|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Laurent | 2012. 04. 28. 21:39:50 | #20700 |
 Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Szökött elmebetegemnek~ Múzsámnak
Átalszom az egész napot, nem csoda mondjuk, hiszen egész eddig kicsit azért paráztam azért, hogy ránktalálnak vagy ki tudja. Itt a vonaton kicsit elengedhetem magam, és ezt alaposan ki is használom. Már erősen sötét van, amikor egy nagy lökés miatt kipattan a szemem, és szidva a vasutakat felpillantok, a még mindig ébren lévő Ryura.
-Aludnod kellene. -pásztázom fáradt arcát, amin csak csillogó szemei éberek már.
-Képtelen vagyok.
Súgja izgatottan, szinte áhítatosan, és újra kipillant az ablakon, én meg felülök, elmacskásodott izmaim kicsit megmozgatva, mielőtt begörcsölnek.
-Még mindig ennyire izgatott vagy?
Jelenik meg valami mosolykezdemény a szám szélén, ő meg elpirulva bólint. Mint egy gyerek, és mégis nem kinevetem, hanem vele nevetek. Aranyos dolog... Kinyúlok felé, ő meg pár pillanat után hagyja magát mellém húzni az ülésre. Hajába túrva fordítom magam felé a kis kíváncsit, magmnak követelve figyelmét.
-Rengeteg dolog vár még ránk, nem lesz megállásunk. Eleget láthatsz még holnap is a világból. Pihenj.
Súgom neki a csendben, ő meg biccent. Mellkasomra támaszkodva hajol hozzám egy csókra, amivel igyekszem őt visszafogni. És lám, bágyadt, vontatott mozgása engem igazol, tényleg aludnia kéne.
-Rendben. Megpróbálok aludni.- visszaengedem a helyére, hogy alvó pózba helyezkedjen - Szép álmokat.- súgja két zöttyenés között.
- Neked is.
~*~*~
Hamar kelek, hiszen a tegnapot szinte átaludtam. És amint rágyújtok, ébredni kezd Ryu is. Szagra gyűlik az éji vad, he?
-Jó reggelt. - nyög ébredezve, majd feláll és úgy nyújtózik, bár nekem most a karcsú test hajladozásáról más jut eszembe.
-Jó reggelt. Jól aludtál?- kérdezem kicsit szórakozva rajta, de azért együttérzést tanúsítva.
- Mindenem fáj, ráadásul elfeküdtem a nyakamat... jesszus...- hiába, öreg csontok elgémberednek... - Nem vagyok ehhez hozzászokva...
- Majd leszel.
Kuncogok, majd megkegyelmezve neki a lábaim közé kapom, és a nyakára simítva ujjaim szépen szétmasszírozom a megkeményedett izmokat, végignyomorgatva a nyakát, és a vállát is persze. Ő meg úgy nyög, mintha legalább övön alul masszíroznám. Belepirulok a gondolatba is, és persze ajkaim sóváran nyalom végig. Belemarkol a nadrágomba az élvezettől, én meg úgy gondolom, megérte a parton masszírozni, legalábbi most már professzionális kezelést kaphatott.
-Nagyszerűen csinálod... úr isten... ihhgen...- hangja komolyan erőtikusabb, mint eddig bármikor, és bizony ez hatással van egy-két részemre is.
Amikor meg abbahagyom, erőtlenül dől a mellkasomnak, de kétségkívül elégedetten.
- Aranyból vannak a kezeid...- leheli, én meg kuncogok.
- Tudom.
Átölelem a derekát, mert úgyse vagyok most képes legyőzni az érintés utáni vágyat, ő meg ujjaival rajzolgatni kezd kézfejemre.
-És még szerény is vagy.- ironizál, én meg felnevetek, és birizgál a gondolat, hogy ő meg kezeim között megborzongott.
- Én vagyok a megtestesült szerényésg.- fokozom.
- Inkább dugulj be, te kis egomán!- nevet fel, és menne is, de ezt a sértést nem hagyhatom megtorlás nélkül!
- Ugyan, tudom, hogy szereted hallgatni a hangom.
Dorombolom a fülébe, de ő erre csak kinevet, és szabadulást kér. Nem adom meg neki, amíg a bűvös mondatot ki nem nyögi figyelmetlenségében, akkor meg elkapva kezeim róla sietve menekül a karjaim közül, hogy a másik oldalt pihegje ki magát, én meg elégedetten teszem karba kezeim.
-Ez alattomos húzás volt. - morog.
-Tudom. - vigyorgok válaszul. - De megérte. Mit is mondtál, bármit megteszel, ha abbahagyom? - az arcára kiülő döbbenet megfizethetetlen.
-Rosszul hallottál, én ilyet nem mondtam.- hehe, nem menekülsz.
-Folytassam?- élvetegen gyűjtöm fejben az ,,érveket”, mire felsóhajt, és beletörődve nyögi.
- Mit akarsz?
- Csókolj meg.
Halk a hangom, legszivesebben ki se mondtam volna... De annyira... Hiányzik! Igen, ez a jó szó rá! Ahogy felkelt, és nyújtózott, azóta viszketett a tenyerem érte, ezért is masszíroztam meg, de hiába tömöm be egyik érzékem száját, a másik kezd el csipogni érte. Elcsábított, elbolondított, kisajátított, nem tudom, de azt nagyon is, hogy egy hónapja még ha vernek se mondtam volna ilyet. Ő pedig az eddig tartózkodó arcát elhajítja, és akaratán kívül sóvárkozás ül ki rá. Ajkaimra tapadnak szemei, míg átmászik mellém, de ott bújkál a kicsi tükrökben a kíváncsiság és a zavar. Nem törődök vele. Nem akarok foglalkozni most vele. Őt akarom! És lám, kezét végigfuttatja rajtam, és hamar rámtalál csókja.
Éhesen csókolok vissza, íze után kapva, azt hiszem ez az, amire igazán ácsingóztam. Átkarolva húzom magamhoz közelebb, testmelegét élvezve, és közben versenyt harapdálva egymás ellen. Amikor pedig már sehogy se tudjuk megoldani a bőrön át való légzést, eltépi tőlem a száját, és csillogó, de bódult szemmel néz rám. Kábán hajol nyakamra, én meg ösztönösen markolok hajára.
-Ryu, ne itt...
Tiltakozásom olyan, akár egy napos csirkéé, nem, még az is lekörözne. Ő megállás nélkül halad végig megtalált kis érzékeny pontjaimon, én meg alsó ajkam beharapva fojtom el hangom, mielőtt még a szomszédból átnéznének, hogy ölnek vagy basznak itt. Oldalamon érzem meg ajkait, és bár nem marad ott sokáig – szerencsére, mert előre megmondhatatlan következményekkel járt volna – mégis odapillantva egy szabályos csókfoltot találok ott. Visszaül a helyére, én meg pislogva nézek rá. Válaszként húzza el a felsőjét, és bár ne tette volna, mert így közszemlére teszi, milyen egy állat voltam a minap. Forróság kúszik arcomra, egy kis zavar, de egy csipetnyi büszkeség is. Igen, ő az enyém.
-Vedd úgy, hogy ez volt az én kis bosszúm.
Kacsint felém pajkosan, de csak egy komor pillantást kap viszonzásul. Nem ér így játszani. Ujjam végigszalad tudtomon kívül a kis folton, míg az övéire gondolok, és visszarántva a felsőm rágyújtok. Persze azonnal kér ő is, és mikor kifújom a füstöt, a vonat zökkenve megáll.
- Itt át kell szállnunk.- Szedelőzködni kezdek, ő meg felugorva kapkodja össze cuccait, és leszállunk. - Van még néhány óránk a következő vonatig. Mit csináljunk?
Pillatok rá, de úgy tűnik, megbabonázva figyel egy gitározó punkot. Sóhajtva legyintek párat szeme előtt, míg rám nem figyel.
-Ryu!
-Bocsánat... elbambultam. Mit is mondtál?- mélyet tüdőzök a szálamból, míg újra nekifutok a kérdésnek.
- Mit csináljunk a következő vonat indulásáig?
- Talán sétáljunk egyet és együnk közben.
A kijárat felé indulok, sokszor hátrapillantva, mert a bámészkodó Ryu kicsit sem könnyíti meg a dolgom. De nincs szívem letolni őt, hiszen olyan régen járt kint, még a mosógépen is elcsodálkozott. Akkor meg még mi várhat itt rá?
-Mi?
Nézek hátra, mert azt hittem beszél, de csak fejét rázza, eltökélten törtete utánam a tömegben. De lám, csak lemarad, a műszaki üzlet kirakatánál egész pontosan, énmeg kézen fogom, így nem kell állandóan rászólni meg utánanézni, és nem fogok izomlázat kapni a nagy forgásban se.
-Romero! Ez a plakát megváltozott!- kiált fel, én meg kicsi mosollyal mellé lépek.
- Azért, mert ez digitális reklámtábla.- mondom, míg ő a másik oldalt is lecsekkolja.
- Akkor... ez olyan, mint valami tévé?
Bólintok, lévén tényleg valami olyasmi, majd újra tovább haladunk. Végre egy parkhoz érve keresek egy padot, majd azon elnyúlva szendvicseket halászok elő, hogy a hasfalam ne marja azért ki a gyomornedvem, nem akarózik Ryut itthagyni. És legalább addig szemmel tartom, amíg eszik, mert amíg eszik, addig is szinte szivacsként issza a látványt magába.
-Túl sokat változott minden...
Jegyzi meg két harapás között, mire a kezem a vállára teszem, hiszen itt mindenki előtt csak nem állok le ölelgetni őt! Megszorítom finoman, örülve, hogy ez nem a sebesült válla, ő meg mosolygva néz fel rám.
-Én itt vagyok veled. Sosem foglak egyedül hagyni, ugye tudod?- kérdi halkan, én pedig bólintok. Sóhajtva húzom a csuklyát még jobban az arcomba.
- Tudom. És köszönöm. Azt hiszem, egyedül nem is menne.
Újabb szendvicset nyom be, és amikor végez azzal is, visszafelé indulunk. Persze, most is leragad a kirakatnál, és én meg türelmetlenül lépek hozzá vissza. Leg fogjuk késni a vontatot!
-Ryu, gyere már, nem érünk rá.-húzom, de megrázza a fejét.
- Gyere csak, ezt látnod kell.
Visszalépek mellé, és a képernyőre pillantok, csak azért, hogy azon nyomban megdermedjen bennem a vér. Hála a pókerarcomnak még egy izom se rándul a képemen, de ettől még a szívem háromszor gyorsabban kezd kalimpálni. El ne kapjanak! Fel se ismerjék! Mindjárt túl vagyunk az egészen! Sarkonfordulok, húzva őt magam után, nem hagyva, hogy újra lemaradjon. A vonat szerencsére még a peronon, így felugrunk rá, és egy üres fülkébe lepakolunk. Érezhetően felenged a levegő közöttünk.
- A következő állomás Nagy Jack lesz. Tőle szerezhetünk iratokat.- közlöm vele, mire vigyorogni kezd.
- Furcsa lesz egyedülálló apaként nevelni téged, fiam. De biztosíthatlak, hogy minden tőlem telhetőt megteszek majd.- elnevetjük magunk, de belül furcsa érzések kavarodnak fel bennem.
- Hülye. Itt inkább én gondoskodom rólad, nem pedig fordítva.- majdnem kinyújtom a nyelvem, de igencsak szigorkás arccal néz rám.
- Ne feleselj apáddal, vagy szobafogságot kapsz!
És még a mutató ujját is rázza felém, én meg fejcsóválva gyújtok rá egy cigire.
-Tényleg! - kiáltfel, én meg felpillantok a füstbodrok felett. - El is felejtetem mondani... előbb-utóbb úgy is meg kell ismerned az igazságot, ezért nem akarom tovább húzni. Szóval... tudom, hogy megdöbbentő lesz, és biztos időbe telik meg feldolgozni, de...
Szemöldököm felkúszik. Most derül ki hogy van gyereke? Vagy meg is házasodott?
-Mondd már! - gyászos arca egyáltalán nem segít.
-A Ryuuzou a vezetéknevem.- ennyi? Szerintem egy ősember is értelmesebb képet ág, mint én itt és most - Tudod Japánban az embereknek a vezetékneve van elöl, a keresztneve pedig hátul. Szóval a keresztnevem a Shoji.- kacsint, én meg zavartan túrok a hajamba.
- Szóval Shoji...- Valahogy nem áll rá a nyelvem, túlságosan fura és idegen tőle.
- Maradjunk a Ryunál, ahhoz már hozzászoktam.- Mosolyára bólintok megkönnyyebbülten. Ennyivel kevesebb izééééé - És ha már itt tartunk, megtarthatnád a Romerot. Ryuuzou Romero... - kissé drámain hangzik, mit ne mondjak, persze ő meg elröhögi magát. - Ez valahogy annyira furán hangzik.
-Csend legyen, vagy ma este nem alszol velem egy ágyban!
Ne viccelődjön itt tovább, mert még pár perc, és ki tudja, mit süt ki a nevemből. Arra meg nem vagyok már kíváncsi. Inkább elhallgattatom, láthatóan teli találatos sikerrel, de azért morog halkan, míg én titokban a tenyerembe nevetek. Azt hiszem ilyen alkalomkor én aludnék vele... Ha már ő nem aludhat velem egy ágyban, nem?
~*~*~
Megint éjjel van, és bár nekem ez az utazás megszokott, Ryunak még nem, és épp ezért, meg a sok izgalom miatt eléggé elcsigázva mászunk el a hotelig, ahol amint becsukódik az ajtó mögöttünk, eRyu elnyúlik az ágyon.
-Kikészültem... hulla vagyok.- jelenti be, míg én a pihentető fürdőhöz készülök.
- Pedig ez még semmi. Megcsináltatjuk az iratokat, aztán hajóra szállunk és elhagyjuk az országot.- mosolygok rá, mire energetikusan ül fel, és újabb adag kíváncsisággal esik nekem.
- És hova megyünk majd?
- Európába.- szemei csillogni kezdenek.
- Európa...- mintha valami szent nevét ejtené ki, de most komolyan. Elnevetem magam az arcát nézve, majd a fürdőbe indulok, de ott se hagy békén. - Elmegyünk majd Franciaországba? Meg Spanyolországba? Meg Olaszországba? Látni akarom majd a hazádat is.
A hazámat? Felnevetek, hogy leplezzem az arcrándulásom. Nem igazán tudom, mi is az a haza, vagy otthon. Ezer meg ezer helyen jártam, többszáz országban, és mindegyiket ugyanannyira érzem szülőföldemnek, mint a többit. Nem voltam sehol se két hónapnál többet. Legalábbis nem emlékszek ilyenre. Félredobom az ingemmel együtt ezt az egész gondolatot, remélve, hogy erről Ryu hamar leszáll, és nem fogja nagyon forszírozni. Persze, követi a példám, vetkőzni kezd.
-Türelem, türelem, mindenhova elmegyünk majd. Időnk, mint a tenger.- intem le, míg vizet engedek a kádba.
- Tudom, de annyira izgatott vagyok. Még sosem jártam külföldön. Mindent látni akarok! Az egész világot!- fejcsóválva ülök a vízbe, mire azonnal sietni kezd a vetkőzéssel.
- Látni is fogsz. Mindent megmutatok majd neked.
- És majd Európa után menjünk el Amerikába is! Meg majd valami havas országba! Sajnos ahol én nőttem fel, nagyon ritkán havazott. És meg akarok majd tanulni más nyelven is! Tanítasz majd, igaz?- bólintok, mi mást lehetne ilyen arcra... Ő meg közben végre csatlakozik hozzám, persze ez nem azt jelenti, hogy el is hallgat.
- Először a te anyanyelveden akarok majd megtanulni, aztán majd angolul, meg mondjuk...
- Állj, állj, nyugalom! - szakítom félbe a hadaró motollagépet. - Ryu, ennyire azért nem kell előre szaladni.
-Bocsi, túl lelkes vagyok...- kuncog zavartan, majd lemerül a víz alá, hogy utána vizes haját megrázva mindent bevizezzen.
- Héj!- pislogok, és felkapom a kezeim védekezve.
- Jól áll neked a szívásnyom.- incselkedő hangjára követem pillatását, és a foltra pillantok.
- Te csak ne beszélj.
Vágok vissza, hiszen ő meg fele van velük. Mármint a foltokkal. Nevetve mászik hozzám, vagy inkább rám, míg én a csapot zárom el, kapok egy kis puszit is, és végre elcsendesedve áll neki tényleg fürödni. Persze a száját csak használja, de legalább most már énekelget valamit, én meg lehunyva szemeim dúlök hátra, élvezve a beálló csendet. Utánam dől, mellkasom használva párnának, de nem bánom, mert határozottan élvezem a közelségét.
Lassan az éneklésből dúdolás lesz, majd csend terül a kis szobára. Zúgó fejem elcsendesül, és halk sóhajjal lazulok el teljesen a kádban, nem zavartatva magam, hogy valaki tulajdonképpen rajtam fekszik. Még arra se nyitom ki a szemem, hogy mocorogni kezd az ölemben. Elvégre lehet, hogy fáradt, és csak kényelmes helyet keres. Ágyba kéne mászni, de úúúgy nincs erőm...
Frászt álmos ez! Már megint kóstolgat! Összevonva a szemöldököm csapok le a kezeire, mielőtt még elkalandoznának, és egyik szemem kinyitva morcosan nézek rá.
-Drága apuci. Ne molesztáld a GPS-ed meg a tanárod, mert a küszöbön fogsz aludni.
Úgy tűnik hatott, legalábbis abbahagyta az ellenkezést. Sóhajtva kecmergek ki a kádból, ezúttal óvatosabban, lévén messzebb állok meg a kádtól, hogyha szól, akkor ki tudjak menekülni. De nem csinál ilyet, így nyugodtan fel tudok öltözni, és a szobába mászva csak bedőlök az ágyba, magamra húzva a paplant. Nemsokára csukódik az ajtó, reccsen az ágy is, és Ryu dől mellém, nagyot sóhajtva, valószínűleg ő is jobban szeret ágyban aludni, mint utazás meg mozgolódás közben. Fáradtan ölelem magamhoz, és hála az égnek ő is elég fáradtnak tűnik ahhoz, hogy beszélni vagy akciózni kezdjen. Ígyhát a hajába bújva hunyom le ólomsúlyú szemeim. Utolsó gondolatom az, hogy az ajtót becsuktam, és a kulcs a zárban, biztos, ami biztos....
~*~*~
Jóval reggel után nyitom ki a szemeim, és ahogy megmoccanok, velem ébred Ryu is. Egymás ellen ásítozva nyújtózunk és lustulunk az ágyban, összetekeredett végtagokkal, de most még egyikünk se veszi a fáradtságot, hogy kibogozzuk őket.
-Mikor megyünk izéhez?
-Nagy Jackhez? -motyogom.
-Uhumm... - nyammog álmosan vissza.
-Délután. -hümmentem a hajába.
A tartalmas megbeszélés után kikúszok az ágyból, lévén a kis izgága jóapám eléggé felébredtnek látszik egy-két dologhoz, és a fürdőbe vánszorgok, hogy összeszedjem magam. Öt perc múlva frissen és fiatalosan lépek ki onnan, hogy amíg ő megy készülni, addig én reggelit készítsek. Vagy inkább ebéd félét.
-Mi a kaja? - slattyog a konyhába ,,édesapám”.
-Bundáskenyér, mert elég szikkadt már ez az izé. -sisteregtetem a kicsiny konyhában a serpenyőt.
-Hm... Bent ilyet ritkán csináltak, mert túl sokan voltunk túl sok lusta szakácsnénire. - terít meg, ajd leül várakozva.
-Felírom. - biccentek még mindig háttal neki, elzárva a gázt, és a másik kézzel felnyalábolom még a kancsót is, és az asztalra pakolok mindent. Mint akik éheznek, úgy vetjük rá magunk a tányérra, és egy szó nem sok, annyi se hangzik el egész addig, míg ki nem végezzük a felét annak a nagy adagnak.
-Okés, tiéd a mosogatás. - dőlök hátra elégedetten, mire felvonja a szemöldökét, de ettől még áll fel és szedi össze az edényeket. - Ez a munkamegosztás, apám. Én főzök, te mosogatsz. Ha hamarabb kelsz, akkor lehet fordítva lesz.
Vonok vállat, hogy ilyen az élet, és ő meg fejcsóválva lép a mini mosogatóhoz, és lassan, de egyre ügyesebb mozdulatokkal eltünteti a legtöbbjét a rendetlenségnek, én meg addig a maradékot hűtőzöm.
-Keresd meg a cipőd, mert fotóshoz megyünk. - szólok neki cigit pöccintve a szám sarkába.
-Arról nem volt szó. - kapja ki laza mozdulattal a számból az égő szálat, míg a főzőjével játszik.
-Mégis hogy igazolod magad, ha nincs az irataidon kép? - nézek rá morcosan, míg egy újabbra gyújtok rá.
Hümmög valamit a füstszűrőnek, de nem értem, és van egy olyan érzésem, hogy jobb is nem firtatni a dolgot, így leporolom még a gatyám, kabátot húzok, és az ajtót becsukva utánunk nekilódulunk a városnak. Igaz, ez nem a belváros, mégis elég sokan járnak itt ahhoz, hogy lekössék Ryut, és most nem sietünk annyira, így hagyom nézelődni. Sőt, egy cukrászdába is benézünk, ahol egy fagyit veszünk, hogy legyen oka annak, amiért ilyen lassan andalgunk.
Mellette lépkedek, nem toporogva, ha megáll egy-egy kirakat előtt, hagyom, hadd élje ki magát, és bár látom a tömegnyi kérdést a szemében, nem válaszolok, ő meg nem kérdez. Hagyom, hadd lásson mindent, és ha később se jön majd rá a dolgok nyitjára, akkor majd megmagyarázom, ha tudom. Ezzel a tempóval épp elfogy az édesség, mire a fényképészhez érünk, akinél már volt alkalmam képet csinálni, és tud olyat, hogy öregebbnek nézzen ki a kép, mintha már meg lenne kopva, elvégre nem túl hiteles egy egyszerre kiállított, friss és ropogós személyi, nem? Komoran bámulok a lencsébe, és a vakító fény után hosszú pillanatra lehunyom a szemem. Aztán Ryu jön, akinek a haját még megigazítom, hogy kicsit az arcába lógjon, sőt, mosolyog a kamerába, talán hogy a körözés miatt leadott fotó teljes ellentéte lehessen. Vagy mert fényképezik? Nem tudom.
Az előtérbe ülünk le, amíg készülnek a képek, és én a fotelban elnyúlva sziesztázok, ő meg a falak mentén kiaggatott képeket nézi sorra, amikkel a falat telezsúfolták. Némelyiknél a szemöldöke felszalad, másiknál meg össze, de nem szól. Gyengéden, és nyugodtan nézem őt, a mozdulatait, vonásait, és már épp szólnék neki, amikor az ürge kilötyög az ajtón, és akezembe nyomja a képeket, és eltűnik. Szeretem, hogy ilyen helyeken nem kell fizetni. Nincs túl sok iratom, csak egy káryám van, amit mindig úgy őrzök, mint egy kincset, ilyen helyzetekre. Kicsiny piros pöttyű sárga kártya, egyfajta belépő ilyen helyekre, persze a beavatatlan szemek csak valami gyűjtőkártyát láthatnak. Szerencsére. Apám különben már többször is szétszedte volna, ha tudja, hogy ez a szökésem kulcsa.
-Vissza kajálni a szállóba, vagy valahol Jack felé? - fordulok felé immár megint az úton, egy újabb egészségrúddal a számban.
-Mindegy. - lejmol egyet a dobozból, és azt megkapva elégedetten szív bele.
-Akkor irány a pláza.
Gonoszul villan meg a szemem, és az utva túloldalán lévő hatalmas épület felé lépek. Sietve zárkózik fel, én meg lassítok, hogy beérhessen. A tömbhöz érve forgóajtón megyünk be, mozgólépcsőn az emeletre, és tömegkiszolgálós pulthoz lépve rendelek két menüt, majd a tálcákkal az asztalhoz lavírozok. Mögöttem kicsit lemaradva lépked a jóatyám, megbabonázva, és meghökkenve, de még szótlanul.
-Ez itt a műkaja. Amcsik terjesztették el, egészségtelen, műanyag, káros, és tartósítószeres. Magyarán köze nincs a krumplihoz vagy a zsemléhez. - magyarázom neki.
-És a saláta benne? -néz fel rám, én meg a fejem rázom.
-Ez gyorskaja. Futószalagon gyártják, és gyorsan kell fogyasztani, mert hidegen mindenféle izét okoz. -válaszolom, míg komótosan enni kezdek.
-És mi a jó ebben? - ráncolja a homlokát belekóstolva. - Még a benti kaja is jobb volt, mégha az állaga vitatható is volt.
-Van ilyen. - vonok vállat.- Legközelebb ha plázába megyünk, szólj, hogy menjünk el moziba is.
Pillantok rá az hamburgerem felett, és sikerül elérnem, hogy megtorpanjon a harapás közben. Meglepetten néz a szemembe, és közben kicsúszik a burgerből a sajt. Sietve kapom fel, és a felét leharapva nyújtom neki vissza, és ő morcosan kapja ki a kezemből, mielőtt tovább enném. Szemforgatva, de jól szórakozva tüntetem el az én adagom, majd az innivalóm is, és elmagyarázom neki, hogy amíg nálam a számla, annyiszor töltök újra a mai napon a plázában itt kólát vagy bármit, ahányszor akarok. Újabb szemmeresztést kapok válaszul. Elhaladunk egy csomó üzlet előtt, és Ryu nyaggatására még be is nézünk néhányba.
-Jesszus. - szisszen fel -Mik ezek az árak?
-Ez a pláza -ár. - mondom neki halkan. - Itt minden sokkal drágább, mint egy szaküzletben. Mert ide sokan járnak, lévén egy helyen van minden, könnyen elérhető, de ezért is fizetni kell. Eléggé anyagias társadalomban élünk. - vonok vállat.
Elgondolkozva lép ki az épületből a nyomomban, és indulunk el Nagy Jack felé. Továbbra is mellette haladok, és a szemafornál elkapom a kezét, hogy ne lapítsa ki magát. Egy kis útszéli standnál azonban megállok, és a sildes sapkáknál lehorgonyozva intem magamhoz Ryut. Lekapom a fjéről a kapucnit, és párat a fejére húzok. Kezdeti pánikrohama csillapodik, mert azt hitte megbuggyantam és azért ,,lepleztem le”, de aztán beszáll a játékba, és egymás után kap le párat, fejbiggyeszve a fejére, mígnem az egyiket vissza nem teszem a fejére.
-Ezt hagyd a fejeden. - majd hátrafodulok. - Fizetek!
-Nem volt elég a kapucni? - lohol megint utánam, miután megvettem neki.
-De, csak ha mindig úgy jársz, akkor feltűnő. Szóval majd váltogatod, ahogy akarod. - kacsintok rá, és kanyarodok be egy szűkebb utcába.
-Honnan tudsz ennyi mindent... - sóhajt fel, költőinek szánva a kérdést, és követ a sikátorba is.
-Ki tudja. Lehet csak a veséd akarom...
Nézek rá szemforgatva, és megállva egy eléggé rozsdás ajtó előtt magamhoz rántom, és időt se hagyok neki meglepődni, ajkaira tapadok, hogy a szuszt is kiforgathassam belőle, majd ellépek tőle, és bekopogok. Ryu még levegőt se kap rendesen, mire kinyílik az ajtó, és mi belépve méris egy kis műhelybe lépünk. Egy nagy zsúfolt asztal mögött ott ül Jack, egy igazi hústorony, mi ketten Ryuval se magasságban se szélességben nem tesszük ki őt. Igazi néger, amolyan maffia fejű, piercingekkel, tetkókkal, cigivel, meg ami kell. Leteszem elé a képeket, ő meg szó nélkül húzza elő a paírköteget.
-Apa fia, valami ázsiait, lakhelyet majd írom én. - sorolom neki. - Név Romero meg Ryu, vezetéknév legyen valami hétköznapi, valami tucatnév.
Hümment egyet, míg olvashatatlan írással kapar valamit a papírra, és a fényképeket felmarkolva indul a kis szobája felé, hogy nyugodt körülmények között megcsinálja őket. Addig én intek az én apámnak, hogy kövessen, és lehuppanunk egy félreeső sarokban egy eléggé rozoga ülőgarnitúrára.
-Elég hajmeresztő a pali. - súgja, mire biccentek.
-Szerinted miért nem csukták még le? - pillantok rá jelentőségteljesen.
-Így már minden világos. - vigyorodik el.
Elnyúlik lassan a kanapén, fejét az ölembe ejtve, és nagyot szusszanva hunyja le a szemeit. Szórakozottan túrok a hajába, ami így megrövidítve, és persze már normális, nem benti sampont használva sokkal puhább, és selymesebb. Csavargatom az ujjaim között a tincseket, élvezve a halk motoszkálás hangját, mígnem apró koppanásokra nem leszek figyelmes. Lám, odakint esni kezdett az eső... Remélem, hogy ez csak átmeneti, mert gyűlölöm a viharokat. Jack kábé fél óra múlva lép ki a kis irodából, és egy pár útlevelet, személyit, ,,apámnak” egy jogsit is ad, mire kikerekedő szemekkel elveszem és vissza is adom.
-Asszem nem akarok még meghalni.
Jack elvigyorodik, amitől a tarkómon felállnak a kicsi pihék, szóval igyekszem valami mást bámulni. Megnézem először Ryu papírjait, és komoran végignázek mindent. Szórakozok egyet a keresztnevén, elvégre, ha eddig a vezetéknevén hívtam, akkor most már nem panaszkodhat. Keresztnevet csináltattam belőle. Ha meg lenne még valami problémája, én megoldom, nem kell itt félni. Odaadom neki, majd az útlevelet átlapozom, szerencsére van már benne pár pecsét is. Tökéletes. Azt is továbbadom, és jóatyám nagy kíváncsisággal áll neki olvasni az adatait, mielőtt még éles helyzetben derülne ki belőlük valami érdekes. Miközben az én számaimat ellenőrzöm, felpillantva egy széles vigyorral találom magam szembe. Felszalad a szemöldököm, mire csak vigyorogva az orrom alá dugja a születési időpontját. Idősebbé tették, holott egyáltalán nem annyinak néz ki.
-Te Jack... Jó az, ha nem is egyezik a kora meg a képe? -nézek fel rá, mire csücsörít. - Mert oké, hogy húsz év van köztünk, de akkor neki majd' negyvennek kéne lennie.
Morranással veszi ki a kezemből a cuccot, és az asztalhoz lépve egy kis csipesszel elkezdi operálni, hogy a fólia alatti számokkal elbabráljon még egy kicsit. Papírra írok le neki két dátumot, egyiket a holnapi napra, másikat meg karácsony tájékára. Ránkpillant, majd átírja a számokat, kicsit még játszik a papírral, majd lenyomkodja pár öklössel a fóliát, ami szerintem hosszú évekig rettegni fog egy esetleges ráadásért, így ott fog maradni. Újra átnézem, de most még a személyi számokat is, és csak úgy adom oda Ryunak.
-Boldog szülinapot, papa.
Csillogó szemekkel bámulja a papíjait, talán személyije is csak átutazóban volt neki eddig. Jack még néhány anyakönyvi kivonatot is kezembe nyom, és belepillantva kicsit elpirulok. Itt az áll, hogy Ryu még csecsemő koromban örökbe fogadott. Pördül az agyam, és sok minden átsuhan rajta. Amerikában az ilyesmi már nem hivatalos kapcsolatnak számít... Persze, nekünk nem olyan... izé.. A sebek akkor honnan? Persze, kamasz lázadó korszakomban elszöktem, és elvertek a szervkereskedők. Biccentek.
-Nos, Mr Jiyuu, mehetünk?
Furcsa pillantással néz rám, majd biccent, és Jackre pillant egy köszi-biccentés erejéig. Komótosan távozunk. A papírok a hátsó zsebemben, elrejtve, eső elől védve, mert odakint még mindig zuhog az eső. Leintek hát egy taxit, és a szállótól nem messzig vitetem magunkat. Ryu aaz arcába húzza a sildest, és fejére a kapucnit, az esőre meg a vízre fogva, mert a taxis épp az ő körözési plakátjával ellátott újságot hajtotta össze amikor beültünk az autóba. Persze, azt hiszik egyedül van, így ha lsz vele mindig valaki, nem lesz feltűnő... Szaporán dobogó szívvel ugrunk ki a kocsiból, és futva tesszük meg az utat az ajtóig, ahol sietve csukom is mögöttünk az ajtót.
-Romero, ez egyre durvább. Ezek komolyan gondolják, hogy előkeríenek! -tör ki belőle ahogy biztonságban vagyunk. - Mikor indulunk végre?
Felakasztom az elázott kabátom, hogy száradjon, és a fejem rázom, hogy némi víztől is megszabaduljak. Aztán a háló felé indulolok válasz nélkül, rágyújtva, vetkőzve, hogy a vizes holmikat is átkapjam. Ryu szó nélkül követ, és a levetett gatyámból bányász magának egy szálat, hogy ő is rágyújtson.
-Nézd, Ryu. Arra utaznak, hogy a nyulat kiugrasszák a bokorból. Tudom, hogy nem díjazod, de egyelőre az országot még nem hagyhatjuk el. Várnunk kell pár napot. Azért ez a nagy felhajtás, mert remélik, hogy bepánikolsz, és a határok valamelyikénél elkaphatnak. Bízz bennem. Várjunk legalább két napot! -próbálom meggyőzni, de rémült tekintetét látva, tudom hogy nem sikerült.
-Nem, ez lehetetlen. Mi lesz ha előbb ránktalálnak? Téged is visznek! Kérlek szépen, - kétségbeesetten omlik mellém az ágyra, mélyen a szemembe nézve – Utazzunk el még ma. El akarok innen menni. Én... Nem akarok ittmaradni!
Kinyúlok érte, és magamhoz húzom, sóhajtva egy nagyot, és így az orromon át fújva ki a füstöt. Veszélyes dolgot kér, és nagyon nehezet, hiszen a határok most jobban őrizve vannak, a vonatokon őrség cirkál, a hajókon állandó őrség... Ryu kíváncsian, és reménykedve nézi az arcom, ahogy elgondolkozva, körvonalazódó ötlettel a fejemben szívom a cigimet.
-Tudom, hogy kitaláltál valamit. Mondd már! - rágja a körme helyett az én fülem.
-Mennyire szereted a halat, apuci? -nézek rá áthatóan.
-A halat? - kerekedik ki a szeme. - Nézd, én nem akarok cápakaja lenni, delfinnel se úszni a másik kontinensig, se bálna tetején napozva. - néz rám bizalmatlanul, de türelmetlenül leintem.
-Halászhajó! Azon nem csak az itteni kikötőkbe viszik a halat, hanem Ázsia partjaiig is. Ha meg nem, akkor útközben át tudunk szállni, csak le kell vajazni a kapitányt.
Dől az orromon át a füst, mintha így jobban menne a gondolkodás, és száraz ruhát húzva felállok, hogy a konyhába mehessek valami kaját csinálni.
-Szóval azt mondod, csak úgy kiszökünk Japánból? - somfordál utánam.
-Úgy van. - bólintok. - azokat a hajókat ha ellenőrzik, a rakomány miatt, és soha nem a legénység miatt. Rendben. Ha elmúlik a vihar, elmegyünk a kikötőbe, és keresünk valakit, aki tud segíteni.
Mondom az előttem lévő tányér kajának, amit a lábasba öntök megmelegíteni. Két kéz karol át hátulról, míg én a kioltott csikket a kukába hajítom. Szoros az ölelés, egy homlok a tarkómnál... sóhajtva fordulok meg, elzárva a gázt, és megölelem.
-Tudom hogy félsz, de nem megoldás a menekülés. - mondom neki halkan.- Néha jobb várni, tudod?
Súgom a hajába, és belecsókolok. Halkan motyog valamit a nyakamba, amitől halványan megborzongok, de nem szólok neki, hogy nem értettem, csak csendben köröket rajzolok a hátára kezemmel, míg hallgatom odakint az eső kopogását. Megnyugtató, ugyanakkor ígér még egyet s mást. Bár elég tiszta az ég, remélem, nem lesz nagy vihar. Lassan álla alá nyúlok, hogy felemeljem fejét, és a szemébe tudjak nézni.
-Most már papírom is van róla, hogy hozzám tartozol. Egymásra vagyunk utalva. - finoman puszit nyomok a homlokára. - A hajóra csak akkor szállhatunk fel, ha segítünk is. Szóval szereted a halat?
Összeszorított szájjal bólint, láthatóan tanácstalanul. Sosem dolgozott még, talán ez az érzés hajtja, ki tudja. Bátorítóan szorítom meg kicsit, mielőtt elengedném, de ő nem engedi. Ajkait az enyéimhez tolja egészen közel, de nem csókol meg, csak kísértésbe visz és éheztet. Lágyan simítom az övéhez az én számat, visszafogottan puszilva inkább, mint csókolva, de ő közelebb lép, és kér még egy kis folytatást. Lassan simítok végig nyelvemmel alsó ajkán, majd amikor beenged, ugyan olyan lassan kérem fel keringőre, nem törődve a kísérleteivel, hogy kicsit felgyorsítsa a tempót. Hajába túrok a tarkójánál, míg elmélyítem alaposan a csókot, jóllakva vele, betelve, bátorítva őt és megnyugvást találva. Szája sarkára nyomok még egy kis csókot, mielőtt homlokom a nyakának támasztom, hogy mind a ketten lenyugodhassunk.
-Együnk. - köszörülöm meg a torkom a rekedt hangom miatt.- Aztán pihenünk egyet, összepakolunk, és kimegyünk a kikötőbe. Rendben?
Nagyot nyelve távolodik el tőlem, biccent, és nekiáll teríteni, míg én megmelegítem a kaját s tálalom. Csendben fogyasztjuk el a nagy halom bundáskenyeret is, mintha valamiért egyikünk se akarna szólni. Furcsa feszültség telepszik közénk, és gondolatainkba mélyedve tömjük magunkat. A osogatnivalót otthagyjuk, nem fog elszaladni az, és egy gyors zuhany után ágyba bújunk, hogy még sokáig pislogjunk magunk elé a sötét szobában, kicsit félve, kicsit tartva attól, ami még vár ránk.
Éjfélre szerencsére eláll az eső, és a vihart is megúsztuk, így megnyugodva, lazán öltözünk fel, szinte nulla alvás után, és szótlanul hagyjuk el a lakást, kézen fogva. A sötét, és vizes utcákon nagyon kevesen vannak, és én is igyekszem elég elhagyatott helyeken keresztül haladni. A kikötőbe érve egy kocsma felé indulunk, ahol néhány kapitány megkérdezése után végre találunk egyet, aki hajlandó egész a másik kontinensig szállítani minket, ráadásul szakácsokként. Ennél nagyobb szerencsénk nem is lehetne. Hajnali indulásban egyezünk meg, így még van időnk visszamenni a szállásra, és összepakolni.
-Ennél nagyobb szerencsénk nem is lehetne. - mondom neki jókedvvel a hangomban. - Remélem, kitart, míg átérünk a vizen.
-Szerencsénk? Mert szakácsok leszünk? - néz rám kétkedőn.
-Persze. Hiszen ha rosszul bánnak velünk, a hosszú út tudod milyen keserves rossz kajával? -nézek rá cinkosan. - És majd mindenki igyekszik jóban lenni velünk, hogy többet kapjanak, ha jó a kaja. Ennél jobb poszt nem is lehetne!
Úgy látsziksikerült őt meggyőznöm, legalábbis nagyobb lelkesedéssel pakolja be a cuccait a táskába. Eléggé fáradtan hagyjuk magunk mögött a szállót, és némi félsszel lépünk a hajó fedélzetére, de ez sem tántoríthat el minket az úttól. Kemény elhatározással vesszük be a konyhát is, és miután első nekifutásra sikerül rendet tenni úgy-ahogy Ryuval, nekilátunk a főzésnek. Nem tudom, itt ki mit szeret, de mivel krumplival van tele az egész hajófenék meg hallal... Azt hiszem halászlé elsőnek megteszi. Amíg Ryu a krumplit pucolja, előkerülnek a tarsolyomból a hajós történetek, hogy bizony volt, amikor a kapitány mindenkit krumplipucolással büntetett. Az jó volt, ha szakács voltam, de igen keserves, amikor én voltam megbüntetve. Ugyanis éjjel nappal azt kellett pucolni, és akkor hosszú ideig hányingerem volt a zöldség említésétől is. Nevetve vágja kockára a meghámozott kruplikat, és én odateszem főni, míg a levest fűszerezem. Közben Ryut tanítgatom főzni, apró fortélyokra a kés használatát illetően, meg trükkökre, hogy hogy ne égesse meg magát, befogom őt kóstolni, és hagyom őt főzni. Ha az első napi kaja nem jön össze, akkor majd rosszra számítanak, de ha ezentúl egyre jobb lesz, annak csak örülni fognak, és védenek minket. Helyes. Kinyitom a konyha ablakát, lévén a délelőtt folyamán összegyűlt gőz és pára eléggé sűrűvé tette a levegőt, és nemsokára kis csajkákkal jelennek meg a tengerészek, és Ryu lelkesen öntögeti nekik a levest bele. Én addig elpakolok, és rendet teszek, majd a cuccaink a mellettünk lévő kabinba viszem, hiszen ott a szállásunk. Miután megtömte mindenki a gyomrát, intek a kis kuktámnak, hogy menjünk lepihenni, gondosan becsukom a konyha ajtaját, és lefekszünk.
-Nem kellene nekállni a vacsorának? Azt hittem eddig, a főzés gyors dolog, de ennyi emberre... - sóhajt fel az ágyon elnyúlva apucika.
-Nem. Kicsit később kaptak ebédet, és mivel több lett, az lesz vacsorára is. Ízlett nekik, nem kell akkor nekiállni új adagot főzni. Meglátod, amikor meleg van, még kevesebbet esznek, olyankor még másnap reggelire is ezt kapnak, csak esetleg felhigítva vagy kenyérrel sűrűsítve. - vonok vállat.
-Elég gusztustalanul hangzik. - fintorog félálomban.
-És úgy is néz ki... De Ízre hidd el, nem rossz...
Nyammogom, míg az összetolt ágyon átkarolom, és a hajába fúrva arcom hagyom magam ellazulni. Itt apám nem ér utol. Ezért jó hajón meg repülőn utazni, ha induláskor nincs a fedélzeten, akkor akár napokra ellazulhatok teljesen, és nem kell semmitől se tartani.
~*~*~
Este megkajál mindenki, váltás van, és miután Ryu még sose utazott, kiküldöm őt a fedélzetre, hogy kérdezze meg a kapitányt, mit főzzünk holnapra. És amikor egy óra múlva se tér vissza, nem idegeskedem. Engem is rabul ejtenek a lenyugvó nap utolsó sugaraival festett habok, amiket átszelünk, a hullámok, a sirályok, a sós illat... Magamban dudorászva állok hát neki elmosni minden kondért, és előrelátóan odateszem az újabb adag halat főni, hogy holnap reggel könnyű dolgunk legyen. És mivel liszt is van, krumplilángost is lesütök pár tonnát, és ezzel megvan a reggeli is. Már csak a csillagok vannak fent az égen, már a halászhálót is visszatekerték a vízből, azt hiszem csak éjfélkor fogják megint kivetni egy órára. Kisétálok a hajó orrába, és tényleg ott találom Ryut, ahogy megbabonázva, távolba meredő szemekkel bámul előre. Itt nem kell bujkálnia, kapucnija nincs fent, sapkája is a kabinban. Mellé sétálok, és a korlátra könyökölök.
-Szép, ugye? - kérdezem halkan, és csak bólint. - Meglátod, majd egyik nap korábban kiengedlek, hogy a naplementét megnézd. De ugyan olyan szép a kelte is. De ugye mindennek két oldala van. Ott vannak a viharok. -sóhajtok. - Hajókon igen veszélyes dolog. Szerencsére szakácsokként nem kell itt fent tartózkodni, maradhatunk a konyhán is, elvégre nem tartozunk olyan szinten a legénységhez, hogy köteleket húzzunk olyankor. - magyarázom neki.
A szemeit bámulom, amikben tükröződik a víz és a csillagok, meg a felhők mögül előbukkanó hold. Ajkai szélén egy mindenre rácsodálkozó mosoly bújik meg, míg nagy levegőt vesz, teleszívva magát egészséges tengeri széllel, és sóhajt. Hát igen, más ez a levegő, mint a klóros, fertőtlenítő szagos intézeti. A horizont felé fordulok én is, lehunyva a szemem hagyva, hogy a szél túrjon bele a tincseimbe, és hátam mögé fésülje mindet. Olyan érzés, mintha repülnék. Izmaim ellazulnak, de még az arcomon is, és hagyom, hogy gyengéd megkönnyebbülésféle béke üljön oda. Lágy érintést érzek az arcomon, és nem ellenkezek, még akkor sem, mikor egy finom, aprócska csókot kapok. Felnyitom a szemeim, hogy közvetlen az övébe pillantsak. Az elnyűtt, borzalmak történelmével teli arcomon lassan egy mosoly rajzolódik ki a sötétben, a hold fényénél, mintha csak az éj játéka lenne az egész, egy álom vagy egy holdfényes illúzió, de nem az, mert érzem a régen használt izmaimon, ahogy szinte recsegnek és csikorognak. De ebbe a mosolyba sűrítek bele minden üzenetet. Biztonságban vagyunk, és ketten, egymással vállt vetve haladunk a semmibe, előre, és csak ez számít. Nem valami nagy ez a görbe, nem is lendületes, inkább csak egy tapogatózó, félénk valami, és elég ingatag, mintha bármilyen hirtelen történésre fülét-farkát behúzva kész lenne menekülni. De Ryu csak viszonozza, fura fénnyel a szemeiben, és hozzám simulva oldalával lehunyja a szemeit.
Mosolyom nem marad sokáig. De a tekintetem megőrzi emlékét.
Szerkesztve Laurent által @ 2012. 04. 29. 19:07:52
|
| vicii | 2012. 04. 27. 22:57:19 | #20678 |
 Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Különc bolondomnak - Laurentnek)
Mindent elborít a forróság... a kéj beette magát testem minden apró szegletébe... a gondolataim, akár a felhők az égen, tovatűntek, és talán soha nem térnek vissza...
Ahogy bőre hozzám simul, szinte felgyulladok. Ajkát érzem a nyakamon, ahogy szórakozottan hint a fülem alatti érzékeny pontra egy futó csókot, közben kezei felsőm gombjaival játszanak. Vállait markolva kapaszkodom belé, félő, hogy ha így folytatja, elveszek...
Teljesen kitölti az elmém. Megszűnt minden más, csak ő létezik a számomra...
Ahogy mellkasom feltárul, finom, cirógató mozdulatokkal simít rajtam végig, majd mellkasomra hajolva támad le forró ajkaival is. Hajába markolok, nyögéseim pedig betöltik az egész szobát...
Mikor elér az egyik mellbimbómhoz, összerándulok az érzéstől. Kíváncsian rálehel, majd játékosan végignyal rajta. Mintha parázzsal simogatna...
Egyik kezem a számhoz emelem hogy elfojtsam feltörő sóhajaimat, nem igazságot, hogy csak én nyögdécselek... de nem engedi, hogy összeharapdáljam magam, gyengéd erőszakkal húzza el a kezem majd ujjainkat összefonva akadályozza meg, hogy kézfejem visszavándorolhasson a fogaimhoz...
Lélegzetvisszafojtva, vágytól kipirultan figyelem, ahogy lassan puszit nyom a mellkasomra, majd ajkaival indul felfedezőútra rajtam. Komótosan vándorol végig testem porcikáin, a mellkasomon, az oldalamon, egyre lejjebb és lejjebb, ezzel elérve, hogy izmaim reszketve feszüljenek meg...
Majd ahogy leér a nadrágomhoz, és gondolkodás nélkül a derekába akasztja iujjait, egy pillanatra még a szívem is megáll. Lassan, kínzó lassúsággal kezdi lefejteni rólam, a felszabaduló bőrfelületre csókokat hintve, és ahogy reszketeg sóhajjal jutalmazom ajkai játékát, pajkosan felkuncog.
- Gonosz vagyh...- küldök felé egy megrovó pillantást, de elhaló nyögés lesz a dorgálásból. Csak mély, sötét szemekkel néz rám, majd a nadrágomat egy hirtelen, erőteljes mozdulattal lerántja rólam. Egy pillanatra kiszorul tüdömből a levegő. Hirtelen nem tudom, mit higgyek, nem tudom, meddig akar elmenni vagy hogy mit forgat a fejében... de remélem, hogy... hogy...
Ahogy finoman csípőm érzékeny bőrébe mélyeszti a fogait, a testem ösztönösen megrándul. Nyögéseim kéjes sóhajokba fúlnak, ahogy egyre lejjebb halad rajtam, ujjaimmal a lepedőt markolászva magam alatt. Nem fogom sokáig bírni, ha ezt teszi...
Játszik velem a mocsok...
Ajkaival megtalálja a combom belső felét, és centiről centire halad rajta egyre lejjebb, mígnem térdemhez érve a másik lábamon kúszik vissza fel. Pihegve, kipirult arccal figyelem tevékenységét, magamban elraktározva a látványt, ahogy átszellemült arccal kóstolgat...
Nyelvével forró nyal végig érzékeny bőrömön, majd a reakcióm után elégedetten felkuncog. Végül visszaér a kiindulási ponthoz, közvetlenül férfiasságom mellé kapok egy apró csókot. Majd tekintete az enyémre lel és furcsa fény villan bennük, ahogy rálehel a legérzékenyebb pontomra...
Eszemet vesztve vetem hátra a fejemet. Egész testemben remegek, és a kéj érzem, nemsokára elsöpör, semmi sem marad majd belőlem...
Lihegve hunyom le a szemeimet, tűrőképességem határait feszegeti...
De még mindig nem hagy megnyugodni, ajkaival tovább kínoz, tovább incselkedik velem. Hasamat veszi célba, majd köldökömhöz érve finoman körbenyalogatja azt, közben ujjaival az oldalamat cirógatja gyengéden... már ettől a pilleszárnyszerű érintéstől összerándul a testem. Annyira kiélezte az érzékeimet, hogy minden apró mozdulat felnagyítva jut el hozzám...
Aztán egy igazán érzékeny részre téved, apró harapásokkal halmoz el, én pedig minden mozdulatra megrándulok, a testem ég, a vágy teljesen eluralkodott rajtam...
Szinte már öntudatlanul nyögöm a nevét, Romero pedig bőrömre sóhajt, újabb borzongást váltva ki belőlem. És ekkor fogai mélyebben marnak belém, az apró fájdalom pedig csak fokozza a testemet beborító kéjt... ahh... megjelölt...
A gondolatra furcsán, jólesően megborzongok, ilyet eddig még nem tett, legalábbis tudatosan...
Majd ismét felfelé kezd haladni testemen, fokozatosan hozzám simulva, testem pedig szinte epekedik a belőle áradó hőért... engedve hát a kísértésnek fonom át karjaimmal és húzom magamhoz, hogy ismét összesimulhassunk és érezzem minden porcikáját.
Oldalamra nyom egy futó csókot, majd vállaimat kezdi behinteni, a bekötözött sebemet különös gonddal körbecsókolva, furcsán megvillanó szemekkel...
Bűntudat lenne talán...? De miért? Hiszen, neki semmi köze ehhez a sebhez... az én döntésem volt...
Finoman megszorítom a kezét, ezzel vonva magamra a figyelmét. Rám pillant, én pedig egy mosollyal próbálom megnyugtatni. Úgy tűnik, ez használ, mert megkönnyebbül az arca, magához húzza a kezem és csókot hint a tenyerembe. Feljebb kúszik rajtam, engem pedig hirtelen nagyon zavar, hogy én meztelen vagyok, ellenben neki csak az inge van kigombolva...
Gondolkodás nélkül rángatni kezdem róla az ide nem való ruhadarabokat, ő pedig picit felemelkedve könnyíti meg a dolgom. És mikor végre ő is ruhátlan, teljesen hozzám simul, forró bőrét érzem a sajátomon... egyszerre sóhajtunk fel...
Romero sötét tekintete az enyémet fürkészi, közvetlen közelről, fürkész egy picit, majd ajkaimra tapad és összeforrunk egy vad csókban...
Bennem pedig akkor szakad el a cérna, mikor incselkedő nyelve az enyémet hívja táncba...
Kezemmel testünk közé simítok, majd ahogy rátalálok összesimult vágyainkra, erőteljesen markolom össze a kettőt és kezdem simogatni...
Romero elfúlva nyög bele a csókba, majd elszakad tőlem és arcélemen simít végig ajkaival, majd nyakamra kúszik ismét, forró csókokkal hintve be... talán már nincs is a testemen olyan pont, ahol ne csókolt volna...
Egyre csak hajszolom magunkat a közös beteljesülés felé, a testünk összefonódott, lassan már azt sem lehet tudni, hol kezdődik az egyikünk és hol végződik a másik... de nem baj, ez így jó...
Szinte érzem a bőrömön, ahogy a szíve kalapál, a légzése meg-megszakad, akárcsak nekem... nyögéseink teljesen megtelítik a kis szobát...
Érintést érzek, egyik kezét a fejem alá csúsztatja és feljebb emel, hogy arcát a nyakamba fúrja és vad szenvedéllyel, tehetetlenül kóstolgat, nyomokat hagy rajtam, de még ebben a bódult állapotban is figyel rá, hogy olyan helyen hagyja a pecsétjeit, amit el tudok tüntetni a ruha alatt.
Végül erősebben markolom össze vágyainkat, testünk görcsösen megfeszül, a vad kéj egy pillanat alatt robban szét bennem és hangosan nyögöm ismét az imádott nevet...
Ő ellenben néma marad, majd felkönyökölve pillant rám.
Kiterülök az ágyon, erőtlenül, pihegve, és egyértelműen elégedetten. Kapok még egy apró puszit a számra, be is takargat, és én bágyadtan csukom be a szemeimet...
Eltűnik mellőlem a kellemes forróság, ugyanis kihasználva pillanatnyi erőtlenségem és ügyesen kikúszik az ágyból majd szótlanul a fürdő felé veszi az irányt. Bosszúsan szusszantok egyet majd temetem az arcom a párnába, de nincs erőm utána menni és felkelni, sőt, még utána kiáltani sem...
Így csak egymagamban fekszem az ágy közepén és figyelem, ahogy a testem lassan visszakapcsol a normális működési állapotába, a szívem már ver olyan hevesen és a levegőt sem kapkodom.
Végül elszánom magam, felülök, és épp másznék ki az ágyból, mikor Romero is megjelenik, immáron semmi nyoma nincs rajta az előbbi kis afférunknak. Küldök felé egy durcás pillantást, de rám se hederít, csak óvón körém tekeri a paplant és a fürdő felé noszogat.
- Menj, addig nekiállok az ebédnek. Siess, mert nélküled csinálom meg.- fenyeget játékosan, majd beteszi mögöttem az ajtót, én pedig sóhajtva lépek be a kádba. De azért elmosolyodom.
Ilyen élményben sem mostanában volt részem... ez most... annyira... intenzív és mély volt.
Gyorsan mosakszom meg, majd könnyedén felöltözöm és végig valami felhőtlen, kellemes érzés kerít hatalmába, amit egyenlőre nem tudok hova tenni.
Mikor belépek a konyhába, Romero már javában főzőcskézik, egy szál cigi a szája szegletében, ingujja feltűrve. A kezembe ad egy fakanalat, majd sorra adja a hozzávalókat is, amiket lelkesen adok hozzá a készülő ebédhez. Persze még nagyon ügyetlen vagyok, de szerencsére itt van nekem Romero, aki valahogy mindig, mintha csak előre látná a katasztrófát akadályozza meg azt. De egy alkalommal még ő sem tud megmenteni, kegyetlenül sikerül megpörkölnöm az ujjam végét.
- Hogyhogy nem fáj ha megégeted magad?- kérdem durcásan, mert ez pokolian fáj, neki meg még egy arcizma sem rendül ilyenkor...
- Mert a bőröm már hozzászokott.- mondja kuncogva, én pedig grimaszolok. - De ettől még megégethetem magam.- mondja, miközben elzárja a tűzhelyet és egy konyharuhával felszerelkezve kapja le az immáron elkészült ebédet és helyezi az asztalra.
- Lássuk, mit főztél.- mondja, miközben merít, én pedig feszült figyelemmel nézem, ahogy megkóstolja a mai kotyvalékot. És legnagyobb meglepetésemre egész elégedett arcot vág és feltartott hüvelykujjal jelzi, hogy a kaja ehető. Én is nekilátok.
Persze elsóztam, meg lenne mit gyakorolnom, de ez tényleg ehető, sőt, talán még a finom kategóriába is besorolnám, persze csak nagylelkűen.
Boldoggá tesznek ezek a kis apróságok. Hogy kivehetem a részemet a főzésből, a takarításból, a mindennapi dolgokból. Úgy érzem, egyenrangú vagyok, nem mint odabent az intézetben... normálisnak érzem magam, és ez mindennél többet jelent.
Ahogy az utolsó morzsát is eltüntettem, Romero komoly arccal dől hátra a székében, én pedig tudom, hogy az utunkról lesz szó. Elkomolyodva pillantok rá.
- Holnapután ugye indulunk. Tudnod kell pár dolgot.- kezd bele a mondandójába. Feszülten figyelem, ugyanakkor izgatott is vagyok. Hátradőlök a székemben. - Reggel indulunk, nagyon korán, hogy ne legyünk feltűnőek. Kevés a cuccunk, így a sztori az lesz, hogy az itteni kórházból viszem haza a szívbeteg papám, mert te sokáig voltál bent, és végre hazaengedtek. Ezért jó a kötés...- magyarázza, viszont nekem egy szó hallatán magasra szalad a szemöldököm.
- Az apád?- kérdem megütközve, alig akarok hinni a fülemnek...
- Igen. Ryu, hihetőnek kell lennünk. Lássuk be, testvéreknek nem látszunk, a nagybácsi sztorihoz meg túl fiatal vagy és túl vékony.- sorolja az érveit, majd ahogy durcásan összehúzom a szemeimet, halovány mosoly jelenik meg az arcán. Megértem én, de még is, én, mint apa...? Viccnek is rossz, ráadásul... ráadásul ha erőlködnék sem tudnék rá így tekintetni... - Tehát. Vonattal megyünk, mert ott kevesebb az ellenőrzés. Egy messzi ismerősömhöz megyünk, aki feketén bármilyen személyazonosságot elő tud állítani.
- Ismerős?- kérdem meglepetten.
- Igen. Tudod ha menekülök... Nos, sok ilyen embert megismerek, akik 18 évesnek írnak az iratokba, meg lakást szereznek potom áron, vagy segítenek elbújni. Egy egész hadsereg dolgozik ilyeneken, és ez a munkájuk. Tehát sok ilyet ismerek. Ezért nincs nagy probléma. Most jön a kérdés. Ha ott leszünk, akkor el kell dönteni, hogy milyen papírokat állítsunk ki magunknak.
Nem fejezi be, csak sokatmondóan pillant rám. Nekem pedig hirtelen leesik, hova akar kilyukadni...
Döbbenten nézek rá, aztán a szám széle akaratlanul is lefelé görbül. Ez... ez... nem is tudom, mit reagáljak erre. Mikor látja, hogy rájöttem a dolog nyitjára csak biccent egyet, megerősítve bennem a sejtést.
- Van időnk eldönteni, egy éjszakát is a vonaton töltünk, szóval jó hosszú utunk lesz. És mivel korai, ezért elég kevesen lesznek rajta.- mondja türelmesen, én pedig gondolkodom, csak kattog az agyam. Ennyit igazán megtehetek érte, nem fogok belehalni, csak a nevemet viseli majd...
De ettől csak még inkább erősödik az amúgy is kellemetlen tény: hogy jóval idősebb vagyok nála. És ez egyre jobban zavar.
- Aztán lakást kellesz keresni. Újabb kérdés. Ismerem a várost, és kérdezem, van-e valami kívánságod, hogy milyen legyen.- kérdi kedvesen, gyengéd tekintettel, én pedig a kezdeti megszeppenést legyűrve elpirulva nézek félre. Szerencsére a hajam eltakar, így nem láthatja a könnyeket a szemem sarkában. Én... én...
Figyelmesen felkel és pakolni kezd, ezzel adva egy kis magányt, míg a gondolataimba merülhetek. Ezek szerint, ez valami olyasmit jelent, hogy... hogy együtt fogunk élni? Egy család leszünk?...
Annyira idegen ez nekem. Még sosem éreztem soha, hogy bárkinek is fontos lennék...
Tétován Romerora pillantok, aki nekem háttal mosogat, ő is hasonlóan a gondolataiba merülve. Mögé lépek, átölelem, homlokom a tarkójának döntve. Kicsit megugrik, de gondolom csak megijedt, mert eléggé el volt mélyedve.
- Romero...- súgom halkan, bátortalanul. Az indulás pillanata egyre közeledik, de... úgy érzem, nincs elég erőm megtenni az első lépéseket. Gondolkodás nélkül megtörli a kezeit majd felém fordul és átölel, én pedig fázósan bújok a karjai közé, hogy megnyugvást találjak.
- Nyugi. Végig veled leszek. Megmondtam, nem hagyom, hogy csak úgy elmenj, emlékszel? Nem leszel egyedül, Ryu. Együtt képesek leszünk rá. Rendben?- kérdi halkan, a hátamat megcirógatva, én pedig reménykedve nézek fel rá. A szavai segítenek, erőt gyűjtök..
Mégis... egész életemben be voltam zárva, mások fogták a kezem, irányítottak, döntöttek helyettem. Most pedig egyszeriben minden a nyakamba szakadt, lábra kellene állnom, futni, mikor senki nem tanított meg járni... ijesztő ez az egész. Izgalmas és felszabadító, de ijesztő is.
- Én nem tudom, Romero. Sose jártam még kint... Nem ismerek semmit se szinte.- súgom reszketegen, az is hatalmas erőfeszítésembe került, hogy a diliházból megszökjek...
- Jól van.- mondja megnyugtató hangon. - Akkor majd megleplek valamivel, de aztán nekem ne gyere panaszkodni, hogy nincs park a környéken.- mosolyog rám, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtok. Pontosan érti, milyen érzések környékeznek...
Visszamosolygok rá, és még szorosabban bújok a karjaiba.
- Le kell mennem viszont a boltva, ha akarunk még enni vagy cigizni. Óhaj-sóhaj?- pillant le rám aztán hirtelen, én pedig tanácstalanul nézek fel rá. Pont... pont most?
Mintha csak meghallaná ki nem mondott kételyeimet, hajamba túr lágyan, homlokát pedig az enyémnek dönti, hogy közvetlen közelről nézhessek azokba a sötét szemekbe. - Visszajövök, rendben? Addig rád hagyom a mosogatást. Mit szólsz?
- Rendben. Siess vissza.- súgom lehunyt szemekkel, mintha ezzel meg tudnám akadályozni, hogy elmenjen. Kapok egy puszit az arcomra, majd ellép, nekem pedig görcsbe ugrik a gyomrom. - És vigyázz magadra.- súgom halkan, inkább már csak magamnak. Aztán hallom az ajtó csukódását.
Megint egyedül vagyok.
Megküzdve a magánnyal veszem rá magam a mosogatásra, a gondolataimat erőszakkal terelve csakis az edények felé, de valahogy mindig messze vándorolnak. Folyton az órát lesem, a perceket számolgatom...
Aztán a mosogatással is végzek, nincs dolgom. Tehetetlenül toporgok egy kicsit, majd a nappaliban leülök az ágyra. Felhúzom a lábaimat, és átkarolva őket fektetem az állam a térdeimre. Vajon... vajon mi lesz, ha elindulunk innen?
Itt biztonságban érzem magam Romeroval, olyan, mintha... mintha még mindig állna az idő, mintha védettek lennénk mindentől... ha elmegyünk innen, ez mennyivel fog változni?
Vajon... milyen lesz majd, odakint? Együtt?
Egyre borúsabb gondolataimból a halk kattanás ránt ki, én pedig szinte repülök a bejárati ajtóhoz. Mikor megpillantom őt, háttal nekem, gondolkodás nélkül átkarolom és hozzá simulok. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaimat, ő pedig hagyja, hogy megnyugodjak. Rosszul érint, ha nincs velem, ha nem ér hozzám vagy ha nem láthatom. Egyszerűen... olyan nekem, mint valami drog, amint eltűnik, az elvonási tüneteim jelentkeznek... kínszenvedés nélküle...
Érzem, ahogy kezét finoman az enyémekre simítja, finoman meg is cirógatja a kézfejem, majd szembe fordul velem, magához ölel, arcát pedig megszokott mozdulattal fúrja a hajamba.
- Hoztam neked valamit. Nem tudom, szoktak-e a diliházban édességet osztani, vagy milyet, deee... Ebéd után jár ilyen.- bontakozik ki a karjaim közül. Talán nem kellett volna rögtön letámadnom és a nyakára tapadnom...
- Amíg elpakolok, addig a ruhákat vidd lécci a fürdőbe, mert majd délután mosunk. Tiszta ruhában jobb utazni.- tájékoztat, én pedig bólintva, engedelmesen látok neki a dolgomnak és átmenekülve a másik szobába nagyot sóhajtok majd megdörgölöm az arcomat. Össze kell szednem magam, nem viselkedhetek úgy, mint valami gyerek! Felnőtt férfi vagyok, az istenért!
Megismerkedem a mosógéppel is, ezzel a különös, varázslatos masinával, ami mindent elvégez helyettünk, tisztára mossa a holmikat, sőt, még a nagyja vizet is kipréseli aztán a mosott ruhákból. Fantasztikus! Mikor én voltam gyerek, anyám hosszú napokon át mosott, először a mosógéppel, majd a ruhákat a centrifugába téve. Ennyit fejlődött volna a világ?
Aztán Romero a teregetés titkaiba is bevezet, megmutatja a legjobb módszert, én pedig ellesve a mozdulatokat terítem ki száradni a ruhákat.
- Kész is vagyok.- lépek be utána a konyhába, büszkén, mosolyogva, ő pedig int nekem. Valami furcsaság an az asztalon, tányérra téve.
- Tessék. A meglepi. Jégkrémtorta. Nem nagyon bírom az édeset, de ez az a kivétel, amit korlátlanul meg tudnék enni.- nyammogja egy kanállal a szájában, én pedig felkuncogva foglalok helyet mellette. Nem ettem még ehhez hasonló dolgot...
Persze gyerekkoromban anyám sokszor vett nekem édességet, de ilyet... ilyennek még nem találkoztam. Egészen új ízvilág.
Először óvatosan kezdem kanalazni a hűs finomságot, majd ahogy rákapok az ízére, egyre gyorsabban tömöm magamba. Ez nagyon finom!
Mikor elfogy az édesség, Romero vág még egy szeletet, aztán beledugja a mutatóujját és galádul egy pöttyöt hint az édességgel az orrom hegyére. A szemei egészen pajkos fényben csillognak, én pedig belemegyek a játékba, bosszúból egy hosszú csíkot rajzolok az arcának bal felére. Így meg egy ez jó darabig, és mint két nagyra nőtt gyerek maszatoljuk össze egymást tetőtől talpig. A végén pedig már alig tudom abbahagyni a nevetést, ugyanis Romeronak még a haja, sőt, a szemöldöke is tiszta jégkrém lett.
Végül a fürdőig noszogatjuk egymást, ahol a tükörben kiröhögve saját magunkat is mosakszunk ki. De a maradék, megolvadt jégkrémet is el kell még pusztítani, ezért sietve térünk vissza a konyhába, hogy elvégezzük eme feladatot.
A furcsa kis móka után pedig fáradtan terülünk el egymás mellett az ágyon, és én már automatikusan húzódok a kemény testhez. Romero is hasonló, berögzült mozdulattal karol át, arcát a hajamba temetve. De aztán történik valami furcsa, talán eszébe jutott valmai mulatságot, nem tudom, mert hirtelen kuncogni kezd, majd ezt leplezendő torokköszörülésbe, aminek egy igencsak veszélyes fuldoklás lesz a vége. Így jár az, aki mindent rejtegetni akar...
- Szeretsz utazni?- kérdem aztán, a szoba csendjébe.
- Igen. Megnyugtató. Főleg vonattal, mert ott lehet mászkálni, és imádom nézni az elszaladó tájat.- mondja lelkesen. - Hajón is ez van. A buszokat utálom. Ha csak lehet, kerülöm, mert túl sokan vannak és túl zsúfolt.
- Meg tudom érteni.- bólintok elgondolkodva, komolyságot erőltetve az arcomra. - Aki ennyit eszik, az meghízik, és így nem fér el egy nagy buszban.
- Hééé!!!- méltatlankodik, majd bosszúból kapok egy barackot a fejembe. - Vigyázz, mert a végén még a kövér ember kiszorít az ágyból!
- Az nem történhet meg.- mosolyodom el. Ha akkor lenne, mint egy ház, akkor sem engedném, hogy kiszorítson, maximum a hasán feküdnék. Apró puszit nyomok a szájára, aztán kicsit komolyabb vizekre terelem a témát. - Te sose félsz attól, hogy mi lesz majd a következő városban?
- Nem. Hozzászoktam, és szinte a mindennapjaim közé tartozik. Persze, ha te nem akarsz annyit utazni, akkor nem muszáj. Jártam már én elég helyen, nem nagyon találok én már sok újat.
- Nem, én... Szóval... Régebben terveztem, hogy majd körbeutazom a világot, megnézek egy csomó mindent, de valahogy nem jött össze.- mondom szégyenlősen, és úgy vonok vállat, mintha már nem is lenne fontos a dolog, pedig egészen elepedek már a gondolat után.
- Ohó, akkor nem fogsz unatkozni. Megnézed velem a világ legcsillogóbb és a legszürkébb oldalát is. Ha valaki, én ismerem, és meg is mutatom... apuci.- teszi még hozzá ártatlan képpel, pimaszul, én pedig ezt megtorlandó egyik ujjamat megkísérlem két bordája közé fúrni.
A kis támadás következtében majdnem a földön landolunk, majd ismét kényelembe helyezkedve Romero két cigit vesz elő.
- Rendben fiam. De mától új szabályok lépnek akkor életbe. Ahányszor apádnak szólítasz, annyi szál cigitől leszel megfosztva.- közlöm vele szigorú arccal a kegyetlen igazságot. Végül is, ez egy jó módja lenne a leszokásnak... hehe...
- Rendben... papa.- fűz tovább a kis szemtelen, de taktikát váltok és megkísérlem levegőnek nézni. Ez persze már nem tetszik neki, méltatlanul szusszantva egyet terül el az ágyon és húz vissza magához, én pedig engedve a kísértésnek fektetem fejemet a mellkasára. Rágyújtunk.
- Ezután még csinálok vacsorát, és megyünk aludni. Holnap némi készülődés az útra, korán fekszünk, és aztán... Bon Voyage!
- És aztán mi?- kérdem értetlenül, az utolsó szavak idegenül csengenek a fülembe.
- Franciául annyit tesz, jó utat.- oktat ki. - Ne félj, lesz még sok nyelv, amit meg fogsz ismerni, és mivel úgy látom, jó nyelvérzéked van...- mi ez az irónia, kikérem magamnak! - Nem hiszem, hogy nehézséget fog okozni.
Felkuncogok a kijelentésre és közelebb bújok hozzá, erőt gyűjtve a holnapi naphoz... jó nyelvérzék, mi? Ezt megjegyeztem...
*
A másnap pörgősen telik. Kicsit elaludtunk, ezért sietnünk kell, de még így is mindennel kényelmesen végzünk. Rögtön reggeli után én nekilátok beszedni a ruhákat, Romero pedig nagy gonddal csomagolja el őket. Majd tartunk egy rövid cigiszünetet, jobban mondva nekilátunk gyártósoron termeli a cigarettát, ő pedig mesél közben, az eltervezett út részleteit megosztva.
Aztán nekiátok szendvicseket csinálni, míg Romero egyeztet azzal a férfival, aki majd az iratokat állítja elő nekünk.
És míg ő odalent trécsel, én vérre menő küzdelmet folytatok egy fej hagymával, de szívós a kicsike és legyőz... a végén bekuporodok a sarokba bőgni szégyenemben, ugyanis ez a kis szemét szinte kimarja a szememet... minden hagyma ennyire csíp?!
Romero persze rémülten pattan mellén, én pedig gonoszan beijesztem.
Aztán megenyhül, befejezi a szendvicseket és közösen elcsomagoljuk. Meg is ebédelünk aztán, végül, de nem utolsó sorban minden árva holmit belegyömöszöljük a táskákba.
A nap végeztével leültet az ágyra ás átköti a sebemet. Szerencsére nagyon gyorsan gyógyul, és bár még mindig fáj picit, de ez szinte már elhanyagolható. Olyan a karom, mint régen volt, már nem fog minket semmiben hátráltatni.
Romero közben közli velem a nagy igazságot is: amint gyógyultnak leszek nyilvánítva, nem lesz mese, kíméletlenül munkára fog. Elmosolyodom.
- Feltűnt már, hogy egyre többet ígérsz nekem arról a nagy jövőről?- kérdem a vállam fölött hátrasomolyogva rá.
- Talán baj?- kérdi visszakozva.
- Dehogy.- rázom meg a fejem, sőt. - Romero... Én azt hiszem, félek egy kicsit a holnaptól.- vallom be végül, miután visszaöltöztem.
- Nem kell.- nyugtat meg, miközben karjai körém fonódnak... - Együtt megyünk, így nem lesz semmi baj.- biztat, miközben lágyan megcirógatja az arcom, majd a hajamba temetkezik, megint. Szeretem az érzést, mikor a hajamba szuszog... csiklandós és kellemes.
Jóleső sóhajjal kúszok hozzá még közelebb, majd álomra hajtjuk a fejünket...
*
Reggel még sötét van, mikor Romero felkelt. Nehezen tudok csak kikászálódni az ágyból, de aztán az izgatottság hamar beköltözik a csontjaimba és szinte lelőni sem lehet. Végre kimehetek, világot láthatok... végre elindulunk!
Ugyanakkor félek is, nem is kicsit, az eljövendő rossz dolgokra gondolva. Mi lesz, ha majd felismernek? Ha elfognak és visszadugnak a diliházba?
Inkább bele sem akarok gondolni...
Romero megy elsőnek a fürdőbe, majd én is követem, hogy tényleg felkészüljek az útra és felfrissítsem magam. Aztán a tükörbe, szembe nézve a saját képemmel felhúzom a fejemre a kapucnit, mérlegelve, hogy mennyire vagyok felismerhető. Nos, ezzel a frizurával tényleg sokkal másabb az arcom, és mikor a kapucni is rajtam van, szinte ki sem lehet találni, ki vagyok. Nem is hasonlítok régi önmagamra.
A mozdulatsort megismételve lépek ki a fürdőből, sőt, be sem fejezem egy jó darabig, de Romero türelmének is van határa. Rám szól, én pedig meghunyászkodva sütöm le a szemeimet.
Aztán felveszi a táskáját, nekem pedig görcsbe ugrik a gyomrom és tanácstalanul állok meg mellette.
- Meg akarod fogni a kicsi fiad kezét? Még a végén elcsatangol.- mondja viccesnek induló hangon, de a megjegyzés mögött mély értelem lapul. Nyelek egyet. Legszívesebben kétségbeesetten belé kapaszkodnék, de férfiúi büszkeségem ezt nem engedi...
Mégis... most, itt a rajtvonalnál érzem azt, hogy komolyan félek, sőt, rettegek. Vajon milyen lesz odakint? Mi vár ott rám?
Várakozóan tekint rám, de nem tudom rávenni magam, hogy mozduljak. Végül megunva a tétlenséget, hozzám lép, kezével finoman megsimítva az arcom. Tekintete nyugodtságot üzen, azt, hogy minden rendben lesz, hogy nem kell félnem. Én pedig szeretnék hinni neki. Végül, kihúzza magát, ismét, amitől sokkal férfiasabbnak tűnik nálam...
Ajkaimra hajol, de ezúttal a csókja lágy, kedves, én viszont vad szenvedéllyel csókolok vissza, ezzel kimutatva a kétségeim. Végül a levegőhiány miatt kell elválnunk egymástól.
Nem vár többet, megfogja a kezem, én pedig hálás vagyok neki ezért a mozdulatért. Kinyitja az ajtót, majd átlép a küszöbön, engem is maga után húzva. A szívem kihagy egy ütemet, mikor kiérek a folyosóra...
Hát... én...
Azt hittem, nehezebb lesz. Mégis, ez a löket elég volt ahhoz, hogy kicsit összeszedjem magam, és lefelé az emeletről már magabiztosan kövessem. Leadja a kulcsot, vált pár szór az ügyeletessel és kilépünk az utcára.
Ahogy a sok hang, szín, szag megrohamoz, kicsit megijedek, rémülten szorítom meg Romero kezét, de nem hagyja, hogy elbizonytalanítsam, céltudatosan fordul jobbra, rágyújtva egy szálra.
Én pedig csak ámulok és bámulok, próbálom feldolgozni azt a rengeteg dolgot, ami körülvesz... kimondhatatlanul sok autó száguldozik az úton, az emberek furcsa ruhákban jönnek mennek, mindenhol színes neonok, plakátok, végtelen hangzavar, tumultus...
Magabiztos léptekkel megy, húzva maga után. Elérjük az állomást is, ahol gyorsan megveszi a jegyeinket, majd kicsit megnyugodva gyújtunk rá egy szál cigire. Nekem pedig most kifejezetten jól esik.
Annyira más lett a világ... az emlékeimben... máshogy él. Talán a legjobb szó rá a szürke. Igen, ez az. Szürke és sivár világra emlékeztem, ahelyett pedig egy mozgalmas, színes, zajos dolgot kaptam.
A vonat lassan gurul be, az emberek pedig tolakodva csörtetnek fel rá. Én bizonytalanul pillantok a hatalmas gépezetre, de Romero nem mozdul, megvárja, míg mindenki felszáll, csak azután néz rám.
- Készen állsz? Velem jössz?- kérdi halkan, mélyen a szemeimbe nézve.
Nyelek egyet.
Kezem ökölbe szorul. Eljött az idő, a választás pillanata. Bólintok. Már nincs visszaút...
Biccent egyet, majd a vonat felé indul és felszáll, én pedig ijedten ugrok utána, az az érzésem támad, hogy lent fogok maradni, hogy nélkülem megy tovább.
Romero még utoljára végigpillant a peronon, majd apró csókot nyom a számra, de ettől a hirtelen kis incselkedéstől elpirulok. Itt, mindenki előtt...?
Jót mosolyogva rajtam hatol be a kocsiba, majd egy üres fülkére találva benyit, én meg követem. Fáradtan dől le az egyik ülésre, majd behúzza a függönyt, az ablakot pedig résnyire nyitja. Rendezkedni kezd, láthatóan alváshoz készülődik. Ám ekkor egy férfi kopog be, a kalauz, a jegyeinket kéri.
Romero szótlanul adja át neki. Hevesen dobog a szívem. Ezernyi őrült godolatfordul meg a fejemben, alaptalanul. Furcsán érzem magam, minden kavarog...
Majd felém nyújtja az aláírt jegyet, én pedig kérdőn nézek rá.
- Csak a biztonság kedvéért. Meg az első emlékért, amire érdemes lesz emlékezni.- mondja jelentőségteljesen, én pedig tétován veszem ki az ujjai közül a papírdarabot. Az első közös emlékünk idekint...
Végül az ajtón is behúzza a függönyöket, hanyatt dől az ülésen és elégedetten szusszant egyet. Utoljára még érzem magamon a tekintetét, majd apró kis kunkor költözik a szája szegletében és lehunyja a szemeit.
Én pedig megbűvölten tapasztom tekintetem a mellettünk elsuhanó tájra.
Időtlen ideig tudnám nézni az elszaladó fákat. Furcsa módon az az érzésem van, hogy mi állunk egy helyben és a föld szalad mellettünk, vele együtt pedig a fák és dombok is futnak. Tudom, badarság, de tényleg így érzem. Áthaladunk néhány városon, az emberek pedig jönnek és mennek. Ezernyi csodát látok közben. Annyira megváltozott a világ, mióta utoljára láttam... mindenki furcsábbnál furcsább ruhákban jár, még annál is furcsábban beszél és sorolhatnám. Újra és újra rácsodálkozom a világra.
Lassan a nap is kezd lebukni a horizont alá, megvilágítva a felhők alját, narancsos fényével megcirógatva a tájat. Én pedig csillogó szemekkel nézem. Mintha most látnék ilyet először, a számban az újdonság varázsának íze.
Majd az éjszakára koncentrálok.
A távolban színes fények cirkusza jelzi, hogy ott bizony egy város lapul. Mellettünk az országúton száguldó autók, a fejünk felett pedig a csillagok megbabonázó fénye. A Hold elbújt a szürke felhők közé, csak néha kacsint ki közülük. Az ablakon látom tükröződni saját arcképem, ahogy gyermeteg kíváncsisággal figyelek.
Egy nagyobb bukkanónál aztán morgást hallok és sötét szemek meleg fénye siklik rám.
- Aludnod kellene.- jegyzi meg rekedtesen, fürkésző szemeivel arcomat vizsgálva. De csak megrázom a fejem.
- Képtelen vagyok.- súgom megbűvölten, az izgalom még mindig a markában tart, nem hagy elpilledni. Annyi csodát láttam ma, és még többet fogok! Képtelen vagyok ilyen nyüzsgő gondolatokkal álomra hajtani a fejem.
Mozgolódást hallok, odapillantok hát. Fáradtan ülő pózba tornázza magát és nyújtózik, megtornáztatja elgémberedett izmait.
- Még mindig ennyire izgatott vagy?- kiérd halvány kunkorral a szája szélében, én pedig elszégyellve magam bólintok. Tudom, nevetséges és gyermeteg dolog, de valóban nem bírok magammal. Egyik kezét felém nyújtja, én pedig kis tétovázás után csúsztatom csak bele a kezem, valamiért nehezemre esik elszakítani a gondolataim az elsuhanó tájról. Maga mellé húz az ülésre, majd hajamba túrva éri el, hogy végre rá figyeljek. Kíváncsian pillantok a kedves szemekbe.
- Rengeteg dolog vár még ránk, nem lesz megállásunk. Eleget láthatsz még holnap is a világból. Pihenj.- súgja egészen kedvesen, én pedig végtére is bólintok, hiszen igaza van. Fáradtan meg amúgy sem tudnék koncentrálni, és csak lassítanám magunkat.
Kezeimet mellkasára simítom és édes csókot lopok ajkairól, és ahogy nyelve lassú, bágyatag táncba kezd az enyémmel hirtelen érzem, mennyire kimerült vagyok. Egész bágyadtan viszonzom az édes csókot, majd elpilledve sóhajtok fel és vetek még egy utolsó pillantást a tájra.
- Rendben. Megpróbálok aludni.- adom be végül a derekam, ő pedig megnyugodva engedi, hogy visszamásszak a saját helyemre, s hozzá hasonlóan ágyazzak meg magamnak. Végül kényelembe helyezkedek. - Szép álmokat.- súgom halkan, félbeszakítva a vonat egyenletes zakatolását.
- Neked is.- mondja, én pedig lehunyom a szemeimet. A döcögő kocsi hangjai altatnak el.
*
Másnap a cigi mentolos füstjére kelek. Az elvonási tüneteim rögtön gyötörni kezdenek, ezért kénytelen kelletlen kinyitom a szemem. Romero, velem szemben ül, egészen laza testtartásban, szája szélében cigivel, és régi szokásához hűen az orrán keresztül fújja ki a szürkés füstöt.
- Jó reggelt.- nyögöm fáradtan, majd szemeimet megdörzsölve ülök fel. A tagjaim eléggé elgémberedtek, amiért ilyen kis helyre szorítva aludtam, ezért felállok és úgy nyújtózkodom tovább.
- Jó reggelt. Jól aludtál?- kérdi halkan, de csak nyögve megrázom a fejem.
- Mindenem fáj, ráadásul elfeküdtem a nyakamat... jesszus...- morgolódom, nem tudom balra fordítani a fejem. - Nem vagyok ehhez hozzászokva...
- Majd leszel.- kuncog fel halkan, majd elkapja a derekamat és az ölébe húz, pontosabban a lábai közé. Először nem értem, mit akar, de ahogy ujjai gyengéden masszírozni kezdenek, elégedetten nyögök fel. Kicsit előrébb hajolok, hogy kényelmesebb legyen neki. A mozdulatai egész mesteriek, én pedig lehunyt szemekkel élvezem, a nadrágját markolva a térdénél.
- Nagyszerűen csinálod... úr isten... ihhgen...- élvezkedem halkan, ahogy kimasszírozza a feszültséget az izmaimból. Hirtelen még az is felötlik bennem, hogy talán egy ideig masszőrként dolgozott vagy ilyesmi, hogy ennyire jól megy neki...
A végére olyan szinten ellazulok, hogy mikor abbahagyja, nem tudom magam rávenni, hogy felkeljek, egyszerűen csak a mellkasának dőlök.
- Aranyból vannak a kezeid...- súgom elégedetten, mire csak kuncogást hallok a fülem mellől.
- Tudom.- mondja, és hallom a hangján, hogy vigyorog. Átöleli a derekamat, és pedig szórakozottan kezdem cirógatni a kézfejét.
- És még szerény is vagy.- jegyzem meg vigyorogva, a hangomból pedig csöpög az irónia. Csak felnevet, és pedig mosolyogva hallgatom a hangját. Ritkán halom nevetni, pedig olyankor... olyankor mintha nem is önmaga lenne. Csodálatos a nevetése. Egész lényemmel beleborzongok.
- Én vagyok a megtestesült szerényésg.- fokozza tovább, de csak szemeimet forgatom.
- Inkább dugulj be, te kis egomán!- nevetek fel, majd mennék vissza a saját helyemre, de nem enged, szorosan tart. Sőt, ezt fokozandó még csikálni is kezd.. neee... neee!
- Ugyan, tudom, hogy szereted hallgatni a hangom.- súgja a fülembe, szinte már dorombolva, egészen furcsa hangnemmel. Ha az ujjai nem lennének mélyen az oldalamban, talán még fel is izgulnék erre, de így csak sírva röhögve próbálom lefejteni magamról a kezeit. Borzasztóan csiklandós vagyok, szinte már abnormális szinten.
Pár perc múlva már szó szerint könyörgök, hogy hagyja abba, és a végén megkegyelmez rajtam, én pedig lihegve menekülök a szemközti ülésbe. Elégedett vigyorral fonja keresztbe a kezeit, én pedig megpróbálok csúnyán nézni rá, de valahogy nem akar összejönni.
- Ez alattomos húzás volt.- morgok, szemeim sarkából a könnyeket törölgetve, de a vigyora letörölhetetlen. Talán most látom először így vigyorogni.
- Tudom. De megérte. Mit is mondtál, bármit megteszel, ha abbahagyom?- kérdi felvont szemöldökkel, én pedig most döbbenek rá, hogy mekkora marhaságot is csináltam...
- Rosszul hallottál, én ilyet nem mondtam.- vágom hozzá faarccal, ruhámat rendbe szedve, hátha így megmenekülök az elkerülhetetlen sors elől.
- Folytassam?- vonja fel gonoszan somolyogva a szemöldökét. Megremegek.
- Mit akarsz?- sóhajtom végül beletörődve, de a tekintetében furcsa csillogás lesz úrrá. Nem tudom, ez jót vagy rosszat jelent-e, mindenesetre kíváncsian pillantok rá.
- Csókolj meg.- kéri halkan, szinte már súgva, én pedig nyelve egyet, megbabonázva pillantok ajkaira. Ha akarnék sem tudnék nemet mondani egy ilyen kérésnek... csakhogy egyáltalán nem akarok nemet mondani.
Így végül lassan átmászok mellé, a szemeibe pillantva kérdőn. Mit jelentsen ez? Még sosem mondott nekem ilyet... ezzel a mondattal tulajdonképpen elismerte, hogy ő is vonzódik hozzám. Összezavar...
Kezem felfuttatom a karján, a vállán, a nyakán, és élvezem, ahogy megborzong érintésem alatt, végül ujjaimat selymes fürtjeibe bújtatom. És nagyon lassan, mély tekintetében elveszve hajolok hozzá közelebb, hogy megízlelhessem ajkait...
Mohón csókol vissza, szenvedélyesen, én pedig belesóhajtok a csókba, ahogy derekamat átkarolva von magához közelebb. Percekig vadul faljuk egymást, néha játékosan a másikba harapva, majd a levegőhiánytól kénytelenek vagyunk elválni egymástól. Ez a csók most valahogy más volt, mint az előzőek... valami más volt benne, de nem tudom eldönteni, hogy mi. Talán a szabadság íze...?
De nem mutatok hajlandóságot eltávolodni tőle, ajkaimmal a nyakára csusszanok, ő pedig nyögve markol a hajamba.
- Ryu, ne itt...- próbál megállítani, de nem engedem magam. Finoman, játékosan kóstolgatom végig, majd forrón nyalok végig a nyakán, halkan felkuncogva, ahogy megremeg. Fülét is kezelésbe veszem, tudom, hogy az az egyik érzékeny pontja, így hát finoman végignyalok fülcimpáján majd meg is harapdálom. A kis hamis beharapja a száját, ezzel akadályozva meg, hogy kibuggyanjanak azok az izgató hangok...
De ezúttal nem érdekel, mit mond, a függönyök el vannak húzva, senki nem lát minket. Lejjebb kúszok hát, az egyik oldalon finoman elhúzva a felsőjét, ajkamat egy olyan kis pontra tapasztva, ahol még éppen eltakarja a felső. Aztán szenvedélyesen szívni kezdem.
Hagyok rajta egy csinos kis foltot, majd elégedetten nyalok végig művemen, végül pedig elégedett mosollyal visszaülök a saját helyemre. Zavarodottan, homályos tekintettel néz rám, mire válaszként én is elhúzom a felsőmet, megmutatva magamon azt a rengeteg vörös foltot, amit tegnap kaptam. Persze zavartan elpirulva kapja el rólam a tekintetét.
- Vedd úgy, hogy ez volt az én kis bosszúm.- kacsintok rá huncutul, mire kapok egy sötét pillantást. Végigsimít a kis nyomon, majd visszahúzza a felsőjét és szórakozottan újra rágyújt. Én is kuncsorgok egy szál cigit és együtt fertőzzük tovább a fülke levegőjét.
Aztán a vonat döccenve megáll.
- Itt át kell szállnunk.- mondja, miközben szedelőzködni kezd, és én izgatottan követem a példáját. A cigimet a szám szélébe lökve kapom fel a kabátomat, a csuklyát mélyen a fejembe húzva, majd veszem a táskám és követem lefelé.
Leszállunk a vonatról, én pedig szorosan mellette haladva követem.
- Van még néhány óránk a következő vonatig. Mit csináljunk?- kérdi rám pillantva, de a kérdése elsuhan a fülem mellett. Megbabonázva bámulok egy fickót, aki talpig feketében ül nem messze tőlünk, egy padon, az arcába rengeteg ékszerrel, karikákkal és egyebekkel. A haja hosszú és az égnek van állítva, és mindennek a tetejében lángvörös. Gitár van a kezében, azt pengeti elmélyülten.
- Ryu!- lendül meg egy tenyér az arcom előtt, én pedig feleszmélve pillantok rá.
- Bocsánat... elbambultam. Mit is mondtál?- kérdem zavartan elpirulva, mire csak sóhajtva szív egyet a cigijéből.
- Mit csináljunk a következő vonat indulásáig?- teszi fel ismét a kérdést, én pedig elgondolkodva pillantok szét.
- Talán sétáljunk egyet és együnk közben.- javaslom, mire bólintva keresi meg tekintetével a kijáratot, én pedig szorosan a nyomában követem. Semmi kedvem elveszni egy ekkora helyen, ugyanakkor a tekintetem szüntelen érdekes dolgok után kutat.
Egyszer megpillantok egy fiatal lányt, aki épp magában beszél.
- Még hogy én vagyok az őrült...- jegyzem meg halkan, elnézegetve őt.
- Mi?- fordul felém Romero felvont szemekkel, de csak megrázom a fejem, miszerint nem volt fontos.
De folyton folyvást leragadok valahol.
Egyszer megpillantok egy idősebb férfit, ahogy egy padon ülve valamiféle furcsa ketyerét nyomkod. Egészen lapos, és betűk vannak az alsó felén, amihez hozzá van erősítve egyfajta képernyő. Olyan, mint egy tévé, de mégis nagyon vékony. Fogalmam sincs, mi a fene lehet az, mindenesetre az ujjai repkednek a billentyűk fölött.
Máskor egy színes kirakat előtt állok meg. Apró kis készülékek vannak kiállítva, de nincsen rajtuk gomb, az egész egy apró képernyőből áll. Nem tudom elképzelni, mi is lehet, mígnem megpillantok egy kosztümös hölgyet, ahogy egy ilyen kis micsodát tart a füléhez és beszél bele. Mi a fene... talán telefon...?
De hol van hozzá a vezeték? És a gombok? Gombok nélkül hogy lehet tárcsázni? És minek van rajta képernyő...?
Ezernyi kérdés merül fel bennem, de egyikre sem kapok választ. Végül Romero, megunva, hogy folyton lemaradok, kézen fogva húz maga után. Én pedig szüntelenül elcsodálkozom.
Az utakon rengeteg autó száguldozik. Mikor én voltam fiatal, talán még feleennyi sem volt. És az emberek is! Rengetegen vannak! Furcsa ruhákban, furcsa frizurákkal és még furcsább dolgokkal sétálgatnak.
Aztán megpillantok egy plakát egy hatalmas táblán, valami reklám lehet. Aztán hirtelen elsötétül és más jelenik meg a helyén.
- Romero! Ez a plakát megváltozott!- kiáltom meglepetten, mire csak türelmes mosollyal lép mellém.
- Azért, mert ez digitális reklámtábla.- magyarázza türelmesen, én pedig nagy szemekkel lépek hozzá közelebb, majd a tábla másik oldalát is megvizsgálom. De ott semmit nem látni. Ekkor megint változik a kép.
- Akkor... ez olyan, mint valami tévé?- kérdem értetlenül, ő pedig bólint. Tovább húz, tekintetem viszont nehezen szakítom el a legújabb csodától. Az egész város ilyen dolgokkal van tele.
Aztán találunk egy kisebb parkot, és egy padra leülve kezdünk majszolni egy-egy szendvicset. Nem szólok, csak a rohanó embereket pásztázom kíváncsian.
Végül sóhajtva gyűröm össze a szalvétát és dobom bele a mellettünk lévő szemetesbe.
- Túl sokat változott minden...- jegyzem meg halkan, inkább csak magamnak. Megenyhült tekintettel néz rám, majd egyik kezét a vállamra csúsztatja és biztatóan megszorítja. Suta mosollyal pillantok rá.
Elveszettebbnek érzem magam, mint valaha. Minden annyira más lett, rá sem ismerek semmire... Mindenhol furcsa, apró kis gépek vannak, átszőnek mindent. Az épületek magasabbak, mint valaha, az emberek pedig furcsábbak. Mintha egy másik világ lenne.
- Én itt vagyok veled. Sosem foglak egyedül hagyni, ugye tudod?- kérdi halkan, én pedig bólintok. Sóhajtva húzom a csuklyát még jobban az arcomba.
- Tudom. És köszönöm. Azt hiszem, egyedül nem is menne.- jelentem be halkan, majd nekilátok még szendvicsnek. Sokat jelent, hogy itt van velem és nem vagyok magamra utalva. Ebben a rohanó világban, biztos vagyok benne, hogy teljesen elvesznék. Nem lennék képes egyedül megállni a lábamon. Túlságosan is más lett minden.
Végül vissza, az állomás felé vesszük megint az irányt. Én persze, ahogy az várható volt, megint leragadok egy kirakatnál, ahol megannyi tévé álldogál egymagában, viszont ezek is mind nagyon vékonyak. Hova tűnt a hátuljuk? Hol fér el bennük az a rengeteg vezeték és miegymás?
Megbabonázva bámulom a színes képet, ahol egy kellemes mosolyú nő beszél, aztán összehúzom a szemeimet. Ugyanis egy ismerős épület bukkan fel a képernyőn.
- Ryu, gyere már, nem érünk rá.- húzna Romero maga után, de megrázom a fejem.
- Gyere csak, ezt látnod kell.- mondom neki, mire érdeklődve lép mellém. És ekkor hirtelen megjelenik az arcom a képernyőn. Egy kissé fiatalabb arc, hosszabb hajjal, fénytelen szemekkel és érdektelen arckifejezéssel. Nyelek egyet.
Romero nem válaszol, csak magabiztosan tovább indul, engem is magával húzva. Nyelek egyet. Várható volt, sőt, biztos voltam benne, hogy a szökésemet már bemondták a tévében, hiszen ön és közveszélyes őrültként vagyok nyilvántartva. Biztos keresnek.
Szótlanul tesszük meg az utat az állomásig, egyfajta feszültség ül kettőnk közé. De végig fogja a kezem, én pedig hálás vagyok neki ezért.
Majd felszállunk a következő vonatra, és ahogy az döcögve megindul, megkönnyebbülünk.
- A következő állomás Nagy Jack lesz. Tőle szerezhetünk iratokat.- mondja halkan, én pedig bólintok.
Aztán elvigyorodom. Először nem érti a mulatságom okát, de ahogy rápillantok, kíváncsi lesz.
- Furcsa lesz egyedülálló apaként nevelni téged, fiam. De biztosíthatlak, hogy minden tőlem telhetőt megteszek majd.- mondom felmagasztosult tekintettel, mire elröhögi magát, én pedig vele nevetek.
- Hülye. Itt inkább én gondoskodom rólad, nem pedig fordítva.- incselkedik, de előveszem
szigorú tekintetem.
- Ne feleselj apáddal, vagy szobafogságot kapsz!- fenyegetem meg a mutatóujjammal, mire a fejét megrázva gyújt rá egy újabb szálra. Felkuncogok, majd eszembe ötlik még valami. - Tényleg!- kiáltok fel meglepetten, ő pedig kíváncsian pillant rám. Gonoszan elmosolyodom. - El is felejtetem mondani... előbb-utóbb úgy is meg kell ismerned az igazságot, ezért nem akarom tovább húzni. Szóval... tudom, hogy megdöbbentő lesz, és biztos időbe telik meg feldolgozni, de...- húzom az agyát komoly pofával.
- Mond már!- szól rám végül türelmét veszve, én pedig gyászos képpel közlöm vele a hatalmas igazságot.
- A Ryuuzou a vezetéknevem.- döbbent csend, én pedig felnevetek az arckifejezésén. - Tudod Japánban az embereknek a vezetékneve van elöl, a keresztneve pedig hátul. Szóval a keresztnevem a Shoji.- kacsintok rá, mire zavartan túr a hajába.
- Szóval Shoji...- nyögi meglepetten, de a név annyira idegenül hangzik a szájából.
- Maradjunk a Ryunál, ahhoz már hozzászoktam.- mosolyodom el, ő pedig bólint, a szája szélébe mosoly költözik. Meg amúgy is, ő az egyetlen, aki ezen a néven hív, szóval... - És ha már itt tartunk, megtarthatnád a Romerot.- javaslom vidáman. Tudom, milyen fontos ez neki, hogy mennyire gyűlöli a nevét. Így, hogy végre megszabadulhat tőle, azt hiszem, ő is más lesz picit. Mint én, mikor levágta a hajamat.
- Ryuuzou Romero...- mondom halkan, aztán elröhögöm magam. - Ez valahogy annyira furán hangzik.- jelentem ki, mire a gonosz megjegyzésért kapok egy barackot a fejemre.
- Csend legyen, vagy ma este nem alszol velem egy ágyban!- fenyegetőzik, amire persze behúzom fülem-farkam. Morogva fonom keresztbe a kezeimet. Igazságtalanság...
*
Újra vonatozunk és már későre jár, mikor az első állomáshoz érünk. Fáradtan szállunk le. Már besötétedett, és csak az utcai lámpák sárgás fénye világítja meg utunkat. Megszállunk egy szállodában, és nem kerüli el a figyelmemet a portás furcsa pillantása, mikor Romero egy szobát kér, kettőnknek.
Végül, mikor felérünk és csukódik mögöttünk az ajtó, nyögve terülök el az ágyon.
- Kikészültem... hulla vagyok.- jelentem ki, még talán sosem voltam ennyire fáradt.
Mosolyogva teszi le a cuccait a fal tövébe, majd az ingét kezdi gombolni. Némán figyelem.
- Pedig ez még semmi. Megcsináltatjuk az iratokat, aztán hajóra szállunk és elhagyjuk az országot.- jelenti ki mosolyogva, én pedig felcsillanó szemekkel ülök fel, ezzel a kijelentésével teljesen felvillanyozott. Már nem is érzem magam annyira kikészültnek...
- És hova megyünk majd?- kérdem izgatottan.
- Európába.- jelenti be. Megannyi furcsaság ötlik az eszembe. Rengeteget olvastam Európáról, a furcsa szokásaikról és egzotikus országaikról.
- Európa...- suttogom halkan, izgatottan. Felnevet az arckifejezésemen, majd a fürdőszoba felé veszi az irányt, de ezúttal nem hagyom megszökni, utána indulok. - Elmegyünk majd Franciaországba? Meg Spanyolországba? Meg Olaszországba? Látni akarom majd a hazádat is.- mondom izgatottan. A hely, ahol Romero született, ahol felnőtt. Felnevet, miközben ledobja az ingét és vetkőzni kezd. Követem a példáját.
- Türelem, türelem, mindenhova elmegyünk majd. Időnk, mint a tenger.- közli, miközben megengedi a vizet.
- Tudom, de annyira izgatott vagyok. Még sosem jártam külföldön. Mindent látni akarok! Az egész világot!- mondom lelkesen. Romero mosolyogva beül a félig telt kádba, én pedig csak most kapok észbe. Még minden ruha rajtam van.
A kád szélére ülve kezdem hát gombolni az ingem.
- Látni is fogsz. Mindent megmutatok majd neked.- ígéri, én pedig felcsillanó szemekkel nézek rá.
- És majd Európa után menjünk el Amerikába is! Meg majd valami havas országba! Sajnos ahol én nőttem fel, nagyon ritkán havazott.- mondom, majd az ingemet ledobva a nadrágomat kezdem bontogatni. - És meg akarok majd tanulni más nyelven is! Tanítasz majd, igaz?- kérdem széles mosollyal, lelkesen. Mosolyogva bólint, arcomat fürkészve. Miután már meztelen vagyok, a vállamon lévő kötést kezdem lefejteni magamról, végül beülök vele szembe.
- Először a te anyanyelveden akarok majd megtanulni, aztán majd angolul, meg mondjuk...- sorolnám teljesen belelendülve, de csak nevetve szakít félbe.
- Állj, állj, nyugalom! Ryu, ennyire azért nem kell előre szaladni.- nevet, én pedig zavartan vigyorodom el.
- Bocsi, túl lelkes vagyok...- kuncogok fel, majd hogy lenyugtassam magam, nagy levegőt veszek és teljesen elmerülök a vízben. Végül mikor feljövök, mint valami kutya, úgy rázom meg a fejem, ezzel gyakorlatilag mindent bevizezve.
- Héj!- kapja az arca elé a kezét, de csak rávigyorgok szélesen. Aztán megakad a tekintetem azon a kis folton, amit nemrég hagytam rajta. Felkuncogok.
- Jól áll neked a szívásnyom.- jegyzem meg perverzül.
- Te csak ne beszélj.- vág vissza. Rajta csak egy van, rajtam viszont... nos, fogalmazzunk úgy, hogy tele vagyok piros kis foltokkal. De kicsit sem bánom. Sőt, kifejezetten élvezem, mikor megjelöl...
Nevetve kúszok hozzá, miközben elzárja a csapot, és bevackolom magam a lábai közé. Kap egy kis puszit a szájára, majd hátamat a mellkasának döntöm és egy régi csak dallamot dúdolva kezdem el bevizezni magam. Egy hagyományos, japán dalocska, még gyerek voltam, mikor tanultam.
Végül, engedve a csábításnak halkan énekelni kezdem...
Szerkesztve vicii által @ 2012. 04. 28. 19:37:35
|
| Laurent | 2012. 04. 26. 19:32:25 | #20646 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Elmebetegemnek~ Múzsámnak
Evés után Ryu jelentkezik a mosogatásra, és mivel semmi nagy ördöngösség nincs benne, hát odaengedem a mosdóhoz, és ellátom őt pár tanáccsal, ami láthatóan felvillanyozza. Hihetetlen, hogy ő még soha nem csinált ilyeneket. És amíg ő befejezi, én az ablakba ülök, hogy kipöfékelve rajta nézzem a sötétedő eget. Hihetetlen. Már lassan itt a november is. Bent az intézetben nem éreztem, hogy hogy telik az idő, mintha megállt volna. Furcsa egy illúzió. Nemsokára csatlakozik Ryu is, hogy az ágyon eldőlve pihenjen. Nem hallottam csörömpölést, és vér se folyik, tehát túlélte.
-Tudod... - zavart arca felé fordulok. Lehet mégis tört valami? - Ha esetleg jobban érzed magad, én sem voltam még férfival.
Ezen meglepődök. Annyira magabiztosnak és céltudatosnak tűnt... Elpirult arcát a párnába rejti, mintha... szégyellené? Nem. Csak szégyenkezik talán, hogy ennyire kitárul előttem.
-Tényleg? - tudom, hogy ilyen nem hazudna, de a kérdés magától csúszott ki.
-Ennyire meglepett? -néz rám, én meg bólintok.- És szerinted egy diliházba zárva az embernek mennyi lehetőségve van ismerkedni? - végülis igaza van... - Szűznek épp nem vagyok szűz, mert... mert voltam már nővel. Talán háromszor, vagy még annyiszor sem, nem emlékszem... de egész fiatal voltam, mikor bezártak oda, a négy fal közé. És csak őrültekkel voltam körülvéve, és valljuk be, ők nem a legjobb társaság.
Elgondolkozva nézek magam elé. Alaptalanul lettem féltékeny hát? Hangtalanul fújom ki a füstöt, míg végiggondolom azt, amin nincs is mit agyalni annyit.
-Szóval csak nővel voltál...
Jegyzem meg, nem is kérdezem. Vagyis inkább lánnyal, hiszen ha bent nem volt senki, ő meg 18 volt, amikor bekerült... Bár ez még nem zárja ki a másikat. De akkor hogy kerülök én a képbe? Egy újabb dili? Nem akarok egy nap arra kelni, hogy rámunt, és agyő. Fürkészve pillantok rá, azon tűnődve, kérdezzek-e, de megint gyorsabb nálam. Túl jól ismer.
-Sosem vonzódtam a férfiakhoz, sőt... a mai napig nem izgat fel egy férfites látványa.
-De hát... - akkor én mi vagyok a szemében, ha egy férfi test nem vonzza? Sellő???
-Te más vagy. A lényed az, ami vonz, a test pedig, amiben élsz, csak a körítés. Igazából édes mindegy lenne, hogy nézel ki. A személyiséged ragadott meg.
Válaszolja hanyatt fodulva, kezeivel a feje alatt, és lehunyt szemekkel. Annyira nyugodt most a testtartása, csak az arcán nagyobbodó vörös folt jelzi, hogy iszonyúan zavarban van. Senkivel se beszélt volna erről?
-Szóval... visszatérve az eredeti témához, ilyen szempontból te is az első lennél nekem...
-Ryu...
A neve a levegőben lóg kettőnk között, és a félénk pillantása csak méginkább megerősít egy csomó mindenben. Tudtam, hogy sokmindenben olyan, mint egy gyerek. De ennyire! Ilyen fiatal lélekkel egy ilyen élettel, vajon ha egyszer kiengedték volna, mihez kezd? Oda se nézve hajítom ki az ablakon a csikket, és az ágyba bújok, megölelve őt, ahogy hozzámfurakszik.
-Köszönöm.
-De miből gondoltad, hogy én annyira tapasztalt lennék?- most rajtam a sor, hogy zavarba jöjjek.
- Mert olyan bátran közeledsz felém.- nyögöm, mire ő kuncogva fúrja magát közelebb, megborzongatva.
- Az csak azért van, mert bízom benned. - felvont szemöldökkel kérdezem meg, ezt mire is értette, ő edig folytatja. - Tudod... kicsit nehéz ezt szavakba önteni, de én azért megpróbálom. Azt ugye tudod, hogy őszintén, mindennél jobban vágyom rád.- lassan bólintok - Mert ahogy hozzám érsz, boldogság tölt el. Egyrészről szívből örülök a közelségednek, annak, hogy mellettem vagy. Másrészről... mikor másként érsz hozzám, forrón, szenvedéllyel, akkor úgy érzem, hogy igazán elfogadsz, nemcsak a személyiségemmel, hanem a gyarló vágyaimmal együtt is.
-Folytasd. - csüggök a szavain, mert ezek azt jelentik, ő is bizonytalan, ő se annyira céltudatos, mint mutatja, és ezzel számomra mérföldek tűnnek el közülünk.
-És mikor ott bent a kádban feljuttattál a csúcsra, - megrebben a szemem. - szóval... akkor hihetetlen békét és nyugalmat éreztem. Olyan volt, mintha minden baj megszűnt volna körülöttünk, mintha nem lett volna múlt és jövő, csak a pillanat. Őszintén boldog voltam és gondtalan... csak te voltál és én. Ezt az érzést keresem szüntelen, amikor hozzád érek és önző módon követelőzöm. Ugyanakkor mikor ez fordítva történik, akkor csak az jár a fejemben, hogy szeretném neked megmutatni, én mit is érzek olyankor. Azt akarom, hogy te is megtapasztald, hogy tudd, milyen csodálatos is ez... csak a pillanatnak élni...- Örülök, hogy nem néz rám, mert így helyet kap a kíváncsiság iránta. Vajon még mi bújhat meg benne? Mi okozza ezt az egészet bennünk? Tényleg létezne valami felsőbb hatalom? - És... szóval, folyamatosan bennem motoszkál a gondolat, hogy talán ezt még valahogy fokozni is lehet... és akkor talán tényleg megáll majd az idő, elfelejtünk minden rosszat, ami történt, és minden mást is, ami történhet... tudom, butaságnak hangzik, de én tényleg ezt érzem. Ostoba gondolat, mi?
Halovány, pirulós mosollyal néz fel rám, de én csak ajkaira hajolok. Egész eddig mást hittem. Így persze minden más. Egészen más. Értem, nekem, velem. Önzőnek érzem magam, és valami gonosz embernek, aki ilyeneket művel szegény őrültekkel... De ugyanakkor piszkosul boldognak is, hogy itt van velem. Egyáltalán nem butaság az, amit mond. Mert belegondolva, amikor ő... Nos... izé, szóval amikor vele vagyok, én is szeretek kikapcsolni, lazítani, és nem az jár örökösen a fejemben, hogy az élet milyen hatalmas nagy kibaszás. Ebbe a csókba próbálom belesűríteni azt a sok gondolatot és érzést, ami most végigsöpör rajtam, persze tudom, hogy lehetetlen. Teljesen másnak látom őt így, szinte lecsupaszítva, és kétségbeesetten kapok utána. Nem ábránd vagy illúzió, amihez ragaszkodom. Egy olyan nyers tény és valós dolog, amit meg tudok fogni, és magamhoz kötni. Soha de soha nem akarom elengedni!
-Fogalmam sem volt, hogy így érzel... - súgom megkönnyebbült arcának. -Mesélj magadról. - szólok a szoba csendjébe.
-Meséljek... de hát... nincs miről...- szepegi nekem, de gyerekes durcasággal összevonom a szemöldököm.
- Dehogynem. Én már meséltem, most rajtad a sor. Gyerünk.
Felülve gyújt rá, hogy emlékei között keresgéljen. Tudom, nem sok van neki, és hogy a napok milyen egyformák voltak ott bent, de... Csak van valami a gyerekkoráról, valami, ami ő volt.
-Igazából, nekem közel sem volt olyan izgalmas életem, mint neked. Sőt, néhány mondatban össze is tudom foglalni. - hihetetlen sebezhetőnek tűnik, ahogy összeszedve gondolatait beszélni kezd. - Úgy 7 vagy 8 éves lehettem, mikor elkezdődtek a gondok. Iskolában voltam, az egyik gyerek pedig elvett valamit, ami az enyém, nem emlékszem már pontosan. Akkor szólt hozzám először.- megáll, hogy a cigijét nyúzza, és ellágyul a tekintetem, ahogy saját szokásom látom rajta visszaköszönni. - Azt mondta, üssem meg, akkor majd tisztelni fognak. És én megtettem. Agresszív lettem, verekedtem, visszaszájaltam a tanároknak. Egyik napról a másikra történt. A szüleim azt hitték, csak múló szeszély, feltűnési viszketegség, hogy majd kinövöm. Nem igazán foglalkoztak velem. Meséltem nekik a hangról is, de kinevettek. De nem múlt el, mint ahogy azt remélték, sőt, minden csak egyre rosszabb lett. Kezelhetetlenné váltam. Apám pszichológushoz küldött, heti két alkalommal kellett járnom egy órás terápiákra. Nem szerettem azt az embert, egy mogorva vén alak volt. Azt hiszem, féltem tőle.- feszülten hallgatom, nem szólok közbe. Nem gondoltam volna, hogy a pokolhoz ennyi út vezethet. - Aztán, úgy 12 lehettem, mikor... mikor elkezdtem kisebb állatokat kínozni. - az arcán igazi szégyen jelenik meg, és kelletlenül folytatja. - Macskákat, nyulakat, madarakat, épp, ami a kezem ügyébe akadt. Mikor aztán anyám egyszer meglátott eközben... hát, fogalmazzunk úgy, hogy akkor kezdtem azt érezni, hogy valami tényleg nincs rendben. Anyám félt tőlem. Sőt, rettegett. Apámnak csak ez kellett, olaj volt a tűzre a dolog, elborult az agya. Verni kezdett, mint ahogy az szokás, ezzel lökve hirtelen még egy szintet. -megremegek, holott tudom, hogy feleannyira se bántották, mint engem, de akkor is... - Akkortól tudatosan lázadtam, direkt tettem egyre ijesztőbb dolgokat. Több osztálytársamat kórházba küldtem... kirúgtak az iskolából... és nem csak egyből. Végül, egy alkalommal... 17 voltam, azt hiszem. Az egyik srác az osztályból belém kötött, én pedig mondtam neki, hogy rendezzük le suli után, a közeli erdőben. Eljött. És én egy fejszével vártam. - zaklatottan gyújt rá egy újabb szálra, én meg fejem alá csúsztatom a kezem -Intézetbe küldtek. Egy évig voltam bent, tulajdonképpen olyan volt, mint egy börtön, tele fiatalkorú bűnözőkkel. Akkor szabadult el minden... mikor kiengedtek... hát, egy ideig azt hiszem rendben mentek a dolgok. Találkoztam egy lánnyal, Kaorinak hívták. Azt mondta, szeret, de így visszagondolva valószínűleg csak a vadságom vonzotta. De aztán, idővel, kezdtem túl sok lenni neki. Lefeküdtünk. Ő volt az első az életemben... azóta sem voltam mással. De megcsalt. Nekem pedig elborult az agyam. Megöltem őt, megöltem a szeretőjét, és nem volt visszaút. Azóta is bánom. Azt hiszem, mélyen, ott belül, szerettem őt. Bár nem vagyok benne biztos, annyira régen volt már...
Megértem őt. Hajába túrva remeg, én meg ösztönösen ülök fel, és húzom az ölelésembe. Túl sok mindenen ment keresztül, és valószínű, ha nem ismertem volna meg annyi szép dolgot ezen a világon, nem láttam és tapasztaltam volna annyi szépet utazásaim során, én is így végeztem volna. Magamban azért megjegyzem, hogy szerencse, hogy nem állok senkivel se szóba igazán, mert bár nem félek a haláltól... Ilyen okból maghalni... Lehunyt szemeim elé képzelem a látványt, és belül megmerevedek. Érdekes, eddig kerestem a halált. Ennyit változtatna az, hogy itt van ő? Ezelőtt bármikor vállvonogatva vállaltam el a legnehezebb munkákat is, és a legveszélyesebbeket is. De most valami ideköt, ideláncol, és nem hagyja, hogy a halál gondolata megkörnyékezzen. Ijesztő...
-Rengeteg embert megöltem, Romero... túl sokat... mikor betöltöttem a 19-et, vádat emeltek ellenem 23 ember meggyilkolásáért. És én mindent bevallottam. Kivizsgált egy pszichiáter, és azt mondta, dilis vagyok. Bezártak hát a négy fal közé... 14, Romero, 14 éve rohadtam odabent, elzárva mindentől és mindenkitől... -húzza magát össze. - És nem ért véget, szépen lassan kezdtem tényleg megőrülni. És akkor jöttél te, és kirántottál abból a tébolyult világból.
Elhallgat, és tudom, hogy ennyi a mese. Vannak kicsi sztorik, de nem lényegesek a történet szempontjából. El akarom mondanineki, hogy mennyire fontos számomra, hogy ezt elmondta, hogy nem számít mit tett akkor, és nem kell szégyellnie, hogy mit tett vagy gondolt. Mert nem ő a hibás. Ha lett volna valaki, aki figyel rá, aki törődik vele úgy igazán, valaki aki ott van mellette és megmondja hogy mit lehet és mit nem, akkor ez nem történt volna meg, normális élete lett volna, boldog lehetne... Akkor mégis ettől a gondolattól miért facsarodik össze a szívem? Miért nem jönnek a szavak a számra? Fejem a vállára hajtom, hogy felsóhajtsak. Azért, mert akkor nem találkoztunk volna.
-De már vége. Nem kell aggódnod, itt vagyok veled. - súgom nyakára, és ő remegve néz fel rám.
-Tudom. És köszönöm.
~*~*~
Pilleérintések mindenütt, és halk szólongatás. Nos, ilyen ébresztésem se volt. Nem tudom, mikor aludtam el, de azt tudom, hogy hol vagyok és kivel. Ez az érzés az, amiért már érdemes felkelni minden nap, nem? Lassan felnézek rá, és úgy érzem magam, mint valami kibaszott Csipkerómeó, akit a hős hercegnő ébreszt fel, miután megküzdött a csúnya konyhaszörnnyel. Látván a tálcát még el is somolyodok, lám, vannak még csodák, amik valóra válnak. Nyújtózva ülök fel, hogy az ölembe pakolhassák a reggelimet.
-Egyre többet mosolyogsz. - ha már neki is feltűnik, ott baj van. - Tudod, úgy sokkal jóképűbb vagy. - nyomja kezembe a teát kuncogva, de én csak beleiszok inkább a teába. - Mikor... szóval mikor indulunk?
Igen, számítottam már erre a kérdésre, és ha őszinte akarok lenni, akkor hamarabb, sokkal hamarabb. Bár lehet, hogy ő is úgy volt vele, hogy halogassuk, amíg lehet, és majd akkor foglalkozunk ilyenekkel, ha itt van. Nem akarok innen elmenni, túl... Meghitt és jó itt ahhoz.
-Két nap múlva.
-Azon gondolkodom, hogy nem kellene-e valamiféle álca. Már biztos mutatták a képem a tévében is, és nem akarom, hogy felismerjenek. - mondja közönyösen, szinte a fejemből olvasva ki a gondolatokat.
-Elég lesz, ha a csuklyát a fejedre húzod. -válaszolom, hiszen én rengetegszer utaztam így, gond nélkül.
-Egy hajvágás akkor is esedékes lenne. Tudsz bánni az ollóval?
Beletúr a hajába, a szeme elé húzva, méregetve, hogy vajon mennyit érdemes belőle vágatni. Én meg egyik szemöldököm felvonva nézek felé, és bár az ötletet kitűnőnek tartom, mégis... Én nyírjam meg? Nem fél attól, hogy madárfészek lesz a fején? Bár tény, hogy igencsak szép arca van, és pár ügyes fogással fazonra vágva...
- Biztos ezt akarod?- határozottan bólint kédésemre.
- Zavar, hogy a szemembe lóg.
Mintha nem si magáról beszélne, felém nyúl, és a szemembe lógó tincset kisöpri arcomból, hogy a képembe mosolyoghasson.
-Értem.
Válaszolok, majd visszafordulok a reggelim felé, lopva néha felé pillantva, hogy milyen haj is illene neki igazán. Majd az üres tányérok után jön a második fogás, egy karcsú, vékony szálacska képviseletében, amit kivégezve felállok, és a fürdőbe indulva intek neki, hogy követten. Ollót kapok elő a kis szerkényféléből, és a konyhából egy széket hozva leültetem őt, nyakába egy törülköző, és újra rápillantok.
-Milyenre szeretnéd?
-Rád bízom.
Von vállat, és én még egyszer végigmérem az arcát, hogy utána beletúrva a tincsek közepébe kíméletlenül nyisszantsak. Lehunyja a szemét, élvezve, hogy körülötte ugrálok, én meg sorra nyírom ki az összes oda nem illő hajszálat. Kurtítok rajta nem is keveset, egy kis frufrut nyírva neki, így arcát takarhatja vele, de könnyedén füle mögé tudja tűrni. Olyanra vágom, hogy ne tudja copfba összefogni, habár régen sokat törtem rajta a fejem, hogy nézhet úgy ki. Egyre többet látok így arcából, egyre karakteresebb lesz, és mégis más. Mintha megváltozott volna. Olyanra igyekszem vágni, amilyennek én látom.
-Kész? -kérdi majd fél óra múlva, és bólintásom után felugorva néz a tükörbe. - Nahát... nem ismerek magamra. - jegyzi meg rám pillantva a tükörből.
-Nyugodtan letagadhatnál akár 5 évet, sőt, még többet is. -kunkorodik fel a szám, ő meg a hajába túr lelkesen.
-Úgy gondolod? - vigyorog, én meg hozzá lépve nyisszantok le pár kilógó hajszálat, és megfésülöm.
-Te tényleg mindenhez értesz. - fordul felém még mindig vidáman, én meg félrepillantok.
-Azért nem mindenhez.
-Ne szerénykedj.
Hangja puha és mély, magában hordva a biztonság hangsúlyát, és a bizalom élét. Toporog egy kicsit előttem, majd végre átszeli a távot, és átkarol, meglepett, kérdő pillantásom figyelmen kívül hagyva. Kezeim maguktól siklanak derekára, mintha ilyenkor ott lenne a helyük.
-Köszönöm.
Hangjában több van egy ilyenkor szokásos köszönömnél, tekintete is többet súg, bár hallottam már arról, hogy akik új életet kezdenek, azok a külsővel kezdik. Ez lehet a dolog nyitja? Nem tudom, mert nem hagy időt végiggondolni ezt, szenvedélyesen tapad az ajkaimra, én pedig zsigerből válaszolok rá, ugyanolyan hévvel válaszolva. Magamhoz húzom, közelebb, mintha a testmelege lenne az egyetlen dolog, amire most vágyom. Lihegve szakadok el tőle, még mindig ízét érezve a számon, és a csillámporos szemeit, meg kipirult arcát némi büszkeséggel nézem, hiszen miattam van.
-Romero... tovább mehetek?
Megugrik a szívem, kétszeres erővel pumpálva bennem a vért, sajnos nem csak a szükséges helyekre, mert odalent is kissé szűkösebbek lettek a dolgok. Mélyen nézek a szemeibe, és azt hiszem, látom azt, amit mondott tegnap. Látom, mit akar, látom, mi jár a fejében, és talán ezért van, hogy újra bizalmat szavazok kettőnknek, bólintva egy aprócskát, ő pedig fellelkesülve tapad újra a számra. Keze felsiklik karomról a tarkómra, hogy oda rajzoljon játékos köröket, megbolondítva. Megborzongok, és mintha csak erre várt volna, lassan húzni kezd maga után, én pedig követem őt a háló felé. Nem félek, most nem. Rábízom magam, mert merem hinni, hogy nem csak kihasznál. És amikor hátradőlve az ágyon elterül, körülötte a rettentően puha, finom hajával, csábítóan, várakozva nézve felém, nem állok az ágy mellett tovább. Négykézlábra ereszkedve mászok felé az ágyon, élvezve, ahogy súlyunk alatt megsüpped a matrac, és fájdalmasan felsírnak a rúgók. Óvatosan ráereszkedek, sebe miatt nem szeretném, hogy most essünk vissza.
-Kívánlak...
Hangja olyan, akár a folyékony bársony, simít, csiklandoz és érzékien piszkál egyszerre. Ujjait arcomon simítja végig, majd onnan a számra. Újra felé hajolok, hogy elraboljam a csókját, de most már nem olyan hevesen, inkább mélyebben, más érzelmeket kutatva nála. Fogaim akasztom húsába, magam felé húzva, majd nyelvemmel az övét keresem fel. Nem csak táncolni megyek hozzá most. Belekóstolok mindenbe, de nem kíváncsian, hiszen már ismerem, hanem ismerkedve. A teától finom édeskés íze van, érezni rajta a sajtos szendvicset, de ugyanakkor van valami édes benne, valami rettentően csábító dolog, amiből az ember egy idő után egyre többet és többet akar. Mint a drog. Magához ölel, egyre közelebb, keze a felsőm alatt kutakodik kíváncsian, én meg válaszként a bőrére tapadok. Orrommal járom végig az előbb számmal megjelölt utat, és libabőrös leszek az illatunk egyvelegétől. Most az érzékek táncát akarom végigjárni. Nem sietős, hiszen ráérünk, ettől lesz ez az egész furcsa utóízű, és bódító. A füle alatti kicsiny pontot ajkaimmal csippentem össze, és ha tudnék, dorombolnék, amikor reagálásképpen magához szorít nyögve. Igen. Érezni akarom őt, mindenütt egyszerre, tapintani, érezni, látni és hallani, szagolni. Oldalra billenti fejét, én meg jobban hozzáférve kóstolgatom még egy kicsit. Tudni akarom, hol vannak még olyan pontok rajta, amitől így zenél. Kezem az ő felsője alá kúszik, alattomosan végigkúszva rajta, mellbimbóin végigsimítva, tapogatózva, az ujjaim végével látva őt.
Egy pillanat alatt fordul meg a világ velem, hogy egy huncu mosolyú Ryu üljön a combomra, hogy megcsókoljon, és közben lassan megfosszon a felsőmtől. Tűz ég a tekintetében, miközben végignéz rajtam, és most nem áll szándékomban eltakarni magam előtte. Tudja, mi vagyok, és tudja, ki vagyok. Mégis elfogadott. Nyakamra hajol, hogy ő is falatozásba kezdjen, ujjai meg leheletfinoman állnak neki a simogatásnak. Nyelvét és fogait sem sajnálja tőlem, de nem totojázik annyit mint én, sokkal éhesebben, és kicsit sietősebben harapdál meg innen-onnan. Ujjaim a hajába bújnak, élvezve a puhaságukat, és a selymes érintésüket, és beléjük kapaszkodva lágyan felsóhajtok. Szikrázik a levegő körülöttünk, tekintetem rátapad a testére, és nem hagyom figyelmen kívül egy mozdulatát sem. Egyre lejjebb halad, és a szívem most először nem a félelemtől kezd elkalapálni. Bizsergető érzés terjed szét mindenütt érintései nyomán, mintha forró lávát csókolna a bőröm alá. A nadrágomhoz érve viszont úgy döntök, hogy ennyire mégsem hagyom rá magam, mert ennyire még nem akarok előre rohanni. Várni akarok még, nyújtani amíg csak lehet az egészet, és annyit kihozni ebből, amennyit csak tudok. Átfordítom, hogy felé kerülhessek, és a szemeibe nézve tudom, hogy ő már nem nagyon gondolkozik, túlságosan átvették felette az uralmat az ösztönei, míg bennem a kíváncsiság dolgozik.
-Romero...
Sóhajtja remegve, és tekintetei követelőzve tapadnak rám. Elsötétülnek a szemeim, és úgy pillantok még a szemeibe egy utolsót, mielőtt újra a bőrére hajolok.
Kezei körémtekerednek, és nem ellenkezek, amíg nem akadályoznak a mozgásban. Újra ráhajolok a nyakára, és amíg a füle alatti kicsiny pontra nyomok egy csókot, addig a felsőjét fokozatosan kezdem el kigombolni. Örülök, hogy nekem is sok gombos felsőm van, lévén a sebesüléseket könnyebb ellátni ha nem kell levetkőzni és sanyargatni megkínzott izmaim. Így a felszabaduló bőrét előbb ujjaimmal fedezem fel, és az érdekes bukkanókra vagy pontokra örömmel sietek ajkaimmal is. Ujjai lassan a hajamba kúsznak, olykor beletépve és sanyargatva a fejbőröm, de a nyögések és a sóhajok eléggé kárpótolnak azt hiszem érte. Mellbimbióra előbb rálehelek, és ahogy egyre jobban kitüremkednek, jól szórkozva nyalintok végig az érzékeny bőrön, és a megránduló test alattam újra felnyög. Azóta egyik kezét már a szájához emelte, időnként beleharapva, hogy elfojtsa feltörő hangját, de kezem nyújtom érte, és összekulcsolva ujjaink megfosztom őt ettől az örömtől. Elpirulva, csillogó szemekkel néz engem, míg én szegycsontjára nyomok egy csókot, és a bordáit is a számmal számolom végig. Oldalán is végigjárom a zarándokutat, lassan, ráérősen, ujjaimmal kísérve mellette az utat, és még a nadrágnál se állok meg. Kivételesen ujjaim most megállás vagy gondolkozás nélkül akasztom a gumis derékba, és lassan, csigalassúan kezdem egyre lejjebb húzni, közben minden miliméterre csókot lehelve. Elhaló sóhajok érkeznek fentről, míg én csak a bőrre szuszogva kuncogok egy halkat.
-Gonosz vagyh...
Nyögi elhalóan, ahogy rátalál a nyelvére, de én csak mélyen a szemébe nézek, míg a nadrágját egy mozdulattal rántom térdéig, és ahogy lejjebb kúszok, úgy fosztom meg tőle. Csípőjén végighaladva finoman beleharapok, és ahogy összerándul, feljegyzem. Izmai hol megfeszülnek, hol elengednek, én pedig azt hiszem élvezem ezt a játékot. Ujjai már rég a paplant markolásszák mellettünk, másik meg egyre jobban szorítja a kezem, de nem bánom. Combjának belső felén haladok egyre lejjebb, míg a térdéig nem érek, és akkor a másik lábára térve folytatom visszafelé. Nyelvem végigfuttatom az érzékeny bőrön, és ahogy halványan rákuncogok a bőrre, libabőrös lesz. Tetszik. Orrommal simítom végig a végtelenül puha bőrt, majd ágyéka mellé nyomok pontként egy csókot, és incselkedve felpillantok rá, miközben a kis labdacsra is rálehelek egyet. Hörögve nyög fel, és eddig figyelő tekintete eltűnik a hátrahanyatló arcával együtt. Ujjainak szorítása enyhül kissé, de nem hagyom olyan sok levegőhöz jutni. Alhasán keresztül a köldökéhez érve körbenyalogatom, nyelvemmel bele-bele nyalintva, ujjaimat meg oldalán futtatom fel, és felparázslanak szemeim, ahogy érzékenyen rándul meg tőle. Ajkaimmal a még ,,szűz” oldalára térek, kicsike, kéjes harapásokkal, a ruganyos bőrt fogaim közé csippentve és kínozva őt tovább. Nevem sóhajtja, alig hallhatóan, mégis ettől felsóhajtok, és a forró légtől újra végigszalad raja a libabőr. Erősebben harapok rá a bőrére, hogy ha legközelebb itt járok, tudjam, útjelzőként szolgáljon, és elégedetten nyalok végig a folton. Ahogy felfelé haladok lépésenként, finoman hozzásimulok, hogy az eddig lepedőt markoló keze rámszaladhasson, és megszorítva engem magához húzzon. Hóna alatt nyomok rá egy kis puszikát, majd a vállára térek, azokra a gömbölyű szépségekre, kötését körbecsókolva vagy háromszor. Ez is miattam... bűntudat villan szemeiben, ahogy belegondolok, ha én nem lennék, akkor annyi mindenen nem ment volna át... összefont ujjaimon az övéi újra megszorulnak kicsit, és felpillantva mosolygó szemeivel találom magam szembe. Elgyengülve pillantok rá, magamhoz húzva a kezét, és a tenyerébe nyomok egy forró csókot. Feljebb kúszok a combján, nem zavartatva magam, hogy ruhában vagyok még, de őt úgy tűnik igenis zavarja, mert derekamról a keze odasiklik, és belekapaszkodva húzni kezdi. Engedve neki emelkedek kicsit feljebb, míg lehúzza rólam, és kicsit váratva őt simulok csak vissza. Felsóhajtunk, én pedig végre közelről pillantok a szemébe. Lobog benne a szenvedély, az élvezet, a tűz, én pedig ezt elraktározva magamban csókolok rá a szájára, ami félig elnyílva sóhajt, nyög, vagy zihál. Közben magához tér annyira, vagy csak feléled annyira benne az erő, hogy keze kettőnk közé csússzon, és egy kezébe fogva ágaskodó vágyaink összedorgölve őket, masszírozni kezdje. Belenyögök a csókba, és elszakítva magam szájától, arcélén végigkúszva végigsimítom ajkaimmal, és a nyakához térve újra csókolni kezdem. Nő bennem a feszültség, el-elakadó lélegzettel simulunk egymáshoz. Szabad kezemmel könyökölök a válla felett, és a tarkója alá kúsztatva kezem, feljebb emelem, és a nyakába fúrva a fejem, megfeszülve belenyögök. Masszírozom a bőrét, ajkaimmal a nyakát gyötröm olyan helyen, amit pólóval már el tud rejteni, mert félek, ezeknek a harapásoknak nyoma marad.
Egyszerre feszülünk meg, és egyszerre rándulunk össze, ahogy felérünk a csúcsra, és forró nedv kettőnk közé folyik. Összeszorítom a fogaim is, hogy semmi se csússzon ki a számon, nem úgy Ryu, aki megint akadozva bár, de egyértelműen az én nevem hörrentette. Felkönyökölök, mielőtt még a sebes vállára dőlnék teljes súlyommal, és úgy nézek le rá, ahogy elködösült szemmel, pihegve és erőtlenül hever az ágyon zilált állapotban, kipirulva, laposakat pislogva.
Egy aprócska puszit nyomok a szájára, míg betakarom, és amíg nem tud tiltakozni, kikúszok karjai közül, hogy a zuhany felé vegyem az irányt. Gyorsan elintézem, aztán rendbe kapom magam, majd hosszan bámulom a tükörképem. Csillogó szemek, kipirult arc, duzzadtra csókolt száj, zilált haj... Fésűt kapok, meg hideg vizet, és normális állapotban hagyom el a fürdőt. Ryu épp akkor tápászkodik fel, morcosan nézve rám, talán mert nem vártam meg, de én csak köré tekerem a paplant, és a fürdő felé tologatom finoman.
-Menj, addig nekiállok az ebédnek. Siess, mert nélküled csinálom meg.
Hunyorgok rá szórakozva a duzzogó arcán, majd becsukom mögötte az ajtót, és a konyhába lépve cigit lökök szám sarkába, és nekiállok tésztát főzni. Tejfölös-szószo tészta ma jó lesz, a tegnapi levessel tálalva. Jó lenne ma beszélni az utazásról is Ryuval.
Mikor felöltözve kilép a fürdőből, a kezébe nyomom a fakanalat, és amíg én a kezébe nyomom a hozzávalókat, addig ő beleteszi a lábasba és alaposan összekeveri őket. Még csak csomós se lesz a szósz. Mellette állok, figyelve a mozdulatait, és mindig időben nyúlok oda, mielőtt magára borítaná, vagy megsütné magát.
-Hogyhogy nem fáj ha megégeted magad? - kérdezi méltatlankodva, amikor mégis sikerül megpörkölnie az ujja végét.
-Mert a bőröm más hozzászokott. - kuncogok. - De ettől még megégethetem magam.
Válaszolok neki, majd elzárva a gázt egy ronggyal lekapom a lábast a tűzhelyről, és Ryut kikerülve az asztalra készített deszkára teszem.
-Lássuk, mit főztél.
Lapátolok a tányéromra, és miután Ryu is szedett, lapátolni kezdem. Felcsillan a szemem, és hümmögve nézek rá, feltartva a hüvelyk ujjam, lévén tele a szám. Elmosolyodva lát neki ő is, és bár nekiáll kritizálni, miért is nem jó, látom rajta, hogy azért ízlik neki. Boldognak látom, sőt elégedettnek. Ellazultak a kicsiny, szinte alig látható ráncok az arcán, tekintete kitisztult, és a kezét is bátrabban használja, habár gondolom, fájhat még néha a sebe. Ennek ellenére nem akarok neki túl sok gyógyszert adni, nehogy a szervezete hozzászokjon. Nem hiányzik nekünk ilyesmi, miután végre kitisztult belőle a diliház sok bogyója meg anyaga. Ahogy leteszi a kanalat, hátradőlök, és komolyan pillantok rá, amitől az ő arca is megfeszül.
-Holnapután ugye indulunk. Tudnod kell pár dolgot. - kezdem, mire ő is hátradől. - Reggel indulunk, nagyon korán, hogy ne legyünk feltűnőek. Kevés a cuccunk, így a sztori az lesz, hogy az itteni kórházból viszem haza szívbeteg papám, mert te sokáig voltál bent, és végre hazaengedtek. Ezért jó a kötés...
-Az apád? -szalad fel a szemöldöke.
-Igen. Ryu, hihetőnek kell lennünk. Lássuk be, testvéreknek nem látszunk, a nagybácsi sztorihoz meg túl fiatal vagy és túl vékony. - kunkorodik fel a szám széle, ahogy rosszallóan összevonja a szemöldökét. - Tehát. Vonattal megyünk, mert ott kevesebb az ellenőrzés. Egy messzi ismerősömhöz megyünk, aki feketén bármilyen személyazonosságot elő tud állítani.
-Ismerős? - vonja fel a szemöldökét.
-Igen. Tudod ha menekülök... Nos, sok ilyen embert megismerek, akik 18 évesnek írnak az iratokba, meg lakást szereznek potom áron, vagy segítenek elbújni. Egy egész hadsereg dolgozik ilyeneken, és ez a munkájuk. Tehát sok ilyet ismerek. Ezért nincs nagy probléma. Most jön a kérdés. Ha ott leszünk, akkor el kell dönteni, hogy milyen papírokat állítsunk ki magunknak.
A levegőben hagyom a mondatot, szándékosan nem folytatva, hiszen nem akarom csak úgy kimondani, hogy fogadjon már örökbe... Meg amúgy is, kicsit fura is lenne ha én követelném, hogy apa szerepet töltsön be papírok szerint, mikor mi ketten alig pár órája... Khm, szóval csendben maradok és jelentőségtelejsen nézek rá, amire ő lassan megvilágosodik, és a felismerés végighasít arcán. Nemtetszését kifejezve lebiggyed a szája széle, én pedig biccentek.
-Van időnk eldönteni, egy éjszakát is a vonaton töltünk, szóval jó hosszú utunk lesz. És mivel korai, ezért elég kevesen lesznek rajta. -teszem hozzá, hagyva, hogy megrágja a hallottakat. - Aztán lakást kellesz keresni. Újabb kérdés. Ismerem a várost, és kérdezem, van-e valami kívánságod, hogy milyen legyen.
Meleg tekintettel nézek az övébe, ahogy megdöbbenésből valami sokkal másabbá megy át, majd elfordítja a fejét, hogy a haja jótékonyan eltakarja előlem. Amíg gondolatban ki tudja merre jár, hagyom, hadd jártassa rajta az agyát, szőjje a jövő képeit, és halkan elpakolok. Mosogatni kezdek, belemerülve én is a gondolataimba, ezért majdnem kiejtem a kezemből a tányért, amikor hirtelen körémtekerednek karjai, és homlokát a tarkómnak dönti.
-Romero... - hangja félénk, és halk, túlságosan elveszettnek tűnik, így megtörölve a kezeim azonnal fordulok meg, hogy megöleljem.
-Nyugi. Végig veled leszek. Megmondtam, nem hagyom, hgy csak úgy elmenj, emlékszel? Nem leszel egyedül, Ryu. Együtt képesek leszünk rá. Rendben? -kérdezem elbizonytalanodva, mire egy reménykedő pillantást kapok jutalmul.
-Én nem tudom, Romero. Sose jártam még kint... Nem ismerek semmit se szinte.
-Jól van. - azt hiszem túl sokat kértem tőle egyszerre. - Akkor majd megleplek valamivel, de aztán nekem ne gyere panaszkodni, hogy nincs park a környéken.
Megajándékozom egy halovány mosolykezdeménnyel, amitől megnyugodni látszik, és végra kapok egy megkönnyebbült sóhajjal fűszerezett mosolyt. Hozzámbújik, én meg átölelem.
-Le kell mennem viszont a boltba, ha akarunk még enni vagy cigizni. Óhaj-sóhaj? -nézek rá, és kicsit megszeppent tekintetére a hajába túrva döntöm homlokom az övének. - Visszajövök, rendben? Addig rád hagyom a mosogatást. Mit szólsz?
-Rendben. Siess vissza. - súgja lehunyt szemmel, én meg arcára nyomok egy hangyányi puszit, és az előszoba felé lépek, a cipőmért. - És vigyázz magadra.
Hallom nagyon halkan a konyha felől, én meg kabátba bújva táskát kapok a vállamra, és becsukom alaposan magam mögött az ajtót. Szinte futva teszem meg az utat az üzletig, ahol a legszükségesebbeket megvéve kifizetem őket, és sietek is vissza. Alig húsz perc, de tudom, hogy azóta már kétszer végzett volna a pakolással. Halkan lépek a lakásba, de szinte abban a pillanatban ahogy fordulnék meg, karok ölelnek át hátulról, és hozzámsimul Ryu. Hallom megkönnyebbült sóhaját, én meg nekidőlve finoman hagyom, hogy megnyugodjon. Azt hiszem lassan szoktatni kéne ahhoz, hogy néha elmegyek otthonról, és bizony egyedül kell lennie otthon, mint a nagyfiúknak, mert ha dolgozni eleinte egyedül megyek, akkor bizony rá lesz szorulva. Kezére simítom az enyém, hogy lazítson a szorításon, mert a végén még nem fogok levegőt kapni, és amikor engedi, megfordulok, és magamhoz ölelem, hogy a hajába fúrhassam az arcom.
-Hoztam neked valamit. Nem tudom, szoktak-e a diliházban édességet osztani, vagy milyet, deee... Ebéd után jár ilyen.
Mondom, leginkább kibúvóként, hogy miért bontakozok ki az öleléséből, ami lassan kezd valami másá átalakulni, ahogy nyakam kezdi kóstolgatni, és a konyhába sietve kezdek a táskából kipakolni. Nem vettem sokmindent, elvégre már csak holnap leszünk itt, mégis tömve van a tatyóm. A mosószereket meg majd visszük magunkkal.
-Amíg elpakolok, addig a ruhákat vidd léci a fürdőbe, mert majd délután mosunk. Tiszta ruhában jobb utazni.
Adom ki a parancsot, Ryu pedig szó nélkül megy a szobába, és remélem hogy kicsit össze is szedi magát odabent. Fél óra múlva már a mosógép titkait is felfedem előtte, ő pedig egy darabig megbabonázva nézi az automatát. El tudom képzelni, hogy tizenöt éve még külön kellett centrifugázni a ruhákat, meg külön mosni... Hát, most egy gombnyomás, és már csak teregetni kell. A délután folyamán meg elárulom neki, hogy vasalni nem is kell nagyon a ruhát, ha jól van teregetve. Magára hagyom a csipeszekkel, én meg bemegyek, és a vásárlás után emlegetett valamit veszem ki a fagyasztóból, majd kis szeletet vágva le belőle tálkába teszem, és úgy teszem az asztalra hűlni.
-Kész is vagyok. - jelenti belépve a konyhába, én meg intek neki.
-Tessék. A meglepi. Jégkrémtorta. Nem nagyon bírom az édeset, de ez az a kivétel, amit korlátlanul meg tudnék enni.
Nézek fel rá kanállal a számban, pedig tényleg meg akartam várni, csakhát... Kuncogva ül le a mellettem lévő székbe, és előbb lassan, majd egyre gyorsabban kezdi el tömni a fejét. Igen, el tudom képzelni, ahogy a lefagyott ízlelőbimbók egyáltalán nem tiltakoznak a tempó miatt. Még egy szeletet vágok magunknak, de mielőtt belekezdene, az enyémbe dugom az ujjam, és egy kis foltot pisszentek az orrára huncut csillogással a szememben. Nem mondom, játszani szeretek. Felkiáltva a hideg miatt utánam kap, és nem sokára egy indiáncsík díszíti a bal arcom. És pár pillanatba telik csak, mire kissé kivetkőzve magunkból egymást kenjük össze a jégkrémmel, míg egyfajta télapónak nem nézünk ki. Ryu nevetve mutogat rám, mert már beszélni nem bír, és úgy röhög, hogy nekem még szemöldököm is olyan, míg én az orrom alatt somolygok, olyanis ő meg a homloka közepén lévő pöttyel elmehetne Buddhának. A fürdőig lökdössük egymást, és a tükörben magunkon is jót mulatva mossuk le a képünkről a ragacsot, persze gyerekként lökdösve egymást a csaptól, hogy odaférjünk. A konyhában meg sietve térünk vissza a maradék elfogyasztásához, mert a folyékony állagú jégkrém – amiért figyelmünk nem neki szenteltük- bosszúból megolvadt, és ugye nem mehet kárba.
Szóval alig fél óra múlva kikészülve nyúlunk végig az ágyon, Ryu hozzámhengeredve, én meg átölelem automatikusan, hogy a hajába temessem az arcom, ami szerencsére már tiszta, mert elég furán néznék ki nagy szőrrel az arcomon, Ryu meg kissé kopaszon. A gondolattól kuncognom kell, tehát heves krákogásba kezdek, mert torokköszörülésnek akartam álcázni, de valahogy nem jött össze.
-Szeretsz utazni? - kérdezi hirtelen Ryu, amikor végre elmúlik a fulladásveszély.
-Igen. Megnyugtató. Főleg vonattal, mert ott lehet mászkálni, és imádom nézni az elszaladó tájat. -vágom rá szinte azonnal válaszként. - Hajón is ez van. A buszokat utálom. Ha csak lehet, kerülöm, mert túl sokan vannak, és túl zsúfolt.
-Meg tudom érteni. - bólogat komoly fejjel. - Aki ennyit eszik, az meghízik, és így nem fér el egy nagy buszban.
-Hééé!!! -nyomok barackot a fejére, és két kézzel ölelem át, hogy ne ficeregjen. - Vigyázz, mert a végén még a kövér ember kiszorít az ágyból.
-Az nem történhet meg. - néz rám mosolyogva, és egy kis puszit nyom a számra. -Te sose félsz attól, hogy mi lesz majd a következő városban? - kérdez megint, kicsit komolyra fordítva megint a szót.
-Nem. Hozzászoktam, és szinte a mindennapjaim közé tartozik. Persze, ha te nem akarsz annyit utazni, akkor nem muszáj. Jártam már én elég helyen, nem nagyon találok én már sok újat.
-Nem, én... Szóval... Régebben terveztem, hogy majd körbeutazom a világot, megnézek egy csomó minent, de valahogy nem jött össze. - von vállat, ellenben az én szemem felcsillan.
-Ohó, akkor nem fogsz unatkozni. Megnézed velem a világ legcsillogóbb és a legszürkébb oldalát is. Ha valaki, én ismerem, és meg is mutatom... apuci.
Pillogok az utolsó szónál ártatlanul, komolyan már csak azt várom, mikor gyullad meg egy neonkarika a fejem felett, mint valami glória. Egyik ujját válaszként az oldalamba fúrja, így némi ficergést követően majdnem legurulunk az ágyról. Szemforgatva sóhajtok, míg visszamászunk, és két cigit túrok a fiókból, hogy rágyújtsunk.
-Rendben fiam. De mától új szabályok lépnek akkor életbe. Ahányszor apádnak szólítasz, annyi szál cigitől leszel megfosztva. - csücsörít szigorúságot mímelve, nekem meg a szám vészesen megvonaglik.
-Rendben... papa.
Gonoszul nézek rá, de ő figyelmen kívül hagy, ezzel büntetve talán a legjobban. Szusszanva nyúlok el újra az ágyon, és visszahúzom magamhoz, ő meg az oldalamon végigfeküdve szív bele a karcsú szálba.
-Ezután még csinálok vacsorát, és megyünk aludni. Holnap némi készülődés az útra, korán fekszünk, és aztán... Bon voyage!
-És aztán mi? - pislog fel rám.
-Franciául annyit tesz, jó utat. - nézek le a frissen nyírt fürtökre. - Ne félj, lesz még sok nyelv, amit meg fogsz ismerni, és mivel úgy látom, jó nyelvérzéked van... - csusszan egy kis irónia a hangomba, lévén csókolni tényleg tud... - Nem hiszem, hogy nehézséget fog okozni.
Kuncogva bújik közelebb, és sóhajtva lazul el rajtam. Szerintem érzi, hogy mozgalmas napok elé nézünk.
~*~*~
Ha azt mondom, hogy a nap gyorsan telik, finoman fogalmazok. Később keltünk, mint gondoltam, de nem baj, mert nem túl sűrű a napunk. Tehát reggeli után ő beszedi a ruhákat, én meg becsomagolom őket, aztán közösen leülünk csendben cigiket tölteni, mert tegnap hoztam egy valagnyira elég dohányt éy hüvelyt, szóval nekiálltunk gyártani őket sorba. Közben elmondtam neki a pontos indulást, hogy mikor hol fogunk megállni pihenőre pár percre, majd mondom neki, hogy kezdje el a szendvicseket, én meg addig lemegyek a kis telefonfülkéhez, és a szállásunk is elintézem, meg egy időpontot is szerzek Nagy Jacknél, az új iratok miatt. Gondolatban feljegyzem, hogy kellenek képek, és visszamegyek Ryuhoz. Rémülten nézek körbe, és ugrok hozzá, hogy miért bőg, és mire nagy nehezen kinyögi, hogy hagymát pucolt, addigra a szívroham is megkörnyékez. Befejezem helyette a hagymaszeletelést, és a körözöttes szendvicseket megkenem, és csomagolom a táskába. Megesszük a tegnapi ebédmaradékot, és a délutánt még a maradék cuccok felhajtásával töltjük. Miután minden kósza zoknit és szalámis szendvicset a táskámba nyomtunk, Ryut az ágyra parancsolom, és újra átkötöm a sebét, megállapítva, hogy már szinte majdnem jól néz ki, és amint összeforr rendesen a seb, meg a damilt is kiszedem belőle, gyógyultnak lesz kiáltva, és kíméletlenül be fogom őt fogni a munkába a ház körül. Csendesen somolyogva fordul hátra a válla felett rám nézve, és megjegyzi.
-Feltűnt már, hogy egyre többet ígérsz nekem arról a nagy jövőről?
-Talán baj? - ütöm vissza a labdát csuklóból, míg magamban igazat adok neki.
-Dehogy. - felhúzza a felsőjét. - Romero... Én azt hiszem félek egy kicsit a holnaptól.
-Nem kell.- húzom magamhoz az ágyon fekve.- Együtt megyünk, így nem lesz semmi baj.
Simítok végig az arcán, és arcom a hajába temetem. Sóhajtva húzódik hozzám, és ellazulva lassan aludni kezd. Légvételeit számolom, hogy én is lenyugodjak, mert én feleannyira se vagyok nyugodt, mint állítom. Nem akartam mutatni, de bizony egy szökött beteggel.. vajon mekkora az esélye annak, hogy felfedeznek?
~*~*~
Még sötét az ég, amikor költögetni kezdem Ryut. Álmosan kászálódik ki az ágyból, de az izgalom hamar úrrá lesz rajta, és sajnos átragad rám is az érzés. Sietve teszem el a maradék cuccot is a táskám hátsó zsebébe, majd a fürdőt még birtokba veszem egy kicsit, és rendbehozva magam útra készen lépek ki a fürdőből, hogy átadjam a helyem Ryunak. Amíg elkészül, addig teát főzök, és üvegbe csomagolva teszek el abból is, és pár félretett szendvicset veszek ki a hűtőből, ezzel a szerkentyűt megfosztva minden őriznivalótól. Ryu is megjelenik, láthatóan nulla étvággyal, és tele izgalommal, folyton a kapucniját húzza a fejére, gyakorlásképpen, míg rá nem szólok, hogy viselkedjen már. Így viszonylag csendben telik el a reggeli, és amikor a szobában felkapom vállamra a táskát, toporogva áll meg mellettem.
-Meg akarod fogni a kicsi fiad kezét? Még a végén elcsatangol.
Szólok neki halkan. Tudom, hogy fél kimenni az ajtón, hiszen amikor megszökött, nem túl sok jót tapasztalt a külvilágból, és az újtól az ismeretlen jövőtől is tart, nem is kicsit, de muszáj indulnunk. Várakozón nézek tanácstalan szemeibe, láthatóan jobb szeretne még maradni egy keveset. Hozzálépek, és arcára simítom a kezem, tekintetemmel szuggerálva, hogy minden rendben lesz. Kiegyenesedem, és szájára hajolva csókolom meg puhán. Ajkai reflexből csapnak le rám, olyan hevesen és szenvedélyesen, hogy rövid idő múlva levegőért kapkodva hátrálok el, mielőtt még lekésnénk a vonatot. Megfogom a kezét, kédezés nélkül, és céltudatosan lépek ki a lakásból, bezárva magunk mögött a lakást, és a kulcsot leadva a házinéninek. Megköszönöm neki, hogy a beteg papám itt megpihenhetett, és szép napot kívánva kilépünk az utcára. Ujjak szorulnak meg a kezemen, de én rezzenéstelen arccal vágom zsebre a kezem, cigit lökve a szám sarkába, és határozottan jobbra fordulva, még inkább háttal a diliháznak, az állomás felé indulok. Szeretem, hogy az ilyen dolgok a külvárosban vannak, és nem kell oda sokat mászni.
Odaérve kiváltom a jegyeinket, és hála valami késésnek még van időnk egy szálra is. Nyugodt tempóban áll be a vonat, de én nem csörtetek máris felé, megvárom, amíg minden törtető felszáll, és az után pillantok Ryura.
-Készen állsz? Velem jössz? - nézek egyenesen a szemébe, ő pedig csak szótlan bólint.
Biccentek, és megfordulva felszállok, de sietve kell odébb ugranom, mert kissé túlbuzgón szállt fel a vonatra. Hé, ennyire nem siet a vonat, és le se késsük. A biztonság kedvéért még a pályaudvaron végigpillantok még egyszer, de sehol szaladó emberek vagy rendőrök. Sietve a szájára nyomok egy csókot, és zavart pillantásán szórakozva elindulok üres fülkét keresni.
Nem is kell sokat bolyongani, hamar találunk egyet, és én az álmosságtól kissé fáradtan zúgok le az ülésre. Behúzom az ablaknál a függönyt, míg azt résnyire nyitom, lévén dohányzós vagon, és utálok percenként felállni csak azért, hogy becsukjam vagy kinyissam azt a nyomi ablakot. Épp hogy elrendezem a kabátom meg a felsőm az ülésen, hogy majd oda fekszem le, amikor a kalauz belép. Odanyújtom a jegyeket, majd ahogy alászignózva visszakapom, Ryu felé nyújtom az övét.
-Csak a biztonság kedvéért. Meg az első emlékért, amire érdemes lesz emlékezni.
Mondom neki, majd az ajtót is elfüggönyzöm, és hanyatt dőlve felszusszanok. Hiába, nem vagyok hozzászokva, hogy nem egyedül utazom. Még egy utolsót pillantok Ryu felé, aki épp az ablakon pillant ki, és egy aprócska félmosollyal, egy szinte alig láthatóval behunyom a szemem, és folytatom az alvást. Amíg lehet, addig alszom még..........
Szerkesztve Laurent által @ 2012. 04. 27. 00:11:50
|
| vicii | 2012. 04. 25. 23:37:09 | #20643 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Különc bolondomnak - Laurentnek)
Vacsora végeztével vállalom a mosogatást. Először nem tudom, hogy kezdjek bele, de ahogy Romero suta mozdulataimra kedvesen ad egy kis útmutatást, fellelkesülve állok neki.
Munkám végeztével utána megyek. A hálóban, az ablakpárkányon ülve találom, mint ahogy annak idején odabent is mulattuk az időt. Bámul kifelé, ujjai közt egy félig szívott cigit tartva.
Én az ágy felé veszem az irányt és jólesően elterülök rajta, szuszogok pár mélyet, majd felé fordulva kezdem tanulmányozni az arcát.
- Tudod...- kezdek bele mélyen elpirulva, ujjaimmal zavartan játszva a párna sarkával. - Ha esetleg jobban érzed magad, én sem voltam még férfival.- bököm ki végül, mire a szemek elkerekedve fordulnak felém. A pillantásától csak még inkább zavarba jövök, arcomat pedig az ágyneműbe rejtem.
- Tényleg?- jön a bizonytalan kérdés, én pedig bólintok. Sóhajtva túrok a hajamba.
- Ennyire meglepett?- kérdem rápillantva, ő pedig bólint. Felkuncogok. - És szerinted egy diliházba zárva az embernek mennyi lehetőségve van ismerkedni?- teszem fel a kérdést, és mint aki csak most döbben rá, szétfut a felismerés az arcán.
- Szűznek épp nem vagyok szűz, mert... mert voltam már nővel. Talán háromszor, vagy még annyiszor sem, nem emlékszem... de egész fiatal voltam, mikor bezártak oda, a négy fal közé. És csak őrültekkel voltam körülvéve, és valljuk be, ők nem a legjobb társaság.- fűzöm tovább a témát. Igaz, volt néhány orvos, akik bepróbálkoztak, de... őket megöltem.
Csend telepedik közénk, de nem fullasztó, inkább amolyan simogató csend. Várom a reakcióját.
- Szóval csak nővel voltál...- elmélkedik hangosan, és én bólintok. Aztán bizonytalanul, értetlenül pillant felém, én pedig szavak nélkül is tudom, mire gondol.
- Sosem vonzódtam a férfiakhoz, sőt... a mai napig nem izgat fel egy férfitest látványa.- mondom halkan, mire értetlenül néz rám.
- De hát...- kezd bele bizonytalanul, de elharapja a mondatot, miért, nem tudom. Hanyatt fordulok, kezeimet a fejem alá fűzve bámulok fel a plafonra.
- Te más vagy. A lényed az, ami vonz, a test pedig, amiben élsz, csak a körítés. Igazából édes mindegy lenne, hogy nézel ki. A személyiséged ragadott meg.- súgom elgondolkodva, lehunyt szemekkel, mintha így el tudnék bújni a saját zavarom elől. Fogadni mernék, hogy a fejem lassan már pipacsvörös, de nem érdekel, szeretném ezt megosztani vele. Szeretném végre tisztázni a dolgot, elmagyarázni neki, hogy mit is érzek igazán. Hogy én sem különbözöm annyira tőle. - Szóval... visszatérve az eredeti témához, ilyen szempontból te is az első lennél nekem...
- Ryu...- hallom a nevem oldalról, és bátortalanul pillantok felé. A cigijét laza mozdulattal pöccinti ki az ablakon, majd felém lép. Mellém kúszik az ágyon, én pedig ösztönösen simulok hozzá, arcomat a mellkasába temetve, elveszve az izmos karok között... - Köszönöm.- súgja a hajamba, én pedig elmosolyodom.
- De miből gondoltad, hogy én annyira tapasztalt lennék?- kérdem, a kérdés még mindig itt motoszkál a fejemben. Zavartan pillant félre.
- Mert olyan bátran közeledsz felém.- böki ki végül, én pedig felkuncogok. Még közelebb bújok hozzá, a nyakába szuszogva és elmosolyodom, ahogy megremeg.
- Az csak azért van, mert bízom benned.- rántom meg a vállam. Kíváncsian pillant rám, én pedig lesütött szemekkel kezdek zavart magyarázatba, mint annak idején ő. - Tudod... kicsit nehéz ezt szavakba önteni, de én azért megpróbálom. Azt ugye tudod, hogy őszintén, mindennél jobban vágyom rád.- pillantok a szemeibe, azokba a csodálatos, sötét mélységekbe, és ő lassan bólint, fürkészően nézve rám. - Mert ahogy hozzám érsz, boldogság tölt el. Egyrészről szívből örülök a közelségednek, annak, hogy mellettem vagy. Másrészről... mikor másként érsz hozzám, forrón, szenvedéllyes, akkor úgy érzem, hogy igazán elfogadsz, nemcsak a személyiségemmel, hanem a gyarló vágyaimmal együtt is.- mondom lassan, kétszer meggondolva a szavakat. Tényleg nehéz ezt így elmagyarázni, de azt hiszem, ennyivel tartozom neki.
- Folytasd.- kéri lassan, furcsán csillogó szemekkel, éberen figyelve. Bólintva engedelmeskedem.
- És mikor ott bent a kádban feljuttattál a csúcsra, szóval... akkor hihetetlen békét és nyugalmat éreztem. Olyan volt, mintha minden baj megszűnt volna körülöttünk, mintha nem lett volna múlt és jövő, csak a pillanat. Őszintén boldog voltam és gondtalan... csak te voltál és én. Ezt az érzést keresem szüntelen, amikor hozzád érek és önző módon követelőzöm. Ugyanakkor mikor ez fordítva történik, akkor csak az jár a fejemben, hogy szeretném neked megmutatni, én mit is érzek olyankor. Azt akarom, hogy te is megtapasztald, hogy tudd, milyen csodálatos is ez... csak a pillanatnak élni...- súgom kipirult arccal, karikákat rajzolva a mellkasára. Mindenféle buta kényszercselekvéssel vonom el a figyelmem, hogy ezzel is oldjam saját zavaromat, de az a szüntelenül kutakodó, kíváncsi szempár ezt nem teszi lehetővé. - És... szóval, folyamatosan bennem motoszkál a gondolat, hogy talán ezt még valahogy fokozni is lehet... és akkor talán tényleg megáll majd az idő, elfelejtünk minden rosszat, ami történt, és minden mást is, ami történhet... tudom, butaságnak hangzik, de én tényleg ezt érzem. Ostoba gondolat, mi?- mosolygok fel rá sután, de legnagyobb meglepetésemre forró ajkak simulnak az enyémekre forrón, egy nyelv furakszik mohón a számba és csábítja vad táncra az enyém... reszketeg sóhajjal bújok hozzá közelebb, miközben szenvedélyesen viszonzom a csókot, kétségbeesetten kapaszkodva belé, félve, hogy talán felemészt ez a kéj...
- Fogalmam sem volt, hogy így érzel...- súgja végül a hajamnak, miután elváltunk egymástól. Nem válaszolok, csak megkönnyebbülten mosolygok. Örülök, hogy végre megértette, mit is jelentenek nekem azok az érintések, hogy mit is érzek igazán, mikor csókol...
Nagy kő esett le a szívemről. Úgy érzem, most már talán tényleg elfogad majd, mindenemmel, minden gyarló vágyammal és ostoba gondolatommal...
Így fekszünk néhány hosszú percig, megnyugodva, egymás karjai közt. Aztán felcsendül egy ismerős mondat.
- Mesélj magadról.- kéri halkan, és én megszeppenten, kíváncsian pillantok fel rá.
- Meséljek... de hát... nincs miről...- mondom bizonytalanul, de csak összevonja a szemöldökét.
- Dehogynem. Én már meséltem, most rajtad a sor. Gyerünk.- noszogat, és ekkor döbbenek rá, hogy valóban... ő sok mindent elmondott nekem, de én egy árva szót sem említettem a múltamról. Felsóhajtok, majd kibontakozok a karjai közül és cigi után nyúlok. Miután rágyújtottam egy szálra, hátam az ágy támlájának döntve, a távolba meredve kutakodok az emlékeim között.
Egy hosszú percig homlokráncolva koncentrálok, előrángatom a rég eltemetett múltat.
- Igazából, nekem közel sem volt olyan izgalmas életem, mint neked. Sőt, néhány mondatban össze is tudom foglalni.- rántom meg a vállam, majd mélyet szívok a mentolos rúdból és a plafon felé küldöm a szürkéllő felleget. Apró árnyékok vetülnek arcomra, miközben nekikezdek, gondosan kerülve a pillantását. Most én érzem úgy, hogy ezúttal teljesen fel fogok tárulkozni neki, hogy most már végképp nem lesznek titkaim... furcsa, ijesztő érzés, de... azt hiszem, ez kell ahhoz, hogy a kapcsolatunk egy teljesen új szintre lépjen.
- Úgy 7 vagy 8 éves lehettem, mikor elkezdődtek a gondok. Iskolában voltam, az egyik gyerek pedig elvett valamit, ami az enyém, nem emlékszem már pontosan. Akkor szólt hozzám először.- itt egy pillanatra megállok, megrázkódva az emlékre. Aztán újat szívok a cigimből, és ahogy ő szokta, most én engedem ki beszéd közben a számon át a füstöt. - Azt mondta, üssem meg, akkor majd tisztelni fognak. És én megtettem. Agresszív lettem, verekedtem, visszaszájaltam a tanároknak. Egyik napról a másikra történt. A szüleim azt hitték, csak múló szeszély, feltűnési viszketegség, hogy majd kinövöm. Nem igazán foglalkoztak velem. Meséltem nekik a hangról is, de kinevettek. De nem múlt el, mint ahogy azt remélték, sőt, minden csak egyre rosszabb lett. Kezelhetetlenné váltam. Apám pszichológushoz küldött, heti két alkalommal kellett járnom egy órás terápiákra. Nem szerettem azt az embert, egy mogorva vén alak volt. Azt hiszem, féltem tőle.- itt elgondolkodom picit, visszaidézve a ráncos arcot, a folyton zord szemeket. Mégis, már csak halványan él az emlékeim között. - Aztán, úgy 12 lehettem, mikor... mikor elkezdtem kisebb állatokat kínozni.
Zavartan lesütöm a szemeimet. Mélyen szégyellem mindazt, amit tettem...
- Macskákat, nyulakat, madarakat, épp, ami a kezem ügyébe akadt. Mikor aztán anyám egyszer meglátott eközben... hát, fogalmazzunk úgy, hogy akkor kezdtem azt érezni, hogy valami tényleg nincs rendben. Anyám félt tőlem. Sőt, rettegett. Apámnak csak ez kellett, olaj volt a tűzre a dolog, elborult az agya. Verni kezdett, mint ahogy az szokás, ezzel lökve hirtelen még egy szintet. Akkortól tudatosan lázadtam, direkt tettem egyre ijesztőbb dolgokat. Több osztálytársamat kórházba küldtem... kirúgtak az iskolából... és nem csak egyből. Végül, egy alkalommal... 17 voltam, azt hiszem. Az egyik srác az osztályból belém kötött, én pedig mondtam neki, hogy rendezzük le suli után, a közeli erdőben. Eljött. És én egy fejszével vártam.
Nyelek egyet. A cigi csonkig égett, én pedig kénytelen-kelletlen eloltom, majd újra gyújtok rá. Nem merek oldalra pillantani, félő, hogy akkor meglátja a szememben a szégyent és a zaklatottságot. Emlékek tolulnak fel, sötét, ijesztő emlékek, amik a mai napig felkavarnak.
- Intézetbe küldtek. Egy évig voltam bent, tulajdonképpen olyan volt, mint egy börtön, tele fiatalkorú bűnözőkkel. Akkor szabadult el minden... mikor kiengedtek... hát, egy ideig azt hiszem rendben mentek a dolgok. Találkoztam egy lánnyal, Kaorinak hívták. Azt mondta, szeret, de így visszagondolva valószínűleg csak a vadságom vonzotta. De aztán, idővel, kezdtem túl sok lenni neki. Lefeküdtünk. Ő volt az első az életemben... azóta sem voltam mással. De megcsalt. Nekem pedig elborult az agyam. Megöltem őt, megöltem a szeretőjét, és nem vlt visszaút. Azóta is bánom. Azt hiszem, mélyen, ott belül, szerettem őt. Bár nem vagyok benne biztos, annyira régen volt már...- sóhajtom a hajamba túrva, a vállaim reszketni kezdenek. Karokat érzek meg magam körül, és hálásan tekintek fel rá, ahogy ellágyulva húz magához. Felül ő is, majd az ölébe von, fejemet pedig a vállának támasztom. Átfon a karjaival, így erőt adva, hogy folytassam. - Rengeteg embert megöltem, Romero... túl sokat... mikor betöltöttem a 19-et, vádat emeltek ellenem 23 ember meggyilkolásáért. És én mindent bevallottam. Kivizsgált egy pszichiáter, és azt mondta, dilis vagyok. Bezártak hát a négy fal közé... 14, Romero, 14 éve rohadtam odabent, elzárva mindentől és mindenkitől...- súgom összehúzva magam...
Maga volt a pokol az ott eltöltött idő. Egy örökkévalóságnak látszik. Az évek szinte egybefolynak... - És nem ért véget, szépen lassan kezdtem tényleg megőrülni. És akkor jöttél te, és kirántottál abból a tébolyult világból.- simítom a kezem az övére, karjai pedig szorosabban fonódnak körém. Annyira jó, hogy itt van velem. Úgy érzem, ha nem találkoztunk volna, tényleg megőrültem volna, véglegesen és visszafordíthatatlanul. Szinte biztos vagyok benne, hogy most benyugtatózva ülnék egy csinos kis gumiszobában, muszájdzsekivel, előre-hátra dűlöngélve és nyáladzva.
Nem szól, csak fejét a vállamra hajtja, forró leheletétől pedig megborzongok.
- De már vége. Nem kell aggódnod, itt vagyok veled.- súgja, és én reszketeg mosollyal pillantok rá.
- Tudom. És köszönöm.- mondom halkan...
*
Másnap reggel, furcsa módon én ébredek előtt. Egy hosszú pillanatig elnézegetem békés arcát, ahogy teljesen kisimultan szuszog mellettem, majd óvatosan kibújok mellőle és a konyhába megyek. Szeretném meglepni, ezért hát ügyesen ellesett mozdulatokkal készítek néhány szendvicset, többre sajnos egyenlőre még nem telik. Teát is tálalok hozzá, mindezt két személyre teszem, majd tálcára pakolom és beviszem. Leteszem az ágy sarkára, majd hozzá lépek és ébresztgetni kezdem, egészen finom módon, csókot hintve az arcára, kisimítva néhány rakoncátlan tincset a homlokából.
- Romero... ébredj.- susogom halkan, végigcirógatva az arcát, nyakát, vállát. Végül megrebbennek a pillái, sötét szeme rám siklik, és kedvesen mosolygok rá. Nyújtózva felül, és ahogy meglátja a tálcán kínál reggelit, mintha egy apró mosoly bújna meg a szája sarkában.
- Egyre többet mosolyogsz.- jegyzem meg vidáman, miközben leülök mellé, a tálcát kettőnk közé húzva. Varázsütésre tünteti el az apró kunkort a szája széléből, én pedig felkuncogva adom a kezébe a teát. - Tudod, úgy sokkal jóképűbb vagy.- teszem még hozzá, de sajna nem tanusít semmi emberi reakciót, csak fapofával belekortyol a teájába. Követem a ppéldáját. Bár az enyém nem olyan finom, mint amit ő szokott csinálni, azért iható.
- Mikor... szóval mikor indulunk?- kérdem végül két falat között, a szendvicsemet majszolva, erre pedig összehúzza a szemeit. Mintha tartana az indulástól, bár... azt hiszem, megértem.
- Két nap múlva.- böki ki végül, én pedig elgondolkodom. Egyrészről izgatott vagyok, mert végre világot láthatok, nem kell a négy fal között gubbasztanom, más részről valamiféle furcsa borzongás jár át. Valami visszafordíthatatlan kezdődik, azt hiszem. Furcsa, de pont ezt érzem. Az elmegyógyintézetben... ott nem kellett aggódni a holnap miatt, idekint viszont szüntelenül ezen töröm a fejem.
- Azon gondolkodom, hogy nem kellene-e valamiféle álca. Már biztos mutatták a képem a tévében is, és nem akarom, hogy felismerjenek.- mondom, de csak úgy félvállról.
- Elég lesz, ha csak a csuklyát a fejedre húzod.- mondja kimérten, és én bólintok. Nem nagyon értek az ilyen dolgokhoz, igazából csak a könyvekből ismerem a világot, amiket odabent olvastam, szóval... rá bízom magam.
- Egy hajvágás akkor is esedékes lenne. Tudsz bánni az ollóval?- kérdem, a hajam már a vállamig ér, elöl pedig a szemembe lóg, ami zavar. Ezt a tényt vizsgálgatva túrok bele. A vége meg amúgy is töredezik, szóval semmi értelme nem lenne meghagyni a hosszát.
Romero csak kíváncsian tekint felém, végigmérve a madárfészket a fejemen.
- Biztos ezt akarod?- kérdi, és én bólintok.
- Zavar, hogy a szemembe lóg.- mondom halkan, majd elgondolkodva nyúlok felé. Nem mozdul, csak elgondolkodva néz rám, ahogy végigsimítok az arcán, majd kitűröm azt a rakoncátlan tincset a szeméből. Majd rámosolygok.
- Értem.- biccent, majd visszafordul a reggeli felé. Elszívunk még közösen egy cigit, aztán feltápászkodva a fürdőszoba felé indul, és int, én pedig követem. Ott aztán előhalász egy ollót, majd egy széket kerítve leültet rá. Egy törölközőt is terít a vállamra. - Milyenre szeretnéd?
- Rád bízom.- mondom mosolyogva, ő pedig kis gondolkodás után nekilát. Lehunyt szemekkel élvezem, ahogy mesteri mozdulatokkal dolgozik rajtam. Ahogy a hajszálak lehullnak, közben az arcomat is csiklandozzák. Végül, úgy fél óra múlva elhal az olló fémes zaja, én pedig kíváncsian nyitom ki a szemem. Előttem áll, furcsán csillogó szemekkel bámulva.
- Kész?- kérdem lelkesen, és ő bólint. Felpattanva a tükör elé lépek, és egészen elámulok. Ettől a hajtól mintha nem is én lennék... szinte megfiatalodott az arcom. - Nahát... nem ismerek magamra.- mondom meglepetten, szembe nézve a tükörképemmel. Ekkor meglátom magam mögött és a fénylő felületből nézek vissza rá.
- Nyugodtan letagadhatnál akár 5 évet, sőt, még többet is.- közli egy halvány mosollyal, én pedig lelkesen túrok a hajamba.
- Úgy gondolod?- kérdem vidáman, amúgy is mindig elmondhatatlanul zavart a köztünk lévő korkülönbség. Csak biccent, majd mellkasa a hátamhoz simul, ahogy elvégzi az utolsó simításokat, megfésül majd néhány laza mozdulattal beállítja a hajam.
- Te tényleg mindenhez értesz.- kuncogok, majd felé fordulok. Zavartan félrepillant.
- Azért nem mindenhez.
- Ne szerénykedj.
Egy hosszú percig csak toporgok előtte, majd végül hozzá lépek, karjaimmal átkarolva a nyakát, és ő melepetten pillant rám, de még így is átöleli a derekam.
- Köszönöm.- súgom, de talán kicsit komolyabb hangsúllyal, mint ahogy egy hajvágást köszön meg az ember.
Egy hosszú pillanatig várakozóan tekint a szemeimbe, én pedig nem bírom tovább, ajkaira tapadok, forrón, hevesen... nem kevesebb szenvedéllyel viszonozza, miközben még jobban magához húz, szinte már testébe présel. Percekig faljuk egymást, majd a levegőhiány vet véget a csóknak.
Csillogó szemekkel, kissé talán kipirultan nézek rá.
- Romero... tovább mehetek?- súgom halkan ajkaiba, tekintetébn választ keresve. Egy hosszú pillanatig csak fürkészően néz rám, végül alig észrevehetően bólint, és én lelkesen csókolom meg ismét, miközben egyik kezem finoman végigfuttatom karján, nyakán, majd tarkóját kezdem cirógatni finoman.
Megremeg az érintésem nyomán, a reakció pedig elégtétellel tölt el. Kicsit eltávolodok tőle, ajkaimmal csalogatva kifelé, ő pedig követ, meg nem szakítva a csókot. Elvezetem a hálóba, majd mikor a lábam az ágyba ütközik, egyensúlyomat elvesztve huppanok le rá, hanyatt kiterülve.
Egy hosszú pillanatig csak furcsa fénnyel a szemeiben néz le rám, majd villan valami a tekintetében, valami mély, valami ösztöni, és mint valami kecses fenevad, úgy ereszkedik alá, hogy négykézláb fölém mászhasson. Végül fejem mellett megtámaszkodva, finoman rám nehezedve, hogy testünk összeérhessen néz le rám.
- Kívánlak...- súgom halkan, ujjaimat finoman végigfuttatva az egyik régi forradáson, majd lágyan végighúzva ajkain...
Nem válaszol, csupán ismét ajkaimra hajol, ezúttal visszafogottabban, szinte már játékosan kóstolgatva. Átadom magam az érzésnek, miközben átkarolva őt még közeleb húzom magamhoz, hogy felforrósodott bőrömhöz simulhasson. Aztán egyik kezem könnyedén siklik be pólója alá, hogy a hátát kezdem érzékien simogatni...
Ő vágytól csillogó szemekkel a nyakamra csúszik, forró csókot égetve bőrömbe, majd orrával végigsimítva rajta. És mintha csak most jutna eszébe, metámadja a fülem alatti érzékeny pontot, ahol a múltkor is sikerült annyi kéjes sóhajt kicsalnia belőlem...
Ahogy azzal a résszel kezd szórakozottan játszani, nyögve fordítom oldalra a fejem, még több helyet biztosítva neki. Finoman a fogait is belém mélyeszti, felszínesen kóstolgatva, én pedig nyögve szorítom magamhoz a kemény, izmos testet...
Végül az ő keze is betalál felsőm alá, erotikusan simítva végig a mellkasomon, pajkosan végighúzva ujjait kemény mellbimbóim fölött...
De nem engedek neki tovább játszani, lendületesen fordítok a dolgokon, és ő kerül alulra. Huncut, kéjenc mosollyal ülök a combjaira, majd szórakozottan kezdem gombolgatni a felsőjét, miközben ajkaira hajolok egy édes csókra. Kínzóan lassan gombolom ki a felsőjét, majd lesimogatom róla a ruhadarabot, és vágyakozva tekintek végig a testén...
Megint elkap a vágy, hogy egyesével kóstolgassam azokat a csábító sebhelyeket, behintve őket csókjaimmal... de ezúttal nem állok ellen a kísértésnek, nyakára csúszok ajkaival, miközben lágyan cirógatom testét...
Forrón nyalok végig rajta, majd finoman meg is harapdálom, de nem időzöm túl sokat, lejjebb siklok, hogy nekilássak az időigényes, de legalább annyira élvezetes munkának...
Érzem, ahogy ujjait immáron megrövidült tincseimbe bújtatja, ajkait pedig lágy sóhaj hagyja el tevékenységem nyomán...
Egyre lejjebb haladok mellkasán, először a köldökét csókolom körbe, majd a hullmzó hasfalon haladok egyre lejjebb, mikor elérem a nadrágja derekát...
De nem hagy tovább menni, hirtelen ismét fordít a helyzeten, és megint én kerülök alulra...
Vágytól izzó tekintettel pillantok fel rá, epekedve a folytatásért...
- Romero...- sóhajtom reszketegen, már csak ő tölti ki a tudatom. A bőröm forró, a vágy pedig egyenesen tombol benne, minden porcikám csak őt akarja...
|
| vicii | 2012. 04. 24. 21:41:08 | #20627 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Különc bolondomnak)
- Ryu, jóreggelt!- hallok meg távolról egy ismerős, mély hangot. Gyengéden tör be az álmaim furcsa, kaoitkus világába, hogy kirántva onnan szembesítsen a valósággal. Fáradtan, még mindig valamiféle furcsa extázisban nyitom ki a szemeimet. Egy ismerős pillantással találom szemben magam. A furcsa, görcsös ijedtséget nyugodtság váltja fel, édes, békés nyugodtság...
Ahogy kedvesen, sőt, szinte már lágyan néz rám s gyengéd mozdulattal kisimít az arcomból egy rakoncátlan tincset, hirtelen nem tudom eldönteni, hogy ez most még mindig egy álom-e vagy a valóság. Nem, biztos hogy ez nem lehet a valóság, ahhoz túl kellemes... túl éteri...
Viszont ha ez egy álom, soha többé nem akarok felébredni...
Mellettem fekszik, ölében egy tálcában, majd a tálcán lévő bögre felé biccent.
- Azt mind meg kell innod. De előbb talán kezdjük a felüléssel. Ne nagyon beszélj, rendben?- súgja halkan, aggódva. Először nem is tudom, mire fel ez a nagy hajcihő, de ahogy megmozdulok, fájdalom hasít a vállamba. Hirtelen minden beugrik... a futás, a dördülés, a fájdalom, a könnyek, és az ölelő karok... - Gyere, segítek felülni.- mondja, miközben óvatosan körém fonja a karjait. A tagjaimba fájdalom nyilall, de már ez sem érdekel... most már semmi sem érdekel. Vigaszt nyújt a tudat, hogy itt van velem, hogy újra érezhetem az érintését, a csókjait. Most már semmi sem számít...
Az ölébe húz, hátamat mellkasának döntve ölel át szorosan, én pedig lehunyt szemekkel veszek egy nagy levegőt. Élvezem, ahogy a testem átjárja a melegség, ami belőle árad... egyfajta nyugodt béke száll meg.
A tálcát, amelyen a reggelimet hozta, az ölembe teszi, majd a bögrét szinte már anyai gonddal adja a kezembe. De mintha csak attól félne, hogy ha nem fogja a kezem, egyszerűen semmivé válok, nem ereszt, én pedig hálás vagyok neki ezért. Magamba szívom a közelségét, élvezem, hogy itt van velem, hogy végre nem vagyok egyedül...
Elkortyolgatom a kellemesen meleg teát, majd nekilátok egy szendvicsnek is. Romero pedig közben a hajammal babrál, lágyan cirógat, egyre csak megerősítve bennem a tudatot, hogy igen, ez a valóság, és hogy igenis itt van...
Ha nem tenné, azt hiszem, újra kételkedni kezdenék. Annyira... annyira csodálatos most minden, hogy alig tudom elhinni, hogy ez a valóság.
Végül fejét a vállamra teszi, a kellemes, egyenletes szuszogása pedig percről percre kiűzi a nemrég még oly intenzív félelmet... gyógyír a kétségbeesésemre...
Majd miután elnyammogtam két szendvicset, ő elrakja a tálcát, majd egy szál cigire is rágyújt, én pedig reménykedve pillantok rá, kezdenek nikotinelvonási tüneteim lenni. Megkegyelmez rajtam, szó nélkül szív mélyet a cigiből majd gyengéden átcsókolja a füstöt a számba, én pedig lehunyt szemekkel, elégedetten sóhajtok fel a meleg ajkak és a mentolos füst együttesétől.
Rápillantok, végtelenül hálásan, reménykedve, hogy szavak nélkül is megérti, amit mondani akarok. Meg akarom köszönni neki, hogy itt van velem. Hogy egyáltalán létezik...
Apró puszit lehel a homlokomra, majd végül kimászik mögülem, a testének melege pedig máris hiányzik. Közömbös arccal felhajtja a takarót, hogy megvizsgálja a lábaimat, majd a felsőmet kezdi gombolni. Figyelmesen végigtnulmányozza mindegyik sebet, majd tekintete a vállamra siklik. Tegnap szinte észre sem vettem, hogy összevarrta. A jelenléte annyira letompította minden érzékemet, hogy valószínűleg azt sem vettem volna észre, ha egy konkrét műtétet hajt végre rajtam.
Bár ahhoz képest, feltűnően gyakorlottan látta el a sebet. De nem, kiűzöm a halvány sejtéseket a fejemből. Most csak élvezni akarom a pillanatot...
Némán előkerít néhány pirulát, én pedig gondolkodás nélkül beveszem. A bizalmam olyan mély és feltétlen lett már iránta, hogy a mérget is nyugodt szívvel innám ki a kezeiből...
Végül nekilát valami kellemes, hűs kenőccsel bekenegetni a golyó által ütött sebet, majd óvatosan, precíz mozdulatokkal be is kötözi. Végül visszafektet az ágyra, én pedig elpilledve adom át magam a fáradtságnak.
De legnagyobb bánatomra nem marad itt velem, hanem felveszi a tálcát és kimegy a szobából.
Pár percig csak megnyugodva fekszem az ágyon, élvezve a csendet, a szabadságot. El sem hiszem, hogy sikerült... nincsenek többé fehér köpenyes orvosok, nincsenek erőszakkal belém tömött pirulák, sem időpontok, foglalkozások, kellemetlen kezelések... már csak ő és én vagyunk.
Csak mi ketten...
- Romero?- kérdem bizonytalanul. A csend töretlen, ő viszont sehol. Szikrányi aggodalom merül fel bennem, hogy vajon mit csinálhat, mi lehet vele... vagy inkább csak vágyom a közelségére és egyszerűen nyugtalanít, ha nincs velem.
Végül szótlanul visszatér, a szája sarkában bujkáló mosollyal. Kinyitja az ablakot, majd a félig már elszívott cigit a kezembe adja. Hálásan pillantok fel rá, majd mélyen belé szívok és a plafon felé küldöm a szürkéllő felleget. Egy értelem nélküli kényszercselekvés, mégis jól esik... mert a mindennapok része.
Csak most ötlik fel a gondolataimban, hogy tulajdonképpen nem is tudom, hol vagyok. Körbepillantok hát, de egy szinte üres szobát vélek felfedezni magam körül. Spártai berendezkedésű, láthatóan csak hozzánk hasonló jöttmenteknek van fenntartva. De a célra tökéletesen megfelel.
Meg hát amúgy sem a hely számít, ahol vagyunk. Tulajdonképpen én egy padon csövezve is pont ugyanilyen kellemesen érezném most magam.
- Megvárjuk, amíg jobban leszel, és aztán elutazunk. Jobb is, ha egy ideig itt maradunk, legalább nem fognak keresni.- mondja azon a borzongatóan mély hangon, de csak felvonom a szemöldököm, nem érte, hova akar kilyukadni. - A legjobb ott elbújni, ahol nem keresnének, nemde? Ha eltűnne a játékod, keresnéd a zsebedben?
Szélesen elmosolyodom. Milyen igaz... erre nem is gondoltam. Romero, te lángész!
Nyugodtan figyelem, ahogy hajába túr, majd elővesz néhány holmit a táskájából és bemegy a fürdőszobába, de figyelmesen nyitva hagyja az ajtót. Én pedig elpilledve fúrom az arcom a párnába, ami még az ő illatát hordozza és hallgatom a víz megnyugtató csobogását, ahogy mosakodik.
Végül visszatér, nekem pedig rögtön feltűnik, hogy a függönyt a szeme elől most gondosan elfésülte, így mindkét szeme tisztán látszik. Nahát... így most még jóképűbb! Végre láthatom az egész arcát...
Becsukja az ablakot, majd megitat velem még egy bögre finom teát. Majd fürkésző tekintettel kezd méregetni, amitől elpirulok... mintha csak a fejembe látna, és tudná, mit szeretnék, visszabújik mellém. Átkarol és magához húz, arcát a hajamba temetve, én pedig megborzongok az érintésétől.
Végül felsóhajt, én pedig álmatagon felpillantok rá. Puszit nyom az orrom hegyére. Elégedetten elmosolyodom, mint a kisgyerek, aki megkapta a jóéjtpusziját, úgy fúrom arcomat a nyakához és engedem, hogy magába rántson az álmok világa...
*
A napok békésen telnek, sőt, kimondottan kellemesen. Az idő nem is szalad, de nem is vánszorog, csak békésen sétál tova. A sebeim meglepő gyorsasággal gyógyulnak, amit első sorban Romeronak köszönhetemk Nem engedi, hogy felkeljek az ágyból, vigyáz rám. Sokszor csak azért, hogy biztosan nyugton maradjak, befekszik mellém.
Olyankor szótlanul pihenünk egymás karjaiban. Minden olyan békés, annyira... felhőtlen.
Egyszerűen mintha egy mesében lennénk.
Érzem, hogy egyszer ennek is vége lesz, de egyenlőre nem akarok erre gondolni, csak élvezem a pillanatot.
Keveset beszélünk, viszont ezúttal a csend kimondottan kellemes. Lassan már azt hiszem, beszéltünk sem kell ahhoz, hogy megértsük a másik gondolatait...
Az idő múlásával kezdek erőre kapni. Azt hiszem néhány nap, és már kutya bajom sem lesz. Persze leszámítva a lőtt sebet a vállamon, annak kell majd néhány hét, mire teljesen begyógyul.
Épp ebédelek, valami mennyei levest kaptam ezúttal. Mohón tömöm a fejem, miközben Romero mellettem békésen a vállamat cirógatja. Miután az utolsó cseppet is eltüntettem, elégedett mosollyal döntöm a fejem a vállának.
- Hol tanultál meg így főzni?- kérdem halkan, elégedetten. Még talán sosem ettem ilyen finomat... a gyermekkorom ízeire már nem emlékszem, a diliházi koszt meg minden volt, csak nem finom. Ez ahhoz képest maga egy csepp a mannából.
- Sok helyen dolgoztam a megélhetésért. Nem egyszer konyhán is, így nem kell félned, nem kell zacskós levesen élni vagy ilyenek.- mondja közönyös arccal, de hangjában jókedv bujkál. Elgondolkodom.
- Ó, nem tudtam.- mondom megszeppenten, és zavaromat leplezendő ujjaimmal a mellkasára rajzolok apró kis köröket. Valóban... szinte semmit nem tudok a múltjáról. Ahogy ő sem az enyémről...
- Sokmindent nem tudsz még rólam.- válaszolja furcsa hangsúllyal.
Lesütöm a szemeimet. Csikelődőnek indult megjegyzés, mégis mintha vádaskodást hallanék ki belőle... de igaza van. Nem tudunk a másikról semmit... jobban mondva, tudjuk már, mi lakozik a másik lelke mélyén, de az életének foszlányairól fogalmaunk sincs.
Vajon... milyen lehetett a gyerekkora...?
- És ez zavar? Vagy baj?- kérdem kíváncsian, az arcát fürkészve. Én elégedett vagyok a mostani állapottal. Persze minden érdekel, ami vele kapcsolatos, de eddig úgy éreztem, hogy kellemetlenül érintik a kérdéseim... és jobbnak láttam, ha egyszerűen megvárom, míg elmondja. De mi tagadás, a kapcsolat közöttünk változott, gyorsan és visszafordíthatatlanul, ahogy jelenleg is teszi.
- Nem.- mondja határozottan. - Illetve nem tudom eldönteni, hogy jobb lenne-e, ha így maradna a helyzet, vagy inkább...- kezd bele egy értelmetlen, hosszú magyarázatba.
- Mesélj magadról.- szakítom félbe halkan.
- Meséljek?- kérdi meglepetten, értetlenül. Bólintok.
- Igen. Mesélj valamit.- ismétlem meg mosolyogva, ő pedig egy kis gondolkodás után belekezd.
Apró, jelentéktelen kis emlékeket idéz fel nekem, én pedig a takaró alól kíváncsian hallgatom. Hétköznapi, egyszerű emlékek csupán, nekem ezek mégis rendkívüli dolgok...
Nem igazán volt gyerekkorom, szóval hallgatni ezeket az emlékeket különös melegséggel tölt el.
Mesél mindenről, iskoláról, munkákról, barátságokról... mindenről. Én pedig epekedve hallgatom minden szavát...
Az emlékek egyre csak buknak fel belőle, egyik a másikból szövődik, lassan képet adva, milyen küzdelmes is volt a sora. Elmeséli, mennyire rengeteg iskolába járt, mennyi különböző országban.
Meséli, hogyan próbálta beadni a tanároknak, hogy asztmás, mikor azok futóversenyre akarták küldeni. Bevallja, hogy valóban semmi baja, de a sebeket a testén nem akarta napvilágra hozni.
Mondja, hogy sokan próbáltak hozzá közeledni, barátként, de van egy kiemelkedően mulatságos eset, egy amolyan megszállott rajongó... én csak jókedvűen kuncogok bosszús arckifejezésén.
Aztán a mese kicsit ijesztővé válik, apró kis utalásokkal vezetve rá a sötétebb részletekre, belátást enged a fájdalmas oldalba is...
Végül fáradtan fekszik el mellettem az ágyon. Még soha nem hallottam ennyit beszélni. Sőt, mikor megismerkedtünk, egy szótlan kis különc volt, és most tessék...
A hangja, az a végtelenül mély, lágy, férfias hang szinte simogatja a hallójárataimat. Imádom a hangját.
Végül szó esik egy apró kis cicáról is, akit magához vett, felnevelt, de az apja... szóval a macska elhalálozott.
És csak mondja, és mondja és mondja... és én lankadatlan kíváncsisággal iszom minden szavát. Időnként felém pillant, meggyőződik, hogy valóban figyelek, majd mesél tovább.
Végül, nem akarom félbeszakítani, csupán a tagjaimba kúszó hideget elűzvén kinyúlok felé, majd kezét megfogva húzom magamhoz, ő pedig hozzám simul. Ugyanakkor el is némul hirtelen, pedig olyan szívesen hallgattam volna tovább.
- Romero... nem zavar téged, hogy itt vagyok?- kérdem végül halkan, mikor csend telepszink közénk.
- Hogy?- néz rám értetlenül, én pedig szégyenlősen sütöm le a szemeimet.
- Hiszen soha nem volt szinte senki melletted. És most itt vagyok én, koloncként a nyakadon, mert szökött dilisként nem kapok munkát, se lehetőséget sehol.- bököm ki végül az irritáló gondolatot. Itt vagyok, vele vagyok és jó is ez így, viszont.. nem szeretnék a terhére lenni. Azt meg nem várhatom el, hogy eltartson, sőt, ennyire még én sem vagyok hajandó porba tiporni az önbecsülésem.
Fiatal voltam még... először intézetbe zártak. Majd mikor betöltöttem a 18-at és kiengedtek, egy év múlva diliházba kerültem. Azóta ki sem tettem a lábam. Nincs szakmám, se végzettségem, nem dolgoztam még soha. Fogalmam sincs, hogy kellene önellátónak lenni. Egyedül valószínűleg végem is lenne... összefoglalva semmit nem tudok az életről és magáról az életbenmaradásról.
Biztos, hogy még így is el tud majd viselni maga mellett? Anniy mindent kellene tanulnom, de azt sem tudom, hol kezdjem...
Egy pillantással belém fojtja a szót, majd azonnal hozzám simul, szorosan magához ölel, mintha így akarná tudatni, hogy nem vagyok a terhére... megenyhülve bújok hozzá közelebb, de még mindig nem tudok teljesen megnyugodni, a fejemben motoszkáló gondolatokat kiírtani.
- Soha nem volt senki mellettem. Épp ezért...- kezd végül bele, majd nagyot nyel, mintha ezzel is időt spórolna magának, hogy átgondolja a mondandóját. Feszülten figyelek. - Új és furcsa nekem ez az egész. De nem rossz, vagy zavaró. Nem vagy kolonc. Soha senki nem hallgatott meg, nem figyelt rám. Én... amikor megisertelek, akkor jöttem rá, hogy az ember nem csak azért érdeklődhet irántam, mert szán, vagy sajnál. Nekem ez nagyon sokat jelent, tudod?- pillant le rám. - Mint embert akartál ismerni, nem mint tárgyat vagy kelléket. Nem okot vagy célt láttál bennem. És ha úgy vélném, bármi zavaró van benned, szólnék. De én... úgy gondolom...- néz mélyen a szemeimbe, miközben puhán megszorítja a kezem. - hogy így tökéletes az egész, ahogy van. És ha van még ilyen aggodalmas, ki vele. Tudod... nem mondtam még, de van tervem ezek ellen, szóval ha akarsz, majd kimehetsz, és a boltba megyünk majd vásárolni, parkba sétálni, sőt, ha jó leszel, elviszlek magammal dolgozni is.
Szemeim felcsillannak a szavaira. Hát mégsem tart koloncnak... életemben elsőzör érzem azt, hogy egyen értékű fél vagyok egy kapcsolatban.
Elgondolkodva nézek Romerora, aki úgy tűnik, most a saját teste ellen küzd, próbálja megakadályozni a természetes reakciókat... hálásan ölelem magamhoz, arcomat mellkasába fúrva, ő pedig megnyugodva temetkezik a hajamba.
Azt hiszem... most már végérvényesen is az életem kitörölhetetlen része lett. Pótolhatatlan. Létfontosségú...
Még közelebb von magához, végül finoman reszkető ujjakkal állam alá nyúl és felemeli a fejem, hogy elmerülhessek azokban a csodás szemekben.
És olyat hallok, igaz, csak halkan elsuttogok szavak csupán, amelyeket legvadabb álmaimban sem hittem volna.
-Kellesz nekem, Ryu. Kibaszottul. És ha akarnék se tehetnék semmit se ellene.
Döbbenten, sőt, elkeseredetten pillantok rá, hiszen most mondta ki a halálos ítéletem. Hát ennyi volt. Tényleg nincs tovább...
Most már egy örökkévalóságon át az övé leszek.
Csak az övé, amíg a szívem meg nem szűnik dobogni, és még azután is...
Forró ajkakat érzek meg a sajátomon, ahogy szenvedélyesen, sőt, szinte már dominánsan csókol, ahogy eddig még soha. Mintha azt akarná a tudtomra hozni, hogy komolyan beszélt, hogy igenis kellek neki... hogy fontos vagyok a számára...
Egyre hevesebben csókol, nyelvével vadul a számba törve, ujjaival finoman végigsimítva a karomon, végül derekamat átkarolva még közelebb húzva a kemény, izmos testhez. Megremeg a váratlan, kellemes érintésekről, a kéj apró kis szikrája heves lánggá lesz, de eltávolodik tőlem, mint általában, most sem hajlandó folytatni...
Kapok egy apró puszit a homlokomra majd arcát megszokott mozdulattal fúrja a hajamba.
- Soha ne merj eltűnni. Értetted?
Elssutogott szavak...
- Értettem...- súgom immáron félálomban, de nem tudom, valóban kimondtam-e a szavakat. Soha többé, Romero... soha többé nem engedlek el...
*
A másnap frenetikusan telik. Végre engedi, hogy kimásszak az ágyból és felfedezzem a lakást. A szívem húzna kifelé, az utcára, hogy megnézzem, mennyit változott a világ, de persze ezt nem tehetem meg. De egyenlőre az is elég lelkesedéssel tölt el, hogy segíthetek az ebéd elkészítésében. Igaz, csak a zöldségek felvágását bízza rám, míg ő elmegy egy forró fürdőt venni, de ezzel is épp eléggé meggyűlik a bajom.
Nem sokszor tartottam eddig a kezemben kést és akkor sem a rendeltetésének megfelelően használtam...
Végül, úgy egy órányi nyüglődés után végzek is vele és büszkén tekintek végig művemen. Még soha nem csináltam ehhez hasonló dolgot... az új élmény pedig izgatottsággal tölt el.
De jobban érdekel, hogy Romero épp mit csinálhat... ahogy elképzelem magam előtt, amint ruhátlanul fekszik a kádban, belepirulok a rám törő itenzív érzésekbe. De nem tudok ellenállni a kísértésnek, bizonytalanul lépek be a fürdőbe és az ajtófélfának támaszkodva pillantok rá.
- Zavarna, ha csatlakoznék?- kérdem halkan, amint végigpillantok rajta. Kinyúlva fekszik a kádban, kezeit a peremén nyugtatva, ujjai között egy szál füstölgő cigivel. De az arckifejezése elbizonytalanít, furcsa módon szinte biztos vagyok benne, hogy elküldd.
De ehelyett csak némán megrázza a fejét és még mélyebbre csusszan a habos vízben. Megkönnyebbült mosollyal lépek be, majd háttal neki kezdek vetkőzni, ki tudja, mért. Talán... talán ha nem érezném magamon a pillantását, csalódott lennék, ha pedig érezném, túlságosan elragadtatnám magam. Így kerülöm hát ki a két végletet.
Lehámozom magamról az összes ruhát, majd óvatosan a vállamról is a kötést, kellemetlen lenne, ha az ázott anyag beleragadna a sebbe.
Felé fordulok hát, ő pedig abban a pillanatban elkapja a tekintetét.
Halványan elmosolyodom, ahogy valai kellemes, bizsergető érzés járja át a mellkasom.
Az utóbbi időben furcsa érzés kerülget. Egyre inkább úgy érzem, hogy a vonzalmam csak egyoldalú, és folyton folyvást felötlik bennem a gondolat, hogy csak ráerőltetem magam, hogy csak kényszerből viseli el az érintésem... hogy Romero teljesen más vágyakkal viseltet irántam, mint én őiránta.
Frusztráló a gondolat, de az, hogy rajtakaptam, amint bámul, kicsit megnyugtat. Talán ő is érzi azt, amit én... talán...
Míg beszállok a kádba, ő keményen nézi az egyik kis habszigetet a víz tetején, így végül csak figyelmen kívül hagyva őt szentelem magam a kellemes fürdőnek. A kellemesen meleg víz ellazít, kiűzi a fejemből a gondolatokat. Elcsábulva merítkezek meg a vízben s kezeimmel vizezem be a bőröm is. Végigsimogatom minden tagom, elfelejtkezve az engem körülvevő környezetről.
Eltűnődöm. Vajon mi lesz ezek után? Mihez fogunk kezdeni? Hova megyünk? Mit csinálunk? Furcsa álmokat szövögetek, képzelődöm, tervezek. Mikor fiatalabb voltam, mindig arról álmodoztam, hogy külföldre utazom, egzotikus országokba megyek. Szerettem volna megismerni más kultúrákat, más embereket... világot akartam látni, de négy fal közé száműzettem.
De egy furcsa, kellemes érzés nem hagy nyugodni. Magamon érzem a tekintetét, a bőrömön, és minden porcikám belebizsereg.
Gondolva egyet hirtelen felpillantok, és egy sötét szempárral találom magam szemben. Akár egy füllesztő, nyári éjszaka, olyanok azok a szemek...
Halvány pír telepszik az arcára, én pedig elégedetten elmosolyodom. Szóval mégsem képzelődtem...
Vajon... ezúttal is ellenére lenne a dolog? Talán amit a múltkor félbehagytunk, esetleg most befejezhetnénk. Hiszen itt biztosan nem fog zavarni minket senki...
Konrkét céllal kúszok közelebb hozzá a vízben, kitapogatva a lábszárát, majd a kemény izmokat követve kezem felfelé kezd kúszni rajta.
Nem kerüli el a figyelmem, ahogy ádámcsutkája lassan ugrik egyet, a tekintete pedig furcsa csillogással lesz teli. Kíváncsian, majdhogynem számonkérően néz rám, mintha azt szeretné megtudni, mik a terveim vele.
Ujjaim felkúsznak a térdén, majd izmos combján, és ágyékához érve lelassítok. Még nem érek hozzá, kezemmel kikerülöm férfiasságát. Egyenlőre csak játszadozok vele, lázba hozom a testét... és őt magát.
Feszes hasfalán pedig szétterítem ujjaimat, úgy kúszok tovább, felfelé, kiélvezve a sebhelyes bőr érdes tapintását, a feszülő izmokat. Megmásíthatatlan ez a test... végtelenül egyedi, megviselt, és talán ettől olyan vonzó. Akárcsak a lelke...
Tekintetünk összekapcsolódik, elmerülünk a másik pillantásában. Majd kezem tovább siklik a mellkasán, onnan fel a nyakára, majd álla alá simítva vívom ki magamnak teljes figyelmét. Felém fordul végre, és engedve a csábításnak közelebb hajol. Szeme egy rövid pillanatra közeledő ajkaimra siklik, majd újra mélyen a szemembe néz. Tovább folytatom utam, közben tarkóját cirógatva, vizes hajával játszadozva elmélyülten, majd megállok.
Választ akarok kapni... tényleg csak egyoldalú a vonzalom...?
Mintha csak a gondolataimban olvasna, ujjai közül elengedi a csikket, majd fél kézzel átkarolva húz közelebb és győzi le a maradék távolságot.
Ahogy forró szája az enyémre simul, megborzongok, vágyakozva bújok hozzá közelebb, reszketegen belesóhajtva az édes csókba... Romero pedig végre átölel, mindkét karjával, testünk pedig forrón összesimul...
Szenvedélyes, vad csók a miénk, közben mégis mély és érzéki, csupa ellentmondás...
Egyik kezét figyelmesen köztem és a kád között tartja, mintha csak attól félne, hogy megfázom, ha a hideg peremhez érek, a másikkal pedig bőrömet cirógatja lágyan. Minden érintése csak fokozza bennem a vágyat, amit próbáltam elnyomni magamban, de felszabadítja a láncra kötött vadat... nem fogok bírni magammal...
Simogat, ahol csak ér a víz felett, én pedig jólesően borzongok meg az érintésétől, csukott szemekkel dőlök a mellkasának, hallgatva szíve lágy ütemét. Így élvezem a kényeztetését...
Közben néha ajkaimra hajol, vigyázva, ne maradjanak magányosak, olykor egy-egy rakoncátlan vízcseppet hajkurászva, máskor mohón nyelvemet hívva egy szenvedélyes táncra...
Nyakamat, karjaimat, arcomat, aztán mellkasomat simogatja révetegen, kiélvezve minden négyzetcentiméterét, elhajtva az oda nem illő vízcseppeket. Közben mélyebbre merül a vízben, magával húzva, én pedig vágyódó sóhajjal simulok hozzá még inkább, hogy bőrünk minél több helyen érjen össze. Már most lángol a testem, pedig még csak alig ért hozzám...
Aztán enged még egy kis meleget a hűlő vízbe, ezzel fokozva még jobban hevült testem vágyát. Minden tagom reszket már, sikoltozik az érintéséért... minden porcikámmal csak őt akarom, őt kívánom...
Álmatagon nyitom ki a szemeimet s iszom magamba a látványt, ahogy egész nyugodt arckifejezéssel szemléli a lőtt sebet a vállamon, majd egy békés szusszanással dönti hátra a fejét.
Kicsit elszontyolodom, hogy abbahagyta, a testem ég, vágyakozik, csak utána, csak érte... nem kínozhat enyire...
Más pózba ficergem magam, hogy hozzá férhessek, és forró csókot nyomok a nyakára, de meg sem moccan.
- Romero...- súgom vágyakozva a bőrébe, ő pedig megremegve hunyja le a szemeit. De célom elértem: kezei újra testemen kezdenek barangolni, de nekem ez nem elég. Kezét finoman húzom mellkasomra, majd onnan egyre lejjebb irányítom, egyértelműen jelezve a kívánságom.
Nem fogom így túl sokáig bírni... a testem kielégülésre vágyik, az orgazmus megnyugtató, ellazító érzésére, hogy legalább egy rövid pillanatra elfelejtsek minden mást, minden undok tényezőt, beleértve magát a világot is...
Ernyedt izmai újra megfeszülnek, neheztelve pillant le rám, de kétségbeesetten nézek le rá. Szinte már könyörgök a folytatásért...
Elengedem a kezét, ő pedig tovább folytatja az utat, mígnem elér keményen meredező férfiasságomhoz. Mikor megérzem a bizonytalan, tapogatózó ujjakat, megremegek.
Ő csak meglepetten néz rám, talán nem számított, hogy néhány apró érintéstől máris ilyen állapotba jöök... de jobban ki vagyok éhezve, mint azt gondolja..
Sóhajtó ajkaimra hajol s fojtja belém a hangokat egy forró csókkal, tekintetünk közben pedig összekapcsolódik, mintha épp a lelkemig akarna lelátni, kikémlelve a gondolataimat is. De ahogy ujjai magabiztosan férfiasságomra fonódnak, nyögve hunyom le a szemem, egész testemmel beleremegve. Mint egy apró áramütés, úgy cikázik rajtam végig a nyers vágy. Hogy el ne vesszek az érzésben, karjaimmal átkarolom a nyakát, kapaszkodóként csüngve rajta, folytatásért nyögve...
Ő pedig lassú, kicsit talán bizonytalan mozdulatokkal kezd el kényeztetni, én pedig sóhajtva és nyögve élvezem, teljesen mellkasának dőlve, átadva magam az érintésnek.
De nem akarok ennyire önző lenni és egyedül élvezkedni, ezért hirtelen ötlettől vezérelve markolok lá férfiasságára, ami meglepő módon szinte kő kemény...
Meglepetten, hangosan nyög fel, ahogy ujjaimat szorosan rákulcsolom, az érzéstől pedig az ő keze is szorul körülöttem, egyre hevesebb mozdulatokkal hajszolva a kielégülés felé...
Majd ahogy érzem, ahogy közel a vég, mocorogni kezdek, a csípőm automatikus lendül, hogy ezzel is elősegítsem az orgazmust, ahogy ahogy végre elér, önkívületben nyögöm a nevét hangosan, a fürdőszoba csendjébe...
Egy perc a mennyekben... minden megszűnik létezni körülöttünk, csak mi vagyunk... csak mi ketten és a tiszta, hófehér vonzalom...
Szinte öntudatlanul hagyom, hogy elhúzza a kezemet merev tagjáról, majd lágy csókot hintve a kézfejemre hagyja, hogy a mellkasán pihegjek. Elönt a nyugalom, megszűnik minden negatív gondolat... arcomat nyakába fúrva pihenek, magamba szívva testének melegét...
Bárcsak örökké tartana ez a pillanat...
Megnyugszom lassan, de még így sem merek felnézni. Eszembe ötlik, hogy a nevét nyögtem a csúcson, és ez mélyen zavarba hoz. Az még hagyján, ha magamat simogatva teszem, egyedül, a szoba négy falának, de így, hogy itt van... félek felnézni a szemeibe, mert talán olyat látok bennük, amit nem akarok.
Nem szólok, majd kis idő múlva érzem, ahogy szorosan magához ölel, majd lágy puszit hint a fejem tetejére.
- Én megyek, elkezdem az ebédet főzni. Ha kijöttél, szólj, és átkötöm a sebet, rendben?- mondja közönyös hangon, semleges arckifejezéssel, és én elbizonytalanodva biccentek majd húzódom el tőle, hogy ki tudjon szállni.
Megszeppenten nézem csak, ahogy kikászálódik a vízből. Ez most mit jelent? Mire fel ez a hirtelen jött közönyösség?...
Annyira összezavar...
És ekkor eszembe ötlik, hogy csak én elégültem ki. Ő még mindig... szóval még mindig nem ment el.
- Romero!- kiáltom észbe kapva, kipattanva a kádból, mire csak felvont szemöldökkel pillant rám a válla fölött. Nem állok meg magyarázkodni, az idő közben nyakába akasztott törülközőnél fogva rántom magamhoz, meglepett nyögését egy csókkal fojtva el. Amint magához tér a meglepettségből, szenvedélyesen viszonozza forró csókom. Meztelen, vizes testünk egymáshoz simul, bőrünk síkosan tapad össze a habfürdőtől. Próbál eltolni magától, de nem engedem, huncutul csábítom át nyelvét a számba, hogy átvegye a vezér szerepét és ő diktálja a tempót. Közben egyik kezemmel érzékien simítok végig meztelen bőrén, elterelve a figyelmét, míg másikkal újra megkeresem kemény férfiasságát és szorosan kulcsolom közé az ujjaimat.
Belenyög a fullasztó csókba, majd eltolna magától, de ezúttal nem engedek neki. Ki akarom elégíteni, azt akarom, hogy érezze azt a földöntúli gyönyört, amit én is...
Hevesen kezdem mozgatni a kezem, hajszolva a gyönyör felé, ő pedig mély, férfias nyögéssel szakad el ajkaimtól és temeti arcát a nyakamba, mintha csak el akarna bújni előlem...
Végül érzem, ahogy megfeszül a teste, és egy elfojtott nyögés hagyja el a szját. Ujjai erősen a vállaimra markolnak, és bár apró fájdalom nyilall a sebembe, nem törődök vele. Boldoggá tesz a gondolat, hogy kielégíthettem...
Majd ellazuló izmokkal, lihegve simul még közelebb hozzám, én pedig mosolyogva ölelem magamhoz.
Eltöltünk így egy néma percet, majd eltol magától, felkapja a ruháit és vissza sem pillantva kisiet.
Én sóhajtva túrok a hajamba. Túl messzire mentem volna? Tiltakozott, de mégsem engedtem el... Beszélnem kell majd vele.
Hagyok neki időt, hogy egyedül lehessen, hogy feldolgozhassa a történteket és megnyugodhasson. Visszafekszem hát a vízbe és lehunyt szemekkel relaxálok picit, majd durván fél óra múlva merészkedem elő, frissen, nyugodtan, felöltözve. Csak felső nincs rajtam, de az is csupán a seb miatt, hiszen azt mondta, be fogja kötözni...
Rögtön a konyhába megyek, kiveszem a kezeiből a tányérakat és az evőeszközöket majd megterítek, ennyi igazán kitelik tőlem is. Romero addig tálal, majd míg az étel hűl egy picit, nekilát bekötözni a vállam. A hátam mögé lép, úgy tevékenykedik, gondosan kerülve a pillantásom. De érzem, ahogy picit remegnek a kezei, és az arca is piros, de talán csak a gőztől...
Végül kapok még két bogyót is, majd leülünk egymás mellé, enni kezdünk. Gondolkodás nélkül beveszem a két pirulát a levesemmel, majd míg a második fogáson ügyködik, elgondolkodva nézem az arcát, árulkodó jeleket keresve. Mintha frusztrálná a dolog, mintha... nem is tudom, mintha kellemetlenül érintené, hogy itt is hozzá értem. Mintha szégyellné magát, vagy nem is tudom.
Persze mint ilyenkor általában, megpróbál a közöny álarca mögé bújni, de azt hiszem, túlságosan kiismertem már. A maszkja mögé látok.
- Bánod, ami történt?- kérdem halkan, és ő szívfájdítóan lassan szólal meg.
- Nem.- mondja végül, de továbbra is tüntetően kerülve a tekintetem, érzelemmentes hangon.
- Voltál már valakivel? Mármint együtt.- faggatom tovább, talán... áh, nem hiszem. Ugyan, jóképű és jó kiállású, és biztos vagyok benne, hogy azok a sebhelyek csak még inkább vonzzák a nőket.
- Mégis kivel lettem volna?- kérdi morcos hangon, nekem pedig felszaladnak a szemöldökeim. - Az anyámmal? Nem, ha erre vagy kíváncsi.
- Nem, én nem úgy értettem.- szabadkozom elszégyellve magam. Szóval mégis... én...
Egészen belepirulok a ténybe. Ezek szerint... szűz...
- Jó étvágyat.- zárja le a témát, majd szó nélkül tömni kezdi a fejét, én pedig elnémulva követem a példáját. Ezek szerint... az első csók... az első... szóval az első orgazmus... én értem volna hozzá először így?... el sem hiszem...
Szóval ezért annyira rémült. Még nem érzett ilyet, és gondolom megijeszti, ahogy a teste reagál.
Tekintetem az asztalon nyugvó kezére téved. Finoman remeg. Rácsúsztatom hát a kezem, megnyugtatóan cirógatva a kézfejét, és mintha csak erre várt volna, alábbhagy a reszketése.
- Romero. Ha nem akarod, akkor szólj.- mondom halkan, komolyan. Ezzel a ténnyel minden megváltozott... ó én ostoba, észrevehettem volna!
- Én...- kezdene bele, de benne akad a szó. Szinte látom az arcán tükröződni a kétségbeesést és a bizonytalanságot. Valahogy sejtem, hova akar kilyukadni, így közelebb húzom hozzá a székem, és finoman a kezeim közé veszem az arcát, úgy nézek a szemébe.
- Én soha nem bántanálak, ugye tudod?- kérdem halkan, és ő bólint. - Tudod, hogy vágyok rád, igaz?- kérdem újra, és a hirtelen emlékektől a hangom talán túl rekedté, izgatottá vált. Ismét bólint. - Ez nem baj, vagy bűn. Ettől nem leszel más. Ha ettől jobban érzed magad, akkor majd szólok, hogy ne támadésként érjen a dolog. Nem akarom, hogy félj ettől. Rendben?- kérdem halkan, ő pedig összepréselt ajkakkal bólint.
Végül megkönnyebbülten nyomok puszit a homlokára, és ő összezárt szemekkel, továbbra is feszengve engedi.
Némán fordulunk vissza az ebédünkhöz, ő pedig lenyugodva, magában gondolkodva némán eszik tovább. Megnyugszom én is. Szóval végig csak ez volt a baj... így már mindent értek.
De az állapot nem tart túl sokáig, mintha valmain megint felkapná a vizet... Felsóhajtok. Bárcsak belelétnék a fejébe, akkor minden sokkal könnyebb lenne...
Szerkesztve vicii által @ 2012. 04. 25. 21:04:20
|
| Laurent | 2012. 04. 24. 00:53:28 | #20620 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Elmebetegemnek~ Istennőmnek
Nem tudom, reggel mikor ébred fel, de hogy a megkezdett cigimet ellopva megcsonkítja egy köszönéssel, majdnem megsértődök. Mi az hogy a cigimet is lopja már? És még szórakozik azon is, hogy a leheletétől libabőrös leszek. Sőt, nem áll meg, mert a keze elindul határozottan lefelé, és már épp szólnék, hogy haggya abba, amikor magától megtorpan. Túlságosan ,,összeértünk” mindenféle módon. Megszokásból rá is szólok, de már nem veszi ezt se túl komolyan. Határozottan kiismert, és... összeértünk, mint a kompót. Lám, a számból is kiveszem a füstrudat, elég csak a szemébe néznem. Kicsókolja ajkaim közül a füstöt, majd mint aki jól végezte dolgát, visszaalszik. És a meghitt csend, ami a szobára telepszik, halovány feszültséggel telik meg.
Vihar előtti csend.
~*~*~
Eltelik vagy egy hét, és jelenléte olyanná válik lassan, mint a levegő, vagy az ereimben pulzáló vér. Soha senki nem volt velem ennyit, még talán a tulajdon anyám se. És elmondhatom, hogy ő az első ember, aki ennyit megtudott rólam... És ennyire megismert. Ezért is van az, hogy az elválás gondolata ijesztővé válik. Mint egy kocsi két kerék nélkül. Félve nyitok be a szobába, és úgy érzem magam, mint egy elsős, aki egyest kapott, és fél megmutatni az ellenőrzőjét. Tántorgok kissé, és próbálom feldolgozni a hallottakat. El kell mennem, mert egészséges vagyok. Vagyis ők tudnak valamit. Apám megtalált volna? Ryu!
- Mennem kell...
Motyogom a szoba csendjébe, és intésére már sietek is a karjai közé. Nem az a megnyugtató, hogy kiszolgáltatott lettem, vagy hogy ennyire rábízom magam. Hanem hogy egyenlő félként vagyok ebben az akármiben. Tudom, hogy neki is majdnem ennyit jelenthet a jelenlétem... Mi lesz velünk így?
-Gondolkodtam. -bejelentésére felnézek, és reszketek a folytatásért. - Meg fogok szökni.
Agyam megint felzúdul, és ezernyi ok ömlik át rajta, hogy miért jó vagy rossz ez az ötlet. Fülem zúgni kezd, én meg amint megtalálom a hangom, kinyögöm az első jónak tűnő gondolatot.
-Nem teheted!
Hát erről ennyit. Ennyi erővel megkérhettem volna, hogy bújjon a táskámba, és jöjjön velem. Mosolyát látva tudom, hogy ért engem. Simogatása lecsillapítja a kétségeim, és ajkamra harapva várom a folytatást. Velem jössz, ugye, Ryu? Nem hagysz magamra... ugye?
-Nincs más választás. Te nem maradhatsz itt, túl fiatal vagy még, hogy itt éld le az életed... nekem meg már úgyis mindegy.- közbevágnék, de nem tudok ellenérvelni, így csendben maradok - Ráadásul odakint... odakint élhetnénk. Ez itt csak vegetálás.
Arcára pillantva tudom, hogy ugyan az jár a fejünkben. Itt együtt nem lehetünk, akkor hát kint kell... Kint! Távolinak tűnő fogalom ennyi idő után, de... Igen, vele, érte, mellette tudom hogy megcsináljuk! Ismerek külföldön pár embert, akik segítenének őt beolvasztani, és... Papírt kapna, hogy örökbefogadott, és békénhagynának... Nevet is változatatnék.
A földet fixírozom. Erre vágyik? Nem jobb itt neki? Nincs jogom ahhoz, hogy ezt az életet megvonjam tőle, én... Kattan a gyújtó, és automatikusan nyúlok a szálért. Ezt a múltkoriért kapod! De nem tudom ilyen kicsiségekkel elvonni a figyelmem. Félek. Igen, határozottan tartok attól, hogy mi lesz ezután. Egy kéz fordít maga felé, én meg választ, és megnyugtatást várva pillantok rá.
-Ha jól emlékszem, mikor idehoztak, innen nem messze, jobbra, volt egy város. Vegyél ki egy szobát és várj holnap estig. Pontban éjfélkor meg fogok szökni. Követem majd a főutat. Várj rám.
Régi romantikus történetekben szerveztek ilyenféle szökéseket, és ilyen szavakat suttoghattak egymásnak. De ez nem egy film. És ha nem jön össze? Ha valami félresikerül? Ha elkerüljük egymást? Csókja után kapok, mintha az bátorságot adhatna. Talán így is van. Búcsúcsók? Ennyi lenne? Nem! Nem akarom! Húzom magamhoz, hátha így elrejtem magamban, és elvihetem valahová, el innen, el a világról, valahová nagyon messzire... Találkozunk még! Hinnem kell neki, benne, az egészben! Hátradöntöm, hogy hozzásimulhassak cicaként, fuldokolva, már-már haldokolva csókolom, marom ajkait, hátha meghosszabbíthatom a perceket...
Levegőért kapkodva pillantok a végén a szemébe. Ezt akarod, Ryu? Eljönni... egy olyannal, mint én? Egy olyan alakkal, aki talán soha nem lesz ép vagy egész, akiből mindig hiányozni fog a teljes nyugalom... vagy a biztonság..? Gyengéden simít egy tincset a fülem mögé, mintha csak a fejembe akarna látni, mindent tudó szemei most furán csillognak.
-Ne szégyelld a tested. Légy büszke mindarra, amit túléltél. - hangja simogat, én pedig tenyerébe nyomok egy csókot, egyfajta válaszként.
-Várni foglak.
Súgom ígérve, és tudom, hogyha kell, egy héten keresztül ott fogok dekkolni abban a kibaszott városban, azon a rohadt úton, és határozottan öngyilkos leszek, ha nem jön. Csak nehogy Rómeró meg Júlia legyen a vége. Tekintete fellobban, és elmosolyodva húz magához. Megnyugodtam. Nem leszek egyedül, mint az ujjam, mert jönni fog. Hozzám, miattam, értem. És a kétségeket, a hogyant, a mikort, a miértet meg félresöpröm, hogy ne zavarja meg az utolsó óráim. Szorosan kapaszkodom belé, amíg el nem jön az elkerülhetetlen. Némán állok fel, hogy tétován pakoljak össze. Még mindig bennem van, hogy talán valahogy... eljátszom hogy bekattantam... De nem hinnék el. Mintha helyeselne, úgy zizzen a táskám is. Bizonyosságért villan a tekintetem Ryura.
-Ég veled.
Szinte tátogja, de a mosolya, a szeme! Istenem! Legszivesebben odamennék, és sírva követelném, hogy ne vigyenek el, hogy hagyjanak itt, takarítok vagy bármi... Egy határozott alak lép mögém, én pedig libabőrözve a leendő érintésektől, nekiindulok. Mint akinek a fogát húzzák – darabokban.
Kész, vége. Összeszorul a szívem, és a légszomj is rámtör, de odébbmászok, nehogy a mentőket hívják nekem, és a holnapi találkozóm meghiúsítsák. Ujjaim rámarkolnak a táskámra, és határozottan elkanyarodva nekilódulok. Azok az emberek, akik az elrejtésemért felelnek, kijelölték ugyan, hogy hova kellene mennem, és a hely csúnya emlékeket ébreszt csak bennem. Ezért megint egy okkal több, hogy még az iránynak is hátat fordítva menjek másfelé.
~*~
Nem telik sokba a város peremén valami kis lakásfélét találni, mert valami kocsma van az ablak alatt, és a zaj meg a szaj felszivárog a másodikra, de van tűzlétra, ami a paranoiás lelkemnek megnyugtatást jelent, és a nap se sokat süt ide, legalábbis nem erősen, mert néhány nagyobb fa van szemben, meg házak. Tétován topogok az ajtóban, amit becsuktam magam mögött, és a számat rágva nézek körbe. Tenni kéne valamit. De még mindig nem tudom felfogni, hogy ennyire egyedül vagyok. Fene essen bele! Ryu! Ha nem szoktam volna ennyire hozzá a jelenlétéhez...
A függönyöket félig elhúzom, hogy ne legyen feltűnő, de azért ne lásson be akárki, ablakokat résnyire nyitom, majd az út közben bevásárolt tengernyi élelmiszert becsapom a hűtőbe. Most meg az ágyon gubbasztok, felhúzott térdekkel, ölelgetve őket, és a felsőm szaglászva, mert az még őrzi az illatát. Csak egy nap! Ki fogom bírni, ahogy ő is. És találkozunk. Mert el fog jönni.
~*~*~
A biztos állítás, a határozott kijelentés mind megbillent. Hogy nincs itt velem, már nem is értem, miért bízzak benne, hogy miért higgyek neki. Nem akarok ott állni idiótán hónapokig, rá várva... Nem fog eljönni. Eszébe se jutok talán, lehet örül, hogy megszabadult tőlem. Idegesen gyújtok rá, eldobálva az idegességemben összetört szálakat. És a napom azzal töltöm, hogy kádba ülök, illetve gubbasztok, vagy a szobám levegőjét rontom, és előre-hátra hintázva győzködöm magam.
Mi lesz ha nem jön? Mi lesz, ha hiába várok rá? Ajkaim már szétrágtam, hát hogy újabb elfoglaltságot találjak, elhatározom, hogy tényként tekintek ígéretére, elhiszem, hogy képes megszökni, és kezdek valamit a napommal. Tekintsük üzleti útnak. Helyes!
...
Egy órát töltök azzal, hogy kétségek között kísértek egyik kicsiny szobáról a másikra, majd vissza. Délután lehet már. És semmit se csináltam, csak itt aggódok össze-vissza, mint egy anyuka, aki a lányát diszkóba engedte, és fél, hogy mikor jön haza. Idegesen nevetek magamon, majd hogy kezeim lefoglaljam, leülök cigit foltozni, meg töltögetni, csak azért, hogy aztán láncba szívjam el őket.
Fontos lett nekem. Szükségem van RÁ! Úgy érzem magam, mint egy partra vetett hal, aki még ficánkolni se képes, mert nem érzi, merre van a víz. Hiába fekszek az ágyra, hogy pihenjek, képtelen vagyok aludni. Hideg az ágy, és bár alig nagyobb az egyszemélyesnél ez a kihúzható izé, mégis hatalmasnak tűnik. Elveszek benne a karok, lábak, meg a szuszogó fej nélkül. Kezeim a semmit markolják, ahogy kinyúlok, hogy megöleljek valamit, ami nincs is ott. Dühöngve csörtetek fel-alá a nap hátralévő részében.
Amikor besötétedik, folyton a falon fáradtan, és szerintem túl lassan kattogó órát lesem, pattanásig feszült izmokkal, hogy mikor indulhatok már. Mikor van túl korán, vagy túl későn az induláshoz? Rágyújtok, és akkor döbbenek rá, hogy már egy szál ég a szám sarkában. Morogva ölöm a hamusba mind a kettőt, és kijjebb tárom az ablakot, hogy a sok füst kizúdulhasson rajta. Végigdörgölöm a képpem, és átöltözöm. Fastag farmer, nem mintha hideg lenne, csak ez már igazi viharvert, túlélő darab, általában szerencsét hoz. Valami fekete felső, és egy cipzáros, sötét valami, hogy eltűnjek az éjszakában. Tíz óra. Idegesen dobolok a lábaimmal, majd teszek pár kört a kicsiny, zsebkendőnyi szobában. Két szoba van, bár az egyik inkább előszoba, semmint zárt tér. Becsukom az ablakot, amikor lent valaki valami ordenáré hangon énekelni kezd. Csend. Zúgó fejem a csap alá hajtom, hogy a hideg víz lenyugtasson, majd hirtelen elhatározással ledobálom a cuccaim, és a zuhany alá állok. Majdhogynem tűzforró vízet engedek magamra, de még ezt is hidegnek érzem. Remegek. El fog jönni? Ott lesz? Kellek én neki? Miért?
Tizenegy órakor már nem bírok a seggemen maradni, nekiindulok. Lassan indultam el, és magamra erőszakoltam a sétálós lépteket, hogy ne legyek túl feltűnő, de valahogy akaratlanul is visznek a lábaim, sietősen, kapkodva, mintha ettől az idő is gyorsabban telne... Pedig alig telhetett el fél óra. Mit csinálhat most? Biztosan ő is fél. Régen nem járt már kint, itt, ebben az őrült világban, ki tudja, ide talál-e. Egyáltalán hova jön?
Rémület markol a szivembe, és kisebb kóválygásba kezdek. Hosszú ez az út, vagy utca, vagy akármi is ez. Nem mondott semmi konkrétat. A házaknál várjam, vagy kijjebb a városból? És ha követik, sőt elkapják? Összeszorítom a fogaim, hogy ne marjam szanaszét a szám.
Romero, minden rendben lesz, mert nemsokára megérkezik, és te az oldalán elsétálsz vele a lakásba, ahogy magadhoz szorítod, és alszotok egy jót, hogy holnap kinevessétek együtt ezt az egészet!
Éjfél. Úton lehet már, vagy még csak most szökik? Hogyan csinálja? És ha elkapják? Hol lehet már? Számat rágva nézek széjjel, mintha várnám, hogy teleportáljon, csak miattam. Ide, pontosan a karjaim közé. Csak akkor leszek nyugodt, ha már az ajtót magunkra csukom, és velem lesz. Szívem kalimpál, és magamra kell erőszakolnom a nyugalmat, mielőtt még sokkos állapotban zihálni kezdek, vagy rosszabb. Elindulok az utcán. Erre kell menni? Jézusom, hol vagyok?! Dobogó szívvel kanyarodok be, lihegve, mintha futottam volna. Légszomj gyötör.
Nevetségesnek érzem magam, és elhagyatottnak, mint egy elfelejtett, elvesztett állatka. Túl nagy ez a világ nekem, én erre nem vagyok képes! Hol vagy már Ryu! Magam ölelgetve szorosan teszek még pár métert előre, és egy ház sarkának támaszkodva lecövekelek. Innen sokáig ellátok, és látni fogom, ha jön. Minden egyes zajra felkapom a fejem, és amikor lépteket hallok, reménykedve kukkantok ki a ház sarkáról. Semmi. Fél egy. Hol lehet már? Miért nem jön? Miért nincs már itt? Baja esett? Elkapták? Nem is fog jönni, igaz? Tudtam, hogy ez nagyon rossz ötlet, egyébként is, lehet hogy apámkorú, de egy baba veszett el benne. Lehet épp most trancsíroz szét valakit, és szarik rám magasról...
-Romero... Romero! Romero!
Furcsa, remegő, szinte cincogó hangot hallok meg, én meg gondolkodás nélkül rontok ki a sarokról. Ha az apám az, akkor verjen itt agyon, nem érdekel, de én ezt már nem bírom! Megkattanok!
Karcsú alak reszket furcsán összehúzódva az út szélén, kicsit dülöngélve, engem meg elönt a megkönnyebbülés. Itt van! Minden rendben lesz most már! Hihetetlenül megviselt állapotban, de itt van, a vállához érek, hogy megfordítsam, de most ő az, aki rémülten fordul felém. Nem számít. Vége van! A szorongó, rémült, könnyes szemekben megkönnyebbülés villan, majd eltűnik a mellkasomban. Véresen, szakadtan, mezítláb, ziláltan, szakadtan, kóvályogva, sírva, félve, fázva, kétségbeesetten, és még ezernyi más jelzőt aggathatnék rá, röviden rémes állapotban, de itt van. Itt van végre, és a karjaimba zárva megnyugszom kissé. Képes volt tényleg megszökni, így, hogy eljöjjön ide, hozzám. Miattam.
-Én nem bírtam tovább várni, és előbb eljöttem, de nem láttalak, és azt hittem egyedül vagyok, és... és...
Elcsuklik a hangja, sírás rázza őt, és rekedtté teszi, míg én két karomba zárom, szorosan hozzábújva, és hagyom, hogy elöntsön a jelenlétének tudata.
-Csss... semmi baj, most már itt vagyok. -súgom megnyugtatóan, és megnyugodva a fülébe.
-Én... én úgy féltem...
Majdnem legördül a számról, hogy én is, de ráharapok, és helyette inkább az álla alá nyúlva magam felé fordítom, hogy a könnyeit letörölve megcsókoljam. Lassan, haloványan enyhül a reszketése, és aggodalom lopakodik szívembe, mert nem kéne neki még most is így reszketnie. Persze, hiszen alig van rajta valami!
-Most már nincs miért. Gyere, nem maradhatunk itt.
Lehet, üldözik, vagy követték, ki tudja, mire képesek ezek az állatok a bolygón, hát csak futva körbepillantok a csendes utcán, ahol csak néhány szórakozó csoport sétál, majd markomba fogom tenyerét, és húzom magam után. Szorosan kapaszkodik a kezembe, néha-néha olyan érzésem lesz tőle, mintha a földön húznám magam után, és hátrapillantok az egyre fehérebb arcára. Valami nincs rendjén. Szűk sikátorokon átvágva, kanyarogva megyek a szállásig, felsietve a lépcsőn, út közben előhalászva a kulcsot, hogy az ósdi zárban elfordítva végre az egyetlen menedékbe nyomjam be Őt, és belülről magunkra zárjam az ajtót. Elönt a megkönnyebbülés, és a felszabadultság érzése. Kész, vége. Itt van, itt van velem, és már nincs az az isten, hogy én elengedjem, komolyan mondom, még egy boltba se! Sírva, nem is, zokogva borul karjaim közé, én pedig szorosan ölelem magamhoz, nagyot sóhajtva, ezzel pedig tonnákat könnyebbülve. Lábai elgyengülve mondják fel a szolgálatot, én pedig el nem eresztve őt csúszok vele, hagyva, hogy kapaszkodjn belém, hogy kiadja magából a sokkot, a feszültséget, és hogy megnyugodhasson végre.
-Annyira féltem, hogy soha többé nem látlak... nem karom ezt újra átélni, nem akarok újra egyedül maradni... én... én...- szemei hirtelen ejtik foglyul az enyéimet, és ledermedek - Szükségem van rád...
Ledöbbenve nézem a szemeinek hűlt helyét, mert közben ő már rég visszafúrta magát a mellkasomba. Ösztönösen szorulnak újra kezeim köré, finoman ringatva, simogatva, nyugtatva őt, amíg a légzése le nem csillapodik, és a remegése is korlátozódik a fázásnak betudhatóvá. Kifáradva dől nekem, de sajnos még nem hagyhatom aludni, hiszen látom, hogy nem egy sebet meg horzsolást szerzett, és csak remélni tudom, hogy nincs ezeknél rosszabb. Nem aludhat még el, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy jól van, amíg le nem zuhanyzott langyos vízzel, hogy az idegeit is lenyugtassa. Szerencsére könnyű súlya van, így könnyen kapom fel és szállítom a fürdőbe, de ahogy a kád szélén kicsomagolom, azt hiszem túl korán ittam a medve bőrére.
-Te jó ég... mi a fenét műveltél magaddal?- erre meg a fejét rázza.
- Mikor... mikor átmásztam a kerítésen... rám lőttek...
Lassan forog a nyelve, és a szavai után csak remélni merem, hogy nem nagy a vérveszteség. Lassan, és óvatosan fosztom meg ruháitól, és az arcomból kifut a vér a sebek látványától. Nagyon soknak lehet helye is marad. Az eléggé átázott rongyot félve húzom el, és a szemeim is lehunyom egy pillanatra, hogy ne is lássam. Mivel büntetsz még istenem? Háta mögé lépve azonban kicsit megkönnyebbülök, legalább műtenem nem kell a golyót ki belőle.
-Szerencsére a golyó kijött a másik oldalon.
Jegyzem meg halkan, majd beültetem a kádba, és a peremének döntve ellátom a legtöbb sebét, letisztítva, majd langyos zuhannyal lemosom őt teljesen. Lábai is alaposan megsínylették az utat. Vigyázva kanalazom ki a kádból, hogy felöltöztessem a saját ruháimba, halkan motyogva a fülébe megnyugtatóan mindenféle badarságot, majd újra ölbe veszem, és a kis szobában az ágyra fektetem. Elhúzódnék, hogy rendet tegyek a fürdőben, meg hogy keressek neki valami gyógyszereket, vagy inni hozzak, de hihetetlen erővel szorít a nyakamnál fogva, hogy ne távolodhassak el tőle.
-Könyörgöm... maradj velem...
Nyöszörgi a csendbe, én pedig mérlegelve a helyzetet végül engedek a csábításnak, és mellé bújva hagyom, hogy rámakaszkodva, hozzámpréselődve ellazulhasson. Mint egy hatalmas kullancs, ami rámtapadt. Végre sóhajtok egy nagyot. Tényleg magunk mögött hagytuk már ezt a napot. Kész, vége, nincs többé. Ennyi volt. Arcom a hajába fúrom, illatát lopva, megnyugodva, ellazulva. Hát itt van. Itt van velem, és annyi minden után mégis visszajött ide, hozzám, és neki szüksége van rám. Ahogy nekem rá. Talán. Betakarom lassan, hogy ne zavarjam meg, és vele együtt kimerült álomba zuhanok, szinte egész éjjel meg se moccanva.
~*~*~
Reggel előtte kelek fel, bár inkább mondanám, hogy dél felé jár az idő, ő még mindig úgy fekszik, mint akit agyonvertek. Teljesen ellazulva, karikás szemekkel, időnként nyugtalanul megrezzenő szempillákkal. Lágy, gyengéd mozdulattal simítok végig az arcán, majd felállva mellőle kimegyek a másik szobába, rácsukva az ajtót, és ott ablakot nyitok, és a fürdőbe lépve lassan eltakarítok mindent. Egy nagy kukás zacskóva dugom a véres holmit, és egyszerűen kidobom az ablakon az alattunk lévő kocsma konténerébe. Jó az nekik. Nekiállok reggelit csinálni, teát főzök, persze a saját, távozásom után visszakapott készletemből, nyugtató kínai keverék, aztán szendvicseket készítek, és elpakolok. Tegnap is megtehettem volna ezeket, akkor sokkal több időm lett volna mindenre most, de ugye nekem tegnap muszáj volt pánikolni. A tegnapi kijelentése után nem is értem, hogy miért kételkedtem benne. Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy átjárjon valami furcsa békesség és nyugalom, majd a tálcát felkapva visszamegyek a szobába, és az ágyba visszavackolva magam, ölembe teszem a tálcát, és finoman ébresztgetni kezdem.
-Ryu, jóreggelt!
Megmoccan, majd lassan ébredezni kezd, kinyitva a szemét és felnézve rám. Lágyan nézve rá simítom ki az arcából a tincseket, és a bögre felé biccentek.
-Azt mind meg kell innod. De előbb talán kezdjük a felüléssel. Ne nagyon beszélj, rendben? - mondom neki halkan, de hát minek ordítani, amikor ígyis tökéletesen hall? - Gyere, segítek felülni.
Lassan alá nyúlva felültetem, majd ahogy utolsó óráinkban tettük, úgy húzom a lábaim közé, hátát a mellkasomnak döntve, átkarolom őt, és a tálcát az ölünkbe téve szépen kezébe adom a bögrét, de még a kezét se nagyon akarózik elengedni, így foglyul ejtem. Így issza meg a teáját, majd a szendvicset is a kezébe nyomom, hogy egyen. Lassú mozdulatokkal rágicsál, teljesen nekem dőlve, szuszogva halkan, szerintem még nem ébredt fel teljesen. Amíg eszik, a haját birizgálom finoman, ujjaim köré tekerve a tincseit, és csavargatva őket, de nem úgy tűnik, mintha zavarná, így felbátorodva döntöm arcom a nyakába. Az illata megint megnyugtat, és minden felesleges, irritáló gondolatot kiűz a fejemből, ezzel végképp elérve, hogy az aggodalmaim eltörpüljenek, és lehiggadjak. Amikor már vagy két szendvicset a fejébe tömött, akkor szépen kinyúlok, és egy szálra rágyújtok, közben a tálcát elpakolva, és amikor felém fordul reménykedő pillantással, beleszívok a szálba, és puhán ajkaira simítom enyéimet. Odafújom a füstöt, és ő halkan felsóhajt, hogy aztán elpilledve pillantson fel a szemembe, valami hálafélével, meg valami csillogással, amit nem tudok hova tenni. Homlokára nyomok egy puszit, majd kikászálódom mögüle, hogy a paplant felhajtva megnézzem a talpát. Úgy látszik, semmi komolyabb. Kigombolva a pizsamafelsőjét lehámozom róla azt is, és kifejezéstelen arccal végignézem sebeit. Legtöbbje beszineződött szépen, fájni is fognak még egy darabig, de nem vészes. Persze nem úgy a lőtt seb. Bár tegnap összevarrtam, és nem is nyílt ki a seb, ennek bizony nyoma marad. És igaz, nincs orvosi diplomám, de tudom, hogy nem talált el semmi fontos szervet a golyó, már csak azért is, mert apámnak mániája a vállam szétcincálása, és így váll és két anatómiából profi vagyok. Az ágy mellett heverő táskámhoz lépek, és pár bogyót nyújtok felé még a kancsóból töltött teával együtt, amit szó nélkül nyel le. Szemeiben bizalom, nyugalom csücsül, és ő se tűnik épp izgatottnak. Érdekes, a helyzetünkhöz képest, hogy egy szökött beteget rejtegetek, hogy nem tudni, mi lesz holnap... Finoman kenem be a sebet egy fertőtlenítő krémmel, majd gyolccsal bekötözöm, hogy ne kerüljön rá semmi. Finoman fektetem vissza őt az ágyra, és kiviszem a tálcát a szobából.
-Romero?
Ahogy sokáig csak állok a konyhában, és cigivel a kezemben ugye, füstölve semmilyen hangot nem adok ki magamból, biztos kíváncsivá tettem, vagy nem tudom, és megrándul a szám. Mégsem félek attól, hogy milyen érzések törnek rám, csak azzal a kicsi kunkorral a szájsarkamban belépek a szobába, és kicsit kijjebb nyitom az ablakot a szobában. A félig szívott szálat a kezébe nyomom, amit felcsillanó szemmel fogad el, és beleszív, majd lassan végigpillant a szobán. Nem sok bútor van bent, egy kisebb szekrény, ez a kihúzható kanapéféleség, éjjeliszekrény kétoldalról, valami gyom itt-ott, hogy ne legyen olyan kopár a hely, és néhány dekor cucc. Átjáróház, meglátszik.
-Megvárjuk, amíg jobban leszel, és aztán elutazunk. Jobb is, ha egy ideig ittmaradunk, legalább nem fognak keresni. - felvont szemöldökkel pillant rám, én meg vállat vonok. - a legjobb ott elbújni, ahol nem keresnének, nemde? Ha eltűnne a játékod, keresnéd a zsebedben?
Látom, hogy megértette, és csintalan mosolyra húzódó szája azt hiszem arra utal, hogy tetszik neki az ötlet. Kócos hajamba túrok, majd táskámba túrva húzok ki egy másik pólót, meg néhány tisztálkodószert és a fürdőbe battyogok, de nyitva hagyom a háló ajtaját, hogyha valami baj lenne. Nyugodtan készülök el, lehetetlenül kócos hajam megfésülve, majd némi gondolkodás után a furcsa színű szememből félrefésülöm a tincset. Letakarom az ép szemem, és hunyorogva fókuszálok a tükörképemre, majd vállat vonok. Végülis hajjal vagy anélkül, úgyse látok annyival többet vele. Mégis... Kislányos izgatottság lesz úrrá rajtam, ahogy a szobába visszatérve Ryu arcát fürkészem. Feltűnik neki a változás, és a szemeiben megcsillanó fény megnyugtat. Valamiért annyira örülök annak, hogy nem undorodik tőle, ahogy semmi mástól se. becsukom az ablakot, mielőtt még huzatot kapna, legurítok a torkán még egy bögre teát, és amikor lassan elpirul a fürkésző pillantásomtól, biccentve bújok vissza. Fáradt vagyok, és pár óra alvás nem igazán volt pihentető. Azt hiszem jobb lesz a kimaradást bepótolni addig, amíg tehetem. Átkarolom, és vigyázva magamhoz gördítem őt, arcom a hajába fúrva, és lehunyva a szemeim. Valamiért mindig olyan megkönnyebbülés áraszt el ettől a mozdulattól. Belesóhajtok a tincsekbe, és amikor a sötét mézszínű szempár álmoskásan felpillant rám, az orrára nyomok egy pici puszit. Elégedett mosollyal a képén fúrja magát vissza a nyakamhoz, és így süllyedünk újra álomba.
~*~*~
Lassan, kevés beszélgetéssel telik el a következő két nap. Sebei gyönyörűen gyógyulnak, bár leginkább azért, mert nem hagyom felkelni az ágyból, és ha ehhez az kell, hát mellette fekszek. Néha csak a homlokunk egymásnak döntve pihenünk órákon át, de a máskor olyan nagyon bántó, szinte fülsüketítő csend most békés, szinte simogató, megnyugtató. A szine is lassan kezd visszatérni, ahogy a hangja is kezd megjönni, legalábbis a cigit rendszeresen követeli, és kétértelmű, zavarba ejtő megjegyzéseket tesz amint csak lehetősége nyílik rá. És bár egyáltalán nem rohannak a percek, mégse érzem keresves nyűglődésnek az eltöltött időt. Nincsenek ápolók, szabályok, időpontok, csak mi.
Lusta mozdulatokkal cirógatom a vállát, míg ő eltünteti a levest, amit kutyultam, majd jóllakottan elmosolyodik, és a vállamnak dől.
-Hol tanultál meg így főzni? - dorombolja szinte elégedetten, mint egy jóllakott óvodás.
-Sok helyen dolgoztam a megélhetésért. Nem egyszer konyhán is, így nem kell félned, nem kell zacskós levesen élni vagy ilyenek. - hangom mosolygósan válaszol, habár arcom közömbös és a szemem csukva.
-Ó, nem tudtam. - csodálkozik rám elgondolkozva, majd ujjaival szórakozottan kezd rajzolni a mellkasomra.
-Sokmindent nem tudsz még rólam.
Bár tréfásnak szántam a gondolatot, mégis valahogy furcsa éllel hangzik el a mondat. Igen, tartok tőle, hogy amint megismeri a rejtett énem is, megun, vagy a fene tudja. Nem ismer annyira, mint szeretném, vagy lehetne.
-És ez zavar? Vagy baj? - néz rám gyermekes kíváncsisággal.
-Nem. -pislantok. - Illetve nem tudom eldönteni, hogy jobb lenne-e, ha így maradna a helyzet, vagy inkább...
-Mesélj magadról. - szólal meg halkan, elvágva a bizonytalan makogásomat.
-Meséljek? -nézek rá meglepetten, és elgondolkozva, hogy ugyan mire gondolhat, vagy mit akarhat vajon, hogy mit meséljek neki,
-Igen. Mesélj valamit. -ismétli meg türelmesen.
Kis gondolkozás után beszélni kezdek. Nem fontos, vagy világmegváltó pillanatokat az életemből, csupán apró-cseprő mindennapjaim emlékeit osztom meg vele. Munkáimról mesélve, amikor hajórakodó voltam, és mindig kaptam a halakból, vagy amikor egy műhelyben egyedül megszereltem egy igen reménytelennek látszó esetet, és észre sem veszem, tekintetem a távolba mered, újabb és újabb emlékek után kutatva, azok után a morzsák után, amiket elmondhatnék, ami ide illik. Elmondom, milyen volt az első lógás az órákról, az első verekedésem a sulis társaimmal. Meg hogy a tesitanárok folyton futóversenyre akarnak küldeni, és nem hiszik el, hogy asztmás vagyok, mert szerintük egy olyan nem tud úgy futni. Szemforgatva vonok vállat, és rázom a fejem, míg ecsetelem neki, hogy bizony tényleg nem vagyok asztmás, de hát ha új helyre kerülök, általában azért, mert korai és friss sebeim vannak, úgy meg tuti nem fogok rekordot dönteni. Lám, ígyis elég sok heg meg mi van rajtam, nem kell ezt bizonygatni. Észrevétlen kúszik át a mesélés kicsit sötétebb témába, felszínen érintve, hogy mennyire gyűlöltem, hogy amiatt, amilyen és aki vagyok, mi mindenen mentem keresztül. Érdekes, a munkahelyen mindig csak egy fő voltam, egy dolgozó, és nem számított, honnan vagy ki, amíg a munkát jól végeztem. Nem úgy suliban, ahol annyit pletykáltak, meg sajnáltak, szántak, utáltak... kicsit elpirulva mesélek azokról is, akik megpróbáltak a barátaim lenni, elhúzom a szám amikor pár reménytelen esetre kerül a szó, majd hajamba túrok, és kissé zavartan szót ejtek arról a hibbantról is, aki valamiért engem szemelt ki, és folyton a szerelmével üldözött. Levelek, virágok, plüssök, csokik... Borzongva rázkódok össze, és ahogy Ryu felnevet halkan a paplan alatt, én is elnyúlok mellette az ágyon. Soha nem beszéltem még ennyit egyszerre. Mégis ahogy folyamatosan pillogok a paplan alatt lévő dudorra, látom hogy figyel, és kíváncsian, érdeklődve várja egy-egy kis történet végét, vagy a következőt, és reakciói fellelkesítenek a következőre. Kitérek arra is, hogy egyszer találtam valahol egy tenyérnyi kicsi macskát, akit magammal hurcoltam a fél világon keresztül, de sajnos egyszer meghalt. Arra már nem térek ki részletesen, hogy apám hogyan verte agyon, csak haloányan utalgatok rá, és a szemeiből olvasom ki, hogy megértett. Nem kérdez, nem szól közbe, hagyja, hogy azt meséljem el, ami sorra kerül valami logikátlan lista alapján. Lassan kinyúl egy kéz a paplan alól, és az enyémet megfogva finoman húz magához közelebb, én meg nem tétovázva húzódok közelebb, lévén kifogytam most így hirtelen a mesélnivalóból. Úgy érzem jó, hogy van kivel megosztani ezeket az emlékeket, mégha ezek kicsi semmiségek is, apró marhaságok, mégis van, aki meghallgatja, aki kjváncsi rá, és ez mérhetetlen újdonság nekem, és mivel tetszik, azt hiszem nem szivesen mondanék le róla.
-Romero... Nem zavar téged, hogy itt vagyok? - kérdezi halkan, amikor újra csend borul a szobára.
-Hogy? - pislogok rá értetlenül, nem értve, hogy jön ide a kérdés hirtelen.
-Hiszen soha nem volt szinte senki melletted. És most itt vagyok én, koloncként a nyakadon, mert szökött dilisként nem kapok munkát, se lehetőséget sehol.
Megvillan a szemem, ahogy megértem, mire céloz ezzel, és sietve bújok közelebb, hogy magamhoz öleljem, mint egy talizmánt, hogy amíg a szavakat kotrom össze a fejemben, addig is választ kapjon. Mégis érzem rajta, hogy némi feszültséggel bújik karjaim közé.
-Soha nem volt senki mellettem. Épp ezért... - nyelek egyet, és újragondolom a mondatot. - Új, és furcsa nekem ez az egész. De nem rossz, vagy zavaró. Nem vagy kolonc. Soha senki nem hallgatott meg, nem figyelt rám. Én... amikor megismertelek, akkor jöttem rá, hogy az ember nem csak azért érdeklődhet irántam, mert szán, vagy sajnál. Nekem ez nagyon sokat jelent, tudod? -nézek a szemébe kicsit fáradtan.- Mint embert akartál ismerni, nem mint tárgyat vagy kelléket. Nem okot vagy célt láttál bennem. És ha úgy vélném, bármi zavaró van benned, szólnék. De én... úgy gondolom... - mélyen a szemébe nézve szoírom meg a kezét – hogy így tökéletes az egész, ahogy van. És ha van még ilyen aggodalmad, ki vele. Tudod... nem mondtam még, de van tervem ezek ellen, szóval ha akarsz, majd kimehetsz, és boltba megyünk majd vásárolni, parkba sétálni, sőt, ha jó leszel, elviszlek magammal dolgozni is.
Furcsa érzés mosolyogni és sírni egyszerre. A szám tiltakozik a szokatlan mozdulat ellen, míg a torkomban a nagy gombóc nem hagy nyelni. Ryu megrendülten néz csak rám, hosszú pillanatokig, míg lassan magához ölel, én meg megszokott mozdulattal bújok a hajába. Soha senki nem jött velem, nem volt velem, nem volt mi, csak én és a többi. De most van egy mi. Ő és én. És a gondolat, hogy egyszer majd bármit is együtt fogunk csinálni, akármilyen kapcsolattal, vagy érzésekkel, de velem lesz, mellettem, hogy amikor felkelek vagy elalszom, akkor a szuszogását a nyakamnál érzem, és ez az, amitől összefacsarodik a szívem, és még közelebb húzom magamhoz, hogy elhiggyem végre teljesen, hogy ez nem egy álom, nem egy illúzió, vagy egy délibáb, hanem maga a valóság. Megszökött éppen ezekért a dolgokért, és végigrohant remegve, félve, reszketve az idegentől és a sok fura dologtól, a karjaim közé, mert nem máshoz, hanem hozzám szaladt. Végigsimítok a haján, majd álla alá nyúlva fordítom magam felé, és végtelenül halkan tátogom el neki.
-Kellesz nekem, Ryu. Kibaszottul. És ha akarnék se tehetnék semmit se ellene.
Elkerekedett szemekkel néz rám, de nem hagyok neki időt arra, hogy gondolkozzon, mert ajkaira tapasztom a szám, birtoklón, és egyértelművé téve számára, hogy nem a levegőbe beszélek, a nagy semmiről, hanem arról, ami most van. Azt akarom, hogy az enyém legyen, hogy soha el ne mehessen, hogy itt legyen velem, amikor teát főzök, vagy amikor fizetést kapok, amikor apám itt lesz... A gondolatra megdermedek, és hogy elűzzem magamtól, hevesebben tapadok szájára, nyelvemmel kérés nélkül törve be hozzá, kezemmel karján óvatosan végigsimítva, majd derekánál fogva közelebb húzva magamhoz. Érzem, hogy megremeg, és libabőrös lesz ezektől az érintésektől, tudom, hogy folytatást akar, de a sebe miatt is, és persze a józan eszem miatt is, de eltávolodok tőle, utolsó csókot nyomva a homlokára, majd visszahúzom az ölelésembe, és arcom megint a hajába fúrom. Ellazító, megnyugtató egy mozdulat.
-Soha ne merj eltűnni. Értetted?
Súgom még neki félig az álom mezsgyéjén, majd sóhajtva szunnyadok el, nem hagyva neki még ficergésre se helyet. Eléggé berögzült alvás a sebe miatt, mert így nem mocorog álmában, és nem nyílhat fel a szépen gyógyuló lyuk rajta. Elől már kezd begyógyulni, még hátul kicsit necces még, és újra be kellett varrni, mert szétnyílt egy reggeli közben, de most már azt hiszem minden rendben lesz. Ritkán mondhattam el ezt akármikor is az életemről, de most bizton állítom, hogy igenis, ez most egy olyan valami, ahol nyugodt vagyok, és nem kell félnem se. kihasználom hát az időt, alszok, pihenek, és lazulok amennyit csak tudok, mert ha elmozdulunk innen, az idő újra forogni kezd, és kíméletlenül lesújt ránk. Egy hét. Ennyi ideig tervezek még itt maradni. Kifizettem a szállást, és elkezdtem a kapunál lévő telefonfülkén keresztül intézni az utunkat is, amikor Ryu aludt. Azt akarom, hogy a legvégsőkig húzzuk ezt az időszakot, hogy amikor újra a mindennapokba vetem magam, többként jöjjek ki belőle, és ne csak egy kisfiúként.
És úgy lesz, érzem. Mert most itt van Ő velem, és nem fog elhagyni. Tudom, hogy nem. Történjen bármi, jöjjön akármi, én ott akarok maradni mellette, hogy az utolsó órában ugyan így a hajába bújtassam arcom, átkaroljam magamhoz húzva, és egy mély sóhajjal bármire készen állhassak.
~*~*~
A másnapot már úgy töltjük, hogy a lakásban körbevezetem őt, és bár látom, hogy alig fér a bőrébe, és hogy unja már a fekvést, mégse akarom őt felkelni hagyni. De miután nem vagyok az anyja, és nem mondhatom meg neki, hogy mit csináljon, hát az ebéd előkészítésénél asszisztál nekem. Tanítom őt szépen szeletelni, és úgy tűnik, boldog attól, hogy segíthet. Belegondolva én sem lennék boldog a kiszolgáltatott helyzettől, sőt, frusztrálna, hogy semmit nem teszek, de még a levest is a számba kanalazzák. Hát magára hagyom a zöldségekkel, én meg a kádba ülök, hogy egy fél óráig- óráig kiáztassam magam. Nem akarok felette állni és fogni a kezét, elég nagy már ahhoz, hogy ne az ereit vagy az asztalt vágja fel. A kádban a sebeimet veszem sorra. Régi játék már ez, míg más elalvást elősegítendő bárányokat, én meg megnyugvásom érdekében ezeket számolom, jobb híjján. Némelyik gödörszerűbe még az ujjaim is belepróbálom, és hagyom, hogy egy kicsit az önsajnálat megkörnyékezzen. Kell nekem pár óra, amikor leengedem a nagy és rettenthetetlen álcát. Még akkor is, ha Ryu előtt nem kell megjátszani magam, lássuk be, egyedül jobban megy. Fejem hátradöntöm, két kezem a kád peremére támasztom, és nyakig merülök a meleg vízben. Hajamról arcomra csúsznak a kis vízcseppek, én pedig mozdulatlanul fekszem hosszú perceken keresztül. Arcom ellazítom, bár ez nagyobb erőfeszítésbe telik, mintha kifejezéstelen képpel feküdnék. Fokozatosan mászok végig minden izmomon, addig koncentrálva, míg el nem lazulnak, majd a homlokom is kisimítom. Egyszer szereném látni, milyen ilyenkor az arcom. Barátságosabb? Vagy inkább belőttnek nézek ki? Végigsimítok az arcélemen végigfutó hegen, aminek a dombocskáit egyre nehezebben találok meg az évek múlásával. Majd a szememhez ér a kezem, és mélyet sóhajtva nyúlok el. Tegnap könnyedén beszéltem róla, mert nem mondtam el mindent. Rossi kíméletlenül, lendületből, fordultával ütötte le anyám, hogy elhallgattassa, én meg felsikoltva akartam ugrani hozzá, hogy megnézzem, jól van-e, amikor a férfi felém fordult, és azzal a lendülettel vágta erőből a fejemnek a vascsövet. Csupáncsak azért, hogy ne szóljak már bele az ő dolgába. Anyámnak akkor másodjára tört el a csípője. Én napokig eszméletlen voltam, és amikor magamhoz tértem, sokáig tartott, amíg hozzászoktam, hogy a fél szememre csakhogynem vak vagyok. Kezembe temetem arcom, megmosva a vízzel, de leginkább azért, hogy a könnyeim a szemembe tóduló samponra kenjem.
Kinyúlva a kádból rágyújtok, majd visszatelepszem a vízbe. Ekkor nyílik az ajtó, talán csak a füstszagra jött Ryu, vagy nem tudom, de szemeim kicsit összeszűkülnek, hogy a füst ne menjen beléjük, miközben ránézek.
-Zavarna, ha csatlakoznék?
Néz rám, az ajtófélfának támaszkodva, láthatóan készen megfordulni, ha nemet intek. Én azonban belegondolva abba, amin az utóbbi pár nap alatt átmentünk, csupán megrázom a fejem, és a kádam mellé hamuzva visszacsúszok a vízbe. Tekintetem folyton visszavándorol rá, ahogy lassan lefejti magáról a vékony kötést, és a sebe is láthatóvá válik. Karcsú, hajlékony háta, ami kezeim között olyan szokott lenni, mint valami gumicukor: arra hajlik, amerre én tekerem. Feszes fenekén gyorsan átsiklok, mintha már a gondolattól is zavarba jönnék, nem csak a látványtól. Izmos, formás combok, inkább szálkásnak mondanám, mintsem izmosnak, mégis az, hogy képes volt olyan sebekkel és olyan állapotban elfutni egészen hozzám... Nem tudok nem elismeréssel végigpillantani rajtuk. Megfordul, én pedig elkapnám a szemem, de menthetetlenül rajtakapott, hogy bámulom őt. Puha mosoly lopakodik az arcára, míg közelít, én meg elszántan fixírozok egy nagyobb habhegyet a víz tetején. Amíg a vízbe mászik, addig én meg hirtelen elnyomhatatlan kíváncsiságot érzek a lepöccenő hamu sorsa iránt. Csak amikor hozzám hasonlóan ő is félig eltűnt a vízben, akkor fordulok vissza, feljebb kúszva, hogy elférjen, habár a legtöbbhöz képest elég nagy darab. Lassú mozdulatokkal kezdi bevizezni magát, és én szemem sarkából őt figyelem. Nem tudom, mikor fordulok felé, de ahogy láthatóan jól érzi magát, sőt, mintha engem figyelmen kívül hagyna, úgy simít végig – persze vizezés céljából meg mosakodáséból – a kezein, vállain, nyakán, így túr bele a hajába is, majd a mellkasán... és egy leguruló vízcseppet követek a szememmel, amíg el nem tűnik a habok között. És amikor nem számít rá az ember, újra felvillan a szeme, egyenesen az enyémbe, hogy rabul ejtse, én meg haloványan elpirulok, hiszen a tudat, hogy elkapott megint stírölés közben, eléggé zavarbaejtő. Széles mosoly terül szét ajkain, de szemei többet mondanak, elégedettek, csintalanok, és kacérak. Lassan kúszik közelebb, nedves tincsei aljáról végtelen lassan hullik alá egy újabb kínzó vízcsepp... keze a vádlimhoz ér, és csak a szemem rebben. Lassan simít rajta felfelé, és tekintetem válaszként, és talán túlságosan őszintén elmélyül. Nyelek egyet, igyekezve a szemeit nézni, hogy mire számítsak még ettől a kis szeszélyes dögtől, de most úgy tűnik vagy játszik, vagy megúszom, mert áágyékom mellett ugyan nagyon lelassítva, de hozzá se érve siklik el. Hasamon ujjait szétterítve legyezőként simítja végig, még mindig a szemeimbe nézve, majd ahogy felszalad nyakamon, állam alá simítva ujjait közelebb csábít magához. Teljesen felé fordítom a fejem, és kicsit közelebb hajolva hozzá mélyen a szemébe nézek. Lepillantok ajkaira egy pillanatra, mielőtt még az őszt idéző szemeibe pillantanék vissza. Közelebb húzódik, de még mindig csak ujjai érnek hozzám, azok is cirógatva kúsznak a tarkómra, de megint megállva. Leejtem ujjaim közül a csonkig égett csikket, és kezem behúzva lassan a hóna alatt hátára simítom, hogy kicsit közelebb húzhassam magamhoz, és végre az ajkaink összeérjenek. Megremegve bújik közelebb, belesóhajtva a csókba, lassan hozzámsimulva, én pedig a két kezem finoman csúsztatom rá, hogy segítsek neki kényelembe helyeződni az ölemben. Egy karom továábbra is a kád és közötte tartva, hogy a hideg ne nagyon érje felforrósodott bőrét, másikkal meg arcát simogatva, nyakát, vállait, mellkasát, ujjbegyeimmel lopva érintést róla, ami nem elég, de beérem vele. Lehunyt szemmel dől nekem, ajkait elérhető közelben hagyva, én meg nem hagyom őket magukra, időnként lassan rájuk hajolok, az ott tanyázó vízcseppeket lecsókolva onnan, vagy a nyelvét elcsábítva egy pillanatra. Ujjaim közben végigsimítanak a karján is, és halovány, nagyítóval látható mosolyka csüccsen a számra, amikor az alkarján végigsimítva megborzong, és beteríti a libabőr. Mellkasán is lassan mázolom szét a vízcseppeket, míg újra egy hosszabb puszit nyomok a szájára, és lejjebb kúszok a kádban, hogy a víz jobban beterítsen minket, hiszen elférünk most már hosszában. Reszketegen felsóhajtva bújik hozzám, én pedig újra rácsókolok ajkára, mielőtt elhúzná előlem. Hátam mögé nyálva engedek még egy kis meleg vizet, majd azt elzárva fordulok vissza az engem bámuló Ryuhoz. Végigsimítok rajta, és nem mondom, hogy nem nyugszom meg a szépen gyógyuló sebeken végigpillantva. Szusszanva egy nagyot újra hátra döntöm a fejem, és nem rezzenek meg akkor sem, amikor kis ficergés támad az ölemben, majd az ő ajkait érzem a nyakamon. Nem úsztam meg.
-Romero...
Nem szeretem a nevem, a Rómeót is én kereszteltem át kicsit egyedibbé, de akkor se szeretem hallani, mégis amikor a bőrömre súgja, lecsukódó szemmel adom át magam a borzongásnak. Folytatják ujjaim a rajta való barangolást, amíg finoman rá nem kulcsolja kezét a csuklómra, és el nem kezdi lefelé húzni. Megfeszülve pillantok le rá, de csak némán kérlelő tekintetével találkozom, és tudom, hogy elvesztem. Kezem már rég eleresztette, amikor ujjaim egy határozottan kemény dologra akadnak a búvárkodás folyamán, és fel nem szalad a szemöldököm. Újra abba a barna szempárba pillantok áthatóan, és a félig nyílt ajkaira hajolok. Közelről nézek szemeibe, mert látni akarom. Ujjaim, amik eddig csak pihentek rajta, most megmozdulnak, és rákulcsolom az ágaskodó férfiasságára. Szemei eltűnnek, forrón sóhajt a csókba, két kezét körém fonja és megszorít finoman. Kényeztetem, ahogy csak tudom, már nem rabolva el folyamatosan a száját, csak gyönyörködve benne, ahogy kipirultan dől nekem, lehunyt szemekkel, elnyílt ajkakkal, hullámzó izmokkal, meg-megfeszülve, rebegő szempillákkal, és hirtelen rámmarkoló ujjakkal. Meglepettségem miatt hangosabban nyögök fel, mint bármikor is akartam volna, és ujjaim szorosabban fogják az ő farkát, úgy pumpálva, válaszként az ő kezeire. Hozzámpréseli az oldalát, a mellkasát, fészkelődik, mocorog, és egyre inkább a kezem alá dolgozik, mígnem megfeszül, és hangosan a nevem nyögve szinte érzem robbanni őt a markomban. Keze nagyot ránt az én ölemen, amitől én is csillagokat látok, de ez messze nem elég ahhoz, hogy én is elélvezzek. Ujjait lehámozom a tagomról, mellkasomra húzva, majd egy puszit nyomva a kézfejére, majd a válláról lesimítok egy kis habfoltocskát. Arcát a nyakamba fúrja pihegve, én meg a bőrömön át is érzem, milyen szaporán ver az ő szive. Sokáig nem mozdul, de nem is szólal, én meg arra következtetek, hogy az előbbiek miatt lehet zavarban, vagy azért, amit a csúcson nyögött. Nem tudom, de vállat vonva ölelem magamhoz, puszit nyomva a feje búbjára, és felhúzom a lábam.
-Én megyek, elkezdem az ebédet főzni. Ha kijöttél, szólj, és átkötöm a sebet, rendben?
Mondom neki halkan, semleges hangon, mert igazából nem tudom, milyen hangot is kéne megütnöm ahhoz, hogy ne legyen megint feszült a hangulat. Ő csak biccent, és még mindig lehunyt szemmel húzódik kicsit félre, míg én kimászok a vízből, és a törülközőért nyúlok.
-Romero!
Loccsan mögöttem a víz, és én felvont szemöldökkel pillantok hára, hogy vajon mi lehet a probléma, amikor elém lép, és a nyakamba terített törülközőnél fogva magához ránt, és a nyögésem már a fullasztó csókjába hal bele. Nekicsattanok a nedves mellkasának, és amint magamhoz térek, viszonzom csókját. Mezítelenül tapadunk egymáshoz, de rajta már a kielégült vágy terül el, rajtam pedig még mindig az éhes kéjvágy, így próbálom eltolni, de nem sok sikerrel. Nyelve átcsábítja az enyém a szájába, míg egyik keze rajtam simít végig, és a másik kettőnk közé furakodva újra a férfiasságom köré zárul. Belenyögve a csókba tolnám el, vagy fognám le a kezét, de valamiért folyton kicsúszik a karmaim közül, lecsúsznak róla ujjaim, vagy a mozdulataim válnak követelőzővé – az elutasító helyett. Felhörrenve tépem el a szám tőle, hogy arcom a nyakához fúrva fújtatva, zihálva próbáljak értelmesen gondolkozni, de nem megy. Minden gondolatom a keze körül forog, és elhaló sóhajaim is ezt követelik. Áruló test!
Összerándulva harapok a számra, hogy a feltörő nyögést elfojtsam. A vállait markoló kezeim megszorítják őt, és kifulladva préselem magam közelebb hozzá. Teljesen ellazulva, szinte szétfolyva pihegek a karjai között, amik végre csak engem ölelnek, és nem... másutt. Kiszáradt számat megnyálazva nyelek egyet, majd finoman eltolom magamtól, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Ám most vizesen kapom fel cuccaim, és mielőtt még további támadásokat intézne felém, kilépek a fürdőből. Vizes testemre kapom fel a cuccaim, ablakot nyitva, hogy a légáramtól hamarab száradjak, és a konyhai csap alá tartom pipacsvörös fejem. Aztán sietve a lábasokkal kezdek csörömpölni, és szándékosan hajolgatok a gőzölgő víz felé, hogy a piros arcot annak tudjam be.
Ujjaim kissé remegnek még az előző kielégüléstől, légvételem még mindig nem szabályos. A szobába csörtetek cigiért, és vissza a húshoz fűszerezni. Amikorra a második is készen lesz, akkorra lép ki Ryu a fürdőből, kissé vizesen még, de nyugodtan, és hozzám lépve megfoszt a tányéroktól és eszközöktől, hogy ő terítsen meg, így én addig tálalok. Szedek neki, és amíg hűl, addig kötésért megyek, és a háta mögé állva lassan, óvatosan kötöm be a vállát, de azért szorosan, hogy ne jöjjön le. Elteszem a kenőcsöket, és még két pirulát teszek neki a tányér mellé, egyszerű fjdalomcsillapítókat. Szó nélkül kanalazza be őket a levessel együtt. Amíg a sült húst vágom szakszerű, gyors és határozott mozdulatokkal, le sem veszi rólam a szemét, de én a közömbös arc mögé bújva pakolok tetemes mennyiséget a tányérjára.
-Bánod, ami történt? - töri meg a nyúlós csendet.
-Nem. - válaszolom némi mérlegelés után, de érzelemmentes hangon.
-Voltál már valakivel? Mármint együtt. - nem nézek rá, a krumplit kezdem pakolászni egyesével a tányérokra.
-Mégis kivel lettem volna? - morgom morcosan a tányéromnak – Az anyámmal? Nem, ha erre vagy kíváncsi.
-Nem, én nem úgy értettem. - visszaközik, és tudom, hogy nem így értette, de akkor is irritál a téma.
-Jó étvágyat.
Vágom el a további beszélgetés lehetőségét, remélve, hogy az ebéd végéig ez az állapot megmarad, és nem kellesz mindenféle hasonló dolgokról beszélni. Gyorsabban eszek, mint szeretnék, de csak így tudom elrejteni a kezeim remegését. Mereven a tányéromba bámulva igyekszem túlélni, de persze nem hagyja. Egy kéz kúszik az enyémre megnyugtatóan, és bár ő az, mégis... Mégis megnyugszom. Pont azért, mert az, aki. Ökölbe hajtva ujjaim pihentetem kezeim az asztalon, és felsóhajtva felnézek rá.
-Romero. Ha nem akarod, akkor szólj. - tudom, hogy komolyan gondolja.
-Én...
El akarom neki mondani, hogy ez nekem mind új, és bizonyos mértékig ijesztő, hogy így reagál a testem rá, hogy csak úgy, minden előjel nélkül letámad, hogy nem tudom sose, mikor vált át a békés pillanat forróvá, hogy erre fel lehet-e készülni... Szám nyitva marad, mert ne tudom, mit akarok elmondani, vagy hogyan, de úgy tűnik vagy gondolatolvasó lett a fürdés alatt, vagy sejti, mi járhat a fejemben, minden esetre közelebb húzza a székét, és két keze közé veszi az arcom.
-Én soha nem bántanálak, ugye tudod? - bólintok. - Tudod, hogy vágyok rád, igaz? - rekedté válik a hangja, de azért szemrebbenve bólintok. - Ez nem baj, vagy bűn. Ettől nem leszel más. - már csak pislogok – Ha ettől jobban érzed magad, akkor majd szólok, hogy ne támadásként érjen a dolog. Nem akarom, hogy félj ettől. Rendben?
Összeszorított szájjal bólintok, és úgy érzem, hogy éveket öregedek ezek alatt a pillanatok alatt. Ahogy puha puszit nyom a homlokomra, lehunyom a szemem, de amikor eltávollodik, ellazulok. Van, amikor nem tudom, mit várjak az érintéseitől, és ugrásra kész rezdülnek ösztönösen. Nem tudom kivédeni ezt. Csendben fordulunk vissza a tányérunkhoz. Sokkal lassabban, elgondolkozva nyomom magamba, apró falatonként. Vajon... Vajon neki van tapasztalata, hogy ennyire otthon van benne? Elűzöm a gondolatot, mert féltékenység lesz rajtam úrrá, és okát nem értve, újra ideges leszek. Bosszúsan sózom hát meg a krumplimat, és tömöm befelé.
Szerkesztve Laurent által @ 2012. 04. 24. 20:53:53
|
| vicii | 2012. 04. 23. 21:10:42 | #20615 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Különc bolondomnak - Laurentnek)
*
Éjszaka viszonylag nyugodtan alszik. Párszor felriad, felül az ágyban, körbetekint. Máskor érthetetlen szavakat kezd motyogni, de mindig sikerül megnyugtatnom és pár perc múlva visszaalszik. Viszonylag csendes az éjszaka.
*
Amikor reggel felébredek, ő már fent van, hanyatt fekve, a plafont bámulva cigizik. Én az oldalához simultan, fejem a mellkasán nyugtatva pihenek. Végül nyújtózkodva felásítok, de kicsit sincs kedvem eltávolodni tőle.
- Jó reggelt.- motyogom halkan, és mivel kicsit sincs kedvem megmozdulni, vagy akár eltávolodni tőle, ezért óvatosan kiveszem a szája sarkából a mentolos rudat és én is beleszívok.
- 'Reggelt.- morran fel ő is. A cigit visszahelyezem az ajkai közé, majd számból a füstöt szórakozottan mellkasára fújom. Látom, ahogy libabőrös lesz, amin elmosolyodom.
Végül lehunyom a szemeimet, és egy néma percen keresztül hallgatom egyenletes szívverését. Majd szabad kezemmel végigsimítok a bőrén. Nem reagál. Az oldalán. Még mindig semmi.
Aztán picit lejjebb, a köldöke alatt, de még az ágyéka fölött. A szíve kicsit gyorsabban kezd verni.
Felkuncogva nyomok csókot a mellkasára, ő pedig összehúzott szemekkel, morcos képet vágva néz rám.
- Ryu...- szól rám azon a vészjósló hangon, de nem tud megijeszteni. Viszont, mivel tisztelem, abbahagyom a játszadozást. Így csak sóhajtva kúszok fel hozzá. Előrelátóan kiveszi a szájából a cigit, én pedig mohón tapadok ajkaira, lágyan, vágyakozva kóstolgatom... nem kevesebb hévvel viszonozza csókom, a mentolos füstöt átcsókolva a számba, amit én orromon keresztül fújok ki közénk.
Hosszú, percekig faljuk egymást, én meg szinte visszazuhanok abba az édes, álomszerű állapotba, amiben tegnap is voltam...
*
A napok túl gyorsan telnek. Nem beszélünk róla, de érezzük, hogy közeleg az idő. Az idő, amikor elválnak útjaink.
Egy percre sem hagyom magára. Félek, hogy valami ostobaságot művelne. Napról napra, óráról órára, sőt, percről percre egyre feszültebb. Aggódom érte, de nem tudom, mit tehetnek. Folyamatosan csak gondolkodom, agyalok. És egyre inkább egy konkrét gondolat fészkeli be magát az agyamba.
Aztán eljön a nap. Behívják a főorvos irodájába. Láncdohányosi karrierem megkezdve várom vissza, tűkön ülök. Mikor megjelenik, fal fehér, olyan érzésem van, hogy bármelyik pillanatban összeeshet. Kétségbeesett tekintettel néz rám.
- Mennem kell...- súgja elhalóan, én pedig nyelek egyet. Szívok egy utolsót a cigimből, majd intek neki, ő pedig bénultan hozzám lép. Lehúzom magam mellé az ágyra, átölelem, ő pedig reszketve simul a karjaimba.
- Gondolkodtam.- kezdek végül bele. A tekintet, amivel rám néz, egyszerre rémült és reménykedő. Nyelek egyet, és nagy levegőt véve folytatom. - Meg fogok szökni.- jelentem ki fojtott hangon, mégis mintha a szoba csendjébe üvöltöttem volna. Meghökkenten, döbbent szemekkel néz rám.
- Nem teheted!- ellenkezik rögtön, de mintha nem hallanék ki a hangjából elég meggyőződést. Mintha csak kényszerből mondaná, amit mond. Megenyhült mosollyal simítom meg az arcát, aztán sóhajtva kitekintek a ablakon.
- Nincs más választás. Te nem maradhatsz itt, túl fiatal vagy még, hogy itt éld le az életed... nekem meg már úgyis mindegy.- mondom halkan, a vállamat megrántva. Én itt éltem le a fiatalkorom, tudom jól, miről beszélek. Kész kínszenvedés volt... - Ráadásul odakint... odakint élhetnénk. Ez itt csak vegetálás.- fejezem be.
Igazából három választásunk van. Az első az, hogy elengedem, és valószínűleg akkor soha többé nem látjuk egymást. Már a gondolattól is kiráz a hideg... számításba sem veszem.
A második, hogy valami olyat tesz, amitől itt marasztalják. Viszont ez a hely nem neki való... Ő egészséges, nem őrült, nincs mentális zavara. Nem idevaló. Nem akarom, hogy elrontsa az életét...
A harmadik lehetőség pedig, hogy én követem. Ez a legésszerűbb. A legegyszerűbb. Igaz, én még... tulajdonképpen még gyerek voltam, mikor utoljára odakint jártam. Biztosan rengeteget változott a világ... egyedül nem lennék képes rá, de vele, úgy érzem, menni fog. Rá merem bízni magam.
Eddig nem volt értelme miért megszökni... de a tudat, hogy ő odakint fog várni, erőt ad.
Nem szól, csak a földre szegezett tekintettel hallgat. Olyan az arca, mintha őrlődne magában. Nem szólok, csak rágyújtok még egy szál cigire, de meg sem várja, hogy beleszívjak, kiveszi a kezemből. Mintha finoman reszketne.
Nem bírom tovább nézni, kezemet álla alá csúsztatva fordítom magam felé a fejét. Elkeseredett, kétségbeesett szemekkel néz rám, láthatóan tanácstalan.
- Ha jól emlékszem, mikor idehoztak, innen nem messze, jobbra, volt egy város. Vegyél ki egy szobát és várj holnap estig. Pontban éjfélkor meg fogok szökni. Követem majd a főutat. Várj rám.- súgom halkan az ajkaiba, majd gyengéd, lágy csókot lehelek rájuk. Mint fulladozó a mentőövbe, úgy kapaszkodik belém, kétségbeesetten húzva magához, testével az enyémhez simulva... én pedig szintén elkeseredetten ölelem át.
Percekig mohón faljuk egymás ajkait, mintha ez lenne az utolsó csók, amit válthatunk. Romero közben finoman eldönt az ágyon, és fölém mászva kucorodik be a lábaim közé, hogy még inkább hozzám simulhasson. A csók pedig egyre vadabb, egyre hevesebb lesz...
És mikor elszakadunk egymástól, kezeivel a fejem mellett támaszkodva, egy hosszú pillanatig csak kifürkészhetetlen tekintettel néz le rám. Elgondolkodva simítom ki azt a rakoncátlan tincset a szeme elől, majd eltűröm a füle mögé.
- Ne szégyelld a tested. Legyél büszke mindarra, amit túléltél.- súgom halkan, mire ellágyulva kapja el a kezem és hint csókot a tenyerembe.
- Várni foglak.- mondja végül, és csak erre vártam, boldogan elmosolyodom. Hát mégis van miért élni...
Az utolsó órákat szorosan összebújva töltjük. Alig szólunk egymáshoz, de talán pont ettől ennyire édes és meghitt a csend. Ő hátát a falnak döntve ül az ágyon, én pedig a lábai között, a mellkasának dőlve. Karjai a derekam köré fonódva, én pedig kézfejét cirógatom lágyan, fejem a vállán pihentetve.
Aztán kopogás. Nem akarok, de muszáj eltávolodnom tőle. Sóhajtva kiszállok az ölében, és leülök mellé, pont, mire benyit az ápoló.
- Gratulálok, ettől a pillanattól kezdve hivatalosan is gyógyultnak tekinthető. Jöjjön.- mosolyog szélesen a nővérke, és nem érti, mi miért nem osztozunk az örömén. Romero elkínzottan áll fel, majd a lehető leglassabban kezd el pakolni. Némán figyelem az ágyról. Most kezdem igazán érezni, hogy valami nagyon nincs rendben.
De nem húzhatja az örökkévalóságig a pillanatot, a cipzár bezárul, a táskát pedig a hátára veszi. Rám pillant.
Rámosolygok.
- Ég veled.- súgom halkan, tekintetem azt üzeni: "Nemsoká találkozunk."
Tétován pillant rám, mint aki nem tudja, mit tegyen. Végül az ápoló noszogatására kilép a szobából.
Egyedül maradtam.
A magány szinte a nyakamba szakad.
Sietve kúszok az ablakhoz, hogy a párkányra feltelepülve nézzek ki a rácsok között. Innen éppen hogy rálátni a kijáratra. Utoljára még elcsípem magas, izmos alakját, és kétségbeesetten próbálom a retinámba égetni a látványt. Aztán végleg eltűnik a szemeim elől.
A csend pedig fojtogatóvá válik. A szemem pedig égni kezd a könnyektől. Most tudatosul csak bennem, hogy mit is jelentett a közelsége...
Reszketve ölelem át magam a karjaimmal. A félelem újra rám tör, és hallom, ahogy mélyről, az a bizonyos karcos, fenyegető hang kárörvendően szólongatni kezd. Rögtön lecsap, amint azt látja, hogy sebezhető vagyok. Remegve harapok ismét a kezembe. Bár csak nemrég vették le a gipszet, és a régi harapásnyomok is csak éppen hogy kezdenek begyógyulni, nem bírom ki, új vörös virágokat varázsolok a bőrömre.
Hogy megnyugtassam magam, próbálom felidézni őt. A szemeit, az illatát, az érintését, a bőrének melegét... a hangját, ahogy megszólít...
Kétségbeesetten kapaszkodom az emlékébe...
Délután elvisznek a foglalkozásra, de csak meredten ülök és bámulok magam elé. Képtelen vagyok bármit is tenni, folyton folyvást csak ő jár a fejemben... egyedül vagyok... teljesen egyedül... pont, mint azelőtt...
Az órák pedig kínzóan lassan telnek.
Éjszaka bizonytalanul állok meg az ágyam mellett. Képtelen lennék belefeküdni. Fogom hát magam, és bebújok az övébe, a takaró alá, pont arra a helyre, ahol feküdni szokott, de testének melege nincs sehol. Kínzó hiány tör rám...
A hang a fejemben pedig követelőzően üvölteni kezd...
- Romero...- suttogom a sötétségbe...
Szinte nem is alszom az éjszaka... képtelen vagyok...
Én... én... semmi vagyok nélküle...
*
A másnap is hasonló gyötrelmek között telik. Agresszív vagyok és ingerlékeny, minden kis apróság miatt felkapom a vizet. Úgy érzem, a másodpercek csiga lassúsággal vándorolnak. Kiüresedettnek, értéktelennek érzem magam... csak egy egyszerű, közönséges bolondnak...
Hiányzik...
Minden erőmet felemészti, hogy ismét elhallgattassam a hangot a fejemben, legalábbis valamennyire elnyomjam magamban és ne engedjem, hogy átvegye az irányítást. Inkább a kezemet harapdálom megint.
Nem vagyok hajlandó beszélni az orvosokkal, sem az ápolókkal. Gyermeteg makacssággal állok ellen, amikor belém akarják tömni a gyógyszereket. Ijesztő módon még az is megfordul a fejemben, hogy bezárkózzam és felvágjam valamivel az ereim...
Én...
Nélküle olyan, mintha csak árnyéka lennék önmagamnak. Mintha ő lenne a lelkemnek a hiányzó fele...
Mikor végre kezd besötétedni, izgatottan kezdek fel-le járkálni a szobában, sorra szívva egymás után a cigiket. A szemeim karikásak, egy szemernyit sem tudtam aludni. Az idegeim teljesen kikészültek. Percenként nézem az órát.
Végül, hogy elteljen valahogy az idő, előveszem a könyvemet. Egy egyszerű, fekete kis könyv, préselt virágok vannak beleragasztva. Minden virág egy kioltott emberi élet...
Több, mint száz embert öltem már meg. Szórakozottan nekilátok egyesével kitépkedni a lapokat. Erre most már nem lesz szükség. Senkit nem akarok megölni. Talán... talán csak egyetlen embert, de az sem biztos, hogy arra sor kerül.
Mikor az utolsó lap is elfogy, és szinte mindent beterít a préselt virágok savanykás illata, az órára tekintek. Fél tizenkettő.
Képtelen vagyok tovább várni.
Felállok, felkapom a legelső dolgot, ami a kezembe akad, jelen esetben egy széket és hatalmas csattanással a falhoz vágom. Apró darabokra esik szét. Rögtön berontanak, én pedig keresztbe font karokkal állok meg a meglepett fehérköpenyesek előtt. Úgy tűnik, kezdtek már hozzászokni, hogy mosolygós kis kezesbárány lettem. Csak azt felejtették el, hogy ez nem nekik szólt...
- Látni akarom Romerot!- üvöltöm torkom szakadtából, mire az egyik nővérke nyugtatgatni kezd. Én pedig tovább tombolok, még több tárgyat a földhöz vágva, szüntelenül ordítva. Végül behívják az ügyeletes agyturkászt.
- Nyugodjon meg, kérem.- lép be a szobába, óvatosan közelít.
- Látni akarom Romerot.- ismétlem meg halkan, mire összevont szemekkel megáll előttem.
- Romero elment. Ő már meggyógyult.- mondja higgadtan, de csak megrázom a fejem. Szomorú képet vágok.
- Látni akarom...- mondom elhaló hangon, a földre kuporodva, mire az orvos megnyugodva inti le az ugrásra kész ápolókat. Megnyugodva szélednek szét lassan, engem pedig elkísérnek a rendelőbe. Leülök a fotelbe, az orvos pedig az asztalhoz, és beszélgetni kezdünk.
Aztán egy óvatlan pillanatban, mikor az iratszekrényéhez lép, gondolom hogy elővegye az aktáimat, leütöm.
Hevesen dobogó szívvel, az izgalomtól kipirultan pillantok körbe. Csak az orvosok irodájában nincs rács az ablakon...
Sietve az egyik szekrényt az ajtó elé tolom, majd feltépem az ablakot és kinézek rajta. Az első emeleten vagyunk. Ez 6 méter.
Nagy levegőt veszek, mindent vagy semmit. Kiugrom. Elég szerencsésen érkezem, és úgy érzem, nem sérültem meg komolyabban, azt leszámítva, hogy a végtagjaim sajognak, a tüdőm pedig szúrni kezdett.
De nincs idő összeszednem magam. Kiáltások hallatszanak az épületből. Nem ütöttem elég nagyot, a doki máris ébredezni kezd. De nem akartam kárt tenni benne. Felpattanva iramodok meg a kerítés felé.
Kiáltás, a hátam mögött kivágódik az ajtó, az egyik biztonsági őr rohan utánam, előkapja a fegyverét. Hideg félelem nyilall a tagjaimba.
Felkapaszkodom a kerítésre, felmászok, és ekkor egy éles, dördülő hang hallatszik, majd fájdalom nyilall a jobb vállamba.
Nyögve vesztem el az egyensúlyom és huppanva esek át a túloldalra, a kemény járdára. Tele vagyok horzsolásokkal és kisebb karcolásokkal, a vállamból pedig ömlik a vér...
De nem állok meg. A tudat, hogy Romero vár rám, minden máshoz erőt ad, még a fájdalmat is elnyomja. Felkelek, jobb felé veszem az irányt és tüdőszaggató rohanásba kezdek. Nem nézek vissza, pedig a hangok ijedtségre adnak okot, még több éles dördülés, egyre több kiáltás...
Lélekszakadva, csontropogtatva rohanok, az oldalam szúr, sípolva veszek már levegőt...
Végre feltűnnek a város fényei. Fellelkesülve gyorsítok, de a papucs, amiben a diliházban járkáltunk, lelassít, így hát lerúgom a lábamról és mezítláb folytatom tovább. A bal kezem a testemhez szorítom, a vállam sajog, a vér az ujjaim hegyén csöpög le. Nem hagyhatok nyomokat, a vér alapján megtalálhatnak...
Lihegve megállok, az egyik épületnek támaszkodva leszakítok egy darabot az ingemből és a sebre nyomom. Éles, égető fájdalmat érzek, de a ruha legalább felszívja a vért.
Tovább szaladok, idegesen körbe-körbe pillantva, egy ismerős alakot keresve, de sehol senki. Egyre rémültebb leszek, lihegve futok tovább, fejemet kapkodva. A szemeimbe könnyek gyűlnek, úgy érzem magam, mint aki elveszett, mint akit egyedül hagytak...
- Romero... Romero! Romero!- kiáltom vékony, remegő hangon, a könnyek forrón szántanak végig arcomon. Halálra vagyok rémülve, mindenem fáj, a fejem kavarog, és egyedül vagyok.
Ekkor egy érintést érzek a vállamon.
Ijedten perdülök meg, de az ismerős szempártól a szívem kihagy egy ütemet. Gondolkodás nélkül a nyakába vetem magam, arcomat a felsőjébe fúrva, remegve bújva hozzá.
- Én nem bírtam tovább várni, és előbb eljöttem, de nem láttalak, és azt hittem egyedül vagyok, és... és...- nyögöm el-elakadva, kétségbeesetten kapaszkodva belé, de a könnyektől már homályosan látok. Remegve szívom magamba testének melegét, bőrének illatát...
- Csss... semmi baj, most már itt vagyok.- súgja a fülembe halkan, miközben magához ölel, én pedig ajkaimba harapva próbálom elfojtani a sírást.
- Én... én úgy féltem...- mondom a sírástól akadozva. Egy kezet érzek az állam alatt, ahogy gyengéden felemeli a kezem és letörli a könnyeimet, majd futó csókot nyom az ajkamra.
- Most már nincs miért. Gyere, nem maradhatunk itt.- mondja körbepillantva, majd kézen fogva rohanni kezd, én pedig gondolkodás nélkül megyek utána, görcsösen szorítva a kezét, talán kicsit fájóan is, de már soha többé nem akarom elengedni. Lihegve loholunk az utcán, a lépteink visszhangoznak az épületek málló falairól, a lihegésünk beleolvad a sötétségbe. Végül kilyukadunk egy épületnél, Romero pedig bevezet egy ajtón, fel a lépcsőn, egy újabb ajtóig. Zörögve kulcsokat kotor elő, sietve kinyitja az ajtót és betuszkol, majd belülről bezárja.
Én pedig, mint holmi kisgyerek, keservesen zokogva borulok a karjaiba, a félelem, amit éreztem, leírhatatlan...
Elgyengülve csúszok le a földre, ő pedig követ, majd az ölébe húz, szorosan magához ölel. És én sérült vállammal mit sem törődve görcsösen kapaszkodok belé.
- Annyira féltem, hogy soha többé nem látlak... nem karom ezt újra átélni, nem akarok újra egyedül maradni... én... én...- elakadok, majd felpillantok csillogó szemeibe. - Szükségem van rád...- sóhajtom reszkető hangon, kimondva, ami már réges-rég itt motoszkál a fejemben.
Látom szétfutni a döbbenetet az arcán, de nem törődök vele, reszketve hozzásimulok, élvezve a testéből áradó melegséget...
Erős karok ölelnek körbe, ringatnak, simogatnak, én pedig szépen lassan elpilledek. A könnyeim is elfogynak aztán. Majd érzem, ahogy a karjaiba vesz és feláll velem, bevisz a fürdőszobába és felkattintja a villanyt. Leültet a kád szélére, és végigmér. Nyel egyet.
Tele vagyok horzsolásokkal és egyéb apró sebekkel, a ruhám szakadt, a vállamból csorog a vér...
- Te jó ég... mi a fenét műveltél magaddal?- kérdi fojtott hangon, aggódva, de csak megrázom a fejem.
- Mikor... mikor átmásztam a kerítésen... rám lőttek...- motyogom még mindig kicsit nehezen. Szó nélkül vetkőztetni kezd, de óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon. Majd a véres ruhadarabot is elveszi a sebtől, de egészen elsápad. Aztán feláll, és megszemléli hátulról is. Megkönnyebbült sóhajt hallok.
- Szerencsére a golyó kijött a másik oldalon.- mondja, én pedig kábán hagyom, hogy elláson, majd megmosdasson. Már alig vagyok magamnál, a kimerültség, a félelem, és a vérveszteség egyszerre már túl sok...
Nem is figyelem, mit ad rám, csak hagyom, hogy felöltöztessen, majd ismét a karjaiba vegyen. Elpilledve ölelem át a nyakát, arcom a mellkasába fúrva. Majd puhát érzek a hátamnak nyomódni, vízszintesbe kerülök. Eltávolodna, de nem engedem, görcsösen szorítom magamhoz. Nem bírnám ki még egyszer a hiányát...
- Könyörgöm... maradj velem...- súgom halkan. Egy hosszú pillanatig nem mozdul, végül engedve befekszik mellém, én pedig amilyen szorosan csak tudok, hozzábújok. Átölelem a karjaimmal és lábaimmal, rácsimpaszkodom, arcomat a nyakába fúrom. Ahogy megérzem a testéből áradó melegséget, a remegésem csillapodni látszik... az illatától pedig megnyugszom... hogy ez mennyire hiányzott...
Érzem, ahogy megszokott mozdulattal fúrja az arcát a hajamba, miután ránk húzta a takarót... mély, álomtalan álomba merülök...
|
| vicii | 2012. 04. 23. 19:38:59 | #20613 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Különc bolondomnak - Laurentnek)
Furcsa, kusza álmot látok. Romero áll mellettem, arcán eddig még nem látott mosollyal. Felém nyújtja a kezét, én pedig ösztönösen nyúlnék utána, ám ekkor alakja, mint valami szappanbuborék, kipukkad és eltűnik, nyoma vész. Körbepillantok, de sehol sem látom már. Elfog az érzés, hogy mindennek vége.
Kétségbeesetten keresem, feldúlom a szobát, az épületet, de nyoma sincs. Ekkor minden elsötétül körülöttem. Úgy érzem, a testem is elolvad, semmivé foszlik, eltávolodom az anyagi léttől, csak a tudatom marad meg. Egyszerre vagyok minden és semmi, kézzel fogható és ábrándos. Aztán halk suttogásként egy hangot hallok valahonnan mélyről... egy mély, reszelős hangot.
Ismerem.
Ő szólongat mindig. Ő az őrület, ami mélyen bennem lakozik, ami harapja és karmolja a lelkem, minden vágya, hogy eltépje láncait és átharapja a torkom, ezáltal átvéve az uralmat a testem felett.
Félek.
A hang viszont változik. A reszelős, agresszív ugatásból egy mély, kellemes tónusú hang lesz.
- Hölgyem, a reggeli tálalva.- hallom egész közelről, forró lehelet égeti a fülemet. Összehúzom a szemeimet. Erővel ébresztem fel magam, szakadok el a kaotikus látomástól. Nagy nehezen kinyitom ólomsúlyú pilláimat, és egy ismerős arcot pillantok meg. Melegség árad szét bennem.
Közönyös arccal, furcsa tekintettel áll az ágyam mellett, a kezében a reggelimmel. Még virágot is kaptam hozzá. Nahát, ágyban reggeli... ilyenben sem volt még soha részem.
Túl sok első dolog kötődik már a személyéhez...
Először durcás arccal csücsöríteni kezdek, azért mégsem vagyok semmilyen hölgy, kikérem magamnak. De tagadnám, ha azt mondanám, nem esik jól a figyelmessége. Sőt... talán túl jól esik.
Végül nem bírom tovább, elmosolyodva kezdem tömni a fejem. Képzelődöm, vagy a koszt ma reggel tényleg finomabb, mint szokott lenni?
Romero ezalatt leül az ágy másik végébe, és gépies mozdulatokkal nekilát cigarettát tölteni, hogy feltankolja a készletet. Evés közben elgondolkodva nézem az arcát. Azt hiszem, jobban ismerem már, mint bárki más, mégis annyi titok van még itt előttem... egyszerre érzem úgy, mintha ő lenne a lelkemnek a másik fele, és egy ismeretlen idegen egy másik égtájról. Egyszerre közeli és elérhetetlen.
- Kérdezhetek valamit?- bököm ki végül, egy kérdés már olyan rég itt zakatol az agyamban. Mégsem mertem eddig feltenni, félve a reakciótól. De most már elég bátorságot érzek magamban.
- Hm.- rántja meg a vállát fel sem pillantva. Nem szólok. Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg jó ötlet-e, hiszen... hiszen...
Én tulajdonképpen senkije sem vagyok... talán nem kellene belepiszkáljon a dolgaiba.
Valóban, így, hogy belegondolok... még csak azt sem mondhatnám, hogy szeretők vagyunk, mert nem a testiség miatt tűr meg maga mellett. Barátok szintén nem, mivel a barátság is egy másféle dolog... akkor... akkor mi ez a kapocs köztünk?
Végül felpillant, tekintete metsző, kiránt a gondolataim közül, visszaterel az eredeti témához.
- Mondtad, hogy nem félsz a haláltól...- kezdek bele zavartan, de alaposan össze kell szednem a gondolataimat, minden szót kétszer átrágni, mert nem akarok olyat mondani, ami esetleg már túllépné a határt. - Mert ugye van tőle rosszabb is.- biccent, jelezve hogy figyel, én pedig mély levegőt véve folytatom. - Tegnap azon gondolkoztam... Szóval hogy mi lehet az, amitől vagy akitől jobban félsz. Nem, nem kell elmondanod.– mondom sietve, mielőtt még megszólalna. Egyszer azt olvastam egy könyvben: "Nem kell tudnod, mitől fél valaki. Elég csak azt tudnod, hogy fél valakitől." Mennyire igaz... a tudat, hogy retteg, sok mindenre választ ad. Sőt, maga a rettegés a válasz. - Csak tudod az járt a fejemben, hogy a halállal megszabadulhatnál ugye mindentől, ami bánt, ezért is van az, gondolom, hogy ennyire nem féled.- mászok bele egyre mélyebben a témába, és ő feszült figyelemmel bólint. - Tehát, khm... Arra jutottam, hogy valaki nagyon közeli, vagy valami nagyon fontos dologtól félsz.- bököm ki végül a megállapításomat, kíváncsian fürkészve a tekintetét. Visszanéz rám, bizonytalanul, mintha a lelkem mélyéig akarna lelátni. Várok.
Csend telepszik közénk. Nem az a fojtogató, kellemetlen csend, inkább csak feszült várakozással teli. Ilyen csend vesz akkor is körül, mikor gyermekként az élet nagy kérdéseire vársz választ a felnőttektől.
Igazából... nem akarom tudni, kitől vagy mitől retteg. Csak azt akarom tudni, hogy a dolog vagy illető mennyire áll közel hozzá... mert nemrég felötlött bennem egy gondolat. Rémiszt a feltételezés, hogy...
Szóval, egyre közelebb kerülünk egymáshoz, ezt én is érzem, neki is észre kellett vennie. És megijedek a gondolattól, hogy ha rádöbben, hogy a kötelék kettőnk között túl szoros lesz, megrémül és megpróbál eltaszítani magától. Nem akarok belegondolni, mi is lenne akkor... ő az egyetlen, aki képes volt kirántani a meredt öntudatlanságból, az őrület által okozott fagyott időből. Mióta itt van, újra érzem, hogy élek, hogy a napok lassan vánszorognak, nem pedig egy helyben toporognak. Mióta itt van, újra önmagam vagyok. Reményt adott... és a reménytől a legnehezebb megválni.
Végül komor arckifejezéssel bólint, a fejét egészen lehajtva, úgy pillantva rám. Mint a vad, mely a szelídítőjére pillant, mérlegelve, mennyire bízhat meg benne.
Nyelek egyet. Egyenesen rettegek a választól.
Végül félreteszem a tálcámat és megindulnék felé az ágyon kúszva, hogy megérintsem, hogy újra érezzem a teste melegét, a belőle áradó komor nyugodtságot, de elhúzódik, ezzel egyértelműen a tudtomra adva, hogy nem kíván a közelében tudni. Kicsit elszomorodom, de tiszteletben tartom a kérését.
- Mert arra gondoltam- mondom végül halkan, fojtott hangon. -, hogy talán pont ezért félsz minden mástól, vagy másoktól is.
Bizonytalanul nézek rá, az arcát vizslatom, a reakciója pedig egyértelműen nem tetszik. Kezdem megbánni, hogy felhoztam a témát.
Beharapja a száját, a szemei összeszűkülnek, ahogy rádöbben, mi áll a szavaim mögött. Bevallom... már tényleg vágyom rá. Sokkal többre, mint amit eddig adott... de tudnom kell, hogy a reményeim hiábavalóak-e vagy sem. Mert akkor még most kioltom magamban azt a kis szikrát, hogy később ne kelljen hiába küzdenem a mindent felemésztő tűzzel.
Végül felhúzza a térdeit és átöleli őket. Bizonytalanságot vélek felfedezni a tekintetében, ahogy száját megnedvesítve beszélni kezd.
- A félelemtől nem félek. A haláltól tartani pedig gyávaság.- mondja lassan, mintha csak most próbálná szavakba önteni az eddig ki nem mondott gondolatokat. Feszülten figyelem. - Nem a közelitől rettegek. Hogy is mondjam...- akad el picit, majd zavartan a hajába fúrja ujjait és megvakarja a fejét. A tekintetét végig lefelé irányítja, mintha félne a pillantásomtól. Mintha tartana attól, amit lát bennük. - Ahogy a Földet is csak egy Nap világítja meg, úgy én is csak egy valamitől félek igazán. Bár nem ismerek sok embert, még kevesebbel beszéltem, azt nem tudom, valaki átlagosan mitől félhet, vagy hány dologtól. Szerintem amire te gondolsz... Szóval ara inkább az aggodalom lenne a jobb szó. Nem a rá illő, csak jobb.- fejti ki végül, én pedig mélyen elgondolkodom. Szóval a félelme egy konkrét, meghatározott dologra irányul. Egy olyan dologra, ami kivetül minden másra, mégsem ivódik bele semmibe. Azt hiszem, kezdem érteni a dolgot...
Végre rám pillant, állát a térdeire támasztva, én pedig megpróbálok a tekintete mögé nézni. Próbálom kifürkészni a gondolatait a szemeiből, de nem megy... pedig ha csak egy pillanatra is belelátnék a fejébe, minden kérdésem válaszra lelne. Minden sokkal egyszerűbb lenne...
Romero...
- Nem azt állítom, hogy nem félek semmitől. Félek az érintésektől, ha lehet annak nevezni azt. Félek a szavaktól, a gondolatoktól, mozdulatoktól, hangoktól, kifejezésektől...- sorolja végeérhetetlenül, egyre halkabban. Végül megköszörüli a torkát és zavartan félrepillant, mint aki szégyelli mindezt, mint aki gyávának tartja magát mindez miatt. Pedig félni cseppet sem gyávaság... az a gyávaság, ha elmenekülünk a félelmeink elől, meghunyászkodunk előttük... de ő nem ezt tette. Szembeszállt velük, és most is folyamatosan harcol. - De te arra gondolsz, hogy aki fontos nekem, attól félek-e.- foglalja össze egyetlen suta mondatban mindazt, amit érzek. Lehajtja a fejét, a haja pedig a szemei elé omlik, mintegy sötét függöny, mindent eltakar. - A válaszom tehát nem. Mert...- ismét megköszörüli a torkát, én pedig már lassan alig tudom fékezni a heves szívverésem. - Anyám... Szóval ő kint van, és azt hiszem vár rám. Tudom, hogy nem szeret úgy, ahogy én akarom, hiszen fél tőlem, félt, értem és tőlem egyszerre. És mivel nála közelebb hozzám...- nyel egy nagyot, nekem pedig nem kerüli el a figyelmem, hogy egyre többször kell megállnia. -, nem volt, amennyire tudom, állítom, hogy én...
- Romero...- szakítom félbe halk hangon. Ó istenem, mit tettem... olyan sebeket szakítottam fel újra, amit nem kellett volna.
Hozzá kúszom, gondolkodás nélkül szorosan megölelem és magamhoz vonom. Lehunyt szemekkel fől a mellkasomnak, nem mozdul, csak hagyja, hogy öleljem. Mélyen, szaggatottan veszi a levegőt, én pedig arcomat a hajába fúrom, ahogy ő szokta mindig. Bűntudatok érzek, mégis, most, hogy ezt tudom, már minden kételyem, minden maró, ijesztő gondolatom messze szált... megnyugodtam, azt hiszem.
- Értelek. Nem kell folytatnod.
Reszketegen felsóhajt, szinte már hálásan. Összeszorul a szívem. Még nem láttam így, ennyire zaklatott állapotban, ennyire... ennyire kiszolgáltatva és feltárulkozva. Sokat jelent ez most nekem.
Belemarkol a felsőmbe és még közelebb húz magához, arcát a nyakamba fúrva, mintha csak menedéket keresne, egy helyet, ahol elbújhat. Örömmel szolálok neki menedékül...
Percekig csak így ölelem, míg végre a légzése is normalizálódik.
Ekkor azonban kopognak az ajtón, fehérköpenyes lépnek be, Romero pedig, mintegy menekülőre fogva a dolgot kibontakozik a karjaim közül és az ablakhoz siet.
Szó nélkül hallgatom, ahogy az orvosok a kezemről tárgyalnak, figyelmeztetnek, hogy hamarosan leveszik a gipszet, persze csak akkor, ha nem harapdálom tovább. De a gondolataim messze járnak, pontosabban a szoba másik sarkában forognak egy bizonyos férfi körül... teljesen kitölti már a tudatom. Ilyen sem volt még...
Gyógyszert is hagynak itt, azt már nem is hallom, minek. De amint csukódik mögöttük az ajtó, felállok és némán Romerohoz lépek, de egy lépéssel előtte megtorpanok. Háttal áll nekem, és nem mozdul. Elbizonytalanodom. Talán most túl mélyre mentem?
Végül lassan megmozdul, a válla felett pillant hátra rám, alsó ajkába harapva. Várakozóan, tétován nézek a szemeibe. Őszintén nem tudom, mit kellene most tennem, vagy mit nem kellene tennem. Tanácstalan vagyok. Még soha senki nem került ennyire közel hozzám, és még soha senki nem tárulkozott így fel nekem...
Elgondolkodva nézem, ahogy a fogai mélyen a húsába mélyednek. Nagyon felzaklathattam. Nem állt szándékomban, de... túl kíváncsi vagyok.
Végül levegőt vesz, mint aki beszélni készül, én pedig lelkesedve, feszülten készülök, remélve, hogy végre megtöri a beállt csendet köztünk, de aztán mégsem mond semmit.
Sőt, visszafordul az ablak felé. Valamiért összefacsarodik a szívem. Azt reméltem, hogy mond valamit, akármit, amivel csak egy picit is eloszlatja bennem ezt a borzalms érzést, a bűntudatot...
Mozdulatlanul figyelem, ahogy lassan behúzza a függönyt és résnyire nyitja az ablakot. Nem bírom tovább, lépnem kell.
Kezemet lassan, tétován a vállára simítom, és ahogy megérzem ruhán keresztül testének oly ismerős melegét, kicsit megkönnyebbülök. Minden porcikám hevesen vágyik az érzésre, hogy hozzá simuljak, most mégsem merem megtenni.
Ahogy hozzá érek, megdermed, az izmai pattanásig feszülnek. Pedig az utóbbi időben ilyet nem csinált, egészen megszokta már az érintésem...
Vajon most végleg mindent elrontottam?
Kezemet beletörődve csúsztatnám le róla, mikor hirtelen újra hátra pillant, megállítva a mozdulat közben. Viszont tüntetően kerüli a tekintetem. Végigméri minden porcikámat, én viszont nem bírom tovább. Látnom kell, mi van a szemeiben...
Ép kezem lassan az álla alá csúsztatom, hogy felhívjam magamra a figyelmét, és végre tekintete az enyémre talál. Végre a szája harapdálását is abbahagyja, és tanácstalanul áll előttem. Most teljesen olyan, mint egy megszeppent, elveszett kisgyerek...
- Sajnálom.- mondom végül halkan. - Nem akartalak ennyire felzaklatni.
Tagadóan rázza meg a fejét, és ettől picit megkönnyebbülök. Örömmel tölt el...
Lassan küzdöm le a köztünk lévő távolságot, minden pillanatban az arcát fürkészve, hogy ha bármi negatív változást észlelek rajta, azonnal meg tudjak állni. De csak várakozva néz rám, így hát végül ajkaira tapadok mohón. Kezem álláról a nyakára siklik, finoman végigcirógatom, majd ujjaimat a borzas, puha tincsek közé fúrom. Érzem, ahogy megborzong érintésem alatt.
Aztán hirtelen kihúzza magát. Nahát... így olyan magas, mint én, sőt, talán még egy picivel magasabb is. Sokkal szebb így, bátran kiegyenesedve.
Lágyan viszonozza közeledésem, és bódító, gyengéd csókot váltunk. Azt hiszem, most mindkettőnknek erre van a leginkább szüksége. Gyengédségre.
Nyelvemmel a szájába hatolok, finoman hívva táncra az övét, és legnagyobb elégedettségemre belemegy a játékba. Az az apró kis szikra bennem pedig fellobbanni látszik, a tagjaim hangosan sikoltozva követelik magukénak testének melegét...
Mintha hirtelen fázni kezdenék, a testem megremeg, úgy érzem, csak az ő bőrének melege segíthet...
Nem tétovázom hát, gipszes kezemet dereka köré fonom és közelebb húzom magamhoz. Kezeit a mellkasomra simítja, én pedig élvezettel sóhajtok bele a mézédes csókba... az érintése jobban esik, mint valaha. Meglepetésemre pedig nem hagyja abba, tovább kényeztet, bár csak ruhán keresztül. Mégis, az érintése rabul ejt, teljesen megbabonáz...
Majd egyik keze a hajamhoz talál és érzékien beletúr. Csókunk pedig egyre több szenvedéllyel bír...
Hirtelen ötlettől vezérelve távolodom el tőle picit, egy pillanatra sem megszakítva a csókot, az ágy felé édesgetem, ő pedig bódultan követ. Vagy nem vette észre, hova szeretnék kilyukadni, vagy beletörődött már és a vágyainak enged...
- Ryu...- sóhajtja a szoba csendjébe, hangjában ezernyi ki nem mondott gondolattal... egészen beleremegek, még soha senki nem mondta így a nevem...
Lehúzom magammal az ágyra, majd fölé hajolva döntöm el rajta. Nem tiltakozik...
A tekintetében annyi minden kavarog... szinte magába szippant... úgy érzem, örökre el tudnék veszni a szemeiben.
Így kóstolgatom tovább, miközben egyik keze felfedezőútra indul rajtam. Jólesően simít végig a hátamon, egészen le, a derekamig, majd ahogy megérzi a nadrágot, megáll. Kicsit csalódott vagyok, de gyorsan orvosolom a problémát. Csuklóját megfogva, finoman húzom kezét mellkasomra, majd onnan egyre lejjebb és lejjebb...
Egy ponton érzem, ahogy megfeszül, de mielőtt még elmenekülhetne, halkan felnyüszítek, ezzel zökkentve ki. Túl önző vagyok már, túl sok vágy halmozódott fel bennem, úgy érzem, ha nem elégülhetek ki lassan, egyszerűen szétszakadok...
Egy heves, forró csókkal altatom el a figyelmét, miközben kezét végigvezetem rajtam, egészen a nadrágomig. De még ebben az állapotban sem vagyok képes rá erőltetni az akaratom, így elengedem, engedve, hogy ő hozza meg a döntést.
És ahogy lassan ujjai tovább indulnak lefelé, a gyomrom apró kis gombóccá zsugorodik össze, a szívem pedig heves vágtába kezd. A várakozás édes izgalma tölt el, miközben a nyakára kúszok számmal és tovább kényeztetem. Apró, lágy csókokkal, harapásokkal halmozom el. Aztán mikor megtalálok egy különösen érzékeny területet, történetesen a füle alatt, reszketegen felnyög alattam, csak tovább korbácsolva az érzéseim.
Közben keze a nadrágomba siklik, és eléri éledező férfiasságom. Még a levegő is bennem reked egy pillanatra, mikor megérzem kíváncsi ujjait...
Ekkor oldalra hajtja a fejét és szabad kezével takarja el az arcát, megfosztva rabul ejtő tekintetétől...
Én közben folytatom kényeztetését, nyakáról lassan a vállára siklok lágyan, forró nyalok végig ízletes bőrén, és a jutalmam egy érzéki, férfias nyögés...
- Nézz rám...- kérem súgva, újra el akarok veszni azokban a gyönyörű szemekben, a rabja akarok lenni ismét... egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig nem mozdul, majd tétován rám siklanak újra a szemei, amitől elönt a vágy...
Az arca kipirult, a tekintete pedig egész tanácstalan, de nem érdekel, önző akarok lenni... csak egy egészen picit...
Ahogy merevedésem ugrik egyet, úgy szorulnak köré az ujjai, ami egy hangos nyögést csal ki belőlem. Még csak alig érintett meg, a testem mégis szinte lángol...
Gondolkodás nélkül, hevesen csúsztatom ép kezem felsője alá, hogy végigsimítsak a kemény izmokon, a sebhelyes bőrön... majd lassú mozdulatokkal gombolni kezdem az ingjét, és a felszabaduló felületet csókokkal hintem be. Minden apró kis sebre jut egy, sőt, több is... ahogy egyre lejjebb haladok, sajnos kicsúszom ujjai közül, de izmos mellkasával vigasztalódom, élvezettel nyálazom végig édes bőrét...
De úgy tűnik, ez mégsem tetszik neki annyira, egy erőteljes rántással felhúz magához, miközben a lábait széttárja, hogy teljesen hozzá simulhassak. Vágyakozva dörzsölöm hozzá immáron kőkemény férfiasságom, mire hevesen az ingemet kezdi markolászni, az anyag pedig elkeseredetten felsikolt...
Aztán borzongató dolgot érzek: finoman fülcimpámba harap, kényeztetni kezdi, nyalogatja, majd orrával simít rajta végig lágyan... nem bírom, egész lényemmel beleremegek az érzésbe... majd a nyakamat veszi célba, közvetlenül a fülem alatt, ahol én is megtaláltam az egyik erogén zónáját. Lágy csókkal illet, majd forrón nyal végig a helyén, hogy aztán fogait is érzékien belém mélyeszthesse...
Végül lökést érzek, oldalammal az ágynak ütközöm. A felsőm tovább szakad, egyre többet feltárva a mellkasomból. Ő ezt ki is használj, orra hegyével kezd el cirógatni, ezzel kínozva tovább, szüntelenül fokozva a vágyat... át is karol közben, még közelebb vonva magához, és ahogy csupasz bőrünk egymáshoz ér, szikre szikrákat hány, annyira forró...
Mellkasomat kezdi behinti csókjaival, mintegy parázsló pecséteket égetve a bőrömbe. Majd lábait az enyémek közé fúrja, hogy még közelebb simulhasson hozzám.
Ösztönösen hanyatt fekszem, húzva magammal, megmutatva, mi is a helyes pozíció ebben a helyzetben...
Most ő térdel a lábaim között, de rám nehezedik, bőre az enyémhez simul, ennél közelebb már csak akkor lehetne hozzám, ha... ha...
Megtalálja mellbimbóimat, én pedig összerándulok, ahogy ajkaival végigsimít rajtuk egyenként, majd a bőrömön fel a nyakamig és vissza... mintha élvezné, hogy így szíthatja bennem egyre jobban a tüzet. Lehunyt szemekkel, halkan sóhajtozva élvezem a kényeztetést, ahogy finoman, kíváncsian kóstolgat, mintegy felfedezve a testem, játékosan ismerkedve vele...
És a sóhajokkal megtelt csendet egy kijózanító csattanás szakítja félbe, mintegy kirántva mindkettőnket az álomszerű állapotból. Romero ijedten az ajtó felé bámulva simul a mellkasomhoz, én pedig kétségbe esek, már tudom, hogy a dolognak itt nem lesz folytatása.
Léptek hangja hallatszik a folyosóról, Romero pedig izgatottan lecsúszik az ágyról és sietve kezdi begombolni az ingjét. Csalódottan felsóhajtok...
- Nyugi, csak valamelyik őrült bekattant...- súgom halkan, reménykedve, hogy talán megnyugszik picit, de egyértelmű, hogy vége szakadt a játéknak. Itt maradtam, ziláltan, felforrósodott testtel, a csókja után szomjazva...
Még utoljára vet rám egy pillantást, én pedig a könyökömre támaszkodva, reménykedve nézem, hátha... hátha..
Látom, ahogy ismét alsó ajkába harap, ahogy végigtekint rajtam, aztán elfordul, és begombolja a felsőjét. Szóval tényleg ennyi volt...
Feláll, az ablakhoz lép és rágyújt.
- Sajnálom az inged. Khm.- motyogja halkan. - Elszívom, és megyünk kajálni?
A semleges, józan hang fájdalmasan nyilall belém. Kelletlenül hümmögök, és lehunyt szemekkel elterülök az ágyon. Egy hosszú pillanatig mélyeket lélegezve próbálom mérsékelni a szívverésem, lehűteni forró testem és elfojtani kínzó vágyam. De lehetetlen...
Miközben elszívja a cigijét, keresek magamnak egy másik felsőt, amit felvehetek. Épp mikor kipöccinti a csikket az ablakon, akkor kelek fel én is, aránylag szalonképes állapotban.
Némán indulunk meg az ebédlő felé. Romero kihúzódik egészen a fal mellé, én pedig ösztönszerűen követem már, gondolataim a nemrég történteken járnak... hazudnék, ha azt mondanám, nem vagyok csalódott. Minden porcikámmal vágytam a folytatásra, sőt, vágyom most is... de... már így is túl sokat kérek tőle.
Ebéd után megint rajzolgatni megyünk, én pedig fáradtan hanyatlok az egyik székbe, hogy egy lapot magam elé húzva kezdjek firkálni. A testem komolyan kezd kikészülni... ha ez így folytatódik tovább, nem tudom, mi lesz.
Romero papírállatokat kezd hajtogatni, én meg szinte öntudatlanul húzom magam elé őket, hogy szemet, szájat, mintát fessek rájuk, megelevenítsem őket. A foglalkozás alatt egy komplett állatkertet legyártunk.
- Rómeó Rossi?- néz körbe az ajtóból az egyik fehérköpenyes. Romero felpillant, és én is megfagyok a mozdulat közben. - A főorvos úr hívatja.
- Ne várj meg.- motyogja halkan, majd szó nélkül feláll és távozik. Tétován nézek utána. Valamiért rossz érzés fog el.
Pár perc múlva távozom is a foglalkozásról. Elszívok pár cigit a szobánkban, de csak nincs nyugtom. Muszáj vagyok utána menni, megnézni, hogy mi van vele. Elindulok hát a folyosón, és mikor végre megtalálom azt a bizonyos irodát, épp akkor nyílik az ajtó és egy elbambult Romero jön nekem.
Egy pillanatra mintha megfeszülne, majd elkínzott arccal dönti a vállamra a fejét.
- Nem akarok kimenni oda, Ryu...- súgja halkan, elkeseredetten felsóhajtva. Összefacsarodik a gyomrom. Szóval ki akarják tenni.
Valamitől furcsán égni kezd a torkom, mintha forró teát öntöttem volna le rajta.
Átkarolom és a szobánk felé irányítom. Ez nem jó. Ez nagyon nem jó.
- Megyek, lezuhanyozok.- bontakozik ki végül karjaim közül, összekaparja a cuccait és sietve távozik.
De nem engedem megszökni, felkapom én is a holmimat és vele megyek.
Először kérdőn, már-már számonkérően néz rám, de csak megnyugtatóan rámosolygok. Nem akarom egyedül hagyni. Egyrészről nem tudom, mit csinálna most ebben a helyzetben, másrészről úgy érzem, szüksége van rám.
Gondolkodom. Ki kell találnom valamit. Muszáj kitalálnom valamit. A gondolat, hogy ő elmegy, és esetleg soha többé nem láthatom... mélyről jövő, torokszorító rettegéssel tölt el. Mi lesz akkor velem...?
Megint önző vagyok. Túl önzővé tesz...
Igen, nem akarom, hogy itt hagyjon. Másrészről... nem tudom, ő hogy van vele, de van egy olyan halvány sejtésem, egy nagyon halovány érzésem, hogy talán... talán neki is szüksége van rám. Bár nem vagyok ebben biztos, mégis...
Bár így lenne...! Végre, életemben először érezném, hogy nem csak egy konc vagyok, egy teher, egy felesleges bolond, hanem hogy igenis vagyok valaki... hogy szükség van rám... hogy érek valamit...
Levetkőzik majd belép az egyik fülkébe, én pedig szó nélkül követem a példáját, majd magunkra húzom a függönyt. Gondolkodás nélkül kezdem mosni a hátát, ellazítva az izmait, és már mintha kevésbé tiltakozna az érintésem ellen. Mintha már a teste is kezdene megszokni.
Majd, kíváncsiságból-e, vagy valami másból, magam sem tudom, de kezeimet az oldalára simítom. Erre megmoccan, ellöki magát a csempétől, aminek eddig támaszkodott, és hátával a mellkasomnak dől. Nem teszek semmit, csupán várom, mikor fog végre picit ellazulni, és mikor ez megtörténik, kezeimmel izmos hasfalát kezdem lágyan mosni, amolyan masszírozó mozdulatokkal.
- Gyerekkorom óta ver.- szakítja végül félbe a csendet, én pedig bőrét cirógatva, némán figyelek. - Anyám egyszer mesélte, hogy majdnem elvetélt, és így is koraszülött lettem. Nagyon sokat menekültünk. Tengernyi nyelven beszélek, még több iskolába jártam. Belefáradtam. Túl nagy kérés lenne egy kis nyugalom, egy hosszú szünet...
Ajkaimba harapok. Olyan fiatal még, mégis mennyi szenvedésen ment már keresztül...
Szóval egy férfi, a saját apja az, aki ekkora félelmet kelt benne. Egy olyan személy, akihez vér köti... sosem szabadulhat tőle igazán...
Felsóhajt, majd lehunyja a szemeit.
Gondolkodom. Talán... talán az megoldás lenne, ha megölném? Átvállalnám a fájdalmai egy részét... de az vajon segítene? Egy ennyire mélyen beivódott félelmet ki lehet úgy irtani, ha megszünteted a forrását? Valószínűleg nem... de akkor... tehetnék egyáltalán valamit?
Meg akarom óvni, megvédeni attól az embertől. De így...
Őt ki akarják innen dobni, nekem meg valljuk be, semmi esélyem nincs, hogy kikerüljek.
- Sose tudtam meg, miért élvezi, ha verhet minket. De érdekes módon, én mindig többet kaptam. Talán mert anyám a maga módján szerette, és azt gondolja, hogy én elrontottam valamit. Nem tudom. Kisebb koromban majdnem ellenálltam.- folytatja halkan, aztán megáll. Mélázva kezd a hajával játszani, én pedig várok, közben egyre cirógatva, hogy ezzel is oldjam picit a feszültségét. - Valami vasbottal esett nekem. Ha anyám nem kezd el sikoltozni, és ő nem fordul el, hogy elhallgattassa...
Megremegek.
Nem ismerem azt a férfit, mégis mély undort érzek iránta.
Érzem, ahogy megremeg karjaim közt az emlékre, majd arcát a kezeibe temeti. Még szorosabban ölelem, a tudtára akarom hozni, hogy már nincs egyedül, hogy itt vagyok vele...
Kezét pedig végül az enyémre simítja.
- Millió ügyvéd, rendőr, orvos, és más tanúja volt sok mindennek. Mégsem képesek lecsukni. Szerintem lefizeti őket.- elmélkedik tovább, majd keserű mosoly jelenik meg ajkain. - És nagyon jó a szimata. A nevét viselem, és mégis rettegek tőle. Az arca mindig előttem lebeg, és minden érintés őt idézi. Néha úgy érzem magam, mint egy kilencben éves nyugdíjas, aki a boltból hazaérve kifárad, és csak az ágyra dőlve fohászkodik, hogy haljon már meg, mert nem bírja tovább. Miért kerüli a halál az ilyet, é miért nem azért megy el, aki megérdemelné?
Rekedt hangja szinte beleolvad a víz egyenletes csobogásába. Suttogás csupán, mégis tisztán hallom. Meg vagyok rendülve. Minden világossá vált. Minden.
Zaklatottan a hajába túr, én pedig lágy csókot nyomok a tarkójára. Nem bírom... át akarom venni a fájdalmai egy részét, hogy legalább ezzel segítsek neki egy picit... hogy legalább így csökkentsem picit a félelmeit...
Magam felé fordítom és szorosan átölelem, arcom a nyakába fúrva, mélyen magamba szívva bőrének illatát. Gondolkodom. Mit tehetnék? Ő már annyi mindenben segített, rajtam a sor...
Tétova érintést érzek, ujjak fonódnak a tarkómra, hogy finoman jelezzék, ne mozduljak. Nem szólunk. Ki nem mondott szavak, mégis... szinte már tudjuk, mire gondol a másik. Meghitt pillanat.
De nem maradhatunk így, az időbe fagyva, egymást ölelve. Bárcsak így lehetne...! De az akkor sem old meg semmit.
Törölközőt terítek a vállaira, ő pedig zavartan elfordul, egymásnak háttal öltözünk fel. A gondolatainkba mélyedve sétálunk vissza a szobánkba, majd vacsorázni.
Közben egy nővér is felbukkan. Tájékoztat, hogy holnap leveszik a gipszet és még egyszer figyelmeztet, hogy ne harapdáljam a kezem. Még küld felénk egy furcsa pillantást, majd távozik.
Végül visszasétálunk a szobánkba. Rágyújtunk egy cigire.
Végül eljön a lefekvés pillanata. Romero szó nélkül befekszik az ágyába, én pedig tétován megállok a sajátom mellett. Mostanra olyan idegen lett ez a bútor...
Végül, engedve a vágyaimnak, felmarkolom a paplant, leterítem az ágy végébe és bebújok mellé. Érzem, ahogy egy test lassan közelebb csúszik hozzám, én pedig átölelve simulok meleg bőréhez. Arcát a nyakamba fúrja, forró leheletétől pedig megremegek. Még a kezeit is mellkasomra simítja, talán most vagyunk egymáshoz a legközelebb...
Szerkesztve vicii által @ 2012. 04. 23. 19:39:46
|
| Laurent | 2012. 04. 22. 23:10:48 | #20602 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Elmebetegemnek~ viciinek
Jéghideg zuhany után lassan sétálok vissza a szobába, mintha az agyam is lefagyasztottam volna a gondolatokkal együtt. A szobában már szinte semmi se utal arra, hogy bármi is történt volna, Ryu a párkányon ül, és már megint a kezét gyötri. Innen, ebből a szögből nem hinném, hogy akár a 30 akárhányba is kezdett volna, bár lehet csak azért, mert ez a ház jót tesz az idegeknek, és kevés aggódni való miatt még csak nevetőráncai sincsenek. Haja lágyan keretezi arcát, szinte bizseregnek ujjaim, hogy beletúrjak alaposan, és hogy a pillantását magamnak követelhessem. Pedig gyűlölöm, ha bárki is néz engem. Szám sarkába egy nagyon kicsi mosoly költözik. Hosszú évek óta nem csináltam ilyet, így az arcizmaim heves tiltakozásba kezdenek, félő még a végén izomlázam lesz... El is tűnik a kicsi kunkor, én meg elpakolok, és a kicsi vámpírkámhoz lépve megfogom a kezét, és elhúzom tőle, mielőtt még szavaszét enné. Ráveszem a reggelire is, és nagyon örülök neki, hogy nem szólal meg, igaz jobb, amikor beszél, mégis most tudom, hogy abból csak nagyon kényes és fogfájós téma lenne, így inkább elmerülök a csöndben.
Állnék fel, hogy a tálcákat levigyem, amikor az ügyeletes banya csoportfoglalkozásra hív. Megbiccen a szemöldököm, és összenézünk, mert ilyen még nem fordult elő, hogy egy terembe vittek volna minket, elvégre engem a nehéz kategóriába raktak, őt meg a reménytelen esetek közé. Tehát valakit mozdítottak... Érdeklődve követem a nőt a terembe, de nem kerüli el a figyelmem, hogy Ryu igencsak szorosan mellettem halad.
Egyre jobban kiismerem, és egyre jobban bízok benne... Félek, előbb-utóbb késő lesz, én meg nem akarom, hogy még több felesleges vér follyon.
Ha túl fontossá válik számomra, akkor... Mi lesz velem? Halovány tartózkodás kúszik csontjaim közé, ahogy leülünk egymás mellé.
-Minden egyre furcsább és furcsább lesz. - szólal meg halkan mellettem.
-A számból vetted ki a szót. -biccentek, míg rajzlapot veszek magam elé.
-Talán kezdenek rájönni, hogy jó hatással vagyunk egymásra.- szemrebbenve pillantok rá, hiszen épp most fogalmazta meg a félelmem. - Legalábbis eddig te voltál az első ember, aki képes volt lenyugtatni.
A vallomásszerű javított verzió se tetszik túlzottan. Csak annyit jelent az egész, hogy túl közel vagyunk egymáshoz. Összeszorítom a fogam, és szó nélkül rajzolni kezdek, valamit találomra. Régen szépen rajzoltam, lágyan és tökéletesen illeszkedő alakokkal, de amióta a csontom minden centije szinte volna már törve vagy repesztve, mozdulataim velük váltak sutákká, darabossá, így a képek is ilyen sorsra jutottak. Több rajz is a kukába kerül, mire egy egyszerű füstölő cigit rajzolok le, elvonási tüneteim bemutatásaképp, és Ryu felé pillantok. Elég kimerültnek tűnt, hagytam hát aludni, de lassan véget ér ez a szar, és ő még mindig durmol...
- Ryu! - szólítom másodszor, ám most már sikerrel. - Jól vagy?
-Persze... csak álmos vagyok, semmi több.
Némi mocorgás után ülő helyzetbe tornázza magát, majd felpillant rám, de én még mindig nem tudom eltüntetni a képemről a félvigyort. A gúnynak, lenézésnek, vagy a ,,kiröhögésnek” egy úton adok mindig kicsit más árnyalattal ,,hangot”: egy félmosollyal. Nem tartozik egyik se az őszinték közé, bár a legközelebb hozzá talán az utóbbi áll. A lehető legkevesebb érintéssel megpróbálom letörölni a képéről a pipacsot, persze erre ő meg élvezkedni kezd. Végeztemmel felállok, hiszen a nagy cécónak vége, nagyon foglalkoztak velünk, hiszen még aludni is lehet... Jó tudni.
A szobában végre rágyújthatok, és mintha csak a füsttel együtt távozna a képeim miatti csalódottság, megkönnyebbülök.
-Megyek, lezuhanyzom.
Pattan fel végül, és kirobog a szobából, én meg elégedetten állok neki egy újabb doboznyi cigit tölteni magamnak. Utóbbi időben nem túl sok időm volt rá, így jobb előrelátónak lenni. A szobára csend telepszik, és azonnal ellazulok. Mindenütt csend, ebédkor mindenki feje tele van, és nincs hely hangképzéshez. A fiókomból kiveszem a csipszes zacsit, és azt a fejembe tömöm, majd az órára pillantva összevonom a szemöldököm. Lehet, nevetésgesen hangzik, de akkor is úgy érzem magam, mint valami szülő, aki a gyerekét várja jóval takarodó után. Felpattanva sietek a fürdők felé, és ahogy halkan elsuttogott nevem hallom a hátsóbb fülke felől, odaugrok. Gondolkodás nélkül húzom el a függönyt, és ledermedve nézek magam elé, döbbent arccal.
Kipirult arc fordul felém, vágytól homályos szemek néznek mélyen a szemembe, erotikusan eltátott száj, majd a mezítelen test összerándul, és... Megrebben a szemem, ahogy az előttem lévő test lassan elernyed és ellazul, gondolataim, az örökké cirkáló, mozgó, zaklató gondolataim most elhallgattak, mintha ők is ledöbbentek volna. Ragadós, undok csend ül a fürdőre, míg ő elfordulva, vörösen meg nem szólal.
- Húzd vissza a függönyt, kérlek.
Hangja halk, enyhén remegő, én pedig azonnal elrántom a függönyt, mint akiben egy gombot nyomtak meg, majd nesztelenül távozok. Nem a szoba felé, hanem az udvar felé, hogy hátha a hűs, délutáni szél majd lenyugtat, de hiába, szívem zakatol, az agyam pedig továbbra is sztrájkol. Egy padra ülök le, rágyújtok egy töltött cigire, majd a szél felé fordítom arcomat. Megremegve görnyedek össze, ahogy mindig is szoktam ülni, és a hajamba túrva felsóhajtok. Hát ez... kínos volt. Mégis olyan, mintha fontos lenne nekem ez az egész. Miért jó az nekem, ha vonzódik hozzám egy ilyen ember?
Elpöccintve a csikket a szobába megyek, de az ágyamon púpozódó paplanra pillantva csak felsóhajtok. Lehunyt szempillák, olykor ugyan megrebbennek, mégsem ebből tudom, hogy még nem alszik. Hanem mert halványan még piroslik az arca. Lehunyom a szemem, hogy számtalan érzést elrejtsek, majd bebújok az ágyamba, és hagyom, hogy mellémbújjon.
-Ha a terhedre vagyok, szólj, és visszamegyek a saját ágyamba... - bugyogja a mellkasomra, de én csak a hajába fúrom az arcom, megszokott mozdulattal, hogy lenyugtassam magam.
-Ne beszélj hülyeségeket.
Érdekes, hogy amióta így hozzászokam, nem csak a jelenlétéhez vagy az érintéseihez, a közelségéhez vagy egyáltalán ahhoz, ami vele jár, hanem úgy mindenhez, azt hiszem kezdem megtalálni azokat a mozdulatokat, amik lenyugtatnak, vagy képesek kikapcsolni. Ilyen mondjuk a mozdulat, amikor a hajába temetem az arcomat. Senki sem lát, és még a finom, selymes illata is borzongat...
Karjait körémteketi, majd ajkát a bőrömhöz simítja, hogy aztán teljesen ellazulva hortyogni kezdjen, engem meg még hosszú percekig hagyjon egyedül a gondolataimmal. Az arcát nézve el sem tudom képzelni, hogy kerültünk ilyen helyzetbe, hogy nekem már-már természetes, sőt ösztönös, hogy hozzámér, és én hozzá. Tétován kisimítok egy tincset az arcából, majd homlokom az övének döntve lassan elpilledek.
~*~*~
Megnyugtató duruzsolás üti meg a fülem messziről. Tüdőm, amit mintha eddig csavargattak volna, és nehéz üllővel tartottak volna üresen... Mintha a kis légzsákocskáim összetöpörödtek volna, hogy levegőtlen legyek... Most egy varázsütésre, hatalmas lendülettel megtelnek. Reszketek, de ezt csak onnan tudom, mert a fogaim összekoccannak. Különben azt hittem volna, hogy szédülök, azért táncol a szoba. Vagy ez független egymástól? Valami forró folyik végig az arcomon. Vajon vér?
Mégis itt van, és nem undorodik, sőt, végigsimít rajtam, magához húz, én pedig erőtlenül hullok a karjaiba. Nem jó... Túlságosan függök tőle, annyit számít már most a véleménye! Zúgó fejjel hunyom le a szemem, de hallom, hogy duruzsol halkan a fülembe, és talán nem is tudja, mennyit segít, hogy a beszédével itt tart, és nem hagy elaludni. Kérdéseket tesz föl, amiknek értelmét sokáig tart felfognom, de azért sűrűn pislogok, mert hallom a hangját.
Mert itt van, és nem értem, de valamiért ugyanakkor nem is akarom érteni.
Mert azt hiszem függő lettem, holott mindig független voltam.
Mert azt hiszem... Szükségem van rá.
Cirógat, becézget kezeivel, ajkával, én meg hozzábújva keresem a menedéket két karja között. Halkan motyogni kezdek a mellkasának, és csak remélni tudom, hogy az önkénytelenül kihulló szavaimat nem érti, mert soha az életben nem tudnám kimagyarázni magam. Mintha csak ő is erre gondolna, ajkait az enyémre nyomja, én pedig megborzongok.
Kapaszkodom belé, húzom, szorítom magamhoz, mintha az utolsó mentsváram lenne. És önzőn marok ajkai után is. Nem azért, mert melegre vágyom. Magyarázhatom magamnak meg akárkinek, akkor is tudom, hogy valahol nagyon mélyen, amit létezését se akarom elismerni... Ott alul egy piciny dobozban ezer lakattal lezárva őrzöm titokként, hogy szükségem van rá. És bármennyire rejtegetném, úgy tűnik, az ilyet nem lehet lelakatolni.
Ajkait szipolyozom, nyelvemmel az övét követelem, felforgatom, betöröm, és nem hagyom most már megállítani magam holmi levegőhiány miatt. Fejembe villan a délelőtti kép, ahogy rányitottam... hajánál fogva szabadítom fel a nyakát, és a nyakának esek. Bőre mint valami afrodiziákum, úgy hat rám, megőrül tőle lényeg egyik része, míg a másik fél, és rémülten ugrana arrébb... fogaim mélyesztem puha nyakába, de nem törik el, ahogy azt várnám, sőt, felnyög, amitől a vad tovább követelőzne... Rátalálok az szájára, újra magamévá teszem, megerőszakolom, míg le nem csillapodom, és Ő fel nem állít.
- Jól van, gyere szépen. Gyere velem.
Ha tudnék, válaszolnék, hogy akár a halálba is, de hirtelen nem tudom, hogy is fogjak hozzá a hangok formálásához. Leginkább egy ,,á” vagy ,,ó” lenne a legbővebb szókincsem. Ahogy feláll, és így kicsit eltávolodik, görcsösen markolok kezére, és ne engedve botladozok, csúszok utána. Ahogy az ágyban mellém fekszik, átkarolom, hogy érezzem, hozzásimulok, mintha csak magamba akarnám olvasztani, hogy ne tudjon eltűnni előlem... nem akarok úgy felkelni, hogy nincs itt. Ujjai lassan a tincseim közé kúsznak, és én lehunyom a szemem, hogy légvételeim hozzá igazítsam.
Kétezer háromszázkilencven légvétel után elvesztem a fonalat, mert a Jóccakátmanó kupánvág egy serpenyővel, én pedig kíméletlenül kifekszem tőle.
~*~*~
Finom cirógatásra ébredek fel. Ahogy felpillantok, máris nyugodt szempárral találom magam szembe, amibe kábán, kérdőn pislogok. Mióta lehet fent? De válasz helyett csak elmosolyodik, puszit kapok, majd szó nélkül elalszik. Pislogok néhány hosszút, nem értve a helyzetet. És bár csak most hagyta abba a hajam abajgatását, máris hiányzik. Egyik kezem lehajtogatom róla, és összevonom a szemöldököm. Ha ennyire el van gémberedve megint, csak azt jelenti, hogy egész éjjel ugyan ott volt. És miért ölelgetem ennyire intenzíven őt magamhoz?
A skizofrén gondolatokat elhessegetem magamtól, beletúrva a hajamba, majd finoman kinyújtózva cigiért nyúlok, és halkan rágyújtva kisóhajtom a füstöt tüdőmből. Ezekre se kel fel, tehát elég fáradt lehet, és bár a kérdés ott motoszkál, hogy miért is volt ilyen fáradt, mégse akarom feltenni. Elszívom a cigit, és a csikkel a kezemben kikászálódok alóla, hogy az ablakot kinyitva kidobjam rajta, majd elmegyek rendbeszedni magam, és felöltözni, végül a reggeliért megyek. Hehe, ágyba reggeli a hercegnőnek.
~*~
-Hölgyem, a reggeli tálalva.
Duruzsolom a fülébe, mire megrezzen a szemöldöke. Pedig már lassan 11 óra lesz, nem akartam felkelteni őt olyan nagyon hamar, mert olyan kimerültnek tűnt. Lassan kinyitja a szemét, én meg kifürkészhetetlen, szobormerev arccal állok előtte, kezemben a tálcájával, rajta még egy szál rajzolt virág is van -történetesen a saját műve- vázában, és csillogó szemekkel nyomom a kezébe, ahogy ülésbe tornázza magát. Kicsit megjátszott sértettségges csücsörít, mintha haragudna, de utána lassan elmosolyodik, és enni kezd, én meg addig az ágy végébe ülve folytatom a tegnap elkezdett cigitöltést.
-Kérdezhetek valamit? - szólal meg hosszú hallgatás után, amikor már elfogyott a bundáskenyere.
-Hm. -vonok vállat, és várom a kérdést, ami nagyon sokáig nem érkezik meg, így rápillantok.
-Mondtad, hogy nem félsz a haláltól... - pislog zavartan, mintha nem tudná, hogy is kezdjen hozzá- mert ugye, van tőle rosszabb is. - biccentek lassan válaszként, és ő folytatja. - Tegnap azon gondolkoztam... Szóval hogy mi lehet az, amitől vagy akitől jobban félsz. Nem, nem kell elmondanod – hadarja sietve, mielőtt megszólalnék – Csak tudod az járt a fejemben, hogy a halállal megszabadulhatnál ugye mindentől, ami bánt, ezért is van az, gondolom, hogy ennyire nem féled. -újabb bólintás – Tehát, khm. Arra jutottam, hogy valaki nagyon közeli, vagy valami nagyon fontos dologtól félhetsz.
Csend ereszkedik közénk, ő fürkész a szemeivel óvatosan, hogy eltalálta-e, én pedig őt, mintha azt keresném, megbízhatok-e benne. De igazából amit akarok, az a tudás. Tudni akarom, hogy mi van a szavai mögött, hogy mit is akar ebből kihozni. Hosszúra nyúlik a pillanat, amíg reagálok a szavaira, komoran biccentek, de a fejem lejjebb hajtva hagyom, hogy alulról pillantva fel Ryura próbáljak rájönni, mire is akar kilyukadni. Nyel egyet, majd a tálcáját félrerakva feljebb tápászkodik, kicsit közelítve így, de én láthatóan az ágy másik végének támaszkodom, egyértelműen eltávolodva. Nem értem, és nem akarom ezt. Ajkamba harapok.
-Mert arra gondoltam, - szólal meg sokkal halkabban, mint eddig. - hogy talán pont ezért félsz minden mástól, vagy másoktól is.
Szemeim összeszűkülnek, ahogy felfogom, mit is akar ebből kihozni. Tehát ha attól a közeli valamitől vagy valakitől félek, ebből neki az jött le, hogy akkor minden ami közel van, ami túl fontos nekem, attól félek, hogy attól is félni fogok...? Felhúzva a térdeim átölelem, és úgy pislogok rá, majd végignyalva ajkaimon megszólalok.
-A félelemtől nem félek. A haláltól tartani pedig gyávaság. - kezdek neki lassan, elgondolkozva. - Nem a közelitől rettegek. Hogy is mondjam... - hajamba túrva megvakarom a tarkóm, és a paplant fixírozva vázolok neki egy hasonlatot – Ahogy a Földet is csak egy Nap világít meg, úgy én is csak egy valamitől félek igazán. Bár nem ismerek sok embert, még kevesebbel beszéltem, azt nem tudom, valaki átlagosan mitől félhet, vagy hány dologtól. Szerintem amire te gondolsz... Szóval arra inkább az aggodalom lenne jobb szó. Nem a rá illő, csak jobb.
Felpillantok rá, az elgondolkozó szemeibe, ahogy a tekintetem fürkészi, mintha onnan akarná a választ hallani, mintha úgy jobban megérthetné, vagy talán valami egészen mást keres bennük, nem tudom. Állam a térdemre támasztva húzom fel vállaim.
- Nem azt állítom, hogy nem félek semmitől. Félek az érintésektől, ha lehet annak nevezni azt. Félek a szavaktól, a gondolatoktól, mozdulatoktól, hangoktól, kifejezésektől... - egyre suttogóbb hangom megköszörülöm, és félrepillantva folytatom. - De te arra gondolsz, hogy aki fontos nekem, attól félek-e. - lehajtom a fejem, hogy a hajfüggönyöm mögé bújhassak. - A válaszom tehát nem. Mert... - újabb torokköszörülés, hogy ne remegjen a hangom. - Anyám... Szóval ő kint van, és azt hiszem vár rám. Tudom, hogy nem szeret úgy, ahogy én akarom, hiszen fél tőlem, félt, értem és tőlem egyszerre. És mivel nála közelebb hozzám senki... - nyelek – nem volt, amennyire tudom, állítom, hogy én...
- Romero...
Halk hang suttog előttem, és kér kar kúszik körém, ezzel félbeszakítva szavaim, és nem mondanám, hogy nem örülök neki. Leszorított szemeim mögött remegnek könnyeim, én meg apróra kucorodva dőlök mellkasának, mélyeket lélegezve, és hagyva, hogy fejét most ő tegye az enyémre.
- Értelek, nem kell folytatnod.
Reszkető sóhaj szakad fel belőlem. Nem tudom szavakba önteni amit érzek vagy amit gondolok, ilyen szinten már nem. Ilyen mélyen senkivel nem beszélgettem még, ahogy ennyire még soha senki nem akart, vagy nem tudott megismerni. Igen, ott van nekem anyám, hozzám közelebb nála eddig senki sem állt, de ő a sok verés okát és célját látta bennem mindig is, ezért váltunk el végül. Anyámként szeretett és féltett is engem, de félt is tőlem, mert túl hamar váltam túl éretté, és zárkózottá, jellemem és viselkedésem, - nem tagadom – ijesztő lehetett neki. Tehát ha vesszük, ezért félek attól, hogy valaki közel kerüljön hozzám, nem akarom az illető is ugyan így járjon, de attól nem tartok, hogy valaki a második apámmá akarna lépni, és helyette verni amíg meg nem jön. Senki sem képes ennyi év után olyan mértékű és fajtájú érzelmeket kisajtolni belőlem. Senki. Így fel sem érhet ez a fajta tartózkodás ahhoz, amit ő említett. A felsőjébe markolva húzom magamhoz, fejem a nyakába fúrba, amíg a könnyek el nem tűnnek feljesen. Kicsit nyugodtabban veszek levegőt, és hangosabban is, talán hogy a szoba furcsa csendjét megtörjem. Nem szeretem a kérdéseket. Kopogásra nyitom fel a fejem, és ahogy páran ellenőrzésre jelentkeznek, kibontakozok az ölelő karok közül, és az ablakhoz menekülök, mintha azt akartam volna csak becsukni. Hallgatom, ahogy mögöttem figyelmeztetik Ryut, hogy ne harapdálja szét a kezét, mert elfertőződhet és súlyosabb következményei is lehetnek, amit senki sem akar. Hagynak neki itt valami bogyókat, meg kenőcsöt, én meg addig szobrozok az ablakban, amíg el nem mennek, sőt az után se. halk lépteket hallok közelíteni, de mögöttem nem sokkal elhalnak, és újra csend terül a szobára.
A fejébe akarok látni, tudni, hogy mire gondol ilyenkor, de ezt csak úgy tudhatnám meg, ha megkérdezem, beharapom a szám. Aggódok? Igen, ez jobb szó erre az érzésre, mint a ,,félsz”. Mert nem tudom, hogy mit reagál majd az egészre. Paranoiás lennék? Fogjuk a légkörre meg a helyre. Esetleg az életre. Haragszik rám, vagy nem ért meg? Undorodik? Kíváncsi? A vállam felett lassan hátrapillantok, tekintetét keresve, és a tétovázó pillantása megtorpanásra késztet. Mire gondolhat? Beharapom az alsó ajkam, és a tekintete odaugrik. Levegőt veszek, hogy megszólaljak, de tehetetlenül fújom ki azt is. Visszafordulok az ablak felé, és szorongva nyitom ki résnyire az ablakot, és húzom be a függönyt, hogy a lent sétáló orvosok ne kukkoljanak be állandóan. Egy kéz telepszik a vállamra, én meg összerezenve dermedek meg, szaporán dobogó szívvel, de elég kíváncsian ahhoz, hogy a folytatást várjam. Mégsem lazulok el. A vállamon a kéz megbillen kicsit, és talán épp elhúzódna, amikor én visszafordulok, szembe Vele. Végigpillantok rajta, tekintetét gondosan kerülve, mintha félnék attól, amit még benne láthatok. Ép keze azonban állam alá siklik, és megrebbenő szemem az övére talál. Elengedem megsanyargatott alsó ajkam, és kissé megszeppenve állok előtte. Először tör rám az az érzés, hogy ő férfibb, mint én, érettebb és többet megért, még akkor is, ha vannak dolgok, amikben nem igazán van otthon. Ugyan úgy nekem is van olyan, amiben nagyon otthon mozgok, de vannak más dolgok, amikben kényelmetlenül érzem magam.
- Sajnálom. - szólal meg halkan, én meg hagyom, hogy a hangja hallójárataim becézgesse. - Nem akartalak ennyire felzaklatni.
Megrázom a fejem kicsit, jelezve, hogy nem baj, vagy nem így van, vagy azt hiszem, hogy talán hogy... Lassan hajol hozzám, és némi gondolkozás után azt a leheletnyi távolságot is megszünteti a szánk között. Ujjai állam alól a hajamba siklanak, de amíg átszalad a nyakamon, finoman megborzongok. Valamiért ösztönösen kiegyenesedek, hiszen világéletemben görnyedten éltem, hogy kevésbé hívjam fel a figyelmet, így szép termetem is kicsinyítve, de így viszont közelebb kerülök hozzá, és bár nem marok utána, finom csókját viszonzom. Egyre melegebb lesz ebben a szobában, talán a közelgő évszak miatt... vagy a.. a...
Nyelve utat talál az enyémig, lágyan körbetáncolja, én meg bódultan követem, akár a fényt az éjjeli lepke. Lassan fordul meg velem a szoba, ahogy másik kezével derekamnál fogva húz magához közelebb, kezeim a mellkasára csúsztatom, eredetileg azért, hogy eltoljam, de mivel az erő ma nincs velem, gyengéd simítás lett belőle. Belesóhajt a számba, én meg borzongva folytatom a simogatást, míg jobbom a hajába nem talál, hogy a végtelenül puha tincseit morzsolgathassam. Kóstolgat, mintha valami mignon lennék vagy pite, óvatosan harap a számba is, én meg hagyom, hadd sodorjon az árral, had irányítson. Tetszik ez a kényeztetés, és bár egy hónappal ezelőtt még ellenkeztem volna, most csak engedem, hogy sodorjon az ár. Csalogatni kezd valamerre, én meg követem a száját, nehogy elszakadjunk hosszabb időre, vagy ha mégis, akkor tekintete ejt rabul. Meleg, és végtelenül mély, sötét szeme csábít, magába szippant.
- Ryu...
Halkan nyögöm, elhallóan, talán kérni akarok vele valamit, nem tudom, vagy csak mantraként csúszott ki a számon, vagy ennek az érzésnek akartam hangot adni, ami a gyomrom most apró csomóba rántotta és szorongatta. Hagyom, hogy leültessen egy ágyra, majd felém hajolva lassan hátradöntsön, és felém mászva lassú, ismerkedő mozdulatai felfedezzenek. Én közben továbbra is a hátánál a ruhájába markolva kapaszkodom, így tartva magam kicsit a valóság peremén, de nem akarózik oda visszamászni, talán kíváncsiság miatt se. kezem elindul kíváncsian a hátán, mintha nem ismerném még, de a nadrág szélénél megtorpan, és csak azért se mozdul tovább. Egy kezét hirtelen érzem meg enyémen, ahogy kettőnk közé húzza, fokozódó rémületemre, egyre lejjebb. Rántanám el a kezem, de nyüszítés szerű hangot hallat, és ezt a pillanatot választja, hogy újra elkábítson a szájával, így megint megadom magam. Azonban megint csak a nadrágja széléig kalauzolt, ott hagyva kétségek és kíváncsiság között hánykolódni, de legalább rám bízta a döntést, és nem erőszakolta rám az övét. Ujjaim azonban bemutatnak nekem, és tapogatózva, kíváncsian, mint valami póklábak, továbbindulnak, húzva a tenyerem maguk után. Nincs időm alapos analizálásra, mert közben a nyakamra tér lassan egy forró száj, és a fülem alatt megharapdálja az érzékeny bőrt, amitől a nyögésem is sóhajba fullad. Rátalálok félmerev férfiasságára, és oldalra hajtom a fejem, hogy zavarom meg pirulásom elrejtsem, meg persze hogy a nyakamon csattanó csókoknak utat engedjek, és egyetlen jelen pillanatban használaton kívüli kezem az arcom elé húzom, hogy a hangokat tompítsam, és hogy eltakarjam magam. Rekedten róhajtok, ahogy vállgödrömöm végignyal, szinte kiráz tőle a hideg, mégis kellemes érzés.
- Nézz rám...
Halkan suttogott szavak a bőrömre, mégis mintha a fülembe kiáltotta volna. Hosszú pillanaton keresztül próbálok kicsit csillapodni, hiába, hogy legalább az arcom ne legyen ilyen rákvörös, de ahogy rápillantok, és a tenyeremben lévő vágya egyértelműen megugrik, tekintete pedig fellángol, úgy érzem magam, mint akit nyakonöntöttek valami nagyon forróval. Ujjaim begörbölnek, hogy ökölbe szorítsam a kezem, de közben a kezemben tartott khm.. dologra is sikerül rámarkolni, amitől egy elég hangos nyögést produkál a szobatársam. Jézushomhh...! Keze beront a felsőm alá, ezzel is újabb szikrákat csalva ki belőlem, és csodálkozom, hogy még nem gyulladt fel az ágy ettől a tüzes kéjtől. És nem hagyja abba, továbbra is rabul ejti minden gondolatom, én meg tehetetlenül vergődök a kezei között. Felsőm gombjai sorban adják meg magukat és az elfoglalt területeket újabb és újabb csókok jelölik meg, így azonban távolodni kezd tőlem, egyre lejjebb, én meg fázni kezdek. Ingébe markolva húzom őt fel hirtelen magamra, míg lábaim kicsit széjjelebb tárom hogy közelebb férjen. A hibára csak akkor döbbenek rá, amikor hozzámdörgölőzik ágaskodó vágya. Ujjaim megint felsőjére markolnak, és még a furcsa szakadásra hasonlító hangok se állítanak meg. Gondolkodás nélkül harapok az orrom előtt lévő fülcimpára, hogy a vágy hangjait elnyomjam, de ez se volt a legjobb ötlet, mert lám, a puha, selymes, barackszerű darabka belőle képes volt rabul ejteni, így végignyammogok a kagyló peremén, lassú, kínzó mozdulatokkal, majd orrommal simítok rajta végig visszafelé, lágyan beleszuszogva a fülébe, és kuncogva magamban a borzongásán. Tetszik ez a reakció. Füle alá csókolok, majd lenyalintom a helyét is a csóknak, hogy a felületet fogaimmal is megkóstolhassam. Egy erősebb lökéssel gurítom át az oldalára, hogy hozzáférhessek, figyelmen kívül hagyva a folyamatosan recsegő hangot kiadó felsőjét. Azonban a lecsupaszodó bőrt nem. Orrommal simítok végig a legtöbbön, lehunyt szemmel, mélyen magamba szívva illatát, míg átkarolom, mert a leszakadt ingbe sajnos nem lehet kapaszkodni, és annál fogva már közelebb se tudom húzni őt, így átkarolva őt húzom közelebb. Mellkasához bújva csókolok egy nagyot a szegycsontjára, és közelebb nyomulva hozzá a mellbimbójára. Lábai közé fúrom enyéimet, többet kérve belőle, közelebb bújva hozzá, ettől meg a hátára fordul, de legalább húz maga után. Most én térdelek felette, ránehezedve, minden lehetséges módon hozzásimulva, de számmal nem szabadulva bőrétől. Összecsukott ajkaimmal simítok végig a mellbimbóin, majd vissza fel a nyakáig, szinte szórakozottan táncolva fel-le rajta, kóstolgatva, mint egy sütit, amit minden oldalról megharapdálok, hogy mindenütt ugyan olyan-e íze. Úgy tűnik, tetszik neki, mert hagyja magát, végigterülve az ágyon, lecsukódó szemekkel élvezve ezt a falatozást, minden esetre nem szól, de nem is ellenkezik.
A folyosón nagy csattanás tenyerel bele ebbe a hangulatba, amit nagy ordítás követ. Zajos rohangálás, meg artikulálatlan ordítozás, én meg, mint egy ijedt nyuszi, lapulok Ryu mellkasához, és onnan pislogok az ajtó felé, most már teljesen más féle izgalommal. Léptek közelednek az ajtó felé, én meg lehengeredek az ágyról, és közben idegesen kezdem begombolni a felsőm.
- Nyugi, csak valamelyik őrült bekattant...
Érkezik az ágy felől a kicsit sem megnyugtató magyarázat, de azért egy pillantást még vetek felé. Kissé zilált külsővel fekszik az ágyon, könyökeire feltámaszkodva, tincsei itt-ott arcába lógnak, de azért kitartóan néz, mintha visszavárna... Beharapom az alsó ajkam, és elfordulva begombolom a felsőm, majd zavartan lépek az ablak felé.
- Sajnálom az inged. Khm.- Motyogom, míg cigit veszek elő, és rágyújtok. - Elszívom, és megyünk kajálni?
Hümmögést kapok az ágy felől, de nem nézek hátra. Nem akarok belegondolni, hogy mit láthatok még ott. Ígyis elég, hogy lelki szemeim előtt látom a nyakán azt a foltot, ami már ott volt, mielőtt... szóval azelőtt. Sóhajtva a hajamba túrok, és elnyomva a csikket megfordulok, újra a közömbös álarccal a képemen. Hasoló mozdulatot végez el ő is, majd feláll, és szó nélkül indul el ő is az ajtó felé.
Szó nélkül megyünk az ebédlőig, nem találni már sehol se az előbbi ámokfutás jeleit, és én mégis a folyosó szélére húzódok le, az ablak felől oldalra, hogy az ajtókat elkerüljem. Ryu meg hangtalanul húzódik mellém, és én hálás vagyok neki ezért, mégha nem is teszem szóvá. Hozzászoktam a jelenlétéhez annyira, hogy elmaradhatatlan legyen.
A fura trutyi végeztével megint a csoportfoglalkozás felé indulunk, én meg lopva a másikat figyelem. Kicsit fáradtnak tűnik, de fura csillogás ül a szemeiben, és szórakozottan húz maga elé egy lapot, amire firkálni kezd, én meg közben hajtogatni kezdek. Ahhoz nem kell kifinomult rajztechnika, és nem is idegesít fel. Sorra gyártom az állatkert lakóit, meg karámot nekik, miniatűr papírból, és ha túl nagyra sikerülnek, akkor újat csinálok. Ő meg szemet és szájat rajzol nekik, az istállóra ablakot, lábukra karmot... És a csoportvezető megdicsér minket a jó csapatmunkáért.
- Rómeó Rossi? - szólal meg egy hang az ajtóban, én meg álmatagon felpillantok. - A főorvos úr hívatja.
- Ne várj meg. - dünnyögöm oda Ryunak, majd felállva követem a nőt.
Persze a szokásos cirkusz. Hogy én elég épelméjűnek találtattam ahhoz, hogy elhagyjam az intézményt, és hiába az állapotom, meg a helyzetem, nem tudnak olyan sokáig elszállásolni, mert hogy ide igazi betegek jönnek gyógyulni. A gyomrom icipicire zsugorodik. Nem akarok oda kimenni! Mégis csak bólintok, és szó nélkül hagyom el az irodát, hogy odakint egy mellkasba ütközzek. Már-már elugrok, de az illatot felismerve csak a vállának döntöm a homlokom.
- Nem akarok kimenni oda, Ryu...
Sóhajtom, és nem mondom végig a mondatot, pedig a nyelvem hegyén van, hogy leginkább egyedül nem akarok oda kimenni. Hozzászoktam az érzéshez, hogy mindig van kire támaszkodni, hogy van itt valaki, akire vigyázok, és aki viszont vigyáz rám. Átkarolja a vállam, és a szoba felé kormányoz engem.
- Megyek, lezuhanyzok.
Motyogom az ajtóban, és a cuccaim felkarolva indulok el, de ahogy csatlakozik hozzám, kérdőn pillantok fel rá. Vállat von, és megnyugtató mosollyal az ajkain kilép a szobából, vállára csapott törülközővel, ruganyos léptekkel, mintha csak azért jönne, hogy figyelje, nem vagdosom-e fel az ereim az ittmaradás érdekében. Szótlanul lépek a zuhanyfülkébe, és valamiért nem lepődök meg, ahogy halk surrogással utánam tapos. Talán azért álltam háttal neki, hogy ne kelljen látnom most, és valamennyire azért is, hogy ő se lásson engem. Homlokom a csap felett a csempének támasztom, és lehunyva a szemem szusszanok, és már alig rándulok össze, ahogy egy meleg kéz ér a hátamhoz. Hagyom, hogy végig mossa a hátam, és ahogy az oldalamra siklik a keze, lassan ellökve magam a faltól az ő mellkasának dőlök. Nem szól, nem is mozdul hosszú ideig, amíg kicsit el nem lazítom a vállaim, és akkor ő is felengedve ölel meg fél kézzel, hasfalamat mosva, vagy inkább cirógatva.
- Gyerekkorom óta ver. - szólalok meg halkan, távolba meredő tekintettel, és inkább érzem, mint tudom, hogy feszülten figyel. - Anyám egyszer mesélte, hogy majdnem elvetélt, és ígyis koraszülött lettem. Nagyon sokat menekültünk. Tengernyi nyelven beszélek, még több iskolába jártam. Belefáradtam. Túl nagy kérés lenne egy kis nyugalom, egy hosszú szünet...
Sóhajtva hunyom le a szemem, és nem várok választ, mert tudom, hogy sokáig nem is lesz. Csak mélázó, körkörös cirógatásából tudom, hogy elmerült a gondolataiban, és tudom, hogy bár sok kérdésre lehet választ kapott, ezer más merült fel benne. És bár nem mondja ki őket, szinte hallom mindet.
- Sose tudtam meg, miért élvezi, ha verhet minket. De érdekes módon, én mindig többet kaptam. Talán mert anyám a maga módján szerette, és azt gondolja, hogy én elrontottam valamit. Nem tudom. Kisebb koromban majdnem ellenálltam. - nagyon hosszú szünet áll be a monológba, míg én elgondolkozva simogatom a szemem előtt a tincset. - Valami vasbottal esett nekem. Ha anyám nem kezd el sikoltozni, és ő nem fordul el, hogy elhallgattassa...
Megborzongva fordítom el a fejem, arcomat két kezembe temetve. Érzem, ahogy szorul körülöttem az ölelés, nem fájón, csak biztatón, én pedig lesimítom a kezem az övére.
- Millió ügyvéd, rendőr, orvos, és más tanúja volt sokmindennek. Mégsem képesek lecsukni. Szerintem lefizeti őket. - vonok vállat, és mosolyra húzom a szám, nem is tudom kinek a kedvéért, hiszen senki sem látja. - És nagyon jó a szimata. A nevét viselem, és mégis rettegek tőle. Az arca mindig előttem lebeg, és minden érintés őt idézi. Néha úgy érzem magam, mint egy kilencven éves nyugdíjas, aki a boltból hazaérve kifárad, és csak az ágyra dőlve fohászkodik, hogy haljon már meg, mert nem bírja tovább. Miért kerüli a halál az ilyet, és miért nem azért megy el, aki megérdemelné?
Hangom rekedten súg a vízcsobogásba, mintha a gondolat is ijesztő lenne. Hiszen nincs hatalmam mások vagy a halál felett, hát hogy kívánhatnám bárkiét is? Beletúrok a hajamba kissé idegesen, de a mozdulat ellágyul, ahogy egy csókot nyomnak a tarkómra. Fázósan ölelem át magam, de megint csak nem hagynak egyedül, a kéz maga felé fordít, és úgy ölel szorosan magához, arcát a nyakamba temetve, talán azért hogy a különböző érzéseket átvegye tőlem, megkönnyebbítve ezzel az én keresztem. Legalábbis tonnákkal könnyebbnek érzem magam. Felsiklik a kezem, és finoman kulcsolom a tarkójánál össze ujjaim, hogy itt tartsam még egy pillanatig, melegéből lopva, és lélegzetéből. Ezer más szó leng körbe minket, mégse szólalunk meg, ő csak ölel szótlanul, mintha tudná, hogy erre van szükségem, én meg hagyom magam, hozzábújva, elrejtőzve vállai között a világ elől.
Végül elzárja a csapot, és magával húz, törölközőt terítve rám, én meg elfordulok megint, hogy felöltözhessek. Különféle gondolatokkal a fejünkben sétálunk vissza a szobába, kicsit se elsietve a dolgot, és mintha megbeszéltük volna, ugyan úgy indulunk vacsorázni is. A nővérke odajön hozzánk, érdeklődve az állapot felől, és tájékoztatva a velem szembenülőt, hogy holnap leveszik a gipszét, ha nem harapdálja szét a kezét. Aztán furcsálló tekinteteket lövöldözve felénk, lelép. Csendben piszkálgatom a vacsorám, amíg a másik megeszi az övét, és az oldalán visszamászunk a szobánkba egy vacsi utáni füstrudacskára. Nem tudom eldönteni, hogy én lettem az öleb, aki a másik lépteit vigyázva lohol a sarkában, és a labdát is visszahozza, hogy megsimogassák, vagy ő lett az, aki utánam szalad, ugyanezért. Magamon érzem a pillantását, amíg az ágyba bújok, és magamra húzom a paplant. Ahogy az ágya mellett megáll, felpillantok rá, nem szólva, csak reménykedve, hogy megint mellém bújik. Ő csak takaróját felmarkolva mászik be mellém, és a lábunkra terítve azt kicsit fészkelődik, hogy aztán én bátortalanul hozzákússzam, és a határozott ölelését elfogadva lehunyjam a szemeim. Mélyről feltörő sóhajjal fúrom arcom a nyakába, kezem a mellkasára simítva, lassan elaludva. Azt hiszem soha nem volt még ilyen mély, és ennyire nyugodt álmom. Pedig biztos vagyok benne, hogy egész éjjel furcsa álmok kerülgettek, mégis, mint akit agyonvertek, úgy süllyedtem mély álomba.
|
| vicii | 2012. 04. 20. 19:42:14 | #20557 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Különc bolondomnak)
Befekszik mellém, én pedig ösztönösen hozzásimulok, szorosan átkarolom, arcomat a nyakába fúrom. Annyira jól esik a közelsége... a meleg bőrének érintése... csak még jobban felhevül a testem. Úgy érzem, mindjárt kigyulladok... mégis, ez az érzés valamiért hihetetlenül kellemes...
Romero megborzong, én pedig elégedetten szusszantok fel, de nem teszem szóvá. Azt hiszem, attól csak morcos lenne... amit nem akarok.
Ám a következő pillanatban nyílik az ajtó, és egy egész tömegnyi meglepett fehérköpenyes szállingózik be. Arcomat még inkább Romero nyakába fúrom, a kellemetlenebbnél kellemetlenebb kérdéseiket pedig elengedem a fülem mellett. Jómagam is tisztában vagyok a helyzettel, és nem akarom, hogy még inkább az orrom alá dörgöljék...
Csendben szuszogok, míg Romero úgy tűnik, egyre idegesebb lesz a ténfergő orvosoktól. Majdhogynem körülállnak minket, érdeklődve, hangosan diskurálnak. Romero közben arcát a hajamba fúrja, így bújunk el a kíváncsi tekintetek elől. Végül megérkezik a főorvos is, de ahelyett, hogy tenne valamit, csak további kérdésekkel bombáz minket. Egyikünk sem fele.
Romero lassan átkarolja a vállam, ujjai pedig ösztönszerűleg szorulnak körülöttem. Érzem, ahogy a teste pattanásig feszül, az izmai szinte már szakadni készülnek, ugrásra kész. Nem engedhetem, hogy kitörjön. Így is csináltam épp elég vérfürdőt...
Ám az egyik félnótás elköveti a legnagyobb hibát: megérinti szobatársam, aki erre agresszívan kirúg a paplan alól. A doki fájdalmasan felnyög a rúgás erejétől.
Mindenki észbe kap, egy lépéssel eltávolodnak az ágytól.
De még így sincs nyugtunk, most engem kezdenek el zaklatni. Elővakarják a paplan alól sérült kezem és tapogatni kezdik, én pedig elégedetlenül, mint valami ösztönszerű állat, morogni kezdek, hátha megijednek. De még ettől sem paráznak be, belém szúrnak egy tűt és infúzióra kötnek. Nagyszerű...
Romero teste remegni kezd, szinte érzem a belőle áradó agressziót, bármelyik pillanatban megvadulhat. Nem akarom, hogy bajba keveredjen, ezért kezem óvatosan a felsője alá csúsztatom és a hátát kezdem megnyugtatóan cirógatni. Úgy tűnik, ez hat, mert nem mozdul, nem rendez patáriát.
Végül az orvosok is lassan szállingózni kezdenek, végre egyedül vagyunk.
Én pedig szabadjára engedem a bennem lángoló vágyakat, még közelebb nyomulok az izmos testhez, kezeimet bőrére simítom...
- Ryu!- szól rám erélyesen, én pedig összerezzenek... a testem már régóta kielégülésre vágyik... miért nem akarja megadni nekem? Ennyire nem szeretné a közelségem? Taszítja az érintésem...?
Halkan felnyüszítek, kérlelő szemekkel nézve rá, de persze hideg, akár egy jégcsap, még ez sem hatja meg...
- Asszem jobb volt, amíg aludtál.- mondja a szemeit forgatva, mérgesen. - A végén még visszasírom a csendet és a nyugalmat.
Szuszogva bújok még közelebb hozzá, a testem szinte követelőzik a melegség után, ami belőle árad... ő inkább becsukja a szemeit, de nem mozdul, nem taszít el magától. Ez mit jelent? Szabad utat kaptam? Vagy egyszerűen csak szán, azért nem taszít el magától?
- Romero...- súgom halkan. - Szomjas vagyok.
Erre csak felsóhajtva ingatja meg a fejét, majd oldalra fordul és a komód felé nyúl a vizes pohárért. Én pedig kihasználom, hogy nyaka fedetlenül tárul elém, forrón végignyalok a bőrén, megízlelve azt. Romero összerándul, és már fordulna is vissza, de megállítom a mozdulat közben. Vágyom rá, minden egyes porcikámmal, és ezt a tudomására szeretném hozni.
Szerencsére nem mozdul. Talán már kezd elfogadni egem?
Mellkasommal az övéhez simulok, lábamat átvetem a combján és a nyakára tapadok... finoman, lágyan csókolom, harapdálom édes bőrét... ő pedig egészen lassan ellazulni látszik. A testemben csak gyülemlik a forróság, úgy érzem, bármelyik pillanatban kigyulladhatok...
Közben a hátamat kezdi cirógatni, amitől megborzongok. Még nem csinált ilyet... eddig még csak néhány vad csókot váltottunk, de mindig tartózkodott attól, hogy a testemet érintse...
Felbátorodva kúszom fel ajkaimmal egészen a füléig, hogy finoman azt is kényeztessem, de úgy tűnik, elértem a határait, mivel egyszerűen eltol magától. De nem kerüli el figyelmemet, hogy az egész karja libabőrös. Végigsimítok rajta és felkuncogok. Nem tagadhatja, hogy jól esik neki az érintésem... már nem.
- Inkább aludnál. Rengeteg vért vesztettél...- mondja szárazon, szám pedig lefelé görbül. Csak tudnám, miért ennyire elutasító velem.
Nem szól, csupán leemeli a poharat az asztalról és az orrom elé nyomja. Számat elhúzva döntöm le a torkomon, nem merek ellenkezni vele, a pillantása túl komoly. Pedig reméltem, hogy tovább mehetek...
Végül csak sóhajtva a hajamba borzol, és ép kezemet megfogva hunyja le a szemeit. Sajnos nincs mit tenni, ha nem, hát nem, bármennyire szeretném, nem erőltethetem rá az akaratomat. Túl sokat tett már értem, mintsem ezzel rontsam el a kapcsolatunk...
Megadóan vetem át a lábam a combján, majd mellkasára hajtva a fejem hunyom le én is a szemeimet. Valóban fáradt vagyok... a láztól szinte csillagok látok, a testem szikrát hány...
Romero ránk húzza a takarót, én pedig ellazulva veszek egy mély levegőt. Az álom feltűnően hamar magába ránt...
*
Éjszaka viszont furcsa dologra ébredek. Ébredek? Inkább felijedek. Hirtelen eltaszít magától, majd megszűnik a kellemes meleg. Halk, puffanó hang. Szaggatott levegővételek.
Kell pár másodperc, hogy rájöjjek: Romero az, leesett az ágyról. Biztosan rémálma van. Hallom, ahogy a földön motoszkál, majd mintha nekimenne valaminek. Rémülten felkiált.
- Romero? Romero, jól vagy? Minden rendben?- kérdem a sötétségtől, de nem kapok választ. Elindulok hát, hogy megkeressem. Óvatosan lecsúszok az ágyról, a földre. Két rémült tekintet csillog a sötétben.
Hozzá kúszok, kezeimet vállaira simítom, de durván eltaszít magától és tovább kúszik. Mintha valamiféle rohama lenne, a tüdeje hangosan sípol, ahogy a levegőt kapkodja. Jesszus, kezdek komolyan megijedni...
Ép kezemmel megkeresem a kislámpát és felkapcsolom. Mikor megpillantom, a fal tövében, összekuporodva, rémült tekintettel mered rám, ijesztő hangot hallatva.
Az arcán sós könnyek folynak végig, tekintete a semmibe mered, karjaival magát öleli görcsösen, előre-hátra hintázik. Nyelek egyet. Most nem néz ki férfinak. Most inkább egy elveszett, rettegő gyerekre hasonlít.
Furcsa motyogásba kezd egy érthetetlen nyelven, a szavak szinte csak patakzanak belőle. Komolyan kezdek megijedni. Retteg... el sem merem hinni, hogy valaki ennyire tud rettegni valamitől...
Megpróbálom újra megfogni a vállait. Meg kell nyugtatnom. Úgy néz ki, mintha még mindig valamiféle éber álomban lenne, mintha a valóság és a képzelet határán egyensúlyozna. Ki kell vezetnem abból a világból...
Ezúttal nem próbál eltaszítani magától, inkább csak nagyra tágult, ijedt szemekkel bámul rám. Közel hajolok hozzá, egészen közel, hogy még így is ki tudja venni az arcom. Talán, ha felismer akkor magához tér valamennyire.
- Romero...- szólítom meg halkan, de magabiztosan. - Lélegezz!
Ebben a pillanatban legnagyobb megkönnyebbülésemre hangosan levegőt vesz, az arca pedig egész furcsán változik: attól tartok, menten elájul. De most már legalább lélegzik... hangosan liheg, mint aki egy maratoni távot futott le. De szerencsére nem vesztem el a figyelmét, pislogás nélkül bámul a szemeimbe. A pupillája szűk, mint aki be van drogozva...
- Rendben van. Nyugodj meg. Csak álmodtad, rendben?- mondom neki lassan, szótagolva, megnyugtató hangon. Hirtelen megrebben a szeme, mintha eljutottak volna hozzá a szavaim. Megkönnyebbülök. Ezek szerint magánál van valamennyire.
Óvatosan magamhoz ölelem. Szinte folyik róla a hideg veríték. A teste megállás nélkül remeg, az arca falfehér, az izmai pattanásig feszültek. Vajon mit láthatott, ami ennyire felkavarta? Mitől, vagy inkább kitől fél ennyire?
Szerencsére nem tiltakozik, mellkasomnak dőlve lélegez mélyeket. Közben az ágyneműt a földre húzom, ilyen állapotban nem hiszem, hogy el tudnám vonszolni az ágyig. Mint akinek satuban szorítják a tagjait.
Óvatosan megpróbálom lefektetni. Hosszú percek kellenek hozzá, mire végre sikerül vízszintesbe helyeznem, közben megállás nélkül halandzsázik. Lefekszek mellé, és a rémült tekintetbe bámulok. Összefacsarodik a szívem. Ilyen fiatalon, ennyi fájdalom...
Lekapcsolom a villanyt, ő pedig egyre halkul. Közben szorosan ölelem magamhoz reszkető testét.
Aztán eszembe jut valami. Ha nálam bevált, akkor nála is lehet, hogy bejön...
Óvatosan szorítom számat az övére, gyengéden, lágyan csókolom, megnyugtatóan, hogy teljesen elvonjam a figyelmét. Közben görcsösen a pizsamámat kezdi markolászni, majd az anyagnál fogva magához húz és remegve, hozzám simulva viszonozza a csókot. Testünk összesimul a paplan alatt...
Egyre vadabbul falja ajkaimat, finoman harapdálva, én pedig reszketegen felsóhajtok a rám törő kéjtől... aztán egyik kezével végigsimít a mellkasomon, majd a nyakamon, ujjait pedig hajamba bújtatja. Kellemesen megborzongok az érintése nyomán, engedem, hogy még közelebb húzzon magához, irányítson...
Végtelenül hosszú perceken át faljuk egymás ajkait. Közben lassan megnyugszik, testének remegése csillapodik, félelme elpárolog...
Aztán ajkait az enyémre nyomva int édes csókot a számra, aztán szorosan magához ölelve, megnyugodva hunyja le a szemeit. Megkönnyebbülten ölelem vissza. Hála az égnek...
*
Mikor reggel felébredek, Romero még mindig görcsösen szorít magához. Lágy puszit hintek alvó arcára, majd finoman lefeszegetem magamról erős karjait is észrevétlenül kibújok mellőle.
Felkapok egy szál cigit, törölközőt meg tiszta ruhát, és halkan távozom. Hosszú volt az éjszaka, bitangul fáradtnak érzem magam.
Órákig nem mertem elaludni, féltem, hogy ismét rémálma lesz és valami olyat tesz, amit utólag ő is megbánna. Nem akartam, hogy kárt tegyen magában...
Az izmaim is kemények, végig mozdulatlanul aludtam, nehogy felkeltsem...
Bevonulok a fürdőbe, út közben pedig elszívom a cigim. Ez kicsit feloldja a feszültséget, de nem eléggé.
Veszek egy gyors, forró zuhanyt, aztán amilyen gyorsan tudok, visszaindulok.
Lenyomom a kilincset és kitárom az ajtót, és ekkor egy rémült tekintetű, zilált Romeroval találom szemben magam.
Először tanácstalanul nézek rá, majd csak értetlenül felvonom a szemöldököm, nem tudom mire vélni a látványt. Mintha észbe kapna, nagy levegőt véve túr a hajába.
- Már azt hittem, ámokfutásba kezdtél.- motyogja halkan, miközben hátat fordít és cigije után nyúl. - Nem tesz jót az idegrendszeremnek ez a helyzet. Ha legközelebb öldökölni akarsz, becsukom magunkat a szobába, oké?
Szó nélkül beljebb lépek és beteszem az ajtót. Jól esik, hogy aggódik értem, de én per pillanat rendben vagyok. Most inkább magáért kellene aggódnia.
Ismét a hajába túr, aztán fáradtan végigmasszírozza az arcát és rágyújt. Közben szedelőzködik, ő is zuhanyozni készül.
- Romero...- kezdek bele halkan, nem vagyok benne biztos, hogy emlékszik-e arra, ami az éjjel történt. Mély hangon felmorran, ezzel jelezve, hogy hallja, amit mondok. - Emlékszel, mi történt tegnap éjjel?
Ekkor megáll és összehúzott szemekkel fordul felém, arcomat kutatja értetlenül. Aztán mikor rájön, hogy nem tréfálok, elkomorodik.
Végül tekintetével végigpásztázza a szobát, gondolom éjjeli ámokfutás nyomait kutatva, de minden a helyén van. Majd rám pillant, végigmér. Rajtam sincsenek új nyomok a régiek mellett.
Tanácstalanul vonja fel végül az egyik szemöldökét. Végül csak összezárt szájjal, az orrán keresztül fújja ki a füstöt, mint valami titokzatos, sötét árny a lenti világból, és egyszerűen vállat von. Majd fejét ingatva kipöccinti a csikket az ablakon és kivágtat a szobából, mintha menekülne.
Némán tekintek utána. Ha menekülni szeretne, nem akadályozom meg benne.
Tanácstalanul szedegetem össze az ágyneműt a földről, és lassan megágyazok, bár fél kézzel meglehetősen kínkeservesen megy. Majd mikor ezzel kész vagyok, levonulok az étkezőbe a reggelinkért. A gipsz ebben sem segít, kétszer kell fordulnom, hogy mindkettőnkét felhozzam. Kicsit elfáradok a második forduló után. Már nincs lázam, de azt hiszem, hőemelkedésem még mindig.
Ki vagyok merülve.
Elgondolkodva ülök az ablakpárkányra és rágyújtok egy cigire. Mélyet szívok a mentolos füstből, az éjszakai történéseken gondolkodom. De nem jutok semmire. És attól tartok, ha nem lesz hajlandó semmit sem mondani, magamtól nem fogok rájönni semmire.
De nem fogom erőltetni. Ő sem próbált belőlem válaszokat kicsikarni, ennyivel én is tartozom neki, bármennyire kíváncsi is vagyok.
Ösztönösen harapnék a kezembe, de a fogam koccan a gipsznek. Elfintorodom, de hamar orvosolom a problémát: kézből is kettőt teremtettek. Így hát elnyomom a cigim, kipöccintem a csikket az ablakon majd ép kezembe mélyesztem a fogaimat.
A vér íze számban még mindig megnyugtatóan hat rám.
Elgondolkodva bámulok ki a szürkeségbe. Aztán hirtelen érintést érzek, ujjak fonódnak a csuklómra és finoman elhúzzák tőlem a kezem.
Kíváncsian pillantok oldalra, Romero áll mellettem, ellágyult tekintettel. Ennyire elkalandoztam volna? Még mindig nem vagyok teljesen magamnál...
- Gyere, egyél.- bök a fejével a reggeli felé, és én engedelmesen kelek fel. Leülünk egymás mellé a tálcáinkkal és némán eszünk. Tiszteletben tartom a kérését és nem mesélek az éjszakáról. Tudom, hogy nem akar róla hallani. Valamiért érzem.
Reggeli után épp levinni készül a tálcákat, mikor is megjelenik egy nővérke és mosolyogva közli, hogy várnak minket a foglalkozáson.
Meglepetten nézünk össze. Ilyen sem volt még... kettőnket ugyanarra a foglalkozásra? Ez bizarr.
Végül csak vállat vonva állok fel, és együtt követjük a nővérkét. Én közel sétálok hozzá, a közelsége még mindig megnyugtat.
Elkísérnek bennünket a foglalkozó terembe, ahol a sok nyáladzó gyogyóstól kicsit távolabb kapunk egy asztalt, papírokkal, ceruzákkal, festékekkel.
Leülünk egymás mellé.
- Minden egyre furcsább és furcsább lesz.- állapítom meg halkan.
- A számból vetted ki a szót.- bólint beleegyezően, miközben egy fehér lapot húz maga elé.
- Talán kezdenek rájönni, hogy jó hatással vagyunk egymásra.- rám pillant, mint akinek nem tetszik a dolog. Zavartan félrepillantva javítom ki magam. - Legalábbis eddig te voltál az első ember, aki képes volt lenyugtatni.
Nem szól, csak rajzolni kezd némán. Követem a példáját. Szerencsére a bal kezem van gipszben, így én is részt vehetek az óvódásfoglalkozáson. Elgondolkodva kezdek firkálgatni. Sajnos nem vagyok túl tehetséges, de azért összehozok egy egészen rendes pipacsot.
De sajnos a fáradtság erőt vesz rajtam, és lassan elalszom az asztalon, a rajzomra borulva...
*
Lágy érintésre ébredek, valaki a nevemen szólít. Kelletlenül kinyitom a szemem.
- Ryu...- hallom a nevemet. Oldalra fordítom a fejem. Romero szólongat, mintha aggódna is. Rámosolygok álmosan. - Jól vagy?
- Persze... csak álmos vagyok, semmi több.- motyogom halkan, majd felkelek az asztaltól és öklömmel dörzsölöm meg a szemem. A francba, nem hittem volna, hogy ennyire ki vagyok merülve... de végül is, érthető azok után, ami történt az elmúlt időszakban...
Mikor újra felpillantok kómás képpel, egy vigyort kapok. Legalábbis is egy vigyor-féleséget. Értetlenül húzom össze a szemeimet, mire csak a fejét ingatva nyúl az állam alá és emeli fel a fejem. Az érintése jól esik, talán túl jól.
Mosolyogva hagyom, hogy felsője ujjával letörölgesse az arcomról a virágot. Nyomot hagyott a rajzom.
Kezdem úgy érezni, hogy egyre többet törődik velem, és ez jól esik. Talán csak erre volt szükségem egész végig. Valakire, aki nem fél, megtűr maga mellett és kordában tart.
Mikor végzett, elmotyogok egy köszönömöt és nyújtózni kezdek. Szerencsére a foglalkozásnak is vége, így visszamehetünk a szobába, ahol gondolkodás nélkül nyúlok el az ágyamon és ásítva gyújtok rá egy cigire.
Ő is követi a példámat. Én gyorsan szívom el a fehér rudat, nem akarok így elaludni.
- Megyek, lezuhanyozom.- mondom végül, majd feltápászkodom és kisietek a szobából. Aztán magamra húzom a zuhanykabin függönyét, hátam a hideg csempének vetem és megengedem a meleg vizet. A forró vízcseppek végigszánkáznak a bőrömön, a meleg gőz mindent beborít. A testem elnehezedik...
Sóhajtva simítok végig a testemen... majd markolom meg éledező férfiasságom. Ezt már nem bírom túl sokáig, a testem kielégítésért kiált... boldog vagyok, hogy velem van, de ugyanakkor szenvedek is a közelségétől...
Nyögve kezdem kényeztetni magam, miközben felidézem a csókja ízét... ahogy nyelve a számba hatol és vadul kezdi marcangolni ajkaim. Ahogy óvatosan végigsimít rajtam, majd a hajamba markolva rántja hátra a fejem hogy fogait nyakamba mélyeszthesse...
Elgyengülten remegnek meg a lábaim, lassan a zuhanyzó aljába csúszok... ép kezemet kezdem harapdálni, megpróbálom visszafogni a hangokat, de képtelen vagyok...
- Romeroh...!- suttogom végül, testem ívbe feszül...
És abban a pillanatban elhúzódik a függöny, és egy döbbent arccal találom szemben magam. Egy hosszú pillanatig vágytól ködösen bámulok a szemeibe, majd az orgazmus görcsbe rántja a testem és elélvezek...
Mélyen elvörösödve próbálom takarni magam. Nem nézek rá. Nem merek ránézni...
Igazából nem kellene, hogy érdekeljen, hogy látott orgazmus közben. Máskor is előfordult már, hogy előtte elégítettem ki magam, sőt, fölöttem volt és csókolt éppen. De ez a helyzet valamiért más... talán mert a nevét sóhajtottam közben... vagy, mivel azt hittem, egyedül vagyok, feltárulkoztam...
- Húzd vissza a függönyt, kérlek.- súgom halkan, reszketeg hangon, a csempét bámulva. Egy ideig nem reagál, aztán susogást hallok. Megkönnyebbülten felsóhajtok.
Nagy nehezen feltápászkodom, lemosom magamról az élvezetemnek nyomait és távozom a fürdőből, egyedül hagyva őt. Csak egy futó pillanatra mérem végig, mohón magamba iszom sebhelyes testének látványát...
Majd visszasietek a szobába.
Ma nem a saját ágyamban fekszem be, hanem az övébe. Az orromig magamra húzom a takarót és összekucorodom, mélyen magamba szívom az illatát, ami már beivódott a paplanba.
Mikor meghallom az ajtó nyitódását, lehunyom a szemeimet. Mindketten tudjuk jól, hogy csak alvást színlelek.
Lépteket hallok, majd egy fáradt sóhajt. Végül, választása nem lévén befekszik mellém, én pedig ösztönösen hozzásimulok.
- Ha a terhedre vagyok, szólj, és visszamegyek a saját ágyamba...- motyogom a mellkasának, de csak szusszant egyet, miközben arcát a hajamba fúrja.
- Ne beszélj hülyeségeket.- morogja halkan, mély hangon, majd tétován átkarol. Megnyugodva engedem el magam, majd átölelve puszit hintek a bőrére.
*
Éjszaka megint furcsa dologra ébredek. Ahogy számítottam rá, ma is rémálma van.
Ezúttal engem is lelök az ágyról. Fájdalmasan nyikkanva érek földet, de nem foglalkozom vele, sietve a villanyért nyúlok és felkattintom.
Szinte abban a pillanatban ő is földet ér, rémülten motyogva hátrál egészen a falig.
Aggódva kelek fel és lépek felé, de közeledésemre ijedten felkiáltva kezd kapálózni.
- Romero, nyugodj meg! Romero, én vagyok az, Ryu! Hallasz engem? Nincs semmi baj. Nem vagy veszélyben, érted? Csak álomból volt... csak egy rossz álom...- mondom erélyesen, de igyekszem megnyugtató hangon beszélni hozzá. Viszont ne tudom titkolni, hogy engem is megrémiszt a viselkedése. Vajon ezek után miden éjjel ezt fogja csinálni?
Nem reagál, csak óvón átkarolja magát, szemei megtelnek könnyekkel. Megint sípolva veszi a levegőt. Ez a hang teljesen kikészít.. rosszul vagyok tőle. Mint aki fulladozik.
Térdre ereszkedem, hátha így nem tűnök annyira fenyegetően és lassan odakúszok hozzá. Rémülten összerezzen, mikor ép kezemmel megfogom a vállát és elcsapja magától a karom.
- Semmi baj, nincs semmi baj. Nem bánthat senki, amíg én itt vagyok, érted? Nem érhet semmi baj... nyugodj meg szépen. Nézz rám.- mondom halkan, majd álla alá nyúlok és gyengéden felemelem a fejét. Rémülten néz rám, mint aki a legrosszabbra számít. Nyelek egyet. - Vegyél egy mély levegőt. Lélegezz mélyeket.- mondom a szemébe nézve. Mintha csak erre várt volna, hirtelen kitágul a tüdeje és hangosan levegőt vesz. Ettől picit megnyugszom. Lihegni kezd, a tagjai remegnek, könnyek folynak az arcán.
Közelebb mászok hozzá, megnyugtatóan végigsimítok a karjain és a vállain, majd magamhoz húzom, és hála az égnek, hagyja magát. Hátát kezdem megnyugtatóan simogatni, majd a haját, arcát.
- Semmi baj... itt vagyok. Csak egy álom volt. Csak egy rossz álom, de már elmúlt. Amíg engem látsz, nem kell félned, rendben? Majd én megvédelek. Megvédjük egymást. Nyugodj meg szépen, próbálj mély levegőt venni. Koncentrálj a hangomra. Hallod amit mondok? Érted, amit mondok? Romero, hallasz engem?- kérdem, arcát kezeim közé fogva, közvetlen közelről nézve a szemeibe. Pislog párat, ami én igennek veszek. Csókot nyomok a homlokára, majd letörlöm a könnyeit. Reszketve hozzám bújik.
- Jól van, már nem kell félned. Nem kell félned...- próbálok folyamatosan beszélni hozzá, halk, megnyugtató hangon, ébren tartani a figyelmét. Azt akarom, hogy a hangomra koncentráljon, semmi másra. Egy darabig megint halandzsázik, de egy csókkal belé fojtom a szót.
Lágyan tapadok az ajkaira, gyengéden, közben pedig a hátát simogatom. Ő szorosan ölel magához, teljesen a testéhez présel. Vadul mar ajkaimra, de vigyázva, hogy ne fájjon...
Belenyögök a csókba.
Hosszú percekig faljuk egymást, majd a levegőhiány miatt kénytelenek vagyunk elválni egymástól. Ezúttal viszont nem áll meg, hajamba markolva gyengéd, de erőteljes mozdulattal hátrahúzza a fejem és a torkomra tapad. Forró csókokat éget bőrömbe, finoman fogait is belém mélyeszti majd szenvedélyesen szívni kezdi. Nyögve túrok a hajába...
Ennek biztos nyoma marad... de nem is bánom.
Végül ismét megtalálja a számat és újra összeforrunk. Testének remegése csillapodik, a légzése is kezd normalizálódni. A tekintete sem olyan ködös.
- Jól van, gyere szépen. Gyere velem.- mondom, miközben lassan felsegítem. Végig kétségbeesetten kapaszkodik belém. Nagy nehezen elérünk az ágyig, én pedig lefektetem rá, majd bebújok mellé. Ahogy megérez, hozzám simul egész testével, erős karjaival átfog, szinte magába passzíroz. Lekattintom a villanyt, majd hogy érezze, hogy vele vagyok, hajával kezdek babrálni. Lágyan, ütemese simogatom, megállás nélkül cirógatom...
Érzem, ahogy nagy nehezen egyenletessé válik a légzése... elaludt.
Én viszont nem merem abbahagyni. Félek, hogyha megáll a kezem, felébred, és azt nem akarom. Szeretném, ha békés lenne az álma, így hát egészen reggelig virrasztok mellette...
*
Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjszaka. Legalábbis csak annyit, ami a lefekvés és az álma között eltelt, néhány óra csupán.
Elmélázva fekszem mellette. A reggeli fény beborítja a szobát, megvilágítja békés arcát. A kezem már elzsibbadt, de nem érdekel, most is folyamatosan cirógatom.
Végül megmoccan. A pillái megrebbennek, és ahogy kinyitja a szemét, velem találja szemben magán. Álmatagon, kérdőn pillant rám.
Elmosolyodom.
Hozzá hajolva hosszú puszit nyomok a szájára, majd abba hagyom a simogatását, ellazulok és szinte azonnal álomba merülök...
Szerkesztve vicii által @ 2012. 04. 20. 19:42:52
|
|
