ragadunk mind a ketten.

- tegyük magunkat rendbe, és menjünk le mielõtt anya jön fel. - Greg átmegy a szobájába, és hoz magának mindent ami kell, gyorsan le fürdünk, törölközünk, és öltözünk. Greg egy háromnegyedes nacit és egy atlétát kap magára, és én is csak nem veszek fel semmit felülre.

Lent a konyhába már, terített asztal fogad minket. Ha jól látom akkor párolt zöldség, grillezett csirke mell, és krumpli püré az ebéd. Mellé édes fehérbort öntött anya mindenkinek, de nekem csak ananászlevet. Helyet foglalunk egymás mellett, és elkezdjük eltüntetni az ételt.

- Ha jól látok akkor lenyugodtatok. - ez nem kérdés, hanem kijelentés a nagyi szájából. Félre nyelem a falatot ami a számban volt. El is felejtettem, a nagyi mindent észre vesz.

- Meg nem fulladj kis unokám, a nagyi csak kérdezett valamit. De viccet félre téve, Greg hallottam mi történt a kórházban, amíg Dylan bent volt. Nem mondom, hogy megérdemelte amit mondtál neki, de remélem már mindent megbeszéltetek. Én nem foglak fenyegetni, sem megütni, az unokám sem szent, ez tény és való. De hidd el nekem, nem szeretném úgy látni mint akkor. Nekem ott és akkor, nem csak a lányomat kellett támogatnom, de imádkoztam minden egyesnap Dylanért.

- Dylan nem tudja miket éltünk át akkor mikor elõször került kórházba, annyira meg verete az a szemét, hogy napokig élet és halál közt lebegett. Háromszor kellet újra éleszteni, a belsõ sérülésekrõl nem is beszélve, négy bordája törött el, levegõt sem tudót venni. Lélegeztetõ gépekre volt kapcsolva, minden egyes pillanatban a halálát vártuk. De szerencsére sosem jött el, ezért kértek, ha igazán vele akarsz lenni szeresd, úgy ahogy az a féreg nem tett.

- Beszélt ma velem az igazgató, és megkért, hogy én legyek az ápolod, amíg fel nem épülsz – mesélem a történteket.

- Megkértem anyát, hogy beszéljen az igazgatóval. És mit válaszoltál neki, ha szabad megtudnom?

- Persze, hogy igent. Nem bírnám elviselni, ha valaki más érne hozzád – vallom be nagy nehezen, amin a kis démon jót kuncog.

- Talán féltékeny vagy? Mondjuk megértem, én sem tudnám elviselni, ha valaki hozzád nyúlna úgy. – És még én vagyok féltékeny? – Nincs kedved itt maradni velem? – kérdezi, mire csak elmosolyodok aranyos kérésén, és újabb csókba vonom bele. Mmmm, imádom az ízét. Azt hiszem, nem lesz gond, ha egy picit maradok.

- De most már aludj, itt leszek egy darabig – egyezem bele. Dylan a mellkasomra a hajtja a fejét, és néhány pillanat múlva már alszik is. Egy halk sóhajjal kezdek a hajával játszadozni, a holnapon és az elmúlt idõszakon gondolkodom.

Holnap, habár nem fûlik hozzá a fogam, szeretnék mesélni neki a múltamról, legalább egy kicsit, hogy ne érezze kirekesztve magát az életembõl. Furcsa ezt így kimondani, hiszen évek óta nem engedtem senkit sem igazán közel, Dylannel sem ezt terveztem, de már nem hátrálhatok meg. Vonz a személyisége, de még nem visszafordíthatatlanul. Rengetegszer gondolok arra, hogy talán mégsem kellett volna ebbe belemásznom, de ha rápillantok a kis démonomra, a kétségeim egy része elszáll, a másikat pedig el kell hagynom, nem akarok még több fájdalmat okozni neki.

 A sok gondolkodás és a fáradtág leterít, nem akartam itt aludni, de úgy tûnik sikerült, mert egy ajtónyitódásra ébredek meg. Ahogy felülök az ágyban, Rachellel, az egyik ápolóval találom szembe magam. Basszus.

- E-elnézést – nyögi ki zavartan, majd eltûnik arról, amerrõl jött. Kipattanok az ágyból, és utánaeredek.

- Rachel – kiáltom, ahogy kiérek a folyosóra. Vörösen fordul vissza, de legalább nem menekül tovább, bevár engem. Együtt indulunk el a kantin felé. – Figyelj… - kezdenék bele, de õ a szavamba vág.

- Nem kell semmit mondanod – feleli halkan, lesütött szemekkel. – Én megértem, tényleg, és nem fogom kiteregetni a kórházi személyzetnek, amit láttam.

Ahogy a szemébe nézek, tudom, hogy igazat mond. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. – Köszönöm. Hogyan hálálhatnám meg?

- Egy kávéval – mosolyogja.

- Rendben, de jövök neked eggyel, ha egyszer szükséged lenne segítségre, én itt leszek.

- Vigyázz, mert még a szavadon foglak.

- Csak nyugodtan – vigyorgok rá. Rendelek neki kávét, magamnak meg egy mentes vizet. Beszélgetünk még egy kis ideig, de nem gondoltam volna, hogy már hajnal kettõ elmúlt. Jó sokat szunyáltam. Úgy döntök, hogy az ápolók szobájában alszom az egyik ágyon, elvégre hatkor amúgy is kezdõdne a mûszakom. Még szerencse, hogy mindig van pár váltócuccom a szekrényemben.

Visszafelé menet még bepillantok Dylan kórtermébe, de édesen durmol, úgyhogy nyugodtan hagyom magára. Reggel kótyagosan kelek, a démonom mellett ezerszer jobban tudtam aludni, mint egyedül a hideg szobában.

Csatlakozom a vizitelõ orvoshoz, szépen bejárjuk a kórtermeket. Dylan a hangunkra ébred csak meg, és álmosan pislog párat, mire éberedni kezdene. Az orvos aláírja, hogy egy hét múlva hazamehet, ha minden jól alakul. Ettõl megnyugszom egy kicsit, habár még sokat kell gyógyulnia Dylannek.

Egész délelõtt szaladgálok ide-oda, mindenki engem ugráltat, amibõl kezd elegem lenni. Végül nagy nehezen kijutok az ebédszünetemre, de utamat rögtön a démonom szobája felé veszem, és viszek egy kis ajándékot is. Kell még neki a tolószék, ha messzebbre szeretne menni. Szívesen vinném akár a karomban is, de mindenki szeme láttára talán ez nem lenne a legjobb ötlet.

Felviszem õt a tetõre, majd belekezdek a mondandómba.

- Tudom, hogy nem sok mindent tudsz rólam, de… - sóhajtok egy nagyot. – El akarom mondani, miért is vagyok olyan, amilyen. – Épp belekezdenék a múltam mesélésébe, de õ ezt nem engedi.

- Látom rajtad, hogy még nagyon bánt, ha mesélned kéne, ezért majd akkor mondd el, mikor ténylegesen úgy érzed. Viszont én mesélek neked, így talán hamarabb nyílsz meg nekem – mondja együttérzõen, amitõl én rendesen megkönnyebbülök.

- Rendben.

- Akkor kezdem, de most szólok, nem lesz egy Disney mese. Így is hallani akarod? – kérdezi, de én csak bólintok. Kíváncsi vagyok a múltjára, habár vannak elképzeléseim.

- Azt már mondtam, hogy tizenhat voltam, mikor kiderült, mi történt. Aznap az életem fenekestõl felfordult, olyan messze akartam kerülni anyámtól, amilyen messze csak lehet. Egész délután nem mentem haza, gondolkodtam és sírtam. Egyszerûen nem értettem anyámat, miért tartott meg, ha ilyen rossz emléknek még nyoma is maradt. Csak sétáltam, nem tudom meddig csináltam, de egyszer csak valaki megszólított, õ volt David – sóhajt fel merengve.

- Beszédbe elegyedtünk, és kiderült, hogy elég sok közös dolgaink vannak. Neki sem volt sosem apja, az anyja egyedül nevelte. Volt két testvére, és a nagyijánál laktak. Majdnem minden nap találkoztunk, és beszélgettünk, a beszélgetések alatt szoktatott rá a fûre, akkor úgy véltem, hogy egy kicsi nem árt meg. Hát nem lett igazam, minden egyes nappal többet és többet akartam. Akkor nem éreztem azt a hatalmas fájdalmat, ami a szívemben volt. – Néhányszor nekem is megfordult a fejemben, hogy alkoholba vagy drogba fojtom a bánatomat, de végül mindig megállított a szüleim felrémlett arca. Tudtam, ha megtenném, nagy fájdalmat okoznék nekik, és azt nem akartam.

- Már három hónapja, hogy így találkozgattunk, mikor elõször megcsókolt, a döbbenettõl még levegõt is elfelejtettem venni, õ meg kiröhögött. Utána kapott egy jobb egyenest, és már én röhögtem õt ki. Elkapta a lábam és lehúzott magához, egy darabig így is ment az adok-kapok, de õ megunta és lefogott, majd megint megcsókolt. Életem legelsõ csókját tõle kaptam, és hát megmozgatott bennem valamit, még mielõtt megkérdezed, igen a farkamat – mondja ki a nyilvánvalót. Olyan édes, mintha magamtól nem jöttem volna rá.

- Õ vezetett be az orális szexbe, és szerinte elég jól csináltam – pirul el, amitõl rögtön eszembe jut, milyen érzés volt, amikor ott a zuhany alatt kiverte a farkamat. Olyan kis ügyetlenül csinálta, vajon a szájával bátrabb lenne? – De egy nap minden megváltozott, a születésnapomon adott elõször intravénásan kokaint, az a nap akkor úgy ki is esett nekem. És így ment hónapokon keresztül, sosem engedte, hogy magam csináljam. Amikor elment beszerezni a cuccokat, akkor napokra hagyott anyag nélkül. Akkor kezdtem a gyógyszereket a piával keverni, természetesen anyám már sejtett valamit, többször is próbált beszélni velem, de én elzavartam.

- Azért hagyok ennyi közöket, mert sokszor azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán megint változott valami Davidben, ha nem csináltam, amit szeretett volna, hát büntetett, volt példa rá, hogy az alkaromat kezdte vágni, de volt olyan is, hogy megvert, kegyetlenül. Kórházba is kellett szállítaniuk egy párszor, de én akkor is szerettem, mert szerettem. Sosem jött be hozzám, míg kórházban voltam, szerintem szerencséjére. Anya megölte volna. – Ha még élne, én ölném meg, puszta kézzel.

- Úgy egy évig ez ment, és én akkor is szerettem. Elnéztem neki mindent, még azt is, hogy... – torpan meg egy pillanatra, majd mély levegõt vesz és folytatja. – Hogy meg akart erõszakolni, nem engedtem neki, az volt az elsõ este, hogy visszavágtam. Erre mit kaptam, hajamnál fogva húzott a kocsiig, ott betuszkolt, majd a házunk elõtt megállt, de még nem engedett. Becsöngetett hozzánk, szegény nagyim nyitott ajtót, csodálom, hogy nem kapott szívinfarktust – nevet fel keserûen. – Odahajított a nagyim lábához és belém rúgott, utána minden kiesett. – Meg akarta az a szemét erõszakolni? Nem csoda, hogy annyira tiltakozott, amikor elõször próbáltam hozzá közeledni. Elgondolkodva figyelem õt. Azt mondta, hogy csak akarta, de vajon tényleg nem tette meg? Ha Dylan annyira ki volt ütve napokig, észrevette volna, ha megtörténik az aktus? Most, hogy ezt elmondta, még jobban próbálom majd visszafogni magam.

- A lényeg, hogy egy ilyen alkalom után vágtam fel elõször önként és dalolva az ereimet. Anya talált meg, nem is egyszer, többször. Április huszonötödikén viszont lezárult az életem addigi szakasza, valaki feljelentette Davidet a rendõrségen. Akkor is együtt voltunk a szokásos helyünkön, a zsaruk ellepték a raktár épületet, David meg maga elé húzott, mint egy pajzsot. Akkor valamiért tiszta voltam, fogalmam sincs, mit történt, de egyszer csak lazult a szorítása Davidnek. Valaki halálosan megsebesítette, akkor megfogadta, hogy még holtában is tökre tesz. Mivel nagyon szerettem, akkor este megint felvágtam az ereimet, anya istenes pofonját akkor kaptam, azután kényszerelvonóra mentem.

- Ennek már hat éve, és nincs kedvem visszaesni, de most szeretnék visszamenni, elfáradtam – fejezi be lehajtott fejjele. Ezt még emésztenem kell egy kicsit, nekem is sok mindenen kellett keresztülmennem, de Dylan… Õ sokkal többet szenvedett, mint én, és én csak rátettem egy lapáttal. Biztos jó ötlet ez a kapcsolatosdi? Ha megint megbántom… Ha még egyszer felvágja az ereit miattam, nem hiszem, hogy Catlin vagy akár Dylan szemébe tudnék többet nézni.

- Köszönöm, hogy elmondtad. – Ez sokat jelent nekem. Dylan sokkal bátrabb, mint amilyennek kinéz, nálam is erõsebb… Visszatérve a kórterembe már mennem is kell tovább, hiszen rengeteg munka van. Robinson is folyamatosan ugráltat, mióta megtudta, hogy legalább egy hónapig nem leszek elérhetõ közelségben.

 Egy hét telt el a tetõtéri beszélgetés óta. Nem változott meg túl sok minden, de mióta megtudtam, hogy Dylant majdnem megerõszakolták, óvatosabb vagyok. Azt mondja, hogy az már a múlt, de még emlékszem, miként lökött el a zuhany alatt. Igaz, hogy most már jobban ismerjük egymást, de még egyáltalán nem zárta le azt az esetet magában. Próbálja eltakarni, úgy tenni, mintha túl lenne rajta, de egyszer elõ fog törni… Várok rá, amíg készen nem áll arra, hogy teljesen megbízzon bennem, de nagyon nehéz, fõleg, hogy ilyen szexi a kis démon.

Ma reggel egy bõrönddel érkeztem meg a kórházba, én kísérem haza Dylant. A taxi nagyon szép környékre fuvaroz minket, közel van a tenger, de hát egy ügyvéd lakásáról van szó, mi mást várna az ember.

Mikor megérkezünk a házhoz Catlin kint vár az ajtóban, segít kipakolni Dylan dolgait. Nemcsak õt, hanem engem is egy meleg öleléssel fogad. Ezer éve nem volt ilyenben részem, hiányzott már, hogy ne csak azért legyenek velem, mert akarnak valamit. Amikor elindulunk a bejárati ajtóhoz, Catlin megállítja Dylant, érdeklõdve pillantok a kettõsük felé.

- Van egy kis meglepetésem neked, de ha lehet, ne kapd fel a vizet, kérlek – szólal meg, de Dylan csak értetlenül bámul rá.

- Oké – mondja, majd mindannyian besétálunk a házba, ahol egy idõsebb asszony vár ránk.

- Nagyi, hát te? – kérdezi meglepetten a kis démonom.

- Jaj, te, hát már nem is örülsz nekem?

- De igen. – Kap egy újabb ölelést, úgy néz ki, ez a nap ilyen lesz. – Megfojtasz, nagyi, adj egy kis levegõt – nyögi Dylan, mire az asszony elengedi, majd felém pillant.

- Ki ez a szép szál legény, Dylan?

- Nagyi õ itt az ápolom és a pasim – fogja meg a kezem, viszonzásképp megszorítom az övét.

- És bevette már a szûz seggedet? – teszi fel a nagy kérdést, amitõl majdnem hangosan kezdek nevetni.

- Nagyi! – sikítja vörösen a kis démon mellõlem, de én csak vigyorgok. Jó kis családba csöppentem.

Az asszony egészen fiatalosan néz ki, jó pár évet letagadhat a korából. Dylan nagyija most engem kezd vizslatni, majd közelebb lép hozzám.

- Kérdeztem valamit, fiatalember – szegezi nekem a kérdést, amitõl egy pillanatra megilletõdöm, de végül elvigyorodom. Egyik kezemmel átölelem Dylan derekát, és közelebb húzom magamhoz.

- Talán egyszer majd arra is sor kerül – mondom sejtelmesen, mire a kis démon a vállamra csap.

- Hogy tudsz errõl beszélni a családommal? Azonnal hagyjátok abba – morogja egyre vörösebben. Mindhárman nevetésben törünk ki, de Dylan csak csúnyán néz ránk. Úgy érzem, ideje bemutatkoznom rendesen is.

- Üdvözlöm, asszonyom, Gregory Reynolds vagyok, általában Gregnek szólítanak – nyújtok kezet neki.

- Hívj csak nyugodtan Claire-nek – mondja, miközben megrázza a kezemet. – Asszonyom? Nem vagyok én olyan öreg, vagy talán annak tûnök? – teszi hozzá cinkosan rám pillantva.

- Nem, dehogy – tiltakoznék, de ekkor Dylan nevetése félbeszakít.

- Nagyi, hiányoztál.

- Te is nekem, kicsikém – mosolyog rá, majd még egyszer megöleli.

- Most, hogy mindenki bemutatkozott, pakoljunk végre le – mondja Catlin, majd elindul az egyik irányba. Megfogom a bõröndömet, Dylan egyik táskáját, és kérdés nélkül követem õt. A kis démonom és a nagyija hátrébb sutyorognak.

Megállunk egy ajtó elõtt, amin bepillantva egy nagyon szép szobát látok meg.

- Elõkészítettem neked az egyik vendégszobát. Nem tudtam, hogy Dylannel együtt akartok-e aludni, ezért mindenre felkészültem. – Erre a mondatra érnek ide a többiek. Ránézek Dylanre, hogy mit gondol, de pirulva hajtja le a fejét.

- Tökéletes lesz ez a szoba, köszönöm szépen – mondom egy kicsit csalódottan, habár megértem, hogy idõre van még szüksége.

Belépve ledobom a bõröndömet az ágyra, majd felnyitom, hogy kipakoljak belõle, de Dylan ráfog a csuklómra. Belesimítom a kezemet az övébe, majd lágyan megfogva az ajkaimhoz emelem, és belepuszilok a tenyerébe. Látom, hogy ettõl a mozdulattól még a nyaka is tiszta vörös lett. Ilyenkor a szeplõi sokkal jobban vibrálnak, van egy a nyakánál, az a kedvencem. Odahajolok a kívánt területhez, és megszívom a bõrét. A kis démon halkan felnyög, közben a vállaimon keres kapaszkodót.

Magamhoz húzom, hogy megcsókoljam, de a mutatóujját a számra teszi, hogy megállítson. – Valami baj van? – kérdezem, hiszen még sosem utasította el egyetlen csókomat sem.

Dylan megrázza a fejét, de beszéd helyett hozzám bújik, és egy mélyet szippant az illatomból. – Haragszol? – motyogja bele a mellkasomba.

- Lenne rá valamilyen okom? – incselkedem vele.

- Én csak… csak… - kezdené, de azt hiszem, õ sem tudja, mit akar pontosan mondani.

- Hé, semmi baj, tényleg. Megértem, és nem haragszom rád – mondom egy mosollyal az ajkaimon, hogy megnyugtassam. Beletúrok a vörös tincseibe, majd ezúttal ellenkezést nem tûrõen húzom magamhoz és csókolom meg. Hiányzott már az íze, imádom kóstolgatni az ajkait. Nyelvünk vad táncot jár, de nagy nehezen sikerül elszakadnunk egymástól. Dylan pihegve, vörösen áll elõttem, olyan közel van, hogy az illata megõrjít.

Megfogom a derekát, és még egyszer belehúzom egy szenvedélyes csókba, közben pedig nem felejtem el megtapogatni a domborulatait. A feszes feneke pont a tenyerembe illik, alig várom, hogy ruha nélkül is érinthessem, de az még nem most lesz. Csalódottan válok el tõle.

- Azt hiszem, egy kicsit át kellene menned a saját szobádba, hogy lenyugodjak – mondom vigyorogva, de õ értetlen tekintettel bámul rám. – Hacsak nem akarsz a kis problémámon segíteni – vezetem oda kezét a férfiasságomhoz, ami már félig mereven áll.

Még jobban elpirul, miközben elkapja a kezét a farkamról, nem tudom, mit vett a fejébe, de néhány másodperc múlva megint megérzem a kezeit a férfiasságomon, ezúttal önszántából érint meg. Én is megmarkolom, és lágyan masszírozni kezdem, de amikor be akarok kíváncsiskodni a nadrágjába, hogy közelebbrõl érinthessem meg, elhátrál tõlem.

- Öhm… én… magadra hagylak, hogy… rendbe tedd magad, itt van melletted a szobám, a baloldali ajtó az – hadarja el a végét, és huss, már ki is botorkált innen. Elnevetem magam, majd most már valóban hozzálátok a kicsomagolásnak. Ahhoz képest, hogy mit mûveltünk a kórházban, most mintha kicsit félénkebb lenne. Lehet, hogy azért, mert az otthonában vagyunk? Vagy mert az anyja és a nagyanyja is itt van?

Miután végzek, kinézek az ablakomon, és megcsodálom a tenger hullámzását. Kinyitom, hogy egy kis friss levegõ jöjjön be, az sosem árt. Talán késõbb levihetném egy kicsit Dylant a tengerhez. Elvégre, ahogy elnézem, ez a saját partjuk lehet. Igaz, hogy nem nagyon mozoghat még, de a friss levegõ neki is jót tenne, a kórház után kell a változatosság.

Úgy döntök, ideje meglátogatnom a kis démonomat a szobájában, ezért átsétálok az említett ajtóhoz, és halkan bekopogok rajta.

- Üdvözletem. - köszönti õket, ez a kínos helyzete egyike. De Suzen kapcsol a leghamarabb.

- Jaj, Dylan, úgy örülök, hogy semmi bajod. - Suzen olyan erõvel rohan le, mint ha egy tank lenne. El is szakadok Gregtól, pedig nem akartam.

- Suzen, semmi bajom, ne aggódj. - bújok bele az ölelésébe. Szeretem annyira mint anyámat, szegényke, sosem akarom látni azt az arcot, amikor a baleset történt.

- Még szerencse, hogy hamar be értek veled, szegény anyád sírva hívott minket. Alig tudtam valamit is ki szedni. De mesélj csak nekem, mi van most köztetek, amikor itt jártam, a múltkor akkor sírtál is.

- Azóta, nem sok minden történt, csak tisztáztunk pár dolgot ennyi. De, hogy megnyugtassalak Sam, szerintem, felfogta a helyzet súlyát. - vagyis remélem.

- Egyébként, nem bánom, hogy be húztam neki. - Dean, semmit sem fog változni.

- Szinte sejtettem, de hol van anya? - mindenki hátra néz, én meg kikukucskálok Sam válla felett. De amit látok nem tetszik, anya és Greg ölelkeznek. Tudom jól, hogy semmi nem lehet köztük, mégis féltékeny vagyok a saját anyámra.

- Hát ti meg mit csináltok? - nem rejtem véka alá a féltékenységemet, ami az enyém, az az enyém. Vigyorogva válnak szét, az eszem megáll. Van pofája még vigyorogni, na adok én neked vigyorgást, csak gyógyuljak meg.

- Nyugi, kicsim, semmi okod féltékenykedni. - még, hogy nincs okom, nem én ölelgetem az anyját vigyorogva, közben igen is halk beszéd közben. Persze, most meg simogatna, a nagy francokat, elrántom a fejem, a keze elöl. Engem ne simogasson!!

- Hmpf… - és még ki is nevet. Oké, már nem annyira haragszom. - Te… te kinevetsz engem? - nem baj, ha láthatom ezt az arcát, bármikor bedurcáskodok. A kis majomnak annyi szerencséje, hogy le hajol megcsókolni. Persze egy cseppet sem bánom, amint a szánk találkozik, át ölelem birtoklóan. Minden nap el tudnám viselni, imádom mikor csókol. Eleinte lassan, utána meg már perzselõen.

De, mint minden, a csókunk sem tart örökké. Pedig milyen jó lenne, húzódna el fele, de nem engedem. Csak még egy kicsit, kérlek, kérlek, kérlek. Olyan, de olyan jó, mellkasához dõlve pihegek. Ha most ilyen hatással van rám, mi lesz késõbb? Finom simogatást érzek az arcomon, ezt is nagyon szeretem, lassan nyitom ki szemeimet. Greg mosolygós és pirult arcát látom, de várjunk csak! Nem vagyunk egyedül, úr isten, én majd nem mindenki elõtt rá másztam volna. Ég az egész arcom.

- Dylan, engedj el, kérlek, mennem kell dolgozni, még ügyeletben vagyok. - tényleg. Milyen hülye vagyok.

- Ne haragudj. - kérek tõle bocsánatot és elengedem.

- Nem gond, ma még be nézek, rendben? Te pihenj, és ne erõltesd meg magad. - elolvadok, David sosem mondott nekem ilyeneket.

- Alig várom, hogy segíthessek a fürdõzésben. - úgy mondja, hogy csak én halljam. Ha csak rá gondolok, azonnal vörös leszek. Annyi ígéret volt ebben az egy mondatban, mint ha egész élet végig ígérné. Bajban leszek. Annyira elmerültem magamban, hogy észre sem veszem mikor ment ki.

- Mond csak Dylan, mitõl lettél te ilyen vörös? - kérdezi Sam somolyogva.

- Kaptam egy vissza nem térõ ajánlatot.

- És mi volt az haszab megkérdezni?

- Dean, szerintem te azt nem akarod tudni. Hidd el bántaná az érzékeny füledet. - jót röhögök a képén, mint aki citromba harapót.

- Dylan, kicsit utána néztem, a te párodnak vagy midnek. És találtam egy-két érdekes dolgot, megnézed?

- Ne haragudj Sam, de szerintem ehhez, neked kurvára nem volt közöd. Ha akarja majd elmondja, mond már meg nekem, mi a faszt turkálsz te más életébe? Mert hogy én elmondtam, azt nem jelenti, hogy õ is csak kiteregeti a múltját. Nem értem mi van veletek! - tényleg ennyire nem bírnak magukkal?

- Mit nem értesz meg az alatt, hogy féltünk. Tudod, hogy néztél ki mikor ide jöttetek? Egy sovány, be esett arcú kölyök voltál, akinek aztán mindegy volt, hogy mit csinál. Aztán barátok lettünk, és kivirultál, nem akarunk úgy látni, hiszel nekünk? - igen igaz, Sam csak félt, mint mindenki.

- Tudom, de hidd el nem lesz még egyszer olyan, ezt leszámítva. - mutatom a csuklómat, többet nem fogok ilyen csinálni.

- Remélem is, mert akkor tényleg megnyúzom. - jót nevetünk Deanen, nem is vártam mást tõle.

- Apropó, vetkõzz csak le!

- Minek is, Dean?

- Csak, hogy tudjam mekkora tetkót kell majd csinálnom.

- Na várjál egy kicsit, gondolkozom egy kicsit jó? Nem mondom, hogy nem de most nem, jó?

- Jól van.

Imádom õket, mindig itt voltak amikor szükségem volt rájuk, és én meg kikelek magamból mint egy hülye gyerek. Sokat beszélgetünk még, már be van sötétedve amikor elmennek, mindenkitõl elköszönök, a csont poroktató öleléseket is megkapom. Az esti viziten mindent rendben találtak, a nõvérke most is kérdezte, kell-e esetleg altató, de vissza utasítottam. Most nincs szükségem rá, amint ki mennek alszok is.

Apró, alig érintésre ébredek. Sejtem ki az, ezért is hagyom neki. Arcomat simogató kezébe, törleszkedek, tovább indul a nyakam felé, majd a pólóm alá. Mondom, hogy perverz, a mellbimbóimmal kezd el játszani, amire felszusszanok, a kis piszok de megjegyezte. Pislogok párat, amint hozzá szokót a szemem a sötéthez, azonnal nyújtózkodok egy csókért.

Nagy nehézségek árán, elszakadunk egymástól de nem engedem. Takarómat felemelve jelzem neki, hogy akkor csak tessék, csak bebújni mellém. Még rendesen nem is feküdt el, de én már rajta is fekszek a mellkasán, szívesére épp olyan gyors mint az enyém.

- Beszélt ma velem az igazgató, és megkért, hogy én legyek az ápolod, amíg fel nem épülsz. - királyság, tudtam, hogy anya elintézi.

- Megkértem anyát, hogy beszéljen az igazgatóval. És mit válaszoltál neki, ha szabad megtudnom?

- Persze, hogy igent. Nem bírnám elviselni, ha valaki más, érne hozzád. - csak nem féltékenyek vagyunk. Jót kuncogok rajta, imádom.

- Talán, féltékeny vagy? Mondjuk megértem, én sem tudnám elviselni, ha valaki hozzád nyúlna úgy. - amilyen hülye vagyok, elevenen megnyúznám az illetõt. - Nincs kedved itt maradni velem? - mosolyogva bólint, majd megcsókol.

- De most már aludj, itt leszek egy darabig. - fejemet mellkasára teszem, szívverését hallgatva elalszom.

A vizitelõs orvos hangjára kelek, az ágyikóm már üres, de nem szomorkodom. Greg ott van az orvossal, mikor léphetet le? Mindegy, a doki szerint egy hét múlva haza mehetek, természetesen, ha nem kezdek megint magán akciót a halálom sürgetésében. Megnyugtatom a dokit, hogy az ki van zárva, már van akiért élnem érdemes.

A délelõtt nagyon gyorsan eltelik, Greggel sem tudtam beszélni, szegénykém rohangál össze vissza, mint pók a falon. Ebédig nem is találkozunk, akkor viszont megfog és bele ültet a kórházi hintómba, majd a tetõre visz.

- Tudom, hogy nem sok mindent tudsz rólam. De. - nagyot sóhajt. - El akarom mondani, miért is vagyok olyan amilyen. - Már kezdene bele a történetébe, de megállítom.

- Látom rajtad, hogy még nagyon bánt ha mesélned kéne, ezért majd akkor mond el mikor ténylegesen úgy érzed. Viszont én mesélek neked, így talán hamarabb nyílsz meg nekem.

- Rendben. - válaszolja és rendesen, megkönnyebbült.

- Akkor kezdem, de most szólok, nem lesz egy Disney mese. Így is hallani akarod? - bólint.

- Azt már mondtam, hogy tizenhat voltam mikor kiderült mi történt. Aznap az életem fenekestõl felfordult, olyan messze akartam kerülni anyámtól, amilyen messze csak lehet. Egész délután nem mentem haza, gondolkodtam és sírtam. Egyszerûen nem értettem anyámat, mért tartót meg ha ilyen rossz emléknek, még nyoma is maradt. Csak sétáltam, nem tudom meddig csináltam, de egyszer csak valaki megszólított, õ volt David.

- Beszédbe elegyedtünk, és kiderült, hogy elég sok közös dolgaink vannak. Neki sem volt sosem apja, az anya egyedül nevelte. Volt két testvére, és a nagyijánál laktak. Majdnem minden nap találkoztunk, és beszélgettünk, a beszélgetésünk alatt szoktatót rá a fûre, akkor úgy véltem, hogy egy kicsi nem árt meg. Hát nem lett igazam, minden egyes nappal többet és többet akartam. Akkor nem éreztem ezt a hatalmas fájdalmat, ami a szívemben volt.

- Már három hónapja, hogy így találkozgattunk, mikor elõször megcsókolt, a döbbenettõl még levegõt is elfelejtettem venni, õ meg kiröhögött. Utána kapott egy jobb egyenest, és már én röhögtem õt ki. - akkor még sejtelmem sem volt, milyen is igazán. - Elkapta a lábam és lehúzott magához, egy darabig így is ment az adok kapok, de õ megunta és lefogott, majd megint megcsókolt.

- Életem legelsõ csókját tõle kaptam, és hát megmozgatott bennem valamit, még mielõtt megkérdezed, igen a farkamat.

- Õ vezetett be az orális szexbe, és szerinte elég jól csináltam. - pirulok el, a volt pasimat beszélem ki az aktuálisnak. Kész röhej. - De egy nap minden megváltozott, a születésnapomon adott elõször intravénásan kokaint, az a nap akkor úgy ki is esett nekem. És így ment hónapokon keresztül, sosem engedte, hogy magam csináljam. Amikor elment be szerezni az cuccokat, akkor napokra hagyott anyag nélkül. Akkor kezdtem a gyógyszereket a piával keverni, természetesen anyám már sejtet valamit. Többször is próbált beszélni velem, de én el zavartam.

- Azért hagyok ennyi közöket, mert sokszor azt sem tudtam hol vagyok. Aztán megint változott valami Davidben, ha nem csináltam amit szeretett volna, hát büntetett, volt példa rá, hogy az alkaromat kezdet vágni, de volt olyan is, hogy megvert, kegyetlenül. Kórházba is kellett szállítaniuk egy párszor, de én akkor is szerettem, mert szerettem. Sosem jött be hozzám, míg kórházban voltam, szerintem szerencséjére. Anya megölte volna.

- Úgy egy évig ez ment, és én akkor is szerettem. Elnéztem neki mindent, még azt is, hogy…. - mély levegõ, ki és be, ha már bele kezdtél fejezd is be Dylan. - Hogy megakart erõszakolni, nem engedtem neki, az volt az elsõ este, hogy vissza vágtam. Erre mit kaptam, hajamnál fogva húzott a kocsiig, ott betuszkolt, majd a házunk elõtt megállt, de még nem engedett. Becsöngetett hozzánk, szegény nagyim nyitott ajtót, csodálom, hogy nem kapót szívinfarktust. - keserûen nevetek fel. - oda hajított a nagyim lábához és belém rúgott, utána minden kiesett.

- A lényeg, hogy egy ilyen alkalom után, vágtam fel elõször önként és dalolva az ereimet. Anya talált meg, nem is egyszer többször. Április 25-én viszont lezárult az életem addigi szakasza, valaki feljelentette Davidet a rendõrségen. Akkor is együtt voltunk a szokásos helyünkön, a zsaruk ellepték a raktár épületet, David meg maga elé húzott, mint egy pajzsot. Akkor valamiért tiszta voltam, fogalmam sincs mit történt, de egyszer csak lazult a szorítása Davidnek. Valaki halálosan megsebesítette, akkor megfogadta, hogy még holtában is tökre tesz. Mivel nagyon szerettem, akkor este megint felvágtam az ereimet, anya istenes pofonját akkor kaptam, azután kényszer élvonóra mentem.

- Ennek már hat éve, és nincs kedvem vissza esni, de most szeretnék vissza menni, elfáradtam.

- Köszönöm, hogy elmondtad. - látom rajta, hogy megviselte, neki is felkel dolgozni a hallottakat. A kórterembe vissza érve, már rángatják is mellölem, nem baj én is szeretnék, most egyedül lenni.

Egy hét telt azóta a beszélgetés óta, Greggel nem változott meg semmi, szerencsére. De már nem mer tovább menni néhány csóknál, és simogatásnál. Hiába mondom neki, már nem bánt a múlt. Most is a kezemet fogja a taxiban. Végre haza megyek, Miami egyik nyugodtabb részén lakunk, az óceánt az ablakomból is lehet látni.

Mikor megérkezünk a házunkhoz anya kint vár az ajtóban, segít kipakolni a cuccaimat. Megkapjuk mind a ketten a csont ropogtató ölelését. Nagy nehezen elindulunk a bejárathoz, mikor megfogja a kezem és maga felé forít.

- Van egy kis meglepetésem neked, de ha lehet ne kapd fel a vizet, kérlek. - mi lehet az a meglepetés, amire haragudnom kéne.

- Oké. - mondom neki, és végre be megyünk. A nappaliból a nagyim sétál ki.

- Nagyi, hát te?

- Jaj te, hát már nem is örülsz nekem?

- De igen. - és már megint a bordáimat törik. - Megfojtasz nagyi, add egy kis levegõt. - elenged, majd el néz a vállam felett.

- Ki ez a szép szál legény, Dylan?

- Nagyi õ itt az ápolom, és a pasim. - fogom meg Greg kezét, hogy hitelesítsem a szavam.

- És be vette már a szûz seggedet?

- Nagyi. - sikítom vörös fejjel.

- Greg, azt nem tudod, mikor szabadulhatok innen? Már kezdek megõrülni. Ne érts félre, nem veled van bajom, csak már otthon szeretnék lenni. Hiányzik az ágyam és nem csak itt akarok veled találkozni. Ez a pár óra, amikor bent vagy, az nem ugyanolyan, mint ha teljesen civilben találkoznánk. Szeretnék mindent megtudni rólad, persze csak annyit, amennyit te elárulsz – mondja közelebb húzódva hozzám.

Érthetõ, hogy haza akar már menni, senki sem szeret kórházban feküdni, de neki egy kis ideig még biztosan itt kell lennie. Ha pedig még több önmarcangolást csinál, akkor még tovább.

Óvatosan kezdem vizsgálni a sérülést, amit magának okozott. Elég csúnya, de szerencsére nem történt komolyabb baj. Ha miattam hal meg, azt nem élem túl én sem. Picit meghúzom a varratot, hogy lássam, nem lazult-e meg, mire Dylan halkan felszisszen. Igen, nem a legkellemesebb érzés, az biztos. Minden mozdulatomra figyelek, ahogy átkötözöm a csuklóját, miután végeztem, egy aprócska csókot is lehelek a fáslira, majd felnézek rá. Az apró pirulás még vonzóbbá teszi, ezt az arcot akarom látni, nem azt a fájdalmasat, amikor megbántottam.

- Mesélsz nekem, magadról? – kérdezem, hogy ne én legyek a téma. Már el is terveztem, holnap ebédidõben felviszem a tetõre, és evés közben mesélek magamról egy kicsit.

- Mit szeretnél tudni, te ápolok gyöngye – mosolyog rám, és egy csókot is kapok tõle, amit szeretne elmélyíteni, de én nem hagyom. Egyrészt túlságosan is csábító, nem bírnám fékezni a vágyamat, másrészt bárki bejöhet. Ez a munka az életem, nem veszíthetem el az állásomat, ha megtudnák, hogy miattam vágta fel Dylan az ereit, biztos, hogy kirúgnának, hát még ha az is kiderülne, hogy van közöttünk valami.

- Nem lehet, valaki bejön, és a végén még megütöm a bokámat – magyarázom neki, hogy megértse. Az kellene még, hogy megint sületlenségekre gondoljon.

- Jól van, na, akkor mit is szeretnél rólam tudni? – pillant fel rám egy édes mosollyal az ajkain. Megzabálom, komolyan.

- Annyit, amennyit elmondasz, amit nem akarsz, azt nem mondod, jó?

Nem szeretném, ha úgy érezné, kényszerítem bármire is. Fordított helyzetben én sem örülnék neki, ha olyanokról faggatnának, amirõl nem akarok beszélni. Nem kérdezek rá, pedig nagyon szeretném tudni, hogy pontosan miket is csinált David vele. Lehet, hogy azért nem akart velem lenni a zuhanyzóban, mert erõszakoskodott az a mocsok vele? Remélem, nem…

- Jó, hol is kezdjem - gondolkodik el egy pillanatra. – Imádom a csokit, amit már tudsz, szeretem a meséket, mindegy milyen. Szeretek szörfözni és a haverokkal lógni. Táncolni is szeretek, viszont deszkázni is szeretnék megtanulni, de eddig csúfos volt, amit tanultam.

Szóval semmilyen komoly téma, rendben, én nem erõltetem.

- Ha gondolod, megtaníthatlak deszkázni, persze elõször gyógyulj meg. – Cserébe majd ráveszem, hogy õ meg szörfre oktasson egy kicsit, még nem megy a legjobban, így mindenki nyerne. Na és ha csak ketten lennénk a vízben… Hú, a vágyam máris kezd éledezni, hihetetlen, milyen hatással van rám a kis démon, pedig nem is tett semmit, csak itt van mellettem.

- Kérdezhetek tõled valamit?

- Kérdezz nyugodtan, maximum nem válaszolok. – Ez mindig benne lesz a pakliban.

- Nyugi, nem azt akarom megkérdezni, hogy mikor vesztetted el a szüzességedet – mosolyog rám csibészesen, pedig errõl szívesen beszélgetnék vele. Demonstrálnám is rajta, bármikor.

- Na, szóval, szeretnélek megkérdeni, hogy amikor haza megyek, lennél-e az ápolom? Nem akarok mást csak téged, és nem csak azért, mert alakul valami köztünk. Téged legalább ismerlek.

Ez eszembe sem jutott, nem szívesen hagynám itt a betegeimet, de másra sem akarom bízni Dylant. Ha belegondolok, hogy egy másik férfi vagy akár nõ érinti a testét, rögtön felmegy bennem a pumpa. Már éppen válaszolnék neki, amikor egy ideges férfi viharzik be az ajtón. Egy újabb barát? Remek.

- Te vagy Greg? – kérdezi tõlem jeges hangon, de ennél több kell, hogy megijedjek. Határozottan bólintok, mire kapok egy szép jobbost, majd a felsõmnél fogva a falhoz taszít. A tag nem jelentene gondot, simán leverném, hiszen a boxtudásom kicsit sem kopott meg, de Dylanre pillantva inkább nem teszek semmit. A kis démonom ijedt tekintete megállít.

- Nem érdekel, hogy ki vagy, de megöllek, ha Dylannel lesz valami. Mégis mit képzelsz te magadról mi? Egy utolsó kis köcsög vagy, évek óta nem tört ennyire össze. Erre te jössz és darabokra töröd azt, amit õ évek óta felépített! Egy szemétláda vagy! – Tudom, hogy igaza van, ezért nem is mondok semmit. De nem is kell, Dylan már pattan is fel az ágyból, már amennyire a sérülése engedi, és jön, hogy megvédjen. Nagyon aranyos, habár nem lenne szükségem a védelmére, inkább hagyom, hogy õ rendezze le a dolgokat, elvégre az õ haverjáról van szó.

- Na, ide figyel, Dean – fogja meg a férfi fülét, és húzza maga felé. Ekkor veszem észre, hogy társaságunk akadt. – Megértem, hogy rossz volt hallani Samtõl, hogy mennyire szétcsúsztam, de ez akkor sem jogosít fel téged arra, hogy csak így be gyere és, hogy Greget bántsd. De ha érdekel téged, saját magamnak köszönhetem, amit tettem. Egyébként már mindent átbeszéltünk, és készüljetek fel mindannyian – néz körbe –, együtt vagyunk Greggel, ha valakinek nem tetszik, az most húzzon a picsába. Benned most csalódtam, nem ilyennek ismertelek meg téged Dean, és téged sem Sam. Most meg engedd el! – szók keményen a Dean nevezetû egyénre, aki nem túl szívesen, de elhátrál tõlem. – Szerintem egy bocsánatkérést is megejthetsz – teszi hozzá egy sóhaj kíséretében. Látom, hogy remeg a teste, eléggé dühösnek néz ki, legjobb lesz ágyba parancsolni, mielõtt még rosszabbodnának a sérülései.

- Sajnálom, amit tettem, csak nagyon féltem az öcsikémet – mondja a férfi, habár látom, hogy kicsit sem sajnálja a dolgot, szerencsére Dylan ezt nem veszi észre. Mosolyogva húzza magához a démonomat, hogy szeretetteljesen összekócolja a haját.

- Dean, a hajam. Így sincs sok, erre te megtéped? – neveti. – Ha már így mindenki összecsõdült, hadd mutassak be mindenkit mindenkinek. – Ezt a részt azért szívesen kihagynám, a mérges rokonokkal nehéz bánni. Mielõtt folytatná a beszédet, rám pillant, végigmér a szemeivel, majd mosolyogva egy puszit lehel az ajkaimra.

- Greg, ez a vadbarom itt, Dean Posey, a mellette lévõ uraság a bátyja, Sam, akit már láttál. Anyámat nem kell bemutatnom, és ez a szépség, természetesen anyám után, Suzen – sorolja a neveket, én pedig biccentek üdvözlésképpen.

- Mindenki, õ itt Gregory Reynolds, az ápolom, és a pasim, ha minden igaz – néz fel rám, de nem mondok semmit, csak megszorítom a kezét.

- Üdvözletem – köszöntöm a népes társaságot. Kicsit kínosan érzem maga, nem vagyok ehhez hozzászokva.

- Jaj, Dylan, úgy örülök, hogy semmi bajod – rohanja le a nõ olyan vehemensen, hogy a kezeink elszakadnak egymástól.

- Suzen, semmi bajom, ne aggódj – mondja vidáman, belebújva az ölelésbe. Azt hiszem, ideje mennem. A két testvér is köréjük csoportosul, így én elindulok kifelé.

- Greg – szólít meg Dylan anyja, mielõtt elérném az ajtót.

- Tessék, Cathlin? – fordulok felé.

- Dylan… - kezdi. – Megkérdezte már, hogy vállalod-e az ápolását arra a néhány hétre, míg szükséges?

- Pont akkor hozta szóba, amikor megérkeztetek. Miért? Nem… Nem szeretnéd, ha én vigyáznék rá? – Ha nemet mond, tiszteletben fogom tartani a kérését, én sem szívesen bíznám a gyerekemet olyan emberre, aki miatt majdnem öngyilkos lett. Nem akarok még több gondot okozni nekik.

Cathlin csak elmosolyodik, majd megszorítja a karomat. – Ellenkezõleg, szeretném, ha ott lennél neki, de csak akkor, ha tényleg komolyan gondolod a dolgokat vele – pillant fel rám határozottan. – Dylan kezd túlságosan is kötõdni hozzád, most még… még talán el tudsz tõle válni anélkül, hogy teljesen összetörjön, de késõbb már nem. – Gondterhelten felsóhajt, de folytatja. – David tönkre tette õt, hiába halt meg, még most is kísérti Dylant.

Ezt nem értem, kísérti? Mint egy szellem? Ha az álmairól van szó, az még nem olyan nagy gond, de ha hallucinál róla, akkor annak komoly következményei is lehetnek. Kérdõ tekintetemre csak megrázza a fejét, nem akar többet mondani.

- Egy biztos támasz kell neki, képes vagy azzá válni érte? – kérdezi komoly hangon.

- Ezúttal nem okozok csalódást – mondom halkan, mire Cathlin megölel.

- Köszönöm – suttogja a fülembe.

- Hát ti meg mit csináltok? – hallom meg Dylan éles hangját. A féltékenység csak úgy árad belõle, nagyon aranyos, imádom, hogy olyan könnyû belõle olvasni, mint egy nyitott könyvbõl.

Vigyorogva válok el az édesanyjától. – Nyugi, kicsim, semmi okod féltékenykedni – mondom, miközben visszalépek hozzá. Most már ágyban van, kell is neki a pihenés. Az arcára akarok simítani, de elrántja a fejét.

- Hmpf… - Durcás fejét látva elnevetem magamat. – Te… - morogja édesen. – Te kinevetsz engem? – durcázik tovább, mire lehajolok hozzá, és minden tiltakozása ellenére egy forró csókot lehelek az ajkaira. Ahogy a szánk összeér, Dylan a karjaival máris a nyakamba csimpaszkodik. Úgy tûnik, nincs több ellenvetése. Elõször csak lágyan kóstolgatom ajkait, majd nyelvemmel táncba hívom az övét.

Igazi kis démon, muszáj elválnom tõle, mielõtt még a többiek szeme láttára vetem rá magam. Eltávolodnék tõle, de a karjai nem engednek messzire. Õ még lehunyt szemekkel piheg, nem zavarja a sok, ránk szegezõdõ tekintet. Végigcirógatom az arcát, mire felnyílnak szemei. Ahogy tudatosul benne, hogy nem vagyunk egyedül, még vörösebbé válik, de még mindig kapaszkodik belém.

- Dylan – simítom végig az egyik karját. – Engedj el, kérlek, mennem kell dolgozni, még ügyeletben vagyok.

Csak most veszi észre, hogy mit csinál, elrántja a kezeit, majd bocsánatkérõen pillant rám. – Ne haragudj.

- Nem gond – vigyorgom, közben még egy gyors csókot lopok tõle. – Ma még benézek, rendben? Te pihenj, és ne erõltesd meg magad.

- Alig várom, hogy segíthessek a fürdõzésben – suttogom még a fülébe, majd mindenkitõl elköszönök, és elindulok a többi teendõm felé.

Húzós egy nap volt, Robinson is betalált és egy csomó feladattal látott el, nehogy jó mûszakom legyen. Az egyetlen, ami vigasztal, hogy hamarosan érinthetem a kis démonom bõrét. Mmm, már alig várom.

Emlegetett szamár, a legutáltabb doktorom már megint betalál. Ha még egy feladatot oszt rám, a falnak megyek.

- Reynolds! Az igazgató várja az irodájában, szedje a lábát – morogja mérgesen, majd már itt sincs.

Remek, remélem, nem kerültem bajba. Veszek egy mély levegõt, majd bekopogok a fõnök ajtaján.

- Jó estét, úgy hallottam, keresett.

- Igen, üljön csak le, Gregory – kínál hellyel mosolyogva. Lehuppanok az íróasztalával szemközti székre, és várom, hogy megszólaljon.

- Beszéltem ma Mr. McHale édesanyjával – kezdi, mire megfeszülök. Habár azt mondta, hogy nincs ellene a kapcsolatunknak, félek, hogy talán mégis elárult minket az igazgatónak. – Szeretné, ha maga felügyelné a fia felépülését. Bevallom, elõször meglepett a kérése, de azt hiszem, magának is szüksége van egy kis környezetváltozásra. Másfél hét múlva elengedjük a fiatalembert, maga pedig csatlakozik hozzá. Van bármiféle ellenvetése?

- Én… nem, uram, nincs – Próbálok közömbösnek hatni, de nem tudom, hogy sikerül-e.

- Akkor ezt meg is tárgyaltuk. Szép estét!

- Önnek is, igazgató úr – köszönök el, majd egy megkönnyebbült sóhajjal kilépek az ajtón.

Mivel lejárt a mûszakom, Dylan szobája felé veszem az utamat. Ahogy belépek, egy nagyon édes kis démonnal találom szembe magam. Az ágyon elterülve hortyog abban a ruhában, amit ma viselt, valószínûleg rám várt, de közben bealudt a fáradtságtól és a gyógyszerektõl. Az ágya mellé lépek, kezemmel végigcirógatom a testét. Gyönyörû. Akarom, nagyon, egyre nehezebb visszafognom magam, de nem akarok neki több fájdalmat okozni.

Az arcát cirógatom, mire reflexbõl felém simul. Elidõzöm egy kicsit a nyakán, majd letérek a kulcscsontjára, onnan pedig be a pólója alá. Kemény mellbimbójával kezdek játszadozni, mire felszusszan, és pislog párat, az álmosság még mindig dolgozik benne. Felnyílnak szép szemei, és ahogy felpillantva rájön, hogy ki van elõtte, mosolyogva nyújtózik felém egy csókért.

- Nem undorító vagy, hanem buta, ha ilyeneket beszélsz. - suttogja. Ha ezek után is csak ennyit mond, akkor tényleg csak egy nagy hülye vagyok. Biztosan megunta már, hogy annyit picsogok mint egy lány, mert eldõl velem együtt az ágyon. Nyugtatólag simítja hátamat, kis idõ után megnyugszom és rá fekszek, ha már itt van kihasználom. Végig simít a nyakamon, majd állam alá nyúlva fel emeli a fejemet.

- Nézz rám, kis démon. - mosolyogva kér, istenem ha tudná milyen szexi mikor mosolyog, és még becenevem is van! Kis démon, tetszik. Valamit olyat tesz amit én nem is mertem volna kérni, megcsókol. Lágyan, mégis szenvedélyesen. Beleremegek, ez hiányzott, a csókja, az íze, mindene.

Lehet, hogy megbánom, de nem érdekel. Tudom, hogy kell nekem, és én is neki. Ha még csak egy kis rövid idõre is, de kellünk egymásnak. Támasza akarok lenni, nem tudom mi történt vele, de remélem majd akkor is a támasza leszek, ahogy most õ nekem.

Hirtelen ér véget csókunk, valamit elrontottam. Mikor ki nyitom a szemem, akkor egy nagyon komoly Greggel találom szembe magam. Megbánta már, riadtan nézek rá. A szívem a torkomban dobog és a gyomrom mint egy gombostû, akkora lett. Nem mond semmit, én meg már belülrõl szét rágtam a számat. Kapok egy aprócska puszit a számra, hát ez miatt aggódtam. De a következõ mondata, na az földhöz vág, hogy utána meg mosolyogjak, mint egy tejbe tök.

- Kellesz nekem, Dylan. Nem érdekel a múltad, akarlak. - elõször megdöbbenek, mert nem erre számítottam, utána vigyort nem ismer határokat. Lehet, ha nem lenne a fülem körbe érné a fejem.

- Te is kellesz nekem, Greg. - húzom le magamhoz egy édes kis csokra, de nem õ lenne Gregory Reynolds ha nem kezdene el kutakodni a felsõm alatt. Hagyom, mert jó amit csinál, hiányzott az érintése és õ maga is, de a kis piszok nem elégszik meg ennyivel. Nem, neki a mellbimbómmal is kell játszania, ami természetesen egy aprócska nyögést vált ki belõlem, de itt most szépen megállunk, kap egy nagyon gyengéd tockost.

- Hülye perverz! - mosolygok rá, de utána elkomolyodok. Tudnom kell mire számíthatók tõle. Hiába mondta amit mondott. - Ugye nem csak egy éjszakára akarsz? Ha igen, azt most mondd meg, mert nem hiszem, hogy túl tudnám tenni magam, ha megint úgy megbántasz, mint a múltkor. - tényleg nem bírnám ki, de inkább most mondja meg, nem késõbb.

- Nem ígérhetek semmit. - feszülök meg karjaiban, akkor minek kellek neki? - De igyekezni fogok.

- Rendben. - most, hogy mindent tisztáztunk, még valamit el kell neki mondja, lehet nem fogja elhinni, fõleg azok után, amit a fürdõben mûveltünk. Fura amikor az ember lassan harminc és nem volt senkivel, David is akarta, de én nem. Párszor erõszakoskodót, de leütöttem.

Rá nézek a pasimra, de jó kimondani, még ha magamban is, és nem tetszik a látvány. Össze ráncolt szemöldök, penge vékony ajkak és mérges tekintett. Na igen a kartonomba be került a hülyeségem, reggel én is láttam, és nem tetszett a látvány meg amit írtak. Megbántam nagyon is, de akkor jó lehetõségnek tûnt.

- Nem olyan vészes, mint leírják. - próbálom elviccelni, de én és õ is tudja, hogy nem így van.

- Meg kell néznem a varratokat, és újra kell kötöznöm a kezedet a többi sérüléseddel együtt.

- Én… nem akarom, hogy lásd. - suttogom, elõtte is szégyenlem amit tettem, ezért nem is akarom, hogy lássa.

- Ugyan mért nem? Nem ez az elsõ eset, hogy át kell kötöznöm téged.

- Igen, de ez most más…

- Dylan, nem értele. - nem vagy egyedül.

- Én sem magamat. - sóhajtok fel. Nincs mit tenni. - jól van, úgy sem tudok ellene tenni semmit. - nyújtom oda a kacsóimat, az én drága ápolómnak. Apropó, log valamivel a drága.

- Te még be sem mutatkoztál, nem mesélsz magadról semmit?

- El tudjuk ezt halasztani késõbbre? A mai napra úgy érzem, elég volt ennyi izgalom. - megértem, majd holnap vagy valamikor.

- Greg, azt nem tudod mikor szabadulhatok innen, már kezdek megörülni. Ne érts félre, nem veled van bajom, csak már otthon szeretnék lenni. Hiányzik az ágyam és nem csak itt akarok veled találkozni. Ez a pár óra amikor bent vagy az nem ugyan olyan, mint ha teljesen civilben találkoznánk. Szeretnék mindent megtudni rólad, persze csak annyit amennyit te elárulsz.

Közelebb húzódok hozzá, ami nem volt a legjobb ötletem. Amint megcsap az illata, egy kicsit elszédülök. Most komolyan, mindig ilyen hatással lesz rám? Szépen lassan veszi le a csuklómról a kötést, mégis aprót szisszenek mikor meghúzza az egyik varratot. Nem a legszebb látvány, még be van duzzadva, és irtó csúnya, csodálom, hogy Greg még bírja.

Óvatosan csinál mindent ami a csuklómhoz köze van, a végén még kapok egy amolyan gyógypuszit is rá. Most irtó aranyos, de inkább nem mondok semmit, még a végén romba dönteném a róla kialakított imázst.

- Mesélsz nekem, magadról? - kérdi, ezek szerint csak én leszek ma terítéken.

- Mit szeretnél tudni, te ápolok gyöngye. - mosolygok rá, és kap egy csókot is. Szeretném elmélyíteni, de nem engedi.

- Nem lehet, valaki be jön, és a végén még megütöm a bokám.

- Jól van, na akkor mit is szeretnél rólam tudni?

- Annyit amennyit elmondasz, amit nem akarsz azt nem mondod,jó?

- Jó. Hol is kezdjem. - gondolkodok el, most még nem tartunk ott, hogy mindent megtudjon. - Imádom a csokit, amit már tudsz, szeretem a meséket, mindegy milyen. Szeretek szörfözni és a haverokkal lógni. Táncolni is szeretek, viszont deszkázni is szeretnék megtanulni, de eddig csúfos volt amit tanultam.

- Ha gondolod megtanítlak deszkázni, persze elõször gyógyulj meg.

- Kérdezhetek tõled valamit? - vajon igent fog mondani arra, hogy õ legyen az ápolom amikor haza megyünk.

- Kérdezz nyugodtan, maximum nem válaszolok.

- Nyugi, nem azt akarom megkérdezni, hogy mikor vesztetted el a szüzességedet. - mosolygok rá.

- Na szóval, szeretnélek megkérdeni, hogy amikor haza megyek, lennél-e az ápolom? Nem akarok mást csak téged, és nem csak azért mert alakul valami köztünk. Téged legalább ismerlek.

Éppen már válaszolna amikor ki vágod a szobám ajtaja, és egy nagyon mérges Dean viharzik be rajta. Úristen ez, hogy a francba került ide.

- Te vagy Greg? - kérdezi Gregtõl, de a hangnem amit megüt, maga a fagyott jégverem. Greg határozottan néz a szemébe, nem ijedt meg tõle. Viszont én igen, mert tudom mire képes. Amint Greg bólint már kapja is egyet, de itt nem áll le. A felsõjén fogva felkapja és a falhoz szorítja.

- Nem érdekel, hogy ki vagy, de megöllek ha Dylannel lesz valami. Mégis mit képzelsz te magadról mi? Egy utolsó kis köcsög vagy, évek óta nem tört ennyire össze. Erre te jössz és darabokra töröd azt, amit õ évek óta felépített! Egy szemét láda vagy! - meg a kis faszomat, ki szállok az ágyból, szemem sarkából látom anyát, Semet és Suzent. Fasza, ezek is pont jókor jönnek.

- Na ide figyel, Dean. - mivel nem tudok be húzni neki, így a fülét veszem célba, megfogom és magam felé húzom, mint egy kisgyerek amikor az anya fülön csípi. - Megértem, hogy rossz volt hallani Semtõl, hogy mennyire szét csúsztam, de ez akkor sem jogosít fel téged arra, hogy csak így begyere és, hogy Greget bánts. De ha érdekel téged saját magamnak köszönhetem, amit tettem. Egyébként, már mindent át beszéltünk és készüljetek fel mindannyian, - nézek körbe mindenkin. - hogy együtt vagyunk Greggel, ha valakinek nem tetszik, az most húzzon a picsába. Benned most csalódtam, nem ilyennek ismertelek meg téged Dean, és téged sem Sem. Most meg engedd el!- szolok keményen Dean-re. - Szerintem egy bocsánat kérést is megejthetsz.

Dean elengedi Greget, belõlem egy hatalmas sóhaj szakad fel, remegek de nem a félelemtõl.

- Sajnálom amit tettem, csak nagyon féltem az öcsikémet. - mosolyogva húz magához, és össze kócolja a hajam.

- Dean, a hajam. Így sincs sok, erre te megtéped?

- De ha már így mindenki össze csõdült, hadd mutassak be mindenkit, mindenkinek. - még mielõtt sort kerítenék erre, megnézem Greget, szerencsére nem vérzik, még csak az hiányzott volna, egy apró puszit adok neki, és rá mosolygok.

- Greg, ez a vad barom itt, Dean Posey, a mellette lévõ uraság a bátya Sem, akit már láttál. Anyámat nem kell bemutatnom, és ez a szépség, természetesen anyám után, Suzen.

- Mindenki, õ itt Gregory Reynolds az ápolom, és a pasim, ha minden igaz. - nézek rá Gregre, nem mond semmit, helyette megfogja a kezem és megszorítja. Biztatás képen. 

Ajtónyitódást, majd lépteket hallok, amelyek megállnak elõttem, de nem nézek fel. Valaki megrántja a felsõmet, ezért felpillantok, és Dylannel találom szembe magam. Nem tudom elrejteni az érzéseimet, azt, hogy mennyire sajnálom, amit tettem. Az õ szemében is szomorúság csillog, és ahogy találkozik a tekintetünk, a karjaimba veti magát, és úgy szorít magához, hogy majd’ megfulladok.

Ezek szerint nem haragszik? Nem hiszem el, hogy ilyen szerencsés lennék. Nem teketóriázom tovább, átkarolom a derekát, és még jobban magamhoz húzom, már ha az fizikailag lehetséges. A teste rázkódásából tudom, hogy sír. Fenébe, pedig most meg sem szólaltam… Nem tudom, mit kellene tennem, a vigasztalás nem az én asztalom.

- Bocsáss meg nekem, kérlek – mondja, pedig nem neki kellene bocsánatot kérnie.

- Te is nekem – suttogom válaszként, közben pedig nyugtatásképp végigsimítok a hátán.

Valaki elköhinti magát, és felpillantva észreveszem, hogy nézõközönségünk akadt, három fiatalabb ápoló döbbenten bámul ránk. Hát ezeknek semmi dolguk sincs? Elengedjük egymást, de Dylan nem távolodik el tõlem, aminek örülök, muszáj megbeszélnünk a dolgokat.

Cathlin furcsán méreget engem, majd a fiát is, végül csak felsóhajt, mielõtt megszólalna. – Esküszöm, mint a Rómeó és Júlia. Legszívesebben mind a kettõtöket felpofoznám, Greg végül is megkapta. És sajnálom, nem kellett volna ennyire elragadtatnom magam, de ez akkor sem változtat azon, ami történt. Dylan hat éve nem sírt, és nem kellett felszednem a fürdõbõl csupa véresen.

Hogy micsoda? Ugye nem…? Mérgesen pillantok a démonomra, de õ csak bûnbánóan, lehajtott fejjel áll mellette, majd megfogja a kezemet, és elkezd a kórterme felé húzni. Végre, legalább kettesben lehetünk. Mielõtt belépnék a szobába, még morogva odaszólok a bámészkodóknak.

- Maguk ennyire ráérnek? –kérdezem dühösen. – Azonnal menjenek a dolgukra! – mondom villámló szemekkel nézve rájuk, mire el is sietnek. A pillantásom még összeakad Cathlinével, aki halvány mosollyal az ajkain tekint ránk.

- Ha még egyszer bántani merészeled, velem gyûlik meg a bajod! – suttogja, majd elindul lefelé a lépcsõn.

Nem fogom, ígérem meg magamban, miközben becsukom az ajtót. Dylan helyet foglal az ágyon, ezért én is leülök vele szemben.

- Szerintem kezdjünk tiszta lappal – nyújtja felém a kezét, amit el is fogadok.

- A nevem Dylan McHale, huszonhat éves vagyok, egy takarító cégnél dolgozom. Anyám Cathlin McHale, apámról semmit sem tudok. Megerõszakolta, mikor jegyben járt a barátjával, tizenhat voltam, mikor megtudtam, akkor egy világ omlott bennem össze – meséli, közben a könnyei ismét potyogni kezdenek. Magamhoz szeretném ölelni, de nem akarom kizökkenteni a mondandójából.

- Onnantól kezdve kezdtem süllyedni, elõször csak gyógyszerek anya szekrényébõl, ha nem tõle, akkor a nagyitól csentem. Mikor ezek sem voltak elegek, akkor jött a pia, keverve a gyógyszerekkel. Utána jöttek a drogok, fû, ecstasy és végül a kokain.

- Davidnek köszönhetem a vágásaimat is, ha nem csináltam azt, amit akart, akkor így büntettet. De egy idõ után már õ sem kellet, mikor tiszta volt a tudatom, akkor én csináltam. Már nem tudom, hányadik összekaparásom után döntöttem, el akartam dobni az életemet, már nem bírtam elviselni saját magamat, és azt, hogy én vagyok annak a napnak a végeredménye – meséli.

Istenem, egy szörnyeteg vagyok. Ha tudtam volna, hogy min ment keresztül, sosem mondtam volna neki olyanokat. Miattam tört össze még jobban, és ahogy megpillantom a kötést a kezén, még inkább összefacsarodik a szívem. Majdnem öngyilkos lett miattam, miattam… Pedig megesküdtem arra, hogy életeket mentek, ha nem is lett belõlem orvos, és erre ezt tettem egy összetört lélekkel. Undorodom magamtól. Nem is értem, hogy képes azok után beszélgetni velem, ahogy bántam vele. A következõ mondata hoz vissza a valóságba.

- Ugye milyen undorító vagyok? – kérdezi zokogva. Nem bírom tovább, közelebb ülök hozzá, majd magamhoz húzom egy ölelésbe.

- Nem undorító vagy, hanem buta, ha ilyeneket beszélsz – susogom a fülébe, de nem mond semmit, csak a nyakamba fúrja a fejét, és tovább szipog. Felsóhajtok, majd eldõlök vele az ágyon, és úgy helyezkedem, hogy nehogy rontsak a sérülésein. A hátát cirógatom, amíg kicsit alább nem hagy a sírása, a végére szinte már teljesen rajtam fekszik.

Nem várok tovább, egyik kezemmel végigsimítom a nyakát, majd az állánál fogva magam felé fordítom, hogy a szemembe nézzen.

- Nézz rám, kis démonom – mondom neki mosolyogva. Ez az elsõ alkalom, hogy ilyen kedvesen viselkedem vele. Könnyes szemekkel pillant rám, de még így is szexi. A fenébe, legszívesebben rávetném magam, most olyan ártatlanul néz rám. Próbálom türtõztetni magam, de nem sikerül, odahajolok hozzá, majd lágyan megcsókolom, megízlelve az édes ajkait.

Érzem, hogy megremeg, de visszacsókol, amitõl megnyugszom, ezek szerint van még esélyem. A kérdés, hogy mit akarok? Egy kapcsolatot vagy egy egyszeri numerát? Azok után, ami történt, nem kockáztathatom meg azt, hogy még egyszer összeomoljon miattam, de hogy egy kapcsolat alakuljon ki közöttünk? Nem tudom, nem hiszem, hogy képes lennék rá, de elengedni sem akarom.

Fenébe már! Mikor lettem ilyen nyámnyila? Kell nekem és kész, ha ehhez meg kell hódítanom, akkor azt fogom tenni! Aztán lesz, ami lesz, az még a jövõ zenéje. Ahogy ezt eldöntöttem magamban, elválok az ajkaitól, majd fölé kerekedem. Riadtan pillant rám, de nem tesz semmit. Még egy csókot nyomok a szájára, majd komolyan nézek rá.

- Kellesz nekem, Dylan. Nem érdekel a múltad, akarlak – mondom neki, mire még döbbentebb arcot vág, majd akkora mosoly terül szét az arcán, hogy azt bárki megirigyelhetné.

- Te is kellesz nekem, Greg – vigyorogja, és lehúz egy újabb csókra. Nem én lennék, ha nem használnám ki az alkalmat, ezért bekíváncsiskodom a felsõje alá, és a hasát kezdem cirógatni. Fentebb haladok, és amikor végigsimítok az egyik mellbimbóján, belenyög a csókba, majd gyengéden a fejemre csap, és elhúzódik tõlem.

- Hülye perverz! – neveti, de utána elkomorul. – Ugye nem csak egy éjszakára akarsz? Ha igen, azt most mondd meg, mert nem hiszem, hogy túl tudnám tenni magam, ha megint úgy megbántasz, mint a múltkor.

- Nem ígérhetek semmit – mondom õszintén, mire egész testében megfeszül. – De igyekezni fogok.

- Rendben – bólint, majd úgy tûnik, õ is elmerül a gondolataiban, mert alig veszi észre, hogy leszállok az ágyról. Odasétálok a kartonjához, hogy megnézzem, mit tett magával, elvégre hivatalosan õt még nem láttam el. Ahogy megpillantom a karjáról készült képeket és a jelentést, megfeszülök. Csak pár percen múlt az élete, és errõl én tehetek.

Valószínûleg elég csúnyán nézhettem, mert Dylan nem tudja kommentár nélkül hagyni a dolgokat.

- Nem olyan vészes, mint amilyennek leírják – próbálja elviccelni, de mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy ez mekkora hazugság.

- Meg kell néznem a varratokat, és újra kell kötöznöm a kezedet a többi sérüléseddel együtt.

- Én… nem akarom, hogy lásd – motyogja. Hol van most az a nagy szád, kicsi démon?

- Ugyan miért nem? Nem ez az elsõ eset, hogy át kell kötöznöm téged.

- Igen, de ez most más…

- Dylan, nem értelek.

- Én sem magamat – morogja bosszúsan, majd felsóhajt. – Jól van, úgy sem tudok ellene tenni semmit.

Odalépek hozzá, és rutinos mozdulatokkal kezdem ellátni.

- Te még be sem mutatkoztál, nem mesélsz magadról semmit? – kérdezi kíváncsian. Érzem, hogy engem néz, de szándékosan nem pillantok rá.

- El tudjuk ezt halasztani késõbbre? A mai napra úgy érzem, elég volt ennyi izgalom – mondom neki remélve, hogy legalább egy nappal el tudom ódázni a beismerést. Utálok a családomról beszélni, és most sem szeretnék, de azok után, amiket elmondott nekem, nem tehetem meg vele, hogy ezt viszonzatlanul hagyom.

Látom, hogy megbántottam, de kell még egy nap, hogy felkészüljek. Még sosem beszéltem nyíltan senkivel arról, ami történt, és nem gondoltam, hogy pont Dylan lesz az, akivel kivételt teszek. Holnap majd ebédidõben meglepem egy rendes ebéddel, és közben elbeszélgetek vele, vagy legalább is megpróbálok.