A szüleim semmit sem sejtenek, pedig minden az orruk elõtt történt. Kiosontam éjszakánként, minden délután órákra eltûntem, de még egyszer az íjamat is az ajtó mellett felejtettem. Bármely más normális felnõtt embernek feltûnt volna, hogy a gyereke már pedig készül valamire, de a tulajdon apám és anyám a legkisebb jelét sem mutatták az aggódásnak vagy törõdésnek. Bizonyára az sem tûnt fel nekik, hogy most elszöktem. Nem fogják észrevenni, hogy nem vagyok ott, eddig is úgy tettek, mintha nem is léteznék.
De majd minden megváltozik. Ha nyerek, úgyis felfigyelnek majd rám, mindenki fel fog. Az Isaria a legnívósabb esemény az összes közül, amit valaha harcosoknak rendeztek. Vannak, akik élte során még az elõkészületek sem kezdõdnek meg, de én nem csak hogy megélem, részt is veszek rajta. Caera Adair az elsõ nõ Isenbõl, aki megnyeri az Isariat. Meg kell hagyni, csodásan hangzik.
Soha nem izgultam még ennyi. Még akkor sem, mikor párbajra hívtam Zheist, a legerõsebb harcost a városból. Meg kell hagyni, tényleg bivalyerõs – egy kézzel felbír emelni egy nagyobb sziklát-, de a hatalmas izomtömeg miatt nagyon lassú.
Tisztességes harc volt, az erõinket sem használhattuk. Körülbelül öt perc alatt gáncsoltam ki. Csak azt sajnálom, hogy nem látta senki.
- Kikötünk!- kiállt fel valaki és hirtelen mozgásba lendül minden. Matrózok szaladgálnak, köteleket húznak, a kapitány ordít, leeresztik a vasmacskát, néhányan pedig elõre mennek a csónakkal, hogy kikötözzék a hajót.
Ez a harmadik, ami ma Labathiaba érkezik és csak a mi országunkból százan jöttünk el. Rengetegen leszünk, körülbelül hétszáz ember közül fog kikerülni egyetlen gyõztes, alig van esély arra, hogy én nyerjek.
Felkapom az íjam és a csomagom majd a többiekkel együtt leszállok a hajóról. Temérdek vitorlás kötött már ki, de sokan csak holnap érkeznek meg.
Egy hét van a nyitóünnepségig, annyi idõ alatt bõven lesz idõm felmérni a helyet.
A kikötõben áll pár katona, valószínûleg õk fognak a szálláshelyünkre kísérni minket.
Országuk jó barátságot ápol a miénkkel – a Nagy Háború idején a Szövetség alapító országai voltak – bár nem lenne etikus, titkon azt remélem emiatt talán jobb helyet kapunk, mint a többiek.
Ahogy az utolsó ember is elhagyja a hajót, egy szakállas, idõsebb, díszes ruhába öltözött férfi lépdel ki a katonák közül.
- Szeretettel köszöntöm Isen harcosait! –mély, tiszteletet parancsoló hangja betölti az egész kikötõt- Zechel vagyok, Labathia egyik követe. Feladatom az, hogy az elkövetkezendõ hetekben minél jobban érezzék magukat és semmiben se legyen hiányuk. Bármi kérdésük van, engem keressenek meg. Ezek a katonák fogják a táborukba kísérni önöket. Kívánok kellemes idõtöltést és eredményes gyakorlást a nyitóünnepségig!
Mint a birkanyáj, úgy indulunk meg a katonák után, akik a városhatár felé menetelnek. A sok idegen között észreveszem Zheist, aki a szeme sarkából rámpillant majd elkapja a tekintetét. Akaratlanul is mosolyra húzom a szám. Egy valakit legalább biztosan le fogok gyõzni.
A tábor egészen tûrhetõ látványt nyújt. Növénymotívumokkal díszített bõrsátrak sorakoznak egymás mellett. Ahogy látom nincs valami sok belõlük, így bizonyára kénytelenek leszünk kettesével vagy hármasával lakni. Remek, úgyis annyira imádom az embereket. Nincs meghatározva, hova költözünk be, így gyorsan lefoglalom azt, ami mellett álldogáltam. Három egyszerû faágy van benne, mindegyik mellett egy zárható láda áll. Nem sokáig motozok bent, kiválasztok egy ágyat, begórom a mellette lévõ ládába a holmimat, ráfordítom a kulcsot és már indulok is megkeresni a gyakorló teret. Az egyik katonától kérek útbaigazítást, mint kiderül, nincs is olyan messze a táborunktól, így rögtön felé veszem az irányt.
Elviselhetetlen a hõség, mondták, hogy itt sokkal melegebb van, mint nálunk, de nem gondoltam volna, hogy két pislogás között kiszárad a szemem.
Magas, fa falakkal körülvett helyhez érek, aminek a kapuja tárva nyitva áll. Nagy meglepetésemre senki nincs bent, csak pár bábu áll a tér közepén. Egy kisebb faház áll a túloldalon, falán fegyverek sorakoznak. Odasétálok, leveszek egy kardot majd az egyik bábuhoz lépek.
Egyetlen suhintással ketté kell vágnom. Leraar mindig azt mondta, a harcban sosincs második esély, egy eltévesztett ütés, vagy rúgás az életedbe is kerülhet.
Nagy levegõt veszek, két kezemmel erõsen szorítom a markolatot és egy határozott mozdulattal meglendítem, beleadva minden erõmet.
Nevetésre eszmélek. A bábura pillantok. Csak félig vágtam át…
- Szép volt- szólal meg gúnyosan egy hosszú, vörös hajú fiú, mire idegesen kirántom a fegyvert – halálos sebet ejtettél rajta – pimasz vigyora rettenetesen feldühít, olyannyira, hogy vissza kell fognom magam, nehogy neki essek, Nem szólok hozzá, csak szépen visszarakom a kardot a helyére.
Hallom, ahogy közelít, érzem a tekintetét magamon. Biztosan remekül szórakozik. Mellém lép és gondosan szemlélni kezdi a fegyvereket.
- Nagyon csöndbe vagy. Talán a nyelved is úgy járt, mint az a bábu?
Most telt be a pohár! Idegesen felé fordulok és felpillantok rá. Elég csak ránézni: vörös haj, szemek, ennél jobban már nem is hasonlíthatna egy gwaedire.
- Na idefigyelj… - kezdenék bele idegesen, de máris belevág.
- Sted.
- Szóval, Sted. Azon szerencsés emberek közé tartozom, akik egy szempillantás alatt végezni tudnak egy magadfajtával – a lehetõ legkedvesebb hangnemben mondom, amit ki tudok préselni magamból.
- Én meg azon emberek közé, akik ketté tudnak vágni egy fadarabot – gúnyolódik tovább.
Barátságos mosollyal az arcomon lépdelek el mellette, miközben a földhöz fagyasztom.
- Caera – szólok még vissza és elindulok a kapu felé.