|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Laurent | 2012. 05. 15. 22:40:55 | #20974 |
 Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Szökevényemnek~ viciinek
Pár nap múlva a könyvtárban találom magunkat, mert Ryu annyit rágta a fülem, hogy deadtam a derekam. A csendes éületben nagy visszhangot ver, ahogy ujjongani kezd, és szalad felém a könyvvel, én pedig a növény láttán a könyvben elmosolyodok. Így már mindent értek. És lám, a nagy lelkesedése meghozza a gyümölcsét.
-Örülök, hogy ilyen fontos neked.- súgom hozzásimulva, ő pedig hajamba túr karcsú ujjaival.
- Még szép, hogy fontos. Ez a mi növényünk.
Felnevetek durcás arcán. Elfordul tőlem, én meg a nyakára csókolok, és a folytatás reményében visszafordul egy csókra. Majd nekilátok a vacsorának, amíg ő kicsiny lakásunkat kitakarítja. Könnyebb az élet, ha nem nekem kell mindent csinálni. De a vacsoránál már megint távolba meredő tekintettel mered a tányérjába. Nem értem, mi lehet a baj, hiszen a kaja finom, a bárban sincs semmi gond...
-Ryu. - lengetem orra előtt a kezem, mire hátrahőköl- Minden rendben? Egyre többet bambulsz el.-közlöm vele, és kicsit sem biztató nevetgélést kapok válaszul.
- Ne haragudj, csak elmélkedem.
Biccentek, de ettől még korántsem érzem magam jobban. Bármikor képes elbambulni, én meg vagy attól tartok, hogy visszatér a diliházban látott vérengzős énje, vagy attól, hogy valami ostobaságon jár az esze... Vagy azon, hogy talán valami hiányzik neki. Este hozzábújva lágy esésű hajába túrok, hogy magam felé fordítva arcát a homlokára csókoljak.
-Nekem elmondhatod, ha valami bánt.- súgom neki, de ő megfoszt tekintetétől, mint egy rossz kisfiú aki valami bűnt követett el, és elbújik a mellkasomban.
- Én... tényleg nincs semmi baj.- motyogja a felsőmnek. - Csak eszembe jutott a gyerekkorom, ezért... ezért van mindez. Ne haragudj, ha aggodalmat okozok.
Ha tényleg így van, ha valami ilyesmi miatt aggódik akkor nincs baj. De mégis nem hagy nyugodni a gondolat, hogy hazudik nekem, és ennek okára nem tudok rájönni. Ám ha ő így akarja, akkor hagyom. Én se szoktam minden gondolatom megosztani vele, lehet tényleg csak valami felesleges dolog felett aggódok.
-Most már nem kell a múlt miatt aggódnod.
- Tudom.
~*~*~
-Megjöttem!
Végre. Már egy nagy csomó ideje leküldtem a boltba, és nem tudtam már hova lenni az idegességtől. Azt hittem megtalálták, vagy megkéselték, megerőszakolták... Jézusom, mint egy paranoiás anyuka, olyan lettem. Berobog a konyhába, és egy gyors pillantással felmérem, hogy semmi baja, hacsak a tekintete... gyanúsan csillog. Fejemben megfogalmazódik egy bugyuta ötlet, hogy fagyit vett és amíg meg nem ette, nem mert hazajönni. A gondolattól mosolyra fut a szám, és a csókra nyújtózó ajkakra hajolok.
-Minden rendben ment? Kicsit sokáig tartott.
-Csak mert leragadtam egy kirakat előtt... bocsi.
Jellemző. Erre is gondolhattam volna. Ryu még egy hajvágó szalon előtt is képes leragadni. Nagyot szusszanva engedem el magam, míg rágyújtunk.
~*~*~
-Ígérd meg, hogy tényleg szólni fogsz.
Tessék. Lehet hogy keveset eszik? Vagy nem kéne ennyit engednem kifelé, mert mindig valami édességgel tömi a fejét? Én már komolyan nem tudom, mit gondoljak. Legszivsebben itthonmaradnék, elvégre a pénz nem gond, vagy bármi is.. De mégis sikerül megnyugtatnia, és belegondolva ha nincs olyan rosszul, miért ne lehetnénk egy kicsit külön? Állandóan együtt vagyunk, és nem vagyok az anyja. Igaz? Bólint, én pedig kicsit se nyugodtan, de eltökélten lépek ki az ajtón.
-Ígérem.
Megbízok benne, és tudom hogyha baj van, úgyis engem hív. Ugyan kit hívna? A rendőröket meg mentőket? Szerintem egyiket se lenne hajlandó megtűrni. Ilyenkor megnyugtat a tény, hogy csak engem ismer igazán. A ház előtt még felpillantok rá, és egy pillanatra majdnem felkiáltok, hogy húzódjon vissza, mert kiesik az ablakon, de végül csak hátat fordítok, és igyekezve figyelmen kívül hagyni az ösztöneim munkába sietek.
Sokkal zűrösebb a hely, hogy nincs pultos, mert a főnök csak néha ugrik be segíteni. De gond nélkül lezavarom az estét, és a drága felettesem még egy kis fizetésemeléssel is kecsegtet. Azt hiszem nem rossz. Ajánlólevelet kellesz vele iratnom. Sose írtak még, mert túl hamar kellett mindig lelépni ahhoz, hogy ilyen előfordulhasson. Haza is telefonáltam párszor, de Ryu nyugodt hangon válaszolt, bár kicsit sem álmosan, így biztosra veszem, hogy még nem alszik. Ennek ellenére csendben nyitok a lakásba. Felesleges óvatoskodás, Ryu kipirult arccal, izgalomtól csillogó szemekkel pattan elém.
-Ryu...? Te meg mégis...- csukódik mögöttem az ajtó, és kezeit a szememre tapasztja. - Mi a fenét művelsz?
-Nyugi, csak bízz bennem és gyere.
Remélem nem állatkát vett amíg nem voltam itthon, mert akkor különalszunk. Leveszem a kabátom, de mikor megfordulnék, kiköti, hogy nem nyithatom ki a szemem. Szívem hevesebben kezd kalapálni, mert gőzöm sincs, hogy mire készül, de gondolom nem a mosógép elromlása miatt csapott ekkora hűhót. És a csobogást is hallanám, ha csőtörésünk lenne. A nappaliig kormányoz, majd elenged és kissé ellép tőlem.
-Most már kinyithatod a szemed.
Pislogva pillantok fel, és eláll a lélegzetem. A szoba tele gyertyákkal, és itt vagy a konyhából a nagy asztal is megterítve, illatozó vacsorával megrakva. És a tálalásból tudom, hogy nem rendelt kaja, hanem ő készítette... Nekem.
-Ryu... ez meg... mégis... hogyan? Miért?
Hitetlenkedve nézek körbe, mintha azt várnám, hogy az egész eltűnik én meg felébredek, de igencsak valóságosnak tűnik, ahogy Ryu ott áll, elégedetten, mosolyogva, kissé büszkén az egészre, és úgy néz rám. Kuncogva nyúl a zsebembe, én pedig értetlenül nézem. Nem értem a szexnek ehhez mi köze? De a személyim dugja csak az orrom alá, én meg rápillantva kissé megmerevedek. Hát igen. Én is öregszem, na.
-Boldog születésnapot!
Két szó. Mégse mondta nekem senki, kivéve apám, aki gúnytól fröcsögve duruzsolta fülembe, és tudtam, ajándékként a pokol kínjainál is rosszabbak fogok kapni. Nem tudom milyen az az igazi, buli, ajándéknyitós, konfettis, meg tortás születésnap, eddig soha még hasonló se adatott meg nekem, de most itt áll Ryu, és ezt mind nekem készítette olyan nagy titokban... Én pedig még csak nem is álmodtam ilyenről soha. A torkomba fura gombóc tolakszik, amik meggátolják hogy megszólaljak, így csak elmosolyodva húzom magamhoz egy gyengéd csókra. Azután kezem fogva húz asztalhoz, hogy leültessen.
-Köszönöm. Én... soha nem köszöntöttek még fel a születésnapomon...- szólalok meg végre, végigpillantva az asztalon.
- Hát, ezen változtatni fogunk.
Jókedve szinte tapintható, ahogy leül, majd izgatottan lesi minden mozdulatom, míg meg nem kóstolom a főztjét. Elismerő mosolyra kunkorodik a szám, mert tényleg pont jó lett. Ehhez nem kell semmi. Majd a fejembe szökik egy gondolat, ami eddig is ott kavargott, csak a sok másiktól nem tudott a felszínre törni.
-Szóval nem is voltál rosszul. Hanem erre készültél egész végig. Te kis kópé! Becsaptál!- nem tehetek róla, nem tudok komoly maradni, elnevetem magam.
- Muszáj volt!- nevet rám vissza. - De ne dörgöld az orrom alá, így is ramatyul éreztem magam miatta.- lesüti szemeit a reggeli-vacsorát szurkálva.
-Az a minimum.
Nem nagy öröm, de jó tudni, hogy nem szeret hazudni nekem. Kinyújtja a nyelét rám, mire bosszúból az asztalon keresztül húzom egy vad csókra, hogy közben a nyelvét alaposan megcsócsáljam fogaimmal. Miután majdnem mindent eltüntettünk, feláll hogy elpakoljon, de engem meg nem enged felállni. Hát kissé elpilledve a sok történés miatt kicsit lazítok, és hagyom, hogy körbeugráljon. Majd megjelenik az ajtóban, akár egy látomás, és sok gyertya lidércfényében közelít felém, mint egy illúzió, vagy délibáb. Ha most valaki előugrik és azt mondja, az egész csak egy kandikamerás móka, esküszöm a gyertyákkal szúrom tökön és szíven magam. Feketeerdő torta, gyümölcsökkel és habbal, lévén annyira az édességet nem szeretem, a tetején a nevem, és van rajta még gyertya is... Kell ennél több?
-Ezt te csináltad?- pillant fel rám döbbenten, én pedig halvány mosollyal bólintok. - Egyedül?- újabb bólintás.
Leülök mellé, elpirulva, zavaromban a felsőm szélét markolászva.
- Tudod, sokat gondolkodtam azon, hogy mit adhatnék neked... két hétig megállás nélkül ezen gondolkodtam, de te mindig is olyan ember voltál, aki elégedett a jelenlegi helyzetével, akinek nincsenek nagyra törő vágyai. Ezért úgy döntöttem, inkább olyan dolgot adok, ami évek múlva is megmarad, ami sosem fog megkopni. Amit a szívedben tudsz őrizni. Emlékeket.- szavaira esküszöm még az élettelen lelkem is megremeg.
- Ryu... sosem kaptam még ennél szebbet.
Sőt, egyáltalán nem kaptam még soha tortát. Nagyot nyelve nyújtom ki a kezem, ő pedig belecsúsztatja az övét, így magamhoz húzhatom. Úgy érzem, ennyi érzés alatt meg kell roppanni és belehalni. Arcom a hajába fúrom, hogy lecsillapítsam őrülten kalimpáló szivem. De összeszedem magam, és a nyakára csókolva kissé elengedem.
-Fújd el a gyertyákat és kívánj valamit.
Kívánjak valamit? Ugyan mi kéne még nekem, ami nincs? Azt hittem, odafent nem szeretnek, de úgy tűnik cask azt várták, türelmesen kivárom-e, amíg jutalmat kapok szenvedéseimért. Hát mit kívánhatnék?
~Hogy örökké tartson ez az egész~
Nagy levegőt veszek, és egyszerre fújom el a gyertyákat, közben belegondolva egy pillanatra, hogy vajon a száz éves emberek pontosan hogy is fújják el egy szuszra az egészet. Majd vágok egy szeletet, és a kanapéra ülök Ryuval az ülemben, aki nekilát engem etetni. Krémes, könnyű, finom a torta, megbolondítva egy kis rumos meggyel, így végkép ellazulok. Ha ilyenkor törne rám apám, még az is valószínű, hogy megkérném, várjn már egy kicsit. Ám egyik falatnál az orrára kenem a habot kuncogva, mire Télapót megszégyenítő bajuszt kapok. Nevetve mázolom a képére, nyakára, itt-ott még a hajára is kerül. Persze én se járok jobban. És még a mosakodás közben is egymást locsoljuk, mint két óvodás, nevetgélve, sikongatva. A hálóba érve már nem is szegülök ellen, amikor a hasamra fektet és rámül. Aztán kezei megjelennek a hátamon, itt-ott előbb fájdalmasan megdolgozva, majd a fájdalom zsibbadt, kellemes érzéssé alakul. Időnként persze kicsit elkalandoznak a mancsocskák, de most az egyszer azt hiszem megengedhetem magamnak. Ellazulva húzom magamhoz, amikor mellémdől.
-Van három kérdésed.- felszalad a szemöldököm, mert nem értem mire gondol most. -Kérdezhetsz hármat.Bármit, amire én őszintén fogok felelni neked.
Most kérdezzem meg, hogy milyen állatot szeretne? Vagy hogy ha elhagynám, mit csinálna? Vagy hogy mi volt a legextrémebb dolog amit életében csinált? Ám a válaszok nem olyanok, amik érdekelnének, mert vagy sejtem, vagy nem fontos. Választ csak az igazán jó kérdésekre kell adni. Hátamra gördülök, őt a mellkasomra húzva, majd némi gondolkodás után végre megszólalok.
-Mit gondoltál rólam régebben, mikor még a diliházban voltunk?
-Nem tudtál volna valami olyasmit kérdezni, hogy mi a kedvenc állatom? -morran fel, én meg felnevetek.
-Te ajánlottad fel, hát most viseld a következményeket. Válaszolj.- kérem őt.
- Hát... úgy gondoltam... Hogy is mondjam... furcsa voltál. Még sosem találkoztam hozzád hasonló emberrel. Úgy gondoltam, a rettegés minden porcikádba belopta magát, az uralja az életedet. Úgy véltem, menekülsz, kétségbeesetten keresed a békét és a nyugalmat, egy olyan helyet, ahol úgy hajhatod álomra a fejed, hogy nem kell amiatt aggódnod, hogy a következő percben apád rádtöri az ajtót és megpróbál megölni. Elveszettnek tűntél. Olyasvalakinek, aki titokban vágyik rá, hogy törődjenek vele, de ezt még magának sem meri bevallani.
Végülis igaza van. Nem sokat téved, így belegondolva. Végülis ha akkor kellett volna kívánnom, nem tudtam volna mit csinálni. Most nem úgy érzem magam, mint egy űzött vad. Majd rápillantok, és a következő megfogalmazódó kérdést teszem fel neki.
-És mit gondolsz rólam most?
-Felnézek rád. - vágja rá szinte azonnal. Megillatődve fürkészem arcát amíg el nem mosoolyodik. - Azóta a véleményem teljesen megváltozott. Ahogy kezdtelek megismerni, rájöttem, hogy amit akkor gondoltam, hülyeség. Félsz ugyan, de szembe szállsz a félelmeiddel, nem engeded, hogy elhatalmasodjanak rajtad és azok irányítsanak. Bátor vagy, bátrabb, mint akárki, akivel eddig találkoztam. Egy napon szeretnék olyan bátor lenni, mint te.
Csend ül a szobára. El se tudja pedig képzelni én őt mennyire bátornak tartom. Hiszen megszökött abból a környezetből, ami neki természetes, hogy valami nagyon újba csöppenjen, és olyat csináljon, amit nem tud. Rágyújtunk, de még ki se fújom a füstöt, és az utolsó kérdés kibukik a számon.
-Melyik az a kérdés, amit a legjobban fel szeretnél nekem tenni úgy, hogy választ is kapsz rá?
- Hogy képzelsz el minket 10 év múlva? -kérdezi gondolkozás nélkül a mellkasomra puszilva.
-Hát.. - túrok a hajamba elgondolkozva, mert nem épp ilyen kérdésre számítottam. - Valami eldugott helyen, egy kicsi házikóban, olyan kerttel meg valami kicsi farmfélével, hogy ne kelljen boltba járni, egy pénz és emberek nélküli helyen, minden lakott területtől elszigetelve. - hunyom le a szemem, elképzelve az idilli állapotot. - Talán lenne egy kutyánk is, mondjuk a medvék ellen vagy ilyesmi. - megrázkódik a mellkasomon Ryu, lepillantva látom, hogy a nevetését próbálja elfojtani. - Te és én.
Csókolok a szájára, míg eloltom a csikket. Mosolyogva pillantok a szemébe így közelről, elmerülve a nyugodt pillantásában, amiben egy kis huncut csillogás is ül. Homlokának döntöm az enyémet, megvárva, míg ő is kioltja az ő cigijét, és a szájára hajolok, hogy az utolsó slukkot kicsókolhassam onnan. Úgy tűnik, ma nem sietünk el semmit sem. A nap már eléggé felkelőben van, ám most kívülmaradt, mert a zsalu be van húzva, és mert a függöny is be van húzva. Az is új darab. Ebben a félhomályban cirógatom végig tekintetemmel arcát, majd egyik tenyerembe simítom, és újra megcsókolom, nyelvemmel végigcsúszva ajkán, míg be nem enged egy elégedett sóhajjal. Finoman siklik végig fogain, majd a nyelvéhez dörgölőzök, lassan és ráérősen. Keze a mellkasomon csatangol, míg finoman és lassú mozdulatokkal felé nem hemperedek, kissé ránehezedve, és megfosztva őt valamilyen szinten a legérzékenyebb pontjaimtól. Arcáról a kezem a hajába siklik, élvezve hosszú pillanatokig a selymességüket, fejbőrét masszírozva, majd nyakára siklok, hogy a fejét oldalra döntsem. Így a csók megszakad, de számmal nem tétlenkedek. Szájától az arcélén keresztül a nyakára siklok, minden milimétert végigcsókolva, talán így köszönve meg a mai meglepetését. Ajkammal simítok végig a nyakán, fülét is megcsócsálom velük finoman, majd a füle alá csókolok, bezsebelve az első sóhajt. Karjai körémfonódnak, szétterített ujjakkal simítva végig gerincem vonalán, meg se állva a hátsómig. Szuszogva mosolygok a nyakára, míg lejjebb kúszok, két kezem oldalán végigfuttatva megfogom a pólójának alját, és felfelé tűröm, mígnem kibújik belőle. Kissé felemelkedek róla, amikor ő is az ingem gombjait veszi célba, és segítek neki levenni.
Furcsa csend ül közénk, mint valami vihar előtti csend, mégsincs kedve egyikőnknek se megszakítani. Valami ünnepélyesség ül mozdulatainkra, ahogy újra összesimulunk, és én a lábára simítva combjára markolok lágyan, hogy széjjelebb tárjam lábait, és ő szó nélkül teljesíti kérésem. Szemeibe valami fura csillogás ül, ahogy felpillantok vágytól sötét szemeimmel. Hosszú napok óta nem engedtem, hogy hozzámérjen, én őt készségesen repítettem a csúcsra, hogy aztán ilyen-olyan ürüggyel otthagyjam. Nem mondanám, hogy nekem hiányoznak, de tudom, hogy neki annál inkább. Pedig egy fiatalabbnak elvileg nagyobb a libidója. Na ja, de én még csak az egyik teremtett célra használtam a farkam. Másikra soha se kedvem se alkalmam nem nyílt.
Keze lassan a tarkómra simul, hajamba túrva, és belekapaszkodva, míg én nyelvemmel átszelem a nyala és a mellbimbói közti távolságot, és finoman körbecsókolom a kicsiny gombocskákat, nyelvemmel körbetáncolva őket, majd megszívva finoman. Majd a rózsaszínné halványult foltok felé indulok, hogy ezútta ugyan olyan lassú, de forró csókokkal illessem őket, talán gyógyulásukat elősegítendő. Hasához érve a köldökét is birtokba veszem párhosszú pillanatra, amíg teljesen be nem járom, kényeztetve, becézgetve, néha az alhasára kalandozva, és elfulladó sóhajokat kapva fizetségül. Közben nadrágomtól szabadulok meg észrevétlenül. A nadrágja mentén végigcsókolom a még kilátszódó bőrét, oldalán fogaimmal finoman megkarcolva a bőrt. Aztán indulok visszafelé. Olyan óvatos vagyok most is csókjaimmal és lágy simításaimmal, mintha valami műtárgy lenne kezeim között, vagy valami nagy érték, s talán így is van. Szájához érve újra a szemébe pillantok, és csak az ott megtalált nekem kellő fény láttán csókolom csak meg a felém nyújtott ajkakat. Látom rajta hogy gyorsítani szeretne, ugyanakkor nagyon élvezi is. Lassú kéjjel borítom el, így én is végig a magam módján nygodt tudok belül maradni, mégha vannak is olyan részeim, amik erősen... Kezelésre szorulnak. Khm. Egyik kezemre támaszkodva feljebb emelkedek, nadrágját, bontva, és helyt adva neki, hogy az utolsó ruhadarabokat levehessük. Majd feltérdelek, és végigpillantok rajta. Vágytól sötét szemekkel néz rám, kezeit a feje felé simítva, ettől csak még erotikusabbá varázsolva a mozdulatot, teste követelőzően moccan felém, lábát felhúzza, hogy combjának belső felével végigsimítson rajtam hívogatón. Tekintete nem követelőző, inkább kérő, siettető, csillogó. Csókjáért hajolok megint, mert arra szomjaztam meg. Úgy érzem magam, mint egy éhező, aki egy nagy svédasztalhoz ült. És először nem érzek félelmet vagy tartózkodást, mert tudom, hogy addig megyek, ameddig nekem tetszik, és abból eszek, amiből csak akarok. Hozzásimulok, ágyékunk összesimul, tenyerem pedig oldalán át a combjára simul, felhúzva a lábát, hogy még több helyen hozzámérjen. De hiába, hiába bújok hozzá, érintem meg, egyszerűen túl kevés.
Újra szemeibe fúrom a tekintetem, és úgy érzem, azok az én szemeim tükörképei. Forró, de végtelenül lassú csókot követelek magamnak. Hiába ficereg a nyelve, leszorítom, vagy leteperem, így megkapva amit akarok. És a lábán járó kezem lassan bejáratához simítom, hogy a forró izomgyűrűk közé csúsztassam lassan, masszírozva őket. Belenyög a csókba, én pedig megállok, arcát figyelve. Lassan akarok mélyre hatolni, nem akarok semmit se elsietni. Csak egy hirtelen mozdulattól félek. Mintha az felkavarná a vizet, ami most nyugodtan fodrozódik, és a tükörkép eltűntével az én nyugalmam is elillanna. Egyik keze hajamból a hátamra szalad, hogy karmolászva erőtlenül folytatást kérjen, én pedig végtelenül lassan, mint egy lassított felvétel, úgy állok hozzá, most már a második ujjam is mellétolva. Acán szétömlik a kéj és a gyönyör, szemhéja mögött eltűnik élvezettől ködös tekintete, torkára nyomom forró ajkaim, belesóhajtva bőrébe, míg ujjaim kihúzom belőle, és lassú, előre megfontolt mozdulattal ágaskodó ölemet csúsztatom bejáratához. Felszabadult kezemmel az övé után kutatok, majd rátalálva összefűzöm ujjainkat. Tekintete átszellemülten fürkészi az enyémet, kutatva, majd le-lecsukódva, és csípőjével táncikálva, hozzámdörgölőzve. Feje felé húzom összekapaszkodott kezünket, és remegve a várakozástól lassan elkezdek beléhatolni. Szemeim lecsukódnak egy pillanatra. Szűk, istentelenül szűk, és rohadtul forró, de nem kellemetlen módon, hanem bizsergető és belül kéjt korbácsoló módon. De szemeim szinte azonnal felpattannak, az övéibe pillantva. Szeretet ég azokban, és halovány könnyfátyol ül rajtuk, de megszorítja a kezem, én pedig visszaszorítom. Másik kezemmel a combja alá simítok, kicsit megemelve, és beljebb tolva magam benne, ő pedig egy kis körzéssel a csípőjével szinte beszippant. Amikor majdnem tövig elmerülök benne, ajkai elnyílnak, és halkan, sok kicsit nyögve próbál mondani valamit, de sajnos sóhajai és meg se moccanó nyelve sem segít ebben. De ajkait nyújtja felém, én pedig egy finom lökéssel elmerülök benne, amikor ajkaim az övére tapasztom. Hélyről törő morranásom és az ő nyögése azonban lehetetlenné teszi, hogy csókunk elmélyülhessen. Homlokom az övének döntöm, időnként a szemébe pillantva, ha épp nem csukódik le a szemem. Leírhatatlan. Belül hol megszorít, hol meg ellazul, csípőjével lágyan hullámzik türelmetlenségét kifejezve, de én még nem mozdulok. Hozzászokok ehhez az új érzéshez. Majd finoman kihúzódok belőle, hogy most jóval gyorsabban, nem centinként haladva, visszacsúszok belé. Egymás szájába nyögünk. Karja a hátamon szabályos árkokat váj, de mégse gyorsítok. Sőt, a combján lévő kezemmel még a mozgásban is korlátozom. Sóhajt egyet, én pedig lassan megmozdulok újra. Minden lökésem olyan, mint a tenger hullámai, lassúak, de nem azért, mert a félbeszakításon gondolkoznék, hanem mert a sok inger egyszerre rohamoz meg közben. Úgy érzem, mintha a csontjaim szivacsossá vagy folyékony lávává váltak volna, és ereimben meg valami szögesdrót zúgna. Már nem is tudom kihámozni, kinek a szívét hallom dübörögni. Ryu légvételei lihegéssé rövidültek akár az enyiém, ha épp nem szorul belém a levegő. Észrevétlenül gyorsítok, időnként mélyebbre csúszva benne, mígnem az egyik lökésnél Ryu hangosan sikkant fel. Artikulálatlan sóhajtozásba meg nyögésbe kezd, én pedig megismétlem a mozdulatot. Az eredmény megint elsöprő. Izmai megfeszülnek vágyam körül, és a forróság szinte felemészt. Zúg a fülem, mégis minden apró zajt ezerszer hangosabban hallok. Hátamon a körmei már befejezték sanyargatásom, már csak kapaszkodik belém. Szájára csókolok, szeretgetve ajkait, az ízét, a húsos puhaságukat. Megint kihúzódok belőle, és mikor egy döféssel elmerülök benne, csípőjével lendít felém, így teljesen elmerülök benne. Belesikolt a számba, míg elélvez, és belülről pedig szinte satuként szorít meg. Válaszként felhörrenve élvezek el, magamhoz szorítva, ránehezedve, ajkára tapadva, lecsukott szemekkel. Mintha ezernyi kis csillag rohangálna a lecsukott szemhéjamon. Végtelennek tűnő pillanatig maradunk így, egymásnak szorulva, lassan csillapodva, míg ki nem húzódom belőle, kinyitva a szemeim. Az övéi már nyitva vannak, bennük ezernyi érzés kavarog, tompán csillogva. Még egy finom csókot nyomok ajkaira. Ha valaha is elképzeltem volna, hogy milyen szeretkezni, akkor se tudtam volna az igazságot megközelíteni. És tudom, hogy legyen eztán bármennyi ilyen éjszaka, ugyan ezt a kéjt, és ezt a gyönyört nehéz lesz túlteljesíteni. Hátranyúlva a fiókos szekrényről papírzsebkendőt markolok fel, és kábán, de finom mozdulatokkal törlöm le kicsorduló magomat combjáról. Két kar fonódik körém bágyadtan, és húz le, én pedig a takaróra markolva dőlök oldalamra, őt az ölelésembe húzva, szorosan. Hajába fúrom arcomat, és amikor érzem, hogy meg akar szólalni, szájára tapadok, megelőzve minden illúzióromboló szót. Ő pedig nem erőlteti. Így hát csendben szusszanva bújok hozzá. Először együttlétünk óta mezítelenül egymáshoz simulva alszunk el. Én pedig először létezésem óta úgy, hogy nem a jövő vagy a holnap jár a fejemben. Inkább a pár perccel ezelőttiek, amiknek a gondolatától is elszédülök.
~*~
Reggel, vagyis dél után amikor felkelek, Ryu már éberen figyel engem, lágyan cirógatva karomat, én pedig ellágyuló tekintettel pillantva rá húzom fel egy puszira. A takaró felett fekszik, valószínűleg már felkelt egyszer, mert van rajta egy alsónadrág is, meg egy pár zokni fázás ellen, így gondolom már a zuhanyzáson is túl van. Végigpillantok rajta, fáradt mozdulattal simítva végig rajta, megbizonyosodva róla, hogy nincs semmi baja. Meg is kérdezném, de valamiért képtelen vagyok megszólalni. És szemeibe pillantva úgy érzem, nem is szükséges. A tegnapi mindent elsöprő érzések után... majd a tenyerembe ásítok, és elnyúlok az ágyon. Nincs kedvem felkelni. Egész nap legszivesebben csak ölelném magamhoz Ryut, el nem engedve. De erőt kell vennem magamon, így feltápászkodok, és némi nyújtózás után kisétálok a fürdőbe. Hideg zuhannyal veszem magam kezelésbe, majd megmosakszom és rendbeszedem magam. Álmosan mászok ki a fürdőből, a konyhába lépve a tegnapi teám megmelegítve, és ahogy minden nap, leülök, és közben elszívok egy szál cigit. Ryu azonban szokatlanul szótlan, és állandóan engem fürkész azokkal a nagyra nyílt barna szemekkel, amik most úgy csillognak, mint aki be van szívva. Sóhajtva fújom ki orromon át a füstöt, élvezve a csendet, ami most már veszélyesen a végéhez közelít. És lám, Ryu elengedi eddig csócsált ajkait, és oldalra billenti a fejét.
-Biztos, hogy rendben van ez így, Romero?
Áthatón pillantok rá. Mint ahogy ott bent, a négy fal meg a gumiszoba között. Nem szeretek olyasmit csinálni, amit megbánok. Sőt, őszintén szólva életem során kevés olyan dolgot tettem, amit megbántam. De attól, hogy tegnap hagytam magam elcsábítani, illetve... hagytam, hogy elcsábítsam őt, nem fogom hagyni, hogy napi rendszerességgel ez megtörténjen. Nem akarok azzal szembesülni, hogy a többi már nem olyan, mint az első. Végül feláll, hogy a bögréjét mosogatóba tegye, de én finoman a kezére csúsztatom tenyerem, és az ölembe húzom. Megnyugodva bújik hozzám, összegömbölyödve ölemben, én pedig nyugodtan simogatom a hátát. Legalább már felöltözött. Végigsimítok az ujjaim külső oldalával arcélén, hogy magam felé fordítsam, és aprócska csókot adok neki.
-Jól vagy?
Kérdezem csak a magam megnyugtatására, mire felcsillanó szemekkel bólogatásba kezd, szája meg széles mosolyba fut. Látom végigfut karján a libabőr, és ez megmosolyogtat. Kedvtelve nézegeti a számat, nyomva rá egy újabb csókot, majd újra feláll, hogy ezúttal az én bögrémmel együtt tegye mosogatóba az övét. Én meg felállok, és a hálóba lépve öltözni kezdek. Mosni is kéne már.
-Nemsokára továbbköltözünk.
Szólalok meg, amikor belép a szobába, és léptei azonnal elhalnak. Tartva attól, mit látok majd, megfordulok, de szemeiben az aggodalom helyett kíváncsiság és izgatottság ül.
-Nem maradhatunk túl sokáig egy helyen. -köszörülöm meg a torkom, visszafordulva a szekrényhez. - India határára gondoltam. Ott még beszélnek kicsit kínaiul is, így megérteted magad velük, amíg meg nem tanulsz jobban. Útközben meg megállnánk Kína szebb városainál egy kis nézelődésre. Ha nem tudnád, te épp Japán déli részén vagy és hajót akarsz lopni hogy Amerikába mehess. - mosolygok rá a vállam felett, pólót húzva.
-Amerikába? Miért mennék én oda? - szalad fel a szemöldöke.
-Nem tudom. Egy helyi lapban olvastam tegnap, az egyik vendégé volt, és kölcsönkértem. - mesélem tovább halkan. - Aprócska cikk volt arról, hogy már majdnem elkaptak téged a parton, de sikerült eltűnnöd. Ez a hír két gyászjelentés között és egy elveszett macska hirdetése mellett volt. Így most kell mozdulnunk, mielőtt még erre is szétnéznek.
Szemei felragyognak, talán kicsit szabadabbnak érzi magát, nem tudom. Való igaz, ittlétünk alatt a keresésének híre apránként lecsillapodott, mert váltig meg vannak győződve róla, hogy Ryu mégcsak a kontinensen sincs. Ugyan kinek jutna eszébe, hogy segítsége van, 15 év elszigeteltség után? Felszabadultan indulunk a munkahelyünkre, és a mai napon szemmel láthatóan mind a ketten csendesek, de boldogok vagyunk. Legalábbis Ryu szemmel láthatóan boldog. Én meg kevésbé pokróc. Használom a legalapabb udvariassági formákat...
~*~*~
Finom csókra ébredek. Elmosolyodva húzom magamhoz közel a karcsú testet, viszonozva a csókot, lassan a hátamra gördülve, és magamra húzom egyfajta második takaróként. Mosolyogva szusszantok a szájába, ő pedig kezeivel cirkalmas rajzokat simogat bőrömre. Nem véletlenül siklik ide-oda keze, mégha úgy is tűnik, mert mellbimbóm se hagyja ki, ahogy a négykézláb felém emelkedve felszabaduló ölemet se. felmorranok, tiltakozva vagy rosszallón, de finoman végigpuszilgatja ajkaim, és mellkasával hozzámsimul. Rejtély előttem, miért is aludtam egy szál alsónadrágban, legalábbis most képtelen vagyok visszaemlékezni rá. Keze bekúszik az egyetlen ruhám alá, forrón sóhajtva a számba, és rátapadva övéivel. Majd egy pillanatra eltűnik a melegség, hogy utána mezítelenül simulhasson vissza hozzám, combomig letolt gatyám miatt mezítelen ölemre ülve. Összeszalad a szemöldököm, és átkarolva őt gurítom hátára, hogy felé kerüljek, és végre kinyitom a szemem. Az övéiben van vágy és követelőzés ül, de én csak sóhajtva csókolom vissza fejét a párnára, és emelkednék is fel, hogy nekiálljak a mosásnak, meg a készülődésnek. De kezeit körémtekeri, visszahúzva, buján csalogatva. Tudom, mit akar, és azt is tudom, hogy ezt én nem akarom. Az, hogy tegnap belekóstoltam, még nem jelenti azt, hogy belebolondultam. Még most is megbizsergeti minden sejtemet az az érzés. Most még nem. Felsóhajtok, és finoman megcsókolom, majd lejjebb kúszok, és ágaskodó vágyára hajolok. Felnyögve feti hátra a fejét, míg én kényeztetem, kivételesen fogaim visszahúzva teljesen, és csak ajkaimmal becézgetem forró ölét. Lüktet a számban, és éget, de inkább kellemesen semmint undorítva. Ujjai hajamba bújnak, néha elhúzva vagy rátolva a fejem farkára, én pedig engedelmesen követem szótlan utasításait, hallgatva hangját. Nem kell sok, hamar elér a csúcsra és egy ideig még szorosan tart magához illetve magára szorítva, majd amikor elenged, felé magasodva hajolok hozzá, hogy finoman megcsókoljam. Hajába bújtatom ujjaim, hogy kifésüljem arcából a tincseket, és az arcára is nyomok egy puszit, majd újra nekiállok a felkelésnek. De Ryu most se hagy. Kérlelőn néz rám, lágyan tolva mellkasomnál fogva, hogy dőljek hátra, de szemeibe nézek.
-Elég, Ryu.
Meglepetten pillant fel rám. Való igaz, nem szokásom szóval elutasítani őt, de ma reggel úgy tűnik nem érti mozdulataim. Lassan elhúzná kezeit, de én lágyan megfogva jobbját a tenyerébe csókolok. Nem haragszom rá, sőt szó sincs ilyesmiről, csak épp... Nem akarom. Ő pedig szótlanul veszi tudomásul, és nem próbálkozik újra, így végre sikerül kikelnem az ágyból, közben felhúzott nadrággal, és megyek a fürdőbe mosakodni, meg tusolni.
-Csatlakozhatok?
Hangja kérdő, nem olyan, mint aki tudja, hogy beengedem úgyis. Rá se pillantva lépek arrébb, lehűtve egy kicsit a vizet, mert eddig forrót engedtem magamra lazításképp, és ahogy mellémlép, szeretgető mozdulatokkal állok neki őt mosdatni. Nekem nincs szükségem arra, hogy folyton kimutassa, mit érez. Elég nekem a mosolya, a pillantásai, és én megértem őt. Nem szorul a tény se megújításra, se megerősítésre. Ugyanakkor én ilyen apróságokkal halmozom el őt, ha nem is gyakorlásképp, de talán magam miatt is. Szeretem ha velem van, és értem mozdul. Megmagyarázhatatlan ugyanakkor előttem az is, hogy miért tétovázok ennyit. Már nem ismeretlen.
Vizes ujjaimmal a hajába túrok, és magamhoz húzom egy csókra. De mielőtt még magához ölelne és újra elcsábítana, elhúzódok tőle. Azt hiszem, azt akarom inkább tudni, hogy itt hol kezdődik ő és hol vagyok én. Ha rajta múlna, sose engedne talán ki az ágyból. Folyton elcsábít, és ez rendjén is van, nincs ezzel bajom. Én csak azt akarom tudni, hogy mellette, mégis nélküle mennyi vagyok én. Talán én is el tudnám csábítani, de ez nem olyan. Irigy vagyok rá. Mert tudom, legalábbis sejtem ő mennyit küzd egy-egy alkalomért, míg én bármikor akarom, ő készen áll. És ez a tettrekészség az, amit irigylek. Ő sosem visszakozik. És nem mintha erre vágynék, de néha jó lenne talán... Elcsábítani őt, ahogy ő engem, akarást csiholni a semmiből, lángot a hamuból. Elgondolkozva nézek a szemébe, egy aprócska, őszinte mosolyt adva neki. De erről ő nem tehet. Ő többet megélt mint én. Vannak szükségletei, amikre én csak most jöttem rá, és most fedezek fel. Kortyonként akarom élvezni, ízlelni minden falatkáját, és nem behabzsolni. Ugyanakkor ő nagyobb falatokra éhezik, és talán ezért is halmozom el annyi aprósággal. Finoman fordítom meg a szemeiben felgyuladó vágy miatt, és a hátát kezdem mosni lassan, masszírozva. Majd elzárom a csapot, és kilépve törülközőt adok neki, úgy téve, mint aki nem látja a csalódott és töprengő arcát, elfordulva, hogy ő ne lássa elkalandozó gondolataim eláruló arcomat.
Gépiesen öltözöm fel, és vizes hajamra törülközőt terítve lépek a konyhába. Lám, ott gőzölög a teám. Rámosolygok Ryura, és lehuppanok, rágyújtva egy hosszú szálra, a hidegben gyorsan hűlő ujjaim meg a bögrére fonom. Sosem voltam olyan, aki állandóan meleget áraszt magából, világéletembben hűvösebb voltam az átlagnál, legalábis akiket fogdostam. Egy cirkuszban azt mondták, azért van, mert nem fűt belül semmi. De amióta vele vagyok, gyakran melegebb a kezem vagy az arcom az övénél. Ezen agyalva nézem a füstbodrokat, amik orrom előtt kacskaringóznak.
-Romero? - integet arcom előtt egy kéz.
-Oh... -pislogok párat meglepve. - Csak az utazáson gondolkoztam. Bocs. Eszembe jutottak a cirkuszosok. Ha lőnénk valakit, velük utazhatnánk. - motyogom a bögrémbe az előbb átsuhanó ötletet.
Ryu lelkesedni kezd az ötletért, és máris találgatni kezdi, hogy milyen állást is kaphatnánk ott a jegyszedő vagy áruló mellett, előtt, után, helyett. De megint elkalandoznak gondolataim, míg vonásait figyelem. Alig látható nevetőráncocskákat a szeménél, szemeit, amik komoly pillanatokban vagy húsz évet öregítenek rajta. Azon kapom magam, hogy az igazi születésnapját találgatom. Ő ismeri az enyém, ám én...
-Kérdezhetek valamit?
Vágok halkan a szavába. Meghökkenten pislog, és biccent, míg szemein halvány árny suhan végig. Talán rájött, hogy nem igazán figyeltem rá megint az előbb.
-A te születésnapod mikor van, Ryu? Úgy értem, Shooji mikor született?
Szerkesztve Laurent által @ 2012. 05. 16. 14:37:16
|
| vicii | 2012. 05. 15. 11:52:44 | #20949 |
 Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Édes bolondomnak - Launak)
Otthon, amint becsukódik mögöttünk az ajtó, a hangulat azonnal felenged, a feszültség varázsütésre eltűnik. Én egy régi dalt kezdek dúdolni, miközben levesszük a cigifüsttel átitatott melós cuccot, a bár levegője már annyira beleivódott a bőrömbe, hogy muszáj lezuhanyoznom. Függő vagyok, az nem kétség, mégis gyűlölöm, mikor a cigifüst átitatja minden pólusom...
Mikor kilépek a fürdőből, a hálószoba felé veszem az irányt. Romero egész átszellemült arccal ül az ablakpárkányon, egyik lábát kilógatva, engem mégis rossz érzés fog el, mert odabent is mindig így szoktunk ücsörögni...
- Minden rendben?- kérdem aggódva, miközben köré fonom a karjaimat. A maradék cigijét elcsenem tőle, vigyázok, nehogy túl sokat dohányozzon (elszívom helyette én...), majd a csikket kihajítom az ablakot. Visszaölel, arcán gyengéd mosoly fut végig, én pedig jólesően megborzongok, mikor nedves tincseim közé csókol. Majd eltávolodik, de csak hogy kapjak egy édes kis csókot, végül behúzódik az ablakból. Mosolyogva nézem, ahogy a fürdő felé siet, és miközben bemászok az ágyba, valami furcsa, meleg érzés terjed szét a mellkasomban. Ez lenne a béke érzése...?
Pár perc múlva meg is jelenik, szótlanul fekszik be mellém az ágyba s húzza ránk a takarót.
- Olyan csendes vagy most. Semmi megjegyzés? Vagy hozzáfűznivaló?- kérdem fáradtan, fél lábbal már Álomföldön. Azt hittem, a kirohanásom miatt kapok egy kis dorgálást tőle.. de helyette csak rám mosolyog, amolyan szívmelengetően, kisimít néhány rakoncátlan tincset az arcomból és puszit nyom a homlokomra, utána pedig egy édes csókkal jutalmaz. Forrón viszonzom, hozzásimulva, de mielőtt még belemelegedhetnék a dolgokba, kuncogva nyom vissza az ágyra, majd átölel, de olyan szorosan, hogy esélyem sincs rámászni...
- Gonosz vagy.- mondom durcásan csücsörítve, de helyzetembe belenyugodva hát kényelmesebb pózba ficergem magam.
- Te meg telhetetlen.- válaszolja egyszerűen, bosszúból pedig kísérletet teszek kilyukasztani az oldalát. - Pihenj, ha felkelünk sok dolog vár még ránk...
Nagyot sóhajtva fúrom az arcom a nyakába, mélyen magamba szívva finom, férfias illatát, majd hagyom, hogy a biztonságot nyújtó, ölelő karok között érjen az álom...
*
Délután a lehető legkellemesebb ébresztőt kapom egy lágy, andalító csók személyében. Belemosolyogva, bágyadtan viszonzom, mire Romero hevsebben tör a számba, hogy forró, szenvedélyes táncot járjon a nyelvemmel.
- Hmm... és hol marad a folytatááás?- kérdem nyújtózkodva, meggyötörve elgémberedett végtagjaimat.
- Hát most nincs. De ha akarod, megnézhetjük, akad-e valamelyik boltban.- somolyog, én pedig nagyra tágult szemekkel pillantok rá, az álmot már hírből sem ismerem. Hogy valamelyik boltban? Ez azt jelenti, hogy vásárolni megyünk?
Lelkesen ugrok ki az ágyból, hogy sietve húzzam magamra a ruháimat.
- És hova megyünk?- kérdem lelkesen, kíváncsiságtól csillogó szemekkel.
- Nem tudom még. Amerre akarsz.- mondja huncut mosollyal, immáron a konyhában, egy bögrével és egy szál cigivel a kezeiben. Onnan figyeli kényelmesen, ahogy rohanva tömöm magamba a reggelimet, egyszerre öltözködve is közben. Annyira izgatott vagyok! Még körbe sem néztünk igazán a városban!
- Nyugi már. Nem az Alpokba megyünk.- mondja nevetve, és ez a szívből jövő, vidám kacagás megmelengeti a szívem. Hogy én mennyire imádom, mikor nevet...
Mikor az utolsó falatot is eltüntettem a tányéromról, Romero kényelmesen feláll, én pedig úgy pattanok fel, mint akit minimum felhúztak.
- Induljunk.
Hevesen kalapáló szívvel szorítom meg a kezét, ahogy becsukódik mögöttünk kis otthonunk ajtaja. Romero még kivadássza a postaládából a röplapokat, majd céltudatosan indul meg az utcán, én pedig lelkesen nézegetek mindenfelé, csodálom a nyüzsgő várost a délutáni napfényben.
Betérünk egy ruhaüzletbe, én pedig lelkesen vetem bele magam a kínálatba. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor voltam vásárolni egyedül, de annak is már több, mint 10 éve. Ez az egész olyan, mintha a legelső alkalom lenne. Elmondhatatlanul élvezem!
Sorra próbálom meg a ruhákat, felsőket, nadrágokat, majd ahogy az alsókhoz érek, teszek egy próbálkozást a reggeli ébresztő folytatására, de persze Romero, akár egy tibeti szerzetes, megingathatatlanul ül tovább a helyén.
A rengeteg holmit hazaküldeti a portásnéninek, majd folytatjuk körütunkat. Napszemüveget is veszük, hatalmas, sötét lencsékkel, amik eltakarják majdnem az egész arcom. Kis unszolás után ő is vett magának egyet, beadta a derekát, így most két ugyanolyan szemüvegünk van.
Aztán apró kis kiegészítőket keresgéltünk a lakásba, de a legtöbb holmi nagyon furcsa, el sem tudom képzelni, mire valók lehetnek. Aztán kiszúrok egy egészen érdekes darabot, mire Romero közli a lesúlytó igazságot: egy zuhanyfüggönyön akadt meg a tekintetem... jókedvűen nevetek, amikor ezt közli velem. Ugyan, nekünk úgy sincs olyasmire szükségünk... rég nem takargatjuk magunkt a másik elől... hehe...
Megfordult a fejemben a gondolat, hogy valami kisállatot is be kéne szerezni, díszhalat vagy hörcsögöt, ezen pedig Romero kuncogott egy jót.
Majd beszerzett egy jópofa kis rádiót is, amihez CD-ket kerestünk, engem pedig esz a kíváncsiság, hogy vajon milyen számok lehetnek azokon a fura kis lemezeken. Azt mondta, a kedvenc dalai vannak rajta. Vajon mi lehet a kedvence? Milyen stílusú zene?
- Hát ez tényleg jobb volt, mint a pláza.- mondom felszabadultan vigyorogva. Az utcán sétálunk éppen, már késő délutánra jár az idő. - Mi a következő uticél?
- Szereted a pattogatott kukoricát?
- Gondolom igen. Ha csak nem változott 15 év alatt az íze.- nevetek, bár amennyi csodát láttam az elmúlt hónapokban, azon sem lepődnék meg, ha már a pattogatott kukorica sem lenne a régi.
Aztán megtorpanok az út közepén. Ajjajj...
- Te, el fogunk késni a melóból!- kiáltok fel rémülten, annyira elszaladt az idő, én meg nem is néztem az órát, annyira jól éreztem magam hogy még erről is megfeledkeztem...
- Nem fogunk.- mondja játékosan csillogó szemekkel, én pedig csak zavartan pillantok rá. - Mert ma nincs.
- Nincs?- ismétlem magasra szökő szemöldökökkel.
- Ahogy mondod. Főnöki szabadot kaptunk. Gondoltam, használjuk ki városnézésre.
Az első gondolatom, hogy a nyakába ugrok és olyan csókot kap, amitől még a fülei is kettéállnak, de aztán eszembe jut, hogy mégiscsak a nyílt utcán vagyunk és két ölelkező férfi... hát, nem aratnánk sikert...
Így hát csak az alsó ajkamba mélyesztem a fogaimat, Romero pedig mindentudó mosollyal borzol bele a hajamba, majd újra kézen fog és tovább sétálunk.
Egy kisebb mozi felé vesszük az irányt, ahol feltankolunk kólával meg kukoricával, aztán helyet foglalunk a nézőtéren.
- Még sose voltam moziban.- súgom izgatottan, alig férek a bőrömbe!
- Hé, ne edd meg, mert nem marad a filmre.- szól rám, miközben két marokkal tömöm a fejembe a pattogatott kukoricát.
- Csss... Kezdődik!- hallgattatom el, majd megbűvölten tapadok a hatalmas vászonra.
Sokkal jobb ez, mint a tévé. Az ember azt sem tudja legtöbbször, hogy a vészon melyik részét bámulja. Ráadásul annyira élethűen megcsinálták! Mintha én is benne lennék a sztoriban! A film teljesen leköt, érdekes a történet.
Sokszor hajolok Romerohoz, hogy a fülébe súgjam az észrevételeimet, lelkesen találgatok, mi lesz majd a kimenetel, vagy éppen egy-egy bonyolultabb mondatra kérdezek rá, amit még nem értek.
Majd ahogy vége a filmnek, én lelkesen kezdek mesélni, a szavak szinte ömlenek a számról, észre sem veszem magam. Annyira jól érzem magam!!!
Kényelmesen sétálunk a városban, én pedig ámuldozva figyelem, ahogy felkattitját a közvilágítást meg a szivárványszínű neonokat. Annyira más éjszaka a város! Mintha nem is ugyanaz a hely lenne!
Végül egy étteremben kötünk ki, és egy eldugottabb kis boxba ülünk be.
- Nos, mit együnk?- kérdi rám pillantva, de csak zavarodottan tanulmányozom az étlapot. Nekem ez kínai. Szó szerint és átvitt értelemben.
- Nemtom.- morgom öszehúzott szemekkel, az írásjeleket figyelve. - Fogalmam sincs, mik ezek.
- Akkor rendeljünk két különfélét, és ha nem ízlik, legfeljebb cserélünk. Ha ízlik, akkor is belekóstolhatsz az enyémbe. Nos?
- Renben!- vigyorodom el, majd az étlapot félrehajítva dőlök hátra. Mindjárt jobban tetszik ez a megoldás. Romero leadja a rendelést, és amíg várunk, én elmesélem, mennyire jó is volt ott a moziban. Ő pedig elmondja, hogy régen dolgozott egy hasonló helyen, és mesél az ott vetített filmekről, mindenféle varázslatos történetről, én pedig ámulva hallgatom. Ha valamit nem értek, megkérdezem, és ő türelmesen válaszol.
Majd kihozzák a levest, én meg kíváncsian veszem szemügyre. És mikor belemerítem a kanalamat, nevetve konstatálom, hogy ebbe sajtot reszeltek! Mégis kinek jut eszébe levesbe sajtot reszelni...? Persze később én leszek a mulatság tárgya, ahogy megpróbálom megenni ezt a nyúlós izét, több-kevesebb sikerrel. Azért nincs rossz íze... sőt, finom. De az, amit Romero főz, akkor is jobb...
A második is egész jó, valami furcsa szószba áztatott húst tálalnak. Mohón tömöm magamba, de aztán megakad a tekintetem az asztal túlsó felén lévő tányéron, és nem tudom megállni, abba is muszáj belekóstolnom. Romero pedig inkább elejét veszi a maszatolásnak és kicseréli a tányérokat.
Majd kiugrok a mosdóba, és mire visszatérek, már a desszert is ott csücsül az asztalon. Boldog lelkesedéssel vetem bele magam a hideg édességbe. Romero közben közelebb kúszik, úgy helyezkedik, hogy senki ne lásson minket, majd egy óvatlan pillanatban lenyalja a szám sarkáról a csokit. Mosolyogva simítok az álla alá, nem hagyom, hogy eltávolodjon, élvezettel ízlelem meg ezúttal gyümölcsízű száját.
De a pincérnő félbeszakítja a lopott csókot, így kénytelenek vagyunk elválni. Aztán Romero kicseréli az édességeket is, én pedig izgatottan kanalazok bele az övébe.
Jókedvűen hagyjuk el az éttermet, majd kis idő múlva megállít, és a lelkemre köti, hogy ne moccanjak el. Engedelmesek várok, míg ő besiet az egyik boltba, de nem engedi, hogy meglessem, mit vett, a háta mögé dugja, majd belém karolva irányít haza.
Ahogy visszaérünk, a nyakamba sózza a rengeteg cuccot és felküld, míg ő valami turpisságon járatja az eszét.
- Ryu, bemennél egy kicsit a fürdőbe?- kérdi, én pedig csak felhúzom a szemöldököm. El sem tudom képzelni, mit forgathat a fejében, de annak a kérlelő tekintetnek egyszerűen lehetetlenség ellen állni... hogy elüssem az időt odabent, viszem az új ruháimat is, sorra megpróbálva őket. Szerettem Romero cuccait, annak ellenére, hogy elvesztem bennük, de most az újdonság varázsa leköt.
Majd végre megjelenik az ajtófélfának dőlve, és én kíváncsian szökkenek a nappaliba. Majd mikor meglátom, mit is alkotott, szinte a lélegzetem is eláll. Ez... most annyira más... olyan... mint egy igazi otthon.
Elvarázsolva nézem a gyertyákkal megvilágított szobát. Néhány helyen kellemes képek függnek a falon, máshol színes kis virágok színesítik meg a nappalit. Majd kellemes zene csendül fel, én pedig meglepetten pillantok rá. Lágy mosollyal nyújtja felém a kezét, én pedig felé lépek, ujjaim tenyerébe csúsztatva. Magához húz, szorosan átölel, s én ajkaim nyújtom egy csókra...
Én... ez annyira gyönyörű... nem is találok szavakat...
Lágy, nyugodt csókot váltunk, lassan ízlelgetjük egymást, élvezzük a pillanatot.
Majd kíváncsian tekintek még mindig a háta mögötti kezére, és mikor előkerül egy aprócska virág, elmosolyodom. Apró növény, gyengécske még, mégis friss hajtások díszelegnek már rajta.
- Ez a virág tudod, olyan mint mi.- mondja halkan. - Aprócska, akár a mi közös múltunk. De máris ilyen gyönyörű és hihetetlen teljesítményt nyújtott. De ha vigyázunk rá és ápoljuk, egy nap hatalmas lesz, gyönyörű, és tüskéivel megóvja magát minden olyan kéztől, aki virágot akar róla szakítani. Mert ha letépik egyszer, el fog hervadni. Egy szálat akartam venni, de rájöttem, ez sokkal több. Nem akarom, hogy köztünk bármi is meghaljon.- súgja, én pedig megszeppenten pillantok fel rá, tanácstalanul, torkomban édes gombóccal. Újabb csókot lehel az ajkaimra.
- Én... Nem is tudom, mit mondjak.- pillantok újra a kis növényre. Én még sosem kaptam senkitől ehhez hasonló gyönyörűséget... ez... ez sokat jelent nekem...
- Semmit. Köszönöm, hogy vagy nekem. Még ha nyálasan is hangzik.- mosolyog, de tekintete mást üzen. Hozzásimulok, odaadó, kedveskedő csókot hintve ajkaira, ezzel fejezve ki, mennyire boldog is vagyok most.
Leteszi a virágot, hogy szorosan magához húzhasson, majd egyik kezével tarkómra siklik, lágyan végigmasszírozva azt, ujjait mélyen a hajamba bújtatva, egyre csak morzsolgatva a tincseimet. Boldog mosollyal bújok hozzá még közelebb, még szorosabban.
- Én köszönök mindent. Fantasztikus volt a mai nap.- súgom, megőrizve az idilli csendet.
- Ez volt a cél.- susogja, majd kapok egy puszit a számra, végül a fürdőbe lép, hogy lemossa magáról a napi koszt. Én pedig halvány mosollyal könyökölök az asztalra, megszemlélve a viruló kis növényt. Milyen szép már most...
Lágyan végigsimítok az egyik kis levélkéjén, majd sóhajtva térünk nyugovóra.
A hátamhoz simul, én pedig most kivételesen nem fordulok felé, inkább cicaként törleszkedek hozzá, engem ölelő karjait cirógatva. Forró lehelete cirógatja a tarkómat, néha lágy, bágyadt puszit is kapok rá, egészen addig, míg el nem nyom minket az álom...
*
A reggel nyugodtan, lustán telik. Későn keltünk, de még így is délelőtt. Minden csodás és nyugodt. Sokáig még pizsamában téblábolunk, majd Romero leugrik a boltba, én meg addig cigit töltök magunknak. Rádiót hallgatunk, én pedig élvezem, hogy értem a legtöbb dolgot, ami még homályos, azt meg Romero lefordítja nekem.
Kisvártatva az ebéd is elkészül, de mikor egy pörgősebb szám csendül fel a rádióból, Romero magához ránt és alaposan megpörget, alig tudom követni a tempóját. Kifulladva, jókedvűen nevetve támaszkodom végül a pultnak, a szoba forog. Megjegyzés: meg kell tanulnom táncolni ha fel akarom vele venni a versenyt.
Majd leülünk enni, az ebéd pedig annyira finomra sikerült, hogy az utolsó morzsáig mindent betermelünk. Ezúttal Romero magára vállalja a mosogatást, míg én kényelmesen elszívok egy szál cigit. De ahogy nekem háttal álldogál, a tekintetem akaratlanul is formás fenekére siklik... és milyen széles vállai vannak...
Hozzásimulok, kezeimet a csípőjére simítva, ő pedig kényelmesen dönti a fejét a vállamra. Végül mosolyogva fordul felém a válla fölött, én pedig mohón tapadok az ajkaira. A kezét megtörölve, csók közben fordul felém egész testével, majd átkarolva magához húz. Kezei végigsiklanak a hátamon, majd fenekemhez érve belemarkol, én pedig belenyögök a csókba, mikor ágyékunk összesimul.
Huncutul elmosolyodik, majd keze besiklik a nadrágomba siklik hátul, finoman cirógatva, én pedig vágyakozva sóhajtok a szájába...
Én sem maradok rest, besimítok a felsője alá, élvezve az érintésem nyomán táncoló izmokat, végigsimítva a mellbimbóin is, majd nadrágom keresztül kényeztetem őt. Mély hangon felmorran, én pedig megborzongok, mikor felemel és az asztalra ültet, hogy ott csókolhasson tovább. Majd hátradönt a hideg felületen, én pedig pihegve, vágytól égve nézem, ahogy gyakorlott mozdulatokkal lehúzza rólam a nadrágot. Reszketve élvezem, ahogy végigcsókolja testemen a vörös kis foltokat, majd ahogy ágaskodó vágyamhoz ér, a levegő is bennem szakad. Lágyan csókolja végig egész hosszát, majd makomra apró puszit nyomva, lassan fogadja a szájába.
Kéjesen nyögök fel, ahogy lassan mozgatni kezdi a fejét, nyelvével finoman masszírozva, de nekem most túl bágyadt ez a tempó, a testem kielégülésért kiált... ficeregni kezdek alatta, ő pedig érti az üzenetet, gyrosabb tempóra vált. Pár perc kell csupán és nyikkanva, az asztal széleit markolva elfehéredő ujjakkal élvezek el.
Ő rám pillant, a száját erotikusan végignyalva hajol hozzám egy csókért, ezzel kis híján elérve, hogy újra megkeményedjek...
Majd felveszi a földről a nadrágomat és hetykén rám teríti, majd a hálószoba felé veszi az irányt. Én pedig pihegve kászálódok le az asztalról és kapom fel a nacimat.
Követem a hálóba, folytatás reményében, de mitha a gondolataimban olvasna int, hogy inkább készülődjek.
Örömmel húzom magamra az új ruháimat, elégedetten szemlélődve a tükörben. Nem is rossz.
De erős karokat érzek meg magam körül, Romero pedig morranva ránt magához, hogy nyakamra hajolva a halványuló foltot megújítsa, majd aki jól végezte dolgát, az ajtóhoz lép, és én tanácstalanul, kipirultan battyogok ki rajta. Imádom ezeket a spontán megnyilvánulásait...
*
Egy kis nyavalygás után ráveszem, hogy vigyen el a város könyvtárába. Kicsit hiányzik már az olvasás. Odabent rengeteg időt töltöttem könyvek között, ők voltak az egyedüli barátaim, de most nem ez a cél vezérel. Keresek egy növényekről szóló könyvet és érdeklődve fellapozom, a mi kis növényünket keresve benne. És mikor már az ötödik könyvnél járok, ujjongva pattanok fel.
Romero persze csak kérdőn néz rám, fogalma sincs, mire fel ez a nagy boldogság, de mikor az orra alá nyomom a könyvet, csak elmosolyodik. Váltunk nekem olvasójegyet, hogy kölcsönözni is tudjak, így a könyvvel térhetünk haza. Azonnal belevetem magam az olvasásba. Azt akarom, hogy ez a kis növény mindent megkapjon, amire szüksége van és még csak véletlenül se rontsak el minden a gondozásával kapcsolatban. Hajszálpontosan úgy játok el, mint ahogy le van írva, és bő két hét múlva már látszik is az eredmény: a növényke lassan kétszer akkora, mint volt és még több virág nyílik rajta.
- Örülök, hogy ilyen fontos neked.- duruzsolja a fülembe, miközben hátulról hozzám simul, én pedig mosolyogva nyúlok hátra, hogy ujjaimat fürtjei közé bújtathassam.
- Még szép, hogy fontos. Ez a mi növényünk.- jelentem ki durcásan csücsörítve. Felnevet mély hangján, én pedig élvezettel megborzongok. Tényleg imádom, mikor nevet... és örülök, hogy egyre többször hallom kacagni.
A nyakamba csókol, én pedig elégedett sóhajjal döntöm oldalra a fejem, majd megfordulok, hogy nyakát átkarolva csókot lophassak tőle. Amolyan andalító, szívmelengető csókot váltunk, majd kibújik a karjaim közül, hogy nekilásson a vacsorának. Én sóhajtva a takarításba vetem magam. Idő közben mosni is megtanultam, egyre több fortélyt lesek el tőle.
Mire végzek, a vacsi is az asztalra kerül. Lelkesen ülök le mellé és kezdem tömni a fejem, kivételesen csendben. A távolba meredő tekintettel gondolkodom.
- Ryu.- lendíti meg a kezét az orrom előtt, én pedig ijedten hőkölök hátra. - Minden rendben? Egyre többet bambulsz el.- állapítja meg, én pedig csak zavartan nevetgélve intek neki.
- Ne haragudj, csak elmélkedem.- szabadkozom bocsánatkérő mosollyal, mire bólint, de látom a szemén, hogy nem hagyja nyugodni a dolog.
Igazából... a nemrég beszerzett kártyáink szerint Romero születésnapja egyre inkább közeleg. Már csak két hét, és itt lesz, én pedig szeretném meglepni valamivel. De fogalmam sincs, mit adhatnék neki. Ő tipikusan az a fajta ember, aki sosem vágyik semmire, mindig elgéedett azzal, amije van. Szóval feladja nekem a leckét.
Már napok óta ezen agyalok, többször el is bambulok a nagy agytorna közben, persze, hogy aggódni kezdett. De nem akarom elmondani neki az igazat, mert azzal a meglepetésnek lőttek. Így had aggódjon csak. Tudom, kicsit gonoszul hangzik, de annál nagyobb lesz az öröm a végén.
Az ő ajándékát biztosan nem tudnám felülmúlni. Igazán érzékem sincs az ilyesmihez... valami kicsiben gondolkodom, apró, de annál jelentősebb ajándékon. De az ég világon semmi nem jut az eszembe...
Emiatt kicsit letört vagyok, de azért sem adom fel. Még a munkában is csak agyalok.
Aztán egy alkalommal Romero sem bírja tovább. Este, lefekvéskor, mikor hozzám simul az ágyban, gyengéden a hajamba túrva nyom egy csókot a homlokomra.
- Nekem elmondhatod, ha valami bánt.- súgja a fülembe, teljesen komoly tekintettel. Én pedig bűntudatot érzek, amiért titkolózom előtte, így csak lesütött szemekkel bújok hozzá még közlebb, arcomat a mellkasába temetve.
- Én... tényleg nincs semmi baj.- súgom a pizsamafelsőjének, az agyam vészesen kattog, hogy mit is füllentsek neki, ami elaltatja az aggodalmát. Aztán reszketeg sóhajjal lehunyom a szemeimet. - Csak eszembe jutott a gyerekkorom, ezért... ezért van mindez. Ne haragudj, ha aggodalmat okozok.- motyogom halkan, és mintha ettől megkönnyebbülne picit, ellazulva ölel magához, az arcát jól ismert mozdulatal a hajamba temetve.
- Most már nem kell a múlt miatt aggódnod.- susogja, és én bólintva fúrom az arcomat a nyakába, szusszantva egy nagyot.
- Tudom.
*
Megtaláltam a tökéletes ajándékot! Lelkesebb vagyok, mint valaha!
Romero leküldött a boltba tejért, én pedig kihasználtam az alkalmat és körülnéztem picit. Az egyik üzlet kirakatában pedig megláttam a tökéletes ajándékot. Be is rohantam konzultálni az eladó nénivel, aki nagyon kedves volt és segített.
Nehezemre esik lekaparni az arcomról azt a határtalan lelkesedést, de valahogy mégis sikerül, mire belépek az ajtón.
- Megjöttem!- kiáltom, majd a szatyrot lobogtatva bevágtatok a konyhába. Romero elmosolyodik, mikor vidáman hozzá pattanva nyújtom az ajkaimat egy csókra, de nem kínoz túl sokáig, megkapom a várva várt csókot. Ezek után már elégedetten nyújtom át neki a tejet, majd végre a kabátomat is leveszem.
- Minden rendben ment? Kicsit sokáig tartott.- jegyzi meg, én pedig zavartan elpirulva nevetek fel.
- Csak mert leragadtam egy kirakat előtt... bocsi.- kuncogok fel, bocsánatkérően tekintve morcos tekintetére. Csak nyomok egy puszit az arcára, majd csenek tőle egy szál cigit, amit felváltva szívunk el.
*
Aztán nekilátok készülődni a háta mögött, ami eléggé nehéz, tekintve, hogy majdnem a nap 24 órájában együtt vagyunk. De aztán azon a bizonyos napon sikerül elintéztem a dolgot, egy kis magányt szereznem úgy, hogy rosszullétet színlelek. Persze rögtön maradna velem itthon, de megnyugtatom, hogy csupán émelygek egy picit, és ahogy rosszabbra fordul a dolog, felhívom majd a bárt.
- Ígérd meg, hogy tényleg szólni fogsz.- köti még a lelkemre, immáron kabátban, én pedig mosolyogva bólintok.
- Ígérem.- teszem a kezem a szívemre, biztatóan a szemébe nézve, és ettől kicsit megnyugodni látszik. Kapok még egy finom búcsúcsókot, majd kelletlenül távozik, én pedig az ablakon derékig kihajolva integet még neki, amíg el nem tűnik az utca végén.
Majd lelkesen állok neki a készülődésnek.
Izgalomtól kipirult arccal kapom magamra a ruháimat, majd a cipőmet is és szinte száguldok ki az utcára, egészen addig a bizonyos boltig. Az eladó néni már mosolyogva vár rám. Kedves, őszülő asszonyság, én pedig alig győzöm megköszönni a rengeteg kedvességét.
Veszem is a telepakolt szatyrot, hogy azzal siessek haza, majd a konyhába bevetve magam lássak neki a dolgoknak. Minden erőmet megfeszítve törekedek a tökéletességre. Semmit nem akarok elszúrni, azt akarom, hogy minden csodás legyen. Persze közben Romero felhív néhányszor, én pedig nyugodt hangon tájékoztatom, hogy minden a legnagyobb rendben, csak a gyomrom kavarog picit, de az sem vészes.
De még emiatt a pici füllentés miatt is rosszul érzem magam... nem szeretek neki hazudni. Remélem, nem is kell majd többet.
Az utolsó pillanatokig teszek-veszek, kipirult arccal, levakarhatatlan vigyorral. Majd eltüntetem a nyomaimat is, meg is fürdök, és tűkön ülve várom, hogy hazaérjen.
Majd mikor végre motoszkálást hallok odakintről, az ajtóhoz ugrok, széles vigyorral nyitom ki az orra előtt, ő pedig meglepetten, felvont szemöldökkel néz rám.
- Ryu...? Te meg mégis...- kezdene bele, de nem hagyom hogy befejezze, berántom, becsapom mögötte az ajtót majd a kezeimet a szeme elé nyomom, nehogy meglásson valamit idő előtt. - Mi a fenét művelsz?
- Nyugi, csak bízz bennem és gyere.- mondom mosolygós hangon, majd az ajtó felé fordítom. Még engedem, hogy levegye a kabátját, kíváncsi tekintete ellenére egy mukkot sem szólok, majd a lelkére kötöm, hogy nem nyithatja ki a szemét egészen addig, amíg engedélyt nem kap rá. Így vezetem be a nappaliba, adaállítom az asztal elé, amit csak erre az alkalomra cipeltem ki a konyhából és hevesen dobogó szívvel pillantok rá.
- Most már kinyithatod a szemed.- mondom. Mikor pedig megpillantja a kis művemet, a szemei nagyra kerekednek, meglepetten, elképedten néz körbe. Mindent megér ez az arckifejezés...
Mindent telepakoltam gyertyákkal, kellemes félhomály uralkodik a szobában. A konyhából kicipeltem az asztalt a nappali közepére, gyönyörűen megterítettem és már a vacsorát is tálaltam.
- Ryu... ez meg... mégis... hogyan? Miért?- kérdi megszeppenten, de már mosollyal a szája sarkában, én pedig kuncogva nyúlok a zsebébe. Először nem érti, de ahogy előmatatom az iratait és az orra alá dugom a személyigazolványát, rábökve a születésének dátumára. Elkerekedett szemekkel veszi a kezébe a kis lapocskát.
- Boldog születésnapot!- mondom halkan, csillogó szemekkel. Felém fordul, majd elmosolyodva, boldog tekintettel von magához egy kedves, lassú csókra. Sóhajtva simulok hozzá, a nyakát átkarolva viszonzom az édes csókot, majd elválva tőle a kezénél fogva húzom az asztalhoz és ültetem le az egyik székre.
- Köszönöm. Én... soha nem köszöntöttek még fel a születésnapomon...- mondja halkan, végigtekintve az asztalon.
- Hát, ezen változtatni fogunk.- kacsintok rá, majd tálalok és leülök vele szembe. Izgatottan várom, hogy véleményt mondjon a főztömről, és mikor elgéedetten elmosolyodik az első falat után, megkönnyebbülten állok én is neki.
- Szóval nem is voltál rosszul. Hanem erre készültél egész végig.- konstatálja, én pedig kuncogva bólintok. - Te kis kópé! Becsaptál!- nevet fel.
- Muszáj volt!- nevetem el magam én is. - De ne dörgöld az orrom alá, így is ramatyul éreztem magam miatta.- vallom be őszintén, lesunyt szemekkel, a villámml gyilkolva a kaját.
- Az a minimum.- vág vissza egy gonosz kis vigyorral. Válaszul kiöltöm rá a nyelvem, de nem úszom meg ennyivel, az asztal fölött áthajolva, a felsőmnél húz magához egy vad csókra, büntetésből megharapdálva a nyelvemet is.
Vacsora (vagy inkább korai reggeli?) után lebontom az asztalt, de nem engedem, hogy felkeljen, a lényeg még csak most jön. Meggyújtom a gyertyákat, és kezemben a tortával állítok elő, amin tökéletes, szépen kerekített betűkkel a neve olvasható.
És mikor leteszem elé, és a gyertyák fénye visszatükröződik a tekintetében, úgy érzem, ezért tényleg megérte az a sok vesződség.
- Ezt te csináltad?- pillant fel rám döbbenten, én pedig halvány mosollyal bólintok. - Egyedül?- újabb bólintás.
Leülök mellé, elpirulva, zavaromban a felsőm szélét markolászva.
- Tudod, sokat gondolkodtam azon, hogy mit adhatnék neked... két hétig megállás nélkül ezen gondolkodtam, de te mindig is olyan ember voltál, aki elégedett a jelenlegi helyzetével, akinek nincsenek nagyra törő vágyai. - mondom ki hangosan a gondolataimat. - Ezért úgy döntöttem, inkább olyan dolgot adok, ami évek múlva is megmarad, ami sosem fog megkopni. Amit a szívedben tudsz őrizni. Emlékeket.- súgom halkan.
- Ryu... sosem kaptam még ennél szebbet.- susogja halkan, a tortára pillantva. Felém nyújtja a kezét, én pedig gondolkodás nélkül belecsúsztatom az enyémet. Az ölébe húz, szorosan átölel, arcát a hajamba fúrva, én pedig lehunyt szemekkel ölelem vissza, engedve, hogy a pillanat varázsa bekússzon a tagjainkba és megédesítse a pillanatot.
Majd pár perc múlva erőt vesz magán, kapok egy apró puszit a nyakamra és elenged.
- Fújd el a gyertyákat és kívánj valamit.- nógatom, a torta felé bökve, ő pedig elgondolkodva hajol hozzá közelebb. Majd lehunyja a szemeit, és én elnézegetem békés, boldog arcát. Végül nagy levegőt vesz és elfújja a gyertyákat.
Mindkettőnknek vág egy szeletet, majd a kanapéra költözünk, én pedig az ölébe kucorodok. Kuncogva kezdem etetni, és ez láthatólag nincs ellenére. Aztán félúton persze az egész dolog mókázásba fullad, a tejszínhad az orromon köt ki, én pedig bosszúól bajszot pingálok neki. Alaposan kimázoljuk egymást, mint két nagy gyerek, majd a fürdőben, mosakodás közben is folytatjuk a bolondozást, akkor már vízzel locsolva egymást.
Végül a csodálatos nap megkoronázása képpen ledöntöm az ágyra, hason fekve, hogy a hátsójára ülve kezdjem masszírozni. Mosolyogva simogatom végig a kemény izmokat, alaposan megdolgozva őket, ellazítva minden egyes porcikáját a feje búbjától a kislábujjáig. Persze nem bírok ellenállni a csábításnak, többször azt a formás, kemény fenekét is megmarkolászom, de furcsa módon nem szól érte.
Majd sóhajtva terülök el mellette, ő pedig szinte dorombolva húz magához.
- Van három kérdésed.- szusszantom a csendbe, mire Romero csak lustán felhúzza a szemöldökét. - Kérdezhetsz hármat. Bármit, amire én őszintén fogok felelni neked.- mondom, puszit nyomva az orra hegyére, mire furcsa fény gyúl a szemeiben. Jól meggondoltam én ezt?
Hanyatt fordul, engem a mellkasára vonva. Ujjai hajamba matatnak, morzsolgatják a tincseket, én pedig csupasz bőrét cirógatom.
- Mit gondoltál rólam régebben, mikor még a diliházban voltunk?- kérdi aztán pár perc gondolkozás után, és én bosszúsan felmordulok.
- Nem tudtál volna valami olyasmit kérdezni, hogy mi a kedvenc állatom?- kérdem kétségbeesetten, ezzel egy jóízű nevetést kicsikarva belőle.
- Te ajánlottad fel, hát most viseld a következményeket. Válaszolj.- noszogat, én pedig beletörődve a sorsomba, alsóajkamat beharapva gondolkodom. Odabent...
- Hát... úgy gondoltam...- kezdek bele, alaposan megrágva minden szót. - Hogy is mondjam... furcsa voltál. Még sosem találkoztam hozzád hasonló emberrel. Úgy gondoltam, a rettegés minden porcikádba belopta magát, az uralja az életedet. Úgy véltem, menekülsz, kétségbeesetten keresed a békét és a nyugalmat, egy olyan helyet, ahol úgy hajhatod álomra a fejed, hogy nem kell amiatt aggódnod, hogy a következő percben apád rádtöri az ajtót és megpróbál megölni. Elveszettnek tűntél. Olyasvalakinek, aki titokban vágyik rá, hogy törődjenek vele, de ezt még magának sem meri bevallani.- fejezem be, ő pedig hümmögve konstatálja az elmondottakat. Keze néha megáll a hajamban, elgondolkodik, és én türelmesen várok.
Majd jön a következő kérdés.
- És mit gondolsz rólam most?
Összehúzom a szemeimet. Egyre komplikáltabb kérdés.
- Felnézek rád.- jelentem ki aztán hirtelen, köntörfalazás nélkül. Megszeppenten pillant rám, én pedig rámosolygok. - Azóta a véleményem teljesen megváltozott. Ahogy kezdtelek megismerni, rájöttem, hogy amit akkor gondoltam, hülyeség. Félsz ugyan, de szembe szállsz a félelmeiddel, nem engeded, hogy elhatalmasodjanak rajtad és azok irányítsanak. Bátor vagy, bátrabb, mint akárki, akivel eddig találkoztam. Egy napon szeretnék olyan bátor lenni, mint te.- a végét szinte már csak súgom, és kellemes csend telepedik közénk. Ő rágyújt, nekem is nyújtva egy szálat, majd régi szokásához híven a következő kérdését is felteszi, a füstöt beszéd közben kiengedve a száján.
- Melyik az a kérdés, amit a legjobban fel szeretnél nekem tenni úgy, hogy választ is kapsz rá?
Ezen nem kell gondolkodnom, mosolyogva nyomok puszit a mellkasára.
- Hogy képzelsz el minket 10 év múlva?
Szerkesztve vicii által @ 2012. 05. 15. 20:12:34
|
| Laurent | 2012. 05. 14. 17:21:16 | #20930 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Szökevényemnek~ viciinek
Vergődik kezeim között, elvakultan és bódultan, engem vagy a lepedőt markolászva. Nem akarok tétovázni, mert megint elszúrnám a végén, így eltávolodok kissé, hogy a madrágomtól is megszabaduljak. Ránehezedek, ujjaim kihúzva belőle, farkunkat egy pillanatra összedörgölve, majd lejjebb kúszok. Vajon fájni fog neki? Vagy ennyit akart és kész vége? Vagy több kellesz majd neki? Hajamba bújnak ujjai hogy visszahúzzon egy csókra, és ficeregve lejjebb kúszik alattam. Elillant a pillanat, megint sokat agyaltam. Azt hiszem ennek a tiszta érzelmekről kellene szólnia meg az odaadásról, amit úgy tűnik még képtelen vagyok. Eddigi életem a rettegés és a düh töltötte ki, de most édes méreg járja át ereim ha vele vagyok, és úgy tűnik agyam ezt önvédelemből kivetni készül az utolsó pillanatban, mert ha ez eltűnik, összetört porcelánként marad hátra porhüvelyem.
-Ryu...- morranok fel, mintha szólni akarnék neki, hogy csak egy kicsit várjon... nem is tudom mire, de mosolyog rajtam.
-Nem akarom, hogy ostobaságot művelj.- pára csapódik le lehelete nyomán kagylómon, de szavaira értetlenül nézek rá. Hát nem ezt akarja? Nyakamra tévednek azok a csábító ajkak és fájón pecsételik meg a bőröm. - Nem akarom, hogy olyat tegyél, amiben nem vagy száz százalékig biztos. Amíg egy picit is hezitálsz, én várni fogok... nem érdekel, meddig tart majd...
Most bele is nyal a fülembe, én körmeivel hátamban vájkálva, én pedig nyögve borzongok meg.
-Köszönöm. -lágy csókot kapok, majd hátamra dönt, és nem sok jót ígérő tekintettel mászik felém.
-De addig is, érezzük jól magunkat... mutatok neked egy új pózt.
Ahogy megfordul rajtam, a tarkómon feláll minden pihe a gondolattól.... hirtelen kapja el a vágyamat, és fagyiként kezdi el fogyasztani. Ánuszát kezdem el izgatni, mire ő teljesen elnyel, és ahogy én is így teszek, kéjes hangocskákkal válaszol. Hangja végigremeg a farkamon, amitől haloványan megborzongok. Két ujjam csúsztatom belé, ő a combom belső felét karmolássza, amitől a hideg futkos a hátamon. Kezeit a heréimnél érzem meg, és ezzel nálam végleg betelt a pohár.
Ugyan abban a pillanatban önti el élvezete a szám, amikor én is robbanok. Ösztönösen nyelem le ami a számban van, egy rövid pillanatig a semmiben lebegve, majd a kezem nyújtom a fehér foltocskák felé, és amikor hozzámsimul egy test, magamhoz ölelem, és takarót húzok magunkra. Hosszú pillanatok múlva már megtalálom a hangom is.
-Ryu... Biztos, hogy jó neked így?
-Persze hogy jó így. - csókol mellkasomra. - Sőt, több mint jó. Tudod... én azt hiszem, sosem voltam a szavak embere és nehezemre esik megfogalmazni mindazt, amit érzek... mégis megpróbálom.- hangtalanul nyelek nézve zavarát, és feszülten várom szavait. - Tudod, gondolkodtam azon, amit mondtál... és... Rájöttem, mennyire önző is voltam. Túl sokat követeltem tőled, nem vettem figyelembe az érzéseidet... szeretnék bocsánatot kérni.- szemeim a magasba siklanak.
- Mindketten önzők voltunk, emiatt...
Megrázza a fejét, puha tincsei röpködnek, míg felül, és odébbmászva megfoszt pillantásától.
-Te is bocsánatot kértél, most rajtam a sor. Elmondtad, mit érzel, és ennyivel én is tartozom. Azt mondtad, félsz, hogy nem vagyok elég türelmes veled szemben. Én... azt hiszem, igazad van. Tényleg nagyon türelmetlen vagyok. Jobban vágyom rád, mint azt valaha el tudnád képzelni, de... ez azért van, mert szeretlek.
Megborzong, ahogy én is. Furcsa egy szó. Alig pár betűcske, mégis a világ egyik legnagyobb rejtélye. Hiszen amit érzünk, azt ritkán lehet szavakba börtönözni, nem? Lágyan fonom köré karjaim, magamhoz ölelve és cirógatva, arcom hajába temetve, hagyva hogy a pillanat kicsit végigbizsergesse a zsigereim. Még a tulajdon anyám se mondta soha hogy szeret... fanyar mosolyra húzódik a szám.
-Szeretlek, Romero, pont annyira, mint te engem. Neked adtam mindenem, a testem, a lelkem, és miattad még arra is képes voltam, hogy megszökjek arról a helyről, hajóra szálljak és útra keljek ebben az ijesztő világban, olyan helyre menjek, ahol még sosem jártam. Ez mind hihetetlenül ijesztő volt nekem, de erőt adott, hogy mellettem vagy. Érted bármire képes képes lennék.- ujjai karomon siklanak végig, és nyomukban libabőrös leszek. - Viszont... nálam a szerelem automatikusan szexualitással jár. Azt hiszem, ez a felnőtt kor egyik átka. Vágyom rád, mert szeretlek, és szeretlek, mert vágyom rád. Ez a két dolog szétválaszthatatlan. Ha rápillantok egy másik nőre vagy férfira, nem érzek az ég világon semmit. Én... nem lennék képes mással szeretkezni rajtad kívül. Egyenesen taszít a gondolat, hogy valaki más érjen hozzám. És csak azért, mert még nem vagy felkészülve, eszem ágában sincs itthagyni téged.- megszorítom kicsit karjaim között, szótlanul hálát adva neki. - Más nem lenne képes kielégíteni engem, érted? Te vagy az egyetlen. És nem bánom, ha várnom kell rád. Kicsit sem. Majd ha egy napon úgy érzed, készen állsz, és a kételkedés legapróbb gondolata sem fordul meg a fejedben, majd szólj, és én akkor teljesen oda fogom adni magam neked. De addig türelmes leszek és várni fogok. Rendben?-rámpillant, én pedig ajkaira csókolok lágyan.
-Rendben. Ígérem, szólni fogok. -ha képes leszek szavakba önteni ilyen zavarba ejtő dolgot.
-Pár hónapja ismerjük csak egymást, mégis, ilyen rövid idő alatt a kapcsolatunk ennyire mély lett... tudod, ez megijeszt.- hogy lehetünk ennyire egyformák? - Én... mióta az eszemet tudom, az emberek szörnyként tekintettek rám, undorodtak tőlem... a tulajdon anyám rettegett tőlem... veled ellentétben én sokat éltem már. Mégis, az életem kiüresedett volt. Olyan volt, mint egy vég nélküli, szenvedésekkel teli körforgás... minden nap teljesen ugyanolyan. Minden egyes rohadt nap átéltem ugyanazt a poklot... és mikor megjelentél... én... én...- elcsuklik a hangja, a szemem peddig megrebben, de tudom hiába szeretném most leállítani. - Hosszú ideig nem akartam elhinni, hogy ez valóság. Túl szép volt ahhoz. A mai napig túl szép ahhoz... minden este, mikor elalszom, abban reménykedek, hogy mikor másnap felébredek, ne találjam magam megint abban a fehér szobában, a négy fal között, egyedül. Sokszor még mindig eszembe jut, hogy talán csak... talán csak az őrület játszik velem és igazából egy gumiszobában ülök, kényszerzubbonyban, megbomlott elmével... Pontosan tudom, mit érzel, Romero. Mert bennem is ugyanazok a kételyek vannak, ugyanazok a félelmek. Soha nem szeretett senki. Senkit nem érdekelt, hogy ezen a világon vagyok... de az, hogy érezlek, ahogy a nevemet mondod, rám nézel, hozzám érsz, meggyőz arról, hogy ez igenis a valóság.
-Ryu.... -szótlanul maszatolja ki könnyeit a szeméből. Így belegondolva nem sokszor láttam még őt sírni. Ő tényleg egy olyan valaki, akire fel tudok nézni, nem?
-Nem akarok nélküled élni. Nem engedem, hogy bárki is közénk álljon, ha kell, hát az apádat is megölöm majd. Ha kell, megölöm magát az ördögöt is.- szavain nem tudom hogy sápadjak vagy mosolyogjak. Megölni apámat? Van ennek értelme? - Nélküled semmi nem vagyok. Nélküled semminek nincs értelme. Nélküled élnem sincs értelme, Romero.
Nem tudok megszólalni, képtelen vagyok rá, hát csak megfordítva őt csókolom meg, hogy így köszönjem meg neki. Fázok, és belül mégis szétvet valami forró... Olyan, mint amikor boldog vagy, vagy békés... Ilyen érzés tartozni valahová vagy valakihez igazán?
- Szeretlek...
~*~*~
A napok csendben, hála az égnek eseménytelenül telnek. Tanítom Ryut, és hála a tehetséges nyelvének nem kell sokat tökölni az egyszerű dolokon. Mégse merem egyedül engedni sehova sem. A bárban a mosdóba is alig merek elmenni, félve hogy mi fog vele történni. Kezdek kissé paranoiás lenni.
És most még a sok részeg is... Mi jöhet még? Épp azon vagyok, hogy szétszedjek két IQ bajonokot, amikor nagy csörömpölés támad mögöttem. Ryu dühöst sárkányként söpör kifelé a pult mögül, és a fazont, aki – ahogy szavaiból próbálom kiszűrni- engem akart hátulról letámadni. Próbálok komor maradni, de igazából élvezem a műsort, és mintha zsírral kenegetnének. Jó érzés, ha valaki megment vagy kiáll érted.
-Ryu! - csak ne süllyedjünk vissza a diliházas szintre!
-Takarodj innen.
Megszorítom a vállát, mert szavaimra nem reagált, de erre máris felém fordul, és megnyugtatásképpen hozzámtapad, illetve a számra. Szeretem ha ilyen kis heves... nem mindig, de van ennek jó oldala is. Lágy, puha tincsei közé túrok, amik a mostani samponoktól kezdenek egyre puhábbakká válni, és imádok bennük túrkálni. Új mániám van születőben azt hiszem.
Fejemmel intek neki, hogy menjen vissza a pult mögé, én meg a báron nézek végig, ahol végre mindenki a maga dolgával kezd foglalkozni. Most vagy azt hiszik, hogy Ryu veszélyesebb mint én, és csak kordában tartom, vagy azt, hogy Ryu értem képes csak ölni, vagy azt, hogy Ryu inkább a hirtelen lesújtó alak. Egyik se téved nagyot. Én azonban maradok a csendes, lassú és masszív alak, aki bakanccsal rúgja szét a kellemetlenkedők seggét.
~*~
Hazaérve csendben csukom be az ajtót magunk után, és szótlanul állunk neki vetkőzni. Ryu valami dudorászva eltűnik a fürdőben, én meg nekiállok vacsorát, azaz reggelit csinálni. A nap már szinte teljesen felkelt, így ablakot is bátran nyitok. Ma estére szabadot kaptunk a főnöktől, mert új szállítmány érkezik és amíg tart a papírügy, addig azt mondta ki se nyitja a bárt. Lehet hogy fel is újjíttatja a világítást, mert már nagyon pocsék bent... Nem szóltam róla Ryunak, meglepetésnek szánom, azt hiszem egy kis időt akarok fordítani magunkra. Van még egy csomó tartalékpénzem a tarsolyomban, elvégre a szállás, utazás legtöbbször ingyen van, vagy térítésesek. Ruhákat kéne venni, meg ebbe a lakásba valamiket... A hálóban is kinyitom az ablakot, és egyik lábam kilógatva a párkányra ülök, időnként a számhoz emelve a szálat, de elmerengve nézem a lassan életre kelő várost.
-Minden rendben?
Simul körém egy pár kéz, és elcsenik a pár slukknyi cigimet is, megölve és kihajítva az ablakon. Gyengéden ölelem magamhoz, mosolyogva féloldalasan, és a hajába csókolok. Vizes, kissé csiklandós most a haja, de mégis jobb így, mint füstszagúan. Mélyet sóhajtok, majd eltávolodok kissé, hogy egy picike csókot kaphassak. Aztán behúzom a végtagjaim az ablakból, és elengedve Ryut én is a fürdő felé veszem az irányt. Gyors tusolás után a hálóba megyek, és magunkra húzom a takarót.
-Olyan csendes vagy most. Semmi megjegyzés? Vagy fozzáfűznivaló?
Motyogja álmoskás hangon, és én mosolyogva simítok ki bár nyirkos tincset a szeméből, hogy a homlokára is nyomjak egy kicsiny puszit, majd a szájára egy csókot. Erre kezd feléledni, és hevesen tapad ajkaimra, alig győzöm leállítani, hogy ne tépje le a szám, vagy a nyelvem ne nyelje le. Kuncogva nyomom vissza az ágyra, és átkarolom, hogy esélye se legyen ficeregni vagy próbálkozni.
-Gonosz vagy. - csücsörít durcásan, de alváshoz fészkelődve.
-Te meg telhetetlen. -dünnyögöm, mire az oldalamba fúrja ujját. - Pihenj, ha felkelünk sok dolog vár még ránk...
Nyammogva adja meg magát, én pedig tervezgetés közben lassan elcsicsikálok.
~*~*~
A tervezettnél jóval hamarabb kelek fel. Nem tehetek róla, még sose terveztem ilyen napot, és ha minden jól megy, akkor.... Nem is tudom. Nem öl meg az apám vagy őt nem viszik el a nínósok? Hát, talán csak izgulok, mert amolyan... Randifélét tervezek, és mint ilyen téren semmihez, hát ehhez se értek. Sajnos azonban nincs olyan szolgáltatás a tudomásom szerint, ami ilyesmin segít, így muszáj leszek saját orrom után menni. Először is a fürdőbe megyek, oldalra fésülve a hajam, így a szemeim jól láthatóak, amíg a rakoncátlan fürtök vissza nem szöknek. Majd egy kis készülődés, öltözés. Elkészítek pár szendvicset, majd a szobába lépek, hogy felkeltsem a kis hétalvót, habár alig múlt el egy óra. Finoman hajolok az ágy felé, és először lágyan csókolom meg, majd ahogy álmosan viszonozza, belelendülve rántom ki őt az Álomföldről, kifacsarva belőle még a szuszt is.
-Hmm... És hol marad a folytatáááás? - nyöszörög nyújtózva keresztül az ágyon.
-Hát most nincs. De ha akarod, megnézhetjük, akad-e valamelyik boltban.
Kiröppen az álom a szeméből, és hitetlenkedőn kerekednek ki, majd ő is kiugrik az ágyból és öltözni meg készülni kezd.
-És hova megyünk? - esküszöm olyan, mint egy gyerek, akinek azt mondták, idén hamarabb jön a Mikulás.
-Nem tudom még. Amerre akarsz.
Somolygok rá a bögrém felett, cigivel a kezemben, míg ő sebesen tömi befelé a reggelijét, időnként elrohanva átöltözn vagy a sildeséért.
-Nyugi már. Nem az Alpokba megyünk.
Nevetek rá, majd amikor végre megeszi a rántottát, felállok, és ő úgy ugrik fel, mint akit árammal sokkoltak.
-Induljunk.
Belekapaszkodik a kezembe, míg én természetesen lépek ki a házból, és a postaládából kivéve a röplapokat meg az újságokat elindulok. Átböngészem a ruhás meg mindenes boltok kínálatát, majd az egyik sarkon az íránnyal ellentétesen kanyarodok, és egy ruhást célzok be. Nem sűrűn szoktam ilyen helyen járni, de nem kell nagy kunszt hozzá. Lévén az én ruháim kicsit nagyocskák neki, hát egy mérettel kisebbet veszünk. Kapucnis felsők, farmerok, alsónemű, pizsama, törülköző. Az előbbieket mind felpróbálja, és az alsók próbálgatása közben is megpróbált becsábítani a fülkébe, de elmozdíthatatlanul maradtam a nézőknek kitett fotelok egyikében, és mivel nem mert félpucéran, látható fejjel kimászni onnan, én nyertem. Nem csekély számú táskánkat egy futárral hazaküldtem a portásnénihez megőrzésre, mert elég izé lenne felpakolva végigmászni az egész várost. Majd napszemüveget is nekiálltunk vásárolni neki,olyan jó nagy légylencséset, és kérésére két egyformát vettünk, hogy nekem is legyen egy. Aztán elmentünk és vettünk pár apró izét meg olyan mizét a lakásunkhoz, hogy ne nézzen ki annyira sivárnak. Ryu teljesen feldobva császkált a polcok között, érdeklődve, mi mire jó, míg én egy rendesebb rádiót kerestem. Felszabadultan nevetett, amikor közöltem vele, hogy amit épp venni akar, az a zuhanyfüggöny, amire nekünk úgysincs szükség, legfeljebb takarózni vele, ha leszakítanánk. Aztán halakat akart venni, majd hörcsögöt. Ezen nevettem én. Végül a rádiónkhoz ami CD lejátszót is tartalmaz, vettünk pár CD-t a kedvenceim közül. Mire a legtöbb kisboltot végigjártuk, már erősen a délutánban jártunk.
-Hát ez tényleg jobb volt, mint a pláza. -szusszantja két slukk között, vidáman előremeredő orrával kíváncsian lesve, hová tartunk most. - Mi a következő uticél?
-Szereted a pattogatott kukoricát?
-Gondolom igen. Ha csak nem változott 15 év alatt az íze. - majd hirtelen megáll és döbbenten néz rám. – Te, el fogunk késni melóból!
-Nem fogunk. - mosolygok rá huncutul csillogó szemekkel, mert a napszemcsi épp a fejem tetejére van tolva hajpántként. - Mert ma nincs.
-Nincs? -pislog rám.
-Ahogy mondod. Főnöki szabadot kaptunk. Gondoltam, használjuk ki városnézésre.
Beharapja az alsó ajkát, talán a csók helyett, amit itt nyílt utcán, ekkora forgalomban tényleg nem a legildomosabb tenni, én meg a hajába borzolok, majd újra kézen fogom, és egy kisebb mozi felé kanyarodok. Az újság szerint van valami klasszikus filmvetítés, ha szerencsém van, akkor még tetszeni is fog neki. Egy hatalmas bödön kukoricát, meg egy pár liter kólát veszek, majd beülünk a nézőtérre.
-Még sose voltam moziban. - súgja izgatottan, kétpofára tömve a fejét.
-Hé, ne edd meg, mert nem marad a filmre. - dorgálom, de úgy tűnik feleslegesen.
-Csss... Kezdődik!
Int le, én meg elfojtom a kuncogásom, és egy pillanatra a vászontra nézek. A film annyira nem érdekel, tucatsztori és tele látványeffektekkel, de Ryu áhítattal csügg a történeten, én pedig majdnem ugyan ilyen érzésekkel rajta. Időnként tétován elindul a keze, én meg találomra dugom alá a poharat vagy a kukoricát, többnyire sikerrel. Amikor nem beszélnek a filmben, sietve megjegyzéseket súg felém, vagy észrevételeket, sejtéseket a kimenetelről, én pedig szórakozok azon, ahogy élvezi. Időnként ha nem ért valamit, halkan sutyorgom a fülébe gyorsfordításban, de úgy tűnik egyre kevesebb ilyen akad. Szép ilyenkor, ellazultan, ámulattól csillogó szemekkel, kissé eltátott ajkakkal, kipirultan.
A film végén rámzúdítja az élménybeszámolót, mintha nem is ültem volna mellette, de így legalább a nevekről van fogalmam, meg néhány mellékszálról, ami a vásznon zajlott. Lassan, andalogva indulunk visszafelé, a város lassan lámpafénybe öltözik, az öltönyös, munkás emberek eltűnnek, feltűnnek a szórakozó fiatalok, vagy sétáló párocskák. Egy étterem felé kormányzom magunkat, és egy félreeső sarokban beülünk egy boxba.
-Nos, mit együnk? - nézek rá az étlap felett, míg ő összevont szemöldökkel áll neki válogatni.
-Nemtom. - dünnyögi. - Fogalmam sincs, mik ezek.
-Akkor rendeljünk két különfélét, és ha nem ízlik, legfeljebb cserélünk. Ha ízlik, akkor is belekóstolhatsz az enyémbe. Nos?
-Rendben.
Megkönnyebbülve dől hátra, rámbízva magát, én meg leadom a rendelést, és amíg telik az idő, addig ő nekiáll részletezni a mozit, én meg mesélek neki még jó pár ilyen történetet, amihez szerencsém volt akkor, amikor egy pici, lepukkant moziban dolgoztam. Azt persze nem osztom meg vele, hogy azért működött csak az egész kóceráj, mert a tulaj a csajokat ott kefélte a hátsó sorban. Majd a Gyűrűk Uráról és a Harry Potterről is mesélek neki, ő meg időnként belekérdez, vagy kíváncsiskodik, én meg örömmel válaszolom meg kérdéseit. Amikor kihozzák a levest, érdeklődve szagol bele. Felnevet, ahogy reszelt sajtot talál benne, és később én nevetek rajta, amikor a nyúlós kaját próbálja kikanalazni a tányérból, többnyire elég etikátlan módon. A másodiknál is szerencsém van, Ryu kivétel nélkül tömi befelé a körítést és a szószos húst is, és félidőnél kicseréljük a tányérjainkat is. Lévén akkor már kíváncsi lett az enyémre is, és folyton belekontárkodott, így aztán kicseréltem inkább a tányérokat, hogy ne kelljen mindig az asztal felett nyúlkálnia. És amikor kiugrik a mosdóba, rendelek még desszertet is, azt is kétfélét, fagyikelyhet és gyümölcspoharat, így amikor visszajön, boldog ujjongás közepette esik neki a hidegpohárnak. A székemmel közelebb kúszok hozzá, hogy takarásba kerüljünk, és egy óvatlan pillanatban a szája széléről lenyalintom az ott éktelenkedő csokifoltot. De nem hagy eltávolodni, államra simítja kezét, és marasztalva kóstolgatja még a gyümölcsízű szám, míg én a kissé lefagyott száját próbálom nyelvemmel felmelegíteni. Nevetve tolom el, amikor látom a pincérnőt közeledni, és elétolom az én poharam, mielőtt még az agyát is lefagyasztja a nagy habzsolásban.
Könnyed hangulatban hagyjuk el az étkezdét. Az egyik sarkon megállítom, hogy várjon meg, míg én elrohanok. Amikor megbizonyosodok róla, hogy ottmarad, berohanok egy kicsiny ajtón, és hátam mögé dugott kézzel sétálok vissza az ott toporgó Ryuhoz. Belekarolok, és nem hagyva, hogy meglesse, mit rejtegetek a kezemben, hazasétálunk. Megállunk még a házinéninél, és a sok cuccal előreküldöm, én meg eldugom a kis meglepetéseket, és felmászok.
-Ryu, bemennél egy kicsit a fürdőbe?
Nézek rá kérlelőn, mire felszalad a szemöldöke, de a kezemben tartott táskákra pillant és be is sipircel az új ruháival, hogy a pizsamákat felhúzhassa magára. Én addig kipakolom a házdekor cuccokat, majd kipakolom a meglepetést, és kicsit elszöszölve velük beszólok a fürdőbe. Az ajtófélfának dőlve állok, nézve az arcát, míg kilép, és az új gyertyákkal megvilágított szobán végignéz. Tényleg másképp néz ki a kicsiny lakás, hogy van benne pár kép, néhány virág, és az ajtó melletti asztal felé nyúlok és bekapcsolom a CD-t.
A félhomályban rámpislant, én pedig rámosolyogva nyújtom ki balom felé, jobbom még mindig a fal mögé rejtve. Lassan lépked felém, majd megfogja a kezem, én meg gyengéden magamhoz húzom, megölelve, és felém nyújtott ajkait megcsókolva. Ez a csók más, mint általában lenni szokott, ez inkább egy ráérős, nyugodt, ízlelgetős nyelvtorna, semmint az a fullasztó és hajszolós. Ahogy rámpillant mosolyogva előveszem a hátam mögül a kezemet. Egy aprócska cserép egy aprócska növénykével, ami máris kicsiny virágokat mutathat fel a világnak. Aprócska tüskéi alig látszanak, sötét levelei óvón takarják a lentebbi virágokat.
-Ez a virág tudod, olyan mint mi. - szólalok meg halkan. - Aprócska, akár a mi közös múltunk. De máris ilyen gyönyörű és hihetetlen teljesítményt nyújtott. De ha vigyázunk rá, és ápoljuk, egy nap hatalmas lesz, gyönyörű, és tüskéivel megóvja magát minden olyan kéztől, aki virágot akar róla szakítani. Mert ha letépik egyszer, el fog hervadni. Egy szálat akartam venni, de rájöttem, ez sokkal jöbb. Nem akarom, hogy köztünk bármi is meghaljon.- Megilletődve pillant fel rám, én meg újra finom csókot lehelek az ajkaira.
-Én... Nem is tudom, mit mondjak. - pislog a virágra.
-Semmit. Köszönöm hogy vagy nekem. Még ha nyálasan is hangzik.
Somolygok rá, habár tekintetem komoly, legalább annyira, amennyire ezeket én gondoltam. Hozzámsimul, és lágy csókot lehel ajkaimra, én meg a virágot egy kisasztalra pakolva átkarolom, és magamhoz húzom. Tarkóját végigmasszírozva ujjhegyeimmel a hajába bújok és összeborzolom, tincseit túrva össze, morzsolgatva ujjaim között. Megszorít az ölelésben, és mosolyogva bújik hozzám.
-Én köszönök mindent. Fantasztikus volt a mai nap. - súgja.
-Ez volt a cél.
Dünnyögöm, majd újra csókot hintek a szájára, és eltávolodva tőle a fürdőbe lépek, hogy gy gyors zuhany után meg mosakodás után elfújkodva a gyertyákat a hálóba kövessem őt. Mellébújok az ágyban, és a sötét szobában szótlanul bújunk össze, ezúttal azonban ő háttal van nekem, kifliként simulva ölelésembe, és én az arcom a tarkójára simítva hunyom le a szemem, olykor félálomban nyomva oda egy puszit. Elégedett sóhajjal alszok végül el, élvezve a kellemes cirógatását.
~*~
Régen keltünk már ilyen ráérősen, ráadásul dél előtt. Megengedjük hát magunknak, hogy pizsamában flangáljunk. Leszaladok boltba cigiért és egy kis kajának valóért, és amíg Ryu a szálakat tölti dudorászva a rádióval vagy épp kérdezve, hogy miről beszélnek, addig én a húst szeletelem, rizst főzök kukoricával összekeverve azt, majd nekiállok tálalni, de amikor felcsendül egy pörgősebb zene, elkapom Ryu kezét két forduló között, és magamhoz húzom, megpörgetem, megfogom, és alaposan megtáncoltatom. Kacagva támaszkodik a pultnak amikor már teljesen elszédült, én meg evőeszközt pakolok az asztalra. Aztán nekiülünk, és majdnem kivétel nélkül elpusztítjuk a teljes felhozatalt. Nekiállok mosogatni, elvégre mostanában Ryu mosogat többet a pult mögött.
Amikor a csípőmre ssiklik két kéz, szerencsére nem lepődök meg, mert valahol számítottam rá, így nem ért váratlanul. Hozzámsimul hátulról, és én a fejem a vállára döntöm, míg az utolsó poharat is a csöpögtetőre pakolom. Mosolyogva fordítom hátra a fejem, amíg megtörlöm a kezem, és már csók közben fordulok meg, hogy átkarolva őt közelebb húzhassam magamhoz. Hátán végigsimítok, és a fenekéhez érve belemarkolva húzom közelebb, és felnyög, amikor öle az enyémhez simul. Elmosolyodok, és kicsit fljebb csúsztatom a kezem, hogy a nadrág alá csintalankodhassak, ő pedig élvezettel telve sóhajt bele a számba. Kezei elindulnak a felsőm alatt, mellbimbóim kínozni leginkább, vagy lejjebb csúszva nadrágon át kényeztetni. Felmorranva kapom fel, és a legközelebb elérhető lapos felületre, vagyis az asztalra ültetve őt csókolom őt fulladásig, majd tenyeremmel kicsit hátradöntöm, és közben nadrágjától is megfosztom. Kipirulva, szaporán süllyedő és emelkedő mellkassal pillant rám, az asztal két széléba markolva, míg én puha csókokkal illetem eddigi csókfoltjaim, és a körömcsíkjaim, majd ágaskodó vágyához érve végigcsókolom, és a tetejére egy puszit nyomva lassan a számba veszem. Nyögése sóhajba fullad, míg ficeregni kezd a gyorsításért, én pedig örömmel teljesítem kérését. Fel-le mozgatom fejem rajta, míg nem nyikkan és magja el nem önti a szám. Lenyelem, és ajkaimon végignyalva hajolok fölé, hogy finom csókot lopjak kába ,,apámtól”, majd a nadrágját felkapva a földről ráterítem, mielőtt megfázik. Mosolyogva lépek vissza a hálóba, és lassan öltözni kezdek, hiszen nemsokára meló. Ryu nagy sokára csatlakozik, csillogó szemekkel, de mielőtt még nekiállna próbálkozni, intek neki, hogy menjen öltözni.
Új ruhái illenek rá, és jobban kiemelik alakját, örömömre és sajnálatomra, mert amíg én nézem, addig oké, de ha a bárban ugyan ilyen gusztáló pillantással fogják nézni... Morranva rántom magamhoz, hogy a nyakára hajolva a halványuló jelemet felfrissítsem, ezzel hirdetve hogy foglalt. És mint aki dolgát végezte, indulást vezénylek.
Szerkesztve Laurent által @ 2012. 05. 14. 21:33:59
|
| vicii | 2012. 05. 12. 23:25:46 | #20905 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Édes bolondomnak - Launak)
Forróság mindenütt... a gondolataim, mintha soha nem is léteztek volna, száműzettek elmémből, messze, távol, s talán sosem fognak már visszatérni... egyetlen szó, egyetlen név visszhangzik folyton, de az egyre hangosabban... mindenem reszket, szinte szétfeszít ez a kéj...
Kielégülésre vágyom... mert ha nem kapom meg, úgy érzem, megőrülök...
Megszorítom hát a csuklóját, biztatóan, türelmetlenül, és a következő pillanatban végre megérzem magamban ujjának első percét.
A lélegzetem egy pillanatra elakad, a testem megrándul... még... még soha nem éreztem ilyet... még sosem éreztem magamban... semmit... senkit... mégis...
Senki másnak nem engedném, hogy ilyen tegyen velem, hogy ennyire kiszolgáltatottan lásson... de neki bármit... örömmel adom magam neki egészen...
Lassan megmozdítja az ujját, én pedig kéjesen nyögök fel, csípőmet ösztönösen felé lendítve... ahh... teljesen... bennem van... ez... ahh...
Résnyire nyitom a szemeimet, a tekintetét keresem, de az alkoholtól mindent homályosan látok... képtelen vagyok bármire is fókuszálni, vagy koncentrálni...
Ám azt a cseppnyi öntudatomat is elvesztem, mikor forró ajkait megérzem az enyémen, ahogy nyelvével vadul, szenvedélyesen a számba tör...
Nyögve viszonzom a fullasztó csókot, majd remegő kezem öntudatlan útra indul, hogy merevedő férfiasságára markolva hajszoljam őt is a kéj felé...
Lassan, komótosan mozgatja bennem az ujját, az új és eddig ismeretlen érzés pedig teljesen elbódít... annyira furcsa, mégis felülmúlhatatlan... beleőrülök a gyönyörűségbe...
Majd megérzek magamban még egy ujjat, ahogy lassan a másik mellé csúsztatja, így izgatva tovább. De ahogy belülről simogat, kellemesen feszít, masszíroz, az érzés annyira intenzíven tör rám... mámorosan nyögök fel, ujjaim tarkóján és merevedésén egyaránt szorulnak. Nyögést hallok, majd forró élvezete a hasamra ömlik...
Forró lehelet perzseli a bőrömet, ahogy arcát a nyakamba temeti, de nem hagyja abba, legnagyobb elégedettségemre... két ujját mélyebben érzem magamban, mint eddig bármikor...
Aztán furcsa, áramütésszerű érzés cikázik végig rajtam, kéjes sikolyt kicsikarva belőlem... a fejem búbjától a lábam hegyéig beborít egy új, de az eddigieknél sokkal intenzívebb érzés, a testemet görcsbe rántva...
Egy percig úgy érzem, minden gond megszűnik, sőt, mintha sosem lett volna... csodálatos... csak a pillanatnak élni... élvezni az életet...
Mire feleszmélek, Romero sehol. Összeszedve minden maradék erőm rántom ki magam a béna zsibbadtságból, hogy feltápászkodva a keresésére induljak. A józan eszem azt súgja, valami nincs rendben, de az alkohol megnyugtatóan bizserget, duruzsol a fülembe, így hessegetve el a gondolataimat.
Zajt hallok a fürdőből, így hát arrafelé veszem az irányt, a fal mentén araszolva, meg-megbicsakló lábakkal. És mikor belépek, kijózanító kép fogad. Romero ruhátlanul ül a zuhanyfülke sarkában, picire összehúzva magát, arcát a térdei közé temetve, előre-hátra himbálózva.
Hirtelen tisztul ki a fejem, mint akit leforráztak, úgy ér a felismerés. Hozzá lépek, kezemet a vízsugárba tartom. Te jó ég, ez jéghideg... melegebbre állítom hát a vizet, tétován simítom kezem a vállára, boldog mosollyal, de mikor rémült kiáltást hallatva ellöki magától és távolabb ficánkol, lehervad a mosoly az arcomról.
Zavarodottan, aggódva fürkészem a tekintetét, nem tudom, mi lelhette. De menekül, lehunyja a szemeit, elrejtőzik előlem.
- Romero...- búgom halkan, bizonytalanul, tapogatózva a csendben, de nem reagál. - Romero... Romero jól vagy?- ismétlem, de most nem merek hozzáérni. Nem tudom, mit kellene tennem... az elmém ködös, a segítő gondolatok pedig, amik talán megoldanák ezt a helyzetet, messze távoztak.
Arcát a tenyereibe temeti és lassan, kimérten bólint. Ezzel nem győzött meg.
Bizonytalanul, lassan csúsztatom kezeimet ismét a vállára, de szerencsére nem lök el magától, így hát megölelem, bemászok mellé a zuhanykabinba. De az izmai furcsán kemények, mindene pattanásig feszült, remeg is... elhúzódok tőle, de csak hogy fürkész tekintetemmel a szemét keressem, válaszokra várva. De csak zavarodottságot, tanácstalanságot olvasok ki belőle. Józan gondolatok híján az ösztöneimre hallgatok, lágyan simítom meg az arcát, kezdem cirógatni, megnyugtatóan babusgatni.
Végül, már kissé felengedve áll fel, engem is magával húzva, majd gyorsan megtörölget, a pizsamámat is rám adja, amiért hálás vagyok, mert ebben a kábult állapotban nem biztos, hogy egyedül fel tudnék öltözni. Ő is felkapja az alvós ruhát, majd lefekszünk, én pedig automatikusan hozzá simulok, arcomat a nyakába fúrva ölelem át... mégis, egészen addig, amíg magába nem ránt az álom, valami fura, nyugtalan érzés fészkelődik a gyomromban.
*
Reggel arra ébredek, hogy fázom. Nincs itt a megszokott melegség, nem ölelnek az erős karok, senki nem szuszog a fülembe. Nyugtalanul nyitom ki a szemem, majd felülök, a hasogató fejfájással mit sem törődve, mert a rémület sokkal nagyobb.
- Romero?- kérdem cérnavékony hangon, megremegve. És egy pillanat alatt tör rám az érzés.
Egyedül vagyok. Nincs itt. Hova tűnhetett? Hova ment? Talán csak elugrott boltba? De akkor mért nem szólt?...
Végleg itt hagyott...?
Könnyekkel küzdve, halálra rémülten ugrok ki az ágyból, az ajtót szinte feltépve, de mikor meglátom a kanapén kiterülve, megtorpanok. Egy pillanatra azt hittem, itt kapok szívrohamot... én... nem is tudom mihez kezdem volna, ha nem találom a házban...
Pihegve dörzsölöm meg a szemeimet, erővel nyugtatom meg vadul kalapáló szívem. Aztán lecsillapodva lépek mellé, nesztelenül osonva. Fel van öltözve, a mellkasán valamiféle újság pihen...
Kíváncsian nyúlok felé, teste melegét keresve, vágyakozva utána, hogy bebizonyítsam magamnak, nemcsak egy ábránd, hanem valódi, húsvér. Kisimítok egy tincset a homlokából, az ismerős meleg pedig tényleg eloszlatja minden kételyem.
Azonban... gombóc keletkezik a torkomban. Az arca... egészen... rémült... sőt... kétségbeesett...
Nyelek egyet.
Megpróbálok visszaemlékezni a tegnapra, de a fejem irdatlanul megfájdul. A francba... addig megvan, hogy minden bizonnyal sikerült berúgnom, nem is akárhogy... csak képek bukkannak fel... az ő döbbent arca, aztán vágytól izzó tekintete, majd nagyon halványan egy zavarodott arc... hangokat hallok, legfőképpen a saját nyögéseimet... nem... nem tudom, mi történhetett, mi nem, de remélem, semmi visszafordíthatatlan. Sosem bocsánaték meg magamnak, ha az én hibámból lenne most... szomorú.
Végül csak a konyha felé veszem az irányt, hagyom, hadd aludjon. A fenébe... a fejem majd' szét hasad... elkeseredetten túrom fel a fiókokat valami bogyóért. Keserű nosztalgia íze költözik a számba, ahogy bekapok egy fájdalomcsillapítót, de hamar kiűzöm onnan, majd nekilátok valami reggelit összeütni.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz másnaposnak lenni... persze hallottam pletykákat, de átélni mégiscsak borzalmasabb...
Jobb ötlet híján, na és persze mert most csak ennyire futja az erőmből, összedobok néhány szendvicset meg főzök egy jó, forró teát.
Épp az utolsó simításoknál tartok, mikor zörgést hallok odakintről.
Kilépek hát a konyhából és az ajtófélfának támaszkodva mosolygok az ébredező Romerora, aki csak az arcát dörgöli.
- 'Reggelt.- morogja egy cseppnyi jókedv nélkül, én pedig fáradtan dőlök az ajtófélfának. Jesszus, bele sem merek gondolni, mit tehettem, amitől ennyire morcos...
- Asszem tegnap kicsit sokat ittam. Csak homályosan rémlik a legtöbb dolog.- mondom tétován, a homlokomat ráncolva. Megpróbálok megint visszaemlékezni, de ismét fájdalom nyilall a fejembe, ezért inkább felhagyok a további próbálkozásokkal. Ő csak feltápászkodva nyújtózkodni kezd egy nagy sóhajjal.
- Így jár az, aki sokat iszik. Azt hittem szívinfarktust kapok, amikor az utcán nekiálltál vetkőzni!- mondja, én pedig elvörösödöm a gondolatra. Jesszusom, hogy az utca közepén... de aztán ahogy becsap a felismerés, sápadtan pillantok rá. Jesszus, képtelenség, hogy én olyat tettem volna! Vagy mégis...?
Romero közben a fürdő felé indul, én pedig végigkövetem a mozdulatait, egészen amíg el nem tűnik, majd én is visszabattyogok a konyhába, hogy befejezzem azt pár szendvicset. Mire visszaér, a kaja már az asztalon van. Kapok egy hálás pillantást, ahogy enni kezd. De valami nem stimmel.
Most nem olyan, mint szokott lenni. Sokkal... távolságtartóbb. Hidegebb.
- Romero... Tegnap... Történt valami?- kérdem végül bizonytalanul, előre félve a választól. A kérdés elég hirtelen érhette, mert majdnem megfullad evés közben. De még így sem válaszol, a köhögés elmúltával csak tovább szemez a reggelijével, rám se bagózva. Apró kis gombóccá zsugorodik a gyomrom.
Az, hogy a kanapén aludt, és nem velem... több, mint kétségbeejtő. Ilyen már... már nagyon régóta nem fordult elő. Mióta kijöttünk arról a borzalmas helyről, mióta megszöktem, ilyen azóta nem fordult elő. Nagyon nyomós indoknak kellett lennie ahhoz, hogy ez megtörténjen. Jeges félelem markol a szívembe, a legrosszabbtól tartva pillantok rá.
- Bántottalak?- kérdem félve, remegő hangon, a lehető legrosszabbra gondolva. Sosem bocsátanék meg magamnak... ha a kérdésemre igennel felel, azonnal összepakolok és távozok. Talán megöletem magam. De nem tudnék élni a gondolattal, hogy fájdalmat okoztam annak az embernek, aki a legfontosabb nekem. Aki az egész világot jelenti.
Nem válaszol, nem is néz rá, bennem pedig minden másodperccel nő a félelem és az önvád. Elővesz egy szál cigit és lassan rágyújt, nekem is nyújtva egy szálat, de nem veszem el. Képtelen lennék ebben a helyzetben cigizni.
- Nem, nem bántottál. Hacsak nem vesszük figyelembe, hogy igen rámenősen próbálkoztál.- válaszol, a fejét oldalra hajtva, egy igencsak részletes harapásnyomot mutatva. Elvörösödöm... ezek szerint letámadtam. Nem is akárhogyan...
Végre rám pillant, egy halvány mosolyt megejtve, amitől kicsit megkönnyebbülök ugyan, de nem eléggé.
- Romero... Én...- nyögöm akadozva, de képtelen vagyok egy értelmes mondatot összerakni. Azt sem tudom, mit mondjak. Nem is emlékszem igazán semmire...
De segít a kellemetlen helyzeten, kezét felemelve hallgattat el. Számat összeszorítva, várakozóan tekintek rá, ahogy szokásához híven az orrán keresztül fújja ki a füstöt. Miért van a gyomrom még mindig görcsben?
De nem szól, csak feláll, a maradékát a hűtőbe tolva, felhajtja a maradék teáját és távozik.
Én meg tovább ülök a székemen, tanácstalanul bámulva le az ölembe, reszkető kezeimre. Mi a fenét tehettem?...
Percek telnek el, én pedig csak őrlődöm. Valami kibaszott nagy marhaságot csináltam... valami visszafordíthatatlan dolgot...
De bárhogy próbálkozom, nem emlékszem... A tegnap este tiszta homály... én... én...
Meg kell kérdeznem tőle. Nincs más mód, hogy ezt tisztázzuk. Próbál úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, de előttem már nem tudja megjátszani magát. Érzem, hogy komoly dologról van szó.
Utána megyek, de amint belépek a hálóba, ő kiviharzik, mintha csak előlem menekülne. Összeszorul a torkom. Kezdem sejteni... talán tegnap olyan dolgot erőltettem rá, amit ő nem akart. Önző voltam, mint mindig, ha a vágyaimról van szó... én... azt hiszem, egy borzalmas ember vagyok.
Aggódva sietek utána, égő torokkal.
- Romero?- kérdem halkan, bizonytalanul, belépve a kis helyiségbe. Ahogy megpillant, kezét a szeme elé kapja, eltakarva előlem a tükörképét. Megijedek. Szóval ráhibáztam...
Csöpögő bűntudattal lépek hozzá, cigijének csonkját kihúzva a szája sarából, majd magam felé fordítom. Átölelem, magamhoz húzva, időt hagyva neki, hogy összeszedje magát. Nem ellenkezik, megadóan simul hozzám, arcát a felsőmbe temetve, kezeivel szorosan átkarolva a nyakam.
Egy utolsó féregnek érzem magam. Én... én...
Mindig is önző voltam és telhetetlen, ha a vágyaimról volt szó. Sose gondoltam rá... nem gondoltam bele, ő mit is érezhet, mit akarhat, folyton csak követeltem... ostoba vagyok... egy orbitális seggfej... én... én...
Még szorosabban ölel magához, én pedig lágyan ringatom, hogy végre megnyugodjon. Végül, percek múlva lassan lazít a szorításán.
- Bocsáss meg nekem.- súgja a felsőmbe, én pedig megmerevedek. A rohadt életbe...
Lágyan az álla alá nyúlok, hogy gyengéd erőszakkal emeljem fel a fejét. A szemeibe akarok nézni, látni, mi is van ott, a szívébe nézni... lehunyva tartja a szemeit, de mikor rájön, hogy semmit nem akarok, lassan kinyitja, én pedig mellbevágó dolgokat tapasztalok. Romero...
Ahogy a szemebe néz, pillája rebben, szeme sarkába könnyek gyűlnek... te jó ég...
- Nincs miért megbocsátanom. Akármi is történt, nem bántottál. Csak azt sajnálom, hogy nem emlékszem rá, mert úgy tűnik, valamit rohadtul félrecsináltam.- mondom halkan, a ténytől még mindig meghökkenten. Most jöttem rá igazán... hogy ez a férfi...
még csak...
... gyerek...
Én... Annyira vak voltam... bódult... elvakított a boldogság és észre sem vettem, mennyi különbség van kettőnk között. Nálam a szerelem automatikusan a szexualitással jár, azt hiszem, ez a felnőtt kor egyik ártalma. De ő... még szűz... és valószínűleg még sosem volt szerelmes... talán most először érzem úgy, mióta megismerkedtünk, hogy tényleg én vagyok a felnőtt.
Biztosan fél. Biztos megijesztettem... túl sokat követeltem tőle, nem adva időt... tényleg egy utolsó rohadék vagyok...
Csak a fejét rázza, jelezve, hogy minden rendben, de nem, itt rég nincs minden rendben. Ahogy az lenni szokott, megint elszúrtam valamit... Lágy puszit nyomok a homlokára, ezzel megnyugtatva. - Miért nem akarod elmondani nekem? Talán tudok segíteni.- noszogatom, hiszen minden kapcsolat alapja, hogy megbeszéljük a problémáinkat... mert ha nem beszélünk róluk, ez fog történni...
Hirtelen elvörösödik, a fejét rázza, majd újra elbújik a nyakamban. Felsóhajtok. Ez így nagyon nem lesz jó... ha nem tudom, mit csináltam, nem tudom megoldani ezt a problémát, azt meg nem akarom, hogy minden így maradjon. Előbb-utóbb elfelejtenénk ugyan, de nyomot hagyna a kapcsolatunkban. Semmi sem maradna a régi.
Végül megadó sóhaj hagyja el a száját és végre megered a nyelve.
- Csupán túl gyorsan akartam valami olyat magamtól, amire még nem vagyok képes. És félek, te nem vagy elég türelmes ahhoz most, hogy kivárd, vagy megértsd.- súgja halkan a nyakamba, én pedig döbbenten megmerevedek. Ez...
Szóval tényleg nincs felkészülve. De honnan a fenéből veszi, hogy én ne tudnám kivárni, amíg végre készen áll?
- És úgy vélem, vannak olyan igényeid is, amiknek kielégítésére én most még nem vagyok elég. Túlságosan előttem jársz, és én túl gyenge vagyok ahhoz, hogy beismerjem vagy segítséget kérjek.- folytatja, nekem pedig könnyek kezdik marni a szemeimet. Hogy én mennyire ostoba vagyok... hogy nem vettem észre? - Azon töprengek reggel óta, hogy vajon... Vajon te mit vársz ettől az egésztől. Tőlem, vagy tőlünk. És nem akarok egy nap arra ébredni, hogy te nem vagy mellettem, mert túl sokat hezitáltam valami semmiségen.
- Romero...- vágok a szavába feldúltan, szorosan magamhoz ölelve. Ó te balga! Mégis hogy fordulhat meg ilyesmi a fejedben? Hogy juthatott egyáltalán eszedbe? - Te komolyan azt hiszed, hogy csak a szex miatt vagyok veled?- kérdem kétségbeesetten, de nem válaszol, testének remegése viszont mindent elárul. Te ostoba kölyök! - El tudod rólam képzelni, hogy csak ilyesmi miatt elhagynálak, csak mert... Ó, Romero...- sóhajtom elkeseredetten. Azt hittem, jobban ismer, de ezek szerint... hát ennyit nézett volna ki belőlem? Talán tényleg túl magas a libidóm, de ez csak miatta van, más ezt nem lenne képes kiváltani belőlem... azért vágyom rá, mert szeretem, mindennél jobban. Ha nem érezném ezt, nem közelednék felé így... viszont... ő a második ember az életemben, akivel ilyen kapcsolatot létesítettem, és én nem tudnám úgy elképzelni a dolgot, hogy valakivel csak a vágyaim kielégítése céljából szexeljek. Nekem érzelmek kellenek ehhez... mély érzelmek... - Ha úgy nem is akarnál mellettem lenni, megérteném. Vágynék rád, hiányozna, és természetesen nem lennék elégedett, de amíg velem vagy, vigyázol rám és törődsz velem... Amíg szükséged van rám, addig én végig melletted maradok. Önszántamból sose mennék el. Túlságosan fontos vagy nekem ahhoz, hogy elhagyjalak.- fogalmazom meg a gondolataimat, kimondva mindent, ami bennem kavargott. Szaggatottan kap levegő után, én pedig megenyhülve hagyom, hogy hozzám bújjon, arcát a felsőmbe temetve sírja ki minden felgyülemlett bánatát és kétségét. Szeretem, mindennél jobban... neki adtam magam, a lelkemmel kezdve, és még ha a fél világ próbálna elszakítani tőle, akkor sem hagynám... nélküle... nélküle én már semmi sem vagyok. Nélküle semminek nincs értelme... nélküle élnem sincs értelme...
Így ha rajtam múlik, életem utolsó pillanataiban is mellette leszek majd.
- Soha...- súgja remegő hangon, szipogva. - Soha senkinek.... nem voltam fontos. Engem mindenki eldob vagy kihasznál. És ez... Ez olyan, mint egy álom. Néha attól tartok, felébredek egy üres lakásban és a magány még jobban fog fájni. Függök tőled, talán fogalmad sincs, mennyire, és szükségem van rád, akár a levegőre.- súgja meg-megakadva, mintha csak a tulajdon gondolataimat öntené szóba.
Hosszú éveket megéltem már, mindet céltalanul, négy fal közé zárva. Mindig mások irányították az életem. Megüresedett báb voltam csupán... érezni is elfelejtettem. Semminek nem volt értelme...
És akkor jött ő. És hirtelen minden értelmet nyert. Függővé váltam. Ha nincs mellettem, úgy érzem, nem vagyok önmagam. Ha nem láthatom a mosolyát, mintha a szívem vérezne. Minden éjszaka félve hajtom álomra a fejem, imádkozva egy rég megtagadott istenhez, szinte könyörögve, hogy ha ez egy álom, akkor álmomban halljak meg, mert arra ébredni, hogy ez nem volt valóság...
Az életem maga volt a Pokol, a véget nem érő kínszenvedés. És egy pillanat alatt maga lett a Menny.
Pontosan értem, mit érez. Alig ismerjük egymást pár hónapja, mégis, lassan egymás nélkül lélegezni sem tudunk... ijesztő, mégis... boldogsággal tölt el...
Lassan néz rám, könnyeit a kezével szétkenve, hogy a szemeimbe nézhessen, nekem pedig egy pillanatra eláll a lélegzetem. - Ryu. Soha rövid és céltalan életem során nem volt még senki, aki ilyen mélyen befészkelte volna magát az életembe, aki így ragaszkodott volna hozzám és így elfogadott volna. El tudod képzelni, milyen hihetetlen ez nekem?- kérdi megenyhült tekintettel, szinte már melegen pillantva rám, én pedig megszeppenten nézek azokba a csodás szemekbe. - Soha még egy állatkám se volt, sőt, még életem se. Te voltál az, aki megtanított erre. Úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki most tanult meg levegőt venni egyedül. Tudod, ez mint jelent?- néz rám, a szívem pedig kínzóan megsajdul, mégis a fájdalom édes érzést hoz magával. Arcomat két keze közé fogja, hogy mélyen a szemembe nézhessen, egy pillanatra megállítva a szívem. - Szeretlek. Kibaszottul és visszafordíthatatlanul.
Bennem reked még a levegő is, a szemeim elkerekednek, hitetlenül nézek rá. Ezt... nem hiszem el. Ez csak egy álom... ez nem lehet a valóság... ez már túl szép ahhoz...
Lassan közeledik felém, én pedig hevesen dobogó szívvel várom, és mikor végre megérzem puha ajkait az enyémet, ahogy lágyan, becézően csókol, úgy érzem, mindjárt én is elbőgöm magam. Engem még... soha, senki nem szeretett. Mindig kiközösített voltam. Minden ember szörnyként tekintett rám, rettegtek tőlem, gyűlöltek, undorodtak... erre most... erre most itt van ez a srác, akinek legalább annyira szüksége van rám, mint nekem rá...
Én... azt hiszem, még sosem voltam ilyen boldog.
Lágyan, gyengéden csókol, úgy kóstolgatja ajkaim, mintha két tini volnánk, akik most ismerkednek egymással... én pedig kipirultan, reszketeg sóhajjal viszonzom édes csókját, átadva magam neki... végül eltávolodok tőle, pihegve, kipirultan, minden tagomban remegve döntöm homlokom az övének, közvetlen közelről nézve azokba a csodás szemekbe. Annyi érzelem kavarog bennük... talán most először engedi, hogy tényleg a lelkéig lássak...
Szólnék, de magam sem tudom, mit kellene mondanom. Én... nem tudom szavakba önteni mindazt, amit érzek... férfiból újra visszavedlek tanácstalan kölyökké, aki csak most ismerkedik az élettel... olyan boldog vagyok...
Végül arra jutok, nem kellene tönkretenni ezt az idilli pillanatot, így hát becsukom a számat, Romero pedig immáron megnyugodva hunyja le a szemeit. Végül szavak helyett, boldogságom kifejezve apró puszit hintek a szájára, mosolygásra bírva ezzel.
Határtalanul boldog vagyok, amiért elmondta nekem mindezt, megosztotta velem a legbelsőbb kételyeit, gondolatait...
Végül elhúzódik tőlem, és én kelletlenül engedem el. Legszívesebben egész nap ölelném.
- Gyere, menjünk készülni.- mondja mély, rekedt hangon, amitől kellemesen megborzongok. Végre úgy tűnik, megbékélt, megnyugodott. Helyre állt a béke.
Felém nyújtja a kezét, én pedig gondolkodás nélkül az ujjai közé csúsztatom az enyémet, hogy aztán együtt álljunk neki készülni és induljunk dolgozni.
A szokásos rutin lecsillapítja a szívem. Ó én édes Istenem, vajon mit tartogatsz még a számunkra? Mert esküszöm, bármilyen akadályt görgess az utunkba, szanaszét töröm, porrá őrlöm... mert most már az ég világon semmivel nem tudod megakadályozni, hogy szeressem.
Már nem veheted el tőlem. Mert ha kell, a Pokolból is visszahozom. Megölöm akár magát az ördögöt is.
*
Hétfő van, ami azt jelenti, hogy meglepően kevés a vendég. Békésen, lassan mosogatok, a poharakat alaposan megtörölgetve. Szám sarkából nem tudom eltüntetni a kis kunkort. Nyugodt vagyok, boldog és kiegyensúlyozott.
Romero nem sokkal mellettem üldögél, egyik kezében cigi, másikban egy pohár víz. Dolgom végeztével leülök mellé, hogy én is magamhoz vegyem a vizespoharamat de kíváncsiságomnak engedve kérgezgessem őt. Ő türelmesen magyaráz, én pedig lelkesen elismétlek mindent. Majd a tegnap tanultakat mondatja fel velem, én pedig vidáman ismétlem el azokat is, elégedetten konstatálva, hogy mindenre emlékszem.
Az a kevés ember, aki itt üldögél, szórakozottan figyel minket, de most már nem mustrálnak olyan éhes tekintettel, mint a múltkor. És ez megnyugtat.
Majd a szünet végeztével mindenki megy a dolgára, Romero a vendégek közé, én pedig, mivel még nincs rendelés, betolom a szendvicsemet.
Azonban néhány rendeléssel később az egyik üveg kiürül. Romero megmutatja, merre kell mennem, hogy másikat találjak, én pedig nyugodtan lépdelek a raktár felé, míg ő beáll a pult mögé.
Meg is találom az említett helyiséget, ahogy aztán érdeklődve pillantok körbe. Annyi itt a pia, hogy egy egész várost be lehetne rúgatni...
Ám ekkor egy kezet érzek meg, ahogy erősen a hátsómba markol. Ösztönösen pördülök meg, az öklömet lendítve, de erős ujjak kulcsolódnak a csuklómra. Te jó isten... egy hatalmas ember magasodik fölém, háromszor akkora, mint én. Alig érek a válláig...
De nem is ez rémiszt meg, hanem a tekintetében ülő undorító, állatias vágy. Magyarázni kezd valamit, de egy szót sem értek. Csak az alapvető formulákat ismerem még, nem tudok értelmet kihámozni a szavaiból. Rákiáltok, hogy engedjen el, de csak felnevet öblös hangján, lefogva a másik kezemet is. Majd belök a hátsó sorban, a magasan tornyosuló dobozok közé és fölém térdel. Rúgnám, ütném, karmolnám, harapnám, de ahogy testével rám fekszik, teljesen mozgásképtelenné tesz. És ahogy megérzem a száját a nyakamon, kezét pedig az ágyékomon, felüvöltök, Romero után kiáltva.
Varázsütésre jelenik meg, egy hatalmasat bemosva a fickónak, aki leszédeleg rólam. Rémülten húzom össze magam, a fal tövébe kucorodva, de nagy kő esik le a szívemről. Tényleg mindig számíthatok rá... mindig jókor érkezik, hogy kihúzzon a bajból.
Rám pillant, gyorsan végigmér, majd megnyugodva hajítja nekem a felsőjét, én pedig görcsösen belekapaszkodom a puha ruhadarabba, ami az ő illatát hordozza. Onnan nézem, ahogy vérben forgó szemekkel lép az épp feltápászkodó férfihez. Számomra érthetetlenül, de egyértelműen fenyegető hangon kezd hozzá beszélni, én pedig sejtem, hogy épp a legcifrább káromkodásainak tárházát csillogtatja. Szabályosan verni kezdi a magatehetetlen fickót, a testi különbségek egy fikarcnyit sem számítanak.
Megbűvölten nézem, ahogy szó szerint szarrá veri a fickót. Az arca lassan felismerhetetlen, sokszor éles reccsenések váltják fel a mély hupogásokat és fájdalmat nyögéseket. Pár perc múlva a fickó kis híján öntudatlanul, nyáladzva fekszik a földön, a saját testnedveiben úszva, én pedig a félelem mellett egy cseppnyi büszkeséget is érzek. Elégedettséggel tölt el, hogy értem még ezt a fickót is képes lenne hideg vérrel megölni...
Végül feltápászkodom, mögé lépve karjaimat fonva köré, hogy megnyugtassam. De nem a szánalom vagy az együttérzés miatt teszem, inkább csak az állásunkat féltem.
Erre végre leáll, nagyot fújtat, majd felém fordulva szorosan magához ölel, én pedig megnyugodva bújok az ölelésébe.
- Nyugi. Nincs semmi baj.- súgja megnyugtatóan, lágyan cirógatva, majd arcát jól ismert mozdulattal a hajamba temetve. Én is megnyugszom, elszáll minden félelmem, a testem remegése is csillapodik. Végül kezét állam alá csúsztatja, hogy fejemet felemelve ellenőrizze az arcomat is, megbizonyosodjon róla, hogy tényleg nem történt semmi komolyabb dolog. De csak megkönnyebbülten pillantok rá, ezzel jelezve, hogy minden rendben.
Majd a kezemet fogja meg, hogy azt is megvizsgálja, de kihúzom az ujjai közül. Ennek sincs semmi baja, csak megszorította az az állat, de az hamar el fog múlni. Végre sötét tekintete ellágyul, megkönnyebbül, finom puszikkal hinti be megviselt kacsóm, én pedig elmosolyodom, megborzongok minden érintésére.
Majd szájával arcomra, homlokomra kúszik, végül számra hajol egy megkönnyebbült sóhaj közepette. Megremegve simulok hozzá, úgy viszonzom az édes csókot, lágyan, becézően, mintegy ezzel is megnyugtatva.
Végül felkapja az üveget, amiért eredetileg jöttem, a kezembe adja és int, hogy menjek vissza dolgozni, míg ő elintézi az ájult pasast.
Megnyugodva állok vissza a pult mögé. Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy tényleg mindig számíthatok rá. Mindig.
Ahogy visszatér, arcán nyugodtság, de nem kerüli el a figyelmem, hogy sűrűbben pislog felém. Boldogan mosolygok. Olyan, mint egy őrangyal. A nap 24 órájában vigyáz rám.
*
Ahogy otthon becsukódik mögöttünk az ajtó, Romero hirtelen magához ránt majd mielőtt még hangot adhatnék meglepetésemnek, mohón, vadul tapad az ajkaimra. Meglepett nyögéssel viszonzom a csókot. Ő közben lerúgja a cipőit, majd derekamnál fogva megemel, én pedig ösztönösen fonom lábaim a dereka köré. Te jó ég... oda vagyok ezért az énjéért...
Vad szenvedéllyel, birtoklóan, féltékenyen hatol a számba, én pedig képtelen vagyok felvenni ezt a vad tempót, kábán hagyom, hogy uralkodjon rajtam, hogy a magáévá tegye ajkaimat... a hátával feszül neki a háló ajtajának, ami nyikorogva adja meg magát, majd a következő pillanatban már az ágyon találom magam, ő pedig fölöttem. Egy pillanatra sem enged el, fullasztóan veszi birtokba ajkaimat, egymás szájából kapkodjuk a kéjes sóhajokat... talán amiatt a fickó miatt ilyen...?
Bárhogy is legyen, ez most annyira váratlan... és izgató...
Csak egy pillanatra távolodik el, hogy a felsőmet erőteljes mozdulattal tépje le rólam. Még a levegő is bennem akad a tekintetében tomboló vad vágy láttán... megremegek... te jó ég... már most kő kemény vagyok...
Nagyot nyelve, reszkető kezekkel nyúlok felé, hogy türelmetlenül szabadítsam meg a felsőjétől, és mikor csupasz bőrünk újra egymáshoz simul, reszketeg sóhaj hagyja el a számat... milyen forró a bőre...
Újra ajkaimra tapad, legalább olyan hevesen, mint az előbb, és játékosan vezetve éri el, hogy oldalra döntsem a fejem. És amint felszabadul előtte a terület, azonnal nyakamra siklik, vadul véve birtokba, vörös pecséteket égetve bőrömbe... ajkai, akár a parázs, minden érintésére borzongás fut végig rajtam...
Közben egyik keze oldalamra talál, körmeivel vörös árkokat váj bőrömbe, hogy aztán ajkaival sietve végigcsókolja azokat... reszketegen, a lepedőt markolva figyelem, ahogy gyorsan lejjebb siklik testemen, nadrágomat türelmetlenül lerángatva, és ahogy előkerül meredező férfiasságom, azonnal a szájába fogadja.
Kéjes nyögéssel vetem hátra a fejem, a vérem pezseg, a szívem hevesen kalapál, a levegőt gyorsan szedem... sóhajaim szinte már egymásba olvadnak, a kéj kitölti minden porcikám, elhomályosítja gondolataimat...
Észveszejtő, mit művel velem... teljesen elveszi az eszem... megőrjít... birtokol...
Testem hol megfeszül, hol elernyed, ahogy keményen szív, remegve fészkelődök alatta, de nem hagyja annyiban, keményen lefogja a csípőm. Durván szív, majd nedves nyelvét futtatja végig rajtam, mielőtt újra elnyelne a kemény forróság...
Megszűnik minden, csak ő tölti ki a gondolataimat... a testem mindjárt elolvad...
Megérzem egyik kezét combomon, ahogy gyengéd erőszakkal széthúzza lábaim, hogy aztán combom érzékeny belső felét karcolgassa körmeivel... az apró fájdalom csak tovább növeli kéjem, és csak ez az utolsó löket kellett, felhörrenve rándul görcsbe a testem, de mielőtt elélvezhetnék, gonoszul elszorítja a farkam. Csalódottan nyögök fel, amiért megfosztott ettől a kéjes érzéstől, de nincs túl sok időm bánkódni, mert keze tovább siklik, egészen a bejáratomig, hogy erőteljes mozdulattal nyomja belém egyik ujját...
Sikoltva vetem hátra a fejem, testem összerándul, ahogy megérzem magamban, újra csiholja bennem ezt az új, de így másodszorra már ismerős érzést... ott belül... szinte lángolok... olyan különleges... de csodálatos érzés...
Mély morranást hallat, majd forró nyelvét végigfuttatja merevedésemen, majd újra a szájába fogad. Artikulátlan nyögésekkel adom tudtára, mennyire tetszik, amit művel. Majd megérzem magamban még egy ujját, ahogy lassan simogatni kezd belülről... mindjárt beleőrülök ebbe a kéjbe...
Többször kerülök orgazmusközeli állapotba, de sosem engedi, hogy átlépjem a határt, mindig megakadályozza, pattanásig feszítve ezzel...
Majd hirtelen kihúzza belőlem az ujjait, én pedig csalódottan felhörrenek. De csak farkamon simít velük végig, hogy az előváladékkal még inkább benedvesítse őket, majd hirtelen újra belém nyomja ujjait. Vékony nyikkanással kapok újra levegőért, a kisujjamtól a fejem búbjáig reszketek már... ő, hogy fokozza élvezetemet, végigkaristolja a mellkasom, majd fölém mászva újra megtámadja a nyakamat, vadul megszívva, meg is harapdálva a vörös foltot. Majd újra megérzem forró szájat az enyémen, ahogy birtoklón tör ajkaim közé nyelvével... odaadóan csókolok vissza, a lepedőt görcsösen szorító karjaimmal most őt ölelve kétségbeesetten...
Kicsit eltávolodik, de csak hogy szabad kezével a nadrágját kezdje bontogatni, majd egy erőteljes mozdulattal megszabadul attól is. Elakadó lélegzettel figyelem, ahogy vágytól kavargó szemekkel újra rám ereszkedik, ujjait kihúzva belőlem. Merevedésünk összesimul, majd kőkemény, forró farkát a bejáratomnak dörzsöli, én pedig megfeszülve, bennszakadó nyögéssel szorítom magamhoz...
De... ez így nem jó... a vágy mögött, a tekintetében, bár elenyészően, mégis egy cseppnyi hezitálást vélek felfedezni. Én... nem akarok önző lenni többé. Hajába markolva, gyengéden vezetem vissza újra ajkaimra, hogy heves csókban forrjunk össze, közben pedig addig ficergek alatta, amíg vágyunk újra össze nem simul.
- Ryu...- morran fel mély, rekedt hangon, már-már figyelmeztetően, de csak lágyan rámosolygok.
- Nem akarom, hogy ostobaságot művelj.- súgom a fülébe reszketegen, mire csak értetlen tekintetet kapok válaszul. A nyakába csókolok forrón, majd kéjesen megszívom egy helyen, vörös pecsétet hagyva rajtam. - Nem akarom, hogy olyat tegyél, amiben nem vagy száz százalékig biztos. Amíg egy picit is hezitálsz, én várni fogok... nem érdekel, meddig tart majd...- súgom a fülébe kedvesen, odaadóan, majd bele is nyalok, kezeimmel hátát átfogva, körmeimmel mély árkokat vájva bőrébe, ezzel egy kéjes nyögést kicsalva belőle.
- Köszönöm.- súgja, én pedig arcára simítva újra megcsókolom, ezúttal jóval lágyabban. Majd egyszerűen fordítok a helyzeten, és csípőjére ülve magasodok fölé, kéjenc arckifejezéssel.
- De addig is, érezzük jól magunkat... mutatok neked egy új pózt.- súgom, erotikusan megnyalva az ajkaimat, majd egyszerűen megfordulok. 69...
Kényelmesen elhelyezkedem rajta, majd hirtelen a farkára markolok és mint egy cica, nyalogatni kezdem. Hallom, ahogy mély hangján felmorran, majd újra megérzem kutakodó ujjait, ahogy bejáratomat masszírozza. Elégedetten nyögve fogadom ajkaim közé kemény farkát, és mint ahogy ő az előbb, úgy kezdem hevesen, vadul szívni...
Végre újra belém hatol ujjaival, és én kéjesen felnyögök, de nem hagyom abba az izgatását. Szabad kezével merevedésemet kezdi masszírozni, én pedig megremegek, bosszúból combjának belső felét kezdem finoman körmeimmel karistolni... megremeg, én pedig elmosolyodom...
Majd az eddigieknél jóval durvábban szívom meg, szabad kezemmel heréit kényeztetve finoman, mire a teste megfeszül, ujjait jóval mélyebbre nyomja bennem, és ugyanabban a pillanatban élvezünk el...
A testem görcsbe rándul, felsikoltok az élvezettől, ő pedig mély, állatias hörgést hallat... forró magja az arcomra spriccel, én pedig kipirultan, pihegve gördülök le róla, zavartan letörölgetve a képem. Te jó ég... ez most annyira intenzív volt...
A kezét nyújtja, én pedig gondolkodás nélkül megfogom. Felhúz magához, derekamat átkarolva magához ölel, én pedig megnyugodva simulok hozzá, a takarót magunkra húzva...
- Ryu...- hallom a nevem, és mosolyogva pillantok fel bizonytalan arcára. - Biztos, hogy jó neked így?- kérdi, én pedig válaszul puszit nyomok a mellkasára.
- Persze, hogy jó így. Sőt, több mint jó. Tudod... én azt hiszem, sosem voltam a szavak embere és nehezemre esik megfogalmazni mindazt, amit érzek... mégis megpróbálom.- mondom zavartan elpirulva, majd nagy levegőt veszek. Mellkasát kezdem cirógatni, hogy ezzel is oldjam a zavarom, de még így is sok időbe telik, míg végre összeszedem magam. - Tudod, gondolkodtam azon, amit mondtál... és...- kezdek bele, lassan, minden szót alaposan megfontolva. - Rájöttem, mennyire önző is voltam. Túl sokat követeltem tőled, nem vettem figyelembe az érzéseidet... szeretnék bocsánatot kérni.- pillantok fel rá bizonytalanul, és egy meglepett arccal találom szemben magam.
- Mindketten önzők voltunk, emiatt...- vágna a szavamba, de csak megrázom a fejem, ezzel félbeszakítva. Felülök, ezzel picit eltávolodva tőle, kipillantva az ablakon a békésen sikló bárányfelhőkre.
- Te is bocsánatot kértél, most rajtam a sor. Elmondtad, mit érzel, és ennyivel én is tartozom.- jelentem ki, ellent mondást nem tűrően. Felhúzott térdeimet átkarolom, így gondolkodva. - Azt mondtad, félsz, hogy nem vagyok elég türelmes veled szemben. Én... azt hiszem, igazad van. Tényleg nagyon türelmetlen vagyok. Jobban vágyom rád, mint azt valaha el tudnád képzelni, de... ez azért van, mert szeretlek.- súgom reszketegen, beleborzongva a szóba. Életemben másodszor mondom ki ezt... és... megijeszt...
Karokat érzek meg magam körül és fázósan bújok az ölelésébe. Hátamhoz simul, cirógat, arcát a hajamba fúrja én pedig megremegve hunyom le a szemeimet.
- Szeretlek, Romero, pont annyira, mint te engem.- súgom, ezzel pecsételve meg a kapcsolatunkat. Tudom jól, hogy elmondhatatlanul szeret... és én is elmondhatatlanul szeretem őt. Jobban talán nem is szerethetnénk már egymást... - Neked adtam mindenem, a testem, a lelkem, és miattad még arra is képes voltam, hogy megszökjek arról a helyről, hajóra szálljak és útra keljek ebben az ijesztő világban, olyan helyre menjek, ahol még sosem jártam. Ez mind hihetetlenül ijesztő volt nekem, de erőt adott, hogy mellettem vagy. Érted bármire képes képes lennék.- súgom, végigsimítva engem ölelő karjait. - Viszont... nálam a szerelem automatikusan szexualitással jár. Azt hiszem, ez a felnőtt kor egyik átka.- nevetek fel, de hangom inkább megkínzott. - Vágyom rád, mert szeretlek, és szeretlek, mert vágyom rád. Ez a két dolog szétválaszthatatlan. Ha rápillantok egy másik nőre vagy férfira, nem érzek az ég világon semmit. Én... nem lennék képes mással szeretkezni rajtad kívül. Egyenesen taszít a gondolat, hogy valaki más érjen hozzám. És csak azért, mert még nem vagy felkészülve, eszem ágában sincs itthagyni téged.- mondom végül, amire igazán ki akartam lyukadni. Érzem, ahogy megszorulnak körülöttem a karok, én pedig megnyugtatóan kezdem cirógatni a kézfejét. - Más nem lenne képes kielégíteni engem, érted? Te vagy az egyetlen. És nem bánom, ha várnom kell rád. Kicsit sem. Majd ha egy napon úgy érzed, készen állsz, és a kételkedés legapróbb gondolata sem fordul meg a fejedben, majd szólj, és én akkor teljesen oda fogom adni magam neked. De addig türelmes leszek és várni fogok. Rendben?- pillantok hátra a vállam fölött, reménykedve nézve rá, ő pedig halvány mosollyal simít az arcomra, majd lehel lágy csókot az ajkaimra.
- Rendben. Ígérem, szólni fogok.- bólint végül, én pedig megnyugszom a szavaira. Nem akarom siettetni. Visszafordulok, újra mellkasának dőlök és folytatom, ahogy ő is tette nemrég. Elmondok most neki mindent, ami igazán a lelkemet nyomja...
- Pár hónapja ismerjük csak egymást, mégis, ilyen rövid idő alatt a kapcsolatunk ennyire mély lett... tudod, ez megijeszt.- súgom halkan, gombóccal a torkomban. Érzem, ahogy megfeszül, de erőt véve magamon folytatom. - Én... mióta az eszemet tudom, az emberek szörnyként tekintettek rám, undorodtak tőlem... a tulajdon anyám rettegett tőlem... veled ellentétben én sokat éltem már. Mégis, az életem kiüresedett volt. Olyan volt, mint egy vég nélküli, szenvedésekkel teli körforgás... minden nap teljesen ugyanolyan. Minden egyes rohadt nap átéltem ugyanazt a poklot... és mikor megjelentél... én... én...- hangom elcsuklik, de nem engedem, hogy az érzéseim túlnőjenek rajtam, inkább megköszörülöm a torkom és folytatom. - Hosszú ideig nem akartam elhinni, hogy ez valóság. Túl szép volt ahhoz. A mai napig túl szép ahhoz... minden este, mikor elalszom, abban reménykedek, hogy mikor másnap felébredek, ne találjam magam megint abban a fehér szobában, a négy fal között, egyedül. Sokszor még mindig eszembe jut, hogy talán csak... talán csak az őrület játszik velem és igazából egy gumiszobában ülök, kényszerzubbonyban, megbomlott elmével...- susogom, majd nagyot nyelve még közelebb húzódok hozzá. - Pontosan tudom, mit érzel, Romero. Mert bennem is ugyanazok a kételyek vannak, ugyanazok a félelmek. Soha nem szeretett senki. Senkit nem érdekelt, hogy ezen a világon vagyok... de az, hogy érezlek, ahogy a nevemet mondod, rám nézel, hozzám érsz, meggyőz arról, hogy ez igenis a valóság.
- Ryu...- súgja a nevem, én pedig összepréselt ajkakkal törlöm ki a könnyeket a szemeim sarkából. Nem akarok sírni, nem akarok könnyeket pazarolni többé, mikor nincs okom sírni. Boldog vagyok, boldogabb, mint valaha.
- Nem akarok nélküled élni. Nem engedem, hogy bárki is közénk álljon, ha kell, hát az apádat is megölöm majd. Ha kell, megölöm magát az ördögöt is.- súgom határozottan, elszántan. - Nélküled semmi nem vagyok. Nélküled semminek nincs értelme. Nélküled élnem sincs értelme, Romero.
Maga felé fordít, majd hevesen az ajkaimra tapad, én pedig reszketegen felsóhajtva karolom át a nyakát s viszonzom forró csókját...
- Szeretlek...- súgom az ajkaiba...
*
A napok komótosan telnek. Mindketten nyugodtak vagyunk végre, a feszültség elszállt, mintha soha nem is lett volna. Romero tanít, én pedig iszom a szavait, lassan már meg tudom értetni magam az emberekkel.
Hétvége van, tehát hatalmas a forgalom, egy levegővételnyi időnk sincs. A bár dugig van, ráadásul már későre jár, vagyis a legtöbb ember alaposan felöntött a garatra. Ez jócskán megnehezíti a dolgunk, ugyanis két részeg embert szétválasztani, mikor elhatározzák, hogy szétverik a másikat, nem tartozik a legegyszerűbb dolgok közé.
Most is pont egy balhé van kialakulóban. Romero agresszívan két állatot próbál szétválasztani. A kezében tartja a dolgokat, meg is adja a módját a két baromnak.
Azonban a háta mögött egy másik részeg fazon tűnik fel, kezében kés villan.
Én pedig vérszemet kapok.
Egy jól irányzott dobás, az egyik vodkásüveg pedig szilánkokra törik a homlokán. A fazon felordít fájdalmában, hátratántorodik, a bal szeméhez kap. Beleálltak a szilánkok. Kipattanok a pult mögül egy újabb üveggel, a tekintetem vérben forog, remegek a dühtől. A fazonhoz lépek, a kabátjánál fogva felrántom a földről és a falhoz nyomom, teszek rá, hogy egy fejjel magasabb nálam. Összeszedve minden nyelvtudásom válogatott fenyegetéseket sziszegek neki, közben az üres üveget a falhoz csapom. Az üveg kettéreped középen, éles, hegyes szilánkok állnak ki belőle. A rémült pasas torkához szegezem.
- Ha még egyszer meglátlak itt, kivájom a másik szemedet is, aztán egyesével levagdosom a végtagjaidat és kibelezlek.- sziszegem fenyegetően. Megannyi szempár fordul felém hitetlenkedve.
- Ryu!- lép mögém Romero aggódva. Gyilkos tekintettel nézek a berezelt pasasra.
- Takarodj innen.- mondom még utoljára, majd ellépek tőle, a fazon pedig rémülten kibotorkál. Egy erős kezet érzek meg a vállamon, ahogy biztatóan megszorítja. A maradék feszültség levezetéseképpen az üveget az egyik részeghez vágom, aki fájdalmasan felkiált, majd Romerohoz fordulok, hozzásimulok és követelőzően tapadok az ajkaira. Magasról teszek rá, hogy mindenki minket bámul. Most legalább tudják, hogy a duónk mindkét tagja életveszélyes, nemcsak az egyik...
Felmorranva túr a hajamba, vadul, birtoklóan visszacsókol, én pedig belesóhajtok a csókba...
Majd int, hogy menjek vissza a pult, és én engedelmesen visszabattyogok. Még látom, ahogy szigorúan körbetekint, mire szinte varázsütésre folytatja mindenki a beszélgetést.
Szerkesztve vicii által @ 2012. 05. 13. 18:42:36
|
| Laurent | 2012. 05. 12. 14:39:16 | #20896 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Szökevényemnek~ viciinek
-Hogy kell bemutatkozni? - kérdezi kipirulva, én meg kérésére lassan mondom neki és ő szépen el is ismétli.
-Nem is rossz.
Szalad ki a számon a dicséret, amitől felvillanyozva kezd újabb kérdezősködésbe, én pedig türelmesen tanítgatom a séta alatt. Boldogan ismétli a tőlem hallott szavakat, és mire a bárba lépünk, már a legalapvetőbbeken túl van. Persze elmondtam neki azt is, hogy hogy küldjön el valakit a kedves anyukájába, de azért a biztonságos elnézést is megtanítottam neki. Belépve először az ő arcát figyelem, de szemében a csillogás tudatja velem, hogy tetszik neki. A pulthoz kanyarodunk, ahol a főnök máris köszönt és nekiáll papolni, hogy mit lehet és mit nem. Nem nehéz szabályok. Ne lopj, ne ölj, ne árulkodj, és védd magad meg ami a tiéd. Farkastörvények. Tetszik.
-Mit mondott? - lehelete csiklandoz, de a kérdésére koncentrálok.
-Csak a szokásos. Fizetés, munkaidő, szabadnap, szabályok...
Vállat vonok, nem kell mindent tudnia. Még figyelem, ahogy beterelik őt a pult mögé és elkezdik őt ismertetni az öntögetés fortélyával. Még jó, hogy mosogatni már elég rutinosan tud. Különben elég hamar kibukna, ki is ő valójában. Nekem nem kell sok felvilágosítás, megmondja az ürge, hol a VIP és hol a legutolsó asztal, onnantól meg simán lavírozok az asztalok között. Talán egy görkorcsolyával gyorsabban menne... Hm... Lehet majd megkérdezem a főnököt erről. Minden fordulónál ellátom Ryut pár hasznos tanáccsal, és láthatóan egyre jobban és gyorsabban boldogul. A szünetkénk alatt a pultra könyökölve nézek rá. Kicsit ziláltnak tűnik, de úgy tűnik minden kézben.
-Na? Mit gondolsz, tetszik?
- Rosszabbnak képzeltem.- felkuncogok, ő meg válaszul rámnevet - De azért nem mondanám, hogy könnyű. Eléggé elfáradtam.- támasztja magát a pultnak, és én el tudom képzelni, hogy milyen rossz lehetett neki ez a mély víz.
- Pedig még csak a munkaidőnk kiözepénél tartunk.- vigyorgok, mire elhúzza a száját.
- Egek...
A számról a görbe levakarhatatlan, még akkor is, amikor az ő arcáról végképp eltűnt, sőt, fra tekintettel pillant körbe. Lehet mégse volt jó ötlet ide hozni? Sok gusztáló tekintet kereszttüzében áll, és én is csak azért vagyok szerencsés, mert ki van dekorálva a képem. Megborzong, mire azonnal reagálok, anélkül hogy átgondolnám szavaim.
-Mi a baj?
Megrázza a fejét, majd hirtelen a felsőmre markolva húz közelebb és a számra tapad. Nyelve és fogai kérnek bebocsátást, én meg kezén végigsimítva felkúszok a tarkójáit és cirógatni kezdem. Beengedem, és visszacsókolok, finom édes ízű a szája most is, és ez a hirtelen vadság, meg a sok tekintet rajtunk csak még bizsergetőbbé teszi a dolgot. Birtoklón kerekedek felé a csókban, míg el nem szakadunk egymástól, és ő máris a poharak felé fordítja pillantását. Pedig nem haragszok, hogyha ezt a kirohanást szégyelli... de inkább most hagyom őt, és visszasétálok a vendégek közé, a lehető legmogorább pofát öltve. Tudom, mostantól lesz pár olyan vendég, aki a folytatás reményében sokat fog idejárni.
Nehezen, de sikerül elfojtani a vigyorom.
~*~*~
Bezárt végre a bazár. Ám takarítás közben Ryu nagyon furcsa. Eleinte azt hittem, fáradt, de ez már más.
-Ryu, valami baj van?
-Minden a lele... lehel... lehető legnagyobb rendben!- Rázza a fejét mosolyogva, és amikor a felismerés belémcsap, elvigyorodok.
-Te... berúgtál?
Emlékszem, a hajón nem akart inni, mert még sose volt részeg... De ez most váratlan volt és végtére is azt hiszem elég vicces. Komolyan rámfókuszál, és közben majd eldől, de hála az égnek ott a seprűje meg az asztal. Kacagva válaszol.
- Dehogy! Csak vidám vagyok...- legyint, majd a lendülettől a földön elterülve folytatja a vihogást. - Ez... ez annyira... bizarr! - Felé hajolok mosolyogva, hogy kell-e neki segíteni.
-Örülök, hogy ennyire jól mulatsz, de meg fogsz fázni a padlón. Kelj fel.- próbálom felhúzni, de álmodozva néz a szemeimbe, és kezeivel tétován nyúl fel, hogy a hajam a fülem mögé tűrve tovább bámulhasson.
- Gyönyörű szemeid vannak...
Ez most váratlan volt. És mivel igazán őszinte csak a gyerek és a részeg tud lenni, határozottan végigbizserget a bókja. Ő az első, aki bele mer nézni a másik, fura szemembe, sőt, áhítattal csügg rajta, és szereti. De a pillanat megtörik, ahogy arca nevetésbe fordul, és oldalára gördülve folytatja a nevetgélést. Addig sietve összepakolom a takarító cuccokat, úgyse nagyon látszik, ha ma nem nagyon takarítunk össze, elvégre kezdők vagyunk vagy mi, és felámogatom Ryut, hogy hazamehessünk.
-Tudod, vicces vagy részegen.
- Nem is vagyok részeg... csak... csak... illumná... illulimá... illu...- fúj egyet, akár egy dühös cica, és három utcán át akadozva, bágyadtan,de próbálkozik. - Il... lu... mi... nált... illuminált!
Ellép mellőlem, talán csak mert a lábai a másik irány mellett döntöttek, és következő lépésként seggreesik. És megint nevet.
-Ennyire nem lehh... lehetek béna!
Kuncog nyújtózva, majd némi szerencsétlenkedéssel elkezd vetkőzni.
-Te meg mégis mi a fenét csinálsz?- ijedten ugrok oda, hogy visszahúzzam rá, de harc közben összegabalyodik, és már a fejét se látom.
- Melegem van!
Nyögi, és megszabadulva a ruhától hozzámvágja. Ekkor gombolkozásba kezd. Kezeit határozottan fogom le és hazafelé vonszolom. Már nincs sok hátra.
-Ryu, kint vagyunk a nyílt utcán! Itt nem vetkőzhetsz le!- közlöm vele, de erre bedurcázik. Csodás.
- De meleg van! Megsülök...
- Bírd ki hazáig.
Erre beszélni kezd, hogy miért is ivott, és mit is, de szerencsére lassan megy neki a beszéd, és mire a végére ér, addigra már haza is érünk. De alig csukódik be mögöttünk az ajtó, ő szorosan hozzámsimul, nyakamba fúrva az arcát, és forró, alkoholgőzös lehelettel búgja bőrömbe:
-Kívánlak.
Hangja akár valami méz, édes és ragacsos, egy pillanatra azt hiszed átlátsz rajta. Nyakamra tapad, mint valami kis vámpír, és forró csókja helyét megszívja. Minden erőm összeszedve tolom el magamtól. Lehet hogy részeg és tényleg ezt akarja, de akkor is nem akarom kihasználni a helyzetet. Úgy érzem nem lenne fer. Erre a földre ülve folytatja a vetkőzést.
-Gyere, lefekvés előtt meg is kell mosakodnod.- kezem nyújtom, erre válaszul nyelvet ölt és hozzámvágja az ingét, majd egy szál alsóban kiterül a földön felsóhajtva.
- Nem akarok.
Mint egy hisztis óvodás, aki nem akar aludni, de azért megpróbálom felhúzni, de sikertelenül. Végül felkapom a karjaimba megunva a fürdőbe kormányozva. Addig ő szórakozottan harapdálja a nyakam. A kádba teszem és hideg vizet engedek rá, amitől felsikkantva kiugrik onnan, és elslisszol. Mire a szobába érek, már a takaró alatt gubbaszt teljsen csupaszon. Tényleg mint egy gyerek.
-Ryu, valahogy ki kell józanodnod.- válaszul csak egy kéjenc arcot kapok, ami a paplan alól kukucskál ki.
- Akkor adj néhány kijózanító csókot...
Mint egy gyerek. De hát na. Mosolyogva mászok hát hozzá, és kapok egy meggyes csókot tőle, amit ő tombolva változtat vad követelőzéssé. Elhajolva újrapróbálkozom.
-Gyere szépen, veszel egy jó kis hideg zuhanyt.
- Nem kell hideg... meleget akarok!- nyüszít a takaró alá bújva.
- Ryu!
Még erre sem mozdul. Megpróbálom lehúzni róla a bástyáját, sikertelenül, mígnem felé magasodva lerántom róla. De ő gonosz mosollyal ajkain a hátára fordul, és kezével hajába túr, morzsolgatva tincseit, másik keze meg lassan, kívánatosan siklik rajta végig, egészen amíg saját vágyára nem talál.
-Érezni akarlak magamban, Romero...
Lábai széttárva, és meztelen valóját szinte kínálja nekem, hangja végigkúszik a szobán, visszhangozva, én pedig itt állok a kísétés küszöbén, és egy fuvallatra vagy egy sóhajra várok tán, hogy az meglökhessen, és én felesve a küszöbben átessek a másik oldalra. S lám, nyújtja felém kezeit, és úgy érzem magam, mint Szinbád, akit a szirének csábítanak. Tekintete rabul ejt, lélegzetem elakad, és a kislábujjamtól a fejem búbjáig végigborzongok, és kiráz a hideg. Mindenütt libabőrös vagyok, mintha az ő melegéért reszketne testem. Fázok nélküle. Mégis csak állok, nézve rá, elbűvölve, akárha a nagy tengeri utazó tehette valamikor, tehetetlenül. Keze lesiklik mellkasán, hogy a merevedésére találva végre kielégülést adjon magának, másik kezével meg érzékeny pontjain rohan végig. Szeme lecsukódik egy pillanatra, felnyög és újra a szemembe néz azokkal az alkoholtól csillogó szemekkel...
Éhesen hullok rá, fölé magasodva, fázva és magányosan, csókjáért hajoolva. Forrón sóhajt számba, valami meggyes ízű töményet, és kissé olyan, mintha attól részegülten esnék neki. Igazából azonban az veszi eszem, amit művel velem folyamatosan. Szívem vadul tamtamol, mert én vele ellentétben nem ittam, és nem fedi gondolataim az alkohol köde. Félek... kemény mellbimbójára találok, és kezem ösztönösen cseleszik. Nyögve szakad el a csókból, és máris nekilát megszabadítani a ruháimtól, és amikor megakad, én folytatom. Csupasz bőre felhevíti az enyém, melegénél úgy érzem én is felengedek, elkeseredetten bújok hozzá közelebb és még közelebb, de mintha még most se lenne elég közel. Hozzámdörgölőzik, lábaival satuba szorít, én pedig csókjaimmal testét borítom el, míg kezeimmel lágyan végigsimítok rajta. Hajamba túrva búgja a nevem szexi hálószobahangján, én meg válaszul ágaskodó merevedésére markolok, de mielőtt belekezdhetnék, megállít.
-Neh...
Sóhajtja, kipirultan és ziláltan, én pedig értetlenül nézek rá. Nem értem, mit akar. Hát nem erre vágyott? De szemei lecsukódnak, és csupán öntudatosan irányító keze adja tudtomra, hogy még nem kell detoxra vinni. Elhagyjuk a vágyát, lejjebb vándorolva, a vérnyomásom pedig megduplázódik. Lábait széjjelebb tárja, tömény kéj és vágy ül ki arcára, amíg nyögni kezd összefüggéstelenül, és érthetetlenül, mégis a hangsúlyból és a követelőző sürgetésből nem nehéz rájönni, mit is akar. Tekintete eltűnik, arcára kiül a várakozás, én pedig haloványan remegve, lefagyva meredek rá. Én nem tudom... Én... Ezt nem fogom... képtelen vagyok rá...
Keze lágyan a csuklómra szorít, és átlök ezen a ponton is, finoman tolva kezem meg, így közéépső ujjam ujjperce az izomgyűrűk közé csúszik. Nyikkanva akad el lélegzete, de arcán nem látok fájdalmat, csupán azt a gyönyör előtti rándulást. Megállok megint, tétován és tanácstalanul, várva valamire, hogy rám nézzen talán... De szemei rejtve maradnak előttem, és talán jobb is hogy nem látja rémülettől eltorzuló arcomat. A szorítás lassan enyhül, én pedig megmozdítom ujjam, amitől újra felnyög, és csípője ezem felé lendül, ezzel magába szippantva majdnem az egész ujjam. Szemei résnyire nyílnak, de a távolba merednek, nem is engem látva, én pedig sietve hajolok szájára, vadul csókolva őt, hogy hunyja vissza a szemeit, és nem láthasson engem. Egyik keze közben reszketve, lassan az ölemre kúszik és kényeztetni kezd. Csodával határatos módon áll mint a cövek, mintha az is megdermedt volna az idővel együtt. Ügyködése valahol kellemes, de korántsem elég hogy elvonja a figyelmem. Ujjam lassan mozgatom benne, míg teste lágyan hullámzik a gyönyörtől, és sűrű nyögdécselésére még egy ujjam lassan az első mellé tolom. A tarkómon és a farkamon lévő keze megfeszül, ujjai markolásra görbülnek, amitől legnagyobb rémületemre azonnal elélvezek, de így legalább van okom a nyakába temetni arcomat. Könnyek égetik a szemem. Én nem értem ezt. Én nem akartam. Nekem ez túl sok! Ryu, meg akarok állni, de nem merek. Mert neked ez úgy tetszik, én meg nem akarom hogy csalódj bennem! Úgy érzem valahol magamra maradtam, mert te túlságosan elől jársz, én meg lemaradtam, és te még csak észre sem veszed. Legalább haragudni tudnék rád ezért! Bőröm most már nem a bőre, hanem a könnyeim égetik, és a parányi cseppeket a párna lassan felissza. Közben a két ujjam teljesen eltűnik benne, mígnem a forró hús megfeszül körülöttük, és felsikoltva élvez el.
Sietve húzom ki belőle ujjaim, és amíg elég alélt, addig kimászok mellőle, és besurranok a fürdőbe. Remegő kézzel nyitom meg a csapot, és állok jéghideg víz alá, felszisszenve az érzéstől, de kijózanodva. A falnak döntöm homlokom, és hagyom hogy az alázúduló víz elmossa egyre hulló könnyeim nyomát. Vajon a nagy kalandor, Szinbád hogy érezte magát, amikor a szirén elengedte? Hajamba túrva rejtem el arcom a csempék elől, majd lassan lecsúszok a fal mentén, és apróra kucorodva hajtom fejem a két térdem közé, előre-hátra ringatózva.
Nem tűnik fel, mikor változik a víz hőmérséklete. De amikor két kéz siklik vállaimra, és én ijedten kiáltva vetődök a sarokba, megint megáll az idő egy pillanatra. Eltűnik egy mosoly, és a barna szemebe aggodalom lopózik. Ryu. Lehunyt szemmel veszek pár mély levegőt, elvégre erről nem tehet.
-Romero, jól vagy?
Hangja halk és tapogatózó, talán már nem is először szól nekem. Kezembe temetem arcom, és amögül bólogatok. Persze, minden a legnagyobb rendben. Most sokkal lassabban ölel meg, de kivételesen képtelen vagyok elegedni magam. Mezítelen teste feszélyez és frusztrál, halványan remegni kezdek. Lassan eltávolodik, de nem annyira mint szeretném, csak úgy, hogy az arcomba tudjon nézni. Homályos csillogás uralja még mindig tekintetét, fókuszáló szemei mutatják, hogy még mindig kába. Van rá némi esély, hogy másnap nem fog rá emlékezni. Végigsimít arcomon, de nem közelít, csak lágyan babusgat, és lassan összepréselt ajkaim ellazulnak, és már nem szorítom annyira egymásnak fogaim se. Sajog az állkapcsom. Azt hiszem minden rendben lesz. Ugye? Választ keresve fürkészem tekintetét, ami gyakorta hosszú időre eltűnik a szemhéja mögött. Erőt veszek magamon, és kezét megfogva felállítom magunk, elzárom a csapot és megtörlöm őt, ráhúzom a pizsamát, majd én is sietve felöltözök, mert iszonyatosan ráz a hideg. Az ágyban ő ugyan úgy bújik hozzám, mint máskor, én azonban csak félszívvel viszonzom az ölelést.
Amikor ölelése ellazul, és egyenletesen lélegzik, kisurranok karjai közül, ruháim felkapom, felöltözök, és a nappaliba lépve valami ősrégi lapot kapok kezembe, hogy valamivel lefoglaljam magam. De két szó között is képesek a gondolataim ellepni és elbódítani.
Észre sem veszem, és a ma történtek mély álomba rántanak a kanapén, összekucorodott pózban.
~*~*~
Reggel a konyhából érkező motoszkálásra kelek, az újság jótékony takarásában. Haloványan remegek még az álomtól, habár nem emlékszem rá pontosan, hogy mit is álmodtam. Megmoccanok, de visszahanyatlok a kanapéra erőtlenül és hangtalanul, csupán az újság hull alá zörögve. Ryu megjelenik az ajtóban, kissé sápadtan és zavartan, annak halvány jele nélkül, hogy bármire is emlékezne a tegnapból. Fáradtan gyűröm meg arcomat, próbálva feltápászkodni, végre sikerrel.
-'reggelt..- Morgom harapósan, mire fáradtan elmosolyodik, és az ajtófélfának dől.
-Asszem tegnap kicsit sokat ittam. Csak homályosan rémlik a legtöbb dolog.
Ráncolja homlokát, mire megkönnyebbülten felsóhajtok, de közben nyújtózok egy nagyot, mintha csak az izmaim miatt lennék ilyen megkönnyebbült vagy tudomisén.
-Így jár az aki sokat iszik. Azt hittem szívinfarktust kapok, amikor az utcán nekiálltál vetkőzni!
Elpirul először félreértve – kissé helyesen is- a mondottakat, majd elsápad, amikor rájön, én mire céloztam. Az ajtó felé pillant, majd vissza rám, amint épp a fürdő felé ballagok hogy letusoljak és rendbe szedjem magam. Nem jön utánam, nem is szól, csak visszamegy a konyhába, és tovább motoszkál. A fürdőből kilépve csatlakozok hozzá, és hálásan pillantok rá, ahogy a reggelit és egy nagy bögre teát találok az asztalon. Nekiesek, és mivel ízli, nagy falatokban kezdem el pusztítani a szendvicseket.
-Romero... Tegnap... Történt valami?
Megállok két mozdulat és a nyelés között, ezzel kis híján megfulladok. Miután könnyezve kapkodok levegő után, lecsillapodva fordulok vissza a reggelim felé, nem nézve rá. Nagyon tartottam ettől a kérdéstől, és féltem is tőle, merthogy igazán nem tudom, hogy mit is válaszoljak rá.
-Bántottalak?
Aggodalom csendül ki hangjából, de még most se vagyok képes felpillantani rá. Lenyelem a korty teámat, és ráérősen előveszek egy szál cigarettát, rágyújtva, és neki is guríva egy szálat gyújtóval.
-Nem, nem bántottál. Hacsak nem vesszük figyelembe, hogy igen rámenősen próbálkoztál.
Billentem oldalra a fejem megmutatva neki a fogsormintát, és arcára pillantok szórakozottan, halvány mosolyt kunkorítva szám sarkába, nehogy félreértse, nem haragszom rá. Magamra haragszom iszonyatosan, és kérdések kavarognak bennem, amiket még saját magamnak se merek feltenni.
-Romero... Én...
Nem igen találja a szavakat, de megkímélem őt, felemelve a kezem, elhallgattatva őt, és az orromon át kifújom a füstöt. Felállok az asztaltól, tányérom a hűtőbe téve, mert elment az étvágyam, kihörpintem a teám, és távozom a konyhából. Nem akarok erről beszélni. A szobában ablakot nyitok, és gondolataim kizárva fejemből nekiállok az ágyat rendbetenni. Csak remélni tudom, hogy nem sejt semmit a tegna estéből, vagy ha igen, akkor számára kedves dolgok jutnak majd csak eszébe, és semmi más. Szám sarkába tolom a szálat, és úgy szívok bele időnként míg áthúzom az ágyat, és amikor a szobába lép, én a fürdőbe távozom az ágyneművel, a mosógépet beizzítani. Végül a tükörhöz lépek, és félve attól, amit látni fogok, belepillantok. Remegő tekintettel találom magam szemben. Azt hiszem, ő túlságosan vágyik a továbblépésre, míg én azzal a ténnyel küzdök, hogy alig pár hónap alatt ilyen mélységűre küzdöttük a kapcsolatunk. És kerülgetjük a témát, nem beszélünk róla, ami jó is, mert képtelen lennék hozzászólni vagy egyáltalán megmukkanni. Sose voltam senkivel, senki sem akart hozzámérni, vagy szeretni, csakhogy rossz is, mert így tanácstalan vagyok. Tegnap éjjel nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Soha nem voltam senkivel se úgy, még nővel se, nemhogy férfivel, és ha ösztönlény lennék, talán olyan tettem volna, amit képtelenség visszafordítani. Sír a lelkem és a szívem, hogy tegnap éjjel képtelen voltam teljes odaadással nekiszentelni figyelmemet.
-Romero?
Hangja halk és tapogatózó, én azonban gyorsan kapom szemem elé kezemet, elrejtve a tükörképem és Ryu elől magamat. Magyarázattal tartozom neki, de ezt mégis hogy mondjam el, ha én képtelen vagyok megfogalmazni? Lágy mozdulattal veszi ki számból a rég kialudt szálat, és finoman maga felé fordít, de nem kérdez, csupán átkarol, ölelésébe húzva, és kivételesen szótlanul, erőtlenül simulok az ölelésébe, ahol végre nem üldöznek a gondolataim. Mellkasának döntöm homlokom, míg gyötrődöm, hogy mit is kéne mondanom. Vagy hagyjuk ezt is, söpörjük a szőnyeg alá és majd foglalkozunk ezzel akkor, ha felbukunk benne? Kezeim kígyóként tekerednek nyaka köré, szorosan ölelve őt magamhoz, szavak nélkül próbálva elmagyarázni neki, hogy nem vele van a baj. Elképzelhetetlenül szükségem van rá, kell nekem és vágyom is rá, csak... Amíg vágyaim és ösztöneim belehajszolnának mindenbe, amit csak kaphatnék, a józan eszem félve fogja meg mindig a gyeplőt. Miért nem bízok magamban? Kettőnkben? Közelebb húzom magamhoz, teljesen hozzásimulva, mintha félnék hogy valaki is elveheti tőlem vagy el akarna szaladni, és ő szótlan ringatásba kezd, amitől remegésem csillapodni látszik. Szívem lassan megnyugszik, és csak akkor lazítok szorításomon.
-Bocsáss me nekem.
Súgom a pólójának, behunyva szemem amikor megmerevedik. Állam alá nyúl, és maga felé fordítja arcom, és miután nem moccan, összeszorított szemeim lassan kinyitom. Gyengéd pillantása mellbevág, megrebben a szemem, de lágy cirógatással megint csak tovább űzi kétségeim.
-Nincs miért megbocsátanom. Akármi is történt, nem bántottál. Csak azt sajnálom, hogy nem emlékszem rá, mert úgy tűnik valamit rohadtul félrecsináltam. - fejem rázom, de egy puszit nyom a homlokomra, újra elérve hogy lenyugodjak. - Miért nem akarod elmondani nekem? Talán tudok segíteni.
Elvörösödve hajtom vissza fejem a nyakához, megrázva a fejem. Pedig tudom, hogy csak ez segíthetne. Talán az a baj hogy mind a ketten túl önzők vagyunk? Felsóhajt, és a gondterhelt éle ennek a mozzanatnak megint bűntudatot ébreszt bennem. Én is sóhajtok, és halkan, lassan megszólalok, fontolgatva a szavaimat.
-Csupán túl gyorsan akartam valami olyat magamtól, amire még nem vagyok képes. És félek, te nem vagy elég türelmes ahhoz most, hogy kivárd, vagy megértsd. -megmerevedik, én azonban folytatom. - És úgy vélem, vannak olyan igényeid is, amiknek kielégítésére én most még nem vagyok elég. Túlságosan előttem jársz, és én túl gyenge vagyok ahhoz, hogy beismerjem vagy segítséget kérjek. - nyelek egyet. - Azon töprengek reggel óta, hogy vajon... Vajon te mit vársz ettől az egésztől. Tőlem, vagy tőlünk. És nem akarok egy nap arra ébredni, hogy te nem vagy mellettem, mert túl sokat hezitáltam valami semmiségen.
-Romero... -szakít félbe hevesen, szorosan magához ölelve. - Te komolyan azt hiszed, hogy csak a szex miatt vagyok veled? - megremegek a szavakra, de válasz nélkül hagyom, valamilyen szinten ráhagyva. - El tudod azt rólam képzelni, hogy csak ilyesmi miatt elhagynálak, csakmert... Ó, Romero... - sóhajt fel. - Ha úgy nem is akarnál mellettem lenni, megérteném. Vágynék rád, hiányozna, és természetesen nem lennék elégedett, de amíg velem vagy, vigyázol rám, és törődsz velem... Amíg szükséged van rám, addig én végig melletted maradok. Önszántamból sose mennék el. Túlságosan fontos vagy nekem ahhoz, hogy elhagyjalak.
Remegő hangon kapok levegőért, ezzel lebukva, de Ryu nem teszi szóvá, és nem erőlködik, hagyja, hogy szótlanul follyanak könnyeim, és akkor se szól egy szót se, amikor teljesen eláztatom a felsőjét. Minden szava olyan, mintha rózsával ütne. A tüskék mélyen belevájódnak sejtjeimbe, ugyanakkor a széthulló szirmok a sebre hullanak, hogy begyógyítsák.
-Soha... - lehelem szipogva. - Soha senkinek... nem voltam fontos. Engem mindenki eldob vagy kihasznál. És ez... Ez olyan mint egy álom. Néha attól tartok, felébredek egy üres lakásban és a magány még jobban fog fájni. Függök tőled, talán fogalmad sincs, mennyire, és szükségem van rád, akár a levegőre. - lassan emelem fel a fejem, kézfejemmel végiggyürve képem, a könnyeket elmázolva, hogy a szemébe nézhessek. - Ryu. Soha rövid és céltalan életem során nem volt még senki, aki ilyen mélyen befészkelte volna magát életembe, aki így ragaszkodott volna hozzám, és így elfogadott volna. El tudod képzelni, milyen hihetetlen ez nekem? - hangom elcsuklik, és tekintetem mélyen belefúrom az ő megdöbbent szemeibe. - Soha még egy állatkám se volt, sőt, még életem se. Te voltál az, aki megtanított erre. Úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki most tanult meg levegőt venni egyedül. Tudod ez mit jelent? - fülsüketítő csend ül egy pillanatra a fürdőszobára, amíg megrebben a szemem, és gyengéden pillantok a szemébe, két kenyerem közé fogva arcát. - Szeretlek. Kibaszottul, és viszafordíthatatlanul.
Elakadó lélegzettel, tágra nyílt szemmel néz rám, én pedig a távolságot lassan csökkentem, és lágyan megcsókolom. Úgy érzem magam, mint aki először csókol, gyomrom összeugrik és a szívem megremeg, amikor visszacsókol, ugyan olyan lágyan. Nyelvemmel masszírozgatom az övét, ajkait simogatva, fogaimmal karcolva őket, szenvedélyesen és lassan, míg ő remegve, és kipirultan, bódultan eltávolodik, hogy homlokát enyémnek döntve szuszogva levegőért kapkodjon. Száját kinyitja és becsukja, talán szólni akar, csak nem találja a szavakat rá. Lehunyom a szemem, átadva magam ennek a nyugodt pillanatnak, ami felborzolt idegeim végleg lecsillapítja és megnyugtatja, tegnap óta először. Aprócska puszit kapok, amitől megkönyebbült mosolyra húzom a szám.
Lecsillapodva húzódom el tőle, bár kelletlenül, de az óra ketyeg, és a munka nem vár meg.
-Gyere, menjünk készülni.
Hangom mély és rekedt, mint aki hosszú idő után végre először megszólal. Kinyújtott kezem ezúttal szó nélkül elfogadja, és csendben állunk neki készülni. Bepakolok még néhány szendvicset is a táskába, és útra készen indulunk el, ő sildes sapkában, én meg oldalra fésült hajjal. Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor mind a ketten önmagunkként léphetünk ki az otthonunkból, félelem és rettegés nélkül?
~*~*~
A pultnál ülök dohányozva, elvégre ma hétfő van, és kisebb a forgalom, mint a hét végén. Cigizve kortyolok bele a vizembe, és körbepillantva a helyiségen újra Ryura pislantok, aki nyugodt, de berögzült mozdulatokkal törli szépre a poharakat. Ujjai fürgén forgatják őket, szemei békésen pillantanak le a pohárra, szája sarkában egy picike mosoly ül, én pedig kedvtelve figyelem őt. Jó az ilyen pillanatokért élni. Végezve a törölgetéssel a pult másik oldalára ülve kapja fel poharát, és lassan kérdezni kezd, én pedig tanítani őt. A közelben ülők vidáman figyelnek minket, kíváncsian és szórakozottan, hiszen most a zenekar is szünetel, így csak a halk beszéd töri meg a csendet. Türelmesen magyarázom neki az alapvető köszönési formákat, napszakokra bontva, és elégedetten kérdezek vissza még a tegnap mondottakra is, és kivétel nélkül hibátlanul mondja fel őket. Aztán az itt használatos italokra tanítom, a poharakra, mennyiségre, számokra, és mire véget ér a szünet, ami tulajdonképpen a vacsorázásra lett volna szánva, elég nagy haladást érünk el. Én nekiállok az asztalok között cirkálni üres poharakért, hamust üríteni, vagy rendelésért, ő pedig a visszatértemig elégedetten áll neki a szendvicsének. Egyik fordulónál azonban bejelenti, hogy az egyik likőr kifogyott. Intek neki, hogy menjen hát a raktár felé, elmagyarázom, hol találja, és addig én töltöm a rendeléseket magamnak jóval gyorsabban ugyan, a sok tapasztalattal a hátam mögött, de türelmetlenül várva őt vissza. De csak nem jön. Nem találná az üveget? Vagy nekiállt megint kóstolgatni?
Sötét pillantással csapom le a tálcámat, amikor végre nincs több rendelés, az üvegpoharak halkan csilingelve koccannak össze. A raktár a mosdók mellett van, lehetetlen még eltéveszteni is. Feltartóztathatatlanul suhanok hátra felé, és mivel a zenekar újra játszani kezdett, csak a szememre támaszkodhatok. Intek a főnöknek, hogy mosdóra megyek, addig ő beáll a pult mögé, én meg elslisszolok a raktár felé. Elfojtott kiáltást hallok, ujjaim pedig ökölbe szorulnak. Az egyik rakás doboz mögött a félhomályban két összekuszálódott testet látok meg. Elönti az agyam a vörös köd, és csendben lopózok a böhöm test mögé, majd egy jól irányzott ütéssel majd kiverem a jobb szemét. Ryura pillantok, szerencsére még a ruhái rajta, de igencsak rémült arcot vág, az őrület határán. Rádobom a felsőmet, amibe belekapaszkodva összekucorodik a fal tövében, én meg az éledező férfi mellé lépek. Kínaiul sziszegek neki kicsit sem barátságos fenyegetéseket, és nem törődve fájdalmas nyögéseivel újra meg újra nekiesek. Nem nyúlhat ahhoz senki, ami az enyém. Kissé átrendezem az arcát, lábaim és kezeim használva eszközként, és az időnként hallatszó nagy roppanás se tud megállítani. Csontjai törnek? Nem elég? Időnként rálépek igen fájdalmas pontokra, térdére, csuklójára, vagy a gyomrára, vagy épp bordáit ütögetem a lábammal. Már az eleinte fájdalmas kiáltásai is elhalnak, de még mindig képtelen vagyok megállni. Vajon hányadik volt ez a lépése? Két kar tekeredik derekam köré, és egy test simul hozzám remegve, én pedig csak ekkor állok le, nagyon fújva, és megfordulva karkaim közé zárom.
-Nyugi. Nincs semmi baj.
Súgom neki, lágyan cirógatva, ringatva, és a feje felett gyilkos pillantásokat lövellve a kiütött férfi felé. Hát ez se fogja többet a farkát használni! Sóhajtva könnyebbülök meg és lazulok el, arcom a hajába temetve. Egy pillanatig a legszörnyűbbre gondoltam. Láttam magam előtt a hullamerev testét, és elöntött valami fura üresség. Ölni lennék érte képes. Álla alá nyúlok, finoman magam felé fordítva, de szerencsére arcán nem látszik semmi, csak a megkönnyebbülés. Megfogom a kezét, hogy a fény felé húzzam, de elhúzza. Finoman érek hozzá, úgy tűnik csak erősen szorította a kezeit, és ettől fájhat. Semmi komoly. Komor tekintetem ellágyul, és finom csókokkal borítom be az egész kezét, majd arcára, homlokára nyomok párat, végül a szájára hajolva. Megkönnyebbült, felszabadult sóhaj szakad fel a mellkasomból. Megfogom az üveget, ami kellett neki, és a kezébe nyomom, intve neki, hogy menjen vissza, én meg a testet addig a hátsó ajtón át kihajítom, és dolgom végeztével úgy térek vissza a színre, mintha mi se történt volna. Csakhogy most már lopva állandóan szemmel tartom a pult mögött Ryut, és mindenkit, aki őt nézi. Azt hiszem tényleg jobb a háttérben maradni, és akkor agyonverni mindet, ha próbálkoznak. Ráadásul a kárpótlásként kiürített zsebekből többet kaszálok mint a borravalókból. Nem is rossz. Még valaki megkörnyékezi, vagy csak hozzá mer érni?
~*~*~
Hazaérve úgy érzem magam, mint akit megváltottak. Ahogy átlépi Ryu a küszöböt, és becsukom magunk mögött az ajtót, én vagyok az, aki hevesen magam felé fordítom őt, és mielőtt még meglepetésében nyikkanhatna, szájára tapadok. Türelmetlenül rúgom le a cipőim, majd átkarolom, és megemelem, ő meg habozás nélkül fonja körém lábait. Nem akarom, hogy akár csak annak a férfinek az érintésének emléke is megmaradjon. Dühösen, birtoklón, ellenállást nem tűrve csókolom, és ő képtelen most felvenni a tempómat, kábán hagyja magát, hogy a száját kizsákmányoljam. A hátammal nekidőlök a háló ajtajának, ami nyekkenve adja meg magát, és el nem eresztve dőlök vele az ágyra, el nem szakadva tőle még levegőért se. szívem a torkomban érzem dobogni, gyomrom mintha valami vasmarokkal szorongatná, bőröm libabőrös a hidegtől. Kissé felemelkedek róla, hogy a felsőjét türelmetlen mozdulattal tépjem le róla, és ő is gondolkodás nélkül lendül, hogy – bár jóval finomabban, - megszabadítson az enyémtől. Úgy simulok hozzá, hogy mellkasommal az övét simítsam, és perzselő bőrünk összeérve szinte szikrákat hány a szobában. Szájánál fogva döntöm fejét oldalra, és végre elszakadok tőle, hogy nyelvemmel fussak a nyakához, és kicsit sem kíméletesen kezelésbe vegyem. Karmaimmal közben végigszántom oldalát, vöröslő csíkokat hagyva, majd számmal finoman végigcsókolva őket, mert ennél több időt most a bocsánatkérésre nem szánok. Lefelé haladva a nadrágját is húzom, és ahogy kiszabadul a vágya, máris elnyelem. Torkából egymás után törnek fel a sóhajok és a nyögések, még egy se hal az első, már követi a másik. Tengerként hullámzik alattam, de keményen rámarkolva csípőjére leszorítom az ágyra. Nem kímélem, hevesen szívom meg, mintha csak a shake-szívószál lenne, nyelvemmel körbetáncolom, majd újra elnyelem. Minden gondolatot kisöprök a fejemből, másnapra hagyva a fejfájást, és balomat a combjára csúsztatom, finoman széjjelebb tolva lábait, majd körmeimmel a combjának belső felét karcolom végig, és ő felhörren. Csípőjét elengedem, hogy a farka tövére szorítsak, így elodázva az orgazmust, és ő csalódottan nyög fel. Bal kezem közben nem áll meg, egyre halad felfelé, és a bejáratához érve sem áll meg, mert félek, hogy ha tétovázni állok meg, nem fogom folytatni. Márpedig ma be akarom fejezni, amit elkezdtem. Meg akarom mutatni, mennyire fontos nekem, és magamhoz láncolni, a magamévá tenni. Az izomgyűrűk közé dugom első ujjam, és kénytelen vagyok ott megállni, mert a szűk és forró húsa szinte satuként szorít. Felmorranva nyalok végig ágaskodó hímvesszőjén, és a tetejét bekapom, lassan csúsztatva merevedését teljes hosszában a számba. Ahogy enged odalent, úgy tolom a második ujjam az első mellé, mozgatva őket, és a jobb kezemmel addig minden kritikus pillanatban elszorítva farka tövét, hogy ne menjen el hamarabb, mint én akarom. Kihúzom belőle ujjaim, és gurgulázó nyögés tör fel belőle csalódottan, de ujjam csupán végighúzom a farkán, az előváladékot rákenve, és egy mozdulattal újra belényomom. Nyikkanva kap levegőért, kéjtől eltorzult arccal, míg én mellkasán szabad kezemmel égő csíkokat hagyok körmeimmel. Felé magasodok, és a nyakára hajolva erősen megszívom nyakát, majd ráharapok és otthagyom, hogy a szájára hajolva csókot kérjek. Kellesz nekem Ryu!
Szerkesztve Laurent által @ 2012. 05. 12. 16:58:24
|
| vicii | 2012. 05. 08. 19:18:55 | #20847 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Édes különcömnek - Launak)
Kezét az arcomra simítja, majd halvány mosollyal húz magához egy édes, lusta csókra. Talán még mindig az előbbi orgazmustól kába, ki tudja... ő már kielégült ugyan, de az én testem még mindig forró, ég a vágytól, hogy megérintsen...
Lassan fonja körém erős karjait, én pedig türelmetlenül felnyögök, vágyam már szinte fájón lüktet... ahogy bőrünk újra összesimul, megborzongok. Még mindig olyan forró a teste...
Aztán egy hirtelen, erős mozdulattal maga alá penderít, én pedig ijedten nyikkanok fel. Átléptem volna a határt? Túl sokat kértem...?
Ám hevesen, mohón tapad ismét az ajkaimra, nem hagy időt egyetlen gondolatnak sem. Ez a szenvedélyes vadság teljesen elbódít, rémületem pillanatokon belül tovaillan. Fullasztón csókol, hosszan, még a levegőhiánynak sem engedve. Pihegve kapkodunk egymás lélegzete után, teljesen elbódít, még jobban felforrósítja a testem...
Egyik keze végigsimít a testemen, és én megremegek érintése nyomán. Majd ujjait beakasztja a nadrágom derekába és egy hirtelen mozdulattal lerántja rólam. Sóváran tárom szét a lábaimat, s kívánságom nem marad teljesítetlen, hozzám dörgölőzik egy heves lökéssel. Kéjesen nyögök fel a testemen végigcikázó kellemes érzésre.
Romero türelmetlenül szakad el ajkaimtól, hogy nyelvével forró, nedves útvonalat húzzon testemen. Végighalad mellbimbóimon, a hónom alatt apró, érzékeny kis ponton, köldökömön, hasamon, csípőmön...
Pihegve, megfeszült izmokkal élvezem, ahogy a csípőmre újabb foltot szív. Arcom kipirult már felforrósodott véremtől, a szívem hevesen kalapál, mindenem reszket... minden porcikámmal vágyom rá... minden alkalommal egyre jobban és jobban...
Majd egyik keze heréimet kezdi lágyan cirógatni, és a következő pillanatban tövig elnyeli kemény merevedésem.
Mélyen öklömbe harapva folytom magamba kéjes sikolyom, az érzés, ahogy forró, nedves szája körülöleli a farkamat felülműlhatatlan... azonnal mozgatni kezdi a fejét, hevesen, durván, és én a takarót markolva, hangosan nyögdécselve élvezem...
A testem pattanásig feszül, a levegőt akadozva kapkodom, úgy érzem, mindjárt elolvadok... minden olyan forró...
Nyelve energikusan fickándol merevedésem körül, majd hevesen megszívja a makkom, finoman rá is harap majd újra tövid elnyeli... sóhajom nyögésbe fullad, az pedig hörgéssé fajul... majd heréimmel játszadozó ujjai lejebb kalandoznak, és én megrándulva tárom még széjjelebb lábaimat...
Az ölem tűzforró, úgy érzem, mindjárt elolvadok... a hőség elviselhetetlen... a testemet teljesen kitölti a kéj, hatalmas gombóccá gyúrva bennem, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat... az izmaim hol megfeszülnek, hol elernyednek, a számról artikulátlan nyögések szakadnak le...
Ujja rátalál bejáratomra, finoman, körkörös mozdulatokkal kezdi masszírozni a feszes izomgyűrűket, engem pedig eddig ismeretlen érzés rohamoz meg... egy új, furcsa, de egyértelműen kellemes dolog, ott mélyen, belül... fojtottan felnyikkanok az érzésre, és már csak ez a löket hiányzott, a testem hirtelen görcsbe rándul, a gerincem lágy ívbe feszül, a lélegzetem elakad...
Elfehéredő ujjakkal markolom az ágyneműt, ahogy a kéj hirtelen kirobban bennem, végigbizsergetve mindenem... önkívületben nyögöm a nevét ahogy elönt a jól ismert édes érzés...
Lágy cirógatást érzek megfeszült hasamon, az izmaim az érintésre pedig lassan elernyednek... pihegve hanyatlok a párnák közé, elgyengülve, kielégülve, boldogan...
Végül Romero is visszamászik mellém, lustán magunkra húzva a takarót, finoman maga felé fordítva, én pedig kábán hagyom magam...
Pár percbe beletelik, míg végre hevesen kalapáló szívem újra lecsillapodik és a légzésem is normalizálódik. Végül, vágyakozva Romero testének melege után ösztönösen közelebb bújok hozzá, ő pedig engedve közelebb húz magához, arcát jól ismert mozdulattal hajamba fúrva...
*
- Délelőtt el kellesz mennem munkát keresni.- mondja, félbeszakítva a reggelit, szinte beleordítva a csendbe.
A reggel kellemesen telt, az ágyban elszívtunk pár cigit, elpakoltunk, megfőztük a reggelit és most itt ülünk a konyhaasztalnál. Annyira kellemes volt minden, erre most...
Megfeszülten, összeszorított fogakkal bámulok a tányéromba, gépies mozulatokkal tömve magamba a reggelit. Megint el fog menni...
Én... tudom, hogy vissza fog jönni, mégis minden alkalommal rettegek, hogy nem látom majd többé...
De... tudom jól, hogy erre szükség van, dolgozni kell ahhoz, hogy eltartsuk magunkat, mégis... miért érzem ennyire ramatyul magam a ténytől, hogy pár órára nem lesz majd velem?
- Ne nyiss senkinek se ajtót, és tégy úgy, mint aki nincs itthon. Ha találtam magunknak munkát, máris jövök haza.- mondja, én pedig meglepetten, de határozottan jobb kedvűn pillantok fel rá. Ez azt jelenti, hogy együtt fogunk dolgozni? Annyira izgatott vagyok! Még sosem dolgoztam, de minden újdonság fellelkesít.
Végül belekortyol a poharába, majd laza mozdulattal leteszi az asztalra, feláll és mögém lép. Én is pattannék fel, de mikor megérzem erős kezét a vállaimon, ahogy finom, simogató mozdulatokkal masszírozni kezd, elernyedve, megnyugodva dőlök hátra.
- De ha bárkivel flörtölni merészelsz, esküszöm a szekrénybe zárlak.- morogja bosszúsan, de képtelen vagyok megijedni tőle. Pontosan tudja, hogy sosem kezdenék mással, nekem csak ő létezik.
Mosolyogva, csillogó szemekkel fordulok felé, csuklójánál fogva lerántva magamhoz hogy mohón tapadjak ajkaira. Lágyan csókol vissza, mondhatni már kedvesen, végül ajkaimtól elszakadva, ellágyult tekintettel csókol a tenyerembe.
Mosolyogva nézek utána, ahogy a fürdőbe siet, hogy elkészüljön. De nem bírok ülve maradni, utána somfordálok, de a küszöbön megállva, az ajtófélfának támaszkodva figyelem. Érdeklődve figyelem, ahogy a haját újra a szeme elé fésüli. Ez lehervasztja a mosolyt az arcomról... nekem tetszik a tekintete, de... igaza van, mások talán megrémülnének tőle... közben egy szál cigit tol a szája sarkába, majd valami kenőccsel kezdi kenegetni a feltűnőbb sebhelyeket, hogy kicsit barátságosabbá varázsolja a megjelenését.
Pedig mennyire imádom ezt a vad külsőt...
A végén pár tablettát is magába töm, a mosdókagylóba eloltja a cigijét és kifelé veszi az irányt, de útközben derekamnál ránt magához egy forró búcsúcsókra, én pedig megremegve, kipirulva simulok hozzá...
Majd a szája sarkában halvány kis kunkorral távozik, én pedig pihegve pillantok utána...
*
Egyedül maradtam. Unalmamban takarítani, pakolni kezdek, de nem igazán tud lekötni. Folyton az ajtó felé pillantgatok... máskor egy levetett ruhadarab akad a kezembe, ami még magában hordja férfias illatát...
Minden sarokban, minden bútorban ott van már az emléke, amitől nem tudok szabadulni, de nem is akarok... hevesen dobogó szívvel, türelmetlenül várom, hogy hazatérjen végre, de a percek csak peregnek, ő pedig még mindig nincs sehol...
Majd hirtelen kopognak az ajtón, én pedig megdermedek. Rémülten osonok a falaphoz, fülemet óvatosan rátapasztva, de semmit nem hallok. Vajon ki lehet az? Mit akarhat?
Aztán meghallok egy szívmelengetően ismerős hangot.
- Ryuuu...- morogja odakintről mosolygósan, én pedig széles vigyorral rántom fel az ajtót, hogy karjaimat köré fonva rántsam be a házba. Az ajtó becsattan, én pedig reszketve hozzábújok, élvezve az ismerős mentolos illatot, a testéből áradó kellemes melegséget, a kemény izmok érintését...
Halkan a fülembe kuncog, majd a földre teszi a szatyrokat és visszaölel. Jólesően simulok a karjaiba. Forrón, játékosan csókol a nyakamba, majd végigkúszik nyakam vonalán, fel az államon, egészen a számig... majd édes csókot kapok tőle, boldog, vidám, játékos csókot...
Eddig görcsösen őt szorító karjaim lazulnak körülötte, ő pedig kihasználja az alkalmat, orvul kiszökik az ölelésemből, felkapja a szatyrokat és besiet a konyhába. És én bárhogy próbálom útját állni, folyton eltáncol előlem, kuka módon hallgatva, mintha direkt akarna kínozni.
- Nos?- kérdem türelmetlenül, a hűtőajtó felett rápillantva, mikor derékig a frigóba behajolva pakolászik.
- Igen?- kérdi tettetett tudatlansággal, tovább húzva az agyam.
- Mit sikerült intézni?- noszogatom tovább.
- Hát, vettem tojást, mert láttam a bundáskenyér bejött, meg egy kis kenyeret, sikerült jó áron sajtot is szerezni, lehet hogy olyat csinálk majd neked reggelire...- sorolja végigtekintve a zsákmányon.
- Romerooo!!!- kiáltom durcásan, olyan gonosz!!! Átkarolom a derekát, a hűtőajtót a lábammal belökve, hogy teljesen magamnak tudhassam a figyelmét. Hozzá is simulok, úgy csimpaszkodva rá, mit egy kismajom. Nem hagy neki menekülési utat.
Értetlen, csodálkozó kifejezéssel az arcán néz rám, de a szemei huncutul csillognak, én pedig morcosan nyomom ajkaimat az övéhez. Végre komolyabb képet vág, megadóan felsóhajt és lefejt magáról, hogy egy székre leülve végre elmondja, amire annyira kíváncsi vagyok.
- Nos, végigjártam szinte minden olyan helyet, amit alkalmasnak találtam első munkahelynek, de nem sok sikerrel jártam. A legtöbb helyen csak egy embert alkalmaztak.- mondja, folytatva a pakolást, én pedig elkomorodok. Akkor most mihez fogunk kezdeni? Én is dolgozni akarok! Hasznossá akarom tenni magam! - Szóval el kellett mennem egy közeli bárba. Ma este kezdünk – jelenti ki, én pedig széles vigyorral, elkerekedő szemekkel nézek rá. -, én leszek a kiszolgáló, te meg a pultos. Mondom mit öntögess, én meg kiviszem. Ma még ott lesznek az elődeink, akik segítenek neked megmutatni, mit hogyan kell csinálni. És legalább a pult mögött senki sem közelíthet meg.- fejezi be egy elégedett vigyorral, hetykén a pultnak támaszkodva, kezében immáron már egy szál cigivel. Lelkesen vetem magam a nyakába, vidáman felkacagva ő pedig kedvesen cirógat szabad kezével. Nem hiszem el! Ez túl csodálatos ahhoz, hogy igaz legyen!
- Együtt fogunk dolgozni, Romero!- rikkantom vidáman. - De ha valamit elrontok vagy valami?- jut eszembe rögtön. Rémülten tekintek rá, nem akarom, hogy kirúgjanak! Ráadásul még sosem dolgoztam, fogalmam sincs, mit kellene tennem!
- Nyugi atyuska.- mosolyog rám, pajkosan megcirógatva ujjával az orrom hegyét. - Mivel nem érted a nyelvet, nem történhet semmi. Megtanítom neked az alap mondatokat, hogy mivel küldd el őket a búsba, és nem lesz semmi baj. Igazából arra gondoltam, egy kis rádiót is venni kéne, hogy hallgasd a nyelvet, meg a hanglejtéseket. Igen jól lehet tanulni tévéből meg rádióból.- magyarázza, és hirtelen annyi érzelem kavarodik össze bennem, hogy azt sem tudom, mit mondjak. Így inkább csak lehunyom a szemeimet és ajkaira tapadok, egyfajta hosszú puszit hintve rá. Romero közben elnyomja a cigijét, majd átölel, testével hozzám simulva, arcát ismerős mozdulattal a hajamba temetve. Ez lassan már engem is megnyugtat... szeretem, mikor a hajamba szuszog, olyan kellemes...
- Szóval megcsináljuk az ebédet és lepihenünk, hogy estére legyen energiánk. És azt hiszem, ha nem fogsz hagyni aludni, akkor kicsuklak a szobámból.- mondja szigorúan, én pedig tettetett ártatlansággal simulok hozzá. Hogy én ne hagynám aludni? Hát hogy van szíve rólam ilyeneket feltételezni...? Hehe...
A fejét ingatva tol félre, majd parancsol a konyhába. Spagetti lesz a menü, én pedig lelkes vagyok, ritkán ettem ilyesmit. Majd egy bő óra múlva, immáron teli hassal, jóllakottan mászunk be az ágyba.
- És ott leszel?- kérdem súgva, nehogy megtörjem ezt az idilli csendet.
- Persze. Különben minden jött-ment rádakaszkodna, és nem győzném a hátsódat menteni.- mondja mosolygós hangon, én pedig arcomat a nyakába temetve szusszantok egyet.
- Nagyfiú vagyok, tudok magamra vigyázni.- morgom. A vicces az egészben, hogy ennek igazából fordítva kellene lennie, nem? Hiszen... papíron én vagyok az apja... hehe...
- Tessék most már aludni, mert kitiltalk az ágyamból.- fenyeget, én pedig kiskutya módra felnyüszítek, majd közelebb ficergem magam hozzá. Szusszantok még egy nagyot, majd fáradtan hunyom le a szemeimet és adom át magam az álmok jótékony világának...
*
- Romerooo!!! Kelj már fel! Mindjárt hat óra!- próbálom felébreszteni ezt a hétalvót. Persze morogni kezd, majd hogy megakadályozzon a további merényletekben, magához vonva fúrja az arcát a nyakamba.
- Még egy kicsit.- motogja, én pedig megborzongok forró leheltétől.
- Ne csináld mááár! Ne aludj már vissza!- kuncogok fel, és megpróbálom eltolni magamtól hogy tovább ébresztgessem. Kicsattanok az izgalomtól! Annyira izgatott vagyok! Már alig várom! Sosem dolgoztam még, de kíváncsi vagyok, és szeretnék jól is teljesíteni, meg még több embert megismerni, meg...
Szabadulnék, de satuként szorít, képtelen vagyok kibújni a karjai közül, és amikor már csak egy hajszál választ el a szabdságtól, egyszerűen fölém hemperedik, hogy lehunyt szemekkel, hevesen tapadjon a számra. A hirtelen támadástól élvezettel felnyögve viszonzom a heves csókot, erőmet vesztve engedve magam... most már nem is tűnik olyan vonzónak elmenni innen...
Végül elégedetten lemászik rólam, hogy készelődni kezdjen, de mohón, pólójánál fogva visszarántom magamhoz egy utolsó, forró csókra, majd én is készelődni kezdek.
- Nos, mehetünk?- pillant végül rám, már a kabátját húzva.
- Naná!- vigyorgok rá, a kapucnimat a fejemre húzva, már csak megszokásból is. Izgatottabb vagyok, mint valaha! És mikor kinyitja az ajtót, szinte kiszökkenek rajta.
Lelkesen sietek ki az utcára, kipirult arccal, izgatottan pillantva körbe. Az utóbbi években nem volt túl sok lehetőségem normális emberek közé menni, ezért ez az egész igazi felüdülés a számomra...
Romero szája sarkában apró mosollyal fog kézen és kezd húzni, én pedig engedelmesen felzárkózva követem.
- Hogy kell bemutatkozni?- kérdem tőle széles mosollyal, mire lassan, tagoltan mond valamit, én pedig elismétlem.
- Nem is rossz.- jegyzi meg, a dicsérettől pedig a lelkesedésem kétszer akkorára nő. Elismétlem még néhányszor, majd más kérdezek. Megtanít pár alapvető mondatra és még én is meglepődöm, milyen gyorsan tanulok. Mire odaérünk, már rendelkezek annyi nyelvtudással, hogy be tudjak muztatkozni, megköszönni dolgokat és bocsánatot is kérni. Néhány hasznos, apró formula.
A bár, ahova felvettek minket, egész... baljóslatú hely. De izgatottan lépem át a küszöböt, mint ahogy a hajónak, ennek is megvan a saját varázsa.
Odabent titokzatos félhomály uralkodik, levegő helyett tömör, mentolos cigifüst tölti be a teret. Halk zene duruzsol a színpad felől, ahol néhány ijesztő fazon szolgáltatja a megfelelő hangulatot hangszereik segítségével. Bámulatos...
Mindenki sötét, bizalmatlan pillantással méreget minket, míg a pulthoz megyünk. Romero vált pár mondatot a pultossal, mire az elsiet és egy másik fickóval tér vissza aki heves magyarázatba kezd.
- Mit mondott?- kérdem aztán súgva, mikor befejezte.
- Csak a szokásos. Fizetés, munkaidő, szabadnap, szabályok...- von vállat, én pedig bólintok. Végül beterelgetnek a pult mögé, ahol egy barátságos mosolyú fréfi vesz a gondjaiba.
Romero is munkába áll, fürgén hozza a rendeléseket én pedig alig győzöm ellesni a mozdulatokat a férfitól. De egy bő óra múlva már lelkesen öntögetem a poharakba a tömény alkoholt vagy épp keverek egy ütősebb koktélt. Azt hittem, ez nehezebb lesz, de nem is olyan vészes!
Végül a férfi is távozik, így teljesen magamra maradok a pult mögött. De a rendelések egyre inkább sokasodnak, ahogy múlik azu idő. Ha nem tudok valmait, Romero segít, és így sokkal könnyebben megy.
- Na? Mit gondolsz, tetszik?- kérdi végül egy szusszanásnyi szünet alatt, a pultra könyökölve, én pedig sóhajtva túrok a hajamba.
- Rosszabbnak képzeltem.- vallom be őszintén, mire csak felkuncog. Elnevetem magam. - De azért nem mondanám, hogy könnyű. Eléggé elfáradtam.- mondom, miközben csípőmmel a pultnak támaszkodom.
- Pedig még csak a munkaidőnk kiözepénél tartunk.- vigyorog rám, mire egy elkeseredett sóhajt kap válaszul. Nem lehet igaz, még csak a felénél tartunk?! Sokkal többnek éreztem...
- Egek...- nyögöm elkínzottan.
De persze ő csak rám vigyorog.
Mégis... ennek a helynek is legalább olyan fura hangulata van, mint ezelőtt a hajón. Érzem magamon a férfiak és nők tekintetét egyaránt... és ez cseppet sem kellemes.
Elkapom az egyik pasi tekintetét, aki feltűnően stíröl, de kicsit sem érdekli, hogy észrevettem, leplezetlenül bámul tovább.
Összerázkódok, ez nem tetszik.
- Mi a baj?- vonja fel a szemöldökét Romero is, mire csak megrázom a fejem. Irritál, hogy bámulnak... de majd mindjárt segítek ezen...
A hajába markolva vonom magamhoz közelebb, gyengéd erőszakkal, majd hevesen az ajkaira tapadok. Végigfuttatom a nyelvem a száján, majd megharapdálom az alsóajkát is. Felmorranva csúsztatja egyik kezét a karomra, majd felvezeti a vállamon, végig a nyakamon - itt megborzongok - majd a tarkómnál a hajamat kezdi cirógatni.
Elégedetten belesóhajtok a szájába, ahogy nyelvével vadul az enyémbe tör és szenvedélyesen veszi birtokba a számat.
Nem kevesebb hévvel viszonzóm a fullasztó csókot. Mindenki lopva minket figyel. Lehunyom a szemem, hogy elbújhassak előlük.
Mikor elválunk egymástól, kipirultan szegezem a tekintetem a poharak felé, eltitkolva előle a szemeimben fellángoló vágyat.
Nem szól, csupán figyel még néhány hosszú pillanatig, majd visszasétál a vendégek közé.
*
Hajnal tájban felfedezek egy igencsak finom valamit. Túl kíváncsi vagyok, ezért megkóstoltam néhány cuccot. A legtöbb borzalmas volt, de az egyik nagyon ízlik. Valami meggyes, sötét színű, édes dolog.
*
Munkánk végeztével már csak a takarítás marad. Romero nekilát letörölni az asztalokat és felrakni a székeket, én pedig mosogatok, majd seprűt fogva a kezembe seperni kezdek.
De valami nincs rendben... minden olyan ingatag... képlékeny...
Minden mozdulatom bizonytalan. Érzem, ahogy ég az arcom és a szemem, a gondolataim pedig lusták. Sűrűn pislogva kezdek dolgozni, de feltűnő ügyetlenségemre már Romero is felfigyel.
- Ryu, valami baj van?- kérdi érdeklődve, de csak mosolyogva megrázom a fejem.
- Minden a lele... lehel... lehető legnagyobb rendben!- mondom végül lassan forgó nyelvvel, harmadik próbálkozásra sikerül összeraknom a mondatot. Bizarr jókedv ül rajtam, szám sarkában mosoly. Nem tudom, miért vagyok ennyire vidám, de nem is érdekel. Boldog vagyok! Boldogabb nem is lehetnék!
- Te... berúgtál?- kérdi, arcán széles vigyor fut végig, de csak összehúzott szemekkel pillantok rá, nehezen tudok ráfókuszálni. Közben kis híján elesek a seprűben, de sikerül megkaaszkodnom az egyik asztalban. Előrelátóan megtámaszkodom benne és felkacagok.
- Dehogy! Csak vidám vagyok...- hessintek kuncogva, majd folytatnám a munkát, de a lábaim összeakadnak és orra esek. Fogalmam sincs miért, de kitör belőlem a röhögő görcs, és hanyatt fordulva, a padlón kiterülve kezdek nevetni. - Ez... ez annyira... bizarr!- nyögöm két görcs között. Még a könnyeim is kifolynak...
Egy arc tolakodik be a látóterembe, ahogy Romero fölém hajol vidáman csillogó szemekkel.
- Örülök, hogy ennyire jól mulatsz, de meg fogsz fázni a padlón. Kelj fel.- noszogat, én pedig ábrándos mosollyal nézegetem az arcát. Majd felnyúlok, kitűröm a haját a szeméből és végigsimítok az arcán.
- Gyönyörű szemeid vannak...- súgom akadozva, a szavak nehezen akarnak a számra jönni. Szeretem a szemeit... mitnha a lelkemig lelátna velük... egyszerűen imádom...
Megütközve néz rám, én pedig nem bírom ki, újra felröhögök, az oldalamra fordulva, összegörnyedve próbálom elfojtani a röhögő görcsöt.
Majd pár perc múlva, mikor kifulladva szuszogok a padlón, fájó rekeszizmokkal, könnyekkel a szemem sarkában, Romero is megjelenik, lassan feltámogat, én pedig teljesen rá nehezedek.
Annyira nehezemre esik járni... mintha elfelejtettem volna, hogy kell...
- Tudod, vicces vagy részegen.- jegyzi meg, én pedig bágyadt mosollyal, homályosan csillogó szemekkel pillantok rá.
- Nem is vagyok részeg... csak... csak... illumná... illulimá... illu...- mérgesen fújtatok egyet, amiért ez a rohadt kis szó képes kifogni rajtam. De nem adom fle, akkor is én leszek a győztes! Újra próbálkozom, Romero legnagyobb örömére. - Il... lu... mi... nált... illuminált!- kiáltom győzelemittasan, széles vigyorral, majd ezt megünnepelendő hirtelen ellépek Romerótol, azt, hogy milyen szándékkal még magam sem tudom, de a következő lépésnél seggre esek. A nevetés a vállamat rázza, és nem is bírom sokáig, megint kitör belőlem. - Ennyire nem lehh... lehetek béna!- kuncogom, majd a fejemet rázva nyújtózkodni kezdek a járda közepén.
Aztán összehúzom a szemeimet, és egyszerűen megpróbálom lehúzni magamról a kapucnis pulcsit.
- Te meg mégis mi a fenét csinálsz?- ugrik hozzám rögtön az én hercegem. Kísérletet tesz visszahúzni rám, de annyira belegabalyodok a ruhadarabba, hogy a végén már a saját fejemet nem találom...
- Melegem van!- nyögöm végül, megtalálva a kiutat, a pulcsit egyenesen hozzá vágva. Aztán az ingemet kezdem gombolni, ügyetlen ujjakkal, lassan. Ezt már végképp nem hagyja, kezeimet lefogva állít ismét két lábra.
- Ryu, kint vagyunk a nyílt utcán! Itt nem vetkőzhetsz le!- mondja ellentmondást nem tűrő hangon, mire durcásan csücsörítve nyüszítek fel. A testem szinte ég... minden forró lett...
- De meleg van! Megsülök...- sóhajtom, mikor újra elindulunk.
- Bírd ki hazáig.- nógat. Az út hátramaradott részét botladozva tesszük meg, én pedig közben jókedvűen csacsogok mindenféle ostobaságról. Elmesélem, milyen finom is volt az a meggyízű izé, amit ittam. Olyan volt, mint valami szörp, és szép, vöröses színe is volt hozzá...
Hazaérve, amint beteszi az ajtót, szembefordulok vele, szorosan átölelem és hozzásimulok, arcomat a nyakába fúrva.
- Kívánlak.- jelentem ki kéjes hangon, majd a nyakába csókolok és hevesen megszívom. Felkuncogok, mikor megborzongok, de a következő pillanatban eltol magától. Durcásan nézek rá, majd vállat vonva lecsüccsenek a földre és gombolni kezdem az ingem.
- Gyere, lefekvés előtt meg is kell mosakodnod.- nyújtja a kezét, de csak nyelvet öntök rá és az ingemet is hozzávágom. Aztán nagy nehezen a nadrágomtól is megszabadulok, és egy szál alsóban kiterülök a hideg talajon. Jólesően felsóhajtok, ahogy a padló kicsit lehűti égő testem...
- Nem akarok.- jelentem ki egy óvodás hangszínével. Persze ezt nem hagyja annyiban, megpróbál felhúzni, de valahogy mindig sikerül elérnem, hogy elengedjen. Egy alkalommal még meg is harapom... hehe...
Aztán taktikát vált és felnyalából a földről, a karjaiban visz be a fürdőbe. Kuncogva hajolok ismét a nyakához, hogy ezúttal kéjesen harapjak a nyakába, apró kis fognyomokat hagyva ott.
Aztán betesz a kádba és rám engedi a hidegvizet. Felsikoltva kezdek kapálózni, majd egy az egyben kiugrok a kádból, és magam sem tudom hogyan, de sikerül átszaladnom a hálóba. Bevetem magam az ágyba, és mire ideér, az alsógatyám már a földön, én meg a takaró alatt.
- Ryu, valahogy ki kell józanodnod.- próbál jobb belátásra téríteni, de elővillantom legkéjencebb arckifejezésem.
- Akkor adj néhány kijózanító csókot...- súgom perverzül, az ajkaimat megnyalva. Csak elmosolyodik, majd hozzám mászik, kapok egy édes csókot, amit a lehető legvadabbul viszonzok... majd elhajol tőlem, és a kezét nyújtja.
- Gyere szépen, veszel egy jó kis hideg zuhanyt.- biccent a fürdő felé, de megrázom a fejem.
- Nem kell hideg... meleget akarok!- nyüszítem, majd teljesen bebújok a takaró alá, a fejemre húzva azt. Összegömbölyödök alatta. A testem izzik...
- Ryu!- szól rám erélyesebben, de nem mozdulok. Megpróbálja lehúzni rólam a takarót, de erősen kapaszkodok belé. Végül érzem, ahogy feláll az ágyon, és minden erejét bevetve lerántja rólam.
Nekem pedig gonosz ötlet fogalmazódik meg a fejemben. Hanyatt fordulok hát, teljesen kiterülök, egyik kezemmel a hajamba túrva, a másikkal erotikusan végigsimítva magamon... majd megmarkolom ágaskodó férfiasságom.
És a lábaimat széttárva, mélyen a szemeibe nézve, perverz kis mosollyal súgom...
- Érezni akarlak magamban, Romero..- nyögöm kéjesen...
A hatás nem is marad el, a tekintete felizzik, az arca átszellemül...
Kinyújtom felé a kezeimet, kérlelően, megannyi csodát ígérve neki a tekintetemmel...
De nem reagál, csupán meredten néz rám, így nem zavartatom magam, masszírozni kezdem a merevedésem. A testem megremeg, kéjesen felnyögök...
Szabad kezemmel megkeresem egyik kemény mellbimbómat és morzsolgatni kezdem, mint ahogy ő tette legutóbb...
Hátravetett fejjel nyögök fel az érzésre, a nevét sóhajtva, a szemébe nézve...
Végre leereszkedik hozzám, fölém térdel, mohón, forrón tapad ajkaimra én pedig sóhajtva karolom át a nyakát, mellkasommal az övéhez törleszkedve.
Nyakamra siklik, vörös pecséteket hagyva maga után, érzékien végigsimítva a mellkasomon... majd ahogy megtalálja egyik mellbimbómat, folytatja, amit én elkezdtem...
Kéjesen nyögve vetem hátra a fejem. Türelmetlenül kezdem róla lehúzni a ruhát, koordinálatlan mozgással, remegő kezekkel, bódultan... de a gombokkal ezúttal nem boldogulok, szabályosan szenvedek velük. Szerencsére megelőzi a problémát, és segít nekem, leveszi az ingjét, majd hozzám simul, és ahogy forró bőrünk egymáshoz ér, élvezettel felsóhajtok...
Ölemet hozzá dörgölöm, lábaimat dereka köré kulcsolva. Felmorranva tapad szájával mellkasomra, hogy kezelésbe vegye, én pedig elégedett nyögésekkel és sóhajokkal adom át magam neki...
Majd keze is felfedezőútra indul, végigsimít rajtam, a csípőmön, a combjaimon, majd visszafelé...
Forró szája megtalálja egyik mellbimbómat, hevesen kezdi szopogatni, a testem pedig megfeszül a hirtelen kéjtől, hajába túrva súgom a nevét. Mellkasom egyre gyorsabban emelkedik-süllyed...
Majd hirtelen megmarkolja kemény férfiasságom. Artikulátlan nyögéssel markolom meg a csuklóját...
- Neh...- sóhajtom kipirult arccal, mire kérdőn, szinte zavarodottan tekint rám...
Alkoholmámorban úszva, kéjtől megrészegülten szakítom el a kezét kemény tagomtól, majd lábaimat még széjjelebb tárva húzom lejjebb, egészen a bejáratomig... - Itt... hh... akarom...- nyögöm összefüggéstelenül...
Szerkesztve vicii által @ 2012. 05. 11. 22:27:01
|
| Laurent | 2012. 05. 02. 16:14:45 | #20770 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Szökött elmebetegemnek~ Múzsámnak
Alig pirkad, a hajó fedélzete megelevenedik, és erre a nagy felbolydulásra ébredünk. Hát ennyi, eljött a nagy nap. Egy új életet fogok kezdeni azzal az emberrel, aki fontos lett nekem, márpedig nekem még soha senki nem lett ennyire fontos.
Ryu mellettem ébredezni kezd, míg én rágyújtok. Megkínálom a szállal, de kitér előle, és kicsókolja a számból a füstöt,én meg kicsiny elégedettséggel mosolyodok el. Aztán felkelve összeszedelőzködünk, felpakolunk, és amikor kilépünk a közeledő partot nézni, kis megkönnyebbülés szalad át rajtam. Most már nem lesz Joe, de tudom jól, hogy lesz ezer másik, aki Ryut fogja akarni. És ha talál valakit, aki fontosabb neki?
Egy két úszik a látókörömbe, hogy a mellettem állónak nyújtson egy szájharmonikát.
-Tedd el, emlékbe. - vajon ha betöröm az orrát, veszi az adást?- Hátha egyszer kedved szottyan és felcsapsz matróznak.- kacsint is, de Ryu eltolja. Ennyi a szerencséje. Ennek ellenére illene az öklöm a képébe.
- Kösz, de elég volt ennyi a tengerből.- visszakozik a szobatársam, de Joe csak nem nyugszik.
- Pedig úgy tűnt, szereted. Én pedig szívesen bevezetnélek a tengeri élet rejtelmeibe.- Tekintetem elsötétül, és most már komolyan gondolom, hogy nekimegyek. De egy kar tekeredik körém, és megnyugtatóan cirógatni kezd.
- Ne haragudj, Joe. De én már az övé vagyok.
Ollé, testvér! Tekintetemben a győzelem villan, de mielőtt még lebiggyeszthetném gúnyosan a szám, a számra lendülnek azok az édes, húsos ajkak, és rabul ejtenek. Nyelvemmel a szájába rontok, igazi forró, tüzes és szenvedélyes csókot produkálva a nézőknek, megmutatva nekik,hogy azok a csókfoltok nem a krumpliallergiától vannak Ryu testén. Ő az enyém! Ő mondta! REmegve, kipirultan, bódultan távolodik el tőlem azokkal a kis mosolygós ajkaival, de még ígyis van ereje a legyőzöttre mosolyodni.
-Vagy úgy. Akkor hát, ég veletek.- óvatos kifejezéssel az arcán elhátrál, míg egy kis buksi nehezedik a vállamra.
- Elégedett vagy?- pajkos hangja csiklandozza a zsigereim, és válaszul csak hümmögök, mert félő megint szófosást kapok. - Én is.
Félmosoly ül a számra, győzedelmes és fennhéjazó,de van mire tenni magam, elvégre ilyen ember nem terem minden diliházban. Karjaim is köréfonom, és sokkal közelebb húzom magamhoz, fejem vállára fektetve, elpihenve, míg ő hátranyúlva csókot nem kér tőlem. Hehe, csak nem ráadás kell? Hát megkapod!
~*~
A hajó kiköt, és elsőként szállunk le. Mosolyogva csúsztatja kezét az enyémbe, én meg ujjainak összefűzve húzom magam után egy standig, ahol azt a rohadt nehéz krumplit végre lepattintom, és finom, fehér rizst kapok, igaz súlyra kicsit többet, de legalább nem egy debella táskával rohangálok. Aztán a vonatállomásig meg se állunk, hogy jegyet vegyünk, és az indulásig hátralévő időt egy padon ülve töltjük el.
-A világ minden pontja élesen elüt a többitől?- Mosolyog körbepillantva, újdonságok után kutatva barna szemeivel.
- Fogalmazhatunk így is. Minden országnak megvan a saját kultúrája és szokásai.- Gyújtok rá, és hagyom, hogy a zsebembőlcsenjen magának egy szálat.
- Az összeset meg akarom ismerni.
-Meg is fogod. - kuncogok, a háta mögé csúsztatva kezem, közelebb húzva őt magamhoz.-Megmutatom neked mind.
Ígérem neki, míg ő galád módon a felsőm alá bújtatja virgonc ujjait, és még akkkor se szólok rá, amikor megborzongok. Azt hiszem, szeretem ezeket a furcsa érzéseket, amik érintése nyomán végigcikáznak rajtam.
-Reméltem. És ha tatláltunk lakást, akkor majd nekiláthatsz megtanítani ezen a nyelven. Úgy is azt mondtad, jó nyelvérzékem van.
-Mert az van.
Válaszolom,de érezhetően mélyebb hangon,hiszen a keze már a nadrágom szélénél jár, de indulna is tovább, amikor a vonat befut lassan. Ez megakadályozza őt abban, hogy érzékeim ellen újabb támadásokat indítson. Sóhajtva szedelőzködik össze a kis galád, míg én orrom alatt vigyorgok rá, és amikor felszállva a vonatra egy üres fülkéhez érünk, kissé fáradtan dőlök végig az ülésen. Egy test simul hozzám, és bár tudom, mit szeretne, mégsem tartom itt jó ötletnek. Csókot váltunk. Nyelvemmel masszírozom a tegnapi duzzadást az ajkán, közben fenekénél fogva magamhoz húzom, hogy ne furuljon le rólam.
Halkan felnyög, és a nyakamra hajolva harapdálni kezdi az eléggé érzékeny bőrt, és én kelletlen próbálomm leállítani, még akkor is, ha a testem folytatást követel.
- Ryu, vonaton vagyunk.
- Kellene, hogy érdekeljen? A függönyöket elhúztuk.- Hangja bársonyosan búg az elsötétíett fülkében, nyelve kacéran simít rajtam végig, és a fogaival finoman megcsócsál, bár igazán a forró leheletétől áll fel tarkómon minden pihécske.
- De mindjárt itt lesz a kalauz.
Adom meg a kegyelemdöfést, és végre használ, mert elhúzódik, és bár csalódott sóhajom nehezen fojtom el, mégis sikerül gonosz mosolyt rávillantanom, és persze egy durcás nyelvöltést kapok csak válaszul. Ez meg egy felhívás egy keringőre, így áthuppanok mellé, hogy az oldalán végigzongorázzak ujjaimmal, hogy hallhassam még a nevetését. Imádom, amikor nevet, felszabadultan, mintha semmilyen gond nem létezne a világon. Ilyenkor érdemes a pillanatnak élni. Hosszas könyörgés után engedem csak el, és elégedetten telepedek vissza a helyemre.
-Gonosz vagy, kihasználod a gyengéimet.- próbál duzzogni rángatózó arcizmokkal.
- Csak mert engeded
- Egyszer úgyis meg fogom bosszúlni. Kideríted a gyengéidet.
- El kell hogy keserítselek, de az a nap sosem fog eljönni.
A fülkébe nem sokkal ez után lép a kalauz ellenőrzésre, majd az elkövetkezendő két óra utazással telik, csendben, pihenéssel. Ryu továbbra is az ablakra tapad, míg én hunyok egyet, bár a ringatózó hajó után pihentetőbb vonatzötykölődés még mindig nem az igazi pihentető szundítást nyújtja, még hosszú éves gyakorlat után sem. A vonatállomáson, miután leszállunk egy kis városkában, egy telefonfülkéhez megyek, hogy a lakást elintézzem, és bár a két szoba egy kicsit elgondolkoztat, úgy döntök, hogy ki tudja, lehet még jó lesz valamire. Aztán kézenfogom a kis apucimat, és újra nekilódulok az utcáknak és a háztömböknek.
-Na? - kis kíváncsi.
-Minden elintézve. Már várnak minket.
Húzom szélesre a szám, míg a külvásorba érve a társas ház előtt le nem parkolunk egy idős néninél, akitől elkérem a kulcsot. Figyelmeztet, hogy ez a ház nem bulitanya, és hogy repülünk, ha valami baj lesz, de megnyugtatom, hogy aztán Ryuhoz lépve elinduljunk az első emeletre. Gond nélkül jutunk be, és csendesen mosolyogva követem az ámuldozó Ryut.
-Ez csodálatos!
Lehet, kicsit túloz, majd megtudja, hogy élni azért nem olyan, mint egy szobában lakni, bár a zuhanyzót nem kell több emberrel megosztani, és a kaja is akkor kerül asztalra amikor akarjuk... Végigtrappol a lakáson, kicsit megütközve a két szobán, majd az egyikben kikönyököl az ablakba, a kilátást csodálva. Hátára simítok, és mellé könyökölve pillantok én is ki egy pillanatra, majd vissza rá. Szeretem nézni a szemeiben lévő csillogást. Megnyugtat, és úgy érzem, már ezért megérte átmenni azon a sok borzalmon.
-Tetszik?
-Gyönyörű. A kilátás és a lakás is.- bólint rámpillantva- Az első közös otthonunk.
Nem tudom, mit mondhatnék erre, nem vagyok épp a szavak embere, de Ryu ezt is átszeli egy lépéssel, és egy puha csókot kapok tőle, amivel nem csak a szavakat fojtja a számra, de meggyőz, hogy szavak se kellenek most ide.
-De mért van két szoba?- vonja össze a szemöldökét.
- Az egyik a tiéd.- vonok vállat, majd a cuccaink felé veszem az irányt. - Üssünk össze valami kaját.
Végre rizs! Semmi krumpli! Jókedvűen állunk neki, és amikor megújult erővel kilépünk a konyhából, szó nélkül állunk neki a takarításnak. Mindent, amire nincs szükségünk, a piciny pincébe száműzünk, átrendezzük kicsit a lakást, hogy ne egy sablongyufában lakjunk, hanem kicsit otthonosabb legyen a környezet. Már a csillagok is felgyulladnak az égen, amikor végzünk, és én a konyhában az utolsó simításokat Ryura hagyom, én meg addig elsompolygok a fürdőbe egy langyos zuhanyért, meg egy falatnyi egyedüllétért. Fáradt vagyok, zsong mindenem, és ez a pár percnyi csend, ami a szomszéd szobából átszűrődő motoszkálással telik meg, jobban ellazít, mint egy fullüres szoba. Idegességtől feszült izmaim lassan ellazulnak, és sietve lépek ki utána a fürdőből, hogy átadjam a soron következőnek, mert ha egy perccel tovább maradok, még a végén felavatja a kádat velem, vagy ilyesmi.
A szobában aztán összetolom az ágyakat, míg ő letusol, hiszen úgyis tudom, hogy nálam köt ki, mégha külön szobája is van. És mire elnyúlok az ágyon, ő is megjelenik mellém vackolódva, és a nap utolsó szál cigijére gyújtunk rá.
-Tudod, rájöttem valamire.- hangja komolyra vált, és ha nem ismerném, azt hinném valami elektromos cuccról tett felfedezését fogja megosztani velem. - Jól állnak nekem a cuccaid -nevetve oltom el a csikkemet, míg ő teli szájjal vigyorog.
- Rajtad minden jól áll.- vágom rá, mire galádul rámül, ezzel mozdulatlanságra ítélve.
- Főleg a szívásnyomaid... - kapja le a felsőjét szemléltetve a dolgot, mire elpirulva fordítom el a fejem. -Nem hittem volna, hogy a tegnap este után valamitől még zavarba tudsz jönni...- ingerli a fülemet, míg kezei a mellkasomon rohangálnak.
-A tegnap este egy kivételes alkalom volt.- morgom a combjára simítva hogy letoljam magamról, de az izmainak tánca kezeim is rabul ejtik.
- Kár... izgatóbb voltál, mint valaha...- súgja, majd a nyakamra hajolva szívja meg bőröm. A kis piszok, ilyen feltűnő helyen megjelölni! Hajába túrok nyögve, azt hiszem ennyit az alvásról. - Imádom a domináns éned...
Súgja megfosztva felsőmtől, majd a felszabaduló bőrre tapad, és egy legyintéssel elhessinti fáradtságom. Sejtjeimben valami bizsergő erő ébred, míg ajkaival végignyalogat, és ölét vágyakozva dörgöli hozzám. Le akarom állítani, azt mondani, hogy nem kéne, de valami a torkomra forrasztja a szót. És úgyis tudom, hogy képtelen lennék leállítani. Lássuk be, ezt a kapcsolatot régen nem a jóan ész irányítja. Combjaira markolok, és ő felhúzódik hozzám egy csókra. Nyelvét egy ideig kergetem, majd beleunok a játékba, és ráharapva marasztalom, amíg körbenyalva ellenőrzöm, és aztán lenyomom.
Egy mozdulattal hengeredek felé, közeleb simulva hozzá, a meleghez, ami szinte éget, és a hamuból valami olyan lángot gyújt, amit nem ismertem még. Lefogom kezeit is, hogy ne tudjon tovább ingerelni, de sajnos szemeit nem tudom lecsukni. Igézően néznek rám a félhomályban, már-már szexi arccal, vágyakozva néz rám, alávetve magát nekem, és minden kósza ötletemnek. Lábait széttárja, és ahogy hozzádörgölőzöm, hátravetett fejjel nyög fel, én meg a nyakára tapadok, hogy a kis foltokat újra megkínozzam. Végigsietek a nyakán és a fülén, míg kezem a karcsú testén siklik végig, ujjbegyeimmel oltva a szomjam selymes bőre után. Tenyerem alá akadnak a mellkasán a kicsi rózsaszín gyöngyöcskék, amikbe kegyetlen vággyal csípek, és a hatás nem marad el. Ollallaaa! Az eredmény majdnem robbanást szít bennem, de helyette inkább az ő sanyargatásába vetem magam. Újabb pont, amit a listámra tehetek! Tetszik ez a játék! Számmal veszem kezelésbe a kis bimbókat, amiből máris kettő van, és a nyögéseitől jeges borzongás fut végig rajtamon, míg a hozzámlökődő csípője forró lávát vonz ölembe. Nevem sóhajtja, ahogy ujjaim hegyével leheletfinoman simítok végig a testén, míg csak elérem, és vissza. Tetszik, ahogy kéjtől vonaglik alattam, úgy és akkor, amikor én akarom. Kát, hogy a látványtól és is mindjárt fetrengeri fogok. Kiszáradtan hajolok a szájára, csókjával oltva szomjam, hevesen, mintha szomjan készülnék halni a sivatagban, de lehet, hogy így is van. Bár... Van ott ilyen hőség? Nem hiszem. Elengedem kezeit, hogy a combjába markolva húzhassam magamhoz közelebb, ő pedig a hátamba markol nyögve.
-Ma valami újat mutatok neked...
Hangja végigbizsergeti a hallójárataim, furcsa köd telepszik a szememre tőle. Be kéne tiltani az ilyen erotikus hangokat. Nem? De ahogy szavait felfogom, annyi kíváncsiság villan szemeimbe, amennyi csak a vágy mellett elfér, és ő már fordít is vissza, hogy felémkerekedve újra kényeztetni kezdjen. Ujjaim a lepedőre szorítom, de tekintetem követi őt, mert a látvány, ahogy az élet által elcsúfított testemen élvezettel halad végig csókjaival és nyelvével... ahh...
Nadrágomhoz érve az erősen merdező farkamra lehel, és ettől a forrótól felsóhajtok. Ujját a nadrágba akasztva húzza le a fojtogató anyagot, és ahogy az elé táruló látvágytól felvillannak a szemei... Komolyan mondom, egy impotensnek örök ajzószer lehetne az ilyen látvány! Csókjai egyre közelítenek, ajkai egyre rövidítik a távolágot... És bár valahol bennem a józan ész csírása sikoltozik, hogy nem kéne, szívem és ösztöneim lekezelően hessentik félre.
-Készen állsz?
Lehet erre értelmesen válaszolni? Lehelete végigbizsereg érzékeny tagomon, és szavakra képtelenül szemeimmel üzenek neki. Mégis, ami rám vár, arra azt hiszem képtelenség felkészülni. Forró nyelve végigível a teljes hosszon, a tetejére egy picike puszikát nyomva, és nekem már majdnem végem. Izzó tekintetében buja parázs izzik, amitól kedvem lenne újra magam alá teperni, és... Ahh... Felhörrenek megfeszülve, képtelenül bármilyen tettre vagy szóra, hagyom magam sodródni az árral. Bódult pillantásom kíséri mozdulatait, ahogy a szájában lassan teljesen eltűnök, és a farkam körbeüleli a nedves forróság. Belém szorul a levegő, hangtalanul nyögve fel, úgy érzem, minden tagom cseppfolyóssá vált, és egyszerre bizsergek mindenütt. Vágytól remegő ujjaim a hajába túrnak, mintha irányítani akarnám, hogy hol kérek még, de képtelenül a mozdulásra. Egyre gyorsabban csinálja, és én nem bírom tovább. Erre tényleg nem lehet csak úgy felkészülni! Ajkaimról öntudatlanul gurul le a nevét alkotó három betűcske, mégis vállon veregetem magam gondolatban, hogy ez sikerült.
Hosszú pillanatokon keresztül úgy érzem, csak a semmiben lebegek, zúgnak a füleim, szemeim pedig hiába meresztem, mert csak a semmit látom hosszú pillanatokon keresztül. Azt hiszem amit legelőször érzek az az, hogy megmoccan lent az ágy, és lassan felmászik hozzám, kielégületlen, éhes mosollyal, és csókra hajol.
-Én még mindig itt vagyok ám...
Hangja lustán morajlik a fülembe, míg a nyakamba csókol, és hozzám dörgölőzik követelőzve. Tenyerem az arcára simítom, és mosologva húzom magamhoz vissza egy csókra, beleszuszogva a csókba, de tudom, hogy amire most én rálépek, az elég ingoványos, nekem ismeretlen terület. Bár ha eddig sikerült mindenbe belejönnöm, akkor miért pont itt állnék meg? Tétován, lassan csókolom meg, bár ezt a lomhaságot még betudom a tagjaimban zsongó tompaságnak, és lassan masszírozom ajkaimmal az övét, majd nyelvem végigsiklik ajkán, és beengedést nyerve lassú tekergőzéssel hatolok előre, lassan, de biztosan. Átkarolom, lassan fonva köré kezemet, nem törődve a követelőző nyögésével, magamhoz szorítva, majd egy hirtelen, lendületes mozdulattal teperem magam alá, hagyva, hogy megint az ösztöneim irányítsanak. Ijedt villanás suhan át Ryu szemein ettől a hirtelen mozdulattól a lassú csók után, de nem hagyok neki időt végiggondolni, mert nyelvem fullasztón fúrom szájába, elfojtva nyögéseit, és nem engedem levegőhöz jutni, csak egymás szájából kapkodjuk hosszú pillanatokig az elhasznált sóhajt. Egyik kezembe még az álla, másik meg már lefelé szánkózik, hogy útközben belekaroljon a nadrágjába, és eltüntesse róla. Türelmetlen mozdulatokkal rúgja le magáról, majd szélesebbre tárja lábait, én pedig egy csípőlökéssel dörgölöm hozzá ölemet. Sóhaja nyögésbe fullad, és miután a szája képtelen tovább tartani az őrült tempómat, otthagyom. Nyelvem kidugva, néha ajkammal felváltva, végigsiklik egy kacskaringós útvonalon, érintve a mellbimbóit, oldalát, a hóna alatti kicsiny pontocskát, köldökét, alhasát, csípőjét, és ott, a csípőjénél, egy igen nagy és kihasználatlan területre pakolok le egy újabb jelet. Egy aprócskát, de azért minden fogam látszik rajta, ha protkó kéne a közeljövőben, tökéletes fogsormintát tudna mutatni. És onnan sasként csapok le ölére. Jobbommal a kicsiny labdacsokat veszem kézbe, gyengéden megcirógatva őket, én pedig minden előjáték nélkül, nyers erővel nyelem el teljes hosszát. Sikolya a párnába és az ökleibe fullad, de nem hagyok neki időt se hozzászokni, mint ő nekem. Nem hagyom, hogy az új kéj eltompítsa a régit, hanem egy, összefüggő, tömény érzéssé formálom, és a megránduló test nem ellenkezik egy kicsit sem. Kapkodva liheg, mellkasa sűrűn emelkedik és süllyed, olykor megakadva, és olyankor édes hangokat kapok ajándékba. Nyelvemmel tekergőzök teljes hosszán, makkját megszívva, finoman ráharapva, és újra elnyelve, mindezt pár pillanat alatt, így egyik nyögése fullad a másik hörgésbe. Heréivel ismerkedő ujjaim néha lejjebb kalandoznak, forró, löktető húsra találva lejjebb, amit körbekalandoznak, és a görcsbe álló izmok, a széjjelebb táruló lábak, és az arcán ülő kifejezés minden pillanatot megér. Finoman masszírozom a nyílást kívülről, és elakadó nyikkanásait elraktározom későbbre. Végül mintha valaki mellkasába akasztott kampónál fogva felrántaná, felnyög, de az artikulálatlan hangok közül kihallom a nevem. Forró magja számba ömlik, én pedig ösztönösen nyelem le kissé sós ízét. Kezem felsiklik a hasára, játékos, kicsi rajzokat írva bőrére, majd négykézlábra emelkedve mászok felé, és néhány mély lélegzettel lenyugtatva magam mellé fekszem, de úgy, hogy az újra ágaskodó vágyam ne vehesse észre. Magunkra is húzom a paplant, őt magam felé fordítva, és ő kábán hagyja magát. Így pont nem ér hozzám, és lassan csillapodó légzése újra normálissá válik, szíve még lassabban nyugszik le, és mire elpilledve megmoccan és közelebb fúrja magát, már én is lenyugodtam annyira, hogy közelebb húzzam magamhoz, és hajába temessem arcom. Ő hamarabb elalszik, míg én még elég sokáig fekszem, az élményektől zsongva, és a fejembe tóduló gondolatoktól szédülten.
~*~*~
-Délelőtt el kellesz mennem munkát keresni.
Közlöm reggeli közben. Csendben telt az egész reggel, cigizéssel, pakolgatással, motyogással, főzőcskével, és ezt a csendet is halkan törtem meg, mégis ennyi erővel egy katedrálisban is nekiállhassam volna ordítozni. Szemeit mereven szegezi a tányérjára, szuggerálva a tányért, mmonoton mozdulatokkal tömve a fejét.
-Ne nyiss senkinek se ajtót, és tégy úgy, mint aki nincs itthon. Ha találtam magunknak munkát, máris jövök haza.
Meglepett, de boldog és megkönnyebbült tekintetét rámvillantja. Tényleg attól félt volna, hogy egyedül itthon hagyom, amíg én robotolok? Leteszem a poharat, amit eddig szorongattam, és felállva mögé lépek, lágy, masszírozó mozdulatokkal simogatva vállait.
-De ha bárkivel flörtölni merészelsz, esküszöm a szekrénybe zárlak.
Morgom, próbálva valami sötét hangot ütni meg, vagy legalább fenyegetőt, és bár van valami éle a mondandómnak, ő mégis mosolyogva fordul meg, elkapva a kezem, és magához rántva csókol meg. Elgyengülő tekintettel csókolok még a tenyerébe, majd felállok, és a fürdőbe lépek, hogy elkészüljek, és felöltözzek. Ryu utánam somfordál, de csak az ajtóban megáll, nézve, ahogy a hajam szokás szerint előrefésülöm, majd rágyújtok, és közben nekiállok valami kencéket kenni a sebekre, amiktől kevésbé látszanak ijesztőnek – fő az első benyomás- majd pár bogyót is bekapkodok nyugodt lelkiállapotom érdekében, végül a mosdóba oltom lazán a csikket, és a szobából kifelé menet elkapom a derekánál, hogy magamhoz rántva egy búcsúcsókot kérjek tőle. Aztán az arckifejezése láttán mosolyogva indulok neki a városnak, hogy munkát találjak.
~*~
Hosszú órákon át sétálgatok, be-be térve üzletekbe, piacra, állomásokra, hogy hova kéne két pár kéz, de sajna a legtöbb helyre egy is sok. A bárok felé fordulok, bár igen nehéz szívvel, lévén ott fennál a veszélye annak, hogy vagy lányok, vagy fiúk, vagy mindenki szemügyre veszi Ryut, aki naiv módon vakon sétál csapdájukba. Az egyetlen előnye ezeknek a helyeknek, hogy a hivatalos papír ott csak adaptációra kell, egyébként felőlük bárki lehetsz, ha jól tudsz dolgozni. Nem is messze a lakásunktól sikerül végre egy olyan helyet lőni, ahol mind a kettőnknek jutna hely, sőt már akár este kezdhetünk is, és bár itt lesznek még azok, akik nyaralni utaznak el, legalább betanítanak minket, és egy kis fizetést is kapunk már ma. Feldobott hangulatban térek be egy boltba is, bevásárolva ezt-azt, és úgy térek haza. Finoman kopogok az ajtón, és amikor bentről semmi válasz nem érkezik, elmosolyodom. Nyugodt vagyok, hogy senkinek se nyit ajtót.
-Ryuuu...
Dünnyögöm az ajtónak, ami szinte varázsütésre azonnal feltárul, és vadul ránt be engem két kar, ajtó csattan mögöttem, és egy barna fej rohamoz le. Halványan kuncogva teszem le óvatosan a táskáimat, és átkarolom szorosan, átadva magam annak az élvezetnek, amit az nyújt, hogy otthon vár valaki, és nem kötelességből vagy létszám miatt, hanem magamért. Jó így hazatérni. Hozzá lehet szokni, nem mondom. Belecsókolok a nyakába, az állán végigmászva a szájáig, és egy boldog csókot is adok neki. Amikor a roham elcsillapodik, akkor felkapom a táskákat, és mindenféle ármánykodásait kikerülve a konyhába lépek, tüntetően nem szólva egy szót sem, még akkor sem, mikor a mögöttem somfordáló léptei itt-ott megakadályoznak a dolgomban.
-Nos? - pillog rám a hűtőajtó felett.
-Igen? -nézek rá ártatlan szemekkel, mintha nem tudnám, mire kíváncsi.
-Mit sikerült intézni? - sürget, de továbbra is a hűtő felé fordulok.
-Hát, vettem tojást, mert láttam a bundáskenyér bejött, meg egy kis kenyeret, sikerült jó áron sajtot is szerezni, lehet hogy olyat csinálok majd neked reggelire... - sorolom végignézve a bevásárolt dolgokon.
-Romerooo!!!
Durcásan kiált fel, átkarolva a derekamnál, lábával belökve a hűtő ajtaját is, hogy ne nézhessek oda, és szorosan hozzámsimulva követelia figyelmemet magának. Rácsodálkozó kifejezéssel arcomon pillantok rá, csak épp tekintetemben ül pajkos vidámság. Ajkait az enyémhez simítja, ezzel sikerül elérnie, hogy legalább a helyzethez mérten valamennyire komoly képet sikerüljön vágnom, és felsóhajtva fejtem le magamról kis indaszerű kezeit, hogy a székre ültetve őt folytassam a pakolást.
-Nos, végigjártam szinte minden olyan helyet, amit alkalmasnak találtam első munkahelynek, de nem sok sikerrel jártam. A legtöbb helyen csak egy embert alkalmaztak. - tűnök el a szekrények egyikében, de látom a csalódottságot átsuhanni arcán. - Szóval el kellett mennem egy közeli bárba. Ma este kezdünk, - szemei elkerekednek- én leszek a kiszolgáló, te meg a pultos. Mondom mit öntögess, én meg kiviszem. Ma még ott lesznek az elődeink, akik segítenek neked megmutatni, mit hogyan kell csinálni. És legalább a pult mögött senki sem közelíthet meg.
Elégedett vigyorral támaszkodom a pultnak rágyújtva, szemeimben győzedelmes villanással. Tény, a pult mögé senki sem mehet be. Így tuti jó helyen lesz, hét lakat alatt az én kis virágszálam. Egy ugrással felpattan, és újra a karjaimba vetődik, kicsi híjján lyukat égetve oldalába. Felszabadult nevetéssel bújik hozzám, míg én csendesen cirógatom, amíg az első roham el nem múlik.
-Együtt fogunk dolgozni, Romero! - lelkendezik – De ha valamit elrontok vagy valami?
-Nyugi atyuska. - piszézek ujjammal az orrára- Mivel nem érted a nyelvet, nem történhet semmi. Megtanítom neked az alap mondatokat, hogy mivel küldd el őket a búsba, és ne lesz semmi baj. Igazából arra gondoltam, egy kis rádiót is venni kéne, hogy hallgasd a nyelvet, meg a hanglejtéseket. Igen jól lehet tanulni tévéből meg rádióból.
Szorosan tapad ajkaimra, lehunyt szemekkel, így nem láthatom az íriszekben kavargó érzelemörvényt. Eloltom a cigimet, és átölelve őt hozzábújok, hajába temetve arcomat.
-Szóval megcsináljuk az ebédet, és lepihenünk, hogy estére legyen enrgiánk. És azt hiszem, ha nem fogsz hagyni aludni, akkor kicsuklak a szobámból.
Közlöm vele szúrósan, mire ártatlan szemeket meresztve rám hozzámsimul. Fejcsóválva hessintem félre, majd vezényelem őt az ebéd elkészítéséhez. Spagettit csinálunk, kicsit vegyes módra, és mivel tényleg elég gyorsan elkészül, viszonylag hamar kerülünk vízszintesbe utána.
-És ott leszel? - súgja halkan a beálló csendbe.
-Persze. Különben minden jött-ment rádakaszkodna, és nem győzném a hásódat menteni. - válaszul valami motyogást kapok a nyakamba, és a légvételétől megborzongok. - Tessék most már aludni, mert kitiltalak az ágyamból.
Nyüsszögve fészkelődik kényelmes pózba, elpilledve, és míg elalszok, az utolsó gondolatom az, hogy bizony lehet ő tudna aludni külön, de nekem soha nem jönne össze. Képtelen lennék az illata nélkül elaludni vagy felkelni. Megnyugodva mosolyodom el, majd szusszanva egyet álomba zuhanok.
~*~
-Romerooooo! Kelj már fel! Mindjárt hat óra! - noszogat valaki, mire szorosan magamhoz ölelem a túl messze lévő testet, és nyakába fúrom arcom.
-Még egy kicsit. - dünnyögöm, de kuncogást kapok válaszul.
-Ne csináld máár! Nem aludj már vissza!
Próbál eltolni, hogy újra ébresztgetni kezdjen, pedig én már régóta felvagyok, csak jól esik semmit se csinálni, csak feküdni vele egy ágyban, és élni a vakvilágba. De ő persze túl izgatott az első meló miatt ahhoz, hogy szundikáljon. Minden esetre gonosz örömmel veszem tudomásul, hogy a szorító ölelésemből nem tud szabadulni. És amikor már majdnem sikerül, akkor egy gördüléssel felé hemperedek, magam alá gyűrve őt, és még mindig lecsukott szemekkel támadom le ajkait, és ettől a hirtelen mozdulattól belenyög élvezettel a csókba. Miután elhalt az ellenkezés, elengedem, és felkelek, hogy nyújtózva a ruháim után nyúljak. Ryu meg elkapja a felsőm, és egy ráadás csókra visszaránt, majd ő is csatlakozik.
-Nos, mehetünk? - kérdezem tőle, míg kabátot húzok, és ő kapucnis felsőt.
-Naná!
Pirul el az izgalomtól, és én ajtót nyitva engedem előre, becsukva az ajtót, és a lassan nyitó bár felé vesszük az irányt.
Szerkesztve Laurent által @ 2012. 05. 02. 22:58:05
|
| vicii | 2012. 04. 30. 22:28:21 | #20746 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Édes különcömnek - Launak)
Mesélek, a számról folynak a szavak, hogy a duruzsolás valamennyire tompítsa a vihar csendjért, de még ez sem elég, Romero karjaim közt minden dörrenésnél megfeszül, ugrik egyet. Retteg, jobban mint eddig bármikor, én pedig nem tudom, hogy csillapíthatnám a félelmét. És ez a legrosszabb. Látom, hogy szenved, mégsem segíthetek rajta...
Aztán a vihar, mintha csak megszánna minket, elhallgat egy időre, Romero pedig levegőhöz jut. Szinte ruhán keresztül is érzem, ahogy dübörög a szíve...
Végre van egy kis ideje, hogy megnyugodjon, összeszedje magát. Már nem szorít olyan erősen, fel is szusszan, enged picit. Én pedig megnyugszom, talán már túl vagyunk a nehezén. Talán lecsillapodik végre a tenger.
Abbahagyom a mesélést, Romero pedig bocsánatkérően pillant rám. Sejtem, hogy nem figyelt, de kicsit sem bánom. Ugyan, lesz még időnk, hogy eleget megtudjunk egymásról.
Némán figyelem, ahogy egy fáradt sóhaj kíséretében megdörgöli az arcát, majd megmozgatja begörcsölt izmait.
Aztán hirtelen hatalmasat dörren, Romero pedig rémülten felkiáltva ugrik fel, majd mint a sarokba szorított vad, a falhoz lapul, nagyra tágult szemekkel az ajtó felé pislogva. Nyelek egyet, ez nem jó. Pont, mint mikor rémálmodik...
Felkelek az ágyról és óvatosan felé indulok, rémülten tekint rám, a falnak szorul. Félek, hogy ha közelebb megyek, kitör, mint a sarokba szorított vad...
Ám a természet furcsa játéka legyűri ezt az apró kis problémát, a hajó megdől, Romero pedig, hála a gravitációnak, egyenesen a karjaim közt köt ki.
Szorosan ölelem, de a rengeteg hang megérmiszti, húzódna el. Ekkor a hajó ismét billen egyet és összegabalyodva dőlünk el. Felül kötök ki, Romero pedig rémülten kezd kapálózni, lelökne magáról, de nem engedem, lefogom. Nem akarom, hogy kárt tegyen magában. Muszáj lenyugtatnom valahogy.
Sípolva, hörögve szedi a levegőt, mint aki fulladozik, én pedig megrémülök, jesszusom, a végén még itt feldobja nekem a talpát!
Rákiáltok, hogy térjen magához, vegyen levegőt, de a dörgés elnyomja a hangom.
Vagy talán mégis meghallotta, mert hirtelen nagy levegőt vesz, mint akinek most engedték el a nyakát. Megnyugszom picit, félsiker.
Kezemre markol, erősen, kétségbeesetten, de nem bánom, kapaszkodjon csak belém, ettől legalább tudom, hogy magánál van valamennyire. Egy sárga villám bevilágítja az apró kabint, és ekkor találkozik a tekintetünk. És az a mély ösztön, ami az övében csillan...
Nyelek egyet. Nem, ilyen helyzetben...
Viszont nem tudok ellenállni a kísértésnek, hozzásimulok, immáron ellazulva, a tekintete meggyőzött, hogy már nem önveszélyes...
A teste, akár egy jégtömb, hideg, ráadásul vacog is. Még közelebb bújik hozzám, arcát a nyakamba fúrva, én pedig megborzongok, mikor ajkaival végigsimít a bőrömön... az eddig elfojtott vágy hirtelen a felszínre tör... olyan rég érintett így...
De nem lehet, ilyen helyzetben meg pláne nem, ezért csak ismét elnyomva magamban ölelem meg lágyan, megnyugtatóan cirógatva.
Aztán ismét megdörren, és érzem, ahogy megfeszül a teste, ugrik is picit, ágyékunk pedig egymáshoz nyomódik... ó szent ég...
Elfojtott nyögés csúszik ki ajkaim közül... pokolian vágyom már rá...
Romero viszont megmerevedik alattam, én pedig elvörösödöm, hálát adva a sötétségnek. Most lebuktam...
De tekintetünk a sötétségben egymásra talál, én pedig nem tudom nem figyelmen kívül hagyni a szemeiben lángoló... vágyat...?
Mozdulok, hogy hajába túrjak, és ugyanabban a pillanatban érzem meg karjait is a hátamon, ahogy lehúz magához, hogy forró csókban egyesüljünk. Szenvedélyes, vad, fullasztó csók, még fogunk is összekoccan, belőlem pedig egyszerre robban ki minden szenvedély... igen, akarom őt, jobban, mint bármikor...
Az ég újra zengeni kezd, Romero pedig ijedtében a számra harap, de most még ez sem zavar, a csöppnyi fájdalom csak még jobban feltüzel, a vér fémes íze pedig megfűszerezi csókunk...
Romero tétován járatja végig nyelvét a seben, de nem habozik tovább, mohón a számba tör, játékosan harap nyelvemre, miközben szinte magába présel...
Újabb dörgés, ő pedig megdermed, de most már nem hagyom elkalandozni a figyelmét, lábamat feljebb húzom, hogy jobban hozzá férjek, majd ágyékomat az övének dörgölöm...
Fullasztó csókot váltunk ismét, vadot, szenvedélyeset, majd ahogy elhajolnék levegőért, nem enged, utánam kap, fal és kóstolgat kifulladásig... dominánsan, mint ahogy eddig soha...
Végtelenül felizgat egy a dominancia...
Közben egyik keze hátamról lassan lefelé siklik, le a fenekemre, hogy így húzhasson magához még közelebb... felsóhajtok, ahogy ágyékunk egymásnak préselődik, megborzongok az érzéstől... közben másik kezével hajamba túr, majd erőteljesen belemarkolva húz le magához egy újabb csókra...
Reszketve adom át magam neki, mindenem, a testem és a lelkem egyaránt...
Felhúzza a lábát, ágyékunk pedig újra egymáshoz simul... sőt, erőteljesen markol fenekembe, az ismeretlen, kellemes érzéstől pedig csípőm automatikusan lendül előre...
Beborít a forróság, a vad vágy eluralkodik rajtam... hogy én már mennyire vágytam erre... egy új, ismeretlen, vad és domináns Romero... izgatóbb, mint eddig bármikor...
Nyelve a számban játszik, az enyémet keresve, én pedig játékosan menekülök előle, de nem menekülhetek, seperc alatt megtalál, hogy aztán tulajdonét elégedetten járja körbe, én pedig mint valami meghunyászodó kutya, engedek...
Fenekemről a keze még lejjebb siklik, hogy combomba markolva ültessen az ölére, amitől elégedetten belesóhajt a csókba... mindenem reszket már az érintése után, csak ő tölti ki a tudatom... íze a számban, illata az orromban, pillantásal a szemeben... rabul ejt, a testem és a lelkem, mindenem birtokolja...
Ahogy jra megdörren, ismét megfeszül, de most már közel sem annyira, mint az előbb. Inkább csak hozzám simul, még közelebb, minden levegőt kipréselve közülünk, ágyékunk pedig fájdalmasan összesimul...
Belenyög a csókba, én pedig fejemet sóhajtva vetem hátra, a forróság lentről kiindulva behálózza az egész testem, elborít...
Romero közben ajkait nyakamra tereli, a nemrég rajtam hagyott pecsétet megújítva, vadul megszívva, megharapdálva... buján nyögök, ahogy fogai belém mélyednek, majd megtalálják a fülem alatti érzékeny részt...
Közben kezeivel is ruhám alá tör, birtoklón, kitapintva a rég felfedezett érzékeny pontokat, magukávé téve mindenem... és én kéjes sóhajokkal engedem át neki magam, bőröm parázslik érintése nyomán... és mikor vadul hátamra karmol, csak megremegve nyögök fel...
Újra megdörren, de ezúttal csak megrezzen és zavartalanul folytatja tovább tevékenységét, legnagyobb örömömre. A gombokat kezdi tépni, amik fájdalmasan sikoltva agyják meg magukat erős kezének. És ahogy mellkasom feltárul előtte, gondolkodás nélkül a halványodó szívásnyomokra bukik, mintha egy már megtervezett útvonalon haladva végig, felelevenítve azt...
Közben fordítok a helyzeten, hanyatt fekszem, Romerot magamra húzva, de mintha észre sem venné, annyira belemélyed a szívásnyomok kínzásába...
Befészkelődik lábaim közé, érezhetően keményedő férfiasságát nekem nyomva, majd erősen fogja le kezeimet, a fejem fölé nyomva őket.
Nyögve, hátravetett fejjel adom át magam neki, lábaimat feljebb húzva, hogy még közelebb érezhessem magamhoz, közben az ő combjain is végigsimítva... ettől a kis gesztustól elégedetten morran bőrömbe, mély, férfias hangjától pedig megborzongok...
Újra megdörren, amitől megint nekem nyomja a csípőjét... úgy érzem, lassan elégek ebben a forró kéjben...
Egyik kezemet elengedi, hogy vadul, szenvedéjesen mélyessze belém körmeit, vörös árkokat hagyva a mellkasomon, én pedig közbe türelmetlenül, siető mozdulatokkal, de remegő kézzel próbálom eltávolítani a közénk álló utolsó ruhadarabokat. Érezni akarom a csupasz bőrét az enyémhez simulni, a vágyát a sajátomnak nyomulni... érezni akarom őt... minél közelebb...
Mély, állatias morgást hallat, ahogy egészen lent, a köldököm körül támad meg egy szívásnyomot, közben pedig a nadrágjaink lekerülnek, ágaskodó vágyunk pedig egymásnak feszül... buján nyögök fel az érzéstől, hátravetett fejjel, míg Romero a sajátját hasamon nyugtatja, ziháló légzésétől megborzongok... majd feljebb kúszik és kéjesen egyik mellbimbómra harap...
Ebben a pillanatban hálát adok a viharért, mert félő, ha nem zengene az ég, az egész fedélzet a mi kis játékunkkat hallgatná odafent...
Nem bírok magammal, egyre csak helyezkedem, mozgok, minél jobban hozzápréselődve, izgatva magunkat, hajszolva a beteljesülést, a rég várt orgazmust...
Romero pedig nem tiltakozik, sőt, megkönnyíti a dolgot, segít célom elérésében... a testünkön megcsillan a verejték, mindenünk összefonódik, forróság, kéj, ajkak, Romeroh...
Hangunk kitölti a kis kabint, majd ahogy durván oldalamra mar, ujjaival és ajkával egyaránt, a testem csak erre a löketre várt, megfeszül, az édes érzés pedig mindent elborít...
A nevemet hallom, élesebben, mint bármi mást, hosszan visszhangozva a tudatomban... egy mély, szívfájdítóan ismerős, vágytól fűtött hangon... és az orgazmus kétszeres erővel csap le rám...
Ahogy testem ellazul, zihálva hanyatlok a padlóra, erőtlenül, kipirultan, kifulladva, de egyértelműen kielégülve és boldogan... az én nevemet nyögve a csúcson... az enyémet...
Furcsa, bizsergető, kellemes érzés robban szét a mellkasomban...
Kábán rátekintek. Felemelkedik rólam egy picit, hogy összeszedje magát, de látom, benne sem sok erő maradt. A haja csapzott, a tekintete kavarog, az arcán pedig elégedettség terül szét... még sosem láttam ilyennek... csupa újdonság, de nagyon remélem, nem először és utoljára volt ilyen domináns...
Végigtekint rajtam, tekintetében egyértelmű elégedettséggel, majd hozzám hajolva csókol meg újra, immáron lágyan, de még mindig dominánsan. Bágyadtan viszonzom az édes csókot, majd ahogy elszakad tőlem, a fülemhez hajol, és még a levegő is bennem szakad a szavaktól...
- Az enyém vagy. És előbb kasztrálok mindenkit, minthogy ez megváltozik.- susogja mély, vágytól rekedt hangon, izgatóan... én pedig nyelek egyet...
Újra beleborzongok, egész lényemmel. Kábán, megszeppenten nézem, ahogy összeszedve magát lomha, ruganyos léptekkel megindul a fürdőkabin felé...
Majd ahogy egyedül maradok, reszketeg sóhajjal ölelem át magam a padlón...
- A tiéd vagyok...- súgöm önkívületben...
Én... én... nincs is szó, amivel igazán jellemezni tudnám a jelenlegi érzéseimet. Boldog vagyok, kielégült és van ott belül valami más is, amit még nem tudok hova tenni... minden esetre úgy érzem, sosem fogom elfeledni ezt az éjszakát...
Mikor Romero, immáron közönyös arccal kisétál a kabinból, én is összekaparom magam és átveszem a helyét. Odabent aztán bágyadtan csodálaom meg a nyomokat a testemen... ezeknek egy jó darabig nyoma marad...
Elmosolyodom.
Bent aztán szótlanul lustálkodunk az ágyon, de ezúttal kellemes, simogató csend terül közénk. Majd pár óra múltán, miután a vihar is elcsendesült picit, nekilátunk a vacsorának is.
*
Másnap reggel a tenger újra nyugodt, az ég pedig tiszta, mintha a viharnak híre se lett volna. Csupán a hajón, na meg a matrózokon látszik meg a tegnap esti tortúra. Mindenki fáradt és nyűgös, még a morgolódáshoz sincs erejük.
Bár, őszintén, talán még azt sem venném észre. Elöntött a béke, és mivel már a testem is kielégült, teljesen átadhatom magam a nyugodtságnak. Még krumplipucolás közben is halkan dúdolok, a mosolyom pedig levakarhatatlan.
A matrózok furcsa, sóvár tekintetét is csak nehezen veszem észre, bár lehet, hogy ebben közrejátszik, hogy ma "véletlenül" és sokkal lezserebb pólót vettem fel...? A szívás- és harapásnyomok egy része szinte villog a nyakamon. Imádom őket... és mutogatni akarom.
Romero is mintha sokkal higgadtabb lenne, elégedettség ül a szemében. Én pedig nem bírom ki, folyton hozzáérek, valamilyen apró indokkal a közelében maradok, keresem a társaságát. Megkaptam, amit akartam, boldogabb nem is lehetnék. Minden újra a régi, sőt... több is annál.
Folyton folyvást eszembe ötlenek a tegnap éjszaka emlékei, amitől újra és újra megborzongok...
Romero közben kimeri a matrózoknak az adagjukat, majd dolga végeztével visszatér mosogatni. Én emllé lépek, oldalammal az övéhez simulva, mire fejét az enyémre dönti. Kellemes melegség önt el, ahogy egy puszit is kapok a kobakomra.
Viszont nem bírom ki, túlságosan teng bennem a boldogság, kikapom a kezéből a szivacsot, a habot pedig a képére kenem, majd nevetve hátrébb ugrok. Engedek a pajkosságnak, a bennem lakozó gyereknek, és ahogy elnézem, ezúttal Romeronak sincs ellenére...
Megpróbál morcosan nézni rám, de a tekintete mást üzen, ahogy közeledni kezd felém. Visszaszerezné a szivacsot, de nem hagyom magam, azutolsó pillanatban mindig kitáncolok a karjai közül, élvezve a kis fogócskát, magaból kikelve, önfeledten kacagva.
Végül egy asztal körül kezdünk kergetőzni, én pedig megtorpnaok vele szemben, huncut mosollyal várva a reakcióját. Aztán hirtelen szélesen elvigyorodik, gonoszul, majd az asztal tetejére szökkenve veti rám magát. Én pedig félig nevetve sikoltok fel, mikor az ujjait az oldalamba vájja és csiklandozni kezd. Én védekezésképp megpróbálom megetetni vele a szivacsot, és végre lazít a szorításon én pedig kicsusszanhatok alóla, hogy a nagy halom krumpli mögé menekülve találjak biztonságot. Viszont a vigyor a képemről levakarhatatlan.
Végül tovább folytatom a zöldség pucolását, Romero pedig a mosogatást, és mikor néhány matróz beront a konyhába a hangok hallatán, csak ártatlanul vonogatjuk a vállunk. A tengerészek pedig zavart, de sejtelmes arckifejezéssel távoznak, mi pedig alig bírjuk visszafojtani a röhögőgörcsöt.
Végül nagy ehezen az ebéd is elkészül, és már a haranghoz lépnék, hogy megkongassam, mikor a kapitány lép be a konyhába.
- Nos, fiúk. Holnap reggel véget ér a közös utunk. Nem sok időm lesz már lejönni hozzátok, de szeretném megköszönni a munkátokat. Meghagytam a fiúknak, hogy leszálláskor adjanak egy kis halat meg fizetséget, hiszen a jó kaja fejében igazán megérdemlitek. Nem volt veletek semmi baj, kifejezetten elégedett mindenki. Remélem, még találkozunk. Szóval... A holnap hajnali viszontlátásig, srácok!- búcsúzik vidáman, majd a tálját tele merve távozik. Szóval vége...
Pedig olyan volt ez az egész, mint vlaami álom. Mintha az idő is megállt volna. Varázslatos út volt, de hát egyszer mindennek vége szakad...
A nyitott ajtóból bámulok a fedélzetre, a korlátokon túli habokra, megpróbálom megőrizni magamban a látványt.
Ekkor karok fonódnak körém hátulról és egy mellkas simul nekem, egy orr a fülem alatti érzékeny pontot piszézi meg, én pedig az érzéstől megrándulva rámtom meg a kis harangot is, ami élesen vet véget a kis álomnak. Vetek még a magában somolygó Romerora egy szúrós pillantást, ahogy a kondérhoz lép, hogy kiszolgálja a betóduló éhes matrózokat. Én addig nekilátok a mosatlannak, majd dolgom végeztével megmosom a kezem és magamhoz véve az ebédet vonulok be a kabinunkba. Kettesben még is csak finomabb a kaja. Pár perc múlva Romero is csatlakozik hozzám, de nem szólunk egymáshoz, a csend pedig puhán vesz körül minket.
Gondolkodom. Vajon, ha újra szárazföldre lépünk, megint kezdődik majd minden elölről? Újra menekülnünk kell majd?
Aztán halk susogásra leszek figyelmes, ahogy Romero közelebb csúszik hozzám, majd egy gyengéd mozdulattal az ölébe húz. Kíváncsian pillantok azokba a csodás szemekbe.
- Le akarsz velem szállni hajnalban?- kérdi halkan, komolyan, én pedig ijedten pillantok rá, vállait megmarkolva.
- Igen!- mondom magabiztosan, eszébe ne jusson semmi más... vele akarok maradni, menjen akár a világ végére is, én követem... - Én... Nem akarok leszállni, legszívesebben örökké itt maradnék, de ha te leszállsz, nekem semmi keresnivalóm nincs itt.- jelentem ki, egyre halkuló hangon... ellágyulva néz rám, majd magához húz, arcát megszokott mozdulattal a hajamba temetve szusszant fel, és én lehunyom a szemeimet. Imádom ezt az érzést.
- Rendben.- mondja, különös, gyengéd hangon, megannyi ki nem mondott vallomást belesűrítve ebbe a rövid szóba. Megborzongva, megfejtve a jelentést húzódok még közelebb hozzá...
*
Íme, eljött a pillanat, az utolsó vacsorát is tálaltuk, én pedig méla mosollyal állok neki összepakolni. Lezárult egy újabb fejezet. Romero közben lemegy a hajófenékbe néhány halat válogatni magunknak, sőt, még egy szatyorni krumplit is kapunk. Legalább ételre nem lesz majd gondunk.
Végül bevonulunk a kabinunkba, minden holminkat bepakolva abba a két táskába, amit magunkkal hoztunk, majd bebújunk a takaró alá, egymáshoz simulva. Szinte percek alatt elnyom az álom, a hajó halk moraja, a szél fütyülése...
*
Másnap hajnalban mozgolódásra ébredünk. Én a szememet dörzsölve, nyammogva kezdek nyújtózkodni az ágyban, míg Romero hanyatt fekve gyújt rá egy cigire. Mosolyogva simulok hozzá, fejemet a mellkasára hajtva hallgatom szíve halk dobogását. Felém nyújtja a szálat, de én inkább szájából csókolom ki a füstöt, elégedett sóhajjal, apró mosolyt csalva a szája szegletébe.
De nem lustálkodhatunk sokáig, a hajó kikötni készül. Szedelőzködünk hát, a csomagjainkat pedig felvisszük a fedélzetre, ott meghúzva magunkat figyeljük a matrózokat. A föld már szabad szemmel látszik, talán még egy óra, annyi se, míg elérjük.
Én még mindig kicsit fáradtan, a felkelő nap sugaraitól elbújva dőlök Romeronak, fejemet a vállán nyugtatva. Fáradt vagyok, mégis izgalommal tölt el, hogy ismét új vizekre evezünk. Na jó, már tényleg túl sokat voltam tengeren, elég ezekből a matróz-hasonlatokból...
Ekkor egy ismerős alak tűnik fel, egy tetovált kéz nyújt felém egy szájharmonikát. Kíváncsian tekintek fel, Joe mosolyog rám kedvesen.
- Tedd el, emlékbe. Hátha egyszer kedved szottyan és felcsapsz matróznak.- kacsint rám, de csak nevetve tolom vissza a kis hangszert. Képzelődöm, vagy tényleg szikrázni kezdett a levegőt? Ahogy Romero ellenségesen, szinte már gyilkos tekintettel méregeti, elégedettség önt el. Szóval féltékeny... tetszik.
- Kösz, de elég volt ennyi a tengerből.- nevetek fel, de nem hagyja annyiban, tovább noszogat.
- Pedig úgy tűnt, szereted. Én pedig szívesen bevezetnélek a tengeri élet rejtelmeibe.- mondja, immáron kétértelműen. Érzem, ahogy Romero megfeszül mellettem, de belé karolva cirógatom meg a kézfejét, lenyugtatva ezzel.
- Ne haragudj, Joe. De én már az övé vagyok.- pillantok Romerora, majd mielőtt bárki bármit is mondhatna, követelőzően az ajkaira tapadok. Először megfeszül, de aztán elégedetten morranva viszonozza a csókot, derekamat átkarolva, közelebb húzva magához. Vadul, szenvedélyesen, fullasztóan tör a számba, mintha csak az állításomat próbálná igazolni, én pedig reszketegen felsóhajtva egedem...
A kis jelenetre a fél fedélzet leesett állal bámul minket, én pedig csak kipirultan, pihegve, de töretlen mosollyal tekintek a komor tekintetű Joera.
- Vagy úgy. Akkor hát, ég veletek.- búcsúzik és tovább áll, én pedig fejemet visszahajtom a helyére, Romero vállára.
- Elégedett vagy?- kérdem huncutul, és csak egy beleegyező hümmögést kapok válaszul. Sóhajtva hunyom le a szemeimet. - Én is.- jelentem ki, inkább csak magamnak. Igen, az övé vagyok... mindenestül...
De mintha még sóvárabbá szeretné tenni a rengeteg fürkész tekintetet, hirtelen karjait a derekam köré fonja és a lábai közé ültet, mellkasával a hátamhoz simulva. Felkuncogok, ahogy fejét a vállamon nyugtatja és a nyakamba szuszog, de még most is megborzongok forró leheletétől. Mosolyogva nyúlok hátra, hogy hajába túrjak, majd futó csókot leheljek ajkaira, végül pedig elpilledve lezaítom el izmaimat és kézfejét cirógatva figyelem az egyre közeledő partot.
Végül, a hajó kifut, a pallót is learkják, mi pedig elsőként távozunk. Még utojára búcsút intek a matrózoknak, majd széles mosollyal csúsztatom kezem Romeroéba. Ujjainkat összefonja, majd magabiztosan indul meg, én pedig ámulva nézegetek. Mindenhol bódék, a legtöbben halak meg különböző tengeri herkentyűk vannak, az emberek pedig hangosan kiabálva üzletelnek egymással. Ez is egy teljesen más világ...
Itt már idegen a nyelv, egy mukkot sem értek abból, amit mondanak. Még akkor is csak kamillázok, mikor Romero leáll az egyik kofánal üzletelni és becseréli a krumplinkat egy adag rizsre.
Tovább megyünk, nekem pedig újfent eláll a szavam. Mindenhol színes plakátok és neonok, lampionok, kusza, bonyolult írásjelek...
Megint egy állomáson lyukadunk ki, Romero pedig jegyet vált a következő vonatra. Végül egy padon kötünk ki, én pedig sóhajtva dőlök hátra.
- A világ minden pontja élesen elüt a többitől?- kérdem szám sarkában mosollyal. Nem jártam eddig túl sok helyen, de ahol eddig voltunk... Japán, egy hajó, és most Ázsia. Mindhárom élesen különbözik a többitől.
- Fogalmazhatunk így is. Minden országnak megvan a saját kultúrája és szokásai.- mondja, miközben rágyújt egy cigire, én pedig minden lelki fájdalom nélkül nyúlok be mélyen a nadrágja zsebébe, hogy kis kotorászás után előhalásszak magamnak is egy füstrudat.
- Az összeset meg akarom ismerni.- jelenti ki, majd mélyen beleszívok a saját cigimbe. Csak egy apró kuncogást kapok oldalról, majd kezét a pad támlájára helyeti, ezzel félig átkarolva engem. Mosolyogva húzódok még közelebb hozzá, hogy oldalunk összeérjen.
- Meg is fogod. Megmutatom neked mind.- fordul felém, pajkosan csillogó szemekkel, én pedig huncut mosollyal csúsztatom egyik kezem a háta mögé. A fal előtt ülünk, így senki nem láthatja, hogy finoman besimítok a felsője alá és a derekát kezdem cirógatni. Elégedettséggel tölt el, mikor megborzong, de nem szól rám.
- Reméltem. És ha tatláltunk lakást, akkor majd nekiláthatsz megtanítani ezen a nyelven.- azért jó lenne megértetnem magam az itt élőkkel. - Úgy is azt mondtad, jó nyelvérzékem van.- mondom ironikusan, ujjaimat az alsónadrágja derekánál végighúzva.
- Mert az van.- mondja könnyedén, elmélyült hangon, a tekintete pedig furcsán kavarog... eddig tétovázó kezem továbbindulna, ám a vonat hangos robajjal berobog az állomásra. Bosszús sóhajjal kezdek szedelőzködni, Romero persze jót röhög rajtam az orra alatt. Megvárjuk, míg a tömeg felszáll, majd ciginket elnyomva keresünk magaunknak egy üres fülkét.
A cuccaokat felpakoljuk a tartóra, majd Romero fáradt nyögéssel hanyatlik le az ülésre, én pedig mellé. Hozzásimulva, kezeimet mellkasára simítva követelek egy csókot, amit nemsokára meg is kapok. Lágyan, ámda annál dominánsabban tapad ajkaimra, nyelvét élvezettel végigfuttatva a tegnapról maradt, apró seben, én pedig reszketeg sóhajjal adok neki belépést... nem habozik, nyelvével számba tör, egyik kezével hátamat végigcirógatva, majd erősen fenekemba markol.
Buján nyögök bele a csókba, majd magamról megfeledkezve siklok a nyakára, hogy finoman harapdálva ébresszem fel benne is a vágyat.
- Ryu, vonaton vagyunk.- duruzsolja halkan, de a fejét elégedetten félre döntve, hogy még több helyet adjon nekem.
- Kellene, hogy érdekeljen? A függönyöket elhúztuk.- búgom a börének, majd erotikusan végignyalok rajta, egészen fel a füléig, és mivel tudom, hogy azt szereti, finoman megrágcsálom a fülkagylóját.
- De mindjárt itt lesz a kalauz.- tiltakozik tovább, és én igazát belátva sóhajtva távolodok el tőle. Gonosz kis mosolyt kapok válaszul, és nem bírom ki, durcásan öltöm ki rá a nyelvem.
Persze nem kellett volna, mert nem maradhat megtorlás nélkül a tettem, elvigyorodva nyújtja ki felém a kezeit, én pedig rémülten ugrok át a túloldalra. De még így sem menekülhetek, utánam jön, ujjait az oldalamba mélyesztve kezd el csiklandozni, de a többi utasra való tekintettel ajkaimba harapva, könnyes szemekkel fojtom vissza a röhögést. Még csak az kéne, hogy itt sikoltozzak, és rögtön négyen törnek be, hogy kit erőszakolnak itt...
Így hát visszafojtott hangon, félig röhögve kezdek neki könyörögni, és úgy 10 percnyi kínzás után végre megkegyelmez rajtam és elégedett mosollyal ül vissza a helyére. Én pedig lihegve, vigyorogva és könnyeimet törölgetve próbálom rendbe szedni magam.
- Gonosz vagy, kihasználod a gyengéimet.- próbálok sértődött arcot vágni, de a nevetés még mindig csiklandozza a rekeszizomom.
- Csak mert engeded.- válaszolja frappánsan. Mit mondhatnék, ez mondjuk igaz...
- Egyszer úgyis meg fogom bosszúlni. Kideríted a gyengéidet.- fenyegetőzök, de csak hitetlenkedő mosollyal húzza fel a szemöldökét.
- El kell hogy keserítselek, de az a nap sosem fog eljönni.- jelenti ki magabiztosan.
- Én azért nem vennék rá mérget.- kacsintok rá, majd sóhajtva szedem rendbe megzilált frizurám. A kalaúz is befut néhány perc múlva, Romero pedig odaadja neki a jegyeinket. Ismét felém nyújtaná az enyémet, de csak vigyorogva kapom elő a táskám egyik zsebéből az előző jegyet.
Elneveti magát, majd zsebre teszi a legújabb szerzeményeket, én pedig boldogságtól csillogó szemeimet a táj felé fordítom.
Most nem utazunk túl sokat, durván két óra múlva le is szállunk, és az első, amit tesz, hogy egy nyilvános telefonfülkét vesz kezelésbe. Én egy méternyi távolságra tőle állok és nézegetem az elsiető embereket.
Pár perc múlva ismét kézen fog, én pedig felvéve a tempóját felzárkózok mellé.
- Na?- kérdem türelmetlenül, ő pedig sokat mondó kunkorral a szája sarkában néz rám.
- Minden elintézve. Már várnak minket.- mondja, és én lelkesen elvigyorodom. Ki is lyukadunk egy aránylag csendes, fákkal beültetett környéken, egy pofás kis társasháznál. A bejáratnál egy idősebb, komor arcú hölgy áll. Romero gondolkodás nélkül hozzá lép és beszélni kezdenek, végül a hölgy egy borítékot nyom a kezébe, vet még egy utolsó, furcsa pillantást rám is majd távozik.
Romero int a fejével, és én követem, fel az első emeletre. Ekkor kivesz a bortítékból egy kulcsot, a zárba helyezi és elfordítja. Belépünk.
Széles mosollyal pattanok a nappali közepére, és körbefordulva szemrevételezem a lakást.
- Ez csodálatos!- rikkantom, majd a cuccaimat a szoba közepére rakva látok neki, hogy felfedezzem a házat. Végigjárok minden helyiséget, egytől-egyig, majd az egyik szobában felrántom az ablakot és derékig kihajolok rajta. A kilátás... gyönyörű...
Egy kezet érzek meg a hátamon, ahogy finoman végigsimít rajtam, majd Romero könyököl mellém a párkányra.
- Tetszik?- kérdi halkan, és én csillogó szemekkel bólintok.
- Gyönyörű. A kilátás és a lakás is.- bólintok, majd a békés arcra téved a tekintetem. - Az első közös otthonunk.- modom halkan, mire zavartan néz rám, de nem hagyok neki időt a gondolkodásra, csókot lehelek az ajkaira.
- De mért van két szoba?- kérdem végül, ez a kérdés már egy ideje a fejemben motoszkál.
- Az egyik a tiéd.- mondja vállat vonva, de csak összehúzom a szemeimet. Visszasétál a cuccainkhoz, én pedig követem. - Üssünk össze valami kaját.- tesz javaslatot, én pedig lelkesen bólintva rohamozom meg a konyhát.
Jókedvűen főzőcskézünk, majd magunkba is tömjük a meleg ételt. Utána pedig nekilátunk berendezkedni. Én tétován viszem be a cuccaimat az egyik szobába. Mi a fenének kell egyáltalán külön szoba...?
Kitakarítunk, rendbe szedjük a lakást, láthatóan már hosszú ideje lakatlan volt. Mindent ellepett a por...
Mire végzünk, már be is sötétedik, szóval igazán nincs már más hátra, mint lemosni magunkról a napi koszt és fellőni a pizsamát. Míg Romero engem galád módon befog mosogatni, addig ő elszökik a fürdőszobába, és mire végzek, ő is kislattyog. Most komolyan, direkt csinálja...?
Morogva vonszolom én is be magam. A tükörben újra megcsodálom a testemen ejtett nyomokat... nincs egy szabad négyzetcentiméter, ahol ne lenne szívás-, harapás- illetve karmolásnyom. Vajon abnormális, hogy élvezem, ha nyomot hagy rajtam...?
Végül felveszek egy alsónadrágot meg egy lezser pólót.
Mivel ugye, én csak azokat a holmikat hoztam magammal a diliházból a szökésem folyamán, amik rajtam voltak, ezért Romero cuccait hordom. Picit nagyok rám, de nem vészes, viszont... kifejezetten tetszenek ezek a megviselt ruhák. Mintha mindegyiknek története lenne.
Mikor végzek, nem a saját szobám felé veszem az irányt, hanem Romerohoz, és mintha csak tudta volna, hogy úgyis ez lesz a vége, mosolyogva csinál nekem is helyet az ágyon.
Kuncogva vetődök be mellé, majd az oldalához simulva közösen elszívunk egy cigit.
- Tudod, rájöttem valamire.- mondom komoly hangsúllyal, mire csak felvont szemöldökkel pillant rám. - Jól állnak nekem a cuccaid.- vigyorodom el, eddig nem létező egoista énem a felszínre bukkant. Nevetve ingatja meg a fejét, majd csonkig szívja a cigit és elnyomja a kis üveghamutartóban az ágy mellette komódon.
- Rajtad minden jól áll.- bókol, én pedig gonosz kis mosollyal vetem át rajta a lábam, hogy a combjaira ülve nézzek le rá.
- Főleg a szívásnyomaid...- duruzsolom érzékien, majd könnyed mozdulattal ledobom a pólód, hogy lássa, mit is művelt velem tegnap éjjel. Persze zavartan elpirul, én pedig kuncogva hajolok le hozzá. - Nem hittem volna, hogy a tegnap este után valamitől még zavarba tudsz jönni...- duruzsolom a fülébe, majd engedve a késztetésnek, forrón belenyalok... megborzongok alattam, és én élvezettel simítok végig a mellkasán, majd kezeim utat találnak felsője alá is...
- A tegnap este egy kivételes alkalom volt.- morogja, miközben a combjaimra simít, mintha először le akarna szedni magáról, de végül kezei megállnak a mozdulat közben.
- Kár... izgatóbb voltál, mint valaha...- fokozom tovább, majd ismét nyakára csúszok, finoman csókolva bele, majd fogaimat mélyesztem a bőrébe és szívom meg... én is nyomot akarok hagyni rajta... halkan felnyög, egyik kezével a hajamba túr, majd a tarkómnál kezd el cirógatni, és én elégedetten futtatom végig a nyelvem a piros kis folton... - Imádom a domináns éned...- susogom bőrébe, majd tovább haladok, és nekilátok lehámozni róla a felsőjét. Engedi, különös, sötéten kavargó szemekkel, én pedig élvezettel vetem magam mellkasára. Játékosan, lassan kóstolgatom, minden sebhelyet kényeztetve, felébresztve a benne szunnyadó vágyat...
Közben életre kelt vágyam hözzá dörzsölöm, bőrébe sóhajtva, körmeimet finoman oldalába mélyesztve és végighúzva rajta... felmorranva markol a combjaimba, én pedig elégedett mosollyal kúszok fel hozzá egy újabb forró csókra. Vadul kap ajkaim után, nyelve mohón tör be számba, én pedig a csókba sóhajtva viszonzom...
Nyelve követelőzően, dominánsan hajkurássza az enyémet, majd megunva a kis játékot nyelvemre harap finoman. Megremegve simulok hozzá, csupasz bőrünk egymáshoz ér... már most forró a testem...
De megunja, hogy játszadozok vele, könnyedén fordít a helyzeten, kezeimet egy kézzel összefogva és a fejem felett az ágyhoz szögezve. Kipirultan, pihegve tekintek rá, vágyakozó tekintettel, lábaimat szét tárva, és mikor végre hozzám simul, fejemet hátra vetve nyögök fel.
Éhező vadként támad a nyakamra, újra célbavéve a régi foltokat, megújítva őket, édesen sanyargatva testem... szájával izgatóan simít végig rajtam, megtalálva a fülem alatti kis foltot, játékosan megharapdálja...
Szabad kezével testemen simít végig, bőröm szinte szikrákat hány érintése nyomán... és ahogy megtalálja egyik kemény mellbimbómat, és furcsa ötlettől vezérelve hirtelen belecsíp, hangos nyögéssel rándulok meg, csípőmet ösztönösen nekilökve...
ágyékunk összesimul, és én érzem, hogy már ő sem közömbös...
Kipirult arccal, reszkető testtel fordítom oldalra a fejem, megtalálta a következő gyengepontom... villanó szemekkel veszi az irányt lefelé, végigcirógatva arcomat, vállamat, kulcscsontomat... majd elérve egyik mellbimbómat finoman rálehel, és én szinte felnyüszítve feszítem meg a testem...
Majd ahogy megérzem forró, nedves nyelvét, bódultan nyögve dörzsölöm hozzá ágyékom... finoman szopogat, harapdál, és én önkívületben, buján nyögök... a testemet már a kéj lángjai nyaldossák... nevét sóhajtom önkívületben, ahogy szabad kezét oldalamon futtatja végig, ujjai hegyével érve csak hozzám, cirógatva... majd a csípőmön, a combomon, végül vissza...
Majd felemelkedik hozzám egy újabb fullasztó csókra, én pedig mint fulladó a mentőövért, úgy kapok utána, átadva magam neki... közben elengedi a kezeimet, hogy combjaimba markolhasson, és lábaimat felhúzva még közelebb kerülhessünk egymáshoz... nyögve markolok a hátába, majd füléhez hajolva érzékien belesúgok...
- Ma valami újat mutatok neked...- dorombolom, tekintetében pedig kíváncsiság villan. Hagyja, hogy ismét fordítsak a helyzeten, végigjárjam az előbb is megtett utat izmos testén, sőt... köldökéhez érve forrón körbecsókolom, majd még lejjebb megyek...
Kezei a takarót markolják, tekintete követi minden mozdulatom...
Nadrágon keresztül rálehelek merev férfiasságára, ezzel egy sóhajt kicsalva belőle, majd huncut mosollyal ujjaimat az alsónadrág derekába akasztom és kínzóan lassan lehúzom róla. Előkerül kőkemény tagja, én pedig buja tekintettel mérem végig, majd ajkaimat csípőjére nyomom... finoman csókolom, apró kis puszikat lehellve rá... körbecsókolom ágyékát, majd feljebb emelkedve hajolok hímtagjához...
- Készen állsz?- kérdem súgva, forró leheletemmel cirógatva, de csak egy sötét pillantást kapok válaszul. "Ne játsz velem!"- üzeni a tekintete.
Forrón nyalok hát végig rajta, a tövétől egészen a tetejéig, ezzel elérve, hogy teste megfeszüljön, száját pedig mély, férfias hörgés hagyja el... csókot hintek a tetejére, majd lassan számba fogadom, először csak a makkját, élvezettel szopogatva, végül egész férfiasságát. Még sosem csináltam ilyet, velem ellenben már csinálták, és tudom, milyen jó, milyen őrjítő érzés...
Lassan kezdem mozgatni a fejem, kíváncsian ízlelgetve őt, a remegő ujjak pedig hajamba találnak... iszom magamba a látványt, ahogy izmai meg-megfeszülnek, arcára tiszta vágy ül ki, szemei folytatásért könyörögnek... én pedig fokozatosan gyorsítok a tempón, mígnem megfeszül, teste görcsbe rándul és mély, rekedt hangom, nevemet nyögve élvez el...
Elégedettségének terméke számba tódul, én pedig más választás híján lenyelem. Furcsa, egészen furcsa íze van...
Zihálva, elégedetten terül el az ágyon, én pedig felmászok hozzá, buja mosollyal, hozzásimulva. Csókot lopok tőle, amit bágyadtan viszonoz...
- Én még mindig itt vagyok ám...- duruzsolom elégedetlenül, nyakába csókolva, kemény vágyam hozzádörzsölve...
Szerkesztve vicii által @ 2012. 05. 01. 16:54:12
|
| Laurent | 2012. 04. 30. 15:56:09 | #20736 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Szökött elmebetegemnek~ Múzsámnak
Egy hét telik el anélkül, hogy bármi említésre méltó történne. Ryu egyre jobb a főzésben, többet merészkedik a matrózok közé, és hallgatja őket, meg barátkozik velük. És vagy nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni azt az éhes villogást a szemükben, amikor megjelenik a fedélzeten. Dicsekednek neki, tanítják, versengenek érte, én meg ökölbe szorított kézzel, és összeszorított fogakkal meredek a leveses kondérba inkább. Tud magára vigyázni... ugye? És ott van Joe, a kazánfűtő, izmos, sármos, zsebében sok jó sztori, rajta tetkók, harmonikázik meg énekelget... Legszivesebben ciánt tennék a főzelékébe.
Az esti éneklésekre felmászok én is, elvégre egyedül ülni a kabinban, amikor a többiek itt nótáznak... És a táncok! Amikor részegen, összeakadó lábakkal táncolnak össze-vissza! Nem állom meg mosoly nélkül. Körbemegy a jó öreg rum, néha még vodka is előkerül.
-Ugyan már, Ryu, engedd el magad! -noszogatom a kis antialkoholistát.
-Ne haragudj, de tényleg nem kérek.- felszalad a szemöldököm zavart arca láttán. - Szóval... még sosem voltam részeg...- Vallomására elkerekednek a szemeim, és még amikor elvörösödik, akkor se tudom rendezni az arcom.
- Ilyen nincs!- rázom a fejem, mire felnevet zavartan.
- Hát, tartogatok még meglepetéseket.
Az biztos... Pár óra múlva már a kabinba lépünk, és amíg Ryu vízszintesben, én állva állok neki a nyújtózásnak, megmozgatva az izmaim. Rájukférne már valami rendszeres testedzés...
- Már kezdek hozzázokni, hogy mozog a talaj a lábam alatt.
- Még szerencse. Kellemetlen lett volna, ha tengeri betegen szenveded át az utat.
Biccentek, majd befekszek mellé, és a hozzám húzódó testet átkarolva helyezkedek alvó pozícióba. Habár tudom jól, hogy még hosszú ideig nem fogok tudni aludni, mert gonosz gondolatok kergetik egymást a fejemben. Jó lenne, ha észrevenné végre, hogy mi a matrózok célja... Mert a végén...
~*~*~
Ryu harmonikázni tanul. Haaattalmas örömömre. Időnként ha nem lenne nálam pár szál cigi, szerintem a falnak mennék. Ma estére a kajáltatás megvolt, mosogatás is, drága szobatársam hordón ülve fújja a legújabb szerzeményét, míg én igyekszem figyelmen kívül hagyni, és inkább a füstbodrokra koncentrálni, magamban sokszor ezerig számolva, hogy ne ugorjak neki. Féltékeny vagyok. Igen. Rohadtul és teljesen. Gyűlölöm azt az imádatot a szemeiben, amikor velük van. Hogy óvatosan néz rájuk, vagy zavartan, vagy nem is tudom... Talán jobb lett volna valami más keresztnév is neki, hogy Ryunak csak én hívhassam, mert hogy ez visszhangzik egész nap a hajón, kicsit kezd sok lenni.
-Tudod, először féltem ettől az úttól, de egyre jobban érzem magam.
Áll meg a kínzás közben, és mosolyogva néz rám. Hát azt elhiszem, te kis bolondgomba. Szórakozottan nézek rá, fejemben ezer olyan ötlet cikázik, hogy vajon mitől is lehet ,,egyre jobb” a kedve... És egyáltalán nem javul az enyém. Belecsókolok a füstszűrőmbe, és megszólalok.
-Vettem észre. Egész jól összebarátkoztál a legénységgel is. - bólint.
-Igen. Először alig értettem, amit mondtak, mert minden második szavuk káromkodás volt.- nevetgél, én meg legszivesebben valakit megfojtanék az ötletért, hogy hajón utazzunk. - De most már ilyen gondom nincs. Ráadásul van egy férfi, Joe, ő nagyon kedves hozzám. Ő adta a harmonikát is, és azt mondta, legközelebb majd megtanít tangóharmonikán is játszani!
Arca kipirul, mint valami hebrencs fruskának, akit moziba hívtak, és ő nem hajlandó elismerni, hogy az randi. Kezdek pipa lenni. Ha még úgy kollektíve menne, hogy mindenki valamire, az még hagyján. Mert akkor tudják, hogyha az egyik megszerzi a kis virágszálat, akkor mindnek kell. Addig meg kerülgetik, egymást és őt méregetve. De ha Joe az, aki igencsak rászállt...
-Kicsit naiv vagy, nem gondolod? - hiába számolok millióig is, akkor is ki kell mondanom.
- Ezt meg hogy érted?
Zavartan néz rám, és olyan ártatlansággal a szemében. Ez tényleg nem sejti! Lassan kifújom a levegőt a tüdőmből, mert nem szokásom az ordibálás. És nem akarok apám se lenni, hogy fenyegetve felédübörgök, lekeverek pár taslit felvezető mondatnak, és fojtogatással fojtatom, hogy jobban beigya a bőre szavaimat. Lazító mozdulatként alaposan kioltom a cigim, parázs helyett kicsi matrózfejeket gyöntölve, majd üvegbe pottyantom. Felé tornyosulva lépek elé, és ő láthatóan hátrahőköl, de most nem tud érdekelni. A falra simul, ismerős egy érzés amit látok rajta, de akkor is kezeim a válla felett csattannak a falon. Egészen közel hajolok hozzá, csak senki más ne hallja a szavaim.
-Úgy, hogy semmi nincs ingyen. Mindenkiben van némi hátsószándék, Ryu.- süt a harag és a dühös féltékenység hangomból, kicsi szörny követel elégtételt magának, főleg ahogy csillogni kezd az előttem lévő szmepár. Majd pislantva rázza meg a fejét, hogy ááhuggyandehogy, de azért elvörösödik.
- Én... nem hinném, hogy Joenak megfordult volna ilyen a fejében... azt mesélte, felesége és gyermeke van a parton...- halkan mondja, de érzem, hogy megingattam a nagy magabiztosságát, bogarat ültettem a fülébe, és ez már jó.
- És szerinted ez számít valamit? Hónapokra el vannak szigetelve mindentől és mindenkitől, egy férfinak pedig igényei vannak. Gondolkodj is néha.- morran a hangom, de nem néz rám, ami külön idegesít. - Te meg különösen... különösen szemrevaló vagy. Szóval tartsd magad távol tőlük, rendben?
Álla alá nyúlva fordítom magam felé. Akartam, hogy az enyém legyen, de mégse zárhatom üvegbúra alá! Én nem a kisherceg vagyok, ő meg nem a rózsám. Ő az enyém, de mégis... vajon mióta nem mondunk el egymásnak mindent? Mióta van az, hogy így... Mintha eltávolodott volna? Vagy ez csak azért lenne, mert már egyáltalán, semmi de semmi jelét nem látom annak, hogy az enyém akarna lenni? Ezért fáj, ezért félek? Már csak a szabadsághoz kötő szál lennék neki? Vagy a saját tanácsom kéne megfogadni, hogy mindenki akar valamit? Ő is csak ezért...
-Rendben.
Halk hangja fülemet csiklandozza végig, és hogy minden furcsa gondolatot vagy szúró érzést eltüntessek, éhesen vetem magam a húsos kis szájára, szájára pecsételve szavait. Meglepetten nyög fel, és a felsőmbe markol, de nekem nem kell megállás vagy pihenés. Legbelül valami ismeretlen hangocska elégedetten dorombolni kezd, bár jobban belegondolva ő volt az, aki Ryu elvesztése miatt verte a hisztit folyamatosan. És most megnyugodott. Igen. Ő az enyém, és senki másé. Inkább megölök mindenkit, még magunk is, semminthogy bárkié is legyen. Kábán viszonozza a csókomat, megborzongva, amíg én feldúlomajkait, és kiszipolyozom, követelőzve, birtoklóan követelve valamit, amit úgyis megkapok.
Lihegve tépem el magam tőle, mélyen a szemébe nézve egy milliomod másodpercre, majd nyakára simítom szám, hogy középen az ütőérnél jól megszívhassam. Hajamba markol, nem fájdalmasan, de figyelmeztetően, de még ez se zavar. Máskor az ilyen folt említésétől is zavarba jöttem, mégis úgy érzem, ez a legjobb most, mert így tudni fogják, hogy már foglalt.
-Te hülye, ezt nem tudod majd eltakarni!
Förmed rám, talán kompenzálni akarja az elégedett nyögését, és tolna is el, de nem hagyom magam, előbb még nyelvemmel megsimogatom a megkínzott bőrt.
-Pont ez a lényeg.
Morgom a bőrének, és elégedetten fordulok vissza pakolni. Nem nézek hátra, nem kell mindig ellenőrzés alatt tartani, elvégre nagyfiú már, de ha el akarná valamivel tüntetni vagy rejteni a foltot, olyan hisztit csapok én, amilyet nem fog elfelejteni!
~*~*~
Azóta az eset óta egyre többet vagyok mellette, biztos ami biztos alapon, alaptalanul érek hozzá, ok nélkül ölelgetem még ébredéskor is szorosan. Szaporodnak a csókok is, de nem azok a fullasztó, követelőzőek, inkább csak olyan kis pecsét félék. Vagy olyan kis hamariak. Furcsa érzés ül közénk, ő nem közelít, én pedig nem merek. Amíg tudtam, hogy engem akar, addig még hamarinak éreztem, most meg, hogy másokat is ismer, hogy van ellenfelem, vajon már nem is kellek neki? Meg tudnám érteni, csak egy összetört porcelánfigura vagyok. Semmi több. De a többi matróz se közelít felé, és nem kerülgetik, mint a cápák a véres húst. Persze, rásegített, hogy közelgő léptek hallatán magamhoz rántottam a lisztes képű Ryut egy csókra, vagy aki feltűnően stírölte, az kicsit kisebb adagot kapott. Azt hiszem, egy lépést hátráltak. Látják rajtam, hogy főzni csak én tudok mérföldeken belül, és ha nem akarnak megpusztulni a nyers krumplitól meg a sztrájkomtól, jobb ellépni attól, ami az enyém. Nem szembe támadok, hanem alattomosan, pontos és biztos kézzel sújtva le, ők pedig tiszteletben tartják a határt. Ígyis túl sokat engedhettek meg maguknak.
Reggel hamarabb engedem fel a hajó orrához a kis szobatársam, aki örömmel vágtat el a napfelkeltét nézni, míg én reggeli tornába kezdek, és készülni kezdek, fejemben a reggelivel meg ebéddel. Ekkor tör be a szobába rémülten Ryu. Ha Joe az...
-Baj van. Rendőrök! - hangja remeg, míg intek neki, és ő reppen be a szobába.
-Be a kabinba! Gyerünk! Maradj itt, amíg nem szólok, megértetted? Egy mukkot sem akarok hallani!
Bólintva húzza magához a lábait az ágyon, és örülök, hogy meg tudom őrizni a hideg vérem, mert egy pániktól félájult szakács igencsak meggyőző tud lenni. Neki meg hozzá kellesz lassan szoknia, hogy bizony eleinte rejtőzni kell, amíg arca feledésbe nem merül, és aztán... De csak utána kezdhet normális életet. Lesz még rá vajon ideje? Sóhajtva mászok kicsit az ágyra arca láttűn, ő pedig letámadva ránt magához ijedten. Megnyugtatóan simítok arcán végig, és hajábatúrva húzom magamhoz, de most ő az, aki hozzámfúrja magát, hagyva, hogy lágyan, kedveskedve csókoljam őt. Lehet... Hogy csak azért vagyok neki, hogy megnyugtassam? Egyfajta ápolóként?
-Nem lesz semmi baj, Ryu. Ígérem, nem engedem, hogy elvegyenek tőlem. - így vagy úgy, velem fog maradni!
-Hiszek neked.
Remeg a hangja, de azért nemsokára enged engem a konyhába menni, ahol felöltöm a legmorcosabb képemet, eldugom a krumplipucolómat, és nekilátok a reggelinek, mert nem kíváncsiskodhatok a fedélzeten, a kaja nem önműködéssel csinálódik. Belépnek vagy négyen az amúgy is kis helységbe, és én megkérem őket, hogy ne legyenek már láb alatt, mert egy hajónyi emberre elég nehéz főzni ebben a kis skatulyában, jó lenne ha nem hátráltatnának, mert megint engem csesznek le a késésért. Néhány kérdést tesznek fel a szökött rabról, én meg vállat vonva fordulok a főzelékemhez, úgy válaszolva, hogy szerintem a kazánfűtő is elég idegbeteg, mert múltkor majdnem agyonvágott egy lapáttal. Lassan a kabinok felé indulnak, én meg idegességeben majd lemetélem az ujjaim. Arról volt szó, hogy csak a rakományt ellenőrzik! Elsózom a reggelit. Morgok. Belemetélek az ujjamba, morgok. Lassan húzzák a belüket, én meg igyekezve leszarni őket, reggelit osztok. Senkinek se tűnik fel a kaja állaga vagy íze, csuklóból szidni kezdik, meg morogni, hogy már megint ez akibírhatatlan szar... Azt hiszem azért terjedt el a köznép fantáziájában az, hogy morcosan a matrózok, mert elleőrzéskor mindenki ideges a csempészáru vagy ember miatt, és ezért egymáson vezetik le a feszültséget. Egy rendőrt mégse üthet le az ember, vagy nem szólha be neki! Így marad egymás között. Aztán ahogy eltűnnek a kanyarban, intek nekik, hogy szolgálják ki magukat, én meg a kabinba sietek. Senki sem szól utánam.
Alig lépek be, már csapódik is a mellkasomnak, reszketve, sípolva, összeszorított szemekkel.
-Nyugodj meg, Ryu... most már minden rendben. Elmentek. - súgom neki, és borzongó testét ölelem magamhoz, amíg nem normalizálódik a légzése és a szíve.
-Sosem lesz ennek vége?
Nüszíti a mellkasomba, én meg nem válaszolok. Minek? Nem akarom letörni az illúzióit, de hamis reményeket se éleszteni benne. Ez a való világ. Hajába túrok, hogy masszírozó mozdulatokkal nyugtassam meg, míg el nem lazul, és őt az ágyhoz kísérem, hogy mellébújva megvárjam, míg teljesen meg nem nyugszik. Nem akarom, hogy itt kattanjon ki, és kezdjen ámokfutásba. Még akkor sem, ha Joe holtteste határozottan legszebb álmaim beteljesülését jelentené. Sokáig fekszünk egymás mellett, és ő az első, aki felül.
-Most már neki kellene állnunk az ebédnek.
Nyúl a zsebembe cigiért, míg én bólintok, és nem utasítom el a felém nyúltott szálat. Mosolyától megkönnyebbülök, lehet tényleg minden rendben van. Némán lépünk a konyhába, hallgatva a nagy szelet, ami határozottan vihart jelent. Mégis nagy elhatározással állok neki a szeletelésnek.
-Feltámadt a szél. -Morgásom félbeszakítja a dörrenés, és kiejtem a kezemből a kést is.
- Úgy tűnik, vihar lesz. -morgásomra egy kéz simul vállamra.
-Csak nem... félsz a vihartól?
Kérdésére elfordítom a fejem. Csodálatos dolog a vihar, de mint olyan, ijesztő és pusztító. És a zajok mindig apám juttatják eszembe. És miután láthatóan nem megy a munka, Ryu levált, és ilyenkor igencsak örülök, hogy nem vagyok egyedül, és ráadásul még az ebéd is szépen elkészül. A hajó ringásával semmi bajom, görbe nélkül pucolom a krumplit sebesen, de a dörrenéseknél úgy rezzenek össze, mint valami... kocsonya. Az ebédet megint ő tálalja míg én csendben állok neki a mosogatásnak. Hála a fémdolgoknak nem törik össze semmi, ha ki is esik a kezemből.
A kabinba lépünk vissza, elvégre a kapitány szólt, hogy a vihar miatt eltekint a pontos vacsorától, ésvan időnk most egy csomó.
-Te kicsit sem félsz? -kérdezem kicsit rosszkedvűen a feszültség miatt.
-Kéne? -von vállat, majd felém fordul. - Én kifejezetten szeretem a vihart. - hitetlenkedve nézek a szemeibe, de igazat mond. - A mai napig imádom az ablakból nézni. Fiatalabb koromban, vihar idején mindig kabátot húztam, és odakint sétáltam az utcákon. Élveztem, ahogy a szél a hajamba kap és a ruhámat rángatja, ahogy az ég mély hangon zeng fölöttem. Ahogy a villámok cikázva csapnak le... talán titkon mindig azt reméltem, hogy egy ilyen séta alkalmából az egyik villám engem vesz célba.
Vakufény villan, nagy dörrenés, én meg rémülten pillantok az ajtó felé, győzködve magam, hogy nem, apám nem lehet most itt, mert lehetetlenség, és nem az ajtó szakadt be, mégha olyan is volt a hangja. Két kéz nyúl felém, én meg meggyőződésemet sutba vágva ölelem magamhoz, nyakába fúrva arcom, elbújva minden és mindenki elől, csak az ő szíverésére koncentrálva. Lágyan cirógatni kezd, megnyugtatóan beszélni hozzám, de a szavak értelme nem jut el hozzám, ahhoz mintha túl távol lenne. Próbálok figyelni a hangjára, de minden dörrenésnél mintha kiugranának a fejemből a gondolatok, és újra kéne tanulni a szavak jelentését is. Rettegek, bár életemben először nem érzem magam olyan szánnivalóan egyedül. Hosszú ideig elhallgat az ég, csak a hajó csattogása hallatszik, és ez segít abban, hogy megnyugodjak. Talán már vége is. Naiv és gyeremeteg gondolat, de talán mégis. Lehet hogy csak ennyi volt, kész, vége. Engedek a görcsös szorításon, mielőtt még a Ryu majdnem teljesen ép vállát én roncsolom újra szét, és nagyot szusszanva lazítok kicsit. Ryu abbahagyja a beszélést, én meg bocsánatkérőn pillantok fel rá. Egy szavát nem értettem... sóhajtva túrok arcomba, meggyűrve, mégigmasszírozva minden porcikámat, majd visszahanyatlok. Jó lenne aludni... tegnap se sokat aludtam. Vajon mikor érünk oda a partra? El kellesz menni valami ingatlanoshoz hogy keressen nekünk egy cuki álomlakást, valami jó kilátással, hogy amíg Ryu otthon van, addig se nagyon unatkozzon. Talán az északi ne...
Bumm...
Nagyot kiáltva ugrok fel, megfeszített izmokkal, ugrásra készen, az ajtó felé pislogva, falhoz lapulva. Megmoccan a sötétben valami, és a villámok egy alakot világítanak meg. Hiába tudom, hogy az Ryu, mégis kiver a frász, és hátrálok újabb pár lépést. Sarokba szorultam, és ez kicsit sem segít a helyzetemen. Nyelve szorulok a falra tapétának, de valahogy ez se segít. Billen a hajó, és egyensúlyomat vesztve billenek előre, valaki karjaiba.
Bumm.... Chrrr... ssshh...
Fülsüketítő zajok, csattogás, nyekergés, billegés, kintről ordítások, dübörgés, valami hozzámér. Utolsó levegőtartalékaimmal felhörrenek, és húzódnék el, de a hajó átbillen a másik oldalra, és ketten dőlünk el, én alulra, ő rám. Kapálózok, hadakozok, kétségbeesetten hörögve és nyikorogva, szemeim a levegőtlenség kínjától könnybe lábadnak. De nem hagyja a másik, hogy bármit is csináljak, keményen lefog a földre, leszorít, és kiáltása lassan jut el hozzám a nagy haddelhaddban.
Érzem az illatát. Mint aki víz alól bukkant fel, zihálva, szaggatottan kapok levegőért, mégis orromba kúszik az illata, és ujjaim a kezére fonódnak szorosan. Keresem a szemét, amit egy újabb villámlásnál meglátok. Aggodalom villan bennük, meg még valami, amit nem tudok ilyen rövid idő alatt beazonosítani. Vacogó fogakkal nyüszítek egyet halkan, ami úgyse hallatszik a nagy hangzavarban, de mintha érezné, már nem csak négykézláb magasodik felém, leszorítva, hanem ellazul és hozzámbújik.
Meleg. Jéghideg, reszkető testemhez simuló melege megborzongat, közelebb húzódok, nyakába fúrva az arcom, ajkaimmal a nyakát simítva, egyre közelebb furakodva hozzá. Ha lehetne, bebújnék a bőrébe. Finoman ölel meg, nyugtatva, és simogatva, de nekem most nem erre van szükségem. Olyan kell, ami elterelia figyelmem, ami nem lenyugtat, hogy a következő dörrenésnél megint majd kiugrik a csontvázam a bőrömből, úgy megijedek.
BUUMMMm...
Megfeszülve ugranék fel, de több dolog megállít. Előszöris rajtam van Ryu, így meg elég nehéz pattogni. Másodszor a nagy villanás során senkit se látok betörni a kabinba. És a harmadik, de kicsit sem elhanyagolható érv pedig... Egymáshoz ér ágyékunk, és abban a pillanatnyi, ezred másodpercnyi csendben mintha Ryut hallanám felnyögni. Vagy a fedélzet nyíg? Megmerevedek, mert előttem felsejlik a sötét vihar közepén két szempár, ami igencsak sötéten néz le rám. Mintha megbeszéltük volna, egy időben engedem el kezeit, hogy hátára csapva őket lerántsam magamhoz, ő meg hajamba túrva hajol le, és ahogy a nagy hévben fogaink összekoccannak, abban a pillanatban dörren megint. Ijedtemben a szájára harapok, sós, kissé fémes íz terjed szét a számban, de Ryu nem torpan meg ettől, akár csak én, mintha fejébe vette volna, hogy nem törődik ezzel, se a viharral, se a tétovázásommal, ott folytatja, ahol én abbahagytam. Próbálok csak rá figyelni, nem pedig a nagy őrültek házára. Még egy utolsó tétovázást megengedek magamnak, szájánál a kis sebet végigtáncolom nyelvemmel, majd továbbsurranok. Szájába török, ficánkoló nyelvére harapva, ami igencsak virgoncan követel még folytatást, és kezeimmel próbálom meg őt magamba pszírozni, reménytelenül.
Bumm...
Megdermedek, mert mintha az előbb kitáruló ajtóban állt volna valaki... De nem, mert zárva van az ajtó. Lehet csak benézett valaki?
Forró comb préselődik az enyémhez, és egy elég kemény érv amellett, miért kellene inkább ERRE figyelnem. Kifulladva kapok utána, ahogy levegőért hajolna el, nem hagyva őket. Egymás szájából hajkurásszuk a levegőt, kergetem a nyelvét, amit mindig sikerül megmenteni előlem...
Nem! Az enyém vagy, és senki másé! Semmi Joe!
Nem hengeredek felé, mégis az érzés... Egyik kezem a hátáról a kerek és nem utolsó sorban feszes fenékre siklik, hogy keményebben húzzam magamhoz a csípőjét, ezzel egy forró sóhajt kapva, és a másik meg a hajába túr, belemarkolva a selymes tincsek közepébe, hogy közelebb húzzam.
Minden vihar ennyire meleg? Vagy csak valaki feltekerte a hidegre való tekintettel a fűtést? Hehe... Joe... Dühösen követelek elégtételt mindenért, ami eddig felmerült bennem, és a kis szörnyike bennem visítva ujjong az ötletért. Felhúzom a lábam, ezzel is elérve, hogy ágyékunk újra összesimuljon, és a fenekére markolok. Csípője ösztönösen lendül, és mintha minden meleg az ágyékomba rohanna, kiráz a hideg, és a libabőr végigfut rajtam. Nyelvem a fogsora mentén suhan végig, nyelvét keresve, és amikor megtalálom, elégedetten játom körbe. Fenekéről a kezem lejjebbb kúszik, combján végigsimítva, lábát kicsit feljebb húzva, így őt az ölemre ültetve, amitől szenvedélyesen sóhajtok a szájába.
A fülzúgás a vihartól van, vagy a vágytól? Semmi másra nem tudok figyelni, csak rá. Minden érzékem rá finomult, mintha az egész univerzumban csak mi ketten lennénk, és semmi más.
Bumm...
Megremegve feszülök meg, újra hozzá nyomulva, de úgy, hogy fájdalmasan szorul hozzá a merevedésem az övéhez. A csókba nyögök, ő meg hátrahajtja a fejét. Kihasználom az alkalmat, és azonnal a forró nyakára tapadok, a régi foltot újra szívva, de még alaposan bele is harapva, majd a füle alatti kicsi részre harapok. Önző és galád módon hánytorgatom fel a számmal és kezeimmel elérhető minden felfedezett gyenge pontját, birtoklón, mintha azt vizsgálnám, megvan-e még. Kezeim türelmetlenül kúsznak rajta végig, ruhán át karmolászva hátát. A következő dörrenésre már csak megrezzenek. Egy forró könnycsepp rohan le az arcomon, szerencsére senki sem látja, túl nagy a sötét hozzá, és épp Ryu nyakát kínzom. Hátáról a mellkasára csap le kezem, a gombokat siető, reszkető mozdulatokkal terrorizálva, így maguktól engednek, és én éhesen csapok le a mellkasára is. Az erősen halványodó, alig látható foltoknak esek, és fel se tűnik, Ryu mikor fordul meg, hogy felé kerekedhessek. Lábai között heverek, hozzápréselve vágyamat, míg a kezeit lefogva a testén lévő halovány kis karikákat és foltokat keresem, hogy felújítsam. Lábait felhúzza, combomon végigsimítva, amitől csak az oldalára morranok. Újra villan az ég és dörren egy nagyot, amitől megint egymásnak szorul a csípőnk, és ettől a levegő is kiszalad a tüdőmből. Egyik kezét elengedem, hogy a mellkasán öt ujjal karmoljak végig, ő meg addig a nadrágunkra tapad, és kapkodva igyekszik megszabadulni tőle.
Tombol a meleg, a levegő fullasztó, és a hirtelen felvillanó fényben elém táruló látvány csak tovább csigáz. Morogva vetem magam az utolsó folt felé, hogy befejezzem a rajzot, amikor a nadrágjaink épp eléggé lekerülnek ahhoz, hogy összeérjünk. Fejem a hasára bukik, zihálva lihegek a köldökére, majd hangom tompítandó ráharapok a mellbimbójára. Táncolnak alattam az izmai, tekereg, ficereg, hogy mindene hozzámpréselődhessen, és én is ezért töröm magam. Lassan izzadó bőrünk egyre sikamlósabban tapad egymáshoz, míg hörögve, nyögve, kiáltozva a viharban a csúcs felé hajszoljuk magunkat és egymást. Oldalába mélyesztem karmaim, és még a hóna alatti kicsi pontot újra megközelítem, utoljára, befejezve a művem, és amikor ajkaim elengedik a bőrét, összerándulok.
-Ryuhh...
BUUMMMM!!!
Morajlik a tenger és az ég, de én csak tomba zsizsegést hallok belőle. Alattam a másik test épp az orgazmus görcséből lazul el, szinte szétfolyva a padlón. Haja szerteszét áll, csapzottan, és sejtem, hogy az enyém se áll jobban. Ajkai duzzadtra harapva – csókolva, elnyíltan kapnak levegő után, ami ebben a kis kabinban nem sok akad. Felemelem az állam a mellkasáról, ahová eddig ejtettem, míg pihentem, próbálva összeszedni magam, de őszintén, nem sok erőm van.
Hosszú percekbe telik, mire végre meg tudok mozdulni, s lemászni róla, és valamiért... A látvány, ahogy kielégülten, kábán, elpilledve, összekenve mindenfélével... Most nem zavarba hoz, vagy undorít... Valami tompa elégedettség fészkeli magát a sejtjeimbe, míg felé hajolok, és újra megcsókolom, már nem erőszakosan, de még mindig kihívóan. Amikor a fáradt, csillogó szemeit meg rám emeli, a füléhez hajolok, hogy forrón súgjam a fülébe.
-Az enyém vagy. És előbb kasztrálok mindenkit, minthogy ez megváltozik.
Dörmögöm rekedt, mély hangon a fülébe, és remélem hogy hallja a nagy viharban. Merem ajánlani! Feltápászkodom, majd kicsit rendbeszedve magam a kis fürdőkabin féle gyufásskatulyába vonszolom eltunyult magamat, hogy lemossam magam, és tiszta ruhát öltsek. De még ez után az alapos rákészülés után is látom az arcomon azt a furcsa elégedettséget, amit belül érzek. Szó nélkül, fapofával cserélek Ryuval, és amíg ő a ,,fürdőben” van, addig elnyúlok az ágyon rágyújtva, a párnát magamhoz szorítva minden harakiri hangnál.
Órák múlva, amikor mintha csendesebb lenne a vihar, a konyháig küzdjük magunkat, hogy a vacsorának lássunk neki. És hála annak, hogy Ryu közvetlen mellettem áll, sikerül leküzdeni a sikoltozási vágyamat.
~*~*~
Reggelre se híre, se hanva a nagy éjszakai bulinak. Mindenki fáradt, nyűgös és mogorva, így hálásan fogadják a rumos teát, a reggeli lángos mellé. Érdekes pillantásokat lövellnek a konyhában dudorászva pucoló szobatársam felé, aki elég álmatag képpel főzőcskézik, legalábbis én látom az ellazult, mosolygós képén, hogy valami teljesen másik bolygón jár, és meg tudom érteni a kis matrózokat. Néhány irigykedő pillantást is kapok, de nem figyelek rájuk.
Azon vagyok, hogy Joe adagját titkon elsózzam, és úgy tálaljam. Ártatlan pislogással tálalom neki, felszegve az állam, és komolyan kezdem magam úgy érezni, mint valami kan állat, aki nem csak a területét védi, hanem a párját is. Vagy röhejes, vagy véresen komoly. Még nem tudtam eldönteni.
Minden esetre senki se próbálkozik, és a környékemen csak általános témákról van, semmi olyanról, amiért esetleg felkaphatnám a vizet. Ennek határozottan örülök. Legalább nem néznek annak, ami papír szerint vagyok Ryunak.
Aki mellesleg az éjszaka óta keveset szólt, de az arca azt hiszem annál többet mesél. Így, túl az egészen, kicsit zavarba ejt, és ha jobban belegondolok a tegnapba, kicsit el is pirulok. Minden esetre tetszik ez a hallgatásos megegyezés, és nem akarom megabajgatni ezt a törékeny békét. Tetszik, hogy a közelemben somfordál, hozzámér, csak úgy, és már-már minden olyan, mint régen. Megnyugszom. A kicsi szörnyem is befogja. Mondhatni, mindenki boldog, és szivárványon csúszkál meg csillámpónin repked... Mondhatni. Mert a kazánfűtőnk pillantásai Ryu nyaka felé, ahol egy eléggé színpompás szívás-harapásfolt van, és én elégedett vagyok, sőt a magam módján boldog. Máséhoz ő se nyúlhat.
-Nem is mondtad, hány éves a gyereked? - kérdezem ártatlanra fogott figurával, csendesen, mégis megfagy a levegő körülöttünk.
-Mert nem mondtam.
Morogja, állva a tekintetem, és bár az enyém hűvös, higgadt és nyugodt, az övé fortyog és dühösen mered rám. Egyértelműen én nyertem ezt a kört is. Hozzá kell szoknia a vereség ízéhez. Mert egy ideig még tőlem biztos nem kap normális kaját. Felvillan a szemöldököm, kihívásképpen, de nem reagál rá. Nagyon ajánlom, hogy erről a vonatról tegyen le, mert nem rá vár.
A kaja végeztével visszamegyek az üres edényekkel, és nekilátok mosogatni. A hozzám simuló Ryu fejére döntöm az enyém, meg nem állva munka közben, és egy kis puszit nyomok a fejére. Furcsán bizsereg a szám az érintésétől, eszembe juttatva a tegnap éjjelt. Szerencse, hogy most elég hűvös a levegő, így segít lehiggadni, mert elég csúnya dolog lenne tőlem elveszíteni a fejem, és hebrencsként bolondozni.
Ryu azonban megint a fejemben turkál, vagy még a Csillámfalván jár, de felnevetve kikapja a kezemből a szivacsot, és a képemre maszatolva egy habfoltot elhátrál. Szúrósan nézek rá, de szemeim akkor is pajkosan villognak, és játékosan, álfenyegetően közelítek felé, hogy visszaszerezzem a zsákmányát. Gondoltam én. Mert amikor a közelébe érek, elillan előlem, és hosszú perceken át csinálja, hogy mikor már majdnem elkapom, akkor a másik oldalra szökken. Önfeledten kacag, és csak ez a szerencséje, mert különben már rég letepertem vol...
Az asztal túloldaláról villantok rá egy vigyort, egy igen gonosz, sátáni, számító vigyort, és felugorva az asztalra rávetem magam. Felsikkantva kacag, és vergődik az ujjaim alatt, mert büntetésképpen megcsiklandozom. A régen habtalan szivecsot a képembe nyomja, és így végre kilábal alólam, hogy a krumplijai közé meneküljön pucolni, én meg visszatérek a mosogatáshoz. Szerencsére, mert néhány matróz a nagy dübörgésre meg kiabálásra beront a kis helyiségbe, hogy mi történt, és amikor ártatlanul, sőt szemtelenül meglepetten nézünk rájuk, zavartan távoznak a kis helyiségből. Pukkadozva próbáljuk elfojtani a feltörő jókedvünket, úgy folytatjuk az ebédkészítést. Mielőtt még elkezdené Ryu verni a kis harangot, hogy mindenki fáradjon vályúhoz, a kapitány döng be az ajtóba.
-Nos, fiúk. Holnap reggel véget ér a közös utunk. Nem sok időm lesz már lejönni hozzátok, de szeretném megköszönni a munkátokat. Meghagytam a fiúknak, hogy leszálláskor adjanak egy kis halat meg fizetséget, hiszen a jó kaja fejében igazán megérdemlitek. Nem volt veletek semmi baj, kifejezetten elégedett mindenki. Remélem, még találkozunk. Szóval... A holnap hajnali viszontlátásig, srácok!
Emeli a sapkájához a kezét, majd kilép egy teli csajkával, és eltűnik az irányító fülkében. Csend borul a kis helyiségre. Ryu mögé lépek, aki még mindig a nyitott ajtóban áll, levegőben megdermedt kezekkel, és a tenger felé bámuló szemekkel. Finoman ölelem meg hátulról, puhán simulva hozzá, orrommal a füle alatti kicsi pontra simítva, és egy pici puszit nyomva oda. Keze máris megrándul, és a harang kondulása kirázza őt a kábulatból, én meg a nemlétező bajszom alatt vigyorogva oldalgok a kondérhoz, hogy az érkező csajkákat ügyesen teletöltögessem. Ryu meg addig a mosogatóhoz oldalog, és megmossa a kezét, hogy ő is leülhessen enni. Elgondolkozva ül le bent a kisasztalnál, pedig általában kint szokott enni a többiekkel. Leplezett örömmel ülök le hozzá, mert egyedül enni elég kutya érzés, pedig senki se szorított ki, csak nekem az a kinti asztal túl zsúfolt, és folyton folyvást valaki belémkönyököl vagy belémrúg. Persze előfordul, hogy nem ok nélkül. És meg is értem őket.
Jóízűen állok neki az evésnek, és a másik tányérja is lassan kiürül, mégha lassabban is. Látom az arcán a kétségeket, a gondolatokat, hogy nem lesz ez az egész jó, sőt, még az is elképzelhető, hogy a fejében valami olyan őrültség is megfordul, hogy élete végéig itt marad a hajón. Közelebb kúszok hozzá, és az ölembe húzom, magamnak követelve a figyelmét.
-Le akarsz velem szállni hajnalban?
A kérdésem teljesen komoly, és szándékomban áll elfogadni azt a választ is, hogy ha nemet válaszol. Ha ő most azt mondja, hogy itt marad inkább... Én azt hiszem maradok még pár körig, és aztán, amikor úgy érzem, sok ez a hajó kettőnknek, leszállok. Megértem, ha túl sok neki a világ változása, és neki ezen a hajón megrekedt időzóna megfelel. De a szemeibe rémület költözik, és fürkészve nézi az enyéimet, rámarkolva a vállaimra.
-Igen! - szinte méltatlankodik, mintha a kérdés nem lenne jogos. - Én... Nem akarok leszállni, legszivesebben örökké itt maradnék, de ha te leszállsz, nekem semmi keresnivalóm nincs itt.
Hangja lehalkul a végére, mintha elment volna útközben a közértbe vásárolni, de az én arcom akkor is ellágyul, és magamhoz húzom, egészen közel, hogy a hajába temetve arcomat szusszanjak.
-Rendben.
A hangsúly legalább olyanra sikerült, mintha nyálas és csöpögős szavakat duruzsolnék a fülébe, vagy épp hálálkodnék. És ő megborzongva húzódik közelebb. Tényleg túl jól ismer...
~*~*~
Az utolsó vacsorát is tálaljuk a vendéglátóinknak, és amíg Ryu nekiáll végképp elpakolni, hiszen a reggelit már a parton fogyasztja mindenki, ki mit talál, addig én lemegyek a hajófenékbe, hogy pár halat kiválogassak magunknak. Legalább nem kell máris bolt után rohangálni az első nap, meglesz az ebédnek való. Egy szatyornyi krumplit is kapunk, és tudom, hogy a piacon ezt milyen jó áron be tudom cserélni egy kis rizsre vagy kenyérre. Kezdek kipattogni már a krumpli szótól is, ne vagyok hosszú ideig hajlandó beszélni se róla, de gondolni se rá. Aztán csendben pakolunk össze a kis kabinunkban, cseppnyi életünket táskákba rakva, megint, és egymás mellé kucorodunk az ágyon. Magunkra húzom a paplant, és hozzábújok, biztatva őt, hogy semmi baj nem lesz. Átléptünk már a határon, itt nem fogják őt keresni. Azt hiszik, még otthon van. És ő szavak nélkül is megértve engem némi ficergés után megtalálja a kényelmes pózt, és lassan elszunnyad. Majd a nyugalma rám ragad, és lassan engem is álomba húz a ringatózó hajó. Elringat minket az utolsó éjszakán.
Szerkesztve Laurent által @ 2012. 04. 30. 20:03:39
|
| vicii | 2012. 04. 29. 19:32:33 | #20719 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Édes különcömnek - Launak)
Halkan dúdolva pancsolok, mindenhol alaposan megmosva magam. Élvezem a fürdőzést, sőt, kifejezetten jól esik, ellazít. Végül aztán elhal a dallam is, csend terül a kis helyiségre, Romero pedig jóleső sóhajjal dől hátra.
Én rásandítok. Őszintén... úgy tűnik, az én libidóm sokkal nagyobb, mint az övé, és... ez probléma. Az én vágyam szinte kielégíthetetlen...
Ezt jelezvén kezdek mocorogni az ölében, hogy jobban hozzáférhessek és újra megkóstolhassam a nyakát, jelezve, mit szeretnék, reménykedve, hogy talán bele megy...
De csak összehúzza a szemeit majd a kezemre csap, mint a gyereknek, aki édességet lopna a cukorkás üvegből...
Csalódott arckifejezéssel sóhajtok fel, mire egyik szemét kinyitva sandít rám.
- Drága apuci. Ne molesztáld a GPS-ed meg a tanárod, mert a küszöbön fogsz aludni.- fenyegetőzik, én pedig morcosan fonom keresztbe a karjaimat. Ez anyira igazságtalan! Olyan ritkán engedi, hogy tovább menjek! Nekem szükségleteim vannak, amiket ki kell elégíteni!
De nem esik meg rajtam a szíve, kiszáll a kádból és kartávolságon kívül áll meg tőlem, hogy véletlenül se tudjam folytatni, amit elkezdtem. Beletörődve, hogy ma este már végképp nem lesz semmi a dologból hagyom, hogy felöltözzön, majd kisétáljon a fürdőből. Én is követem a példáját, elnyomva magamban a vágyam...
Mikor belépek a hálóba, Romero már a takaró alatt van. Bebújok mellé egy elégedett sóhajjal, mindjárt kényelmesebb, mint egy zötykölődő vonaton...
Karok fonódnak körém, én pedig halvány mosollyal élvezem, ahogy magához húz majd arcát a hajamba fúrja, immáron megnyugodva hunyja le a szemeit. Szeretem ezt az érzést... szeretek a karjai közt elaludni és így is ébredni. Megnyugtat...
*
Reggel mocorgásra nyitom ki a szemem. Későre járhat már, de kicsit sem izgat, és ahogy látom, Romerot sem. Nyújtózva és ásítva fetrengünk tovább az ágyban, kiélvezve ezeket a békés perceket...
De a kíváncsiság megint erőt vesz rajtam, a fejemben motoszkáló kérdést muszáj kimondanom.
- Mikor megyünk izéhez?- kérdem tétován rápillantva.
- Nagy Jackhez?- mormogja kómásan.
- Uhumm...- bólintok a szemeimet dörzsölve.
- Délután.- nyögi fáradtan a fürtjeim közé. Próba cseresznye, megint bepróbálkozom, hátha ezúttal belemegy a játékba, de galád módon eltol magától és kimenekül az ágyból, egyedül hagyva. Felsóhajtok.
Némán figyelem, ahogy a fürdőbe mászik és beteszi maga mögött az ajtót. Sóhajtva fordulok hanyatt. Ez kínzás... ez nem ér... nem igazságos...
Végül, pár perc múltán frissen és fitten lép ki, hogy helyet adjon nekem. Én is felfrissítem magam, forró testem kénytelen vagyok hidegvízzel lehűteni. Nem pont kellemesnek mondható ez a reggel...
- Mi a kaja?- kérdem végül morcosan a konyhába lépve, ugyanis Romero drága már nekiállt a reggeli, nem is, inkább az ebéd elkészítésének.
- Bundáskenyér, mert elég szikkadt már ez az izé.- jelenti ki, én pedig érdeklődve pillantok a serpenyőbe. Finomnak tűnik.
- Hm... Bent ilyet ritkán csináltak, mert túl sokan voltunk túl sok lusta szakácsnénire.- jegyzem meg, majd nekilátok az asztal megterítésének.
- Felírom.- biccent, majd tálal, és kiéhezve vetjük rá magunkat a kajára. Ez tényleg isteni... muszáj lesz ellesnem ezeket a dolgokat, és megtanulni főzni.
- Okés, tiéd a mosogatás.- mondja jóllakottan hátradőlve, de csak felvonom a szemöldököm. Ez most már tényleg szokássá fog válni? De azért nem visszakozom, ennyit igazán nem esik nehezemre megtenni,így hát nekilátok a dolgomnak. - Ez a munkamegosztás, apám. Én főzök, te mosogatsz. Ha hamarabb kelsz, akkor lehet fordítva lesz.- magyarázza válat vonva, én pedig csak megcsóválom a fejem.
Azért... valamiért még mindig feláll a szőr a hátamon attól, hogy "apának" hív. Egyenesen gyűlölöm ezt... nem akarok az apja lenni, és bár névlegesen tulajdonképpen majd az leszek, kiráz a hideg is tőle. Semmi kedvem ehhez... a szerető az oké, a barát is, de hogy apa...
Míg én lassú, de már sokkal gyakorlottabb mozdulatokkal mosogatok, addig Romero elpakolja a maradékot a hűtőbe.
- Keresd meg a cipőd, mert fotóshoz megyünk.- szólal meg végül, rágyújva egy szálra, én pedig csak meglepetten pillantok rá.
- Arról nem volt szó.- jegyzem meg idegesen, a gondolattól, hogy valakinek meg kell majd mutatnom az arcom... nem akarok lebukni.
Az idegesség ellenszereként szó nélkül kikapom Romero szájából a cigit és beleszívok.
- Mégis hogy igazolod magad, ha nincs az irataidon kép?- kérdi szúrós tekintettel, majd – mivel más választása úgy sincs – rágyújt egy újabbra cigire.
Igazat adok neki, hiszen logikus a dolog, de akkor sem tetszik ez. Végül készülődünk, kabátot húzunk, én csuklyát a fejemre és nekivágunk a városnak.
Én pedig megint tátott szájjal csodálkozom. Ezúttal nem rohanunk és Romero hagyja, hogy a járókelőkön és a számomra felfoghatatlan dolgokon legeltessem a szemem. Hihetetlen... annyi kérdés vetődik fel bennem, de mégsem teszem fel. Talán, ha kapnék rájuk választ... nem is tudom, elmúlna a varázs.
Útközben bemegyünk egy kis cukrászdába és fagyit is veszünk. Még több új íz. Fiatal koromban persze sokszor ettem édességet, de 14 év alatt elfelejti az ember azokat az ízeket... és most minden megint új.
Többször megállok egy-egy szemkápráztató kirakat előtt is, megcsodálva az üveg mögötti varázslatos tárgyakat, Romero pedig türelmesen áll mellettem, nem siettet. Hálás vagyok neki ezért. Szivacsként szívom magamba a látványt.
Mire elfogy a fagylalt, pont a fényképészhez érünk. Kicsit feszengve lépek be, az érzés pedig nem akar elmúlni.
Némán nézem, ahogy Romero komor arccal, még komorabb tekintettel bámul a fényképezőgépbe. Aztán helyet cserélünk és én ülök a kis székre.
Romero még megigazítja a hajam, majd tétován pillantok a lencsébe, ajkaim pedig szinte önként húzódnak mosolyra. Eszembe jut, hogy mikor pici voltam, anya mindig azt mondta, mosolyogjak, ha fényképeznek. Meg egyébként is... miért lennék szomorú? Mindjárt új személyazonosságot kapunk és magunk mögött hagyjuk ezt az országot. Új életet kezdünk, mi ketten. És ez boldogsággal tölt el.
Végül a kis előtérbe foglalunk helyet, amíg előhívják a képeket. Romero szinte kiterül az egyik fotelban, és lehunyt szemekkel pihen, én pedig nem bírok magammal, a falakon lógó képeket veszem sorra. Egészen régről is vannak, még a születésem korából. Kopott, megfakult, megviselt fotók, régi arcokról, egy olyan világból, ami még az enyém volt, amit ismertem. És ahogy haladok tovább, a képek egyre furcsábbak lesznek, egyre lehetetlenebb dolgokat látok. Nem értem én ezt. Pár röpke év alatt ennyit nem változhatott a világ... vagy mégis?
Végül előtűnik a furcsa fazon is, a képeket Romero kezébe nyomva, így hát szó nélkül távozunk.
- Vissza kajálni a szállóba, vagy valahol Jack felé?- kérdi, immáron a járdán, egy szál cigire rágyújtva.
- Mindegy.- rántom meg a vállam, miközben kuncsorgok magamnak is egy szálat, majd elégedetten szívok bele. Lenyugtat.
Lassan aggódnom kéne. 16-17 éves koromtól dohányzok. Remélem, azért nem fogok tüdőrákban elpatkolni pár éven belül. Az valahogy... pech lenne.
- Akkor irány a pláza.- mondja pajkosan csillanó szemekkel, majd a túloldalon lévő óriási betontömb felé veszi az irányt, én pedig megszeppenten követem, szorosan a nyomában maradva. Kis városban nőttem fel, és bár a pláza szó nem idegen tőlem, mégsem tudom mihez társítani. Még sosem jártam ehhez hasonló helyen.
Már az ajtó is nagyon furcsa, üveglapok vannak egymáshoz erősítve, ez... jesszus... sőt, ahogy tovább megyünk, fel az emeletre, egy magától mozgó lépcsőn, csak még jobban megdöbbenek. Végül Romero rendel valami kaját, amit tálcákon kapunk meg, és felkapva őket keres egy üres asztalt, én pedig tátott szájjal sietek utána. Ez... ez...
- Ez itt a műkaja. Amcsik terjesztették el, egészségtelen, műanyag, káros, és tartósítószeres. Magyarán köze nincs a krumplihoz vagy a zsemléhez.- kezd magyarázni komoly arccal, én pedig tétován pillantok az említett dologra.
- És a saláta benne?- kérdem kíváncsian, de csak a fejét ingatja.
- Ez gyorskaja. Futószalagon gyártják, és gyorsan kell fogyasztani, mert hidegen mindenféle izét okoz.- válaszoja, majd enni kezd, én pedig gyanakodva nézek le a sajátomra.
- És mi a jó ebben?- kérdem a szemöldökömet összehúzva, majd határozottan beleharapok. - Még a benti kaja is jobb volt, mégha az állaga vitatható is volt.
- Van ilyen.- vonja meg a vállát. - Legközelebb ha plázába megyünk, szólj, hogy menjünk el moziba is.- mondja két falatt között, én pedig nagy szemekkel pillantok rá. Moziba? Az utolsó élményem a moziról, hogy a város szélén volt egy szakadt autósmozi, ahol régi, fekete-fehér horrorfilmeket vetítettek, a kóla mellé ingyen kukoricát adtak és gyakorlatilag csak cskolózni jártak oda az emberek.
Közben a sajt kicsúszik a kajámból, Romero pedig éhesen csap le rá és teszi magáévá a felét. Bosszúsan veszem vissza tőle, mielőtt még az egészet befalná, ő pedig szórakozott mosollyal tömi magába a saját hamburgerét.
Majd miután mindennel végzett, magyarázni kezd a plázák varázslatos világáról, és gyakorlatilag kínaiul is beszélhetne, abból sem értenék sokkal többet.
Majd miután én is eltakarítottam az adagom, útra kelünk, körbenézünk a sok üzlet között, néhányat pedig belülről is megszemlélünk.
- Jesszus.- húzom el a számat. - Mik ezek az árak?
- Ez a pláza-ár.- magyarázza. - Itt minden sokkal drágább, mint egy szaküzletben. Mert ide sokan járnak, lévén egy helyen van minden, könnyen elérhető, de ezért is fizetni kell. Eléggé anyagias társadalomban élünk.- mondja halkan, én pedig némán emésztem meg az új információt.
Aztán elhagyjuk a hatalmas épületet, gondolom ahhoz a Nagy akárkihez megyünk. Romero céltudatosan kanyarog az utcákon, én pedig szorosan a nyomában haladok.
Majd egy kis standnál, ahol mindenféle sapkákat árulnak, leragadunk. Romero magához int, majd egyszerű mozdulattal kapja le a fejemről a kapucnimat. Először megrémülök, úr isten, ez nem normális, mindenki meg fog ismerni!
De ahogy az egyik sapkát a fejembe nyomja, megnyugszom. Áhá, szóval erről van szó! Belemegyek a játékba, és széles vigyorra, lelkesen kapok le pár sapit és próbálom fel, majd az egyiket Romero visszateszi a fejemre.
- Ezt hagyd a fejeden.- mondja egyszerűen, majd az eladóhoz fordul. - Fizetek!
- Nem volt elég a kapucni?- kérdem felzárkózva mögé.
- De, csak ha mindig úgy jársz, akkor feltűnő. Szóval majd váltogatod, ahogy akarod.- mondja, majd rám kacsint, én pedig elmosolyodom. Hűha, ez tetszik!
Lelkesen sietek utána, mikor bekanyardik egy szűk kis sikátorba.
- Honnan tudsz ennyi minden...- csóválom a fejem mosolyogva, és bár kérdésemre nem várok választ, ő mégis megszólal.
- Ki tudja. Lehet csak a veséd akarom...- mondja villanó szemekkel, én pedig felkuncogok.
Majd megállunk egy nagy, rozsdás ajtó előtt, és mielőtt észbe kaphatnék, hirtelen magához ránt és forrón megcsókol. Nyögve markolok a vállaiba, remegve viszonzom a füllesztő csókot... jesszus...
Majd elenged, és egyszerűen bekopog. Pihegve, kipirultan, zavartan fordulok felé, de faarccal áll, majd hirtelen nyílik is az ajtó, ő pedig belép, és én követem.
Ó atyám... ez most... ez... annyira izgató volt...
A szívem még mindig kalapál. Fogalmam sem volt, hogy van egy ilyen oldala... minden esetre remélem, többször is tesz majd ilyen váratlan dolgokat...
Egy sötét, zsúfolt kis szobában találjuk magunkat, és egy mindenfélétől roskadozó asztal mögött egy nagy darab, fekete bőrű férfi néz ránk. Húha, elég ijesztő figura...
Romero leteszi elé a nemrég készült fényképeket, a két négyzetméter tetoválás fickó pedig maga elé húzza őket.
- Apa fia, valami ázsiait, lakhelyet majd írom én. Név Romero meg Ryu, vezetéknév legyen valami hétköznapi, valami tucatnév.- sorolja halkan, a néger pedig hümmögve firkant fel néhány szót egy apró kis cetlire, majd fogja a fényképeket és nagy léptekkel eltűnik egy ajtó mögött.
Romero int, én pedig összezavarodva és megszeppenve követem, együtt leülünk egy szakadtas kanapéra.
- Elég hajmeresztő a pali.- súgom halkan, mire bólint.
- Szerinted miért nem csukták még le?- kérdi ironikusan, én pedig elvigyorodom.
- Így már minden világos.- kuncogok fel, majd fáradtan mászok hozzá a kanapéra, és elterülve rajta fektetem a fejem az ölébe. Lehunyt szemekkel élvezem, ahogy a hajamba túr és játszani kezd vele, a tincseket az ujja köré csavargatva... jól esik az érintése, talán túlzottan is...
Idő közben még az eső is elered, az egyenletes kopogás pedig az ablakon megnyugtat. Örök életemben imádtama vihart, ahogy a villámok cikázva lecsapnak és az ég mélyen, iszonytatóan megdördül. Furcsa, tudom, de mindig megnyugtat...
Emlékszem, fiatal koromban mindig az ablakból lestem a vihart, vagy kiszöktem az esőbe és sétálgattam. Élveztem, mikor a hideg vízcseppek végiggördültek az arcomon, ahogy a szél rángatta a ruhámat és ahogy a fejem felett harsogott az ég.
Végül előkerül a sötét izomkolosszus is a papírokkal, és a kezünkbe nyomja, én pedig elkerekedett szemekkel nézem az egyik kis kártyát, a következő felirattal: Jogosítvány. Eddig sem sokszor ültem autóban, ráadásul akkor is csak a hátsó ülésen, szóval nem igazán tudom, mihez kezdhetnék ezzel a papírral...
Persze Romero könnyedén megoldja a problémát, kikapja a kezemből a papírt és visszaadja a nagyfiúnak.
- Asszem nem akarok még meghalni.- jelenti ki, mire ez a Jack fazon szélesen, vérfagyasztóan elvigyorodik. Jesszus, ilyen mosollyal simán ő lehetne a diliház legfélelmetesebb lakója...
Az orvosok visszasírnának engem...
Aztán Romero leellenőrzi a papírjaimat, egyesével a kezembe adogatva őket, én pedig gyermeteg kíváncsisággal nézegetem meg őket. 14 voltam, mikor személyi igazolványt csináltattunk, úgyhogy... tulajdonképpen 3 éven keresztül élvezhettem az előnyeit.
Aztán találok az egyik kis lapocskán valami nagyon érdekeset.
Széles, fültől-fülig vigyorral tekintek Romerora, majd értetlen tekintetét orvosolva tolo az orra elé a kis műanyagot. Óriás Jack megöregített picit... mit picit! Nagyon!
- Te Jack... Jó az, ha nem is egyezik a kora meg a képe?- kérdi a nagydarabot, én pedig durcásan csücsörítek, az egy dolog, hogy nem érzem magam 33-nak, idősebbnek meg pláne... - Mert oké, hogy húsz év van köztünk, de akkor neki majd' negyvennek kéne lennie.- fűzi tovább, az ijesztő alak meg felmorran, kiveszi Romero kezéből az iratokat és nekilát tovább babrálni velük. Romero felír egy papírlapra valamit, Giga Jack pedig vet még ránk egy sanda pilantást, majd befejezi a műveletet és visszaadja az iratokat.
- Boldog szülinapot, papa.- nyújtja át nekem az iratokat Romero, én pedig lelkesen vizsgálgatom meg a kis műanyagdarabokat.
- Nos, Mr. Jiyuu, mehetünk?- kérdi, én pedig megborzongok a hivatalos hangnemtől. Nem szeretem, ha így beszélnek hozzám, mert mindig az orvosok hanghordozása jut eszembe...
Végül, nem húzzuk tovább az időt, távozunk, én pedig bizonytalanul még biccentek ennek a nagy-nagy embernek.
Kint persze zuhog az eső, mintha dézsából öntenék. Kellemes ilyenkor a táj, minden kihalt, az emberek bemenekültek az otthonaikba. Talán ezért is szerettem mindig ilyenkor sétálni. Mert egyedül voltam.
Oldalra sandítok, Romero épp egy taxit int le.
De már nem kell többé egyedül lennem... ez az édes érzés pedig mindent beborít.
Beülünk a sárga autóba és elvitetjük magunkat a szállásunkhoz. Én a fejemen hagyom a kapucnimat, biztos ami biztos, de aztán... bennem reked a levegő. A francba...
A taxis egy újságot hajt össze éppen, amin az én képem köszön vissza.
Megfagy bennem a vér is, gyakorlatilag a perceket óráknak érzem, míg végre megáll a taxi és mi sietve ugrunk ki belőle, hogy futva tegyük meg azt a pár métert az épületig. Mikor becsukódik mögöttünk az ajtó, csak akkor megszom meg kicsit.
- Romero, ez egyre durvább. Ezek komolyan gondolják, hogy előkerítenek!- mondom idegesen, még mindig hevesen dobog a szívem. Komolyan megrémültem. - Mikor indulunk végre?- kérdem kétségbeesetten, de ő csak nyugodtan felakasztja a vizet kabátját, majd a háló felé indul szó nélkül. Nyelek egyet, nem tudom mire vélni ezt a némaságot, így utána indulok hát. Rágyújt egy szál cigire, majd vetkőzni kezd. Tényleg, le kellene venni ezeket a vizes cuccokat, mielőtt még megfázok...
De a francba is, előbb le kell nyugtatnom amgam. Morogva veszem hát fel Romero csurom vizes naciját és a zsebébe túrva csenek magamnak egy szál cigit.
- Nézd, Ryu. Arra utaznak, hogy a nyulat kiugrasszák a bokorból. Tudom, hogy nem díjazod, de egyenlőre az országot még nem hagyhatjuk el. Várnunk kell pár napot. Azért ez a nagy felhajtás, mert remélik, hogy bepánikolsz, és a határok valamelyikénél elkaphatnak. Bízz bennem. Várjunk legalább két napot!- próbál győzködni, de túl kétségbeesett és rémült vagyok. Rettegek, hogy le fogunk bukni és elkapnak. Nem akarok visszamenni abba a rohadt diliházba!
- Nem, ez lehetetlen. Mi lesz, ha előbb ránk találnak? Téged is visznek! Kérlek szépen!- mondom, már inkább könyörögve, és leroskadok mellé az ágyra. - utazzunk el még ma. El akarok innen menni. Én... Nem akarok itt maradni!
Az erős karok körém fonódnak, ahogy magához húz egy gondterhelt sóhajjal, a cigifüstöt, szokásához híven az orrán át kifújva. Én pedig kíváncsian, reménykedve fürkészem a tekintetét, ahogy a gondolataiba mélyed. De a szemei furcsán csillognak, és én tudom, érzem, hogy kisütött valamit. Így kell lennie!
- Tudom, hogy kitaláltál valamit. Mondd már!- nógatom türelmetlenül, mire végre rám pillant.
- Mennyire szereted a halat, apuci?- pillant a szemeimbe, de most annyira kíváncsi vagyok, hogy még a visszatetsző megszólítástól is eltekintek.
- A halat?- kérdem nagy szemekkel. - Nézd, én nem akarok cápakaja lenni, delfilnnel se úszni a másik kontinensig, se bálna tetején napozva.- sorolom, nagyon remélem, hogy ilyen még csak meg sem fordult a fejében...
Ha igen, esküszöm, feladom magam...
De válaszul csak leint.
- Halászhajó! Azon nem csak az itteni kikötőbe viszik a halat, hanem Ázsia partjaiig is. Ha meg nem, akkor útközben át tudunk szállni, csak le kell vajazni a kapitányt.- fejti ki, beszéd közben a füst pedig az orrán keresztül tázovik. Közben át is vedlik száraz ruhába, majd a konyha felé veszi az irányt, én pedig lelkesen utána sietek.
- Szóval azt mondod, csak úgy kiszökünk Japánból?
- Úgy van.- bólint, miközben pakolászni kezd. - Azokat a hajókat ha ellenőrzik, a takomány miatt, és soha nem a legénység miatt. Ha elmúlik a vihat, elmegyünk a kikötőbe, és keresünk valakit, aki tud segíteni.- sorolja, miközben a maradékot melegíteni kezdi.
Nyelek egyet. Hát tényleg elérkezett a pillanat... és amit most őszintén érzek, a félelem. Minden eddiginél jobban, mélyen a csontjaimban. Rettegek, hogy minden eddiginek vége, elszakadok a múltamtól... a diliházban töltött évek monotonitása biztonságot adott, tudtam, hogy ott legalább nem érhet semmi baj, hogy nem kell aggódnom... erre meg egyik percről a másikra minden bizonytalan lett...
A ki nem mondott kétségeket egy ölelésbe sürítem, miközben hátulról hozzá simulok, a homlokomat a tarkójánat döntve.
Semmit nem kell mondanom, mert a cigijének csonkját a kukába hajítja, majd elzárja a gázt és felém fordul, visszaölel.
- Tudom, hogy félsz, de nem megoldás a menekülés.- súgja halkan a tincseimbe, én pedig reksztve simulok az erős karokba. Az ölelésében valahogy biztonságban érzem magam... - Néha jobb várni, tudod?- susogja, majd a fejem tetejére kapok egy lágy csókot.
- 14 évet vártam már, nem akarok többet...- súgom a nyakának megremegve. 14 hosszú éven keresztül vártam rá, vártam, hogy valaki jöjjön és kimentsen az őrületből. És most végre, hogy itt van, nincs maradásom... nem akarok a múlthoz láncolva élni, minél előbb túl akarok lenni ezen az egészen. Elszakadni innen. Elmenni messzire.
Nem szól, csak megnyugtatóan cirógatni kezdi a hátam, majd pár perc elteltével ujjak ügyeskedik magukat az állam alá, hogy aztán gyengéd erőszakkal emelje fel a fejem.
- Most már papírom is van róla, hogy hozzám tartozol. Egymásra vagyunk utalva.- mondja, nekem pedig nagyra kerekednek a szemeim, ahogy finom puszit nyom a homlokomra. - A hajóra csak akkor szállhatunk fel, ha segítünk is. Szóval szereted a halat?
Összepréselem az ajkaimat, és bólintok picit. Nem tudom, ezt hogy lehetne kivitelezni, mivel... sosem volt még munkahelyem, fogalmam sincs, mi fán terem a fizikai munka... de bármit képes vagyok megtenni neki. Érte...
Azt mondta, hozzá tartozom... tényleg az övé vagyok... és én örömmel adom át magam neki, testestül, lelkestül... mert végre van valaki, aki elfogad engem, mindenemmel, a teljes lényemmel együtt...
Erősebben szorít magához, majd karjai lehullnak rólam, de nem távolodok el, dóváran nyújtom neki az ajkaimat, hogy az előbb elhangzottakat tettel pecsételje meg.
De ezúttal nem csókolom meg, csupán felkínálom magam neki, kísértve, hogy most ő tegye meg a kezdő lépést...
És ahogy száját végül lágyan az enyémekre simítja, megremegve húzódok hozzá még közelebb... először egy gyengéd, kedves puszival indít, majd nyelvével finoman simít végig alsóajkamon, bebocsátást kérve, amit örömest adok meg neki... kínzóan lassan kezd csókolni, szinte már az idegeimen táncolva, és bárhogy próbálkozom, nem gyorsít a tempón...
Majd hajamba túr finoman, elmélyítve a csókot, és perceken keresztül fullasztóan faljuk egymást... Végül elszakad tőlem, szám sarkára nyomva egy apró kis puszit, majd arcát a nyakamba temeti.
Furcsán megnyugtatott ez a csók...
- Együnk.- mondja elmélyült, rekedt hangon, amitől jólesően megborzongok. - Aztán pihenünk egyet, összepakolunk és kimegyünk a kikötőbe. Rendben?
Bólintok, majd nagyot nyelve lépek távolabb. Ijesztő és izgalmakkal kecsegtető út elé nézünk. Szótlanul állok neki megteríteni az asztalt, míg Romero tálal. Szó nélkül eszünk, a levegőben pedig furcsa feszültség képződik.
Vacsi után a koszos edényeket a mosogatóban hagyjuk, majd lezuhanyzunk és irány az ágy. De nem jön álom a szemünkre, csak némán vegetálunk egymás mellett.
Aztán, olyan éjfél tájékára végre eláll az eső, és öltözködni kezdünk. Majd hevesen dobogó szívvel lépek ki a lakás ajtaján, kezemet Romeroéba csúsztatva, ezzel merítve bátorságot.
Ő magabiztosan vezet végig a kacskaringós utcákon, egészen a kikötőig, ahol egy koszos kricsmába térünk be. Végigkérdezget néhány elég zűrösnek tűnő fazont, míg végre talál egyet, aki hajlandó minket átvinni a túloldalra. Néhány óra múlva indulunk csak, így szerencsére még van időnk visszamenni, hogy összepkaoljunk.
- Ennél nagyobb szerencsénk nem is lehetne.- mondja vidáma, mire csak felvnom a szemöldököm. - Remélem, kitart, míg átérünk a vízen.
- Szerencsénk? Mert szakácsok leszünk?- kérdem zavarodottan, nem tudom, ez miért lenne annyira jó.
- Persze. Hiszen ha rosszul bánnak velünk, a hosszú út tudod milyen keserves rossz kajával?- kérdi huncut fénnyel a szemeiben, és ekkor végre mindent megértek. - És majd mindenki igyekszik jóban lenni velünk, hogy többet kapjanak, ha jó a kaja. Ennél jobb poszt nem is lehetne!
Elmosolyodva tömöm be a táskámba a cuccaimat. Hiszek neki, és engem is örömmel tölt el, amit mond. Ezek szeirnt viszonylag kellemes utunk lesz majd.
Végül fáradtan hagyjuk magunk mögött a kis lakást, ami eddig othonunkul szolgált, és lépünk fel a halászhajó fedélzetére.
Bevetjük magunkat az apró konyhába, és először nekilátunk rendet tenni, bár itt... nem hiszem, hogy segíthetnénk, ez már veszett ügy.
Úgy egy órányi kínlódás után végül nekilátunk a főzésnek. Én krumplit pucolok, az egész legénység részére... teljesen kivörösödnek az ujjaim a végére. Életemben nem láttam még egy helyen ennyi krumplit...
Romero közben, hogy feldobja a hangulatot, a hajós élményeiről mesél. Mosolyt csal az arcomra, ahogy elmondja, annak idején a kapitánya krumplipucolással büntette a legnységet.
Elnevetem magam, ennyi krumplit megpucolni már tényleg inkább büntetés! Végül aztán, derülten kezdem kockákra vágni a zöldséget, míg Romero felteszi főni. Közben mindenféle apró kis fortélyokat tanít, én pedig szivacsként iszom magamba a szavait. Nem akarok mindent ráhagyni, szeretném én is kivenni a részem a munkából.
Nemsokára az illatokra a matrózok is összegyűlnek, a saját tányérjukat hozva, én pedig lelkesen merem ki nekik az adagjukat. Romero addig bepakol a kabinunkba, majd miután a legénység jóllakott, int nekem, én pedig követem a hálónkba. Nahát, összetolta az ágyakat...
Elővigyázatosan becsukja a konyha ajtaját.
- Nem kellene nekiállni a vacsorának? Azt hittem eddig, a főzés gyors dolog, de ennyi emberre...- sóhajtok fel fáradtan, miközben kiterülök az ágyon. A kezeim bizseregnek...
- Nem. Kicsit később kaptak ebédet, és mivel több lett, az lesz vacsorára is. Ízlett nekik, nem kell akkor nekiállni új adagot főzni. Meglátod, amikor meleg van, még kevesebbet esznek, olyankor még másnap reggelire is ezt kapnak, csak esetleg felhigítva vagy kenyérrel sűrítve.- magyarázza egyszerűen, én pedig elfintorodom.
- Elég gusztustalaul hangzik.
- És úgy is néz ki... De ízre hidd el, nem rossz...- motyogja még, miközben magához húz és átölel, arcát megszokott mozdulattal a hajamba fúrva. Nyugodtabbnak tűnik, mint általában... talán a víz az oka?
*
Este újra megetetjük a kiéhezett matrózokat, majd Romero felküld a fedélzetre, hogy kérdezzem meg a kapitányt, mi legyen holnap a menü. Krumpligulyást rendel, visszafelé menet viszont leragadok a korlátnál.
A tenger olyan gyönyörű... ahogy a szél fodrozza a habok tetejét, és a csillagok sugarai megcsillannak a vizen... lélegzetelállító.
Elsétálok a hajó orrába, hogy aztán a korlátnak támaszkodva szemléljem tovább a tájat. A Hold mosolyog vissza a víztükörről halványan...
Ez... gyönyörű... ráadásul a levegő is annyira tiszta. Enyhén sós illata van, ami megnyugtat. Igazán kellemes itt minden.
A vízben gyönyörködve élvezem, ahogy a szél láthatatlan ujjaival hajamba kap és megcirógatja az arcom... most minden annyira békés, még a madarakat sem hallani.
Nemsokára Romero is megjelenik, mellém áll, és hozzám hasonlóan a korlátra könyököl.
- Szép, ugye?- kérdi szinte súgva, én pedig megbabonázva bólintok, képtelen vagyok a tekintetem elszakítani a víztől. - Meglátod, majd egyik nap korábban kiengedlek, hogy a naplementét megnézd. De ugyan olyan szép a kelte is. De ugye mindennek két oldala van. Ott vannak a viharok.- sóhajt fel. - Hajókon igen veszélyes dolog. Szerencsére szakácsokként nem kell itt fent tartózkodni, maradhatunk a konyhán is, elvégre nem tartozunk olyan szinten a legénységhez, hogy közteleket húzzunk olyankor.- meséli halkan, én pedig élvezettel hallgatom nyugodt, mély hangját.
Egy ideig csak némán néz rám, majd ő is a távolra fordítja tekintetét, majd lehunyt szemekkel élvezi a szél játékát.
Mikor rápillantok, látom, hogy tényleg teljesen ellazult. Az arcán megkönnyebbült, békés kifejezés lesz úrrá. Mennyivel másabb így! Olyan békés az arca!
Nem tudok ellenállni, megbűvölten simítok végig rajta, ő pedig hagyja magát, még akkor is, mikor futó csókot hintek az ajkaira.
Majd közvetlen közelről pillant a szemeimbe. És egy furcsa mosoly jelenik meg az arcán.
És ez a mosoly különbözik az eddigiektől. Halvány ugyan, és igencsak ábrándos, mintha bármelyik pillaantban eltűnhetne, ugyanakkor... ugyanakkor őszinte is. Végtelenül őszinte és boldog.
Visszamosolygok rá, majd hozzá dőlök oldalról és lehunyom a szemeimet, élvezve a meghitt csendet...
*
Lassan már egy hete vagyunk itt, és az út eddig egészen élvezetes. A legénység kezd komolyan megszeretni minket. Keresik a társaságunk. Romeroval persze ez nem olyan könnyű, mert utál másokkal szóba elegyedni és legtöbbször pár szavas mondatokkal le is koptatja őket, de én viszont élvezem, hogy új embereket ismerhetek meg.
Sokat beszélgetek a matrózokkal, a munkánk végeztével odafent a fedélzeten hallgatom a különféle történeteiket. Elmesélik, merre jártak már, milyen vizeken utaztak, én pedig áhítattal iszom magamba a szavaikat.
Mások a testükön lévő hegeket és forradásokat fedik fel előttem, szinte már büszkén mutogatva őket, hogy ezt meg azt milyen csatában szerezte. Kicsit más, mint a kalózokról szóló könyvekben, de az eltérés szinte csak a technikában fedezhető fel, a hangulat szinte ugyanolyan. Mindig így képzeltem el a hajókon utazó matrózokat is.
Van egy másik férfi, Joe. Neki rengeteg tetoválása van, mindkét karján, a hátán, de még a mellkasán is. Horgonyok, sellők, titokzatos kincsek és miegymás. Varázslatos, nincs is rá jobb szó!
Furcsa módon, mintha ilyen alkalmakkor egy kis neheztelést is látnék Romero szemében, de egyenlőre nem szól, én pedig nem tudom hova tenni az új kifejezést. Haragudna, amiért nem vagyok mindig vele? Vagy az nem tetszik neki, hogy másokkal is beszélgetek?... nem tudom, de úgy döntök, nem is kérdezek rá. Tudom, hogy nem szeret az érzéseiről beszélni, ezért nem zavarom, mert az is lehet, hogy csak én képzelem be magamnak mindezt.
Aztán egy különösen békés, csodálatos este, a matrózok amolyan kis bulit rendeznek. Előkerül egy szájharmonika meg pár üveg alkohol is, és nemsokára zeng a fedélzet a különböző matróznótáktól. Még maga a kapitány is beszáll, és mindenki mély tisztelettel hallgatja, ahogy rázendít egy régi nótára.
Még Romero is felmerészkedik a dalokra, és néma kíváncsisággal foglal helyet mellettem egy nagyobb, hal szagú ládán. Én széles mosollyal, lelkesen hallgatom a dalokat és nagyokat nevetek, mikor pár bátor matróz összekapaszkodva még táncra is perdül. Ez tényleg varázslatos, ez egy külön világ!
Még az ő szája sarkában is megjelenik egy halvány mosoly.
Többször kínálnak minket alkohollal, és bár Romero még el is fogadja, én csak visszakozok. Őszintén... nagyon kevés alkoholt ittam eddig, és sosem voltam részeg... ésnem most akarom elkezdeni. Kellemetlen történeteket hallottam erről, a másnapi fejfájásról és miegymásról. Ráadásul... fogalmam sincs, milyen lehetek alkoholmámorban úszva, és eközött a rengeteg tengeri medve között nem is akarom megtudni. Ki tudja, mit művelnének velem...
- Ugyan már Ryu, engedd el magad!- noszogat Romero is, de csak mosolyogva megrázom a fejem és elhárítom a felém nyújtott üveget.
- Ne haragudj, de tényleg nem kérek.- szabadkozom, mire furcsán csillogó szemekkel néz rám. Zavartan félrepillantok és a hajamba túrok. Vajon jó ötlet ezt elmondani neki? - Szóval... még sosem voltam részeg...- nyögöm ki végül, fojtott hangon, hogy más még csak véletlenül se hallhassa meg. Erre olyan szemeket mereszt, mintha minimum a Marsról jöttem volna, én pedig belevörösödöm a ténybe. Ennyire hihetetlen?
- Ilyen nincs!- rázza meg a fejét hitetlenkedve, én pedig zavaromat leplezvén felnevetek.
- Hát, tartogatok még meglepetéseket.- vonok vállat, majd visszafordítom tekintetem az elázott matrózok elé.
Pár órával később, mikor már rajtunk kívül mindenki holt részegen fetreng, mi visszavonulunk a saját kabinunkba. Jólesően nyögve terülök elaz ágyon, majd hanyatt fordulva, kezeimet a fejem alá fűzve nézem Romerot, aki a kabin közepén nyújtózkodni kezd.
- Már kezdek hozzázokni, hogy mozog a talaj a lábam alatt.- jegyzem meg, talán csak magamnak. Az első pár nap alig tudtam aludni, mert folyton émelyegtem, de mostanra egészen hozzászoktam.
- Még szerencse. Kellemetlen lett volna, ha tengeri betegen szenveded át az utat.- mondja szórakozottan, én pedig elhúzom a szám. Isten ments...
Végül ő is befekszik mellém, én pedig ösztönösen húzódom hozzá közelebb. A karjai körém fonódnak, arcát a hajamba fúrja és elcsendesül. Én pedig halvány mosollyal arcomon ado át magam az álmok jótékony világának...
*
A napok szinte repülnek, ha az ember jól érzi magát. Az egyik matróz megtanít szájharmonikán játszani. Először nagyon ügyetlen vagyok, de amikor csak tehetem, gyakorlok, így lassan belejövök. Tanulok pár jópofa dalt is, és szabad perceimben azokat fújom. Romerot elsőzör még szórakoztatja is, de aztán látom, hogy századszorra ugyanaz a dal már nem hoz sikert.
A konyhában vagyunk, ismét egy szellős estén. A legénység nemrég tömte magába a vacsorát, a mosogatás is kész.
Én egy üres kis hordón ülök, kezemben a kölcsönkapott harmonika, Romero pedig a pultnak támaszkodva cigizik, nyitott ablaknál.
- Tudod, először féltem ettől az úttól, de egyre jobban érzem magam.- jelentem ki mosolyogva, az ujjaim között forgatva a kis hangszert. Rám emeli a tekintetét, lustán, szórakozottan, majd mélyet szív a cigijéből, és régi szokásának híven beszéd közben, a száján át engedi ki a füstöt.
- Vettem észre. Egész jól összebarátkoztál a legénységgel is.- jegyzi meg, de mintha valami frcsa élt vélnék felfedezni a hangjában. Eltemetem magamban a megjegyzése által keltett baljós érzést, és ikább mosolyogva bólintok.
- Igen. Először alig értettem, amit mondtak, mert minden második szavuk káromkodás volt.- nevetek fel, emlékszem, percekbe telt kihámoznom a beszédükből az értelmet. - De most már ilyen gondom nincs. Ráadásul van egy férfi, Joe, ő nagyon kedves hozzám. Ő adta a harmonikát is, és azt mondta, legközelebb majd megtanít tangóharmonikán is játszani!- újságolom, az izgalomtól egészen kipirultan. Imádok új dolgokat tanulni, egyszerűen felvillanyoz. És Joe azt is mondta, hogy meglepően hamar tanulok. Ezt jó jelnek veszem.
- Kicsit naiv vagy, nem gondolod?- kérdi végül, néhány percnyi hallgatás után, én pedig értetlenül pillantok rá, összehúzott szemekkel. Naiv?
- Ezt meg hogy érted?- kérdem zavarodottan. Nem válaszol, csak elnyomja a cigijét, ésbelepöccinti egy erre a célra kikészített kis üvegbe, majd felém lép, én pedig hátrahőkölök a tekintetétől. Még sosem láttam ilyennek. Mintha... haragudna, vagy nem is tudom.
Elém lép, én pedig egészen a hajó falának simulok, még mindig ülő helyzetben. Kezei csattannak a falon a fejem mellett, és közelebb hajol, egészen közel.
- Úgy, hogy semmi nincs ingyen. Mindenkiben van némi hátsószándék, Ryu.- súgja halkan, mélyen a szemeimbe nézve, én pedig megbűvölten bámulok azokba a sötéten kavargó szemekbe... a hangja mélyebb, mint általában. Majdhogynem felizgat ez az új, ismeretlen Romero...
De ahogy a szavai eljutnak hozzám, kell egy kis idő, míg leesik, mit mond. Utána pedig csak elvörösödve sütöm le a szemeimet, de azért megrázom a fejem.
- Én... nem hinném, hogy Joenak megfordult volna ilyen a fejében... azt mesélte, felesége és gyermeke van a parton...- mondom halkan, bár már közel sem olyan magabiztos.
- És szerinted ez számít valamit? Hónapokra el vannak szigetelve mindentől és mindenkitől, egy férfinak pedig igényei vannak. Gondolkodj is néha.- dörren rám, én pedig zavartan félrenézek. - Te meg különösen... különösen szemrevaló vagy. Szóval tartsd magad távol tőlük, rendben?- kérdi, majd állam alá nyúlva fordítja vissza a fejem, hogy ismét elmerülhessek azokban a csodás szemekben.
- Rendben.- egyezek bele végül, és ekkor forró ajkak tapadnak az enyémre. Meglepett nyögéssel markolok a felsőjébe, ahogy mohón, szenvedélyes tör nyelve a számba, hogy dominás, vad táncot járjon az enyémmel... bódultan viszonzom a csókot, egész testemmel beleremegek ebbe a vad szenvedélybe. Még sosem volt ilyen, még sosem csókolt így...
A levegőhiány vet véget a forró csóknak, de nem áll meg, a nyakamra siklik szájával, majd egy feltűnő helyen megszívja, én pedigijedten markolok a hajába egy kéjes nyögéssel kísérve.
- Te hülye, ezt nem tudod majd eltakarni!- tolnám el magamtól, de nem hagyja magát, elégedett morranással futtatja végig a nyelvét a piros folton.
- Pont ez a lényeg.- mondja, furcsa fénnyel a szemeiben, majd mint aki jól végezte dolgát, tovább pakolászik. Én pedig csak megszeppenten, tanácstalanul nézek rá, ujjaimmal végigsimítva a legfrissebb folton...
Nyelek egyet, és hajamba túrva próbálom rendbe szedni magam valamennyire. Minden tagom remeg, és szerintem az arcom is kipirult... egek, nem hittem vona, hogy egy egyszerű csók ilyen hatással lehet rám...
Tétován pillantok közönyös álarcára. Tetszett az előbbi kirohanás. Vad volt és szenvedélyes, olyan, amilyet ritkán látok...
Gonosz lennék, ha azt mondanám, újra elő akarom hívni ezt az énjét?
*
A napok egyre lassabban telnek. Mióta ezen a hajón vagyunk, gyakorlatilag nem értem hozzá úgy. Én magam is szenvedek, de... azt akarom, hogy végre ő kezdeményezzen.
Eddig akárhányszor hozzáértem, mindig az az érzésem volt, hogy a saját vágyaimat erőltetem rá. Ez persze az egész dolgot elrontotta.
Most szeretném, ha ez fordítva lenne, ha végre engedve a vágyainak és ő közeledne felém. És ha ehhez az kell, hát megtartóztatom magam, még akkor is, ha ez felér egy konkrét kínzással.
Egyre kiéhezettebb vagyok. Talán még sosem vágytam rá ennyire, de... de... azt akarom, hogy tényleg egyenlőek legyünk ebben a kapcsolatban, minden szempontból.
Szinte érezni lehet, hogy nő napról napra a köztünk lévő feszültség. Észreveszem, hogy egyre többször ér hozzám, éjszaka egyre szorosabban ölel, mégsem teszek semmit. Csak néhány futó csók csattan el...
Viszont a tanácsát megfogadtam, és sokkal távolságtartóbb vagyok a matrózokkal szemben. Ennek ellenére persze ugyanúgy beszélgetek velük, de a szavaimmal éreztetem, hogy ennél közelebb úgysem kerülhetnek hozzám soha. Na meg a szívásnyom is megtette a hatását. Először csak viccelődtek, de aztán ahogy az egyikük rajtakapott minket a konyhában csókolózni... szóval azóta már ők is tudják, mi a módi.
Aztán egy reggel Romero ígéretéhez hűen előbb felenged, hogy megnézhessem a napfelkeltét. Lelkesen robogok hát fel a fedélzetre, majd a hajó orrában, a korlátnak támaszkodva, epekedve nézem a hajnalt. Ahogy a nap első sugarai felcsillannak a távolban, hirtelen minden fénybe borul. A víz ragyogni kezd, mintha drágakövekkel hintették volna be, a felhők alja is megvilágosul, ahogy lomhán tovareppennek az égen.
Maj a fénylő tűzgömb lassan emelkedni kezd a horizont felett. Olyan, mintha a habok mélyéről törne elő... lélegzetelállító.
Egyre több és több látszik belőle, és mintha csak a palástja lenne, úgy színezi narancsosra az eget maga körül.
Csodálatos.
Azonban a látványt egy rikkantás szakítja félbe. Az egyik matróz kiabálni kezd, és egy távoli, apró hajó felé pillant. Feszült kíváncsisággal nézem, ahogy a kapitány is előbújik a saját kabinjából, és távcsővel veszi szemügyre a távoli hajót.
- Rendőrök!- kiáltja el magát, és megfagy bennem a vér. Kemény, véreres tekintete rám siklik. - Valószínűleg csak a rakományt akarják átnézni. El kell bújnod.- mondja komoran, én pedig bólintva sietek vissza a hajó gyomrába, Romerohoz.
Ahogy meglátja zaklatott tekintetem, abbahagyja az előkészületeket.
- Baj van. Rendőrök!- mondom idegesen, az eddigi határtalan béke helyét megint a mélyre ható félelem veszi át. Látom, ahogy szétfut az idegesség az arcán, de tartja magát, továbbra is józan marad, nem esik kétségbe, nem úgy, mint én.
- Be a kabinba! Gyerünk!- utasít keményen, én pedig gondolkodás nélkül besietek. - Maradj itt, amíg nem szólok, megértetted? Egy mukkot sem akarok hallani!- mondja ellentmondást nem tűrőn, én pedig bólintva kucorodom össze az ágy tetején.
Egész testemben remegni kezdek, ahogy átkarolom felhúzott térdeimet.
Bizonyára túl kétségbeesett lehet az arcom, mert tekintete meglágyul, és közelebb lép, féltérddel ereszkedve az ágyra. Kétségbeesetten kapok utána, felsőjébe markolva, ahogy katávolságon belülre ér.
Lágyan, biztatóan simít végig az arcomon, majd hajamba túrva hajol közelebb, én pedig úgy kapok ajkai után, mint fulladó a mentőövért... lágyan, kedvesen csókol, mintha ezzel akarna erőt önteni belém, majd miután elválunk, nem engedem rögtön eltávolodni, magamhoz ölelem szorosan.
- Nem lesz semmi baj, Ryu. Ígérem, nem engedem, hogy elvegyenek tőlem.- súgja a hajamba, átamat cirógatva lágyan, én pedig reszketeg sóhajjal bólintok.
- Hiszek neked.- susogom reszketeg hangon. Komolyan hiszen neki, elhiszem, bármi is történjék, nem engedi, hogy visszavigyenek arra a borzalmas helyre.
Pár perc múltán aztán finoman lefeszegeti a karjait magáról, utoljára kapok egy puszit majd távozik, az ajtót gondosan betéve. Én pedig magamra maradok a félelmeimmel.
Reszketve, idegesen hallgatom a hangokat. Egy hajó búgása, a matrózok ideges hőbörgése, ismeretlen, komoly hangok...
Eltelik 5 perc... 10... 15... fél óra...
Aztán a konyhából hallok motoszkálást. Romero mély, bizalmatlan hangját, ahogy egy ismeretlen fickóval beszélget.
Megfagy bennem a vér.
Ösztönösen hemperedek az ágy mögé, szinte még a lélegzetemet is visszafojtva lapulok a padlóhoz, mikor hallom, ahogy lenyomódik a kilincs és a kabin ajtaja nyikorogva kitárul. Bennem akad a levegő is, még pislogni sem merek, ahogy nem egy, hanem két ember lépteit vélem hallani. Majd a léptek elhalnak, egy helyeslő hümmögés, majd az ajtó ismét bezárul.
A testem pedig magához térve vadul reszketni kezd, sípolva veszem a levegőt és úgy érzem, menten elájulok. A szoba forogni kezd, ahogy az agyam ismét levegőhöz jut. Hallom, ahogy a másik hajó kürtje élesen sivítani kezd, én pedig reszkető tagjaimmal alig bírva tápászkodok fel a földről.
Ahogy újra nyílik az ajtó, szinte repülök az ismerős, erős karokba, és reszketve bújok hozzá közel, arcomat mellkasába fúrva.
- Nyugodj meg, Ryu... most már minden rendben. Elmentek.- súgja a fülembe, én pedig jólesően megborzongok a szavaitól. Szorosan ölel, szinte a testébe présel, én pedig szivacsként szívom magamba a testének melegét. A remegésem is lassan csillapodik, már a levegőt sem kapkodom.
- Sosem lesz ennek vége?- kérdem elkínzott hangom. Most már mindig menekülnünk kell? Mindig retteghetünk, hogy mikor törnek ránk?...
Nem válaszol, csak hajamba túr, tarkómnál cirógatva lágyan, és én lassan elpilledek. Megnyugodtam, immáron teljesen.
Hagyom, hogy az ágyhoz kísérjen és lefektessen rá, majd bebújva mellém tovább öleljen.
Lehunyt szemekkel hallgatom a tenger zajait, végül úgy egy óra sóhajtva kibontakozom azöleléséből és felülök.
- Most már neki kellene állnunk az ebédnek.- mondom kelletlenül, ő pedig bólint. Gondolkodás nélkül a zsebébe süllyesztem a kezem, hogy halásszak két megnyugtató mentolrudat, majd egyiket meggyújtva gondolkodás nélkül átadom neki. Nem visszakozik, beleszív, én pedig immár a saját cigimmel a számban állok fel. Ez kellett...
Rámosolygok, kicsit fáradtan, kissé kikészülve, de most már nyugodtan. Mintha ettől megkönnyebbülne, céltudatosan veszi az irányt a konyha felé, én pedig némán követem, a füstöt az orromon keresztül kifújva. Képzelődöm, vagy tényleg egyre több szokását teszem magamévá?
De valami nincs rendben. Mintha a szél egyre erősebben fújna, még a nyitott ablakot is agresszívan csapkodni kezdi.
És ahogy a hideg, novemberi szél süvítve bejárja az apró kis konyhát, lehunyt szemekkel, halvány mosollyal az arcomon élvezem a hűs szellőt.
- Feltámadt a szél.- jegyzem meg a nyilvánvalót, Romero pedig csak borúsan veszi a kezében a kést, de amint az ég vadul megdördül, el is ejti. Felvonom a szemöldököm, ahogy szitkozódva lehajol, hogy felvegye.
- Úgy tűnik, vihar lesz.- mondja borúsan, én pedig mellé lépve simítom a kezem a vállára. Érezhetően feszült.
- Csak nem... félsz a vihartól?- kérdem megszeppenten, és mintha érzékeny pontra tapintottam volna, szégyenkezve elfordítja a fejét, de azért biccent. Ó már értem...
Most, hogy már tudom, mi is a probléma, nyugodtan veszem ki a kezéből a kést, ő pedig csak értetlenül pillant rám. - Az ebédet majd én elintézem. Most pucolj te krumplit.- kacsintok rá pajkosan, maj a kezébe nyomom a pucolót. Mindkettőnknek jót fog tenni a változatosság, ráadásul így nem kell félnem, hogy a nagy ijedtségben levágja az egyik ujját...
Megenyhülve, egyfajta néma hálával a tekintetével indul meg a zöldségek felé, majd lát neki, egyre csak összerándulva a dörgésekre.
Az ebéd viszonylag hamar elkészül, és még csak nem is sikerült annyira rosszul. Büszke vagyok magamra, ahogy a matrózok jóízűen maguba lapátolják. De most mindenki csendes. Talán készülődnek a viharra.
Miután újra kettesben maradunk, és már a konyhát is kitakarítottuk, visszamászunk a kabinunkba. Én csak mosollyal az arcomon nyúlok el az ágyon.
- Te kicsit sem félsz?- kérdi mogorván, mire csak vállat vonok.
- Kéne?- kérdem, a kérdés pedig válasz nélkül lóg a levegőbe. Felé fordulok, úgy nézem árnyakkal font arcát. - Én kifejezetten szeretem a vihart.- jelentem be halk, nyugodt hangon, mire hitetlenkedve néz rám. Felkuncogok. - A mai napig imádom az ablakból nézni. Fiatalabb koromban, vihar idején mindig kabátot húztam, és odakint sétáltam az utcákon. Élveztem, ahogy a szél a hajamba kap és a ruhámat rángatja, ahogy az ég mély hangon zeng fölöttem. Ahogy a villámok cikázva csapnak le... talán titkon mindig azt reméltem, hogy egy ilyen séta alkalmából az egyik villám engem vesz célba.- súgom halkan, gyászos hangon. Igen, talán mindig is ebben reménykedtem... akkor nem kellett volna mindezen a szörnyűségen keresztül mennem.
Ekkor, mintha csak erre várt volna, az ég hirtelen kivilágosodik, ahogy egy sárga villám cikázva ketté szeli, majd az eddigieknél jóval hangosabban dördül meg az ég.
Romero tekintetébe pedig rémület költözik. Elkomorodom. Kinyújtom felé a karom, és mintha csak erre várt volna, beugik mellém az ágyba és szorosan átölel, arcát a nyakamba fúrva. Én pedig megenyhülve ölelem magamhoz, megnyugtatóan cirógatva, a fülébe susogva.
- Semmi baj, én itt vagyok neked...- súgom halkan, talán ha folyamatosan beszélek hozzá, az megint segíteni fog. Legalábbis a rémálmainál így volt, egy próbát most is megér. Így hát beszélni kezdek...
Mesélek, apróbb, cseprő-botló kis történeteket a fiatal koromból. Amolyan jelentéktelen dolgokat...
Szerkesztve vicii által @ 2012. 04. 30. 13:09:46
|
|
