Ismét egy szokásos nap, megint itt állok a kapuban, és próbálom meggyõzni magam, hogy belépjek az épületbe. Ki nem állhatom az iskolát, habár nem azért, amiért általában szokták. Nekem nincs semmi bajom a tanulással - még ha ez a jegyeimen nem is mindig látszik -, a bent lévõ tömegtõl rettegek. Gyûlölöm, ha hozzám érnek, rosszul vagyok, ha mások a közelemben vannak, és bármennyire is szeretnék ezen változtatni, nem tudok. Szerencsére eddig még csak néhányszor volt pánikrohamom az iskola falain belül, de egyre nehezebb és nehezebb visszatérnem ide.

Van pár diáktársam, akik úgy gondolják, vicces, ha halálra rémisztenek, szünetekben többször is próbálnak megközelíteni, de az alacsony termetemet és a gyorsaságomat kihasználva meglógok elõlük. Ez általában sikerül is, mert még nem jöttek rá, hol van a kis rejtekhelyem, ahova elmenekülhetek a kíváncsi szemek elõl. Már senki sem jár le a régi, lezárt focipályához, mert telehordták szeméttel és vasdarabokkal, semmi érdekes nincs itt, legalábbis azoknak, akik csak a külsõt szemlélik. Nekem mindennél többet jelent ez a hely, itt mindig sikerül megnyugodnom, nem kell tartanom attól, hogy bármelyik pillanatban nekem ütközhet vagy megérinthet valaki. Csak lefekszem a pálya szélénél álló fa tövébe, és kémlelhetem a kék eget.

Emlékszem, régebben mennyit jártam ide ihletet gyûjteni. Kicsit hiányzik a rajzolás, de még nem tudnék a kezembe fogni tust, ecsetet vagy ceruzát. Túlságosan sok rossz emlék fûz ezekhez a tárgyakhoz, melyek egykor a legkedvesebbek voltak a számomra, és a magányt is elûzték. Ha alkottam, minden megszûnt körülöttem, nem hallottam a környezetemet, fõképp a szüleim veszekedését, boldogan ábrándozhattam egy szebb jövõrõl. Kár, hogy egy éjszaka mindent romba döntött. Már sosem leszek az a régi mosolygós kisfiú, akit mindenki szeretett.

Mély levegõt vettem, tettem egy lépést az épület felé, de megint megtorpantam. Szeretem megvárni, míg a diákok bemennek a termeikbe, és ha kések is, de legalább nem kell õket kerülgetnem. Nem is értem, hogyan bírtam ennyi ideig. Szerencsére már nincs sok hátra az iskolából, ez az utolsó évem, végre nem kell majd olyan helyzetbe kényszerítenem magam, amitõl a hideg is kiráz. Legszívesebben csak ülnék otthon a kis szobámban és olvasnék, mert ott nem kell tartanom senkinek sem a jelenlététõl.

Az osztálytársaim már megtanulták, hogy ne érintsenek meg, talán bolondnak tartanak, nem tudom… Néhány pánikroham elég volt ahhoz, hogy feladjanak bármiféle próbálkozást velem kapcsolatban, de én ennek csak örülök, eggyel kevesebb gond.

Még jobban a fejembe húzom a kapucnit, észrevétlenül végigsimítva a sebhelyemen, közben bátorítani próbálom magam. Gyerünk, Haru, csak néhány órát kell itt eltöltened, aztán még párat a könyvtárban, és mehetsz is haza – mormolom magamban, halkan kifújva az eddig görcsösen benntartott levegõt. Már épp elindulnék, amikor valaki megszólal közvetlenül mellettem.

- Szia. Te is új vagy itt? – kérdezi kedvesen, mire csak ijedten megrázom a fejemet. Mit akar tõlem ez a srác? - Akkor senpai vagy, és tudsz nekem segíteni esetleg - mosolyog tovább, de nem tudom, mit csináljak. Csak hagyjon mindenki békén, nem is értem, miért pont velem próbál barátkozni, mert azt hiszem, azt szeretne. - Cyrille Wong vagyok, a 2/B-be lettem osztva...

- Ne is foglalkozz vele, õ mindig ilyen fura – hallok meg egy nõi hangot, mire megkönnyebbülök egy kicsit. Ismerem a lányt, nagyon pletykás, biztosan fog mesélni rólam néhány dolgot, de legalább így nem kell attól tartanom, hogy újra próbálkozni fog a srác. - Tanaka Megumi vagyok, 2/B. Majd én körbevezetlek – vállalkozik, és mintha itt sem lennék, továbbindulnak. Hál istennek… Már kezdett zavaró lenni az a tekintet, amivel engem bámult.

Elmélázásomból a becsöngõ zökkent ki, gyorsan elindulok a termünk felé, de természetesen késve érek be. Megkapom a szokásos szidást, hogy én sosem vagyok képes idõben beérni, de ezután zavartalanul telik el a nap. A tanárok tudják, hogy mi történt, nem is firtatják tovább a dolgot, habár nem kivételezhetnek velem feltûnõen, és én sem várom el ezt tõlük.

Amint kicsengetnek az utolsó órámról, rohanok a suli melletti könyvtárba, ahol hétköznap délutánonként dolgozok. Itt legalább csak akkor kell megszólalnom, ha segítséget kérnek tõlem, de ez nem fordul elõ túl sokszor. Maximum meg kell mutatnom egy-egy könyvnek a helyét, mert a legtöbben konkrét olvasmányt keresnek.

Már legalább egy órája itt lehetek, eddig semmi érdekes nem történt, segítettem néhány embernek megtalálni a könyvet, amiért jöttek, de különösebb feladatom nem volt.

Ahogy megáll valaki a pult elõtt, felnézek, és azzal a fiúval találom szembe magam, aki reggel odajött hozzám. Nyelek egyet, majd félénken pillantok rá. Mit akar már megint? Remélem, nem fogok állandóan összetalálkozni vele, nem szeretném, ha barátkozni próbálna velem, megvagyok én egyedül is. Ez természetesen nem igaz, sokszor jó lenne beszélni valakivel, akiben megbízhatok, de még nem tudnám elviselni senkinek sem a jelenlétét. Elfuserált egy életem van. Talán még az is jobb lett volna ennél, hogyha elvérzek a vágás miatt, amit a nyakamon ejtettek.

- Senpai… - mosolyog rám kedvesen, én pedig nem tudom, mihez kezdjek ezzel a helyzettel. Rég nem néztek így rám, általában csak megvetõ vagy lenézõ pillantásokat kapok, de õ teljesen máshogy viselkedik, mint a többiek. Nem tudom, mit mesélhetett neki a lány, de érdekes, hogy nem undorodik még tõlem.

- Tudnál nekem ajánlani valami jó könyvet? Túl sok minden érdekel, és nem tudom, mit is olvashatnék... Tudsz nekem segíteni? - kérdezi kedvesen.

- É… én… - próbálok kinyögni valamit, de a szavak nem akarnak jönni. Lehajtom a fejemet, hogy összeszedjem magam, és amikor újból felnézek rá, már sikerül aránylag egybefüggõen kimondanom egy mondatot.

- M… mégis milyen mûfajra v… vagy témára gondoltál? – kérdezem meg-megakadozva, mert zavarban érzem magam, habár azt nem tudom, hogy miért. Más is fordult már hozzám ilyen kérdéssel, igaz, az elég bõ választék, hogy sok minden érdekli. Nem tudok neki ajánlani semmit, ha nem határolja be, hogy mirõl szeretne egyáltalán olvasni.

Úgy látszik, mintha elgondolkodna, majd mosolyogva megszólal.

- Tudod, másodikos vagyok, és ma irodalom órán felsorolta a tanár az egész évi kötelezõ olvasmányainkat, esetleg segíthetnél megkeresni ezeket a könyveket – mondja, felém nyújtva egy papírdarabot.

Óvatosan a kis fecniért nyúlok, de ahogy elveszem tõle, véletlenül összeérnek az ujjaink. A szívverésem felgyorsul, és úgy rántom el tõle a kezem, mintha tûzbe nyúltam volna. Ijedt szemekkel nézek rá, mire õ furán méregetni kezd, de aztán csak a pult mögé mutat.

- Beesett a listám a pult mögé, nem vennéd fel? – kérdezi felhúzott szemöldökkel, én pedig mélyen elpirulok.

- P… persze, elnézést – kérek bocsánatot, miközben lehajolok a papírért, de olyan ügyetlen vagyok, hogy amikor fel akarok egyenesedni, beverem a pultba a fejem. Jó nagyot koppanhattam, mert hallom, ahogy nevetni kezd a bénázásomon.

Õ is ugyanolyan, mint a többiek, csak kinevetni és gúnyolódni tud. Könnyes lesz a szemem, de egy gyors mozdulattal letörlöm azokat, és úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, pedig rosszul esett, ahogyan viselkedett. Már megszoktam ezt mindenkitõl, akkor meg miért fáj ennyire, ha õ csinálja? Nem is ismerem…

Kimegyek a pult mögül, és elindulok arra a részlegre, ahol a kötelezõ olvasmányokat tartjuk. Szerencsére ezeknek a könyveknek külön helyük van, hogy könnyebben megtalálhassuk mi is és az ide tévedõ diákok is.

- Gyere, megmutatom, merre találod, amire szükséged lehet – mondom félénken, és intek neki, hogy kövessen, amit õ készségesen meg is tesz.

Csendben haladunk a sorok közt, épp odaérünk a helyhez, ahová el akartam vezetni, amikor megérzem a kezét a vállamon. Sikkantva ugrok hátrébb, és elcsapom a kezét. Meg akarok fordulni, hogy tudjam, mit akar tõlem, de akkora lendülettel pördülök meg, hogy végül a fenekemre esek.

Rémült tekintettel nézek a kissé zavart arcára a földrõl. Látszik, hogy nem tudja eldönteni, mit csináljon, és én nem könnyítem meg a helyzetét. Nehezen kapkodom a levegõt, a szívem mintha a fülemben dobogna, és úgy érzem, a könnyeim megint utat akarnak töri maguknak. Rég voltam már ilyen közel egy pánikrohamhoz.

Az egyenruhát nem díjazom, de ebben a suliban szerencsére nem is kell. Hm... Kíváncsi vagyok kikkel sodor majd össze a sors ezúttal.
Sofõröm kitesz az iskola elõtt. Nem öltöztem túl extrán és mivel kocsival jövök megyek és rossz idõ sincs túl melegen sem. Egy fehér ing, sötét nadrág. A lányok többsége érdeklõdve néz rám.
Hiába na, cuki vagyok. Megengedek magamnak egy sármos mosolyt feléjük, majd elindulok befelé.
A kapu elõtt egy fiú áll. Ez most be akar jönni vagy nem? Kapucnis pulcsi van rajta és nem úgy néz ki mint aki egyhamar tenne egy lépést is. Ha nem akar bejönni, minek jött ide? Maradt volna otthon...
Elmegyek mellette, de még visszafordulok. Azta kurva... Agyam kattog ezerrel és megtorpanok.
Azt hiszem találtam valakit, aki lehet a játékszerem. Gondolataimban gúnyos mosoly fut végig arcomon, de a valóságban ezt nem lehet, így csak édesen elmosolyodok.
- Szia. Te is új vagy itt? - kérdezem kedvesen. Nem szól, csak megrázza a fejét. - Akkor senpai vagy és tudsz nekem segíteni esetleg. - mosolygok továbbra is. - Cyrille Wong vagyok, a 2/B-be lettem osztva...
- Ne is foglalkozz vele, õ mindig ilyen fura. - hallom az egyik csaj hangját és mikor felé nézek látom, hogy egyike a kis rajongóimnak. - Tanaka Megumi vagyok, 2/B. - mosolyog rám. - Majd én körbe vezetlek. - vállalkozik. Hát jó.. Miért is ne. Addig legalább kitalálom hogyan is fogok összehaverkodni ezzel a sráccal.
- Hm... Mond csak, ki volt az a srác? - kérdezek rá már bent a folyosón sétálva.
- A neve Haruyuki Noiru és meg fogsz lepõdni, de végzõs, 4/B-s. - tudatja velem. Azta. Nem is gondoltam volna, hogy már 18 éves. Hm... Azt hiszem kezd egyre jobban tetszeni a kis ötletem, hisz nem lesz egy könnyû játék, de én élvezem a kihívásokat.


A lány megmutatja a termünket, fecseg arról mikor hol milyen óra lesz, mit hol találok, ki kicsoda és mit kell tudni róla az osztályban. Nem igazán érdekel, de nem akarom mutatni milyen is tudok lenni. Higgyenek csak cuki fiúnak, addig jó nekik.
Különben meg... Nem túlzottan érdekelnek a lányok.
Végül a csengõ ment meg és a tanár érkezése, aki rögtön ki is hív maga mellé, hogy bemutasson.
- Szóval õ lenne az új diákunk. Kérlek mutatkozz be. - mondja kedvesen a tanárnõ.
- Sziasztok. A nevem Cyrille Wong, kérlek viseljétek gondomat. - mondom édesen és meghajolok. Ezt itt így szokás. Az osztály kedvesen fogad és én visszaülök a helyemre, a csaj mellé... Persze, hogy neki mellém kellett ülni és levakarhatatlan.
- Most jöttél japánba? Hol éltél eddig? - kérdezget.
- Kiskorom óta itt élek, csak átjöttem egy másik suliba. - mondom egyszerûen.
- És kínai vagy igaz?
- Kínai-francia. - mondom. A tanár megkezdi az órát, matek.
A csaj legalább ezen csendben van és látom rajta nem megy neki, de koncentrál, hogy felfogja.


Aztán a többi óra is szerencsére így megy el, egészen ebéd szünetig. Még csak most sikerül a terembõl kijutnom, mert mindig jöttek kérdezgetni. Komolyan... Ez rohadt idegesítõ. De nyugtat a tudat, hogy minden csoda csak három napig tart.
Aztán majd leakadnak rólam.
Gyorsan sietek ki a terembõl és veszem az utamat a suli melletti könyvtárba. Ilyenkor nem sokan vannak itt, de  aki fontos az igen. A reggeli kapucnis csávó, Haruyuki.
- Senpai.. - mosolygok rá kedvesen mikor a pulthoz lépek. Ezek szerint itt dolgozik. Most sem szól semmit, de legalább rám néz. Ez haladás.
- Tudnál nekem ajánlani valami jó könyvet. Túl sok minden érdekel és nem tudom mit is olvashatnék... Tudsz nekem segíteni? - kérdezem kedvesen. Remélem valahogy sikerül szóra bírnom.

Reggel, olyan jól és békésen aludtam, hogy az ébresztõt se állítottam, be a telefonomon. Így rendesen és illedelmesen el is késtem.
A ruhákat futva kapkodtam magamra, a táskába is hanyagul bevágtam a könyveket, majd összezipzárazva felkapom a hátamra. A hajamat se fésültem meg, a cipõfûzõmet is csak belülre tûrtem, annyira siettem.
Nem lenne jó elkésni, és kivívni a tanárok haragját, ami nem kicsit csattanhat rajtam, fõleg, hogy a szüleim is itt vannak mellettem.
A reggelit se tudtam meg csinálni, sõt még arra se maradt idõm, hogy ki szarjam magam…. Kurva iskola.
Futva, hatalmas léptekkel szedtem a lábaimat az iskola kapui felé, de hiába a nagy sietségem, így is kések legalább 10 percet.
Amint elérem a tantermet, bekopogok és lihegve kipirult arccal nézek a tanárra.
- El…nhé…zésth, a khéé…shéé.sért. – lihegem, erre a tanár rá bólint, hogy elnézi, azzal le is ülök a helyemre és próbálok bekapcsolódni az óra menetébe.
De egyszer… egyszer hátra nézek, hogy meg nézzem, õ itt van e. De nem kellett csalódnom, tényleg itt van.
Nyugodtan felsóhajtok, aztán már írom is a füzetembe azt, ami a táblán is szerepel. Történelem óra…. Kyaa de utálom…
Végül, de az órának vége. Mindenki ki megy a terembõl, engem is hívnak, de elküldöm õket annyival, hogy mindjárt megyek, de tudom, hogy nem lesz ebbõl semmi.
Jeremi-hez sétálok és leülök mellé, aztán úgy bújok hozzá, akár egy ártatlan kiscica, majd õ át is ölel, ami nagyon jól esik..
Egyszerûen már hiányzott… szükségem van már rá…
- Szia. – suttogom oda neki, ekkor amint meglátom a kaját, érzem, hogy ebbõl hatalmas gyomorkorgás lesz, nem is akármilyen.
- Szia. Nem eszel? – érdeklõdik, és megsimogatja a hátam, biztos meg lepõdött, hogy én semmi kaját se hoztam. Ekkor hatalmasat kordul a gyomrom, ami rendesen visszhangzik a teremben. Némi pír is kiül az arcomra.
- Otthon hagytam a reggelimet, pénz sincsen nálam. – motyogom halkan az igazságot.
- Egyél az enyémbõl, van még egy fölös kakaóm, ha érdekel, meg csiga. – Mondja kedvesen, amire szemeim felcsillannak. Majd amikor elém pakolja a készletet.
- Komolyan? – nézek rá nagy szemekkel, ekkor kapok is egy homlok puszit, amit egy mosollyal nyugtázok.
- Persze, egyél csak, jó étvágyat. – válaszolja, ezért én köszönet képen adok ajkaira egy apró puszit. Ekkor elveszek egy kakaót és egy péksüteményt, majd jóízûen enni kezdek, igazi meg váltás most ez. Hálás vagyok neki, nagyon is.
- Naoki, elkérhetem a telefonszámodat? – Kérdezi érdeklõdve, én kék tekintetem rá emelem és egy mosollyal az arcomon rá is bólintok.
- Persze. – adja ide a telefonját, ami lassan már egy komplett ûrkilövõ állomás. Szerencsétlenkedek vele, valahogy a telefonja nem kedvel, és nem akar úgy mûködni, ahogyan azt én akarom. De végül segít beírni a számomat, amiért hálás is vagyok. Amint meg csörget, elmentem a számot, és beírom a nevét. Azzal készen is vagyok.
Ekkor már lehet hallani a többieket, ahogy jönnek vissza. Ránézek tanácsot kérve, hogy most tegyünk úgy, mint a barátok, vagy továbbra is ellenségek?
Ekkor bólint, hogy menjek oda, amire kissé bevallom, elszomorodok. Már indulnék is vissza, amikor meg fogja a kezem és megállít.
Visszafordulva ránézek, ekkor látom ír valamit. Amikor idetolja és elolvasom, egy hatalmas vigyor ül ki az arcomra, és az üzenetre válaszolok is.
Még szép, hogy át megyek… ki nem hagynám, fõleg most, hogy így alakultak a dolgok.
Végül ott hagyom szegényt és a haverjaimhoz lépve, folytatom a szokásos hülyülést és nevetgélést, mint ahogy azt mindig is szoktuk.
Az óra végül elkezdõdik, csendben figyelek, mint ahogy mindig is.
- Gyerekek, mint tudjátok, lassan itt az õsz, meg szeretnélek titeket kérdezni, hogy mit szólnátok egy 5-6 napos kiránduláshoz? – pislogok fel erre a kérdésre rá.
Kirándulás? Ez most még is, hogy jön ide? Azt nem nyárára szokták tervezni?
Végül az egészet az osztály eldönti, és nekem kell beszednem a pénzt. Hurrá, ez baromira jó lesz… alig várom. Szinte gondolatban is olyan hulla fáradtan ejtem ki ezeket a szavakat, mint amilyen hulla képpel nézek a tanárra.
Miért is én?
Aztán, hogy Jeremi se maradjon ki a jóból, õ rá bízzák a busz szervezését. Én is ránézek, akár csak a többiek.
- Mennyire legyen luxus busz? – Erre a kérdésre úgy gubbad a szemünk, mint a csigának.
Jeremi, mi nem vagyunk gazdagok.
Simítom kezem az arcomra egy mosoly kíséretében. Bár az fix, hogy szuper lenne egy olyan busszal utazni.
- Figyelj Jeremi, ha tudsz olcsón buszt és gurul négy keréken az nekünk tökéletes, csak olcsó legyen. – Szólal meg ekkor valaki más, amire rábólint. Hát igen…
- Akkor ne legyen rajta légkondi gondolom. – Motyogja, ekkor elkezd sms-t írni.
Várjunk csak.. már hûvös van.. minek is rá légkondi? Erre a gondolatra halkan felkuncogok.
Amikor megint felé fordulok, látom, hogy mindenki összesúg. Meg a faszomat... mindenki félre ismeri… nem is olyan, mint amilyennek hiszik.
Felállok a helyemrõl és hátra sétálva, leülök mellé. Mindenkinek majd kiesik a szeme, de leszarom.
- Mondd. – szólal meg kedvesen.
-  Semmi csak idejöttem, hogy érdeklõdjek a buszok miatt. – válaszolom egyszerûen, egy mosoly kíséretében. Még szép, hogy nem ezért jöttem. Csak szükségem van a közelségére, még ha csak egy pillanatra is. Leg szívesebben hozzá bújnék, de nem tehetem.
- Hmm. Figyelj, kapok egy napot, holnapra több ajánlatot is kapni fogok és a közép kategóriát fogom választani, amit az osztály ki tud fizetni. – válaszolja, amin egy picit elgondolkodok, végül rábólintok.
- Rendben. – Felállok és végül vissza megyek a többiekhez, és rájuk figyelek. Kérdezgetnek is, hogy mi volt ez, de csak ugyan azt mondom el, ha már a pénzt szedem, akkor legalább tudjam, hogy mennyit szedjek.
Ami igaz is.
Végül minden órának vége, Jeremi elhúzza a csíkot hamarabb, amit meg is értek. Nem lenne jó, ha lebuknánk, egyáltalán nem.
Én jóval késõbb hagyom el az iskola kapuit, aztán egyenesen a Salvatore lakás felé veszem utamat.
Egy jó kis séta után el is érem.
Becsengetek, és be is lépek a hatalmas vaskapun, amit kinyitnak elõttem, végül az ajtóhoz is elérek és amint az is kitárul elõttem, meg pillantom Jeremit a lépcsõ tetején.
Hatalmas mosoly ül ki arcomra, a cipõimet lehúzom, és kiskutya módjára indulok fel a lépcsõn utána.
Bezárva magam mögött a szobaajtót, odalépek a szõkéhez, aztán átkarolva a nyakát, egy gyengéd csókot hintek ajkaira, de ahogy õ az ajkaimba mar a heves csókkal, amit viszonozok, plusz a kezét is megérzem a fenekemen, ami még inkább csak fokoz a látványos kipirulásomon, de én ezért hevesen a szõke tincsekbe túrok. Már alig kapok levegõt, olyan heves, plusz lent, azt a „kis” dolgot is megérzem lent, amitõl elhúzódok és pihegve, teljesen kipirulva nézek fel rá.
- Hiányoztál. – suttogom ajkaira, majd ismét csókban forrnak össze ajkaink. Ám én olyan lendülettel ölelem meg megint, hogy mind a ketten az ágyban kötünk ki.
- Ne haragudj. - suttogom, amint meg szakítom a csókot, aztán szállnék is le róla, de nem enged, most õ hív egy újabb csókra.
- Semmi baj sem történt. – suttogja vissza rekedtesen, aztán már azt veszem észre, hogy már ülünk, és nem fekszünk. Ez a csók teljesen elveszi az eszem.
Megsimítom arcát gyengéden, kezem felterelem a hajához is, ekkor egy kéz újra a fenekembe markol, amire picit hangosabban felnyögök, de „bosszút állva” ezért én megmozdítom elõre a csípõmet, ezzel is kellõ képen felhergelve, amire egy morgást hallat.
- Ha sokáig mozogsz így, le kell, hogy teperjelek, mert felhúztál. – Morogja ajkaimra, amit mosolyra húzok.
- Miért, hogy mozogtam, így? – kérdezem mosolyomból kaján vigyor lesz, és többször is megismétlem a mozgást, ekkor megint a fenekembe markol, és irányítani kezd, majd hangosan felnyögök, ahogy megérzem a meredezõ férfiasságát keményen nekem feszülni.
Mi van velem? Teljesen megbódulok tõle… hihetetlen.. ez lennék… én?
-  Így, bizony. – Leheli ajkaimra, amire kicsit rákap, majd újabb szenvedélyes csókban forrunk össze.  Keze bekúszik a felsõm alá, és végig simít bõrömön. Az érintésére szinte felperzseli a bõröm, ahol csak megérinti.
Halk sóhajok szöknek ki ajkaim közül, annyira jól esik ez. Lemászok róla, és leveszem a két zavaró ruhadarabot a felsõtestemrõl, ami végül a földön köt ki. Mielõtt visszaülnék, kapok puszikat a hasamra is, aztán a nadrágomat is leszedi rólam, ami szintén a földön végzi. Jól láthatóan az én éledezõ kicsi Naokim eléggé szemet szúrt neki, ami nem csoda. És bevallom szûkös eléggé ez a nadrág. Ekkor igazít rajta, aminek ugyan csak hangot adok, lábaim, és testem is remegnek, fõleg ahogy puszit is kapok rá. Visszaültet az ölébe, és már hajolna is a következõ csókra, amit nem engedek neki.
-  Vetkõzz le te is. – suttogom ugyan csak kipirultan, aztán lemászva róla, addig elfekszem az ágyán.
Míg õ el van foglalva a ruháinak az eltávolításán magáról, én is elfoglalom magam azzal, hogy azt az átkozott bilincset meg keresem és kiveszem. Most nem fogom hagyni, hogy végül, ha úgy van, megerõszakoljon, noha tudom, hogy nem tenne ilyet. Csak ha már ez az elsõ alkalom vele… akkor legyen ez a legszebb.
- Ne aggódj, nem fogom alkalmazni nálad. – Amint ezt kiejti, apró mosoly ül ki az arcomra, majd a bilincset elhajítom, és amikor mellém fekszik, én a hátára fordítom, aztán a csípõjére ülve elkezdek körözni rajta, kezeimmel is végig simítok mellkasán.
Aztán a körzéssel leállok, amire halk morgás a válasz. Azt hiszem, most azokat a dolgokat kellesz bevetnem… amiket eddig a lányok vetettek be rajtam. Vagyis… nem rajtam... hanem amiket láttam eddig.
Lehajolok a mellkasához, aztán kicsit bátortalanul ajkaimat a bõréhez érintem, és finoman csókolni kezdem a kulcscsontjánál, aztán haladok egyre lentebb, és lentebb, de a kicsi Jereminél meg is állok. Valahogy… a szopáshoz nem akarok eljutni.  Az az egyetlen, amit nem akarok.
Azzal vissza is indulok, fel, amikor hajamba túrnak és fejemet elkezdik lentebb nyomni, a meredezõ taghoz.
Fejem azonnal elhúzom és ijedt nagy szemekkel nézek fel a másikra, aki jóízûen elneveti magát.
- Na, mi az Naoki? – kérdez kicsit gúnyosan, ami nem tetszik.
- Én nem… nem akarom ezt… vagyis… a dolgot akarom… de…
- Leszopni nem akarsz…- fejezi be helyettem a mondatot, amire teljesen elvörösödve bólintok.
- És... azt hiszem, ez a dolog se fog menni, hogy én kezdeményezzek… Még… soha senkivel sem volt szexuális tapasztalatom. – vallom be már szinte ünnepi vörös színben gazdag arccal, tekintetem a mellettünk heverõ ágytakaróra szegezem, nem akarok rá nézni. Most tuti meg utál, vagy azt mondja, ebbõl elég, és kidob. Arcom elszomorodik, aztán érzem, hogy a kéz, ami még a hajamat markolja, gyengéden végig simít a fejem tetejétõl, le az arcomig, aztán finoman invitál, hogy menjek feljebb hozzá, amit meg teszek. Felhajolok, õ pedig rám hajol, és az eddigi szenvedélyes csóknak most nyoma sincs, helyette gyengéden, jobban mondva óvón csókol, aztán szabad kezével átöleli a testem.
- Ahhoz képest, nagyon is ügyes vagy. De, ha nem szeretnéd ezt… akkor, majd én csinálom. – Szólal meg végül gyengéd hangon a csók után, aztán helyet cserél velem.
Két kezével megtámaszkodik a fejem mellett, aztán lehajolva hozzám, a nyakamra tapasztja csábító ajkait, amivel elõször gyengéd csókot hint az érzékeny területre, majd szívni kezdi, ami tetézi bennem azt a dolgot, hogy ismét csak a vérnyomásom az egekbe szökjön. Hihetetlenül jól csinálja, miközben én csak 1-2 csókkal, egy hangot sem csaltam ki belõle.
Érzem, hogy egyik kezét a hátam alá csúsztatja, és kicsit megemel, közben a szívás egyre erõsebb lesz, amitõl halk nyögést hallatok, kezemmel pedig felkapok a hátához és a nyakához, amivel még közelebb húzom magamhoz, így testünk teljesen összeér, mellkasom, gyorsan emelkedik fel-és le.
- J-Jeremih… - sóhajtom a nevét, ekkor újabb területre vándorol ajkaival, és ezt több helyen is meg ismétli, néhol már harap is, amitõl újabb hangok jönnek elõ torkomból, aztán így halad egyre csak lejjebb és lejjebb. Mell kasom, nyakam, és kulcscsontom, rendesen tarkítják a kékeslilás szívás foltok, aminek ezért holnap, biztos fog örülni, ha a suliban újra csak meglátják.
Gondolataimban kicsit már messze járok, és azon gondolkodok, hogy most mi, hogy is kerültünk ide? Nem rég még csak marakodtunk, szívattuk egymás agyát, már majdnem verekedtünk is, és most... Most meg ezt csináljuk. Amit... Én álmaimban sem gondoltam volna… soha.
- Naoki, ne máshol járjon az eszed, hanem rám figyelj! – Hallom meg a másik hangját, ereimben csak úgy dübörög a vér, hangosan pihegek, és látom, hogy már a lábaim között van, és… õ készül arra, amit én nem mertem meg tenni.
Kezemmel az arcomhoz nyúlok és erõsen végig húzom rajta, aztán vissza ejtem azt a testem mellé.
- S…Sajnálomh… csahkh…  - Pihegem hangosan, beszélni alig tudok már, hihetetlenül jó. Az agyam is átkapcsolt máshová, de a testem tökéletesen érzett minden tettet, amit õ csinált, és most ez az eredménye.
De… honnan is jöhetett rá, hogy nem rá figyelek? Talán... nem hallattam a hangom? Vagy túl hangos voltam? Vagy miért? Mi történt?
- Semmi baj, de megint máshol jársz. – hallom ismét a hangját, megemelem picit a fejem, hogy tisztán rá nézhessek.
- Nem igahzh.. csakh.. rád…figyelekhh..- mondom nehézkesen.
- Hát… most már tényleg csak rám fogsz. – nyomja meg a „csak rám” szót aztán kaján vigyor húzódik az arcára, aztán merev farkam a szájába veszi. A forróság, ami körül ölel, elképesztõ. Fejem is hátravetem a párnába, kezemmel erõsen az ágynemûbe markolok, torkomból mély és egy erõteljes nyögés szakad fel, aztán amikor szinte már teljesen „elnyel” elkezdi mozgatni a fejét fel-le.
Ilyet még soha életemben nem éreztem. A nyelv, ami folyamatosan mozog, a szájával együtt.
Õ már… tényleg profi…
Vajon… hány fiúval feküdt már le? Vagy esetleg lányok is voltak már köztük? Vajon… õket is részesítette már ilyesmiben? Vagy én vagyok az elsõ? Ez így… annyira rossz… semmit sem tudok még róla. Semmit…
Most hiába is vesztem el a gondolataim között, tényleg úgy volt, ahogy Jeremi mondta. Végig rá figyelek. Hisz ez a kényeztetés, amit kapok… eszméletlenül jól esik, és ezt a hangok és erõteljes vonaglások, amiket alatta teszek, ezek rá a nagyszerû bizonyíték.
-J…Jerehhh…mihh…Jerehmihh…- nyögöm a nevét hangosan, hisz már érzem, hogy a csúcs egyre inkább közeledik, de õ mint aki meg se hallaná, folytatja, addig-addig, hogy végül, amikor egy erõ teljeset szív a makkon, hátam ívben megfeszül, torkomból egy hangos kiáltás szakad fel és én végül a szájába élvezek. Ujjaim elgyengülnek a takarón, amit eddig annyira görcsösen szorítottam. Laposan pislogok résnyire nyitott pilláim közül.
A lélegzetvételem gyors zihálás, mintha egy kemény edzésrõl jöttem volna. Testemen gyöngyöznek a verejtékcseppek, de Jeremi… Jeremi macska módjára nyalja le szája szélérõl, az ott maradt ondómat. Lassan felhajol hozzám, és gyengéden meg csókol, számban érzem így saját magamat. A csókot viszonzom, aztán erõtlen kezem megemelem és átkarolom a nyakánál. Eszméletlen volt… tényleg… sokkal, de sokkal másabb, mint amikor magamnak csinálom a saját kezemmel.
- Mondtam, hogy csak rám fogsz figyelni. – kuncogja jókedvûen a csók után, én pedig egy apró mosollyal az arcomon bólintok egyet. Kapok még egy apró puszit ajkaimra, de ekkor újra nyögök egyet. Jeremi rám markolt és mozgatja a kezét fel-le, ezzel újra csak azt érve el, hogy megint kemény legyek.
- Nehogy azt hidd, hogy már végeztünk. – mondja lágy hangon, és az alsó ajkamra harap, amit szintén egy nyögéssel ajándékozok meg.
Egy szó nem tudja elhagyni a számat, a szabálytalan légzésem miatt, aztán végül.. újra teljes pompámban állok.
Egy újabb szenvedélyes csókot viszonzok, ekkor elhajol felõlem, és a szekrényében matat. Kíváncsian fordítom oda a fejem, és amit meg látok, amit elõ vesz, egy kis tubus, és egy kis csomagolás. Síkosító, és óvszer.
Ekkor tudatosul csak bennem igazán, hogy ez bizony már tényleg komoly dolog. Hogy ha ezen túl esek, akkor itt már többé nincs vissza út.
Lomhán követem tekintetemmel, amit csinál. Lecsavarja a tubus tetejét, majd nyom az ujjára, amit kicsit elken rajta, aztán rám néz, és felém fordul, én hirtelen reflexszerûen összezárom a lábam, amire nem kicsit lepõdik meg.
- S…sajnálomh… énh…- zihálom halkan, ekkor tiszta kezét az egyik térdemre helyezi.
- Bízz bennem…  Naoki… - mondja ezt teljesen mély hangon, és végig a szemeimbe néz.
- Deh… énh… - újra csak a megakadt lejátszó szerepét töltöm be.
- Nem lesz semmi baj, ígérem. Óvatos leszek… és... ha az zavar, hogy ezek után nem akarok veled lenni, hát nagyon tévedsz… Szeretlek, és e senki, és semmi sem változtathat. Egy ilyen kincset.. Hogy is dobhatnék el? – Mondja ki a szavakat, amitõl könnyek gyûlnek a szemeimbe, amiket visszafojtok. Végül, elengedve magam, szétnyitom lábaimat, ahova õ elhelyezkedik, majd lehunyom szemeimet. Fejem csak úgy lüktet, de nem olyan hasogató szinten, mint amikor megérzem ujját magamban. Ez a feszítõ, eszméletlen fájdalom. Legszívesebben ordítanék. Akadozva kapkodom a levegõt, alsóajkamba harapok, és próbálom terelni gondolataimat, de ahogy érzem, hogy bentebb tolja, aztán végül elkezdi bennem mozgatni, valamivel… talán enyhül is.
- Lazíts…Vagy még ennél is jobban fog fájni. – mondja komolyan én bólintok, de szemeim még mindig csukva vannak. És próbálok lazítani, de ez nem olyan könnyû. Aztán arra nyitom ki a szemem, hogy valami puha érinti a homlokomat. Ekkor látom, hogy Jeremi adott egy puszit, hirtelen a fájdalom sem tûnt fel, aztán lejjebb hajol, és az ajkaimat ostromolja. Igaz, hogy még fáj… de legalább nem arra koncentrálok, végül így már az is kellemesebb így, és a fájdalmas nyögéseket végül a kéjesek váltják fel még úgy is, miután már két ujjat is csatlakoztatott ahhoz az egyhez.
Aztán… ez is meg szûnik, amikor kihúzza õket belõlem, én pedig egy halk, de annál inkább csalódott sóhajt hallatok, amire felnevet.
- Nocsak… milyen csalódott lett valaki. – mondja jól szórakozottan, aztán a kis csomagolást a kezébe veszi, amit a szájához emel, aztán foggal kibontja, majd magára húzza, és férfiasságát is bekeni a síkosítóval, majd elhelyezkedik a lábaim között, kezeit a fejem mellett támasztja meg, és közel hajol hozzám, nagyon közel.
- Most… ez fájni fog... de ígérem, hogy utána, sokkal, de sokkal jobb lesz. Csak bírd ki egy kicsit..- suttogja ajkaimra, én pedig végül rábólintok. Bízom Jeremiben. Ha õ azt mondja, akkor biztos úgy lesz.
Kérlek… nagyon vigyázz rám. Szeretlek…
Aztán csípõjét nekem nyomja…

Amint elenged, el is lép tõlem. Õ sétál elõttem, én pedig csendesen utána, kicsit lemaradva tõle, hisz… nem akarja látni a képem. Meg… Biztos már teljesen az agyára megyek.
Sóhajtok egy kicsit, ekkor, valakinek neki ütközök. Felnézek a másikra, és látom, hogy Jeremi az. Szemeim ijedten kerekednek el. Most biztos kinyír, mert neki mentem.
- Ne haragudj, nem akartam neked menni. – Kérek azonnal bocsánatot.
- Semmi baj, én álltam meg az útban. – Válaszolja, miközben végig engem figyel, aztán közelebb lép. Egész testemben megfeszülök és várom, hogy mi lesz.
Most meg üt? Vagy csak jobb esetben leordítja a fejemet?
- Gyere, menjünk le a nõvérhez, hogy adjon egy kis jeget a szádra, mert kezd feldagadni – Hangjára alig észrevehetõen megrezzenek, de végül rábólintok.
Inkább nem ellenkezek vele. Bááár… ha orvoshoz megyünk, abból rohadtul nem származik semmi jó.
Csendben lépkedünk egymás mellett, én érzem, hogy a számnál folyik a vérem, na meg persze fáj is. Megtörlöm ajkam szélét, ekkor egy fehér tárgy, jobban mondva egy zsebkendõ terül el látó szögembe. Nagy szemeket meresztek a szõkére, de elfogadom, tényleg nem akarok több bajt okozni. Köszönet képen bólintok egyet, de egyszer csak már azon veszem magam, hogy az orvosi szobánál vagyunk.
Bekopog a szõke és belépünk.
- Jó napot. –köszön, ekkor a nõ arca „enyhén” elszörnyed. Biztos nem erre a látványra számított. Hát igen, valahogy ez a nõ mindig félt, de hogy minek?
- Jesszus Naoki mi történt veled, ki vert meg? – kérdezi, aztán Jeremire pillant.
- Remélem nem te bántottad. – Szívja fel magát az orvos ekkor elém lép, és leültet, majd megy is a jégért.
- Doktor néni, nem Jeremi bántott, õ védett meg, az a szemétláda Thunder volt. – Magyarázom, és a gondolatra is elfintorodok, de amikor azt a jéghideg vackot a számra nyomja akaratlanul is felkiáltok, mert hihetetlenül rosszul esik, így hirtelen.
- Most ne beszélj, le kell húzni a duzzanatot, ha nem akarsz feldagadt arccal hazamenni.– Mondja teljesen komoly hangnemben, aztán ellépve tõlem Jeremihez megy.
-  Vetkõzz – ennyit szól hozzá, néha Amy doki eléggé durva tud lenni, sõt szinte mindig.
- Neked is vannak, szép foltjaid fiam- Kezdi el lekezelni a sérüléseit.
– Ugyan, nem mondhatod, hogy ez fáj –dünnyögi a nõ, és egy nagy injekciót vesz a kezébe és egy kis üvegbõl felszívja a folyadékot. Én már attól rosszul vagyok, hogy csak látom.
– Gatya le –Szól rá ismét. Jeremi megteszi, és amint beadta kidobja a tût.
 – Most már felhúzhatod, most te jössz Naoki – Néz rám, én pedig érzem, hogy meg hûl bennem a vér is.
Még mit nem, nem leszek tûpárna.
- Nem, köszönöm én nem kérek szurit, nekem így nagyon jó – Erõltetek egy mosolyt arcomra, hátha elhiszi, hogy tényleg jó így, és valóban. Nincs szükségem ekkora hülyeségre.
- Pedig muszáj fiatalúr, na, gyerünk gatya le – Erre a vészharang azonnal megszólal a fejemben és a beszarás jelzõ is igencsak villog.
Azt hiszem, ezt inkább kihagyom.
Lepattanok a betegágyról és futnék is ki, mint akit puskából lõttek, de ekkor Jeremi elkap.
Ó hogy a fene essen bele, pedig nem sok kellett, hogy elérjem az ajtót.
- Jeremi, kérlek engedj el – Nyöszörgöm neki kérlelõen, de õ csak a fejét csóválja meg.
- Ennyit kibírsz – Mosolyodik el, ekkor az övemért nyúl, amit elkezd kibontani. Hirtelen levegõt is elfelejtek venni, de aztán már csak azon kapom magam, hogy Amy is lehúzza rólam a boxert.
Na neeeee ezt nem akarom!
- Naoki ne feszítsd be a feneked, mert csak fájni fog – Szól rám a nõ mire magamon kívül hirtelen átölelem Jeremit, ekkor rádöbbenek mit tettem, de ekkor Jeremi is átölel engem.
- Hallgasd a szívverésemet – Suttogja a fülembe, ekkor mellkasára nézek, majd fülem is ráteszem a mellkasára. Nem tudom miért, de egyszerûen meg akarom hallgatni.
Csendben hallgatom, egy kicsit a szemeimet is lehunyom.
Kicsit hevesen ver a szíve, de szépen.
Erre a gondolatra egy apró mosoly is kiül az arcomra, addig, mígnem Amy teljesen a seggembe bassza a tût, amire hangosan felkiáltok.
- Ennyi volt – Mondja a nõ, de én, mint aki meg sem hallja, csak ölelem a másikat és engedek a gyengéd kényeztetésnek, ami a hátamat éri.
- Végeztünk – Hallom meg fülem mellett Jeremi suttogását, amire észbe kapok. Szipogva elengedem és felhúzom a nadrágomat is.
Hogy is csinálhattam én ilyet? Megõrültem? Jeremi a háta közepére sem kíván, én meg itt ölelgetem…
- Na, kössük be a kezedet – Hallom Amy-t, de nem nézek rájuk. Magam elé bámulok, és azon gondolkodom, hogy is romolhattak így el a dolgok? Pedig a legjobb barátok is lehetnénk akár.
Gondolataimból a másik szakít ki, ahogy elém lép. Felpillantok rá, és látom, az inge kigombolva lóg le róla.
- Segítesz begombolni? – Kérdezi meglepõen kedves hangon, amire én megteszem, amit kér. Szemem ismét könnyes lesz, fõleg azért, mert rájöttem, nem hozhatok rendbe már semmit.
Nem lehetünk barátok, se többek. Jobb lesz, ha inkább távol tartom magamtól. Mert ez így neki is rossz lesz, és nekem is. Én pedig… nem akarom, hogy valami rossz történjen vele. Mindig miattam fordulnak a dolgok rosszra, és õ issza meg a levét. Többé, nem lesz ilyen…
 – Köszönöm Naoki –suttogja ismét kedvesen, amire felnézek rá, de õ az arcomról töröl le valamit. Sírtam?
- Ne sírj, ígérem, nem jövünk többet a nõvérhez – Mosolyodik el, én pedig lassan, de bólintok egyet.
Hogy lehet ilyen? Én sose voltam vele igazán kedves, sõt… Õ pedig… Bár ha jobban belegondolok, én tényleg sose voltam vele igazán kedves, folyton bántottam. Õ pedig… folyton megvédett és kiállt mellettem, és tényleg õ került igazán bajba. És ha továbbra is a nyakán maradok… tényleg olyan történik vele, amit egyáltalán nem akarok. Tessék… Még egy nyomós ok, hogy miért nem lehetek többet a közelében. Micsoda egy szégyen vagyok…
- Nem szeretem az orvosokat –Suttogok egy apró hazugságot, hisz, nem állhatok elé azzal, hogy miattad sírok, Baka.
- Naoki, tudom, hogy nemrég úgy leordítottam a fejedet, de meg szeretném kérdezni, hogy…- Szólal meg ismét kedves hangon, de nem tudja befejezni, mert a tanár belép és megzavar minket.
- Pakoljatok össze és menjetek haza, pocsékul festetek – Mondja a nõ, amire elsétálok a másik mellett, mintha parancsszót hallottam volna meg. Tudom, hogy ezzel felbosszanthatom a másikat, de nem akarom, hogy olyat mondjon, ami miatt megint a nyakán maradok. Inkább ne. Jó lesz ez így.
Elõre megyek, és lassan összepakolok, és így jóval Jeremi után lépek ki. Meg vagyok róla bizonyosodva, hogy már elhagyta a sulit, de ez a megbizonyosodás kudarcba fullad, hisz bevágódik mellém, ami nem kis meglepetés.
Meg várt? Még is minek?
- Naoki nincs kedved holnap eljönni velem Bólingozni? Apám és a munkatársai elmennek, nekem is mennem kell, gondoltam elhívhatnálak – Ajánlja fel, amire már reflexszerûen rávágom, hogy:
- Öm jó, mikor? – kérdezem, amiért most legszívesebben jól képen basznám magam. Hogy lehetek ekkora fasz?
- Délután három fele, a Brown Cledro nevû helybe megyünk, remélem, eljössz – Mosolyodik el, és már azonnal javítanám ki magam, amikor meglátom Erikát. Õ köszön én pedig köszönés képen bólintok egyet. Aztán eszembe jut valami, amit muszáj megkérdeznem tõle. Jobb lenne, ha vele járnék, akkor… Talán Jeremi is lemond rólam. Muszáj lesz neki, és nekem is.
Ott hagyom egy szó nélkül a másikat, majd a lányhoz érve szorosan megölelem, aztán ölelkezve hagyjuk el a helyszínt is.
Egy átlagos randin vagyunk. Mozi, étterem, és egy kis séta a parkban. Leülünk a közeli padra, amikor Erika Jeremirõl kérdez. Elmondom neki a dolgokat, kivéve persze az ilyen homoszexuális jellegûeket. Azért azt nem áll szándékomban kiteregetni.
Szeretem Jeremit, de jobb lesz, ha magammal is elhitetem azokat a hazugságokat, amiket a lánynak mondok ki. Talán ha én is elhiszem, úgy rendben lesz.
- Tudod, gyûlölöm Jeremit, mert miatta dekorált ki az a félnótás, ám mégis õ védett meg a dilitõl – Kezdem a hazugságomat.
- Akkor csak hálás vagy neki –Szólal meg Erika, amire megcsóválom a fejem. De belül tényleg nagyon is az vagyok neki.
- Egy kicsit sem, így is annyi sérelem ért miatta, itt az ideje visszaadnom neki. – Válaszolom, megerõltetve a hangomat, ám ekkor egy tompa, ám hangos puffanást hallok. Megfordulok és látom Jeremi fut vissza az úton. Tehát mindent hallott. Tényleg rendben van így. Jól tettem, hogy ezt mondtam, de még is fáj… 
A randi további felét beszélgetéssel és nevetgéléssel töltöttük, bár nem hinném, hogy az enyém teljesen õszinte lett volna…
Végül a nap is véget ér. Hazamegyek, egy jó kis fürdõ után be is vágom magam az ágyba, iszonyat fáradt vagyok. A szüleim még nem is látták a képem, de nem is bánom.
Az álmosság végül gyõz felettem és egy jó 10 perc múlva már húzom is a lóbõrt.

Másnap a korán kelés megint nehezen indul, de hát muszáj. Minden reggeli teendõt elintézek és megyek is a suliba.
Az elsõ órán ilyen csoportos elfoglaltság volt. Vagyis két-két embernek kellett megoldania a dolgokat, én természetesen Jeremit kaptam. Mintha a sors is így akarná megnehezíteni a dolgaimat.
Mind a ketten ügyesen megcsináljuk, ötöst is kapunk a munkánkra. A többiek meg dicsérnek, én pedig megköszönöm a dolgoknak. Szemét módon magamnak zsebelek be mindent, Jeremit nem említem inkább, pedig megtenném.
Aztán végül eljön a szünet is. A barátaimmal azonnal lemegyünk az udvarra és hangos cseverészésbe és nevetgélésbe kezdünk. Persze a csajokról megy a téma, hogy ki milyen csajt szedett össze és mit csinált vele. Tõlem is kérdeznek én is elmondom az én verziómat, de ekkor egy tekintetet érzek magamon, felnézek az ablakba ülõre, majd megkeményítem a tekintetem, azzal a másik inkább ki is száll az ablakból. Tekintetem ekkor ismét szomorú lesz, utálom ezt…

Az összes óra lomhán, de végül is elmúlik. Én a kapuban várok, hisz Erika nem sokára jön és megyek vele randizni, ahogy azt kell.
De most Erika helyett, Jeremi jön.
- Szia. –köszön nekem, amire felveszem a fapofát és felpillantok rá.
- Szia. – Köszönök neki vissza, és azt hiszem, tudom, hogy mit akar kérdezni, de attól félek, hogy nem tarthatok vele.
- Csak kérdezni akartam, hogy eljössz ma velem, tegnap kérdeztem tõled – magyarázza. De tudtam, hogy ez lesz. Bárcsak minden jól alakulna.
- Programom van – jegyzem meg kemény hangnemben, amire a másik egészen elszomorodik, úgy, hogy én még ilyennek soha sem láttam. Már mondanék neki valami vigasztalót, talán már csak az igazat is elmondanám neki, de ezt nem tudom meg tenni, mert:
- Naoki – Erika akadályoz meg ebben. Ránézek és egy hamis mosolyt erõltetek arcomra, aztán odamegyek és megcsókolom. Valahogy ez a csók nem esik olyan jól, mint a Jeremié.
Szó nélkül elsétálunk tõle, ám jóval a sulitól távolabb Erika kérdezi, hogy mit beszéltem Jeremivel. Elmondom neki a dolgokat, amikor felnevet.
- Tehát csak velem akarsz lenni. - mondja édes hangleejtéssel, amire minimálisan elhúzom a számat. Inkább vele lennék egy cigi füstös bowling pályán, mint egy nyálas randin. Már komolyan ezen az elven vagyok.
Ez a nap most valamiért nagyon lassan telt el. A Cukrászdába is beültünk, enni egy kis sütit, amikor Jeremi tûnik fel ismét. Rápillantok, de õ azonnal lehajtja a fejét és tovább megy. Annyira sajnálom szegényt... De tényleg.
Legszívesebben utána mennék, és valahogy megvigasztalnám. Talán tényleg azt kéne. Csak utána menni és elmondani neki mindent, aztán hagyni, had alakuljanak úgy a dolgok, ahogy akarnak. Csak most ezt a terhet dobjam le a vállamról, és utána élvezni a dolgok jó alakulását. Vagyis… gondolom, jól alakulna ezután minden. Igen… Biztos jobb lenne. Akkor õ küldene el, és kvittek lennénk. És nem lenne ez az átkozott kényszeredett állapot.
Tekintetem még akkor is az üveg ablakot pásztázza, amikor a másik már rég elment, de ekkor megint a lány szakít vissza a valóságba.
-Öhm… ne haragudj, de…
Döntöttem… végre a kezembe veszem a dolgokat…
- … Ugye nem lenne baj, ha nem kísérlek haza…
Nem hagyom, hogy ezek a dolgok csak így romba dõljenek. Túl fontos lett nekem Jeremi. Nagyon is…
- … Van egy kis dolgom…
Vége ennek a szerencsétlen helyzetnek. Nem akarok mindig a szerencsétlen Naoki szerepében lenni.
- … Még találkozunk, Erika. – Állok fel az asztaltól, majd kifizetve a sütit ki is sietek az épületbõl és arra veszem az irányt, amerre a másikat láttam sétálni. De nem látom sehol.
Na nee… ne tûnj el nekem most.
Szapora lépéseimbõl futás lesz, ahogy futva megyek azon az útvonalon, amerre vélem, hogy Jeremi ment.
De aztán elkezdek gondolkodni, biztos, hogy haza ment, hisz arra vezet az út.
Azonnal arra kezdek futni, és nem sokkal késõbb, már az épület kapuja elõtt állok, és eszeveszetten csengetni kezdek, amikor a kaputelefonba az egyik cseléd szól bele.
- Jó estét, ez a Salvatore lakás. Mit szeretne? – kérdezi egy nõi hang, mire szuszogva kezdek beszélni.
- Énh… Jeremith keresem. Itthonh van, ugyeh? – kérdezem, és viszonylag érthetõen próbáltam beszélni.
- Öhm… Jeremi úrfi nincs itthon. Mr. Salvatoréval ment bowlingozni.
Hogy mi? De hát…az elõbb még a cukrászda elõtt ment el.
- Biztos benne, hogy nem ért haza? – kérdezek vissza, amire a nõ kicsit meglepetten nyög fel.
- Igen biztos… Ha hazajött volna, arról már tudnánk…
- Értem… Köszönöm. Jó estét. – köszönök el, és meg sem várva a választ futni kezdek visszafele.
- Hol a fenében vagy? – dünnyögöm magam elé, aztán egy útelágazáshoz érek.
Elkezdek rendesen gondolkodni, hogy vajon merre is mehetett. Szomorú volt és elhagyatott. Ilyenkor, hova mennék, ha Jeremi lennék?
Pillantok fel az útelágazódásra és hol az egyik útra, hol a másikra nézek.
- Szerintem ez lesz az…- morgom magam elé, aztán elkezdek futni a bal oldali úton, ami egyenesen a parkhoz vezet.
De egy árva lelket sem látok. Egyet se. Kezd egyre inkább felemészteni a kudarc, hogy minél jobban töröm most magam, mindennek vége lesz. De ha vége is kell, hogy legyen, vessen õ véget az egésznek, ne pedig az én hibám miatt is szenvedjen, mert egy töketlen, idióta balfék vagyok.
Hol lehet? Mit csinál? Mit érez? Ezek a kérdések foglalkoztatnak most igazán.
- J-Jeremi! – mondom ki kicsit hangosabban a nevét, de semmi.
- Jeremi! – kiáltom kicsit hangosabban, de továbbra sincs semmi.
- JEREMI! Az Isten verje meg, gyere elõ! – üvöltöm az erdõben, amitõl az egész víz hangzik, de utána csak a néma csend fogad ismét.
Érzem, hogy szemeimet a sós könnyek újra mardosni kezdik, majd végül utat törnek maguknak és lefolynak az arcomon. Fogaimat is összeszorítom, majd térdre ereszkedve erõsen a földbe ütök egyet.
- Jeremi…- hangom elcsuklik, és fejem is teljesen lehajtom.
- Bújj elõ, barom… Utállak, te szemét. Te is csak játszol velem… Semmivel sem vagy jobb nálam, idióta, faszkalap. – mondom halkan, kissé elvékonyodott hangon, ahogy a sírás nem engedi, hogy eredeti hangon szólaljak meg, bár most ez egyáltalán nem érdekel.
- De utállak… gyûlöllek, amiért ezt tetted. Gyûlöllek, mert szeretlek… - sírok tovább, rendesen eláztatva a viszonylag száraz földet.
Csak sírok, sírok, amikor lépteket hallok magam mögül, aztán a másik másodpercben, megragadják a karomat, és felhúznak a hideg földrõl, majd két erõs kar, körbefog egy szoros ölelésre, elõttem pedig egy erõs, és kemény mellkasnak nyomódok. Egy pillanatra a sírást is abba hagyom, hatalmasra kerekedett szemembõl, csak egy könnycsepp szántja végig az így is nedves arcom, aztán az ismerõs illat azonnal orromba kúszik, felismerve az engem szorosan ölelõt.
Jeremi az. Ez csak õ lehet.
Szemeimet lehunyva, erõsen hozzá simulok, szinte dörgölõdzök, mint egy szeretet éhes kiscica. Kezeimmel szorosan én is átölelem.
Újabb adag zokogás tör rám, amit nem tudok vissza fojtani, meg aztán nem is akarok. Egy kis idõ múlva erõt veszek magamon, hogy megszólaljak.
- Sajnálom… Annyira sajnálom, Jeremi…- szinte már nyüszítek, amire egy apró puszit kapok a fejem tetejére.
- Tudom… hogy mennyire szenvedtél most miattam, és… hogy egy hazug dög vagyok, de… valamit tenni akartam, hogy egyikünknek se kelljen szenvednie… De… rájöttem, hogy így szenvedünk a leginkább. – mondom el kisé nehézkesen, és egyik kezemmel a könnyeimet törölgetem, de ekkor egy kéz az állam alá nyúl, majd finoman megemeli a fejem, aztán már csak egy puha, gyengéd ajkat érzek meg a sajátomon.
Annyira gyengéden és odafigyelõn csókol, hogy ez egyáltalán nem vall a szõkére. Sõt egyenesen idegen tõle, de nem bánom. Tudom, hogy vannak gyengéd részei, és azokat is szeretném megismerni továbbra is.
Viszonozni kezdem a finom csókot, kezeimmel a másik felsõjére markolok rá. A csókunk hosszú volt, és szinte minden érzelmünk benne volt. Amikor elszakadnak ajkaink, Jeremi homlokát az enyémnek dönti, és egymás szemeibe nézünk, miközben õ kezével, lassan végig simít arcomon letörölve az ott maradt könnyeket is.
- Hogy is mondtad az elõbb? – Kérdezi mély hangon, egy apró mosoly kíséretében.
- Mire gondolsz? – kérdezek vissza, de tökéletesen tudom, hogy mire gondol.
- Arra, amit az elõtt mondtál, hogy idejöttem. – válaszolja, és a mosolya egy pillanatra sem fagy le az arcáról.
Így az én arcomon is egy mosoly játszik. Most biztos azt hiszi, hogy nem fogom ki mondani, de téved.
- Szeretlek…Jeremi…- mondom ki megint, minden körítés nélkül, hisz ez az igazság. Mást pedig, nem fogok mondani.
A szõke halkan elkuncogja magát, úgy néz ki mindennél jobban ezt akarta hallani, amit meg is kapott.
- Én is szeretlek. – Ez a válasza az enyémre. Szívem egy hatalmasat is dobban, nagyon jól esik, de tényleg. Ekkor ismét ajkamra hajol, majd egy csókot lehel rá, mintha megpecsételné, azt, amit mondott.
- Menjünk haza… kezd egy kicsit hûvös lenni. – javasolja, amire rá is bólintok. Ekkor átölel a derekamnál, és szorosan magához húz, azzal el is indulunk.
- Hmm… minek is neveztél? Idióta, faszkalapnak? – kérdez rá, kicsit már szórakozott hangnemben, és ekkor esik le, hogy tényleg mindent hallott. Azonnal kihúzom magam, félve a reakciójától, lehet, most vége lesz mindennek?
- É-ééén, csaaak…- húzom el halkan, és a szorítás a derekam körül, egy kicsit erõsebb lesz.
- Hallottál mindent? Eheheee…- kérdezem egy kínos vigyor kíséretében.
- Igen, mindent hallottam. Az elejétõl, a végéig. – válaszolja, mosolya egy fikarcnyit sem halványul, lehet, hogy még élvezi is ezt, amit csinál. Sõt biztos…
- N-nos az úgy volt… Köhöm… Jaaj, csak ki jött belõlem az egész. Kicsit berágtam, hogy úgy egyedül hagytál… - válaszolom, ekkor a másikból kitör egy kis nevetés.
- Még szép, hogy egyedül hagytalak. Ha nem tettem volna, lehet, még mindig nem jutnánk, egyrõl a kettõre. – kuncogja, és homlokomra ad egy puszit. Komolyan, most inkább úgy érzem magam, mintha nem is fiú lennék, hanem lány.
- N-nos… örülök is neki, hogy most már, mondhatni rendben vagyunk. – Pirulok el halványan és tekintetem egybõl a földre terelem.
- Egyet értek. Viszont.. örülök, hogy végre bemerted vallani. És, hogy meg jött az esed is. – borzolja meg szõke hajamat a szabad kezével, amire egy halk morgást hallatok.
- Oi… Vigyázz a kezedre, mert lerágom…- fenyegetõzök, egy szórakozott vigyorral.
- A kezem helyett, inkább mást vegyél a szádba, Naoki. - vág vissza egy gúnyos beszólással, amire fejem ismét bevörösödik.
- Csak szeretnéd, perverz disznó! – csattanok fel, a magam védelmében, de csak kiröhög, és megint megborzol.
- Kyaaa… esküszöm, kinyírlak Bakayarou! – morgok tovább és a hajamat kezdem el igazgatni.
- Beszélj normálisan, mert nem értelek. -  Kuncog tovább, aztán az út hátralevõ részében, végig vagy „szivattuk” egymást, vagy meglepõ módon jól elbeszélgettünk, amit egyáltalán nem bántam. Sõt jól is esett.
Jeremi hazakísért és persze az esti puszi sem maradhatott el. Elbúcsúztunk egymástól, és én is bementem, és õ is haza ment.
Letusoltam, aztán az ágyba feküdtem. Elaludni alig bírtam, mert a gondolataim folyton a másik körül jártak és folyton csak vigyorogtam, mint a vadalma, amit egyáltalán nem bántam. Végre volt egy nagyszerû napom. És minden jól végzõdött. Remélem a többi is ilyen nagyszerû lesz. Így végre nyugodt lehetek, hogy mindent bevallottam neki. Gyomromban csak úgy repkednek azok a bizonyos pillangók, ami kivételesen jól esik. Hát igen… Szeretem Jeremit. Hogy én erre miért nem jöttem rá hamarabb?

♥~oOOo~♥

Mini szótár:
Baka – Hülye
Oi – Hé
Bakayarou - Idióta

Az ajtóban ülve, végre szabályos lesz a légzésem és a szívverésem. Amint felkászálódok a földrõl, felmegyek a szobámba, elõ szedek a szekrénybõl egy boxert és egy fehér alvós rövid ujjút.  Aztán bemegyek a fürdõbe és jó meleg vízzel lezuhanyozom, aztán átöltözöm, és le is fekszek az ágyba, de aludni nem tudok. folyton forgolódom, és a mai nap eseményei jelennek meg a szemeim elõtt, az ajkaimon pedig még mindig érzem Jeremi forró csókját, testemen pedig az érintését. Hirtelen a hideg is kiráz, majd a hátamra fordulok, szõke hajamba ragadok mind a két kezemmel és elkezdek az ágyban nyöszörögni, és a lábammal kapálózni, ez amolyan hiszti nálam, miközben a fejemet is rázom.
- Waaaaaah… eléééég! Nem akarom! Nem akarok többet rá gondolniiii! – Hisztizek, miközben már a takarót is lerúgtam magamról. Végül, ahogy úgy érzem elég a hisztibõl, abba hagyom és így két kezem a fejem mellett pihen és lágyan meredek a sötét plafonra. Ekkor ismét Jeremi arca tûnik fel elõttem, és erre a szívem is elkezd kicsit gyorsabb ütemben verni. Hirtelen megint a csók jelenetet látom magam elõtt. A kezem magától felemelkedik, majd finoman megérintem az ajkamat.
- Mi lehet ez? – Suttogom magam elé, majd kapcsolok és nagy szemekkel, elhúzom a kezemet és azonnal az oldalamra fordulok és a fejem tetejéig betakaródzok, és ki nem bújok alóla egészen reggelig.

Másnap, korábban keltem, mint szoktam. Lassan meg reggeliztem, lezuhanyoztam, sõt még arra is volt idõm, hogy átfussam a TV csatornákat, hogy kíváncsiságomat kielégítsem, mi van a nagyvilágban. Hát… õszintén? Semmi… csak a baszott nagy hülyeség. Egyik idiótább, mint a másik… na, mindegy, nem foglalkoztam inkább vele, ki kapcsoltam, és utamat az iskolába vettem.

Kicsit félve közelítettem meg az iskola kapuját, hisz ki tudja, hogy az-az õrült, hol bujkál. Nem szeretnék a karmai közt találni magam, amikor arra készül, hogy bekebelezzen, mint valami... valami vadállat. 
Csendben sétálok be az épületbe és árgus szemekkel figyelek, de sehol egy perverz Jeremi, aki lesi minden mozdulatom. Veszek egy nagy levegõt és besétálok a tanterembe. Körbenézek, és már mindenki itt van, csak… Jeremi nincs.
Hol lehet? Talán beteg? Vagy megint bántotta az apja, hogy tudomást szerzett arról, hogy Jeremi megint rám mászott? Vajon mi történt?
Ezek a gondolatok jutottak azonnal az eszembe, hisz a szõke már ilyenkor itt van, és úgy néz engem, hogy majd ki esik a szeme. De ez most nem így van, és nem tudom miért… de egy olyan érzés tört rám, mint amilyen… a hiány…
- Hé Naoki… Mi van veled? Ne szobrozz ott az ajtóban, gyere ide! – Hallom meg Peter hangját, aki az én padom mellett áll, és úgy mosolyog, mint a vadalma.
- Oh… Szia. Bocs, csak elgondolkodtam, hogy otthon hagytam-e valamit. – mondok egy egyszerû hazugságot, amit könnyen el hisz. Odamegyek és hosszas csevejbe kezdünk, és egyszer megkérdezem Jeremit, amire megvonja a vállát, hogy nem tudja. A csacsogásunknak csak a tanár vet véget, amire elkezdõdik az óra. Az egész napom olyan hiányos volt. Végig azt éreztem, hogy nagyon hiányzik valami, vagy inkább valaki. Órán többször is hátra fordultam, mintha azt vártam volna, hogy akkor ott lesz, de amikor meg láttam az üres padot, bizony a kemény valósággal néztem szembe, hisz nem volt sehol sem. Ekkor mindig egy kisebb sóhaj kíséretében fordultam elõre. A szünetekben is többször vettem észre magamon, hogy folyton oda terelõdik a tekintetem, és azon gondolkodom, hogy vajon, mi történhetett, hogy nem jött.

A nap lassan és unalmasan telt, mint ahogy a második is. A tesi óra sem volt valami nagy durranás. Már semmi kihívás nem volt benne. Csak, unalom, unalom, unalom, és UNALOM.

A harmadik nap is, ugyan ilyen volt. Nem hittem volna, hogy ez a suli lehet ennyire unalmas Jeremi jelenléte kívül. Egyre inkább érzem, hogy már abban elfáradok, hogy unom az agyam. Persze Peterrel eljárunk különbözõ helyekre, és sokat is beszélgetünk, de… valahogy ez nem az igazi. Hiányzik egy fontos alkatrész a nagy gépezetben. És ez bizony tényleg Jeremi.
Szerencsére ma hamar véget érnek az órák és én hamarabb szabadulok abból a fojtott környezetbõl. Lassan és csendesen sétálok az utcán, nem is nézve, hogy merre megyek, csak a lábaim visznek elõre. Megint csak elgondolkodom, amikor egy kocsiajtó csapódás zökkent ki. Azonnal elõre nézek, és ekkor meglátom az ismerõs alakot.
- Jeremi? – kérdezem alig hallhatóan, szinte már suttogom, és ahogy közelebb érek és körbenézek, ekkor veszem észre, hogy egyenesen a Salvatore birtokhoz jöttem, a tudtomon kívül. Belül érzem, hogy furdal a kíváncsiság, hogy mi is történt vele, és miért nem jött suliba. Azt is érzem, hogy belül mintha örülnék is neki, de nagyon, így egyre közelebb sétálok hozzá. Amint odaérek, kicsit már boldog hangon szólalok meg.
- Jeremi! – Szólítom a nevén, és megállok két lépéssel mellette, de láthatóan nem is reagál rám, ami nagyon furcsa. Máskor vagy beszólna, vagy… valami mást csinálna.
- Jeremi! – Szólítom ismét a nevén, kicsit erélyesebben.
- Mi van? – Mordul rám, ami egy picit meg lep, de nem reagálok rá semmit sem.
- Merre jártál? – Kérdezem hangomban bõ kíváncsisággal.
- Közöd hozzá? Menj inkább a dolgodra és ne szaglássz utánam. – Mondja teljesen komoly hangon, amitõl szemeim is elkerekednek.
- Most mi bajod van? Csak kérdeztem, hogy …- Hallgatok el, mert elém lép és megfogja a felsõmet és szinte már vicsorít rám.
- Hagyj békén, foglalkozz  a saját dolgoddal – Mondja teljesen fenyegetõen, amitõl a hideg is ki ráz. El sem hiszem, hogy 3 nappal ezelõtt milyen volt, és most milyen lett. Mi lett ezzel a hülyével?
-  Jeremi, engedd el Naokit! – Hallom meg az apja hangját, amire Jeremi engedelmesen elengedi a felsõmet, és ott hagy, mint egy darab szemetet, én pedig majd leesõ állal nézek utána. A nagykapu egy hangosabb csattanással bezárul, én pedig kint maradok. Hitetlenkedve állok és nézem a hátát annak a nagy mamlasznak, aki egyszer csak eltûnik a látó körömbõl, egyenesen egy ajtó mögött.
- Bassza meg… mi van ezzel?! – csattanok fel és rúgok egyet a nagykapun, amire a riasztó beindul, és én hirtelen azt sem tudom mit csináljak, így jobb ötlet híján elfutok onnan.
Haza érve egész nap ezen rágom magam, nem tudom hova tenni ezt a hirtelen változást, és ez idegesít. Ismét csak nehezen tudok elaludni, de végül sikerül.

Másnap eléggé sokáig húzom a lóbõrt, hisz szombat van. Ilyenkor kijár a pihenés minden szétnyúzott középiskolásnak, de fõleg nekem.
Amint felébredtem, már 11óra is elmúlt. A szüleim is itthon voltak így elbeszélgettem velük, hogy mi volt a suliban, és hogy-hogyan megy a tanulás. Az ebéd is meg volt. Furcsa, de most kicsit gyorsabban is telt az idõ. Talán azért is, mert a szüleim lekötötték a figyelmem, az összes Jeremis gondolatomtól. Aminek nagyon örülök.
Délután 2 óra.
Peter telefonon hív, hogy nem e lenne kedvem menni, enni valamit és beszélgetni. Ennél jobb idõt, nem is találhatott volna. Azonnal belementem és már rohantam is fel a szobába, hogy felvegyek valamit.
Mivel már eléggé meleg az idõ, hisz már június van, és ez ugye nyári évszak, és most is meleg van, felveszek egy farmer térdnadrágot, és egy fehér pólót egy vicces mintával a mellkasomon, ami nagyon tetszik. Egy napszemüveget is a fejem tetejére teszek, inkább már úgy használva, mint egy hajráfot, így a szemembe lógó hajamat, sikeresen hátra parancsoltam. Egy két kiegészítõt se vetek meg így egy karkötõ és fekete csuklószorító sem maradhat el rólam. A szüleimnek szólok, hogy hova megyek. Felhúzom a fekete tornacipõmet, és már útnak is indulok.

Egy jó 10 perc múlva megérkezem a találkahelyre, ahol Peter már vár. Kezet fogunk és be is ugrunk a legközelebbi kínaishoz. Jól érezzük magunkat, sokat nevetünk, és elbaromkodunk, mint minden barát egymással, és persze közben eszünk.
Míg Peter magyaráz, én bólogatok és elég szûk szavakkal nyugtázom, ahogy a nõügyeit hallgatom, ami most baromira nem érdekel. Igaz, hogy az elõbb elnevetgéltünk, de valamiért a kedvem most nem ép a leghangulatosabb. De ezt láthatóan a másik srác nem veszi észre, amin meg sem lepõdöm. Mindenki ilyen. Sosem veszi észre senki, hogy valójában az én belsõmben mi lappang. Soha, senki sem kérdezi meg, hogy mi van velem, vagy, szeretnék e valamirõl beszélni. Nem… mindenki csak a szuper happy Naokit látja, ami már… idegesítõ. Sóhajtok egy nagyot és ekkor egy srác jön oda hozzánk, aki láthatóan ismeri Petert és Peter is ismeri õt. Én felvont szemöldökkel figyelem, ahogy az leül a barátom mellé, és önfeledten beszédbe elegyedik vele, engem meg le sem szarnak. Halkan horkantok is egyet, amire felfigyelnek. Pete be is mutat minket egymásnak, a srácot valami Joe-nak hívják, bár nem is érdekel, ugyanis újra csak egymással foglalkoznak, így nem is értem én mi a fenéért jöttem ide.
A megmaradt kínaimat kezdem el piszkálgatni, amit nem tudok meg enni, amikor kinézek az ablakon, és szemeim egy ismerõs alakon akadnak meg. A villát azonnal leteszem, aztán felállok a helyemrõl.
- Bocs fiúk, nekem mennem kell. Még találkozunk, pá! – Hadarom el gyorsan és szinte már futok az ismerõs után, amikor az letér egy utcán én pedig követem. Egy kis szûk utcába érünk, aminek a végén jár a srác. Kicsit futok, ekkor az megint letér, én pedig nem adom fel. Ugyan arra megyek, amikor szemeim a hatalmas falon akadnak meg.
- Na ne… ezen biztos nem jutott át… - morgom halkan, ahogy a tarkómat vakarom, ekkor egy erõs rántást érzek a felsõmön, és aztán fájdalom nyilall a hátamba és egy nagyobb nyekkenést hallatok, szemeimet is szorosan összezárom, a kéz pedig erõsen fogja a felsõm és a falnak nyom.
- Miért követsz? Nem meg mondat, hogy szállj le rólam?! – Dörren rám egy ismerõs hang, amire szemeimet kinyitom, és ekkor látom, Jeremi tart erõsen a falnál, és írtóra dühösen néz rám. Szinte már érzéketlen a tekintete. A vér is meghûl bennem, és a szívem is gyorsabban ver, és nem az izgatottságtól, hanem a félelemtõl.
- Halljam! Miért követsz?! – Emeli meg jobban a hangját, amire összerezzenek és nyelek egy nagyobbat.
- É-én… - Kezdek neki, de a hangom hirtelen elcsuklik, és ismét nyelek egyet.
- Te, mi?! Ha kérhetném, kicsit gyorsabban, nincs idõm rád! – Förmed rám, amire ismét összerezzenek.
- Csak… beszélni akartam veled. – Nyögöm ki végül, amire a szõke felvonja a szemöldökét.
- Tényleg? Hát akkor jól figyelj. Én veled többet nem akarok beszélni, megértetted? Hagyj békén, nem érdekelsz! Többet ne szólj hozzám, és ne is keress! – Mondja szemeimbe a kemény szavakat és ajkainkat pár centi választja el, így érzem a leheletét a saját ajkaimon.
- De én… Meg akarok tudni valamit… - Kezdenék bele ismét, de félbe szakít.
- Nem érdekel! Rólam ne akarj tudni semmit, oké? Utoljára kérlek meg, hogy… SZÁLLJ LE RÓLAM!!! – Üvölt rám, amire összehúzom magam szemeimet ismét szorosan összecsukom, és fogaimat is összeszorítom és úgy tapadok a falhoz ahogy csak tudok. Már remegek a félelemtõl, a szorítás a felsõmön fokozatosan gyengül.
- Ha továbbra sem teszed azt, amit mondok, esküszöm, megöllek… - Mondja a kemény szavakat, majd elenged és ellép tõlem. Szemeimet még most sem merem kinyitni, és lassan le is csúszok a falmentén és leülök a földre. Végül a szemeimet is kinyitom, és rajtam kívül a környéken egy árva lélek sem volt. Térdeimet felhúzom, majd átölelve lábaimat, fejemet lehajtom a térdeimre, és a sós könnyek végül végig folynak arcomon, és halk zokogásba török ki. Nem is igazán értem, hogy miért sírok, csak azt érzem, hogy belül szörnyen fáj valami. Mintha a lelkem is üvöltene. Ennyire nyomorultul még soha sem éreztem magam.

Mikor végre meg nyugodtam, és a szemeim sem vöröslenek már úgy, haza indultam. A napszemüveget természetesen az orromra tettem, hisz milyen dolog már az, ha egy fiú sír? Fõleg ha az a fiú, eléggé népszerû.
Lassan sétálok haza, amikor egy ismerõs csilingelõ hang üti meg a fülem, amire megállok, és hátra is fordulok. Erikát látom magam elõtt, és a meglepettségtõl egy kicsit eltátom a számat és a szemüvegem is picit lentebb tolom, ahogy végig nézek a múltkori kávézó pincérnõjén, aki eszméletlenül csinos.
- Szia, Naoki. – Köszönt vidáman, amikor elém ér, én pedig gyorsan ráncba szedem magam és egy mosoly húzódik az arcomra.
- Szia, Erika, régen láttalak. –Mondom vidáman, amire a lány is felölt egy elbûvölõ mosolyt.
- Igen… hogy vagy? Jól van a sérülésed? – Kérdezi most kissé aggódó hangon, amire bólintok egyet.
- Igen, már régen begyógyult. – Válaszolom, aztán együtt elkezdtünk sétálni a közeli park felé, miközben minden félérõl elbeszélgetünk. A normális beszélgetés már annyira hiányzott, fõleg a Jeremis eset után. Na de… mivel nem akarja többet látni a képemet, így én is úgy döntök, hogy eleget teszek a kérésének, és mindent megteszek, hogy elfelejtsem õt, noha tudom, hogy ez lehetetlen.
Amint kibeszélgettük magunkat és megállapítottuk, hogy késõre jár, elbúcsúztunk, és megbeszéltük, hogy legközelebb is találkozhatnánk. Ez esetben holnap, mivel hétfõtõl, dolgoznia kell.
Haza érek és egy mosoly kíséretében megfürdök, aztán le is fekszek aludni. Felidézem a mai nap boldog eseményeit, amit Erikával töltöttem, de persze elõjöttek a Jeremis emlékek is, amitõl kezdtem elszomorodni, így gyorsan elhessegetve azokat, újra a vidámakra gondoltam és így sokkal könnyebben el is aludtam.

~oOOo~

Hamar eljön a hétfõ. A vasárnap ismét nagyszerû volt, remekül elmulattuk az idõt Erikával, és ennek hála sikerült egy kis idõre minden gondról megfeledkeznem. Még arról a seggfej Jeremirõl is.
Sajnos ismét suliba kell mennem, és biztos vagyok benne, hogy õ is ott lesz. Na de… ha levegõnek nézem, akkor minden rendben lesz.
Ahogy beértem így is történt. Õ ott ült a szokásos helyén és nézte a viháncoló többieket. Amikor én is beléptem tekintete egybõl rám terelõdött és úgy nézett, hogy majd kiesett a szeme. Azonnal Peterhöz és a többiekhez mentem, néha vetettem rá egy kósza pillantást, de ennyi. Úgy tettem, mintha ott se lett volna.
- Hé, hé, héééé~  - Cifrázza ki az utolsó „Hé” szócskáját Phil és elkezd a könyökével bökdösni és a szemöldökét is emelgeti, egy sunyi mosoly kíséretében, amire én kérdõn felvonom a szemöldököm. És a többiekre nézek, akik ugyan úgy bámulnak, azzal a furcsa vigyorral az arcukon.
- Mi van? Miért néztek így? – Kérdezem nagyokat pislogva, amikor Justin átkarolja a nyakam és már-már drámaian sóhajt egyet.
- Óh, mily kegyetlen vagy, Drága Naoki. Hát még a legjobb barátaidnak sem meséled el, hogy mi volt szombaton és vasárnap? Hogy lehetsz ennyire szívtelen velünk, hogy azt is elhallgatod, hogy felszedtél egy nagyon cuki és dögös csajszit. – Kezdi el borzolni a hajam és nekem azonnal egy kis pír szökik az arcomra és megpróbálok kibontakozni az ölelésébõl, de nem enged.
- Húha… ezt nézzétek elpirult. Tehát így van. Végre a kicsi Naoki, meg tanult csajozni, ezt aztán nevezem. – Neveti Justin és erõsebben ölel, közben a többiek is önfeledten kacagnak, és végül az én arcomra is felkúszik egy nagy mosoly.
- Hé, ki mondta, hogy nem tudok? Én vagyok az egész városban a legnagyobb csaj mágnes. – Mondom büszkén kihúzva magam, és egy kicsit megveregetem a mellkasom is.
- Óh, hát persze. – Mondják eléggé szarkasztikusan, de a mosoly nem fagy le az arcukról.
- Tényleg így van, na deee… honnan tudjátok, hogy találkoztam egy lánnyal? – Teszem fel a kérdést, amire Peter elmosolyodik.
- Láttalak titeket, amikor elsétáltatok azelõtt az étterem elõtt, amiben kínaiztunk. Aztán kicsit utánatok néztem. – Neveti, amire az én arcomra meglepettség ül ki.
- Te… követtél minket? – Kérdezem halkan, aztán a többiektõl vállveregetést kaptam válaszul, aztán felsóhajtok.
- Na, mindegy… - mosolyodom el, aztán elkezdenek kérdezõsködni, én pedig válaszolok, mint például.: „ Igen hihetetlenül kedves lány. Nagyon jó vele beszélgetni.” És a fõ kérdésre is válaszolok. „ Igen úgy néz ki, hogy járni fogok vele.”
És furcsa, amint ezt kimondtam, Jeremi egy hangosat csap a padra, morog valamit az orra alatt és kimegy a terembõl, amit mindenki furcsán néz rá, velem együtt, de inkább nem foglalkozom vele. Ha õ úgy, én így…

Elkezdõdik az óra, de Jeremi még nem jött vissza, ami érdekes. A cuccai itt vannak, de õ nem. Hirtelen, valamiért elkap a kíváncsiság, és a késztetés, hogy menjek utána, így ennek végül engedek. Felnyújtom a kezem és kikéredzkedek. Elkezdek körbenézni a suliban, aztán bemegyek a férfi mosdóba, ahol két fiú beszélget. Az egyik Jeremi volt… a másik hang is ismerõs, de nem tudtam hova tenni.
- Nem értem, hogy mit akarsz, ezért ha kedves az életed, hagyj békén, különben kitépem a beledet. – Hallom meg a szõke eléggé ellenséges hangját, amire egy gúnyos kacajt kap válaszul.
- Mi olyan, kurva vicces? – Szólal meg ismét, amire már nevetést lehet hallani. Én óvatosan belesek és hirtelen meglátom a másik srácot is.
Thundernek becézték a gyereket, és eléggé veszélyes. Aligha nem õ tartotta rettegésben a sulit Jeremi érkezéséig. Ki tudja mire képes, eddig csak hallottam róla, de mivel nagydarab kinézem belõle, hogy egy gyereknek a fejét belevágta az üvegajtóba. Egy pszihopata állat…
- Na, ne viccelj. Eddig én voltam ennek a suliban a feje. Szerinted nem követelném vissza ezt a kiváló címet? – kérdezi végül a másik.
Tudtam, hogy ez itt a gond… Újra rettegésben akarja tudni a sulit… Ajh, azt hiszem ez ellen a srác ellen még Jeremi is kevés lenne.
- Ch… Ezért a szarságért fújod fel a dolgokat? Engem nem érdekel a címed. Nem tehetek róla, hogy te kevés vagy ennek a viselésére. – Vág vissza keményen a szõke, erre Thunder arca is megfeszül.
- Kiverem belõled a szart is, te faszfej! – Ordítja és ráveti magát a másikra, amire az könnyedén kikerüli, és hátra fogja a karját.
- Mondtam, hogy állj le, ha jót akarsz! – Kezdi el jobban felfele húzni a kezét, amire a másik száját fájdalmas ordítás hagyja el, de kiszabadul és neki esik, a szõkét a földre szorítja, és erõsen tartva egy kést vesz elõ a zsebébõl és készül megsebezni Jeremit. Szemeim nagyra nyílnak és a szívem is a torkomban dobog, ekkor a lábaim visznek elõre, és pár lépéssel ott termek mellette és egy jókora rúgással megajándékozom, így az lerepül a teljesen meglepett fiúról. Thunder a földre vágódik és próbál észhez térni. Ez eltart pár másodpercig, ekkor én Jeremit húzom talpra, amikor a másik feltápászkodik és a sajgó fejét fogja. Hát, ha ettõl nem lett agyrázkódása, akkor nem tudom…
- Mit képzelsz, mit csinálsz, te kis rohadék?! – üvölt fel Thunder és kóvályog egy kicsit, ekkor lökést érzek a mellkasomon, és a szõke dühös arcával találom szembe magam.
- Nem meg mondtam, hogy ne kövess?! – emeli meg a hangját, és már válaszolnék is, amikor hátulról megragadják a hajam és erõsen a falnak csapnak, amitõl egy fájdalmas nyögés szakad fel belõlem. Aztán megfordítanak és kapok egy jókora öklöst, amire az ajkam is felszakad és elkezd vérezni. Aztán több öklöst is kapok, kettõt a képembe, a többit pedig gyomron, amire mindig összegörnyednék, de nem enged. Annyira fáj mindenem, és olyan gyorsan történnek a dolgok. Erre én is megemelem az öklöm védekezés kép és képen baszom a srácot, aki elfordítja a fejét, és egy monokli díszeleg a szeme alatt. Aztán rúgok egyet rajta, de mint aki meg sem érzi, úgy fordul felém. Elkapja a torkom és a falnak préselve emel felfele, amitõl levegõt nem kapok. Két kezemmel azonnal megragadom Thunder karját és erõsen belevájom a körmeimet, amin az-az õrült csak vigyorog.
- Na mi az, elment a harci kedved? – Kérdezi gúnyosan, és jobban a torkomra szorít, amire ismét nyögök egyet és érzem, hogy gyengülök, ahogy egyre inkább nem kapok levegõt. Látásom is kezd homályosodni, aztán a szorítás a nyakamon megszûnik. A földre esek, köhögök, és ahogy felnézek, látom, hogy Jeremi rendesen elkezdi ütlegelni a másikat, Lassan már megöli, amit nem akarok.
- Je… - megy el elõször a hangom, majd újra erõt veszek magamon.
- Jeremi! – Szólalok meg, de mint aki meg sem hallja, mint akinek elment az esze úgy ütlegeli. Felállok, és odamegyek, és elkapom a kezét, amin már a vér is végig folyik, jobban mondva Thunder vére.
- Jeremi állj le! Megölöd! – Kiáltok rá, és elhúzom onnan, elég nehezen, de sikerül. Szerencsére a szõkén egy karcolás sincs, ellenben velem és Thunderrel szemben.
A szám szélén a vércsík még mindig ott díszeleg és arcom is több helyen zúzódással van tele, nem beszélve a testemrõl, plusz a nyakamról, amin ott van a kéz nyom pirosló helye is. Thunder pedig… Ájultan fekszik a földön és az arca tiszta vér.
- Engedj el, megölöm, ezt a rohadékot! – Ordítja, és ellenkezik, de én nem engedem.
- Nem! Ne csinálj hülyeséget, ne juttasd börtönbe magad! – emelem meg a hangom, de ekkor õ megindul, hogy befejezze, amit elkezdett, amikor én utána indulok, és hátulról átölelem, amire õ is megáll és érzem, hogy a teste megfeszül.
- Kérlek… Hagyd abba… - Kérlelem remegõ hangon, majd ahogy eszembe jut, hogy mit is csinálok szemem nagyra kerekednek, a félelemtõl, de testem nem mozdul. Valamiért közben, jól esik ez a közelség is, de nagyon is.
Végül egy megadó sóhajtást hallok, és leengedi a jobb öklét is, amire én is fellélegzek.
- Naokiiii! – Hallom meg a saját nevem a folyosóról, ahogy a többiek keresnek, vagyis ezt a sok lépésbõl állapítom meg. Gyorsan elengedem a másikat, és az ajtó felé nézek, amikor belépnek a többiek, és egy tanár is, akik döbbenten néznek rám, Jeremire és a földön fekvõ Thunderre.
Azt hiszem ennek még lesz folytatása…

Ez nem igaz… ez nem lehet igaz… Hogy én mindig belekeveredem mostanában mindenbe. Az Isten verje meg!
Itt ülök az igazgatóiba összevert képpel, jobbomon egy halál nyugodt Jeremivl, elõttünk pedig a dühös igazgató néz ránk. Aki mellesleg egy pedofil, meleg állat. Nem is tudom, hány diákot molesztált már, aki hozzá bekerült. Reméltem, hogy soha nem kerülök ide, de ez úgy látszik, nem jött össze.
Thunder? Hogy Thunderrel mi van? Õt elvitte a mentõ, és úgy néz ki rendesen megsérült és agyrázkódást is állapítottak meg nála…
- Nos, fiúk. Halhatnám a részleteket? – Szólal meg az igazgató szigorú hangon, amire kicsit megmarkolom a szék karfáját, de Jeremi arca meg sem rezdül.
- Gyerünk, gyerünk, gyorsabban, ha kérhetném. Melykõtök verte majdnem halálra azt a 12-es diákot? Talán te voltál? – Mutat rám az igazgató, amire szemeim kicsit elkerekednek ismét, és a karfát még szorosabban szorítom.
- Vagy talán te? Az a baj, túl nyugodt vagy. Általában, az ilyen selejtek lesznek az utca söpredékei, akik szennyezik az emberek életét. – Mondja a kemény szavakat az igazgató. És szerintem elég jól csinálja ezt, ha meg akar halni.
- Heh. – Jön a gúnyos hangleejtés egy gúnyos mosoly kíséretében, és úgy néz ki, az õ idegei teljesen kötélbõl vannak.
- Heh? Ennyi? Tudod… ha az apád rájönne, hogy mit tettél, és ráadásul én ki is rúgnálak az iskolából, akkor azt hiszem, kicsit másképp állnál a dolgokhoz, ahogy ismerem Mr. Salvatorét. – Hozza fel Jeremi apját, amire a szõkére pillantok, és látom, arca megfeszül a hallottaktól, és mintha egy kicsit ideges is lenne.
- Azt hiszem, ezt meg is teszem… Ha kicsaplak az iskolából, akkor talán helyre jön az eszed. – Húzza gúnyos mosolyra ajkait a férfi, miközben közelebb hajol a fiatalabb Salvatoréhez.
A kicsapás szó hallatán, ismét ijedten kapom tekintetem az igazgatóra, majd olyat kezdek el mondani, aminek még én sem hiszek a füleimnek.
- Hagyja békén Jeremit, õ nem tett semmit! Nem bántott senkit, aki úgy megverte Thundert az én voltam! – Nézek az öreg elkerekedett szemeibe elszántan, hogy beetessem a tömör hazugsággal.
- Ne csapja ki, nem jó embert keres. – Mondom teljesen komoly hangon, és amikor oldalra terelem a tekintetem, meglátom Jeremi megdöbbent arcát.
- Ez… igaz? – Teszi fel eleinte döbbenten a kérdést, aztán, az arcán egy olyan mosoly ölt formát, ami rohadtul nem tetszik, de ha már belekezdtem… végig is csinálom.
- Igen… Maga szerint miért van össze verve a pofám? – Mordulok fel, és idegességemben összefonom a két kezemet a mellkasom elõtt.
- Hmm. Akkor ez esetben… Te fogod elvinni a balhét. Szerinted a szüleid mennyire fognak neki örülni? – Áll meg a hátamnál, aztán közel hajol a fülemhez és folytatja.
- Ha meg tudják, hogy a drága, kicsi fiúk egy szörnyû verekedés fõbûnöse… Alig ha nem, nagyon csalódottak lesznek, nem gondolod? – Kérdezi negédesen, majd a két vállamra simítja a kezét, és elkezdi masszírozni. De ezzel nem lenyugtat, csak még zaklatottabbá tesz, ami biztos erre megy ki.
- Mit gondolsz, mi legyen a büntetésed? Függesszelek fel egy hétre, vagy csapjalak ki? Esetleg… nézzem el ezt az egyszeri alkalmat, és tegyünk úgy mintha mi sem történt volna? – Itt abba hagyja egy pillanatra én pedig reménykedve pillantok fel.
- Ahha… Látom, ezt szeretnéd. De… tudod… Ennek ára is van… - Mondja ismét negédes hangon, majd kezével végig simít a vállamtól a kulcscsontomig, aztán azzal az undorító ráncos ujjaival elkezd lentebb haladni a mellkasomon. Az arcom azonnal lefehéredik, és mereven bámulok elõre, egy szót sem merek szólni, közben a karfát is görcsösen markolom. Úgy néz ki, ha nem úgy fogok táncolni ahogy õ, fütyül, igencsak megjárom.
Tudtam, hogy egy undorító, meleg állat. Fut át az agyamon, és mielõtt még lentebb haladna kezével a mellkasomon, egy hang megállítja.
- Vegye le róla a mocskos kezét! – Csattan fel a mellettem ülõ, és a lehetõ leg gyilkosabb tekintetével súlyt le erre a vén perverzre. Erre az öreg csak egy mosolyt ereszt meg.
- Miért mit teszel? Mit tudsz te tenni? Egy felnõttel szemben nincs esélyed. – Mondja teljesen komoly hangon a férfi, mire Jeremi felhorkant és egy gúnyos mosoly ül ki az arcára.
- Nehogy azt higgye. – Mutatja fel a telefont, amin hangrögzítõ be volt kapcsolva.
- Ezzel olyan mélyen eláshatom magát, amilyenre csak tudom. Nos… hogy is volt ez az ajánlat? Egyezzünk meg abban, hogy elengedi Naokit, és úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Mit szól? – Jön a fondorlatos csavar, amin én elképedve pislogok, ekkor az undorító kéz is eltûnik rólam, az igazgató pedig káromkodik egy sort, majd végül elenged minket.
Teljesen megkönnyebbülten sóhajtok fel amint elhagytuk az irodát. A szívem gyors kalapálása is alábbhagy és a színem is kezd visszatérni, már leszámítva a színes monoklikat az arcomról.
- Jól vagy? – Jön a mély hang mellõlem, amire fel is nézek.
- Öhm… jah… jól, kösz. - mondom halkan, amire kapok tõle egy pillantást. Én azonnal leveszem róla a tekintetem és a fehér falat kezdem el vizslatni. De aztán egy kéz finoman megfogja az államat és megemeli. Nagy ijedt szemekkel nézek rá, miközben õ a szám szélét, aztán az arcomat nézi meg alaposan.
- Az a rohadék… Legközelebb többet kap. – Morgolódik, aztán, elengedi az állam és ellép elõlem, majd elsétál a folyosón, miközben én döbbenten nézek utána, hisz már egyáltalán nem értem ezt a fickót. Kezdek teljesen összezavarodni. Egyszer mogorva és elérhetetlen, máskor meg kedves, és önzetlen… Mi van vele? És… én miért érzem magam ennyire boldognak? Nem értem… Egyáltalán nem értem!

Másnap az iskola kapuja felé haladok lassan, amikor látószögemben feltûnik Jeremi. Bárhol kiszúrom azt a tökfilkó, egoista barmot. Nagy vagányan sétál a sulihoz, amikor a kis Steve is feltûnik. Akaratlanul is megforgatom a szemem és érzem, hogy már megint idegesít valami.
Nem kéne vele foglalkoznom. Ahol õ jár, csak bajom esik…
Lassan csoszogok feléjük és láthatóan valamit beszélnek, de nem értem tisztán. amint odaérek, Steve szomorúan elsétál mellettem.
Ennek meg mi baja?
Pislogok utána, majd eszembe jut, hogy biztos Jeremi bántotta meg. Mit ne mondjak, valamiért nem szívlelem a srácot, de sajnálom. Jeremi nem ép egy rohadtul kedves ember…
Oda is sétálok, ahhoz a … Inkább nem mondom meg, kihez.
- Na a palota pincsiddel mi történt? – Érdeklõdöm kíváncsian, de nem mutatom a másik elõtt, hogy sajnálnám, az nem is én lennék.
- Az, hogy nem baszom szét a száját, na és a kis hisztis Naokink, hogy van ma? Válaszolja, majd a kérdést egészen gúnyos hangnemben adja elõ, és ajkait is szintén gúnyosra húzza.
Na tessék, már felhúzza az agyam… Fogadjunk ezzel akar majd szivatni egész nap…
- Ha elmered mondani bárkinek is a tegnapit, akkor én … - Kezdek el fenyegetõzni, de a másik félbeszakít és felém fordul, a szemüveget feltolva a fejetetejére.
- Mi lesz? – Kérdezi komoly hangnemben.
- Azt akarod, hogy visszavigyelek egy kontroll vizsgálatra? – Gúnyolódik tovább, és a mondatára hatalmasra kerekednek szemeim és azonnal megcsóválom a fejem, hogy nem. Simán elvinne, csak, hogy jobban szivasson.
- Helyes, akkor most le is szállhatnál rólam. – Fordít hátat, és elindul fel a lépcsõn. De én ezt nem akarom annyiban hagyni. Tudni akarom, mit csinált szegény sráccal, így követem.
- Na de Steve-vel mi történt, mit csináltál vele? – Kérdezem meg végül, mire megáll és megvárja, hogy odaérjek. Némi remény villan fel bennem, hogy most talán választ kaphatok a kérdésemre. De ekkor, hirtelen felém fordul és a kötésem alatt lévõ sebemet ujjával nyomni kezdi, a hirtelen fájdalomtól, kénytelen vagyok felkiáltani, szemeimbe a könny is megjelenik.
- Megmondtam, hogy hagyj békén hisztis! – Mondja el még egyszer, majd elveszi kezét a fejemrõl, ekkor én azonnal odanyúlok nyöszörögve és próbálok nem a fájdalomra koncentrálni.
Miért engem bánt? Miért mindig engem?
Lesek fel rá, majd veszek egy kisebb levegõt.
- Barom! – Emelem meg hangom, de erre csak elneveti magát, én pedig inkább elõre rohanok, be az osztályterembe.
A többiek azonnal köszöntenek, és nagy szemekkel néznek a kötésemre. Ekkor Jeremi is belép, és szokásosan néma csend lesz. Néha rápillantok, és néha õ is rám. Amint helyet foglal, minden folytatódik úgy, mint eddig. Elkezdik kérdezni, hogy, hogy szereztem, persze minden kérdésre válaszolok, de néhányra hazugsággal. Ekkor mondják, hogy a kötésem átvérzett. Egy lány meg is mutatja a tükrében, és tényleg.
Az a nyomi jól elintézte. Lehet, nehezen lehet, majd elállítani.
Na, de inkább nem foglalkozom vele, míg nincs nagyobb baj. Addig okés minden.
Az elsõ óra elkezdõdik, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment, a második órával együtt. De az már rettentõen idegesített, hogy aki belépett a terembe azonnal, feltette azt a hülye kérdést, hogy mi történt. Természetesen elmondtam, csak nem a teljes igazságot.
A második óra végén, az egész osztály elhagyja a termet, mert valami érzesítés, vagy mi van, de engem nem érdekel, láthatóan Jeremit sem, mert már csak ketten vagyunk. A telefonomat használva megnézem, hogy a kötés rendben van e még, de nem. Teljesen átvérzett és még biztos vérzik. A táskámból elõszedem a gézt, a fertõtlenítõt, meg mindent, amit anyám rám erõszakolt, hogy hozzam el, és mit ne mondjak tényleg jó ötlet volt.
Mivel nincs normális tükör, én magamnak nem tudom megcsinálni az új kötést, aztán ránézek Jeremire.
Egy próbát megér…
Lassan felé sétálok, majd megállok mellette. Nem tudom miért, de a szívem, majd kiugrik a helyérõl, annyira ver. Nyelek egy kisebbet, majd ránézek.
- Jeremi… segítesz nekem? – Kérdezem meg végül, mire felnéz rám.
- Ülj le. – Válaszolja és a dolgokat az asztalra teszem, miközben leülök vele szembe, majd rátámaszkodok az asztalra és közelebb hajolok, hogy jobban hozzá férhessen. Ekkor elkezdi leszedni a homlokomról a kötést, amikor a kis géz a véres sebhez tapadt és az kicsit meghúzta a sebet, amire felszisszenek.
- Még hozzád se értem, ne sziszegj, mint egy kígyó. – Mordul rám, mint ahogy mindig is szokott.
- De fáj. – Suttogom halkan az igazságot. Leveszi teljesen a sebrõl a kötést és elkezdi megtisztítani a vértõl a sebet és egy kis jóddal le is fertõtleníti.
- Maradj veszteg. – Szól rám meglepõen kedves hangnemben, ami tényleg meglep, és szememmel elkezdem fürkészni az arcát.
Így még sohasem szólt hozzám.
Ekkor érzem, hogy szívem nagyot dobban.
Továbbra is segít ellátni a sebem, arra is megkér, hogy fogjam meg a gézlapot, amit meg is teszek. Leragasztja, majd a gézcsíkot is felteszi a homlokomra, majd egy mosoly húzódik az arcára.
- Készen vagy. – mondja halkan, majd összepakolja a holmimat és ideadja, amit el is veszek.
- Köszönöm. – Hálálom meg, miközben a szemeibe nézek, majd kezét megemeli és a homlokomhoz nyúl és egy szõke tincsemet szabadítja ki a ragtapasz alól, majd keze lesiklik az arcomra és végig simít rajta. Nem húzódom el, nem csinálok semmit, csak hagyom, hogy a puha keze, kényeztesse bõrömet.
- Nincs mit. – válaszolja, azzal kinyílik az ajtó és a többiek kezdenek el beszállingózni a terembe. Jeremi azonnal elveszi a kezét, én pedig azonnal felpattanok és elmegyek onnan, majd ijedten túrok a hajamba.
A fenébe… még is… mi a rák volt ez? Semmi… semmi ellenállást sem tanúsítottam, amikor lefogdosott? Mi van veled Naoki?! Ez nem te vagy!
Ülök le a helyemre és elõveszem a következõ órára a könyveket. Aztán belép a tanár és elkezdõdik a tanítás.  Az utolsó óra viszont tesi. Vagyis, akik fociznak, azoknak edzés lesz. És ebben Jeremi is benne van.
Ép, ahogy ezt végig gondolom, elkezdek halkan nyüszíteni a padban, szinte már, mint egy kiskutya, és a fejemet lassan leengedem a pad tetejére, úgy hogy csak a homlokom érje.
Ugyanis nem tudom hova tenni, ezt az érzést, ami így fellángolt bennem, vagy fellángol, ha arra a hülyére gondolok.
Erre a nyüszítésre mindenki felfigyel „szerencsémre” a tanár is.
- Valami baj van, Naoki? – Szólal meg a tanár, mire felemelem a fejem.
- Nincs. Minden rendben. – Mosolygok kedvesen, mire az visszafordul a táblához és folytatja az órát. Ekkor hátrapillantok és Jeremi is engem figyel, bizonyára kíváncsi, hogy mi kínom van. Lassan visszafordulok és próbálok figyelni, de nem megy.
Egyfolytában azon jár az eszem, hogy még is miért tölt el némi vággyal és jókedvvel az, hogy Jeremivel leszek egy edzésen, egy csapatban, na meg persze az ellenkezõje is, hogy zavar, hogy olyan érzések jönnek felszínre, amiknek tilosnak kéne lenniük. Például: Jeremi iránti vágyódás? Na neee… az lehetetlen. Biztos a fejre ütés, az itt a gond, semmi más.

Vége az utolsó órának is, már csak a fociedzés van. Gyorsan felkapom a cuccomat és lesietek az öltözõbe. Körülnézek bent és még csak én vagyok. Leteszem a padra a hátizsákom, majd kivéve a focimezem meg a nadrágot és az egyéb dolgokat elkezdek átöltözni. Ép a végén járok, és a felsõmet húzom magamra, amikor Jeremi is belép. Meglepõ, hogy ilyen sokáig elmaradt, pedig õ mindig idõben érkezik mindenhova.
Csak nem kibékült Steve-vel? Pont egy ilyen izével akar együtt lenni?
- Merre jártál? – Teszem fel a kérdést, szinte már számon kérõen. De ami meglepõ, észre sem veszem magam.  Erre a kérdezet, felém néz, miközben felvonja az egyik szemöldökét.
- Volt egy kis dolgom. – Válaszolja, mire csípõre teszem a kezem.
- Aha. Fogadjunk töcskölni voltál a kis pincsidet. – Szemeim is kicsit összeszûkülnek és gyanakvóan figyelem, õ pedig engem, igen meglepett arccal.
- Neked mi bajod van? – Teszi le a táskáját és pár lépést tesz felém. Ekkor hirtelen én is észbe kapok.
Igaza van… Mi bajom van?
Túrok szõke hajamba idegesen, és szinte már kutyakölyök szemekkel lesek fel rá.
- Semmi… csak… csak majdnem elkéstél, és én nem akarok védõ nélkül maradni. – Válaszolom egyszerûen. Szerencsémre, mindig jól hazudtam és jól is hazudok. De õ láthatóan nem igazán veszi ezt be.
- Na persze. Ki vele, miért esel nekem csak úgy? Meg amúgy is. Ha meg is húztam, mi közöd hozzá? – Keményíti meg kicsit a hangját.
De az utolsó mondat, valamiért szíven ütött. De nem tudom miért.
- Cöh, engem aztán nem érdekel, hogy mit csinálsz vele. Csak kíváncsi voltam, meg másra nem is tudok gondolni. – Morgolódok, miközben keresztbe teszem a karom a mellkasom elõtt és leveszem róla a tekintetem.
- Nekem valahogy nem úgy tûnik. – Szólal meg kicsit lágyabb hangon.
- Pedig pontosan úgy van, ahogy mondom. – Morgolódok tovább.
- Mondj, amit akarsz, nem hiszek neked. Jól tudsz hazudni, de nem elég jól. – Jegyzi meg kicsit gúnyos hangnemben, amire elhúzom a számat.
- Na jó hagyjuk.
- Még is miért? Úgy viselkedsz, mint egy féltékeny liba. – Mordul fel õ is.
- Hogy mi? Mégis mire lennék féltékeny? Rád?! Ne röhögtess, oké? – Nézek rá ellenségesen, hisz azt sem tudja, miket beszél.
- Hát én simán erre következtettem. Teljesen hülye vagy.
- Te pedig egoista. – Vágok vissza, amire szemei összeszûkülnek.
- Te kis… Már rohadtul elegem van belõled! – Hördül fel.
- Hû nem mondod. Nekem is belõled!
- Tudod… jobb lenne, ha nem is ismernénk egymást. Folyton csak a baj van veled. Nem is tudom, hogy hányszor húztalak ki a szarból, kis hálátlan dög.
BODOM! E szavak hallatán, ismét megfájdul a szívem, vagyis… jobban mondva, összeszorul. És fáj.
- Fura, én is ugyan ezt akartam neked mondani. Ugyanis, én is sokszor kihúztalak a csávából.
- Tényleg? Mikor?
- Hát… például…
- Igen? – Fonja össze karjait a mellkasa elõtt.
- Például… - És nem jut eszembe semmi.
- Látod? Semmi. – Vágja a fejemhez.
- Hát jó… Sajnálom, hogy én nem jártam a seggedben. És hogy nem vagyok olyan erõs, mint te, hogy megvédjelek. De ha nem voltál jól, mint amikor meg vert az apád, akkor is én kenegettem a sebed és én segítettem felöltöznöd is, meg mindenben. Azért nehogy azt hidd, hogy én semmit sem tettem érted. – Válaszolok neki.
- Igen, és az akkor is kinek a hibája volt? Miattad vert meg az apám. – Vágja ezt is a fejemhez.
- Tudom… most minden az én hibám, felfogtam. De ne szállj el úgy magadtól, idióta! – emelem meg hangom.
- Furcsa, aki mindig elszáll magától az te vagy. De inkább fejezzük is be, mert a végén itt helyben megbaszlak! – Szinte már megint kiabálunk egymással, mint ahogy azt mindig is szoktuk. De ez… valamiért másabb.
- Ja, igen… Te csak ezzel tudsz fenyegetõzni. Kösz inkább kihagyom. Baszogasd a pincsidet! – Kelek ki magamból én is.
- Heh. Ha tudni szeretnéd, már meg volt. Lassan neked is oda kéne jutnod. Inkább hagynád magad, hogy egyszer meglegyen, hidd el utána, egyáltalán nem keresnélek és élhetnénk továbbra is boldogan. Te csak arra vagy jó, hogy az ágyamat felmelegítsd. – mondja továbbra is ingerülten, de ezt… nem vártam volna tõle.
BODOM BODOM!
Egyre rosszabb. Ahogy a kegyetlen szavak mardossák a lelkem, és a szívem újra összeszorul, de nagyon. Szemeimet is mardossák a sós könnyek, de nem engedem õket útjukra, hisz ezek az érzések is teljesen idegenek, na de a sírás… az még inkább. Viszont arcomra teljesen kiül, amit érzek. És ezek a: Szomorúság, csalódottság, és talán… az összetört szívé?
Miért érzem ezt? Mi van velem? Miért érzem, hogy a szívem tört ketté?
Ekkor Jeremi arca teljesen megváltozik, a komor ábrázat, meglepõdött és megbánó vonásokká alakultak át.
- Naoki… Nem úgy gondoltam. – Szólal meg, sokkal gyengédebb hangon és felém nyújtja a karját, talán, hogy megöleljen, nem tudom, de nem is fogom megtudni, mert elhúzódok tõle.
- Mindegy. Legalább kimondtad, amit mindig is akartál. – Mondom halkan, a mondat végén a hangom is elcsuklik. Egy kis csend telepedik le közénk, és csak a fali óra hangos kattogása hallatszódik, de végül a csendet is én töröm meg.
- Na, de… inkább öltözz át. Lassan kezdõdik az edzés. -  Mondom nagyon halkan, mintha nem is én lennék. Majd elsétálok mellette, egy pillanatra sem nézve rá és kimegyek az öltözõbõl.
Amint becsukom magam mögött az ajtót, alsóajkamat beharapva megindulok fel a lépcsõn, fel egészen az iskola tetejére, mert ott valahogy, olyan békés. Nincs senki, a saját gondolataimban is elmerülhetek.
Amint felérek, az épület tetején lévõ párkányszerûségre ülök le, lelógatva az épületrõl a lábam, mint ahogy azt mindig is szoktam. Ez az én kis titkos helyem.
Felpillantok az égre, és nagy szürke felhõk borítják azt. Mintha csak a lelkemet tükrözné, még az idõjárás is.
Néha elgondolkodom, hogy milyen is lenne, ha nem ember lennék, hanem… például egy felhõ. Nagy, hatalmas, tekintélyt parancsoló, olyan, akinek a lelkét semmi sem tudná megbántani és persze elérhetetlen. Olyan, ami már több száz festõ és fotós fantáziáját megragadta.  Olyan csodálattal teli, amire szívesen felnéznek az emberek. Akkor mozdulhatnék tovább gyorsan, vagy lassan, amikor csak akarok. Ha bánatos lennék, akkor esõt zúdítanék a földre, ezzel is kitárva lelkemet a világnak. Ha pedig boldog lennék, akkor vidáman hömpölyögnék tovább a végtelen kék égen.
Csendben bámulok felfele a szürke égboltra, mígnem egy vízcsepp csapódik az arcomnak. Lassan és lustán végig nyalja bánatos arcom, majd az államnál lecseppen a mezemben eltûnve. Ezt az egy cseppet lassan, eleinte lusta tempóban több cseppecske is követi, mígnem elered az esõ, és hagyom, hogy szomorú lelkemet tisztára áztassa. Az utcákról az emberek eltûntek, csak hébe-hóba látni egyet-kettõt, de azok is elmenekülve az esõ elõl, menedékbe húzódtak, velem ellentétben.
Érzem, hogy a hideg cseppek között valami meleg is végig folyik arcomon. És ez nem volt más, mint az én sós könnyem, ami elvegyült az esõvel.
Sírtam… Sírtam, mert bizonytalan voltam… Sírtam, mert erõtlen voltam… Sírtam, mert haszontalan voltam… Sírtam, mert fájt a szívem, most elõször...
Szemeimet nem vettem le az égrõl, hagytam, hogy a könnyekkel együtt a bánatomat is elmossa a tiszta esõvíz.
Már teljesen bõrig áztam, ruhámból és hajamból rendesen lehetett csavarni a vizet. Az edzés is már, egy jó 10 perce elkezdõdött. Biztos észrevették, hogy hiányzom, de ez most nem érdekel. Egyszerûen, csak egyedül akartam lenni.
- Naoki… - Hallok meg egy lágy, mély hangot a hátam mögül. Eleinte meg sem mozdultam, aztán lassan megfordulok, és rájövök, hogy ki is volt az. Nem más, mint Jeremi.
Õ engem figyel, egy esernyõt tartva a feje felett, hogy õt se érje a zuhogó esõ. Ki tudja õ is mióta lehet már itt. Szemeim bizonyára vörösek, és ez elárulja, hogy sírtam, hiába vizes az arcom, de már nem érdekel. Nem törlöm meg a szemeimet, mert nem éri meg.
Ekkor Jeremi lassan elkezd felém sétálni, de én meg sem mozdulok.
- Mit csinálsz itt, te hülye? Meg fogsz fázni, gyere be. – Szólal meg halkan, és megfogja a karom, majd talpra állít egész közel magához, hogy elférjünk az esernyõ alatt. Ekkor én ellenségesen elhúzom a kezem, és hátrább lépek tõle.
Semmit nem mondok neki, csak elsétálok tõle és távolabb ismét leülök az épület párkányára.
Valami, halk morgást hallok felõle, de az esõ hangja teljesen elnyomja azt, így nem értem.
Csendben nézek lefele a mondhatni kihalt utcára, ám ekkor erõs rántást érzek a karomnál, és én újra a lábamon állok, a karomat pedig egy picit erõsebben fogják. Ránézek a másikra, nem épp a legszebb nézésemmel, amikor elkezd behúzni a fedett helyre.
- Engedj el! – Emelem meg a hangom, és a karom is próbálom elhúzni, de Jeremi nem enged el, addig, amíg be nem megyünk, és az ajtót is bezárja magunk mögött.
- Mi a francért hoztál be?! Nem esik le, hogy egyedül szeretnék lenni?! – Kelek ki ismét magamból.
- De, csak ne az esõben legyél egyedül. Ha megfázol, csak még ostobább leszel. – Válaszolja, most kivételesen, nyugodt hangnemben.
- És az miért fáj neked?! Semmi közünk egymáshoz. Ilyen aprósággal, egyáltalán nem kéne foglalkoznod… - Veszem lejjebb a hangom, és a tekintetem is leveszem róla. Ekkor egy halk sóhajt hallok.
- Figyelj… én nem úgy értettem, amit mondtam. Nagyon felhúztál és…
- És mi? – Vágok közbe, de valójában nem akarom tudni. Nem kell a magyarázkodása.
- És olyat mondtam, ami nem igaz. És én nagyon sajnálom. – Kér bocsánatot. Ami… hihetetlenül nem jellemzõ rá, és meg is lepõ, de ezzel, most egyáltalán nem foglalkozom.
- Óh… Értem. Valóban nem igaz. Te csak meghúzni akarsz, vagy nem? Még is mi nem igaz ebbõl? Mindent elmondtál, amit akartálhmpf…- Hallgatok el azonnal, amikor Jeremi befogja a számat egy lágy és szenvedélyes csókkal, miközben a falnak is finoman neki nyom. Kezével végig simít, még mindig vizes arcomon és másik kezével derekamat öleli át. Szemeim a meglepettségtõl eleinte nagyra nyílnak, majd alsó ajkamon egy nyelvet érzek végig siklani, ahogy bebocsátást kér, finoman, és türelmesen. Kezével újra cirógatni kezdi az arcom, testével jobban hozzám simul.
Szívem olyan hevesen ver, hogy majd kiugrik a helyérõl. Hirtelen olyan érzések járják át a testem, mint az: öröm, vágy és szenvedély. Agyam hevesen tiltakozik, hogy ez nem helyes, amit mi csinálunk, most ép, de a testem… teljesen máshogy reagál, amit egyáltalán nem tudok irányítani.
Merev testem, egy kis idõ után, ellazul, majd szemeim is eleinte résnyire lecsukódnak, majd teljesen. Aztán ajkaimat résnyire kinyitom, ekkor Jeremi nyelve azonnal feltérképezi a szám minden egyes szegletét, majd vad táncra hívja az én nyelvemet is. Mind ketten teljesen elmélyítjük csókunkat és az én kezem is felsiklik a másik nyakához, amit átölelek.
Hosszú csókcsatánkat, amit persze Jeremi nyert, a levegõ hiánya szakítja félbe. Lassan elvállnak ajkaink, és halkan pihegünk, hogy minél több levegõt szívhassunk tüdõnkbe.
Egymás szemeibe nézünk, és én pont megszólalnék, amikor az ajtó mögül zajra leszünk figyelmesek, ami hamar el is múlik és nagy csend lesz. Mind a ketten arra fordítjuk a fejünket, majd eltolom magamtól, a még mindig ölelõ fiút.
- Õrült… mi van, ha meglátnak? Meg egyébként is… Mi a jó büdös francot csinálunk?!  – Mordulok fel és elindulok az ajtó irányába, hogy megszárítkozzak, amikor egy erõs kar elkap hátulról és magához ölel.
- Hmm… Azt csináljuk, aminek látszik. Most már tudom, hogy érzel irántam. Eddig nem voltam benne biztos, de most már…. – Búgja mély hangján a fülembe, majd ajkával végig simít a nyakamon lévõ, vékony és érzékeny bõrfelületen. Arcomra erõs pír ül ki a szavak hallatán, és a gyengéd érintéstõl, testem teljesen libabõrös lesz.
- N-nem tudom, mirõl beszélsz, de elhiheted, hogy gyûlöllek! – Emelem meg kicsit a hangom, hogy hátha ezzel nyomatékosítani is tudom a szavaimat, és picit mocorgok, hogy engedjen el, de nem enged el, és biztos, hogy a szavaimnak sem hisz.
- Azt hiszem már mondtam, hogy egy csók mindent elárul a másikról. Tehát… - Mondja halkan, majd megfogja az állam, és félre biccenti a fejem, ekkor az ajkait érzem a nyakamon, amikkel szívni kezdi a bõröm. Egy hangosabb nyögés csúszik ki ajkaim mögül, és kezeimmel azonnal nyúlnék, hogy elhúzzam az õ kezét az államról, mert érzem, hogy valami nagyon nincs rendben, amikor szabad karjával lefog.  Közben légzésem is kezd egy kicsit felgyorsulni, ajkaimat is résnyire nyitva tartom, néha egy kicsit erõsebb szívásra újabb halk sóhaj, vagy nyögés hagyja el a számat.
Egy kis idõ múlva, - ami nekem egy örökké valóságnak tûnt – abba hagyja a szívást, majd a lilás kis foltot finoman megnyalja.
- Szép. – Jegyzi meg halkan, kicsit gúnyos hangleejtéssel, ekkor én céklavörös arccal, kibontakozom a karjaiból, és a nyakamra tapasztva a kezem, mérgesen nézek rá.
- Mit képzelsz magadról, te bunkó?! – Kezdek el hátrálni, de az õ arcán, csak egy szórakozott vigyor ül, majd elkezd felém sétálni.
- Ne…ne-ne…ne közelíts! – Emelem meg ismét a hangom, de õ csak jön, én pedig megfordulok, és szinte feltépem az ajtót és lefutok a lépcsõn az öltözõbe. Felkapom a cuccom és Sayonara, már futok is ki az iskola épületébõl, teljesen vizesen. Már az esõ is elállt, és a nap újra kisütött. Egyenesen hazáig futok, hogy véletlenül se érhessen utol. Amint hazaérek, zihálva ülök le az ajtó elé és próbálok megnyugodni.
Azt hiszem… ettõl a naptól kezdve. Egy szabad percem, nem lesz, ha ott lesz Jeremi. És ez olyan biztos, mint ahogy itt ülök…

- Ilyen szép bókok hallatán elpirulok – Szólal meg kedves hangnemben, és a mellkasomat kezdi el simogatni.
- Ne merj hozzám érni! Hallood? – Kiabálok továbbra is, ahogy a torkomon kifér, de ez láthatóan nem valami jó ötlet, mert szemeit összeszûkíti.
- Hiába kiabálsz, csak a cselédek vannak itt. – Vonja meg vállát, és elkezdi az arcomat cirógatni.
- Engedj el, de azonnal! – Kiabálok tovább, de csak a fejét csóválja meg.
- Ne kiabálj már, fáj valamid? – Kérdezi, és egy kezet érzek a felsõm alá besiklani, ami elkezdi a mellkasomat simogatni.
- Igen, az fáj, hogy kibilincseltél, akár egy rabot!- Szinte már köpöm neki a szavakat, mire csak egy szemöldök felvonást kapok.
- Pedig csak játszani szeretnék veled. – Jön közelebb, majd végig simít ajkamon, amit nem bírok megállni, és erõsen rá is harapok ujjára. Nyög egyet és elkezdi rázni ujját, ahogy biztos, hogy fáj neki.
- Felejtsd el! – Emelem meg a hangomat és megvetõen nézek rá.
- Te kis píranya! – dörren rám, és felül.
- Ezért most büntetést kapsz. – Mondja komoly hangon, aztán felém nyúl és elkezdi leszedni rólam a felsõmet, de én ezt nem hagyom, úgy ellenkezek, ahogy csak tudok.  De ahogy egyre inkább kezdek elveszni nem, bírom tovább és kikiáltom azt, ami a legjellemzõbb a srácra.
- Hagyjál már, te pedofil állat!
- Nem vagyok pedofil, ezt azért kikérem magamnak! – Szedi le rólam a felsõt és elhajítja valahova, aztán lehajol mellkasomhoz és egy puszit nyom rá, amire bõröm azonnal reagál.
- Jeremi, kérlek, engedj el. – Hitelen hangom is elgyengül így a kedves hangot sikerül kipréselnem magamból, hátha ezzel meghatom úgy, mint a múltkor.
- Felejtsd el plüss mackó. – Kötekedik megint, mire egy fintor húzódik az arcomra, erre elhúzódik a mellkasomtól, aztán a nadrágomhoz nyúl és próbálja kigombolni. Erre azonnal úgy ficánkolok, ahogy csak tudok, de ez az átkozott bilincs mi a francnak van itt?!
- Nem vagyok a plüss macid, te szemétláda! – Emelem meg ismét a hangom, mire csak egy fejrázást kapok válasznak.
- Ne beszélj. – Suttogja nekem és a gombokkal már nem is bíbelõdik tovább, mert sikerrel járt, de a nadrágomat kezdi el lehámozni rólam, mire lábammal is kapálózni kezdek.
- Hagyjál már, és ezt hagyd rajtam! – Mordulok fel, de úgy tesz, mint aki meg sem hallotta.
Továbbra sem hagyja  abba én pedig kapálódzok, mint egy fogyatékos idióta, de végül egy rosszul irányzott láblendítéssel rendesen állba rúgom Jeremit, aki háttal levágódik a földre egy bazi nagy pukkanás kíséretében és halkan nyöszörögni kezd. Szemeim nagyra nyílnak és nézek az ágy vége felé, hogy mi történt, de nem látok semmit.
Hát… ezért ne kezdj ki egy focistával… nem hiába edzek…
Aztán, lassan de feláll, de le is ül. Mi tagadás, ahogy kinéz eléggé vicces, de nevetni nem merek, mert félõ tényleg olyat tesz velem, amit nem kéne.  De aztán megmozdul ismét és én riadtan nézek rá és mélyeket sóhajtok.
Kérlek, ne bánts, ne bánts, ne bánts, ne bááánts!!!
De valahogy a tekintete mást sugall, mintha nem is akarna bántani. Csendben feláll és bemegy a fürdõszobába.
Már egy jó ideje bent van a fürdõben, így nem is számítok arra, hogy akkor jön ki mikor az eszem csak azon jár hogy, mégis, hogy rúghattam ennyire keményen állba, de úgy, hogy nem is akartam. Mert tényleg nem.
Az ajtónyitódásra összerezzenek, és nagy szemekkel pislogok a szõke irányába. Az arcán egy piros folt éktelenkedik, ami az én rúgásom nyoma. Nyelek egy hatalmasat, majd erõt veszek magamon, hogy megszólaljak.
- Nem akartalak megrúgni… - Suttogom halkan és csak nézek rá, hogy mit reagál.
- Nem érdekel a bocsánatkérésed. – Mondja komoly hangnemben, és felém sétál a bilincs kulcsával, majd elenged.
- Most elengedsz? – Kérdezem meglepetten, és az arcát kezdem el fürkészni.
- Nem elég egyértelmû? – Vonja fel az egyik szemöldökét, majd amint szabad lesz, a kezem elõre veszem és simogatni kezdem a csuklóm, ahol kidörzsölte a bilincs.
Ekkor elbiceg, a székig majd elkezdi kenõccsel bekenni magát én meg gyorsan elkezdek felöltözni, de közben magamon érzem Jeremi pillantásait.  Erre ránézek, de láthatóan naaagyon nincs jókedvében.
- Szerintem, addig húzz el innen, amíg utánad nem megyek, hogy megerõszakoljalak és megverjelek. – Szólal meg komoly hangon és farkasszemet nézünk. Erre azonnal felveszem a nyúlcipõt, hisz õ tényleg képes rá.
Szótlanul nézek rá tovább, de ekkor hirtelen feláll, én ekkor elkezdek hõkölni, majd megfogom a kilincset és futva hagyom el a házat. Még kint az utcán felnézek arra az ablakra, ami Jeremi szobáját jelzi, de ekkor meglátom az ablakban, így elfordítom a fejem és haza megyek.

~oOOo~

Másnap nehezen és eléggé ballábbal keltem. Ha valaki nem úgy szólt hozzám, ahogy kellett volna egy gyilkos pillantással, vagy egy hangos „HAAAAA?!”-val elintéztem, mint valami idióta. A suliba érve próbáltam uralkodni magamon, kiseb-nagyobb sikerrel. Besétálok, a terembe látom, már Jeremi is itt van. Megállok és csendben figyelem. Sajnálom, amiért olyan durván megrúgtam, de sajnos már nem tudok mit csinálni. Ami megtörtént, az megtörtént.
Ekkor Peter kizökkent a gondolatmenetembõl, és elhúz a helyemre.
- Ch… Hagyj már békén… - Mordulok fel, de leülök, ekkor kérdezõsködni kezd, hogy mi van velem, miért vagyok ilyen kaktusz? Én csak elintézem egy: Rosszul keltem dumával, ami be is válik. Most örülök, ha nem faggatnak.

Az órák unalmasan telnek, de hamar eljutunk a 4. óra végéhez, amirõl már Jeremi is kimegy a szünetre. Elég sokáig kint marad csak becsengetés után jön vissza, és leül önelégült fejjel a helyére. Felé fordulok és arcán a mosoly is ott díszeleg. Erre felvonom egyik szemöldököm, hisz tényleg nem értem, hogy mi baja lehet.

Lassan végre vége a sok hülye órának, de most jön a teniszklub edzése, amire én megyek is. Szerencsére Jeremi, ha jól tudom, oda nincs beíratva, ami nem is baj.
Gyorsan lemegyek az öltözõbe és át is öltözöm, majd egy sötétkék rövidnadrágban, sportcipõben, fehér felsõben, fejemen szintén kék fejpánttal kimegyek egy ütõvel a kezemben.
Ellenfelem egy Jack nevû srác, akivel mindig összemérjük erõinket, és tudásunkat.
Kíváncsi vagyok Jeremi, mire készül… nagyon aggaszt az a furcsa nézése és mosolya. Remélem, nem kell a legrosszabbra gondolnom.
Ekkor hirtelen egy labda süvít el az arcom mellett, én pedig nagy szemekkel felnézek az elõttem állóra.
- Hé Naoki. Figyelj, és ne aludj, különben megverlek. - Szólal meg Jack a pálya másik térfelérõl egy sunyi vigyor kíséretében.
- Azt lesheted, te pöcs! – Veszem fel a kesztyût vele, és feldobok egy labdát és elütöm, ami nagy iramban süvít a srác felé, aki visszaüti, én meg rohanok a másik irányba, hogy visszaüssem, de nem megy, a labda elszáll az ütõmtõl pár centire, ami azonnal felcseszi az agyam.
- A picsába! – Káromkodok egyet, ekkor egy újabb labda érkezik felém, amit sikeresen visszaütök és ez egy darabig így megy, mikor megint eszembe jut az a seggfej és a labda megint elszáll. A fejem már akkora lehet, mint egy lufi és szaporábban is veszem a levegõt. Dühösen nézek Jackre aki csak mosolyog rajtam.
- Mi olyan kurva vicces?! – Kiáltok felé, és szõke hajamba túrok és a fejpántot a fejemen meg is igazítom.
- Hát te. Egyszerûen nem tudsz koncentrálni. Mi történt? – Érdeklõdik a gyerek, amire csak hümmögök egyet.
- Semmi… csak ma nincs túl jó napom. - válaszolom, ekkor elütöm a labdát, de ekkor vissza is jön és megint mellettem megy el.
- A kurva életbe! Ne szórakozz velem Jack! – Kiabálok megint, amire a másik sóhajt egyet, majd leteszi az ütõt.
- Inkább menj haza. Ez így nem fog menni, ramatyul nézel ki.
- Menjen a halál… folytassuk inkább.
- A-a… míg ilyen idegbeteg vagy, én nem játszok veled. Menj haza.
- De é…
- Menj haza. – Mondja el nyugodt hangnemben, amire teljesen elszakad a cérna és az ütõt a földhöz vágom, káromkodva besietek, majd bemegyek az öltözõbe. Bevágom magam a zuhany alá, és lezuhanyozom, hogy a sok izzadságot és mocskot letisztítsam magamról.
Ennek végeztével kijövök egy törölközõvel a derekamon, meg egyel a nyakamba, ami felfogja a vízcseppeket, amik a hajamból hullnak le. Elkezdem a hajamat megtörölni, majd a ruháimért nyúlok és elrendezem õket. Gyorsan megtörölközök és felöltözök, felveszem a hátizsákomat a hátamra és utamat haza venném, ha nem állnék meg az egyik kávézónál, ahova bemegyek, majd leülök az egyik asztalhoz, ami az ablak mellett van.
- Hello. Mit hozhatok? – Jelen meg mellettem egy pincérnõ, aki nagy szemekkel pásztáz engem és egy aranyos mosoly húzódik végig az arcán.
- Hello… Egy csésze feketekávét kérek. – Válaszolom és erõltetek egy mosolyt az arcomra, amire felírja a lány a rendelést.
- Rendben azonnal hozom. – Mondja, azzal elsiet. Csendben ülök, majd elkezdem csendben végig pásztázni a helyet. Alig vannak a kávézóban. Mindenki halkan beszél a zene is halkan szól és olyan békés az egész. Sóhajtok egyet, majd hátra is dõlök a székemben, mikor szemem megakad egy ismerõs alakon. Jeremi volt az, meg egy srác a suliból.
Azt hiszem az évfolyamtársam az, aki meleg is ráadásul. Könnyen odaadja magát egy kis dugásért fûnek-fának magát. Ha úgy nézzük Õ a suli fõ kurvája. Na de… egy kérdés… Mit keres itt Jeremivel?
Kicsit elõrébb is dõlök és próbálom kivenni, hogy mirõl is beszélhetnek, de sajnos nem lehet hallani, de láthatóan a kissrác teljesen be van zsongva és magyaráz neki össze vissza, Jeremi meg ül, mint egy darab szemét. Nem úgy tûnik, mint akit nagyon érdekel, bizonyára egyéjszakásat tervez vele, aztán csá, mehetsz, amerre akarsz… Jellemzõ… 
Ül ki arcomra egy savanyú ábrázat és számat is elhúzom, ekkor egy csilingelõ hangot hallok meg megint mellõlem.
- Meghoztam a kávét. Fogyaszd egészséggel. – Rakja le elém a fekete nedût, amit el is veszek, majd megfújom és egyet belekortyolok, de szemem nem veszem le a két párosról, de õk láthatóan engem nem szúrtak ki, vagyis Jeremi nem. Hála az égnek.
Várjunk csak… mégis mi a fenét csinálok? Kémkedek? Neeem, nem, nem, nem, nem. Egyáltalán nem érdekel, hogy mit csinál, hisz nem vagyok homo. Nem csak egyszerûen… egyszerûen csak… aajh… csak kíváncsi vagyok, ennyi az egész. Felõlem úgy cseszheti meg, ahogy csak akarja... Igen.
Bólintok egyet gondolatmenetemre, majd beleszürcsölök a kávémba.
- Öm… Nem lenne baj, ha leülnék? – Fordítom a hang irányába a fejem és tekintetem találkozik a felszolgáló barna szemeivel. Pislogok rá párat, majd gyorsan értelmezem a kérdést és a csészét azonnal leteszem.
- Ja, hát persze. – Szólalok meg, majd mutatok neki a székre, ahova le is ül.
- Ne haragudj, hogy zavarok, csak már egy kicsit elfáradtam. Tudod, hogy megy ez, ez a sok rohanás kiszolgálás, meg egyebek. Te idevalósi vagy? Az én nevem Erika. – Kezd el jókedvûen csicseregni a lány, amire felvonom egyik szemöldököm.
- Semmi baj. Igen… itt lakom a közelben. Az én nevem Naoki – Válaszolom, és egy mosolyt erõltetek az arcomra, mire a kiscsaj felkönyököl az asztalra és elkezdi birizgálni a haját, jobban mondva inkább a mutatóujja köré csavarja barna fürtjeit.
- Tényleg? Sose láttalak erre, Naoki. Te nem Amerikai vagy, ugye? Honnan jöttél? – kérdezõsködik tovább.
- Igen. Nem, nem vagyok Amerikai. Japánból jöttem. – Válaszolom, majd tekintetem átterelõdik a másik két párra, miközben a gyerek még mindig csak magyaráz, magyaráz és magyaráz.
- Japánból? óh, az remek, és hol éltél? Szeretem az egzotikus embereket. – Lelkendezik a lány, amire csak bólogatok és válaszolok minden kérdésére. Nem rossz társaság aranyos lány, csak néha túl sokat kérdez, de hát… tényleg aranyos. Megemelem a kávémat és elkezdem iszogatni. De ekkor látom, hogy a másik asztalnál a kölyök megfogja a szõke kezét, erre akaratlanul is az asztal lábába rúgok és a kávét is sikeresen félre nyelem és egyszerre nyüszítek fel és kezdek el köhögni, mire a lány hirtelen feláll és egy szalvétát felkapva elkezdi törölgetni a számat és a ruhámat így egészen közel kerülve egymáshoz.
- Naoki. Naoki, jól vagy? Mit csinálsz? – Kérdezi aggódva, majd felnézek rá és tekintetünk közelrõl találkozik, és úgy nézzük egymást egy kis darabig.
- Öm… Sajnálom… Csak félrenyeltem… - Szólalok meg, és próbálom kicsit helyrehozni ezt az idióta légkört, mire a lány elneveti magát, és visszaül a helyére.
- Érdekes egy srác vagy. – Mondja mosolyogva, mire bólogatok, közben visszanézek megint a másik asztalhoz és Jeremi minket néz, nem valami szép tekintettel.
- Eh… azt hiszem, nekem mennem kell. Mennyi lesz a kávé? – Kérdezem meg illedelmesen a lányt, és a tárcámért nyúlok.
- Nem kell fizetned. Majd én állom. De cserébe, legközelebb is gyere, jó társaság vagy. – Feleli a lány, amire meglepõdök és arcomra is egy apró pír húzódik.
- Biztos, hogy ne? Nem akarok fizetés nélkül eljönni.
- Biztos. De mondom legközelebb is gyere. – Válaszolja, mire szívem is elkezd dobogni picit hevesebben.
Egy lány sem mondott még ilyet, hogy jó társaság vagyok. Na meg… mi ez a reakció? Vonzódom a lányokhoz. Ez az. Mégsem vagyok HOMOOO!!!
Gondolatban és lelkiekben olyan, mintha én nyertem volna meg az Oscar díjat, vagy ha én birtokolnám az angol trónt. Hatalmas kõ gördült le a szívemrõl. A lány felé fordulok és bólogatni kezdek.
Láthatóan, Jeremit rohadtul zavarja a lány jelenléte. De már nem érdekel.
- Rendben még jövök. – Ígérem meg, és elindulok az ajtó irányába, ekkor látom, hogy a kis buzi teljesen Jeremire mászik. A méreg, ami hirtelen elborította az agyam, átvette felettem az irányítást és feléjük kezdem venni az irányt nem látva semmit. Ekkor az asztalt se látva elõttem, így telibe találom és sikeresen átesek felette a székek és az asztalon lévõ tárgyak, sõt még az asztal is, mind rajtam landoltak és nem kis csörrenéssel és pukkanással. És ez kurvára fájt.
- Naoki! – Kiált fel Erika,és hallom, ahogy felém siet.
- Naoki, mit csinálsz, te félkegyelmû?! – Kiált rám, Jeremi is és úgy szedi le rólam az asztalt és a székeket, meg egyéb tárgyakat.
- Auh… - Nyögök fel és a fejemet fogom, ahogy a kemény hamuzó tál rendesen fejbetalált.
- Úristen vérzel! – Sipákol Erika ijedten, ekkor magam elé emelem a kezem és tényleg. Szõke hajam vérvörös lett és az arcom szélén is végig folyik.
- Inkább hozzon valami kötszert meg fertõtlenítõt!- mordul rá a lányra, aki azonnal veszi az adást és elfut hátra.
- Nyugi semmi bajom. – Nyöszörgöm és egy virágot is kiszedek a hajamból, amit el is dobok.
- Jól vagy? – Lép közelebb a kis srác is, mire szúró tekintettel ránézek.
- Igen…- válaszolom flegmán, amit nem tud hova tenni, és inkább vissza is húzódik, de Jeremi megfogja az állkapcsom a hüvelyk és a mutatóujjával és félrefordítja a fejem.
- Ezt orvosnak is látnia kéne. – Szólal meg komoly hangon, mire elhúzom a fejem és ránézek.
- Nem kell. Semmi bajom, ez csak karcolás. – Dünnyögöm, majd elkezdek felállni, hogy vége legyen már ennek a hülyeségnek.
- Maradsz! – Nyom a földre ekkor Erika megérkezik a kötszeres ládával, amit Jeremi azonnal elvesz és jódot vesz ki, meg egy vattacsomót.
- Csúnyán beütötted, és eléggé vérzik. Lehet, össze kellesz varrni. – állapítja meg szakszerûen, mire szemeim hatalmasra nyílnak.
- Neem. Nem kell. Eressz el, semmi bajom! – Kezdek el pánikolni, és kicsit fészkelõdök, ekkor a sebemhez nyomja a vattát és elkezdi felitatni a vért, majd az arcomról is letörli.
- Ezt nem te döntöd el. De egyébként is. Mi volt ez a produkció? – Néz mélyen a szemembe.
- Semmi… Mi lett volna? Haza akartam menni és nem vettem észre az asztalt. – Morgolódom, és elfordítom felõle a fejem.
- Aha… Úgy, hogy az ajtón túlmentél. – fog ki rajtam, mire elszégyellem magam és egy apró pír kíséretében inkább nem mondok semmit.
- Rendbe fog jönni? – Szólal meg Erika.
- Igen, de inkább menj a dolgodra. – mordja elég durva hangnemben, majd ránéz a srácra is.
 Te is menj haza, majd beszélünk. – Rendezi el az egészet, mígnem csak mi ketten maradunk ott.
Végre végez, már le is fertõtleníti a sebet, majd bekötözi a fejemet.
- Ezzel elmegyünk a kórházba. Elég nagy a seb. – Szólal meg ismét és feláll mellõlem.
- Nem kell. Rendben leszek, köszi. – Motyogom, erre hirtelen felkap és megindul ki velem a kávézóból.
- Fogd be, szöszi… - morogja halkan.
- Hé… Mi lesz ezzel a kárral? – Szól ki a tulajdonos, mire a szõke felé fordul.
- Írja a számlámhoz. – Tudja le ennyivel, majd elhagyjuk a kávézót.
- Tegyél már le… Tudok járni magamtól is. – Bunkózok vele, de ez meg sem hatja.
- Persze. Elszaladnál egybõl. Inkább nem. – Mondja halkan, mire gyerekesen felfújom az arcom.
- Ne már… mindenki minket néz, ez rohadtul gáz…
- Leszarom. Kuss. – Tudja le ennyivel és tovább sétálunk a kórház felé, amit már lassan meg is lehet látni.  Ami történetesen, az én rémálmom.
- Kérlek, engedj el. – kezdek el könyörögni neki, mire rám néz megint szúrós pillantásokkal.
- Nemrég ugyan ezt mondta az ágyamban, mielõtt pofán rúgtál. – Mordul fel, és én inkább meghúzom magam.
Beérünk a kórházba és Jeremi bejelentkezik velem, mikor az ápoló megkér, hogy üljünk le a váróteremben, amit meg is teszünk, csak én vagyok az, aki nem bír nyugton maradni. Lábamat idegesen rázogatom.
Már egy jópár perce ezt folytatom, amire Jeremi nem bírja tovább.
- Befejeznéd végre? – Fogja meg a lábam.
- Hagyj békén. Nem én akartam idejönni. Ekkora baromságot. Semmi bajom, te meg iderángatsz, idióta… - Kezdem el lekorholni és kezeim is úgy remegnek, mint a nyárfalevél.
- Azt ne mondd…. azt ne mondd, hogy félsz a kórházaktól. – Néz rám, szórakozottan és halkan fel is nevet, amire idegesen elfordítom a fejem.
- Nem félek, csak… csak, ideges vagyok… - Válaszolok egy egyszerû hazugságot, amire egy újabb kuncogást kapok.
- Mi olyan vicces, barom? – Morgok továbbra is, mikor elkezdene egy mondatot, bemondják a nevem.
- Húha… Ez te vagy. Vigyázz, lehet komoly mûtéted lesz, és benned felejtenek egy szikét, vagy ami a legrosszabb, át kellesz szabni az arcodat. – Húzza végig ujját az arcomon, amire teljesen lefehéredek és érzem lassan a lelkem is kiszáll belõlem.
- Nem…. Nem akarok menni! – Ölelem meg hirtelen Jeremit, és egész testemben remegek, és nem eresztem, ami eléggé meglepetten éri.
- Mit csinálsz, hülyegyerek? Be kell menned. – Próbál lefejteni magáról, ami nem sikerül neki.
- nem… Nem megyek be… Az orvosok, hülyék, nem tudnak mûteni. Teljesen elcseszik az embert, nagyobb betegek lesznek, az emberek mikor kijönnek, mikor bemennek. Nem megyek be. – Kezdek el még jobban pánikba esni és teljesen a szõkére akaszkodok, mint valami koalamaci.
- Hát ha nem, akkor…- Hirtelen Jeremi feláll, és elkezd becipelni az ajtón.
- Neeeee. Jeremi Neeeeeeeeee! – ordítozok és belekapaszkodok az ajtófélfába, közben az öregek úgy hülyének néznek minket, ahogy vagyunk.
- Gyere már te… - Morogja és erõsen húz, de nem mozdulok, ekkor megfogja a kezem és lefejti az ajtófélfáról és hirtelen az ajtó bezáródik elõttem én meg ordítok, mint a fába szorult féreg.

Egy jó 10 perc múlva kiszabadulok az orvosi szoba fogságából és végre hazamehetünk. A fejemre kaptam egy szebb kötést és szerencsére nem kellett összevarrni, mert nem volt annyira súlyos. De az, ami bent volt az pokol volt. Végig kiabáltam és úgy próbáltam menekülni, ahogy tudok, de mindig lefogtak, volt, hogy a sírás is elkapott és olyan voltam, mint egy síró 5 éves.
- Remélem többet, nem kellesz veled bemennem egy kórházba sem… - Néz rám Jeremi teljesen meggyötörten, mintha valami nehéz munkát kellett volna végeznie, ami így meggyötri.
- Nem, mert többet nem megyek kórházba… - Morgolódom.
- De tényleg… Akkor mi volt az a jelenet ma? – érdeklõdik kíváncsian.
- Semi már megmondtam. – Morgom halkan és rápillantok.
- Rendben... mára ennyi. Ezt nem hagyjuk annyiban, megértetted?- Néz rám komoly arccal és innentõl kezdve csendben hazasétáltunk. Jeremi haza is kísért én megköszöntem a segítséget, mire õ egy bólintással elintézte és õ is hazament. Nehezen felmentem a szobába és lefürödtem, majd lefeküdtem a puha ágyamba és el is aludtam végül.

Amint kicsit összekapom magam, felállok, és a fürdõbe megyek, és valami krémet kezdek el keresni, ami eltüntetheti ezt az átkozott piros foltot. Találok is egyet, amivel azonnal bekenem a nyakamat, és elindulok ki a szobából, hogy beolvassak annak az idióta seggfejnek, hogy még is mit képzel magáról, és hogy legközelebb feljelentem szexuális zaklatással.
De ekkor ép szembe találom magam Jeremivel és az apjával.
   - Naoki mi történt a nyakaddal? –Érdeklõdik kicsit keményebb hangnemmel az idõsebb Salvatore.
   - Semmi, csak bevertem –Hazudom egyszerûen, hisz azért nem áll szándékomban bemártani Jeremit, bár igaz legszívesebben jól megverném.
   - Mutasd – Kér meg eleinte kedvesen, hogy megnézhesse a foltot.
   - Uram, jól vagyok, köszönöm – Mosolyodom el, de inkább jobbnak látom, ha oda megyek, mert elég rondán néz rám.
   - Még, hogy jól, Jeremi mi ez? –Kérdezi meg azonnal Jeremit, ép, hogy a foltra pillantott.
   - Semmi – Válaszolja a szöszi nyugodt hangnemben.
   - Naoki, ha megkérlek, haza tudsz menni, persze ha jól vagy, de haza is tudlak vitetni – Ajánlja fel kedvesen a hazavitelt, ami lássuk be, nagyon jól jönne, már nem akarok Jeremivel egy ágyban lenni, ki tudja, ma éjszaka mit mûvelne velem.
   - Hát, még kicsit kótyagos vagyok, de azt megköszönöm, ha hazavitet. – Válaszolom kedves hangnemben, majd gyorsan felhúzom a csíkot az emeletre, hogy összepakoljak, és minél hamarabb otthon lehessek.
Minden itt lévõ cuccomat elpakolom, és azzal felveszem a táskát a hátamra, majd lemegyek a lépcsõn. Ép befordulok a nappaliba, mikor látom, hogy Jeremi a földön fekszik, apja pedig szúrós pillantásokat vet rá.
O-ó… Jobb lesz, ha ebbe inkább nem avatkozom bele….
   - Uram, akkor én megyek is, viszlát és szia Jeremi – Köszönöm el gyorsan, azzal ki is sietek a házból, ahol már a sofõr vár a drága luxus autóval.  Beülök az autóba, majd ugyan ezt a sofõr is megteszi és elindul a házunk irányába.
Egy kis idõ után haza is érek, és azonnal felmegyek a szobába, kipakolom a cuccaimat, azzal a fürdõbe megyek, lezuhanyozom és befekszek az ágyba, azzal el is alszom.

Másnap bemegyek az iskolába, és a tanteremben össze is futok Jeremivel. Egymásra nézünk, de nem mondunk egymásnak semmit, ám szemem megakad a szája szélén, ami fel volt szakadva.
Ép oda mennék megkérdezni, hogy jól van e, mikor osztálytársaim feltartanak és kérdezgetnek a kis foltról a nyakamon. Érzem, hogy arcom kicsit felmelegedett a némi pírtól, de ügyesen azt hazudom, hogy: Van egy új csajom, és eléggé heves vérmérsékletû. Amit a többiek szerencsére bevesznek, és hangos nevetésbe kezdenek velem együtt.
Végül az óra kezdetét veszi, ami matek…
Csendben figyelek és próbálom megoldani a feladatot, amikor Jeremit kihívja a tanár a táblához. Õ feláll, és lassan kibiceg a táblához, és meg is oldja a feladatot.
   - Jeremi jól vagy? Nagyon sántítasz! – Szólal meg aggódva a tanár.
   - Persze, csak tegnap túlhajszoltam magam az edzésben – Hazudja, amire kicsit elhúzom a számat.
Az elkövetkezõ 3 óra lassan telik el, és elég gyakran nézek Jeremi felé.
Miattam kapott ki. És aggódom is érte. Persze nem úgy, de mint barát aggódhatok, hisz nagyon rossz bõrben van. Ha én nem maradok ott, nem történt volna semmi…
Idegesen szõke hajamba túrok, de nem megyek oda, hisz a pletykák nem lennének jók sem az Én sem az Õ számára. Végül elérkezik a tesi óra.
Az öltözõbõl már mindenki kijött így a hátizsákomat megfogom és hátralököm, a hátamra miközben tartom.
   - Óvatosan Naoki… Jeremi most ment be. – Szólal meg Peter, ahogy felém jön a folyosón.
   - Rendben, ezt mondanod sem kell. – Erõltetek egy mosolyt az arcomra, azzal beszalad a tornaterembe. Ép benyitnék az öltözõbe, amikor megpillantom a tanárt. Odamegyek.
   - Elnézést tanár úr. Jeremi nem érzi jól magát. És szeretnék vele maradni, ugyanis félõ, hogy rosszul lehet. A mai napról, adna egy felmentést kettõnknek? – Kérdezem, hatalmas szemekkel, amik sokszor nagyon jól jönnek, fõleg, ha le kell vennem az embereket a lábukról. A tanár lenéz rám, és egy kicsit gondolkozni kezd.
   - Nos… a múltkor nagyon jól teljesítettetek. Rendben, csak a mai napról. – Mondja halkan, majd ott hagyva engem, bemegy a tornaterembe és elkezdi tartani az órát.
Végül én is bemegyek az öltözõbe és látom, hogy próbál átöltözni. Döbbenten nézek az ülõ alakra, ekkor elkezdi levenni a nadrágját és a melegítõt akarja átvenni.
   - Jesszus, ez durva, ezt apád mûvelte? – Kérdezem egy kicsit már nyöszörögve, ahogy teljesen bûntudatom van az egésztõl. Odamegyek, majd elveszem tõle a kenõcsöt, és elkezdem bekenni a hátát, amire látom, hogy erõsen szorítani kezdi a padot így finomabban próbálom.
   - Szerinted miért küldött el? Azért, hogy megverjen, mert a nyakadnak estem – Válaszolja, majd feláll és folytatja az öltözködést.
   - Pedig nem kellett volna így … - Mondom halkan és végig õt figyelem.
   - Azt, hiszi, hogy ebbõl tanulni fogok valamit, hát téved …- Mondja halkan, és leül, majd próbálja bekötni a cipõjét, de nem jön össze neki sehogy sem. Leguggolok elé és megfogom a fûzõket és elkezdem bekötni, rá sem nézve a másikra inkább, így nem látom az arcát, és hogy mit reagál erre.
   - Öm… Ma nem kell bemennünk tesire. Megkértem a tanárt, hogy mára adjon nekünk szabadnapot. – Szólalok meg halkan és, amint elkészülök a cipõje bekötésével, óvatosan ráemelem kék szemeimet. De ekkor az õ arca kicsit elkomorul.
   - Hm? Még is minek? Jól vagyok. Nincs szükségem ilye…
   - De igen is van. Látom, hogy nem vagy jól, haza kísérlek, és nincs ellenkezés.  – Állok fel és hátat fordítok neki, arcomba pedig bele lógnak hosszú tincseim.
   - Mi ez a hirtelen változás, Naoki? – Kérdezi már-már kíváncsi hangnemben, mire csak hátra pillantok a szemem sarkából, egyenesen rá.
   - Semmi. Csak törlesztek, ennyi az egész. – Válaszolom halkan, majd egy nagy levegõ kíséretében felé fordulok.
   - Szedd össze a cuccaidat, haza kísérlek. – Lépek a táskájához és felveszem a padról, mire csak felvonja a szemöldökét és lassan feláll.
   - Hát… Ha már ilyen szépen kéred. – Mondja halkan, egy erõltetett mosoly kíséretében.
   - Na, de így menjek?- Mutat magára, ahogy átvette a ruháit.
   - Miért ne? A ruha az ruha. – Válaszolom egy vállvonogatás kíséretében.
   - Én ebben ki nem lépek. Minek nézel te engem, valami fogyatékos csórónak? – Dörmögi és visszaül a padra, és egy halk szisszenés hagyja el a száját.
Egy nagy sóhaj kíséretében megforgatom a szemem.
   - Akkor öltözz át Bakayarou… - Morgom halkan az utolsó szót japánul, amit biztos, hogy nem értett, és ez az arcára is kiül.
   - Ez mit jelent? – Kérdezi kicsit mogorván.
   - Azt, hogy fogd be és öltözz. – Morgom oda, a hazugságot és várom, hogy elkezdje.
   - Ch. Szerinted egyedül gyorsan is menne? – kérdezi halkan, majd lassan elkezdi levenni a nadrágját.
   - Remélem, egyszer megélem, azt a napot, amikor ugyan ezt mondod, csak akkor, mikor teljesen felizgulsz tõlem.  – Villant meg egy perverz mosolyt, miközben lehúzza a nadrágját. Erre azonnal elvörösödik a fejem, mint ezen a héten már számtalanszor, így inkább el is fordulok tõle.
   - Álmodozz seggfej… - Mondom kicsit sem szépen, amire csak egy perverz kuncogást kapok, így inkább meg sem fordulok.
   - Ha készen vagy, szólj. – Mondom halkan, majd kicsit késõbb gyorsabb légzésre leszek figyelmes, és kis szisszenésekre, amire megfordulok, és látom, hogy a felsõvel küszködik. Azonnal odamegyek, majd megfogom és lassan, óvatosan leveszem róla.  Aztán a másik felsõért nyúlok és elkezdem ráadni.
Öcsém… miért kell mindig mindenkire bajt hoznom? Igazuk van az embereknek… Minden baj, miattam történik, akik csak a közelembe jönnek, balszerencsések lesznek. Gyûlölöm magam…
Futnak át ezek a gondolatok az agyamon, és ez minden bizonnyal az arcomra is kiül, és a tekintetemben is látszódik.
   - Hé… Mi a gond? – Kérdezi halkan, meglepõen, mondhatni kedves hangnemben.
   - Hm? Miért? Nincs semmi. – Válaszolom és ráhúzom a felsõt.
   - A tekinteted és az ábrázatod nem errõl árulkodik. Nehogy magadat okold e miatt. Én basztam el, nem te. – Mondja a végét már kicsit keményebben és a cipõt áthúzza.
Persze, te könnyen beszélsz…
   - Rendben… - Mondom halkan, majd ismét leguggolok és bekötöm a cipõjét. Felkelek és az ajtó felé fordulok.
   - Ha elkészültünk, menjünk, ha már meg sem köszönöd. – Szólalok meg ismét, majd felveszem a táskát és elindulok, az ajtó felé, de egy kicsit erõsebb rántást érzek a karomnál, és ekkor megindulok hátra, majd egy halk és tompa puffanás kíséretében hátam egy erõs testnek csapódik, és két erõs kéz ölel át.
   - Köszönöm. – Duruzsolja a fülembe, amire a hideg is kiráz, majd ajkát végig húzza a nyakamon, aztán egy apró csókot lehel rá. Akaratlanul is egy nagyon halk nyögés hagyja el a számat, azzal, gyorsan ajkaimra tapasztom a kezem és kibontakozom az engem ölelõ karokból.
   - Temee… Hagyj békén, legalább itt ne zaklass Bakayarou! – Emelem feljebb a hangszintet és a japán anyanyelvemet sem hagyom cserben.
   - Most miért? Csak megköszöntem. Egyébként meg beszélj érthetõen, mert ebbõl szart sem értek. – Morogja halkan, majd mellém sétál.
   - Akkor indulhatunk? – Emeli rám tekintetét, mire bólintok egyet, majd kilépek az ajtón és egyenesen a buszmegállóba kísérem. Leültetem a padra és várjuk, míg megérkezik az a nyamvadt busz.
   - Remélem, helyre jössz… - Szólalok meg halkan és leülök mellé, miközben figyelek, arra az irányba amerrõl a busznak kell jönnie.
   - Ne aggódj értem. Jártam már rosszabbul is. – Dünnyögi mellõlem, és háttal a háttámlának dõl.
   - Már hogy ne aggódnék? – Suttogom halkan, amit remélhetõleg nem hallott meg, hisz csak nincs olyan jó füle.
   - Tényleg aggódsz? – Szegezi nekem a kérdést.
Tévedtem….
   - Heh… Dehogy aggódom. Ha elõttem csúsznál a földön, akkor sem érdekelnél… - Mondom halkan, direkt nem nézve a másikra.
   - De az elõbb ezt motyogtad. – Magyarázza.
   - Akkor süket vagy, mert én azt mondtam, hogy: Nem aggódom. Elõbb mosd ki a füled… - Dünnyögöm magam elé, mire erõsen megborzolja a hajam, amire hangos morgásba kezdek.
   - Ne légy olyan nagyra magaddal. Tudom mit hallottam. – Mondja, és végül elveszi kezét a fejemrõl.
   - Nocsak, ki szólalt meg… - Motyogom és elkezdem igazgatni rakoncátlan tincseimet, majd a távolból feltûnik a busz. Amint megérkezik lassan fel szálunk rá és abban a megállóban szálunk le, ami a legközelebb van a Salvatore villához.

Egy kis séta után végül megérkezünk és becsöngetünk, mire az egyik cselédlány leszalad és ajtót nyit nekünk. Én illedelmesen megköszönöm, de ez nem mondható el a mellettem bicegõ szõkére.
   - Legalább meg köszönhetnéd… - Nézek rá a szemem sarkából kicsit már szigorú pillantásokkal.
   - Minek? Úgy is megcsinálja, amit kell, ha meg köszönöm, ha nem. Azért van fizetve.  – Morogja az orra alatt.
   - Ch… Meg nézném, neked hogy esne, ha valamit szívbõl megcsinálsz és senki sem köszöni meg. – Mondom halkan, majd lassan elkezdünk felsétálni a lépcsõn.
   - Annak kiverném a fogát.
   - Na, látod, ez a baj a gazdagokkal. Ha meg tudnád milyen egy átlagos ember élete, kicsit jobban tisztelnéd õket. És megbecsülnél mindent. – Mondom már –már flegmán, és leveszem róla tekintetemet is.
   - De nem akarom meg tudni milyen, ennyi.  Amúgy is… amíg én jól élek a többi ember nem érdekel. – Morogja, miközben kinyitja a szobája ajtaját és bemegyünk, de erre a mondatra akaratlanul is elhúzom a számat és kicsúszik az a bizonyos mondat.
   - Undorító vagy… Ugyan olyan emberek vagyunk. – Szinte már köpöm a szavakat Jereminek. – Erre lassan felém fordul.
   - Valami baj van? – Kérdezi durva hangnemben. 
Akárhogy is tiltakozom magam ellen, egyszerûen nem bírom ki, hogy ne szóljak vissza neki. Idegesít.
   - Talán igen, talán nem… - Morgom hangosan, és zsebre dugom a két kezem, nem csak a nézésemmel hanem, ezzel is már-már lenézõ magatartást mutatok felé. És próbálom teljesen visszafojtani az indulataimat.
   - Ne szórakozz velem, Naoki.  Fõleg meg, pont te ne nézz le engem. – Lép felém pár lépést, de én nem hátrálok. Tudom, hogy erõs, és simán meg tud erõszakolni, de ez engem most nem érdekel. De, ha úgy nézzük, azzal csak Jeremi is rendesen pórul járna az apja révén.
   - Már miért ne? Az a baj, túl sok embert tiportál már el, és senki, sem mert szembe szállni veled. Ami nagy hiba. De viszont most itt van egy ilyen ember. – Válaszolok neki csípõs hangnemben, ami láthatóan nincs az ínyére. És kicsit el is gondolkodik a mondatomon.
   - Azt hiszed, ha megjátszod a kemény gyereket, megijedek tõled, és azonnal jó útra térek? – Jön még közelebb és farkas szemet nézünk.
   - Nem… Nekem ez meg sem fordult a fejemben. Csak szeretném, ha egyenlõen kezelnél minden embert és nem úgy, mint ha a játékszered lenne, vagy rabszolgád.  – Felelem neki a kielégítõ választ, amire megforgatja a szemét.
   - Az nem ugyan az? – Lép hátrább, majd leül az ágyra egy szisszenés kíséretében.
   - Nem… - Válaszolom halkan, majd veszek egy nagy levegõt és zsebeimbõl kivéve a kezem, leállok a struccoskodással.
   - Inkább higgadj le, szöszi…- Mondja halkan és elfekszik az ágyon, amire csak halkan felhorkantok.
Mintha olyan könnyû lenne.
   - Nos… akkor én megyek. Nem akarom tovább zavarni a magas rangú úrfit… - Morgom magam elé, majd megfordulok és elindulok az ajtó irányába.
   - Még is hova mész?  És mi ez a duma?! – Szól utánam.
   - Semmi. Csak haza kell mennem… - Válaszolom és indulnék tovább, amikor megint megállít a hangja.
   - Várj már, most itt akarsz hagyni?– Morogja, ahogy lassan felül ismét.
   - El találtad. – Válaszolom egyszerûen.
   - Mozdulni alig bírok, legalább segíthetnél, ha már én is ápoltalak napokon keresztül.
Napokon keresztül a nagy büdös fenéket. 1 napig, ha ápoltál… és az sem ápolás volt, hanem zaklatás.
   - Itt vannak a szolgálók. Õk is tudnak segíteni. – Mondom halkan és szemem sarkából rápillantok.
   - Hülyének nézel? Maradj itt! – Szinte már parancsolja.
   - Heh… nem vagyok senki kutyája. És engem nem utasítgathatsz úgy, mint a szolgáidat. De most maradok, hisz miattam kaptál ki ennyire.
   - Ki mondta, hogy úgy is nézek rád?
   - Senki, de ez a „Maradj itt” eléggé olyan volt. – Fordulok végül felé, és leteszem a táskám a földre.
   - Erre a hétre ki kéne íratnod magad. – Jegyzem meg neki, amire bólint egyet, majd a táskájából kivéve a kenõcsöt felé intek, hogy forduljon meg és vegye le a felsõjét, amit meg is tesz.
Feltérdelek az ágyra, majd finoman elkezdem bekenni a hátát a hûs kenõccsel.
   - Tudom nem fog tetszeni a következõ mondatom, de… - Fordul meg a hátára, ahogy elkészülök vele, majd a mellkasára mutat.
   - Itt is bekennéd? Nekem órákba telne. – Kérdezi, miközben némi reménycsillogást vélek felfedezni a szemeiben.
Elõször meg is hõkölök a kérdés hallatán, de ahogy végig nézek rajta, bizony be kell vallanom, hogy ez tényleg így van. Sóhajtok egy nagyot és bólintok egyet.
   - Aztán semmi trükk. – Hajolok felé és két ujjam a tubusba mártva ujjaimra kanalazok egy kis krémet, majd azt a másik mellkasára kenem.
   - Eszem ágában sincs. – Mondja halkan, kicsit már szórakozott hangon, amire fel is figyelek, és egy mosoly húzódik végig az arcán. Lassú körkörös mozdulatokkal elkezdem a mellkasába, hasfalába, oldalába dörzsölni.
   - Mi olyan vicces?
   - Semmi, csak folytasd. – Válaszolja, majd amint elkészülök a felsõtestével a karját is odadugja hozzám, hogy azt is kenjem be. Be is kenem egy szó nélkül.
   - Kész. – Szólalok meg és egy zsebkendõvel, amit a zsebembõl vettem ki elkezdem megtörölni a kezem.
   - Köszönöm. – Hálálja meg, majd elkapja a karomat és lehúz maga mellé az ágyra. Nagy szemekkel pillantok rá, és kicsit arrébb is húzódom, de õ visszahúz magához és szorosan ott is tart.
   - Engedj el barom. – Nyöszörgöm, ahogy elkezdem tolni magamtól, de azért sem enged.
   - M-m… Itt maradsz. Ma veled alszom, hisz te ápolsz és vigyáznod kell rám. – Mondja negédes hangon, amit egy gonosz kuncogás is követ.
   - Álmodhatsz seggfej! Engedj el, nem alszom veled! – tolom tovább, de ezzel csak azt érem el, hogy elkapja a két kezem, majd felém fordul és két kezemet egy kézzel tartva a fejem fölé húzza.
   - Rossz válasz. Régóta akartam már egy alvós macit. Azt hiszem megtaláltam. – Kacag fel gonoszan, amire a hideg is kiráz, majd a másik kezével elkezd kutakodni a fiókba, vagyis gondolom, hogy za, ugyanis tõle nem látok semmit. Majd valami fémes csengésre leszek figyelmes.
   - Mire készülsz, te IQ harcos? Nem vagyok a játékod, te idegbeteg, idiótaaaaa!!! – Kiáltom el kicsit magam.
   - Nyugalom nem eszlek meg. Még. – Mondja halkan, majd a nyakamra lehel, és már csak valami hideget érzek a két csuklómon.
   - M- mi ez? – kapom fel a fejem, majd hirtelen olyat látok, amirõl reméltem, hogy soha sem történik meg velem. Egy fém bilincsel az ágyhoz láncolt, megfosztva a szabadságomtól.
   - MI EEEEZ?!!! – Ordítom el magam, és idegesen rángatni kezdem, hátha megadja magát, de az acél bilincsre eléggé kicsi az esély, hogy elszakad.
   - Ez csak egy kis meglepetés. Mondtam, hogy itt alszol. – Válaszolja és mellém fekszik.
   - TE SZERENCSÉTLEN IDIÓTA!!! GYÛLÖLLEK, UTÁLLAK, MEGVETLEK, LENÉZLEEEEEK!!! – Ordítom, ahogy csak tudom, ezzel is kiadva az érzett „szeretetemet” és hálámat a bilincs iránt. Na meg persze Jeremi iránt.

Azt hiszem, ma éhen maradok…
Közben elkészíti a rántottát és vesz ki nekem egy tányért, meg kettõnknek egy-egy poharat. Villát is kapok, majd a tányéromon ott landol a rántotta. Azonnal megcsapja orromat a kellemes illata, így a nyál is összefut a számban.
Vagy lehet, hogy mégsem?
Azonnal elkezdem habzsolni a meleg ételt, hisz nagyon éhes vagyok, tegnap óta alig ettem valamit.
   - Jó étvágyat. – Mondom el teli szájjal, aztán tovább habzsolok, míg az elõttem ülõ, lassan fogyasztja.
   - Neked is.
   - Te… - Motyogom tele szájjal, majd lenyelem az ételt.
   - …Ez nagyon finom lett. – Ismerem el, mire megvonogatja a vállát elismerés kép.
Hamar belapátolom a finom kaját, majd tekintetem megakad a narancsleven, amit Jeremi idõközben kiöntött nekem. Megfogom, majd rendesen meghúzom, de arcomra azonnal egy grimasz ül ki, ugyanis ez 100%-os narancslé volt.  Kicsit küszködve, de megiszom az egészet, azzal felállva a helyemrõl, elindulok a szõke szobájának irányába, hogy átöltözzek és hajat mossak. De persze ennek van egy kis hátoldala is.
Nem akarok ezzel takarítani, így minél hamarabb felhúzok, annál jobb lesz és ennek a baromnak egyedül kell megcsinálnia a dolgokat.
Erre a gondolatra egy ördögi mosoly ül ki az arcomra, és épp lefordulnék a lépcsõk irányába amikor…
   - Hová, hová? – Szól utánam, amikor megállok, és a mosoly lefagy az arcomról.
   - Ezt te fogod feltakarítani nem én. – Magyarázza el, mire felé fordulok.
A fene essen a jó érzékedbe. Pokolfajzat!
   - A seprûért indultam, meg a felmosóért – Hazudom nemes egyszerûséggel, ami kivételesen jól megy nekem. De aztán a hûtõ melletti ajtót kinyitja és lám csak mi van ott… Egy seprû és a többi takarító eszköz.
   - Ezt nekem, honnan kellett volna tudnom? –Dünnyögöm oda neki, ugyanis megint kezd felhúzni.
   - Van szád, amit nem csak evésre kéne használnod néha – Jegyzi meg kicsit sem szépen, ami rendesen kétértelmûnek hat az õ szájából.
Biztos a mocskosabb verziót értette ez alatt… Perverz!
   - Nagyon vicces vagy – Morgom oda, majd a seprûért megyek, és végül elkezdek felseperni.
Egy ideig még a nyakamon marad és engem figyel, hogy én, hogy dolgozok. 
Ahelyett, hogy ott üldögélsz, inkább segítenél, ugyanis ez az egész nem csak az én hibám. Tee… Rabszolga hajcsár!
Végül feláll és eltûnik egy kis idõre, addig én csendben dolgozok és a nagyját már összesepertem.

Aztán már tényleg nem kell sok és a vége felé tartok, vagyis térdre ereszkedem, hogy a maradék kis lisztet a lapátra söpörjem.
   - Ne riszáld a formás kis fenekedet, mert begerjedek. – Hallom meg ismét a hátam mögül azt az ismerõs hangot, amire felé fordulok és õ az ajtófélfának támaszkodik összefont karral a mellkasa elõtt.
   - Inkább ne szóljál be, azt magyarázd el nekem, hogy a sarokból, hogy szedjem ki a lisztet. – Mérgelõdöm, ugyanis seprûvel sehogy sem tudom kiszedni, hiába is próbálkozom.
   - Naoki, a porszívóról nem hallottál? – Kérdezi, miközben kinevet.
Ez nem igaz, folyton csak nevet rajtam, pedig nem vagyok vicces… Idióta!
   - Na és azt merre találom? – Próbálok kicsit finomítani a hangomon, ugyanis mégis csak vendégégben vagyok.  Felegyenesedem a földrõl és a porszívó keresésére indulok, amikor az-az állat a fenekembe markol. Azonnal hátra is hõkölök.
   -  Ezt meg ne merd még egyszer tenni, mert…- Emelem fel fenyegetõen a mutató ujjamat felé.
   - Miért mi lesz? – Lép közelebb hozzám, mire érzem, hogy arcom ismét kezd felmelegedni. Vagyis pirulok, de nem is értem, hogy a mi a fenétõl.
   - Megint anyám turmixgépét akarok hozzám vágni? –Morran fel, mire nagy szemeket meresztek rá.
Az anyukájáé? Remek… már jól indítok… de hát nem tudtam…
Jobbnak látva inkább csendben maradok, közben Jeremi kimegy a konyhából, majd egy porszívóval tér vissza. Bedugja a konnektorba, majd bekapcsolja a gépet. Én épp odamegyek, hogy elvegyem, amikor az a szemét a kicsi Naokihoz teszi a csõ végét. Hangosabban felnyögök, majd lábbal kikapcsolom a masinát. Lepillantok magamra és nem csodálkozom… feléledt… Bár amilyen érzékeny a testem, sajnos minden megeshet…
   - Hoppá. – Hallom a másiktól, mire mérgesen kikapom a kezébõl a porszívó csövét és letérdelve szótlanul elkezdem kiszippantani a sarokból a fehér lisztet.
   - Tisztára, mint valami drogos banda, akik épp most tüntetik el a drogot – Kezd el a saját viccén nevetni, amire sajnálatára nekem nincs ilyen ingerem.
   - Nagyon vicces vagy, mondhatom. – Kiabálom túl a porszívó hangját, hogy tisztán értse.
Aztán végül lassan végzünk a munkával és végre az egész konyha úgy néz ki mint a kis baleset elõtt.
   - Menj, fürödj le, a nappaliban van a ruhád! – Magyarázza el a dolgokat, majd bólintok egyet és azzal se szó, se beszéd felmegyek az emeletre. Azonnal a fürdõbe veszem az utamat, és le is vetem magamról a lisztes ruhákat. Beállok a zuhany fülkébe, ami elég tágas is volt. Megengedem a meleg vizet, ami remekül kényezteti bõrömet.
Egy kis idõ múlva, ahogy kimostam a hajam és kellõen lezuhanyoztam, elzárom a vizet és kilépek a kabinból. Csak egy törölközõt találok ott, amit elveszek és elkezdem törölgetni szõke hajamat. Végül kilépek az ajtón immár törölközõ nélkül anyaszült meztelenül. Tincseimet igazgatom, hogy ne a szemembe hulljanak, amikor észreveszem Jeremit, aki rendesen végig stíröl.
   - Jeremi mit keresel itt? – Ordítom el magam, és azonnal takarom azt, amit takarnom kell.
   - Mi az, hogy mit keresek itt, itt lakom, ha nem tudnád. – Válaszolja, miközben tovább bámulja a testem.
   - Akkor menj ki, amíg felöltözöm –Kérem meg viszonylag kedvesen, amire csak egy fejrázást kapok.
   - Felejtsd el, ilyen látvány nem minden nap fogad  a szobámban – Mosolyodik el.
Ajh de utálom… Miért velem ilyen? Mást miért nem bír szívatni?! Szemétláda!
   - Perverz! –Mondom mérgesen, majd megpillantok nála valamit, ami az enyém.
   – Azt ide adod nekem? – érdeklõdöm kipirult arccal.
   - Mit, ezt? – Mutatja fel alsónadrágom és elkezdi az ujján pörgetni.
   - Igen, kérem. – Nyújtom felé a kezem, de õ nem reagál semmit, csak tovább pörgeti.
   - Gyere ide érte. – Nézi meg a körmét, majd tekintetét rám vezeti.
   - Egy frászt, azt lesheted. – Szinte már köpöm neki a szavakat, mire megcsóválja a fejét.
   - Akkor itt marad és el is mondhatom mindenkinek, hogy nálam hagytad az alsó nadrágodat. – Kezd el zsarolni miközben megrökönyödve nézek, hol jobbra, hol balra, azon gondolkodva mit is tegyek.  Végül döntök…
   - Jól van. – Megyek oda és felé nyújtom a kezem, de õ nem adja egykönnyen.
A fene essen beléd, hogy ilyen sunyi trükkjeid vannak. Hazug disznó!
   - Add már ide te gyökér! – Kiáltom el magam, mire elveszem kezemet a férfiasságomról, hogy most két kézzel nyújtózhassak érte. De ekkor erõs szorítást érzek lent, amire halkan felnyögök, és már nem nyújtózkodom az alsógatyámért sem.
   - Hogy mondod? – Érdeklõdik, majd feláll a székbõl, de kezét nem veszi el onnan.
   - Kérlek, add ide. – Nyöszörgöm kérlelõen, és érzem, hogy egyre jobban kezdek keményedni.
   - Tessék. – Adja ide végül a boxeremet, majd gyorsan belebújok és a kapott nadrágot is magamra veszem, de a felsõt hirtelen nem találom.
   - Most meg mit nézel rajtam? – Kérdezem morogva, miközben õ felém sétál, kezemet azonnal magam elé emelem védekezés kép, ha véletlenül megtámadna.
   - Csak, hogy milyen csodás a tested – Suttogja, miközben mellkasomon végig simít.
   - Hagyj békén – Tolom el azonnal a kezét a mellkasomról, de aztán hirtelen megragadja a karomat és magához ránt.
   - Kis csibém, nem hallottál arról, hogy hagyd magad, hamarabb szabadulsz? – Kérdezi halkan, mire csak felvonom a szemöldököm, hisz nem értem mirõl beszél.
   - Ezzel mit akarsz mondani? – Kérdezem aggódó hangon.
   - Ezt. – Válaszolja, majd felém hajol és ajkait az enyémekhez tapasztja. Ajkaim akaratlanul is megremegnek, szemeim ismét kistányér méretûekre nyílnak a meglepettségtõl. Nyelvét többször is végig vezeti alsó ajkamon, hogy bebocsátást kérhessen, de nem adom meg neki.
Kezemet magunk közé emelem, hogy eltolhassam az elõttem állót, és készülnék, hogy megtegyem, de kezeim nem mozdulnak. Teljesen használhatatlanok, remegnek és mintha az erõ is kiment volna belõlük. Arcom érzem, hogy egyre melegebb, ahogy gondolom egyre vörösebb lesz. Kicsit közelebb húzódok a másikhoz, majd kezeimmel ráfogok a szõke felsõjére, majd szemeimet lassan lehunyom és magam sem tudom miért, de szétnyitom ajkaimat bebocsátást engedve a kíváncsi nyelvnek.
Lágyan csókoljuk egymást, néha versengve a dominanciáért, de akárhogy is próbálkozom, mindig én vesztek, így alul maradva, csak viszonzom a kellemes csókot.  Kezemet lassan felcsúsztatom a másik nyakához, majd át is karolom, jobban elmélyítve csókunkat, ami egyre vadabb lesz.
Nagyon jól csókol… Jó lenne, ha örökké tarta…. MI?! MIKRE GONDOLSZ NAOKI?! Õ FIÚ és TE IS!
Villámként csapódik be hirtelen ez a gondolat, amire szemeim azonnal felpattannak, és egy határozott mozdulattal ellököm magamtól, aminek következtében, ajkaink hangos cuppanás és egy nyállánc kíséretében, ami elszakad, elválunk egymástól és õ az ágyon landol, én pedig teljesen a falhoz húzódom, kezemet a szám elé tartom és elkezdem törölgetni Jeremi ajkaitól nedves ajkamat. Nagy szemekkel meredek a meglepett szõkére.
   - E-ez meg mi volt?! – Vonom kérdõre, miközben egy kicsit szaporábban is veszem a levegõt, szívem úgy ver, hogy majd kiugrik.
   - Az, aminek látszott.  – Válaszolja, miközben felül az ágyon.
   - Miért, talán nem élvezted? – Kérdezi egy pimasz mosoly kíséretében, miközben megnyalja ajkait.
   - Eltaláltad, egyáltalán nem élveztem!- emelem meg a hangom, arcom pedig ismét lángvörös.
   - Hát nekem nem úgy tûnt. Nagyon is úgy nézett ki, hogy élvezed. – Kezd el kuncogni, ami csak tetézi azt, hogy még idegesebb legyek.
   - Nem igaz, egyáltalán nem élveztem. Az csak…
   - Az csak? – Vág hirtelen a szavamba, azzal felkel az ágyról és felém sétál, mire én egyre hátrább próbálnék menni, de a fal nem enged.
   - Csak nem azt akarod mondani, hogy véletlen volt? – Kérdezi, miközben megáll elõttem, én pedig kicsit félve nézek fel rá.
   - Pontosan… - Válaszolom, amire két kezét a fejem mellett támasztja meg elzárva minden menekülési útvonalat.
   - Ahha… Legalább magadnak ne hazudj, Naoki. Élvezted. Ez az Egy csók mindent elárult. – Mondja mély hangján, megnyomva az „Egy” szócskát, közben egészen közel hajol a fülemhez.
   - Persze, mert te amolyan csók szakértõ vagy. Én tudom, hogy mit éreztem, és nem te. Tehát, ha én azt mondom, hogy nem élveztem, akkor az úgy is van! – Egyre csak feljebb viszem a hangerõt, hangom néha meg is remeg.
   - Hát többet is csókolóztam már, mint te. – Mondja gúnyosan, mire arcom még vörösebb árnyalatot vett fel, és elárulva mindent.
Gjááááááááá! Honnan tudta?!
   - Tehát igaz.
   - Nem, nem, nem, nem, nem! E-e-e-ezt honnan vetted? Hehe… ez egy nagy marhaság… minden héten csókolózom valakivel. – Kezdem el menteni, ami menthetõ egy béna mosoly kíséretében, bár látom ez már nem fog menni.
   - Aha, aha… Minden héten mi? Kezdõ vagy. – Mondja ki a kegyetlen szavakat, amik szinte azonnal szíven döfnek, és ez az arcomra is kiül.
   - De… - Hajol megint közel hozzám, majd végig nyal alsó ajkamon.
   - …Finom. – Jegyzi meg egy, egyben gúnyos és perverz mosoly kíséretében.
Ha lehet még ember ennél is vörösebb, akkor én azt biztos meghaladom, ugyanis szinte már olvad a pofám olyan melegem van.
   - Te perverz rohadék! Idióta, szexmániás, meleg, idegesítõ, szemétláda, rabszolga hajcsár, hazug disznó, perverz, pokolfajzaaat! – Illetem meg a szebbnél szebb jelzõkkel idegesen, a végét már egy kicsit hangosabban és szépen elnyújtva, míg õ csak bólogatva hallgatott végig és a mosoly egy kicsit sem fagy le az arcáról.
   - Ezt most inkább bóknak veszem.  És próbálom megállni, nehogy bevágjalak az ágyba és addig dugjalak, míg azt nem érzed, hogy a halálodon vagy. – Mondja el negédes hangon, szemeim újra nagyra nyílnak. Közben egész testével hozzám simul, én pedig azt sem tudom, mit csináljak, fejemet pedig oldalra fordítom tõle, szemeimet is lehunyom.
   - H-hagyj már békén… - Nyöszörgöm alatta, majd szemeimet azonnal kinyitom, mikor erõs szívást érzek a nyakamon, testem pedig megremeg és libabõrös leszek.
   - MIT CSINÁLSZ TE HÜLYE?! EZ MEG FOG LÁTSZANI! – Csattanok fel, azonnal és ahogy csak tudom, eltolom magamtól.
   - Tudom, azért csináltam… Viszont… Hihetetlenül érzékeny vagy, ahogy elnézlek. – Jegyzi meg szórakozottan.
   - Te SZEMÉT! Gyûlöllek!!!- Kiáltom, közben látom, ahogy a testemet nézi végig, majd tekintete megakad a kis lilás folton, ami tisztán kivehetõ a nyakamon.
   - Ja, errõl pedig tudni fogják, hogy az enyém vagy. – Enged el végül, majd kimegy a szobából én pedig a nyakamra téve a kezemet leülök a földre és háttal a hideg falnak dõlök és próbálok lenyugodni.

   - Miért segítettél? Tudtommal én csak egy játék vagyok a számodra… Akkor miért? – Kérdezem halkan, majd kíváncsian nézek fel rá, õ pedig lenéz rám.
   - Tudod, azért mégse hagyhattalak a sok vén szatyor között, akik újra akartak éleszteni, meg minden féle csoda teát akartak beléd löttyinteni, hogy felkelj. –Magyarázza el, hogy mi történhetett volna velem, ha nem segít nekem. Még elképzelni is szörnyû, ahogy egy fogatlan, vagy ép egy protkós öreg felé hajol és szájon át lélegeztetést adott volna. Erre a gondolatra a hányinger is elkap.
Így ha belegondolok, akkor már inkább Jeremi.
   - Akkor köszönöm. – Köszönöm meg illedelmesen, majd leveszem róla a tekintetem.
   - Nincs mit, de ezt azért ne hangoztasd a suliba, hogy én ápolgattalak, meg kell tartanom a jó híremet – Húzza el a száját és fel kell az ágyról, majd a táskájához lépve kipakolja belõle a könyveket a szekrényébe.
   - De ugye nem itt fogsz mellettem aludni – Tornázom kicsit feljebb magam az ágyban.
   - Hát, lássuk csak… - Fordul felém a gurulós székével.
   - … mivel az én ágyamban alszol, és van még egy vendégszobánk, meg matracunk, így nem fogom hagyni, hogy a földön aludj vagy a másik szobába, mert így nem tudom, hogy élsz e vagy nem. Úgyhogy valószínû melletted fogok, de nem fogok, hozzád nyúlni ne aggódj, komolyan. – Mondja nekem komoly hangon és végig a szemembe néz. De aztán õ elfordul.
Szemem azonban megakad egy képen, ami az éjjeli szekrényen volt. Egy családi fotón.
   - Azon a képen kik vannak? – Kérdezem halkan, és már a kezemben is fogom a képet.
   - Szerintem rájössz magadtól is. – Válaszolja kicsit mérges, de ugyanakkor gúnyos hangnemben is. Bár igaza van. Ez tuti, hogy az anyukája. Le sem tagadhatnák egymást.
   - Szép édesanyád. – Szólalok meg halkan ismét és végig fixírozom a képet.
   - Le se tagadhatnád, hogy az õ fia vagy, õ merre van? – Érdeklõdök, közben felnézek rá, ám nagyon szomorú arcot vág.
Lehet, hogy mégsem kéne a múltját felhozni….
   - Meghalt – Válaszolja, mire elfordul.
Te jó isten… ez nagyon szomorú… Nem csodálom, hogy akkor olyan, amilyen…
Az én arcomra is szomorúság ül ki.
   - Sajnálom, mi történt vele? – Kérdezem halkan, ám ezt nem kellett volna szerintem. De egyszerûen nem tudom befogni a csacsogómat.
   - Semmi közöd hozzá!– Dörren rám azonnal, mire kiveszi kezembõl a képet és visszateszi az asztalra. Azt hiszem némi könnyet is fel véltem fedezni a szemeiben… Bár nem csodálom…
   - Ha csak ki mered nyitni a szádat, a tökeidet a vitrinembe, teszem, ahol a többi kis ficsúré van, akik nem tartották a szájukat – Szinte rám is vicsorít, hogy ezzel is nyomatékosítsa a szavait.
   - O…oké rendben, bocsánat és cipzár a számon. – Mondom azonnal rá és kissé ijesztõ a srác az már biztos.
   - Idd meg a teádat, amit hoztam neked és vedd be azt a gyógyszert is – Mondja komoly hangon, majd bekapcsolja a számítógépét. Nem tudom, mit csinál rajta, ugyanis nem látok el odáig. Majd hirtelen kopogtatnak az ajtón.
   - Jeremi ittho…- Hallatszódik egy ismeretlen férfihang, majd be is lép az illetõ, és egybõl engem néz.
   – Hát ez meg mi? Nem megmondtam, hogy ha még egyszer elõfordul, levágom a farkadat? – Akad ki a férfi, mire Jeremi azonnal feláll.
   - Apa, ez nem az, aminek látszik, Naoki rosszul lett az utcán és idehoztam, ennyi az egész és nem zaklattam képzeld el. – Magyarázkodik komoly hanggal az apjának.
Még hogy nem zaklatott. A nagy büdös lófaszt nem. Már elsõ nap megkezdte…
ám ép, hogy gondolataim végére érek, egy hatalmas csattanás hallatszódik a szobában. Jeremit pofon vágta az apja és láthatóan kicsattant a szája.
   - Tudom, hogy hazudsz, ha anyád ezt látná, mit mûvelsz, szégyellned kéne magad – Szinte morog saját fiára.
   - De nincs itt, mert meghalt –Üvölt az apjára, közben kezét is a szájára teszi, hogy gondolom, megnézze milyen a seb.
    – meg különben is beszéltem ennek a hülye gyereknek az anyjával, és azt mondta itt maradhat, amíg le nem megy a láza, mert képzeld 40°-os lázzal hoztam el õt ide – mondom neki ordítva.
Hülyegyerek? Kit nevezett hülyegyereknek ez az idióta tuskó?
De mit ne mondjak eléggé heves család. Vajon mindig ezt csinálják?
Fut át az agyamon, miközben észre sem veszem, hogy szemeim elég nagyra kerekednek a meglepettség miatt.
   - Befejezted? – Kérdezi az apa, miközben keresztbe teszi kezét a mellkasa elõtt.
   - Be. – Válaszolja, majd rám fordítja a tekintetét.
   – De ha egy mód van rá, akkor ne égess le az osztálytársaim elõtt, ha lehet – Indul meg az ajtó felé dühöngve végül ki is megy a szobából.
Amint Jeremi távozik, én és az idõsebb Salvatore egymásra nézünk. Mit ne mondjak õ is elég félelmetes.  
Elég kínos lett a csönd így nyelek egy nagyobbat és megköszörülöm a torkomat.
   - E-elnézést a kellemetlenségért. Nem akarok zavarni, csak egyszer itt ébredtem fel, ebben a szobában… - Erõltetek egy apró mosolyt az arcomra, hogy a kissé kínos hangulatot is valahogy elhessegessem.  De az idõsebb sóhajt egy nagyot, majd leül a kényelmes fotelbe.
   - Semmi baj, én kérek elnézést, hogy így kiakadtam. Csak tudod Jeremi elég sok fiút szed össze és hoz fel a szobájába. Én meg már unom, hogy máshogy nem bírja kiélni magát. – Mondja el halkan mély hangján, mire bólintok egyet és ülésbe tornázom magam.
   - Amióta elvesztette az édesanyját az óta már nem is önmaga.  Persze elõtte is egy nagyon rossz kölyök volt, de most azt hiszem elege lett mindenbõl.
   - Sajnálom, ami történt… - Szólalok meg és hangomban tisztán kivehetõ a sajnálat és együttérzés. A férfi bólint egyet, majd újra szóra nyitja a száját.
   - Jeremi mesélt neked a feleségem haláláról?
   - Nem… Csak annyit mondott, hogy meghalt. És mikor rákérdeztem, hogy történt, nos… Finoman elküldött a fenébe… Amit meg is értek, hisz tapintatlan voltam…- Mondom halkan és kicsit el is szégyellem magam.
   - Hm. Jeremi nem szereti a múltat felhozni. Hisz akármennyire keménynek látszik, valójában egy érzõ lélek. Az anyja halála fáj neki a legjobban. Én már, úgy ahogy feldolgoztam, de õ még nem volt rá képes. – Magyarázza el, mire bólintok egyet.
   - Öm… na és… Tudom, hogy nem az én dolgom… De… Izé… - Próbálom keresni a megfelelõ szavakat, hogy rákérdezzek, de Salvatore megelõz.
   - Azt szeretnéd tudni, hogy halt meg? – Kérdezi halkan, mire félve rápillantok, és végül bólintok egyet.
   - A feleségemmel épp vásárolni voltunk, amikor a második gyermekünket várta. És persze, mindenkinek vannak ellenségei. És ez nálunk sincs másképp, fõleg itt.  Amint kijöttünk az épületbõl, valaki tüzet nyitott ránk. Én túléltem, de a feleségem és a lányom nem… - Meséli el a tragikus történetet, miközben hangja idõnként elcsuklik, arcára pedig keserves és szomorú ábrázat ül ki. De még tartja magát éppen hogy.
Ketten voltak? Két élet veszett oda? Ez… borzasztó… Valaki, hogy lehet ilyesmire képes?
Arcom elszomorodik és leveszem a férfiról a tekintetem és a takarót kezdem el fixírozni.
   - N-nagyon sajnálom… ami történt. Nem akartam rosszat… - Szólalok meg halkan, mire hallom, hogy megköszörüli a torkát.
   - Nincs semmi baj. Most, hogy tudod, hogy mi történt, remélem most már kicsit jobban megérted a fiamat. De ha tett ellened bármit is nagyon sajnálom, és biztosíthatlak, hogy nem hagyom annyiban. – Mondja kicsit megkeményítve a hangját.
   - Nem, nem tett semmit sem. – válaszolom azonnal egy apró mosoly kíséretében.
Na, jó hazudtam egy kicsit, de nem vagyok olyan szemétláda, hogy így kicsesszek vele. Félelmetes egy ember, nem hiába, hogy Jeremi is meghúzza magát.
   - Remélem is. Mert én tényleg kiherélem, az már biztos. – Tér vissza a régi hangulatához, amire kicsit kínosan felnevetek.
   - Na de… Megkérhetlek, hogy vigyázz a fiamra, nehogy csináljon valami ostobaságot? – Néz rám komoly tekintettel.
   - Heh?! Miért én? Mi csak osztálytársak vagyunk semmi több. – Kezdek azonnal tiltakozni és nagyokat pislogok a másikra.
   - Tudom, hogy nincs több, csak azt hiszem Jeremi egy kicsit elkezdett kötõdni hozzád. Mert az utcáról nem kapar csak úgy fel embereket és hozza fel a szobájába. – Magyarázza el, amire elhúzom a számat.
   - Szerintem ez nem nagy kérés, hogy csak tartsd rajta a szemed, és vigyázz, hogy ne keveredjen bajba.
Végül sóhajtok egy nagyot.
   - Rendben vigyázok rá. – Megyek bele végül, mire feláll, felém sétál, majd megborzolja az így is kócos szõke hajamat.  Kicsit meghúzom magam és egyik szememet is lehunyom, amire elveszi a fejemtõl a kezét és végül kimegy a szobából.
   - Félelmetes ez a család… - Jegyzem meg halkan, magam elé.

Amint Jeremi apja elhagyta a szobát engem azonnal elnyomott az álom és végig aludtam azt a pár órát, amit Jeremi gondolom házon kívül töltött.
De az ajtónyitódásra kinyitom a szemem, és látom, hogy a szõke lép be rajta. Alvást színlelek, tudom ez gyerekszokás, de valahogy nem bírom megállni. Hallom, ahogy letusol, majd végül bejön és befekszik mellém az ágyba, persze tisztes távolságra.
Erõs késztetést érzek, hogy megszólaljak, hisz egy kicsit nyomja a lelkem a ma délután történtek.
   - Édesapád elmesélte mi történt, sajnálom a húgodat és anyukádat, elhiszem, hogy hiányoznak. – Suttogom, mire a hátára fordul, én pedig szemem sarkából ránézek. Igaz nem sokat látok, de úgy ahogy sikerül kivennem az alakját, és azt hogy helyezkedik el.
   - Köszönöm, de emiatt most ne sajnálj, ha lehet, de ha a suliba kikotyogsz valamit… - Kezd el megint nagy legényeskedni, amire félbe is szakítom, hisz egyáltalán nem akarok kikotyogni semmit sem.
   - Ez családi ügy, így ezt soha nem fogom elmondani senkinek, annyira nekem is van vér a pucámban. – Adom a tudtára, majd lehunyom a szemem.
   - Rendben, nekem suliba kell mennem így azt csinálhatsz, amit akarsz itt, úgyse találsz semmit. – Mondja halkan, majd egy kis mocorgást hallok még, aztán végül megint elalszom.

Másnap ~

   -…Oki… Aoki… - Hallok egy vékonyan csengõ hangot, ami rettentõen ismerõs.
   - Naoki ébredj kicsim.
   - Mi? – kérdezek  vissza miközben résnyire kinyitom a szememet és egy kicsit felülök az ágyban kómás fejjel.
   - Mi vagyunk azok. Anya és apa. – Simít végig arcomon egy kéz, mire végre tudatosul bennem, hogy anya és apa. Szemeim azonnal kipattannak és rájuk emelem kék tekintetem.
   - Anya, apa! – Emelem meg egy kicsit a hangom és azonnal kipattanok az ágyból, majd megölelem õket.
   - Jól vagy, kicsim? – Kérdezi anyu, amikor hevesen bólogatni kezdek, apám pedig megborzolja a hajamat.
Elengedem õket, majd fejemet az ajtó felé fordítom, ahol Jeremi apja ál és egy szelíd mosoly húzódik végig az arcán.
   - Mindent köszönök uram. – Lép apám a férfihoz, miközben kezet fog vele.
   - Ugyan semmiség. – válaszolja, majd kezet ráz apával, anya pedig tovább ölelget. Nos, igen… Anya ilyenkor nagyon rám tud „akaszkodni”. Igazából nem is bánom, mert így azért többet is látom õket.
   - Elnézést Salvatore-san, de lehetne egy apró kérésünk? – Kérdezi anya a férfit, mire õ felé fordul és bólint egyet.
   - Egy kis ideig még itt maradhatna Naoki? Mi nem tudnánk rá kellõképpen figyelni. – Mondja el a kívánságát anyu, amire apa száját egy apró sóhaj hagyja, el én pedig meglepetten nézek anyára.
   - Mi? Jaj anya ez nem szükséges, tudok vigyázni ma….- nem tudom befejezni a mondatomat, hisz az idõsebb férfi a szavamba vág.
   - Hát persze, hogy maradhat. Nem lesz semmi gond. – Válaszolja a férfi, amire csak egy nagy sóhaj kíséretében visszaülök az ágyra.

1-2 órával késõbb anyuék elmennek, hisz várja õket a munka. Nem sokra rá Salvatore is elhagyja a lakást és én teljesen egyedül maradok. Lassan kiszállok az ágyból, felöltözöm és elkezdem felderíteni a lakást. Persze azért, hogy tudjam, mi hol van.
Hatalmas lakás volt, gyönyörûen berendezve. Pontosan erre a családra illõ volt a stílusa. Nem túl giccses, de nem is túl egyszerû. A nappaliba érve a számat is eltátom. Hatalmas volt és nagyszerû. A csillár is hihetetlenül jól meg volt csinálva. Egyedi volt az biztos. Kiérek a halba, ami szintén nagy méretekkel büszkélkedett. Egy nagy lépcsõvel találtam szembe magam, aminek a vége félkörívben két irányba nyílt szét, felvezetve az embert az elsõ emeletre.  A halból kiérve a konyhában találom magam.
   - Azt a… - Nézek körbe, és minden úgy csillog és olyan tiszta, hogy a padlóról is simán lehetett volna enni. Márvány bútorlap, faragott szekrények és a legdrágább gáztûzhely.
Épp tovább indulnék, amikor a hasam hangos korgásba kezd. Tekintetemmel jobbra, majd balra nézek.
   - Remélem, nem haragszanak meg, ha csinálok valamit enni… - Motyogom az orrom alatt, majd elkezdek hozzávalókat gyûjteni a rántottámhoz. Ami persze 4 tojásból áll.
Benézek a hûtõbe és meg is találom. Kiveszek 4-et, majd bezárva a hûtõt az asztalra teszem a tojásokat és elkezdek serpenyõ után kutatni. Az alsó szekrényeket végig néztem, de ott nem találtam serpenyõt, majd elkezdem a felsõ szekrényeket végig kutatni, amikor meglátom a kiszemelt áldozatomat. De olyan szerencsétlenül volt oda feltéve, ugyanis elég magasan volt. Elkezdek, nyújtózkodni érte hátha elérem, de nem igazán sikerül. Aztán ugrálni kezdek, és néha-néha, meg tudom érinteni a fémet.
   - Mi a fene? Kosárlabdázóknak tervezték ezt az átkozott konyhát?! – Kezdek el mérgelõdni, majd egy nagyobb fazekat veszek elõ és azt a földre téve ráállok így sikeresen elérve a serpenyõt, ám ekkor egy ismerõs hangot hallok a hátam mögül.
   - Mi a francokat mûvelsz? – Hirtelen odanézek és elvesztem az egyensúlyom a fazékon. Egy hangos kiáltás kíséretében a földre esek, és ahogy a serpenyõt megrántottam a többi sütõlap és kisebb tál a fejemen landol, majd hatalmas, sûrû fehér „füst” felhõ borítja be az egész konyhát, vele együtt engem is rendesen.
Vagyis… Kiborult a liszt.
Hangosan köhécselni kezdek és a fejemet is fájlalom, hisz nem kis erõvel koppant a fejemen a tál és sikeresen rajta is maradt, mint valami fejfedõ, így nem csak, hogy a liszttõl nem láttam semmit, de a fazéktól sem. A háttérben pedig hangos káromkodást hallok, ami egyre hangosabb lesz.
   - Te Isten csapása, még is mit keresel itt, és miért csinálsz felfordulást?! – Ér a hátamhoz és érzem, hogy legyezni kezd, és õ is köhög.
Kitalálom ki az… Ez Jeremi…
   - Mi az, hogy mit keresek itt? Én csak éhes voltam és kaját akartam csinálni. És ez a felfordulás is miattad van. – Morgolódom, ahogy feljebb tolom a „fejfedõmet”, hogy lássak valamit, ám ekkor kinyitja az ablakot és a liszt elkezd kiszállni az ablakon, valamennyire tisztává téve a konyha légkörét.
   - És így kell kaját csinálni, Isten barma?! – Morogja kicsit sem szépen, néha köhögve egyet, kettõt, amit én is megteszek.
   - Ne nevezz így! Ez csak véletlen volt. Ha nem morogsz rám, akkor még tiszta lehetne ez a hülye konyha! – Szegezem rá kék szemeimet, mikor már, úgy ahogy tisztán látszik az elõttem álló, de én még mindig a földön ülök teljesen lisztesen. Az egész arcom fehér a hajam végei is azok, ahol a táltól még érte a liszt, plusz a ruhám is teljesen fehér, vagy ép olyan, mintha kifakult volna.
   - Ja persze a bénaságodat egybõl a másikra kell kenni, ugye? – Veszi le fejemrõl a tálat, mire én durcás ábrázattal nézek fel rá.
   - Nem vagyok béna. Jobb vagyok, mint Te valaha is leszel. – Fortyogom halkan és a „Te” szócskát rendesen megnyomom.
   - Oh, tényleg? Azt megnézném Bénaság. – Kezd el kötekedni miközben megfogja a karom és talpra húz, arcán pedig egy gúnyos félmosoly díszeleg.
   - Ne hívj így! – Emelem rá a hangom, hisz utálom, ha csak lebénáznak, miközben nem vagyok az.
   - Igen? Nem úgy nézel ki. – Mondja, majd végig néz rajtam és elkezd halkan nevetni.
   - Érdekes, hogy teljes egészében fehér vagy, csak a szemed teljesen kék. Ja és a hajad szõke körbe ahol a tál védett. Szerinted, hogy nézel így ki, ha nem bénán? – Nevet fel hangosabban, amire hangosan fújtatok egyet.
   - Wáááh! – kezdem el azonnal borzolni a hajam és a ruhámat is kirázom idegesen, miközben megint lisztfelhõ lesz. Arcomat is megtörlöm, és felnézek a másikra.
   - Megfelel Mister Tuskó? – Kérdezem, mire csak egy felvont szemöldököt kapok válaszul, az elõbbi produkciómra.
   - Most mi az? Talán már ennyire jól nézek ki, vagy mi? – Teszem keresztbe kezemet mellkasom elõtt.
   - Azt nem mondanám. – Mondja kissé gúnyosan, majd hirtelen felém hajol, és számszélén végig nyal. Hatalmas szemekkel nézek rá, majd azonnal eltolom és arrébb is ugrom, majd megtörlöm a szám szélét. Egy gonosz és gúnyos kuncogást hallok meg tõle.
   - Volt ott egy kis liszt. – Magyarázza meg és magának mutatja meg a szája szélén, hogy hol látta az én arcomon a lisztet.
Egész arcom láng vörös lett a pírtól, és elhúzódom tõle a lehetõ legtávolabb.
   - Perverz rohadék! – Mutatok rá remegõ kézzel, de õ csak vigyorog rajtam.
   - Na, mi az? Ennyire szégyenlõs vagy? –Kezd el közeledni, mire én, ami a kezem ügyébe kerül, ez esetben egy turmixgép, megemelem és készülök, hogy hozzá vágjam, mire õ megáll és kicsit meglepett szemekkel néz rám.
   - Meg ne próbáld! – Mordul rám.
   - Ne közelíts, különben ez a fejedben landol! – Emelem kicsit hátrább, hogy nyomatékosítsam a szavaimat.
   - Tedd le Naoki azt a turmixgépet. – Mutat a munkapadra, mire megcsóválom a fejem.
   - Hagyj békén, különben megteszem. Nem viccelek.
   - Azt mondtam tedd le!
   - Nem!
   - Naoki!
   - Nem!
   - Utoljára mondom!
   - Nem! Ne is álmodj róla!
   - NAOKI!
   - NEM!
   - TEDD LE VAGY MEGBASZLAK! – Szinte már üvöltözünk egymásra, mikor a konyhában a telefon megszólal és én azonnal arra fordítom a fejem Jeremivel együtt. De hirtelen épp, hogy visszafordítom a fejem, jeremi rám veti magát és a turmixgépet kikapva a kezembõl lenyom a földre.
   - Nos, hogy is volt az elõbb? Naoki… - Mondja vészjósló hangon, mire elkezdek kapálózni a földön.
   - E-engedj el! Csöng, a telefon vedd fel inkább! – Kiáltozom, hisz mi van, ha tényleg megteszi?
   - A telefon ráér. – morogja és szorosan tart.
   - V-várj már… én beteg vagyok. Kérlek, most kímélj meg. – Veszem elõ az ártatlan fiú szerepét, majd hatalmas kék szemekkel nézek fel rá.
Épp megszólalna, mikor a szemeimbe néz és látszik, hogy küzd magával, hogy most elengedjen, vagy mégsem. De ekkor a gyomrom hangos korgásba kezd, így lehunyja egy kicsit a szemeit, majd kinyitja és lemászik rólam.
   - Mit is akartál enni? – Kérdezi, miközben lassan feltápászkodok a földrõl.
   - Rántottát…- válaszolom, majd kíváncsian ránézek.
   - Miért?
   - Mert megcsinálom neked, nehogy még nagyobb katasztrófát csinálj itt. – Morogja halkan, majd valamennyire összepakol. Amint azzal végez a hûtõhöz lép és vesz ki még tojást.
   - Ööm… Ott van az a 4 tojás. - Mutatok az asztalra, mire mogorván rám néz.
   - Nem vagyok vak, de szerinted én nem vagyok éhes?
   - Ja, jó… Oké.. bocs… Nem szóltam… - Mondom halkan, mire ismét felém fordul.
   - Jobban jársz.