Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Csak sodródok, hagyom, hogy Ryu vigyen valamerre, én meg addig bámulok ki a fejembõl, egészen addig, amíg egy kéz meg nem lendül párszor az orrom elõtt, én pedig rémülten ugrok hátra.

-Jól vagy? - halk kérdésére mosolyra húzom a szám, de érzem, hogy nem stimmel.

-Persze, semmi gond, csak elgondolkodtam...

Újra magával húz, és nemsokára szorosan magához ölel. Hiába mondja, hogy legyek erõs, hogy ne legyen Elõtte gyenge, képtelen vagyok. Feláll a karomon a szõr, és a szívem a gyógyszer ellenére majd kiszakad a helyérõl a nagy lendülettõl. Hozzásimulok, el akarok bújni a karjai között, de az aggodalom még itt is utolér.

-Nagyon félsz? - lehet erre nemmel válaszolni? Hajamba túrva húz hátra, hogy a szemembe nézhessen. - Meg foglak védeni attól az embertõl. Esküszöm neked.- lecsukom szemeim, a reményteli szavainak utat engedve, majd felpillantok rá õszinte félelemmell.

Csókot nyomok tenyerébe, és aztán lehunyt szemmel élvezem, ahogy körbecsókol. Ajkaimhoz érve aztán én vagyok az, aki a valóság elõl menekülve lassan elmerülök a mézédes csókjában. Mosolyogva néz rám, és egy hosszú pillanatig képes velem elhitetni, hogy minden rendben van. Kicsivel jobb hangulatban állok neki a munkának. De amikor hazafelé vesszük az irányt, már nem olyan könnyû rózsás hangulatban néznem a dolgokat. Hallom Ryut csacsogni mellettem, de hangján kívül mást képtelen vagyok felfogni. Az jár a fejemben, hogy hogy tudnám magamtól vészhelzet esetén elmarni Ryut minnél messzebre, hogy ne essen baja. Amilyen esztelen tud lenni, még a fejébe veszi, hogy megöli apám, és nem akarom a drága apuci kínzási palettáján újdonságként köszönteni Ryut, mint eszközt, hogy még nagyobb fájdalmat okozzon nekem.

Nem tudom, hogy jutunk a lakásba, hallom kérdéseit is, hát csak bólintok, mindent ráhagyva, pedig nem is értettem igazán, mit kérdezett. Bár, mivel nem jönnek újabbak, gondolom jó választ adtam. Amíg õ szöszöl, én gyakorlott szemmel nézek körbe. Rossz szokásom, hogy mindent olyan helyre teszek le, hogy megtaláljam, ha késõbb keresem, mert ezt apám kihasználja. Apró elmozdítások, senkinek se tûnne fel, de nekem...

A szívem pillanatokon keresztül félrever, amikor a konyhába téved pillantásom. Már megkezdte! Megfordul velem a szoba, és mintha valaki kiszorította volna a levegõt a szobából, egyszerûen képtelen vagyok levegõhöz jutni.

Remegõ kezemmel röpke mozdulatot teszek a konyha felé, nem akarom, hogy lássa, mennyire félek. Azt mondtam Ryunak, hogy felülkerekedek ezen. De nem olyan könnyû. Hosszú évek alatt lett belém nevelve, szinte már a részemmé vált a rettegés.

Pánikomból két kar ránt ki, de nem eléggé ahhoz, hogy felébredjek ebbõl a lidércnyomásból. Hozzásimulok, szorítom kezeim között, míg minden létezõ istenhez és természetfelettihez fohászkodom, hogy csak õt ne bántsa az az állat. Lágy ringatás nyugtat meg annyira, hogy ha kapkodva is, de legalább levegõhöz jussak.

- Itt volt, itt járt, tudja hol lakunk, tud rólunk már mindent, azt is tudja hogy már nem vagyok egyedül és vissza fog jönni, nem fog békén hagyni...

Hangom ennél a pontnál faképnél hagy, remegve simulok karjai közé. Amekkora támaszt tud nyújtani.. ha õt is elkapja, én megõrülök. Istenemre mondom, nem hagyom még a vécére se ezentúl elmenni egyedül.

-Romero... Romero, szerelmem, figyelj rám...- belepillantok õzike szemeibe, amikben a saját érzelmeim látom tükrözõdni - Nem lesz semmi baj, amíg én itt vagyok, érted? Ezentúl egy árva percre sem foglak magadra hagyni. Veled leszek mindig, mindenhol, érted? Akármit csinálhat az az ember, de nem engedem, hogy bántson vagy elvegyen tõlem, megértetted? - komolyan gondolja, ujjaival masszírozza tarkóm, hogy lenyugodjak.

-Ryu, én... - nem akarom, hogy belekeveredjen, de nem is hagyja hogy ezt elmondjam neki.

-Csss... figyelj rám, kérlek. Ha az kell ahhoz, hogy békén hagyjon téged, hát akkor a saját kéz kezemmel fogom kioltani az életét.- magam elõtt látom Ryu holttestét, mert nem mintha nem bíznék benne, de apám jobban ismerem... rémülten nézek rá - De nem fogom engedni, hogy tönkre tegyen, téged, engem, vagy a boldogságunkat. Mi ketten vagyunk, õ egyedül. És úgy tûnik, egyenlõre miénk az erõfölény. Úgyhogy kérlek, szedd össze magad.- ha tudná, mit kér tõlem... - Nem félhetsz. Nem adhatod meg neki azt az örömöt, hogy rettegni lásson. Erõsnek kell maradnod. Kettõnkért.

Csend ül a szobára. Nem félhetek? Ne vegyek levegõt tán, ezt kéred, Ryu? Hát akkor majd tettetem, hogy az vagyok, ki különbben nem. Sokat gyakoroltam már ezt, és a mindennapjaim része lett a tettetés. Nem kell hozzá, csak embertelenül sok kitartás, erõ meg sok más, de majd ha apám eljön, legalább arra jó a kúrája, hogy minden fenntartásom kiadom magamból, és kiereszthetem a gõzt. Legalább attól nem kell rettegnem, hogy megöl. Utálom magam. Nem akarok Ryu elõtt másnak látszani, de képtelen vagyok bevallani is, hogy gyávább vagyok az utolsó féregnél is...

-Rendben. - nem ismerek a hangomra, de Ryunak ez is elég, mert magához von, mintha nem akarna elengedni többé. - Csak a te kedvedért... - erõs leszek – kettõnkért... - kitartok, amíg csak tudok, drágám... és lám, már mosolyog is, csak ne fájna ez annyira...

-Köszönöm... látod? Erõsebb vagy, mint amilyennek tartod magad. Büszke vagyok rád.

Miért dübörög így a szívem, miért szorul el a torkom, miért érzem úgy, hogy üvölteni akarok teli torokból? Arcom a szégyen festi vörösre, míg én mosolyra húzom a szám. Szerencse, hogy nem figyel most erre. Zavar, hogy az ölében ülök, és így hazudok neki. Másznék el onnan, de õ hanyattdönt, hozzámtapadva, hogy egy hajszál se férne közénk, szemeimbe pillantva. Miért kínzol, te gyönyörû szirén?

-Gyönyörû vagy...

Arca megint olyan, mintha egy angyalt látna, és a szívemben valaki továbbra is forgat egy tõrt. Karcsú ujja ajkaimon siklik végig, csoda, hogy nem veszi észre remegésüket.

Mielõtt eszembe juthatna, mit is akartam mondani, vadul esik nekem, és elmos minden gondolatot a fejembõl. Enyhül a görcs tagjaimban, elkábulok a csókjától, és elengedem minden aggodalmam. Mikor már nem bírjuk tovább szusszal, a nyakamra hajol, kezével a hajamba túrva, simogatva lágyan... vállába kapaszkodok, jobb nem lévén a közelben, és mivel hagyom magam teljesen elmerülni ebben a csábító mocsárban, testem gyorsabban reagál, mint szeretném. Visszakúszik a nyakamon, olyan kecsesen könnyed mozdulattal, hogy szinte ettõl majdnem elélvezek.

-Újra és újra magadba bolondítasz...

Kiszárad a szám, és hirtelen fülledt lesz a levegõ a szobában, mikor forró nyelve végigkúszik a fülemen. Nevét sóhajtom önkívületben, mint utolsó mantrámat. Szabad ennyire elengednem magam? Félek...

-Engedd, hogy egy kicsit elfelejtessek veled minden mást...

Alig biccentek, pedig végig se gondoltam, szerintem az alsóbb tagjaim bólintottak helyettem... szóval máris csókkal feledteti el velem az elõbbi gondolataim, a nevem, a nemem, a mindenem. Csak õ van nekem. És a lassú csókja, mellyel minden gondolatot nevetve pöccint ki fejembõl. Meg a puha kacsója, ami lassú, fojtott szenvedéllyel kúszik felsõm alá, csoda hogy nem lepõdik meg egyáltalán a hevesen zakatoló szívemen, mert talán a túlfeszültség ott vezetõdik le.

Elengedem a görcsösen szorongatott érzéseim, és hagyom magam. Nem érdekel. Felejteni akarok, nem emlékezni semmire. Levarázsolja a felsõmet, hogy ajkaival öltöztessen fel csókjaiba, én pedig alig bírok magammal. Érzékeny részeknél nem tartom vissza hangom, mint máskor. Meg is kapom jutalmam, ha mondhatom ezt.

Testemen kúszik vissza hozzám, akár egy forró kígyó, én pedig a hátára simítom kezeim, végigsimítva rajta, kecses vonalain. Megborzong, és újra csókom követeli, amit nem sajnálok tõle. Kemény hímtagját hozzámdörgöli, én meg már azt sem tudom, mi vagyok, ösztönösen mélyesztem körmeim a hátába. Válaszul csak tovább feszegeti a határaimat. Széjjelebb tárom a lábaim, csábítva magamhoz közelebb, õ meg nem várat meg.

Újra elindul lefelé, de most nem áll meg olyan kábító közelségben vágyakozó ölemnél, hanem rutinusan kicsomagol, és úgy folytatja, amit elkezdett. Komolyan kezdem fontolóra venni, hogy valaki egy kemencébe rakott minket. Bõrömre verejtékgyöngyör ülnek a kielégületlenségtõl, és már nem a pániktól nem kapok levegõt, hanem mert érzékeny pontoknál mindig szisszentek egyet. És hiába bûvölöm tekintetemmel, kérlelem szótlanul, nem hallgat rám. Hát összekaparva maradék nyelvtudásom, megkeresem azt a nyelvet, amin megért, és akadozva, mély hálószoba hangon nyögöm:

-Ryuh... Kérlekh...

Angyali mosollyal hajol hozzám egy csókra, de türelmetlenül lökök felé, mert nem erre vágyom most. Kezével simít rajtam végig, közben utolsó ruhám is lehúzva, majd mezítelen farkamra kulcsolja ujjait, és lassan kényeztetni kezd. Torokhangon felnyögve feszülök meg a kéjtõl, fejem az ágyra feszítve, de nincs okom panaszra. Csókjai combomon csattannak, és hagyom, hogy széjjelebb tárva lábaim nyelvét lejjebb csúsztassa. Nem sajnálom a hangos véleménynyilvánítást, ahogy õ se tõlem egy mozdulatot sem. Megvárja, míg ellazulok valamennyire, és aztán nyelvét lassan tolja belém. Hajába markolok, talán hogy mutassam, hogy szeretném, de elveszek két mozdulat között. Szinte alig eszmélek fel, már ujja köröz bennem, közelítve ahhoz a ponthoz, aminél egy nagy gyönyörgombóccá változom, és közben szájával még érzékenyebb pontokra kalandozik, míg végre elnyeli vesszõmet. Nevét nyögöm, és el akarom mondani, mennyire jól csinálja, de másik ujját tolja belém, és szinte azonnal rátapint a lényegre belül. Sikolva rándulok meg, elélvezve, és lebegve a semmiben. Bárcsak örökké tartana ez a pillanat, hogy semmire se kéne gondolni, semmit se érezni, csak Ryut a karjaim között... felhevült teste mellémkúszik, én pedig kábaságból ébredezve bújok hozzá, és amint remegésem csillapodott, megmozdulok. Nem akarok önzõ lenni, és persze lehet, hogy õ most kifulladt, de nekem még szükségem van rá. Nem akarom, hogy elaludjon máris, mert tudom, hogy nem fogok jól aludni az éjjel, és legalább egy kicsit még legyen itt... Hadd mutassan meg neki, hogy mennyire fontos, hogy én mennyire szeretem õt, ha már szavakkal képtelen vagyok rá.

Szótlanul hagyja, hogy kezem a nadrágába csúszva kényeztetni kezdje õt, míg félig ernyedt farka újra kõkemény nem lesz, és lassan el nem élvez kezeim között. Amíg õ visszatér a földre, én elfojtom magamban azt, amit nem akarok megmutatni neki, és mosolyogva pillantok kába szemeibe, amikor végre rámpillant. Jutalmul egy lassú csókot kapok, majd egy takarót, és én körbepakolva magam vele arcom a hajába temetem. Megint. Mert nem akarom, hogy reggel az arcom legyen az elsõ, amit meglát.

A másnap úgy kezdõdik, mint a többi. Felkel a nap elsõsorban. Tökéletes kilátásokkal, sõt, életkilátásokkal kelek fel. Hát, életbiztosítást már nem éri meg kötni, azt hiszem. Ryu el nem engedett egy percre se, az utcán fogta a kezem, és még munka közben is végig a sarkamban volt. Pedig én tegnap még úgy terveztem, hogy én loholok majd a nyomában, megvédeni õt, ha kell, vagy ha úgy esik, kicsukni a lakásból. Sikerül pár apró mozdulattal elvonni a figyelmem, fõleg, hogy addig incselkedett, míg már-már megint sikerült jóléreznem magam.

Simán ment minden a munkahelyen, mondták, hogy ez nem állandó hely, ha jövünk, van hely, és pénz is, ha nem, hát nem hiányolnak minket. A legideálisabb munkahely. Mese habbal az egész. Ha takarítani kellett menni is, akkor is egymás seggében lógtunk egész nap. És ha valaki kételkedett volna még abban, hogy együtt jöttünk, akkor a seggemen lévõ kézlenyomat alapján be lehetett lõni, hogy bizony õ az enyém... vagy fordítva, mindegy.

Mikor letettük a lantot, nyugtáztam, hogy itt is szokás a selejtes, vagy a ma lejárni készülõ termékekbõl hazavinni magunknak ezt-azt. Ryu nagy örömmel vetette magát a válogatásba, míg én tartózkodtam a nagy duhajkodástól. Nem akarok hazamenni... Ceh, mint egy ovis.

Hazaúton egymásutánban szívom el a szál cigiket, és bizony az ajtó elõtt kiderül, hogy nem hiába a sokéves gyakorlat, tökéletesen ismerem apám szokásait. A gondtalan álarcom pillanatok alatt mállik semmivé, amikor hiába forgtom a kulcsot a zárban, mert az magától kinyílik.

Egyszerre elfogy minden levegõ a lépcsõházból, és mintha egy hatalmas kalapácsot tettek volna a mellkasomra. Ryu megszólal, legalábbis hallom a hangját, de nem tudom felfogni. Végül megmozdul, hogy belépjen elõttem, de rémülten kapok csuklója után, õszinte rettegéssel nézve arcára. Nem akarom, hogy elõttem menjen be, mert ha bent vár a vadállat, akkor...

Remegve minden tagomban kinyújtom a lábam és belököm az ajtót. Bentrõl csend és hullaszag. Még mindig mentõövként kapaszkodok a csuklóba, ahogy lépésrõl lépésre haladok befelé, felkészülve minden borzalomra. Mindenem pattanásig feszült, és talán ezt látván nem szólal meg Ryu mellettem, inkább csak szótlan követ, cirógatva a hátam. De képtelen vagyok lenyugodni, amíg nem látom, hogy mit mûvelt itt az az állat. Elõször a fürdõbe nézek be, az van a legközelebb, és amikor a függöny mögött se találok senkit, Ryut leültetem a vécécsészére, és becsukom a fürdõbe.

-Romero! Engedj ki, hallod?!

Pár pillanat múlva azonban, mivel nem válaszolok neki, elhallgat, talán hogy tudja, hol vagy hogy vagyok. A falhoz lapulva, némi tüdõsípolással megközelítem a nappalit. Érintetlen. De elég csak egy pillantást vetnem a konyhába, és már látom, hogy miért ilyen tiszta minden. Mintha a harmadik világháborút folytatták volna le itt. Minden tele van vérrel, és minden lapos felületre apró üzeneteket írtak nekem. ,,Látlak” ,,Megvagytok” ,,Eljövök” ,,Rettegj” ,,Várj” ,,Korcs” ,,Te vagy a következõ” ,,Itt vagyok”...

Torkom szinte kiszárad, és mint egy partra vetett hal, hápogva fordulok ki a konyhából, hátam a falnak támasztva és lassan lecsúszva a tövéig. Hányinger kerülget. A konyha kellõs közepén valamilyen felismerhetetlenségig csokított állat van, szõr és belek mindenütt.

-Romero? Romero, hol vagy? Engedj ki!

Úgy tûnik a hosszú csend Ryut új ostromra sarkallotta, de én a hirtelen zajtól meg sokkot kapva lapulok a falhoz, hosszú perceken át hajtogatva magamnak, hogy az csak Ryu a fürdõben. Számtalan ötlet, terv, gondolat rohan át a fejemen, majd újra hosszú csend.

Nagy dörrenéssel enged végül a fürdõajtó Ryunak, míg én a nappali sarkába húzódok. Nem vesz elsõre észre azt hiszem, vagy más köti le a figyelmét, de amíg nem jön, lassan a kanapé mögötti sarokba húzódok, összekuporodva, térdeim takarásában fuldokolva hangtalanul.

Megrezzenek, ahogy a szobában tartózkodó létezésemrõl tudomást vesz, és talán meg is talált, de amikor még hozzám is ér, mint akibe áramot vezettek, úgy rándulok össze. Olyan apróra húzom magam össze, hogy bármilyen történés esetén a lehetõ legtöbb és legfontosabb szervem védve legyen. Minden izmom erõltetve van a nagy megfeszüléstõl, és csak a jóisten a megmondhatója, hogy mitõl reszketek ennyire. Szinte levegõt se veszek, meg se próbálok, úgyse tudnék. Ha nem kapok most szívfarktust, akkor soha.

Újra egy nagyon lassú érintés, és megint hevesen reagálok rá. Halk duruzsolást hallok, de a levegõhiánytól lehet csak a fülem cseng. Hosszú pillanatokig próbálok elhúzódni az érintések elõl, amik nem tûnnek el, de nem is bántanak. És közben próbálok nem megfulladni se levegõtlenség miatt, se a könnyeimtõl. Egy test simul lassan hozzám, átölelve, eltakarva, védõn, én meg úgy pihegek középen, mint egy maratont lefutott kiskutya.

Végtelenül hosszú percek múlva, amikor már kész vagyok kikészülni, két kar nyúl alám, és felemelve elindul velem. Két kezem ösztönösen csapódik az engem tartó nyaka köré, arcom a mellkasába bújtatva szorosan. Újabb éveknek tûnõ idõ múltán langyos víz kezd folyni ránk, ami a görcsbe állt, remegõ tagjaim kissé ellazítja, és ezt kihasználva lassan lepakolnak a földre. Görnyedten, lehajtott fejjel, látszólag teljesen megtörten állok, de ha igazán az lennék, akkor készen állnék a halálra is.

A megnyugtatóan duruzsoló hang nem tûnik el, habár néha mintha ládákról vagy csirkékrõl beszélne, ahogy a finom, simogató érintések sem, amik felborzolt idegeim apránként csitítják le. Mire képes vagyok az elõttem álló Ryura felpillantani, és ténylegesen érzékelni, hogy õ áll itt elõttem, addigra már ki tudja, milyen régóta állunk a meleg vízpermet alatt meztelenül, összesimulva. Idõközben õ is elcsendesült, és lustán cirógat, rajzolgat a hátamra. Egy puha puszit kapok a nyakamra, amitõl kellemesen megborzongok. Minden érzékem háromszor éberebb, mint általában, az adrenalin meg tombol bennem. Érzékenyebb vagyok. És úgy tûnik ezt észrevéve finoman arcomra simítja a kezét, és tekintetem az övére tereli.

A gyönyörû íriszeiben aggodalom, félelem, és tanácstalanság mellett szeretet, bizalom, és gyengédség pillant rám. Boldog vagyok, hogy a hajamról lecsöppenõ vízben az újabb könnyroham elveszik. Arcomból kisimítja az odatapadt tincseket, finom puszit nyomva homlokomra, míg én finoman megfogva kezét a tenyerébe nyomok egy puszit. Sóhajtva simulok hozzá, õ pedig látván, hogy már ellazultam annyira, hogy két lábon járni tudjak, elzárja a csapot, majd törülközõbe csavar, és átkarolva kísér végig az elsötétített lakáson, egyenesen a hálóba. A sötétben húzza rám a pizsamát, és dug ágyba, majd csendben gyújtunk rá. Hosszú ideig nem szól, és csak sejtem, hogy mind a ketten az én remegõ kezemben táncoló izzó szálat bámuljuk percekig.

-Romero... - olyan halkan szólal meg, hogy nem is vagyok elsõ benne biztos, hogy beszél – Hogy segítsek?

Komolyan pillantok fel rá, fáradt, elcsigázott pillantással, amit az izzó parázs bevilágít, mikor beleszívok a cigibe. Míg beszélek, a szavaim a füst teszi még rekedtebbé.

-Ha azt mondom, menj el, akkor ne tétovázz. - kísérteties csend telepszik a szobára.

-Nem várhatod el tõlem, hogy magadra hagyjalak azzal az elmebeteggel! - háborodik fel.

-Ahogy te sem várhatod el tõlem, hogy megvárjam, mikor fog téged csalinak használni. Ha történne veled valami, Ryu... - hangom erõtlenül csuklik el, és két kar ölel át engem, miután a saját cigim is eloltottam.

-Nem fog. Én tudok vigyázni magamra. Még az intézetbõl is megszöktem, emlékszel? Azért, hogy veled legyek. Nem fogok holmi pszichopata miatt elutazni a világ másik felére, csak mert te mondod! - súgja eltökélten a sötétbe.

-Én mégis ezt kérem tõled. - kitapogatom az arcát, és homlokom az övének döntöm.

-Nem fogok elmenni. Ne akard! Ne kérd tõlem, hogy én elmenjek, te meg ittmaradj és elszenvedj mindent! - ölelése szorosabbá válik.

-Ugyan. Rosszabbat is kibírtam már. - motyogom, mire Ryu szusszant egyet.

-Elég. Ittmaradok, és ha minden kötél szakad, akkor magammal viszlek és kész. - dörmögi a csendbe. - Nincs több ellenkezés.

Azzal mint egy hadnagy, megfogja a csuklóm, és finoman magához húz, én meg ölelésébe gömbölyödök, és szusszantok. Remegõ kezeimmel az õ kezét fogom meg, és tétován cirógatni kezdem. Azt hiszem ma se fogok aludni.

- Romero, ébredj! Jó reggelt!- duruzsolom halkan, jót mosolyogva, mikor bosszúsan ráncolni kezdi a szemöldökét. Vakon felém nyúl, s mikor megtalál, nyakamat átölelve húz magához. Hagyom, hogy megölelgessen, de mikor szusszantva megpróbál visszaaludni, azt mégsem tûrhetem. Ficeregni kezdek, hogy kibújjak karjai közül és tovább ébreszgessem. Morogni kezd, majd megadóan moccan meg, és ugyanazzal a lendülettel vissza is hanyatlik az ágyba, egy fájdalmas nyögés kíséretében. Hoppá... talán kicsit kemény voltam tegnap...

Végre felnyílnak azok a gyönyörû szemek, én pedig vidáman nézek rá, bár aggódom egy kicsit. Remélem, nem fáj neki nagyon...

Amikor rádöbben, mitõl is fáj a hátsója, bosszúsan kezd csücsöríteni és visszahúz az ölelésébe. Majd mikor rájön, hogy úgysem maradok nyugton, inkább elenged, bosszúsan oldalra fordul és a fejére húzza a takarót.

Egy kicsit matatok a fiókban, majd kerítek is fájdalomcsillapítót meg vizet.

- Ezt vedd be, te álomszuszék!- kuncogok fel, Romero pedig csak fél szemmel sandít rám. Lustán eszi meg a bogyót, de a víz már nem kell neki, így a poharat visszateszem a komódra.

Atyám, még mindig nem akarom elhinni, ami tegnap történt... annyira... érzéki volt... csodálatos... még mindig a hatása alatt vagyok.

Elragadtatva simítok végig a takaró alól kikandikáló karján, õ pedig bosszúsan morogni kezd. Felkuncogok. Ez olyan jellemzõ...

Mosolyogva figyelem, ahogy végre megadóan sóhajtva nyitja ki a szemeit, majd végigdörgöli az arcát, végül hanyatt fordulva nyújtózni kezd. Közben kivillan a takaró alól meztelen felsõteste és az egyik hosszú, formás combja...

- 'Reggelt.- dünnyögi kelletlenül, majd hirtelen újra magára rántja a paplant. Hát ezt meg mi lelte?

- Végre hajlandó vagy felkelni.- nevetek fel, lehuppanva a takarókupac mellé. - Már azt hittem, nekem kellesz téged így vagy úgy felkelteni...- duruzsolom kétértelmûen, mire egy haragos szempár pillant rám a paplan alól.

- Meg ne próbáld!- morog, én pedig mosolyogva simítok ki egy rakoncátlan tincset a szemeibõl, aztán hogy tényleg felébredjen végre, csókot nyomok a homlokára, aztán az orrára, végül ajkaira... megadóan sóhajt fel, mikor érzékien végignyalok húsos ajkain, majd andalító csókcsatába kezdünk. Közben incselkedve nyelvemre harap, majd álmosan bújik hozzám s fekteti fejét a mellkasomra. Milyen jó is így... tiszta idilli. Rég éreztem már ilyen felhõtlenül boldognak magam...

Rágyújtok egy szál cigire, Romero pedig galád módon kilopja a számból, majd kuncogva az ágy másik felére menekül.

- Hé!- kapnék utána, de a kis mocsok túl ügyes.

- Én csak az egészségedre vigyázok...- vigyorog, miközben orvul az arcomba fújja a füstöt. Prüszkölve a fejemet ingatom, aztán morcosan egy újabb szálra gyújtok. Végül Romero is visszamásik a mellkasomra.

- Na és mit terveztél mára, hogy ilyen korán felkeltettél?- kérdi, miközben a hasamon nyugvó hamutartóba pöccinti a hamut.

- Gondoltam, hogy lemehetnénk megint a partra, de igazság szerint valami munkát is kéne néznünk.- gondolkodom hangosan, számon véve a feladatainkat, Romero pedig apró félmosollyal néz fel rám, orrán keresztül fújva ki a füstöt.

- Ollallá. Csak nem úszni akarsz?- kérdi meglepetten, felvont szemöldökkel.

- Nos... ha már a tengerparton vagyunk, és idõnk és van, gondoltam, megejthetnénk egy pár leckét, mielõtt még valahol megdulladnék, vagy valami...- motyogom a füstkarikákat bámulva, igyekezve hátsó szándékaimat leplezni. Ami az tilleti, a múltkor olyan kellemes volt a parton, hogy egyre jobban vonz a víz...

- Akkor elõbb bevásárlunk, kaját csinálunk, ebédet is teszünk be, körbenézünk munkaügyileg, és aztán késõ éjjelig még ráérünk a parton, nem?- pillant rám, én pedig elégedetten hümmögök fel. Õ elnyomja a tõlem bitorolt cigijét, majd felszabadult ujjaival a nyakamban lógó medált kezdi piszkálni. Mosolyogva figyelem elrévedõ tekintetét, majd miután az én cigim is elfogyott, lassan feltápászkodva kapom ölbe szerelmemet.

- Hé, tegyél le!- kezd el kapálózni. - Nem vagyok lány! Nehéz vagyok! Hé!

- Ne kapálózz, mert elejtelek. És nyugi már, csak a zuhanyig viszlek.- mosolygok rá sármosan, és végre nyugton marad, inkább csak elõzékenyen kapaszkodik a nyakamba. Mindjárt jobb. Szó ami szó, tényleg nehéz, én viszont nem vagyok gyenge, ezért magabiztos léptekkel viszem be a fürdõbe. A zuhany alatt aztán megmosdatjuk egymást, mint minden alkalommal, én pedig nem tudom megállni hogy ne vigyorogjak, mikor az oldalán lévõ karmolásnyomokhoz érek. Emlékeztet rá, milyen buja este is volt a tegnapi... de ahogy lejjebb kalandoznék, gonosz módon a kezemre csap.

- Azt már nem. Csak merjél közelebb nyúlni, és leharapom a kezeddel a farkadat is.- kezd el fenyegetõzni, de olyan édes pofát vág közben, hogy nem bírom ki nevetés nélkül. Egyre jobban és jobban imádom... de komolyan...

Persze erre meg megsértõdik és duzzogva menekül ki mellõlem, egy törölközõt a derekára csapva. Mosolyogva nézek utána, majd sóhajtva fejezem be a mosakodást. Aztán felkapok egy alsót és én is követem, ahol a konyhában már reggeli vár.

- Csak tudnám, mi ilyen vicces.- ereszt meg felém egy sötét pillantást, amire persze még szélesebben vigyorgok.

- Olyan vagy, mint egy menstruáló hercegnõ.- kuncogok, mire megpróbál homlokon dobni egy kenyérgalacsinnal, de túl jók a reflexeim.

- Adok én neked!- kezdene ugrálni, de aztán fájdalmas fintorral visszaül a helyére. - Na várj csak, holnap adok neked!

Hangosan kacagok fel, az asztalra könyökölve. Most komolyan, hát nem imádnivaló?

Még akkor sem tudom lekaparni a mosolyom, mikor már az utcán sétálunk. Romero nyakig bebugyolálja magát, kapucni meg napszemüveg, amit még egy szál cigivel is tetõz. Most úgy néz ki, mint a város ügyeletes vagánya. A kezét is zsebre tenné, de huzncut mosollyal elkapom és összekulcsolom ujjainkat.

A boltban ezúttal én válogatok a termékek között és Romero tolja a kiskocsit, meg közbe bök néhány tanácsot, mikor elakadok. Otthon aztán elõre megfõzünk, és szendvicseket is csomagolunk a munkakeresés nagy kalandjára. Bejárjuk a fél várost, el is megy az egész délelõtt, de még mindig nem találunk semmit.

Egy apró parkban leülünk ebédelni, majd Romero kikérdez az eddig tanult nyelvekbõl, nehogy túl sokat felejtsek, és közben hindi nyelven tanít, amit az indiaiak nagy többsége beszél. Ez szerencsére nem túl nehéz, mert nagyon hasonlít a nepálihoz.

- Romero...- szólalok aztán meg, elgondolkodva. - Te hol születtél?- kérdem kíváncsian, mert bár most már annyi mindent tudok róla, ez valahogy mégis kimaradt. Egy pillanatra megmerevedik, én pedig máris megbánom, hogy kérdeztem, de végül csak cinikusan rám mosolyog.

- Hát... lehet egy istállóban, mint valami szent ember, de azt hallottam, kórházban.- mondja, miközben az orrán át fújja ki a füstöt. Sötéten pillantok rá.

- Haha...- forgatom meg a szemeimet. - De tényleg. Mi volt az elsõ nyelv, amit megtanultál?- faggatom tovább.

- Nos, ha mindenáron tudni akarod - sóhajt végre fel beleegyezõen -, Olaszországban születtem. De ez nem fontos.- von vállat, és nézelõdni kezd a parkban.

- Már hogyne lenne az! Hiszen az a szülõfölded! Szereted a tésztákat?- tör fel belõlem a kérdés, amit egy egész áradat követ. - Tényleg, pizzát csak intézetbelit ettem még... te tudsz csinálni? És olyan igazi spagettit? És...

- Ryu.- fojtja belém a szót, miközben rám sandít. - Három évig éltem ott, és azóta nem igen szagoltam arrafelé. Nem szeretek ott lenni.- mondja halkan, én pedig értetlenül nézek ré.

- Hogyhogy?- kérdem, miközben rágyújtok egy szál cigire.

- Mert nem. Nem sok emlékem van róla, de egy se jut eszembe, amiért örömmel gondolhatnék rá.- mondja savanyúan, elhúzva a száját, én pedig ekkor döbbenek rá.

- Az... apád...- nyögöm halkan, kissé tátovázva. Érzékeny pontra tapintottam, talán nem kellett volan felhoznom a témát...

- Igen. Néha részegen felemlegeti még, hogy még most is ott élne anyámmal, ha nem lennék.- mondja vállat vonva, nekem pedig összeszorul a torkom.

- Ez akkor is kegyetlenség. Nem tehetsz róla! Nem te akartad így!- mondom vigasztalóan, biztatóan megszorítva a vállát, õ pedig hanyagul a háta mögé pöccinti a csikket.

- Lehet, de így történt. Mint mondtam, sokan élnek, akik halált érdemelnének, és sokan meghaltak már, akiknek élniük kellene. Ennek ellenére nincs jogom ítélkezni senki felett.- idézi a szavakat, amiket még találkozásunk elején mondott nekem az intézetben. Közben a maradék ételt is elpakolja.

- Romero... gondoltál már arra, hogy... új gyámapa után nézz, és bíróságilag eltiltsd magadról azt az embert?- kérdem halkan, bizonytalanul. - Mert akkor ha másért nem is, legalább azért becsuknák, hogy a közeledben volt, és megvert...

- Tudod, nem lenne ezzel semmi baj, ha egy helyen laknék. De havonta új lakcímet bejelenteni, ha nem sárábben, és jogilag ezt tisztán is tartani... hiszen már nem is tudom, hogy hol van az elsõ személyim, és állandó személyi nélkül elég nehéz az ilyesmi. Én egy kaméleon életet élek.- magyarázza, én pedig figyelmesen hallgatom. - És az ilyen ugyanúgy bûnös, mint az, aki bántalmaz másokat. De ennyi elég ebbõl.- zárja le a téát, miközben feláll. - Folytassuk az álláskeresést, mert soha nem érünk haza.

Szótlanul oltom el a cigimet, majd felállva megfogom a kezét és csendesen indulunk tovább. Azt hiszem, értem, mirõl beszélt, de ez csak még jobban lehangolt... szóval tényleg semmi kiút, csak az állandó menekülés?

- Ryu... ez már nagyon régi ügy. Nem a te hibád, hogy ez történt, és én sem tehetek róla. Ugyanakkor nem találkoztunk volna, ha nem így történik. Akárhogy is, én örülök, hogy mellettem vagy. Ezt sose felejtsd el.- mondja halkan, megszorítva a kezemet, én pedig hálásan pillantok rá. Mindig tudja, mit kell mondani...

Újra a szemére húzza a napszemüveget, így sétálunk tovább, egyenesen a kikötõ felé.

- Romero, odanézz!- mondom aztán izgatottan, mikor megpillantok egy furcsa férfit, aki fagylaltokkal zsonglõrködik. Azt hittem, ez lehetetlen! Hogy nem esnek ki a gombócok a tölcsérbõl?

De nem válaszol, hanem hirtelen sarkon fordul és húzni kezd maga után. Ujjai is megszorulnak a tenyerem körül, és szinte futva vonszol maga után. Ijedten és idegesen nézem õt, de a kapucni eltakarja az arcát.

- Romero, állj már meg, mi a baj? Romero?!- kiáltok idegesen, de mintha meg sem hallaná, csak megy elõre, mint valmai tank. Aztán hirtelen megáll, én pedig felkenõdök a hátára. Rémülten pördül felém, szemei rémülten vizslatják mögöttem a tájat, sípolva szedi a levegõt. Neee... ismerõs ez nekem...

Kézen fogva behúzom egy sikátorba, távol a fürkészõ szemek elõl, szabad kezemmel magamhoz ölelve, mert a másikat még mindig szorongatja.

- Romero, mi a baj? Nyugodj meg. Hé, hallod, vegyél levegõt. Nincs semmi baj.- mondom halk, megnyugtató hangonm õ pedig erõsen ölel magához. Nyugtatóan duruzsolok a fülébe, õ pedig végre mély levegõt vesz. Beletelik néhány percbe, amíg valamelyest csillapodik a remegése és már nem sípolva vesz levegõt. Közben végig beszélek hozzá, halkan duruzsolok a fülébe, minden badarságról, majd amikor úgy vélem, már nincs baj, rápillantok.

- Minden rendben?- kérdem halkan, fürkészõen nézve az arcát, de csak némán bólint. - Mitõl ijedtél meg ennyire?- kérdem, mire úgy villannak a szemei, mint egy sarokba szorított vadállatnak, aki már csak a halálra vár. Összeszorul a torkom, és egy pillanatra felötlik bennem a gondolat, hogy talán... hogy talán azt az embert látta, aki elõl egész életében menekült... de nem, õ nem találhatott ránk... vagy igen?

Továbbra is szótlanul a fejét rázza. Belõlem pedig felbukik a kérdés.

A reakciója cseppet sem nyugtat meg. Idegesen néz fel rám, tétovázva, száját rágcsálva. Válasz helyett csak szorosan magához ölel.

- Csak üldözési mániám van.- nyögi végül pár eprc múlva, színtelen, reszketeg hangon, valami gyászos mosolyfélét villantva. Ezzel nem gyõztél meg... - Egy pillanatra õt láttam a tömegben megjelenni. De lehet csak másvalaki volt. Belegondolva, ha meglátott volna, már tuti jelezte volna valahogy. Imád piszkálni.

Amitõl a legjobban féltem...

- Romero.- szólítom emg halkan, kezemet sápadt arcára simítva. - Nem lesz semmi baj. Most már nem vagy egyedül, igaz?- kérdem, mire lassan bólint. - Haza akarsz menni?

- Nem.- vágja rá gyanúsan hamar. - Ha mégis itt van, jobb szeretném késõbb megtudni.- mondja halk, gyászos hangon, majd cigi után matat, én pedig öngyújtót keresek hozzá. Közben bekap valami fehér bogyót is, nyugtató, vagy tudomisén, amitõl már nem is remeg, de a pupillája sokkal nagyobbra tágul. Majd ujjait az enyémekkel kulcsolja össze, és újra elindulunk, de ezúttal én vezetek.

Aggodalom fog el, a gyomrom görcsbe rándul. Nem tudom, mire számítsak. Még sosem láttam azt az embetr, és Romero is csak elvétve beszélt róla... de amit hallottam... nagyot nyelek. Ha tényleg itt van, akkor össze kell kaparnunk magunkat. Nem lesz egy leányálom az elkövetkezendõ idõszak, valami azt súgja nekem.

Másfelé veszem az irányt. A piacra megyünk, ahol az árusoktól kezdek kérdezõsködni, nem-e kellene valahova két pár erõs kéz. Szerencsére kapunk pár jó tippet, így kisvártatva már egy méretes áruház elõtt állunk. Vidáman olvasom az üvegre kiragasztott hirdetést, miszerint árufeltöltõket keresnek.

- Ez elég jól hangzik, mit gondolsz?- pillantok rá, de mintha még mindig nem tért volna magához. Nem válaszol, csupán mered a semmibe, így kénytelen vagyok meglengetni az orra elõtt a kezemet, amitõl rémülten hátrahõköl. Aggódva nézek rá. - Jól vagy?- kérdem halkan, mire bágyadt mosolyt erõltet a képére.

- Persze, semmi gond, csak elgondolkodtam...- mondja halkan, én pedig nagy levegõt veszek. Körbepillantok, majd kézen fogva behúzom az egyik italautomata mögé, ahol senki nem láthat minket, és szó nélkül, szorosan magamhoz ölelem. Elgyengülve simul a karjaimba, arcát a nyakamba fúrva, én pedig megnyugtatóan cirógatom a hátát, tarkóját, haját. Hosszú percekig állunk így, de nem bánom.

- Nagyon félsz?- kérdem súgva, õ pedig kis idõ múlva bólint. Elszorul a torkom. Hajába túrok lágyan, majd gyengéden eltolom magamtól, de csak annyira, hogy a szemeibe tudjak nézni. - Meg foglak védeni attól az embertõl. Esküszöm neked.- suttogom halkan, arcát cirógatva. Lehunyt szemekkel simul a tenyerembe, én pedig ellágyulva nézem, ahogy lassan felfedi elõttem az érzéseit. Mély félelem ágyazódik a tekintetébe.

- Köszönöm.- súgja halkan, majd csókot hint a tenyerembe. Halványan elmosolyodom, majd finoman két kezem közé fogom az arcát. Lehunyja a szemeit, én pedig lágy csókokat hintek a homlokára, szemhéjaira, orra hegyére, állára, arcára, majd végül ajkaira. Mindenhol összecsókolom, ahol csak érem. Majd mikor számat ajkaira simítom, õ az, aki elmélyíti a csókot. Lágyan, andalítóan faljuk egymást, lassan, kiélvezve a pillanat varázsát. Idõnk úgyis rengeteg van... amolyan romantikus, megnyugtató csók ez. Majd ahogy elválunk egymástól, rámosolygok, és végre az õ szája is felfelé görbül picit.

Majd kézen fogom és becélozzuk az egyik egyenruhás eladót a boltban és az állás felõl érdeklõdünk. Nagyobb szerencsénk nem is lehetne, pont kéz embert keresnek. Pakolgatni kellene csak az árut, napi nyolc órában, ha megjönnek a teherautók, akkor meg a platóról becipelni a dobozokat a raktárba. Tökéletes feladat kettõnknek.

Holnap már kezdhetünk is, így hát elköszönünk és hazafelé vesszük az irányt, de érzem, minél közelebb érünk, annál feszültebb lesz.

Próbálom szóval tartani, elvonni a figyelmét, de egyszerûen nem tudom. Mintha más sem töltené ki a gondolatát, csak hogy milyen borzalom várja otthon...

Mikor már a bejárati ajtónál állunk, olyan erõvel szorítja a kezemet, hogy zsibbadni kezdenek az ujjaim. Biztatóan rámosolygok, majd magabiztosan elõhalászom a kulcsot és kinyitom az ajtót, majd belépek, magam után húzva õt is.

- Gyere, vacsorázzunk, aztán fürödjünk meg és aludjunk egy jót, rendben? Ma még sincs kedvem fürdeni, elfáradtam.- mondom vidáman, miközben a cipõmet húzom le, õ pedig bólint, de olyan tekintettel néz körbe a lakásban, mintha idegen helyen lenne. Levetjük a kabátunkkal aztán a konyhába lépünk. Én semmi furcsát nem találok, de Romero lemerevedik a küszöbön.

- Mi a baj?- kérdem tétován, megállva a konyha közepén, mire csak fehér arccal az asztalra mutat. A virág, a mi közös virágunk, ami mindig a nappali asztalon díszelgett eddig, most a konyhaasztalon pihen. Elszorul a torkom. Ez azt jelenti, hogy az az ember tudja, hol lakunk, sõt mi több, képes volt betörni a lakásba, aztán úgy távozni, hogy nem is volt nyoma. Itt járt, a nappaliban, a konyhában, akár még a hálóba is bemehetett...

Romero tekintete összeszûkül, vadul reszketni kezd és újra sípoló hangot hallat, mikor levegõt vesz.

- Francba.- káromkodom el magam, majd hozzá lépve a karjaimba kapom. Mint fuldokló a mentõövbe, úgy simul hozzám, végtagjaival rám csimpaszkodva, lehetetlen erõvel szorítva. Lábai derekamat, karjai nyakamat ölelik, így feneke alá nyúlva könnyedén lépek vele a hálóba, leülök vele az ágy szélére és ringatni kezdem.

- Itt volt, itt járt, tudja hol lakunk, tud rólunk már mindent, azt is tudja hogy már nem vagyok egyedül és vissza fog jönni, nem fog békén hagyni...- kezdi hadarni elvékonyodott hangon, egészen kétségbe esve, én pedig egy pillanatra összeszorítom a szemeimet. A torkomban irdatlan nagy gombóc keletkezik. Ez így nem jó, nagyon nem jó, és a legrosszabb, hogy nem tudom, mit tehetnék.

- Romero... Romero, szerelmem, figyelj rám...- súgom a fülébe halkan, mire rám emeli azokat a könnyes, kétségbeesett szemeket. - Nem lesz semmi baj, amíg én itt vagyok, érted? Ezentúl egy árva percre sem foglak magadra hagyni. Veled leszek mindig, mindenhol, érted? Akármit csinálhat az az ember, de nem engedem, hogy bántson vagy elvegyen tõlem, megértetted?- kérdem tõle komolyan, mélyen a szemeibe nézve, kezeimmel tarkóját cirógatva.

- Ryu, én...- kezdene bele remegõ hangon, de nem engedem, hogy folytassa, mutatóujjamat szájára simítom.

- Csss... figyelj rám, kérlek. Ha az kell ahhoz, hogy békén hagyjon téged, hát akkor a saját kéz kezemmel fogom kioltani az életét.- súgom halkan, mire nagyra tágulnak a szemei. - De nem fogom engedni, hogy tönkre tegyen, téged, engem, vagy a boldogságunkat. Mi ketten vagyunk, õ egyedül. És úgy tûnik, egyenlõre miénk az erõfölény. Úgyhogy kérlek, szedd össze magad.- mondom halkan, majd csókot nyomok a homlokára. - Nem félhetsz. Nem adhatod meg neki azt az örömöt, hogy rettegni lásson. Erõsnek kell maradnod. Kettõnkért.

Puha csend telepszik közénk, én pedig látom a tekintetében, hogy magával viaskodik. De felsõmet markoló ujjai lassan elernyednek, légzése csillapul, tekintete kitisztul.

- Rendben...- súgja rekedt hangon, én pedig megkönnyebbülten sóhajtok fel. Átölelem, szorosan, arcomat a nyakába fúrva. - Csak a te kedvedért... kettõnkért...- mondja halkan, ezzel mosolyra késztetve.

- Köszönöm... látod? Erõsebb vagy, mint amilyennek tartod magad. Büszke vagyok rád.- pillantok fel rá ragyogó szemekkel, mire megszeppenten néz le rám, majd elpirulva mosolyodik el. Mintha csak most tudatosult volna benne, hogy az ölembe ül, meglepetten próbálna kimászni az ölelésembõl, de nem hagyom, helyette csak hanyatt döntöm az ágyon. Szorosan simulok hozzá, és mosolyogva, közvetlen közelrõl nézek azokba a gyönyörû szemekbe, közben kisimítva egy rakoncátlan hajtincset az arcából.

- Gyönyörû vagy...- súgom áhítattal, arcélén simítva végig, majd mutatóujjammal végig ívelve ajkain.

- Ryu...- nyögi meghökkenten, de nem hagyok neki idõt, hogy bármit is mondjon, mohón tapadok az ajkaira. Ezúttal lágy vagyok, odaadó és szenvedélyes. Végtelenül lassan, érzékien csókolom meg, édes keringõre csábítva a nyelvét. Fullasztó, forró csók ez, a végén már egymás szájából kapkodjuk a sóhajt.

Mikor elválunk egymástól, lágyan a nyakára csusszanok, forró, édes csókokkal borítom be a bõrének minden négyzetcentiméterét. Egyik kezemmel hajába túrok lágyan, morzsolgatom a selymes tincseket, élvezem, ahogy hajszálai a tenyerem csiklandozzák huncutul. Érzem, ahogy a vállamat markolja közben, légvételei lassan gyorsulnak...

Én pedig gyengédebb vagyok, mint valaha. Érzékien nyalok végig finom bõrén, vállától egészen a füléig, majd apró puszit hintek a füle alatti érzékeny kis részre. Bõrére mosolygok, mikor megborzong.

- Újra és újra magadba bolondítasz...- súgom a fülébe vágytól fûtött hangon, majd bele is nyalok finoman. A nevemet sóhajtja, és pedig némi visszakozást vélek felfedezni hangjában. Mosolyogva pillantok hát azokba a csodás szemekbe. - Engedd, hogy egy kicsit elfelejtessek veled minden mást...- súgom az ajkaiba, õ pedig kis tétovázás után beleegyezõen bólint. Elégedetten csókolom meg újra, mélyen, andalítóan. Közben egyik kezem felsõje alá kalandozik. Lustán simítok végig mellkasán, élvezve bõrének selymességét, tapintását, tenyerem alatt a hullámzó izmokat. Mintha kismadárként verdesõ szívét is érezném, bár lehet, csak édes káprázat.

Megadva magát lazulnak el izmai, ernyedten terül ki az ágyon, én pedig lassan simogatom le róla a felsõjét. Mikor feltárul meztelen mellkasa, halkan dorombolva simítom számat bõrére. Végigcsókolok rajta minden négyzetcentimétert, kezdve gömbölyû vállaival, kulcscsontjával, izmos mellkasával, kemény mellbimbóival... nyelvemet is bevetem néhol, finoman nyálazva be izmainak vonalát, élvezettel végigkóstolgatva mindenhol, mintha csak valami finom desszertet eszegetnék. Ahogy egyre lejjebb siklok, felcsendül izgató hangja. Elõször csak visszafogottan sóhajtozik, majd édesen nyögdécselni kezd tevékenységem nyomán. Mikor köldökéhez érek, hasfala finoman megfeszül. Bõrébe mosolygok, majd lassan csókolom körbe, köldökébe is belenyalva. Majd eltávolodom tõle, de csak hogy ledobjam a felsõmet. Felkúszok hozzá hogy újra testéhez simuljak, s mikor forró bõrünk összeér, szinte apró szikrákat vet. Bágyadt sóhajjal simítja kezeit a hátamra, élvezettel cirógatva végig a bõröm, nyakamtól egészen a csípõmig. Megborzongok érintése nyomán, bágyadtan sóhajtok fel, majd újra ajkait támadom le. Kizsákmányolom, teljesen kifosztom, leteperem, mégis olyan édesen és andalítóan, hogy már most a vágy sûrû köde ül szemei elõtt. Kemény ölemet az övéhez dörgölöm, õ pedig nevemet sóhajtja reszketve. Hátamba markol, körmei mélyen bõrömbe vájnak, de cseppet sem bánom.

Finoman mozgatni kezdem a csípõmet, körkörös mozdulatokkal, így ingerelve odalent. Még széjjelebb tárja a lábait, hogy közelebb férkõzhessek hozzá, én pedig halkan felmorranva csókolok a nyakába.

Majd lassan újra végigcsókolom a mellkasát, ugyanolyan lomhán, de ezúttal nem állok meg köldökénél. Hozzáértõ mozdulatokkal gombolom ki a nadrágját, majd kezemet finoman besimítom a durva anyag alá. Csípõjét, combjait cirógatom, majd nagyon lassan kezdem róla lesimogatni a ruhaanyagot. Mikor már csak egy alsó van rajta, tovább haladok. Forró, andalító csókokat égetek bõrébe, lassú, fullasztó kéjjel árasztom el. Azt akarom, hogy az eszét vessze, hogy teljesen kitöltsem a gondolatait és elfelejtsen minden mást erre a kis idõre. És ezért mindent megteszek...

Csak szeretném boldognak látni...

Végigcsókolom a csípõjét, egyenlõre még gondosan kerülve férfiasságát, majd combjaira siklok, õ pedig bágyadtan sóhajtozik a lepedõt markolva. De érzem magamon vágytól kavargó tekintetét. Odaadóan csókolom végig a lábát, egészen a térdéig, majd a másikkal folytatom. És mikor türelmetlenül nyögve szerte tárja lábait, csak bõrébe mosolygok.

- Ryuh... kérlekh...- nyögi önkívületben, én pedig halványan mosolyogva kúszok fel hozzá ismét egy édes csókra. Türelmetlenül nyögve dörgölõzik hozzám, de akkor sem gyorsítok a tempón. Végül lassan kezemet ingerlõen forró ölére simítom, mire kéjesen nyögve veti hátra a fejét. Izgatóan cirógatom a nadrágon keresztül, majd lassan lehúzom róla az utolsó ruhadarabot. Vágytól izzó szemekkel tekintek végig meztelen valóján, ahogy kitárulkozva, kéjtõl remegõ testtel fekszik elõttem. Hihetetlenül izgató, gyönyörû látvány...

Nyögve simulok hát forró bõréhez, amely lassan már eleven tûz, felhevült vérétõl teljesen kipirult. Lassan fonom ujjaimat kemény férfiasságára, mire hangosan nyögve veti hátra a fejét, gyorsításért könyörögve. Lassú, kényelmes tempóban kezdem kényeztetni, közben csókokkal halmozom el combjának belsõ felét. Majd finoman széttolom a lábait, nyelvemmel pedig bejáratát kezdem izgatni. Aprót sikkantva rándul meg, én pedig élvezettel, lehunyt szemekkel körözök rajta nyelvemmel. Hosszú percekig izgatom, elragadtatva hallgatva édes hangját. Majd ahogy a feszes izomgyûrûk meglazulnak, lassan tolom közéjük a nyelvem, így izgatva tovább. Vékony ujjai hajamba találnak, ott keresve kapaszkodót, én pedig nem bánom, ha fejbõröm gyötrik is. Mikor már elég nedves, egyik ujjamat csúsztatom belé. Megfeszülve nyög fel, én pedig lassan kezdem mozgatni benne az ujjam, tapogatózva, a gyönyörpontját keresve. De számmal nem maradok tétlen, az érzéki kis labdacsokra kúszok, finoman nyalogatva, csókolgatva õket. Végül kemény vágyát veszem célba. Forrón nyalok végig egész hosszán, majd lassan számba fogadom, Romero pedig izgatóan nyögi a nevem. Így kényeztetem, számat és ujjamat összehangolva. Mikor érzem, hogy közeleg a véghez, még egy ujjamat csúsztatom belé, gyengéden masszírozva belülrõl.

Végül felsikolt, teste görcsbe rándul, izmai megszorulnak ujjaim körül. A farka szinte lüktet a számban, majd megérzem forró magját. Élvezettel nyelem le vágyának termékét, majd mosolyogva felkúszok hozzá. Lihegve, vágytól kipirult arccal simul hozzám, én pedig átölelem, hallgatom sûrû légvételeit.

De legnagyobb meglepetésemre nem alszik el, hanem tétova mozdulattal kezdi bontogatni a nadrágom. Nem szólok, hagyom, hogy lehúzza a cipzárt, majd ahogy keze elsüllyed nadrágomban, kéjesen nyögök fel.

Mi tagadás, határtalanul fel vagyok izgulva, de elintéztem volna a fürdõszobában... viszont egy ilyen felajánlást bolond lennék visszautasítani...

Szorosan ölelve, arcomat hajába temetve élvezem, ahogy ügyes mozdulatokkal kényeztet, de annyira felajzott állapotban vagyok, hogy alig kell egy perc, megfeszülve élvezek el. Ahogy a nyers gyönyör végigömlik tagjaimon, teljesen beterítve, magába szippantva, az valami felülmúlhatatlan érzés...

Végül pihegve, fáradtan ernyedek el újra.

Huncutul csillogó szemekkel találom szemben magam, mikor nagy nehezen rápillantok. Lopok tõle még egy utolsó, andalító csókot, majd magunkra húzom a takarót és szorosan hozzábújok. Arcát a hajamba temeti, mint ahogy mindig is szokta, ez a berögzült mozdulat pedig határtalan nyugalmat von maga után. Ellazulva, egymás karjaiban alszunk el...

A másnap egész jól telik. Mivel kimondottan korán lefeküdtünk, ezért nem volt gond reggel korán kelni. A tegnapi vacsorának valót ettük meg reggelire, mivel az nem fogyott el, aztán összepakoltunk és mentünk a munkába.

Az úton végig egymás kezét fogtuk. Ez valahogy most már... elmaradhatatlan. Nem tudnám elképzelni úgy a napomat, hogy ne fogjam Romero kezét séta közben.

Az áruházban kaptunk egyenpólót névre szóló kitûzõkkel, meg vicces sapkákat is. Kaptunk egy kis útbaigazítást, aztán nekiláttunk a dolgoknak.

Elsõ lépésként egy hatalmas kamionról kellett lepakolunk vagy öt tucat raklapnyi üdítõt. Meglepõen könnyen ment mindkettõnknek, sõt, a végén odáig fajultak a dolgok, hogy kisebb versenybe kezdtünk, ki tud többet lehozni.

Aztán ezeket ki kellett pakolni a megfelelõ polcokra, összegyûjteni az üres dobozokat, egyéb termékeket kipakolni. Közben végig minket hívtak, ha valahol eltört vagy kifolyt valami, és nekünk kellett feltakarítani. Meglepõen könnyedén ment minden, nem volt semmi gond. Mondhatni, a többi melóhoz képest ez a munka egészen egyszerû.

Legnagyobb örömömre Romero is egészen felszabadultnak tûnt. Végig csipkelõdtünk meg viccelõdtünk egymással, mikor nem látott minket senki, egyszer még kergetõztünk is, mert galádul a hátsómba csípett, ami bosszúért kiáltott. Persze a kis gonosz megkapta, ami jár, mert akkorát vágtam a seggére, hogy még egy óra múlva is ott volt a nyoma.

A 8 óra bizarrul gyorsan elrepült. Épp készülõdünk, öltözünk vissza az utcai ruhánkba. A nagy elõnye, hogy áruházban dolgozunk, hogy a selejtes termékekbõl válogathatunk magunknak. Olyan konzervek, amik kicsit megnyomódtak az út során, ezért nem kerülnek ki a polcokra, rosszul csomagolt termékek, ilyesmik. Tök ingyen vihetünk belõle, így a mai vacsora is megvan. Boldogan, egy teli szatyorral sétálunk haza, szélesen vigyorogva közben.

De a vigyor rögtön lefagy Romero arcáról, ahogy elõveszi a lakáskulcsot és megpróbálja elfordítani a zárban. És rájön, hogy az ajtó nyitva.

Tekintetében ezernyi érzelem rohan át, én pedig ezt a meghökkent meglepettséget kissé megmosolygom. Úgy ölel magához, mint egy gyerek a Mikulást, aki ajándékot hozott neki.

-Elmondhatatlanul szeretlek...

Válaszul csak visszaölelem, mert nem vagyok biztos, hogy értelmesen meg tudnék szólalni. Végtelennek tûnõ pillanatokig állunk összefonódva, õ próbálván felfogni, amit mondtam, én pedig lehiggadni, elvégre ha minden igaz, pár perc múlva a kéjtõl fogok sikoltozni. Jó lenne nem elõbb elsülni.. De olyan nehéz... A gondolat, hogy én meg õ!

Ujjai megmoccannak, és egy édes csókra húz le magához. Szinte a kezei közé olvadok a gyönyörtõl. Igen, ez az a csók, amire vágyom. Nem az a visszafogott, hogy ugyan mikor állítom le, de nem is vad, mintha fel akarna falni. Remegve kapaszkodok nyakába, követve õt, mikor hátrálni kezd. És mire az ágyon végigterülök, már minden gondolat elhagyta fejemet...

Nekiáll vetkõzni, és már csak a látványtól elakad a lélegzetem. Tökéletesen ruganyos izmai megfeszülnek és elernyednek, tekintetem szinte minden mozdulatát éhesen fürkészi. Négykézláb mászik felém, felfalni kész engem, egy szép nagy eperszemmel a feem tetején. Végigsimít rajtam, lábaim széjjelebb tárva, hogy közéjük férkõzzön, én pedig tétovázás nélkül rábízom magam. Nincs okom kételkedni benne. A hozzámsimuló testen végigsimítok, a forró bõrét kínozva ujjaimmal, élvezve a borzongását. Imádom, hogy ilyen hatással vagyok rá. Nem. Hogy ilyen hatással csak Én vagyok rá.

Mezítelen bõrünk összesimul, szinte épp csak felmerül a gondolat, hogy ugyan mikor került le a felsõm. Éhesen csókolom az arcomon játszó ajkait, és õ nem tagad meg tõlem semmit. Combomnál fogva közben felebb emeli a lábam, és amikor összedörgölõzünk, elfojtok egy sóhajt. Hajamba túrnak karcsú ujjai, félrebillentve a fejem, és feltárulkozó nyakamra hajolva újra játszani kezd.

Végem van. A Purgatórium tüze nem lehet ilyen forró. Bizsergek egyszerre mindenhol, és mintha minden kellemes érzés levándorolna a lábam közé. Két kezem remegve mászkál rajta, kapaszkodva belé, és körmeim vájva puha bõrébe egy-egy érzékenyebb pont kínzásánál.

És mielõtt összeszedhetném magam annyira, hogy ellenkezhessek, kezeim fejem fölé húzza, de közben nem hagyva abba ezt az kálváriát a testemen. Már nem bánik velem olyan finoman, mint eleinte, alig-alig hozzámérve, most már forró csókjainak nyoma felbukkan szerteszét a sebekkel teli testemen. Mellbimbóimat pedig végképp nem kíméli. Azt hiszem ezen a ponton megszûntem gondolkozni. Egy kéjgombóc lettem, aki nyögésen és sóhajtozáson kívül semmire nem képes.

És nem áll meg, ajkai egyre lejjebb és lejjebb haladnak, forrósággal elöntve minden porcikám. Van, amikor csak egy aprócska mozdulat választ el attól, hogy majdnem elélvezek. És mikor a nadrágomnál kezd matatni, tekintetem szinte megbabonázva tartja fogjul. Fogaival húzza szét az utolsó ruháim maradékát, majd kibontja a karácsonyi csomagot, és felcsillanó szemmel fordul figyelme másfelé. Ez a látvány, ahogy férfiasságom úgy szemléli, mintha az lenne a világ legszebb dolga, a tûz a tekintetében!

Ajkamba harapva, megfeszülve próbálok lecsillapodni.

De ahelyett, hogy ráugrana a desszertre, visszatér a fõételhez. Úgy halad lefelé ajkaival és kezeivel, mintha valami folyékony gyönyörrel öntöttek volna nyakon, és ez fokozatosan kúszna egyre lejjebb, de a legérzékenyebb pontra valahogy sose jut elég ahhoz, hogy megkönnyebbülést hozzon.

Egy pillanatra megszûnik az ezernyi inger, de még ígyis bizsereg érintései nyomán a bõröm. A combom, a hasam, a farkam, a testem, minden izzik a vágytól, legszivesebben az ágy helyett az õ bõrébe mélyeszteném körmeim.

Végre hozzámsimul újra, én meg elégedetten sóhajtozok végre. Hozzámdörgölõzik, én meg felé lendülõ kézzel markolom amit érek belõle, hogy közelebb húzzam magamhoz. Perzsel az egész teste, s közben ütemesen hozzámdörgölõzik. Hajába csúsztatom önkívületben az ujjaim, egy csókra húzva õt éhesen. És õ nem tétovázik, a felkínált áldozatot elfogadja, és szinte kiszipolyozza a szám, nyelvével feldúlva, és elképzelhetetlen magasba korbácsolva az amúgy sem elhanyagolható vágyamat. Mohó, durva, de mégse fájdalmas. Sós, fémes íz tereng számban, de ezt is csak kábán fogom fel.

Hirtelen fordul velem a szoba, és mire feleszmélek, már rajta ülök, vagyis inkább a testére ájulok. Félig magamon kívül a kielégületlenségtõl markolok az õ vágyára, próbálván siettetni az eddigi ráérõs tempót. Nem is kell sokat várnom. Forró nyelve ánuszom környékén köröz, én pedig válaszul, mivel remegõ kezeim amúgy is feladták a harcot, elõrebukok, és teljesen elnyelem a teljes hosszát.

Forró, kissé kényelmetlen érzés tölt meg, de ugyanakkor az ölemre is rámarkol Ryu, és a kettõ együtt már nem is olyan fura. csalódottan sóhajtok a számban lévõ tagjára, mikor nyelve eltûnik, de amikor valami belémcsusszan, megfeszülök, de hogy ne értsen félre, fogaimmal karcolva végig vágyát mélyebben nyelem el.

-Romeroh... ha... így fholytatod... nemh kezeskedem magamérth...

Nem tudok válaszolni, tele a szám. Bár ígyis kétséges, hogy tudnék-e ennyire értelmesen kommunikálni. Erõsödik a feszítõ érzés, és lényem egy része elhúzódna elõle, de szinte ugyanabban a pillanatban azon a ponton szalad végig, amitõl sikkantva rántom hátra a fejem. Ezzel megszakítom a kényeztetését, de képtelen vagyok folytatni. Csodálom, hogy tudok még levegõt venni magamtól. Ha nem lenne ösztönös, most megfulladnék. De nem csak megkereste azt a kis áruló pontot, amitõl egyszerre égek tûzben és szurkál ezernyi jeges tû, hanem addig molesztálja, amíg már-már a gyönyört is elérem.

Megint fordul a világ velem.

-Feledhetetlen éjszaka lesz...

Óh, igen, legyen, akarom, most! Imádom, ahogy a felém magasodó alak maga alá gyûr, és leigáz, kiszipolyoz, megsemmisít a gyönyörrel... ajkai szenvedélyesen tapadnak enyéimre, én meg sóhajtva lendítem kezeim, hogy hátára tapasztva õket magamhoz szorítsam. Körmömmel húzom, markolom, karmolom, renszertelenül és esztelenül.

Forró lüktetés feszül hozzám, és türelmetlen vágy rohan rajtam végig. Most... Ajkamba harapok, majd felé lendítem csípõm. Ryu, legközelebb majd elcsócsálsz szép lassan, de ha most azonnal nem jössz, én magam megyek a csúcsra! Talán megtanult gondolatot olvasni, vagy csak érti szó nélkül is mi kell nekem, megszûnnek a csókok, a simítások, harapások. Nem akarom, hogy elvonja a figyelmem. Ha fájni fog, fát fájjon, érezni akarom õt, a magaménak akarom, õ az enyém!

Belém szorul a levegõ, ahogy kívánságom teljesül. Lassan, lépésrõl lépésre tesz magáévá, lassan húzva engem a farkára kitöltve, és közben ha akarnám se tudnám felfogni a külvilágot. Hallom, hogy a bõrömbe nyög valamit, de nem értem, és képtelen lennék aúgy is felfogni a szavak értelmét. Csak annyi jött át, hogy megállt két mozdulat között. Karmolom, ficergek, lábaimmal húzom közelebb, de sehogy se akar megmozdulni. Türelmetlenül mozdítom meg a csípõm. Még! Hol van a gyönyör? Ide vele!

Lassan mozdul meg, és a fájdalom mellé más érzéseket is csihol. Kiéhezve tapad számra, kicsókolva belõlem a szuszt is, de nem tudok nem odafigyelni arra, hogy közben a feszítõ, kényelmetlen érzés halványul, és valami más veszi át a helyét. Vele ellentétesek kezdek mozogni, kissé szögletes és darabos mozdulatokkal, de a célnak megfelel.

Pillanatok múlva már egy nagy gyönyörgombóccá válunk. Szinte alig érzékelem, hogy felül vagy mikor kerülök fölé, csak azt érzem, hogy még mélyebben merül el bennem a vágya, miután kihúzódott. És hogy furcsán nehéznek érzem magam, így hátradõlve ringok, két kézzel azért elõl is támaszkodva.

Ahogy eltalál bennem egy apró pontocskát, szinte minden eddigi érzést feledve halkan felkiáltok. Ha azt hittem, eddig tudtam, mi a gyönyör, hát tévednem kell. Ezt az érzést csak egyvalami múlhatja felül, mégpedig a fordított pozíció. Körmeim a mellkasába mélyesztem, és lecsukódó szemmel eresztem ki a hangom. Csak halványan fogom fel, hogy remegek. Úszok az árral, a gyönyör hullámain, és ha maga édesapám rontana be a szobába, talán még várakozásra is képes lennék inteni õt. Aztán vágyamra kulcsolódnak ujjai, és ha volt bennem egy maréknyi józan ész is eddig, hát mostanra teljesen kiveszett belõlem. Megremegek, kiáltva rándulok össze rajta a sok inger alatt. Ekkor megáll szinte az idõ kereke. Testem a folytatásért sikotozik, a kielégületlenségtõl fájón duzzad a farkam. Azt hiszem irigylem azokat az embereket, akik kéjhalált halnak...

-Ryuhh...

Nyüszítem halkan, akadozva, attól félve, hogyha megmoccanok, nélküle élvezek el. Én nem bírom ezt a kéjt, képtelen vagyok elviselni, mégis többet és többet akarok belõle... nem értem...

És nem tudom, honnan van ennek még annyi ereje, hogy maga alá gyûrve gyorsít, csókolva hevesen fulladásig, én meg tehetetlenül, karmaim bõrébe vájva kapaszkodok belé, hogy ne sodorjon el tõle a...

Olyan érzés, mintha valami belül felrobbanna bennem. Megfeszül mindenem, hogy ez az érzés ne illanjon el, vagy ne pukkadjon ki akár egy szappanbuborék, és aprócskákat lélegezve kapkodok a levegõért. Azt hiszem sikoltozok is. Testem az Övéhez préselõdik, és érzem, ahogy keményen rámharapva, összerándulva követ õ is. Hagyom hát magam elsorodni a hullámokkal. Lassanként tudatosul bennem a bizsergés, és a kielégülés tompa zsibbadtsága. Fá itt-ott, ha erõsen gondolok rá, de egyébként semmi mást nem érzek, csak a forró spermát végigcsordogálni combomon, és a kezeim között lassan csituló, még gyönyörtõl remegõ testet. Kábán túrok a puha tincsek közé, mosolyogva fogadva a csókját.

Kihúzódik belõlem, és fura érzés lesz rajtam úrrá, mikor a zsebkendõt elhalászandó tõle, lefogja a kezem.

-Ez most az én dolgom...- csókol a nyakamba, míg lágy mozdulatokkal letörölget.

-Ez most annyira ismerõs nekem...- somolygok, õ meg válaszul kuncogva néz rám.

-Nem is tudom, honnan.

Lágy mozdulatokkal törölget meg engem, majd miután magát is kissé letisztította, nyögve nyúlik ki mellettem az ágyon. Szinte azonnal mozdulok, felé fordulva, és kivételesen nem húzva ölelésembe, hanem én bújok karjai közé.

-Végre visszakaptalak...- lehelete nyakam bizsergeti, így inkább én bújok a nyakához ezt elkerülendõ, és csendben élvezem a cirógatását.

-Te is nekem.- ennyit a hangomról. Ennek ellenére rettentõmód élvezem, ahogy a szívem és légzésem csitulásáig nem csitul simogatása. - Végre minden rendbe jött.

-Igen... remélem, így is maradnak a dolgok...

Hangja egyre halkabban és távolabbról szól. Ha ezek után mond is valamit, sajnos már nem ut el az agyamig...

~*~

-Romero, ébredj! Jó reggelt!

Távolról szól hozzám egy ismerõs, mégis zavaró hang, elvégre olyan szépet álmodtam! Összehúzom a szemöldököm, kinyúlva, és amikor a kezeim egy nyakra találnak, körülölelem, és magamhoz húzom,megölelgetve, és szusszantva lazulok el megint, hátha sikerül visszaaludnom. De kezeim között csak ficeregnek! Morgok egy pár sort, majd megmozdulok, és egy elfojtott nyögésbe fullad a sóhajom. Mi a fenétõl fáj így az egész alfelem???

hunyorogva nyitom ki a szemem, hogy egy vidám szempárral nézzek szembe, amiben egy hangyányi aggodalom is ül. Ja igen, a seggem... Bosszúsan csücsörítek, visszahúzva a szoros ölelésembe a barna szempár tulaját, a lehetõ legkevesebb mozgással, de ez csak nem tud nyugton maradni! Megadva magam engedem el, lassan átfordulva a másik oldalamra, és a paplant magamra húzva gubózok vissza az alváshoz.

-Ezt vedd be, te álomszuszék!

Kuncogó hang, de amit mond... Némi kíváncsisággal kinyitom az egyik szemem, és az orrom alá tolt gyógyszert bepuszilom a tenyerérõl, de a vizet már nem fogadom el, mert ahhoz fel kéne ülni. Köszönöm, jó így nekem, és az ilyen bogyókapkodásban nagy gyakorlatom van. Beleásítok a párnámba, és ellenekzve kezdek morogni, amikor valaki a karomon simít végig, de nem baráti gesztusból, inkább igencsak csúúúnya hátsó szándékkal. És megint kuncog. Hát nem hiszem el!

Kinyitom a szemeim végül, fáradtan meresztve rá a szemeim, és sóhajtva egyet, majd arcomat megdörgölve két kézzel komolyan fontolóra veszem, hogy berángatom az ágyba, lekötözöm, és átalszom a napot. De végül csak nyammogva fordulok a hátamra, óvatosan nyújtózva egyet. Hát, legalább már a fájdalom lassan múlófélben van.

-'reggelt.

Morgom az orrom alatt, nem épp rózsás hangulatban, és ahogy a tegnap történtek lassan újra leperegnek bennem, fülig elvörösödve, magamra rántva a paplant.

-Végre hajlandó vagy felkelni. - nevetgél a besüppedõ ágyon Ryu – Már azt hittem, nekem kellesz téged így vagy úgy felkelteni...

-Meg ne próbáld!

Morcosan pislantok ki a takaró alól, de nem félve, hogy hozzámér, csupán enyhe csípõs éllel a hangomban, elvégre mégiscsak az én seggem fáj, nem az övé. Mosolyogva simítja félre a tincseimet, és homlokomra nyom egy puszit, majd orromra, és végül a számat lopja el egy csókra. Megadóan sóhajtozok alatta, õ meg incselkedve nyalint végig ajkaimon, és beszúszik rajtuk. Finoman harapdálom a nyelvét, viszonozva a csókot, majd hozzábújva fektetem fejem a mellkasára, álmosakat pislogva. De tudom, most már úgyse tudnék visszaaludni. Ryu rágyújt, én meg kilopom szájából a szálat, és gonoszul kuncogva az ágy másik felére gurulok szerzeményemmel.

-Hé! - kapkod a szál után, de nem adom neki.

-Én csak az egészségedre vigyázok...

Fújom arcába a füstöt. Prüszkölve csóválja a fejét, ezúttal õ gyújt morcosan egy másik szálra, de ennek ellenére nem húzódik el, ahogy visszatelepszek a mellkasára.

-Na és mit terveztél mára, hogy ilyen korán felkeltettél? - nézek rá, a hasán lévõ hamusba pöcögtetve a hamut.

-Gondoltam, hogy lemehetnénk megint a partra, de igazság szerint valami munkát is kéne néznünk.-összegzi a napi teendõket én meg egy félmosollyal pillantok fel rá, orromon fújva ki a füstöt.

-Ollallá. Csak nem úszni akarsz? - vonom fel a szemöldököm meglepetten.

-Nos... Ha már a tengerparton vagyunk, és idõnk is van, gondoltam, megejthetnénk egy pár leckét, mielõtt még valahol megfulladnék, vagy valami... - motyog a kifújt füstfelhõjének.

-Akkor elõbb bevásárlunk, kaját csinálunk, ebédet is teszünk be, körbenézünk munkaügyileg, és aztán késõ éjjelig meg ráérünk a parton, nem?

Hümmög, én meg addig elnyomom a csikket, és a nyakában lógó nyakláncot állok neki birizgálni ujjammal. Elgondolkozva, álmodozva bambulok magam elé, amíg Ryu el nem kezd felkecmeregni, és minden szó nélkül mint valami hercegnõt, ölbe kap.

-Hé, tegyél le! - tiltakozok. - Nem vagyok lány! Nehéz vagyok! Hé!

-Ne kaplózz, mert elejtelek. És nyugi már, csak a zuhanyig viszlek.

Megereszt felém egy csábmosolyt, én meg némi rossz elõérzettel kapaszkodok inkább a nyakába, mielõtt tényleg a padlóra ejt. Beállunk a zuhany alá, és szertartásosan állunk neki egymás fürdetésének. Ryu végig vigyorog, míg az oldalamon a karmolásnyomokat mossa le lassú mozdulatokkal, de ahogy keze lejjebb kalandozik, nem erõsen, de rálegyintek.

-Azt már nem. Csak merjél közelebb nyúlni, és leharapom a kezeddel a farkadat is.

Fújok rá, mint egy dühös kismacska, akit egy kád vízbe dobtak. Erre megint kinevet! Duzzogva hagyom ott a víz alatt, egy törülközõvel a derekamon látva a reggelinek, nyújtózva, ásítozva, vizes tincseim turkálva, cigivel a számban. Mire az omlett az asztalra kerül, Ryu is elõbújik a fürdõbõl, leakarhatatlan vigyorral a képérõl.

-Csak tudnám, mi ilyen vicces. - nézek rá sötéten.

-Olyan vagy, mint egy menstruáló hercegnõ. - vigyorog, és elhajol a felé dobott kenyérgalacsin elõl.

-Adok én neked! - ugranék fel, de a nyilalló seggem miatt csak visszahanyatlok. - Na várj csak, holnap adok neked!

Leplezetlen nevetésbe kezd, könyökölve nézve rám, és a jókedve akkor sem marad alább, amikor kilépünk a házból. Hogy ne lássam a képét, és persze, hogy a felfelé kunkorodó szám õ se lássa, a fejébe húzom a sapkáját, én meg a szememre csapom a napszemcsit, és cigit dugva a számba, nekilódulunk. Zsebre vágnám a kezem, de huncutul elkapja, mielõtt eldugnám, így kézen fogva megyünk a boltba. Ezúttal én csak tolom a kocsit, és õ vásárol, én meg tanácsokkal látom el.

Otthon megfõzzük elõre a vacsorát, hogy ne ezzel menjen el a délután, szendvicseket készítünk, és nekilódulunk a munkakeresésnek. Végigmegyünk pár vendéglõn, néhány bolton, piacon, de dél körül még mindig semmi. Egy kisebb parkban horgonyzunk le, elõkapva az ebédet, és addig is az eddig tanult nyelvekbõl kérdezem ki, javítgatva az elfelejtett dolgokat, és az indiait tanítva neki. Hosszabb idõre tervezek most ittmaradni.

-Romero... - szólal meg elgondolkozva Ryu.- Te hol születtél? - megmerevedek egy pillanatra a kérdéstõl, de aztán cinikusan pillantok rá.

-Hát... Lehet egy istállóban, mint valami szent ember, de azt hallottam, kórházban. - fújom ki a füstöt orromon.

-Haha... - kapok egy sötét pillantást, de tudom, ne szabadulok. - De tényleg. Mi volt az elsõ nyelv, amit megtanultál? - néz rám kérdõn.

-Nos, ha mindenáron tudni akarod, - sóhajtok, és beleszívok a szálba – Olaszországban születtem. De ez nem fontos. - vonok vállat, körbenézve a parkban.

-Már hogyne lenne az! Hiszen az a szülõfölded! Szereted a tésztákat? - csillan fel a szeme- Tényleg, Pizzát csak intézetbelit ettem még... Te tudsz csinálni? És olyan igazi spagettit? És...

-Ryu. - pillantok rá a szemem sarkából. - Három évig éltem ott, és azóta nem igen szagoltam arrafelé. Nem szeretek ott lenni. - hûtöm le a heves ömlengéseit.

-Hogyhogy? - emeli fel a szemöldökét, rágyújtva.

-Mert nem. Nem sok emlékem van róla, de egy se jut eszembe, amiért örömmel gondolhatnék rá. - húzom el a szám.

-Az... apád... -halkan és tétovázva szólal meg, tudván, hogy vékony jégre lépett témaügyileg.

-Igen. Néha részegen felemlegeti még, hogy még most is ott élne anyámmal, ha nem lennék. - vonok vállat.

-Ez akkor is kegyetlenség. Nem tehetsz róla! Nem te akartad így! - simít a vállamra, míg én elpöccintem a hátam mögé a csikket.

-Lehet, de így történt. Mint mondtam, sokan élnek, akik halált érdemelnének, és sokan meghaltak már, akiknek élniük kellene. Ennek ellenére nincs jogom ítélkezni senki felett. - vonok vállat, elpakolva a maradék kaját.

-Romero... Gondoltál már arra, hogy... új gyámapa után nézz, és bíróságilag eltiltsd magadtól azt az embert? - kérdezi halkan Ryu.- Mert akkor ha másért nem is, legalább azért becsukatnák, hogy a közeledben volt, és megvert...

-Tudod, nem lenne ezzel semmi baj, ha egy helyen laknék. De havonta új lakcímet bejelenteni, ha nem sûrûbben, és jogilag ezt tisztán is tartani... Hiszen már nem is tudom, hogy hol van az elsõ személyim, és állandó személyi nélkül elég nehéz az ilyesmi. Én egy kaméleon életet élek. - magyarázom neki csendesen. - és az ilyen ugyanúgy bûnös, mint az, aki bántalmaz másokat. De ennyi elég ebbõl. - állok fel.- Folytassuk az álláskeresést, mert soha nem érünk haza.

Ryu szótlanul oltja ki a cigijét, felállva, majd a markomba csúsztatja a kezét, és csendesen indulunk el egymás mellett. Ryu rosszkedvûen néz elõre, míg én ajkamat rágcsálom.

-Ryu... Ez már nagyon régi ügy. Nem a te hibád, hogy ez történt, és én sem tehetek róla. Ugyanakkor nem találkoztunk volna, ha nem így történik. Akárhogy is, én örülök, hogy mellettem vagy. Ezt sose felejtsd el.

Mondom neki halkan, megszorítva a kezét, és hálás pillantást kapok cserébe. Feltolom orromra a napszemüvegemet, és úgy megyünk tovább. Kikötõbe kéne menni? Hümmögve fordulok arrafelé, elvégre rakodómunkásokat mindig keresnek, vagy ha mást nem, akkor legalább tippet kaphatunk még az ottaniaktól, mert ott mindig tudják, hogy hol keresnek munkaerõt egy kis idõre.

-Romero, odanézz!

Halk, izgatott hang suttog a fülembe, és ahogy odapillantok, megkövülök egy pillanatra. Ryu gondolom a szobrot, vagy a fagyikkal zsonglõrködõ alakot akarta mutatni, de én a kettõ között egy olyan alakot láttam elsuhanni, mint Õ! Megremegek, és ösztönösen fordulok meg, magam mögött rángatva Ryut, szorongatva a kezét, pánikolva szlalomozva az emberek között. Közben igyekszem levegõhöz is jutni. Hogy is van? Hosszú be és mély ki. Izé, mély be és hosszú ki. Szaggatottan kapok levegõt.

-Romero, állj már meg, mi a baj? Romero?!

Távolról hallom a hangját, és eltelik pár perc, mire sikerül az önmûködõ lábaim megállásra kényszeríteni. Nekipuffan a hátamnak, én meg megugorva pördülök meg, ijedten fürkészve háta mögött a terepet. Ryu finoman félrehúz két épület közötti sikátorba, szabad kezével magához ölelve, merthogy a másikat még mindig szorongatom.

-Romero, mi a baj? Nyugodj meg. Hé, hallod, vegyél levegõt. Nincs semmi baj.

Duruzsolni kezd a fülembe, én pedig másik kezemmel szorosan ölelem õt magamhoz, mint egy pajzsot. Lassanként sikerül a tüdõm teljesen teleszívni, így levegõt is kapok, remegésem csillapodik. Hallgatom a halk motyogást, Ryu kellemesen mély és nyugodt hangja sokkal hamarabb lecsillapít, mint én valaha is képes lettem volna magam megnyugtatni.

-Minden rendben? - néz szemeimbe fürkészõn, de mivel torkom össze van szorulva csak bólintok. - Mitõl ijedtél meg ennyire?

Felemás szemeim mint ûzött vad, úgy villannak rá, és tekintetében látok valamit felvillanni, de mielõtt még azonosíthatnám, eltûnik. Megrázom a fejem, de megszólalni még ígyse tudok.

-Apád itt van?

Bizonytalanul nézek rá felemelve a vállam, ajkamat rágcsálva. Csak egy pillanat volt. Lehet, hogy nem is õ az, csak összetévesztettem valakivel, aki nagyon hsaonlított rá. Elméletileg nem tudhatja, hogy itt vagyok, és mivel ketten is vagyunk, ezért nehezebb is megtalálnia minket. Vajon ha ránk találna, feljelentene? Szorosan magamhoz ölelem Ryut, míg kapkodó légvételeim csillapodnak, és képes vagyok megszólalni.

-Csak üldözési mániám van. - húzom fel a szám, mosolyfélét produkálva. - Egy pillanatra õt láttam a tömegben megjelenni. De lehet csak másvalaki volt. Belegondolva, ha meglátott volna, már tuti jelezte volna valahogy. Imád piszkálni.

-Romero. - arcomra simítja a tenyerét. - Nem lesz semmi baj. Most már nem vagy egyedül, igaz? - bólintok. - Haza akarsz menni?

-Nem. - vágom rá, túl hamar. - Ha mégis itt van, jobb szeretném késõbb megtudni.

Morgom sötéten az orrom alatt, egy szálat elõvadászva, és amíg Ryu gyújtót kapar nekem elõ, én az ingem zsebébõl az iratok közül két kicsi fehér bogyót halászok elõ, és lenyelem. Kissé nagyobb pupillával, de lényegesen nyugodtabban gyújtok rá, összekulcsolva ujjaim Ryuéval, és újra nekiindulva, ám ezútta hagyva, hogy õ vezessen.

Magához von, szorosan ölel, megnyugtatóan cirógat, én pedig reszketve nyeldeklem könnyeimet. Én... már tényleg nem tudom, mit tegyek vagy hogy tegyem... már nincs ötletem... és ez a legrosszabb az egészben. Hogy tehetetlen vagyok...

Ujjakat érzek meg az állam alatt, ahogy lassan felemeli a fejem majd gyengéd, vigasztaló mozdulatokkal csókolja le forró könnyeimet.

- Nincs mit megbocsájtanom.- súgja arcomat simogatva, nekem pedig hangosabban dobban a szívem. - Hiányoztál...

Szaggatottan nagy levegõt veszek erre a kedves, rövid szóra. Annyi érzés, annyi gyengédség lapul a hangjában... rég hallottam már ezt...

Még közelebb húz magához, teljesen összegabalyodunk, én pedig szép lassan megnyugszom. Halkan, mélyeket lélegezve élvezem, ahogy cirógat, ahol csak ér. Megnyugtató...

- Te is nekem...- súgom remegõ hangon. Talán végre újra a régi...

Apró puszit nyom a fejem tetejére, majd arcát a hajamba fúrja, ismerõ, megnyugtató mozdulattal, én pedig megnyugdva hunyom le a szemeimet. Ezek a kis apróságok hihetetlenül meg tudják nyugtatni az embert...

Õ maga felé húz, én pedig a néma célzásnak eleget téve gondolkodás nélkül hajolok hozzá egy édes, megnyugtató, andalító csókra, majd fáradtan fekszem vissza mellkasára.

- Szeretlek...- hallom még utoljára azon a borzongatóan mély hangot. Mosoly merülök álomba...

Reggel kellemes, megnyugtató érzésre kelek. Gyengéd ujjak barangolnak arcomon, lágyan cirógatnak, mintha újra fel akarná fedezni arcom minden vonalát...

Lassan nyitom ki a szemem, de láthatóan nem veszi ezt észre, mert mintha mi sem történt volna, úgy folytatja. Nekem pedig nagyot dobban a szívem. Az a mély átélés és szeretet, ami kiül a tekintetébe... édesen szorongatja a szívem. Mikor aztán észreveszi, hogy már ébren vagyok, elpirulva kapja el a tekintetét, de csak rámosolygok, õ pedig szinte azonnal viszonozza. Majd kezét már rejtené is el, de nem engedem, elkapva csókot nyomok a tenyerébe, Romero pedig egy pillanatra lehunyja a szemeit. Tényleg a régi... nem érzem a belõle áradó frusztráltságot és feszültséget... teljesen nyugodt marad... és ettõl én is felszabadulok...

Apró, boldog mosolyt villant rám, nekem ettõl a mosolytól pedig szinte megáll a szívem. Lassan, óvatosan hajolok fel hozzá, egészen közel, közben tekintetét fürkészve. De mivel nem látom benne semmit, ami megtorpanásra késztetne, lehunyt szemekkel simítom szám az övére. Lassan, de már fellobbanó szenvedéllyel csókolom, s mikor viszonozza, a szívem kétszer olyan gyorsan kezd zakatolni. Felbátorodva simulok hozzá még közelebb, karjaimat teste köré fonva, õ pedig élvezettel simul ölelésembe, lábfejével lábamon végigsimítva játékos mozdulattal. Tekintetében huncutság csillan, én pedig mosolyogva gördítem magam alá. Romero kezeit nyakam köré fonja, elnyílt ajkakkal, kipirult arccal pihegve alattam, nekem pedig fellángol a vérem. Éhes tekintettel pillantok rajta végig, majd elcsábulva hajolok le hozzá egy újabb, édes csókra. Mosolyogva, lágyan viszonozza, én pedig odaadóan, gyengéden csókolom, élvezettel ízlelgetem ajkait. Olyan rég volt lehetõségem így csókolni õt... mintha újra egy elsõ csókot váltanánk. Fantasztikus.

Közben engem karoló kezeit finoman testemre vezetem, egyiket a hátamra, másikat pedig a combomra, õ pedig beleegyezõen, édesen kezd cirógatni, ezzel korbácsolva bennem az éledõ vágyat. Közben persze õ sem marad elhanyagolva, ajkaimmal estére siklok, finoman csókolgatva, kóstolgatva, minden apró felületet behintve csókjaimmal. Lassan kényeztetjük egymást. De ezúttal nem szenvedéllyel fûtött pillanatok ezek, hanem inkább lágy, kedveskedõ, cirógató mozdulatok. Mondhatni, élvezzük egymás társaságát...

Lassan hozzásimulok, élvezve borõnek melegét, õ pedig reszketegen sóhajt fel, egész testével megborzongva alattam. Közben éledezõ vágyam finoman hozzásimítom, körkörös mozdulatokkal dörgölve hozzá, õ pedig lehunyt szemekkel rándul meg alattam, de nem tiltakozik, nem feszül meg a teste. Boldog vagyok.

Közben egyik keze hátsómra siklik, érzékien cirógatva, bejáratomhoz közel, de nem tesz semmit. Ezúttal még mindig nekem kell irányítani, tudom, de most talán nem is bánom. Ha nincs még rá felkészülve, akkor én semmit nem fogok ráerõltetni.

Én egyik kezemmel combjának belsõ felét cirógatom ingerlõen, finoman széthúzva a lábait, befészkelve magam közéjük, így még közelebb bújva hozzá. Közben másik kezével hátamat cirógatja, egyik ujjával végigjárva gerincem vonalát, finoman cirógatva, apró kis köröcskéket rajzolgatva a lapockámra, lassan szítva így bennem a kéjt. Én pedig élvezettel törleszkedek kezéhez, apró mozdulattal hozzádörgölve forró ölem. Közben számmal nyakára kúszok, apró, lágy csókokkal behintve, Romero pedig izgató sóhajokkal és nyögésekkel kényezteti a fülem. Lassan, nagyon lassan haladok lefelé, minden felületet behintve forró csókjaimmal. De ezúttal nem megyek a köldökénél lejjebb, visszakanyarodom. Nem, még nem....

Csókjaimmal vonom el figyelmét, õ pedig nem veszi észre, hogy egyik kezemet lassan a lábai közé csúsztatom, és csak akkor rezzen össze, mikor egyik ujjam már benne van. Szorosan ölel magához, hangosan nyögve, pihegve, kábultan, kipirultan, én pedig nem hagyok neki idõt, hogy magához téren, finoman mozgatni kezdem benne az ujjam.

Csókolom, ahol csak érem, simogatom szabad kezemmel, Romero pedig ellazultan sóhajtozik, kezeivel hátam bõrét kényeztetve.

És kis idõ múlva az ujjaimat szorongató izomgyûrûk végre ellazulnak, én pedig még mélyebbre hatolok benne, belülrõl simogatva. Már nem is szorít magához olyan erõsen, szép lassan teljesen ellazul. Én közben ajkaimmal a nyakán kalandozom, végigcsókolva a füle alatti érzékeny kis pontot, megrágcsálva fülcimpáját, belenyalintva, és élvezve, ahogy kéjes hangon felnyög.

Még egy ujjam csúsztatom a másik mellé, szép lassan, nem sietve el a mozdulatokat. Ezúttal ki akarok élvezni minden pillanatot, olyan sokáig nyújtani a dolgokat, amennyire csak lehet...

Elbûvölten nézem, ahogy kipirult arccal, remegõ testtel vergõdik alattam, egyre csak felnyögve, sóhajtva. Ujjai hajamba bújnak, megbizsergetve fejbõröm, majd le a vállamra, végül tarkomra, hogy ott megállapodva apró kis köröcskéket kezdjen rajzolni. Borzongva élvezem, ahogy másik keze combomra talál, majd hátsómba markol bele, így húzva magához még közelebb. Forró bõrünk szinte szikrákat vet, mikor összesimul.

Sóhajtva lök aprót csípõjén, így adva tudtomra, hogy folytathatom. Én pedig nem tétovázok, élvezettel dörgölöm hozzá kemény vágyam, közben belül azt a gyönyört hozó kis pontot keresve benne. Ennek hatására hangosan hördül fel, körmeit hátamba vájva, reszketve, tekergõzve alattam, elnyílt ajkakkal kapkodva a levegõt. Bingó, szóval itt...

A kis mohó újra felém lendíti a csípõjét, de én sem tétlenkedek, azt a bizonyos pontot kezdem benne simogatni, prosztatáját ingerelve, a kielégülés felé hajszolva ezzel.

- Óhisthenemmh...- sóhajtja a fülembe forrón, kéjtõl csöpögõ hangon, elragadtatva, én pedig apró mosolyra húzom ajkaimat. Ezúttal megmutatom neki, milyen gyönyört szoktam átélni, amikor õ mûveli velem ugyanezt...

Közben egyik keze közénk siklik, s érzékien simít végig összesimuló vágyunkon, s nagyon lassan, érzékien markolja meg õket. Szenvedéllyel fûtött hangon nyögök bõrébe, ujjaimat gyorsabban mozgatva benne. Erõsen kapaszkodik belém, ajkait a számhoz szorítva, kísérletet téve, hogy nyögéseivel túlharsogja hörgésemet...

Lábát széjjelebb tárja, hívogatóan, hogy még közelebb férkõzhessek hozzá, vágyunkat kényeztetõ kezét pedig az enyémmel hangolva össze.

Aztán a következõ pillanatban teste hirtelen görcsbe rándul alattam, mellkasa megemelkedik, mintha egy kampót akasztottak volna belé s annál fogva rántották volna fel, majd hangosan felhörrenve élvez el. A látvány pedig...

Számba harapva fojtom magamba a hangokat, hogy az övét hallhassam, s én is reszketve élvezek el. Forró magunk beteríti a testünk...

Lihegve, még mindig az orgazmustól bizsergõ testtel nehezedek rá. Szorosan öleljük egymást, egymás fülébe pihegve, fáradtan, amíg le nem csillapodik a testünk.

Mosolyogva nézem fáradt, nyugodt arcát, amin õszinte elégedettség és boldogság ömlik szét. Majd sötéten kavargó szemei felnyílnak, egyenesen az enyémbe merednek. Elégedetten elmosolyodok a bennük ülõ kábaság láttán. Erre persze megpróbál sértõdött arcot váni, de aztán a próbálkozást feladva mosolyogva forgatja meg a szemeit és újra lehunyja õket.

- Gyere, zuhanyozzunk le.- súgom aztán halkan a fülébe, így mégsem maradhatunk. De a lustaság csak megrázza a fejét. Kuncogva csipkedem hát meg egy kicsit, s erre végre megmozdul õkelme, és lassan feltápászkodva követ a fürdõbe. Beállunk a zuhany alá, õ pedig fáradtan bújik hozzám, majd megszokott mozdulatokkal kezdjük ismét egymást mosdatni. De rég is volt, mikor utoljára együtt fürödtünk... mennyire hiányzott ez nekem...

Persze a közös fürdésbõl megint valami forró, szenvedélyes kis játék kerekedik, Romero pedig engedi, hogy ismét elcsábítsam...