Imádok pókerezni. Vagyis inkább, ha egészen õszinte akarok lenni, nyerni szeretek, a játék csupán másodlagos dolog. Rettenetesen szeretném elverni a srácot, de sajnos nem lehet, nem azért vagyok itt, hogy megsértsem az egóját, hanem, hogy megismerkedjünk.
Kínzó lassúsággal telik az idõ, még ha jó lapot s kapok, egyetlen arcizmom sem hajlandó megadni magát a kislányos örömek, ami végigfut rajtam.
Végigmérem. Néhány ezüstös tincs ziláltan az arcába lóg és olyan igazi rosszfiús félmosoly bújik meg a szája jobb sarkában, még így is látszik, hogy pókerarcot vág.
Szinte érzem a lelke ízért a számban, romlott, keserédes íz, régebben nem volt annyi önuralmam, hogy csak üljek egy ilyen ínyencséggel szemben.
Túlságosan is bambulok...Újra a lapjaimra fókuszálok és elfojtok egy halvány vigyort.
Lassan kiterítem a lapjaimat a körülöttünk lévõk csiga módjára meresztik szemeiket az asztalra, én pedig csak benyögöm:
-Azt hiszem, nyertem.
-Fullhouse? -szív bele cigijébe, majd széles vigyorra húzza a száját – jól mondtad, csak azt hiszed, hogy nyertél – azzal megmutatja a lapjait.
Végigsiklik rajtuk a tekintetem és némi csalódottságot érzek, nem vagyok túl jó vesztes.
-Ez nem lehet igaz Kharx – csap valaki az asztalra, bár csak a hangját hallom, ugyanis Kharxot bámulom eközben, aki diadalittasan méri fel a pénzt és söpri magához.
- Pedig de- kerüli a tekintetem, vajon direkt? - Nos van még valaki aki ki mer állni ellenem?
Kérdésére nem érkezik felelet, mindenki csak sugdolózik és mutogat, szánalmas.
- Senki?! Hát jó, akkor azt hiszem én távozom is – olyan szívesen letörölném az az elégedett vigyort a képérõl, de nem, én most épp halálosan jókislány vagyok, ilyesmi még csak meg sem fordulhat a fejemben.
Be kell vallanom egy hangyányit talán ideges vagyok, nem mintha olyan nehéz lenne kihozni a sodromból, sokkal kevesebbért is metszettem már fel halandó torkát.
Gyors mozdulattal, Kharxot megelõzve pattanok fel a székrõl és méltóságteljesen átlépdelek a termen, idõközben a nézõközönség egy kissé foghíjjas lett , majd a bárpult felé veszem az irányt. Tudom, hogy ha csak egy pillanatra is, de megnézett, de nem törõdök vele, csak felpattanok az egyik bárszékre.
- Valami erõset- morgom a csaposnak, aki csak halványan bólint egyet, tudomásul véve, hogy rettenetesen be akarok nyomni. Illetve csak akarnék, mert hát nem lehet, mert egy szent vagyok, de egy felesbõl nem lehet bajom, ugye?
A fickó letesz elém valami egészségesnek látszó, sötétben szoldian kéken világító itókát egy kockacukorral, én pedig felvont szemöldökkel pillantok az édesítõre. Nem igazzán értem mi szükség van rá...
Megrándítom a vállam és felhörpintem a felest, ami úgy marja végig a nyelõcsövem és a gyomrom, mintha öt centiliter lávát húztam volna le. Legszívesebben köhögnék, de akkor oda lenne a nem létezõ méltóságom ebben a kocsmában, ha már egyedüli nõ vagyok, ne hozzak szégyent a nemünkre.
-Meghívhatlak valamire? - hangzik fel mellettem egy ismerõs hang, de azért sem fordulok oldalra. Furcsának találom, hogy idejött ráadásul egy ilyen kérdéssel, igaz, még nem ismerem, de a kártyázás közben tanúsított viselkedése alapján nem hinném, hogy az a fajta, aki csak úgy meghív egy italra egy lányt – bocs, ez végül is a te pénzed, helyesbítek, meghívod magad egy italra?- aha...éreztem, így mindjárt más.
Felmegy bennem egy pillanat alatt a pumpa, de ökölbe szorítom a kezem és belevájom a tenyerembe a körmöm, hogy elterelje a figyelmem.
-Ha- ha...elég rossz poén volt, mellesleg nem iszom – hadarom, hogy minél gyorsabban túlessek a földkerekség legnagyobb hazugságán.
-Aha, én is feles pohárból iszom a baracklevet – hallom a hangján, hogy vigyorog, a tekintetem pedig az elõttem heverõ üvegre siklik. Na jó ez egy kicsit kínos...
-Ugye milyen jó szórakozás? Sokáig kitart – fordulok végül felé mosolyt erõltetve a képemre. Idegesíteni akarsz? Rendben, ezt a játékot ketten játsszák!

A kívülrõl lepukkant épületnek tûnõ kocsmából kiszûrõdik a zene, majd amikor belépek, egy nagyon halvány mosollyal nyugtázom, ahogy az üvöltõ rock szinte szétszaggatja a dobhártyámat.  Eleinte marja a szemeim a füst, amit szabályosan vágni lehet, habár ez a folyamat elég kárászéletû, mivel pár pillanat múlva már nem is érzem. 
Utamat bárpult felé veszem, majd amikor odaérek, hanyagul nekitámaszkodok, miközben a csapos biccent egyet, amit viszonzok, végül leteszi a kezében törölgetett poharat.
- Mostanában hobbid lett, hogy poharakat törölgetsz, Mike? – kérdezem, közben a zsebembõl kikapok egy szál cigit, no meg persze egy gyújtót, amit végül a szükséges nikotinbevitel eredményeképp elégedetten csúsztatok vissza helyére. 
- Tudod, ez még mindig hasznosabb elfoglaltság, mint az, hogy gyárkéményt csinálok magamból. Nem gondolkoztál azon, hogy leszoksz? Óránként egy doboz cigit elszívni elég sok. Egyébként meg én is örülök neked, Kharx!
- Nekem csak örülni lehet, természetesen. Egyébként meg három, esetleg négyóránként megy el egy doboz, azért nem mindegy – javítom ki, majd újra szívok egy slukkot, kifújom a füstöt, elérve ezzel azt, hogy Mike vigyorogva forgassa meg a szemeit.
-  A szokásosat kéred? – teszi fel kis szünet után a már unalomig ismételgetett kérdést, amitõl kérdõn felhúzom az egyik szemöldököm. Szinte minden második nap eljövök, de persze ezt a kérdést muszáj állandóan feltennie.
- Ez még mindig kérdés? – sóhajtom végül fáradtan, majd egy újabb adag szürkeséget szabadítok útjára. 
- Nálad nem tudni, Kharx – mondja fejt rázva, majd a mögötte lévõ italokhoz fordul, kiveszi belõle a kedvenc kék abszintomat, végül elém rakja.
- Gondolom, a többiek már hátul vannak – mondom, mire Mike egy biccentéssel megerõsíti, ezért gyorsan lehúzom a pohár tartalmát, mely mintha tüzet nyeltem volna, égeti végig a nyelõcsövem.
Lépéseimet most a kocsma egyik sarkába vezetem, ahol már egy kisebb társaság állja körül a pókerasztalt, várva a fejleményeket. 
- Nos, uraim, azt hiszem, kezdhetjük a játékot, igaz? - indítok, miközben nem túl gyengéden letaszigálom a helyemen ülõ suhancot.
- Kharx, minõ meglepetés téged itt látni - szólal meg a mellettem ülõ csávó, akinek a nevét még mindig nem jegyeztem meg.
- Beszélgetni akarsz, vagy pókerezni, öreg? - húzom fel az egyik szemöldökömet, mire egy pillanatra megfeszül a kopasz állkapcsa, de különösebben nem foglalkoztat, úgy is csak a pofája nagy. Az izmai is csak a szteroidtól nõttek ki.
- Kezdhetjük - morogja, majd még ketten leülnek az asztalhoz.

Az idõ rohamos gyorsasággal telik, amibõl természetesen szinte semmit sem veszek észre, bár ahogy elnézem, nem vagyok vele egyedül. A körölöttünk álló kisebb tömegben az emberek szurkolnak, fogadásokat tesznek a nyertesekre, vagy ilyesmi. 
Tom szeme egy pillanatra felcsillan, amikor új lap kerül hozzá, a kopasz pedig próbál elnyomni egy morgást, mindhiába. Ez a kettõ a pókerarc teljes bukása. A harmadik alak még talán-talán tudna is valamit e téren, de elnézve õ is csak egy rakás szerencsétlenség. Ez van.

 - Tízes pár - teríti ki a lapjait kicsit késõbb az elõttem ülõ kölyök, látszólag magabiztosan, mire a szteroidos köcsögben felmegy a pumpa és az asztalra bassza a lapjait. Igen, valami ilyesmi reakcióra számítottam.
- Kharx? - vonja fel kérdõn a szemöldökét a fekete hajú, mire én teljes magabiztossággal, idõhúzás gyanánt szívok bele a kezeim közt tartott cigarettába, hogy füstjét szép lassan fújjam ki. Oh, mintha a kopasz kezdene vörösödni. Vajon mennyi idõ, mire felrobban?
- Uraim, ász drill! - dobom az asztalra lapjaim lustán, egy pimasz félmosollyal az arcomon. Hiába, én verhetetlen vagyok!
- Baszki! - szólal meg valaki mögöttem. Igen, ez az a reakció, amire vártam. 
- Azt hiszem megint nyertem. Na, ki mer kiállni ellenem? - gyújtok rá a következõ szálra, miközben kicsit hátradõlök a székben. Hallom, ahogy páran összesúgnak egymásnak, majd épp szólalnék fel, hogy mi ez a pénzéhes, gyáva bagázs, mikor egy számomra teljesen idegen hang csendül fel.
- Majd én! - mindenki az ismeretlen alak felé fordul, és egy emberként hördülnek fel, amikor tudatosul bennük, hogy az illetõ nõ nemû, majd pár még próbálkozni is kezd. Szánalmas. Egy darabig a szõke megszeppenten pislog, majd erõt vesz magán és leül velem szemben. Nem szólok egy szót sem, kurvára leszarom, hogy ki az ellenfelem. Így is, úgy is én fogok nyerni.

A lapok pillanatokon belül kiosztásra kerülnek, majd kezdetét veszi a játék. Egyikõnk sem szólal meg, az idõ meg elszáll. Lapok jönnek, mennek.
Meglepõdve veszem észre, hogy a csaj tényleg tud valamit, bár azért még mindig nem olyan jó, mint szerény személyem.  Az arca néha meg-megrezzen egy rosszabb lapnál, amit próbál eltakarni elõlem, de természetesen rögtön kiszúrom,hogy nem igazán áll nyerésre, ami  nem meglepõ. Elvégre is, ellenem játszik.
Beleszívok a cigimbe, majd szokásomhoz híven lassan fújom ki a szürke füstfelhõt, vele egyszerre pedig ellenfelem az asztalra teríti a lapokat.
- Azt hiszem, nyertem – mondja egy magabiztos mosollyal az arcán, miközben  hátradõl, tekintetemet pedig a lapokra emelem.
- Full house? – szívok bele újra a kezeim között füstölgõ dohányra, miközben egy önelégült vigyor jelenik meg arcomon. – Jól mondtad, csak azt hiszed, hogy nyertél – folytatom, majd most rajtam a sor, megmutatom a lapjaim.
- Ez nem lehet igaz, Kharx! – csap idegesen az asztalra elõzõ játékostársam, aki eddig figyelmesen nézte a „párbajt”.
- Pedig de – veszem magamhoz az elnyert pénzt, a csajra ügyet sem véve. – Nos, van még valaki, aki ki mer állni ellenem? -  mondom kicsit hangosabban, mire a sugdolózások ismét megindulnak a hátam mögött. Gyáva népség. – Senki?!  - Újabb összesúgásokat hallok meg, de egyik sem veszi rá magát, hogy felszólaljon.
 -Hát jó, akkor azt hiszem, hogy én távozom is – vigyorgok elégedetten, miközben a zsebemben lapuló összegre gondolok. Sok balfasz…

Normális esetben nagyon jól bírom a fájdalmat, tûszúrás vagy kardvágás, egyre megy, hamar elmúlik a gyors regenerálódásnak köszönhetõen. Ez viszont más volt. A tarkómon lévõ aranyos kis „tetoválás” úgy égetett, minta önként mártóztam volna meg egy forró lávafolyamban.
Régóta már, hogy kitaszították és akármennyire is fáj kimondani, megöregedtem. Kívülrõl ugyan olyan voltam, mint eddig, de lassan kezdek belefáradni a rosszalkodásba. Az emberek tudják, hogy egyszer meghalnak, minden napot úgy élnek, mintha bármelyik pillanatban vége lehetne, ezért szinte mindent jobban értékelnek, mint én Az öröklét fárasztó és magányos. Nem kedvelhetsz meg senkit túlságosan, mert úgyis megöregednek és meghalnak. Megtehetek bármit, de mégsem oszthatom meg ezt senkivel, még csak dicsekedni sem tudok vele. 
Múlthéten felkeresett Ananchel. Eddig akárhányszor meglátogatott és a kezembe nyomta az idióta borítékát még helyben, az orra elõtt széttéptem, most viszont csak szimplán elvettem és begyûrtem a zsebembe.
Megtörlöm az arcom és átsétálok a nappaliba. A megviselt kis boríték még mindig a kávézóasztalon pihen.  Leülök a kanapéra, szemezek vele egy ideig, majd a kezembe veszem. A pecsétnyomat pont olyan, mint a jel a nyakamon. Haha…valaki nagyon humorosnak érezte magát. Feltépem a papírt és kihúzok belõle egy cetlit. Daniel Kharx, péntek 21:00 Richard’s. Ó, tudtommal az egy édi kis romkocsma. Hmm… talán be kellene néznem, abból még nem lehet bajom, ha megkukkolom a srácot.
Pár perc múlva már törülközõbe csavarva állok a nyitott szekrényajtó elõtt. Tõlem szokatlanul egy fekete trikót veszek fel fekete-piros kockás inggel és szakadt farmernadrággal.
A fésülködõhöz lépek, vörösre festem az ajkaimat majd megindulok az ajtó felé. Nem hiszem el, hogy ezt csinálom. Na nem baj majd az ellensúly kedvéért az asztal alá iszom magam.
Kilépek az ajtón, bezárom magam mögött és zsebredugott kézzel elindulok, hogy fogjak egy taxit.

- A visszajárót tartsa meg – szólok a taxisofõrnek, majd kimászok a kocsiból. A szemem rögtön megakad az utca túloldalán álló lepukkantnak tûnõ épületen, aminek a falán egy villogó neonfelirat lóg: R ch r ’s. Ráférne egy égõcsere.
Átsétálok az úton magasról letojva, hogy majdnem elütött két autó, és mint az õrültek, úgy nyomják a dudát.
Nem értem, hogy lehetséges, hogy itt még nem voltam?
Benyitok. Bömböl a rockzene, sûrû a levegõ a cigifüsttõl, mindennek scotch és vér szaga van. Tetszik ez a hely. Ahogy jobban körbepillantok, feltûnik, hogy rajtam kívül nem igazán van más nõnemû a helyen, de megpróbálok eltekinteni a sok „gyere ide cica” beszólástól és higgadtan a pulthoz lépdelni. Legszívesebben mindnek kitépném a nyelvét, de most jó kislány leszek.
- Három feles vodkát – húzok elõ némi pénzt a zsebembõl és az asztalra csapom. A csapos hitetlenkedve mér végig.
- Elmúltál már huszonegy kicsi lány?
- Pár éve- vetek rá meggyõzõ pillantást, õ pedig szótlanul kitölti nekem a piát. Nem várok sokat, gyorsan lehúzom mind a hármat és rendelek még kettõt, hogy érezzek is valamit.
- Daniel Kharx – szólok oda a pultosnak, aki egy poharat törölgetve felém fordul – itt van?
- Hátul pókerezik – biccent jobbra a wc mellett lévõ helység felé.
Bájosan mosolyogva megköszönöm, majd átvágok a tömegen, hogy a pókerasztalhoz jussak. Rengetegen állják körbe, gyakorlatilag semmit sem látok a sok idiótától, akik lélegzetvisszafojtva figyelik a játékot. Átfúrom magam az emberek között és beállok egy srác elé.
- Remélem nem probléma – vágok bûnbánó képet, mire a fiú zavarba jön és vigyorogva megrázza a fejét.
- Tízes pár – teríti ki lapjait egy fekete hajú srác magabiztosan.
Mellette egy kopasz, kigyúrt, tetovált fazon mérgesen a földhöz csapja a kártyáit.
- Kharx? – vonja fel szemöldökét a feketehajú, miközben a vele szemben ülõ, szemellenzõs alakra pillant, aki szív még egyet a cigijébõl és pimasz félmosollyal az arcán az asztalra dobja a lapjait.
- Uraim, ász drill!
- Baszki! – szólal meg valaki a tömegbõl, a fiú pedig nagyképûen elnyomja a cigit a hamusban.
- Azt hiszem megint nyertem. Na, ki mer kiállni ellenem? –gyújtja máris a következõ szálat. Páran összesúgnak, motyorásznak valamit egymás között, de senki nem jelentkezik. Ez most komoly? Ennyire gyávák vagy csak a pénzüket sajnálják?
- Majd én – csúszik ki a számon hangosan. Na jó, ezt tényleg nem kellett volna, de most már teljesen mindegy. A szemek rám szegezõdnek, érzem a tekintetüket magamon. Egy srác megkínál cigivel, de csak udvariasan visszautasítom és leülök az asztalhoz. Azt hiszem, ezzel hivatalosan is elfogadtam Ananchel ajánlatát…  

Sebzett kis állatként bújok hozzá. Teljesen össze vagyok zavarodva, nem értek semmit.

-           Jól vagyok. Semmi bajom Egy ilyen baleset nem okoz kárt bennem. Annál erõsebb vagyok, Chiaki. És ahogy látom, te is. – vígasztal. Én csak döbbenten meredek kezemre, melybõl még mindig forró indulathullámok gerjesztik a levegõt.

-           Én… mit csináltam?

-           Valószínûleg varázsoltál –Talán több van benned, mint hitted. Menjünk be. Felhívom apót, hogy javítsa ki a mezõt, mert erre te nem hiszem, hogy képes lennél. –Továbbra is rettegve bújok, hisz Én nem tehettem.. csak egy ember vagyok, még majdnem kisfiú… felállunk, és a nappaliba sétálunk. Legszívesebben Cassiushoz tapadnék, minden kis porcikám érezni vágyik teste melegét és a belõle áradó erõt. Õ az én hõsöm, és mindig is az marad.

-            Kicsikére összehúzom magam, amikor egyedül maradok. Kis barátom az ölembe ül, és ijedt hangon kezd prüntyögni és vijjogni. Próbálom megnyugtatni, de még én is halálra vagyok rémülve. Alig várom, hogy megmentõm visszaérjen hozzám, és ismét hozzá bújhassak. Hamarosan megjelenik vacsorámmal, de nem igazán vagyok éhes, gyomrom görcsben van, és látszik, mennyire zavart vagyok.

-            Végül, Casiusom unszolására eszek pár falatot. Épp befejezem, amikor meghallom a csengõ, most nagyon is ijesztõ hangját, és reflexbõl kucorodom össze. Szerencsére csak az öreg varázsló az, és zavartan pislogok. Kimegy, én pedig megmentõmhöz bújok. Olyan jó meleg, és nekem most rettentõ nagy szükségem van erejére. Így telik el egy kis idõ, mire Memnis visszatér, és megáll elõttem. Ujját lóbálja, mire édesen bandzsítok, nem értem, mire jó ez.

-           Igen, lehetséges, hogy a mi kis Chiakink tényleg nem hétköznapi személy. Talán mágus. –ez nagyon meglep, hisz én csak egy hétköznapi fiú vagyok, semmi több.

-           Hogy én… mágus?! De… de hát… eddig sose csináltam semmit. –akadékoskodom zavartan.

-           Néha a mágikus hatalmat egy váratlan esemény váltja ki, például ha veszélyben érzed magad, vagy nagyon vágysz valamire. Esetleg ha…

-            

-           Ha valaki olyan van veszélyben, akihez kötõdik? Amikor Larken nekem támadt, Chiakival akkor történt az a dolog. –vág szavamba Cassius. Tényleg zavarban vagyok. Túl sok minden történt velem, fejem is rettenetesen megfájdult, szinte a hányinger is kerülget.

-           Nos, ez megmagyarázza a fura dolgokat. Talán Chiaki egy védelmezõ mágus. - egyre jobban kikerekednek a szemeim. Még nem is hallottam ilyen varázslókról.

-           Fehér mágus?! Azt hittem, õk már eltûntek. –veti fel hõsöm. Legszívesebben ölelésébe bújnék.

-           Úgy tûnik, mégis maradt egy belõlük És ha ez igaz, akkor Chiakinak megfelelõ oktatásra van szüksége, mégpedig a Mágusakadémián. –ismét összeugrik a gyomrom, hisz ez azt jelenti, el kell mennem innen, a helyrõl, amit már otthonomnak tekintek.

-             Ehhez további vizsgálatra van szükség. Nekem most mennem kell. De holnap visszajövök és alaposabban megvizsgálom Chiakit.

Egyedül maradok a nappaliban gondolataimmal. Nagyokat nyelek, hogy viszsafolytsam könnyeimet, nem akarok újabb gondot okozni ennek a kedves embernek. Nem értek semmit, én csak egy normális gyerek szeretnék lenni. Amint Cassius visszaér, rögön kisgyerekként bújok hozzá, vállába fúrva megszeppent arcocskám.

-           Muszáj lesz elmennem, ha valóban mágus vagyok? Nem akarok tõled elválni. - teszem fel az engem foglalkoztató kérdést. Félek a választól, de tudnom kell…

-            

-           Én sem tõled. De ez a te döntésed lesz, ígérem- megsimogat. Kissé megnyugodtam. Akkor már biztosan nem megyek sehova.

-          Remélem. Szeretlek, Cassius.- suttogom félénken, és elfordítom vörös pofikám. Ekkor valami olyan történik ami… nem is tudom... szája az enyémhez ér, forró nyelve cirógat meg, olyan, mintha bebocsájtást szeretne nyerni… és én hagyom. Nem értek semmit, de túl jó ez az

érzés. Amikor vége elhúzódom. Nem ismerek magamra. Még szeretném ezt… visszahajolok, és most én kezdeményezem a csókot a magam félénk, esetlen módján. Remélem, nem csinálom rosszul, egy ilye férfinak, mint Õ, biztosan sok, és tapasztalt szeretõje volt már, és én olyan kis béna vagyok. Hirtelen elszakadok, és felpattanva rohanok a szobámba. Lerogyok az ajtó elé, és löktetõ ajakimra szorítom kezem. Könnyeim megerednek, hisz tudom, nem vagyok elég jó neki, csak egy szörnyszülött, aki a saját családjának sem kellett.

-           Chiaki, kicsim nyisd ki az ajtót…- hallom szerelmem hangját, de nem mozdulok. Félek, hogy ezek után lenéz, vagy ami még rosszabb, nem akar maga mellett tudni. Fejfájásom felerõsödik, nyöszörögve temetem fejem a tenyerembe.

-           Kérlek kincsem.. engedj be – belöki az ajtót. Ráemelem könnyes szemim. –sajnálom.. én nem értem magam.. - suttogom megtörten, mire karjaiba vesz, én pedig a szokásos módon bújok hozzá.

-           Sajnálom… kérlek, ne küldj el.. nem fogom megismételni. - fejem elnehezedik, és a vállár hajtom. Felvesz, és az ágyhoz sétál velem. Betakargat, mire megragadom a kezét. –ne menj el.. itt maradsz velem?- suttogom. Csak bólint, és mellém fekszik, mire ösztönösen hozzábújok. Annyira nagyon szeretem, az életemnél is jobban. Pillanatok alatt elalszom, kimerített et at eseménydús nap, de még álmomban is azt suttogom, hogy szeretem.

-           Reggel beszélgetés neszei ébresztenek. Pár percig még fekszem, és rõt gyûjtök ahhoz, hogy a szemébe nézzek, és elviseljem, hogy elküldjön, mert biztos nem kell neki egy olyan kéjsóvár valaki, mint én. Felkelek, felveszem puha, meleg köntösöm és kimerészkedek. Memnis má ott áll a nappaliban, elõtte rengeteg kõ és talizmán, és elmélyülten beszélgetnek. – Jó reggelt. - suttogom lehajtott fejjel. Legszívesebben rögtön karjaiba bújnék. Piero elém siet, és hangosan méltatlankodva jelzi, hogy itt az ideje a reggelinek. Felveszem, és elõkeresem a csemegéjét. Kezembõl eszik, ami mindig mosolyra késztet. Annyira aranyos… õt is Cassiusnak köszönhetem, mint minden jó dolgot az életemben, de valószínûleg nem akar már engem. Amint végzünk, leteszem, és eléjük sétálok. –Itt vagyok, essünk túl rajta. - ülök le, és hagyom, hogy mindenféle követ aggasson rám.

-           Most pedig próbálj meg varázsolni- mosolyog rám bíztatóan, mire behunyom a szemem, és próbálok koncentrálni, de semmi… párszor megpróbálom, de nem mozdul a tábla. Látom Memnisen, hogy teljesen tanácstalan, végül feladja.

-           Valószínûleg csak egyszeri eset volt, amit a stressz váltott ki, nincs jobb ötletem. -simítja meg buksimat, mire furcsát érzek, és hirtelen elnehezülõ szemeim becsukva dõlök le a kanapéra.