Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Ryu a fal tövében gubbaszt sírva, én meg meglágyuló szívvel lépek hozzá, mellétérdelve, és magamhoz húzva õt. Menedéket keresve bújik hozzám, és ki lennék én, ha most lökném el?

-Minden rendben? - hülye kérdés, hiszen szinte semmi sincs rendben, de akkor is tudnom kell.

-Igen... - bólogat. - csak... minden annyira összekuszálódott...- törölgeti könnyeit hasztalan, én meg várok egy kicsit, míg megnyugszik.

-Feküdjünk le egy picit, jó?

Pillant fel rám. Jó ötlet most lefeküdni? Igen, ráfér egy kis alvás, de azt hiszem ha elaludnék, képtelen lennék démonaimmal szembenézni. És biztos, hogy jó lesz minden attól, hogy alszunk egyet, a szõnyeg alá söpörjük, és elfelejtjük? Végül bólintok, felállok, és húznám magam után, de összecsuklik. Karomba kapom, bár fogalmam sincs, honnan van ennyi lelki és testi erõm, ágyba dugom, majd mellébújok. Zsong a fejem, és mindenem kavarog. Hozzámficereg, én meg lágy kényeztetéssel hûtöm le magunkat. De ami a legjobban elkeserít, az a fura érzés, szúró, fájdalomszerû, ami hatalmába kerít, mikor hozzámér. Apám láttán is hasonló terít le, csak épp az sokkal intenzívebb. Megrettenve utasítom el a félelem fogalmát... Pedig tudom, hogy mélyen belül félek attól, hogy mi történne, ha megint közelíteni akarna...

-Meg tudsz nekem valaha Is bocsájtani?

Súgja halkan, én pedig megmerevedek. Rávágnám, hogy nincs is mit... Mert a sebrõl nem tehet. Bár belegondolva viszket. De ami elõtte történt, az az én döntésem volt, egyedül magam hibáztathatom. Nem szabadna magát hibáztatni. Mégsem tudok megszólalni. Õ megint a fejemben jár talán, ert lágy mozdulatokkal simít végig mellkasomon, én meg ellazulok. Nem. Most nem tudnék neki válaszolni, mert elsõsorban magamnak kell megbocsátanom.

-Lehet még olyan a kapcsolatunk, mint azelõtt...?

Ezen nem kell sokat gondolkoznom. Mert ismerem mind a kettõnket, és tudom, hogy bár most még bizonytalanok vagyunk, késõbb újra megtaláljuk a helyes utat. De most még nem lehetek ennyire optimista. Mert ki tudja, ez mennyi ideig fog tartani...

Halovány bizsergés ébreszt, és valami forró. Magamhoz húzom a karcsú testet, hagyva, hogy a puha sötétség még egy kicsit ölelgessen. Mintha utolsó lehetõségem lenne a pihentetõ alvásra. Hát megadom a módját az ébredésemnek, és a köszöntõ csókot lassan elmélyítva kezdek neki a magamhoztérésnek. Ám mielõtt még szorongás kerítene hatalmába a folytatást illetõen, eltávolodva néz le rám Ryu.

-Jó reggelt. - súgja számra puszizva.

-Jobb nem is lehete.

Ez a reggel tényleg jól indul, márpedig az utóbbi napokban rég volt ilyen. Igyekszem hát mindenki megnyugtatására felgörbíteni a szám mosolyra, és ahogy sikerül, megcirógatom az imádott arcot. Cserébe egy tenyércsókot kapok.

-Vége. Elmúlt. - mosolyog le rám magabiztosan, engem meg eláraszt a megkönnyebbülés, hogy nem kell szenvedni látnom õt.

-Biztosabb nem is lehetnék.

Kimászik az ágyból, nyögve mint egy vénember, nyújtózva, én meg õt figyelve indulok kézileg egy szál keresésére. Biztos vagyok benne, hogy a kisfiókban volt még három szál. De mielõtt még elérném célom, kezét nyújtja.

-Gyere, elõbb zuhanyozzunk le.

Bólintok, majd kézenfogva vonulunk a fürdõbe. Szótlanul , rutinos, megszokott mozdulatokal állunk a zuhany alá, és kezdjük egymás hátát mosni. És bár van bennem némi tartózkodás, mégis jólesik most egy kis szünet a sok herce-hurca után. Egy a meghittség hiányzott már. Hozzámsimul, de nem lép tovább, így ellazulva dõlök hozzá, cirógatva ölelõ kezeit, élvezve arcát az enyém mellett.

Igen, ezekért is szeretem õt. Egy aprócska szó, ami annyi mindent megoldott már köztünk, és olyan sokmindent jelent... Megborzongok, lehunyva a szemeim, és élvezem, ahogy ez a csendes-balzsamos érzés átjárja minden porcikám.

-Ha bármi komolyabb bajod esett volna, én... - elakad, de én kezeit megszorítom, hiszen semmi bajom, így szorosabban ölel meg, és bújik hozzám. - sosem bocsátottam volna meg magamnak.

Tudom, hogy komolyan gondolja, és a hangjából kicsendülõ önvád ijesztõen hasonlít az enyémre. Nyugalomra intem magam, majd felé fordulva emelem fel fejét, de hiába követelem tekintetét, nem kapom meg. Kétségek marcangolnak, és úgy szeretném tudni, mit érez, mit gondol, de magamból kiindulva olyan érzés lenne az, mint egy friss sebet piszkálni, nyomogatni, szurkálni. Le is hunyja szemét, elbújva elõlem, így csak hajába túrva húzom magamhoz. Én itt vagyok neki. Csak egy kis idõ kell nekem, míg helyrehozom magammal a dolgokat.

-Ne rágódj a múlton. Eddig is továbbléptünk, most is sikerülni fog.

Gyõzködöm magunkat, hajába csókolva. Elzárom a csapot, és törülközni kezdünk.

-Te jó ég, ezt le kell fertõtleníteni.

Szólal meg hirtelen, majd elillan a kis dobozért, és minden tiltakozásom ellenére leültet, hogy Ádámkosztümben nekiálljon a sebnek. Megszoktam már a fájdalmat, így nem kezdek el hercegnõ módjára sziszegni meg cincogni, pedig kurvára fáj a karom, de amíg dolgozik, addig figyelni tudom õt. Szemeit nem tudja elrejteni. És bár tudom, hogy a tudás rosszabb a tudaltlanságnál, azt hiszem most, hogy látom mi minden kavarog szemeiben, könnyebb tisztán látnom.

-Nagyon fáj? -simít végig a kötésen, én meg hajába túrva fordítom magam felé.

-Ryu... nem a te hibád. - ügyes terelés, de õ lesüti a szemeit, és kezeim csókolja meg inkább.

Hangja halk és nem tudok most még vele ellenkezni. Elfordulva felöltözik, én is magamra kapok valamit, és a konyhába lépünk, õ teát, én meg reggelit csinálni. Pillanatok alatt pusztítja el a tányérja tartalmát, én meg hálát adom az égnek, hogy nem figyelt rám, mert a reggelije negyedét szedtem csak ki magamnak, és azt is csak piszkálva eszegettem, sokat meghagyva belõle. Végül megunva a játékot rágyújtok én is. Rossz jel az étvágytalanság. Idegesség? Melankólia? Tartózkodás? Sztressz?

… Egyik se biztató, és sürgõsen kezelésre szorulna mindahány.

-Tudod... - tétova hangjára felpillantok, kizökkenve gondolataim közül. - Talán egy ideig... nem kellene egymáshoz érnünk. Úgy.

Megállok két mozdulat között, és súlyos csend ül a konyhára, amit csak idõként szakít meg a cigi sziszegése. Miattam akarná? Kinyúlok, hogy eloltsam a szálat, de a karomba hasító fájdalom miatt már a másik kezemmel veszek elõ egy újabbat, és gyújtok rá. Fürkészõ tekintetét érzem magamon, de én csak az izzó parazsat vagyok hajlandó fixírozni. Talán észrevette a félelmem, mikor közelemben van, és... számból hustán hömpölyög elõ a füst, itt-ott karika formát öltve. Összeszorítom az állkapcsom, és nagyot, lassút sóhajtok, lehunyva szemem és megdörgölve halántékom. Fáj a fejem. Nem kéne ennyit cigizni.

Vágül nem válaszolok, de nem is ellenkezek, így jóváhagyom szinte a javaslatot. Ha még nem sejt semmit, akkor higgye csak azt, hogy az egyedüli probléma az, hogy egyáltalán nem így képzeltem el az egészet. Nem akarom, hogy rájöjjön, mennyire félek minden közelebbi, intimebb érintéstõl. Inkább meghalok, de nem akarom látni a szemét, amiben várhatóan fájdalom és csomó önvád kavarogna. Megint. Vagy még mindig. Csend ül a szobára, de ezúttal tele szavakkal, kimondatlan gondolatokkal, kérdésekkel, kétségekkel, és valahogy egyikünk se siet megtörni. Nem szívok többet a szálba, így az végigégve hal meg ujjaim között. A hamusba pöccintem, majd lassan felkelek, igyekezve lusta mozdulatokkal mozogni, és kimegyek.

Szédülök. Megmaradok hát a nappaliban, és a konyha látóterébõl kiérve a kanapéra hanyatlok. Diagnózis: szédülés, étvágytalanság, fejfájás, fura közérzet. Hányinger nincs. Nem influenza... homlokomon jéghidegek az ujjaim, ez persze még nem jelenti azt, hogy sütnek. Halk léptek a konyhában, mosogatás hangja. Összeszorított fogakkal próbálok erõt gyûjteni, hiszen még csak délután van, és már vagy kétszer aludtam a mai nap folyamán, visszafekvésem újabb aggodalomra adna okot. Összegereblyézem a gondolataim, és mire Ryu kilép a nappaliba, józanul pillantok fel rá, elõttem egy kis papírral, amire olaszul irkálok, mintha lista lenne, pedig igazából egy zagyva, értelmetlen szókupac az egész, de legalább görög ábécés, és nem képes betûk...

-Lemegyek a boltba. Hozzak neked valamit? - pillantok vissza a listára, újabb szót kanyarítva aljára.

-Cigit. - hangja halk, tartózkodó.

-Lehet tovább maradok, beugrom még a melóba is, beszélnem kell a fõnökkel pár dologról.

-Uhum... - megint rápillantok.

Bólint, de csak céltalanul toporog az ajtóban, míg intek neki, és õ leül mellém a kanapéra. Egy pillanatra elhomályosul minden, de pislogva párat legyûröm. Megfogom a kezét, és bár jéghidegnek tûnik mellettem, van rá sansz, hogy az õ keze hideg most. Szokatlan érzés. Általában az enyém szokott az lenni. Meglepetten szalad fel a szemöldöke, de nem hagyok neki idõt agyalni és elméleteket gyártani, magamhoz húzom egy csókra, illetve egy puszira, majd hajába borzolok.

-Addig kapcsold be a rádiót és nézd meg a virágot.

Húzom fel a szám sarkát, amolyan mosolyt villantva, megvárom, míg a konyhába lép, én meg feltápászkodom. Mintha kilókkal lennék súlyosabb... Elköszönök tõle az ajtóból, és nem várom meg, míg kijön búcsúzni, sietõsen távozom.

Egy templomkertben rogyok le valami padra, és két kezembe temetve arcom sóhajtok fel. Hagyom magam elerõtlenedni, és felnyögök a forró érzéstõl. Otthon sikerül elhitetni Ryuval, hogy minden rendben, hála annak, hogy nem szokásom minden érzésem és gondolatom világgá kürtölni, de ez jóval megnehezíti az én dolgom is. Mert amíg tettetek, addig nem tudok foglalkozni igazán semmivel. Elõkapok egy szálat, de egy slukk után eloltva tolom vissza a dobozba. Keserû ízétõl még hányingerem is lett, éljen. De az, hogy a cigi se esik jól, már nagyon rossz. Egy óra múlva feltápászkodom, és kissé megújult erõvel sietõsen elintézem a vásárlást, és biztonság kedvéért még az erõsen valószínû seblázra is veszek pár cuccot, majd kilépve a patikából bekapok pár bogyót, és egy, a vendéglõhöz közeli kis félreesõ utcában egy ampullányi injekciót is beszúrok. Némi pihengélés után enyhülnek a tünetek, így többé-kevésbé értelmesen lefolytatom a csevegést a fõnökkel, kimagyarázva magunkat, de mint kiderült, hogy úgyis csak a közelgõ ünnepfélére val felkészülések miatt zárva voltak, nem vesztettünk semmit. Némileg optimistábban hagyom el a vendéglõt, és hazamegyek.

Mellbevág Ryu tekintete, amikor belépek. Tudtam eddig is, hogy utált egyedül lenni, de most azt hiszem tényleg sokáig maradtam. Megkönnyebbülés, öröm és felszabadultság költözik arcára, némi aggodalommal fürkészve engem, hogy miért késhettem ennyit. Magamhoz ölelem a szabad fél kezemmel, hajába nyomva egy puszit, majd kezébe nyomom a szatyrot, és amíg õ elõttem billegve belép a konyhába, én a küszöb elõtt fordulok a fürdõ felé. Becsukom az ajtót, és hangosan a WC kagylót is felemelem, majd egy pohárból vizet locsolva, igenis imitálva sietõs dolgom itt, és persze elfedve egy halk csörgést, pár újabb bogyót kapok be. Félek akkor is le kéne dõlnöm pihenni... Anélkül nem tudok feltöltõdni. De aludni meg megint lázasan... elhúzom a szám, lehúzom a budit, beledobva wcpapírba csomagolva pár gyógyszeres, ijesztõen üres levelet. Miután meggyõzõdtem róla, hogy nem maradt nyoma, megengedve a csapot, hideg víz alá dugtam fejem, és tarkómra is locsoltam belõle, láz ellen ez is több a semminél. Finoman megböködtem a karom, majd megránduló arccal sóhajtottam. Száarzra törölve fejem, végezve mindennel kiléptem a fürdõbõl, és a konyhából kipillantó Ryura pillantottam.

-Fõzöl nekem egy mentateát?

Vidáman biccentve libben a csaphoz, én meg sóhajtva dobom le magam a kanapéra. Utálok gyógyszert úgy bekapni, hogy nem iszok hozzá semmit, mert keserû ízû tõlük a szám. Elõveszek egy szál cigit, megrögzött mozdulattal rágyújtok, beleszívok, és el is oltom. Nem kell... csuklómozdulattal csapom le az asztalra, gyújtóstul, és hátradõlve túrok hajamba, szusszanva.

-Tessék, egy kis cukorral, ahogy szereted. - lép mellém, koppan az asztalon a pohár, süpped a kanapé – Sokáig elmaradtál...

Tétován szólalt meg, némi kérdõjel éllel, és tudom, hogy válaszolnom kéne neki, de... torkot köszörülve bólintok, majd elmondom neki, amit a munkahelyen mondott a fõnök, hogy mirõl nem maradtunk le. De a ki nem mondott kérdésére nem adtam választ. Érzem, hogy közelebb csúszik, de én csak lassan kinyíló szemekkel felemelem a poharam, és a forrón gõzölgõ nedûbe kortyolok. Elégedetten szusszanok fel, hálásan pillantva Ryura, aki haloványan elmosolyodik ugyan, de még mindig kérdõn néz rám.

-Holnap el kell intéznem majd pár telefont meg a következõ utazásunkra felkészülni. Baj lenne, ha egyedül mennél munkába?

Nem nézek rá, és a beálló csöndet se vagyok hajlandó elemezgetni. Egy darabig. Mert vagy azért hallgat, mert ijesztõ neki a tudat, hogy egyedül menjen ki, és dolgozzon is, vagy a ,,nélkülem” akasztja meg, … vagy pedig felmerült benne a kérdés, mit intézek olyan sokáig, hogy egyedül KÜLDÖM õt. Mert nem azt kérdeztem, hogy marad-e itthon velem, hanem hogy egyedül képes-e elmenni. És igen. Egyedül akarok itthon maradni, és amíg dolgozik, pihenni egy sort, hogy ne kelljen miattam megint aggódnia. Nem akarok neki újabb okot adni rá. És ha ezzel meg is bántom, hát legyen, de nem akarom, hogy õ... Szóval megint magát hibáztassa.

-Nem. Minden rendben lesz.

Hangja kissé kételkedõ, de úgy tûnik ha sejt is valamit, nem ellenkezik. Ilyenkor szeretem, hogy kicsit tapasztaltabb lévén a nagyvilágban hallgat rám... nem szeretek ilyen dolgokat alkalmazni, de... Mosolyt húzok elõ, és biccentek, majd belekortyolva a teámba leteszem a poharat, és eldõlök az ágyon, mintha a vásárlás fárasztott volna ki. Közelebb kúszik, finoman hajamba bújtatva ujjait, én meg gyengéd pillantással pislantva rá, némi cinkos villanással az ölébe emelem fejem, hagyva, hogy kényeztessen. Enyhül végre arca, és szórakozottan áll neki a hajam babrálni, tekergetni, turkálni, közben rágyújtva egy szálra. Én meg elmerülhetek csukott szemhéjam mögött gondolataim között.

Miért ajánlotta csak úgy fel, hogy tartsunk szünetet... azon a téren? És... vajon még mit tudhat, mit sejthet? Mit gondolhat rólam, hogy titkolózok elõtte? Csak azt remélem, hogy tudja, hogyha valami igazán nagy baj van, amivel dûlõre, vagy döntésre jutottam, esetleg zsákutcába nélküle, úgyis szólok. Elkapom egyik kezét, tenyerébe csókolva hosszan, majd magamhoz ölelem kacsóját, és szusszanva lazulok el. Amíg ki nem tisztul kicsit az agyam, és a dolgok le nem ülepednek, addig én nem jutok egyrõl kettõre. Mellkasomhoz húzom kezét, vigyázva, hogy fájó s lüktetõ karomhoz ne érjen hozzá, és hogy a lassan csillapodó lázam se vegye észre.

Másik, cirógató keze lassan álomba abajgat, én meg nem is bánom, hogy nem kell ébren töltei azokat az órákat... Úgyse bírnám...

-Romero... - összerebben szemöldököm. - Menjünk ágyba. Itt kényelmetlen. El se férsz.

Súgja fülembe, én meg egy kicsit még fekszek, de mivel fázom, és a közelgõ remegésem el akarom rejteni, hát felnyitom szemeim. Homályos, dülöngélõ környezet. Ó istenem, ne! Biccentek, majd felülök, és nyújtózva ásítok, poharamért nyúlok, és a kihûlt teámba kortyolok komótosan. Ryu rágyújt, és feltápászkodva elõremegy, ennek köszönhetem szerencsém. Hideg zuhany kéne.

Ahogy felállok, és sikerül úgy is maradnom, elvetem a további mászkálás ötletét, és a hálóba botorkálok, belépve leoltva a villanyt, és a sötétben öltözve, nem mintha világosban jobban menne... Aztán ágyba bújok, és sokáig ficergek, nem tudván eldönteni, hogy ez a szünet most mindenre kiterjed, vagy csak arra. Ryu megoldja a problémát, tapogatózva indul el keze a paplan alatt, majd a kezemre rátalálva fordul felém, és most õ húzza magához elrabolt kacsóm, maciként ölelve magához, és elszunnyadva. Vagy legalábbis elcsöndesülve. Megránduló arcizmokkal sóhajtok halkan, ellazulva, és hiába próbálok elaludni, gondolataimat leköti az égõ fájdalom, és a lüktetés.

Hosszú órákig fekszem mozdulatlanul, majd mint aki álmában, kihúzom kezem Ryu kezei alól, és a karomra szorítva fordulok oldalamra, kivételesen neki háttal. Ahogy a fájó kezemre nehezedek, ajkamra harapva szorítok vissza egy nyögést, és inkább a másik oldalra hengeredek. Éjfél után végre sikerül pár bogyót is bekapnom, és nemsokára sebláztól kábán ájulok valami rémes álomba.

Felnyitom a szemem, de Ryu már nincs mellettem. Összeszorul a szivem, és rossz szájízzel simítok végig üres fekhelyén. Felkászálódok, majd némi újabb adag gyógyszerrel ellátva magam felkelek, ruháim felmarkolom, és a fürdõ felé megyek. De bent már van valaki... Ruháim hát otthagyom a fotelra lecsapva, alájuk rejtve a sok gyógyító cuccot, és a konyhába lépve leülök az ott gõzölgõ teához. Kezeim melengetve rajtuk kortyolgatom lassan, tör a hideg, de szerencsére nem remegek. Csukódik valahol egy ajtó, én meg felkászálódok, hogy ne Ryu elõtt keljen, és mikor belép, épp a teám teszem az asztalra. Gyengéd tekintettel lépek hozzá, kezeim arcára simítva, és egy puha csókot nyomva ajkaira, majd magamhoz ölelem. Hajába temetem arcom, és menten megnyugszom ettõl a mozdulattól. Oda is nyomok hát egy puszit, majd hajába borzolva lépek a nappaliba, felmarkolom a cuccaim, és a fürdõbe lépek. Hiába engedem magamra a hideg vizet, még ígyis melegnek találom... Ez így nem lesz jó. Vajon Ryu képes lesz ezt a ait úgy felfogni, hogy bízom benne annyira, hogy elengedem õt egyedül? A hideg csempének dõlök, és megpróbálom leszedni magamról a kötést, ami kíméletlenül a sebbe tapadt. Lassan cincálom le magamról, majd újabb perceket töltök pihenéssel. Kurva életbe!

Elzárom a csapot, vacogva törölközök, ruhába bújok, bogyót kapkodok, bizonyítékot semmisítek, és a karomra kenek pár kenõcsöt, fertõtlenítem, becsavarom. Mint újkorában. Üdén, fiatalosan, frissen lépek ki a fürdõbõl, vagy ilyesmi, és az elõszobában toporgó Ryu felé slattyogok.

-Vigyázz magadra. Ha bármi gond van, azonnal gyere haza. Rendben? Én a fõnöknek már szóltam tegnap, szóval... Kötényt fel. - súgom szájára, szorosan ölelve, holott engednem kéne. - Ne csinálj semmit, amit helytelenítenék, rendben?

-Te is vigyázz magadra, Romero. - felpillant, és puha puszit lehet ajkaimra.

-Hazafelé majd vegyél valamit ebédre, meg vacsorára. Okés?

Szólok, mikor kinyitja az ajtót, és mikor biccent, felsóhajtok. Legszivesebben visszahúznám, el se engedném, de... A kettõ közül a kisebb rosszat választom inkább.

Hangtalanul csukom be az ajtót mögötte, és elengedem magam. Lábaim azonnal megadják magukat, így összecsuklok. Megdörgölöm kezeim fázósan, majd a konyhába vánszorgok, és felhajtom a teámat. Fõzök egy újabb adagot, addig a hûtõt támasztva, és a hálóba slattyogok, elnyúlva az ágyon, begubózva a takaróba. Csak felkeljek, mikor hazaér Ryu, és nem lesz baj. Úgy tudom, vitt kulcsot magával, ,,ha nem lennék itthon, mikor hazaér”... Péntek... Holnap nincs munka... Hogy fogom túlélni? Marékszám öntöm magamba a gyógyszereket, majd mint akit fejbe vertek egy nehéz és kemény tárggyal, kinyúlok.

Lázálmok gyötörnek, és van olyan kreatív az agyam, hogy életem legszörnyûbb pillanatait vetíti elém, mozi premierben. Sõt, olyanokat is csinál, csak az én kedvemért, amiktõl a szívem kitépni támad kedvem. Száraz torokkal nyögök, forró könnyek buggyannak ki összeszorított szehéjam alól. Nem tudnám igazán megmondani, mi is az, ami ennyire ijesztõ vagy bántó, de határozottan kétségbeesés markolássza szívem és zsigereim.

Hangokat hallok, csípõs szagok irritálják orrom, durván hangos, fülsüketítõ zajongást hallok, számban valami keserû, akár a gyógyszerek... de már nem száraz a szám. A pokol kénköves tüze is hûlni látszik. Apámszerû fantomalak mosódik el. Csillapodik a lüktetés is a karomon. Hirtelen Ryu képe ugrik be, én pedig felnyögve ülök fel gyors lendülettel az ágyban. Ha hazajött, fel kel kelnem, és... és... Vonz az ágyam, vagy a mellkasom ilyen ólomsúlyú? Engedek a nyomásnak, képtelen lévén harcolni vele, és visszadõlök. Remegve, vacogva kucorodok össze. Még nem jöhetett haza Ryu, alig pár órája ment el. Lehet délután is marad... Torz hang szólal meg mellettem, és felpattanó szemeim csupán a homályos semmit bámulják igazán. Megvakultam, vagy tényleg sötét van? Szívem újra meglódul, de ahogy valami hideg ér homlokomhoz, megnyugszom. Lecsukódnak szemeim.

Megint apám kínoz. Sikoltozva, könyörögve hempergek az ágyamban, a valóság és a képzelet határán, de hiába tudom, hogy minez nem történik meg, ettõl még nem kevésbé visel meg. Forró csíkokat szántanak arcomra a könnyek, nem segít, hogy valaki lecirógatja õket. Idõnként apám halk hangon duruzsol, de ahogy közelebb hajolnék ehhez a megnyugtató dologhoz, ijesztõ mosolyra húzza a száját, és felém lendül. Kiáltva tépem ki magam karjai közül, de megin elkap, és húzni kezd maga felé. Ryu? Zavartan, kétségbeesve rázom meg fejem. Õ munkában van. De akkor miért ordítja azt nekem, hogy elmegy? Vergõdésem elcsitul, halk zokogássá, tehetetlen beletörõdésbe fordul. Kiáltásaim összemosódott szavakká olvadnak, próbálom meggyõzni, hogy ne menjen el. Tekintete azonban elfojt minden szót. Bizonygatom neki, hogy szeretem, hogy nem tudok nélküle élni, de õ megvetõen arcomba köpi, hogy még az érintésétõl is rettegek, akkor hogy is tudnék vele élni? Szerencsétlennek érzem magam...

-Romero... Csssss...

Kéz az enyémben, bárkié is legyen, megszorítom, bár szerintem ez nem több egy simogatásnál. Amit látok, nem lenne valós? Mert látom, hogy milyen tekintettel néz rám az álombéli alak, látom ajkait mozogni, de füleim egészen mást hallanak.

-Segítened kell, Romero. Állj fel, gyere, lassan...

Ryu? Elhúzná kezét, de ujjaim úgy csüggnek rajta, mintha életem múlna rajta. Halkan, legalábbis elég távolról beszél tovább, én meg mintha víz alól hallganám. Azt hiszem haladunk. Csak ne kórházba... akadozva, szétfolyó szavakkal kezdek megint beszélni, és meglepettség libben át zavaros gondolataimon, amikor válaszol rájuk. Elmondja, hogy bírjam ki. De mit?

Hideg zuhany. Összerándulva szisszenek fel, fejem a felhúzott térdeimre támasztva, próbálva összeszedni magam. Apám nem is volt itt? Akkor kivel ordítoztam? És Ryu se tûnik úgy, hogy el akar menni, tehát... Álom volt csupán mind. A megkönnyebbüléstõl megint sírvafakadok, márpedig igazán abbahagyhatnám a bõgést, mert kicsit sem segít a dolgokon.

Remegve dõlök egy meleg testhez, aki törõdõ mozdulatokkal szárít meg, majd felöltöztet, és újra beszélve hozzám ágyba támogat. Hosszú idõre csend telepszik a légkörre. Forgolódok, keresve hideget, meleget, vizet, Ryut... A semmibõl egy kéz bújik a tarkóm alá, majd egy pohár ér a számhoz. Megadóan iszok belõle, szomjasan, mohón, míg el nem tûnik a pohár. Tétován tapogatózik kezem egy másik kéz után, lehûlve a takarón kívül, de ahogy rátalálok egy forró, keresett végtagra, ráhajtogatom ujjaim, megnyugodva szusszantva. Megmoccan az ágy, meglibben a takaró, sok hideget hozva magával, és megborzongatva engem, de valaki hozzámsimul, én pedig a sok magával hozott meleget magamhoz ölelem. Percek vagy órák eltelte után végre teljesen összegabalyodva, de melegítve egymást heverünk a paplan alatt...

-Szólhattál volna, nem mentem volna el... - nem úgy tûnik, mint aki választ vár.

"Öld meg!"- üvölti a hang a fejemben, én pedig felriadok álmomból. Reszketve kuporodok magzat pózba, szinte már öntudatlanul harapva a kezemre. Könnyes szemekkel, a semmibe bámulva harapdálom a kezem, kiserkenõ vérem pedig szétterjed a számban. Ez valamennyire halkít a követelõzõ hangon, de még így is zúg tõle a fejem. Elnyomja minden gondolatomat...

Ekkor megmoccan valami mellettem, karok fonódnak körém, én pedig rémülten kezdek kapálózni. Megint az intézetben vagyok, megint egy fehérköpenyes alak próbál lefogni hogy belém döfjön egy hatalmas tût és elkábítson, hogy aztán kényszerzubbonyt adjanak rám és...

- Ryu... Nem lesz semmi baj. Itt vagyok, hallod?- egy végtelenül halk, erõtlen hang. Távolról, tompán hallom, mégis megmerevedek. Ismerõs... annyira ismerõs...

Igen, már tudom is, kié... megszöktem, csak miatta... együtt menekültünk és rettegtünk... neki adtam a testem, a lelkem, mindenem... szerelmem...

Ellazulok, valami méla nyugodtság árad szét a tagjaimban. Ez Romero... itt van velem, nem hagyott egyedül, itt van és vigyáz rám...

A hozzám simuló test elmozdul, engem is húzva magával, majd egy széles mellkasra simulok, az ölelõ karok a hátamat cirógatják. Kétségbeesetten kapaszkodom ebbe a cseppnyi valóságban, a halkan duruzsoló, nyugodt hangjába, az érintésébe, testének melegébe...

A hang továbbra is üvölt, de egyre tompábban, sikerül egy rövid idõre visszaszorítanom. Minden érzékszervemet kitölti, segít, hogy újra megtaláljam önmagam.

Nem veszem észre, mikor nyom el az álom, de ahogy a Nap felbukkan a horizont mögött, automatikusan felébredek. Valami most annyira furcsa... egyenletes zúgás a fülembe, tompa fáradtság minden tagomban, lomhán morajló gondolatok...

A biztonságot jelentõ karok megint körém fonódnak, majd kisvártatva kellemes, meleg vízcseppek borítják be a testem. De valami nincs rendben... fázok.

A testem ég, mintha láva folyna az ereimben. Meleget akarok, szítani magamban ezt a tüzet... fázósan simulok a meleg testhez, keresve a hõt. Minden tompa. Valami furcsa, zsibbadt tompaság uralja mindenemet.

Végül eláll a víz, valami puha anyaggal körbedörgöl majd féltõ gonddal felöltöztet, én pedig hagyom magam. Végül a konyhában kötünk ki, leültet és eltávolodik.

Én pedig megbûvölten bámulom vékony, izmos alakját. Forróságot... akarok... muszáj, vagy úgy érzem, megfagyok...

Felkelek és ingatag, bizonytalan léptekkel sétálok hozzá, szorosan simulva a meleg testhez, jólesõen felsóhajtva, szivacsként szívva magamba a belõle áradó hõt. Már fordulna is felém, de nem engedem, inkább körmeimet vájom hátába s szántok bõrére vörös árkokat. Majd a megkínzott bõrt nyelvemmel cirógatom tovább, engesztelem, s elégedetten konstatálom, ahogy reszketve felsóhajt. De nem állok meg, tovább zongorázok a testén, egy mozdulattal letolva a nadrágját, majd gyorsan én is meztelenre vetkõzöm. A hidegtõl szétfut rajtam a libabõr, de ezt orvosolandó újra hozzásimulok, elégedetten sóhajtva fel az érzésre. Bódultan kezdem mellkasát karmolászni, mellbimbóit is meggyötörve közben, míg a hátát halmozom el forró csókokkal. Ezúttal nem tudom megakadályozni, felém fordul, könnyedén felkapva, én pedig ösztönösen kulcsolom át a derekát a lábaimmal. Romero az asztalhoz lép, egy mozdulattal mindent lesöpör róla majd ráültet, közben hevesen az ajkaimra tapadva.

Nyögve, vadul viszonzom a forró csókot, szabadjára engedve minden elfojtott vágyam, durván szájába marva, élvezve, ahogy vére megfûszerezi az élményt...

Legnagyobb elégedettségemre hagyja, hogy átve4gyem az irányítást, engedi, hogy kedvemre kizsákmányoljam a száját. Közben kezei végigsiklanak a hátamon, hogy aztán fenekemhez érve hevesen markoljanak bele. Elégedett nyögéssel szívom meg alsó ajkát válaszként, forró ölemet még közelebb préselve hozzá.

Majd ahogy megérzem egyik ujját a bejáratomon körözni, lábaim megszorulnak a dereka körül, ezzel még közelebb húzva õt.

Ihgen... ezt akartam... a testem szinte lángol... minden forró... olyan jó ez a forróság...

Semmi másra nem tudok gondolni, mintha egy porszívóval mindent kiszippantottak volna a fejembõl.

Romero mély hangon morran a számba, de továbbra sem tesz semmit, én pedig elégedetlenül lökök egyet a csípõmmel. Végre megérzem magamban az egyik ujját, a fenomenális érzésre pedig egy pillanatra megmerevedek, még erõsebben szorítva magamhoz. Annyira forró...

Egyik kezemmel a hajába markolok, durván rántva félre a fejét hogy fogaimat a nyakába mélyeszthessem. Lassan a második ujját is megérzem magamban, én pedig magamon kívül harapdálom és karmolászom, ahol csak érem, csípõmön türelmetlenül lökve, többet követelve...

Ágaskodó férfiasságomra markol, összhangban kényeztetve elöl és hátul egyaránt. Én pedig önkívületben nyögök. A hang a fejemben végre elhallgatott, én pedig kétségbeesetten kapaszkodom ebbe az érzésbe. Végre találtam valami biztos pontot, valami valódit... halványan, de úgy érzem, megint önmagamra találtam... istenem, Romero, csak ne hagyd, hogy elvesszek... könyörgöm, ne engedd, hogy magába rántson a sötétség...

Elhajolok a nyakától, de csak hogy ajkait vegyem ismét célba, mohón, durván, kétségbeesetten csókolva. Vágyok, lassan már magam sem tudom, mire - vérre talán, vagy forróságra, a halál szúrós szagára a levegõben vagy Rá? -, de ez a végtelen vágy kitölt, eszemet veszi, szétfeszít, én pedig nem tudom, hogyan csillapítsam...

De félek, ha nem teszek valamit nagyon gyorsan, egyszerûen magába ránt és örökre elnyel...

Aztán hirtelen kihúzza belõlem ujjait, én pedig csalódottan, kétségbeesetten nyögök fel a testemet ostromló vad vágyakra, majd ahogy hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül durván, tövig belém hatol, a csalódott kiáltás helyét szenvedélyes sikoly veszi át. A testem megmerevedik, a szemeim fennakadnak egy pillanatra. Annyira... annyira forró... kemény... igen, ez az, amire vágytam...

Eltávolodok tõle, hogy újra megcsókoljam, ám ekkor veszem észre, hogy szemeit szorosan lehunyva tartja, arcán néma erõlködés. A szenvedély sûrû köde mögül zavarodottan pillantok rá. Valahol mélyen motoszkál bennem egy érzés, hogy ebben a pillanatban valami visszafordíthatatlanul elromlott, de nem tudok mit kezdeni a ténnyel. Õ azonban elejét veszi minden problémának, hátamat átkarolva ránt vissza magához majd fogaimat mélyen a nyakamba mélyeszti. Elhaló nyögéssel kapaszkodok belé, Romero pedig mozogni kezd, durván, vadul, minden egyes perccel tovább fokozva a forróságot testemben. Én pedig önkívületben vergõdök a karjai között, kétségbeesetten kapaszkodva belé, az érzésre koncentrálva...

Vadul mozog bennem, egyik kezével vágyamat simogatva, újabb és újabb harapásnyomokat hagyva a nyakamon és a vállamon. Fülemben hallom mély hangját, bõrömön érzem lihegését, testemen érintését... és ez most mindennél többet jelent.

Végül megrándul, majd megérzem magamban forró magját. Elégedetten felsóhajtok, de aztán hirtelen eltûnik az érzéki forróság, helyette viszont erõsen szorít a vágyamra. Ennyi elég is, felkiáltva feszülök meg. Ellep a vegytiszta kéj, belopja magát minden tagomba... egy pillanatra pedig eltûnik minden gond, a fejem kellemesen kiürül... a hangot sem hallom...

Aléltan hagyom, hogy Romero felvegyen majd megmosdasson. Annyira zsibbadtnak érzem magam... minden olyan furcsa... de egyértelmûen jobb...

Végül megint a konyhában kötünk ki, Romero felöltöztet, gyorsan összekapkodja a szétszórt holmikat és nemsokára már a reggeli is elõttem van, és én engedelmesen, üresen kongó fejjel kezdek enni. Viszont õ kimegy, és az, hogy nincs velem egy légtérben, hogy nem láthatom, megint rossz érzéseket kelt bennem...

A hang újra felüvölt, én pedig összerezzenek, a szemeim könnybe lábadnak. Nem, nem, nem... kétségbeesetten markolok a hajamba, a fejbõröm égni kezd. Újra üvöltözni kezd, követel, mindennél hangosabban. Nyikkanva, egész testemben remegve szorítom össze a szemeimet. Csak ezt ne... nem akarom... nem akarom...

Nem bírom tovább... lassan bele fogok ebbe õrülni... nem bírom tovább...

Erõtlenül állok fel a székrõl, szinte gépiesen lépek a konyhapult felé. Szemeim megakadnak az otthagyott konyhakésen, a fémes csillogás vonz. Nagyot nyelek...

Látom, ahogy a kezem a késért nyúl. Megállítom a mozdulat közben, de ijesztõen nagy koncentrációmba kerül. Aztán a kéz újra elindul, én pedig nem tudok ellene semmit sem tenni. Halálra rémülten nézem, ahogy ujjaim a markolatra fonódnak. Érzem, ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon...

Nem uralom teljesen a testem... mi történik velem? Miért történik ez?... elveszettebbnek érzem magam, mint valaha... talán tényleg jobb lenne, ha meghalnék. Olyan könnyen véget tudnék vetni ennek az egésznek... de... de...

Nem hagyhatom itt. Szeretem. Nélküle meghalni sem lennék képes... nem találna békét a lelkem a túlvilágon sem, ha õ nincs velem...

Ekkor léptek zaja üti meg a fülem, én pedig rémülten fordulok a hang irányába. Mikor meglátom Romerot, csontig hatoló félelem lesz úrrá rajtam. Ne, ne gyere ide, kérlek, menekülj, fuss! Kérlek... könyörgöm...

Szólnék, de a fogaim fájdalmasan szorulnak össze. Ó, Isten az égben, ha létezel, könyörgöm, add, hogy ne essen semmi baja, könyörgöm, csak ne essen baja...

De ahelyett, hogy hátat fordítana és futásnak erednek, felém lép. A testem pedig magától mozdul. Tompa zajként érzékelem, ahogy felkiáltok, pánikolva nézem, ahogy a kés megvillan a kezemben. Mint egy nézõ a moziban, úgy érzékelem a dolgokat. Ó, te balga, miért nem menekülsz?!

Lehunyom a szemeimet, inkább ne is lássam, ami történik. Minden erõmet összeszedve koncentrálok, próbálok ellenszegülni, megakadályozni a dolgot. Végül nagy erõfeszítések árán sikerül elfordítanom a kést.

Érzem, ahogy tompán a testének csapódok, a kés pedig éles hanggal a földre esik. Karok fonódnak körém, megnyugtató, meleg karok vonnak szeretõ ölelésbe. Én pedig alig tudom megállni, hogy ne bõgjem el magam, mint egy kétéves kisgyerek, és halkan szipogva, könny fátyolos szemekkel bújok hozzá. Pár hosszú pillanatig szaggatottan lélegezve élvezem testének melegét, a közelségét, majd eltávolodva veszem szemügyre a sebét. Szerencsére a karját érte a penge, egy hosszú, felületes vágást ejtve. Hatalmas kõ esik le a szívemrõl, a torkomban mégis fájdalmas gombóc keletkezik.

- Romero... én...- próbálnék kinyögni valami értelmeset, de félbeszakít.

- Nézd, még a reggelid se etted meg.- mondja rémisztõen nyugodt hangon. Elkerekedõ szemekkel pillantok fel rá. - Ülj le és egyél, addig én megcsinálom az ágyat.- mondja, finoman az asztal felé tolva. Majd felkapja a földrõl a kést, visszateszi a pultra és kilép.

Én pedig némán összeomlok. Hagyom, hogy kiszálljon z erõ a tagjaim és a hideg kõre csúszok, egész testemben reszketve. És a legfurcsább az egészben, hogy sírni szeretnék, mégsem tudok. Bántottam õt.

Furcsa ürességet érzek. Az én hibám. Minden az én hibám. Mindenrõl én tehetek. Vajon... vajon rendbe lehet hozni ezt az egészet?

Percekig ülök a kövön, a semmibe bámulva, és furcsa módon már a hangot sem hallom. Minden üres. Üres és hideg.

Végül összeszedem magam és nagy nehezen felállok, Romero keresésére indulok. Látnom kell, éreznem, beszélnem vele. Akármit, csak legyen itt...

A fürdõszobában akadok rá, a mosdókagyló fölé görnyedve. Megpillantom a tükörbõl az arcát. Az üresség hirtelen tömény fájdalommá változik.

Megremegek, majd hogy ne essek össze, az ajtófélfának támaszkodom. Letaglóz, amit látok. Az arca megkínzott, a szemei karikásak... a tekintete pedig... kétségbeesett... elkínzott...

És errõl csak én tehetek. Ó édes jó istenem, az még csak hagyján lett volna, hogy megvágtam a karját, de azok a szemek...! Nem csak fizikailag, lelkileg is bántottam.

Megmoccan, felém fordul, majd ahogy megpillant, megmerevedik. Döbbenten, nagyra tágult szemekkel néz rám, mintha szégyellné, amiért megpillantottam az érzéseit.

Hátat fordítok és szótlanul a háló felé veszem az irányt. Fejemben hirtelen ezernyi gondolat kezd kavarogni. Romero... olyan dolgokra kényszerítettelek, amikre nem voltál felkészülve. Önzõ módon kizsákmányoltalak, kihasználtalak. Nem vettem észre, mekkora fájdalmat is jelent ez neked.

Hallom, ahogy utánam trappol, majd kisvártatva hátamhoz simul, kétségbeesetten ölelve át, homlokát a tarkómnak döntve. Kábult tekintettel bámulok magam elé. Mit tettem...?

- Sajnálom, Romero.- súgom halkan. Annyira sajnálom... hogy belém szerettél. Ha nem találkoztunk volna... ha nem lettem volna annyira erõszakos vagy önzõ... talán most boldogabb lennél.

Folyton szenvedést okozok neked. Lassan úgy érzem, belehalok az önvádba.

Még jobban hozzám simul, de szótlanul kibontakozok az ölelésébõl és kábultan ülök az ágy szélére, rágyújtva egy cigire. Kell ez most nekem. Gondolkodnom kell.

Nem mozdul, én pedig félek rápillantani, inkább a füstkarikákat bámulom üres szemekkel. Magamon érzem a pillantását, de nem foglalkozom vele. Mit tegyek? Mit kellene tennem...?

Végül kisétál. Én pedig lassan elnyomom a cigimet a hamusban, majd fáradtan bújok a takaró alá. És ahogy lehunyom a szemeimet, a könnyeim utat törnek maguknak és némán, bõrömet cirógatva folynak le az arcomon. Végtelen keserûséggel a szívemben alszom el.

Másnap reggel fáradtan ébredek. Minden tagom sajog, ráadásul egy cseppet sem érzem kipihentebbnek magam. Elképesztõen sajog a fejem, minden tagom fáj. Óvatosan kibontakozom Romero ölelésébõl, és hangtalanul kilopakodok a konyhába, beszerezve magamnak egy bögre forró, citromos teát meg egy szál cigit.

Furcsa nyugodtság ül rajtam. Nem félek, hogy a hang újra megszólalna, biztos vagyok benne, hogy elhallgatott egy idõre. Remélhetõleg örökre. Viszont mások miatt kell most aggódni. Sokkal fontosabb dolgok miatt.

Alig töltök el negyed órát egyedül, Romero is betoppan, aggodalmas tekintettel fürkészve, de képtelen vagyok ránézni. Nem akarom újra látni a fájdalmat a szemében... én...

- Ryu?- kérdi tétován. Összeszorul a torkom. A cigimet eloltva állok fel. - Jól vagy?- kérdi közelebb lépve, én pedig nagy levegõt véve kezdek bele a mondanivalómba, ami a tegnap este óta megállás nélkül pörög az agyamban.

- Romero... Én a tegnapiak után...- mondom tétován...

- Ne mondd tovább!- szisszen fel rémülten, de nem tarthatom magamban, a dolgoknak változniuk kell... nem maradhat minden úgy, ahogy eddig volt, mert az csak még több fájdalmat szül...

- Kicsit szüneteltetni kéne.- fejezem be. Tétován pillantok Romerora. Elsápadt, lehunyta a szemeit. Nyelek egyet. - Komolyan féltem, hogy bántani foglak téged.- mondom szinte suttogva, de mintha beleordítottam volna a csendbe. Nem reagál, ezért folytatom. - És... Ami elõtte történt...

- Elmész?- kérdi semleges hangon, lehajtott fejjel, én pedig megütközve pillantok rá. - Mégis hova? Mibõl?- folytatja, én pedig összeszorítom a szám. Hosszú pillanatokig csend telepszik közénk, majd megfordul. - Inkább akkor én megyek el.

Elhûlten, halálra váltan pillantok utána. Gyors léptekkel az ajtóhoz siet. Nem...! Neh..!

Elönt minden, amit eddig próbáltam elnyomni magamban, a fájdalom, az önvád, az önsajnálat, a szerelem, a vágy, a szeretet, a kétségbeesés és még napestig sorolhatnám. Minden érzés egyszerre rohamoz meg én pedig ebben a pillanatban tudom, hogy utána kell mennem, hogy nem hagyhatom csak úgy elsétálni mert fél perc múlva megölném magam az egyik konyhakéssel.

Meglódulok hát, engedve minden önzõségemnek, és mikor utolérem a bejárati ajtónál, gondolkodás nélkül vetõdök a hátának, szorosan köré fonva a karjaimat, kétségbeesetten ölelve. Minden tagom vadul reszket, a szemem ég, a szívem eszeveszetten kalapál.

- Romero...- súgom elcsukló hangon, arcomat a hátába temetve, de még mindig nem mozdul. El akarom neki mondani, mennyire szeretem, mennyire szükségem van rá, hogy milyen nagyon sajnálok mindent... de egyszerûen nem jönnek a szavak a számra.

- Soha...- súgja halkan, a plafon felé fordított arccal. - Soha többet ne merj ilyet mondani. Értetted? Akármi történik is. Bármi. Egyszerûen ne. Ne merj...- csuklik el a hangja, majd hirtelen felém fordul, testével a falhoz préselve, mohón tapadva az ajkaimra. Kétségbeesetten markolom a felsõjét, odaadóan viszonozva a vad, birtokló csókot, behódolva neki, hagyva, hogy teljesen kizsákmányoljon...

Ég a szemem, de visszatartom a könnyeimet. Megkönnyebbültem. Igen, végtelenül megkönnyebbültem...

Egyik kezével magához ránt, én pedig odaadóan simulok hozzá. Másik kezével a hajamba markol, így téve teljesen mozgásképtelenné, nyelvével legyûrve az enyémet, fogságba ejtve, leteperve... én pedig behódolok neki. Nincs is más vágyam, mint hogy birtokoljon... egy egész életen keresztül...

Végül a levegõhiány vet véget csókunknak, õ pedig zihálva dönti homlokát az enyémnek, tekintetét a szemeimbe fúrva.

- Hozzám tartozol, érted? Szerinted tud egy fa gyökerek vagy lomb nélkül élni?- kérdi fojtott hangon, én pedig összeszorítom az ajkaimat. Annyi dolog tombol bennem most egyszerre...

Végül szorosan magához ölel, én pedig reszketve, lehunyt szemekkel simulok a karjaiba. Perceken keresztül állunk így, míg végre testünk és lelkünk egyaránt megnyugszik kicsit. Végül elenged, rágyújt egy cigire és a fürdõszobába lép, én pedig mélyeket lélegezve dõlök a falnak.

Nyugodt vagyok, most már teljesen nyugodt, és talán ezért buggyannak ki a könnyeim. Az elmúlt napokban képtelen voltam sírni, most pedig, amikor már nem kellene, ez történik. Szép...

Lecsúszok a fal tövébe, tehetetlenül törölgetve a könnyeimet, de csak nem akar abbamaradni. Romero is visszatér közben, mikor megpillant, ellágyul a tekintete. Hozzám lép, letérdel mellém és a karjaiba von, én pedig hozzábújok.

- Minden rendben?- kérdi súgva, én pedig heves bólogatásba kezdek.

- Igen... csak... minden annyira összekuszálódott...- motyogom, felsõm ujjába dörgölve az arcom. Hangosan szipogok, de mindezek ellenére a hangom összeszedett, a tekintetem tiszta. Azt hiszem, újra önmagam vagyok.

Eltelik néhány hosszú perc, mire sikerül megnyugodnom valamelyest. Bár a könnyeim még így sem hajlandóak elapadni, fényes csíkot hagyva arcomon csordogálnak. Már meg sem próbálom õket letörölni.

- Feküdjünk le egy picit, jó?- kérem végül, kérlelõen pillantva fel rá. Egy hosszú pillanatig tanácstalanul néz a szemembe, majd bólint. Feláll, engem is magával húzva, de egy pillanatra összecsuklik a térdem. Fáradtabb vagyok, mint hittem...

Így hát a karjaiba kap, úgy dug a takaró alá, majd õ maga is bemászik mellém, ruhástul, ahogy vagyunk. Hozzábújok, szinte a testére tapadok, olyan közel ficergem magam hozzá, amennyire csak lehet. Õ pedig megnyugtatóan cirógat, lágy puszikat hint a homlokomra.

- Meg tudsz nekem valaha is bocsájtani?- kérdem aztán, a szoba csendjébe súgva. De ez olyan kérdés, amire az ember nem vár választ, inkább csak megkönnyebbül a lelke, mikor kimondja. Érzem, ahogy megmerevedik, de nem hagyom, hogy rossz dolgokra gondoljon, megnyugtatásképpen a mellkasát kezdtem egyik kezemmel cirógatni. Erre rögtön ellazul, talán megérti, milyen kérdés is ez. - Lehet még olyan a kapcsolatunk, mint ezelõtt...?- súgom újra, elmerengve egy kicsit. Talán jobb lenne, ha vissza tudnánk forgatni az idõ kerekét...

Bár az is igaz, hogy az embereket változnak, ahogyan a köztünk lévõ kötelékek is. És minél több baj éri, annál keményebb, annál erõsebb lesz ez a kötelék. Vajon ez történik közöttünk is? Vagy a rengeteg baj inkább elvékonyítja a szálakat, és egy napon a kettõnket összekötõ kapocs egyszerûen elpattan...? Remélem, nem az utóbbi.

Lassan aztán elnyom az álom, és végre, napok óta elõször mélyen, nyugodtan alszom. Nincsenek rémálmaim.

Kellemesen, magamtól ébredek. Végre nem fáj a fejem és a testem sem sajog. Megmoccanok, tétován nyitva ki a szemem, mélyeket lélegezve. Látóteremet egy nyak tölti ki. Elmosolyodom.

Lágy csókot hintek a bõrére, óvatosan még közelebb húzódom, a karok pedig megszorulnak körülöttem. Még álmában is szorosan ölel.

Újra lehunyom a szemeimet, de ahelyett, hogy visszaaludnék csak egyre éberebb leszek. Ez jó. Ez nagyon jó. Végre a hangot sem hallom. Minden... nos, nem a régi, de visszatértek a medrükbe a dolgok.

Felhajolok hozzá, lágy csókokkal hintem be az arcát, a szemhéjait, az orrát, az állát, majd a száját is. Megmoccan, álmatagon, bágyadtan viszonozva a csókot, én pedig ugyanolyan lustán mélyítem el. Végtelenül hosszú, édes, kedves csókot váltunk, tele gyengéd érzésekkel. Azt hiszem, ez már kellett.

Mikor elhajolok tõle, felnyitja a szemeit és én halványan rámosolygok.

- Jó reggelt.- susogom halkan, újabb puszit nyomva a szájára.

- Jobb nem is lehetne.- görbülnek felfelé az ajkai, majd megcirógatja az arcom. Elkapom a kezét, belesimulva, majd csókot hintek a tenyerébe.

- Vége. Elmúlt.- mondom töretlen mosollyal, és látom, ahogy felragyognak a szemei.

- Biztos vagy benne?- kérdi azért tétován, én pedig bólintok.

- Biztosabb nem is lehetnék.- mondom halkan. Úgy érzem magam, mint aki megtisztult. Fantasztikus érzés.

Fáradt nyögéssel kimászok az ágyból, majd felállva nyújtózkodni kezdek. Vajon mennyit aludtunk? Romero egy ideig csak figyel, majd cigi után kezd kotorászni, de mielõtt rágyújthatna, a kezemet nyújtom.

- Gyere, elõbb zuhanyozzunk le.- javaslom, kezdem magam rosszul érezni ezekben a ruhákban. Bólint, majd elfogadja a kezem én pedig felsegítem az ágyból és a fürdõbe vonulunk. Békés, puha csend telepszik közénk.

Levetkõzünk, majd bemászunk a zuhany alá, én pedig megszokott mozdulatokkal kezdem mosni a hátát, majd cserélünk. Végül nem bírom ki, a hátához simulok, derekát átkarolva, õ pedig ellazulva dõl nekem s kezdi simogatni a kezeimet. Államat a vállán pihentetem, arcomat az övének döntöm.

- Szeretlek.- súgom halkan. Apró, jelentéktelen szó, õ mégis megborzong a karjaim között. Hosszú, kellemes csend telepszik ránk, én pedig nagyot sóhajtok. - Ha bármi komolyabb bajod esett volna, én...- nyögöm, de elakadok. Megszorítja kicsit a kezem, én pedig lehunyt szemekkel ölelem szorosabban magamhoz, arcomat a bõrébe temetve, elbújva egy kicsit elõle is. - Sosem bocsátottam volna meg magamnak.- fejezem be halk, remegõ hangon. Ami azt jelenti, már most sem tudok megbocsájtani magamnak...

Nem voltam ura a testemnek, de ettõl még ugyanúgy hibás vagyok. Nincs mentségem.

Végül kicsit lefeszegeti magáról a karjaimat és szembefordul velem, ujjait állam alá csúsztatva emeli feljebb a fejem, de képtelen vagyok ránézi. Félek, nem akarok olyan dolgokat látni azokban a gyönyörû szemekben, amitõl ennél is nagyobb önvád marcangol majd.

Inkább ijedten lehunyom a szemeimet. Szégyellem magam. Határtalanul szégyellem magam elõtte.

Egy ideig nem mozdul, de érzem magamon a pillantását, végül csak a hajamba túr és magához ölel. Megkönnyebbülten simulok hozzá.

- Ne rágódj a múlton. Eddig is továbbléptünk, most is sikerülni fog.- súgja a fülembe, majd csókot hint a hajamra, én pedig aprót bólintok. Bárcsak ilyen könnyû lenne... de nem az. Minden élénken él még a fejemben. Képtelen vagyok elfelejteni.

Végül kiszállunk a víz alól, és miközben törölközünk, akkor téved tekintetem a karján lévõ hosszú vágásra.

- Te jó, ezt le kell fertõtleníteni.- döbbenek rá, borzadva szemlélve a sebet. Azonnal kötszerért ugrok, majd minden tiltakozása ellenére leültetem a kád szélére, és pucéran, ahogy vagyok nekiállok lefertõtleníteni. Hang nélkül tûri, arcomat fürkészve közben, nekem pedig nehezemre esik elrejtenem az érzéseimet.

Nem is tudom, miért akarom titkolni elõtte, mennyire fáj még mindig a dolog. Hogy milyen utolsó mocsoknak tartom magam. Talán csak hogy ne aggódjon. Magam sem tudom.

Nagy gonddal lefertõtlenítem a sebet, szépen kitisztítom. Kicsit bepirosodott a bõre a seb körül, de talán még sikerült idõben elkapni és nem fog begyulladni. Legalábbis remélem. Mikor végzek, óvatosan bekötözöm, majd elégedetten mérem végig.

- Nagyon fáj?- kérdem halkan, végighúzva az ujjam a kötésen.

Nem válaszol, csupán a hajamba túr, finoman maga felé fordítva a fejem.

- Ryu... nem a te hibád.- mondja halkan, de lesütöm a szemeimet. Megfogom a kezét majd számhoz húzom, kis csókot hintve rá.

- De igen.- válaszolom, majd elfordulva tõle öltözködni kezdek. Együtt lépünk a konyhába, én pedig nekilátok két adag forró, jó citromos teát készíteni. Õ addig a reggelinek áll neki, majd leülünk egymás mellé. Én gyorsan magamba pakolom a kaját, éhesebb vagyok, mint valaha. Majd ahogy jóllaktam, a bögrével a kezemben rágyújtok egy cigire. Romero is követi a példámat, így együtt pöfékelünk, csendesen, egymás mellett.

- Tudod...- kezdek végül bele, tétován pillantva a teámba. - Talán egy ideig... nem kellene egymáshoz érnünk. Úgy.- mondom halkan, tétován. Szeretnék... szeretnék idõt adni neki, amíg egy kicsit rendbe teszi magát lelkileg. Meg... magamnak is.

Azt hiszem, ha most újra közelednék felé szexuálisan, az mindent csak még rosszabbá tenne.

Tudom, hogy a legutolsó alkalmunkat nem akarta. Tudom, hogy... szóval hogy nem esett jól neki. És egy kicsit le akarom venni a válláról a terhet, azt akarom, hogy ne érezze magát frusztráltnak a közelemben. Hogy úgy érjen hozzám, hogy tudja, nem fogok semmi komolyabb dolgot tenni. Hogy kicsit... rendbe jöjjön köztünk minden.

Ezúttal a lelkét szeretném ápolni, nem pedig a testét.

Finom csókokkal ébresztem fel, így amikor felé fordul, félálomban húz le magához egy reggeli csókra.

-Máris reggel van? - néz rám álmosan, én meg kuncogva puszilok orrára.

-Bizony. Úgyhogy ki az ágyból, hétalvó. - Lerántom mezítelen testérõl a paplant, elérve hogy összeránduljon.

-Gonosz vagy. - Motyogja nekem minden düh nélkül, de csak nem akar felkelni, hát kicsikizem az ágyból. - Te tényleg nagyon gonosz vagy. - derekánál fogva rántom hát magamhoz, és a kerek kis félgömbjébe markolok.

-Ha a gonoszság ezzel jár, akkor igen, az vagyok. - harapdálom élvezettel felkínált nyakát.

Mielõtt még a helyzet eldurvulna, vagy a derekam beadnám neki, azelõtt még sietve elengedem, és fenekére csapva küldöm a fürdõ felé. Mire elkészül, én már a reggelit tálalom az asztalon.

-Mi a mai program? - kérdi teli szájjal, én meg cigizve válaszolok.

-Elõször dolgozni megyünk, és mivel elég korán végzünk, utána lesz még egy csomó idõnk... - elhallgatok, hatásszünet... - Van valami ötleted?

-Mondjuuuk... - és már látom, hogy gondolatban már a Himaláját mássza két óra alatt- Elmehetnénk egyet kirándulni, vagy úszhatnánk, esetleg kereshetnénk egy mozit... -fejcsóválok.

-Egyszerre csak egyet, Ryu. Nem hajt a tatár.