|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Laurent | 2012. 04. 17. 21:53:34 | #20512 |
 Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Elmebetegemnek~ viciinek
A reakciója több, mint érdekes. Fürkésző tekintettel kísérem minden lépését, amit megtesz a falig, majd ahogy összegömbölyödve próbál elbújni, elgondolkozok azon, hogy talán nem kellett volna ennyire kirohannom. Érdekes, hogy az orvosok még mindig nem jöttek, vagy nem próbáltak leszedálni senkit. Talán sejtik, hogy itt jobb neki, mint a kis gumiszobájukban? Vagy úgy vannak vele, hogyha már olyan sok éven keresztül nem mentek vele semmire, reménytelen eset? Hát senki sem próbált még vele úgy beszélni, mintha ember lenne?
Rémült tekintete rebben jobbra – balra, harapdálja egy kicsit még a kezét, majd a szekrényéhez sietve egy kést vesz elő. Laza mozdulattal hajítom ki a csikket az ablakon, hogy mellette teremve próbáljam őt fegyverteleníteni.
- Na azt már nem... nem fogom hagyni, hogy kinyiffantsd magad, te seggfej!
Kezd betelni a pohár, hogy itt állítólag elsőrangú a kezelés, és mégis, itt van ez a férfi, aki láthatóan nem kis problémákkal küzd. A beszélgetés meg az elektrosokk között nincs átmenet? Biztos, hogy intelligens emberek élnek ezen a kibaszott bolygón? A falhoz lököm, de ő még akkor is nyújtja felém a kezét, mintha azt várná, hogy én szúrjam le.
- Felejtsd el. - guggolok le, hogy egyvonalba kerülhessek vele, amit ő kihasznál, felsőm megragadva közelebb húzza magát hozzám.
- Kérlek... - tekintete örvénylik, és olyan mély dolgok villannak benne fájdalmasan, hogy önkénytelenül is empátiát ébreszt bennem – Én is bíztam benned... te is bízz bennem...
Hangja halk, mégis mintha ordítana. Újra felém tolja a kezét, én meg tudom, hogy ez a vita már el van döntve. Gyűlölöm. Őt is és magamat is, mert ő belerángat, én meg nem tudok a józan eszemre hallgatni, és hagyom magam. Megszorulnak ujjaim a késen, és felemelem. Nem értem, miért hezitálok, annyiszor lesújtottam már annyi féle eszközzel, érthetetlen, itt miért nem olyan könnyű.
Talán mert nem csak egy névtelen alak... Mert önző vagyok... talán...
De a szeme mindent elmond, amit tudnom kell. Amikor én hasonló helyzetben voltam, ő nem habozott, nem kérdezett, segített. Igen. Ez csak... Igen, itt annyiról van szó, hogy visszaadom a sziveséget.
Mielőtt még az elhatározás elillanna, hatalmas lendülettel vágom tenyerébe a pengét. Nyögése olyan, mintha legalább elélvezett volna, nekem meg a hátamon feláll a szőr a helyzettől. Feje finoman biccen a mellkasomhoz, és annak ellenére, hogy nemrég még én nyúltam hozzá... megborzongok észrevétlen, és összeszorítom a fogam.
- Még egyszer...
Ha nem lenne ilyen közel, lehet nem is értettem volna a szavait, de sajnos innen igencsak kivehető volt a kívánsága. Vigyázva húzom ki a kést a tenyeréből, hangját figyelmen kívül hagyva, és összeszorított szemmel döföm le újra. Úgy érzem magam, mint egy régi katona vagy mi, aki Jézust feszíti keresztre. Nyikkan egyet, talán észre sem vette, de ahogy húznám ki a kést belőle, hogy eltegyem, meglepő erővel markolja meg a kezem, és alaposan megforgatja a kezében az evőeszközt. Vér... nem folyik, nem csordogál, hanem szó szerint patakokban ömlik, csodálom, hogy olyan ügyes voltam, hogy valami mozgáshoz fontos izét nem találtam el a kezében. Ijedten nézem a fehéredő arcát, és küzdök a düh ellen, nehogy ilyen állapotban még vagy két pofont kiosszak neki, húznám ki a kést is, de nem hagyja. Ó, te balga!!
Lecsukódnak a szemei, és kivételesen teljesen nyugodt arccal billen félre a feje. Felkiáltva ugrok a folyosóra, és hátat fordítok a szobának, hogy a nővérkék összevakarják. Hát.. Most már nem veszélyes. Legalábbis a legjobb jelző, amit mondhatnék rá: a jobbára ártalmatlan.
~*~*~
Nyöszörgés. Két nap után ez az első igazi jele annak, hogy nem csak lázálmában nyüsszög, hanem hogy ébredezik is. Az alatt a két nap alatt hányszor álltam meg az ágya mellett, hogy valami kemény és súlyos, lehetőleg még rücskös tárggyal is agyonverjem! Eltüntetem a megkönnyebbülést a képemről, és megszólalok.
- Felébredtél végre? - tekintete megtalál, rókuszál, majd pislant.
- Mennyi... ideig aludtam? - karcos a hangja, nem kéne beszélnie, bár az állapota szerintem rosszabb...
- Csak két és fél napig.
Vicsorgok, majd eloltom a füstrudacskám, és az ágyához lépve megnézem a homlokát. Túl forró még mindig.
- Még mindig lázad van.
Elfojtok egy sóhajt, majd hideg borogatást teszek a fejére. Persze őfelségének nem tetszik.
- Ez most valahogy... nem jó... - felszalad a szemöldököm. Masszőrt esetleg? - Forróságra vágyom, nem hidegre...
Forróra? Leveszem a fejéről a törülközőt, és most az ajkaimat nyomom homlokának, hátha azzal tökéletesebb képet kapok a hőmérsékletéről. Félrebeszélne? De persze a kis kéjenc meg sóhajtozni kezd.
-Nem akarsz... lefeküdni mellém?- hangja olyan, mintha még mindig álmodna.
- Még mit nem.- húzom el a szám a határozottan rossz ötletre.
- Kérlek...
Most már biztos vagyok benne, hogy lázas, és fázik. Kiskutya szemeket mereszt rám, míg én felsóhajtok, és a nekem csinált helyre fekve bebújok a paplan alá. Forró teste hozzámsimul, karjai körémtekerednek, arca a nyakamhoz ér... Mindenütt forró, sőt ég! Végigszalad rajtam a borzongás, mintha valaki jégkockákat csúsztatott volna kettőnk közé. Erre még szuszogni is kezd! Libabőrös leszek tőle! Nem kéne hívni valakit?
Mintha parancs lenne, nyílik az ajtó, és a reggeli vizites lép be, majd meglepetten nyikkan, és a válla felett szól a többieknek. Határozottan morcosan nézek rájuk. Nem nézőket kértem, hanem segítséget! Erre nekiállnak diskurálni meg írkálni, hogy jajj, ez a fiú aki nem szereti ha hozzányúlkálnak, egy ágyban fekszik a majdnem apja korú férfival, és az meg ölelgeti őt, majd arról, hogy a gyilkos engem nem ölt meg a pár nappal ezelőtti események után – még mindig nem. Morogva forgatom a szemem, és inkább Ryu hajába temetem az arcom, hogy ne is kelljen néznem a sutyorgó csoportot. Hihetetlen, mire nem képes az emberi faj! Végre a főorvos is be hajlandó fáradni, majd idétlen kérdéseket tesz fel, amiért máris jó ötletnek tartom az alvás színlelését. Minden esetre ujjaim szorulnak lassan Ryu vállán, amit néhány pillanattal ezelőtt átkaroltam, szerencsémre az ép oldalát markolászom. Óvatosan nyüzsögnek az ágy körül, kicsit talán túl sokan is, és amikor egy óvatlan pillanatban hozzámérnek, ,,véletlenül” kirúgok. A nyögést követően csend lesz, majd sokkal lassabban kezdenek mozogni. Legalább már nem nyúlkálnak annyit. Valami tasakot kötnek a szobatársamra, aki elégedetlenségét kifejezendő halkan morogni kezd a mellkasomra, - ez meg csikiz engem, de szerencsémre van olyan önuralmam, hogy ne törjek ki – de persze ki hallgat rá? Képzelem, milyen vérszomjasnak tűnhetünk mi ketten egymás mellett... így! Haloványan remegni kezdenek a megfeszített izmaim, és lehet hogy csak képzelődöm, de határozottan úgy érzem, hogy Ryu finoman cirógatni kezdi a hátamat. Bár lehet, hogy csak ő is remeg, és ezért mozog ennyire a keze fel-le. A kíváncsiskodók lassan elfogynak, ahogy más feladatuk után szállingóznak, így szerencsére már nem látják, ahogy felpattan a szemem, mert a drága szobatársam szándékaira fény kerül. Nem simogatott, hanem a felsőm alá bújtatta be a kezét, és bár nem mondhatnám, hogy a tűzforró keze kellemetlen, mégis...
- Ryu!
Hangom figyelmeztető, és határozottan nem veccelődő, de úgy tűnik nem nagyon hatja meg. Halkan nyüsszögni kezd, mint valami kutyuli, és hamarosan szembetalálom magam a bociszemekkel is.
- Asszem jobb volt, amíg aludtál. - jegyzem meg szemforgatva. - A végén még visszasírom a csendet és a nyugalmat.
Közelebb bújik, és egyikünk se veszi észre, amikor az utolsó látogató után is csendben becsukódik az ajtó. Visszacsukom inkább a szemem, hogy legalább a látvány ne támadjon, és hagyom magam. Egy darabig még csend van, és a szobában mozdulatlanság, majd lassan ficeregni kezd, és közelebb nyomulva hozzámsimul minden porcikájával.
- Romero... - motyogja a nyakamnak. - Szomjas vagyok.
Felsóhajtva csóválom meg a fejem, majd hátranyúlok a kisasztalra, és a pohár felé nyúlok, de úgy tűnik a kis beteg teljsen másra szomjazik. Hihetetlenül forró valami kúszik végig a nyakamon, és összerándulva fordulnék vissza, de a két keze finoman megállít a mozdulatban. Én meg nem akarok erőszakoskodni, mivelhogy az infúziós tűvel jó lenne nem szétlyukasztani a vénáját. Nem hiszek én azokban az állítólagos műanyag izékben. Egyszer sikerült menekülés közben keresztbe-körbe lyuggatni magam vele, azóta inkább gipszet kérnék rá, ha lehetne.
Ő meg ezt kihasználja, a fél oldalamra rákúszik, és finoman kóstolgatni kezd, nyelvével, fogával, ajkaival, addig, amíg el nem éri, hogy én is ellazuljak, már amennyire csak lehetséges ez. Fél karom még mindig körülötte, hát a hátát finoman simogatni kezdem, feküdve a hátamon, és hagyva, hogy kiélje magát. Nem is tudom, mikor lettem én ilyen anyuci-szindrómás, vagy tyúkanyóféle. De amikor a fülcimpámhoz ér, hogy ajkaival sanyargassa őket, arcára teszem a kezem, és finoman eltolom. Azért ne essünk túlzásokba. Ujjak futnak végig libabőrös karomon, majd halk kuncogást vélek hallani a mellkasom felől, de nem nézek le, hogy meg is bizonyosodjak róla.
- Inkább aludnál. Rengeteg vért vesztettél...
Igyekszem tárgyilagos, semleges, vagy még inkább közönyös maradni, mégis kibukik némi önvád, hiszen én voltam az, aki átfúrta a kezét. Pillantásom a kötésre téved, azt mondták, szerencsére tényleg nem ért semmi fontos szervet a penge, így a keze újra mozogni fog, amint begyógyult. És mivel hallgattak rám, gipszet is kapott rá, ki tudja, mire vetemedik még nekem a végén... És legalább a harapásainak is lesz ideje begyógyulni. Észrevétlen a másik kezére kulcsolom ujjaim, mikor a gondolatban oda jutok, hogy azt még harapdálhatja, ha arra kerül sor.
Mielőtt még megint akcióba lépne, elfordulok, és a pohár vizet felé nyújtva kifogást nem tűrve megvárom, míg az egész tartalmát eltünteti, és csak akkor vagyok hajlandó újra a szemébe nézve. Kicsit durcás, mint egy kisgyerek, akinek valami csuamájolajat, vagy ricinuslötyit öntöttek le a gigáján, de hát na. Sóhajtva borzolok a hajába, és lehunyva a szemem kifújom a bent tartott levegőt. Lábát átveti rajtam, mintha a menekülésem akadályozhatná meg ezzel, a gipszes keze is a vállamra kúszik, mintha pihenni akarna ott, majd ellazul. Magunkra húzom a takarót, és azzal a gondolattal kúszok az álmok világába, hogy vajon mikor cseréltünk szerepet, mikor lettem én az idősebb az apámkorú férfi helyett? …
~*~*~
Fojtogat. Nem erősen, de határozottan nem kapok levegőt a tudattól, hogy itt van. Érzem mindenütt a kezét, a fájdalom szinte megőrjít. Rúgkapálva szabadulok meg a béklyóktól, és amikor keményen puffanok a földön, gondolkodás nélkül, sípolva, semmint lélegezve, elkúszok a közeléből. Kemény ütést érzek a fejemen, felkiáltok, és apró labdacsba gömbölyödve kuporodok össze. Térdeim közé húzom a fejem, és kezeim a fejemre teszem, bár lehet jobb lenne, ha szétverné, mert ha meghalok, nem kell ezt elviselnem. Tompán, valahonnan hallom, hogy beszél hozzám, de nem az a recsegő, ugató, sziszegő hang, ami szinte a csontvelődig száll, azokat is megcsavargatva egy kicsit... Két kéz simul vállamra, én meg reflexszerűen ütöm el őket, és kúszok oldal felé. Kemény csattanást éreztem... hát persze! A fémkéz! Egyre zöldebb színt kap arcom, míg összeszorult tüdőm levegőt próbál erőszakítani magába, tágra nyílt szemmel meredek a semmibe.
Felpattan a lámpa, és ahogy a túl közel lévő alakot megpillantom, eresztő lufi hangját megszégyenítő fura sípolással adok hangot nemtetszésemnek. Szinte lüktet a szoba is körülöttem a szívem vad tamtamjára, úgy érzem, mindjárt elájulok, de a legrosszabb az egészben, hogy soha nem vagyok képes arra az utolsó löketre, hogy a nyugtató kábaságba menekülhessek. Könnyek buggyannak ki, érzem, mert forrón marják végig arcomat, két kezemmel magam ölelem görcsösen, míg előre – hátra hintázok. Ajkaimon kusza szavak, vagy inkább betűhalmazok buggyannak ki, és én magam se vagyok képes szavakká formálni őket, vagy megállítani, mert levegőben még mindig nem bővelkednek a légzőszerveim. Újra kezek csúsznak karjaimra, bár az egyik inkább kőkeménynek mondanám... egy arc is társul hozzájuk, elég közel az enyémhez, és az első ami eszembe jut róla, az a fehér. Nagyon, nagyon fehér. Átsuhan egy bizonytalan érzés rajtam, hogy talán...
- Romero... - megint ez a hang, ami olyan ismerős. - Lélegezz!
Mint akiben gombot nyomtak meg, hangosan kapok egy nagyobb kortynyi oxigén után, és ettől fordul velem egyet a szoba. Mint akit sokáig fojtogattak, majd egy mosógépbe tettek centrifugára, - nos, úgy érzem magam. Hangosan kapkodok a levegő után, mintha ez lenne életem egyetlen célja, meredten, rémülten nézve a másik szempárba, amik hipnotizálva tartják fogva az enyéim.
- Rendben van. Nyugodj meg. Csak álmodtad, rendben?
Megrebben a szemem, hogy igen, vettem, meg értem amit mond, még ha tomba kongással is jutnak el hozzám szavai. Lassan magához húz, én pedig megmerevedve dőlök mellkasához, a ki- és belégzésre koncentrálva. Halk susogás után a földre kerülnek a paplanok meg a párnák, majd a két kéz továbbra is gyengéden vízszintesbe húz. Ellenkezni akarok, hiszen nem fekhetek le, amíg Ő itt van, addig nem, mert nem szereti...
Sose gondoltam, hogy a sok megtanult idegen nyelv valamire is jó lenne, és lám, igazam volt, mert most csak úgy ömlenek a szavak a számról, csak épp minden második szó valami halandzsa nyelven, és közben rémülten nézek az alak felé. Ő már fekszik, úgy tűnik semmi baja nincs...
Levegő után kapok, hogy halkabban folytassam. Közben hagyom magam lassan vízszintesbe imádkozni, és a hirtelen lecsapó csöndben egyre halkul a mondandóm. Leoltódik a lámpa, de a meleg kéz továbbra is ölel magához, én meg összekucorodva hagyom magam. A beálló sötétbe már csak hangtalan tátogom a szavakat, míg egy puhatolózó száj be nem fogja az enyémet, és meg nem nyugtat. Az agyam teljesen olyan, mintha kisült volna, és ez a csók okozta rövidzárlat azt hiszem kell ahhoz, hogy újraindulhasson. Lefeszegetem ujjaim magamról, hogy helyette a másik pizsamájára szorítsam rá őket, és őt magamhoz húzva finoman, remegve, viszonzom a csókot, hozzábújva, mintha ott menedéket találtam volna. Talán így is van. Egy kis burokszerű szobában vagyunk, ahová nem juthat be, és nem talál meg! Igen! Vadabbul csókolom a forró ajkakat, finoman akasztva beléjük a fogam, valamiért a fájdalmat még gondolatként is el akarom kerülni, legyen szó bárkiről. Balom lehámozom a pizsamáról, hogy aztán a mellkas nyomán végigsimítsak egy karcsú nyakon, és puha hajzuhatagba túrhassak, irányítva, simogatva, közelebb húzva a másikat. Nyelvünk lassú keringőt jár, óráknak tűnő perceken át, mígnem megnyugodva simítom ajkam a másikra, egyfajta hosszú puszit nyomva oda, és maciként ölelem magamhoz a karcsú testet. Furcsa illat kúszik az orromba, valami édeskés, mégis savanykás... szantálfa lenne?
Újfent magával ragad az álom, valamikor hajnal tájt, amikor a másik légzése is egyenletessé válik.
~*~*~
Elgémberedett tagjam sajgására ébredek. Másik ágyban, mint amiben elaludtam, és ahogy felnézek, Ryu hiányának látványára kihagy a szivem. Kiugrok az ágyból, de elzsibbadt tagjaim tiltakozva vonaglanak meg. Megkapaszkodom az ágyban, amíg a szoba minden sarka meg nem áll a tangó után, és az ajtóhoz rohanok, hogy megkeressem Ryut, fejemben ezernyi horrorisztikus képpel, hogy vajon hol lehet, és mit csinálhat.
De mielőtt lenyomnám a kilincset, az ajtó kinyílik, és egy infúzió nélküli, zuhanyillatot árasztó ryu lép be, és meglepetten pislog rám. Aztán lassan felvonja a szemöldökét, én meg fújva túrok a hajamba, hogy megnyugodjak. Mi a szartól ilyen elcsigázott minden sejtem???
- Már azt hittem, ámokfutásba keveredtél. - dünnyögöm megfordulva, hogy rágyújthassak. - Nem tesz jót az idegrendszeremnek ez a helyzet. Ha legközelebb öldökölni akarsz, becsukom magunk a szobába, oké?
Megint a hajamba túrok, végigdörgölve az arcom, majd cigit lökök a szám sarkába, rágyújtok, és elégedetten csókolok bele. Máris jobb. Álmatagon libbenek ide-oda a szobában, összeszedve a cuccaim, hogy én is elmehessek zuhanyozni.
- Romero... - bizonytalan hang kezd neki, én meg egy morranással jelzem, hogy figyelek. - Emlékszel, mi történt tegnap éjjel?
Megállok két mozdulat között, és összevont szemöldökkel fordulok meg, hogy tréfa jeleit keressem rajta, és még jobban elkomorulok, ahogy nem találok olyat. Tekintetemmel végigfutok a szobán, de minden egyben van, tehát nem őrjöngtem. Rajta sincs több seb a kelleténél, ergo őt se vertem meg. Egyik szemöldököm tehetetlenül csúszik felfelé, hogy vajon mire célozhat, mert kétlem, hogy jódliba és táncba kezdtem, azért nem emlékszem az egészre. Szorosan összezárom a szám, orromon át fújva ki a füstöt, majd vállat vonva megrázom a fejem és visszafordulok. Kipöccintem a csikket az ablakon, majd mielőtt még újra megszólalhatna, kimenekülök a szobából. Hinni akarok abban, hogy az égvilágon semmi se történt.
|
| vicii | 2012. 04. 16. 20:58:55 | #20498 |
 Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Különc bolondomnak)
Mélyen a kezembe harapok, a fogaim a bőrömbe hatolnak... a számban szétterjed a vér fémes íze... ettől a fejemben üvöltő hang kissé csendesebben követelőzik... a zsongás enyhül, de nem eléggé...
Érintést érzek, egy kellemesen langyos érintést... az arcomon, a nyakamon, a karomon, mindenütt... megnyugtató, ugyanakkor mégis távoli érzés, mintha nem is az én testem lenne... tompán jut csak el a tudatomig minden, ami körülvesz.
Ám hirtelen hidegvíz ömlik a nyakamba, kiránt a tompa zsibbadságból. A hirtelen, intenzív érzés teljesen elborít, a testem öszerándul, a tüdőm fájdalmasan kitágul és levegőért kapkod. Ijedten felnyikkanok, kapálózni kezdek, a hidegben valami melegség után vágyom... ekkor ujjaim egy karra fonódnak, egy kellemesen meleg karra...
Megkeresem a végtag gazdáját, ösztönösen bújok hozzá, testem vágyik a hő után...
Erős karok fonódnak körém, én pedig arcomat a nyakába fúrom, próbálok elrejtőzni a világ elől... reménykedem, hogyha becsukom a szemem és sötétség borul rám, akkor engem sem fog látni senki.. hiú ábánd, de legalább ábránd...
- Nyugodj meg.- hallok egy ismerős hangot. Egészen kedves, mély tónusú, megnyugtató... a hanghoz egy érzés párosul, kellemes cirógatás a hátamon... a szívem lassabban kezd dobogni... béke száll rám... - Amíg itt vagyok, nem lesz semmi baj.- mondja ismét, a fülembe súgva...
Lehunyom a szemeimet és engedem, hogy a testből árdó melegség egy picit kirántson a zsibbadt álomból... a hidegtől reszketni kezdek, még a fogaim is összekoccannak, de ebben az állapotban még ennek is csak örülni tudok. Minden jobb, mint az az érzéketlen állapot...
- Bízz bennem, Ryu.- a hang még mélyebb, még lágyabb, még megnyugatóbb, betölti az egész tudatomat... nem létezik semmi más, csak ez a meleg test és ez a kedves hang...
Kétségbeesetten szorítom magamhoz, félek, ha elengedem, megint elnyel a sötétség...
Ekkor ujjakat érzek, meleg, kígyószerűen tapogatózó ujjakat, amint fürtjeim közé fúrják magukat, majd világosságot hozva tűrik el rakoncátlan tincseimet. Végül a kéz lejjebb siklik, államra, és gyengéd erőszakkal emeli fel a fejem... felpillantok, de beletelik egy hosszú percbe, mire sikerül az arcra fókuszálnom... egészen ismerős, de hirtelen nem tudom hova tenni... a gondolataim, akár egy kiapadt folyó, teljesen eltűntek, csak halvány nyomokat hagytak maguk után... az egyetlen, ami szívfájdítóan ismerős, csak az a furcsa tekintet... egy mélybarna, csillogó szem, és egy vöröses, ragyogó tekintet... mintha a lelkemig látna azokkal a szemekkel...
"Vedd a vérét!"- bömböli ismét a hang, majd láhatatlan karok rántanak ismét a mélybe, a tudatom legeldugodtabb zugaiba...
Újra zsibbadtságot érzek, a testem, akár egy gyurmából formált húsdarab, érzéketlen...
Tompán jut csak el hozzám, ahogy fordul egyet a világ, és egy erő hatására kénytelen vagyok felkelni. Majd erős karok fonódnak körém, könnyedén a levegőbe emelnek, és egy testhez simulok... egy kemény, izmos testhez...
Alig telik el néhány pillanat – vagy csak én érzem így? - és ismét talajt, vagy legalábbis valamilyen bútort érzek magam alatt. A test eltávolodik, a karok lehullnak rólam, de nem engedem eltávolodni a kellemes meleget. Kétségbeesetten kapaszkodok belé, minden megmaradt erőmmel, félek, ha eltűnik, én is végleg megszűnök...
Szerencsére nem próbál meg lefejteni magáról, csak leül mellém, és az ölébe húz. Megnyugodva simulok hozzá, az egyetlen kapaszkodóhoz, ami még ebben a világban tart...
- Ryu. Itt leszek melletted. Félni nem félek tőled, és ha megölsz, hát ámen. De amíg itt leszek, addig ne figyelj másra, rendben?- hallom ismét a borzongatóan mély hangot, én pedig erősen összpontosítva keresgélek az emlékeim között... és végre, hosszú gondolkodás, beugrik egy név...
- Rome... Romero...- súgom akadozva, úgy érzem, lassan tényleg elmegy az eszem... a hang egyre csak üvölt a fejemben... rettegek... vért akar, sok, rengeteg vért...
Félek...
Romero – a homályos, nyugalmat árasztó alak – rám pillant, én pedig engedek a vágyaimnak, a saját, kicsinyes vágyaimnak és kétségbeesetten tapadok ajkaira... azokra a csodás, édes ajkakra...
Egy vágy, ami talán még a vér iránti kétségbeesett vágyamnál is erősebb... valami, ami a sajátom, egy mélyről jövő, mindent elsöprő érzés...
Romero meglepetten felkiált, én pedig az alkalmat kihasználva hatolok nyelvemmel a szájába... minden erőmet megfeszítve koncentrálok a testemben felébredt forróságra... minden porcikám érte sikoltozik...
Egy pillanatra még a hang és elhallgat a fejemben...
Lovagló ülésben helyezkedek el rajta, majd a lehető legszorosaban simulok a testéhez, minél közelebb akarom tudni magamhoz... a belőle áradó melegség megrészegít... a zsibbadt tompaság is tovaszáll, érzek, újra tisztán érzek mindent...
Lágy érintést érzek a hátamon, szinte fellángol érintése nyomán a bőröm... már semmi más nem érdekel, csak hogy az enyém legyen és én az övé... azt akarom, hogy a testünk egybeforrjon, tökéletesen eggyé váljon... a bennem fellángoló vad vágytól még az a fenyegető hang is elhallgat, egyre halkabban nyöszörög, egyre elkeseredettebben... talán... talán elhallgattathatom...
Sóhajtva dörzsölöm hozzá lángoló ágyékomat, majd ahogy ügyes ujjak bújnak ismét tincseim közé, aléltan lehunyom a szemeimet... majd meglepetten felkiáltok, ahogy erősen hátrarántja a fejem, de panaszra nincs okom... forró ajkakat érzek a bőrömön, szinte parázsló billogokat éget a testembe... úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban folyékonnyá válhat a testem a forróságtól...
Az ölelő karok egyre lejjebb és lejjebb pásztázzák testemet, mígnem fenekemhez érve erőteljesen belemarkol. Megszűnik minden más... megszűnik a fejemben bömbölő hang, megszűnik a külvilág, megszűnnek a gondolatok, megszűnik minden... csak ő marad és én... csak a vad vágy, ami kitölt...
Lábaimat ösztönösen a dereka köré kulcsolom, érzem, ahogy a teste egy pillanatra megremeg, majd erősen mélyeszti fogait a vállamba... a fájdalommal megfűszerezett kéj intenzíven hasít a testembe... elpárolog minden erőm...
Nyögésem erőtlen sóhajtba fullad, fejem erőtlenül hátrahanyatlik hátra...
Ám a kellemes melegség egy pillanatra megszűnik, ahogy hátrébb tol. Már épp tiltakoznék, de ekkor pizsamám kezdi gombolni... fellelkesülve találnak ujjaim az ő gombjaira, a gondolatra, hogy meztelen bőrünk szikrázva összesimul, már nem is bánom, hogy ebben a pillanatban fázok...
A gombok elfogynak, a felső pedig szétnyílik, én pedig homályosan látom magam elé terülni a sebhelyekkel tarkított mellkast. Nincs is más vágyam, csakhogy hegről hegre borítsam el csókokkal...
Ám ekkor hirtelen beborít a hideg, ahogy lekerül rólam a saját felsőm, majd egy erős lökést érzek és egy meglepett nyikkanással elterülök az ágyon. Parázsló bőröm lúdbőrzik a hidegtől, főleg, mikor a nadrág is lekerül rólam... a testem kétségbeesetten vágyik a melegség után, amit csak ő nyújthat nekem...
Mikor ő is ledobja az ingjét, elmosolyodom, már ahogy engedetlen testem engedi, és megrészegültem iszom magamba a látványt... ahogy izmos mellkasa teljes, fedetlen valójában elém tárul, egy pillanatra még a levegő is bennem reked... azok a sebhelyek szinte könyörögnek, hogy érintsem őket...
Ám ekkor ahelyett, hogy hozzám simulna, a takarót húzza fel egészen a nyakamig és szorosan bebugyolál vele. Nem... nem akarom...
Csalódottan felnyögök, majd megpróbálok kijutni az anyag rabságából, de erőm már ehhez is kevés... a hűvös anyag kizökkent, szinte sajog a testem, ahol hozzám ér, mindenem forróság után áhítozik...
Romero eltűnik, egyedül hagy, teljesen egyedül... a hang pedig csak erre a pillanatra várt, újra, bár suttogva, szólongatni kezd...
Ijedten nyikkanok fel, de szerencsére hamar visszatér, az erős karok kibontanak a paplan álnok szorításából... haragos pillantással tekintek rá, de szívből örülök, hogy újra itt van, újra velem...
Négykézláb mászik fölém, én pedig reszketve, izgalomtól pihegve figyelem, ahogy meleg ajkai mellkasomra tapadnak és forró csókokat égetnek a bőrömbe... reszketegen felsóhajtok az érzésre, ahogy lassan feljebb halad, végül a nyakamat borítja be csókjaival, majd szenvedélyesen végignyal rajta... felemelkednék, testéhez simulnék, újra megtalálva magamban a lángokat, de nem enged, folyton visszanyom az ágyra. De én őt akarom...
Majd végre megkapom vágyam tárgyát egy csók erejéig. Egy végtelenül heves, vad csókban forrunk össze, nyelveink szenvedélyes táncot lejtenek... majd erősen nyelvembe harap, a fájdalommal vegyes kéj pedig intenzíven árad szét testemben, tovább fűtve az amúgy is heves vágyakat...
Aztán megmarkolja egyik csuklóm, majd a másikat is... az erős ujjak fájóan szorítják a bőröm... anyag suhogását hallom, egy hideg, pille érintés, majd újra a forró ajkak töltik ki tudatom...
Majd eltávolodik, én pedig felfedve előtte legbelsőbb énem, pihegve, vágytól ködös tekintettel, nevét sóhajtva nyújtom ki felé a kezem...
Romero... Romero... Romero... mást már nem is tudnék mondani...
Ismét megcsókol, de ekkor az édes forróság helyett langyos folyadék ömlik a számba... értetlenül, kíváncsian pillantok rá, majd mikor szemeibe nézek, azonnal megkapom a választ.
Rémülten markolom meg a kezét, eltolnám, tiltakoznék, de már nem maradt erőm. Nem, nem teheti ezt velem, képtelenség...
- Sss... ettől alszol majd egy kicsit. Ne félj, itt leszek és vigyázok rád.- súgja a mély, megnyugtató hang, elmémre pedig furcsa köd borul, a tagjaim elnehezednek, a vágy élénkítő lángja pedig kialuszni látszik...
Ez nem lehet... ez... annyira gonosz... és igazságtalan...
Fogalmam sincs, kimondom-e egyáltalán a szavakat, de mire észbekapok, visszafordíthatatlanul elálmosodok. A szemeim kezdenek leragadni... elégedetlenül nyögök még néhányat, hátha ezzel tudok hatni rá, de csak nyugodtan figyeli, ahogy végül oldalra fordulva adom meg magam az álom lágy hívogatásának... de kezét még így sem engedem, érintése megnyugtat... ahogy bőre illata az orromba kúszik, már tudom, hogy ő tényleg itt van, hogy nem érhet semmi baj... vigyáz rám...
*
Fáradtan ébredek reggel... a tagjaim sajognak, a fejem zúg, de a tudatom tisztább, mint valaha. A gondolataim ismét a sajátjaim, a hang elnémult, a vágyak pedig kialudtak...
Nagy nehezen ülő helyzetbe tornázom magam, majd kábán pislogva nézek körbe. Nehezen ismerem fel a szobát, pedig már itt lakom egy ideje...
Végül tekintetem megállapodik egy ismerős alakon. Kellpár másodperc, mire tudatosul bennem minden, az eszembe ötlenek a tegnap este történtek... a csókok, a sötétben elsuttogott szavak, az alattomosan belém tuszkolt bogyók...
Sóhajtva nyújtózni kezdek.
- Kössz...- morgom halkan, dühösen. Bár valóban ésszerű, és mint utólag kiderült, hatásos módszer volt, mégis csalódott vagyok. Kész voltam, hogy teljesen odaadjam magam neki, ő pedig egyszerűen eldobott magától. És ez keserű szájízt hagyott maga után.
Nem reagál, csupán érdeklődve szemléli minden mozdulatom, majd elegánsan egy adag füstöt fúj az arcomba. A mentolos illat egészen felráz, a nikotinfüggőségem pedig felébred. Megdörzsölöm az arcom, végleg kiűzve az álmot a szemeből, majd a cigim után kezdek kutakodni, de egy rosszalló hang megállít. Küldök felé egy sötét pillantást, hogy érztessem vele, mennyire morcos vagyok.
Persze minden lepereg róla. A tálcám felé bök, én pedig szemforgatva veszem magamhoz a reggelimet és kezdem tömni magamba. Nincs étvágyam, de a gyomrom követelőzően korog, ezért kénytelen-kelletlen meg kell ennem ezt a szörnyűséget.
- Kösd magad az ágyhoz.- szólal meg, miközben elnyomja a cigijét.
- Hö?- kérdem még mindig kómásan, ebben az állapotban valahogy nem tudom felfogni, azzal mit érnék el.
Nem válaszol, csupán alsóajkába harapva játssza a némát, miközben berögzült mozdulatokkal simítja haját ismét a szeme elé. Még mindig nem értem, minek rejtegeti... pedig már az a szem is a részévé vált.
Némán eszem tovább a reggelimet, miközben a tegnapon mélázok. Alig emlékszem valamire az elmúlt napokból. Mintha egyszerűen kiesett volna. Csak foszlányok maradtak meg bennem, hangok, illatok, érintések... na és persze a tegnap éjszaka. Az is kissé homályos, de még így is ki tudom bogozni a történéseket. Még mindig megborzongok az emlékre, ahogy magához ölelt...
Vajon... vajon mért nem enged a saját vágyainak?... vagy csak én nem vagyok jó neki?
Ám gondolataimat furcsa hang szakítja félbe, Romero egyszerűen felpattan és az ajtó felé veszi az irányt.
- Csak maradj a seggeden. El ne mozdulj, mert lekötözlek.- mondja szigorúan, majd válaszomat meg sem várva elrohan. Pislogva nézek utána, majd vállat vonva, csendesen befejezem a reggelit.
- Maradjak itt... mért, mégis hova a fenébe mennék?- kérdem félhangosan, már csak úgy magamtól, ha már egyszer nincs itt senki, akihez beszélhetnék. Mérges vagyok. Dühös. Zavarodott. És sértett.
A reggelim végeztével a tálcát az asztalra rakom, majd előkeresem a cigimet és rágyújtok. Közben szemrevételezem a kezem. Már tele van égésnyomokkal és harapásnyomokkal... és nemcsak a kézfejem, hanem az alkarom is. Jesszus... mikor kezdem ilyen önpusztító életmódba?
Mélyet szívok a cigimből, aztán kibámulok az ablakon. Ezelőtt... ezelőtt nem küzdöttem. Egyszerűen hagytam, hogy elhatalmasodjon rajtam, kiélje magát és kész. Most meg, mint valami szánalmas idióta... mintha nem is önmagam lennék. Mit érdekel engem, hogy ki patkol el az ámokfutásaim során? Végtére is őrült vagyok, vagy mi a szösz. Ezért dugtak be ide... mikor is volt? Azt hiszem, 16 lehettem, mikor anyámék intzetbe dugtak. Két évig kellett ott szenvednem, majd kiengedtek... és rá egy évre bedugtak ide. Azóta ki sem tettem a lábam. 15 év... 15 éve vagyok ezen az átkozott helyen. És kezd elegem lenni.
Mikor már azt hittem, nem lehet ennél rosszabb, megjelent ez a srác, és mindent összekavart... egy fiatal, magabiztos, mégis rettegő alak... majdnem kétszer annyi idős vagyok, mint ő, mégis... mégis vonz.
Szánalmas vagyok.
Képes lennék tönkretenni magam egy srácért, akit alig ismerek? Mióta lehet itt? Egy hónapja? Kettő...?
Mégis... mintha az a két hónap többet ért volna, mint az elmúlt 15 év...
Arcomat fáradtan a kezeimbe temetem. Nem akarom szabadjára engedni a bennem tomboló szörnyet. Nem akarok újra egy hófehér, üres kis szobácskában, begyógyszrezve ücsörögni hetekig. Nem akarok...
Nem akarok távol lenni tőle...
Felnyögök. Ez nem én vagyok.
Ismerős hang üti meg a fülem.
Felkapom a fejem és a nyitva felejtett ajtó irányába pillantok, a szoba előtt épp a jelenlegi orvosom sétál el. Irritáló vigyor ül a képén. Irritál ez a fazon, szívből ki akarom ontani az életét... a felsőbbrendűsége mélységesen felháborít.
Összeszorul a kezem, elnyomom a cigimet a csuklómon, a csikket kipöccintem az ablakon, majd felállva az ajtó felé veszem az irányt. Aztán megtorpanok a küszöbnél.
Romero azt mondta, maradjak itt...
"Öld meg!"- dördül ismét a parancsoló hang, én pedig megremegek. Végül is... miért ne?... ez csak egy ostoba orvos, olyan, mint a többi...
"Vedd el az életét!"- kiáltja egyre lelkesebben.
Bizonytalanul átlépem a küszöböt, majd észrevétlenül az orvos után indulok.
"Süsd meg! Kínozd meg, ahogy ő is tette veled!"- üvölti szadistán röhögve, én pedig felkucogok...
A gondolataim ismét tovatűnnek, a vár iránti vágy pedig hirtelen, minden eddiginél intenzívebben tör rám. A doki besiet a szobába, ahol engem is mindig kezelni szokott. Utána lopakszom, bemegyek, majd beteszem magam mögött az ajtót. A doki nekem háttal áll, az iratszekrénynél babrál valamit.
- Jó napot, sensei.- köszönök halkan, már-már egy kedves mosollyal az arcomon. Belül persze... mintha egy tébolyda lenne a fejemben. A hang röhögve üvölt, bíztat, már tudja, hogy meg fogom tenni, hogy meg fogom ölni az orvost... elégedettebb, mint valaha...
- Te meg mit keresel itt? A kezelés csak két óra múlva kezdődik.- mondja hetykén, abban a végtelen irritáló, lekezelő stílusban.
- Tudom.- vonom meg a vállam, majd közelebb lépek. - Azért jöttem, hogy megöljem.
Egy döbbent pillantás. Elvigyorodom. Szélesen. Őrülten.
A döbenete felváltja a végtelen rémület, mikor tudatosul benne a helyzet. Én pedig hisztérikusan felröhögök.
Már kapná elő a köpenye zsebéből az injekciós tűt, amit mindig magánál hord, de gyorsabb vagyok, megelőzőm. Egy erőteljes mozdulattal a falhoz kenem, mire kábultan csúszik a földre. Felrántom, és vihogva az asztalra dobom, majd nekilátok egyesével leszíjazni a végtagjait. Tiltakozik, rángatja magát, de erősebb vagyok.
- Ezt nem úszod meg... ezért egy életre be foglak záratni.- sziszegi dühösen, de csak a képébe röhögök.
- Doki, már be vagyok zárva...- súgom, majd felszerelem rá az apró tappancsokat. Az izgalom elönt, az adrenalintól hevesen kezd verni a szívem. Minden tagom remeg a visszafojtott feszültségtől. Élvezetet érzek. Végtelen, határtalan élvezetet.
A géphez lépek, és felkapcsolom. Először alacsony fokozaton, ahogy ő is szokta. Elakad a szava, a szemei mintha ki akarnának ugrani, minden tagja pattanásig feszül. Hangosan felröhögök.
- Na? Ugye milyen élvezetes?- kérdem széles, szadista vigyorral. Az agyamra rászállt a vörös köd, képtelen vagyok gondolkodni, képtelen vagyok tisztán látni a dolgokat. Csak egy valami számít: a vér. A doki vére... látni akarom... minden cseppet ki akarok csavarni a testéből... látni akarom az arcát a halála pillanatában, mikor kihúny a fény a szemében... látni akarom...
Aztán feltekerem a gépet a legmagasabb fokozatra. Mikor az áram a testébe hatol, fájdalmasan felüvölt. Felvihogok. Égett hús szaga teríti be az apró szobát, a műanyag szíjak a bőrébe égnek. Eszelősen röhögni kezdek.
Aztán hirtelen kicsapódik az ajtó, és egy ismerős alak rohan felém, majd eltaszít a pulttól, én pedig szikrázó szemekkel nézek rá. Megakadályozza, hogy megöljem... ölni akarok... ölni... ölni...
A gondolatoknak egy furcsa, ismerős, és kellemes érzés vet véget, egy száj tapad az enyémre, mohón, vadul csókol. Valami meleg érzés lángol fel bennem ott legbelül, de hamar kialszik újra, mikor a kezek egy erőteljes lökéssel a sarokba tántorítanak.
Két kéz simul az arcomra, én pedig még mindig széles, élveteg vigyorral, az égett hús szagától bezsogva pillantok rá.
- Figyelj rám. Minden rendben lesz. Itt vagyok. Most már minden rendben.- egészen halk, tompa hang, nehezen jut el hozzám, összpontosítanom kell, hogy kivegyem a szavakat. A szívem eszeveszett sebességgel dobog, egy eszelős hang ordít a fejemben, kitöltve az egész tudatom... alig érzékelem a világot. Csak a mámort érzem magamban, egy félbemaradt munka kesernyés mámorát, de egyértelműen jobb, mint a semmi. Befejezésért kiált.
Romero – mert idő közben nevet is sikerült az archoz társítanom – lágy mozdulatokkal tűri ki szemeből kócos tincseimet, én pedig ide-oda kapkodom a tekintetem, próbálok ellátni mögötte, egy pillantást vetni az asztalra kiszíjazott orvosra.
De semmire nem hagy időt, feláll, arcomat még mindig ujjai között tartva és kifelé indul, én pedig habozva bár, de követem. A csók alatt egy pillanatra fellángolt bennem valami, egy talán még nagyobb élvezetekkel kecsegtető dolog.
- Visszamegyünk a szobába és lenyugszol addig, mert addig verlek, míg a szar afüleden fog kijönni.- mondja lassan, azon a borzongatóan mély hangon, ami egy pillanatra ismét lehalkítja a követelőző hangot. De valami még mindig ott motoszkál a fülemben. Az orvos még mindig él... én pedig halottnak akarom tudni, könyékig a hasüregébe nyúlni, a szerveit egyesével kitépdesni a testből... - Nem kell azt a flótást bántani. Vért kaphatsz tasakban, és pacsmagolhatod ahova akarod. Nem kell itt malackodni. Nézd meg, mekkora a felfordulás.
Elenged, majd szó nélkül tovbb halad a folyosón, én pedig bizonytalanul állok meg egy helyben. Egyrészről vissz akarok menni, hogy befejezzem a félbemaradt munkát, másrészről csábít a kíváncsiság, hogy ő vajon mit tartogat nekem.
Megáll a folyosó végén, várakozóan tekint rám, de nem mozdulok. Nem tudok dönteni. Azonban ekkor unottan fúj egyet, majd tovább halad, otthagyva egyedül, bizonytalanul. Nyelek egyet, tétován újra a a művem felé pislogok. Most kezdik leszerelni az asztalról... már túl sokan vannak körülötte,nem engednék, hogy befejezzem.
Düh lángol fel bennem, elemi erejű, vad. Miatta nem tudtam megölni azt a fazont.
Mérgesen iramodok utána, márpedig valakit meg fogok ölni, ha mást nem, hát őt. Berontok a szobába, és mikor megpillantom, fortyogó dühvel indulok meg felé egy kitűzött céllal. Ám ekkor leteszi a cigarettáját, feláll és kitárja a kezeit.
- Tessék. Ölj meg.
Zavarodottan megtorpanok. Ez így már nem is élvezetes. Ha ezt csinálja, elrontja a játékot...
- Tudhatnéd, hogy én itt leszek. Mindig. Hova mehetnék, ha?- emeli fel a hangját, és ez elbizonytalanít. - Bízhatnál már annyira bennem, hogy elhidd, amit papolok neked. Nem sokásom a vakvilágba fosni a szót.- kiáltja szikrázó szemekkel, a hajába túrva. - Bármi bajod van, tessék, itt vagyok. De kurvára örülnék, ha nem kevernél bele mást is, mert már így is marha sokan vagyunk a levesben. Hopp.- hirtelen felém lép, majd amire a legkevésbé számítottam, kapok egy hatalmas pofont. Még az egyensúlyomat is elvesztem, a fájdalom pedig, mint akit leforráztak, úgy ránt vissza a valóságba. - Ezt megérdemelted.- sóhajt fel halkan. - Ha tetszik, állj bosszút, nem fogok ellenállni, újat meg nem tudsz mutatni. De ha úgy véled, elég volt, akkor tedd le a segged, gyújts rá, és higgadj le, mert ha én kezdek gyilkolászni, senkinek se lesz jó.- mondja haragosan, majd ismét felveszi a cigijét és beleszív.
Nyelek egyet...
Aztán egész kétségbeesett képet vágok, és megrázom a fejem. Ez annyira abszurd... ez... ez...
Romero csak némán nézi, ahogy egészen a falig hátrálok, majd ahogy a hideg felület a hátamhoz simul, lecsúszok a tövébe, arcomat pedig a kezeimbe temetem. Ahogy a hang elégedetlenül felüvölt, összerezzenek. Elszállt minden... minden bátorságom, vérszomjam és agresszióm.
Újra... önmagam vagyok.
A kezembe harapok újra, a vér íze számban pedig nyugtatóan hat rám. Tekintetem kétségbeesetten rebben ide-oda a szobában. A kezembe nyilaló fájdalom éberré tesz...
A légzésem felgyorsul, zihálva veszem a levegőt, a szívem eszeveszett sebességgel dobog. Hányingerem van, forog velem a szoba...
Szinte sípol már a tüdőm...
Aztán eszembe jut valami.
Mint valami kétségbeesett áldozat, úgy ugrok az ágyam melletti kis komódhoz, kirántom a fiókját és kétségbeesetten kezdek keresgélni benne, mígnem a kezembe akad egy kés.
Ahogy Romero ezt meglátja, a tekintete összeszűkül, kidobja az ablakon a csikket és feláll.
- Na azt már nem... nem fogom hagyni, hogy kinyiffantsd magad, te seggfej!- kiáltja szikrázó szemekkel, majd hozzám ugrik. Megragadja a kést tartó kezem, majd egyszerűen felken a falra, én pedig fájdalmasan felnyikkanok, majd lecsúszok a tövébe.
Könyörgő tekintettel pillantok fel rá, aztán egyszerűen tenyérrel felfelé kinyújtom felé a karom.
Először nem érti, mit akarok, de ahogy tudatosul benne, elfintorodik.
- Felejtsd el.- mondja szigorúan, leguggolva mellém. Felsőjét megmarkolva kúszok hozzá közelebb.
- Kérlek...- súgom, közvetlen közelről a szemeibe nézve. - Én is bíztam benned... te is bízz bennem...- suttogom halkan, a szemeibe nézve. Majd újra kinyújtom a kezem, tenyérrel felfelé, a földre téve.
Habozik, majd felemeli a kést. Csillogó szemekkel, izgalomtól kipirultan várom...
És mikor a penge lesújt, fájdalmasan, de egyben kéjesen nyögök fel... a fájdalom kiránt abból a világból, kiránt a sötétségből... újra érzem a testem, az érzékeim kiélesednek, a hang is egyre halkul...
Fejem Romero mellkasának döntön, úgy zihálok csendesen, miközben továbbra is a felsőjét markolom.
- Még egyszer...- sóhajtom kérlelően, és ahogy egy óvatosnak szánt mozdulattal kihúzza a tenyeremből a kést, felnyögök...
Aztán újra magamban érzem, a fájdalom a csontomig hatol...
Egész testemben megremegek, a szemem könnybelábad, a levegő bennem akad... aztán mielőtt kihúzná, megmarkolom a kezét, és megforgatom a késsel együtt.
A fájdalom minden mást elűz... a hang elhallgat... a testem remegését már nem is tudom kontrollálni...
Romero rémülten pillant rám, megpróbálja kihúzni a húsomból a pengét, de elfehéredő ujjakkal markolom a kezét, körmeimet a bőrébe vájva...
Végül csak fennakadnak a szemeim és elájulok...
*
Nehezen ébredek... a testem forró... a szoba forog... a karomból kiindulva elönt a fájdalom, még mélyen a csontomban is érzem... nyögve nyitom ki a szemeimet...
Homályosan látok csupán...
- Felébredtél végre?- hallok meg egy ismerős hangot. Oldalra fordítom a fejem. Romero ül a mellettem levő ágyon, szájában cigaretta, közönyös arccal figyel.
- Mennyi... ideig aludtam?- kérdem rekedt hangon. Ólom súlyúnak érzem a tagjaimat. Olyan, mintha már évszázadok óta itt feküdnék.
- Csak két és fél napig.- válaszolja egy halvány mosollyal, majd elnyomja a cigijét és felkel. Hozzám lép, kezét a homlokomra simítja, én pedig lehunyt szemekkel felsóhajtok a hideg érintéstől. - Még mindig lázad van.- állapítja meg halkan. Figyelmesen nézem, ahogy az ágyam melletti kis tálkához lép, belemárt egy kisebb törölözőt, kicsavarja és a homlokomra helyezi. Összehúzom a szemeimet.
- Ez most valahogy... nem jó...- mondom rekedten, mire csak felvonja a szemöldökét. - Forróságra vágyom, nem hidegre...- súgom halkan... olyan, mintha lassan ovladni készülne a testem, de egyértelműen kellemes érzés...
Egy darabig csak bámul, végül leveszi a homlokomról a nedves anyagot, és ajkaival helyettesíti. Elégedetten felsóhajtok.
- Nem akarsz... lefeküdni mellém?- kérdem álmatagon.
- Még mit nem.- válaszolja halkan, a száját elhúzva.
- Kérlek...- pillantok rá könyörögve, mire felsóhajt. Elmosolyodom. Arréb csúszok, ő pedig bebújik mellém a takaró alá. Ösztönösen hozzá simulok égő testemmel, átölelem, arcomat a nyakába fúrom. Érzem, ahogy megborzong, de nem teszem szóvá, csak elégedetten szusszantok egyet. A testem egyre forróbb... tetszik ez az érzés...
Szerkesztve vicii által @ 2012. 04. 16. 20:59:34
|
| Laurent | 2012. 04. 09. 00:55:07 | #20330 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Elmebetegemnek~ viciinek
Bódog Húsvéti Nyulat, vicii!! :)
Tekintete fokozatosan ködösül el, halványan remegni kezd alattam, csípője fel-fel lendül az enyémhez, mígnem egyszercsak ottmarad, megmerevedve a mozdulatban, szemei lecsukódnak, és felnyög. Nem látom a tekintetét, talán jobb is, hogy a furcsállást vagy a kíváncsiságot nem látom most az íriszekben, nem tudnék úgyse válaszolni rá. Elhajolok végül tőle, azt hiszem elég volt ebből a ,,közeledés-terápiából” nekem mára. Lassan mozdulnak meg pillái, míg kába tekintetét rám emeli, és próbál visszaevickélni a való világba.
-Hogy miért akarlak pont téged? Azért, mert hasonlítunk. Te is ugyanúgy rettegsz, mint én…
-Neked fogalmad sincs, mit jelent rettegni.- szűrön fogaim között, mire csak megrázza a fejét.
-Tévedsz. Pontosan tudom.
Leheli halkan vissza nekem a szoba csendjében, és mire észbekapok, már ajkaim ostromolja. Tetszik ez a hév, ez a pillanat azt hiszem a carpe diem pillanata. Harapása nyomán kiserken a vérem, amit nyelvével maszatol le nagy buzgalommal, de a száján kívül más nem ér hozzám, amiért nagyon boldog vagyok -ha lehet ezt az állapotot annak nevezni.
-Én tényleg megölöm, ha azt kéred tőlem.
Elmotyogott szavak a csókban, egy álomszerű ígéretnek tűnik, nem is veszem komolyan, mint ahogy eddig se... de mégis... Mégis kiráz tőle a hideg.
~*~*~
Reggel az ablakpárkányon ülve találom a szobatársam, amint eléggé álmodozó arccal bámul kifelé, nézve a külvilágot, hátha valami érdekes történik ott, bár van egy olyan érzésem, inkább mást lát maga előtt. Hiába szólítgatom, nem reagál, hát felkelek, összekapom magam, majd lemegyek a reggeliért. De még mindig semmi változás. Mint aki egy pillanatba ragadt. Az orra előtt hadonászok egy kicsit, amitől megrezzen, de legalább ,,felébredt”.
-Furcsa vagy. -bocsánatkérő mosolyt kapok válaszként- Többször szóltam, de meg se hallottad. Itt a reggeli.
-Ó... köszönöm. -mint egy robot, úgy vonul a tálcához, hogy a fejébe tömhesse a kaját.
-Ryu... rendben vagy?- figyelem, és nem tetszik amit látok. Kétlem, hogy a szerelem zápította el az agyát, vagy hasonló nyálas izék.
- Hogy?- tág pupillák néznek rám, mint aki be van lőve...
- Azt kérdeztem, rendben vagy?
- Persze. Minden rendben.
Persze, engem meg csak Norrisnak hívnak meg ilyenek. Fura csend ül közénk, és valamiért hiányzik valami nekem belőle. Nem, nem az, hogy figyeljen meg rajtam csüngjön, de ez meg megint a ló másik oldala. És még a terápiáról is úgy jön vissza, mint egy zombi. Lehet, hogy a sokkterápia van rá ilyen hatással? Fújtatva viszem inkább vissza a tálcákat, és hagyom, hogy elvigyenek engem is rajzolgatni a pszichiáteremhez, meg beszélgetni a kedves családi állapotomról virágnyelven. Unom. Utálom. Undorodom ettől... Hehh... Micsoda alliteráció!
~*~*~
~*~*~
-Nem vagyok éhes... -motyogja a prüntyőke vacsiidőben.
-Reggel óta nem ettél.- közlöm szárazon, mert türelmem egyre fogytán.
-Nem vagyok éhes.
Érzelem és szinte hang nélkül mondja. Pizsamájánál fogva rántom fel de még erre se nagyon reagál. Vajon ha bemosok neki, lesz hatása? Csak a meleg bőr érzése tart vissza. Viszolygok tőle... a langymeleg vagy hideg bőrtől rosszul vagyok... És ezért nem akarok csak...
-Ne szórakozz velem! Mi a frász bajod van?! Úgy viselkedsz tegnap óta, mint valami zombi!- kicsit hangos lett, de még ígyis lassan jut el az agyáig.
- Sajnálom... csak... félek...- forog a nyelve a szájában, de mintha száraz földkupac potyogna csak a szájából.
- Mitől?- vonom össze szemöldököm, míg ő fura csillogással néz a szemembe.
Sokáig fekszek az ágyban a visszatérését várva, de csak nem jön. Azt hittem, kiugrott a mosdóba. Majd zuhanyra gyanakodtam. De mostanra már egy állatkertet is végignézhetett volna! Aggodalmam düh alá rejtve csörtetek a fürdőbe, végignézve több kabint is, mire meglelem. Nem, nem látom meg, csak ütemesen kopogó hangot követek, míg egy kis kupacra rálelek. A fehér csempén groteszk folt vigyorog rám, a vértől ösztönösen kiéleződnek az érzékeim, mintha még valami csipogást is hallanék a távolban... vagy az csak az én tüdőm sípolása? Erővel lassítok a légzésemen, majd leguggolok és a homlokához érintem kezem. Forró. Ha nem aggódnék a láztól, odabújnék ehhez a kellemes érzéshez... Lecsukódnak a szemei, amik eddig üresen bámultak a semmibe.
-Mi a frász lelt téged?- a sötéttel mindig együtt jár a halk hang?
-Szüntelenül üvölt... egyre hangosabban... vért akar... nem akarom... félek... el fog nyelni...
Kezébe harap, és a kiserkenő vérpatakok végigszánkóznak a kis karika alakú sebhelyek között. Cigi nyoma, felismerem, nekem is volt ilyen vagy ezer, hol más kezétől -megborzongok- hol meg amit én csináltam... Homlokáról arcára fut a kezem, de még mindig forró. Nyakára, vállára, karjára, mintha sebeket vagy ilyet keresnék, de igazából megnyugtatja a belső énem, hogy mindenütt forró, ugyanakkor leszek tőle ideges. Nem, nem ez a jó szó rá. Szemében látom a rettegést, és csak egy pillanatig vagyok tanácstalan. Felnyúlva magunkra nyitom a hideg vizes csapot, mire hangosan felnyikkan és ijedten kalimpálózni kezd, míg a karomban megkapaszkodva hozzám nem bújik. Kizökkentettem őt egy pillanatra, de tudom, nem fog sokáig tartani. Átkarolom, arcom a hajába fúrva, és esküdni mernék rá, hogy még onnan is árad a hő belőle. Forró arcát a nyakamhoz fúrja, és meg felsóhajtok az érzéstől.
-Nyugodj meg. -súgom rekedten, lehunyt szemmel, míg ujjaimmal kicsi karikákat rajzolok a hátára. -Amíg itt vagyok, nem lesz semmi baj. -összekoccanó fogai jelzik, hogy kezd fázni, így elzárom a csapot. -Bízz bennem, Ryu.
Hangom egyre mélyebb, de nem tehetek róla, hiszen forró csápjaival hónom alatt átölel, és úgy szorítja magát hozzám, mint egy fuldokló, aki egy mentőövet szorongat. Vizes fürtjei közé fúrom ujjaim, hogy arcából eltúrjam az odatapadó tincseket, majd álla alá nyúlva emelem fel fejét, míg rám nem néz azokkal a furán villogó szemeivel. Talán csak a félhomály miatt, de egy pillanatig kíváncsiság és vágy villant át rajtuk, majd újra üres lett egy hosszú pillanatig. Hogy a felesleges gondolatok kihulljanak fejemből, vizes fejem úgy rázom meg, mint egy kutya, majd felállok, magammal húzva, magamhoz szorítva a karcsú testet, törölközőt tekerek rá, majd magamra is, és az ölembe kapva őt a szobába lépek vele. Az ágy szélére teszem, hogy ne vizezzen át mindent azért, de nem tudok száraz ruháért lépni, mert görcsösen kapaszkodik nyakamba, mint akit odateremtett a Jóisten is. Hát leülök, ölembe húzva őt, és újra magamra erőszakolom a figyelmét.
-Ryu. Itt leszek melletted. Félni nem félek tőled, és ha megölsz, hát ámen. De amíg itt leszek, addig ne figyelj másra, rendben?
-Rome... Romero...
Szinte nyüszít, izmai merevek, vállai felhúzva, és alig észrevehetően remeg. Míg végignézek rajta, addig ő kihasználja az alkalmat, és lendületből támad le, kétségbeesetten, könyörögve dúlva fel a számat, amit egy meglepett kiáltás miatt nyitottam ki, de nem visszakozok. Észre sem veszem, mikor ügyeskedi magát az ölemben velem szembe, de hogy olyan szorosan tapad hozzám, mint ránk a vizes ruha, az is biztos. Kezeimmel végigsimítok rajta, hátha találok fogást a testén, aminél fogva letéphetném magamról, de ő csak felsóhajtva dörgöli ölét hozzám. Forró lehellete elkábít, és a hideg nadrág után a forró öle szinte megváltást hoz. Nedves tincsei közé siklanak ujjaim, hogy hátrarántsam a fejét, és amíg halkan felkiált a meglepetéstől, én a nyakára tapadok. A saját illatom érzem most, ami megnyugtat, és kevésbé taszít, mint egy másik ilyen alkalomkor, ugyanakkor íze ellentéte az enyémnek, kesernyés, savanykás, olyan, mint egy lime szederrel megspékelve... kezeim elgyengülve hullanak egyre lejjebb rajta, míg ujjaim a fenekén görbülnek szorításra. Lábaival a derekam szorítja, én megremegek, és erősebben harapok a vállgördébe, mint akartam. Nyögése sóhajba fullad, feje hátrabicsaklik, de odalent megint csak közelebb szorul hozzám, ami belémrekeszti a levegőt is. Lassan hátrébbtolom, hogy a felsőjét kezdjem el gombolni, és bár ő más miatt segít nekem, én csak azért teszem, hogy ne fázzon meg a vizes ruhákban. És még a kéjes sóhaj után se vagyok hajlandó őt felvilágosítani, hogy nem épp azért teszem ezt, mert a gatyájába akarok jutni. Az eddig görcsösen szorongató karjai már sehol sincsenek, illetve az én felsőmön ügyködnek, én meg most nem fogom le, csak amikor a gombok elfogynak, akkor meg róla veszem le a kigombolt ruhát, és amíg a kezei arra figyelnek, hátralököm, hogy az ágyon elterülve, meglepett nyikkanása alatt a nadrágját is lehúzzam. Ajkai reszketeg mosolyra húzódnak, látva hogy én is leveszem az ingem, de ahogy a paplanja szélét megfogva én palacsintaként beletekerem, csalódottan nyög fel, és mocorogni kezd. Addig én sietve száraz pizsamákért megyek, és azzal együtt térek vissza, immár ruhában. Kicsavarom a kis édességet, amit az előbb csináltam, de elég morcosan néz rám, ugyanakkor még mindig vörösen. Vágya ugyanúgy kielégülésért kiált, akárcsak az enyém, csakhogy én most nem készülök semmire. Illetve, egy igencsak gonosz húzásra. Négykézláb mászok az engedelmesen alámfekvő test felé, és mellkasára tapasztom ajkaim, amik az előbbi hideg miatt lényegesen hűsebbek az ő bőrénél. És mégis olyan, mintha nem csak a bőröm melegítené fel a forró teste... nyakához érve végignyalok rajta. Érdekes, még az is forróbbnak tűnik. Kezeim közben az oldalán kúsznak fel, és ahányszor próbál felemelkedni az ágyról, hogy hozzámbújjon, visszanyomom. Megint csak a szánk ér össze, és persze a kezeim őhözzá. Ügyesen terelem el a figyelmét, míg a nadrágját felügyeskedem rá, és épp amikor a gumis derekú darab bőrére simul, akkor harapok fájdalamasan nagyot nyelvére, így nincs ideje arra, hogy az ilyet felfogja. Majd a kezeit a felsőbe dugom, és míg azt hiszi, hogy megkötözni készülök őt, addig újra elterelem figyelmét a számmal. Halkan nyögdécsel, alattam, mígnem kicsit felkelek róla, hogy a kisasztalhoz nyúlva a pohárért nyúljak. Két kéz nyúl ki értem vágyakozva, ziháló ajkak lehelik nevem a sötétbe, csillogó tekintet mondja ki helyette kívánságát. Teli szájjal hajolok felé, és egy csókkal tömöm belé a gyógyszert a vízzel. Eleinte kíváncsian néz rám, hogy vajon mi lehetett az, de mikor a tekintetünk találkozik, ijedten markol a kezemre.
-Sss... Ettől alszol majd egy kicsit. Ne félj, itt leszek és vigyázok rád.
Ködösülő szemei sűrű pislogásba kezdenek, majd száját nyitogatja, hogy mondjon valamit, de amíg feldolgozta az agya amit mondtam, addigra a gyógyszer már hatni is kezdett. Nyüsszög egy sort álmosan, majd a kezem fogja meg, és ahogy oldalára fordul aludni, magával húzza, akár egy kismackót. Meglágyul a tekintetem a kép láttán, majd némi szenvedés árán visszahódítom a aját végtagom, betakarom őt, összeszedem a széthajigált ruhákat, majd rágyújtok a párkányon ülve. Holnap ez már nem fog bejönni. Valamit kezdeni kellesz ezzel, és az nem megoldás, hogy minden rohamkor szexet ,,ígérve” letámadom és bebogyózom... Hiszen jóval idősebb tőlem, és így kezelni...
~*~*~
Reggel korábban kelek mint ő, ami nem meglepő, hiszen elég emberes adagot nyomtam a szájába tegnap, illetve le a torkán, de ez már részletkérdés. Megrebben a szempillája, én meg kifújom a tüdömben tartott füstöt. Most kötözzem az ágyhoz és etessem meg, vagy mi? Kábán néz körbe, míg megállapodik tekintete rajtam, pislog egy hosszút, és nyújtózik. Úgy tűnik jól aludt.
-Kössz...
Morgásszerű hang, tehát haragszik rám. Mereven nézem őt, bár nem hibáztatom, ha valaki így gyógyszerezne be engem, akkor én is kiakadnék. De ennek ellenére éjjel nem volt ámokfutás, szenvedés, drámázás, sőt, hosszú idő óta újra kijelenthetem, hogy fantasztikusan aludtam, és kivételesen kevés kínzás volt álmaimban is. Egy füstkarikát küldök felé, mire arcát végiggyúrja, és kezével cigi után túr. Felciccentek hangosan, mire rámmered -szerintem fel akar a tekintetével nyársalni-, én meg a tálcájára pillantok. Szemforgatva mocorog ülés pózba, és tömni kezdi a fejét. Legalább étvágya van.
-Kösd magad az ágyhoz. -szólaltam meg, míg a csikket elnyomtam.
-Hö? -jött az értelmes kérdés teli szájjal, kissé bágyadt tekintettel.
Beharapva alsó ajkam mérlegre tettem a következő öt percet. Kiverem a hisztit az új orvos miatt, akinek tuti köze van ehhez az új helyzethez. Esetleg megfojtogatom, még nem tudom. Vagy hogy ne kelljen hozzányúlni, hozzávágok valami nagyot, keményet és rücsköset. Talán egy papírnehezéket...
Vagy... ittmaradok, és pátyolgatom, kizárva a kedves nővérkéket a szobából. De meddig tart ez a helyzet? Amíg öl? Nem ismerem, és ez nagy hiba. Amíg nem ismerem a páncélt, hogy keressek rajta rést?
Szórakozottan morzsoltam szemembe a tincseimet, majd elhatározván magam felpattantam, és kifelé indultam.
-Csak maradj a seggeden. El ne mozdulj, mert lekötözlek.
Nem vártam meg a választ. Az ügyeletes iroda felé mentem, és számomra elviselhetetlenül sok időbe telt, míg végre elmagyaráztam, mi a probléma a szobatrsammal, és lebeszéltem őt az elkülönítésről. Lassan ért el az agyáig, amit mondani akartam, de csak sikerült. Egy nővérrel indultam vissza a szobába, és az üres ágy látványára nyeltem egyet, majd még egyet. Magam nyugtatva indultam -rohanva- a fürdő felé, de még itt se találtam a szokásos nyáladzókon kívül mást. Lehunyt szemmel számoltam háromig, és finoman megrázva az első szembejövő orvost választ kértem. Rémült lapozás és habogás után hosszút káromkodtam, és ráförmedtem a tűkkel közelítő fehérköpenyesekre, hogyha el mer most valaki kábítani, a szart is kiverem belőle, félretéve az emberundoromat. Majd sarkonfordulva eltrappoltam a laborok felé, nem törődve a hökkent, vagy reménykedő pillantásokkal. Talán csak azért nem törtek eddig pimasz viselkedésem miatt a lelki világomra, mert úgy vélték, én majd kézben tartom a társamat... bosszúsan siettem végig a folyosón, míg egy elnyújtott kiáltás meg nem állított.
Nem lesz ennek jó vége.
A szám véresre haraptam, mire berontottam az ajtón, ami mögött Ryut sejtettem. Nem csalódtam, épp az orvosát sokkolta meglepetésszerűen. Csak nem szóval, hanem cuki drótokkal meg gombokkal. Elég volt arcára vetni egy pillantást, meg a dokira, aki úgy tűnt, él még, de igencsak égett szagot árasztott magából. Gondolkodás nélkül löktem el a pulttól Ryut, majd meglepetéssel rohanva le őt megcsókoltam azonnal, -ez úgy tűnik tényleg be válik hideg víz meg pofon hjján- és a sarokba tuszkoltam, elzárva a menekülés vagy a támadás minden lehetőségét előle. Két tenyerembe fogtam az izgalomtól és valami morbid boldogságtól kipirult arcát, szemébe néztem, és pillanatok alatt végre a tekintetét is megkaptam. Zavaros, tág pupillákkal, széles vigyorral...
-Figyelj rám. Minden rendben lesz. Itt vagyok. Most már minden rendben.
Halkan beszéltem hozzá, és ezzel el is értem, hogy elhalkuljon, hogy megértsen. Zilált tincseit a lehető legkevesebb nyúlkálással tűrtem a füle mögé, megnyugtatónak szánt mozdulattal, majd kiegyenesedtem, magam után húzva őt az arcánál fogva. Követett, kíváncsian és úgy tűnik némi bizalommal, amiért most sietve hálát adtam minden létező és/vagy nem létező akármilyen aló- vagy felső hatalomnak.
-Visszamegyünk a szobába, és lenyugszol addig, mert addig verlek, míg a szar a füleden fog kijönni. -mondtam mély, megnyugtató, nyugodt hangon, és szemeim összeszűkültek ahogy megremegett. -Nem kell azt a flótást bántani. Vért kaphatsz tasakban, és pacsmagolhatod ahova akarod. Nem kell itt malackodni. Nézd meg, mekkora a felfordulás.
Lassan bszéltem, hogy közben sokat haladhassunk. Ígyis nagy erőfeszítésbe került kitalálni, mit rizsázzak ennek a férfinek, ami leköti, és persze amit még ezek a nyüzsgő ,,orvosok” is hallhatnak. Néhány gyogyis a folyosón kezdett el őrjöngeni a vér meg a felfordulás láttán, de én mégis elengedve Ryu arcát megfordultam és elindultam. Jó messzire álltam meg, és visszapillantottam rá, aki még mindig bizonytalanul nézett utánam, tétován pislogva a bent lévő félkész munkájára. Sötéten pillantottam rá, majd fújva egyet zsebre vágom a kezem, és a szoba felé indulok. Tettessük, hogy nem figyelünk rá, hogy már nem foglalkozunk vele, és akkor piszkálunk bele egy kis feltűnési viszketegséget, tehát követni fog. Legalábbis remélem, hogy elég ideje vagyok már itt ahhoz, hogy tényleg utánam jöjjön.
Lám, alig gyújtok rá arra a szálra, már be is csörtet, sértetten, dühösen, vérszomjasan. Cseppet sem barátságosan közelít, mire felállok elé, letéve a cigim, és széttárva kezem kínálom fel magam.
-Tessék. Ölj meg.
Most is megtorpan, zavarodottan, és elhúzva a száját, úgy tetszik a sült galamb nem jön be, vagy a ,,gyorskaja”.
-Tudhatnád, hogy én itt leszek. Mindig. Hova mehetnék, ha? -fördemek rá. -Bízhatnál már annyira bennnem, hogy elhidd amit papolok neked. Nem szokásom a vakvilágba fosni a szót. -túrok a hajamba, hogy lehuggadjak. -Bármi bajod van, tessék, itt vagyok. De kurvára örülnék, ha nem kevernél bele mást is, mert már ígyis marha sokan vagyunk a levesben. Hopp. -mint akinek most jut eszébe, hogy elfelejtett valamit, úgy léptem felé, majd lekeverve neki egy alapos pofont elléptem tőle.- Ezt megérdemelted. -sóhajtottam gőzkieresztésképpen. -Ha tetszik, állj bosszút, nem fogok ellenállni, újat meg nem tudsz mutatni. De ha úgy véled, elég volt, akkor tedd le a segged, gyújts rá, és higgadj le, mert ha én kezdek gyilkolászni, senkinek se lesz jó. -fújtam dühösen, felkapva az égő szálam, és elégedetten beleszívtam.
|
| vicii | 2012. 04. 02. 17:35:37 | #20206 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Különc bolondomnak)
- Jó volt?- kérdem halkan, a fülébe súgva, majd lágy csókot hintek nyakára…
Bólint…
Aztán kezével eltakarja a szemeimet, így sötétség borul rám, de nem is bánom. Elég csak éreznem, hogy itt van…
Pár percig nem történik semmi, majd miután magához tért, óvatosan, a pizsamámnál fogva eltol magától és felkel.
- Merre mész?- kérdem érdeklődve.
Az én vágyam még mindig nem lohadt le, de nem fogok rátámadni… egyenlőre nem akarom még jobban kiborítani.
Romero csak fáradtan a hajába túr, egy tincset berögzült mozdulattal a szeme elég simít majd felveszi a ruháit meg egy törölközőt.
- Szeretnék kicsit egyedül lenni. Amit alatt azt értem, hogy jó lenne, ha nem loholnál a nyakamban egy ideig.- mondja hűvösen, de keményen.
Én nem szólok, csak megértően bólintok és nézem, ahogy távozik a szobából.
Bizonyára most ért így hozzá először férfi…
Gondolom összezavarodott. Szüksége van egy kis időre, míg tisztázza a dolgokat.
Megértem.
Én csak sóhajtva feltápászkodom majd lesétálok az étkezőbe.
Szótlanul leülök az egyik üres asztalhoz és enni kezdek. Nemsokára Romero is megjelenik, majd fogja a tálcáját és leül mellém. Nem szól, én pedig nem kérdezem.
Hmm… aggasztóan komor képet vág.
Gyorsan betolja a reggelijét majd felsiet, aztán teljesen eltűnik.
Én is elvonulok, jönnek értem a nővérek, elkísérnek a szokásos terápiára. Megint kiszíjaznak az asztalhoz… jön a szokásos, fájdalmas érzés... áramot vezetnek belém. Újra és újra, egyre nagyobb dózisban... úgy érzem, mindjárt szétrobban a fejem.
"Öld meg..."
Ledermedek.
Egy halk hang, nagyon mélyről... suttogás csupán, mi elveszik a gondolataim árjában... mégis tisztán hallom.
Hát újra elkezdődött. Túl rég öltem már, a vágy hangja pedig újra megszólalt.
Nem akarom...
Nem akarok senkit megölni. Gyűlölöm a dolgot... undorodom tőle. Mégis... muszáj...
Hulla fáradtan térek vissza a közös szobánkba. A fejem hasogat, mindenem zsibbad és a gondolataim kuszábbak mint valaha...
Mikor belépek, Romerot a földön találom, épp fekvőtámaszokat csinál. Ezt vajon mi lelte?
Tanácstalanul megállok előtte. Nem reagál a jelenlétemre.
Közelebb lépek, hátha most történik valami.
Hirtelen elernyed és csak zihálva fekszik a földön, hason.
Vajon mi járhat a fejében...? Talán a reggel történtek dühítették fel ennyire?
Még nem láttam ilyennek. Talán most jobb lesz békén hagyni. Amúgy túl furcsa hangulatban vagyok. Amolyan vihar előtti csend.
Hirtelen guggolásba vágja magát, a tekintet pedig, amivel rám néz, szinte megfagyasztja a vért az ereimben. Ijesztő ez a tekintet, még számomra is.
Hirtelen feláll és hozzám kezd közeledni, én pedig ösztönösen hátrálok, de lábam az ágyba ütközik és lehuppanok rá.
Ekkor Romero megragadja a karom és felránt. Belesajdul az egész kezem a szorításába. Több erő van benne, mint amennyit gondolna az ember.
Kezemet a nyakához rántja, majd két ujjamat a nyaki ütőerére helyezi. Hihetetlen sebességgel kalapál a szíve...
Ezzel vajon mit akar mondani? Miattam lenne?
Ijedten nézek rá, nem tudom, mit gondoljak.
Elengedi a kezem, én pedig megdörzsölöm a csuklóm. Ujjai nyomán a bőröm kivörösödött. Tényleg nagyon erős...
Aztán hirtelen keze a nyakamra fonódik, de nem szorítja meg. Elakad a lélegzetem is... érzem, ahogy remegnek az ujjai... tombol benne a düh.
- Miért jó ez neked?- kérdi elkeseredetten, szinte már hisztérikusan.
Nem értem, mire céloz, hiszen most nem tettem semmit...
Jesszus, tűz forró az érintése, szinte éget...
- Mi? Romero, jól vagy? Tűzforró vagy...- súgom halkan, de tekintete csak még jobban felszikrázik. Mi rosszat mondtam?
- Nem jó válasz!- sziszegi dühödten, majd ujjai hirtelen a torkomba fonódnak... elakad a lélegzetem. Megrémülök. - Miért akarsz mindenképpen pont engem? A sírba akarsz vinni?- kérdi egyre dühösebben, ujjai pedig egyre jobban elszorítják a légcsövemet.
Elakad a lélegzetem... nem kapok levegőt...
Hideg rémület kúszik mélyen a csontjaimba. Most meg fogok halni...?
- Rom... e... roh...- nyögöm levegőért küszködve, majd rémülten megpróbálom lehámozni magamról szorító ujjait, sikertelenül.
Vajon... vajon milyen lesz a halál? Mi fog várni a túlvilágon...?
Ha van Pokol, odakerülök majd? Örökké szenvedni fogok? Démonok fognak kínozni...?
Rosszabb lesz, mint az élet...?
Ennél is rosszabb...?
Hirtelen hátra lök, én pedig nyögve elterülök az ágyon. Végre lélegzethez jutok. A tüdőm szúrva kitágul, én pedig köhögve, könnyes szemekkel kapkodok levegőért.
Ez.... annyira furcsa volt... komolyan megrémültem...
Szótlanul nézem, ahogy Romero a falhoz lép, rágyújt, majd lassan lecsúszik a tövébe. Mitől van ennyire megrémülve...? Miért tette ezt? Mitől szenved ennyire?
Kétségbeesetten a hajába markol, fejét pedig a térdeinek támasztja.
Így most annyira elveszettnek tűnik.
- Tudok segíteni?- kérdem halkan, de nem válaszol.
Ez a fiú... több szenvedésen ment keresztül, mint amennyit fel tudnék fogni...
Végül a félig szívott cigit eloltja és rám pillant.
A tekintete pedig... annyira kétségbeesett. Fájdalmas... rémült... és tanácstalan.
Segíteni akarok rajta. Mert talán így kicsit én is vezekelhetek a bűneimért... és talán mert úgy érzem, hasonlítunk. Ő is retteg... akárcsak én.
Szeretném megszűntetni a rettegését. Megtudni, hogy mégis ki miatt lett benne ennyi félelem. Hogy ki okozta a testén azokat a sebhelyeket.
És eltüntetni a föld felszínéről azt a személyt.
Hogy egyszer, legalább egyetlen egyszer mosolyogni lássam. Szívből és boldogan...
Romero szótlanul feláll, majd az ágyhoz lép és törökülésben leül rá, hátát a falnak vetve, majd felsóhajt.
- Csak egy szavadba kerül.- mondom halkan. Valóban megtenném... gondolkodás nélkül felkeresném azt a bizonyos személyt és megölném. Érte... hogy ne rettegjen többet.
Ekkor hirtelen elkapja a pizsamámat és magához ránt, de ügyel rá, hogy még csak véletlenül se érjen össze a bőrünk. Kíváncsian néz a szemeimbe, mintha keresne valamit.
Nem mozdulok. Jobbnak látom, ha csak engedem, hogy kiélje magát, azt tegye, amit akar. Alávetem magam neki... magam sem tudom, miért.
Talán reménykedek benne, hogy befejezi, amit elkezdett. Hogy tényleg megfojt, és végre véget ér ez a Pokol... hogy megszűnik a végtelen monotonitás.
Ehelyett viszont, legnagyobb megdöbbenésemre vadul ajkaimra tapad. Nyelvével erőszakosan hatol a számba, dominánsan, szenvedélyesen, nem hagyva, hogy felülkerekedjek. Furcsa mód ez a vad, érzelmekkel és dühvel teli csók végtelenül felizgat... jól esik az ajkait az enyémeken érezni...
Elgyengülten fekszem vissza az ágyra, ő pedig követ, egy pillanatra sem megszakítva a csókot. Nyelvünk vad táncot lejt, ő pedig szabadjára engedi minden indulatát, vadul harap számba, hogy véremmel fűszerezze meg csókunk...
Halkan felnyögök a vad vágytól, ami rám tör... ez a csók annyira intenzív...
Nem bírom ki, muszáj érintenem...
Kezem teste felé mozdul, de Romero tiltón megszorítja, így hát kénytelen vagyok vágyamat magamnak csillapítani...
Így hát kezem nadrágomba siklik, majd keményen markolom meg ágaskodó férfiasságom és kezdem el masszírozni...
Romero közben erősen nyelvemre harap, majd kihúzza a számból... közben tartja a szemkontaktust...
A tekintete annyira... különös... sötét, tele van kérdésekkel.
Ebben a pillanatban hangosan nyögök fel, testem ívbe feszül és elélvezek… az orgazmus egy hosszú pillanatig a mennyekbe repít, kiránt az őrületből és egy rövid pillanatra elfelejtek minden gondot…
Majd lihegve hunyom le a szemem…
Érzem, ahogy Romero is kicsit elhajol tőlem és szótlanul, mozdulatlanul néz.
Kinyitom a szemeimet és belebámulok az ő zavarodott, homályos tekintetébe.
- Hogy miért akarlak pont téged?- kérdem újra, elismételve a kérdést, amit nemrég feltett nekem. – Azért, mert hasonlítunk. Te is ugyanúgy rettegsz, mint én…- súgom halkan, de csak tagadóan megrázza a fejét.
- Neked fogalmad sincs, mit jelent rettegni.- közli velem hidegen. Elmosolyodom.
-Tévedsz. Pontosan tudom.- súgom halkan, majd mohón újra ajkaira tapadok. Nem húzódik el, inkább hasonló hévvel viszonozza a csókot, mint az előbb... én pedig szenvedélyesen harapok ajkaiba... csókunkat vére fűszerezi meg.
De nem érek hozzá, tiszteletben tartom a kívánságát.
- Én tényleg megölöm, ha azt kéred tőlem.- súgom még utoljára...
***
"Öld meg."
Felriadok az álmomból. Csurog rólam az izzadtság, a szívem hevesen kalapál, kapkodom a levegőt. Rettegés kúszik a csontjaimba.
"Vágd el a torkát..."
Halk, fenyegető hang... egész mélyről, de ezúttal hangosabb, mint az előbb. Egy idegen hang, nem tudom, kié lehet. Kutatok az emlékeim közt, de egyszerűen nem találom. Idegen, mégis a kezdetek óta velem van, és jobban ismerem már mint magamat.
"Fojtsd meg..."
Felülök az ágyban. Sötétség honol a szobában, csupán a Hold ezüstös fénye borít szürke fátylat a bútorokra. Oldalra pillantok, Romero békésen alszik a takarója alatt.
Előkotrok egy szál cigit és meggyújtom. Közben ijesztő felfedezést teszek: a kezem remeg, akár egy elvonási tünetekkel küzdő alkoholistának.
Kiszállok az ágyból és az ablakhoz sétálok, leülök a párkányra és szótlanul bámulom az alvó tájat. Minden csendes... minden békés...
"Zsigereld ki..."
Csupán az egyre követelőző hang az, ami betölti a tudatomat és a némaságba hasít...
Mozgolódást hallok oldalról, de nem pillantok oda. Csak komor arccal bámulom a tájat.
Rettegek...
Pontosan tudom, mit jelent ez a szó. Pontosan tudom, mit jelent rettegni...
Nem tudom legyőzni... és ő minden alkalommal egyre hangosabb és egyre követelőzőbb... rettegek, hogy egyszer végleg elvesztem a harcot... hogy egyszer elvesztem az uralmat a tudatom felett.
A parázsló cigaretta csonkot kíméletlenül a tenyerembe nyomom. A fájdalom átjárja a testem. A fájdalom bizonyítja, hogy még én vagyok. A fájdalom egy kicsit késlelteti a folyamatot.
Aztán újra meggyújtok egy szálat, és ismét elnyomom a tenyeremben. Majd újra. És újra... egészen reggelig ismételgetve a folyamatot.
***
Üveges tekintettel, ernyedt végtagokkal ülök a párkányon és bámulok kifelé. Az éjszaka már nem tudtam többet aludni. A hang egyre hangosabb... minden mást kezd elnyomni.
A napfény kellemesen cirógatja az arcom. Virágillat lebeg be mindent, nehéz és édes... itt a tavasz. A világ újra életre kel.
Néma csatát vívok, saját magammal. És vesztésre állok.
Tompa zúgás...
Aztán egy kéz tolakszik be látóterembe. Megugrok kicsit, mikor meglengeti előttem a kezét. Először csak értetlenül pislogok, majd a ka gazdájára fordítom a figyelmem. Romero áll nem sokkal mellettem, összehúzott szemekkel.
- Furcsa vagy.- közli halkan, mire bocsánatkérően rámosolygok. - Többször szóltam, de meg se hallottad. Itt a reggeli.- int az asztalon nyugvó tálca felé.
- Ó... köszönöm.- felelm tömören, majd lassan, darabos mozdulatokal felállok, a kezembe veszem a tálcát és leülök vele az ágyamra. Némán kezdek enni, egy pontra eredve a távolban.
- Ryu... rendben vagy?- teszi fel a kérdést kis idő múlva.
- Hogy?- pillantok rá álmatagon, szavaiból csak halk zúgás jutott el hozzám.
- Azt kérdeztem, rendben vagy?- ismétli meg türelmetlenül.
- Persze. Minden rendben.- mondom, de még magamat sem tudom meggyőzni.
Szótlanul, komor arccal folytatom az evést.
Nemsokára értem jönnek, visznek a szokásos terápiára. Mintha ma az áram sem fájna annyira... az egész testem tompa és zsibbad. Az agyam úgyszintén. Az egyre csak bömbölő, követelőző hang minden gondolatomat elhomályosítja. A vér iránti vágy mindennél hatalmasabb...
- Ryuuzou.- csettint egyet az orrom előtt az orvos, én pedig pár másodperces fáziskéséssel pislogok rá.
- Igen?- kérdem, hangon álmatag, érdeklődéstől mentes.
- Ma valahogy különösen érdektelen. Fáradt és alig akar reagálni a külvilágra. Mi a gond?- kérdi szigorúan, tekintetében orvosi kíváncsisággal. Csak megrázom a fejem.
- Minden rendben.- ismétlem berögzülten, majd további szavai egyszerűen nem jutnak el hozzám.
***
- Nem vagyok éhes.- közlöm akadozó nyelvvel, mikor Romero az orrom elé tolja a vacsorát. A küzdelem minden erőmet felemészti... másra nem tudok koncentrálni.
- Reggel óta nem ettél.- közli szárazon, de érezhetően dühösen.
- Nem vagyok éhes.- ismétlen gépiesen, hangsúlytalanul.
Rántást érzek, a fiú pizsamámnál fogva álló helyzetbe ránt, kábán nézek szembe egy szikrázó pillantással.
- Ne szórakozz velem! Mi a frász bajod van?! Úgy viselkedsz tegnap óta, mint valami zombi!- rivall rám mérgesen, szükségem van egy hosszú percre, hogy megértsem a szavait.
- Sajnálom... csak... félek...- súgom egyre nehezebben formálva a szavakat.
- Mitől?- kérdi értetlenül, én pedig elmerülök abban a csodálatos szempárban.
- Hogy elveszítem önmagam...
***
Egyedül vagyok. Körülöttem sötétség.
"A vérét akarom!" - üvölti.
Lüktet tőle a fejem... nem hallok semmi mást, csak az ő követelőzését...
Ki lehet? Mi lehet?
A vágy, ami bennem él? Az őrület maga?
Ki ez?
"Öld meg! Öld meg!!! ÖLD MEG!!!"
Tompa fájdalom. Már ez sem elég, hogy elnémítsa a hangot.
Berögzült, gépies mozdulatok. Halkan kopog a fejem a fürdőszoba csempéjén.
Forróságot érzek.
És hideget.
Egyedül gubbasztok a zuhanyzóban, hátamat a hideg csempének vetve. Komor arccal, a távolba meredő szemekkel. A fejemet ütemesen verem a falba.
A fehér csempén vörös foltot hagy a tarkóm. A hajam összetapadt a vértől. A cseppecskék vörös patakokat húzva maguk után folynak le a földre. Csorog a nyakamon a forró folyadék, majd beszivárog a pizsamámba is.
Rettegek. Ha mst átengedem magam a vágynak, talán nem térek többé magamhoz... ha viszont tovább küzdök, teljesen ki fogok merülni és félő, hogy így is őgy győz. Mit tegyek?
Léptek halk hangja... egy sötét, karcsú alak.
Lágy érintés a homlokomon.
Sóhajtva hunyom le a szemem, kezének hűvössége kicsit kizökkent.
- Mi a frász lelt téged?- hallom a halk, értetlen hangot.
- Szüntelenül üvölt... egyre hangosabban... vért akar... nem akarom... félek... el fog nyelni...- súgom összefüggéstelenül, majd égésnyomokkal teli kezembe harapok. A vér szétárad a számban, csökkenti testem remegését...
Rettegek...
Meg fog emészteni...
Elnyel...
|
| Laurent | 2012. 03. 23. 22:13:53 | #20032 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Elmebetegemnek~ viciinek
Furcsa csiklandozásszerű érintés fut végig arcomon, de talán mégis arra kelek fel, hogy valami fekszik a jobb oldalamon. Kinyitom a szemem, és nem tudom eldönteni, hogy még mindig álmodok-e, vagy ez tényleg a valóság. De hogy is lehetne álom, ha már felkeltem belőle? Húzódnék el, de nem megy, hát ugranék, de megint csak nem engednek. Szorítanak, amitől nem látok, se nem hallok, csak egy valamit akarok: szabadulni.
-Engedj el! -szűröm fogaim között szuszogva.
-Nyugodj meg. Ma mutatok neked még valamit… hidd el, élvezni fogod…
Hát, ha már így mondod, akkor biztosan van félnivalóm! Lábait átlendíti a csípőm felett, rámülve így, döbbenetem alatt fejem felé fogja kezeimet, én meg dermedten pislogok fel rá. Nemnemnem...
-Ryu....
Nyögném tovább, de ledöbbenésemet kihasználja, és a számra tapad. Elemi erővel tör rám először a páni szökés-rögeszme, de a csókja... Fullasztó, és forró, minden szuszt kiszorít belőlem, olyan furcsa érzéseket keltve bennem, amiket nem éreztem, és nem tudom eldönteni pillanatnyilag hogy akarom-e őket. De ez most nem a gondolkozás ideje, mert ez a csók nem a múltkori kis tapogatózó, inkább hasonlít az elsőhöz, és ez sokkal jobban tetszik. Nyújtom az ajkaim inkább érte, ő meg beléjük harap, és ettől megborzongok a fájdalomszerű félelemtől. Forróság önt el, hangomra ül, és borízű rekedtséggel sóhajtok fel, ahogy a nyakamhoz hajol. Végigfut rajta, belepve valami forró és meleg dologgal, amitől az egész testem folyékonnyá válni érzem. Egy másik bőr bújik felsőm alá, és megint ficeregni kezdek, ezzel újfent csak hozzá dörgölőzök... két tűz közé szorultam. Megfeszülök, de nem törődik vele senki se, hogy nekem ez kellemetlen, ijesztő, mégis borzongató! Olyan szálak állnak égnek testemen, melyeknek létezését eddig csak sejthettem. Nem csiklandós, de ahhoz hasonló érzése váltanak ki ujjai a mellkasomon.
-Ryu... azonnal hagyd abba... -rettegek, de ő csak kuncog.
-Csak hunyd le a szemed... és élvezd.
Lehelete lecsapódik a fülkagylómon, mintha a hallójárataimat is birizgálná, pedig az lehetetlen, nem? Hideg csapja meg mellkasom, de nemsokára felmelegítenek csókjai, és a nyelve, mely fura kacskaringókat rajzol rám. Lehunyom a szemem inkább, nem akarom látni.
Keze veszélyes helyre téved, míg meg nem találja leérzékenyebb, de legelégedetlenebb részem, és rá nem markol. Összeszorítom a szemem, mielőtt még elégedettség villanhatna bennük, és felnyögök, pedig egy pillanattal ezelőtt még tiltakozni készültem. Keze megmoccan, szája rajtam barangol... Hagyom hát, hogy sodorjon az ár, egészen a robbanásszerű élvezetig, ami után elernyedve hanyatlok vissza az ágyra. Levegőért kapkodok, szívem lassulására vágyok, de szempilláim függönye alól rápillantok.
-Te perverz állat..
Még a hangom se az igazi, nem adja vissza a belül felcsendülő harag és elkeseredettség élét. Talán jobb is így. Kuncogás megint a válasz, ami már kezdi az agyam birizgálni, majd mellettem süpped az ágy, karok kúsznak megint körém... Már megint ez a puha börtön! Kemény öle hozzámsimul, de mégse csinál semmit. Frusztrál, irritál, és olyan, mint egy bomba, ami ki tudja, mikor robban...
-Jó volt?
Kérdése túl hirtelen, és túl meglepő, ráadásu megint a fülembe súgja, mintha egy nagy titok lenne, sőt, még a nyakamra is nyom egy csókot, így gondolkodás nélkül válaszolok rá őszintén. De azért remélem, ebből nem csinálunk rendszert! Egyik kezem a szemeimre teszem, és elfordítom a fejem is tőle, amíg a gondolataim valamennyire vissza nem vánszorognak a teli agyamba. Miután végre betömörültek, mint egy japán metróba az emberek, felsóhajtok, majd két ujjal összecsípem a pizsamáját, lehámozom magamról, és felállok.
-Merre mész?
Hangja kicsit mélyebb a szokottnál, mázos is talán még a hangjában bújkáló vágytól, de ettől még kíváncsi. Hajamba túrva simítok egy tincset a szemembe, majd a ruháim és egy törülköző után nézek.
-Szeretnék kicsit egyedül lenni. Ami alatt azt értem, hogy jó lenne, ha nem loholnál a nyakamban egy ideig.
Közlöm vele halkabban, de éllel és keményen. Ez több mint durva ébresztés volt. Máskor ilyenért már bárki más repült volna ki az ágyból egy csuklómozdulat miatt. De most a kezeim ledermedtek, ahogy én is. Igen, hallottam már arról, hogy milyen érzés ez az egész.. de aki eddig csak úgy élte meg az érintést, hogy a fájdalommal párosul, annak később már minden érintés fájdalmas, mint nekem. Mintha sokkolnának nagy feszültséggel, úgy ugrok előlük, de az előbb mégis szembesültem azzal, hogy nem csak szörnyű lehet ez az egész. A pizsamám szennyesbe vágom, és megint zuhany alá állok, hogy a hideg víz, mint máskor is, most is józanítóan lemosson minden kavargást rólam. Szeretem a hideget. Túl sokat égettek forróval.
És mégis... Ellazultam abban a pillanatban, úgy éreztem, egy izmom sincs, csak súlytalanul lebegek a semmiben, nincsenek gondolatok és semmi más... nedves tincseim kutyaként rázom meg, majd megmosakszom, és lemegyek az étkezőbe. Ryu már ott ül, érzem a pillantását, de nem ülök most mellé. Komor képpel magam elé nézve tömöm szokatlanul gyorsan fejembe a reggelit, majd felspurizok a szobába, felmarkolom a cigijeimet, és elvonulok a hátsó kertbe. Sokáig füstölgök ott magamban, míg egy bátortalan nővérke meg nem közelít, hogy megszólítson. Szokatlan nemtörődömséggel vonszolom magam a rendelőbe, majd szájpecket alkalmazva nézek meredten az összefüggéstelenül kérdezgető orvosra.
-Szeretnék én legalább egyszer a maga fejébe látni. Miért nem engedi meg?
Nem válaszolok, de azért lesheti. Itt egy embernek engedtem meg, hogy belelásson egy picikét, és lám, ott tartunk, hogy az érintésekkel lassan ki vagyok barátkozva. A doktor előrehajolva teszi mutatóujját az orromra, mire felhördülve hőkölök hátra, leverve a közeli dolgokat, és behúzva nagy csapkodás közepette az orvosnak is. Dühtől prüszkölve, szikrázó szemekkel nézek rá. Azért ennyire nem vagyok oda a tapiért! Felpaprikázva csörtetek vissza a szobába, de az üres. Talán ő is kezelésen, vagy ki tudja. Dühös vagyok, és le akarom ezt vezetni valamin. Nem jó dolog ezt embereken tenni, így az ágy lábába akasztom a lábam, fekvőket nyomva egyre másra, majd megfordulva felülésekre váltok. Fújtatva, vörös köddel magam előtt robotként gyártom a gyakorlatokat, és most kifejezetten hiányolom a reggeli előtti tornákat.
Nyílik az ajtó, és csendben záródik be, de nem hagyom abba a jobb kézzel elkezdett fekvőket. Amikor két pár cipő jelenik meg a látókörömben, ráadásul túl ismerős ahhoz, hogy orvosnak vagy hasonlónak gondoljam, kezet váltok, de így se lesz jobb. Tétován toporog a fehér papucs, majd egy lépést lép felém, de újra megáll. Vajon min gondolkozik? Mi jár a fejében?
MIÓTA ÉRDEKEL?
Elernyednek az izmaim a válaszra, és a gondolatra, hogy az a reggeli mit is váltott ki belőlem. Zihálva fekszek homlokkal a földnek támaszkodva, míg guggolásba nem ugranak izmaim, és felállva rá nem nézek keményen. Szemeiben kérdések, kíváncsiság, de némi tartózkodás is van. Horrácsörtetek, nem épp finoman a kezét megragadom, és felrántom őt az ágyról, ahová közeledtemre huppant. Lángoló szemmel szinte felnyársalnám, ha tudnám, míg a kezét felrántom a nyakamhoz, hogy két ujját a nyaki ütőeremhez húzzam. Némi ijedtséggel néz a szemembe, pislogva és értetlenül, míg el nem engedem megint a kezét, mintha megforrázott volna. De kezem nem engedem el, csak futó pillantást vetek az övére, amit sietve dörgölni kezd. Végül kígyóként kúszik kezem az ő nyakára, arra a kígyónyakra, egyenlőre csak remegve, dühödten hajtva rá ujjaim, de nem szorítva.
-Miért jó ez neked? -nyögöm, de hangom korántsem olyan határozott mint én.
-Mi? Romero, jól vagy? Tűzforró vagy...
-Nem jó válasz! -szorítok rá a nyakára, mire rámmereszti rémülten a szemét. -Miért akarsz mindenképpen pont engem? A sírba akarsz vinni? -szinte ordítok már a végén kiakadva, nyakát egyre jobban szorítva.
-Rom..e.. roh...
Nyögése, ahogy a levegőért küzd, nem jut el hozzám, csak az, ahogy a kezeivel az én ujjai próbálja meg lefejteni a nyakáról, persze sikertelenül. Ha valamit, hát szorítani jól megtanultam az évek során. Sokszor csak azon függött az életem, hogy hogy tudok egy zászlórúdon kapaszkodni egy autóút felett.. Nyakánál fogva lököm kicsit hátra, amitől végignyúlik az ágyon, levegőért kapkodva, elpirulva, ziláltan és köhécselve. Az ágy végéhez lépek, cigit kotorva elő, és a fal mentén lecsúszva rágyújtok. Szűnni nem akaró dübörgés a mellkasomban. Tompa zúgás a fülemben. Lüktetés mindenütt. Bizsergés a bőrömön.. hajamba fúrom ujjaim, és előrebicsakló fejem a térdemnek támasztom.
-Tudok segíteni? -hallom hangját az ágy felől.
Szótlanul harapom be a szám, és az orromon át fújom ki a füstöt elgondolkozva. Tényleg fontolóra vettem a kérdését, holott ezt mondjuk tegnap nem tettem volna. És nem akarom megint feltenni magamnak a kérdést, hogy miért, mert a választ tudom,és talán az a baj, hogy el akarom felejteni. A félig szívott szálat eloltom lassú mozdulattal, és rápillantok. Ajkaimon és a tekintetemben ki nem mondott szavak csüggnek amiket rég el kellett volna mondani valakinek, aki tényleg ,,tud segíteni”. Soha nem meséltem senkinek, de talán most mégsem a mesedélután ideje van itt. Feltápászkodom, és az ajtó felé pillantok, ami előtt elmasíroz valaki, de nem néz ide be. Kifürkészhetetlen pillantással nézek rá, a nyakán maradt vörös foltokra, majd az ágyat megkerülve leülök az én oldalamon rá. Úgy tűnik, takarító is járt itt valamikor, mert új ágyneműnk is van, és ha jobban belegondolok, új az asztalon a terítő is. Törökülésben döntöm hátam a falnak, nagy nagyot sóhajtok.
-Csak egy szavadba kerül.
Fűzi tovább Ryu, én meg megint rápillantok, és bár azt hittem, a fejemben ilyenkor megint fel fog bolydulni a sok gondolat, érdekes mód egyet se találok a fejemben. Teljes csend van, mintha valaki kikapcsolta volna. Megint hirtelen nyúlok a pizsamájáért, és magamhoz rántom, de elég messze ahhoz, hogy ne érhessen össze semmink a mozdulattól. Közelről fixírozom a szemeit, keresve bennük valamit, talán választ, talán valami mást, nem tudom. Nem mozdul, kivételesen nem lépve, talán tart attól, hogy befejezem az előbbi fojtogatását, nem tudom. De a következő pillanatban az ő száján találom magam, mert úgy tűnik, ez egy jó módszer arra, hogy ne fájjon a fejem, és ne is használja a száját beszédre. Keményen török a szájába, már-már ismerősként, nem hagyva őt fölényhez jutni most az egyszer, nyelvemmel durván túrom az övét vissza, fölé kerekedve, míg ő lassan eldől az ágyon, én meg megyek utána, nem törődve vele, csak azzal, hogy kapjak még a csókból. Mohón, kitartóan, fullasztóan marcangolom, nem kímélem én ám a fogaimmal se, míg halk nyögései nem varázsolnak libabőrt a tarkómra, de akkor se hagyom. Fogaink összekoccannak, de nem lassítok. Ámokfutóként csörtetek végig a száján, mindent felkutatva, hogy vajon hova rejti azt a valamit, amitől az embernek elszállnak a gondolatai... kissé megmoccan alattam, és ahogy hozzámérne, megint a kezeire szorítok, hogy most ne érjen hozzám. Nemsokára keze így a saját nadrágjába bújik, bár ezt csak onnan tudom, hogy időnként a csípője enyémhez lökődik, és érzem, ahogy a vágyán dolgozik. Nyelvére harapva húzom azt ki a szájából, sötét pillantással nézve a szemébe, amiben most homályos vágy kering. Kell ok arra, amit csinálok? Itt, ebben a házban nem elég az, hogy kell és kész?
|
| vicii | 2012. 03. 23. 20:16:42 | #20026 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Különc bolondomnak)
Gyengéden csókolom, kutatóan, kíváncsian. Igen, kíváncsi vagyok a reakciójára…
Visszacsókol, nem kis meglepetésemre. Bizonytalanul és lassan, mintha egy mámoros álomból ébredne éppen…
Csókunk lassú és kellemes, hiányzik belőle a szenvedély, de kezdetnek ez sem rossz.
Elhajolnék tőle, de ujja hirtelen az államra siklik. Megállok a mozdulatban. Érdekes fejlemény.
Finoman a számba harap, játékosan, mintha csak az új élményt próbálná minél jobban megismerni…
Kezemet az övére simítom majd végigvezetem karján, fel a vállára, onnan a tarkójára. Azt akarom, hogy megszokja a közelségem… és aztán akarja…
De megtorpanok, nem megyek tovább, mert teljesen szobormerevvé vált.
Megpróbálom oldani a feszültségét, finoman cirógatni kezdem, közben az arcát figyelem. Minden alkalommal, mikor hozzá érek megrémül…
Ennyire félne az emberi érintéstől…?
Elgondolkodom. Ez a fiú tényleg tele van rettegéssel…
Másik kezemet arcára simítom. Ekkor ijedten elhúzódna, de a fal megakadályozza ebben, tovább már igazán nem tud menni.
- Nyugi Romero.- mondom halkan, nehogy megtörjem a pillanat varázsát. – Lazulj el és mutatok valamit, ami biztos érdekelni fog.- súgom, miközben gyengéden eltűröm haját a szeme elől. Valamiért vonzz ez a tekintet… talán mert annyira más… különleges…
Persze bizalmatlanul, jeges szemekkel néz rám, láthatóan nem bízik bennem.
Elmosolyodom. Tényleg nem tudja milyen az, mikor valaki számára fontosak leszünk…?
Melléülök, a lehető legközelebb, majd átkarolom és a mellkasára hajtom a fejem. Szeretném, ha megszokná a közelségem…
Lehunyt szemekkel hallgatom szapora szívverését. Mint egy sarokba szorított kismadár… hangtalanul remeg a karjaim közt, mint aki attól fél, hogy a következő pillanatban belé mélyesztem a fogaimat…
- Miért félsz ennyire? Örülnél ha megölnélek, de az egyszerű érintéstől a frász kilel téged…- súgom, miközben ujjaimmal absztrakt mintákat rajzolok a mellkasára.
- Gyűlölöm.- sziszegi alig hallhatóan.
Felsóhajtok. Talán sosem tud majd igazán elfogadni…
- De van, amit szeretsz, nem?- kérdem felvont szemöldökkel, de mint általában, most is síri csend fogad. – Nincs? Pedig mindenkinek vannak érzékeny pontjai. Megkereshetem majd egyszer a tieid?- pillantok fel rá, alig tudom visszafojtani a kuncogást. Biztos vagyok benne, hogy még nem ért hozzá úgy férfi, mint én… a reakciói egyértelműen ezt mutatják.
- Ha meghaltam, tiéd a korpuszom.- mondja hidegen. Ez most fájt…
- Az úgy már nem jó.- mondom durcásan, komolyan, ez a srác… én vagyok itt az ügyeletes őrült, de komolyan mondom, néha úgy érzem, becsavarodom tőle…
De csak sóhajtva hunyom le ismét a szemeimet… annyira jó most így…
Már az álom és valóság határmezsgyéjén egyensúlyozom, mikor apró érintést érzek, végül a melegség, amibe eddig kapaszkodtam eltűnik. A kis galád szökni készül.
- Hová mész?- kérdem félig ásítva, majd nyögve feltápászkodom és követem, előlem nem menekül.
- Enni.- jön a tömör válasz, meg sem állva. Én kitartóan követem.
Az ebédlőben megint valami fura vackot kapunk, mint általában.
Leülünk az asztalhoz. Én gyorsan betermelem, ezen a kaján élek mióta az eszemet tudom, szóval nem újdonság, az ízlelőbimbóim már hozzászoktak. Ellenben mellettem Romero idegtépően lassan nyammog.
Szinte kínszenvedés végigvárni. Közben elszórakoztatom magam: röhögök a sok dilinyóson, ijesztgetem őket…
Amint Romero befejezi az evést, kapva kapok az alkalmon, felkapom a tálcáját és villám gyorsan leadom. Persze most is elszöknek, de gyors vagyok, mint a nyomomban loholó őrök reflexei és beérem.
Persze séta közben intézkedem, hogy a kezünk mindig összeérjen. Romero egyre csak a fal mellé húzódik, mikor már nincs több hely, kénytelen elviselni. Első lépésként hozzá fogom szoktatni az érintésemhez.
Mikor beérünk a szobánkba és beteszem magam mögött az ajtót, sötét pillantást kapok.
- Ha ki akarsz idegelni, és úgy a sírba tenni, akkor szólj. Lehet keresek az öngyilkossághoz elég erőt.- mondja idegesen.
- Miért olyan nagy baj, ha a közeledben akarok lenni?- kérdem csípőre tett kezekkel.
- Mert nem szeretem. Nem mond semmit. Az ember sose azt szokta tenni, amit igazán akar. Mondani se mondja azt soha, amit akar.- mondja kétségbeesetten, hátrálva egy lépést.
- Márpedig én azt szoktam.- mondom egyszerűen, s követem.
- Épp ezért vagy más. Nem tudok ezzel mit kezdeni.- mondja, lassan megint olyan állapotba kerül, mint egy sarokba szorított kisegér.
- Csak fogadd el. Hagyd nekem.- mondom egyszerűen. Mást úgysem tehet… ha küzd, csak még nehezebb lesz elviselnie.
Csend telepszik közénk.
Ő bizalmatlanul méreget, minden izma pattanásig feszült. Én pedig nyugodtan állok előtte.
Hogy az emberek sosem teszik azt, amit igazán akarnak? Lehet, de én kivétel vagyok… miért tettetném magam egy ilyen helyen? Úgysem érdekel senkit… itt mindenki csak akkor kapja fel a fejét, ha újra gyilkolok, egyébként meg nem érdeklem őket. Akkor minek tettessem magam?
- Képes vagy megállni, ha azt mondom?- kérdi végül komolyan. Úgy tűnik, kezdi megérteni.
- Ígérem.- kacsintok rá vigyorogva. Van annyi akaraterőm…
Végül elfogadva a tényt hátat fordít nekem és felveszi a pizsamáját. Követem a fürdőbe.
A ténytől, hogy már nem fog tiltakozni, egészen fellelkesülök. Szinte zsongok az izgatottságtól.
A fürdőben menekülne, még a zuhanyfüggönyt is elhúzza, de bebújok hozzá. Kapok egy sötét pillantást.
- Nyugi, semmi olyat nem fogok látni, amit már ne láttam volna.- mondom mosolyogva, hiszen már láttam a sebeit.
Erre csak kapok egy édes fintort, majd elfordul és szótlanul mosakodni kezd.
- Veszek a tusfürdődből oké?- kérdem könnyedén, mire csak morog valamit az orra alatt. Komolyan kezdem megszokni az ellenséges viselkedését. – Ez milyen? Mezei virágos, vagy milyen?
- Erdei.- motyogja az orra alatt.
- Nem is hallottam még ilyenről.- mondom elgondolkodva, miközben a flakont a kezembe veszem.
- Én csináltam.- mondja végül tétován, mire felszalad a szemöldököm.
- Komolyan?- kérdem meglepetten. Nem is gondolkodtam rajta, hogyan lehet tusfürdőt készíteni… - Hogyan?
- Titok.- mondja rám pillantva. Elmosolyodom. Ez a srác tényleg különleges.
Körözni kezd a fejével, én pedig rápillantok. Láthatóan elég feszélyezetten érzi magát, de…
Talán segíthetnék, ha megmasszíroznám. Úgyis szoknia kell még a közelségem.
Így hát kezeimet a vállaira simítom, mire ugrik egyet majd megdermed. Így csak megvárom, míg ellazul egy kicsit, majd lassan, óvatosan masszírozni kezdem. Ahogy sejtettem, az izmai kemények, mint a szikla… mindene görcsös és feszült…
Végül rájön, hogy úgysem tudna mit tenni ellenem, így hagyja, hogy masszírozzam, közben ő mosakodik. Újra elnézegetem a sebhelyeket a testén…
Így, hogy most mindene feltárult előttem a saját valójában, még többet látok.
Milyen gyönyörű teste van… az egész életének a története látszik rajta…
Végül kimászik és törölközni kezd, én pedig követem a példáját. Mechanikus mozdulatokkal felöltözöm. Előbb végzek, mint ő, nem tudom, mit tud eddig szórakozni.
Visszamegyünk a közös szobánkba, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve összetolom az ágyainkat. Persze csak döbbenten mered rám.
- Így sokkal jobb lesz.
- Neked.
- Vedd úgy, hogy ez egy terápia vagy valami. Majd neked is jó lesz ha hozzászoksz, ne félj!- vigyorgok rá, majd sóhajtva elterülök az én térfelemen és rágyújtok egy cigire.
Ő is lefekszik, de egy pokrócot vigyázva eligazít kettőnk között.
Na neeem…
Rákönyökölök. Teszek a pokrócodra, azért toltam össze a két ágyat, hogy közel legyek hozzád.
Végül csak beletörődve felásít és hátradől.
Én a fáradtságtól lassan elbóbiskolok… túlságosan kifárasztott már ez a nap…
Még hallom, ahogy kérdez valamit, de szavai már nem jutnak el hozzám…
Lassan álomba merülök.
***
Reggel kellemesen ébredek… valami meleget érzek… valami puhát…
Mikor kinyitom a szemeimet, egy édes, békés arccal találom szemben magam.
Nahát… meglepetten pislogok.
Éjszaka álmomban átmásztam Romerohoz. Szorosan ölelem magamhoz, ő pedig furcsa módon nem tiltakozik. Békésen alszik a karjaim közt…
Még sosem láttam ilyen békésnek az arcát. Furcsa… mindig zaklatott és ideges. Vajon mi történhetett…?
Talán a közelségem teszi…?
Lágyan, pillangószárnyszerű érintéssel kisimítok egy tincset az arcából.
Órákig el tudnám nézegetni…
A rengeteg sebhely ellenére is gyönyörű.
De a pillái megrebbennek, és lassan felnyílnak a szemei…
Egy hosszú percig csak tájékozódik, én pedig nem mozdulok, nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat.
De persze megtörténik, mint ahogy általában lenni szokott. Ahogy felfogja a helyzetet, ijedten eltolna magától, de nem engedem.
Erősen magamhoz szorítom, amitől mintha még inkább kétségbe esne.
- Engedj el!- sziszegi zaklatottan.
Elmosolyodom.
- Nyugodj meg. Ma mutatok neked még valamit… hidd el, élvezni fogod…- súgom, majd fölé térdelek, kezeit pedig lefogom a feje fölött. Rémülten pislog rám.
- Ryu…- nyögi döbbenten, de nem jut tovább, mert ajkaira tapadok… szenvedélyesen és forrón, hagyom tombolni az ösztöneimet…
Mintha ettől megváltozna a hozzáállása, abbahagyja a tiltakozást, de nem tudom, ez jó jel-e vagy sem.
Mindenestre visszacsókol, én pedig vadul harapok ajkaiba… imádom az ízét… annyira különleges… mámorító…
Mikor elszakadok tőle, elégedett mosollyal szemrevételezem kipirult, kába arcát… majd nyakára tapadok és szenvedélyesen csókolom, szívogatom…
A hangja bársonyosan simogatja a fülemet… annyira érzéki…
Annyira buja…
Közben szabad kezem a pizsamája alá csúszik és végigsimítok a mellkasán. Érzem, ahogy megfeszül az érintésem alatt de ezúttal nem állok meg. Megkeresem az egyik mellbimbóját és óvatosan keményre simogatom…
- Ryu… azonnal hagyd abba…- mondja parancsoló hangon, de csak felkuncogok.
- Csak hunyd le a szemed… és élvezd…- súgom a fülébe…
Majd kigombolom a pizsama felsőjét és széthúzom a mellkasán. Ajkaimmal levándorlok a mellkasára, ahol aztán forró, szenvedélyes csókkal illetem az összes forradását és sebhelyét… élvezettel végignyalogatom őket…
Felizgat, ahogy a karjaimban remeg és nyögdécsel…
Majd a számba veszem egy megkeményedett mellbimbóját és megszívom, majd finoman rá is harapok.
Közben kezem a nadrágjába siklik és erőteljesen megmarkolom ágaskodó férfiasságát… hangosan, összeszorított szemekkel felnyög, az egész teste megfeszül… én pedig elgyönyörködöm benne, miközben lassan masszírozni kezdem…
Közben csókokkal kényeztetem, simogatom…
Percek alatt elélvez.
Lihegve, kipirultan fekszik az ágyon, izmai teljesen elernyedtek… én pedig élvezettel, perverz mosollyal kezdem lenyalogatni kezemről nedvét…
- Te perverz állat…- súgja rekedten, de csak felkuncogok, majd elfekszek mellette és magamhoz ölelem. Az én farkam is kőkemény lett, de még egy ideig nem szándékozom letámadni…
- Jó volt…?- kérdem a fülébe súgva, miközben újra a nyakába csókolok. És legnagyobb örömömre aprót bólint.
|
| Laurent | 2012. 03. 17. 22:34:39 | #19914 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Elmebetegemnek~ viciinek
A sötétség csendjébe belefodrozódik a cigaretta füstje, a szobában semmi fény, csak ami az udvarról szűrődik be. Körvonalak és sziluettek... A szám bizsereg, és íze is idegen, de nem undorító. Elgondolkozva rágcsálom az alsó ajkam, míg a kés csilingelése meg nem zavar, s felpillantva kísérem pillantással a másikat, ahogy az a tompán csillogó kést bámulja egy rövid ideig, s aztán csendben, szótlanul vonul ki a fürdőbe. Az eltelt időt a cigik hosszával mérem, de egyik se tart túl sokáig, vagy csak én szívom el őket túl gyorsan, nem tudom. Csak azt, hogy amikor velem szemben rágyújt, akkora már egy tetemes adagot elnyomtam az üdítős dobozomon. A cigimet nézem, meg a parazsát, amíg a tekintete lyukat nem éget a fejembe, mert akkor felpillantok rá.
-Sajnálom. Nem foglak megölni. Most már nem lennék rá képes.
Igen, sejtettem hogy ez lesz belőle, valamilyen misztikus oknál fogva senki se tud megölni engem. Én vagyok a Halál Fia, vagy nem tudom, de hogy én sose tudok meghalni! Mindig az utolsó, a leges legutolsó szívdobbanásnyi pillanatban menekülök meg!
-Nem kellett volna… de ami megtörtént, azon nem lehet változtatni. És most már visszafordíthatatlanul ragaszkodom hozzád.
Hangja halkan sistereg a levegőben, karom lúdbőrös lesz tőle, mentolos cigije a légzőszerveim csiklandozza. Nézem, ahogy mégis kioltja a tenyerén, majd felsóhajtok. Miért tudtam, hogy ez lesz? Lehet ezért álltam hozzá ennyire hanyagul?
-Ezt sejtettem. Tényleg nem lennél képes megölni…-szavaimra közönyösen dobja el a csikket, és elnyúl az ágyon.
-Miért ijedtél meg, mikor hozzád simultam?
Félrepillantok, hogy elnyomjam a csikkem. Azért mégse csaphatok a közepébe, hogy uram bocsá', több pornót láttam életemben, mint ide Vatikán, mégis az első csókom azt ő lopta el, s több még csak nem is történhetett volna velem soha. Szétnyomom a csikkem.
-Mert… túl sok volt egyszerre.
Bekapkodom a gyógyszereim, mert hát miért ne, olyan helyesek meg szinesek, nem? Szépen nyelem őket, mint kacsa a nokedlit, amikor szavaira kicsit megakadnak a torkomon lefelé haladva.
-Azt hiszem, most boldog vagyok.- nem értem, miért vidám ennyi fura dolog között.
-Mért is?
-Mert ez azt jelenti, hogy közel engedtél magadhoz. Hogy egy kicsit talán már elfogadsz. És ez boldoggá tesz.
Vágnék vissza, hogy én ugyan nem fogadom el meg semmi, csak épp beletörődtem, hogy imád a közelembe meg a képembe mászni, és bár nem kellemes, de nem tudok ellene semmit se tenni. Max a padlót törlöm fel vele... de ugye jönnek a dokik, hogy a kis dilinyóst vigyék ,,gyógyítani”.
-Még mindig szeretnélek megvédeni. Nem tudom, kitől vagy mitől kellene, és remélem, hogy egyszer majd ezt is elmondod nekem… de… tudnod kell, hogy az utolsó leheletemig küzdenék érted.
~*~*~
Fáradtan, vagy inkább elkínzottan támolyog be a szobába, és bár először az jut eszembe, hogy valakit hajszolás után ölt meg és fárasztott ki, elvetem az ötletet, mert erről biztosan már ide hallottam volna. Lezúg az ágyára, és hosszú percekig vegetál. Ha elájul mit kell tenni? Víz? Újraélesztés?
-Sokkterápiával próbálkoznak az utóbbi időben. Azt hiszik, ez használ.-hát, legalább él még a pára, legalábbis rágyújt -Ha újra megpróbálnálak megcsókolni, mit reagálnál?
Nem is méltó arra, hogy válaszoljak erre a kérdésre. Mert magam se tudom. Nem azért kerültem ide, mert ismerem a válaszokat, hanem azért, mert vannak hiányosságaim, amikről úgy gondolják, hogy kicsi szines bogyókkal kezelni vagy pótolni tudják. Másrészt meg hallgatásomban valahol egy kis kihívás is lapul, hiszen amíg nincs helyzet, nincs mire reagálnom. Nemde?
Feltápászkodik, és már ül is le mellém. Azért nem gondoltam, hogy máris és itt meg azonnal... izééé! Kúsznék odébb, de a felsőmre rámarkol a kis hamis, és magához húz, hogy óvatosan megcsókoljon. Most az érzés nem olyan intenzív, mint délután volt. Forró, és tele van az ő ízével, de hiányzik valami, valami elsöprő és tomboló! Visszacsókolok, tétován, lassan, mintha aludndék közben, de igazából keresem azt a valamit, amiről nem tudom, mi az, és épp ezért nem tudom, merre kutassak. Hajolna el, de mutatóujjam az állára siklik gyorsan, megállítva a mozdulatban, így megtorpan. Ajkát harapom szelíden, lágyan, mintha gyümölcs lenne legalábbis. Egyik keze lassan az enyémhez ér, és felkúszik a vállamra, onnan a tarkómra. De ott megtorpan, mert amióta hozzámért, én is csak ülök a falhoz lapulva, összeszorított ajkakkal és szemmel, mozdulatlanul. Lassú, cirógató mozdulatokkal vár Ryu, érzem a leheletét a számon, tekintetét rajtam, de képtelen vagyok kinyitni a szemem. Megremegek, ahogy másik keze puhán simít végig az arcomon, és húzódnék el, de már tényleg nem tudok a falba épülni.
-Nyugi, Romero. -szinte leheli, nem is súgja a szavakat. -Lazulj el és mutatok valamit, ami biztos érdekelni fog.
Felnyitom felemás szemeim, melyek most akadály nélkül pásztázzák őt, hiszen az ujjai elügyeskedték szemem elől a szándékosan odafésült tincset. Hidegen nézek rá, érzések nélkül, hiszen ez a csók semmit se váltott ki belőlem, legfeljebb libabőrös lettem tőle, és nem tudom még eldönteni, hogy ez jó vagy rossz szempontból lett olyan. Mellémvackolja magát, és mellkasomra hajtva a fejét átkarolja a testem, szusszanva, és lehunyva a szemeit. Én meg alig merek még levegőt is venni, némán hápogok és remegek.
-Miért félsz ennyire? Örülnék ha megölnélek, de egyszerű érintéstől a frász kilel téged... -súgja ujjaival a mellkasomon korcsolyázva.
-Gyűlölöm. -szűröm fogaim között.
-De van, amit szeretsz, nem? -hallgatok, mert nincs ilyen. -Nincs? Pedig mindenkinek vannak érzékeny pontjai. Megkereshetem majd egyszer a tiéid? -néz rám kíváncsi és mosolygós tekintettel.
-Ha meghaltam, tiéd a korpuszom. -vágok vissza, jelezve, hogy csak akkor keresgélhet, ha megöl.
-Az úgy már nem jó. -csücsörít durcásan.
Csend telepszik ránk, lassan besötétedik, és vagy elaludt rajtam és félig mellettem feküdve, vagy csak elmélázott, de minden esetre megunom, hogy minden tagom görcsben áll miatta, és így két ujjal fogva meg a tagjait legördítem magamról és lemenekülök az ágyról. Azt hiszem a jelenlétében csak akkor leszek az ágyon mostantól, ha alszok. Nem is nézek az említett bútorra, csak kapom a papucsom, és elindulok.
-Hová mész? -ásító hang, léptek mögöttem.
-Enni.
Közlöm vele tömören, és továbbmegyek. Ő csendben követ, egy fél lépéssel lemaradva mögöttem, de azért úgy hogy a közelemben maradjon. Megkapjuk a fura csomós izét, ami eléggé olyan, mint egy kihányt kínai, de azért én becsülettel betermelem, jó lassan, nyammogva, hátha itthagy Ryu, de nem, még ha feltűnően is unatkozva, és dilinyós játékokkal lefoglalva magát, de akkor is megvár. Tehát nincs más választásom, feltápászkodok, de mire a tálcámért nyúlnék, Ryu már vígan riszál vele az ablak felé. Otthagyom. Nem kell sok, kíséretével csatlakozik hozzám, de valamiért csak úgy lóbálja a kezét, hogy mindenképp az enyémhez érjen, nem számít, mennyire a falra kenődve menjek mellette. A szobába érve felé fordulok.
-Ha ki akarsz idegelni, és úgy a sírba tenni, akkor szólj. Lehet keresek az öngyilkossághoz elég erőt. -mondom elég frusztráltan, mert a közelsége kicsit kezd a kelleténél jobban irritálni.
-Miért olyan nagy baj, ha a közeledben akarok lenni? -teszi csípőre a kezét.
-Mert nem szeretem. Nem mond semmit. Az ember sose azt szokta tenni, amit igazán akar. Mondani se mondja azt soha amit akar. -lépek egy lépést hátra.
-Márpedig én azt szoktam. -von vállat, és utánam tapos.
-Épp ezért vagy más. Nem tudok ezzel mit kezdeni.
-Csak fogadd el. Hagyd nekem.
Nagyobb csend telepszik a gyors szóváltás után a szobára, én összeszűkült szemmel méregetem, míg ő nyíltan néz a szemembe, s úgy hiszem tényleg csak azt akarja csinálni, amihez épp kedve szottyan, semmi hátsó vagy rejtett szándék mögötte...
-Képes vagy megállni, ha azt mondom? -kérdezem csendesen, de komolyan.
-Ígérem. -kacsint rám pajkosan.
Egy darabig még fixírozom, majd lassan megfordulok, és a pizsamámért caplatok. Ryu meg persze követ a fürdőig, a pizsamáját meg a törülközőjét lóbálva, és nem száll le rólam. Behúzom a függönyt a fülkén, de hiába, mert csak bekúszik hozzám mosolyogva. Cseppet sem boldogan nézek rá.
-Nyugi, semmi olyat nem fogok látni, amit már ne láttam volna.
Elfintorodok válaszként, merthogy egyáltalán nem kéne itt lennie, vagy velem lennie, így inkább elfordulok tőle, tudomást se véve a jelenlétéről, és beállok a vízsugár alá. A falnak támaszkodva lehajtom a fejem, hagyva hogy a langyos cseppek masszírozva ellazítsanak, már amennyire csak fizikailag képesek rá, de a tudat, hogy itt liheg a nyakamba valaki...
-Veszek a tusfürdődből oké? -morranok válaszként- Ez milyen? Mezei virágos, vagy milyen?
-Erdei. -motyogom.
-Nem is hallottam még ilyenről. -jön a hangja a hátam mögül.
-Mh.... -morrantom, majd szusszantok. -Én csináltam.
-Komolyan? -meglepett, és izgatott hang, majd újra hosszú csend.-Hogyan?
-Titok.
Nézek hátra a vállam felett, kissé intve őt a csendre, de persze ennyi erővel egy hullát is szuggerálhatnék a feltámadásra. Inkább csinálok néhány fejkörzést, és a hajamba túrok. Két kéz simul a vállamra, és máris masszírozni kezdi, amitől összeugrok, és mozdulatlanná válok, de a két kéz is megáll, megvárva, míg megszokom, és kicsit eleresztem az izmaim, mert akkor csak megnyomorgatná őket úgyis, és többet ártana, mint használna. De ahogy lazítok egy keveset, újra nekiáll, s a végén meg már csak a szokásos görcsösséggel hagyom neki hadd csinálja, míg visszaveszem a tusfürdőm meg a samponom, és én is megmosakszom közben. A másik két kéz, melynek miértjéről és gazdájáról most nem akarok gondolatmenetet nyitni, meg szorgosan végigmasszírozza a vállaim, egészen a derekamig. Kezeimmel hátrasimítom a hajamat, elzárva a csapot, és a hosszabb tincsekből kiszorítva a vizet, majd kilépek a szorossá vált fülkéből, és a törülközőmmel félrevonulok, felöltözök. Nem tudom, hogy csinálja, de Ryu már megint előttem végez, vagy csak én totyorászok néhány mozgásképtelen izmommal... pedig most a hátamon a szokásoshoz képest sokkal mozgékonyabbak... mindegy.
Vállamon a törülközőmmel lépek a szobába, s azt hiszem kezdem megszokni lassan, hogy itt liheg a nyakamban ez a kis vakarék. De ahogy az ágyakat szó nélkül összetolja, nagyra meresztett szemekkel állok meg, és nézek rá.
-Így sokkal jobb lesz.
-Neked. -nézek rá jelentőségteljesen.
-Vedd úgy, hogy ez egy terápia vagy valami. Majd neked is jó lesz ha hozzászoksz, ne félj!
Mondja, majd eligazítja az ágyat, rágyújt, kényelmesen bevackolja magát... én is lefekszem, de egy pokrócot kettőnk közé gyűrök, kijelölve a területem. Persze első dolga rákönyökölni... Ásítok és hátradőlök.
-A sokkterápiás palit nem ölöd meg?
Nem kapok választ a nagy csend után feltett kérdésemre, és ahogy nézem, mellettem a kifárasztott bugris végre kinyúlni látszik. Fejcsóválva veszem ki kezéből a cigit, vigyázva, nehogy hozzáérjek, mert a végén vagy a szoba nyúl fel, vagy ő kel fel. Nem is tudom, melyik rosszabb... elnyomom a sajátom is, majd elnyúlok az ágyban. Azt hiszem... Azt hiszem, tényleg nincsenek véletlenek. Tényleg ezért kerültünk volna egymás mellé?
|
| vicii | 2012. 03. 15. 10:09:09 | #19852 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Különc bolondomnak - Laurentnek)
Olyan szemeket mereszt rám, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne átharapni a torkom. Tényleg nem kellett volna ezt mondanom neki… de nem tehetek róla… tényleg így érzek… szeretném megcsókolni…
Hallom, ahogy kattan az öngyújtó, rágyújtott egy szál cigire.
A közénk telepedő csend egyre zavaróbb… ráadásul szinte lyukat éget belém a tekintetével.
Így hát lassan rá emelem a szemeimet.
- Vannak dolgok, amikre gondolni se szabad.- mondja komolyan, a cigarettafüst pedig szürkén szivárog a szájából, mintha valami sötét, titkokkal kikövezett világból lépett volna elő. – Nem kell se sajnálat se együttérzés. Hazudnék, ha azt mondanám, senkire sincs szükségem. De ne akarj megvédeni. Maradj tőlem legalább egy méternyire.- mondja hidegen, én pedig a kezében izzó cigaretta vörösen parázsló végét kezdem nézni.
Szánalom? Együttérzés? Ugyan… én olyanokra már rég nem vagyok képes… nem ezért mondtam azt, amit mondtam…
Egyszerűen csak érdekel. Fontos lett számomra. Egy csipetnyi normalitás az én kis őrült világomban.
Ezért akarom megóvni. Félek, hogy ha eltűnik, minden újra a régi lesz…
- Azért, mert azt mondtam…- kezdenék bele összehúzott szemekkel, de félbeszakít.
- Nem. De aki gondolkodás nélkül ítélkezik élet és halál felett, az ne védjen. Sokan élnek, kik halált érdemelnek, és meghaltak, kiknek élniük kellene.
Értem. Szóval ez a probléma. Hogy vér tapad a kezemhez…
- Szóval utálsz, mert gyilkoltam.- mondom undorodva. Szóval ő is csak egy sekélyes ember lenne, mint a többi? Közvetve vagy közvetlenül, de mindenki okozta már más halálát… senki sem ártatlan ezen a földön…
- Eszemben sincs. Régóta nem érzek a félelmen kívül, talán nem is vagyok rá képes. Szenvtelenül figyelek, és mindent végiggondolok, amit megteszek. Én csak látlak téged, ahogy mondtad, jobban mint bárki más. Nekik lehet családjuk volt olyan fontos, mint neked a halál. Ha nem lenne neked a gyilkolás, az olyan lenne, mint a számukra fontos embereknek anélkül, akit elküldtél. Nem ítélkezem, ne értsd félre.- mondja halkan, de szavai egyre feldühítenek. - Ez tény. Nem mondom, hogy értsd meg, vagy gondolkodj el rajta, sem azt, hogy változz meg. Vannak, akik képtelenek rá. Nézz csak rám. Mindketten törött edények vagyunk, amikre senkinek sincs szüksége. De ne akard az én foltom befoltozni nyukas oldaladdal.
Szava mély nyomot hagynak bennem… kétélű kard ez a gyerek.
Egyszerre köt magához és taszít el.
Talán jobb lett volna, ha nem is ismerem meg…
Felszította bennem a remény parazsát. A reményt egy jobb, boldogabb életre… ahol nem csak a vér és a halálsikolyok léteznek, hanem talán valami más is… talán valami sokkal édesebb…
De egyre inkább úgy érzem, hogy csak egy lidércet követek, egy illékony fénygömböt, ami boldogsággal hiteget majd belelök a legmélyebb veremre, hogy ott porladjanak el a csontjaim…
És egyedül hagy a kérdéseimmel… a dühömmel… ami méregként kezd el terjedni majd felemészteni minden más gondolatot…
Csendben, kifejezéstelen arccal ülök át a saját ágyamra majd kezdek kibámulni az ablakon. De belül dühöngök…
Miért teszi ezt velem…? Miért kell így játszadoznia…? Tudja, milyen vagyok… pontosan tudja, de mégis…
Talán szándékosan akar felhergelni? Velem akarja elvégeztetni a piszkos munkát…? Csak azért, mert gyáva fegyvert szegezni a saját torkának…?
Elgondolkodom…
Aztán lassan előveszem az egyik fiókból a kést. Ezt nemrég a konyháról szereztem. Lehetőség adódott rá, én pedig bolond lettem volna visszautasítani.
…
Várok, szótlanul, mozdulatlanul. Várok, hogy visszaérjen. Közben dühöm is elpárolog, és lassan felváltja a kíváncsiság. Vajon mit fog tenni majd, ha egy éles penge szorul a torkához…?
De nem kell sokáig várnom, hogy megkapjam a választ.
Mikor benyit, azonnal ugrok, pattanásig feszült izmaimnak engedve.
Lefogom, durván, keményen, hogy még csak esélye se legyen védekezni, majd a huzat által becsapott ajtónak nyomom.
Az arcán egy csepp rémületet sem látok, inkább csak meglepettséget. Talán nem számított rá, hogy ilyet fogok tenni. Pedig sejtenie kellett volna.
Szabadulna, de satuként szorítom, aztán a kezembe kerül a nemrég elővett kés is, melyet most a torkának szegezek.
Egy pillanat alatt eluralkodik rajtam a vér iránti vágy… a pillanat, mikor az áldozat szemében kihuny a fény, mindent megér. Hallani a könyörgését… a sikolyát… végignézni a haláltusáját…
A vágy eluralkodik felettem, a kezem megremeg, az agyamat pedig elborítja a vér… akarom… látni akarom… meg akarom tenni…
Ahogy kétségbeesetten menekülni próbál… a rémület a tekintetében, teljesen feltüzel…
Ám valami megváltozik… ahogy a kés a nyakához szorul, a félelmet mintha izgatott várakozás váltaná fel…
Nem hiszek a szemeimnek…
De ahogy a teste hirtelen elernyed és abbahagy mindenféle tiltakozást, meggyőz.
Mint valami pihegő kismadár, úgy kapkodja a levegőt… a szemei ragyognak… az arca egészen kipirul…
Sőt, kezei az enyémre simulnak majd maga felé húzza őket, ezáltal pedig a kés még inkább a torkához szorul…
Ezek szerint mégis… mégis igaz, amit mondott. Ennyire vágyná a halált…?
- Ölj meg…- kéri elmélyült, rekedt hangon, mintha transzba esne… szemében nyers vágy csillan…
Tényleg nem értem ezt a fiút… ő annyira más… mindenben ellent mondásos. Még sosem találkoztam hozzá hasonlóval…
De ha ezt szeretné…
Lassan, bizonytalanul közelebb nyomom hozzá a pengét…
Erre lassan lehunyja a szemeit, majd halvány, elégedett mosolyra húzódik a szája…
Még sosem láttam mosolyogni…
Milyen szép is így…
Mint egy kiűzetett angyal…
Kell nekem… vágyom rá… kétségbeesetten akarom őt…
Mert általa talán én is békére lelhetek…
Gondolkodás nélkül ajkaira tapadok. Teljesen lemerevedik, ezért kihasználhatom a helyzetet. Lassan, gyengéden csókolom édes ajkait… érzem, ahogy megremeg a közelségemtől…
Nyelvem lassan a szájába csusszan, és a vér sós, fémes íze terjed szét a számban, még ízesebbé téve csókunkat.
És legnagyobb döbbenetemre viszonozza.
Sosem gondoltam volna, hogy valaha is eljöhet ez a pillanat…
Egész testem belebizsereg az érzésbe, ahogy nyelvünk összesimul és lassú táncot lejt, kétségbeesetten űzve a másikat, mintha csak egymástól várnánk megváltást…
Lassan hozzásimulok, még a ruháinkon keresztül is érzem a forróságot, ami árad belőle…
Azonban úgy tűnik, ez már sok neki, hátrálna, de a fal megakadályozza benne, így keményen eltaszít magától. Hagyom magam, hátrálok pár lépést, hogy teret adjak neki.
Egészen rémülten pillant rám, mint valami sarokba szorított vadállat, úgy simul vissza a falhoz. Igen, ismerem már ezt a tekintetet…
Csend telepedik közénk.
Nem néz a szemeimbe, csupán számat bámulja továbbra is. Még mindig érzem a kellemes, fémes ízt a számban, véréből még ajkaimra is jutott, így élvezettel nyalom le.
Ám ekkor hirtelen ellöki magát a faltól, felém iramodik. Hevesebben kezd dobogni a szíven.
De hirtelen irányt vált, a saját ágyához lép és rágyújt.
Mozdulatlanul állok egyhelyben és bámulom a helyet, ahol még az előbb csókolóztunk. Az érzés annyira intenzív volt… annyira különleges…
Mitől ennyire más ez a srác…? Mitől van rám ilyen hatással? Miért nem tudom őt is olyan egyszerűen megölni, mint bárki mást…?
Perceken keresztül bambulok, kifürkészhetetlen arckifejezéssel. Nem szólunk egymáshoz. Ő csendben szívja a cigijét, én pedig gondolkodom.
De mint mindig, most sem találok választ.
Sikerül annyira elbambulnom, hogy a kés kicsúszik a kezemből majd fémes kongással ér földet. Megrezzenek, mint aki mély álmából riad fel.
Tétován lehajolok majd felveszem a kést, és bizonytalanul nézem a csillogó fémdarabot.
Végül csak szótlanul visszateszem a fiókomba, előszedem a pizsamámat és elvonulok. Nem nézek rá, nem akarom ennél jobban is felzaklatni. Ráadásul még magam sem tudom, mit gondolok.
Elmegyek a fürdőszobába majd beállok a zuhany alá. Hátamat a hideg csempének vetem és lehunyt szemekkel élvezem, ahogy a kellemesen meleg vízcseppek elűznek minden gondolatot a fejemből…
De ez az állapot nem tart túl sokáig.
Az ajkai annyira puhák voltak… a teste olyan forró… gyönyörű volt az a pillanat… bárcsak átélhetném újra…
Mikor kiszállok a zuhany alól, megtörölközöm majd felöltözve visszasétálok. Még mindig ugyanott ül, de mintha nem ez lenne az első cigi, amit szív.
Leülök az ágyamra, pont vele szemben majd én is rágyújtok.
Rápillantok.
Ezúttal fordított a felállás, ő nem hajlandó velem szemkontaktust létesíteni, de addig szuggerálom, míg kénytelen felém pillantani.
Az ő arca és éppoly kifürkészhetetlen, mint az enyém…
- Sajnálom. Nem foglak megölni.- suttogom halkan, mélyen a szemébe nézve. – Most már nem lennék rá képes.- rázom meg a fejem, majd sóhajtva szívok még egyet a mentolos rúdból.
Nem válaszol, csak beletörődve bámul maga elé.
- Nem kellett volna… de ami megtörtént, azon nem lehet változtatni. És most már visszafordíthatatlanul ragaszkodom hozzád.- súgom halkan, majd szívok egy utolsót a cigimből, végül a csikket elnyomom a tenyeremben. A fájdalom kizökkent a kusza gondolatok közül és segít kiszűrni a fontosabbakat. Néha, ha nagyon kétségbe vagyok esve, vagy egyszerűen nem értem magamat, szoktam ilyet csinálni. Egy kis vágás itt, egy égésnyom ott, és minden helyrejön egy időre.
Romero közönyös tekintettel nézi a kis magánszámom, majd bosszúsan felsóhajt.
- Ezt sejtettem. Tényleg nem lennél képes megölni…- mondja, mintha csak most döbbent volna rá. Bólintok, majd a csikket ívesen kihajítom az ablakon. Végül hanyatt fekszem az ágyon, kezeimet pedig a fejem alá teszem.
Oldalra pillantok.
- Miért ijedtél meg, mikor hozzád simultam?- kérdem halkan, addig semmi gond nem volt. Még a csókomat is viszonozta… de ahogy megérezte a testem melegét az övén, megrémült és ellökött magától.
Zavartan félre pillant, majd ő is elnyomja a cigijét.
- Mert… túl sok volt egyszerre.- mondja halkan, majd nekilát bevenni a pirulákat, amiket az orvos osztott ki.
Az én adagom háborítatlanul nyugszik az asztalon. Én sosem veszem be. Minek? Csak tompa lesz tőle az agyam, arra pedig semmi szükség…
Elgondolkodom. Szóval az már sok volt… de a csók? Az nem…?
Ezek szerint… valamennyire már tényleg elfogad.
Halvány mosoly kúszik az arcomra a gondolatra.
- Azt hiszem, most boldog vagyok.- mondom vidáman, mire összehúzza a szemeit.
- Mért is?- kérdi felvont szemöldökkel, de csak felkacagok.
- Mert ez azt jelenti, hogy közel engedtél magadhoz. Hogy egy kicsit talán már elfogadsz. És ez boldoggá tesz.- mondom mosolyogva, a szemeibe nézve.
Rég nem éreztem semmi kellemeset, úgyhogy az érzés intenzívebb, mint valaha, az édes, bizsergető dolog a mellkasomban mindent felülmúl…
Folytatnám a beszélgetést, ám ekkor megjelenik a két őr meg az orvosom. Áh, szóval itt az ideje a mai kínzásnak…
Bilincsbe vernek, mint mindig és elvezetnek. Még utoljára visszapillantok az ajtóból.
- Még mindig szeretnélek megvédeni. Nem tudom, kitől vagy mitől kellene, és remélem, hogy egyszer majd ezt is elmondod nekem… de… tudnod kell, hogy az utolsó leheletemig küzdenék érted.- mondom komolyan, majd tovább rángatnak.
Életemben először érzem azt, hogy képes lennék feláldozni magam valakiért, csak úgy eldobni magamtól az életet az ő boldogságáért. Komolyan mondtam, amit mondtam… ki tudja, lehet, hogy képtelen lennék rá, hogy kudarcot vallanék. De az is lehet, hogy sikerülne. Ki tudja.
Elvezetnek a rendelőbe, ahol felszíjaznak a fehér ágyra. Újra jön a sokkterápia.
Kezdem ezt nagyon unni.
Már mindennel próbálkoztak, most pedig ez van a napirenden. De semmi sem változik, csupán a fejem kezd el utána észveszejtően fájni…
Áramot vezetnek a testembe. Minden alkalommal egyre nagyobb dózist kapok. Halántékomon kitagadnak az erek, minden izmom pattanásig megfeszül, ahogy az elektronok végigszáguldanak rajtam… nem szeretem ezt az érzést. Fájdalmas és zsibbasztó…
Egyszerre kezdenek el zsibbadni és szúrni a végtagjaim.
Mikor pár óra múlva visszavezetnek a szobánkba, ramatyul vagyok és úgy is érzem magam. Botladozva az ágyamra hanyatlok, majd pár percig lehunyt szemmel próbálok pihenni.
Romero addig csendben figyel.
- Sokkterápiával próbálkoznak az utóbbi időben. Azt hiszik, ez használ.- magyarázom, bár magam sem értem, minek. Aztán remegő kezekkel, koordinálatlanul előveszek egy szál cigit és beleszívok.
Aztán újra rápillantok.
- Ha újra megpróbálnálak megcsókolni, mit reagálnál?- kérdem halkan, igazán kíváncsi vagyok a válaszra…
De megtaadja tőlem, ahogy mindig is szokta. Nincs mese, hát akkor nekem kell megtudnom. Lassan felállok, majd átmászok hozzá a másik ágyre és leülök közvetlenül mellé. Már araszolna is távolabb, de nem engedem, pizsamafelsőjét megfogva tartom vissza, de közben vigyázok, hogy ne érjek a bőréhez. Bizalmatlanul, de egyben kíváncsian méreget, én pedig elszánom magam, lehunyom a szemeimet és újra az ajkaira tapadok...
Finoman, gyengéden csókolom, nem akarom elijeszteni magamtól...
Szerkesztve vicii által @ 2012. 03. 15. 10:12:11
|
| Laurent | 2012. 03. 14. 16:11:13 | #19840 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Elmebetegemnek~ viciinek
A friss levegő még álmaimban is elér, és a rémálmaimból lassan felkelt, bár amitől igazán éber leszek, az talán a dohány füstje. Nem találom már a helyem az ágyban se, kinyújtózok, pár elmerevedett izmom tiltakozva sajdul meg, így pár pillanatig csak fekszek, míg a fájdalom csillapodik.
-Jó reggelt. -halk hang, én meg csuklóból visszaszólok.
-'Reggelt Ryu.
Kis irónia csöppen hangomba, de meglátom a reggelim, így magamhoz veszem, és inkább tömöm a fejem. Nem nézek még csak felé se, inkább beszélek vele, csak ne kelljen ránéznem. Fél tőlem vajon? Vagy undorodik? Kérdések keringenek bennem, és érzem hogy hamar jön a válasz rájuk, így amíg van étvágyam, addig eszem a rántottát... Mindig is a kedvencem volt. Egyszerű és mégis isteni. Leglábbis itt még nem rontották el.
-Tudod... -tétova hang, mégis az izmaim készen ugranak meg.- Tegnap este… mikor láttam azt a rengeteg sebhelyt a testeden, valamiért felébresztetted bennem a védelmező ösztönt.-félig eltűnik az ablakban, míg én némi kíváncsisággal nézek rá. -Szerintem még nálam is őrültebb, aki képes volt ilyen sebeket hagyni a testeden… és a lelkeden. Itt kellene ülnie, helyetted.
Virágot nyújt át, amit kintről kaparintott meg, én meg majdnem kiütöm a kezéből ahogy felém nyúl, de higgadtságot erőltetve magamra inkább elveszem. Hamarabb szabadulok tán.
-Így gondolod? - a virágra nézek, de mást látok magam előtt.
-Igen. Szerintem így lenne igazságos. De mivel nem így alakult, engedd meg, hogy megvédjelek.
-Hülyeség. Nem tudod, miről beszélsz…
Hangom döbbent, ahogy én is az lehetek... Megvédeni? Nem is tudja, mi ellen kéne megvédenie... Még anyám se tudott, sőt az egész univerzumban nincs olyan ember! Nem tudja, mire vállalkozna. Legül mellém, de elég messze, tartva a távolságot, így nem megyek arrébb.
-Dehogynem. Veled ellentétben én nem rettegek semmitől. Nekem már úgy is mindegy. Ezért engedd, hogy legalább a terheid egy részét átvegyem. Meg akarlak védeni.- a csenben szisszenve leheli ki lelkét a cigicsonk, én meg az ujjait figyelem.
-Miért? Mi a fenéért akarnál megvédeni engem? Hisz nem is ismersz…-rázom a fejem.
-Dehogynem ismerlek. Tudom, mi a neved, és tudom, mi az, amitől a világon a legjobban rettegsz. Talán jobban ismerlek már, mint te magadat.
Naivnak nem hívhatom, lényegében tényleg ismer annyira, mint mások nem, sőt talán az itteni orvosok, és bár tudja, hogy valakitől rettegek, fogalma sem lehet, hogy ki az. Talán egy idegenre tippel, de akkor nem tudja, hogy a kebleden melengetett kígyó mar a legnagyobbat. Soha nem volt apám... Ujjaim között elgondolkozva pörgetem a virágot, míg ő újra megszólal.
-És már te is ismersz engem. Tudod minden titkomat, hisz elmondtam neked. Ismered minden vágyamat… jobban ismersz már, mint bárki ezen a földön.-felszalad a szemöldököm, de ő csak mosolyog. - Kérlek, engedd, hogy megvédjelek…
Nem tudna megvédeni. Egy olyan embertől, aki nem csak erőben, de lelkileg is sokkal fejlettebb az őrületben, és akinek senki és semmi se szent... Aki nem ismer akadályt, mert számára nem létezik törvény, se földi se égi. Igen, ismer engem, de ne akarjon se az apám, se a barátom lenni. A virágot fixírozom, és rágódom a szavain és a sajátjaimon.
-Tudod, ha nem tartanék tőle, hogy meggyűlölsz, most megcsókolnálak.
Rávillan a szemem élesen, de nem néz rám. Kifürkészhetetlen arcot vágok, míg a fiókból egy szálat veszek elő, rágyújtok, s tekintetemmel addig szuggerálom, míg rám nem pillant. A csend miatt lassan rámemeli szemeit, de nem akarom most látni mi van bennük. Komolyan nézek rá, és úgy szólalok meg, ki se fújva a füstöt, hagyva hogy a füst beszéd közben dőljön számból.
-Vannak dolgok, amikre gondolni se szabad. -mondom neki, lepöccintem a hamut, majd újra ránézek- Nem kell se sajnálat se együttérzés. Hazudnék, ha azt mondanám, senkire sincs szükségem. De ne akarj megvédeni. Maradj tőlem egy legalább egy méternyire.
-Azért, mert azt mondtam...-hangja még mindig halk, de tekintete kemény.
-Nem. De aki gondolkodás nélkül ítélkezik élet és halál felett, az ne védjen. Sokan élnek, kik halált érdemelnek, és meghaltak, kiknek élniük kellene.
-Szóval utálsz, mert gyilkoltam. -jelenti ki megvetéssel.
-Eszemben sincs. Régóta nem érzek a félelmen kívül, talán nem is vagyok rá képes. Szenvtelenül figyelek, és mindent végiggondolok, amit megteszek. Én csak látlak téged, ahogy mondtad, jobban mint bárki más. Nekik lehet családjuk volt olyan fontos, mint neked a halál. Ha nem lenne neked a gyilkolás, az olyan lenne, mint a számukra fontos embereknek anélkül, akit elküldtél. Nem ítélkezem, ne értsd félre. -lepöccintem a hamut majd a parázsra függesztem tekintetem. -Ez tény. Nem mondom, hogy értsd meg, vagy gondolkodj el rajta, sem azt, hogy változz meg. Vannak, akik képtelenek rá. Nézz csak rám. Mindketten törött edények vagyunk, amikre senkinek sincs szüksége. De ne akard az én foltom befoltozni nyukas oldaladdal.
Csend telepszik a szobára, csak a csikk, amit kioltok, az szisszen fájdalmasan. Felállok, fogom a cuccaim, és szó nélkül megyek ki a szobából készülni.
Felöltözve és megmosakodva térek vissza a szobába, de mielőtt eltenném cuccaim, vagy elpakolhatnék, jön a nővér és kísér az orvoshoz. Nem nézek Ryura, azt hiszem nincs értelme. Meg kell értenie, hogy én már csak egy korpusz vagyok, egy gép, ami működik, mozog és teszi dolgát, de ezen kívül képtelen vagyok érzelemre. Még beszívva se.
Az orvos megint felesleges kérdésekkel bombázott, és olyan gyorsan tette fel a kérdéseket, hogy alig bírtam rájuk válaszolni. Izgatottan ült eleinte, majd egyre kétségbeesettebben próbált valami lyukat találni a páncélon, tapogatózott, de érzelmet nem tudott kicsikarni belőlem. Hidegen közöltem vele, hogy feleslegesen pocsékoltuk egymás idejét, majd visszamentem a szobámba.
Ami ott fogadott, nem várt látvány volt. Még becsukni se volt esélyem az ajtót, mert két kéz erőszakosan szorult rám, én meg hököltem volna hátra, de az ajtó -talán a huzat miatt mint nemsokára bevillant- becsapódott, és riadtan pillantottam felé. Azt hittem, apám törte be a kerettel együtt, hogy bejusson, de mivel ilyenről szó se volt, megnyugodva fordultam vissza, és újra szabadulni próbáltam. Ryu azonban egész ijesztő arcot vágva préselt a falhoz. Érintése perzsel, húzódnék el, de már nincs hová. Némi félelemmel hadakozok, de az ágya melletti kisasztalról valami kést kap fel, és a torkomnak szegezi.
Szívem dobban, érzem ahogy az adrenalin nőni kezd bennem, szemem megrebben a hirtelen mozdulattól, de ahogy a hideg fémet megérzem a bőrömön, megáll a lélegzetem is. Most jött el a pillanat, amikor végre megválok a szenvedéstől? Szemeim csillogni kezdenek, bár csak egyiket láthatja úgyis a hajam miatt, végigráz a hideg, és a bőröm libabőrös lesz az izgalomtól. Összeszűkült szemei figyelnek, nem mulasztanak el egyetlen pillanatot se, mégs olyan, mintha kételkedne, vagy nem hinne annak, amit lát.
Elernyedve dőlök a falnak, de nem úgy, mint az első éjjel, mert most már csak az ő szemeit figyelem, izgatott várakozással, sűrűn emelkedő és süllyedő mellkassal. Kezeim, amik eddig eltolni akarták az övét, most csak a karjára simulnak, sőt, talán még magamfelé is húzom... Nyelek, és kiszáradt szám megnyalom. Igen, most meg fog ölni! Szívem már a fülemben dobog, és szemeimben furcsa tűz lobog. Akarom! A kést tartó kezét kezemmel nyomom közelebb torkomnak, és türelmetlenül nézem, ahogy a szemöldöke felsiklik.
-Ölj meg...
Hangomra rá se ismerek, mély és rekedt, mintha csak azért könyörögnék hogy tegyen a magáévá, ujjaim lassan megfeszülnek a várakozástól a karján, és átszellemült arccal nézek rá. Már tényleg értetlenül átt előttem, talán azt hitte, csak a szám nagy, és most szembesült azzal, hogy van aki tényleg meg akar halni... Hogy a halál nem a legrosszabb amit tehet valakivel. A bőrömtől langyosodó penge bizonytalanul nyomódik még jobban bőrömnek, és úgy érzem, az izgalomtól minden hajszálam égnek áll. Lassan lecsukódik a szemem, és elmosolyodom, felszabadultan, örömmel. Nem is tudtam, hogy ilyenre is képes vagyok. Arcom itt-ott megfájdul ettől a szokatlan dologtól, még akkor is, ha ez csak egy halovány, őrült mosoly. Fejem is a falnak döntöm, hadd férjen a nyakamhoz, talán hallani akarom az utolsó hangokat, kíváncsi vagyok, vajon milyen a hangja a szakadó bőrnek vagy toroknak. Fülcsiklandó, mint a síneken állva a közeledő vonat füttye? Vagy gázolás után a sziréna?
Valaki más lehellete csap meg, és szemem felnyitni sincs időm, mire ajkak simulnak az enyémre, és ekkor döbbenek csak rá saját védtelenségemre. Egy végtelennek tűnő hosszú pillanatig nem tudok mit kezdeni a helyzettel, lemerevedve rezzenek össze, és a forró ajkak minden mást kiűznek a fejemből. Milyen puhák és... édesek? Nem, valami sós és fémes keveredik az ő ízével, ami különös és új... Visszacsókolok, engedve a kíváncsiságomnak, és csak a csípő érzésből jövök rá, hogy amikor még az ajtó bevágódott, elharaptam a nyelvem. Forró test simul lassan az enyémhez, mire ösztönösen hátrálnék el, de már nincs hová. Ellököm, majd visszalapulok a falhoz. Úgy érzem magam, mint egy sebzett vad. Ijedten nézek rá, nem tudom mit várjak most. Csend telepszik a szobára. Zihálásom szakítja meg a csendet, de a tekintetem nem tudom elszakítani a szájától, amin a vérem vöröslik, míg nyelvével le nem simítja onnan. Bizseregnek az ujjaim, és úgy érzem valami más ég bennem, már nem a halál utáni vágy lobog bennem.. Más vágy... Egyre rémültebben saját magamtól ellököm magam a faltól, és pár tétova lépés után meggondolom magam, kikerülöm, mintha így akartam volna, és az ágyamhoz lépek, hogy rágyújtsak. Az első csókom....
|
| vicii | 2012. 03. 13. 18:47:41 | #19826 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Különb bolondomnak - Laurentnek)
- És… te mit szeretsz? Téged mi óv meg az őrülettől?
Nem válaszol, csupán tanácstalanul körbepillant a szobában. Majd újra rám néz, hátradől s rágyújt, de még mindig nem mutat hajlandóságot a válaszadásra, így kíváncsian ülök fel az ágy végében. Persze erre felhúzza a lábait, de már megszoktam ezt a hideg távolságtartást.
- Régen anyám miatt maradtam erős. Csak Ő maradt nekem.- mondja halkan, minden szavát alaposan megfontolva. – Hogy most mi? Épelméjű lennék? Hát nem őrültem meg?- kérdi összevont szemöldökkel, majd csak felsóhajt,
- Carpe diem.- mondja, de az ismeretlen szavak hallatán csak bosszúsan összevonom a szemöldököm.
- Mi?- kérdezek vissza, idegesít, hogy számomra ismeretlen szavakkal dobálózik.
- Élj a mának.- magyarázza egy vállrándítás kíséretében. – Így szeretnék élni. Nem törődve múlttal, nem aggódva a jövőn. Itt ez lehetséges. Odakint annyi a „ha” meg a „talán”, túl sok érzés, ami felesleges. Én nem gyógyulni jöttem ide. Talán csak pihenni.- mondja halkan.
- Ide csak gyógyulni járnak az emberek. Ez nem üdülő.- mosolyodom el, hiszem amit mondott, nagyon abszurdnak hangzik.
- Nekem az. Mert kicsit olyan ez, mint a börtön. Se ki, se be, így én itt rekedtem, de amíg a többi kint, én nem bánom.
- Nem bános? Hát nem akarsz meggyógyulni?- kérdem kíváncsian, oldalra billentett fejjel, mire ismét vállat von.
- Azt mondják, az első lépés a beismerés. Én beismerem, miért vagyok itt. Rettegek. Ennyi az én vétkem. Annyira, hogy ez az érzés mindent kitölt.- mondja egyre halkuló hangon, a pillantása meg valahova a távolba vész, mintha a múlva akarna visszapillantani. Elgondolkodtatnak a szavai. Szóval ő menekül… menekül valaki elől, azért jött ide. - Semmi mást nem látok olyankor, csak azt, amit nagyon nem akarok. A fájdalom, az ütések, a sokk, a levegőtlenség... Mind-mind eltörpül a rettegés mellett, úgy érzem, még egy falnak se tudnék nekidőlni, mert az is táncolni és remegni látszik. A fülemben dobol a szívem, a tüdőm sípol, végtagjaim életre kelnek, és valaki kiált. Sokszor gondolkoztam, talán én kiáltok, talán valaki más. Nem tudsz felállni, elmenni... Megáll az idő is hogy tovább szenvedj...- suttogja halkan, egészen eémélyedve az emlékek közt, az arckifejezése pedig egyre ijesztőbbé válik. Ez a gyerek már tényleg megélt sok mindent…
- Hé!- térítem magához a vállát megrázva kicsit, mire mintha felriadna. Pislogva néz fel rám, mint aki nincs is tisztában vele, hogy az előbbieket kimondta-e vagy sem.
A cigaretta csonkját egy üdítős dobozba dobja, majd rám pillant.
Én még mindig döbbenve ülök vele szemben. Nem hittem volna, hogy valakin ennyire el tud uralkodni a rettegés… ez kész téboly… már megértem, miért is az őrültek közé menekült…
Mert az őrületben a rettegés is csillapodik kicsit.
Mintha mosolyogni próbálna, de láthatóan nehezen megy neki. Elmosolyodom. Még sosem „mosolygott” rám. Azt hiszem, ez haladás.
De a pillanat gyorsan tova illan, mint a tűnő lepkeszárny.
- A második lépés az, amikor tenni kell ellene. De előbb a halál, semmint hogy én lépjek. Vagy szembeszálljak.- mondja megborzongva, majd inkább bebújik a takaró alá. – Azt mondod, sokan félik a halált. Lehet. De próbálnád meg kínozni őket órákon, éveken át testileg és lelkileg, vajon akkor is félnének tőle?- kérdi szinte súgva, majd választ sem várva felkel. – Elmegyek zuhanyozni.
És már szinte itt sincs.
Én meg csak elgondolkodva nézek magam elé.
Éveken keresztül kínozni valakit… ilyen is létezik? Azt hittem, az lehetetlen… azt senki sem bírná elviselni…
Szóval erről beszélt, innen fakad minden bizalmatlansága. Innen fakad a rettegése.
Visszamászom a saját ágyamra, elnyomom a cigimet és rágyújtok egy újabbra. Ki az az állat, aki képes lenne ennyi éven keresztül kínozni egy gyereket…? Talán még nálam is őrültebbnek kell lennie…
Pár perc múlva visszatér, vállára törölközőt terítve, de az még így sem fedi mindenhol a bőrét.
És amit látok, attól még nekem is eláll a szavam.
Öltem már embert, nem is keveset. Megkínoztam őket a legkülönbözőbb módszerekkel, de ilyen hegeket még én sem láttam…
Évek hosszú termése lehet a rengeteg különböző forradás. Mindenféle van itt, ahogy elnézem. Ezt a fiút évekig kínozták…
- Romero…- suttogom elképedten, de nem válaszol, csak sietve az ágyához lép és amilyen gyorsan csak tud, felöltözik. Bebújik a takaró alá, és mint valami elveszett kisgyerek a sírás szélén, úgy zihál a párnájába.
- Erről beszéltél, igaz? Hogy ez az élet rosszabb a halálnál…- mondom rádöbbenve. Szóval végig erről volt szó. Azért mondta nekem ezeket, mert tudta, tapasztalta. Átélte…
Szó nélkül a másik oldalára fordul, számára befejezett a beszélgetésünk. Én még sokáig, csendben figyelem.
Aztán csak halkan felmarkolom a pizsamámat meg egy törölközőt és én is elmegyek fürdeni.
Szegény gyerek… biztos kegyetlen volt hozzá a sors.
Megmosakszom, majd lefekszek én is aludni.
***
Másnap reggel én kelek előbb. Romero még békésen alszik, ezért csendben felöltözök aztán felhozom a reggelinket. Ez már majdnem szokássá vált. Amelyikünk előbb felkel, az lemegy a kajáért.
Így csak ásítva settenkedek le az étkezőbe, tálcára pakolok mindent aztán felviszem. Az ő tálcáját az asztalra teszem, én pedig halkan megreggelizek.
Utána pedig csak kinyitom az ablakot.
Csodás, napfényes, meleg napnak nézünk elébe.
Rágyújtok egy cigire, mire lassan ébredezni kezd.
Először csak forgolódik egy kicsit, majd nyújtózkodni kezd, végül csak lehunyt szemekkel fekszik tovább.
- Jó reggelt.- köszönök neki halkan.
- ’Reggelt, Ryu.- mondja morcosan, majd felül. Mikor meglátja a reggelijét, szótlanul enni kezd.
Képzelődöm, vagy tényleg kerüli a pillantásom?
Vajon a tegnap este zavarja? Hogy láttam a sebeket a testén…?
- Tudod…- szólalok meg halkan, mire érezhetően megfeszül. Elgondolkodva bámulom a gyönyörű tájat, ugyanis az intézet a várostól messze fekszik, hogy a sok őrült ne zavarja a közembereket. A kilátás gyönyörű. – Tegnap este… mikor láttam azt a rengeteg sebhelyt a testeden, valamiért felébresztetted bennem a védelmező ösztönt.- kacagok fel halkan, majd derékig kihajolva az ablakon nyújtózkodom egy egyszerű mezei virágért. Leszakítom a kis drágát, majd elgondolkodva megforgatom az ujjaim közt. – Szerintem még nálam is őrültebb, aki képes volt ilyen sebeket hagyni a testeden… és a lelkeden. Itt kellene ülnie, helyetted.- mondom őszintén, majd halvány mosollyal átnyújtom neki a virágot.
Tétovázik kicsit, majd elveszi.
- Így gondolod?- kérdi halkan, a virágra meredve, én pedig bólintok.
- Igen. Szerintem így lenne igazságos. De mivel nem így alakult, engedd meg, hogy megvédjelek.- mondom komolyan, a szemeibe nézve.
- Hülyeség. Nem tudod, miről beszélsz…- mondja döbbenten. Leülök mellé az ágyra, persze tőle távol, ahogy szereti. Kedves mosollyal pillantok rá.
- Dehogynem. Veled ellentétben én nem rettegek semmitől. Nekem már úgy is mindegy. Ezért engedd, hogy legalább a terheid egy részét átvegyem. Meg akarlak védeni.- mondom halkan, majd a csonkig szívott cigit egyszerű mozdulattal elnyomom a hamutartóul szolgáló üdítős dobozon.
- Miért? Mi a fenéért akarnál megvédeni engem? Hisz nem is ismersz…- rázza meg a fejét tagadóan.
Vállat vonok.
- Dehogynem ismerlek. Tudom, mi a neved, és tudom, mi az, amitől a világon a legjobban rettegsz. Talán jobban ismerlek már, mint te magadat.- mondom, de szavaimban nincs semmi nagyképűség. Teljesen őszintén beszélek.
Egyszer régen, olvastam egy könyvet.
Ott azt írták: ha tudod, mi lakozik egy ember lelkének legmélyén, akkor már igazán ismered. Én megtudtam, mi lakozik Romero lelke mélyén: félelem. És tényleg úgy hiszem, hogy ismerem őt.
Látom, ahogy elgondolkodva a virágot kezdi ismét nézni.
- És már te is ismersz engem. Tudod minden titkomat, hisz elmondtam neked. Ismered minden vágyamat… jobban ismersz már, mint bárki ezen a földön.- közlöm vele a nagy igazságot. Döbbenten mered rám, de csak kedvesen rámosolygok.
- Kérlek, engedd, hogy megvédjelek…- ismétlem meg a kérésem, egész halkan, inkább már suttogva.
De nem válaszol. Vajon min tanakodhat? Mi járhat most a fejében? Őszintén remélem, hogy komolyan vesz…
Sóhajtva oldalra pillantok.
- Tudod, ha nem tartanék tőle, hogy meggyűlölsz, most megcsókolnálak.- mondom halkan…
|
|
