Normális esetben nem volt szokásom személyesen megjelenni a tárgyalásaimon, bár a Scotland Yard embereinek felét én pénzelem – Isten áldja a korrupciót- mégsem tartottam túl jó ötletnek, ha meglátnak, miközben egy üzlet megkötésérõl viharzok ki éppen. Nem szükséges több évnyi tapasztalat ahhoz, hogy rájöjjön az ember, ha kellõképpen vaskos a tárcája bármit, sõt, bárkit megvehet. Én, tekintve, hogy nem épp kevés nullával végzõdõ összeg áll a vagyonom számláján, csak élek ezzel a lehetõséggel.
Csend lett a szalonban, annyira, hogy szinte hallani lehet, ahogy kattog a három férfi agya. Harmadjára akarnak felhígított nyugtatót a nyakamba varrni, de szerencsére Mr. Richmond – a jobb kezem- sem ma kezdte a szakmát. Legutóbb ugyan egész tûrhetõ áron kínálták fel ezeket az ópiumszármazékokat, jobbnak láttam, ha alkudok még belõle egy kicsit – ha Richmondnak nem is, nekem úgyis engedni fognak.
- Ha megbocsát egy pillanatra – szólal meg végül rekedtes hangján a legidõsebb közülük, én csak halványan bólintok, mire félrehívj társait.
Miközben õk rágódnak a legfukarabb ajánlaton, amit valaha tettem, a szemem sarkából Richmondra pillantok, aki bizakodó mosollyal nézi a vitatkozó üzletembereket a szoba másik sarkában.
Én nem iszom elõre a medve bõrére, tisztában vagyok ugyan vele, hogy a hollandok nem épp az üzleti érzékükrõl híresek, de tényleg nevetségesen alulértékeltem az árut.
A susogás abbamarad, a döntés nyilvánvalóan megszületett.
Az idõsebb férfi magabiztosan határozott léptekkel indul meg az íróasztalom felé, én pedig kíváncsian kihúzom magam a székben.
Végignézek rajtuk, tenyérbe mászó mosolyok villannak az arcokon, kivéve az egyiküket, aki nem túl barátságos tekintettel pillantott a másik kettõre.
- Nos, az ajánlata rendkívül nagylelkû Lord Milborrow – de nem fogadhatjuk el, fejezem be a mondatot gondolatba – nagyon sok kereskedõhöz vittük már a rendkívül nehezen beszerezhetõ árunkat- hogyne, az összes gyógyszertár polcán ugyanez az arány pihen – és eddig senki sem ajánlott ennél több pénzt – õszintén nem csodálkozom rajta – Hosszas vívódás után végül magával kötjük meg az üzletet.
- Ez nagyszerû! – állok fel a helyemrõl és nagy mosollyal az arcomon kezet rázok vele.
- Még a hét folyamán szállítjuk az Ön által megadott címre – és öltözni kezdenek. Biccentek Richmondnak, aki összecsapja a tenyerét.
- Uraim, öröm önökkel üzletelni – villant elégedett vigyort és az ajtóhoz kíséri õket. Motyognak valami köszönésfélét majd a tölgyfaajtó nyikorogva bezárul mögöttük.
- Meg kell hagyni a grófúr kitett magáért.
- Nem erõltettem meg magam. Szerintem nem is sejtik, hogy a feléért adták el nekem – az ablakhoz sétálok és kilesek rajta. Halvány, szürke felhõréteg takarja a napot és teríti be az eget. Egész reggel szemetelt az esõ, Henry csurom víz volt, miután visszajött a meghívók kihordása után.
Ma szokásomhoz hûen estélyt adok London nemesi rétegének, hogy kiszórakozzam magam a hosszú, fárasztó hét után. Annyira nevetséges látni, mikor a gazdagok egymás képébe mosolyognak, bájolognak, miközben egymás háta mögött titkon a másik halálát kívánják, megtudnák fojtani egymást egy kanál vízben. A másik szórakoztató dolog az, ahogy az újgazdagok és a vagyonvesztettek viselkednek. Olyanok, mint a kétségbeesett kis méhek, akik virágról virágra szállnak, csak õk nem nektárt akarnak, hanem bekerülni befolyásos körökbe.
ezzel szemben nekem nincs szükségem arra, hogy kedveskedjek, sohasem volt. A modorom és hirtelen jött vagyonom olyannyira felkeltette az érdeklõdésüket, hogy õk igyekeztek az én kedvemben járni. Az estélyek csak hab a tortán, a népszerûségem fõleg ennek köszönhetem, ezen belül is a hölgyeknek, akik mind látni akarják a legfiatalabb felsõ körökben mozgó grófot – nem hibáztatom õket ezért.
- Még mindig meg tud lepni az úr –mosolyog tovább Richmond és a fogashoz lépdel. Sötétkék kalapját a fejére teszi, fekete tweed zakóját pedig magára húzza.
- Maga jön este?
- Ha nem veszi tolakodásnak, ezt most kihagynám – az asztal mellett pihenõ táskájáért nyúl- tudja, a fiam ma utazik haza Bostonból.
-Michael?
-Nicholas.
-Oh –sosem volt túl jó a névmemóriám- hát rendben Richmond, üdvözlöm Nicket.
- Átadom – azzal megindul az ajtó felé – Kellemes hétvégét gróf úr.
- Önnek is- biccentek felé majd kilép az irodából.

°°°

Háromnegyed hét van, állapítom meg aztán visszacsúsztatom a vékony láncon függõ ezüstórám a zsebembe.
Nemsokára megérkeznek a vendégek.
A szobalányok remek munkát végeztek, a hall csak úgy ragyog, bár õszintén nem kell sokat tenni ahhoz, hogy gyönyörû legyen, ugyanis a legapróbb részletig mindent én álmodtam meg. A kristályokkal kirakott gázcsillárt, a khorintoszi stílusú márványoszlopokat, de még a lépcsõ korlátját is, ami kovácsoltvasból készült. Az egész kastély meseszép és erre rendkívül büszke vagyok.
Henry, aki fiatalkora ellenére remek inas, legjobb ruhájában áll rendületlenül az ajtóban, miközben néha-néha lopva az ingaórára pillant, amit épp hetet üt.
Máris rengetegen lépnek be, Henry pedig udvariasan üdvözli õket. Én em bámészkodom sokáig a lépcsõn, hamar lelépdelek és köszöntöm a jól ismert arcokat.
- Lady Warrington – köszönök a legalattomosabb nõnek, akivel valaha is találkoztam. Enyhén fejet hajtok, még az etikett kedvéért sem csókolnám meg a csülkeit. Meglehetõse kövér asszony, erre szokták mondani, könnyebb átugrani, mint megkerülni ráadásul rettentõen imád pletykálni. Egyszer egy eléggé csinos hölggyel enyelegtem, majd jó szokásomhoz hûen el akartam vinni a dolgozószobába, senki se tudja, hogy felajánlok fiatal lányoknak ilyesmit, még az kéne, hogy vasvillával kergessen egy horda felbõszült apa. Persze, Lady Warringtonnak feltûnt, hogy mind a ketten eltûntünk és máris fecsegni kezdett. A végére olyan történetek keringtek már, miszerint vérbajos vagyok. De legalább megtanultam a leckét és odafigyelek a dolgaimra.
- Lord Milborrow –mér végig sárga kígyószemeivel.
- Ön gyönyörû, mint mindig Lady – húzom pimasz mosolyra a szám. Tudja jól, hogy gyûlölöm, így nem is sokáig rontja mellettem a levegõt.
- Köszönöm – biccent majd ismerõs arcokat kezd keresni a tömegben. Ahogy megpillantja épp cseverészõ férjét valami rettentõ fülsüketítõ hangon odakiált.
- Harold! Szóltál? Óh, bocsásson meg Lord, de mennem kell, további jó szórakozást.
Szemeim gonoszan villannak felé.
- Önnek is Lady Warrington.
Végigsétálok a termen, néha leállok beszélgetni, majd a szemem egy lányon akad meg. Soha nem láttam még hozzá hasonlót. Hosszú acélkék fürtök, csillogó szemek, formás csípõ.
Elkalandozok, és csak az ránt vissza a valóságba, hogy felém igyekszik.
- A házigazdához van szerencsém? – kérdi csilingelõ kis hangján, én pedig rámosolygok.
- Cameron Milborrow –mutatkozom be és már nyújtja is a kezét.
- Arachne – milyen különleges név. Finoman csókot lehelek a kézfejére.
- Hogy érzi magát? - kérdem udvariasan, mire nem túl bõ választ kapok.
- Kellemesen.
Épp szóra nyitnám a szám, mikor felcsendült a keringõ dallama. Mint mindig, most is nekem kell megnyitnom a táncot, így kezemet nyújtom Arachne felé.
- Megtisztelne ezzel a tánccal?
- Ezer örömmel – válaszol könnyedén és tenyere lassan az enyémre siklik.
Egyik kezem lágyan a hátára siklik, másikkal határozottan tartom az övét. Megvárom, hogy kijöjjön a lépés, majd belekezdek a táncba. Gond nélkül forgunk át néhányszor a termen, körülöttünk egyre több ember csatlakozik hozzánk. Lopva az arcára pillantok, tudom, nem nézhet rám- az illetlenség lenne. Porcelán bõr, vékony, kecses nyak, azt hiszem, megvan a ma esti áldozatom. Igyekszem levakarni a vigyort az arcomról, mikor megáll a zene, több-kevesebb sikerrel.
Csillog a szeme, határozottan. Van egy olyan érzésem nem fog visszakozni. Halkan belesuttogok a fülébe. Pír ül ki ugyan az arcára, de halványan bólint. Remek, ezt is elintéztem.
Gyorsan még kezet csókolok, majd pár ismerõshöz sietek még egy röpke eszmecsere erejéig. Hogy õszinte legyek nem is figyelek arra, amit mondanak, csak azon jár az eszem, minél elõbb el kell jutnom a dolgozószobába. A szemem sarkából Arachnet figyelem, ahogy Henryhez lép és õ pedig átengedi a lezárt folyosóra.
Teljesen hihetõen alakítom tovább a szerepem, a komoly óraalkatrész-gyáros – egy szemet sem értek az egészhez. Sûrûr elnézéseket kérve lerázom õket és a legkisebb feltûnést is kerülve követem Arachnet.  Egy ír népzenét játszanak, mindenki újra táncba kezd, így észrevétlenül a folyosóra érek.
Kinyitom a szoba ajtaját és belépek. A kicsike épp nézelõdik, hangtalanul mögé osonok és a fülébe súgok.
- Megjöttem.
Felém fordul, én pedig közel hajolok hozzá. Érzem a leheletét az arcomon, az ajkaink alig pár militméterre vannak egymástól. Épp közelednék, mikor hideg ujj érinti a számat.
 - Sajnálom Lord Milborrow, de nem lehet - suttogja halk, félénk hangon, amin kénytelen vagyok elmosolyodni.
- Miért ne lehetne? – kérdem szemeit pásztázva, mire éles tõrként hasítanak belém szavai.
- A hullák nem az eseteim.
Felkerekedik a szél a szobában. A papírok össze-vissza repkednek, az ablak kivágódik, még a székem is felborul. Hátrálok pár lépést és igyekszem megõrizni a hidegvérem
- Cameron Milborrow – hangjában gúny és megvetés keveredik – pár perc múlva a túlvilágon lesz kénytelen folytatni a kéjelgéseit. 

 Édesanyámék fogadójában segédkezek már reggel óta. Ma kimenõt kaptam estig így ki is használom hisz csomó dolog vár itt is a nyakamra. Egykegyereknek nem éppen jó, de én ezzel is megelégszem, amim van. Nézem édesanyámat, ahogy sürög, forog, a konyhában elmosolyodom rajta. Hasonló testalkata akárcsak nekem apám dugja be a fejét.

- Mennyi idõ míg kész lesz?- türelmetlen... Jellemzõ.

- Nemsokára Zack... Addig tudnak várni...- morogja anyám én meg nevetek és kimegyek felszolgálni.

Nemsokára tényleg kész is lett az étel szeretek itt élni és itt segíteni anyáéknak. Igaz sok a pimasz fráter, de egy két pofon ezen is segít. Hallom kintrõl beszûrõdõ beszélgetést gondolom újabb vendég. Apám jön, be a konyhába én pedig felnézek rá.

- Egy korsó sört leányom a vendégnek. - felállok és bólintok, megengedem a korsót sörrel és kiviszem, leteszem a vendég elé. Vörös haj, kék szemek és nem is olyan csúnya csak kár hogy ez a kotnyeles herceg. Bár ebben sem vagyok biztos hisz nagyon ritkán látom a királyi családot.

- Köszönöm szépségem. - szépségem, és még rámosolyog meg rám kacsint. Mi vagyok én? Ez is a pimasz csoportba sorolható. Azt hiszik övék a világ.

- Pimasz alak- morgom rá és megyek dolgomra. Majd apa beszól, hogy megint két korsó sörre lenne, szükség megengedem a korsókat és kiviszem a két jómadárnak. 

- Szia, Eliza. - hallom, hogy az egyik oda köszön, de máris érzem, hogy valamelyik belecsíp a fenekembe. Biztos a kis vörös, na, várjál, csak adok én szépségesezést meg csipkedni hölgyek fenekét. Fordulatból adok neki egy nagy és csattanós pofont. Mire elkezd rikácsolni.

- Normális vagy te lány?!- szalad ki apám fal fehéren, de mielõtt mondhatnék valamit is folytatja. - Mi jut eszedbe, hogy megütöd Alexander herceget?!- szóval tényleg õ az. Összerezzenek a szidásra és kissé megszeppenve nézek Alexanderre. Remek, ha meglát a palotában ez a ficsúr még fel is fog négyelni. 

- Nem történt semmi baj Goodwan uram. A barátom incselkedett egy kicsit a lánya, meg azt hitte én voltam. Miss Goodwan helyében én is adtam volna egy pofont, de talán nem ekkorát. Bár a kishölgy azért talán máskor jobban megnézhetné, hogy jó helyre üt-e. - tûzi még hozzá. Morcosan felé pillantok. Egyen meg téged a fene! Ha nem szépségez, le talán nem õ kapja a taslit. Ki mint vet, úgy arat.

- Elizabeth kérj szépen bocsánatot és az uraknak hozok még egy korsó sört.

- Bocsánat. - mondom, kelletlenül majd behúzok a konyhába. Fene vigye el. Anyámnak elmesélem, az esetet megfed, hogy legközelebb nézzek, szét mielõtt pofozkodom, de jót derül az egészen. Megenyhülök és vele nevetek. Nemsokára megölelem és megpuszilom, õket majd megyek vissza a palotába. Már elég sötét van, így gyorsan cselédruhába öltözöm és takarításba kezdek. Mikor megyek fel a lépcsõn hallom Alexander rikácsolását.

- Kifelé hölgyeim, de gyorsan ha, kérhetem!- erre öt cselédlány rohan ki vihogva a szobából. Undorító elhúzom a számat. - A függöny, a falikárpit és az ágy alatt levõkre is értettem!- erre még hárman sprintelnek ki. Bámulok Alexanderre és várom, hogy bemenjen, hogy had végezzem a dolgomat és húzzam, át az ágynemût erre rám néz és rám förmed.

- Netán baj, van a hallásával drága hölgyem?- pfuuu arrogáns öntelt alak!

- Tessék?! - csattanok fel a kelleténél élesebben, mint szeretném. Végig néz rajtam és látom, az arcán lassan világosodni kezd az a sötét elméje. 

- Na, hát szépen vagyunk. Azért adott akkora pofont a hölgy, hogy aztán bemásszon az ágyamba. Mondhatom gyönyörû. - szólal meg nagy bölcsen és elhúzza a száját. Auh, de szívesen képen törölném, már viszket a tenyerem hozzá, de lehiggadok valamelyest és megszólalok.

- Már megbocsásson az úr. - teszem csípõre a kezemet- De csak ezt hoztam fel. - azzal felveszem az ágynemût a székrõl és a kezébe nyomom. - A közelében sem jártam a szobájának, de ha ennyire ellenére van, hát cserélje le az ágynemût maga, már persze, ha tudja, hogy hogyan kell...- mérgesen fújok felé, ahogyan a macskák szoktak, aztán sarkon fordulok és lemegyek a lépcsõn. Ez a férfi egy barom, beképzelt öntelt alak! Nem sokat foglalkozok már vele, mert akkor biztos nem alszom este. Bementem a szobába és lefeküdtem pihenni.

~~

Másnap reggel felkelek korán reggel, mikor éppen végzek az öltözködéssel kopognak.

- Igen?!- a komorna dugja be a fejét.

- Eliza, légy kedves menj fel Alexander herceghez és ébreszd fel. - ó hogy az a jó édes.... Veszek, egy mély levegõt bûbájos mosolyt csalok arcomra és pukedlizek.

- Azonnal Mrs. Greman. - azzal halkan bezárja az ajtómat. Én meg elátkozom a pillanatot, hogy ide jöttem szolgálni. Kilépek a szobából és felmegyek csendben a lépcsõn. Benyitok Mr. Önelégült szobájába és kihúzom a függönyöket. - Felség, ébredjen itt az ideje, hogy felöltözzék. - semmi válasz. Pukkadj meg... Oda sétálok és megérintem, a vállát lágyan megrázom. - Felség, kérem, ébredjen fel. - hirtelen elkapja a csuklómat leránt, maga alá nagy szemekkel nézek, sokkosan fel mire õ a képembe vigyorog.

- Jó reggelt szépségem. - egybõl begõzöl az agyam és próbálnám pofon csapni. Igen ám de a cseles fajzatja lefogta a kezeimet.

- Felség, ne játszadozzon, engedjen el. - mondom dühösen. Felkuncog és lehajol, hozzám alig pár centire van az ajka az enyémtõl. Dühösen nézek kék szemeibe, amibe csintalanság csillog.

- Ne légy már ilyen dühös. - cirógatja, meg arcomat mire ráfújok, mint a macska. Nem hogy elhúzódna a pimasz fráter, sõt inkább úgy gondol és megcsókol. Egy pillanatra lefagyok, majd próbálok szabadulni. Mikor semmi sem megy elegánsan tökön térdelem és pofon csapom még nagyobbat kap, mint tegnap. Kipattanok az ágyból és a szemem szikrákat szór. - Maga...Maga... Öntelt fráter! Mégis mit képzel?- sziszegem magamból kikelve. - Ébreszteni jöttem nem ágyasnak állni... Keljen fel az apja és a jegyese várja!- szedem elõ ruháit.

- Könnyû mondani, mikor a fájdalomtól alig bírsz felkelni. - nyöszörgi dühösen. Pukkadj meg!

- Saját maga kereste a bajt, most hát ne sírjon. - leteszem a ruhákat és elindulok ki. Hallom még hogy nyöszörögve kikel, az ágyból én pedig bezárom az ajtót. Ami vicces az egészben... Megbizseregtetett a csókja. Megrázom fejemet. Nem Elizabeth õ herceg meg te egy fogadós lánya vagy és annak a tetejében neko. Mély levegõt veszek és megyek a konyhába. Már nagy a sürgésforgás gyorsan elpakolom a fölösleges alapanyagokat és megyek teríteni. Mire a király belép már megterítettem, meghajolok és távozom. A reggelit a kezembe nyomják így bemegyek. Már Alexander is az asztalnál ül, megkínálom, a reggelivel mire rám pillant és vesz. Rá nézek a hercegnõre... Szegénykém tényleg olyan sötét, mint az éjszaka hiába olyan szép. Végül kimegyek és mosogatni kezdek, majd jön a felmosás és végül a desszertet is én viszem. A herceg szemmel láthatólag unja és gyûlöli az egész hacacárét. De hát ez az õ sorsa... Követni az etikettet. Estefelé kapok egy kis kimenõt így átöltözöm és elindulok a faluba. Édesanyámékat meg szeretném látogatni mikor már a földúton, járok, hallok valami hangot hátra nézek és Alexandert pillantom meg. Remek megint kiszökött csak nehogy az én nyakamba varrjanak valamit õ miatta... 

Elõre fordulok és menetelek tovább. Elgondolkodom, hogy mit kellesz segíteni édesanyáméknak. Majd szívrohamot kapok, mikor meghallok a hátam mögött egy ismerõs hangot.

- Nocsak, nocsak... Ilyen késõ este erre császkálunk?- vigyorogva néz le rám én meg dühösen nézek fel rá. 

- Az én dolgom, mikor, hol és mit csinálok. - prüszkölöm, majd elfordulok és megyek tovább.

Remélve hogy leszáll a nyakamról. De valahogy úgy érzem, most nem fogok ilyen könnyen megszabadulni tõle.....

Otthagy, én pedig rögtön munkához is látok. Eléggé tré a helyzet, nem gondoltam volna, hogy ennyire problémás területeket érint a kár, arról nem is beszélve, hogy felfedezek pár olyan hibát, amit semmiféle eszközzel sem lehet okozni. Mármint nem direktbõl. Ezt valaki megrongálta, méghozzá igen szépen.

Egész este próbálom elviselhetõbb formába hozni ezt a gépet, de mivel nem mosták ki belõle rendesen az összes vért, így egy idõ után a szagtól támolyogva inkább leülök a földre, és magamra dobva egy pokrócot, egy bögre teával a kezemben bambulom a gépet, teljes erõmbõl. Igyekszem teljes vázzal rendelkezni a fejemben, hogy tudjam, mi hol merre és miért, de nagyon gyanús, eléggé hülyén van összetákolva. Egy ideig kifogástalanul mûködhetett, ezt nem tagadom.

Majd a vámpírnak is szólok, elvégre, ez az Õ dolga, hogy utána nézzen. Én szerelek, lejelentem mi kell, és mit észrevételeztem, Õ pedig elbírálja. Ahogy észrevettem, az nagyon is megy neki, kezére áll az effajta „munkavégzés”.

Na de, nem az én hatásköröm beleszólni az Õ ügyeibe, engem csak a gép érdekel, és hogy tisztességesen kifizessenek. Jelen estben arra hajazok, hogy ép bõrrel, vagyis inkább teljes nedvességtartalommal távozhassak innen. Pedig szép summa lenne, ki tudnám belõle segíteni magam egy életre…

De hát ilyen az üzlet, és ahol az életem a tét, inkább csöndben maradok. De ha fel sem ajánlja, teszek róla, hogy többet ne álljon módjában alkalmazni. Se engem, se másokat. Van, mikor nem fogadok el pénzt. Ez tény és való. De ha meg sem kínálnak vele, azt roppantmód a szívemre veszem. Ez olyasmi érzést kelt bennem, mintha a munkám semmit sem érne.

Nekem pedig a munkám a mindenem, és ha a mindenemre ha csak egy kicsit is sugallják, hogy az egy semmi…

- Éppen pihen? – hallom meg a mély hangot, és el is kapom a tekintetem a géptõl. Tétován nézek a karomon levõ órára. Hát igen, ez is rossz szokásom… Tojni az idõre. Valamint belefeledkezni abba, ami igazán fontos számomra, és élvezhetõ. Olyan fancsali, semmitmondó képet vág már megint. Unatkozik? Adhatok neki munkát, csak egyszer ajánlja fel, egyetlen egyszer…

Nem. Csak a saját kezem munkája a biztos.

Mikor közelebb jön, automatikusan lendítem át az egyik lábam a másik felett, jelezve, hogy nem igazán szeretnék sem vele, sem valamelyik alattvalójával pár méternél közelebbi kapcsolatot kiépíteni. Biccentek felé, így kiküszöbölöm a meghajlási cécót, és nem hordhat le, mert megadtam a tiszteletet.

- Nem… csak gondolkodom – válaszolom mélázva, hol rá, hogy a gépre nézve. Így legalább eleget teszek Lance kérésének. Nem bámulom folyamatosan, és nem próbálok rájönni, hogy… Lényegtelen.

- Biztos nem szeretne egy kényelmesebb szobát?

Most, hogy láttam, hoyg valaki direkt dobálja szét a kábeleket? Nem, nem. Amúgy is, a munkám mellett szoktam aludni, nem igazán szeretem otthagyni. Félõ, hogy valami történik vele, kisülés, vagy bármi. Bár a képességeimnek hála ez elég ritka jelenség.

- Persze, jó nekem itt…

- A szerénységén ne múljon, szinte bármelyik szobád megkaphatja – halványan elmosolyodom felajánlására. Nos, legalább megkérdezte. Becsülendõ, fajtáját tekintve. Nem mintha rasszista vagy fajgyûlölõ lennék. Munkát ad, és megélhetést, amíg nem nyúl hozzám, addig rendben leszünk.

- Tényleg nem, köszönöm – pillantok a masina felé. Nem jár túl az eszemen, akkor is rá fogok jönni, hogy mi van itt. Mert gyanús. Roppantmód gyanús. Heh, ezzel a szivarral a számban Holmes rokonának is mondhatnám magam. Nyomozzak?

Majd Õ.

- Körülbelül mennyi idõt vesz igénybe a megjavítása? – eleresztem a fülem mellett, de utána már mikor csak a visszhangja cseng a fejemben, odapillantok. Kétkedünk?

- Ez attól is függ, mikorra érkezik meg a fõ alkatrész, és a belsõ rész. Valamint attól is, hogy milyen állapotban van az egész, mert van, amit még nem tudtam megnézni benne közelebbrõl – igen, mert valaki annyira belerondított… Egy Tudós nem csinál ilyet. Hacsak nincs valami konkrét indoka rá.

Vámpírvadászok?

Áh, egy Tudós nem a pénzre hajt, hanem az elismerésre, a hírnévre. Bár, ki tudja…

– És el kéne ide egy slag is – utalok a vérre, meg valahol ki kell mosnom az overálom belsõ részét. Még jó, hogy hoztam alvós cuccot. Elmosolyodom, megint a szivar füstje így az orromba szalad.

- A legrosszabb esetben?

Micsoda jellemzõ kérdés. Ha tudná, hogy ebben azért annyira nem különbözik egy emberi fõmuftitól…

- Két hét… esetleg három – állapítom meg kicsit jobban belegondolva. Nehezebb úgy megcsinálnom a problémát, hogy nem látom. Most szét kell kapnom az egész hóbelevancot, és aztán újra összeszerelni, immáron mást is pakolva bele. Necces lesz, de szeretem a kihívásokat. Megint mosolygok egyet sejtelmesen, és beleiszom a csészémbe.

Nem szól semmit, de nem is megy el. Gondoltam kettõt, a végeredmény ugyan az. AZ nem lett megtiltva, hogy ne szóljak hozzá. Szegény Lance, most biztos csuklik, de nem bírom ki, hogy ne szóljak hozzá.

- Csak nem társaságra vágyott? – persze, támadjuk meg rögtön a belsõ szerkezetét egy vámpír úrnak, nem is én lettem volna…

- Mibõl gondolja? – fordul felém, látom, hogy sikerült meglepnem, de inkább titokzatosan elhúzom a szám. Emberi kapcsolatokban nem vagyok valami nagyágyú, de dolgokat én is észre tudok venni, nem fog vissza a tény, miszerint nincs idõm másokat bámulni és felfedezni a világukat. Elég nekem az enyém.

- Abból, hogy nem akaródzik távoznia, vagy csak nagyon leköti a látvány, ami a szeme elé tárul – kijelentésem kétértelmû, de valahogy roppantmód szórakoztat. Megint a teába kortyolok, de csak a térdéig merem fixírozni magas alakját. Talán legközelebb többet is megengedhetek magamnak.

Mint például az arca, huzamosabb ideig.

- Elég szókimondó.

- Nem nézte volna ki belõlem? – nyomok el egy ásítást, és rettentõen modortalanul kiropogtatom a csontjaimat. A csészét egy koppanással leteszem a földre, és továbbra is valahova a válla fölé meredek, a távolba. Ne nézd huzamosabb ideig. Ne nézd elemzõn. Ne bámuld.

Neked könnyû Lance, a fenébe is…

- Mondja csak… - kissé elõrébb dõlök. - Hány Tudóst alkalmaz?

- Körülbelül egy tucatnyit – emeli fel aprón a szemöldökét, én pedig ismét inkább a vállát kezdem el nézni. Hm. Szokatlanul nagy szám. - Miért lényeges ez?

- Csak kíváncsi voltam… - hátradõlök, és onnan meredek a cipõjére, egy sóhaj keretében. – Csak kíváncsi…

***

Három napja tengõdök itt, az alkatrészek érkeznek, épségben. Ha egy kicsit alszok, mert ugye azt nekem is kell, akkor viszont a terem legkülönbözõbb részeiben találom meg õket. Pedig mindenre felébredek…

- Fenébe! – morgok dühösen, a szolgáló éppen reggelit tesz le alvóhelyem mellé, és udvariasan távozik. Belerúgok az egyik géprészbe a megfelelõ helyen, mire odabent egy döndüléssel egy kisebb átmérõjû fémhordó koccanását hallom meg.

Naaa neee…

A rongálások a legkisebb bajom. A vámpír mindennap meglátogat, általában a nap végén. Elmondom neki hogy állok, igyekszem nem bámulni, de ez már annyira rögeszmém, hogy szerintem már Õt hozom kellemetlen helyzetbe. Bár, minek adna egy emberi vértasak véleményére egy ilyen lény?

 ***

Az egyik napon végül beletörõdve hunyom le szemeimet, egyszerûen nem tudom elhinni, ki rongálja meg minden egyes nap azt, amit én összeszerelek. Kinek állna ez érdekében? A vámpíroknak nem hinném, nekik rémesen fontos, hogy ez a gépezet szilárd talapzaton álljon. Érdekük, hogy mûködjön, és nekem is érdekem az, hogy életben kerüljek ki innen. Nem tartom valószínûnek, hogy saját kárukra tennék tönkre.

Ezekkel a gondolatokkal fordulok oldalra, és megszokva azt, hogy mindig ülve alszom, felhúzom lábaimat. Tudni kell rólam, hogy nem éppen mély alvó vagyok, sõt, eléggé éberen szoktam aludni, így nem ért annyira meglepetésszerûen az a hirtelen, tompa fájdalom, ami a bal vállamba állt be egy szempillantás alatt.

Kipattantak a szemeim, és azonnal jobbra fordulva láttam, hogy egy fehér köpenyes fickó hevenyészett fekete kámzsában igyekszik egy vascsõvel agyonverni. Álmomban. Arrább gurulok, felszisszenve tûröm a fájdalmat a vállamban, tuti be fog kékülni, és lilulni, de most ez legyen az utolsó szempont. Felmarkolva az egyik villáskulcsot felmeredek rá, megrázva fejem, hogy teljesen kitisztuljon a fejem, és elröppenjen a hevenyészett álom töredéke is. A férfi közepes testmagasságú, és rengeteg elektronikai eszköz van a zsebeiben.

Tudós.

Így már minden stimmel.

Mikor meglátja, hogy éberebb vagyok a kelleténél, elejti fegyverét, és rohanvást távozik a terembõl, az ajtót se csukja be maga után. Minek is, hiszen most rajtakaptam… Felkapom magam, felszedem az elejtett vascsövet a földrõl, és futni kezdek utána.

Egy pillantást vetek a gépre, megint szétszedte a belsõt, és vizet is folyatott bele, hogy zárlatos legyen. Elönt a méreg, és rohanni kezdek utána teljes sebességre kapcsolva. A márvány kövezeten csattognak a lábaim, ugyanis mindig, minden körülmények között mezítláb alszom, ki nem állhatom, ha van valami a lábamon.

Tehát eléggé hangosan jelezve, hogy merre járok, eredek a nyomába. Nem igazán igazodok ki még itt a kastélyban, ezért két pillanat alatt másik nézetbe kapcsolok, szemeim kéken izzanak fel, így csak a zöldes vonalakat látom, valamint szinte felülnézetbõl látom magam, és a labirintusszerû kastély folyosóit, mint valami térképet.

Sajnos így élõlényeket, szerves dolgokat nem látok, így meg sem lepõdök azon, hogy az egyik saroknál teljes erõbõl belerohanok valakibe. Majdnem elesek, de megtántorodás közben az illetõ ruhája után kapok, majd elsurranva mellette futok tovább. Nem igazán áll az utamba, és különben sem lehet a szabotõr, mivel ez szembõl jött, és teljesen normálisnak mondható sétatempóban.

A vascsövet markoló kezem kezdi csípni a hideg, szinte csak egy top meg egy kisebb szabású farmer van rajtam. De rohadt hideg van, bassza meg…

Gyorsan nézetet váltok, bizonyára már utolérhettem, hallom a lihegését és a kopogó cipõ hangját. Acél betét van a cipõ talpán, hogy esetlegesen ne marja össze-vissza a sav, amivel dolgoznak.

Tudós.

Undorító.

Megragadom a vascsövet, és egy laza dobással lábai közé vágom, mire befekszik, hangos puffanással. Ideges felhördülés, és mikor felpattan, látom, hogy a kezében van valamiféle szerkezet. De mielõtt még reagálhatnék rá, vagy esetleg szétszedhetném, szinte a pokol tüzét zúdítja rám abból a kis eszközbõl. Elkerekedett szemekkel várom a hatalmas tûztömeget, még a számat is eltáthattam, a szivar kiesik a számból, és elcsapva fejem várom az elkerülhetetlent.

Egy pillanat múlva csak forróságot érzek csak, semmi mást. Különös érzés, így hunyorogva nézek fel, hogy láthassam, mi történt, vagy hogy mi a magyarázat arra, miért nem érzek sült hús szagot…

Elképedve látom, hogy a hatalmas tûzörvény elõttem egy arasznyival torpant meg, mintha egy láthatatlan falnak ütközött volna, ami elnyeli energiáját, és hõjének nagy részét. Vállaim felett két hófehér tenyeret látok meg, így rögtön belém hasít a rossz érzés.

Itt van a vámpír mögöttem.

Gyorsan cselekedek, kezeimet felkapom, és két kusza mozdulat keretében csak egy fémes pattanást lehet hallani a lángtenger másik oldaláról, majd felcsapva kezeimet a levegõbe eláll a tûz, a következõ pillanatban pedig lerántom kinyújtott karjaimat, így a lebegõ alkatrészek az elkövetõ lábába fúródnak. Felordít, elterül, a tûz pedig teljesen megszûnik, hála annak, hogy a szerkezetet alkotóelemeire szedtem szét.

Rögtön arrább lépek, kellemetlen érzés a vámpírhoz ilyen közel állni, fõleg hogy a Fõnököm. Vagyis, inkább az alkalmazóm. A férfi jajgat a földön, én pedig a falhoz lépve hagyom meg a bíráskodást a vámpírnak. Az Õ területe, az Õ alkalmazottja, az Õ jogköre. Még az sem biztos, hogy nem fogok kikapni azért, mert az engedélye nélkül bíráskodtam. Ki tudja, ezek az izék fura lények. Ki tudja hogyan gondolkodnak az adott helyzetben.

Kicsit feszengve hajolok le a szivaromért, ami még mindig parázslik, s nagyot szippantva belõle nézem meg a vállamat. Eléggé ronda, már be is lilult, és sejtéseim szerint ebbõl sárgás-feketés színvariáció lesz. Remek, még egy okkal több, hogy haladjak.

Nem mintha eddig lassú tempóban szereltem volna. Elég hideg van, fõleg így mezítláb, ilyen lenge cuccban, overál nélkül sehová sem szoktam menni, csak a fürdés és az alvás történik nélküle.

Õ pedig bíbor öltözetében, mint egy Isten, áll a folyosón.

Mi ketten pedig szépen megvárjuk, amíg dönt felõlünk. Szemei izzanak még, mintha a tüzet látnám bennük, de gyorsan el is vonom a tekintetem róla. Nem bámészkodom, Lance megkért rá, hogy ne szuggeráljam, ha lehet.

 Hátulról mozgolódás támad, több vámpír érkezik. Ki a plafonon ráérõsen sétálgatva, páran pedig a padlóból kerülnek elõ. Nem is tudtam, hogy erre is képesek néhányan. Lance is megjelenik, ura mellé lépve csitítja a vérszagra idetódult nézelõdõket. Természetesen nem szavakkal, hanem megvillanó szemekkel, és pár karlendítéssel.

Hallottam is errõl egy viccet. Halványan elmosolyodom, ahogy felidézem az egyik kuncsaftom viccét, aki a napokban poénkodott a mûhelyemben. Most biztos hülyének néznek, ahogy lehunyt szemekkel vigyorgok a fal mellett, holott semmi okom sincs rá.

 Két vámpír találkozik egy este az utcasarkon, az egyik megkérdezi a másikat, hogy hová megy egy kiló kenyérrel a hóna alatt, a válasz pedig ennyi: baleset történt a sarkon, megy tunkolni.