- Chad... – motyogja Brian, aki láthatóan le van sokkolva. Meg tudom érteni. – Ember, te most bemelegedtél? – kérdezi kicsit magasabb hangon, mint amilyennel amúgy szokott beszélni. Hátbaszki… én nem is találok erre szavakat. Hallom a beszédet, az izgatott sugdolózást, de én totál lefagytam. Pedig még csak nem is velem történt meg a dolog!

- Nézd, semmi bajom veled, de fogalmam sem volt, hogy így érzel irántam. De ne haragudj, nem tudom viszonozni az érzéseid. – Érzõdik, hogy egyikük sem tudja, hogy most mit is kezdjen, mert nem igazán ez volt a cél. Chadból legalábbis ki nem nézem, hogy meleg lenne, és így hirdetné ki szexuális irányultságát. Viszont, ha nem azért csókolta meg Briant, akkor mi a francért?!

-Te idióta! Csak meg akartam mutatni hogy én is vagyok olyan nagymenõ, mint te! Mindenki csak téged istenít, mert képes vagy olyan undorító és ostoba dolgokat csinálni, de én is itt vagyok! – JAAA! Oké, így már mindjárt más. Chad olyan buta szegényke, mint a föld, és már év eleje óta a töke is tele van azzal, hogy mindenki Briant bírja jobban. Szóval nem vagyok meglepve, hogy valami hülyeséget tesz emiatt az irigység miatt, de a tény, hogy egy ilyen tettel fejezte ki magát… hát, eléggé baromság.

-Nyugi Chad. Senki sem gondolja, hogy te kevésbé vagy bevállalós, ezek után meg pláne – szól közbe Steve, a megmentõ. Hát… az lehet, hogy senki sem gondolja azt, hogy ne lenne bevállalós, de az biztos, hogy az agyi kapacitásáról alkotott véleményem zuhanásba kezdett. Nem mintha eddig annyira jó véleménnyel lettem volna róla…

-Persze, akkor miért nem tapsol meg éljenez senki? Bezzeg, ha Brian csinálta volna… - hisztizi, majd kihúz a terembõl. Ehh… igazán érett viselkedés, de tényleg. Az emlegetett szamár még mindig alig bír kinyögni magából bármit is. Nem csodálom, engem is hirtelen ért volna egy ilyen támadás, hát még õt!

-Hát ez… váratlan volt. – nyögi ki, még mindig óriásira kerekedett szemekkel. Pipacs piros az arca, de nem tudom eldönteni, hogy a méregtõl, a szégyentõl, vagy valami mástól. Nem mintha bármi szégyellni valója lenne, hiszen õ nem tett semmit (kivéve azt, hogy nem lökte el magától Chadet), szóval valószínûleg a méregtõl. Nem is merek reménykedni abban, hogy valami más miatt pirult volna el – mondjuk azért, mert élvezte a csókot. Nem. Õ nem meleg. Nem biszex. Nem is pánszexuális.

- Te tényleg csak ennyit tudsz erre mondani? Tényleg nem vagy semmi. Ha ezt velem mûveli, akkor minimum tökön rúgom és kidekorálom a képét egy törött orral. De azért jó tudni, hogy csak feltûnési viszketegségbõl csinálta. Még csak az kéne, hogy legyen egy buzi a csapatban. – Tudtam, hogy igazából nincsenek túl jó véleménnyel a melegekrõl az osztályban, még akkor sem, ha folyton buzulunk, mégis, azért elég rosszul esik hallani ezt. Igyekszem nem figyelni erre a beszélgetésre, nem kell nekem, hogy az ilyen negatív homofób beszédek lesújtsanak. Legalább Brian figyelmes, és próbál felszólalni Steve homofóbiája ellen. De kis cuki.

-Hogy mi baj lenne? Haver, ugyanott fürdünk meg brunyálunk a suliban! Sõt, ha meleg lenne, akkor az azt jelentené, hogy nem a filmre hokizott, hanem ránk! Vágod? Belegondolni is undorító! – Bazd. Meg. Tudod, ki a franc elégítené ki magát rád?! Én aztán biztosan nem!

Hiába szeretnék felfortyanva bemosni Stevenek, nem érné meg. Tényleg nem akarok elõbújni a gimiben. Lehet, hogy sokak ezt gyávaságnak ítélnék meg, én egyszerûen csak erõs létfenntartási ösztönnek hívom. Tudom, hogy az emberek sohasem változnak, de mégis, az egyetemekre azért nagyrészt olyanok mennek, akik tudnak gondolkodni normálisan. Legalábbis remélem…

- Hé, Bill, te nem gondolod, hogy undorító, mikor két srác egymás gatyájában meg seggében turkál? – Hiába próbálok elbújni a könyvem mögött, Steve akkor sem hagy nyugodni, egyszerûen kikapja a kezembõl. Igyekszem láthatatlanná válni, és azonnal eltûnni, hogy ne kelljen megszólalnom, de úgy tûnik, az X-gén még nagyon nem akar aktivizálódni nálam. Pedig most igazán jól jönne…

-Nincs ebben semmi undorító. Rengeteg meleg sportoló és sztár meg egyéb van, õk is ugyanolyan emberek, mint te. Ha fújolni akarsz bárkit is, akkor menj át egy másik asztalhoz. – Brian ment meg a válaszadástól. Istenem, de megcsókolnám most! Éppen csak ez az egész okozta Steve homofóbiájának elõjöttét, úgyhogy inkább csak egy halk köszönömöt suttogok el Briannak, mikor Steve végre elhúzza innen a seggét. Remélem, azért nem Brianen fog csattanni az ostor, hogy õ miattam kiáll a nem-heteróak mellett, aztán õt veszik majd elõ, hogy biztos õ is buzi.

- De tudod, van benne igazság… - mondom elhúzott szájjal. Nem arra gondolok, hogy szerintem undorító lenne, mert én egészen megbékéltem azzal, hogy biszex vagyok, sõt, ezek után azzal is, hogy bele vagyok zúgva Brianbe, de… De sajnos Brian gondolkodásmódja nem olyan elterjedt. Kár, hogy nincsen több olyan jó ember, mint amilyen õ. Igaz, hogy egy idióta, de az én idiótám.

-Bill! – kiált fel felháborodva.

-Az emberek tényleg undorítónak tartják az ilyeneket, azokat is, akik nem így gondolkodnak… Kevés olyan idióta van, mint te – mondom szeretetteljesen, és beleboxolok a karjába. Nem is tudom, mit kezdenék nélküle…

-Kit nevezel te idiótának? – Tettetett dühvel támad nekem, és mint két kölyökkutya, úgy birkózunk a következõ tanóra kezdetét jelzõ csengõig. Nagy szerencsém van vele, az az igazság.

---*---*---*---

Nem nagyon van kedvem buliba menni – sõt, úgy is mondhatnánk, hogy annyira van kedvem a buliba menni, mint amennyi értelme van Chadnek. Tehát semennyi. Mégis, mivel megígértem Briannek, hogy elmegyek, muszáj be is tartanom. Tesó persze folyamatosan csesztetett, hogy ne azt a nadrágot vegyem föl, hanem inkább azt, de amaz a felsõ viszont jobban illene, mint ez, szóval inkább hagytam az egész öltözködés-dolgot rá. Õ úgyis jobban ért a divathoz, meg ahhoz, hogyan nézzek ki jól, mint én.

Természetesen annyi ideig játszott velem próbababásdit, hogy meg kellett kérnem, hogy ugyan már, hozzon el a találkozó helyszínéig, különben feleslegesen öltöztetett föl. Remélem, nem késem le a buszt, mert ha nem Briannel megyek a buliba, akkor senkivel sem. Én egyedül aztán tutira nem fogok betoppanni egy idegen házába.

-Ott, a kék pólós srácnál állj meg! Az Brian – mondom nõvéremnek, aki kajánul elvigyorodik.

- Óóó, csak nem…? Elég helyes a srác, én is szívesen elvinném pár körre – vigyorogja, én meg alig várom már, mikor pattanhatok ki a kocsiból. Amint lefékez, menekülök is, bár bunkó azért nem vagyok: még mielõtt becsapnám rá az ajtót, intek neki egyet, õ pedig csak röhög. Mit tettem én lõzõ életemben, hogy egy ilyen nõvért kaptam most a nyakamba?!

-Ember, nem vagy semmi! – mondja. Elismerõ pillantásától zavarba jövök, úgy érzem, mintha egy olyan dögös csaj lennék, mint amilyeneket végig szokott mérni. Tényleg ilyen jól választott volna a nõvérem ruhát? - Minden csaj rád fog tapadni! Még be is fújtad magad. Komolyan, esélyünk sincs. – Nagyokat nyeldesve próbálom összeszedni magam. Nem vagyok egy kisiskolás, aki elõször zúg bele a szomszéd kissrácba!

- Ugyan már, csak a nõvérem erõszakoskodott. Szerinte õ jobban tudja, hogy mitõl döglik a légy. Õ sem akarja, hogy sehova se járjak el amiatt – mondom zavartan, és beletúrok a hajamba. Hmm, már egészen hosszú, ideje lenne levágni…

- Nem is tudtam, hogy van nõvéred, õ hozott el?

-Aha, mivel miatta késtem le a buszt - válaszolom. Ha már õ is szóba hozta az öltözékemet, nem lesz furcsa, hogy én is így teszek, szóval rá is kérdezek, hogy hogyhogy úgy jött, mint ahogyan suliba szokott járni. Azt hittem, hogy most, hogy újból szingli, kicsípi magát, hogy fölszedjen valami hozzá illõ csinibabát.

-Most egy ideig elegem van a csajokból. – Ohh. Hát ez… meglepõ.

-Jól vagy? – kérdezem viccelve, ahogyan megtapogatom a homlokát, de egy ici-picit tényleg komolyan is gondolom az aggódást. Nem rá vall, hogy ennyire le legyen törve. Vagy lehet, nincs letörve, de mégis, most nem annyira bulizós és hiperaktív, mint amilyen szokott lenni. - Hát lázad az nincs, de tuti benyeltél valami vírust.

- Nagyon vicces – mosolyog, de látom, hogy egy kicsit azért kényszeredett. Tényleg valami baj van, ám mégsem kérdezhetek rá. Egyrészt, mert megjött a busz, amire vártunk, másrészt pedig lelkizni nem feltétlenül az osztálytársaink elõtt szeretnék. Meg amúgy is, ha valami komoly gond lenne, akkor csak nem jött volna el, nem igaz?

A busz, mily meglepõ, de tömve van. Alig találok egy talpalatnyi helyet, ahol nem könyökölnek bele a vesémbe az emberek, de ahol találok, ott meg nincsen szabad kapaszkodó. Szuper. Remélem, nem fogok eleeee…

-Uh, bocsi – nyögöm ki, mikor Briannek esem, amikor a busz hirtelen lefékez. - Nem érem el a kapaszkodót – mondom. Brian is körbenéz, hogy jé, tényleg nincsen semmi, amit megfoghatnék, aztán egy vállrántás után bal kezével átkarolja a derekamat. Öhm… Túl közel. Túúúúúl közel. Naggggyon, nagyon, nagyon közel van, nem lesz ez így jó.

Ahh, isteneim, de finom illata van!

- Tartalak – közli velem teljes természetességgel, mint akinek meg sem fordul a fejében, hogy hogyan is nézhetünk ki kívülrõl.  - Nyugodtan kapaszkodhatsz belém, viszonylag stabilan állok.

- Hm… jó – mormolom, és végig simítok az oldalán, megfelelõ fogást keresve. Nem bírom megállni, hogy feltûnés nélkül ne olvadozzak az izmain is, de az vesse rám az elsõ követ, aki meg bírná állni anélkül, hogy megtapogatná Brian szépen kidolgozott izmait! Nem hinném, hogy létezne ilyen ember.

A buszozás többi részében csöndesen állunk egymásba kapaszkodva, de nem kényelmetlen a hangulat. Egyszerûen csak… nyugodt. Még akkor is, ha körülöttünk ezer meg egy már ittas állapotban levõ fiatal próbálja túlordítani a másikat.

Fogalmam sincs, kinek a házába jöttünk. Ahogyan sikerül elkapnom néhány elejtett mondatot, valószínûnek tartom, hogy egy volt csapattag házában tombol éppen a buli, de hogy milyen csapatnak a tagja, és hány éve volt az már, arra csak tippelni tudok.

Hamar elszakadok Briantól, aki a többi sráccal elhúz köszönteni a házigazdát. Én nem nagyon szeretnék szocializálódni, bár azért pár percig még a házban maradok, hogy elmondhassam: buliztam. A zene ütemére picit rázom magam, de mikor az egyik csajszi megpróbál rámakaszkodni, átfurakszom magam a konyhába, hogy legalább kis alkoholt szerezzek magamnak. Közben persze összefutok Brian ex-csajával, aki éppen a volt szexuális életüket tárgyalja ki a barátnõinek. Nincs ebben a kurvában semmi tartás, hogy ne ilyen helyen beszélje ki, hogy Brian hogyan élvezett el benne ötször egymás után?!

Igyekszem nem a közelébe kerülni, de persze nem sikerül észrevétlen maradnom, mert egyértelmû, hogy nekem célozza kérdését:

-Hé, te! Brian hogy viseli, hogy kidobott ENGEM? Más nem tudja õt úgy kielégíteni, mint én, igaz? – sipítozza. Úgy teszek, mint aki nem is tudja, hogy neki beszélnek, és miután az elsõ kezem ügyébe kerülõ alkoholból töltök magamnak, gyorsan eltûnök a tömegben.

Noppe. Nem gondolok Brian szexuális életére. Nem. Á-á.

Kár, hogy nem hoztam könyvet… pedig mindig van nálam, de mivel most nincs nálam táska, a mobilom és a pénztárcám is csak a farzsebemben vannak, így nem tudom folytatni az olvasást ott, ahol abbahagytam. Pedig az legalább elterelné a figyelmemet a gondolataimról… De mivel nincs könyv, a mobilomat veszem elõ facebookozni, és teljesen-totálisan-hihetetlenül-elképesztõen véletlenül Brian adatlapjára tévedek.

Ahol egy csomó lány „imádlak :*” és társai posztjait olvasgathatom. Ezekkel vajon mind járt?

Nem sokáig vagyok egyedül, körülbelül egy fél óra múlva hallom, hogy valaki felém csörtet. Gyorsan elteszem a mobilom, mert van egy fogadásom magammal, miszerint tutira Brian keres engem.

Ééééés… Jupp.

- Hé, jól vagy? – kérdezi aggódóan, miközben lehuppan mellém.

- Aha csak kijöttem gondolkodni – válaszolom.

- Nem találtad itt azt, aki tetszik? – Már megint kezdi? Ehh, azt hittem, végre feladja… De úgy tûnik, nagyon fúrja az oldalát, hogy ki lehet az, aki tetszik nekem. Vajon mit szólna, ha tudná, hogy õ az? Biztosan megutálna. Azt pedig nem akarom.

- Aha itt van… de mindegy is. Mondd, tényleg igaz az a pletyka, hogy majdnem az egész iskolával ágyba bújtál? Fél órája találkoztam Jennyvel, aki arról érdeklõdött, hogy mennyire viselt meg téged, hogy eldobtad magadtól. – Eredetileg nem akartam errõl beszélni vele, de valahogy úgy érzem, hogy most válaszolna, és nem hülyéskedné el a dolgot. Én meg kíváncsi vagyok a válaszra. Remélem, nem egy hímkurvába szerettem bele… Semmi bajom azzal, ha valaki éli az életét, lefekszik ezzel-azzal, de azért ne a suli összes csajával!

- Nem, nem igaz. Csak olyannal csinálnám, aki iránt érzek is valamit. – Ohh. Ez kellemetlen. Azt hittem, hogy nem fájhat a válasza, de ezzel csak még rosszabb lett a helyzet. Ha Jennyvel lefeküdtek, õ pedig csak olyannal szexelne, akibe szerelmes… akkor õ…

- De akkor te szeretted Jenyt? – kérdezem elképedve. Én azt hittem, hogy utálja, hiszen kábé két perc alatt elintézte a szakítást, de akkor így már nem értek semmit.

- Nem! Isten ments! – He? De akkor… Noppe. Nem értem. - Ö… tudod nekem is van egy titkom… Sõt, egész sok – motyogja a tarkóját vakarva. Istenek, de cuki! Khm.

- Mint mindenkinek – mosolygom. Nekem is van, elég sok, persze, hogy van neki is. Nincs olyan ember, aki nyitott könyv lenne mindenki számára. Ez csak természetes.

- Tudod, még soha nem feküdtem le egy barátnõmmel sem. – Mi? Még…? Ez azt jelenti…? Oh… OH!

- Akkor te szûz vagy? – próbálom az elképedést, és az örömöt elnyomni. Nem hinném, hogy jó néven venné bármelyiket is, még a végén azt hinné, hogy kinevetem, úgyhogy csak tényszerûen kérdezem. Én is szûz vagyok. Akkor, ha mi lefek… NOPPE!

- Á, ne olyan hangosan – csitít, miközben konkrétan befogja a számat, mint aki azt hiszi, hogy az egész világnak ki fogom kiabálni a titkát. Igazán tudhatná, hogy nem fogom, hanem megtartom magamnak, de megértem. Én is baromira féltem, mikor elmondtam neki az egyik titkomat. - Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek! – Mivel beszélni nem tudok, hümmögök és bólogatok, és reménykedek benne, hogy megérti, mit akarok neki ezzel mondani: természetesen megtartom a titkát.

- Te smároltál már sráccal? – kérdezi hirtelen, én meg persze egybõl érzem, hogy zavaromban elvörösödök.

- N-nem… még csak most jöttem rá, hogy bi vagyok, szóval még nem – motyogom. De ez vajon hogy jutott az eszébe?

-Amikor Chad letámadott az tök fura volt… más mint a barátnõimmel és azt sem jöttem rá, hogy mi volt más. De egész jó volt – ecseteli, én meg elképedve bámulok rá. Hogy… Mi? Õ most akkor… lehet, hogy mégis…? Lehet, hogy mégis vonzódik a férfiakhoz is? - Szóval… Nem akarod kipróbálni velem?

Elsõ pillanatban ledermedek, hiszen mégis csak egy eddig heterónak hitt barátom kérdezi ezt, ám a gyomromban verdesõ pillangók újult erõre kapnak, és még hevesebben verdesnek szárnyaikkal. Majdnem olyan gyorsan, mint ahogyan szívem dobog.

Nagyon vonz a felvetése. Lehet, hogy csak az alkohol miatt, lehet, hogy amiatt, mert tényleg borzasztóan vonzódok hozzá, de az is lehet, hogy amiatt, hogy ennyire bízik bennem, de egyre csak az ajkait nézem. Ahogyan zavarában az alkoholos üvegre fonódnak, majd mikor észreveszi, hogy nem jön belõle ital, nyelvével nedvesíti be õket. Nagyot nyelek, szinte érzem, ahogyan a szívem kiugrik a helyérõl. A föld forog körülöttem, vagy én szédülök, már nem tudom megkülönböztetni, de legalább a forgó világban Brian õrjítõen hívogató szája egy biztos pontot jelent számomra.

Vajon, ha hozzáérnék, olyan puha lenne, mint ahogyan azt annyi éjjen át titokban megálmodtam? A csókja lágy és finom lenne, illõen ahhoz a kedves személyhez, akit a napokban sikerült megismernem, vagy merész és határozott, mint amilyennek az iskolában adja elõ magát?

Megmerjem tenni? Õ ajánlkozott fel… Nem szerelembõl, valószínûleg nem is vonzalomból, csak kíváncsiságból. Azt akarja tesztelni, hogy csak a sokk miatt tetszett-e Chad csókja, vagy valamilyen mélyebb okok miatt. Hiába suttogja a viszonylag még józan agyam, hogy ne tegyem, mert csak fájdalom lesz a vége, de áruló, botor szívem Brian csókja, ölelése után kiált.

Látom, hogy kezd elbizonytalanodni, szemeiben meglepõ fájdalom jelenik meg a perceken át nyúló döntésképtelenségem miatt. Már nyitná száját, ismerve õt, valamilyen viccel akarná elütni a dolgot. Nem hagyhatom, hogy ezt tegye, az örökre elrontaná a végre mélyülõ barátságunkat. Jobban, mint egy ártatlan, aprócska kis csók.

Szinte nem is tudatosan mozdulok, és csak akkor veszem észre magam, amikor már lényegében Brian ölében ülök. Bár mindkettõnkön van ruha, alig bírom visszafogni kikívánkozó nyögésemet, mikor megérzem az õ izmoktól feszülõ felsõ testét hozzám simulva. Gyomrom görcsbe rándul, egy kis hang azt suttogja, hogy még nyugodtan menekülhetek, nem kell semmit sem tennem, ám amikor viharos szemeibe nézek, egy szemernyi kétséget sem látok bennük. Nem tudom, hogy milyen érzelmek kavarognak szürkés szemeiben, de az biztos, hogy õ is pontosan ugyanannyira vágyik a csókra, mint én. Lehet, hogy nem kifejezetten az én csókomra, hanem egyszerûen csak egy srácéra, és én vagyok kéznél, de õ is vágyik rá.

Nem is tétovázom tovább, közelebb hajlok. Lélegzetünk keveredik a másikéval, érzem, hogy õ is kellõen eleget ivott a mai este során, alkoholgõzös lehelete viszont mégsem riaszt vissza. Én is ittam, de egyikünk sem menthetetlenül részeg, csak a gátlásaink oldódtak föl. De azok nagyon.

Még utoljára kérdõn csodaszép szemeibe pillantok, ám Brian, megelégelve habozásomat, megteszi az ajkainkat elválasztó utolsó millimétereket is. Mintha csak egy lepke szárnya ért volna számhoz, olyan finom az érintése az elsõ pillanatban, majd mintha valami elpattant volna mindkettõnkben, egyszerre kapunk a másik után. Ujjaimat félhosszú hajába túrom, finoman megrángatom. A pici fájdalom nem hogy elvenné kedvét, csak még nagyobb lelkesedéssel veti bele magát ajkaim fölfalásába.

Mikor nyelveink elõször találkoznak, leírhatatlan érzés áraszt el. Alhasamban a bizsergés viszont már ismerõs terület, de szerencsére nem én vagyok az egyetlen, akit felizgat csodálatos, bûnös, mámorító csókunk. Egyszerûen nem tudunk elszakadni egymástól, épp, hogy csak annyi idõre térünk magunkhoz, hogy levegõ után kapkodjunk, ám egybõl kapunk is a másik után. Mintha mágnessel vonzana magához, úgy kapaszkodok belé, de õ sem marad el mögöttem; ujjai csípõmbe marnak, hogy a lehetõ legközelebb húzzon magához. Testünk egymásénak feszül, ágyékomnál érzem, ahogyan õt sem hagyja hidegen vérforraló csókunk.

-Brian! Hé, haver, merre vagy?! – Egy kiáltás zavarja meg az ingem alatt kíváncsiskodó ujjakat. Szinte kõvé dermedünk, ahogyan ködös agyunkban körvonalazódik, hogy mégis mit tettünk, és hol. Nem bántam meg életem elsõ, legcsodásabb és legemlékezetesebb csókját (az majd otthon, az ágyamban, az önkielégítés utóhullámait elrontva fog majd jönni), de azt igen, hogy hagytam, hogy egy olyan helyen éljem ezt át, ahol bármikor bárki megláthat az iskolából, az osztályból.

Hülyék voltunk Briannal. Bassza meg.

-Mi... mi van?! – kérdez vissza az említett rekedtes hangon. Megköszörüli a torkát, de hiába nyerné vissza az uralmát a hangja fölött, ha egyszer le se tagadhatná, hogy egy heves, vad smároláson van túl. Külseje zilált, haja akár egy szénaboglya, ajkai pirosak, duzzadtak. A többi egyértelmû jelrõl nem is szólva. Az egyetlen esélyünk, hogy ne bukjunk le, ha én most szépen elbújok a ház sarka mögött, hogy aki keresi Briant, azt azt hihesse, hogy egy szûz kiscsaj próbálja elkerülni a kényelmetlen szituációt.

- Hívj fel, jó? Beszélnünk kell – suttogom a lehetõ leghalkabban, és az utolsó pillanatban, de sikerül elbújnom, mielõtt megpillanthatna a számomra ismeretlen srác.

- Hé, minden oké? Látom, nem azt találtad meg, akit kerestél, de talán még jobban is érezted magad, mintha a „hercegnõdre” leltél volna. – Nem akarok hallgatózni, nem szép dolog, de innen nem igazán tudok semerre sem menekülni, mert vagy az ablakból, vagy Brianéktõl pont meglátnának, bármerre is mennék. Szóval egészen addig, amíg be nem mennek, én itt ragadtam.

Nem éppen így képzeltem el az estémet, de szívem még mindig nem bánta meg az elmúlt pillanatokat. Bár tudom, hogy tényleg megtörtént, nem bírom megállni, és kislány módjára megérintem még mindig duzzadt ajkaimat. Szinte érzem, ahogyan Brian érzékien hozzám tapad, az õ fogait érzem, ahogyan alsó ajkamba marnak, nyelvét, ahogyan táncba invitálja az enyémet. Elhaló, szinte nyûszítésnek is beillõ nyögéssel ágyékomhoz érek. Még mindig kõ kemény vagyok, de csak nem elégíthetem ki magam itt, ilyen helyzetben! Testem lángol, de még mindig magamnál vagyok, nem fogok itt önkielégíteni, fõleg, hogy nem éppen a halk típus vagyok. Még csak az kellene, hogy valaki meghalljon!

-Menjünk be, még mielõtt haza mennék, el akarok köszönni pár havertól – mondja Brian, és mikor hallom távolodó lépteit, megkönnyebbülten fölsóhajtok. Szuper, akkor most reménykedjünk, hogy mire a buszmegállóba érek, addigra a merevedésem is lelohad, különben eléggé kényelmetlen helyzetnek néznék elébe. Basszus, remélem, hogy elérek egy olyan buszt, ami még Brian odaérte elõtt elindul!

Tudom, én mondtam neki, hogy beszélnünk kell, és ezen a tényen semmi nem változtathat, de azért lehet, mégsem szemtõl szembe beszélném meg a dolgokat. Egyrészt, most, hogy tudom, milyen a csókja, a teste melege, selymes haja és viharos szemei, tutira rávetném magam, másrészt viszont inkább nem engedném, hogy lássa könnyeimet, mikor kimondja, hogy ja, jó volt velem a csók (ezt szerencsére teste reakciói miatt le sem tagadhatja), és köszi, hogy sikerült rávezetnem, hogy õ is minimum biszex, de nem igazán akar velem párkapcsolatot, maradjunk csak barátok.

A barátja akarok maradni. De tényleg. Éppen csak… ahhoz az kell, hogy ne lássa, hogy hogyan törik darabokra a szívem. Mert mondhatom én bárhogyan azt, hogy Brian egy idióta seggfej, õ az én idióta seggfejem, akibe szerelmes vagyok, annak ellenére, hogy még mindig alig tudok róla valamit.

---*---*---*---

Szerencsére sikeresen hazaértem anélkül, hogy totál hülyét csináltam volna magamból. Brian pont nem érte el azt a buszt, aminek a hátuljában rejtõztem elõle, de nem akartam, hogy azt higgye, hogy elõle menekülök (még akkor sem, ha ez így volt), és írtam neki egy SMS-t, hogy mivel nem tudtam, meddig akar maradni, nem vártam meg, de holnap mindenképpen beszéljünk majd.

Nem válaszolt. Én meg itt vagyok, gyomorgörcsösen szorítom a mobilomat, hogy még véletlenül se szalasszam el a hívását. De még mindig semmi. Délelõtt tíz óra van, és még mindig nem hívott. Hívjam inkább én õt? Nem tudom, mit tegyek. Nem válaszolt az üzenetemre, pedig látom, hogy látta. Kerülne engem? Nem akar még csak tudomást sem venni rólam? Akkor viszont lehet, nem is kellene keresnem. Én megtettem a kezdõ lépést. Vagy fölhívjam azért?! Bár lehet, még alszik… Kipiheni a buli fáradalmait. Akkor viszont inkább mégsem hívom. Írjak még egy SMS-t?

Körbe-körbe járó frenetikus gondolataim közül a

konyhából szálló isteni illatok rángatnak ki. Ami meglepõ, mert bár Cassie elég sok mindenhez ért, de a reggeli készítése valahogyan nem tartozik az erõsségei közé. Általában vagy én szoktam reggelit sütni, vasárnaponként, vagy csak simán müzlit eszünk. Most viszont kifejezetten bacon és pancake illatokat érzek. Amit vagy hallucinálok, vagy valami nagyon nincs rendjén itthon.

Kigubozódok a takarómból, amivel eddig hernyó módjára körbe vettem magam, majd kicsattogok a konyhába, hogy megnézzem, mi baj lehet nõvéremmel, hogy rávette magát a sütésre. Áthaladok a nappalin, de a konyhaajtóban mintha földbe gyökereznének lábaim, úgy dermedek meg.

-Te meg hogy a francba kerültél a házamba?! – kiáltok föl kissé durván, de nem tehetek róla. Ki a franc gondolta volna, hogy az, akinek a telefonhívását annyira várom, egyszer csak itt terem a konyhámban, egy meztelen felsõtestet ábrázoló kötényben?!

- Hé! Egy egyszerû köszönöm is megfelelne, ha már egyszer reggelit készítek neked. Ennyit arról, hogy önzetlenül ágyba akartam neked vinni a reggelit – mondja durcásan. Én viszont egyszerûen képtelen vagyok fölfogni, amit látok, és hallok. Azt hiszem, az agyi feldolgozó folyamataimra nincsen túl jó hatással a Briannel való barátságom.

De ha egyszer ITT ÁLL A KONYHÁMBAN!

Brian. Itt. Van. Itt. Nálam. A lakásban. Itt. Brian.

Agy kikapcs, Bill pápá.

Alig bírok valami épkézláb mondatot kigondolni, csak pislogni vagyok képes. Próbálok erõt venni magamon, ami nagyjából sikerül is, mert valahogyan a szobámban találom magam, egy nagy tányér juharszirupos-baconös panake, és persze Brian társaságában.

Hogy kerültem ide?

Várj! Még jobb kérdés: Õ hogy került ide?!

-Tudom, hogy azt mondtad, hogy hívjalak, de… de…

- De inkább személyesen szerettél volna beszélni? – teszem fel a költõi kérdést. Bólint, majd mind a ketten hallgatásba burkolózunk. Én még mindig a tányérra pislogok, mintha mindegyik pillanatban eltûnhetne. Mikor nem úgy tûnik, mint ami el akarna szublimálni, vágok egy kis palacsintát, és hogy húzzam az idõt, beleharapok.

Ohh… Hát ez isteni! Meglepetten nyögök föl, nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól tud sütni. Lelkesen látok neki az elõttem levõ ételnek, amit egyszerûen lehetetlenség abbahagyni. (Vajon mit kell tennem azért, hogy minden reggel így várjon engem?! – fut át az agyamon, de gyorsan el is taposom az álmodozásaimat, még mielõtt bármi hülyeséget elképzelnék.) Nekem szerencsére van indokom, miért nem beszélek, ám a csönd azért is furcsa és feszélyezett, mert általában amúgy is õ az, aki többet beszél. Eddig ritkán volt olyan, hogy csöndben lettünk volna egymás társaságában – fõleg, hogy legtöbbször Briannek be sem áll a szája -, ám olyankor is inkább megnyugtató szokott lenni a hallgatásunk is. Most nem az. Most ijesztõ, zavart, és ki nem mondott szavakkal terhes.

A reggelim elpusztítása után a csend továbbra is köztünk húzódik. Még annyit sem bírtam kinyögni, hogy „köszönöm a reggelit”, pedig azért udvariasabbnak vagyok nevelve ennél, mégis… most már olyan furcsa megtörni a csendet. Õ is többször szólásra nyitja a száját, én is, de végül nem jutunk semmire, szóval elõveszem a mobilomat. Sokkal jobban tudok emberekkel kommunikálni interneten keresztül, mint élõben.

Ez elég gáz helyzet, nem? Egyikünk sem bír megszólalni… mégis… köszönöm, hogy eljöttél. (ÉS KÖSZÖNÖM A REGGELIT!!!) Mikor nem válaszoltál az üzenetemre, azt hittem, megutáltál. Vagy valami…

Ahogyan elküldöm üzenetemet, idegesen várom reakcióját. Picit megugrik, ahogyan mobilja kiadja a jellegzetes „üzeneted jött” hangot, de nem bírja ki, hogy ne nézze meg, kitõl és mit kapott. Amikor látja, hogy tõlem jött, meglepetten rám pillant, de én csak elvigyorodok. Ettõl õ is elmosolyodik, és máris kevésbé nyomasztó a hangulat a szobámban.

-Dehogy utállak! Egyszerûen csak… csak tisztáznom kellett magamban pár dolgot. – Hozzá egyáltalán nem illõ, túlságosan bizonytalan arckifejezése van. Nem tetszik ez nekem. Valahogyan föl kéne vidítanom, nem akarom, hogy ennyire komoly, komor legyen a beszélgetésünk! Oké, hogy a téma az azért nem egy könnyed dolog, de ezek a búval baszott, depis egyedek nem mi vagyunk!

Jól van, oké, rám igaz ez a leírás. De Briant nem szeretem így látni! Õ mosolyogjon mindig, az áll jól neki. Szeretem a mosolyát, az engem is mindig fölvidít – fõleg, ha nagy ritkán az igazi, ragyogó mosolyával örvendeztet meg.

- Sikeres volt? – kérdezem, mikor nem folytatja tovább.

- Nem. Pont ezért jöttem hozzád, hátha te tudsz segíteni – mondja, majd megáll, hogy egy kis hatásszünet után folytassa. - Szerinted milyen szuperhõs lennék? - kérdezi nagy komolyan, én meg becsukom szemeimet, és türelemért könyörgök. Hát persze, hogy nem fogunk komoly beszélgetést folytatni! Nem is értem, miért féltem. Nagyot sóhajtok, és ennél lesajnálóbban már nem is tudnék ránézni, mint ahogyan most teszem. Komolyan ezért idegeskedtem?! Gondolhattam volna, hogy nem kell a csók miatt totál kikészítenem magamat.

- Szar - jelentem ki teljes természetességgel. - Az általad megmentett civilek inkább vissza menekülnének a fõgonosz fogságba. - Picit elvigyorodok, és úgy érzem, máris minden helyre jött. Csak Brian képes arra, hogy egy komoly helyzetet is elviccelje, és mégis közben rendbe tegye. Nem is értem, mi mást vártam.

(Azon kívül, hogy szerelmét valljon, és boldogan éljünk, amíg meg nem halunk.) De ez részletkérdés. Úgyis csak egy buta ábránd volt. Ha már ez nem történt meg, akkor legalább a barátságunk maradjon meg olyannak, amilyen volt.

-Hé! - kiált föl sértõdötten, de szája rángatózásából látom, hogy õ is nevetésével birkózik. Hamarosan mind a ketten a fetrengünk a röhögéstõl, és végre tényleg minden szebbnek, valóságosabbnak tûnik. Szerintem a csók, hiába nem hozott össze minket, de a barátságunk az egy új, mélyebb szintre emelte. És ez tetszik.

Órákon át tartó beszélgetésünket nõvérem érkezte szakítja félbe. Sosem beszélgettünk még ennyit, mint most, és bár a nagyon mély, személyes témákat most sem említettünk, de most érzem tényleg azt, hogy õ a legjobb barátom, és akár teljesen meg is bízhatok benne. A csókot, a testi reakcióinkat nem említettük, kvázi kimondatlanul is megegyeztünk abban, hogy az meg sem történt. Én legalábbis ezt így értelmezem, hiszen õ nem mondott semmit arról, hogy végül mire jutott: csak kíváncsi volt, vagy õ is vonzódik a saját neméhez. Én viszont nem fogom erre a kérdésre kikényszeríteni a választ. Ha õ úgy érzi, megosztja velem, én állok rendelkezésére. De addig is, élvezem, hogy végre van egy olyan barátom, akit örülök vendégül látni magamnál. 

Bill igyekszik a tekintetével felnyársalni. Erre kicsit megrendül a boldog egonövekedésem, biztosan azt hiszi, hogy az identitásával szórakozom, pedig nem is. Egy villogó mosollyal próbálom kiengesztelni és elfeledtetni vele az elõbb történteket. Mondjuk... megérdemlem azt a nézést. Ha már úgy döntött, hogy nem buzul velünk tovább, mert biszex, akkor nem kellett volna egy csókos jelenetbe invitálnom. De ha eszembe jut, hogy mással kellett volna ezt eljátszanom... még a gondolatától is elmegy a kedvem, hírnév ide vagy oda. Aztán a mosolyomat látva röhögni kezd és nagy lendülettel ad egy pacsit. Lehet mégis komolyan gondolta azt a gyilkos pillantást? – gondolkodom, miközben próbálok nem törõdni a tenyeremet égetõ csípõs érzéssel.

-Mikor lesz az esküvõ? - kérdezi Cindy, aki az ifjú párt éltetõk táborát gyarapította.

- Nem mondtuk? –hökken meg Bill, mintha tényleg elfelejtette volna, de egy pillanat múlva már mosolyogva búj hozzám, mire majdnem megugrok, de csak majdnem. Jobban tenném, ha buzulás közben a környezetemre figyelnék, és nem Billt próbálnám elképzelni menyasszonyi ruhában. Vagy sötét vagy fehér öltönyben... Vajon ha egy fiúval fog összejönni, akkor õ lesz a lány? Vajon megfojtana, ha egyszer rákérdeznék, hogyan mûködik ez náluk? Bár... csak nemrég jött rá, hogy valójában mindkét csapatban játszik, szóval nem hiszem, hogy jártasabb a témában, mint bármelyik heteró srác. Ej, de már megint elkalandoztam, miközben újdonsült legjobb barátom ölelget és learat minden babért. Ideje lenne nekem is megszólalnom.

- Már házasok vagyunk, tegnap azért mentünk át Davidhoz. Õ adott össze minket, a többiek meg a tanúk voltak – tájékoztatom a kedves nézõket, mire Bill álmodozva felsóhajt, a többiek, pláne akik ott is voltak Davidnél, lassan sírva röhögnek, míg a csajok reakciója kettõs, valaki örömködik valaki meg irigykedik. Ha szeretnének pornónézegetõs estet... biztosan nem gondolták komolyan.

- Na de Bill! Megbeszéltük, hogy nem mondjuk még el a többieknek! –pillantok rá kivert kutya szemekkel. A csajok szinte sikongatnak, hogy milyen kis aranyosak vagyunk. Eh... ha legalább azt mondanák, hogy szívdöglesztõ! De ha szerintük aranyos, akkor legyen... Bár azt el kell ismernem, hogy Bill egész aranyos néha.

- Sajnálom, drágám, nem bírtam magammal. Muszáj volt megosztanom velük is ezt az örömöt! –alakítja a boldog férjet. Férjet? Akkor õ lenne a fiú? De, akkor ez azt jelenti, hogy én lennék a boldog ara, illetve feleség? Neeem, ki van zárva, nekem több az izmom, dögösebb is vagyok meg minden! Mondjuk, nálam nem számít, mert heteró vagyok. Ugye nem számít?

Mindensetre mikor Bill ellép mellõlem ösztönösen átkarolom, hogy ott tartsam. Persze utána észbe kapok és próbálom a dominanciám éreztetni a lányokkal. Még csak az hiányozna a gondosan felépített hírnevemnek, hogy néhány elvetemült fruska menyasszonyi ruhában rajzoljon le rajzórán vagy bármelyik másik órán...

- Semmi baj… - sóhajtok, mint aki beletörõdött, pedig valójában tényleg beletörõdtem, hogy akadnak nagyon perverz lányok, akik ha akarnak, úgyis szoknyát adnak rám, mégha csak képzeletben is - Érted mindent, hercegnõm! – és mintegy végszóra szólal meg a csengõ, hogy aláfestõ zenét adjon a tanár belépõjéhez.

Mindenki rohan a helyéhez, már majdhogynem vigyázzba vágjuk magunkat a tanári szigor elõtt. Na persze nem azért, mert kedveljük és így akarjuk kifejezni a tiszteletünket. A jeges félelem jobb kifejezés a viselkedésünkre. Jó, persze nem rettegünk, de ez a tanár tudtán kívül szereti megizzasztani még az önkéntes, órai jelentkezõket is. Talán ezért is van, hogy az óráin mindenki figyelmet tettet, persze azokon kívül, akiket ténylegesen is érdekel az anyag.

Viszont minden félelem dacára, egyszerûen nem bírok a száraz tananyagra és a tanár unalmas hangjára koncentrálni. Még a szemem is erõltetem, hogy legalább esélyem legyen valamit elolvasni a tábláról, de ez a feladat sem elég érdekfeszítõ, szóval inkább a fejem börtönében igyekszem elütni az idõt mindenféle hülyeséggel. Lepergetem magamban újra az elalvás elõtt elolvasott fejezet eseményeit a Tajtékos napokból, megpróbálom elképzelni Billt egy esküvõn, de valamiért csak menyasszonyi ruhában sikerül... Biztosan a hormonok miatt, állítólag sok hülyeség motoszkál miattuk az ember fejében ebben a korban. Ah, nem hiszem el, hogy a képzeletemben jól áll Billnek a fehér, fûzõs ruha! Vajon…

Nem. Holt biztos, hogyha véletlenül kiszaladna a számon egy szoknyás kérdés, akkor megölne. Biszexuális és nem transzvesztita, ezt nem szabad elfelednem. Elmélkedjünk inkább máson! Ki tetszhet Billnek? Hm… Hanával újabban elég sokat beszélget és ismerem is. De lehet, hogy Mike az? Vele is sok idõt tölt, ráadásul olyan… meghitt közöttük a levegõ… vagy csak most képzelem bele az emlékeimbe, sõt, biztos. Akkor talán… egyáltalán férfi vagy nõ? Ez így nem fair! Azzal, hogy biszexuális egyáltalán nem szûkítette le a lehetõségeket!

Legnagyobb megkönnyebbülésemre viszonylag hamar kicsengetnek. Valamiért a könyvek feletti gondolkodás képes felgyorsítani az idõt. Ráadásul sokszor érdekesebb is, mint a haverok. Mi lesz a fõszereplõvel, a mellékszereplõkkel, látni fogjuk-e még õket, mi lesz a következõ fejezetben, fontos megjegyezni egy-két infot vagy csak az író akart minket csõbe húzni és megannyi más kérdés, amelyek segítenek túlélni az órát. Legnagyobb szívbánatom mégis az, hogy nincs kivel beszélgetnem róla. Sajnos egyik haverom sem szeret olvasni, sõt, szerintem ha azt mondanám, hogy a könyveket szüretelni szokták, nem pedig nyomtatni, akkor egészen biztosan elhinnék. Bill mondjuk egész biztosan szokott olvasni, de úgy félek, hogy kinevetne, hiszen én meg az olvasás? Hála a jó sportoló imidzsemnek csak rám kell nézni és már azt is nehéz elképzelni, hogy ismerem az ábécét. Aztán két álmodozás között füleimbe ér a jó hír is, hogy értekezlet miatt már nincs több óra, így mehetünk haza.

Ennél jobb hírt akarva sem kaphattam  volna. Igaz, hazamenni nem tudok, nem is érné meg, mert ma edzésem lesz a suliban, így legfeljebb negyed órát tudnék otthon lenni. De legalább lesz idõm mindenre. Elmehetek és szerezhetek valahol valami normálisabb kaját, és megejthetem a már régóta tervezett és halasztott szakítást is. Holnap lett volna rá idõm, de így ma is elintézhetem. Nagyon remélem, hogy Jenny nem fog hisztizni, elvégre õ is tudja, hogy csak azért jár velem, mert menõnek számítok és fel akar vágni velem. Én meg követem a nép akaratát, hiszen menõ sportolóként nem járhatok kézenfogva a kis szürke stréberekkel. Bár akkor inkább nem járok senkivel, a hisztis és kényes ponpomcsajok nem a zsánereim. De ugye õk kellenek mellém, hogy minden szép és jó legyen. Olyan jó Billnek, hogy van kit szeretnie.

Na, de jobba teszem, ha beleúzok, az ilyeneken jobb minél elõbb túlesni, mint az orvosi vizsgálatokon. Szakítok, végighallgatom a sírást, bár remélem, az elmarad, majd gyosan kerítek magamnak valami tápot.

-Hé, nem kísérsz el? – terem mellettem Bill hirtelen, kérdésre azonnal rávágnám az igent, de kelletlenül jövök rá, hogy semmi sem ilyen egyszerû. Muszáj még ma elintéznem ezt a dolgot, különben edzés után rám akaszkodik és le nem vakarom magamról addig ameddig a légcsõvét kiszedem a nyelvemmel… vagy õ az enyém. Egek… hogy lehet egy szimpla smárolás ennyire undorító?

- Hát… a barátnõmmel… - próbálnám valahogy összefoglalni, hogy miért is nem érek rá, de nem sikerül túl jól, mivel még viaskodom a kisördöggel a fejemben, hogy ugyan már! Hagyjam a kis ponpomcsajt, tartsak nyugodtan Billel, a szakítást meg lerendezem telefonon, facebookon vagy máskor és máshol. Nagyon csábító gondolat, viszont sajnálatos módon ez nem így megy.

- Ó, persze, megértem – szakít félbe gondolkodás közben, mire elhúzom a szám. Szeretném elkísérni, sokkal jobban mint bármit csinálni azzal a buta mûlibával.

- Nagyon sietsz? – teszem fel a tízmilliós kérdést. Nemlegesen megrázza a fejét. A hírre felvillanyozódom, így a kecske is jóllakik meg a káposzta is megmarad.

- Akkor várj meg, gyorsan szakítok vele, aztán szabad vagyok – közlöm gyorsan a tényeket és már ott sem vagyok.

Viszonylag gyorsan megtalálom, a szekrényeknél viháncol a barátnõivel, miközben mutogatja a közös képeinket. Persze a szennyest is kiteregeti, ami egész érdekes, mivel olyan dolgok is elhangzanak, amikrõl még én sem tudtam. Így hát ott maradok a szekrénysor mögött füleni.

- Igen, tényleg olyan nagy neki, mint ahogy mondják. - suttogja leendõ exbarátnõm, amit nem tudom hogy csinál, de mindenki hall.

-Hazudsz! - nevetgélnek a barátnõi - A múltkor még arra panaszkodtál, hogy egyszer sem nyomult rád.

-Ez igaz, de azóta történt egy s más - búgja sejtelmes hangon, szinte látom magam elõtt ennyire élvezi a kis hazugságait és a többiek pletykaéhes tekintetét. - Úgy tepert le, mint ahogy a filmekben szokás, észveszejtõen nmély hangon suttogott a fülembe és végigcsókolta a…

-Jenny - elégelem meg a hazugságáradatot. Bottal sem nyúlnék hozzá, nem ám, hogy azt csináljam vele, amit az elõbb kezdett ecsetelni. - Félre tudnál egy kicsit jönni? Valamit mondani szeretnék.

-Persze drágám - villanyozóik fel, repül felém , belém karol, a csóktámadás elõl ügyesen kitérek és egy nyugisabb részre vonszolom a karomat engedni nem akaró ponpomgörcsöt.

- Nos… nem tudom hogyan kezdhetném, de sietek, szóval a lényegre térek. A mai naptól nem vagy a barátnõm. - a hír teljesen letaglózza, csak bámul, mint hal a szatyorban.

-Mi? Ezt nem teheted velem! Az elõbb… az elõbb…

-Az elõbb mi? -siettetem a szavakat keresõ lányt, akin a meglepettségen lassan felülkerekedik a düh.

-Az elõbb ecseteltem a csajoknak, hogy mennyire tökéletesek vagunk együtt és mennyire szeretjük egymást! Brian, már nem szeretsz? - próbálna bújni, de eltolom magamtól. Egyáltalán hogy voltam képes kibírni vele ilyen sokáig?

-Ó, én azt hittem a nem létezõ légyottunkat ecsetelted - morfondírozok, majd mikor kiélveztem a döbbenetet folytatom - Ne is álmodj róla, ha zsákot húznál a fejedre akkor se bújnék veled egy ágyba.

A pofon azonnal csattan az arcomon, szinte be sem fejezem a mondatot. Még pár dolgot ordítva a fejemhez vág, míg patakokban folyik a könnye teljesen szétkenve a sminkjét. Nem valami szép látvány. Mivel nem reagálok semmit csak bõgve elszalad. Nem mondom, hogy nem érdemeltem meg a pofont, de azért eléggé ledöbbentett.

Mindegy, ez nem fontos, Bill vár rám, sietnem kell.

Talán csak Bill döbbenete a nagyobb az enyémnél, mikor visszatérek hozzá és látja a vörös tenyérnyomot az arcomon. Mindezek ellenére sokkal jobban érzem magam. Újra szabad ember vagyok, senki sem zaklat telefonon, senki sem akaszkodik rám az iskolában, senki sem vrája el, hogy minden ötödik percben küldjek egy smst, továbbá, hogy Bill megkérdezte, hogy elkísérem-e, dob egy hatalmasat a kedvemen. Nem tudom hova kísérem, de úgymond ez az elsõ közös, iskolán kívüli programunk, mint legjobb barátok.

- Te most tényleg szakítottál a barátnõddel? - kérdi hitetlenkedve.

- Igen, már eléggé untam, túlságosan hisztis volt - vonom meg a vállam. Most komolyan Jennyrõl akar beszélgetni?

- Azt látom - mutat az arcomra, mire kicsit megsimogatom a még mindig fájó felüleletet. Az egyetlen dolog, aminek örülhetek, hogy nem karmolt. Ha bevetette volna a mûkörmeit, akkor valószínûleg az orvosiban lennék.

- Igen, kicsit rosszul viselte a szakítást - sóhajtom, majd eszembe jut mivel lehetne véget vetni a nem túl kedves tmának. - Ma dolgozol, nem? Nem lesz gond, ha elkísérlek? A múltkor nem igazán örültél neki.

- Most nem lesz gond. A múltkor még nem tudtad, hogy ott dolgozom, én meg nem akartam, hogy bárki megtudja a suliból. Nem szeretném, ha oda járnának az osztálytársaink, bõven eleget látom õket a suliban, nem akarom még a munkahelyen is a hülyéskedéseiket hallgatni. - ezt mondjuk teljesen megértem. n is idegbajt kapnék, ha a házunkban csövelnének naphosszat. - Azért nem akartam, hogy elkísérj. Ott meg azért voltam olyan klinikai eset, mert ugye még én sem fogadtam el a szexualitásomat, és ott volt az a pasi, aki folyamatosan flörtölt velem, és nem akartam, hogy undorodj tõlem. - ecseteli az okokat, mire feltámad bennem  tyúkanyó vagy valami hasonló. Szívem szerint magamhoz ölelném, hogy így biztosítsam arról, hogy soha nem tudnék tõle undorodni. Hogy tudna bárki is undorodni egy olyan rendes embertõl, mint õ? Próbálok rájönni, de nem vagyok rá képes, szóval egy idõ után már nem is töröm rajt a fejem, még épp idõben, ugyanis Bill elég furán pislog rám. Igaz is, egy ilyenre válaszolnom is kéne valamit, nem?

- Nem undorodok tõled -  jelentem ki, mikor már a buszmegállóban vagyunk és lehuppanunk a padra.

- Igen, tudom - sòhajtja, és nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz. Általában ha valaki sóhajt, akkor az valami negítvat jelent, monfdjuk, hogy az illetõt fárasztja valaki, vagy kezdi elveszteni a türelmt. Lehet hosszabb választ kellett volna adnom? Így kicsit úgy hangzott, mintha nem érdekelne, amit mond, nem?

- Tènyleg nem àrulod el, hogy ki tetszik? - kérdezem meg újra vigyorogva, nem várok rá választ azután, hogy annyiszor sikertelenül jártam, de ki tudja? Egyszer talán elárulja. hozza föl ùjra a tegnapi tèmàt vigyorogva.

- Nem. Arra viszont èn volnèk kìvàncsi, hogy ki lesz a következõ baràtnõd? Van màr valaki, akit kiszemeltèl? - löki meg vàllával az enyém, mire a vigyorom szép lassan visszafgott mosolygássá válik.

- Nem, nincs senki, akit kinèztem volna… de àltalàban ùgyis a csajok talàlnak meg - felelem, mire meglepve pislog rám, amivel akaratlanul is eszembe juttatja Jennyt. Ah, nem, egy ideig most biztos nem lesz barátnõm.

- Hogy rohadnál meg! - teremt le hirtelen, nem értem miért, de nagy szemekkel pislogok rá, mint egy ok nélkl leszidott kölyök vagy kutya. Nem tettem most semmi rosszat - Mármint nem úgy értem! Csak tökre meglepett, hogy neked ez ilyen lazán megy. Szakítasz valakivel, aztán nem is kell keresgélned, máris rád talál valaki más - magyarázza, de gondolatmenete valami keserû ízt hagy a számban. Kívülrõl tényleg jól nézhet ki, de ha belegondolok, hogy egyik lány iránt sem éreztem semmit. Az meg még lehangolóbb, hogy õk sem engem szerettek, nem önmagam, haneazt, amit másoknak mutatok. A sportos, menõ, beválllalós, agyatlan hülyegyerek. Egyikük sem akart soha megismerni. Miért éppen ez a sport? Mi szeretnél lenni? Mi a kedvenc színed? Van-e más hobbid? Szeretnél-e velem ide vagy odajönni? Nem, ilyen nem volt, csak a jaj, Brian minek van annyi edzésed?  Miért nem mutatod be a haverjaidat a barátnõimnek?Miért nem csináltuk még? Miért nem jössz fel hozzám a hétvégén? Felszínes, fárasztó és kiábrándító.

- Ja - mondom végül remélve, hogy nem megyünk bele jobban a részletekbe. Szerencsére épp akkor tûnik fel a busz. Bill a legjobb barátom talán megértene, ha elmagyaráznám. Nem, biztos megérte, õ nem olyan, mint Chad és a többiek. De… bevallani, hogy minden hazugság… nem minden, az izmaim igaziak. A buszon végúl nem igazán szólunk egymáshoz, hiába ülünk egymás mellett. Azt hiszem alaposan megöltem a beszélgetést.

- Meddig dolgozol ma? - kérdezem  hogy megtörjem a csendet.

- Nyolcig van van a mûszakom - válaszolja, én meg nem tudom, hogy mit mondhatnék, így csak bólintok egyet Addigra már régen vége lesz az edzésemnek. Kár, gondoltam, hogyha úgy végez, akkor elcsípem és iszunk még ott valamit, vagy elmegyünk valahova. De munka utàn gondolom fáradt lesz, holnap suli, biztos pihenni akar majd és nem császkálni. Mondjuk az is nagy szó, hogy elkísérhetem és õ hívott.

- Neked nincs ma edzésed?

- De, de majd csak kettõkor kezdõdik - felelem - Úgyhogy ma nem maradhatok sokáig, tényleg csak elkísérlek.- pedig mennyire szeretnék még a kávézóban maradni!Megnézném Bill hogy dolgozik, hogyn viselkedik az emberekkel és közben rákérdezhetnék arra is hogy miért van csat a hajában.

- Majd esetleg máskor - ajánlja fel, amire csak hümmögök. Most hogy nincs barátnõm alaposan emelkedett a szabadidõm óraszáma. A mai napon dolgozik, de a edzésem szokott lenni, azt pedig nem lóghatom el. Milyen napokon is dolgozik még? Ah, teljesen elfelejtettem mikor fedeztem fel a munkahelyét. Mire észba kapok addigra mg is érkezünk és szállunk le.

- Innen hogyan mész tovább? - kérdi, mire intek egyet a kezemmel.

- A visszafelé menõ busszal - arcán apró öbbenet, ahogyan felfogja, hogy igen teljesen felesleges kerülõt tette, de nem tudtam nemet mondani arra, hogy elkísérjem.

- Hát, akkor… szia - köszön el kissé feszengve, de nem értem miért. Én döntöttem úgy. hogy inkább így ütöm el az idõm, és ha nem is sokat, de valamennyit tudtunk beszélgetni. Szerintem megérte.

- Szia - köszönök el én is és már indulok is a szemben levõ buszmegállóhoz. Persze közben kordu egy hatalmasat a gyomrom jelezve, hogy bizony, elfelejtettem kaját venni.

---*---*---*---

A következõ pár nap felér egy rémálommal, de elviselem, hiszen ezt jelenti menõnek lenni a suliban. Minden attól hangos, hogy szakítottam Jennyvel, hogy pofonvágott, na meg hogy mit merészeltem neki mondani. Természetesen a szakításunk után elsírta azoknak a csajoknak, akinek hazudozott, akik persze továbbadták mindenkinek. Ennek következtében a népszerûségem kissé megzuhant, továbbá a lányok, akik a barátnõinek vallják magukat úgy néznek rám, mint valami véres rongyra, és amikor Jenny meglát drámázik. Hangosan sír, elrohan és hasonlók. Persze már a baseball csapat kapitányával járkál kézenfogva, akkor amikor így futok össze vele, csak gonosz kis mosollyal és lenézõen eltipeg mellettem. Hát, sajnálom Zacket, nem tudja még milyen libával kezdett. Az ember erre azt hinné, hogy bõven elég a pletykaáradat és a cirkusz, de nem. A haverjaim sem hagynak békén, nem képesek leszállni a témáról, hogy egy ilyen jó bigét, akkor sem szabadott volna szélnek eresztenem, ha a fogát is használja szopás közben vagy csak élettelenül hever az ágyon. Imádom, hogy mindenki többet tud a szexuális életemrõl, mint én magam, pláne hogyy nem is létezik még olyanom.

Vagy ha az osztályban buzulást egy kicsikét annak vesszük, akkor valamennyire mégis van olyanom. Taperoljuk, simogatjuk egymást, persze csak a lányok kedvéért. De mivel minden havernál valami Jennys megjegyzést kapok, szinte az összeset otthagyom és inkább Billhez menekülök. Lecsüccsenek mellé és élvezem, hogy õ az egyetlen, aki nem tesz egy megjegyzst sem, és abban is biztos vagyok, hogyha tudni szeretne valamit akkor azt normálisan kéérdezné meg.

- Pénteken megyünk buliba páran. Jöttök ti is? - kérdezi David tõlünk, mire azonnal rávágom az igent, Bill pedig a nemet. Ne már! Így mégis, hogyan akarja felszedni azt aki tetzszik neki? A páran azt jelenti, hogy a haveri társaságon kívül is jönnek, szóval lehet ott lesz a kiszemeltje. Sõt, ha megmondaná ki az még direktben el is hívhatnánk, hogy véletlenül se maradjon ki. Viszont Billnek ez láthatóan eszébe sem jutott, legalábbis ezt szûröm le a lesajnáló pillantásából. De sebaj, majd felvilágosítom.  

- Na, ne kéresd magad Bill! Tudom, hogy a filmezõs este nem éppen jól alakult, de nem lesz semmi gond! Hacsak Brian nem vállal be valami baromságot ismét - kezdi gyõzködni David, mire még nagyobb vigyor kúszik a képemre.

- Tudjátok jól, hogy rajtam nem foghat ki senki! Én nem vagyok olyan gyáva, mint ti - pontosan, menõ vagyok, bevállalós vagyok. Jenny hüye pletykái ide vag oda, de még mindig én vagyok a legjobb.

- Nem is vagyok gyáva! – tûnik fel a semmibõl Chad, rendesen paprika vörös arccal. Már bûnbánóan mondanám, hogy ne vegye ennyire a szívére, csak szórakoztam és nyúztam az agyukat, na meg jól esett egy kicsit villogni a hírnevem megtépázása után, de még  az elsõ szóig sem jutok el - Nem csak Brian lehet bevállalós! – kiált fel, ami akár harci kiáltásnak is beillene, majd hirtelen felém fordul, a pólómat megragadva magához ránt és a száját az enyémre tapasztja.

Mire egyáltalán eljutnak a történtek az agyamig, addigra Chad nyelve már a számban. Durván térképezi fel a fogaim és a szájpadlásom, majd mintegy búcsúként vadul és erõsen ráharap az alsó ajkamra, mire a fejbõröm bizseregni kezd. A mutatvány végén pedig nemes egyszerûséggel ellök magától. A osztálytársakkal együtt csak bámulunk, van pár emberke aki belezöldült a látottakba és akad olyan is, akinek az arca a pipacs és a fõtt rák árnyalatai között vacilál. Én meg… én… egyszerûen a számat bizsergetõ érzéssel vagyok elfoglalva. Ez tényleg megtörtént? A tömeg hol rám, hol a hangosan ziháló Chadre mereszti tucat tekintetét pingpong labda kiszerelésben, miközben a légy zümmögését is hallani lehet.

-Látjátok?! Most én is megmutattam!– húzza ki magát Chad, mint aki most nyerte volna meg az Olimpiát, de még mindig nem tudok vele foglalkozni. A szám... bizsereg... és érzem, hogy az én arcomba is vér szökik.

- Chad... – próbálom összekaparni magam annyira, hogy hang jöjjön ki a torkomon, de elég silányra és rekedtre sikerül –Ember, te most bemelegedtél? – próbálok rájönni a dolgok miértjére, ha már lányos zavaromban azt is elfelejtettem, hogy simán el tudtam volna lökni. Egyáltalán mikor is nyitottam ki a szám, hogy beférjen a nyelve?

-Mi? Én? – sápad el és vörösödik el újra rekord gyorsasággal.

-Nem, a nagyanyám -forgatom a szemeim - Nézd, semm bajom veled, de fogalmam sem volt, hogy így érzel irántam -kezdek én is zavarba jönni, legfõképpen azért mert ekkora nézõközönsége van a beszélgetésünknek. - De ne haragudj, nem tudom viszonozni az érzéseid. - Erre páran súgdolózni kezdenek, míg én egyre hülyébben érzem magam, Chad meg egyre nagyobb zavarban kapkodja a fejét

-Te idióta! - esik nekem szóban vörös képpel - Csak meg akartam mutatni hogy én is vagyok olyan nagymenõ, mint te! Mindenki csak téged istenít, mert képes vagy olyan undorító és ostoba dolgokat csinálni, de én is itt vagyok!

-Nyugi Chad - lép közbe Steve, tenyerét Chad vállára helyezve - Senki sem gondolja, hogy te kevésbé vagy bevállalós, ezek után meg pláne.

-Persze, akkor miért nem tapsol meg éljenez senki? Bezzeg ha Brian csinálta volna… - rázza le magáról Steve kezét és minket figyelmen kívül hagyva kisétál az osztályból. Gondolom, a tornaterem felé veszi az irányt, hátha ott talál valami elfoglaltságot, amivel le tud higgadni.

-Hát ez… váratlan volt. - nyögöm hitetlenül. Komolyan lesmárolt egy haverom az azonos nembõl!

- Te tényleg csak ennyit tudsz erre mondani? Tényleg nem vagy semmi - ül fel Steve az asztalra, én meg csak megrántom a vállam. - Ha ezt velem mûveli, akkor minimum tökön rúgom és kidekorálom a képét egy törött orral. De azért jó tudni, hogy csak feltûnési viszketegségbõl csinálta. Még csak az kéne, hogy legyen egy buzi a csapatban. - fonja keresztbe a karjait, én a homlokom ráncolom. Nem tetszik a beszédstílus, a szóhasználat meg még annyira sem. Lehet csak azért, mert Bill itt ül mellettem és Bill biszexuális nem utolsó sorban a legjobb barátom.

-Ugyan, mi baj lenne vele? - kérdem de közben a szemem sarkából Billt figyelem, aki próbál nagyon elfoglaltnak látszani, de biztos vagyok benne, hogy figyel.

-Hogy mi baj lenne? Haver, ugyanott fürdünk meg brunyálunk a suliban! Sõt, ha meleg lenne, akkor az azt jelentené, hogy nem a filmre hokizott, hanem ránk! Vágod? Belegondolni is undorító! - sorolja az érveket, de nem igazán tudok figyelni. Igazából nem is érdekel, amit mond. Az egyetlen dolog, ami jelenleg foglalkoztat hogy vajon Bill hogy érzi magát ezt hallva. Biztos nem lehet neki könnyû ezt hallani az egyik haverunk szájából, de már értem, hogy miért akarja magát annyira kivonni mindenbõl.

-Szerintem még mindig nem nagy ügy. - veszem elõ a mobilom, hogy lepörgessek még egy pályát a szünetben, de Steve egyszerûen nem száll le a témáról.

-Haver, ha nem tudnám, hogy egymás után falod a nõket, akkor azt hinném, hogy te is a másik csapatban játszol. Hé, Bill, te nem gondolod, hogy undorító, mikor két srác egymás gatyájában meg seggében turkál? -veszi ki a könyvet az említett kezébõl, hogy õ tegyen igazságot. Bill tekintete ide-oda cikázik kettõnk között, de még mielõtt megszólalhatna elkezdek beszélni.

-Nincs ebben semmi undorító. Rengeteg meleg sportoló és sztár meg egyéb van, õk is ugyanolyan emberek, mint te. Ha fújolni akarsz bárkit is, akkor menj át egy másik asztalhoz. - nézek rá nagyon rondán, látom rajta, hogy akadna mondanivalója, de csak a száját nyitja ki egy pillanatra, majd becsukja.

-Nem kell rögtön felkapni a vizet - dörmögi és visszamegy a helyére. Több figyelmet nem is szentelek neki, a padra könyökölve Bill felé fordulok és vigyorgok.

-Ne is foglalkozz vele, szegényt fejre ejtették kiskorában.

-Köszi - süti le a szemét, aztán visszaemeli rám - De tudod, van benne igazság…

-Bill! -  kiáltok fel. Mégis hogy mondhat ilyet?

-Az emberek tényleg undorítónak tartják az ilyeneket, azokat is, akik nem így gondolkodnak… Kevés olyan idióta van, mint te - teszi hozzá mosolyogva beleboxolva a karomba, mire átkarolom a nyakát és magamhoz húzva elkezdem kócolni a haját.

-Kit nevezel te idiótának? - bosszulom meg az engem ért sérelmeket és csengetésig nevetve birkózunk.

*-*-*-*-*-*

Sok idõmbbe tellett ugyan, de végül meggyõzdtem Billt, hogy adjon egy esélyt a bulinak. Ha sokáig nem is marad, legalább addig kukkantson be, ameddig körbenéz, hátha mégsem lesz annyira rossz az este. S ki tudja, lehet, hogy az is ott lesz, aki tetszik neki. Remélem tényleg eljön. Az osztály fele már a buszmegállóban toporzékol, õ még sehol. Csak pár külsõsre várunk még aztán indulunk.

Hirtelen egy autó áll be a buszmegállóba, pontosan elém és Bill száll ki az anyós ülésrõl. Fekete nadrágot és egy divatos inget visel, haja tökéletesen belõve. Integet a sofõrnek, akinek az arcát nem látom, aztán egy visszafogott mosollyal felém sétál.

-Ember, nem vagy semmi! - nézek rajta végig elismerõen. Akár fotózásra is mehetne így - Minden csaj rád fog tapadni! Még be is fújtad magad - szimatolok. Nem tudom mit használ, de nagyon jó illata van - Komolyan, esélyünk sincs.

- Ugyan már, csak a nõvérem erõszakoskodott. Szerinte õ jobban tudja, hogy mitõl döglik a légy - dörmögi a hajába túrva, enyhe pírral az arcán - Õ sem akarja, hogy sehova se járjak el amiatt.

- Nem is tudtam, hogy van nõvéred, õ hozott el? - Billt elnézve már kezdem sajnálni, hogy nem csíptem ki magam. Igazi sztárok lehetnénk.

-Aha, mivel miatta késtem le a buszt -vágja zsebre a kezét s támaszkodik neki a megálló korlátjának - Te hogyhogy így jöttél? - szemrevételez most õ engem és az átlagos iskolai cuccaim. Egyszerû farmer, egy kék póló meg a csapat pulcsija. Sokszor vannak rajtam évközben is. - Az ilyen bulik után mindig új barátnõt szerzel, azt hittem jobban kiöltözöl.

-Most egy ideig elegem van a csajokból - húzom el a szám. Végülis jogos a kérdése, minden bulinak a középpontjában szoktam lenni és nem ragadok le egy lánynál sem, mindenkit megtáncoltatok. - Igazából bulizni sincs kedvem.

-Jól vagy?- teszi tenyerét gyengéden a homlokomra. Meglepõen meleg keze van - Hát lázad az nincs, de tuti benyeltél valami vírust.

- Nagyon vicces - mosolygok. Tényleg ennyire nehéz elhinni, hogy csak a társaság miatt megyek el meg azért, hogy ne otthon malmozzak?

A további csevegésünk a busz megérkezése szakítja félbe. Mindenki igyekszik felzsúfolódni rá, elvégre ez az egyik utolsó járat ami a város központ felé megym így értelemszerûen tömve van bulizni vágyó középsikolásokkal és egyetemistákkal. Billel valamennyire leszakadva a többiektõl a busz végébe sodródunk, mikor a következõ megállóban is vagy egy fél oroszországnyi ember szeretne felszállni. Remélem, azért szólni fognak  hogy mikor kell leszállni. Annyira sem érdekelt a buli, hogy a helyszín után érdeklõdjek, csak az foglalkoztatott, hogy Bill eljön-e. Azt tudom, hogy rendes szórakozóhelyre nem megyünk, mert a legtöbb korhatáros és nekünk piát úgysem adnak ki, szóval valami házibuli lesz, ahol mindent szabad.

-Uh, bocsi - esik nekem Bill, mikor a busz lefékez egy piros lámpánál - nem érem el a kapaszkodót - magyarázza, mire körbenézek merre tudnék állni, hogy õ is tudjon kapaszkodni, de egy talpalattnyi hely sincs. Tiszta hering party, az is csoda, hogy levegõnk van. Nos, nincs más megoldás, mint hogy én segítsek Billnek talpon maradni. A kezemmel, amivel nem kapaszkodom, megfogom a derekát és kicsit magamhoz vonom.

- Tartalak - közlöm a meglepett, enyhén piros képével. Nem csodálom, hogy melege van, közelebb állok az ajtóhoz, de így is alig várom, hogy leszálljunk a hûvösbe. - Nyugodtan kapaszkodhatsz belém  viszonylag stabilan állok.

- Hm… jó - feleli, majd bizonytalanul végig simít az oldalamon, majd egy kátyúnak hála fogást talál rajtam és végre belém kapaszkodik. Így sokkal könnyebb megtartani.

Viszonylag hamar beérünk a városba, pedig már elkezdtem élvezni az utat. Bill illata folyton az orromba kúszott és egész kellemes volt õt tartani. Teljesen más volt mintha Jennyt vagy az eddigi barátnõim öleltem volna. Lehet a magasság miatt, meg hát Bill pasi, még jó hogy teljesen más, nem olyan törékeny, mint egy lány.

A buli egy volt csapattag házában van. Teljesen meglepõdök  hogy Jake tartja a bulit  már vagy egy éve nem láttam. Az egyik meccsen annyira lesérült, hogy abba kellett hagynia a focizást és valamiért suliba sem jött. Magándiák lett, senkivel sem tartotta a kapcsolatot éppen ezért lep meg, hogy bulit szervezett. De micsoda egy bulit! Alkohol mindenhol, bútorok eltolva, a zene is állat, elõkerülnek a régi sztorik, amikor még csapattag volt, persze az újakat is elregélik, mint a kekszes affér és a legjobb az egészben, hogy Jake majd kicsattan. Rendbe jött a lába, bár többet nem sportolhat versenyszerûen, következõ héttõl újra velünk fog járni egy osztályba. Bár azt még mindig nem árulta el, hogy miért is volt cserediák.

- Ne! Az a mamlasz lesmárolt? - nevet rám, mikor elõkerül ez a sztori is - Nem tudom melyik az elképzelhetetlenebb, a keksz vagy a csók.

- Pedig megtörtént mindkettõ! Brian csak ott állt, azt is hagyta, hogy Chad átdugja a nyelvét, nagyon undorító volt. Szegény srác totál lefagyott.

- Aztán vigyázz, mert a hercegnõ féltékeny lesz - vereget hátba Steve.

- Ki a hercegnõ? Nem most szakítottál a csajoddal? Vagy kettõvel kevertél egyszerre? - önti tele újra a poharam. Hirtelen elment a kedvem az egész beszélgetéstõl. Nem akarok arra a csókra gondolni… hogy… hát… valamennyire tetszett.

- Jaj csak Bill. Tudod, amikor a csajoknak játsszuk az agyunkat, akkor Bill Brian hercegnõje. - magyarázza Chad, mire Jake körbenéz.

- Most hogy mondjátok nem láttam Billt azóta, hogy megérkeztetek.  - Erre én is körbenézek. Ugye nem lépett le? Tudom, hogy nem akart eljönni, de ha már így kicsípte magát, akkor maradjon már tovább.

- Valahol itt kell lennie… megyek s megkeresem - ajánlkozom majd kicsit dülöngélve eilndulok a hercegnõ keresõ körútra. Nincs a tánctéren, velem ellentétben, nem tudom mikor rángatott be egy csaj, de nem akarok táncolni. Hol van Bill?

Következõ állomás a fürdõ, a mosdó, az emelet meg a szobák. Sehol. Mondjuk örülök is neki valamennyire, ezek szerint még mindig nem mert közeedni ahhoz, aki tetszik neki, és még nem jöttek össze. Tudom, önzõ gondolat, de mielõtt mg összejön a kiszemeltjével legyen idõnk egy kicsit császkálni, videójátékozni, mozizni, hülyeségeket csinálni. Ha az embernek párja van, akkor a barátokra már nem marad idõ én pedig még nem akarok új legjobb barát után nézni.

A kert! Kihagytam a kertet!

Nem is kell csalódnom. Mivel Jake közölte, hogy nem kerti bulit szervezett és anyukája hisztis a virágágyásaira, ezért ha nem tuddunk normálisan közlekedni kerüljk a kertet, persze hogy  nincs ott senki, és persze, hogy Bill egy olyan helyet választ egy bulin, ahova nem akart eljönni, ahol nincs senki. Micsoda zseni vagyok.

- Hé, jól vagy? - ülök le mellé a a fûbe.

- Aha csak kijöttem gondolkodni. - könyököl a térdére a kis italos poharát lötykölve.

- Nem találtad itt azt aki tetszik? - próbálok rájönni, hogy miért filozofál egy buli közepén a sötétben.

- Aha itt van… de mindegy is. Mondd, tényleg igaz az a pletyka, hogy majdnem az egész iskolával ágyba bújtál? Fél órája találkoztam Jennyvel, aki arról érdeklõdött, hogy mennyire viselt meg téged, hogy eldobtad magadtól. - döbbenten nézek rá, elképzelni sem tudom, hogy Jenny miket pletykálhat, de az biztos, hogy semmi valóságalapjuk.

- Nem, nem igaz. Csak olyannal csinálnám, aki iránt érzek is valamit. - szögezem le gyorsan, de azonnal meg is bánom. A hírnevem! Sosem cáfoltam meg a pletykákat, szóval mindenki azt hihetett és mondhatott, amit akart. De… Bill a legjobb barátom és õ is megosztotta velem a titkát. Sõt azt is tudom hol dolgozik… biztos nem kürtölné világgá és illõ viszonoznom a bizalmát...

- De akkor te szeretted Jenyt? - pillant rám elképedve.

- Nem! Isten ments! - rázom hevesen a fejem, õ pedig láthatóan semmit sem ért. Kicsit vicces így látni, hiszen sokkal okosabb nálam. - Ö… tudod nekem is van egy titkom… - simítok a tarkómra zavartan - sõt, egész sok.

- Mint mindenkinek - mosolyodik el, én meg félrenézek, inkább a fûszálakat számolom. Könyörgöm, ne nevessen ki, ne kezdje el terjeszteni.

- Tudod, még soha nem feküdtem le egy barátnõmmel sem. - bököm ki végül, a csendet szinte vágni lehet és érzem, hogy a vér az arcomba száguld.

- Akkor te szûz vagy?

- Á, ne olyan hangosan - kapom fel a fejem és tapasztom a tenyerem a szájára. - Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek! -hümmög valamit és bólogat. Megnyugodva engedem el, de még mindig nem röhög, szóval ezen felbuzdulva felhozom a témát, ami újra és újra eszembe jut.

- Te smároltál már sráccal? - most rajta a sor, hogy vörösödjön.

- N-nem… még csak most jöttem rá, hogy bi vagyok, szóval még nem. - hadarja zavartan, erre elmosolyodok. Olyan vicces és aranyos, amikor zavarban van.

-Amikor Chad letámadott az tök fura volt… más mint a barátnõimmel és azt sem jöttem rá, hogy mi volt más. De egész jó volt - ecsetelem gondolkodva, hátha megérti mirõl beszélek. Igaz, én sem egészen értem magam, de mindegy, õ az osztály zsenije, szóval biztosan jobban vágja a mondandóm, mint én. -Szóval… Nem akarod kipróbálni velem?

- Ohh… tehát az a pasi… akkor összejössz vele? – bukkan fel bennem hirtelen a kérdés, de még mindig nem néz rám.

- Nem hinném. Valaki… valaki más tetszik nekem – nyögi ki zavartan és ha nem a saját szememmel látnám, akkor bizony nem hinném el, hogy a vörösnek ennyi árnyalata van.

- Ismerem az… - kezdeném faggatni, aztán leesik a tantusz. Szegény Bill itt áll, tiszta ideg, totál zavarban van, én pedig még nem is reagáltam sehogyan a vallomására. – Nem fogom elárulni senkinek, hogy bi vagy – erre már kissé leereszti a vállait és kifújja a levegõt. Így nyugodtabban már mindjárt jobban néz ki.

- Köszönöm – mosolyog rám a szemeimbe pillantva végre, amitõl én jövök kicsit zavarba újra. Egek! Most komolyan úgy csináltunk, mint két hülye csaj? Nem. Ezt most azonnal elfelejtjük, egyáltalán nem lelkiztünk, ez… ez csak… egy szimpla beszélgetés volt! Igen. Semmi más.

- Gyere, menjünk be a terembe, majd suli után beszélünk még. Például arról, hogy miért is nem bicegtél, mikor faképnél hagytál minket – csapok a vállára, és már karolnám is át, hogy így térjünk vissza az osztályba, mint egy kibékült szerelmes párocska, ahogyan szoktunk, de aztán megállok a mozdulatban, és inkább csak a vállán tartom a kezét. Szegény, nem tudom, hogy ezzel most zavarba hozom-e vagy sem, meg saját magamat is. Mert én barátként tekintek rá, de lehet, hogy õ ezek után mást fog gondolni. De Bill nem olyan hülye, de akkor sem tudom, hogy akkor csinálhatjuk-e ezt a marhaságot úgy ahogyan szoktuk vagy sem… Ha Bill titokban akarja tartani, akkor ugyanúgy kell viselkednünk, de ez így most annyira más. Mondtam neki, hogy õ az egyetlen barátom, meg õ is tudja, hogy barátnõm van – pontosabban vasárnapig, akkor akarok vele szakítani és mást keresni – ezek után biztos meg sem fordul semmilyen perverz dolog a fejében. De nem is értem miért féltem magam annyira… Egyáltalán mitõl félek? Oké, biszex. Nagy ügy. A világon még rengeteg ilyen ember járkál, akirõl nem is sejthetnénk. Meg akkor ezek szerint a csajok is bejönnek neki, tetszik is neki egy csaj, szóval nem értem mit parázok. Ezek után is minden folytatódhat úgy ahogyan eddig. Kicsit furcsa lesz ezt tudva, de nem kell túlbonyolítani, különben is majdhogynem ez az egyetlen szórakozásunk a szünetekben, amióta elvették tõlünk a zsibongó pingpong asztalát.

Az óra, ahogyan mindig, végtelenül unalmas. Nem értem, hogy a felnõttek miért hiszik azt, hogy erre nekünk szükségünk van, meg hogy egyáltalán érdekel minket. Az persze eszükbe sem jut, hogy egy csekket nem tudunk és nem merünk kitölteni, mert még életünkben nem láttunk olyat, de azt tudnunk KELL, hogy Poe Holló címû versében mit szimbolizál az a madár. Igen, tudnunk kell, mert az nagyon hasznos. Különben is, megkérdezték már a költõt? Mi van akkor, ha a holló volt a kedvenc állata és még hollós bögréje is volt? Áh, ezek túlbonyolítják az életet. . .

- Hé, jól vagy? – kérdem Billtõl kissé aggódva, megszakítva nagyszerû, világmegváltó kritikámat a szükséges és fölösleges tananyagról, mivel Bill úgy szét van terülve a padon, mint egy szélvédõre dobott medúza.

- Aha. Csak ma még nem ittam kávét – suttogja, én meg csak bólintok, amit persze nem láthat, mivel sem a fejét nem mozdította felém, sem a szemét nem nyitotta ki. Bill meg a kávéi… Komolyan. Hogyan képes annyi cukros koffeint magába dönteni? Engem már elvitt volna a mentõ csak a reggeli adagjától.

- Bírd ki ezt a két percet, és hozok neked kávét, oks? – Esik meg rajta a szívem, és remélem, hogy ezek után nem neheztel rám azért, mert kissé tartózkodó voltam a kijelentése után. Tényleg szeretném, ha minden úgy lenne, még akkor is, ha kicsit nehéz…

Kérdésemre persze már ki tudja nyitni a szemét, és úgy néz rám, mint valami flittert nyelt drogfüggõ rajzfilmfigura. De örülök, ha megmentem õt a végelgyengüléstõl. Legalább addig sem kell a barátnõm hisztijével és féltékenykedéseivel foglalkoznom, meg nem kell hallgatnom a szokásos szövegelést a semmirõl, amirõl azt hiszi, hogy rohadt érdekes, de legfeljebb egy unatkozó földigiliszta találná szórakoztatónak.   Ezt bizonyítva, ahogyan megszólal a csengõ úgy távozom az osztályból, mintha puskából lõttek volna ki. Szegény csaj, épphogy csak felállt, hogy meginduljon felém, de sajnálom, most a büfé és Bill kávéja milliószor fontosabb.

Mázli, hogy ugyanott lesz óránk, különben vonszolhatnám át Billt egyik tanterembõl a másikba. Biztosan jót szórakoznának a lányok. A gondolatra, hogy a székkel együtt vonszolom, vagy arra, hogy a lábainál fogva, na meg arra, hogy ölben viszem, akár egy igazi hercegnõt mosolygásra késztet. Egész aranyos így fáradtan. Lehet többet kéne pihennie és akkor nem lenne szüksége kávéra, vagy alapból alacsony a vérnyomása?

- Itt a kávéd –jelentem be, mikor visszaérek, hogy végsõ energiatartalékait fordítsa a kezemben tartott italnak az elfogyasztására. Persze sikerül feltápászkodnia, de arról már lemaradok, hogy hogyan tünteti el egy korttyal majdnem az egészet, ahogyan szokta, mivel jelenlegi díszcsajom úgy letámad, mint valami dögevõ. Akár egy teleportált sci-fi szereplõ, úgy bukkan fel mellettem és azonnal a számra tapad, mintha szeretném megcsókolni, de hát ha ennyire akarja. Ha nem viszonzom az a baja, ha ellököm az a baja, ha azt mondom, hogy most ne, az a baja, ha nem akarok közszeméremsértést elkövetni az a baja, ha nem csókolom túl lelkesen az a baja és így tovább. Bármi, amit õ a kicsi fejecskéjébe vesz. Alig várom a kávé miatti hisztijét. Amint nem lesznek körülöttünk ilyen sokan elsõ dolga lesz számonkérni, hogy miért vittem Billnek kávét, neki miért nem, meg miért vele törõdök és miért nem vele. Katasztrófa… idõ elõtt meg fogok õszülni, ami a hajszínemet tekintve, hát… nem lesz nagy munka vagy túl feltûnõ változás.

Innentõl kezdve az egész szünetet a nyakamban tölti, alig hagy levegõhöz jutni és, ha ez nem lenne elég még az ölembe is mászik. Már majdnem kinyitottam a számat, hogy az Bill helye, aztán észreveszem, hogy Hanával beszélget. Lehet õ tetszik neki? Aranyos lány, jó választás lenne, bár nem tudom… Nem lehetne Bill még egy kicsit szingli, ameddig megbarátkozok azzal, hogy bi meg azzal, hogy egyszer párja lesz és akkor vége lesz minden szünetbeli hülyéskedésünknek?

 Komolyan, úgy cuppog a számra, hogy már nekem áll tõle égnek a hajam és legszívesebben lenyomnám a nyelvét a torkán… Igen édes, azt hiszed birtokolhatsz, de ne éld bele magad nagyon, mert hamar vége lesz. Különben is, nem veszi észre, hogy olyan lelkesen viszonzom a gesztusait, mint egy darab fa a saját kivágása elõtt?

A csengõ felmentõ seregként megmenti a torkomat meg a szájpadlásom is, és nekem ajándékoz negyvenöt percnyi nyugalmat. Unalmas egy nyugalom, de nyugalom legalább. A táblát még mindig nem látom, a jegyzetelésben lemaradtam… Valakitõl lehet el kéne kérni az anyagot… de akkor stébernek titulálnának, így is ki vannak akadva, hogy sok órán úgy nézek ki, mint aki figyel.

A következõ szünet szerencsére  torokkaparás nélkül telik, remélem elégtételt kapott, hogy ötven perccel ezelõtt úgy rám mászott, hogy soha senkinek nem jutna eszébe még flörtölni sem velem. Hahh… sosem fogom megérteni a lányokat. Viszont most, hogy nem foglalnak le, én nem tudok mihez kezdeni magammal. Vajon Bill benne lenne a szokásos játékban? De nem beszéltünk róla semmit, de ha titokban akarja tartani, akkor muszáj lesz, de mi van, ha végtelenül kényelmetlen szituációba hozom? Eddig sem zavarta, de eddig nem is tudott arról, amit ma elárult nekem. Csak én tudom a nõvérén kívül… Most olyan kivételesnek érzem magam…. Csak a fejembe ne szálljon.  

- Hé, fiúk, nem jöttök át ma filmet nézni? – kérdi David egy kacsintás kíséretében, csakhogy még véletlenül se gondoljunk rossz dologra. Igen, volt már részünk ilyen estben nem is egyszer. Furák voltak, nagyon furák, de azért viccesek és emlékezetesek is. Például, amikor Bill elrohant inkább a mosdóba otthagyva minket. Hát szakadtunk. Mondjuk még mindig nem értem, hogy a közös önkielégítésben mi olyan jó, de közös programnak megteszi

- Nekem ma programom van délután – mondja Bill. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy mégis milyen dolga lehet, aztán eszembe jut a Spicy Horse. Akkor nincs mit tenni… hacsak…  

- De az legkésõbb tízig van, nem? Utána simán átmehetnénk – vágom be az életmentõ ötletet, amit õ nem díjaz annyira, mivel elég furán néz rám. Most mi van? Mi a baja? Nincs másnap tz, a pornófilmekben van pasi is meg csaj is… Az neki úgy pont tökéletes, nem? Különben is, nélküle nem megyek.

- Remek! Akkor tízkor nálam! – csapja össze a tenyerét vigyorogva  a házigazda és indul a többiekhez is, hogy terjessze az információt, én pedig próbálok nem foglalkozni Bill kamillázó tekintetével. Attól még hogy bi nem kell kivonnia magát minden buliból, annál gyanúsabb úgysincs. Szóval egy vállrándítással elintézem és már elõ is veszem a füzetem, hátha valamit látni is fogok a táblára jegyzett dolgokból, vagy csak a tanár fog beszélni, tök mindegy, az a lényeg, hogy valamelyik mûködjön.

---*---*---*---

A délután megszokott módon telt, elmentem edzésre, utána gyorsan haza kajálni, fürdeni és persze végig abban reménykedtem, hogy Bill nem gondolja meg magát és tényleg eljön. Nem élhet remete életmódot, csak azért, amiért rájött arra, amire! Mondjuk… lehet meg kellett volna kérdezni tõle, hogy õ errõl hogyan gondolkodik, de most már mindegy.

Davidéknél folyamatosan pislogok az órára. Már itt kéne lennie… lehet, hogy meggondolta magát? Lehet, hogy ez neki túl kényelmetlen? Vagy… itt van az is, aki tetszik neki? Bármi lehetséges, hiszen egy szóval sem mondta, hogy lány vagy fiú az illetõ. Erre még délután jöttem rá, hiszen attól még, hogy nem azzal a kellemetlen fajankóval akar összejönni, attól még lehet fiúból az, aki neki tetszik.

 Aztán megszólal a csengõ is, jelezve, hogy valaki érkezett, és mivel pizzát még nem rendeltünk csak Bill lehet az. Mondjuk nem maradt le semmirõl, direkt megvártuk, legfeljebb a csajozós anekdotákat késte le, de hát azok nem olyan fontosak. Az alkoholszintünket pedig simán behozza.

Azonnal a kezébe nyomunk egy pohár sört, bár nem látszik túl lelkesnek, de nem baj. Abból megiszik párat és már semmi baja sem lesz.

- Szóval, mit nézünk ma? – pillant ránk, de még mi sem tudjuk, viszont David már jobban felkészült, mint mi és azonnal válaszol, miközben lehuppan az egyik fotelbe. Így Billnek csak mellettem marad helye, aminek én örülök. Egyrészt azért, mert mindig így van, másrészt azért, mert így, hogy egyik oldalt én ülök, aki tudja a titkát és elfogadja, mert mivel mással bizonyíthatnám ezt jobban, kevésbé hozza zavarba, mintha valaki olyan mellett ülne, aki semmit sem tud.

- A Vibrátor Támadást, a Táncosokkal farkalót és a Star Fuck-ot töltöttem le, szerintem így sorban nézzük – adja elõ a programot, mire kissé elhúzom a számat. Nem pont ezeket néztük a múltkor?

- Komolyan?! A Stad Fuck-ot?! Az egy kalap szar! – kiált föl Chads, a proteinporos agyával, és hiába hõbölög, még a vak is látná azt a dudort, ami az ellenkezõjét bizonyítja. Szereznie kéne már egy nõt, akit az ágyba döngölhet, mert ez így egy kicsit… gáz… 

- De már most föl vagy izgulva! – röhögi ki Kevin, de kivételesen nem csatlakozok. Szemem sarkából Billt figyelem, aki a szokottnál is idegesebb. Pedig nem kéne, tényleg, barátok közt van, máskor is csináltuk már… Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy legalább egy kicsit jól érezze magát?

- Jók lesznek ezek! – bizonygatja a házigazdánk és már indítja is a filmet – A múltkoriak sem voltak túl minõségiek, és mégis elélveztünk mindannyian. Nincsen azzal semmi gond, ez nem olyan, mintha a keksz játékot („soggy biscuit game, angolul találtam csak leírást róla”) játszanánk, vagy valami… - Milyen játékot? Szerencsére nem csak én pislogok, mint borjú az újkapura, hanem Bill is. Nagyszerû, így már nem érzem magam annyira idiótának.

- Mi az a keksz játék? – teszem fel a tizmilliós kérdést, mire mindenki felém fordul, de egyikük arcán valami szadista káröröm, a másikuk arcán meglepettség látszik, a harmadikat pedig még nem sikerült kitalálnom.  

- Mi az?! –ugrasztják ki hallgatásukkal Billt is a bokorból. Igenis, tessék nekünk, tudatlanoknak is elmondani!

- Hát… lehet, nem akarjátok tudni, ha még nem futottatok bele ebbe a játékba – szólal meg Kevin is, de már a kezdéssel megpecsételte azt, hogy addig nem nyugszom, ameddig el nem mondják.  Mit nem akarunk tudni egy játékban, mi benne olyan veszélyes? Engem aztán nem fog megijeszteni egy játék!

- Mi a franc?! Igenis tudni akarom, mi ez! Én is ugyanúgy tudom játszani, akármi legyen is ez, mint mások! Ti egyértelmûen csináltátok már, akkor én is meg merem tenni, szóval csináljuk! – háborogok. Én mindenben jó vagyok, nehogy már egy játék fogjon ki rajtam!.

- Én inkább abban nem vagyok biztos, hogy bármelyikünk részt akarna venni benne. – Most komolyan? Megemlítik aztán megfutamodnak?

- Hah! Gyávák lennétek? – vigyorogok most én kárörvendõn a nyuszikra, akik azt hitték meg tudnak ijeszteni.  Na de abból nem esznek, nemhogy benne leszek a játékban, de még meg is fogom nyerni! Úgy bizony!

- Dehogy vagyok én gyáva! – kiált fel Chad lelkesen. Na ,errõl van szó, ez az igazi versenyszellem! – Ha ennyire akarod, felõlem csinálhatjuk! – vigyorog, amit viszonzok. Semmi esélyed.

- Srácok… - kezdene bele Bill, de valaki azonnal átveszi a szót, bár azt így is látom, hogy az arca nem túl lelkes. Miért akar most minden jóból kimaradni?

- Rendben! Én látni akarom ennek a nagy dumájúnak a képét, mikor rájön, hogy mi a játék lényege! Pláne akkor, ha ráadásul veszít is benne! – Milyen nagyképû? Egészséges önbizalom!  – Gondolom, ötünk közül neki lenne a leginkább problémája az idegességtõl. Vagy a hercegnõnek – pillant vigyorogva a kétségbeesett arcot vágó Billre, de nem értem mi ez a nagy felhajtás egy egyszerû játék körül.

- Remek. Akkor megyek, keresek valami kekszet. Addig nem meggondolni magatokat! – hagyja el David a helyiséget, mire Billel egymásra nézünk. Bill bizonytalansága engem is elbizonytalanít, mert ha ilyen szarul jár a vesztes, hát… akkor már tényleg nem lennék a helyében, azt meg még inkább nem szeretném, ha Bill húzná a rövidebbet… ráadásul olyan rondán néz rám…

- Szóval, a játék – kezd bele a játékleírásba Chad – Körül üljük a kekszet, és arra célozva önkielégítünk. Aki utoljára élvez el, annak meg kell ennie a kekszet.

He?

Komolyan azt mondta, amire gondolok, hogy mondta? Mûködnek még a füleim, ugye?

Erre… õszintén szólva, nem számítottam. Oké, hogy szoktunk szünetekben buzulni, de… megenni a másik… na, olyan jóban tuti, hogy nem vagyunk senkivel.

Nem merek Billre pillantani… érzem, hogy néz, és ha az elõbbinél is rondábban, akkor tuti meghalok, ha találkozik a tekintetünk. Nem, nem szabad ránézni.

- Ez undorító – nyöszörgi, de nem, még mindig nem szabad ránézni, még akkor sem, ha osztom a véleményét. Ennél undorítóbbat nehezebben tudtak volna kitalálni.

- Igen, ez a lényege – erõsíti meg David az elõbb hallottakat, amitõl nem leszek boldogabb. Könyörgöm, Bill ne veszítsen és ne öljön meg, könyörgöm.  Könyörgöm!

- Jól van, csináljuk! – vetem bele magam magabiztosan a sûrûjébe, mert ha ilyen tempoval készülõdünk tovább, akkor bizony sosem jutunk el odáig, hogy elkezdjük. Csak Bill ne nyírjon ki a végén!

- Oké, akkor bekapcsolom a pornót, és kezdhetjük. – indítja David a filmet, és már kellemes hangok törnek fel a zajládából.

Körbeüljük a kekszet és hát… kezdek ideges lenni. Nem gondoltam bele, hogy mi lesz, ha veszítek… csak abba, hogy mi lesz velem, ha Bill veszít. Nem tudom… nem érzem azt, hogy hatással lenne rám a film… igazából semmi más nem jut el az agyamig csak és kizárólag az ondóban úszkáló keksz képe… Ez így nem lesz jó. Így tuti vesztek. Senki sem akar elsõ lenni, mert akkor ténylegesen elkezdõdik a játék, nekem meg nincs mivel az elsõnek lennem. Az a végtagom kb. olyan most, mintha nem is létezne. Koncentrálj a pornóra Brian, felejtsd el a kekszet!

Elsõnek Chad veszi elõ a szerszámját és kezdi fel-le járatni a kezét, majd Kevin. Aztán következik Bill, amitõl kissé megnyugszom. Így akkor talán van némi esélye. Így már mindjárt egyszerûbb a képernyõt nézni és hallgatni a szobát megtöltõ nyögéseket. A három srác után már én sem váratok magamra. Úgy már sokkal könnyebb kényeztetni magam, ha tudom, hogy a mûnyögdécselések közé, igazi, nem tetetett morgások és szuszogások, sóhajok is vegyülnek. Hallom, ahogyan egyesek közelebb kerülnek a célegyeneshez, ami miatt egy kicsit kétségbeesem. Viszont, amikor meghallom Bill apró, halk nyögéseit és azt, hogy végül  elmegy, megnyugszom. Mindenképpen ki akartam tartani, ameddig õ játékban van, képes lettem volna önmagam feláldozni csak azért, hogy ne öljön meg, de így semmi gond.

Most már csak Kevin és én maradtunk versenyben. Rendben! Õt simán lepipálom! Annyi ilyen kondis szart szed be, amivel tönkreteszi magát, hogy csodálom, hogy még van mit felállítania. Behunyom a szemem és úgy próbálok csupán a pornóból érkezõ hangokra fókuszálni és elfelejteni a fehérségben tocsogó undorító kekszet. Nem akarom megenni!

Aztán végre pár erõsebb rántással sikerül nekem is. Megkönnyebbülve nyitom ki a szemem és fogom meg a felém nyújtott zsebkendõt. Kevin is végzett már? Miért van ilyen megkönnyebbült arca? Én nyertem, ugye? Ugyanmár! Tuti én nyertem! Biztosan annak örül, hogy még nem kell urológiára járkálnia.

-Ki nyert? – néz a többiekre Kevin, de oda sem figyelek, a felém nyújtott zsebkendõ fontosabb. Minek is figyeljek? Tudom, hogy én nyertem. Nem láttam, de tudom, muszáj nyernem, sosem lehetek utolsó valamiben.

- Nem tudom… - hallom David válaszát, és a zipzár felhúzása után úgy nézek rá, mint valami fogyatékosra. Persze, tudom, hogy alapjáraton mindenki az a szobában Billen kívül, de… azt csak látta, hogy ki volt gyorsabb!

- Mégis mi az, hogy nem tudod? – bámulok rá tányérszemekkel, pont úgy, mint Kevin. Ne szórakozzanak már velünk…

- A többiek?

- Szerintem egyszerre volt… - érkezik egy halk válasz Billtõl – Szóval döntetlen.

- Komolyan?! – csavarodok Bill felé, de nem látom az arcán, hogy szívatna.

- Akkor most mi lesz? – értetlenkedik Kevin is. Egyértelmûen egyikünk sem szeretné megenni azt a… hadd ne kelljen rá gondolnom micsodát.

- Szavazzunk! – kiált fel Chad, majd elröhögi magát, azzal a végtelen ostoba röhögéssel, amit produkálni tud.  

- Rendben! – száll be David is nagy lelkesen – A kekszet amúgy sem tudjuk ketté törni, jobban mondva hozzáérni sem akarunk, így nem marad más megoldásunk. Kevin és Brian nélkül is hárman vagyunk, szóval a szavazatok száma nem lehet egyenlõ, tartózkodni nem lehet. Indulhat a buli? – lelkesedik be teljesen a végére, mintha valami sportközvetítést nézne és a kedvenc  csapatának szurkolna.

- Ki szavaz arra, hogy Kevin vesztett? – mutat teátrális mozdulattal az említettre, de senkinek sem lendül magasba a praclija. Most komolyan?

Aztán lassan valaki megmozdul, Bill az. Megnyugtató. A többieket kezdem vizslatni, na, gyerünk srácok! Valaki? Csak még egy ember kéne! Csak egyetlen egy! Ez nem olyan nagy kérés!

-Senki többet? Akkor ez azt hiszem eldöntetett –ugrálgat fel-le, csak tudnám minek örül annyira. Ezt nem hiszem el, hogy a saját csapatom ellenem szavazott!

- Új szavazást kérek – húzom fel az orrom.

- Nem, a szavazás tiszta volt.

- Veszteni is tudni kell – mosolyog Kevin kárörvendõen – A keksz csak rád vár Brian.

- Vagy választhatod azt is, hogy nem eszed meg – röhög bele a képembe Chad – de akkor örökké vesztes kis nyuszi leszel – és röhög tovább ugyanolyan elégedetten a saját poénján.

Õk a haverjaim… igen, õk. De ha õk a haverok, akkor kik az ellenségek? Jobban belegondolva igazi rosszakaróm nincs, vagy legalábbis még nem mutatta ki a foga fehérjét, vagy még nem találkoztam vele és nem éreztem a belõle áradó negatív energiákat. Esetleg valójában a haverjaim az ellenségeim? Meglehet, sõt, ezek után biztosan.

-Na, mi lesz nyuszi-puszi? – száll be David is a kárörvendésbe.

Nyuszi-puszi meg vesztes, persze, majd álmotokban!   Azt leshetitek, hogy mikor! Egyáltalán kinek képzelnek?

-Csak szeretnéd pónis alsógatyás! Láttam ám a rózsaszín unikornisos alsódat, a lányok biztosan értékelnék – csúszik kaján vigyor a képemre, mire a többiek egy pillanatra abbahagyják a röhögést csak azért, hogy utána újult erõvel törjön ki belõlük.

- Ember, ez most komoly?

- A húgomtól kaptam poénból! Sosem hordtam! Be lehet fejezni! – hordja le a fejünket fülig vörösödve és a fogait csikorgatva, de csak annyit ér el vele, hogy tetõfokára hág a nevetés és jobban kezdik cukkolni.

- Nagyon vicces vagy, de attól még te vesztettél! – fonja össze a karjait sértõdötten és még mindig vörös arccal, ahogyan próbálja a elereszteni a füle mellett a jobbnál jobb poénok.

- Nem tud meghatni – vigyorgok, mint a tejbe tök.

Vesztettem… igen… ez van. Undorító? Igen… De vagy ez, vagy az életem végéig tartó lúzer nyuszi-puszis megszólítás. Egyetlen megnyugtató tényezõ, hogy nem Brian vesztett. Akkor szerintem nem érném mega holnapot, de még a jobbik esetben sem szólna hozzám életem végéig, elvégre én akartam olyan nagyon ezt a játékot. Nem vagyok vesztes, én fogok kijönni nyertesen ebbõl a helyzetbõl, nem lesz mivel szekálnotok, azt garantálom!

még mindig vigyorogva kelek fel és csattogok a kekszig, majd színpadias fordulattal emelem fel a magasba, mire a nevetés elhal.

-Ember, te azt most tényleg megeszed? – kezd szörnyülködni az egész társaság és mindenki arcára kiül az undor.

Nem válaszolok, csupán kaján mosollyal körbemutatom, kreálok valami buzulós piruettet a közönségnek, meghajolok, majd a kekszet felemelem, mintha csak tósztot akarnék mondani, és rákacsintok a hozzám legközelebb esõ emberre, aki pont Bill.

-Egészségünkre! –és bekapom.

Próbálok nem gondolni az ízére, próbálok nem gondolni arra, hogy mi van a nyelvemen, még a gyomrom is bukfencet hány tõle, pláne attól, hogy terveimmel ellentétben nem sikerült egy darabban lenyelnem, muszáj, hogy érintkezzen a nyelvemmel és muszáj megrágnom is, ha azt akarom, hogy ne akadjon meg a torkomon és ne fulladjak meg.

A többiek teljes néma döbbenettel és undorral néznek, aztán végül sikerül lenyelnem.

-Szaftos és tápláló… - idézem fel Simba szavait, miközben próbálom rendezni az arcvonásaim, hogy ugyanolyan kaján vigyorom legyen, mint elõtte, de nem igazán akar összejönni, csupán valami groteszk, torz vigyor. Ezenkívül még próbálom visszatartani a feltörni készülõ hányingert is, ami Chadnak nem igazán sikerül, mivel úgy sprintel ki a szobából a klotyó felé, mintha az élete múlna rajta. 

- Jézusom Brian, te nem vagy normális – temeti arcát a kezei közé Bill. Igen, valahol mélyen egyetértek vele, de nem fognak cukkolni, szóval én nyertem.

- Most pedig szuper gyorsan adj valami fogkefét és fogkrémet – fordulok a házigazda fele, akinek az arca vörösbõl zöldre váltott az utóbbi pár pillanatban. Még mindig sokkosan bámul rám, de teljesíti a kérésem és kapok egy vadiúj fogkefét és fogkrémet is.

Körülbelül háromszor mosok fogat egymás után, egészen addig ameddig még az emlékét is elfelejtem a keksznek. Még gondolatban sem teszem hozzá, hogy mi volt rajta. Még gondolni sem akarok rá. Bár… õszintén szólva… mindig is kíváncsi voltam rá, hogy milyen íze lehet… De nem, sosem gondoltam volna, hogy egyszer… Nem… fúj… nem. Határozottan nem. Ezt örökre elfelejtjük. Remélem, egyiküknek sincs semmilyen betegsége. Bár… ezek után már mindegy. Mire visszatérek a szobába, addigra valamennyire már túltették magukat a történteken és visszakapták az eredeti arcszínûket.

-Brian… ha jól érzékelem a bulinak mára vége, mivel szerintem mindenkinek rendesen megölted a libidóját egy idõre- kapcsolja ki a tévét a többiek bólogatására.

- Mintha én akartam volna annyira kekszet enni – húzom fel kicsit az orrom. Csak maguknak köszönhetik, ha nem szekálnak, és azt mondják nem kell megennem, akkor egészen más lenne a helyzet. 

-Mintha mi akartunk volna annyira keksz játékot játszani – durcáskodik Bill, de mintha megkönnyebbülés suhanna át az arcán – Na, akkor én megyek is.

- Attól még maradhat mindenki valami filmet nézni, vagy csak iszogatni – néz Billre David.

-Kösz, nem. A mai napra ennyi bõven elég volt, ráadásul holnap is melózok – kezdi felvenni a kabátját, mire én is elkezdek öltözni.

- Brian ne már! Te is mész?

- Nekem duplán elég volt ennyi, szerintem megállok útközben a kórháznál egy gyomormosásra, meg persze a hercegnõ sem sétálhat egyedül éjszaka –teszem még hozzá, mire a többiek felnevetnek. Legalább kezdenek a régiek lenni, és én sem szeretném kiadni a gyomrom tartalmát.

Miután elköszöntünk mindenkitõl az utcán némán sétálunk egymás mellett. Valamiért olyan feszült lett a hangulat. Pedig meg sem szólaltam…

-Ha ezt a hercegnõ kísérõs dumát komolyan gondoltad, akkor kinyírlak – morogja Bill a fogai közül, mire bambán nézek rá, majd leesik a tantusz.

- Pedig igazán hízelgõ lenne, nem? – villantom a legszebb vigyorom, de nem hatja meg így visszaváltok normálisra – Átszállással gyorsabban otthon vagyok, este már ritkán járnak a közvetlen buszaim – vonom meg a vállam. Csináltam valamit, amiért haragszik rám?

-Egyáltalán miért rángattál bele egy ilyen estébe úgy, hogy tudod, hogy bi vagyok? Egyáltalán nem volt vicces– pillant rám kissé mérgesen

- Én mondtam, hogy engem nem érdekel, a többiek meg nem tudják. Ezelõtt is voltál velünk ilyen buliban, akkor is bi voltál csak nem tudtad, nem? Most egy ilyen info miatt nem élhetsz remete életet. Nem kell mindent túlbonyolítani – vágom zsebre a kezeim flegmán. Én tényleg csak jót akartam Billnek, de úgy néz ki visszafelé sült el a dolog.

- Már azelõtt sem bírtam ezeket az „összejöveteleket”.

-Tényleg merre is laksz? – villantom fel a mosolyom és próbálom terelni a témát, de csak gyanús pillantást kapok válaszul.

- Arra – mutat végül nagy kegyesen egy irányba, de azért ennyire hülye nem vagyok.

- Tudod, elég nagy a város, az arra elég sok mindent jelenthet.

- Miért akarod tudni?

- Az ember általában tudja, hogy merre laknak a barátai, nem? De akkor egy másik kérdés: Ki tetszik? Na? – vetem be a kiskutya pillantásom, hátha elárulja – Esküszöm, nem mondom el senkinek!

Elképedve bámul rám, újra marslakónak érzem magam, de nem szólal meg.  Közben a buszmegállóba is megérkezünk, és elõveszi a mobilját, hogy megnézze az idõt, aztán a menetrendet. azt hiszem a kérdésemre nem fogok  választ kapni…

-Rosegard utca 16 –közli miután végigmért és visszasüllyesztette a zsebébe a mobilját.

- He? – pislogok rá nagyokat. Ez most, hogy és miért?

- Rosegard utca 16. Ott lakom a nõvéremmel – magyarázza egy sóhajjal, és lassan a padhoz lépked és lezuttyan a jobb napokat is látott padra. A hírre újra felkúszik arcomra a mosoly, és máris ott termek mellette, izgatottan, akár egy kisgyerek karácsonykor.

- A másik kérdésemre a válasz?

- Arra nem válaszolok – rántja meg a vállát.

- Ne már! De miért? – nézek tök csalódottan, de mint mindig, most sem sikerül meghatnom. Kõbõl van a szíve… egy ilyen apró információt is sajnál tõlem.

- Mert még õ sem tudja, akkor neked miért mondanám el? – kérdi nemes egyszerûséggel, de nem értem a logikát, ahogyan azt sem, hogy miért kerüli a pillantásom. Semmi oka rá… hacsak… csak nem?

- Ismerem. Ezért nem akarod elmondani. Eltaláltam? –bököm meg a könyökömmel jókedvûen, mire megadóan felsóhajt – Szóval igazam van! Osztálytársunk? Évfolyamtársunk? Vagy alattunk vagy felettünk jár? Esetleg valaki a közös baráti körünkbõl? Na, melyik? Melyik?

- Könyörgöm hanyagoljuk a témát – temeti kissé piros arcát a tenyerébe – Mikor jön már az a busz?

*-*-*-*-*

-Te meg mit bámulod annyira a Hercegnõt? A végén még féltékeny leszek! – kapaszkodik Max a nyakamba, aki szintén egyike a buzulós osztálytársaknak.

- Nem is bámulom, kikérem magamnak – és elkapom a tekintetem Billrõl. Igen, tudom, hogy egész nap úgy lestem, hogy a valóság show kamerái is megirigyelhetnék, de nem tehetek róla.

Tudni akarom, hogy ki tetszik neki, és amint megtudom, segíthetnék nekik összejönni. Bár valamiért elszomorító a gondolat, hogy Billnek párja lesz. Hogy miért is? Magam sem igazán tudom, talán azért, mert bárki akinek csaja van, az hirtelen nem ér rá a barátaira, és a csajoktól is hasonló pletykákat hallok. Például Suzy rengeteg idõt töltött Sarah-val, de amint Suzy bepasizott onnantól kezdve nem létezett senki és semmi más, még egy-két óra erejéig sem. Nem akarom Billt elveszteni.

-Persze, én meg nyilván vak vagyok – forgatja meg Max a szemeit – Hé, Bill! Nem akarsz csatlakozni? A szõke herceged már nagyon hiányol! – ordít az osztály túlsó végébe, mire az illetõ felnéz az uzsonnájából meg ahogy látom egy beszélgetést is megzavartunk. De ez persze senkit sem érdekel, a lányok örömködve felsikkantanak, hiszen amióta rájött, hogy bi, azóta minden alkalommal kihúzta magát a buzulásból.

- Most inkább nem, bocsi – és süllyed vissza azonnal a tekintete a kajájára meg a csajra akivel beszélget. Persze a többi lány erre elszontyolodik, áltanos csalódottság fut végig a termen, mire David terem mellett és elrángatja a kajája mellõl.

- Tudjuk mi történt tegnap este, de ettõl még nem kell visszariadnod attól, hogy adj a hercegednek egy csókot! Még fogat is mosott! – húzza mellém Billt. A tegnapi „filmnézésen” résztvevõ srácok röhögni kezdenek, köztük néhányan feljajdulnak az emlékre, a lányok pedig kíváncsian, de izgatottan kapkodják a fejüket és várják a mûsort.

- Most nézd meg, Max mindjárt lecsapja a kezedrõl!

- Már le is csaptam! – karolja át a derekam és túr bele egyik letörésre váró kezével a hajamba . Igazán nem értem, hogy a lányok miért élvezik nézni az ilyeneket, de csinálni sokkal viccesebb, legfõképpen azért, mert bejön a csajoknak. Lerázom magamról Maxet, majd David kezébõl kikapom Bill karját és megprögetem.

- Ugyan hercegnõ, tudod, hogy nekem csak te létezel – nézek mélyen a szemébe, mire a lányok egy emberként visítanak fel.

- Csókot! Csókot! Csókot! – és kezdenek tapsikálni is, miközben felváltva sikongatnak és nevetnek.

- Csókot akartok? – pillantok pajkosan a nézõközönségre.

-Igen! – kiáltanak fel egyszerre

- Brian, kérlek ne csinálj semmi hülyeséget, mint tegnap! – kér a lányok kiáltásával egy idõben Bill, de most már késõ. Ha már kitaláltam, valóra is váltom az ötletem.

- A nép akarata szent, hercegnõm –közlöm vele a tényeket a legújabb esküvõi „csókot, csókot” kántálásokat is megszégyenítõ harsogásban.

-Nem! Azt már nem! Ne légy ilyen végtelenül hülye! Gondolj magadon kívül másokra is! Eresszél már el! – próbál szabadulni a szorításomból, de csak integetek a lányoknak egyet vigyorogva, majd  erõsen magamhoz rántom Billt, átfonom egyik kezemmel a derekát, másikkal  az állát fogva fordítom magam felé a fejét. Szemében félelem és hitetlenkedés váltja egymást, míg az arca pirul, ahogyan egyre közelít arcom az övéhez. A lányok sikonyálása abbamarad a döbbenettõl, és meredten figyelnek, ám az utolsó pillanatok egyikében tenyerem Bill szájára tapasztom  és a kezem „csókolom meg”.

Dolgom végeztével újra megpördítem a hercegnõt, akinek még mindig piroskás az arca és még mindig le van fagyva a döbbenettõl. A lányok persze, amint leesett nekik, hogy nem, nem fogom valójában megcsókolni újra éljenzésben törnek ki, valamelyikük az ifjú párt élteti, nekem fülig ér a szám, a srácok pedig leforrázva és nevetve fogják a fejüket miközben sorban közlik egymás után, hogy nem vagyok normális. Na, a hírnévért és az imádatért dolgozni kell, nem jön csak úgy.  

- Én meg nem ittam meg a kávém! – NEM ÖLÖM MEG EZT A MÁSIK IDIÓTÁT SEM! Nekem nincs erõm hozzájuk. Az egyik, akirõl eddig azt gondoltam, hogy valószínûleg nem is olyan izomagy, mint ahogyan azt tetteti, most bemutatta, hogy mégis egy totál zokni agyilag, a másikban meg, akirõl szintén azt hittem, hogy normális, szintén csalódnom kellett. Basszus, maradok hetero, talán a lányok között találok egy normálisat magamnak, mert úgy tûnik, hogy pasikból a totál kattant idióta a zsánerem. Én meg nem viselem el az ilyen sötéteket!

- Nem érdekel! Elegem van belõletek! Ma menjetek máshova! – Haragosan puffogok egy sort, agresszívan csapkodva minden kezem ügyébe esõ tárgyat. Komolyan már, hogy lehetnek ezek ennyire nehéz felfogásúak?! Nem bírok ma velük, tényleg, nagyon nem. Külön-külön még talán, de az elõbb bemutatták, hogy nem szabad nekik egy légtérben tartózkodniuk, mert az számomra nagyon nem egészséges.

- Amúgy Bill nem a pasim, hanem a haverom és a buzulós partnerem – ássa el még mélyebbre magát Brian. Hogy.  Mi. Van?! Ez… most… komolyan?! De most tényleg azt hallottam, amit képzeltem, hogy hallottam?! Tényleg ennyire sötét? De ez… miért?! Hogy képes ezt ilyen nyugodtan kiejteni a száján, iskolán kívül? Hát nincs benne semmilyen jó érzés?!

- Te, ne haragudj, nem tudtam, hogy az ilyenfajta… „kapcsolatokat” kedveled… - szólal meg most a másik. Kerek szemekkel, alig mûködõ aggyal pislogok a vak világba. Nem hallom õket. Nem látom õket. Ezt most csak álmodom. Ez egy igen élénk, és ijesztõen valósághû rémálom, nem lehet más. Jobb, ha föl sem veszem. Nem hallottam Brian szájából, hogy a buzulós partnere vagyok, ahogyan a vevõm szájából sem azt az utalást, miszerint csak a szexuális kapcsolatokat kedvelem.  Nem. Tényleg nem. – Jól vagy, szépség? – kérdezi.

- Bill, minden oké? – érdeklõdi a másik is.

- Persze… minden… oké… - válaszolom zavartan. Legszívesebben a fejemet verném a falba, de azzal csak magamat károsítanám. Bár lehet, azzal még jobban is járnék. Én ezt nem értem… Ezeknek elment otthonról. Összeesküdtek az idegesítésemre. De rendben, gyõztek, én nem bírom tovább kettejüket. – Felmondok… én ezt… nem bírom… - motyogom, és a személyzeti öltözõ felé indulok. Menekülök, tudom, de muszáj. A hónap dolgozója címnek már annyi amúgy is, a kávézónak viszont nem akarom rossz hírét kelteni a nyilvános kiakadásommal!

Beérek az ajtón, ami egy dörrenéssel csapódik be mögöttem, és a mellettem levõ padra omlok. Nekem… ez nem megy. Nem elég, hogy szexuális identitás zavarban szenvedek, de még ennek a kettõnek is be kell kavarnia a dologba?! Nem szenvedhetek egyedül és nem találhatom ki magam, hogy mégis mi/ki érdekel?! De ha már egyedül nem megy…

Elõkapom a mobilomat a zsebembõl, és máris tárcsázom az egyetlen olyan személyt, akitõl egy kiadós röhögés után kicsikarhatok valami normális választ és tanácsot jelenlegi problémámra.

- Igen? – kérdezi az oly szeretett hang a telefonból.

- Drága, édes nõvérkém, van egy kis gondom. Értem tudsz jönni? – kérdezem a legszánalomraméltóbb hangon, amit ki tudok erõszakolni magamból, és ami durva, az az, hogy nem is kell nagyon rájátszanom erre a hangsúlyra. Idegességemben kezemmel a lábamon dobolok, úgy várom válaszát. Remélem, nem nagyon elfoglalt most, mert hiába megy el mind a két vendég, nem bírnék most visszamenni, még ha az állásom kerül veszélybe, akkor sem. A vonal másik felérõl egy nagy sóhajt, majd egy tompított párbeszédet hallok. Még idegesebb vagyok ettõl, hogy pont az, akinek kellene, az nem figyel rám, de még mielõtt tényleg kiakadhatnék, megszólal.

- Gondolom, a bajod nem mobil téma… Fél óra múlva ott leszek érted! – mondja, és mielõtt megköszönhetném, már teszi is le a telefont. Tudtam, hogy rá számíthatok.

---*---*---*---

Az egész hétvégém másból sem állt, csak önvizsgálatból. Nõvéremre rájött a pszichologizálhatnék, szóval nem adott nekem egy pillanat nyugtot sem addig, amíg be nem vallottam neki és magamnak is, hogy mit szeretek. Kemény két és fél nap áll mögöttem, de most büszkén bevallom, hogy megérte végig szenvednem nõvérem hülye kis önismereti tesztjeit, ugyanis rájöttem, hogy biszexuális vagyok. Ráadásul a kinsey skálán négyes vagyok, ugyanis elsõ sorban a férfiak vonzanak. Nem tagadom most már magam elõtt. Ráadásul hiába vonzódok Mr. Dögöshöz, elsõ sorban Brian az, aki érdekel, és akivel el tudnám képzelni magam kapcsolatban.

Kissé eléggé traumatikus élmény volt, hogy nem csak magamnak, de a nõvéremnek is meg kellett nyílnom ilyen szinten, de megérte, és most már sokkal könnyebbnek érzem a lelkemet. A jövõmet nem látom fényesebbnek, és nem érzem magam egy pozitív személyiségnek, aki biztos benne, hogy összejön szerelmével, és boldogan él majd vele, amíg meg nem halnak, de kicsit jobban érzem magam. Örülök, hogy nõvérem ilyen elfogadó, megbízható, és segítõkész. Nélküle sehol sem lennék, még mindig a két idiótaságtól szoronganék. Ahogyan olvastam az interneten, nagyon sok fiú az elsõ években depressziós lesz ezután a felfedezés után, de én nem érzem magam annak. Talán azért, mert Cassiere számíthatok, és tudom, hogy ha más nem is, õ biztosan elfogad olyannak, amilyen vagyok. Nem azt mondom, hogy más nem is kell a boldogságomhoz, de jelenleg eléggé elégedett vagyok magammal és azzal, hogy azokhoz képest, akikrõl olvastam, egészen jól kezelem a helyzetet. Mondjuk, azt csak remélni tudom, hogy miután beértem az iskolába, és megejtettem Briannel a két napja esedékes beszélgetést, akkor is ilyen jól fogom érezni magam.

Muszáj lesz neki elmondanom, hogy igazából nem is ficamítottam ki a bokámat, illetve bocsánatot kell kérnem a viselkedésem miatt, sõt, illene azt is elmondanom neki, hogy biszexuális vagyok. Másnak nem merem, mert akkor lenéznének, de benne bízom annyira, hogy még ha meg is utál emiatt, és többet szóba sem akar majd állni velem, akkor sem fogja elterjeszteni rólam.

Sajnos ezzel kapcsolatban már nem tudott nekem Cassie segítséget nyújtani, mivel nem ismeri Briant. De be kell vallanom, hogy igazából én sem ismerem a srácot, szóval ezért nem is értem, hogy miért kedvelem, és bízok meg benne ennyire. Nõvérem csak azt tudta tanácsolni, hogy legye vele õszinte, és igyekezzek ne bolondot csinálni magamból közben. Köszönöm, rendkívül bölcs tanács volt…

Beérve az osztályterembe, még csak kevesen lézengenek, akik között nincsen ott Brian. Egy picikét megkönnyebbülök, hiszen így húzódik az akasztásom ideje, de nem örülök túlzottan, mert így csak egyre idegesebb leszek. Egybõl leülök a helyemre, most nem megyek oda senkihez, és amikor a többiek bejönnek, akkor sem csatlakozom hozzájuk a szokásos hülyéskedésben. Egyre sûrûbben rázom a lábamat, alig bírok nyugton maradni, csak idegeskedve várom, hogy vajon még becsengetés elõtt sikeresen megbeszéljük-e a dolgot Briannal, vagy sem.

- Hé, Bill drágám, nem ülsz az ölembe inkább? Látom, hogy töri a fenekedet az a kemény szék – hajol közel hozzám az egyik srác, a lányok visítozása közepette. Most nincsen kedvem buzulni, pláne nem akkor, amikor nekem ez már nem játék lenne. Na, meg igazából Brian helyett másik srácokhoz közel lenni sem esik túl jól, meg a lányok sipákolása is enyhén szólva irritálja jelenleg a fejemet.

- Á, nem, kényelmesen ülök én most itt. Túlságosan gyengéd voltál az éjjel – megyek bele egy kicsit azért a játékba, majd egy gyors kacsintás után visszafordulok a tábla felé. Mikor jössz már, Brian?!

Perceken át próbálnak a szavaknál több mindent kicsikarni belõlem, de már a türelmem végét járom, csak még irritáltabb, idegesebb és mérgesebb leszek. Párszor már szóltam nekik, hogy hagyjanak békén, de nem hogy az elsõ, kedvesebb megszólalásomból nem értettek, de a tízedik mérges-agresszív rájuk förmedésembõl sem. Hol vagy már, Brian?! Nem hiszem el, hogy most direkt lassabban jössz be suliba, mint szoktál! Ugye nem miattam? Basszus már…

- Már mondtam, hogy a mai napra szálljatok le rólam! A humorom elhagytam egy sikátorban… - morgom ezredjére is.

- Jaj, biztosan hiányzik neki Brian! Na, ne szomorodj el annyira Bill, biztosan mindjárt itt lesz a herceged – karol át csak azért is Matt. Igen, Brian hiányzik, de nem a hercegem! Na, nem azért, mert nem akarom, hogy az legyen, csak õ nem hinném, hogy az akarna lenni. Legalábbis nem az enyém.

- Ó, csak említeni kellett! – kiáltanak föl. A várakozás irritáltságát a rettegés váltja föl, mikor látom, hogy tényleg igazuk van, megérkezett. Alig merek ránézni, mintha minden eddigi bátorságom hirtelen kirepült volna azon a fránya ablakon. – Hé, szõke herceg, a hercegnõd maga alatt van! Adj neki egy jó reggelt csókot és biztos jobb kedve lesz! – Szinte nem is figyelek a többiekre, csak gyomorgörccsel figyelem, ahogyan egyre csak közeledik Brian. Érzem, hogy hamarosan a kapcsolatunk egy sorsdöntõ pillanatára kerül sor.

- Szálljatok már le róla, amúgy is ki akartam hívni, szóval el kell viselnetek a hiányát. – Éééés végem. Hamarosan totálisan végem. Nem tudom, hogy gondolhattam, hogy képes leszek bevallani neki bármit is. Mi van, ha igazából homofób?! Vagy egyszerûen csak túl egyenes ahhoz, hogy egy olyan barátja legyen, mint én?! Ha megutál? Ha… Nekem ez nem megy. Félek. Rettegek!

Cassieeeeeee!

- Csak nem megkéred végre a kezét? Hol lesz az esküvõ? Ugye Disneylandben? – záporoznak körülöttem a kérdések, de még ezek az idiótaságok sem tudják elterelni a figyelmem Brian túlzottan komoly arcáról. Nem feltûnõ, de az utóbbi idõkben eleget tanulmányoztam az arcát, hogy föltûnjön a legapróbb változás is. Már pedig a szemöldökei között azok a kis apró ráncok eléggé jól jelzik számomra, hogy nem túl boldog, és elégedett õ sem a kialakult helyzettel.

- Persze, hogy megkérem a kezét, amennyiben Jenny is megengedi. – Ó! El is felejtettem… Basszus, vissza mindent! Nem akarok neki mondani semmit, pláne nem az érzelmeimet bevallani! Maradjunk csak annál, hogy bocsánatot kérek a viselkedésem miatt. Basszus, hogy a fenébe felejthettem el, hogy neki barátnõje van?! Persze, hogy nem meleg, nem biszex, és nem is érdeklõdik irántam! Istenem, akkora egy barom vagyok. A legfontosabb dologról így elfeledkezni! Na, jó, most már tényleg végem van. Nem tudhatja meg, hogy érdeklõdöm iránta, hogy biszex vagyok, és semmi hasonló dolgot. Azzal tényleg mindennek vége lenne kettõnk között, és inkább lennék csak a barátja, mint elviselni azt még egy éven keresztül, hogy utál és megvet.

- Ó, még mindig megvan? Azt hittem azért van olyan fancsali képed, mert dobtad a hétvégén. – Bárcsak… De mindegy is, nem gondolkozom Brian szerelmi életén, inkább azon kellene agyalnom, hogy mit fogok mondani neki most, hogy a terveim széthulltak. Nem tehetek róla, hogy elfelejtettem ezt a nem éppen aprócska tényt! De most már emlékszem, és nem fogom bevallani az érzelmeimet iránta. Még ha lány is lenne, és pasija lenne, akkor sem akarnék kettejük közé állni, de úgy, hogy õ srác, és csaja van, szóval tutira nem meleg, végképp nem fogok semmit sem tenni. Talán jobb is ez így… majd találok valakit helyette valamikor, addig meg élvezem, hogy talán a barátja lehetek, és messzirõl epedek el iránta. Csodás tervek, nem igaz?

Egy viszonylag csendes részre érve megállunk, és egymás felé fordulunk. Nos, jöjjön a csillámpakolás!

- Figyelj… - szólalunk meg egyszerre. Úgy látszik, mind a ketten elsõnek akartunk volna túlesni ezen az egészen, de hát csak az egyikünknek jöhet ez össze. Inkább hagyom, hadd mondja õ azt, amit akar, aztán az õ mondanivalójához igazítom az enyémet. Mert ha esetleg azt mondaná, hogy hagyjam ott a flörtölést a vendégemmel, és inkább jöjjek össze vele, egyértelmû, hogy most azonnal szerelmet vallok. Csak éppen az a gáz, hogy ennek úgy… 0.00000001% az esélye. De mindegy, megadom erre a lehetõséget!

- Nézd, én csak… - kezdi mondanivalóját kissé zavartan. Félek, hogy mit akarhat mondani, mert amiben reménykedek, nem jöhet össze, szóval annál csak rosszabbnál rosszabb lehetõségek vannak. De talán nem fog undorítónak nevezni, ha ilyen zavartan viselkedik, mert ha egyértelmûen tudtomra akarná hozni, hogy gusztustalan vagyok, akkor nem vacakolna ennyit a dologgal, csak nyíltan kimondaná. – Szóval… én csak annyit szerettem volna, hogy ne haragudj. Nem tudom mivel sikerült felbosszantanom annyira, de sajnálom. – He? Az agyam lefagyott, nem futja tõlem másra, csak a csodálkozásra. Még õ kér bocsánatot? Hiszen õ nem tett semmit, csak annyit, hogy kissé eléggé idióta volt magához képest is, de én voltam az, aki fölkapta a vizet a semmin, és totálisan kiakadt!

- Remélem nem haragszol nagyon, meg persze azt is, hogy barátok maradunk. Nem tudom, hogy az a csóka igazat mondott-e vagy sem, de engem nem zavarna, ha meleg lennél vagy valami. Furcsa lenne, de… körülbelül te vagy az egyetlen barátom… - Ohh… Hát, még ha reménykedtem is benne, nem számítottam ilyen elfogadásra. Tényleg jobb is, hogy meghallgattam elõször az õ mondanivalóját, így könnyebben vallom be szexuális hovatartozásomat.

- Köszönöm – mondom. Igyekszem nem kibõvíteni, hogy mit köszönök, mert a két napba sem férne bele, hiszen annyi mindent kellene meghálálnom. – Én is bocsánatot kérnék a múltkori viselkedésem miatt. Nem kellett volna annyira fölkapnom a vizet, csak nagyon ideges voltam. Kicsit sok volt, hogy ott volt Mr. Dö… szóval a vendégem, és te is, és minden olyan zavaros volt… - kezdek kissé össze-vissza beszélni és hadarni. Már érzem az arcom vörösödését, úgyhogy gyorsan veszek egy mély levegõt, amit lassan kifújok, hogy addig is húzzam a dolgot. Látom, hogy meg akarna szólalni, de most én beszélek. – Nekem is te vagy az egyetlen barátom, és remélem, tényleg úgy gondolod, ahogyan mondtad, ugyanis biszexuális vagyok – mondom ki. Nem merek ránézni, félek a reakciójától, úgyhogy a padlót vizsgálgatva folytatom mondanivalómat. – Eddig nem voltam benne biztos, de a hétvégén a nõvérem hatására bevallottam önmagamnak. Rajtad kívül csak õ tudja, úgyhogy remélem, nem mondod el senkinek… - Hangom a végére szinte elhal, nem is elhalkul, és mint egy bûnbánatot tartó bûnözõ, úgy várom ítéletét.

- Ohh… tehát az a pasi… akkor összejössz vele? – kérdezi. Nem tartom témába vágónak, de ha neki ez a legfontosabb kérdés, akkor nincs mit tenni, válaszolnom kell rá.

- Nem hinném. Valaki… valaki más tetszik nekem – nyögöm ki zavartan. Érzem, hogy az arcom tiszta vörös, idegességemben az ajkamat rágcsálom, ami meg szinte vérzik már tõle.

- Ismerem az… - kezdi kérdését, aztán megrázza a fejét. – Nem fogom elárulni senkinek, hogy bi vagy – mondja végül ki azt a mondatot, amitõl végre teljesen megnyugodhattam. Remélem, tényleg nem mondja el, és jó emberben helyeztem el bizalmamat.

- Köszönöm – mosolygok rá, immáron a szemeibe nézve. Látom, hogy õ is zavarban van, és neki is kényelmetlen ez a lelkizés, de azt is fölismerem szemeiben, hogy igazat beszél, megbízhatok benne.

- Gyere, menjünk be a terembe, majd suli után beszélünk még. Például arról, hogy miért is nem bicegtél, mikor faképnél hagytál minket – mondja a vállamra csapva. Érzem, ahogyan karolna is már át szokás szerint, aztán megmerevedik, és inkább csak a vállamon tartja a kezét. Kissé rosszul esik, de teljesen megértem, hogy nem akar egy bizonyítottan biszexuális pasit ölelgetni. Remélem, azért nem lesz annyira feltûnõ ezzel az elhúzódás dologgal.

Éppen idõben érünk be a terembe, mert már becsengettek, de két lépéssel a tanár elõtt sikerül betoppannunk, szóval nem adhat nekünk büntetést. Még jó, mert nem akarok tovább itt maradni az iskolában, ha nem muszáj, mert mennem kell a munkahelyemre. Szerencsére az imádnivaló fõnököm nem rúgott ki a pénteki miatt, de nem akarom kihúzni a gyufát. Idõben be kell érnem, és még Ninát is ki kell békítenem valahogyan. Eme terv miatt a táskámban lapul a kedven mangájának, a Bleach-nek egy artbookja. Nem fog egybõl megbocsájtani nekem, de talán megenyhül majd felém. Remélhetõleg…

Az óra vége felé kezdek elálmosodni. Ma reggel kihagytam a szokásos kávémat, mert az izgulás miatt képtelen voltam leerõltetni bármit is a torkomon. Most viszont, hogy végre megnyugodhattam, érzem, ahogyan az adrenalin kiürül a szervezetembõl, és most itt vagyok totál fáradtan. Már csak öt percet kell kibírnom az órából, de az az öt perc szinte végtelennek tûnik. Szemeim le-lecsukódnak, fejemet muszáj megtámasztanom kezemen, különben lefejelném a padot.

- Hé, jól vagy? – kérdi Brian suttogva. Egy halk nyögés szakad ki belõlem, ahogyan megfordítom fejemet a tábla irányából a mellettem ülõ felé, de arra már nem vagyok képes, hogy föl is emeljem a fejem, csak álmosan pislogok szempilláim mögül rá.

- Aha. Csak ma még nem ittam kávét – suttogom, mintha ez mindent megmagyarázna. És igen, mindent meg is magyaráz, ugyanis annyira azért ismer már, hogy olyankor gáz van, ha nem kapok elég koffein utánpótlást, mert nélküle képtelen vagyok mûködni.

- Bírd ki ezt a két percet, és hozok neked kávét, oks? – Nem válaszolok, csak rajongva bámulok rá fölfelé. Csillognak a szemeim, úgy, akár nõvérem kedvenc pónijának, Metallicának szemei.  Tényleg õ a tökéletes pasi! Igazi szõke herceg fehér lovon! Ellát engem kávéval, és még csak kérnem sem kell rá! A maradék percekre már nem is fordulok vissza a tábla felé, az ablakon keresztül bámulok ki, és igyekszem nem elaludni. Szerencsére ebben a teremben lesz a következõ óra is, mert dupla óránk van most, úgyhogy nem gáz, ha nem kelek föl addig, amíg meg nem érkezik az töltõm. Csöngetés után, ahogyan mondta, Brian egybõl megy is ki a terembõl, én meg tovább folytatom lustizásomat.

- Hé, Bill, így kifárasztott Brian? Ilyen heves volt az az öt perces menet a mosdóban? – kérdezik a fiúk. Nincs erõm megszólalni, csak egy morranásra futja a dolog, amin a lányok kezdenek el nevetni.

- De cuki vagy fáradtan! – mondja Hana, és megsimogatja a hajamat. Ha más nyúlna hozzám, erõnek erejével venném rá magam, hogy lerázzam a kezét, de Hanát kedvelem annyira, hogy hagyom, hadd piszkálja a hajam úgy, ahogy jól esik neki.

- Itt a kávéd – érkezik meg a megmentõm egy gõzölgõ kávéval a kezében. Már az illatától sikerül annyi erõt összegyûjtenem, hogy rendesen fölegyenesedhessek, és hálásan mosolyogva át is veszem a nem túl mennyei, de annál erõsebb mannát. Egy kortyra legurítom a felét, majd kettõ másik után el is fogyott a kávé. Nem éppen olyan, mint amilyet én készítek, és amilyet a normálisabb kávézókban árulnak, de koffein nélküli ember csak ne panaszkodjon.

- Köszönöm – mondom hálásan a mellettem ülõnek, akit, amíg nem figyeltem, letámadott a barátnõje. Csak pislogok, ahogyan egymást falják mellettem, és inkább azonnal Hana felé fordulok, hogy ne kelljen figyelnem annak a bizonyítékát, hogy miért is nem fogunk soha az életben összejönni egymással.

- Héj, minden oké? – kérdi Hana aggódón. Megrázom a fejem, hogy nincs semmi baj, nem kell aggódnia, és inkább elterelem a témát.

- Elfelejtettem megnézni, mi is volt az az orra, meg lüke dolog, amirõl a lányokkal beszéltetek pénteken? – Hana csak bámul rám kerek szemekkel, nem érti, hogy mirõl beszélek, de aztán elkerekednek szemei, és kontrollálhatatlan röhögésben tör ki.

- Orra – kapkod levegõért. – Lüke. – Alig bírja abbahagyni a röhögést, én meg nem értem, hogy min nevet ennyire. – Úristen, hát ez nagyon nagy! Az seme és uke, nem orra és lüke! – törölgeti a könnyeit. Nem ráz meg nagyon, hogy rosszul emlékeztem a szavakra, csak megrántom a vállamat, hogy tök mindegy, rájött, mit kérdezek. – Japán kifejezés a aktív és a passzív félre a homoszexuális kapcsolatban – magyarázza. Öhm… hát jó. Válaszolni már nem tudok mit, mert idõközben becsöngettek, és a tanár érzekése miatt Hanának vissza kell sétálnia a saját helyére. Szóval azon röhögtek, hogy…? Még mindig nem értem, de mindegy is.

Az óra unalmasan telik, de most végre tudok figyelni, és jegyzetelni is. Természetesen a mellettem ülõ, mint mindig, most sem erõlteti meg magát jegyzetelés terén, szóval az elõzõ óra anyagát Hanától kell majd elkérnem, hogy ne maradjak le róla. A szünet a szokásosan telik, bár most inkább nem folyok bele a buzulásba, nem akarom Briant kényelmetlen helyzetbe hozni. Lehet, hogy elfogadja másságom, de biztosan nem akarja annyira folytatni velem a buzulást.

- Hé, fiúk, nem jöttök át ma filmet nézni? – kérdi David, és kacsint is egyet hozzá, csak hogy egyértelmû legyen, hogy milyen stílusú filmet akar velünk nézetni. Portnót. Nincsen sok kedvem hozzá, na meg Brian számára is kényelmetlen lenne, hiszen õ tudja, hogy nekem nem csak a nõi nem jön be, szóval nekem nem kellene mennem.

- Nekem ma programom van délután – mondom, ami végül is igaz, hiszen a munkahelyemre kell mennem, és csak kilenckor tudok onnan szabadulni, mert Nina kiengesztelése miatt én fogok bezárni most minden nap két héten keresztül.

- De az legkésõbb tízig van, nem? Utána simán átmehetnénk – szólal meg Brian is. Meglepõdve fordulok hátra, hogy hiszen tudja, hogy mit akar nézni David, és hogy én biszex vagyok, szóval hogyhogy nem helyesel, hogy nekem nem kellene mennem? Nem hogy nem akarja, de egyenesen õ mondja, hogy a mûszakom után miért is ne mehetnék?! Fura…

- Remek! Akkor tízkor nálam! – mondja David vigyorogva, és a többi srácot is megérdeklõdi. Nem merek rákérdezni, hogy Brian miért tette ezt, de szerintem ez eléggé nyilvánvaló kérdõ tekintetem miatt. A mellettem levõ idióta viszont nem válaszol, csak megrántja a vállát, és elõveszi a füzetét, mintha olyan jó gyerek lenne, aki alig várja, hogy jegyzetelhessen.

---*---*---*---

A mûszakom pontosan olyan volt, mint amilyenre számítottam. Nina drága dühös fúriaként szidott a sárga földig, és hiába kértem bocsánatot ezerszer a viselkedésem miatt, csak az artbook kézhez kapása után enyhült meg felém. Utána is mindent velem csináltatott, õ pedig nyugodtan olvasgatott olyan dolgokat, amikrõl valószínûleg én nem is akarok tudni. Bezárni is én zártam be, õ már nyolckor lelépett, mert hogy randija van, de számítottam rá, szóval kávéval túltöltõdve nem is érzem annyira a fáradtságot. Még jó, különben a pornó közben bealudnék, és akkor ezt hallgathatnám a érettségiig a fiúktól. Összesen eddig kétszer volt ilyen est, én minden egyes alkalommal zavarban voltam, pláne akkor, amikor a többiek, mit sem törõdve azzal, hogy nem egyedül vannak, elõvették farkukat, és simán kiverték maguknak. Az elsõ alkalommal engem halálra szekáltak, amiért kirohantam a mosdóba, hogy ott vegyem kezelésbe magamat, de aztán másodjára már tanultam belõle, és én is elõttük intéztem el a dolgomat. Viszont most sokkal gázabb lesz. Eddig tettethettem, hogy csak a pornóra, a nagy nõi mellekre izgulok föl, de most már magam elõtt is be kell vallanom, hogy azért nem egy rossz dolog ennyi helyes, fiatal, izmos srác között táptalajt adni legvadabb fantáziáimnak.

Mintha a rózsaszín barbie cicababák exkluzív pincsi születésnapi partijára mennék, olyan lelkesedéssel csöngetek be Davidhez. Pár pillanat múlva nyílik is az ajtó, és a házigazda ismerõs feje fogad engem.

- Bill, gyere be! Már mind itt vagyunk – nyitja ki az ajtót elõttem. Leveszem cipõmet, és a szokásos útvonalon keresztül a nappaliba érkezünk. Tényleg itt van már mindenki, Brian is ott ücsörög a kanapén, a többiekkel együtt iszogatva valamit. Arról a valamirõl hamarosan ki is derül, hogy bizony az sötét sör, mikor Kevin a kezembe nyom egy pohárral, hogy húzzam meg, mert túlságosan józannak nézek ki. Hát jó…

- Szóval, mit nézünk ma? – kérdezem, csak hogy tudjam, mire készüljek.

- A Vibrátor Támadást, a Táncosokkal farkalót és a Star Fuck-ot töltöttem le, szerintem így sorban nézzük – dobja le magát David az egyik fotelbe. Szabad hely már csak Brian mellett van, mert miért is ne mellette lenne az egyetlen olyan hely, ahová le tudok ülni, és még kényelmes is. Komolyan, szerintem összeesküdtek ellenem, vagy én nem is tudom!

- Komolyan?! A Stad Fuck-ot?! Az egy kalap szar! – kiált föl a szobában levõ ötödik fiú, Chad. Mindannyian ránézünk, és szerintem nem csak az én szemem akad meg a nadrágján levõ dudoron. Még csak említjük a pornót, és máris föl van izgulva? Ejnye…

- De már most föl vagy izgulva! – röhögi Kevin. Brian még nem szólalt meg, nem vesz részt a beszélgetésben, ami miatt még inkább zavarba jövök. Ugye nem lesz semmi gond? Kérlek, mondja valaki, hogy túlélem mindenféle megaláztatás nélkül ezt az éjszakát!

- Jók lesznek ezek! – szól közbe David, és már indítja is a tévéhez kötött laptopon a pornót. Fogadjunk, hogy ezt már minimum egy hete eltervezte, amint megtudta, hogy egyedül az övé lesz az egész ház ma este! – A múltkoriak sem voltak túl minõségiek, és mégis elélveztünk mindannyian. Nincsen azzal semmi gond, ez nem olyan, mintha a keksz játékot (soggy biscuit game, angolul találtam csak leírást róla) játszanánk, vagy valami… - Keksz játék?

Ahogyan körbe nézek, látom, hogy nem csak én vagyok kissé értetlen és alul tájékozódott, mert bár Kevinen és Chaden látom, hogy beleegyezõen bólintanak, Brian is ugyanolyan értetlen tekintettel bámul, mint én.

- Mi az a keksz játék? – szólal meg elõször az este folyamán a mellettem ülõ. Mind a hárman felé fordulnak, más-más arckifejezéssel arcukon. Kevin kissé idegesen beharapja ajkát, David csak pislog, hogy hogyhogy nem ismerjük a játékot, Chad viszont elvigyorodik.

- Mi az?! – kérdezem most már én is. Kezdek félni, hogy mi lehet az, de most már nagyon kíváncsi is vagyok.

- Hát… lehet, nem akarjátok tudni, ha még nem futottatok bele ebbe a játékba – szólal meg Kevin. Most már ténylegesen tudni akarom, hogy mi a franc lehet ez a szar, ha ennyire nem akarják elárulni!

- Mi a franc?! Igenis tudni akarom, mi ez! Én is ugyanúgy tudom játszani, akármi legyen is ez, mint mások! Ti egyértelmûen csináltátok már, akkor én is meg merem tenni, szóval csináljuk! – háborogja Brian. Azt hiszem, ez nem túl jó ötlet, az arcaikat látva, de ha mind a négyen benne lesznek, akkor nekem is muszáj lesz beszállnom, hogy ne én legyek a nyuszi. De remélem, nem valami szörnyûség, ha pedig az, akkor õk sem akarnak majd részt venni benne, hiába próbál Brian nagymenõ lenni a bevállalósságával.

- Én inkább abban nem vagyok biztos, hogy bármelyikünk részt akarna venni benne. – Kevin válaszától a hátam borsódzik, de úgy tûnik, csak nekem, mert Briant megszállta valami agyszívó szellem, és csak azért is rákontrázik.

- Hah! Gyávák lennétek? – vigyorogja, én meg csak lemondóan megrázom a fejem. Miért nem tudja ezt annyiban hagyni?! Vagy megfogni azt a nyamvadt mobilját, és utána nézni a játék lényegének?! Ha ennyire nem akarják elmondani, hogy mi ez a szar, annak biztosan van valami oka. Komolyan, hogy lehet valaki ekkora idióta?

- Dehogy vagyok én gyáva! – kiált fel Chad belelkesülve. – Ha ennyire akarod, felõlem csinálhatjuk! – vigyorogja, de úgy, hogy legszívesebben most azonnal menekülnék a házból. Nem tudom, mi lehet ez a játék, de nagyon megosztja a többieket. Még abban sem vagyok biztos, hogy tudni akarom, mi ez, nem hogy részt venni benne!

- Srácok… - szólalok meg bizonytalanul, de azonnal le is vagyok torkolva a szintén fellelkesült David által.

- Rendben! Én látni akarom ennek a nagy dumájúnak a képét, mikor rájön, hogy mi a játék lényege! Pláne akkor, ha ráadásul veszít is benne! – Ajjaj. Vajon feltûnõ lenne, ha én most gyorsan eltûnnék? – Gondolom, ötünk közül neki lenne a leginkább problémája az idegességtõl. Vagy a hercegnõnek – néz rám vigyorogva, és már tudom, hogy semmi esélyem a menekülésre. A francba!

- Remek. Akkor megyek, keresek valami kekszet. Addig nem meggondolni magatokat! – száll be David is a beszélgetésbe, és úgy is tesz. Briannel egymásra nézünk, tekintetében látom, hogy már nem is olyan magabiztos, mint amilyen az elõbb volt, de nem érdekel. Engem is belerángatott ebbe a szarba, bármi is legyen az a keksz játék, szóval érezze csak rosszul magát! Szemeimmel is azt üzenem neki, hogy legközelebb csak fogja be azt a nagy pofáját, és ne hasson rá az a nyamvadt megfelelési kényszere!

- Szóval, a játék – veszi át a szót Chad, a bevállalósabb. – Körül üljük a kekszet, és arra célozva önkielégítünk. Aki utoljára élvez el, annak meg kell ennie a kekszet. – Elkerekedett szemekkel bámulok a szabály közlõjére. Az agyam leállt, egy hatalmas vörös ERROR felirat villog.

Ez. Most. Komoly?!

Én megölöm Briant!!! Elõször szépen kihúzogatom az összes körmét, kikaparom a szemét, ráfektetem egy nyújtópadra, közben kiherélem a lehetõ legfájdalmasabban, majd mikor már egy fájdalomtól zokogó, szerencsétlen roncs lesz belõle, szépen lenyúzom a bõrét, és a húsát a medvék elé vetem. Komolyan. Most muszáj volt ebbe belemennie, és bele ráncigálnia engem is?! Ha nem szólalt volna meg, most nyugodtan csicsikálhatnék otthon, nem pedig itt szenvednék négy másik sráccal azon, hogy ha komolyan játsszuk ezt a játékot, akkor nehogy én húzzam ki legtovább elélvezéssel!

- Ez undorító – nyöszörgöm. Szinte érzem, ahogyan zöld az arcom. Oké, biszex vagyok, oké, gondoltam már arra, hogy milyen lehet nem csak a saját magomat, hanem másik srác magját megkóstolni. De azt valahogyan szexibb helyzetben képzeltem el, és nem négy másik srácét egyszerre! FÚJ már!

- Igen, ez a lényege – ért velem egyet a visszaérkezõ David. De ha szerintük is gusztustalan, akkor mégis mi a francért egyeztek bele a dologba?! Meg miért játszották már?! Meg mégis ki a fenének volt annyi esze, hogy kitaláljon ilyen gusztustlanságot?! Mi a franc veszi rá õket, hogy még egyszer játsszák ezt a szart? Jó, nyilvánvaló, hogy arra számítanak, hogy Brian vagy én veszítünk, de akkor is! Milyen gusztustalanság ez már?!

- Jól van, csináljuk! – mondja Brian magabiztosan, én meg hangosan fölnyögök. Ennek tényleg elmentek otthonról, az már egyszer biztos!

- Oké, akkor bekapcsolom a pornót, és kezdhetjük. – Így is tesz a házigazda, és hamarosan a nappalit betölti a megjátszott nõi élvezet hangjai. Mert ettõl könnyebben fölizgulok, mi?

Körbeüljük azt a nyavalyás keksz darabkát, de úgy tûnik, senki sem akar kezdeni, mert még mindenki csak a kekszet bámulja, zárt cipzárral. Nincsen semmi kedvem önkielégíteni, de mikor Chad halált megvetõ bátorsággal elsõnek elõhúzza alig-merevedését, önkéntelenül is érdeklõdni kezd az én alfelem is. Jól van, tehetek én arról, hogy az itt jelen levõ négy fiú mindegyike egy félistent is könnyedén lepipálna test ügyileg? Agyilag már egy földigiliszta ellen is veszítenének, de hogy a testük baromi dögös, az is biztos. Ahogyan kivillan a pólója alól a kidolgozott bronzbarna hasa, máris nagyobb kedvvel vágok bele a játékba. Na, jó, azért ne túlozzunk!

Viszont én is elõveszem a sajátomat, mikor már Kevin is kibontotta az övét. Nagyon nem akarok veszíteni, szóval inkább elsõnek élvezzek el, semmint utolsónak. Egy-két húzás múlva már félkemény vagyok, de mikor Brian is becsatlakozik az önmaga kényeztetésébe, egybõl merevebbé válok. Próbálom becsukni szemeimet, hogy ne jöjjenek rá a többiek, hogy a testük eléggé nagy hatással van rám, pláne egyeseké, de nem tehetek róla, néha muszáj a szempilláim mögül rá-rá pillantanom arra a szép ívû férfiasságra, aminek csak egy része tûnik el Brian nem éppen kicsiny kezei között. Azt hiszem, nem lesz bajom a korai elélvezéssel…

Nagyon igyekszem nem végig pillantani a merev szerszámokon, de elég nehéz, mikor egyik-másik még távolról is majd kiböki szemeimet. De nem, nem leszek még perverzebb, és nem fogok leskelõdni résnyire nyitott szemeim mögül. Inkább begyorsítok a kezem mozgásán, hogy hamar végezhessek. Nem vagyok egy hangos alkat, de némán sem tudom élvezni a dolgokat, így lassan, mikor már eléggé a közelben vagyok, egy-egy apró nyögés szakad ki belõlem. A többiek felõl is érkeznek morgások, nyögések, apróbb sóhajok, de már annyira el vagyok foglalva a saját élvezetemmel, hogy nem is nézem, hogy ki hol tart. Viszont azt hallom, hogy elsõ elélvezõ nem leszek, mert valamelyik fiú, talán David, egy hangosabb morranással elélvez, de egy-két húzás után követem én is. Na, nem lettem elsõ elélvezõ szerencsére, de utolsó sem. Csodálatos!

Nem szólalunk meg, hagyjuk, hogy a többiek is élvezzék ezt a szarságot, és csak némán nyúlok a felém nyújtott zsebkendõ után. Megtörölöm szerszámomat, majd visszateszem a helyére, épp akkor, mikor Chad is elélvez. Na, most már csak Kevin és Brian versenyeznek. Kíváncsi vagyok, melyikük veszít… Nem lennék annak a szerencsétlen helyében, az egyszer biztos! Már most, hármunk spermája után gusztustalan a csokis keksz, nem hogy még utánuk… Csak úgy tocsog a fehér ragacsban. Blöeh, én mindjárt hányok, nem hogy az, akinek ezt meg is kell ennie!

Brian… erre a viselkedésedre én már nem tudok semmit sem mondani. Komolyan. Menthetetlen idióta, az egyszer biztos… de azért még így sem kívánom neki, hogy õ veszítsen. Az túl kegyetlen büntetés lenne még számára is. Maradjunk csak a kasztrálásnál, és egyebeknél! 

Lassan odasétálok a pulthoz, felülök az egyik székre és megfordulok, hogy még egyszer szemrevételezzem a helyiséget, majd mint aki jól végezte dolgát, visszafordulok és kezembe veszem az itallapot. A választék széles, a jól megszokott kávék és forró csokik mellett igazi különlegességek is akadnak, és az illatból ítélve biztosan finomak is. Nem értem, hogy miért néz ki kívülrõl úgy, ahogy. Lehet, hogy frissen vették át a helyet és még csak a belsõ tér átalakítására jutott idõ, de a külsõ renoválására még nem? Esetleg nem lenne rá keret? Vagy direkt hagyták úgy ahogy?

Mindegy is, igazából nem számít, hiszen még öt perce sem léptem át a küszöböt, mégis úgy érzem, mintha évek óta idejárnék, mintha ez a kívülrõl semmilyen kávézó a lelki társam volna. Õ is ugyanolyan, mint én. Kívülrõl mást mutat, mint amilyen valójában és alig akad pár ember, akik õszintén megismernék. Esetemben senki. Na, nem mintha nem így terveztem volna, szóval semmi okom panaszkodni. Csupán arról van szó, hogy néha lehetetlenül idegesítõ, hogy milyen felszínesek egyesek, és mennyire fárasztó másnak tettetnem magam. Bár, ahhoz úgymond már hozzászoktam, inkább az a fárasztó, hogy mindig olyan dolgokról kell beszélgetnem, amelyek egyáltalán nem érdekelnek, és ugyanúgy bele kell mennem a felszínes kapcsolatokba, a viselkedésbe, mindenbe. Ez volt az ár, ahogyan a kávézónak is az, hogy megbélyegzik, vagy egyszerûen csak nem akad meg rajtuk a szem. De ezért az áldozatért mit kapunk? A kávézó azt, hogy a meglepetés erejével támadhat az emberre és belsejével bárkit levehet a lábáról, így az emberek idehívják az ismerõseiket, kialakul egy rendes, nagyszerû fogyasztó réteg. Meg persze a hûséges törzsvendégek. A saját jutalmam ennél jóval szegényebb, csupán annyi, hogy békében hagynak. Az iskolában elég, hogyha mosolygok, elég, hogyha jól teljesítek sportban, jól nézek ki, nem drogozok és máris mindenki a lábaim elõtt hever. A tanárnõk majdnem úgy viselkednek velem, mintha belém lennének zúgva, a szüleim békén hagynak, ha egyáltalán érdekli õket a veszekedésen kívül bármi más, és minden szerencsétlen csodál. Hatalmas tisztelet annak az egészen vékonyka diákrétegnek, akik nem ájulnak el a folyamatos flörtöléseimtõl, a mosolyomtól, a baromságaimtól és a sportteljesítményemtõl. Talán… talán azért, mert érzik mennyire mû az egész? Nem tudom…

De errõl mit is tudhatok? Most vagyok itt elõször és nem csinálok mást, mint filozofálgatok, és magam meg egy kávézó között húzok párhuzamot, ahelyett, hogy azon álmodoznék, hogy talán mindjárt vége ennek az egésznek és szabad lehetek. Szabad… ha sportösztöndíjjal bejutok egyetemre és nem vágnak ki onnan, akkor életem még minimum öt évig folytathatom ezt az egész menõ sportember dolgot, és nem lesz ott Bill, mert biztos, hogy külön egyetemre jelentkezünk majd. Igen, Bill jelenléte a legnagyobb problémám, hiszen õ az egyetlen, aki mellett egy kicsit néha megmutathatom, hogy milyen is vagyok valójában. Egyáltalán akarok én tovább jelentkezni felsõoktatásba? Hah, úgyis mindegy, úgysem az számít, amit én szeretnék, hanem az, hogy a szüleim mit akarnak. Persze a váláson kívül. Apa sosem volt jó sportban, de nagy sportember, szóval nekem kell beteljesítenem az álmát, anya minimum követelménye pedig egy diploma ahhoz, hogy egyáltalán bárkit is emberszámba vegyen. Miért nincs egy testvérem? Minden sokkal könnyebb lenne. Mondjuk ezzel már késõ.

Nekem már úgyis mindegy. Itt vagyok tizenhét évesen, tökéletes testtel, amit a kemény munkámnak köszönhetek, de mindenki azt hiszi eleve tökéletesnek születtem. Mindenki irigyel, mert kurva jó vagyok a sportokban, és minden héten csajt cserélhetek, és ez csupán egy csettintésembe kerül úgyis, hogy nem csinálok velük semmit. S mindezek ellenére legendák szólnak az ágyakrobatikai képességeimrõl, amelyeket sosem volt alkalmam megmutatni. Aztán az igazi oldalam nem ismeri senki, a családi hátteremrõl nem tud senki semmit, nem is akarják megismerni, hiszen túl nagy fáradság. Elég annyi, hogy olyan jófej szüleim vannak, akik egy grill-gyõzelmi-partyt rendeznek minden meccsünk után a közeli tónál, akkor is, ha nagy ritkán vesztünk. Nincs egyetlen valamire való barátom sem, akit bármilyen gond esetén bármikor felhívhatnék. Csupán egy lökött haverom, aki képes feldobni a napom, és akivel olyan jókat elücsörgünk a másik ölében. Végezetül pedig 17 évesen annyira le vagyok csúszva, hogy magamat egy kávézóhoz hasonlítom… Most mondja valaki azt, hogy nincs ki mind a négy kerekem!

Sóhajtva lapozom végre az itallapot, megtippelni sem merem mióta bámultam egy oldalt, mintha még olvasni sem tudnék. Nagyszerû, úgyis illene hozzám. Olvasásról jut eszembe, milyen hülye név az, hogy Spicy Horse? Oké, vannak chilis kávék, forró csokik, meg egy-két csípõs szendvics, de ezt tényleg egy kávézónak?  Végülis, jól hangzik. Na, nézzünk, mit válasszunk? A speciális fajtákból nem tudom, hogy merjek-e kérni… Hajt a kíváncsiság, de mennyire lehet csípõs? Meg kéne kérdezni az egyik pultost… ha esetleg valamelyik erre járna, pedig nem olyan hatalmas a pult. De a nõi pultos teljesen le van foglalva, ahogyan egyensúlyozgat a tányérokkal és csészékkel a sámlin, meg persze közben kicsit meg-meglegyintgeti a mellette levõ kávéfõzõt, a másik, a srác meg nekem háttal áll és egy kuncsafttal diskurál, aki hát… érdekes, hogy milyen szívdöglesztõen mosolyog a pincérre. Ezt nem a lányoknak szokták tartogatni? Most szóljak oda, hogy rendelnék, vagy várjak valamelyikükre? Á, tök felesleges szólnom, minél késõbb érek haza, annál jobb, estére talán lecsillapodnak a kedélyek és újra lakható lesz a ház.

-Életem, vonszold oda a cuki feneked a másik oldalra és szolgáld ki a vevõt, mert nem érek rá! – kiált le a srácra az akár akrobatának is kiváló lány, mivel az eddigi terhei mellé felvett még egy csomag kávét is, ami majdnem a padlóra zuhant. Miért nem kért még segítséget? Meg egyáltalán miért kell engem olyan gyorsan kiszolgálni? Nem fogok panaszt tenni, ha várnom kell. Tényleg… 

A srác megfordul, köszön és a mit adhatok címû megszokott, tök átlagos mondat közepén már tátva a szám. Jól látok? Tudom, hogy szar a látásom, meg romlott is az utóbbi évben, de azért ennyire nem… vagy mégis?

- Bill?! – tör felszínre a kérdés, bár nem értem miért lepõdök meg. Igen, nem számítottam rá, igen, azt mondta, hogy más programja van. De ugyanezeket elmondhatom magamról is. Az arcából ítélve õ sem várt rám, és nekem is valami meccset kéne néznem. Amúgy az ott egy aranyos, kék csat a hajában? Minek van csat a hajában? Meg különben is… – Neked nem randid van? – kérdezem kerek szemekkel, nagyokat pislogva, mert mást, pontosabban a csatokat nem merem megkérdezni. Lehet csak viccbõl tette a hajába, mint ahogyan a suliban is sok hülyeséget csinálunk. Igaz, sosem egyedül és mindig van közönségünk.

- Csak te feltételezted, én nem válaszoltam semmit – válaszolja egy sóhajtás után, egy vállrándítás keretében. Tudom, hogy óra után azon volt, hogy lekoptasson, de azért ennél jobban örülnék, ha egy kicsivel jobban örülne nekem… Én is boldog lennék, ha egyszer õ nyitna ajtót, amikor viszem ki házhoz a pizzákat. Lehet szégyelli ezt a melót és ezért nem akarta, hogy kísérgessem és hagyta, hogy azt higgyem randin van?

- Csak nem randid lenne? – csúszik a képbe a csajozó mosollyal ellátott ürge is – Mással, vagy velem? – Vele? Akkor ez azt jelenti, amire gondolok? Bill nemcsak tetteti a buzulást? Meg hajcsat van a hajában, és a fickó legszívesebben rámászna, meg az elõbb olyan jól elvoltak, ameddig nem fordult hátra. De miért nem undorodom a gondolattól, hogy egy ilyen emberrel ölelgetjük egymást, mászunk egymás ölébe szünetekben? Ennyire megszoktam volna már? Lehet, hogy nem is a munkahelye, hanem a férfi miatt rázott le? Ennyire nem bízik bennem? Jó, megértem, én sem tenném, de… akkor is bántó és õ az én haverom, barátom, nevezzük aminek akarjuk.

- Miattad hagyott ott Bill? – szegezem durcásan a lehengerlõ mosolyú fazonnak. Pedig ha Bill barátja, akkor kedvesebbnek kéne lennem. De nem tudok… egyszer kísérném haza, igaz, bûntudatból, meg persze azért, mert bírom a társaságát, erre pont miatta nem lehet?  

- Neked pasid van?! – kérdez vissza, mire meglepõdök. Én? Bill pasija? Köpni-nyelni nem tudok, ameddig ez eljut a tudatomig, ameddig elképzelem kettõnket és ameddig feldolgozom, hogy ez sem váltott ki belõlem hányingert. Tényleg nagyon hozzászokhattam a szünetekben való buzuláshoz. Mindenki más már bevert volna valakinek.  – Basszus, szólhattál volna… - fordul Billhez a jómadár, aki melegnek nézett - akkor nem flörtölök veled folyamatosan. Ezért nem akartál eljönni velem randira sem, mi? De akkor leállíthattál volna teljesen, megértettem volna. Bár… eléggé butának tûnik a srác. Hagyd csak ott az izomagyat, és gyere el velem randira! Mit szólsz? – Izomagyat?! Butának?! Mindjárt megmutatom neki, hogy milyen jó kis válaszsértésre használható a buta izomagyam!

- Most szépen – hajol Bill fenyegetõen fölénk, pont amikor visszaszólásra nyitottam volna a szám, de olyan fenyegetõen néz, hogy levegõt venni alig merek - mind a ketten fogjátok magatokat, kimentek azon az ajtón, elfelejtitek a most történeteket, és szépen hazafáradtok. Világos?! – kérdezi végül, szinte látom a villámokat a feje körül. Ennek ellenére minden bátorságom összeszedve nagy ártatlanul felpislogok rá.

- De még nem is rendeltem… - jegyzem meg halkan és azonnal meg is bánom. Ha nem tudnám egy film trailerébõl, hogy kanállal nem lehet ölni, csak az õrületbe kergetni valakit, akkor most tényleg elkezdenék aggódni az életemért.  

- Én még nem ittam meg a kávém! – csatlakozik megszeppenten a másik is, aki a pasijának mondott. Most, hogy így eszembe jutott fel kéne világosítani…

- Nem érdekel! Elegem van belõletek! Ma menjetek máshova! – és minden egyes mondatának úgy ad hangsúlyt, hogy az elképzelt felkiáltó jelekhez társítja az eltörölgetett poharak és bögrék helyrevágását is. 

- Amúgy Bill nem a pasim, hanem a haverom és a buzulós partnerem – tájékoztatom az idegesítõt, csak hogy mindenki mindennel legyen tisztában, de teljesen más hatást érek el. A fazon elképed, Bill meg csak áll és néz tányérszemekkel. Most mi van? Talán nem fedi le az igazságot?

- Te, ne haragudj, nem tudtam, hogy az ilyenfajta… „kapcsolatokat” kedveled… - persze, mintha én itt sem lennék, mintha velem nem lehetne kommunikálni, mert szürkeállomány helyett izom van a koponyámban. Tapló. – Jól vagy, szépség? – sandít rá aggódóan, miután nem kapott választ, és ennek hatására én is felhagyok az idegesítõ fazon szuggerálásával, hogy válaszoljon is valamit és átpillantok Billre.

- Bill, minden oké? – kezdek aggódni én is, ahogyan megpillantom a kitágult szemeket, a megszokottnál kissé fehérebb bõrt és a remegõ kezeket, meg az apró, odafagyott mosolyt a szája szegletében.

- Persze… minden… oké… - válaszolja, majd egy szó nélkül elindul a pult kijárata felé – Felmondok… én ezt… nem bírom… - és átvág a kávézón, amerre a mosdók vannak, nyilván arra van a Spicy Horse kulisszáihoz a személyzeti bejárat, majd az idegesítõ fazonnal együtt összerezzenünk egy hatalmas, nem várt ajtócsapódásra.

- Ebbe meg mi ütött? – nézek a hang irányába döbbenten.

- Természetesen kiakasztottad! Nem láttad? Ameddig be nem tetted ide a lábad, addig semmi baja nem volt! Egyáltalán minek kellett elrontani a szépség napját? – támad rám váratlanul az idegesítõ fazon.

- Mintha te olyan kis ártatlan lennél! Mi ez a hülyeség, hogy szépség, randizol vele, hogy hagyjon ott engem érted meg ilyenek? – kapom fel már én is a vizet. Elegem van! Én tehetek a szüleim válásáról, meg Bill bokájáról is, de hogy arról is egyedül én tehetek, hogy úgy nézett ki, mint egy sorozatgyilkos, azt már nem veszem be! – Meg különben sem volt jó napja, megsérült a bokája, úgy jár, mint valami sánta veterán, ne kenj rám mindent!

-  Inkább hagyjon ott téged és randizzon velem, mint veled! Legalább érzelmeket is adok neki és nem csak dugni járnék vele össze! Egyáltalán hogyan tudtad ilyen kapcsolatra rávenni? A bokájával meg hitegess mást, semmi baja! – fonja keresztbe a karjait és húzza fel az orrát kicsit sértõdötten, de csak pislogok rá, mint hal a szatyorban.

- Hogy mi van?! Te azt hiszed, hogy én meg Bill?! Ez most komoly?! A csajok érdekelnek ember! – kelek ki magamból és minden erõmre szükségem van, hogy ne kiabáljak és ne húzzak be neki egyet.

- Nem is tudom ki kinek a buzulós partnere – társít egy megvetõ pillantást a mondatához, amit természetesen nekem címez, ki másnak?

- Az egy iskolai hülyéskedés, amit sokszor a lányok kedvéért csinálunk poénból, mert tetszik nekik. Te nem vagy normális! Egyáltalán mit csapod Billnek a szelet? Úgy néz ki szerinted, mint aki a pasikra bukik? – istenem, ez a fazon tényleg minden ilyen véresen komolyan vesz vagy csak velem ilyen? Ha Bill tényleg meleg lenne, vagy biszex, biztosan észrevettem volna!

- Aha, persze, én meg Csipkerózsika vagyok. Minek flörtölnék egy olyannal, akirõl tudom, hogy semmi esélyem? Ennyire szánalmas nem vagyok. Ráadásul látom rajta, hogy tetszem neki, csak azt nem mondta, hogy van egy ilyen tökfej az életében és még szépen fogalmaztam. Buzulós partner, mi? De ne aggódj, nem sokáig lesz, az a srác ennél sokkal jobbat érdemel. 

- Mirõl dumálsz?! – pattanok fel a szélrõl. Hiába tépem a szám? Különben is, nálam jobb kinek kéne?! Jól nézek ki, menõ vagyok, az iskolai ranglétra tetején állok, anyagilag tök okés a családi hátterem is, dolgozni sem szégyellek, van jogsim, csapatkapitány vagyok, és még sorolhatnám! Mindenkinek bejövök! Mi az, hogy õ immunis? Meg most Bill tényleg meleg, vagy csak ez a szerencsétlen talál ki ilyeneket, mert a felfogóképessége nem mûködik?

- Ti ketten! – csap egyet a pultos lány a pultra – Te- mutat a rohadt idegesítõ fazonra – visszavonszolod a segged a helyedre, befejezed a kávéd, távozol. Te pedig – néz rám villámló szemekkel – vagy rendelsz valamit, vagy eltûnsz. Rohadt nagy galibát okoztatok, egyedül maradtam, nem mehetek utána, mert akkor nem lesz senki a pultban és a fõnök kirúg, megcsapkodhatni sem csapkodhatlak meg titeket, mert árt a hely hírének, szóval az elkövetkezendõ percekben kussban maradtok és elhúztok a francba. Érthetõ voltam? – mint két rajtakapott gyerek pislogunk egy nagyot és bólintunk. Nem néztem volna ki ebbõl a lányból, hogy ilyen egy fúria tud lenni.

- Én szívesen utána megyek és visszahozom – vet be egy dögös mosolyt az idegesítõ fazon.

- De én még szívesebben megyek utána! – a végén még molesztálná az öltözõben, vagy ami a legrosszabb: megerõszakolja!

- Leülni!- emeli fel a hangját a kis hölgyemény és egy szó nélkül engedelmeskedünk - Egyikõtök sem megy sehova! Még csak az kéne! Mit képzeltek magatokról?! Ha valamelyikõtök is utána sompolyog, akkor az esti csúcsforgalomban sem fog visszamerészkedni, rosszabb esetben meg tényleg komolyan veszi a felmondást! Így is éppen elég bajt okoztatok! Nos, valami rendelés? – néz rám csípõre tett kezekkel, de csak megrázom a fejem és távozok. Az az idegesítõ fazon úgysem hagyna békén.

~

Bill nem is bicegett… mélázok iskolába menet a buszon. Ritka rossz hétvégém volt. Végig a kávézós jelenet járt a fejemben, meg az, hogy bocsánatot kéne kérnem. De mégis miért? Persze nem telefonon, mert az úgy olyan mû, meg semmilyen, meg nem õszinte. Mindenképpen személyesen szeretnék elnézést kérni.

Persze nem csupán emiatt volt szar a hétvége… a szüleim szokásosan veszekedtek, de ezt már kezdem megszokni, vagy csak azért nem érdekelt annyira, mert volt annál nagyobb problémám is. Most Bill a másik csapatban játszik? Vagy mindkettõben? Mondjuk, az a hajcsat elég fura volt a fején… sosem láttam még srácot hajcsattal… meg arra sem emlékszem, hogy lett volna barátnõje, vagy kavart volna valakivel, de ettõl függetlenül megnézi a lányokat, meg persze az egész buzulás azért van, mert a csajoknak bejön. De… de akkor így ennek vége? Vagy egyáltalán mi lesz? Ha tényleg az, akkor nem tudom… máshogy veszi ki magát, ha letaperolnak, meg az ölembe ülnek… De egy meleg egyáltalán csinálna ilyet csajok kedvéért? Remélem, tudok még elsõ óra elõtt beszélni Billel, mert ebbe fognak belerokkanni a gondolataim és az idegeim! Azért is, hogy nem tudom eldönteni, hogy miért nem undorodom a gondolattól és miért nem vagyok dühös, hogy ennyi idõn keresztül egy meleg fogdosott úgy ahogy! Ha meleg, természetesen. Persze, közös beleegyezéses buli volt a lányok ilyesfajta szórakoztatása, imponált, hogy körberajongtak minket, de akkor is. Ha egy átlag gimis srác belegondol, elõször is, nem megy bele ilyenbe, másodszor meg ilyen információkhoz jutva undort meg haragot kéne éreznie. Lehet csak túlságosan bírom Billt, hogy ilyen miatt haragudjak rá, mert valahogy az egyetlen barátomnak tekintem? Barát… sosem jártunk el sehova, még csak azt sem tudjuk hol lakik a másik… semmit sem tudunk egymásról, na. De a többiekhez képest barát, és ha túl akarom élni ezt a másfél évet még dilidoki nélkül, akkor szükségem van egy ilyen „barátra”.

Oda sem érek az osztály ajtajába, de már hallom a lányok visongását. Pont azt a frekvenciát ütik meg, mint amikor buzulunk. Természetesen igazam van, tényleg megy a mûsor, ám Bill nélkül, aki a szokott helyén kicsit sem vidáman üldögél. Persze ezt a többiek a nagy zsongásban ezt nem hagynák, hiszen vele teljes a csapat, és már karolnák is át, hogy csatlakozzon, de Bill mérgesen lerázza magáról a hívatlan karokat.

-Már mondtam, hogy a mai napra szálljatok le rólam! A humorom elhagytam egy sikátorban…

- Jaj, biztosan hiányzik neki Brian! Na, ne szomorodj el annyira Bill, biztosan mindjárt itt lesz a herceged.

- Ó, csak említeni kellett! Hé, szõke herceg, a hercegnõd maga alatt van! Adj neki egy jó reggelt csókot és biztos jobb kedve lesz! – integetnek felém, de csak sóhajtok egyet. Eddig is ilyen fárasztóak voltak?

- Szálljatok már le róla, amúgy is ki akartam hívni, szóval el kell viselnetek a hiányát – dobom le a táskám a helyére és pillantok Billre várakozóan, akin látszik, hogy inkább menne nyilvános kivégzésre, mint velem ki beszélni.

- Csak nem megkéred végre a kezét? Hol lesz az esküvõ? Ugye Disneylandben?

- Persze, hogy megkérem a kezét, amennyiben Jenny is megengedi – szerelem le a bohóckodást és örömmel látom, hogy Bill is feltápászkodott végre.

- Ó, még mindig megvan? Azt hittem azért van olyan fancsali képed, mert dobtad a hétvégén – akkor nem fancsali képem lenne, hanem végtelenül boldog. Ennyi hisztit egy csajtól sem láttam még, meg leellenõrzi, hogy hol és kikkel vagyok… Csak még egyszer kezd el nyávogni megütve a magas C-t vagy tör ki hisztiben a semmiért, vagy von kérdõre kivel mikor mit és hol csináltam, dobom. Ha nem sikerül ilyet szombatig produkálnia, akkor meg vasárnap. De hát õ az új pomponlány csapatkapitány, szóval kötelezõszerûen muszáj járnom vele, csak nem számítottam rá, hogy ilyen kibírhatatlan.

Billel sikeresen elérünk egy csendesebb helyre, az automaták mellé, hiszen a csúcsforgalom már lejárt, mindenki a termekben van, a fõ folyosóktól távol esik, és senki sem gondolkodik azon, hogy vajon mit csinálunk az automaták mellett. Kávét veszünk, mi mást?

-Figyelj… - kezdünk bele egyszerre, majd ennek hatására abba is hagyjuk. Igen, tudtam, hogy kissé kínos lesz, de arra nem, hogy ennyire. Melyikünknek kéne kezdeni? Egyáltalán õ mégis mit szeretne mondani? Mert a bocsánatkérésem alap a történtek után, még ha nem is tudom miért, de vajon õ?

- Nézd, én csak… - vakarom meg zavartan a fejem. Egyáltalán miért is kéne bocsánatot kérnem? Soha a büdös életben nem kértem még õszintén bocsánatot senkitõl. Na jó, a szüleimtõl egyszer, amikor titokban elvittem a kocsit a haverokkal és összetörtük. De Billtõl pénteken is, meg ma is, és tök természetes, hogy bocsánatot kérek tõle, hogy komolyan is gondolom. Igaz, szar érzés, foltot ejt az egómon, de nem akarom, hogy utáljon vagy haragudjon rám – Szóval… én csak annyit szerettem volna, hogy ne haragudj. Nem tudom mivel sikerült felbosszantanom annyira, de sajnálom – rápillantok, de azonnal meg is bánom, mivel attól, hogy úgy néz rám, mint valami értelmi fogyatékos földönkívüli lényre, csak még hülyébben érzem magam.

- Remélem nem haragszol nagyon – veszek mély levegõt és valami mosolyféleséget próbálok az arcomra erõltetni, mivel még mindig nem szólalt meg, nem bólintott, semmi – meg persze azt is, hogy barátok maradunk. Nem tudom, hogy az a csóka igazat mondott-e vagy sem, de engem nem zavarna, ha meleg lennél vagy valami. Furcsa lenne, de… körülbelül te vagy az egyetlen barátom… - nem hiszem el, hogy kimondtam! Miért? Miért nem tudom Billnek is egyfolytában azt a magabiztos, menõ izomagyat mutatni? Eddig ment! Lehet azért, mert én is megtudtam róla valamit, amit titkol? Egyáltalán titkolja? Egyáltalán van mit? Semmi sem biztos, és lehet, hogy a feltételezéssel is felbosszantottam… Nagyszerû… Remélem, még ma válaszol, de eddig csak ugyanúgy bámul rám és egyre idiótábbnak érzem magam tõle. 

- Te tudod mi az a seme-uke? – kérdezek vissza elgondolkozva.

- Gõzöm sincs, miért?

-  Mert mielõtt röhögõ görcsöt kaptak ezt mondták, és idegesít, hogy fogalmam sincs mirõl beszéltek – mondom, miközben tovább figyelem a lányokat. A vörös arcról simán el tudom képzelni, hogy valami perverz dolog lehet, meg pláne, hogy japánnak hangzik, szóval még inkább biztos, hogy perverz dolog, de nem tudom, mi lehet.

- Haver, egy jó tanács: ne akard megtudni. A lányok érthetetlenek, az meg, hogy néha min nevetnek az meg még inkább – feleli. Elhúzom a számat, de lehet, igaza van. Attól még nem örülök neki, hogy valamit nem tudok, de mivel bejött a drágalátos Mr. Bean, inkább elterelem gondolataimat. Bár velem nincsen baja, mert állítása szerint én vagyok az egyetlen valamire való, emberkezdeménynek mondható lény az osztályban, attól még nem tanácsos nála elmerengeni. Pláne akkor nem, ha meg akarom kapni félévkor az ötöst, mert az utolsó esszém most négyes lett, ami az átlagomon nem igazán rontott, az õ szemében viszont az átlag mit sem számít. Oké, nem mintha annyira sokat számítana egy média négyes félévkor, de kell az én kicsiny kis lelkecskémnek a tudat, hogy csak tesibõl nem sikerül megszereznem a legjobb jegyet, a többibõl viszont igen.

Tudom, tudom, hogy csak engem érdekel, más nagyjából magasról leszarja a sápítozásait, és csak az a céljuk, hogy ne bukjanak meg, de ez nem az én hozzáállásom. Nekem az kell, hogy tudjam, ha sportokból nem is, legalább minden másból a lehetõ legjobb vagyok. Szóval nem engedhetem meg magamnak azt, hogy több rossz jegyet szerezzek még ebbõl sem. Az egész órát végig jegyzetelem, ellentétben a mellettem ülõ Briannal, akinél egy-két szót látok csak leírva. Nem tudom, hogy fölajánljam-e neki, hogy lemásolhatja rólam a jegyzetem, hiszen szívesen odaadnám neki, de azt sem akarom, hogy azt higgye, hogy mittudomén, lenézem, hogy nem jegyzetelt, vagy valami. Végül nem is kell döntenem, mert kicsöngetéskor azonnal pattan is föl a székrõl, és már össze is van pakolva a cucca. Áh, akkor mindegy. Különben is, ha kellene neki bármiféle jegyzet, vagy segítség, szólna nekem, nem? Vagy másnak. De remélhetõleg nekem. Végül is, én vagyok az osztály legjobbja, nem?

- Bill! Ne segítsünk vinni valamit? – Nagy szemekkel pislogok a körülöttem álló lányokra, akik egy pillanattal ezelõtt itt sem voltak. Úgy érzem magam, mint egy sérült antilop hiénákkal körülvéve, de igyekszem nem mutatni, hogy nem érzem magam biztonságban úgy, hogy körülöttem keringenek. Biztos vagyok benne, hogy nem csak a kutyákra, de a lányokra is igaz: megérzik a félelmet!

- Köszi, nem kell, járni, még ha bicegve is, de tudok. Nem akarlak feltartani titeket – mosolygom, és indulnék is utat törve magamnak köztük, de valaki megjelenik a hátam mögött, és kiveszi a kezembõl a táskámat. Héé!

-  Jaj, ugyan már, csak kéreti magát, hát nem látjátok? Ilyen az én hercegnõm, de nem lesz semmi baj, hazakísérlek és vigyázok arra, hogy idõben átbicegj a zebrán – ölel magához a bunkója, de mivel szerencséjére fölismerem a hangját, meg igazából a testét is, nem verek be egyet Briannak, hanem ellazulok, és igyekszem nem feltûnõen élvezni ölelését.

- Sajnos addig nem lehetsz herceg és én sem hercegnõ, ameddig nincs fehér lovad – mondom végül, és igyekszem eltolni magamtól, meg visszaszerezni a táskámat, ám bár az elõbbi sikerül, az utóbbi kevésbé.

- A-a! El kell viselned hazáig, ha már miattam sérültél le – tér ki az utamból, én meg hiába akarnék utána rohanni, azzal csak rontanék helyzetemen, mert mindenki megtudná, hogy csak kamuztam, szóval bicegve próbálom utolérni, nem túl nagy sikerrel. Szóval inkább megállok, és új taktikával próbálkozom, mert már nagyon kéne sietnem, nem akarok elkésni a munkahelyemrõl. Egyrészt, nem szokásom sehonnan késni, másrészt, akkor búcsút mondhatnék a hónap dolgozója címemnek, harmadrészt pedig, ha elkísérne, megtudná, hogy ott dolgozom, és az nem lenne túl jó. Az az én kis saját helyecském, ahol olyan lehetek, amilyen akarok, és nem olyan, amilyet elvárnak tõlem. Ott az emberek szerint cuki a hajcsatom, míg itt mindenki csak kiröhögne vele.

- Brian… el kell mondanom valamit. Az utcán szégyellem a kapcsolatunk, szóval add vissza a táskám és csalj meg valamelyik kisasszonnyal – kacsintok rá a lányokra, és csak reménykedni tudok, hogy visszakapom a táskámat, és végre húzhatok innen dolgozni.

- Most már csak azért is rád tapadok, mint egy pióca! Szóval siessél, nem akarom lekésni a délutáni meccset! A Mosómedvék játszanak a Caballerosék ellen! Na, csipkedd magad! – Ne már! Most komolyan haza akar kísérni?! Miért pont most jön rád a lovagiasság, és miért felém irányul?! Nagyon bírlak, de add csak vissza a táskámat, és menj szépen haza, jó? Nézd csak a meccsedet! Próbálom szuggerálni, de úgy látszik, hiába néztem meg többször is a Star Wars összes részét, az Erõ nincsen velem. Egészen a buszmegállóig kísér, ami igazából jól esik, mert nagyon kedvelem õt, de igyekszem a sulit, és a sulin kívüli dolgaimat külön választani.

- Mit fogsz csinálni délután? – kérdezi egy kis idõ múltán. Inkább kettõt és könnyebbet, de ezt nem válaszolom, mert akkor csak még inkább kíváncsiskodna, szóval lezárom a témát egy „pihennivel”. Senki nem tudja, hogy dolgozom, hogy hol dolgozom, és azt sem igazán, hogy milyen életet élek, és ez így jó nekem. Nem szeretném, ha hirtelen az osztálytársaim megjelennének a kávézóban, és a lányok ott nevetgélnének, a fiúk pedig cikiznének. 

-  Figyi, nagyon sajnálom a bokád – kér bocsánatot, én meg tökre rosszul érzem magam, mert hazudok neki. Mégsem mondok semmit, csak hümmögök egyet, amit érthet úgy, ahogyan akar, mert ha most kinyitnám a számat, akkor tutira kibukna belõlem az igazság. De az milyen ciki lenne már, ha bevallanám, hogy azért kamuztam, és azért nem kaptuk meg a tuti ötöst, mert majdnem merevedésem lett attól, hogy rajtam terpeszkedett. Nem akarom elundorítani magamtól!

- Te nem a hármassal szoktál hazamenni a másik buszmegállóból? – váltok inkább témát.

- Eltaláltad, de most hazakísérlek – mondja határozottan, én meg mindjárt pánikolni kezdek. Ha õ eljön a kávézóba, a végén még vagy elmondja, vagy csak simán rájönnek a lányok is, és akkor mindenki ellepi a kávézót, én meg nagyon, nagyon, de nagyon nem akarom ezt! Ha lenne egy icike-picike esélye annak, hogy titokban marad a munkahelyem az osztálytársaink elõtt, akkor szívesen venném, ha egyszer eljönne, de a lányok olyanok, mint a kopók: mindent kiszagolnak.

- Nem kell, erre semmi szükség, pár percre lakok a buszmegállótól, és tényleg nem haragszom. Nem a te hibád a lábam, szólnom kellett volna a tanárnak az óra elején. De menjél szépen haza te is, mert ilyen tempóban lekésed a meccsed – mondom kétségbeesetten.

- Meccset? – kérdez vissza. Összevonom szemöldökömet, mert biztos vagyok benne, hogy valami mosómedvékrõl, meg meccsrõl beszélt, mikor elindultunk, most meg mintha nem is tudna semmi ilyenrõl, de biztosan csak össze van zavarodva, nekem is ki szoktak esni dolgok a fejembõl.

- Tudod, a mosómedvék a nem tudom kik ellen…

- Ja! Jaj, hogy az! Nem fogom lekésni – mondja magabiztosan. A francba. De miért pont most jön rá ez a hazakísérhetnék? Miért nem mondjuk tegnap? Tegnap nem dolgoztam… Vagy holnap? Igaz, holnap hétvége lesz…

- De tényleg hazatalálok egyedül is – mondom, és már teljes kétségbeesésemben szinte könyörgök neki. De nem akarok könyörögni, mert nem akarom, hogy azt higgye, hogy vele van bármiféle bajom, meg megbántani sem szeretném.

- Ó, már értem! Nem akarod, hogy hazakísérjelek! – kiált föl, mint aki most jött rá, hogy mit akarok elérni. Most… komolyan most jött csak rá, vagy csak kíváncsi volt, meddig megyek el, amíg könyörögni nem kezdek?

- Komolyan ilyen hülye vagy, vagy csak megjátszod? – kérdezem felhúzott szemöldökkel.

- Nem, illetve igen. Baszd meg… érted. Meg nem úgy értettem. Azért nem akarod, hogy hazakísérjelek, mert nem akarod, hogy tudjam merre laktok, vagy randid van, és nem akarod, hogy mások is tudjanak róla. Na, melyik? – kérdezi. Ha most egy japán rajzfilmben lennék, akkor tutira egy nagy izzadtságcsepp jelenne meg a fejem mellett. Most erre mit válaszoljak? Azt, hogy egyik sem, mert éppen a munkahelyemre igyekszem, és azt nem akarom, hogy tudd, merre van?

- Hát… - pislogok nagyokat, amíg gondolkozom a válaszon, ám úgy tûnik, nem is várja meg, hogy mondjak bármit is, mert egybõl levonja az õ kis következtetését.

- Tudtam én, hogy randid van! Neve? Hova jár? Hogy néz ki? Na? – üti meg karomat nagy lelkességében. Randi… hát persze. Ki is randizna velem? Jó, persze, sok lány, mert sokuknak tetszem, de nekem igazából egyikük sem tetszik, mert ez a mellettem lépkedõ idióta az, aki tetszik nekem. Hihetetlen…

- Hogy mi a neve… - mosolyodom el, ám érzem, hogy nem sikerült túl meggyõzõre, de nem tudok mit tenni. Még jó, hogy pont most fordult be a busz. Hála a jó égnek, megmenekültem! - Ó, már itt is a busz! Köszi, hogy segítettél a táskámmal, jó meccs nézést, szia! – És huss, már csukódik is be mögöttem a busz ajtaja. Huh… ez meleg helyzet volt! Most már csak azért kell imádkoznom, hogy idõben oda érjek, mert van úúúúúgy… hat perc, húsz másodpercem arra, hogy odaérjek, átöltözzek, és kezdjem is a mûszakot.

Természetesen elkéstem, mert a buszvezetõ, hiába néztem rá boci szemekkel, nem volt hajlandó sem nem megállni a megállókban, sem pedig átlépni a sebességhatárt, hogy idõben beérjek, úgyhogy a szokásos negyed óra alatt értem a kellõ megállóba, onnan pedig öt perc volt rohanva a kávézó. Azt hiszem, e hónapban búcsút mondhatok a hónap dolgozója címnek… De a fõnök szerencsére tök jó fej, ráadásul kedvel is engem, na meg tudja, hogy ok nélkül biztosan nem késnék, szóval nem harapja le a fejemet, mikor lihegve befutok az ajtón. Csak megrázza a fejét, és mosolyogva int, hogy öltözzek gyorsan, aztán kezdhetem is a mûszakom. Míg gyorsan átvedlek a hátsó részben, addig van idõm azon elmélkedni, hogy mi üthetett Brianbe, hogy ennyire szocializálódni akart, de mivel nem jutok sokra az elmélet-gyártással, mikro beállok a pult mögé, igyekszem nem rá gondolni. A raktárból kihozom a felhasználásra váró kávé babokat, és beleteszem õket a pörkölõ, és daráló gépbe, hogy aztán finom, friss kávét kaphassanak a vendégek. A pörkölt kávé mindent átható, kissé fanyarkás illata mint mindig, most is megnyugtat és mosolygásra késztet.

Lehet, hogy késtem, lehet, hogy kínos egy délelõttöm volt, de a folytatás akkor is jó lesz!

Kis pici, cuki a kávézónk, de nem az a régi, dinner fajta kialakítású, kényelmetlen fapadokkal, meg mindennel, hanem jóval modernebb, de persze nem túl futurisztikus. Középen egy kis különálló, kör alakú szigetként van a pult, körülötte modern, kényelmes bárszékekkel. A helyiség többi részén felváltva vannak a két- és négyszemélyes üvegasztalok. Az egyetlen régies elem az egész helyiségben az óriási, vörös színû, kissé már fakulóban levõ plüss fotel, ami a látványból eléggé kilóg, és idegesíti a szemet is, ám ha valaki beleül, sosem akar majd kiszállni belõle. Rettentõen puha és kényelmes, tökéletes kikapcsolódni. Mint egy szeretetteljes, meleg ölelés… Nekem az elsõ pillantástól kezdve nagyon bejön ez az egész hely, és kész csodának tartom, hogy fölvettek ide, pláne mindenféle elõképzettség nélkül. De én ennek csak örülni tudok és meg is teszek mindent azért, hogy a fõnök elégedett legyen velem, ne bánja meg, hogy fölvett.

Bár már eléggé sok a vevõ az ebédidõ miatt, hamarosan még többen lesznek, hiszen a sulinak vége a legtöbb embernek, mint ahogyan nekem is. De szerencsére a mûszakom kezdetén sosem szokott olyan sok vevõ jönni, úgyhogy beszélgethetek a pult körül ülõkkel kicsit. Számomra fontos, hogy kommunikálja a vevõkkel, hiszen mindenkinek jól esik egy kis beszélgetés, egy kis õszinte mosoly ebben a rohanó, mû világban. Kivéve persze azoknak, akik maguk is rohannak, telefonnal a fülükön, aktatáskával kezükben. Ezeknél már csak azokat bírom kevésbé, akik azt hiszik magukról, hogy a különleges rendeléseikkel („dupla eszpresszó, egy rész szója, két rész zsírmentes tej, öt nyomás mogyoró sziruppal, másfél adag tejszínnel, csoki öntettel”) tûnnek ki a többiek közül. Nem tûnnek ki õk egyáltalán, csak fölidegesítik a szegény baristákat. Pöffeszkedõ kis majmok. Tutira nem ittak még soha az életükben normális kávét, hanem csak ilyen túlédesített szarokat. Hülye Starbucks, meg a többi! De mindegy is. Nem idegeskedek az ilyen vevõkön addig, amíg nem jön egy.

Minden napnak megvan a saját törzsvendége. A mai Mr. Dögös-és-flörtölõs-dupla-eszpresszó-croissaint-helybenfogyasztásra. Még nem ért ide, de az órára pillantva látom, hogy két perc, és be fog lépni az ajtón. Mindig pontosan három óra tízkor érkezik, kéri a szokásosat, flörtöl velem, majd mikor megitta, szépen elsétál egy kacsintás, és egy sokat sejtetõ „még látjuk egymást” kíséretében. Ránézek kolléganõmre, Ninára, aki elvigyorodik, és az ajtó felé int fejével. Megérkezett.

- Tenned kéne valamit – súgja Nina a fülembe, mikor elhaladok elõtte, hogy fölvegyem Mr. Dögös rendelését. Elhúzom a számat, de Mr. Dögösre nézve kis udvarias mosolyt varázsolok az arcomra. Baromi jól áll neki a fekete bõrdzseki, a fehér izompóló, és persze a feszülõs, fekete koptatott farmer gatya, ami pont a kellõ helyeken feszül, de ott aztán nagyon. Helyes, vicces, imádok vele flörtölni, de… de nem vagyok meleg. Meg Brian. Meg… nem tudom.

- Hello szépség! – köszönt, miközben leül a pult elé. Minden egyes alkalommal ilyen köszöntést használ, már egy ideje el sem pirulok tõle. Fura volt elõször, hogy egy vadidegen pasi csak így, mindenféle ok nélkül elkezdett nekem bókolgatni, meg flörtölgetni velem, pláne, hogy addig nem is nagyon gondolkoztam azon, hogy a gimis buzulgatáson kívül is lehet pasikkal szórakozni, szóval eleinte nagyon pirulós kis félénk voltam, de most már szerintem egészen megtanultam kezelni a dolgot. Na meg… pár dolgot, amit tõle lestem el, föl is használtam gimiben, és a lányoknak egészen tetszett is. És nem csak a lányoknak, ha némelyik srác pirulásának lehet hinni. Igazából amíg õ nem jött, addig nem is kezdtem el komolyan azon gondolkozni, hogy miért is élvezhetem én annyira a buzulásokat, és miatta jutottam arra a LEHETSÉGES következtetésre, hogy LEHETSÉGES, hogy biszexuális vagyok. Mondom: lehetséges.

- Jó napot – köszönök én is. Már jó párszor mondta, hogy tegezzem csak nyugodtan, de mindig visszautasítottam, hiszen nem tehetem. No, nem azért, mert lenne bármiféle szabály arra, hogy az alkalmazott nem tegezheti a vendéget, egyszerûen csak azért nem, mert úgy érzem, akkor csak még inkább föllelkesülne a flörtölésünktõl. Amit én ugye nagyon kedvelek, csak éppen némi fenntartásokkal kezelem. Amíg nem döntöttem, hogy mit – kit? – szeretnék, addig nem szeretném, hogy valami komolyabb legyen kettõnk között. – A szokásost? – kérdezem. Mosolyogva bólint, hogy igen, még mindig nem változott a preferenciája azalatt a fél év alatt, amióta ide jár, és már készítem is neki a szimpla, egyszerû kis rendelését. Nem tudom, mit tegyek vele kapcsolatban… nagyon helyes, vicces, és igazából tetszik is, de csak a külseje, hiszen hiába flörtölünk már vagy fél éve, nem tudunk egymásról szinte semmit. Viszont nem merek semmit sem tenni, több minden miatt is. Inkább csak sodródom az árral… Jó ez így!

- Mint mindig, ma is mesésen nézel ki. Hogy még szebb legyél, hoztam neked valamit – mondja a zsebébe nyúlva. Ez új. Még soha nem hozott nekem semmit, a mobilszámán, és a nevén kívül semmit nem adott még nekem, de ezeket is elsõ dühömben egybõl kidobtam. Szóval még csak a nevét sem tudom, mert bár anno bemutatkozott, meg ugye a nevét is leírta a szalvétára, nem jegyeztem meg, mert akkor nem érdekelt. Azután gáz lett volna megkérdezni a nevét, most meg már igazából jobb is, hogy nem tudom, hanem csak becenevekkel utalok rá magamban. Jobb ez így, tényleg.

Meglepõdve nézek rá, és nem tudom, hogy elfogadhatom-e a felém nyújtott tárgyat, vagy sem. Kíváncsi vagyok, mi lehet a dobozkában, de félek is elfogadni. Még szerencse, hogy a kávéfõzõ gép jelez, hogy készen van a rendelés, és megment attól, hogy bármit is tegyek. A kistányérra, a csésze mellé teszek tejszínt meg cukrot, hiába tudom, hogy egyszer sem nyúlt hozzájuk eddigi itt tartózkodásai alatt, egy másik tányérra szalvétát és croissaint-t teszek, majd leteszem a rendelését a pultra. Húznám vissza kezemet, de gyorsan elkapja, és ujjaim fogságába helyezi a kis dobozkát. Nagyon kitartó, úgy látom…

Sóhajtva bámulok a kezemben levõ apró kis csomagocskára. Nem tudom, hogy mit kezdjek vele, de azt hiszem, kinyithatom, nagy gondot csak nem okozhat. Nincsen rajta csicsás díszítés, egyszerû kék dobozka, de azért kissé habozok kinyitni, hiába biztat az ajándékozó. Tegezni nem merem, akkor az ajándékát hogy fogadhatnám el?! Visszanyújtom a dobozt, de õ konokan összefonja mellkasa elõtt a kezeit, és szemöldökét felhúzva az egész testtartása kihívást sugall. Na, jó, nagy baj csak nem lesz belõle. Bár nem igazán értem, miért kapnék ajándékot tõle, hiszen csak ártalmatlan kis flört az egész kettõnk között, nem is bíztatom, meg nem is vagyok meleg, csak kíváncsi, de az nagyon. És éppen ez a kíváncsiság az, ami miatt kinyitom végül a dobozt, és igazából egészen kellemesen meg is lepõdök. Nem nagy ajándék, de éppen ezért mosolyodok el. A doboz tartalma egy cuki kék hajcsat, amit bele is teszek a hajamba. Tetszik a csat. A pasi is.

Ezek után próbálkozhatok én bárkinek is bemesélni, hogy nem vagyok legalább biszexuális?!

- Nagyon szépen köszönöm – mondom. Csak mosolyog, amitõl zavarba jövök, és szinte megváltásként élem meg, amikor Nina szól, hogy a másik oldalon rendelne valaki, de õ most nem ér rá, szóval riszáljam oda a cuki kis fenekemet, és szolgáljam ki a vevõt. Az õ szavai, nem az enyémek!

Mikor a másik oldalra érek, megszokásból köszöntöm is a vendéget, és már a „mit adhatok?” közepén járok, mikor realizálom, hogy ki is az a bizonyos vendég. Ó, a francba! Most aztán lebuktam.

- Bill?! – kérdezi az elõttem ülõ meglepõdve, kissé talán föl is háborodva. Hoppá. Szívem majd kiugrik a helyérõl, úgy érzem, mindjárt elájulok. Eddig egyetlen diák sem volt itt az iskolánkból, most meg egybõl Brian az?! Pont ma, pont most?! Miért nem tudott erre keveredni olyankor, amikor nem az én mûszakom van?! Nem valami meccset kellene néznie? Vagy csajokat bûvölnie, vagy edzésen lennie, vagy tudom is én, mit csinálnia?! – Neked nem randid van? – kérdezi kerek szemekkel, nagyokat pislogva. Hát ez tényleg hülye. Nem elég, hogy nem lehetett lerázni, most ez a legnagyobb baja, hogy nem egy randi miatt hagytam ott? Ha most egy japán mesében lennék, tutira megjelenne a fejem mellett egy csepp, jelezvén, hogy mit gondolok az elõttem ülõ kérdésérõl, de mivel nem egy rajzfilm figura vagyok, így csak sóhajtok egyet. Éreztem, hogy nem kellett volna fölkelnem ma reggel. Vagy legalább nem kellett volna elkiabálnom a mûszakom kezdésénél, hogy a délutánom jobb lesz, mint a délelõttöm volt…

- Csak te feltételezted, én nem válaszoltam semmit – mondom vállat rántva, mint akinek nem most zajlik belül egy mini kiakadása. Pillanatokig csak bámul rám, és úgy tûnik, mint aki mondani akarna valamit, de még õ sem tudja, hogy mit. Addig jó, mert addig talán sikerül összekapnom magam. Basszus máááááár!!!

- Csak nem randid lenne? – jelenik meg Mr. Dögös is. – Mással, vagy velem? – kérdi vigyorogva, én meg legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Pont most kellett ennek is idejönnie? Ennyire nem tud a fenekén maradni két pillanatig, amíg mással foglalkozom?! Ma mindenki megõrült, vagy csak engem tisztelnek meg jelenlétükkel?! Brian éppen most látja, hogy mi miatt hagytam ott a francba, meg azt is, hogy úgy nézek ki, mint egy transzvesztita ovis, a hajcsatommal a hajamban, és mégis az a legnagyobb baja, hogy nem egy randi miatt hagytam magára? A kedves vendég meg, akinek ennyi idõ múltán sem sikerült még megjegyeznem a nevét, és akinek az ajándéka a hajamban van, azon fáradozik, hogy totálisan leégessen az osztálytársam elõtt. Mi van itt, basszus?! Már akadnék ki hangosan is, amikor még zûrzavarosabbá válik a dolog, ennek a kettõnek a jóvoltából. Csodás.

- Miattad hagyott ott Bill? – kérdezi Mr. D… Mr. Most-nagyon-mérges-vagyok-rá-tól Brian. Egy pillanatig agyam nem is tudja földolgozni a kérdést, csak pislogok rá bambán, hogy most mi a fasz van? Nem sûrûn szoktam káromkodni, még magamban sem, hiába vagyok fiú, de ez azért még az én tûrõhatáromnak is sok. Brian… te… most…

- Neked pasid van?! – kérdezi a kérdõre vont is, az agyam meg most már tényleg lefagyott. Semmi értelmes gondolat nem jelenik meg a fejemben, egy óriási, piros ERROR felirat lebeg a szemeim elõtt. Most csak álmodom, ugye? Nem létezik, hogy két, amúgy egészen normális ember ilyen hülye kérdést tegyen fel, ugye?! – Basszus, szólhattál volna… akkor nem flörtölök veled folyamatosan. Ezért nem akartál eljönni velem randira sem, mi? De akkor leállíthattál volna teljesen, megértettem volna. Bár… eléggé butának tûnik a srác. Hagyd csak ott az izomagyat, és gyere el velem randira! Mit szólsz? – folytatja a dumát a vendég.

He? Most. Mi…?

Most. Én. Most. Most.

MOST MEG MI A FRANC TÖRTÉNT?!

Na, jó. Nem érdekel, nem foglalkozom ilyenekkel, nekem most dolgom van. A hónap dolgozója címnek búcsút mondhatok, de ez nem ok arra, hogy munka helyett ilyen butaságokkal foglalkozzam!

- Most szépen mind a ketten fogjátok magatokat, kimentek azon az ajtón, elfelejtitek a most történeteket, és szépen hazafáradtok. Világos?! – kérdezem kettejük felé hajolva. Nem érdekel, hogy úgy nézek ki, mint egy transzvesztita óvodás, most nagyon kiakasztottak a hülyeségeikkel. Visszavonom. Nem vagyok biszexuális, én teljesen hetero vagyok. A lányoknál legalább lehet tudni, hogy kiszámíthatatlanok, de a fiúktól többet vártam, lévén, hogy én is az vagyok. Szóval ne idegesítsenek tovább, mert robbanok, és az nem jó senkinek.

 - Nem verseny, de amelyik pár leghamarabb végez a húsz körrel, megkapja az ötösét ebben a félében, ha nem rontja le sok egyessel! – Ó, így már mindjárt izgalmasabb. Ha most megkapom az ötöst, akkor az azt jelenti, hogy egy kicsit kiengedhetek az órákon, sõt… talán egyet-kettõt el is lóghatnék. Na, nézzük csak, kivel szerezzünk ötöst? Maxxel biztos, hogy nem, olyan nincs, hogy én bármiben is segítsek neki a meccseken kívül. Sven egy tapló, Rick normális, de az fix, hogy a hatodik kör után beadná a kulcsot. Akkor ki legyen?
Ráérõsen nézek körbe és nem foglalkozok Justin idióta kérdésével, hogy leszünk-e együtt. Aztán a pillantásom megakad Billen és körülbelül felcsillan a szemem, na meg persze megkönnyebbülök, hogy az egyetlen normális embernek nincs még párja.

- Hé, Bill, jössz? – kiáltok neki, mire felkapja a fejét és látszik rajt a megkönnyebbülés. Na, igen, ha jól látom már csak Sven maradt, aki még nálam is magasabb és szabadidejében súlytnövel, persze ezzel egyenes arányban zsugorodik az agya is.

- Kezdem én, oké? – kérdi, mikor ideér. Nekem semmi kifogásom ellene, hogy tíz kör erejéig az õ hátán pihenjek.

- Rendben! – vigyorgok és azonnal rá is ugrok a hátára.

- Ó, hogy rohadnál meg! – kapom meg a jutalmam, mire vigyorom csak még inkább kiszélesedik– Nem tudtál volna nem ugrani, hanem mászni?!

- Á-á – a mászás túl unalmas lett volna. Szépen elhelyezkedek, és mintha csak valami hátaslovon lennék alaposan Bill fenekére csapok. Gyí, te paci! – Indulj, meg akarom kapni azt az ötöst! – ugrálgatok a hátán, hogy mozgásra ösztökéljem. Komolyan, kéne egy cowboy kalap és akkor tökéletes lenne az összkép.
Aztán lehiggadok, belekapaszkodok a nyakába és végre tényleg elindulunk. A párocskákat nézve menet közben már a naplóban érzem az ötösünket. Nincs ok az aggodalomra, ez sima menet lesz. Az elsõ két körben az elsõk között vagyunk, viszont ez így már unalmas. Csak ugyanarra megyünk, ugyanazokkal körülvéve… á… inkább alszok, ameddig le nem jár a maradék kör. Kicsit mocorgok, majd amikor megtalálom a tökéletes helyet, rádõlök Billre. Meglepõen kényelmes, még úgy is, hogy megbotlik, és majdnem elesünk. De nem sokáig élvezhetem ezt a kényelmet, mivel lassítunk. Olyan nincs, hogy már fáradna…

- Siess, mert veszítünk – suttogom a fülébe, elvégre nem akarom, hogy kiszakadjon a dobhártyája.

- O… oké! – jön a válasz azonnal és egy kicsit gyorsítunk, de még mindig nem vagyunk olyan gyorsak, mint az elõbb. Mégis mi lelhette Billt? Ha így folytatja tuti, hogy nem nyerünk. Talán kéne valami kaját lógatnom az orra elé, hogy gyorsabb legyen? Már éppen megkérdezném, hogy mi ütött belé, amikor megállunk. MEGÁLLUNK!!!! Ezt nem hiszem el!

- Hé, mit csinálsz?! Még simán gyõzhettünk volna! – kérdem tõle, de nem is foglalkozik velem. Nem hiszem el, hogy neki nem kell az ötös! Legalább válaszolhatna, de nem, csak felemeli a kezét és várja a tanár.

- Miért álltatok meg?! – dörren ránk a tanár a megszokott stílusában, mintha valami gyilkosságot követtünk volna el. Sosem bírtam… de legalább õ szeret, szóval a konfliktusok elmaradnak kettõnk között.

- Tegnap rosszul léptem, és kibicsaklott a bokám. Eddig nem volt gond, viszont most nagyon fáj, és nem bírok tovább futni. Elmennék a suli orvoshoz, hogy megnézessem – mondja a tanárnak, engem meg elkezd kicsit mardosni a bûntudat. Ha elõre szólok, hogy mocorogni fogok a hátán, akkor nem botlunk meg, és lehet kibírta volna a lába a tesit…

- Auel, azért kísérd el, hogy ne legyen semmi gond a lépcsõzéssel! – kapom parancsba, amit ki sem kellett volna adni, magam kértem volna.

Egy szó nélkül lemászok a hátáról, de mielõtt elindulnánk eszembe jut egy nagyszerû ötlet, amivel enyhíthetem kissé a bûntudatom.

- Támaszkodj rám, úgy könnyebben haladunk majd – fonom köré azonnal az egyik karom, hiszen felszólítás volt és nem kérdés. Elhiszem, hogy kissé ciki a járásban segíteni, de legalább megengedi, hogy egy kicsit segítsek, még ha nem is repdesõ örömmel. Remélem nem haragszik rám Ha többé nem állna velem szóba egy ilyen miatt, akkor nem tudom mit csinálnék. Õ az egyetlen, akit ténylegesen a barátomnak nevezhetek, meg akivel tényleg jól is érzem magam. Fõleg akkor, amikor az ölemben ül, mintha kiskorunk óta ismernénk egymást és azért viselkedünk így, nem pedig azért, mert ez tetszik a csajoknak.

-  Köszi, hogy elkísértél, nem kell megvárnod – tájékoztat, mikor a sulidoki elé érünk.

- Dehogy, megvárlak, hátha kell majd visszafelé is segítség – erõsködök, ha már miattam lett sánta.

- De mindjárt csöngetnek, és még át is kell öltözni. Tudod jól, hogy Mr. Bean nem bírja, ha valaki tesi miatt késik az õ szuper fontos órájáról. Inkább öltözz át, és ha nem túl nagy kérés, hozd ide az én ruhámat is, légyszí – kér meg és elgondolkodva az érvein kelletlenül látom be, hogy igaza van. Az a tanár, amúgy is pikkel rám, pedig soha semmit nem csináltam. Kussban vagyok az óráin, pontosan ott vagyok, átöltözve, egy rossz szavam sincs rá (legalábbis a jelenlétében) és mégis úgy szívat ahogyan csak bír. Na meg, ahogyan rám néz! Mintha a legutolsó, leghitványabb ember lennék, aki csak iskolába járhatott.

- Jól van – bólintok – Sietek vissza! – és már rohanok is az öltözõ felé.

Miért mindig az alagsorba rakják az öltözõket? Bár nem is ez a legnagyobb kérdés, hanem az, hogy tesi óra után miért mindig a harmadikon van óránk? Na, meg a másik, hogy miért a harmadikon van a suli doki is? Ha valaki úgy lesérül tesin, hogy azonnal kéne neki elsõsegély meg a sulidoki, akkor mégis mit csinálunk? Bár, állítólag a tesi tanároknak tudni kéne elsõsegélyt adni, de ha azt nézzük, hogy a múltkor tesi órán ájult el egy lány, mert nem hitte el neki a tanár, hogy rosszul van… és ami a legfelháborítóbb, a tanár nem csinált vele semmit, mert azt hitte színészkedik. Az ilyenek miért mennek tanárnak?

Villámsebesség alatt átöltözök, és felkapom Bill cuccát, amelyikrõl csak azért tudom, hogy néz ki, mert annyit hülyéskedtünk már és sokszor beletúrtam a zsákba a lányok orra elõtt, hogy megmutassam, mennyire imádom Bill illatát. Mondjuk… jobban belegondolva az nem volt hülyéskedés, meg hazugság. Tényleg tetszik az illata, és nem emlékszem, hogy használna bármilyen sprayt suli elõtt. De az már mégis mennyire gáz lenne, ha egyik reggel megkérdezném tõle, hogy mitõl van ilyen finom illata?

A felfele utat is furva teszem meg, kettesével szedem a lépcsõket, hogy még legyen ideje átöltözni neki is. A doki ajtaja elõtt elégedetten elmosolyodok, még nem jött ki, ergo gyors voltam, magamhoz hûen megint jó voltam. Legalább a mozgásban jó vagyok.   

Nem kell sokat várnom mire kilép az ajtón és ahogyan meglát elmosolyodik, amivel egy kissé zavarba hoz, de nem mutatom. Rám hullott az alagsor vakolata, vagy mi? Meg fiú létére, hogy a francba tud aranyosan mosolyogni? 

- Jameson azt mondta, hogy nem ír be hiányzónak, de amikor legközelebb tesizel, akkor kétszer annyit kell majd csinálnod, mint nekünk, hogy megkapd az ötöst – jut eszembe már a fiúmosdóban az, hogy majdnem letaroltam a tanárbá’-t a lépcsõn felfele rohanva, miközben Bill illatán gondolkodtam.  

- Csodás – hallatszik a morgása a fülke falának túloldaláról. Gondoltam, hogy tetszeni fog neki, már akkor is amikor Jameson mondta. Nem értem, hogy miért nem tudja Billnek egyszer az életben simán megadni azt a nyamvadt ötöst és miért kínozza folyton.

- Mehetünk – jelenti be, miután kilép a fülkébõl és bicegve elindulunk órára.

Simán ott vagyunk becsengetés elõtt. Azonnal leparkolom a megszokott helyem a hátsó sorban, mielõtt valamelyik nagyész azt hinné, hogy oda teheti a seggét, ahova én szoktam. Néhányszor már elõfordult és akkor kénytelen voltam az osztály barma mellett végigszenvedni negyvenöt percet. Nem volt kellemes. Óra végére úgy lefárasztott, mint egy egész hétvégi edzés.
Szóval nagyon lazán lestoppolom a táskám jelenlétével a legszélsõ helyet a hátsó padsorban, elõveszem a szenyám és mennék vissza Billhez, de õ már a lányokat boldogítja. Legalábbis jól szórakoznak, ahogy látom. Vagy mégsem… nem tudom… ha szórakoznának, akkor Bill is nevetne velük, vagy legalábbis mosolyogna. Ezt bizonyítja az is, hogy otthagyja õket és inkább az én társaságom választja.  

-Na, mi a helyzet? Csak nem kikosaraztak? – érdeklõdöm, de csak egy száj elhúzással válaszol, ahogy mellém biceg és felül a padra.

- Te tudod mi az a seme-uke?

- Gõzöm sincs, miért? – felelek két rágás között. Még életemben nem hallottam ezt a szót. Egyáltalán ez egy szó? Vagy egyáltalán szó?

-  Mert mielõtt röhögõ görcsöt kaptak ezt mondták, és idegesít, hogy fogalmam sincs mirõl beszéltek – támaszkodik az állára, ahogyan a még mindig nevetgélõ lány bandát figyeli.

- Haver, egy jó tanács: ne akard megtudni. A lányok érthetetlenek, az meg, hogy néha min nevetnek az meg még inkább – adom elõ a nagy életbölcsességeim, amire csak elhúzza a száját, de nem sokáig, mivel megszólal a becsöngõ és Mr. Bean ezt a pillanatot választja óráról órára angolos pontossággal, hogy belépjen a terembe, megszámolja mennyien érkeztünk vissza tesióráról, rosszallóan helyére csúsztassa a szemüvegét és egy lélegzetvételnyi szünetig azon gondolkodjon, hogy mégis mit fog mondani a késõknek. Annyira utálom az ilyeneket.

Bill is gyorsan lemászik a padról és már kezdetét veheti az óra. Az óra, aminek az elsõ tíz percét „pofátlan” módon megzavarják a totálisan kifáradt, lassan öltözködõ egyedek, vagy azok, akiket a tanár felkért pakolásra, vagy büntetõ fekvõzést adott nekik, esetleg egy hosszabb fejmosást. Persze vannak olyanok akik csak húsz perc után érnek fel a harmadikra, mert tettek egy kört a büfé felé, hiszen tesi után mindig kajás az ember. Õk persze órák közben is esznek, de nem érdekli õket, Mr. Bean meg hiábavalóan sipítozik egy kört. Csak annyit ér el vele, hogy ugyanúgy esznek, csak nem úgy, hogy õ is lássa.

Az ilyenfajta közjátékok után az óra ugyanolyan, mint mindig. Dögunalmas. Csak hallgatom az irritáló hangját, nézek ki a fejembõl és néha megpróbálom elolvasni amit a táblára kapar az olvashatatlan, amúgy is apró írásával. Egy-két címszót felírok a füzetbe, hogy majd utána nézzek, de tudom, hogy semmi szükség nem lesz rá. Egyedül az kell, hogy ne bukjak meg és vigyázzak magamra, nehogy lesérüljek, és minden esélyem elszálljon a tuti biztos sportösztöndíjtól. Csak tudnám miért erõltetik ennyire az egyetemet…

Meg egyáltalán ez az óra… Miért kell tudnunk, hogyha közeli kép van a filmen akkor az valamilyen plán... meg esszét kell írni, hogy mit gondolunk egy filmrõl, meg elemezzük… Ezek mire jók? Miért nem lehet azt csinálni, hogy akit érdekel és ezzel szeretne foglalkozni, akkor õ majd külön óráként felveszi? Mert matekot értem miért tanulunk, valahogy el kell mennünk bevásárolni, meg otthoni költségvetést csinálni. Mondjuk… ezekhez sem használunk két ismeretlenes egyenleteket… Az irodalom a világ legnagyobb áltudománya. Le merem fogadni, hogyha tíz költõbõl megkérdeznék tízet, akkor egy sem azt válaszolná, amit a tankönyv leír, hogy valójában mit is akartak mondani. Miért nem lehet elhinni, hogy valaki csak azért ír, mert unatkozott, mert attól jobban érezte magát és egyebek? A kémiának, biosznak és fizikának van értelme. Hozzátartoznak az élethez, meg azért jó tudni, hogyha valamire rá van írva, hogy HCL, akkor azt lehetõleg ne igyam meg. De a média, ének, rajz meg az ilyenek nem értem miért kellenek…

Gondolataimból a csengõ ránt ki, mire villámsebességgel elkezdek pakolni. Erre vártam egész nap! Végre vége van! Lehet hazamenni és folytathatom a könyvem ott ahol abbahagytam. Pont a legizgalmasabb résznél, mint mindig. Nem akartam, de muszáj volt, különben lekéstem volna a buszt. Elhozhattam volna a suliba is, de az mégis hogyan nézett volna ki? Biztos, hogy a srácok azzal cikiztek volna… egyszer már megtörtént és nem kérek repetát, ahogyan a cikizésre adott reakciómból sem. Azt a kötetet elmondtam mindenfélének, meg azt találtam ki, hogy anyám ezzel büntet, amiért nem takarítottam ki otthon. Utálom az ilyen helyzeteket.

-Bill! Ne segítsünk vinni valamit? – hallok egy vékony, félénk hangocskát és Billt körbeállja megint egy horda lány. Ezek szerint ha lesérül egy fiú, akkor rögtön rámozdulnak a lányok, vagy mi?

- Köszi nem kell, járni, mégha bicegve is, de tudok. Nem akarlak feltartani titeket – hárítja el a segítséget mosolyogva, de én ott termek a háta mögött és kiszedem a kezébõl a táskáját.

-  Jaj, ugyan már, csak kéreti magát, hát nem látjátok? Ilyen az én hercegnõm, de nem lesz semmi baj, hazakísérlek és vigyázok arra, hogy idõben átbicegj a zebrán – ölelem át és kezdem el pátyolgatni, mire a lányok nevetni kezdenek.

- Sajnos addig nem lehetsz herceg és én sem hercegnõ, ameddig nincs fehér lovad – tol el magától, majd megpróbálja visszaszerezni a táskáját, de nem hagyom neki.

- A-a! El kell viselned hazáig, ha már miatta sérültél le – térek ki elõle, aztán utánam biceg, de hirtelen megáll és nagyon komoly arccal pillant rám.

- Brian… el kell mondanom valamit. Az utcán szégyellem a kapcsolatunk, szóval add vissza a táskám és csalj meg valamelyik kisasszonnyal – kacsint egyet a lányok felé, akik ettõl totál vörösek lesznek, én meg még mindig nem vágom, hogy miért akar lerázni.

- Most már csak azért is rád tapadok, mint egy pióca! Szóval siessél, nem akarom lekésni a délutáni meccset! A Mosómedvék játszanak a Caballerosék ellen! Na, csipkedd magad! – nézek hátra az ajtóból és végre megmoccan. Bár elég furcsa arccal, amit nem tudok hova tenni ismét.

Elég sokáig tartott, mire elértük a buszmegállót, de nem is baj, ugyanis rádöbbentem egy nagyon fontos dologra. Soha senkivel semmilyen iskolán kívüli programot nem csináltam még. Persze a kötelezõ eseményeken, mint valakinek a szülinapi bulija mindig ott voltam, de hogy valakikkel ketten-hárman elmenjünk valamerre lófrálni iskola után… Soha sem fordult meg a fejemben idáig.

-Mit fogsz csinálni délután? – próbálok felvetni egy beszédtémát. Látom az arcán, hogy valamin lázasan gondolkodik, de azért úgy konkrétan rákérdezni nem akarok.

- Pihenni – jön a tömör felelet és még mindig ugyanaz az arckifejezése. Csak nem haragszik rám a bokája miatt?

- Figyi, nagyon sajnálom a bokád – próbálkozok meg egy bocsánatkéréssel, mire csak egy hümmögést kapok válaszul.

- Te nem a hármassal szoktál hazamenni a másik buszmegállóból? – néz végre rám.

- Eltaláltad, de most hazakísérlek.

- Nem kell, erre semmi szükség, pár percre lakok a buszmegállótól, és tényleg nem haragszom. Nem a te hibád a lábam, szólnom kellett volna a tanárnak az óra elején. De menjél szépen haza te is, mert ilyen tempóban lekésed a meccsed.

- Meccset? – hogy jön ide a meccs? Nem is játszunk ma délután…

- Tudod, a mosómedvék a nem tudom kik ellen…

- Ja! Jaj, hogy az! – jut eszembe, hogy mit is mondtam neki még az osztályban. Hú, basszus, ha már hazudok, akkor legalább megjegyezhetném – Nem fogom lekésni – jelentem ki teljesen magabiztosan, hiszen hogyan is késhetném le azt, ami valójában nem is létezik? Sosem nézek sportközvetítéseket, azt sem tudom, hogy létezik-e ilyen nevû csapat.

- De tényleg hazatalálok egyedül is – néz rám már lassan kérlelõen és hirtelen leesik a tantusz.

- Ó, már értem! Nem akarod, hogy hazakísérjelek!

- Komolyan ilyen hülye vagy, vagy csak megjátszod? – néz rám furcsán a kijelentésem után. Jogos… miután ennyiszer elmondta igen, úgy reagáltam, mint valami idióta.

- Nem, illetve igen. Baszd meg… érted. Meg nem úgy értettem. Azért nem akarod, hogy hazakísérjelek, mert nem akarod, hogy tudjam merre laktok, vagy randid van, és nem akarod, hogy mások is tudjanak róla. Na, melyik?

- Hát… - néz rám nagy szemekkel, mire gyõztesen elmosolyodok.

- Tudtam én, hogy randid van! Neve? Hova jár? Hogy néz ki? Na? – bokszolok bele a karjába.

- Hogy mi a neve… - mosolyodik el kényszeredetten. Nem értem mi olyan nagy titok egy csajban. ha én összejövök valakivel azt öt másodperc alatt megtudja az egész iskola, pedig nem is kell hozzá semmit sem csinálnom- Ó, már itt is a busz! – könnyebbül meg láthatóan – Köszi, hogy segítettél a táskámmal, jó meccs nézést, szia! – pattan fel a beálló buszra azonnal én meg nézek a jármû után, mint valami ebihal. Okés…

Hazafele végig próbáltam elképzelni Billt egy csajjal. Biztos, hogy nála alacsonyabb, biztos, hogy nem lázadó, hiszen már õ egyedül is elég extrém. Szõke? Barna? Vörös? Nem tudom… Ahogyan azt sem, hogy miért nem örülök úgy ennek az egésznek. Arra nem foghatom, hogy kevesebbet fogunk a csaj miatt összejárni, hiszen sosem szoktunk. De mégis, valami megváltozott a hangulatomban. Miért nem akarom, hogy Bill összejöjjön a lánnyal? Mindegy… vár rám a nem létezõ meccsem.

De mielõtt beléphetnék a bejárati ajtón meghallom a kiszûrõdõ veszekedés hangjait. Apa és anya otthon vannak, kissé korábban mint ahogyan megszoktam, és egyre hangosabbak. Nem úgy néz ki, mintha pár percen belül véget érne a szóváltás, szóval inkább fordulok egyet, elmegyek a legközelebbi megállóig, az elsõ tömegközlekedési eszközre felszállok, ami jön és egy szimpatikus helyen meg le, hogy utána sétáljak egy keveset.

Csak az elsõ öt perc után ismerem fel a környéket. Nagyon ritkán járok erre, akkor is általában a fuvarozás miatt. De nem rossz, nyugis, csendes meg minden. Nem olyan, mint otthon az utóbbi hetekben. Nem értem, hogy miért kezdtek el sportot ûzni a veszekedésbõl, ahogyan azt sem, hogy miért néznek hülyének… Veszekednek és amikor belépek a szobába úgy csinálnak, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha nem hallatszódott volna eddig az egész. Néha tényleg megsértõdtem, hogy ekkora marhának néztek. De mégis mit mondhatnék?

Sóhajtva körbenézek és megpillantok egy egész csinos kis kávézót. Ha jól látom internetkávézó, szóval az elkövetkezendõ pár órát eltölthetném akár ott is, úgysem ismerem a helyet. 

- Ma erõnléti gyakorlatokat fogunk gyakorolni! – mondja az edzõ, miután a sípjával összeterelt minket. Uhh… de nem szeretem az erõnléti gyakorlatokat… Nem panaszkodom, jó vagyok tesibõl, de a többiekkel ellentétben nem vagyok bent minimum egy csapatban. Sõt, Brian háromban is benne van, én meg egyben sem, szóval ezek az órák nem a kedvenceim. Még jó, hogy az erõnlétis cuccok csak év elején meg év végén vannak. – Mindenki keresse meg a párját, és elõször az egyik fut tíz kört a másikkal a hátán, majd cseréltek – utasít minket, én pedig már a saját síromat ásom. Futásban jó vagyok, de hogy a hátamon egy hasonló testalkatú, vagy még nálam is nehezebb sráccal a hátamon… Bazki, nem fog menni! Pláne nem az a nyomorult tíz kör. Kizárt dolog!

- Nem verseny, de amelyik pár leghamarabb végez a húsz körrel, megkapja az ötösét ebben a félében, ha nem rontja le sok egyessel! – motivál minket a tanbá. Kissé ettõl erõre kapok, hiszen eddig még sosem voltam ötös tesibõl, a maximum a négyesek voltak, mert a tanbá egy szemét köcsög, és nekem, csak azért, mert szerinte ha egy picit jobban igyekeznék, nem 4,65-re, hanem kerek öt egészre is állhatnék. D majd most!

- Hé, Bill, jössz? – kiált nekem Brian pár emberrel arrébbról, és kissé megkönnyebbülök. Hála az égnek, hogy legalább ha kell valakit cipelnem, akkor õ lesz az, és nem valaki nála kétszer nehezebb. Tény, hogy kurva izmos a srác, de ha az ölemben elviselem a súlyát, a hátamon sem lehet sokkal gázabb, nem igaz?

- Kezdem én, oké? – kérdezem. Úgyis én leszek a leglassabb, meg a legügyetlenebb, de majd õ behozza azt az idõt, amit miattam elvesztünk.

- Rendben! – válaszolja egy vigyorral, majd ugrik is rá a hátamra.

- Ó, hogy rohadnál meg! – káromkodok hangosan. Szerintem lerúgta a veséimet. Meg eltörte a gerincemet. – Nem tudtál volna nem ugrani, hanem mászni?! – kérdezem egyelõre még annyira nem nehéz terhemet, aki fogadjunk, hogy csak titokzatosan mosolyog. MINDIG titokzatosan mosolyog!

- Á-á – kapom a választ, majd egy hirtelen testsúlyváltás után a fenekemre csap. A nénikédet! – Indulj, meg akarom kapni azt az ötöst! – mondja a hátamon ugrálva, majd végre belekapaszkodik a nyakamba is. Nem mintha neki annyira kellene tepernie az ötösért, mindig megkapja, de azért tényleg neki indulok, mert vele ellentétben, nekem viszont kell. Az elsõ két kör még nem is annyira vészes. Briant elbírom, és még az elsõ pár emberke között vagyok. Viszont mikor helyzetet változtat Brian, egy pillanatra lefagyok, és elrontom a lépést. Csak egy hajszálnyi választ el attól, hogy orra ne essek, és mire megtalálom az egyensúlyom, addigra ismét lefagyok.

- Siess, mert veszítünk – suttogja a fülembe. Csak néhány milliméterre van az arcomtól, fejét a vállamon pihenteti, mellkasa teljesen a hátamnak feszül. Ez… most… miért?

- O… oké! – mondom nagyot nyelve, és próbálok elvonatkoztatni a teljes testfelületével rám borult Brianrõl, és mozgásra ösztökélem lábaimat. Nehezen haladok, de nem azért, amiért eredetileg gondoltam volna, hogy túl nehéz lesz Brian súlyát cipelni, hanem azért, mert mintha direkt húzná az agyamat, direkt lassítana minket azzal, hogy ilyen zavaró közelségben van. Miért kellett ennyire rám dõlnie? Az elõbb olyan jó volt, csak a lábainál, meg a kezeinél érintkeztünk, most viszont… nincs is itt egy lány se, hogy azért csinálja! Akkor miért? Nem mintha olyan kényelmetlen lenne, kifejezetten kellemes, ahogyan szinte összeolvadunk, olyan közel van hozzánk, de tesi óra van! Csak egy szûk rövidgatya és egy fehér fölsõ van rajtam, mi történik, ha esetleg…?! Nyugi, testem, nem lesz most magán móka a fiú mosdóban, fõleg, hogy nekem most még a következõ hét és fél kör után még föl kell másznom Brian hátára. Ó, mamiiiii! Mit fogok én csinálni, ha merevedésem lesz?! Rá fog jönni, hogy én nem csak szórakozásból csinálom ezeket, hanem kellemesnek is találom, és akkor mindenki kiröhög, kitaszít maguk közül, ráadásul sosem fognám túlélni azt a szégyent, ha merevedéssel ráugrom, és szégyenszemre a hátának dörgölõzéstõl elélvezek.

Bassza meeeeeeeeg!

Ezt én nem vállalom be. Nekem… nekem… nekem nem kell az az ötös. Brian úgyis meg tudja szerezni, szóval inkább megállok, és gyorsan fölemelem a kezem, hogy tancibá észrevegyen.

- Hé, mit csinálsz?! Még simán gyõzhettünk volna! – kérdezi immár normális, kissé dühös hangon Brian, de nem foglalkozom vele. Örüljön, hogy nem dobom le magamról, hanem megvárom, hogy a tancibá idejöjjön. Óvatosan a bal lábamra helyezem a testsúlyomat, és a jobbat pihentetõ tartásba helyezem. A tanbá el fogja hinni, csak abban kell reménykednem, hogy Brian is el fogja hinni, hogy azért álltam meg, mert nagyon fáj a lábam, és nem fogja összekötni azzal, hogy éppen a megállásom elõtt került igazán közeli testhelyzetbe velem.

- Miért álltatok meg?! – dörren ránk a tanár, de nem futamodok meg. Most nem érdekel, ha egyest kapok, vagy akár igazolatlan órát, nem fogom megszégyeníteni magam!

- Tegnap rosszul léptem, és kibicsaklott a bokám. Eddig nem volt gond, viszont most nagyon fáj, és nem bírok tovább futni. Elmennék a suli orvoshoz, hogy megnézessem – mondom a tanárnak minden színészi tudásomat bevetve, hogy úgy nézzek ki, mind akinek nagy fájdalmai vannak a lába miatt. Úgy vélem, elég jól össze is hoztam, ugyanis a tanár pár pillanat vizsgálódás után bólint, és engedélyt ad.

- Auel, azért kísérd el, hogy ne legyen semmi gond a lépcsõzéssel! – mondja a tanár, majd el is fordul tõlünk, hogy a sípjába fújjon, a többieket gyorsabb futásra ösztökélve.

Hála az égnek!

Brian is leszáll rólam, de nem mond semmit, nem hív hazugnak, nem kezd el buzinak csúfolni, szóval nagyon reménykedek, hogy tényleg elhitte õ is.

- Támaszkodj rám, úgy könnyebben haladunk majd – mondja, és már fonja is körém az egyik karját, hogy segítsen. Szerencsére most nem öntenek el ettõl azok a furcsa érzések, de azért igyekszem nem teljesen közel lenni hozzá. Remélhetõleg csak úgy fogja ezt értelmezni, hogy kényelmetlenül érzem magam, hogy segítség kell, és nem pedig úgy, hogy ezentúl nem fog még csak hozzám érni sem, mert egy mocskos buzi vagyok, aki kihasználja az õ szórakozásukat. Pedig én nem vagyok buzi, de tényleg! Csak… csak néha túlságosan is jól esik, ha az ölemben ül, vagy átölel, vagy a fenekembe markol, vagy éppen tesi órán túlságosan is közel simul testével hozzám. De másoknál ezt nem érzem, csak azt, hogy nincsen hányingerem, mert kellemes, mikor Matt fölkap a vállára, és rácsap egyet a fenekemre. De másnál nem érzi az alsó felem ilyen bûnösen jól magát. Nem értem, hogy mi a különbség mondjuk Matt és Brian között, de talán csak annyi, hogy Briant a barátomnak érzem, míg Mattet csak havernak.

- Köszi, hogy elkísértél, nem kell megvárnod – mondom Briannek, mikor a sulidoki elé érünk.

- Dehogy, megvárlak, hátha kell majd visszafelé is segítség.

- De mindjárt csöngetnek, és még át is kell öltözni. Tudod jól, hogy Mr. Bean nem bírja, ha valaki tesi miatt késik az õ szuper fontos órájáról. Inkább öltözz át, és ha nem túl nagy kérés, hozd ide az én ruhámat is, légyszí – kérlelem. Tudom, hogy nagyjából le se szarja a média órát, de a tanár gyûlöli a tesit, szóval akinek egy kis köze is van a sporthoz, már lehúzza a jegyeit, és nem volna jó, hogy Brianre még ennél is jobban pikkeljen. Igazán nem értem azt a pasit… szerintem kiskorában sokat zaklatták a sportolók a Mr. Bean-re hasonlító kinézete miatt, és most valahogy megpróbál kompenzálni.

- Jól van – bólint. – Sietek vissza! – mondja, és már rohan is a tesi öltözõ felé. Huh…

Bemegyek a dokihoz, ahol elmondom a „panaszom”, mire megvizsgálja a bokám, mondja, hogy nincsen nagy baj, csak fáslizgassam, meg is mutatja, hogy kell, meg ír egy két hetes tesi felmentést is hozzá. Ezzaaaazzzz!

Mire kiérek a dokitól, Brian már itt is van, átöltözve, ám kissé ziláltabban, mint amilyen az imént volt. Biztosan futott ideáig. Elmosolyodok erre a gondolatra, és miután megköszöntem, hogy elhozta az én ruhámat is, bebicegek a fiú mosdóba, hogy én is átöltözzek.

- Jameson azt mondta, hogy nem ír be hiányzónak, de amikor legközelebb tesizel, akkor kétszer annyit kell majd csinálnod, mint nekünk, hogy megkapd az ötöst – mondja a wc-ket elválasztó falon túl. Ehhh…

- Csodás – morgom. Hamar sikerül átöltöznöm, bár a szûk farmarom kissé nehezen akart átmenni a bokámat tartó kötésen, de megoldottam. Gyorsan befújom magam dezodorral, hogy ne bûzölögjek, és már jövök is ki a fülkébõl, hogy betegyem a hajamba a csatot. Ja, de még óráim vannak. Na, mindegy, már úgyis csak egy utolsó órát kell kibírnom úgy, hogy a hajam folyamatosan belelóg a szemembe, aztán majd a kávézóban tehetem is a hajamba a csatot.

- Mehetünk – jelentem be, és már indulnék is meg szokásos nagy lépéseimmel, de még idõben eszembe jut, hogy elméletileg nekem fáj a lábam, és csak bicegni tudok. Hát, akkor bicegjünk!

Szerencsére a terem nincs olyan messze, szóval még bõven becsengõ elõtt ott vagyunk. Páran már várakoznak is, persze, az osztály azon része, akik felmentettek tesibõl, mert a többiek ilyenkor még javában öltöznek. Brian elhúz valahová, lehet, venni valamit kajálni, vagy inni, én pedig odaállok a lányok mellé, akikkel úgy jóban vagyok. Valahogyan szóba kerül a tesi óra, és röhögcsélve megemlítik, ahogyan a hátamon vittem Briantt, én pedig önérzetesen tagadok mindent. Igen, tanórai feladat volt. Igen, megtettem. De nem, semmi nem történt, hiszen ami a tesi órán történik, az a tesi órán történik. Lehet, hogy élveztem, de azért… Fiú vagyok, ilyenek csak akkor történnek, ha a lányok elõtt akarunk fölvágni. (Vagy tesi óra miatt, de semmi ilyen nem történt tesi órán!)
- Nem tudom, mirõl beszéltek… Nincs rá bizonyíték, hogy ilyet tettem volna!
- De mi láttuk, és emlékszünk - vigyorogja a két felmentett lány, akiknek nem volt jobb dolguk, csak figyelni minket. Tanulhattak volna matekra helyette… megcsinálhatták volna holnapra a házit, ugyanis már biztos, hogy nem fogom odaadni nekik az enyémet, hogy lemásolják!
- Hanna, te tudod, mi az a szeme, uke? - Kérdezi Julie, a két felmentett közül az egyikhez fordulva. Kérdõn felvonom a szemöldököm, hiszen én nem tudom, mi az, ellentétben a szõkével, aki azonnal rávágja, hogy persze.
Valami néma kommunikáció történhet a lányok között, ugyanis egyszer csak azt veszem észre, hogy Hanna elvörösödik, és röhögésben tör ki. A másik két lány is követi öt a nevetésben, egyedül én állok kérdõ, kissé hülyének nézõ tekintettel. Mikor látom, hogy a röhögést nem hamar fogják abba hagyni, magyarázatot pedig még kevésbé fognak adni, inkább visszamegyek Brian mellé, aki szerencsére már visszajött.
De az biztos, hogy megjegyzem ezt a szeme-uke dolgot, otthon az lesz az elsõ, hogy utána nézek. Van egy olyan érzésem, hogy nem itt, suliban kellene utána olvasnom a dolognak, biztos valami perverz japán dolog. Mint például a használt bugyi automata!

Hazafelé veszem az utat. Máskor szeretem, ha értem jönnek kocsival, de most jól esik a séta. Ilyenkor az ember elmélkedhet, bár én nem akarok semmire sem gondolni. Furcsa, hogy ennyire fél tõlem a fiú, de hát biztos bántották. Mindenesetre én nem adom fel. Mindenképp meg akarom szerezni magamnak.
Otthon csak eszek, leülök tanulni. Nem nagyon van kedvem és tudom is az anyagot, de azért a látszat kedvéért tanulok. Este vacsora a szülõkkel, a boldog család látszat miatt.
Letusolok még lefekvés elõtt és másnap jöhet egy sokkal jobb nap.
Az órák nagyon egysíkúak és elunom magam rajtuk... Lehetne már vége...Hogy aztán ismét a könyvtárba mehessek. Látnom kell õt, beszélnem kell vele, még akkor is ha jelenleg retteg tõlem.
Irodalom … Épp mûvet elemzünk, de engem még mindig csak a csengõ érdekel. Legyen már vége!
- Akkor a házi feladat. Mindenki írjon ajánlást egy általa választott könyvrõl. – éljen! Van okom is a könyvtárba menni. Felírom mi a feladat, majd ahogy csengetnek ki is sietek és irány a könyvtár. Senpai már bent van, rögtön hozzá is sietek.
- Senpai, örülök, hogy ma is látlak. – köszönök neki vidáman, mire megint teljesen zavarba jön. Annyira aranyos tud lenni ilyenkor. – Kaptam egy iskolai feladatot. Ajánlást kellene írnom, de nem igazán tudom, hogyan kellene hozzá fognom. Nem szeretnélek zargatni, de esetleg kérhetném a segítséged? – ügyes vagy Cyrille, így a közelében lehetsz.
Válaszát várom, de látom egy hamar nem fog tudni normálisan felelni.