– Nem kell válaszolnod, úgy is tudom a választ. – mondja miközben összekulcsolja kezeit a háta mögött – Már jó pár óra eltelt megidézésed óta, s atyád azóta sem jelent meg. Van egy olyan érzésem, hogy talán nem is fog, ami azt jelenti, hogy veled és a szolgálataiddal kell beérnem. – sóhajtja halkan, majd az orrnyergét kezdi masszírozni, én pedig csak pislogok a meglepettségtől – S minthogy nincs akkora hatalmad, ezért míg élek mellettem fogsz szolgálni, így törlesztve azt a mennyiséget, melyet igénylek. – mondja hideg tekintettel.
Én pedig alig bírom kordában tartani a nyelvem. Látom magam előtt ahogy minden álmom, minden eddigi munkám szerte foszlik, mert egy ilyen pojácának éppen varázslósdit kellett játszania. De megfizet érte, ha addig élek is... nemsokára a lábam előtt csúszva fog halálért könyörögni, én meg majd az arcába nevetve küldöm az örökkévalóságig tartó kínok közé!
- Rosszul hiszed, ha azt hiszed, hogy szolgálni foglak, halandó! – mondom ki e szavakat hirtelen és meggondolatlanul. Pedig megfogadtam, hogy meg nem szólalok, nem akartam, hogy lássa a dühömet, még nem... de egyszerűen már nem bírtam magamban tartani. Ő pedig elneveti magát, mily megalázó helyzet. Moccanni sem bírok, s ez a halandó nevet rajtam. Hálát adok az égnek, hogy Apám ezt nem látja.
- Ez nem hit kérdése. A nyakadat fogó pánt alatt csinos ékszerre találtam… S megbűvöltem, hogy ellenem ne tehess semmit. Így nem tudsz elmenni, nem hatnak rám a mágiáid, nem emelhetsz rám fegyvert. S ha csak nem akarod, hogy jégbe zárjalak, jobb, ha azt teszed, amit mondok neked. – emel fel, s az állam alá nyúl, hirtelen hideget érzek, nagyon hideget. Szinte égeti a bőröm. Félek, ennyire talán még sohasem féltem, mint most – Azonban jó munkáért jutalmazok. Nos, hogy legyen démon? Szolgálatomba állsz, vagy fagyasszalak a láncaidhoz?
Elengedi államat és válaszra vár. Hiába szeretnék egyértelműen életben maradni, elgondolkodom a válaszon. Szolgáljak egy halandót? Mily megalázó... ha Apám tudná még csak rám sem nézne undorában. De tehetek mást? Igent kell mondanom, nincs más lehetőség. Így még van esélyem kiszabadulni, átvenni apám helyét, és kamatostul megfizetni ennek az arcátlan halandónak. Csak türelmesnek, állhatatosnak és szemfülesnek kell lennem, előbb-utóbb el fog jönni az én pillanatom, akármit is kell kiállnom addig.
- A szolgálatodba állok.... - suttogom erőtlenül, a padlót fixírozva. Igazán nehezemre esik kimondani.
- Mintha nyöszörögtél volna valamit... - ragadja meg újra az állam, arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzek - Ismételd el!
- Szolgálatodba állok, s megteszek mindent, amit csak parancsolsz! - nézek egyenesen a gyöngyházfényű szemekbe, s már ettől is kiráz a hideg. Most tisztán láthatja mennyire félek, és ezt nagyon bánom. Ez az, amit semmi esetre sem szabad kimutatnom, az elnyomók ebből nyerik erejüket.
Valaha én is alattvalóim, szolgáim és beosztottaim félelméből táplálkoztam, most pedig szolgává lettem. Viszont a magamfajtánál jobban senki nem tudhatja milyen egy jó szolga, hiszen saját bőrömön tapasztaltam meg.
- Ha bármit is teszel akaratom ellenében, vagy bármely parancsomat megtagadod kemény büntetések várnak rád. Ám amint mondtam, ha akaratom szerint cselekszel megjutalmazlak. Amennyiben megpróbálsz életemre törni, jégbe fagyva leled halálod, világos?! - mondja nyugodt hangon, ám még mindig végtelenül jegesen.
- Világos! - ismétlem szavait. Immár nem merek nem a szemébe nézni.
- A megszólításom pedig Mester!
- Igenis Mester! - bólintok egy aprót, s végre elkapom a tekintetem is. Ismét a földet bámulom, s közben arra gondolok, hány szörnyűségesebb helyen lennék inkább, mint itt.
- Jó! Nemsokára visszajövök és leveszem rólad a láncokat. - bólint elégedetten, majd sarkon fordul és kisétál.
Visszajön-visszajön, de mikor? Nem mintha annyira hiányozna, már a puszta jelenléte is félelemmel tölt el, de a hideg egyre elviselhetetlenebb. Érzem, ahogy legyengít. Úgy érzem magam, akár egy lemetszett virág, aki egyre tikkadtabbá és tikkadtabbá válik az idő múlásával. Órákig várom, de ő nem jön. Ezzel is csak meg akar törni, be akarja törni az akaratomat. Ismerem ezt a módszert, én is előszeretettel alkalmaztam. Többé nem fogom. Ha egyszer kijutok innen, egyedül csak ezen az önelégült, sötét lelkű halandón fogom, de arra megesküszöm, hogy rajta rengetegszer!
×××
Már-már elveszik időérzékem az órák múlásával mikor megjelenik. Komótosan végigmér, mire viszonzom a gesztust. Fáradt vagyok és elgyötört, nem tudok ellene tenni, hogy a gyűlölet és harag kiüljön arcomra.
- Látom mégsem értettél meg! - lép közelebb hozzám, én pedig megpróbálom menteni a menthetőt.
- Megértettem minden szavad mester, s minden tettem akaratod szerint lesz. Minden parancsod teljesítem, de az érzéseimnek még én sem parancsolhatok. Kérlek nézd el nekem... - mondom, illetve a végét inkább már csak motyogom.
- Azt hiszed bátor vagy? Ostoba kislány! - ragadja meg erős kezeivel a torkomat, én pedig próbálok csak arra gondolni, hogy bizonyára vagy százhetven esztendővel idősebb vagyok nála. Ha nem így tennék, már bizonyára sírva fakadtam volna. Bőgnék, mint egy harmatgyönge kis halandó pendelyes.
- Fáradt vagyok, nagyon fáradt... elvárásaidat kérlek mindenekelőtt állapotomhoz mérd, s mind a ketten jól járunk. Akkor nem fogsz csalódni bennem mester! - mondom csendesen. Érzem, hogy egész testem remeg a félelemtől. Elmosolyodik. Erre várt. Elérte amit akart: Rettegek.
Szavaim hallatán, vagy inkább félelmem látva pedig elneveti magát - Baldachinos ágyat nem óhajtasz véletlenül? - engedi nyakamat, s egy mozdulattal megfoszt bilincseimtől, melyek szakadt kötelekké változnak - Jól forgatod a nyelved, de ha legközelebb így nézel rám megöllek, értetted démon?
- Értettem mester! - bólintok remegő lábakkal. Nagyon legyengített ez az egész tortúra. Csak reménykedni tudok benne, hogy van némi foganatja annak, amit mondtam, s nem várja el tőlem hegyek mozgatását.
- Gyere utánam!- utasít hidegen, s én engedelmesen követem őt, közben gondolatban vagy hétféle kínzást kipróbálok rajta. Felmegyünk a szűk kis lépcsőn, s megkönnyebbülésemre vagy öt fokot melegszik a levegő - Ott találsz rongyokat! - mutat el a fenti helység egyik sarkába - végy fel emberi kinézetet, nemsokára indulunk!
- Hová megyünk? - kérdem szinte azonnal.
- Időben megtudod majd, ahogy mindent. A szolga nem kérdez, hanem szót fogad! - kapom meg a választ, majd a szoba másik végébe sétál, és pakolni kezd.
- Értettem. - állok neki az átöltözésnek. Fűzőm és alsóneműm magamon hagyom, a selyem alsószoknya viszont rossz választásnak ígérkezik, ha kivillan véletlenül a rongyok alól, egyből nyilvánvalóvá válik származásom, így inkább választok egy rongyosabb darabot. Nemsokára már barna, szürke és fekete rongyok takarják egész testemet. Végre nem fázom. Hozzálátok külsőm átdeformálásához, s amint felvettem emberi kinézetem, halandó, s nemsoká halott fogva tartóm felé fordulok.
- Mit nem értesz azon, hogy emberi? - mordul rám, s én nem tudom mire vélni a dolgot.
Szárnyamtól, s szarvamtól megszabadultam, ahogy az arcomat díszítő jegyektől is. Szemem immár barnás bordó színben ragyog, ami természetesnek hat, Fülem és pupillám sem árulkodik kilétemről.
- Tüntesd el azt a rózsaszín loboncot, vagy kopaszra nyírlak! - értetlenül fordulok felé, hiszen nem tudok mit tenni, de semmi esetre sem kívánok megszabadulni tőle.
- Ezt az egyet nem tudom, de ne aggódj mester, majd eltakarom! - hadarom, s csak reménykedni tudok benne, hogy nem kopaszt meg ez a hibbant szadista hullajelölt.
- Jó. - sóhajtja. Úgy sejtem nem szívesen pazarolná hajvágásra az időt, bár úgy hiszem, hogy egy mágusnak csak egy pillanat volna. Ja... szépen leégetné a hajam.
×××
Alig tíz perccel később már lovon ülünk. Éjszaka van, akárcsak amikor megidézett. Csuklyámat az arcomba húzva ülök a számomra előkészített hátason. A nappalokat sokkal jobban szeretem, az éjjelek hidegek a halandók világában. Szerencsére férfi nevelést kaptam, így legalább nem okoz gondot egy hátas megülése. Egy gonddal kevesebb.
- Kövess! - utasít ismét, s én így teszek. Megpróbálhatnék elfutni, de úgy érzem nem kezdő. Túl sokat tud ahhoz, hogy ne tudjon megfelelő módon megbűvölni egy nyakéket, s ezáltal magához láncolni. Míg meg nem töröm a mágiáját esélyem sincs a szabadulásra, feleslegesen pedig nem akarom bajba sodorni magam. Nem kívánom megtapasztalni a büntetés semmilyen formáját.
Nagyon fáradt vagyok, majd leszédülök a lóról, de nem merek szólni miatta. Inkább tűrök, hiszen az a dolgom, ám éppen csak elhatározom eme nagyszerű önsanyargató tervet, mikor váratlanul a ló nyakára borulva szenderedem el. Eddig bírtam nyitvatartani a szemem.
Szerkesztve ookami67sophie által @ 2016. 01. 03. 23:42:49
A felkelő nap fénye úgy oszlott szét az égen, akár a lángcsóvák. A narancsos fellegek lomhán kúsztak tova a falu felett, amely felé tartok. Ha félvér születésem nem is volna elég ok a Pokolra, eddigi –és leendő- tetteim megalapozzák halálom utáni helyemet ott. Köpenyemben sétálok a falu felé, takarva kinézetem, ruháim. Csak egy koszos utazónak tűnök, s nekem ez épp elég. A faluban nem is akarok túl sok időt tölteni. Pár órát az utcán álldogálok, s megfigyelek. Fiatal hölgyeket kutatok szememmel, 10-20 éves korig akármilyet. Ha láttam egyet, követtem, míg haza nem ért. Hatszor játszottam ezt el, majd hat levelet írtam. Mind szerelmes és név nélküli volt, éjjel az erdőbe csábítós. Nincs olyan nő az ő korukban, akit legalább a kíváncsiság ne vonzana oda. Ezután a falu templomához mentem. Megvártam, míg vége a misének, majd besétáltam a főhajóba. Amint beléptem, a gyertyák kiégtek. A pap hátra pillantott. Öreg és görnyedt volt, karcos, régi szemüveg ült orrán. Arcán összerándultak a ráncok, ahogy szemöldökeit összehúzta. Végig mért, s tudta, semmi jóra nem számíthat tőlem.
|¤|
Már esteledett. A Hold sápadt fehér helyett narancsosan emelkedik a fák fölé. A Vadászok holdja.. Ekkor a legerősebbek a szellemek, démonok, az igézések, idézések. Olyan varázslatokat alkothatunk, amelyeket máskor nem. Egy évben csak kétszer van ilyen esemény, hát ki kell használni a lehetőségeket. Mostanra már mindent előkészítettem. A hat lányt elfogtam, s felkötöttem őket a fákra. A pap is megfélemlítve üldögél az egyik fa alatt, rémülten és sajnálva nézve a lányokat. Megmondtam neki, vagy elmészárolom a falu minden lakóját, vagy segít. Az ő lelkén szárad pár, vagy mindenki halála. Ennek hála segítőkészebb volt. Miután megalkottam a démon idéző körömet viasszal, ő köré megcsinálta a szentelt démoncsapdáját sóval. Sajnos én ilyet nem tudok csinálni. Csak ezek a felavatott idióták képesek rá… Használni se tudják rendesen. Ilyenkor azért örülök, hogy legalább még tanítják köreikben.. legalább az én hasznomra válik. Amint a hold elég magasan járt, kántálni kezdtem a démonidéző szöveget, még hozzá azt, amellyel Beliart idézhetem meg. Kelleni fog tudása, hatalmának ajándéka szándékaim eléréséhez. Kántálás közben előhúztam az áldozati tőrt táskámból, s oda léptem az első lányhoz. Hasába vájtam a kígyópengét, sikítása hangos volt, de nem ér el messzire. A többiek már sírtak, de engem nem hatottak meg. A pap neki állt Mi Atyánkozni, mire „szelíden” belerúgtam, utam közben a kör felé. Oda érve a tőrön lévő vért a viaszra csöpögtettem, majd a következő lányhoz léptem. Az ő hasában is megmártottam a kést, oda lépve vérét az ő oldalán a viaszra csepegtettem. Ezt a többi lánnyal is megcsináltam. Mire a hatodikhoz értem, az első már felakadt szemekkel holtan lógott tovább.
További kántálás, mire az idéző kör fellángolt. A pap riadtan felkiáltott, de nem szaladt neki a fáknak.. Nem is tudott volna öreg lábain. Rémült tekintettel figyelte, hogyan borul lángba a kör, a fű, s hogy a lángok között lassan egy női alak jelenik meg heverve. Mindkettőnk arcára meglepettség ül ki, aztán a pap arcára diadalittas mosoly, s szinte fel is kiált örömében. Az én arcom ezzel egy időben komorul el és lépek a nő mellé, miután kialudnak a lángok. Ez a démon egészen biztos, hogy nem Beliar. Túl gyenge hozzá. Mi volt rossz…? Mit rontottam el? Az időpont jó. A szöveg jó volt. Az áldozatok száma jó. Biztosan a pap csinált valamit.
- Te tetted! – fordulok a férfi felé, akire ismét kiült a rettenet.
- Nem! – nyögi térdre borulva, s elindulok felé.
- A TE HIBÁD! – kiáltom és ezzel egy időben mágiámmal lángra lobbantom a papot, aki ordítva fekszik el, vergődik a lángokban. Még pár másodpercig figyelem szétmálló, szenesedő arcát, sistergő szemeit, majd a démon felé fordulok. Felkapom a vállamra és elindulok vele.
|¤|
Éjjel beviszem őt a falu egyik üres, eladó kunyhójába. Senki nem látja, hogy bemegyek, vállamon a nővel. Gondolataim egyre kavarognak. Ki ez? Miért ő jelent meg Beliar helyett? Mi köze van hozzá? Asszonya? Ágyasa? Gyermeke? Ez tűnt a legvalószínűbbnek. Egy közvetlen vér. Lecipelem a pincébe. A dohos szag kellemes ismerősként hat. Lerakom és megkötözöm. Aztán elmerengek.. Ez nem lesz elég. Láncokká varázsolom a köteleket, s felhúzom. Ekkor mérem csak végig. Nyakában csodás nyakék.. Jobb, ha enchantolom.
Ráteszem tenyerem, s pár szót mormolok, mire a nyakék felvillan egy pillanatra. Ezután már nem lesz képes sem fegyvert, sem varázslatot ellenem használni. Varázslatai teljesen hatástalanok lesznek rám, így a láncokra is. Ezután felmegyek az emeletre, cuccaimhoz. Felcsapom a démonok könyvét, s hosszúórákon át tanulmányozom, míg rá nem találok a keresett részre.
Mire leérek, a démon már ébren van. Lassan oda sétálok elé és lepillantok rá.
- Elora vagy, Beliar lánya, igaz? – kérdezem, s lassan hátra hajtom a csuklyámat. A nő végigmér, láthatóan gondolkodik a szökésen és azon, miként viselkedjen. – Nem kell válaszolnod, úgy is tudom a választ. – felelem és hátul összekulcsolom kezeim. – Már jó pár óra eltelt megidézésed óta, s atyád azóta sem jelent meg. Van egy olyan érzésem, hogy talán nem is fog, ami azt jelenti, hogy veled és a szolgálataiddal kell beérnem. – mondom halk sóhajjal, orrnyergem megmasszírozva egy kezemmel. – S minthogy nincs akkora hatalmad, ezért míg élek mellettem fogsz szolgálni, így törlesztve azt a mennyiséget, melyet igénylek. – mondom rápillantva hideg tekintettel. Látszik rajta, hogy próbál semleges arcot vágni, de a dühtől még is lassan kipirosodik arca.
- Rosszul hiszed, ha azt hiszed, hogy szolgálni foglak, halandó! – mondja makacsul, felvillanó szemmel, mire halkan elnevetem magamat.
- Ez nem hit kérdése. A nyakadat fogó pánt alatt csinos ékszerre találtam… S megbűvöltem, hogy ellenem ne tehess semmit. Így nem tudsz elmenni, nem hatnak rám a mágiáid, nem emelhetsz rám fegyvert. S ha csak nem akarod, hogy jégbe zárjalak, jobb, ha azt teszed, amit mondok neked. – felelem megragadva állát, hideg szellőt keltve magunk körül. Nagyon jól tudom, hogyan reagálnak erre.. Nekik már a 20C° is hideg, nem hogy még itt a pincében.. Igen csak fázhat. – Azonban jó munkáért jutalmazok. Nos, hogy legyen démon? Szolgálatomba állsz, vagy fagyasszalak a láncaidhoz?
Életem 73.174. napjának ötödik óráját élem. Épp olyan, mint a legtöbb valaha volt órám, mely már a múlt homályába vész, hiszen a mostaniban sincs semmi különleges, érdekes, vagy esetleg meglepő. Szimpla egyszerű óra, erre kárhoztatott mindenki az öröklét végtelen mezején.
Felkelek, majd villámgyorsan megmosdom és felöltözöm. A szokásos reggeli testedzéshez kezdek készülődni, ami rendszerint Lord Skedohr felügyelete mellett zajlik. A tagbaszakadt, matuzsálemkorú vén kujont atyám immár voltaképp külön az én edzésemre tartja. Eteti és ruházza, cserében az öreg megtanítja nekem az összes titkot, mit tudni lehet a kardforgatás művészetéről. Egyéb haszna már úgysincs a vén iszákosnak, a valaha volt hatalmas harcos immár csak nevetséges torzképe egykori önmagának, elgyötörte az idő és a szenvedés vasfoga. Harcmezőn már nemigen venni hasznát, ám az a rengeteg tudás, mit a mai napig koponyájában tárol aranyat ér.
Valaha ő edzette testvéreimet is... valaha. Ma már csak engem. Kilépek a szobámból. Az ajtóm előtt vár, amint meglát egyből a tekintetem keresi, érzem, hogy gyűlöl. Valahol élvezem is talán. Illedelmesen bólintok, majd elindulok a gyakorlóterem felé.
Majdhogynem két órán át edzünk, majd mindenféle szó nélkül az ajtó felé int kezével. Mára végeztünk, egyenlőre. Lemosom magamról a verítéket, felöltöm egyik alkalmi ruhámat, egy jáde színű, csipkés tetejű, arany szegélyes selyemruhát, majd elindulok az ebédlő felé. Mint szinte mindig, most is atyámmal reggelizek. Mostanában csak ilyenkor látom őt, mostanában sok a dolga...
- Elora, leányom! - mosolyodik el amint meglát - Hogy ment a mai testedzés? - érdeklődik, miközben nagyot kortyol kupájából. Persze érdeklődése pusztán látszatbéli, így én nemsokára elhadarom a reá várt választ, s elfogyasztom a reggelimet.
Ez után a palotabéli bibliotéka egyik kisebb termébe megyek, ott vár rám az egyik udvari pápaszemes, s rögvest hozzálát oktatásomhoz. Ez megy ebédig, pusztán a pápaszemesek cserélődnek körülöttem, a helyszín marad. Unottan indulok az újabb étkezés színtere felé. Atyám, s a legtöbb magas rangú embere már rég nem tartózkodnak itthon. Fontos egyeztetések, tárgyalások és egyezmények megejtése vonja el a figyelmüket, míg én csak tanulok és tanulok. Persze pontosan tudom, hogy az okulás javamat szolgálja, s voltaképpen kiváltság, mégis...
A tróntermen haladok keresztül. Unottan nézek végig a hatalmas csarnokon, szemközt Atyám trónja. Lassan odasétálok hozzá, szinte lélegzik. Eleven, és hív, mégsem tudom elképzelni önmagam, benne terpeszkedve. Hatalmas, én pedig akkora vagyok hozzá képest, akár egy porszem. Mire észbe kapok már benne ülök. Tettem a felségárulással vetekszik, de nem izgat különösen. Úgysem lát senki. Nagy levegőt veszek és lehunyom a szemem, ekkor éktelen fájdalom és üresség nyíllal belém. Megpróbálom felnyitni pilláimat, ám nem mozdulnak, ahogy többi testrészem se, egyszerűen nem engedelmeskednek, nem hallgatnak rám.
×××
Zuhanás következik, hosszú végtelen zuhanás, lebegésszerű, szédítő. Kemény földet érés vár rám, kipattannak a szemeim, ám a végeláthatatlan feketeségen kívül nem észlelek mást. A hangok viszont szépen-lassan utat törnek elmémbe, ritmusos kántálást hallok. Bár nem értem, ismerős nyelv ismerős szavait vélem felfedezni. Közben pupilláim előtt halovány fény dereng fel, olybá tűnik kezdem visszanyerni a látásom. Fenyő illat és az ontott vér vasas-csípős szaga kavarog körülöttem, lágy szellő játszik tincseimmel.
Fekvő helyzetemet észlelve megpróbálok feltápászkodni, ám tagjaim még mindig erőtlenek. Látásom rohamosan javul, szépen lassan felfedezem a körülöttem elterülő kisebb tisztást. Ebben sokat segítenek a fáklya- és gyertyafények, melyek a vöröslő holddal együtt különös, kissé kísérteties atmoszférát varázsolnak körém.
"Mit keresek én a halandók földjén?!" - Emelem csodálkozó tekintetemet a pirosló égitest felé, elvégre nem gyakran látok ilyesmit. Még aggódni is elfelejtek, olyannyira leköt a látvány. A félelem azonban szemem tisztulásával a felszínre tör, lejjebb emelem tekintetemet, és felfedezem az egyik fáról lelógó, halott leányt. Majd a másik ötöt is. Kezdem érteni, mi is zajlódhat itt.
A hat elhunyt mellett lassan kiveszem a két élőt is, arcukat csuklya takarja. Az alacsonyabbik még mindig kántál, míg a nyúlánkabb közelebb lép hozzám. Belátok az arcát takaró szövet alá, látom, ahogy ajkára elégedetlen vicsorgás húzódik. Szívesen odakiáltanám neki, hogy nagy hibát vétettek, s hogy immár mindketten halál fiai, de nincs hozzá erőm, kedvem se sok. Higgyék csak azt, hogy elérték a céljukat, bizakodjanak és örvendjenek kedvükre... Beliar még az emléküket is eltörli majd a világból, s ők maguk fogják könyörgő hangon siettetni eme nemes gesztust. A kín ami rájuk vár megmosolyogtat.
Émelyegni, szédülni kezdek. Mozdulni még mindig nem bírok, mintha egy hatalmas szikla súlya préselne a talajhoz. A tiszta, kivehető részletek lassan újra homályossá válnak, én pedig eszméletemet veszítve koppantom fejemet a kemény földhöz.
×××
Hidegre és orrfacsaró bűzre ébredek. Szerencsére látásom ezúttal nem várat meg, hamar felfedezem a kamra-szerű, penészes, omladozó falú kis helységet, ami dohos szagából ítélve valamiféle pincehelység lehet.
Függőleges helyzetben lógok, két csuklómat bilincsek erősítik a plafonon lévő csigához, lábujjhegyem alig éri a talajt. Ruháim közül egyedül csak fekete selyemfűzőm, alsóneműm és fehér, vékony alsószoknyám találom testemen, nem csoda hát, ha zavar a hideg. Szinte égeti bőrömet. Megpróbálkozom az emberi világban oly könnyedén alkalmazható testetlen állapot felvételére, ám amint belevágok irtózatos fájdalom hasít testembe, egyenesen a nyakam irányából. Lehajtom a fejem, állam a nyakamon nyugvó vaspánthoz koccan.
Sokáig lógok még a hideg helyiségben. Magabiztosságom és derűlátásom, mely az idézés utáni dühvel és felháborodással párosult kezd eltűnni... hiszen voltaképpen mind a négy érzés értelmetlen. Ha egyke volnék, s nem lenne még három... illetve hála a száműzésnek kettő fivérem, akkor biztos lehetnék Atyám segítségében, ám így elvesztem. Erős a gyanúm, hogy csak magamra számíthatok, és ez elkeserít.
"Vajon mit akarnak tőlem? Mi okból idéztek meg épp engem?" - fogalmazódik meg elmémben lassacskán a kérdés. Talán úgy hiszik, hogy Atyámat markukban tarthatják utódjával? Felettébb érdekel a dolog, bár a kifejlet kevésbé. Nem baj, nem esek kétségbe, tovább töprengek rajta mi lehet az igazság, és hogy én tulajdonképpen mit is tehetnék. Ekkor lépéseket hallok, arcomat íziben a hang irányába fordítom.
Az egyik, a magasabbik csuklyás szerzet lép elő a folyosó egyik kanyarulatából. Rengeteg kérdésem és közlendőm volna felé, de jobban látom, ha hallgatok, amíg csak bírok. Időt kell adnom magamnak, hogy megfelelő taktikát eszelhessek ki ellene, s hogy kiismerjem ellenségem. Így aztán a körülményektől függően lehetek butuska, naiv, kétségbeesett ifjú leány, vagy akár félelmetes túlvilági úrnő is. Ha kell okosabb leszek bárkinél, ha pedig az kell, együgyűbb, mint egy molylepke.
- Elora vagy, Beliar leánya, igaz?! - hajtja hátra csuklyáját, s én végre megláthatom az arcát.
Magas, félvér férfi. Ezüstös haja a vállára omlik, hideg tekintete pedig engem fürkész. Választ vár, bár tekintetén látszik, hogy pontosan tudja milyen rokoni kapcsolat van Beliar és énköztem.
Nem válaszolok, tartom magam az eredeti tervhez. Igyekszem szín- és szenvtelen arcot vágni, nem szándékozom kimutatni érzéseim. Sem a haragot, sem a zavartságot, sem pedig a félelmet.
Szerkesztve ookami67sophie által @ 2015. 10. 02. 22:51:42
Másnap a matrózok korán reggel munkához láttak. Az öreg kapitány hozzám fordult és egy rongyot nyomott a kezembe. Ezután így szólt hozzám.
– Gyerünk fiam, sikáld fel a fedélzetet.
Neki is láttam a munkához. Mire végeztem a nap járása alapján az idő a délhez közeledett. Ezután elmentem leváltani, a hálókezelőt. Amikor a nap lenyugodott elindultam a kapitány kabinja felé. A többi matróz az étkezőben ivott és kártyázott. A kapitány kabinja első látásra elhagyatottnak tűnt, amikor kinyitottam az ajtaját, de ez nem is volt csoda, tekintve, hogy a kapitány a többiekkel volt. Azonban a sötétből két vörös világító szempár világított. Majd megszólalt egy halk hang.
– Gondolom a barátnődért jöttél, érzem a gyengeségét, már csak napok kérdése és elkezd szép lassan eltűnni.
– KI vagy és mit keresel itt?
– A nevem Jernvilje és a kapitány védelmezője vagyok, az most a feladatom, hogy felügyeljem a kabinját.
– Az őrzöm gyengüléséről mit tudsz, hogyan akadályozhatom meg?
– Az őrzők a gazdájuk bizalmából és hálájából táplálkoznak, nélküle eltűnnek.
– Nem értem, hogyan létezhetnek olyan lények, melyek ennyire függenek másoktól?
– Az őrzők holtak lelkei, akik próba elé állíttattak, akik kiállják a próbát teljes értékű angyalok lesznek, akik elbuknak az alvilágba kerülnek és eltorzulnak.
A következő pillanatban a patkány felüvöltött, majd holtan esett össze és lassan eltűnt.
Kirohantam a kabinból és azonnal az étkezőhöz futottam. A teremben mindenki halott volt és mindenütt vér vöröslött. A kapitány szemei üvegesen meredtek a plafonra, úgy éreztem magam, mintha egy lidérces álomba kerültem volna. Halk csoszogást hallottam és már majdnem felkiáltottam, de egy kéz még időben befogta a számat. Hátra néztem és Reverie állt mögöttem. Első gondolatom az volt, 'Hogy lehet, hogy Reverie megérintett? Hogyhogy nem/hogy, hogy nem tűnt el?' Azonban mielőtt feltehettem volna kérdést már maga után húzott, egészen a hajó korlátig. Mögöttem ismét meghallottam a csoszogást, úgy tűnt nincs választásunk, hát átugrottunk a korláton. Órákon keresztül küzdöttünk a habokkal, majd elveszítettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem egy homokos parton feküdtem, teljesen átázva, Reverie pedig tüzet próbált csiholni, nem túl sok sikerrel. Tekintetemet Revere felé fordítottam, majd megszólítottam:
– Mi történt? Hol vagyunk? És mi volt az, az izé?
– Egy elkárhozott lélek. Akik őrzőként nem teljesítik a próbát a pokolba kerülnek, nem tudom mit kereshetett itt.
– Tehát ha eltűnsz te is ilyen leszel.
– Igen
Láttam a szomorúságot Reverie arcán és csak most tudatosult bennem, hogy felelős vagyok érte. Ezen az estén a csillagok tisztán láthatóak voltak az égen sokáig néztem őket, majd nyugovóra tértem, miközben a partvidéket lágy szellő járta át.
Másnap, amikor felkeltem, Reverie már nyárson halakat sütögetett a tűzön. Nem értettem, honnan szerezte a nyársakat, hát meg is kérdeztem tőle:
– Honnan szereztél nyársakat?
– Kővel kifaragtam a végüket és tűzön megedzettem. Hogy hogy ennyire északon ilyen jó idő van?
– A Golf áramlat miatt, szerencsénk, hogy nem vagyunk közelebb az északi sarkkörhöz. A démon szerinted nem követett idáig minket?
– Nem valószínű, a halottakkal ellesz egy darabig.
– A kapitánynak is volt egy őrzője, de úgy tűnt a kapitány halálakor eltűnt.
– Az őrző amikor meghal a gazdája az alvilágba kerül, aztán lassan démonná változik.
– Gondolod, hogy visszajön?
– A démonok elvileg nem jöhetnek át ebbe a világba, rejtély számomra, hogy ez mit keresett itt.
– A szigetről mindenesetre minél előbb meg kéne lépnünk, ki tudja meddig maradhatok itt életben. Ivóvíz nélkül nem sokáig.
Igaz, jobb ha minél előbb átfésüljük a szigetet.
Ezután útnak indultunk, hogy átfésüljük a szigetet. A parttól eltávolodva a homokot dús növényzet váltotta fel és kiderült apró testű rágcsálok osztozkodnak velünk ezen a területen. Ahol pedig ennyiféle emlős tartózkodik, ott ivóvíznek is kell lennie. Legalábbis így gondoltuk, ám nem jártunk szerencsével. A probléma megoldását átmenetileg a rágcsálok vére jelentette, de tudtam, hogy rendes ivóvízhez kell jutnom. Elnézve a sziget dús növényzetét valószínűnek találtam, hogy a földben édesvíz található, pláne, hogy erre gyakoriak lehetnek az esőzések is. Neki is láttunk botokkal és kövekkel a kút ásásnak, és mit ne mondjak, nem volt könnyű feladat. A talaj ugyan puha volt, ám oldalról beomlott ahogy ástunk. Ennek ellenére végül sikerült eléggé leásnunk és végre vízhez jutottunk. Ezután azonban el kellett gondolkoznunk, hogyan hagyjuk magunk mögött a szigetet. Tutajt persze barkácsolhattunk volna, de még így is. Mindössze annyit tudtunk, hogy messze nyugaton Amerika partjai, északon Grönland, keleten pedig az Egyesült királyság és Izland. Elindulni tehát kész öngyilkosság lett volna, tehát egyelőre a szigeten ragadtunk. A megoldás mint derült égből a villámcsapás ért minket. Két nap után, a sziget partjait járva megpillantottuk az Espada Pretát. A hajótól először persze félem, mert halott matróztársam arcai még előttem derengtek, a rémével együtt. Ám Reverie megnyugtatott, már nem érezte a démon jelenlétét, ami viszont azt is jelenthette, valahol a szigeten tartózkodik. A hajón volt elég étel és ital, a kormányzással, pedig ketten is elboldogultunk. Átgondolva a történteket rá kellett döbbennem, hogy alábecsültem Reveriet. Egyedül már rég meghaltam volna. De felébredt megbecsülésem mégsem hozta meg a várt sikert, továbbra is napról napra gyengült. Ennek ellenére, amint felkészültünk az útra elindultunk.
Szerkesztve tonkacsa által @ 2013. 08. 30. 23:15:32
A verekedés után kicsit bódultan rohanok ki az utcára Reverie után, fejem még egy kicsit zúg miután fejbe vágtak egy sörösüveggel.
Társam épp a földön ül, majd megpillant és felém kiált:
-Várj! Kérlek segíts!
-Segítsek? Mégis hogy? Ismered a szabályt, nem érhetek hozzád, amúgy sem hiszem hogy megsérültél. Szedd össze magad, ideje visszatérnem a hajóra holnap kifutunk az óceánra, de aztán ne rókázd össze a hajót. Az öreg cápaeleséget csinál belőled.
-Nem tudok visszatérni a világomba.
-Mit gondolsz, mitől lehet?
-Előfordul, a védelmezőkkel, hogyha a gazdájuk nem bízik bennük, előbb gyengül a hatalmuk, majd lassan eltűnnek.
-Tényleg nem érzem szükségesnek a jelenléted, de leginkább, mert nem hiszem, hogy olyan szánalmas lennék, hogy egy őz védelmére lenne szükségem. Különben pedig kíváncsi lennék, azért gyengül a hatalmatok, mert szerintünk feleslegesek vagytok, vagy pedig mert ti feleslegesnek látjátok magatokat.
-Egy őrző célja, hogy a mesterét védelmezze minden áron, ez létünk értelme.
-Akkor elég szánalmasok vagytok, ha élni akarsz, nem árt, ha más értelmet keresel az életednek. Egyenlőre, nincs jobb ötletem, mint hogy elrejtelek a hajón.
Ezután elindultunk a kikötőbe megkeresni Espada Preta nevű hajót. Ahogy haladtunk a mólókon nem találkoztunk senkivel, csak a hullámok csobogását lehetett hallani, illetve amikor egy-egy hal jött fel a felszínre vagy amikor egy légbuborék jött fel egy rohadó növényből. Rövid időn belül megtaláltukk az Espada Pretát, majd felléptünk a fedélzetre, majd Reveréhez fordultam.
-Azt hiszem az egyetlen hely, ahol nem vesznek észre, az a kapitány kabinjában a szekrény, amiben az öreg a szmokingját tartja. Amilyen mélyen mélyen alszik nem veszi észre, hogy belopózunk.
Ezután besettenkedtek a kapitány lakó részébe és Reviere bebújt a szekrénybe, távozásom előtt ennyit mondtam Reverienek:
-Amint lehet, majd érted jövök, addig jó szórakozást.
Aztán visszavonultam a személyzeti részre és társaim közt rövid időn belül elszenderedtem.
Szerkesztve tonkacsa által @ 2013. 08. 16. 10:39:44
-Édesem, hozz nekem egy pohár vodkát, jó? – szól. Még is mit képzel magáról?
-Felejtsd el! – ordítok vele egy sort.
-Nem is neked mondtam – vigyorodik el. Miért akkor kinek, mogorván kinézek az ajtón mikor meglátom azt akit a hátamra sem kívánnék elkerekednek a szemeim.
-Szia, Alexiel – integet nekem Cresil.
-Te? – kerekednek el a szemeim még jó ,hogy nem tudnak kiesni.
-Tessék – adja Belialnak a vodkát.
-Kösz, kicsikém. – simogatja meg a fejét , che nem éleg, hogy itt szenvedek,de még őt is a nyakamra hozza. – Látom, ismeritek egymást.
-Persze, Alexiel meséjét mindenki ismeri - cincogja. – Hogy Lucifer nagyurunk használta, és eldobta, mint egy darab rongyot…
Felvisítok és kergetni kezdem nem is így volt! Kinyírlak!.
-Megöllek! – sikítom
-Próbáld meg! – visítja a plafonról. – Lusta némber!
-Mondja a lustaság démona? – kérdi Belial mire elneveti magát.
-Úgy is elkaplak!- morgom
-Lusta vagy te ahhoz!- vigyorogja , felállok a székre és a haját elkapva húzom a földre csak úgy nyekken.
-Lehet, hogy az vagyok,de te mindjárt halott!- vicsorgom
- Cicám valamit elfelejtettél.- mosolyodik el szállásadóm
-Mégis miről?- nézek rá majd leesik
-Nem tudod megölni tudod kincsem az eskü kötelez.
-A fenébe!- engedem el Cresil nyakát.
-Szerencsétlen vagy Alexiel!- röhög a képembe
-Hagyjál! Megyek fürdeni! Ha valaki zavar kinyírom!
-Lehetetlent ne ígérj cicus!- fújja rám a füstöt drága szobatársam visítva megyek a fürdőbe
Leöltözöm és megnyitom a vizet, rózsaszirmokat szórok a vízbe meg levendula olajat. Végre egy kis nyugalom, két óráig áztatom benne magam. Közben szöget üt a fejembe valami ami talán nekem is jó. Hívjuk fel Lucifert, talán lesz olyan rendes velem és feltolja a képét egészen addig amíg itt sínylődöm.
Megtörölközöm és felveszem a selyem pizsimet ami természetesen fekete, semmi hálóing főleg most ,hogy ez a majom is itt van.
Inkább nem hívom fel , ki tudja milyen patáliát csapna , mert nem beszéltem vele 120 évig.Az agyam kattog végül arra a döntésre jutok, hogy ne jöjjön.
Kimegyek a konyhába és megiszok egy pohár vodka-narancsot utána meg tisztán vodkát.
-Tessék!- megyek át a szobába és odaadom a maradék löttyöt .- Nem zavarni aludni akarok!-morgom bemászok az ágyba és lassan álomba ringatom magam.
Egy mezőn találom magam ,milyen szép hely, de hiányzik innen valami. Már meg is van mi az hát az emberek akiket szétcincálok, na ahogy az emberkék is megérkeznek rögtön munkához látok, öröm az ilyen sikolyokat hallgatni, jobb mint Bach vagy Vivaldi őket is szeretem ,de akkor is egy ember sikolya sokkal jobb.Az emberek hamar elfogynak én meg a másik oldalamra fordulok.
Nem alhatok olyan sokáig egy túlságosan ismert erő felébreszt. Lucifer! De mit keres itt? Én ugyan nem hívtam. Akkor talán magától jött. Ezt meg nem veszem be biztos akar valamit. Kibotorkálok a nappaliba és megállok.
-Nocsak vadmacskám te is itt vagy?- nevet fel, megborzongom nevetése hallatán.
-Igen, itt vagyok.- suttogom
-Öcsikém miért nem mondtad, hogy ő is itt van?- néz Belialra aki mintha mogorva lenne, de lehet csak rossz a szemem. Cresilről meg ne beszéljünk.
-Nem kérdezted.- von vállát
Jaj most meg mit csináljak? Wááh nem tudom.
-Minek jöttél?-kérdezem nyugodtan és a falnak dőlök .
Ide-oda jártatom a tekintetemet a három démon között.
-Könnyedén intézem el a dolgaimat, sunnyog a nap lefelé… Vigyorogva szívtam csutkáig a cigit, aztán oldalra pöccintem. Micsoda sunnyogós, semmirevaló faj ez… Újabb cigire gyújtok, zakóm szárnyait csapkodja a szél.
Elmélkedek, ki tudja, mennyi idő telik el, már egy doboz cigit elfüstöltem, amikor felemelem a fejem. Egy kis vörös, göndör fejecske meg jelenik meg a látóterembe, kígyósan szűk pupillája és aranyszínű sólyom szempár kacag rám.
-Mmm, Belial nagyúr – dorombolta a kis démon. Fekete szárnyacskái a hátára simultak, összezárva, mint a tündérkék szárnyai. – Mit keres itt a lassan nyugvó nap fényében sütkérezve?
-Cresil, a lustaság démona – simogatom meg a fejecskéjét. – Mit keresel itt fent, drágaságom?
-Túl lusta voltam lent maradni – törleszkedik kismacskásan a tenyerem alá. Rövid, szinte szemfájdítóan göndör hajtincseit csavarom az ujjaim köré.
-Édes vagy – mosolygok rá flegma félmosollyal. Fejecskéjét a vállai közé húzta, úgy mosolygott, ettől még kismacskásabban néz ki.
-Mi járatban itt, Mesterem? – érdeklődik, rámászva a combomra, ott elhelyezkedve, hogy fejecskéjét a mellkasomra hajtja.
-Csak pihenek. Te Cresil, hazajössz velem? – kérdezem hirtelen ötlettel vegyítve.
-Óó, komolyan? – ragyognak fel a kígyószerű szemei. Megsimogattam a haját.
-Persze. Mit szólsz?
-Szupika – mosolyog cicásan.
***
Cresil a konyhában kutat, mert megemlítettem neki, hogy van a hűtő aljában egy kis eper, fent a polcokon meg porcukor… És ezt imádja. Hallom a hatalmas csapkodásokat, hogy megjött a drágaságos szobatársam is. Ágybetét, hih.
-Hol voltál cicám? – vonom fel a szemöldököm végigmérve. Ez a külső nem olyan látványos.
-Szórakoztam – köpi felém.
-Nahát… én nem nyújtottam elég élvezetet számodra? – vigyorgok, mire sikoltozva vág hozzám egy könyvet, majd szándékában állt belefojtani engem a betűk tengerébe.
-Rohadj meg! Engem meg hagyj békén! – caplat át a hálóba és a szögletes fejű dögöt kezdi el simogatni.
-Na, most miért vagy ilyen?
-Belial, húzz innen! – sikoltozza. Megvonom a vállam.
-Édesem, hozz nekem egy pohár vodkát, jó? – szólok.
-Felejtsd el! – ordít velem Alexiel. Felvonom a szemöldököm.
-Nem is neked mondtam – vigyorodok el. Látom, hogy ezüstfürtös feje kiles az ajtó mögül, mogorván, de amikor meglátta az apró lábú, hegyes fülű démonocskát, elkerekedtek a szemei.
-Szia, Alexiel – integet neki Cresil.
-Te? – kerekednek el az exangyal szemei.
-Tessék – nyomja a kezembe Cresil a vodkát.
-Kösz, kicsikém. – simogatom meg a buksiját, mire a térdemre telepedig, apró szárnyait meglebbentve eszegeti az ujjaira tűzött epreket. Egyenként, lassan rágcsálta körbe a vöröslő szemeket, az eperlevet szórakozottan lenyalogatva. Megsimogatom a fejecskéjét, mire dorombolva bújt hozzám. – Látom, ismeritek egymást.
-Persze, Alexiel meséjét mindenki ismeri - csivitelte a démonocska, sápadt arcocskáján lassan kiütköztek az ezüstös-zöldes pikkelyek. – Hogy Lucifer nagyurunk használta, és eldobta, mint egy darab rongyot…
Erre Alexiel felsikított és visítva kezdte kergetni az ördögöcskét, aki visongva nevet rajta. Nyugodtan ülve néztem rájuk. Milyen szép pár.
-Megöllek! – sikította az exangyal.
-Próbáld meg! – visította a démonocska, a plafonról kukkantva le. – Lusta némber!
-Mondja a lustaság démona? – kérdezem, mire Cresil elneveti magát.
Nyögdécselek,sóhajtozok ah a francba…. Nem kéne ezt csinálnom,de most na…
Megtalálja a gyöngyöcskémet és finoman megsimítja , a hátam megfeszül már nem kell sok légysziiiiiiiiiiii…
Abbahagyja a kényeztetésemet, hallom ahogy cuppogó hangol kihúzza belőlem az ujját, de még is miért? Kezeimet lassan magamhoz húzom és értetlenkedv ülök fel.
-Mi… mit csi… miért…- lihegtem, már megint beetetett ez a nyomorék.
-Ahh, dolgom van – csóváltja meg kígyószerű mosollyal a fejét esküszöm megölöm!!
-De… nem hagyhatsz itt… ! – térdelek fel, tényleg nem hagyhatsz itt be kéne fejezned ha már elkezdtél valamit. Pfff..
-Ha nem bírsz magaddal, nyúlj magadhoz- kacsint rám és eltűnik, mégis mit gondolsz rólam?!
Nagy nehezen felállok az agyról és keresek magamnak valami ruhát, ha már így itt hagytál keresnem kell egy játszópajtit. Felveszek valami göncöt egy kis alakváltoztatás és kilépek a lakásából és keresek magamnak egy bárt.
Nem kell sokáig kutakodnom találok egy jó ami híres is. Beléptem és leültem egy székre a pulthoz, nem is kellett sok tolongtak a jobbnál jobb pasik.
-Maga nagyon csinos.-hízelegnek nekem.
-Köszönöm.-felelem mosolytalan arccal és tovább iszogatok. Egy helyes kopasz és kigyúrt pasival távozom. (Vin Diesel feeling xD).
Nem is kell sok már a kocsiban egymásnak esünk mit meg nem tesz egy kis pia és ráhatás.
Megnyalom a férfiasságát és egy kis ideig szórakozok vele, miután ezt meguntam leszedem magamról a bugyit, és ráülök kicsiny szerszámára. Lassan mozogni kezdek és apró nyögések hagyják el a számat. Látom rajta ,hogy ő is élvez kár ez után nem ölhetem meg. Ahogy a tempót kezdem el fokozni nyögdécselni kezd alattam ,nagyon helyes bogaram. Egyszerre zuhan ránk az az érzés amit már rég nem éreztem és elmosolyodok.
-Kösz ez felejthetetlen volt!-öltözök fel és kiszállok a kocsiból
-Ennyi?-néz utánam
-Lehet,de nem biztos.- jelenik meg a képemen a sunyi vigyor és tovább állok.
Amíg haza felé igyekszem á a fenét igyekszem én haza. Lassan sétálok úgy sem ismer meg senki szerencsémre. De sajna hazaérek és benyitok az a rohadék is itthon van már.
-Hol voltál cicám?-bök az új külsőmre amit azonnal eltüntetek
-Szórakoztam!-morgom halkan
- Na hát én nem nyújtottam elég élvezetet számodra?-jegyzi meg gúnyosan mire egy könyvet dobok neki.
-Rohadj meg ! Engem meg hagyj békén!-megyek a szobába és Sisit kezdem el cirógatni.
-Naaaa, de most miért vagy ilyen?
-Belial húz innen!-sipítom
Szerkesztve Teresa-san által @ 2010. 08. 25. 15:03:15
Pár óra múlva lazán hazamentem, zakómat a vállamon átdobva könnyedén léptem át a nappaliba. A kicsike a kanapén ült, lábait a karjára dobva feküdt és bújta a könyvet. Na, ő is kifogta a legszarabb könyvet az egész polcról…
-Mi az cicám, már észre sem veszel? – élcelődtem vele, és öntöttem magamnak egy mentapálinkát.
-Hagyjál olvasni! Pukkadj meg! – milyen kis választékos lett, pedig az arroganciáját nem is kötöttem le fizetség gyanánt.
-Na de miért? – piszkáltam továbbra is vigyorogva. – Nem mondhatod, hogy nem élvezted.
-Inkább nem mondok semmit sem – morogja, és tüntetően a könyvbe mered. Fekete füstté omolva előtte veszem vissza a testem, hogy első meghökkenésében szinte egybeolvad a bőr fotellal. – Hagyj engem békén! – morogja mérgesen, és én csak oldalra biccentett fejjel provokálom továbbra is. Közelebb hajolok hozzá, és kegyetlenül látom a gondolatait. Mmmm, szóval a sejtjei még forronganak az álomtól… bár abba is belekukkantva milyen együgyű és primitív formája az élvezeteknek.
A következő pillanatban a pici cseresznye ajkakat érzem a számon, fogaival vadul az alsó ajkamba mar és vért szív belőle.
-B-bocs – dadogja a pillanatnyi köd elmúlásával és kisuhan az erkélyre. Megforgtaom a szemeim. Szinte naplót írhatnék róla…
Első nap. Semmi változás.
Nem baj, majd felpörgetjük az eseményeket… folyt.köv.
Mogorván sóhajtok egyet. Milyen kis szemérmes lett hirtelen.
-Ez meg mi volt, cicám? – sétáltam utána zsebre dugott kezekkel, provokatív mosollyal.
-A drága kis álmodnak még van egy kis hatása rajtam – mondja mogorván, tüntetően elfordulva. Kérlek alássan, én csak az alaplöketet adtam meg, hogy te nem tudtál kielégülni az álmodban, az nagyon nem az én hibám.
-Hát igen, legalább jót szórakoztam – mondtam halkan felnevetve.
-Fordulj fel, Belial! – tépi mérgében a párnát, és gyilkos tekintettel méregetett.
-Nyugi cica – cirógattam meg az arcát kaján vigyorral. – Nem olyan nagy ügy.
-Dehogynem az! – sikongatja mérgesen. – Tudod, milyen régen voltam pasival! – fordult át, és gyilkos tekintettel méregetett az anyag rejtekében. Mellédőltem, egyik kezem a tarkóm alá tettem.
-Nem, nem tudom, milyen rég – évődtem vele.
-Egészen pontosan százhúsz éve voltam! És akkor is a bátyáddal – morogta dühösen.
-Luciferrel? – mondtam, de adtam egy kis kérdő jelleget a hangomnak. A kis édes, hű volt ahhoz a perverzhez… hehh.
-Ja. – vetette oda. Visszafogottan felnevettem és felkönyököltem, szórakozottan végigfuttatva az ujjaim az oldalán.
-Akkor most én jövök? – kajánkodtam, és felemelve az állát az ajkaiba martam. Két kezével el akart tolni magától, de megtámaszkodtam a feje mellett és alsó ajkát beszívva végignyaltam a nyelvén. Ennyi kellett, teljesen szétfolyva kapaszkodott az ingem elejébe, én pedig a fenekébe markolva az egyik combját még mindig oldalfekvésben a derekamra simítottam. Egyetlen mozdulatomba került, az anyag szinte magától foszlott szét a kezeim között, és lazán oldalra hajítottam. Vadul csókoltam, ujjaimmal a puha bőrt simítva végig, és mikor félretépte a fejét levegőért, zihálva a szemembe nézett.
-Megöllek, ha ennek vége – lihegte, mire felvillantak a szemeim, és körmeimet végighúztam belső combja érzékeny részén, és két ujjamat végighúzva a forró, vöröslő vágaton, egyetlen mozdulattal már benne is voltam. Nyögdécselni kezdett, és karjait a nyakam köré fonta, és csípőjét közelebb nyomta a becézgető kezeimtől.
Fortyogott bennem a hirtelen harag, ami kaján kárörvendésbe csapott át. Az ingembe kapaszkodott, és vadul falta az ajkaimat, én pedig kegyesen visszacsókoltam. Lazán simítottam végig a fenekét, és karmaim nyomán szétfoszlott a felsője.
Ujjaim és tenyerem nyomán szusszantva nyögdécsel, sóhajtozik, bőre egyre forróbb és törleszkedik, jaj de élvezi…
Nyelvemmel lazán simítom végig a nyelvét, végiggörgetem, mint valami édes cukorkát, és ujjaimon érzem, hogy izmai lassan teljesen ritmikusan húzódnak össze, nedveitől már csillog a kezem, ujjaimmal a vörös és forró ajkacskák között megtalálom a lüktető gyöngyöt és finoman megsimítom. A háta megfeszül, és már teljesen közel jár, hogy a szemei fennakadva és nyögdécselve elélvezzen.
Ó, nem-nem…
A tökéletes, száz-százalékos beteljesülés előtt abbahagyom a kényeztetését, tenyerem leveszem a fenekéről és ujjam halk cuppanással hagyja el a testét. Lazán lenyalom az ujjaimat, aztán felültem, elvigyorodva szemlélem égő, forrongó testét, kezeit lassan magához húzta és értetlenkedve, zihálva felült, tompa szemeit rám meresztve. Na iiiiigen, ez van, ha az orgazmus előtti 99%-ban leállítjuk az akciót.
-Mi… mit csi… miért…- lihegte.
-Ahh, dolgom van – csóváltam meg kígyószerű mosollyal a fejem, majd felálltam és összeütöttem a kezem.
-De… nem hagyhatsz itt… ! – térdelt fel.
- Ha nem bírsz magaddal, nyúlj magadhoz – kacsintottam és felkapva egy zakót a székről némi fekete tollfergetegben eltűntem.
Hah jesszusom milyen álomba csöppentem. Szexi pasik akik mind a kegyeimet lesik rég volt ilyenben részem. Nyami. Úristenem egy szál semmiben rohangálnak mellettem vagy masszíroznak. Gondolom én akaratlanul is felnyögtem álmomban. Naaaa csak még egy kicsit.Oh, igen most már jó. Na hova mész az enyém vagy csakis az enyém! Hehe még szép, hogy vissza jön hozzám mindenki visszajön hozzám. Egy csókot váltok vele ,majd szépen lassan lefektetem az ágyra és megkötözöm. Neked véged. Szépen haladok lefelé hol megnyalom ,hol meg megharapom, végignyalok a hosszán majd a számba veszem. Végül megunom és egyszerüen meglovaglom ezt nem csak én de ő is élvezi.. Ahw, de egyszer vége szakadt az álmomnak…
BELIAL! Ezt csak is ő tehette velem , esküszöm, hogy megölöm.Nyöszörögve kelek fel , a francba mehetek zuhanyozni megint. Visítással megyek ki a konyhába, de előtte kirúgom az ajtót.
-Csak nincs valami gond? – dőlt a pultnak a szájában meg egy cigi. – Mit reggeliznél?
-Te utolsó rohadt szemétláda! – visítottam és nekiugrottam volna 10 karommal, de azaz átkozott megfogta a homlokomat és én meg kapálózhatok, mert nem érem el.
-Csak nem bal lábbal keltél fel? – kérdezte felvont szemöldökkel. Hajam zilált volt, az arcom piros és a hálóingem is lecsúszott a vállamról.
-Hogy mertél... még az álmaimba is belepofátlankodsz? Hogy rohadnál meg! – sikítozok tovább és továbbra is próbálom kikaparni a szemei. Másik kezével megfogja a nyakam és a falhoz szorít. Rohadj meg!
-Naaa, cica – simítja az arcát az enyémhez, vigyorogva fogja másik kezébe az arcomat. – Viselkedj. A végén még fel kell takarítani majd utánad, cicám – csókol finoman szájon, majd taszít rajtam egyet.
-Maradj a lakásba. Dolgom van – kacsint rám, és belelépett a cipőibe remélem sok dolgod van. – Érezd otthon magad.
Semmivé foszlott.
-Rohadj meg te görény!- mentem a fürdőbe és szinte leszaggattam magamról a ruhát. Ott megint voltam vagy egy órát, de nem érdekelt szerencsére még nem jött haza. Sisi mellettem volt a vízben.- Jaj kislány nem akarod megölni helyettem? Én sajnos nem tudom megölni.
Kiszálltam a kádból és felötöztem semmi különös csak egy fekete póló és egy fekete farmer. A nappaliba mentem és egy könyvet kerestem. A Háború és béke ez jó lesz. Oly annyira belemerültem az olvasásba, hogy észre sem vettem azt a hólyagot.
-Mi az cicám már észre se veszel?-kérdi vigyorogva
-Hagyjál olvasni! Pukkadj meg!
-Na de miért! Ne mond, hogy nem élvezted?-kérdi pimasz mosollyal mire fülig vörösödöm.
- Inkább nem mondok semmit sem!- mordulok fel és továbbra is olvasok, előttem terem én meg szinte beépülök a fotelba .- Hagy engem békén!- sziszegem az arcába, de hirtelen ötlettől vezérelve inkább megcsókolom és lágyan az ajkaira harapok ami vér kisercent azt olyan gyorsassággal le is nyalom.
-Bocs.- pirulok el és baromi gyorsan az erkélyen vagyok, leülök a sarokba, mi lelet engem? E…zt a majmot megcsókoltam.
-Ez meg mi volt cicám?-kérdezi és rám pillant
-A drága kis álmodnak még van egy kis hatása rajtam.- mondom úgy, hogy rá sem nézek még az kell, hogy leteperjem.
-Hehe. Hát igen, én legalább jót szórakoztam.
-Fordulj fel Belial!-megyek be a szobába és levettem magam az ágyra
-Jaj nyugi már cica nem olyan nagy ügy!- nevet fel mire összerándulok
-Dehogynem az! Nekem igen! Tudod milyen rég voltam pasival!-mordultam rá és hasra feküdtem.Éreztem, hogy az ágy kicsit lesüllyed , de nem néztem oda.
-Nem, nem tudom milyen rég- kuncogja
-Egészen pontosan utoljára 120 éve voltam és akkor a bátyáddal.
-Hogy kivel?Luciferrel?
-Ja.- mondom tömören
-Heh. Akkor most én jövök.-kuncogja majd hátra fordít és megcsókol, akár, hogy tiltakozok, de végül visszacsókolom.- Te rohadék ezt nem úszod meg-lihegem két csók közt. Végigsimít rajtam mire jólesően felsóhajtok, a nadrágom gombjával kezd el vacakolni végül lehúzza rólam a bugyimmal együtt.-Megöllek, ha ennek vége- mondtam mégmielőtt ez egyik ujját magamban nem éreztem volna. Felrancigáltam magamhoz egy újabb csókért….
