Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Már a vonat megállóban van, amikor Ryu ébresztgetni kezd engem. Milyen rég volt ilyen már? Apró kis puszikkal becézget az álomból ki, ami kivételesen nem a rémek közül volt. Meleg olt és bársonyos, habár magára az álmomra nem emlékszem. Nyújtózva figyelem szempilláimon át a csintalan, valamiben sátntikáló pofit magam elõtt, aztán még közelebb bújok hozzá.

-Le kellene szállnunk… - borzongatóan kellemes hang duruzsol bõrömre, karcsú ujjak cikáznak rajtam végig...

-Nem akaroook... - nyöszörgöm a hajába.

-Keresünk egy szállodát, ott pihenhetsz tovább. És legalább ágy is van…

Ágy... Ez egy eléggé súlyos érv. Nem ér ilyennel ellenem törni. Felkászálódva, félálomban segítek neki is talpraállni, majd összepakolva indulunk az utunkra. Nem tudom, mikor szoktam hozzá a halk lépteihez, de mára elmaradhatatlanok lettek. Ha nem lenne mellettem.. a sötét mélyén egy lágy pillantást küldök felé. Puha ujjacskák érik el a kezem, megfogva és összebújtatva õket, de én mosolyogva húzom közelebb magamhoz. Ha már ilyen bátrak vagyunk, akkor legyünk merészek is! Forró ajkaim a nyakára simítom, mire halk kuncogást vághatok zsebre. Tetszik.

A motel, amiben megszállunk, nem hivalkodó, nem is más, mint az ezer másik. De tulajdonképpen az sem érdekelne, ha gyémántból lenne a tévé. Az ágyba vetem magam, megborzongva a friss illatú ágynemû simogató érzésétõl, mivel a hûvös érintése libabõrökkel fedi be testem. Elnehezülõ fejjel fúrom magam mélyen a párnába, de nem sokáig van lehetõségem szenderegni. Egy könnyed test borul rám.

-Nem kellene zuhanyoznunk…? - ebbõl a hangból megállapítva... majd ha fagy!

-Ráérünk holnap reggel…

Motyogom a karomnak félálomban, mire õ felkászálódva vetkõzik le. Nincs mese, ha nem akarok ebben a farmerben, meg halszagú pólóban feküdni... Nyûgösen hajigálom le ruháim, és amikor végre vízszintesbe kerülök, a hideg elõl egy meleg test felé furakszom, aki szusszanva tekeredik válaszul körém. Puha, selymes, finom illatú tincsei közé fúrom arcom, és bár a nyakamnak beszél, tisztán hallom Ryut.

- Most már itt vagyok… - csókolok a homlokára, majd sóhajtva merülök végre álomba.

Korán kelek, de ezúttal nem az álmaim vetettek ki a valóságba haldokolni, akár egy partra sodródott hal. A napfényben csendben és áhítattal figyelem Ryu haját, ahogy átsüt rajta a fény, ezzel földöntúli képet adva róla. Könnyûnek érzem magam. Mintha lebegnék valahol a semmi és a valami között, várva valami nagyra és katartikusra, de közben még a várószobában kiélvezve minden pillanatot.

Ahogy Ryu is ébredni kezd, puha csókokkal halmozom el. Mindenütt. Szeretni akarom. Becézgetni, megnyugtatni, tenyeremen hordozni és imádni, neki és csak neki élni. Hinni neki, és mosolyát lecsókolni ajkairól, nehogy más is élvezze a tündöklést. Sokáig képtelen vagyok elengedni a karjaim közül, inkább apró-cseprõ témákat pendítünk meg, és így a reggel ennél tökéletesebb nem is lehetne.

A zuhanyban kissé visszatér a szorongásom, habár nem az eddigi sötét árnyak miatt. Kétségek lopóznak belém, hogy vajon megváltoztam-e a szemében, hogy másképp tekint-e rám... De alighogy a vízsugár alatt mögé állok, õ nekem dõl, és ezzel... ezzel úgy érzem magam, mint egy kirakós, amihez minden darab elõkerült, már csak ki kell rakni. Azt hiszem, az ilyen kétségeim már semmiségek az eddigiekhez képest. Az idõ erre is gyógyír lesz talán.

Végigimádom testét, míg lemosom, megsomolyogva, hogy szinte elalszik a karjaim között. Kuncogok a karjaim között durcásan figyelõ alakra, majd örömmel vetem magam bele a bosszúhadjáratába. Szeretem a bohókás, könnyed pillanatokat, amikor elengedhetem magam, és nem kell azon görcsölnöm... Nos, õszintén szólva semmin sem kell. Úgy érzem képes vagyok ellazulni. Fura, nem?

Ki nem eresztem megint a karjaimból, mintha oda lennék tapadva a bõréhez. Karjaimban viszem a hálóba, és megkönnyebbüléssel figyelem, ahogy a legcsúnyább sebekrõl is eltûntek a bordó duzzanatok. Szeme is gyógyul. Azt hiszem... Azt hiszem a közösen szerzett sebek kötnek minket össze igazán. A múlt, ami mesél az együtt töltött idõkrõl.

-Nahát, nagyon sokat gyógyult. - mosolya mindennél jobb válasz nekem.

-Bizony, már abszolút nem is fáj. Amúgy arra gondoltam, be kellene szereznem egy szemfedõt. És én lennék Ryu kapitány! - ellágyuló tekintettel figyelek arra az alakra, aki már nem is hasonlít a körözési plakátokon álló figurához.

-Nem vagy normális. - és a nevetés-elfojtásom Ryu dalolásáig tart ki, és amíg én elnyúlok, õ csúfondárosan telepszik rám.

-Ejnye, azt hittem, erre már rájöttél a találkozásunk díszletébõl.

Kacsint, illetve behunyja ép szemét, én pedig puha hajába fúrom ujjaim, combján végigsimítva. Izmai ismerõsként rezzennek meg érintésem alatt, és az elõbbi könnyed hangulat elszáll. Kiszáradt torokkal figyelem, ahogy tekintete rámtapad, majd lassan közelebb húzom magamhoz, némi bátorságot összekaparva magamban. Úgy érek arcához, mintha még sosem tettem volna. Valahogy elfogy a levegõ a szobában, vagy a tüdõm szorul össze, nem tudom, de ahogy közelítek centirõl centire ajkaihoz, úgy lesz egyre több feszültség a légkörben. Könnyedén, puhán húzom csókra, visszafojtott lélegzettel, lehunyt szemmel, így érzem a remegést, ami végigfut rajta, mielõtt teljes odaadással visszacsókol. Önsajnáltató énem belül megnyugodva kucorodik a belõle áradó meleghez. A csók lassú, mintha az még sosem találkoztak volna ajkaink, visszafogott és óvatos, akárha egy törékeny valamit fognék kezeim között. Ki tudja. Szája forró, édes és rám vár. Érzem benne a boldog sóvárgást, ami most jóllakottan húzódik vele együtt vissza. És ez a rég nem látott mosoly arcán!

-Ez volt a legfinomabb csók, amit eddig kaptam… - borzong, én pedig magabiztos mosollyal karolok derekára.

-Neked csak a legjobb jár. - felnevet, de meg tudom érteni, ilyen szövegeket a latin sorozatokban nyomhatnak, de hiába, ennél jobb szó nem létezik arra, amit érzek.

-Édes vagy... - súgja a bõrömre. - Szóval ezért kaptalak meg… - összekötöm az eddig elhangzottakat, és elõször a rám passzolt jelzõtõl meglepõdök, de ahogy látom, mennyire komolyan gondolta... elpirulok.

-Nagyon úgy tûnik, ez is közre játszott. - Ryu fejcsóválva áll fel, segítve nekem is.

-Üssünk össze valami kaját, jó? Kezdek éhes lenni.

A konyha felé húz, én pedig úgy fogom a kezét, mintha nem akarnám sosem elengedni. Függök tõle, mint koraszülött az inkubátortól, mint kómás félhalott a kis csövektõl, és úgy, ahogy gyermek soha nem függött szülõjétõl. Rászorítok kezére, mintha kihúzni akarta volna enyémbõl, és ösztönösen zárkózok fel mellé, hogy meglepetten felém forduló tekintetébe egy meleg pillantással nézzek, mintegy válaszolva neki.

A konyhában a pultnál végig úgy sündörgök, hogy mellette legyek, és idõrõl idõre valamim hozzáérjen, vagy ha van szabad kezem, végigsimítok a vállán, karján, hátán, kezén, arcán... És fürdök a mosolyában, ami szinte beragyogja ezt a piciny szobát, és amit olyan régen láttam... Az asztalnál is egy sanda pillantás után az ölembe húzom õt, átkarolva szorosan derekát, és õ kinevet bár, de látom rajta, hogy igenis kényelmesebben ül, mint a saját székén tenné, és egy tányérból állunk neki enni is. Én hamarabb befejezem, holott termetes adagot benyomtam, mintha eddigi étkezéseim próbáltam volna pótolni, így arcom a lapockái közé temetem, lehunyt szemmel élvezve mozdulatait, izmainak lágy táncát...

-Ryu... - halkan motyogom, és érzem, hogy fejét felém fordítja.

-Hm? - hümmögi teli szájjal, de annyira lágy hangon, hogy ujjaim önkénytelenül markolnak rá a felsõjére.

Egy hatalmas sóhajt ereszt meg, és közben úgy engedi el magát, akárha leeresztett volna, majd némi fészkelõdéssel próbál felém fordulni, de keményen tartom, hogy ne tudja kivitelezni. Belenyugodva hát végigsimít karomon, és finoman nekem dõl, fejét fordítva csupán felém, és választ lehelve a megfagyott univerzumban.

-Én is téged, Romero.

Hozzábújok, egy aprócska, forró, boldog könnycseppet pottyantva ruhájára, és aprócskára húzom össze magam. Vajon össze lehet roppanni ennyi boldogság alatt? Lehetséges, hogy véget értek a szenvedés és a rohadás napjai, és nekem is van üdvösség ezen a sárgolyón? Reszketegen sóhajtok a hátára, elmosolyodva, ahogy a forró levegõtõl megborzong kezeim között, majd lassan feláll, és megy mosogatni. A szék támlájába kapaszkodom helyette, állam rajta nyugtatva, és hozzábújva, ültömbõl figyelve az immár egész magabiztos mozdulatokat, amikkel ügyesen elsikálja az edényeket, és elpakolja a kajamaradékokat. Végül, mintha én lennék a gyerek, és talán az is vagyok, odalép hozzám, kézen fog, és visszavisz a szobába. Hosszú ideig csak csendben fekszünk egymás mellett az ágyon, míg bennem megérnek a szavak, és a derûs csendbe formálom õket.

-Általában, amikor ennyire jól érzem magam, mindig beüt a sors keze. - a szavak szétmállnak számban a bódult, álmoskás hangulattól, ahogy összekucorodva fekszünk egymásba tekeredve.

-De most nem fog. - keze mellkasomon simít végig puhán, nyakamon át az arcomig, én pedig lehunyom a szemem a becézgetõ mozdulat alatt. - Fenyeget most az alvás veszélye, és szembe kell szállnunk a naaagy lakbér számlaszörnnyel, munkát találni a munkanélküliség dzsungelében... - mindezt úgy súgja a világos szobába, mintha egy cserkésztáborban mesélne éjszaka rémtörténetet, így akaratlanul is álmoskásan felkuncogok.

-Neem. Csak tudod, eddig azt hittem, valami fizikai törvény van rá, hogy amikor túl jól áll a szénám, akkor valaki begyújtja.

Vállat vonok, mintha nem érdekelne, de arcom fintorba szalad és a hangom is eléggé reszelõs lett, így Ryu felpillantva még pont elkapja vicsorom. Tekintete ellágyul, mintha valaki egy tál csokoládét olvasztott volna fel, és a vonásaim ellágyulva simulnak ki látványától. Amíg keze lágy mozdulatokkal bebarangolja arcomat, én a kezem felemelve egy kósza tincset simítok ki ép szemébõl, füle mögé tûrve könnyed mozdulattal, hogy aztán mutató ujjam hegyével végig követve a kötés vonalát körberajzoljak rajta minden vonást. Ajkaim küldöm utánuk végül, puszikkal ismételve meg az utat, majd nyakába bújva mélyen beszívom illatát, ahogy arcom meleg bõréhez simítom, és a nyaki ütõér ritmusát figyelem. Karcsú ujjak bújnak a hajamba, masszírozva fejbõröm, míg egy másik kéz a hátam cirógatja, és én ellazulva simulok karjai közé. Megmosolyogtat a gondolat, hogy itt hol én vagyok a felnõtt, hol õ. Karjai alatt átnyúlva kulcsolom össze két kezem a hátánál, teljesen ölelésembe vonva, és félálomban élvezve érintéseit.

-Nem fogom hagyni, hogy megint bajod essen...

Ígérem a bõrének, míg õ megremeg attól, ahogy ajkaimmal a nyakán lévõ érzékeny bõrt birizgálom. Végignyalintok rajta, majd lustán ráfújok, és huncutul csillogó szemekkel hallgatom elhaló leheletét, ami egy elfojtott sóhajt takar. Csókom alatt az nyakán érzem, hogy szíve felgyorsul, teste felmelegszik, én pedig egy nagyon hosszú pillanatig mozdulatlanul fekszem, kivételesen nem gonosz szándékkal. Csupán figyelem a józan ész, az érzelmek és a szívem harcát. Végül az ösztön és az akarás gyõz, együttes erõvel lenyomva mindent. Ajkaim közé csippentem a puha bõrét, és meggyötöröm, míg vörössé nem válik. Aztán mintegy bocsánatkérõn csókolom körbe az apró jelet, ami láthatóan közhírré teszi, hogy az enyém. Aztán torka felé haladok, ajkaim fel nem emelve bõrérõl, puhán cirógatva velük végig a torkát, állának vonalát, és a másik oldalon kikötve a füle alatti gödröcskébe nyomom õket egy hosszú csókra.

Ryu halványan, szinte alig érezhetõen remegni kezd alattam, én pedig felbátorodva kóstolgatom végig nyakát a válláig, fogaimmal óvatosan félrehúzva a ruháját, és a vállának gömbölyû ívét is megpecsételem. Forró tenyerem legyezõ alakban széttárva indítom el végig a gerince mentén, követve háta ívét, és szusszanva bõrére, ahogy tenyerem alá domborít, úgy ficeregve, hogy minél jobban hozzámérhessen, minnél közelebb legyen. Ám derekánál megállok, és egyszerûen nem tudok továbbmenni, kezeim megremegnek, szörnyû képek suhannak át agyamon, és a lehunyt szemhéjamra szívszaggató horrort vetít agyam. Ujjaim hevesen szorítják meg Ryut, hirtelen préselve magamhoz, és az eddig finom, imádó csókok is eltûnnek, mert csupán homlokom szorítom forró bõréhez, hogy verítéktõl hideg, libabõrös énem felmelegedhessen.

Lám, a glóriás megint megment, lefejtegeti magáról a görcsbe állt tagjaim, hogy õ maga vonjon ölelésébe, nem mintha egyébként nem úgy tapadnék bõréhez egész nap, mintha csak így jutnék levegõhöz. Talán így is van... megnyugtató mozdulatokkal simít végig rajtam, amíg nyugtalan zihálásom nem csillapodik, és feszes tartásom meg nem lazul. Csend borul ránk. Nem érzek rajta csalódottságot, sem gúnyt, csak megértést, végtelen megértést, és együttérzést. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen könnyû és felemelõ érzés, ha valaki így összetart veled, hogy tényleg nem csak a boldogságodon osztozik veled... Reszketegen szívom be a levegõt, mélyet sóhajtva, és ellazulva, hogy kicsit megpihenhessek, majd az elõttem lévõ aprócska mellkasrészt fixírozom egy darabig.

-Ryu... - nyílik ajkam anélkül, hogy különösebben meg akartam volna szólalni.

-Mondd... - hangja halk, és olyan, mint egy nyugodt óceán, végtelen, mély, és megnyugtató.

Egyetlen szócska, és õ mégis minden mozdulatban megáll, szinte lélegezni is elfelejt, én pedig nem merek felnézni, félve szembenézni azokkal az érzelmekkel, amiket elõidézhettem, legyenek azok bármilyenek. Egy nagyon hosszú pillanat után Ryu mellkasa megmoccan orrom elõtt, de semmi más. Egy kéz kúszik állam alá, hogy makacsul lesütött tekintetem felemelje, és egy bizonytalan tekintettel találkozom, ami kutatva néz rám, hirtelen miértekre választ keresve. Elveszetten pillantok rá, és hirtelen mérhetetlenül kicsinek és haszontalannak érzem magam.

-Romero... - hangja nincs is, szinte csak leheli, de oly közel van, hogy kiáltásnak hat a fülsüketítõ csendben. - Biztos ezt akarod?

Nem moccanok, hosszú ideig fürkészem tekintetét, keresve benne olyasmit, ami talán lebeszélne errõl, vagy ami azt mondaná, hogy ne most, de csak csupán bizonytalanságot találok ott, némi értetlenséget, és egy csipetnyi kíváncsiságot talán... Míg én egy hajszálnyi kételkedéssel és vonakodással sem, ámbár félénken figyelem õt, bátorságot horgászva a semmibõl a válaszért.

Furcsa érzések szaggatják mellkasom, míg szinte könyörögve súgom pár centire ajkaitól kívánságom és gyönyörû nevét, akadozó lélegzettel várva válaszát. Amíg apám nem jött, annyit vehettem el belõle, amennyit nem szégyelltem, annyi érintést, csókot, érzést és élményt, amennyibe szinte beleszédültem és kábán, homályos szemüvegen át figyeltem a világot, talán kissé szerelmesen, akár egy kamasz ficsúr, aki most fedezi fel tízen éveinek elejét, és a világot. És õ sosem spórolt, adott, és kapott, mértéktelenül, pazarolva rám pillanatokat, melyek örökre retinámra égtek, és agyamba vésték magukat. De azóta ezek megfogyatkoztak, és igaz itt van velem, végigéltük ezt a sok borzalmat, átvészeltünk ezernyi vihart...

Most mégis vágyom rá, hogy kicsit én is egy röpke illúzió erejéig, egy szappanbuborék idejéig imádva legyek úgy, ahogy kevesek e földön, akár egy ritka porcelán-, vagy üvegbaba... El akarok veszni az érzelmek habjai között, nem gondolni és nem érezni mást, nem görcsölni semmin... Egy világot akarok, mégha annak élete rövidebb is egy lepkeszárny érintésénél is, ahol ketten vagyunk, õ és én, kitöltjük és megszinesítjük, de félek én képtelen lennék rá, gyarló testem lemerevedik, és elveszik a pillanat. Így ha nem adhatok, önzõn kérek, oly nagyot, mit talán azóta nem kértem, hogy megszületett a gondolat, miszerint én Vele akarok élni.

Nagyot nyelve emelem fel félve ujjaim, akárha soha nem értem volna még a puha bõrhöz, ajkaim lassan közelítem Hozzá, úgy érve Övéihez, mint egy szûzajkú szent, kissé ijedten talán, vagy félve a visszautasítástól. Tekintetem belefúrom a gyönyörû csokoládé íriszbe, pilleszárny-érintéssel cirógatva arcát.

Egymás kezét fogva szállunk fel a vonatra, majd bevetjük magunkat egy üres fülkébe. Furcsa, frusztráló csend ül közénk. Nem is tudom, kicsit emlékeztet arra, mikor kis koromban a szüleimmel temetésre készülõdtem… felgyülemlett bennem a gyász, de csak akkor tudtam kiadni magamból, mikor már ott álltunk a sír elõtt. Addig meg csak feszített az a furcsa, behatárolhatatlan, kellemes érzés…

Most is valami hasonlót érzek. Nem tudnám szavakba foglalni, de határozottan valami nagyon kellemetlen, komor érzés.

Romero közben rágyújt egy szálra, majd nekilát szendvicseket gyártani. Egy hosszú percig csak némán nézem ideges vonásait, majd sóhajtva ülök át mellé. És mikor végre felszabadul mindkét keze, megállítom a gyártásban, a félig elégett szálat pedig kipöccintem az ablakon. Majd az álla alá nyúlok, finoman magam felé fordítom a fejét ezzel kényszerítve, hogy rám figyeljen végre.

- Magunk mögött hagyjuk ezt a helyet és azt akarom, hogy minden önvádat hagyj itt te is. Nem lesz tõle jobb, sem könnyebb semmi, csak magadnak ártasz vele.- mondom halk, komolyan hangon, tekintetem az övébe fúrva. Nem akarom, hogy magával hozza ezeket az érzéseket. Azt akarom, hogy végre levesse a láncait. Hogy újra felszabaduljon…

Elvörösödve néz rám, összepréselt ajkakkal, a tekintete pedig csillogni kezd. Látom a szemeiben feltódulni az érzéseket, a szívem pedig rögtön ellágyul.

- Nem engedhetjük meg, hogy az, ami megtörtént, ekkora hatással legyen a jövõre. Romero – súgom lágyan az arcára simítva. -, mond ki. Valós, vélt vagy igazi bûneidet gyónd meg.- kérem halkan. – Meghallgatlak és segítek neked megkönnyebbülni.

Ellágyult tekintettel nézem, ahogy a könnyei kicsordulnak és végigszánkáznak az arcán. Ahogy ezt megérzi, szorosan hunyja be a szemeit, elfojtva ezzel a feltörni készülõ könnyeket. Majd hozzám simul, erõsen szorítva a karom, úgy kapaszkodva belém, mintha az élete múlna rajta. És megnyílik. A szavak szinte ömleni kezdenek belõle…

Én pedig szótlanul, megnyugtatóan cirógatva hallgatom. Kitárja nekem a lelkét, elrebegi a legféltettebb titkait is, amiket talán eddig senki nem hallott még. Mindent, amit eddig magában tartott, egyszerre zúdít kifelé. Én pedig tartom a vállamat és boldogan hallgatom végig…

Mesél a múltjáról, az átélt borzalmakról, amiket nem lett volna szabad megtapasztalni egy kisfiúnak. Egy gyereknek…

Horribilis történeteknek leszek fültanúja, melyek még engem is megráznak, bár csak hallgatom, és fogalmam sem lehet, milyen érzés lehetett át is élni õket. Mélyen elborzaszt mindaz, amit elmond, és õszintén sajnálom, amiért át kellett élnie õket. Sajnálom, hogy nem találkozhattunk elõbb… akkor talán a vállán cipelt terheknek egy részét átvehettem volna…

Elmeséli, milyen gyilkos és öngyilkos gondolatok kavarogtak a fejében, mennyiszer próbált már véget vetni a saját és mások életének…

Hogy mindig helyt akart állni, minden helyzetben erõs akart lenni, mégsem tellett ki az erejébõl minden. Hogy magát hibáztatja, amiért a szülei élete vakvágányra futott…

Én pedig csak sajgó szívvel hallgatom, lágyan az ölembe húzva, úgy cirógatva tovább a remegõ testet. Ó istenem… szegény fiú… mennyi gyötrelem, mennyi szenvedés…! És ezidáig mindezt egyedül kellett elviselnie… de esküszöm, többé nem kell egyedül viselnie a terhet. Nem kell egymagában õrlõdnie majd, nem kell egyedül helyt állnia, egyedül szenvednie… mert ott leszek vele…

Osztozni fogok az örömén, bánatán, a szenvedéseiben…

És mikor a szóáradat megrekedni látszik és a sírás erõt vesz rajta, lágy csókokkal nyugtatom, ringatni kezdem, hogy erõt adjak neki a folytatáshoz.

Végül a szóáradat a jelenhez érkezik, és az én nevem is felbukkan benne.

Magát tartja hibásnak mindenért, ami velem történt, minden egyes sebhelyért a testemen. És mikor arról kezd beszélni, hogy értem akár ölni is képes lenne, ha valaki közelebb férkõzne hozzám, hogy legszívesebben, mint egy porcelánbabát, vitrinbe zárna, kellemes, sajgó melegség áraszt el. Egyszerre tudna közel s távol magához, mert önzõ, de félt is… én pedig csak lágy mosollyal nyomok csókot a homlokára.

Elrebegi, hogy mennyire fél, mert nem tudja, holnap itt leszek-e vele, hogy retteg, másnak fogom látni egy nap és eldobom magamtól. Hogy mikor közelebb kerülünk egymástól, megijed a sok felkavaró érzéstõl… hogy fél boldog lenni…

Nekem pedig minden szóval egy kicsit megszakad a szívem…

- Mi lennék nélküled, Ryu?- nyüszít fel, a nevemet olyan áhítattal ejtve ki, hogy a szívem is kihagy egy ütemet. – Nincs hal víz nélkül, ember levegõ nélkül, és egy magamfajta korcs Ryu nélkül. Számtalan álmaimban kísért a halálod, hogy ott lógsz abban a raktárban a láncokon, és sikoltozol, amíg meg nem õrülök, majd látom a fényt kihunyni a szemeden… nem élném túl.- rebegi zokogva, én pedig remegve ölelem át, lassan ugyanúgy kapaszkodva belé, mint õ belé.

A szavai tûként szúrnak, ezernyi érzelmet kavarnak fel bennem, eddig nem is sejtett gondolatokat generálnak… az õ szavai akár az én szavaim is lehetnének. Én csakúgy nem vagyok egész nélküle, mint õ nélkülem…

Csend ül a fülkére, de ez a csend most más, mint azelõtt. Békés, puha, kellemes…

Idõ közben odakint besötétedett, csak a csillagok ragyognak fent az égen. A tájra sötét lepel borult, nem létezik már más, csak ez a kis fülke, melyet sárgás villanyfény borít világosságba.

Úgy szorítom magamhoz, óvón, mintha a világ elõl akarnám elbújtatni. Remegve, hevesen dobogó szívvel, összeszoruló torokkal cirógatom. Idõ közben kibuggyanó könnyeim pedig megállíthatatlanul hullni kezdek, hogy sötét kis pontocskákat fessenek a felsõjére. Most már értem… mindent értek…

Lassan elapasnak a könnyei, mély, megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkait, majd lehámozza rólam elfehéredõ ujjait, hogy nyakamat átkarolva fúrja arcát a felsõmbe. Reszketõ kezemmel arcára simítok, õ pedig eltávolodik annyira, hogy a szemembe nézzen.

Mondanék valamit, akármit, de egyszerûen képtelen vagyok kinyitni a szám. Nem tudnám szavakba foglalni mindazt, ami most kavarog bennem… ezért csak nézek a meglepett, ellágyult tekintetébe. Sosem gondoltam volna, hogy egy nap ennyire közel kerülünk egymáshoz… hogy feltárja nekem a lelkét, belátást enged saját magába…

Finoman cirógatom végig arcát, majd közelebb húzva lágy csókot hintek a szája sarkába. Hogy én mennyire szeretem…

- Romero. Engedd el õket.- rebegem halkan, szinte már hangtalanul. – Én megbocsájtok neked.

Szavaimra hihetetlen változás megy végbe rajta: az arca kisimul, szinte megkönnyebbül, mondhatni kivirul. A beleégett ráncok egyszeriben eltûnnek, a görcsös izmok elengednek… lehunyja a szemeit, én pedig elgyönyörködöm az arcában. Mintha újjá született volna…

Õszinte, ragyogó mosollyal tekintek rá, mikor újra rám pillant, és az õ szája sarkába is lágy kunkorok telepednek. Mutatóujjával rajzolja végig ajkaimat, én pedig lágy puszit hintek az ujjhegyére. Erre megrándul a szája, majd elvarázsolva túr a hajamba s simítja arcát az enyémhez. Lehunyt szemekkel élvezem a pillanatot, a bõre melegét, az illatát, a közelségét... majd mikor forró ajkait a nyakamra nyomja, majd orrával simít rajta végig, jólesõen megborzongok. Mintha... minden felleg egyszerûen eltûnt volna.

Ellazulva dõlök hátra, Romero pedig rámtelepedik, átkarol, arcát a nyakamba fúrja. Lehunyt szemekkel szusszant egy nagyot, én pedig ellazulok... a közelsége csodákat képes mûvelni velem.

A lelkem... megkönnyebbült.

Szinte magába ránt az álom, és mire észbe kapnék, már kellemes, meleg sötétség vesz körül... mély, kellemes álomba zuhanok, melyet egy bizsergetõ, meleg érzés édesít meg az ajkaimon...

Kellemes érzésre kelek… mindenhol kellemes melegség vesz körbe…

A vonat egyenletes zúgását csak Romero halk szuszogása szakítja félbe. Lassan nyitom ki a szemem, és amit elõször meglátok, az egy kócos hajzuhatag. Romero még mindig ugyanabban a pózban fekszik rajtam, szorosan ölelve még álmában is. Ellágyult mosollyal karolom át, csókot nyomva a fürtjei közé. Egy hosszú percig elgyönyörködöm békés arcában, mely találkozásunk óta most elõször teljesen nyugodt és gondtalan.

De a vonat lassan fékezni kezd, és nekünk is mennünk kell. Így ébresztgetni kezdem.

Lágy csókot hintek a szájára, majd az orrára, állára, arcára, szemhéjaira, homlokára… lágy, elégedett mosoly kúszik az arcára, majd nagyot szusszantva les ki a szemhája alól. Huncut mosollyal pillantok rá, mire ásítva nyújtózik egyet, de láthatóan nem nagyon akaródzik felkelni, mert csak még közelebb bújik hozzám.

- Le kellene szállnunk…- súgom a nyakába, kezemmel besimítva a pólója alá és végigzongorázva a gerincén. De még erre sem kel fel, csak megborzong kicsit.

- Nem akaroook…- nyögi reszelõs hangon, lustán a nyakamba fúrva az arcát. Forró lehelete csiklandoz…

- Keresünk egy szállodát, ott pihenhetsz tovább.- unszolom kitartóan. – És legalább ágy is van…- duruzsolom, mire egy hosszú pillanat múlva durcás szusszantással távolodik el. Szórakozott mosollyal nézem, ahogy felállva nyújtózni kezd. Végül szedelõzködünk, és ahogy a vonat döccenve megáll, belevetjük magunkat az ismeretlenbe.

Már jóval éjfél után járhat az idõ. Minden kihalt, csak néhány eltévedt ember lófrál az utcákon. Utunkat a csillagok és az utcai lámpák sárgás fénye világítja be. Ahogy a csomagokkal a vállunkon elindulunk, hogy keressünk egy motelt, csillogó szemekkel húzódok hozzá közel, ujjainkat összefûzve.

Meglepetten pillant le rám, majd mosolyogva húz magához, derekamat átkarolva. A nyakamba is nyom egy csókot, mire kuncogva simulok hozzá. Így sétálunk tovább az utcán.

Majd úgy negyed órányi bóklászás után végre találunk egy eldugott kis motelt. Romero vált néhány szót a félig alvó ügyeletessel, és miután megkaptuk a szobakulcsot, már rohanunk is felfelé. Ahogy csukódik mögöttünk az ajtó, nem törõdve semmivel dobáljuk a fal tövébe a cuccainkat. Romero azonnal megtámadja az ágyat és kiterül a közepén, arcát a párnába fúrva. Mosolyogva rázom meg a fejem.

Én még a kis virágunkat gondosan a komódra helyezem, majd ásítva dõlök Romero hátára.

- Nem kellene zuhanyoznunk…?- kérdem már szinte félig alva. Kellemes fáradtság telepedik a tagjaimra, már a szemeimet is alig bírom nyitva tartani, pedig nemrég aludtam pár órácskát…

- Ráérünk holnap reggel…- mormogja hasonlóan álomittasan. Ásítva fordulok le róla, majd lusta mozdulatokkal ledobálom a ruháimat, csak az alsómat hagyom fent. Romero is követi a példámat, így mászunk hát be a takaró alá. Mielõtt még megfordulhatna a fejemben, már egy forró test hozzám is simul, olyan szorosan, hogy talán még egy hajszál sem tudna befurakodni közénk.

Boldog mosollyal fordulok felé, belesimulva az ölelésébe, egyik lábamat átvetve a combján, hogy még közelebb húzódhassak. Arcomat a nyakába fúrom, és mikor õ a hajamba temeti az arcát, elönt egy ismerõs, kellemes érzés.

Ez a mozdulat még mindig megnyugtat…

- Hiányoztál…- súgom a sötétségbe halkan.

- Most már itt vagyok…

Csókot hint a homlokomra, majd egymás szívverését hallgatva szenderedünk el…

Az elkövetkezendõ nap csodásan és andalítóan telik. Mint egy hosszú nyújtott, cukormázas álom.

Reggel a karjaiban ébredek, és ez minden másnál kellemesebb. Mosolyogva csókolja össze az arcom, borzongatóan cirógatva közben, én pedig elégedettebb nem is lehetnék. Talán dél is elmúlik már, mire kikászálódunk az ágyból. Addig csak fekszünk egymás karjaiban, és mindenféle buta semmiségrõl beszélgetünk.

A hangulat pedig teljesen felszabadult, kellemes, békés…

Aztán végül a fürdõszobába is betévedünk. A forró vízpermet kellemes ellazítja a tagjaimat.

Nem telik bele fél percbe sem, a hátamhoz simulva kezd mosdatni, én pedig lehunyt szemekkel dõlök a mellkasának. Ellazulva élvezem, ahogy kényeztet, végtelen óvatossággal érve hozzám, szinte becézgetve a tagjaimat…

Annyira ellazulok, hogy a fejem a vállára bicsaklik, és majdnem állva visszaalszom. Már csúsznék a földre, mikor átkarol, ezzel rázva fel.

Persze a galád jól kinevet, mire bosszúból szakállt pingálok neki egy kis habból. És ezzel kezdetét is veszi a csata. Mint két óvodás, úgy kenjük egymást össze, végül kifulladva mászunk ki a zuhanyfülkébõl.

És szinte elhalmoz a szeretetével, ahogy újfent törülközõbe bugyolál, majd a karjaiban visz vissza a hálóba. Az ágyra fektetve cseréli át a kötéseimet, és láss csodát, a sebeim szépen gyógyulásnak indultak. Ilyen sokat számítana a békés lelkiállapot…?

És mikor a szememen a kötést cseréli, végre akkor sem látom a tekintetében a bûntudatot és az önvádat. És ez leírhatatlanul boldoggá tesz…

- Nahát, nagyon sokat gyógyult.- állapítja meg könnyed, elégedett hangon, mire széles mosollyal bólintok.

- Bizony, már abszolút nem is fáj. Amúgy arra gondoltam, be kellene szereznem egy szemfedõt. És én lennék Ryu kapitány!- röhögöm el magam, az ágyra feltérdelve kalózpózba vágva magam. Komolyan, csak a papagáj hiányzik a vállamról na meg a faláb.

- Nem vagy normális.- mondja a fejét ingatva, küszködve a nevetés ellen, de mikor már belekezdek egy kalóznótába, elterülve röhög fel õ is. Kuncogva foglalok helyet a combjain, és a mellkasára támaszkodva nézek le rá.

- Ejnye, azt hittem, erre már rájöttél a találkozásunk díszletébõl.- kacsintok rá, a diliházra utalva. Kuncogva túr a hajába, majd kezei combomra találnak. Furcsán csillogó szemekkel simít végig rajtuk, majd a mellkasára húz. Csillogó szemekkel figyelem, ahogy szinte elvarázsolva simít arcomra, majd hajamba túrva tekintete ajkaimra talál.

Nem teszek semmit, csak várok, és mikor végre ajkait az enyémre nyomja, lehunyt szemekkel, sóhajtva adom át magam a pillanatnak. Lassú, andalító csókot kezdeményez, lágyan kóstolgatva ajkaimat… én pedig hevesen dobogó szívvel, kipirult arccal viszonzom. Kicsit olyan ez, mintha két tini elõször csókolózna… fergeteges élmény…

És mikor nyelve az enyémet édesgeti lassú, szenvedélyes táncra, akkor kezd végigkúszni a tagjaimon az édes forróság…

Kipirultan, levegõhiánytól kábán válunk el, egy hosszú pillanatra egymás szemébe nézve, majd boldog mosoly ömlik szét arcomon.

- Ez volt a legfinomabb csók, amit eddig kaptam…- súgom még mindig kipirultan, az élménytõl borzongva, mire széles, szinte már sármos mosollyal simítja kezeit a derekamra.

- Neked csak a legjobb jár.- duruzsolja elmélyült hangon, mire nevetve fúrom arcomat a nyakába.

- Édes vagy…- súgom ellágyulva, apró puszit nyomva a nyakhajlatába. – Szóval ezért kaptalak meg…- kacsintok rá huncut kis mosollyal, a reakció pedig elsöprõ. Elõször meghökkenten elvörösödik, majd széles, szinte már büszke vigyort villant.

- Nagyon úgy tûnik, ez is közre játszott.

Csak a fejemet ingatom mosolyogva, majd sóhajtva mászok le róla, Romerot is felsegítve.

- Üssünk össze valami kaját, jó? Kezdek éhes lenni.- húzom a kis konyha felé kézenfogva…

A zene hangulata miatt, vagy csak mert ez szólt amíg írtam.: http://www.youtube.com/watch?v=K9HBWH5p8Uw&feature=BFa&list=FLzm9bgmxnsqtPXPSzNtumJA

Végtelenül ijesztõ csend ül a konyhára, már-már kopog. Mégis annyira fülsüketítõ, hogy szinte hallani vélem a gondolatokat, az érzéseket, amik Ryu felõl lengenek felém. Libabõrös vagyok és feszült, mint egy túlfeszített húr. Koppan valami az asztalon, nyekken a szék, halk léptek, majd egy meleg test simul hozzám, kezeit körém tekerve, én pedig megkeményítem arcom, hogy ne árulhassak el magamból többet. Fáj a szívem. Ha megtettem volna, nem kellett volna ennyit szenvednem, sõt, Ryu is megúszta volna, és teste minden porcikája tán sértetlen lenne.

Az önvád rozsdás fogaival már jól ismert fájdalommal marcangol, míg abbéli igyekezetem, hogy nyugodt maradjak, kudarcba fullad. Megvonaglok, és úgy érzem, rángatózok, míg a valóságban csak halványan remegek fékezhetetlenül.

- Még arra sem… arra sem voltam képes, hogy megöljem magam… még ahhoz sem volt elég erõm… tényleg használhatatlan vagyok…

A hangom a legnagyobb árulóm a testem után. Hiába erõs az akaratom, úgy tûnik ez az egész már túlmutat rajtam, és nem tudok rajta felülkerekedni. Most valamiért nem. Betelt a pohár, és durván borult ki a bili. Ám ezúttal hiába takarom le, nem tudom letagadni, hogy a fejem búbjáig ér az egész. Fuldoklom. Szorosan ölel, és én félek, hogy hallja a sikoltozó szívem.

- Annyira hihetetlenül bátor vagy… - búgja, szinte cirógatja az idegeim hangja, mégsem tudom elhinni.

- Miket beszélsz…?

- Tudod, én úgy gondolom… akik véget vetnek a saját életüknek, azok gyávák. Elmenekülnek az élet, a sorsuk elõl.- mintha minden szava tõrt pörgetne létfontosságú szerveimben. – Te viszont… nem tetted meg. Pedig bõven lett volna okod rá. Inkább szembe néztél azzal a sok borzalommal, és… ettõl most hatalmasat nõttél a szememben. Bátor vagy. Igenis bátor, még ha nem is tartod annak magad. - könnyek égetik szemem.

- Miért…? Miért látsz engem ennyire másként? Pedig nem vagyok egyéb, csak egy hasznavehetetlen korcs, egy semmirekellõ, egy…

- Mert szeretlek.- ezzel nem tudok és nem is akarok vitába szállni. – Romero, te jelented számomra a mindenséget. Te vagy a fény, ami bevilágítja és széppé varázsolja ezt a félelmetes, kegyetlen világot. A pajzsom, aki megvéd, megóv a rossz dolgoktól. Te vagy a józan eszem, aki megakadályozza, hogy belesüppedjek az õrületbe. És… én fenntartások nélkül imádlak. Szeretem minden jó, és minden rossz tulajdonságodat, a hibáidat, erényeidet…- hangja zsong, beférkõzik a tudatalattimba és onnan csepegtet sebeimre gyógyírt, míg mezítelen bõrömön megnyugtatóan köröz ujja. – Te mért nem tudod úgy elfogadni magad, mint ahogy én teszem? Nem vagy hasznavehetetlen. Nem vagy gyáva, sem pedig egy korcs. Igenis vagy valaki. Egy embernek te jelented az egész világot. Te vagy az életének a célja. Hát ez már nem is számít?

Eltörpül minden vádam és keserûségem, csak a lelkem telik meg csordulásig olyan érzelmekkel, amik eddig soha nem fordultak meg bennem. Lassan megfordulok az ölelõ karok között, és magamhoz ölelem a karcsú testet, elrejtve könnyes képem a nyakába, próbálva nem lebukni. Lassan sikerül lehiggadnom, mikor már kiadtam magamból a túltengés legjavát. Úgy érzem magam... Ez olyan... Nekem sose volt családom, nem szeretett senki, nem volt rám kíváncsi ember fia, és egy teremtett lelket sem érdekelt, hogy élek-halok. Én...

- Nem érdemellek meg. - hangom remegése bántja a fülem.

- Én sem téged. Mégis megkaptalak, és ezért szerencsésnek érzem magam.

Magamhoz markolnám, és soha el nem engedném, elzárva tartanám, hogy ne kelljen osztozni rajta.... De a valóság közbeszól, én pedig a tûzhely felé fordulok sietõsen, hogy a készülõ kaja ne égjen oda. Ösztönösen, oda sem figyelve nyúlok cigiért, és egymás mellett, szótlanul simulva a másik oldalához, elpöfékeljük a szálat. Kellemes, puha nyugalom ül kicsit a szobára, és a súlyos gondolatok is valahogy könnyebbnek és megoldhatóbbnak tûnnek. Egy dolog van, amit nem merek felhozni, ami annyira távolinak és ijesztõnek tûnik...

- Mond Ryu… ezentúl az lesz a legnagyobb gondunk, hogy mit együnk vacsorára…?- én is eltûnök, megkeseredek, és... megfogyatkozott? – Olyanok leszünk, mint bárki más? Átlagos életünk lesz? - kérdem, míg nem merek Ryura nézni.

- Te meg mirõl beszélsz? - oldalra sandítok, és majdnem megmosolygom ahogy füstölve kezd beszélni.- Romero, apád meghalt ugyan, de ezzel csak egy baj szûnt meg a sok közül.- hogy tud ilyen könnyedén beszélni arról, ami alapjában rengette meg világképem? – Nem emlékszel? Még mindig szökött elmebeteg vagyok, minden bizonnyal nem hagyták abba a keresésemet. Ráadásul mindkettõnknek hamis személyije van. Törvényen kívüliek vagyunk, a társadalom kitaszítottjait. Sosem lehet nyugtunk, mindig rettegnünk kell majd. És ha ez nem lenne elég, attól is félhetünk, hogy melyik pillanatban fog belõlem újra elõtörni az õrült és kezdek ámokfutásba. Romero, nekünk sosem lesz nyugodt, békés életünk.- amíg õ sóhajt, én valahol belül megnyugszom. Nem szeretem a hétköznapit, a rendeset, túl ijesztõ és idegen, azt hiszem elbizonytalanítana, még ennél is jobban. – Mi sosem leszünk átlagosak.

Feláll, és lehajol hozzám, hogy a homlokomra nyomjon egy csókot, majd felegyenesedik. Arca azonban... Nem olyan, mint eddig. Látom rajta a felhõket, és a gondolatok vájta barázdákat. Magamhoz húznám, és mondani akarok valami... valamit, de nem találom a szavakat. Kevés vagyok. Elõször érzem a tehetetlenség ezen keserû formáját, és fáj, hogy nem tudom, mit kéne tennem.

- Befejeznéd a fõzést? Én veszek egy forró fürdõt.

Csendben nézek utána, majd újabb szálra rágyújtva felállok, hogy gépies mozdulatokkal befejezzem a vacsorát. Alapjaiban rengett meg az életem, és egyszerre akarok helytállni mindenütt, miközben a levegõben lógok egy szakadék felett, és csak egy darab semmi tart fenn. Egy szalmaszál. Egy fuvallat. Talán... Talán egyikkel fel kéne hagyni, egyet biztos alapokra helyezni, és úgy rendbe hozni minden mást. Nem? Félõs nyuszi lettem, és gyûlölöm a bizonytalanságot. És... a magányt is. Talán nem baj, ha gyenge vagyok, ha támaszra van szükségem. Mert... nem vagyok egyedül.

Halkan nyitok be a fürdõbe, és a beinvitáló mosolyától megkönnyebbülve sétálok beljebb. Rágyújtok, hogy a szálból neki is adjak egy slukkot, de közben végigpillantok Ryun. Igaz, hogy apuval való találkozás után senki sem néz ki úgy, mint aki egy wellness-hotelbõl pattant ki egy hónap után, de...

- Nyúzottnak tûnsz. - vállat von. - Ryu... - van arra szó, amit érzek?

-Csak kezdek fáradni.

Súlyos kalapács szorítja a mellkasom, és szó nélkül iszkol végig az érzés rajtam, mintha magam elõl menekülnék, holott ez tudjuk, hogy lehetetlen. Féltem. Még sosem szorította össze semmi szívem valaki miatt ez a fura érzés, és most állandóan ezt érzem. Ha valami baj lesz, mit csináljak? Ryu... Szükségem van Rád!

De csak elnyomom a csikket, és kiemelve Ryut a kádból szárazra dörgölöm, utána a hálóba viszem, és leápolom. Mintha a kálváriám járnám végig azzal, hogy a sebeit kötözöm újra, vagy kenem-fújom, de valahogy egy szúró érzés sem múlik vagy halványodik. És megint a fejemben járhat, hogy elkapja a kezem, és egy csókot nyom rá.

-Gyere, pihenj velem. - halkan kér, én meg tudom, hogy képtelen lennék aludni.

-Még sok dolgom van. Öltözz fel, mindjárt hozok enni.

Kisietek a szobából, menekülve megint minden elõl. Úgy kapkodok már levegõ után is, mintha tényleg valami nagyon nagy és súlyos valami lenne a mellkasomon. Sokáig nézem az ajtót és ablakokat, de apám nem tör ránk. Ettõl pedig újra megborzongok. Zihálva kapok a tányérért, és menekülök vissza a szobába.

Lassú, módszeres mozdulatokkal készülünk. Kicsit úgy érzem magam, mint egy temetésen. Fura búcsú üli meg az utolsó pillanatokat, gyomrom meg súlyos mázsák. Zavart vagyok, kétségbeesett, és kicsit sem magabiztos. Mégis felemelem az állam, ahogy a lakást magunk mögött hagyjuk, és ahogy puha kesztyûs kéz kulcsolódik az enyémre.

-Készen állsz? - töröm meg a kocsonyaszerû csendet.

-Hagyjuk itt ezt a helyet.

Kézen fogva szállunk fel a vonatra, és még mindig szótlanul ülünk be egy üres fülkébe. Fura hangulat ül közöttünk, és talán ezért is kerülik el az utasok, hogy velünk utazzanak. Melléktevékenységként nekiállok cigizni, és közben gépiesen gyártok a hozzávalókból szendvicset, már-már megállás nélkül.

Kezeim remegnek, és abban sem vagyok biztos, hogy milyen képet vághatok, legalábbis Ryu pár percnyi csend után mellém ül, kezemet megfogva megvárja, míg üressé válik mindkettõ, és maga felé fordít, füstszálamat nemes egyszerûséggel kidobja az ablakon, és végül állam alá nyúlva emeli fel arcom, hogy a szemébe nézzek.

-Magunk mögött hagyjuk ezt a helyet, és azt akarom, hogy minden önvádat hagyj itt te is. Nem lesz tõle jobb, sem könnyebb semmi, csak magadnak ártasz vele.

Súlyos és szúrós szótlanság ül ránk, míg én meg-meg rebbenõ szempillával próbálom elkerülni, hogy könnyekbe torkolljon az egész, érzem arcomat lángolni, és a torkomra forrnak a szavak. Nem értem, miért most? Miért csinálja? Mintha azt kérné, hogy ne vegyek többet levegõt! Szigorú arca megenyhül, és lágyan simít végig arcomon, finoman szólalva meg.

-Nem engedhetjük meg, hogy az, ami megtörtént, az ekkora hatással legyen a jövõre. Romero – olyan lágyan ejti ki a nevem, hogy szinte megborzongok. - Mondd ki. Valós, vélt vagy igazi bûneid gyónd meg. - súgja, mégis mintha kiáltana a vonatkattogás közepébe. - Meghallgatlak, és segítek neked megkönnyebbülni.

Valami forró siet végig arcomon, míg le nem hunyom erõsen a szemem, és el nem zárom a többiek útját. Belekapaszkodok a kezébe, szorítva a karját, és halkan lehelem a szavakat a semmibe, megtöltve azt keserû savval. Feltépem minden sebem, és a késeket megforgatom bennük, mielõtt egy görbe rántással kihúznám belõlük. Elmondom, hogy milyen sérelmek értek a régi idõkben, és milyen nyakatekert módon álltam bosszút, ami véletlennek tûnt másoknak, csak az érintett tudta, hogy én vagyok a dolog mögött, és onnantól még jobban kiközösítettek. Késõbb a megtorlásokról lemondtam.

Hogy a szomszédok állatait elloptam, ha bántották õket. Hogy éheztünk, és hiába nem érzek semmit anyám iránt, loptam neki a boltból, mégha soha köszönetet nem is kaptam érte, gürcöltem, hogy ne kelljen annyit dolgoznia, mégis ha apám felbukkant, engem vetett oda mint egy lerágott csontot. Hogy úgy éreztem, kevés vagyok ahhoz, hogy bárki bocsánatát nyerjem, így kérni sem mertem, beletörõdve tûrtem és nem vártam soha, hogy vége legyen.

Ezernyi gyilkos gondolat, ki nem mondott sértés, keserû bosszú és megbántott büszkeség ömlött ki belõlem még az elõtt, hogy felocsúdhattam volna. Rémtörténetek, horrorok, félrecsúszott és megszegett eskük, amiket magamnak tettem, hogy ne váljak ön- és közveszélyessé. Hogy néha azon kaptam magam, hogy a saját, vagy mások torkát szorongatom. Hogy mindig de mindig féltem, egy gyáva alaknak tartottam magam, magányos gúnytáblának, és mikor végre megtanultam ezt a hátrányt elõnnyé kovácsolni, legszívesebben meghaltam volna, vagy legalábbis a pokolra küldtem volna nem egy embert. Kívántam az atombomba feltalálójának lenni.

Visszatarthatatlanul zúgott ki belõlem, hogy sosem érzem magam egésznek, megfelelõnek, mindenütt egyszerre akarok helytállni, mindent kézben tartani, és amikor túlnõ rajtam az egész, akkor még inkább tökéletes akarok lenni. Hogy annyi állatom volt, amit innen-onnan szedtem össze, és mindet eltemettem, még akkor is, ha az infúziós állványt, mint valami hülye akcióhõs a filmekben, le kellett tépnem magamról. Hogy mindért én vagyok a felelõs, mert ha nem hozom õket haza, akkor a fémes mûkéz nem okozta volna halálukat. Nem kellett volna annyit szenvedniük.

Hogy a szüleim miattam lettek olyanok, amilyenek. Nem kívánt gyerek vagyok, a létezésem is egy tévedés, egy hiba, amelyet nem lehetett jóvá tenni, csak szépíteni. Mert a vászonra egy erõs fekete színt húz az ember, akkor még a vér sem fedi el. Hogy megérdemeltem az utolsó ütésig mindent, sõt néha keveset is kaptam, bár igaz ami igaz, meg kellett volna ölnöm magam az elején...

És Ryu nem szól közbe. Idõközben az ölébe húzott, és szomorú szemmel néz rám, minden szó után egyre sötétebb arckifejezéssel, és keze is amennyire csak tud, magához szorít. Ha elcsuklik a hangom, kapok egy puszit a hajamba, a homlokomra, arcomra, kezemre, vagy csak bátorítón rámmosolyog, és én ott folytatom, ahol abbahagytam.

Mert eddig csak finoman lépkedtünk a vékony jégen meg a porcelánon félve, óvatoskodva, de ha már minden szilánkokban, talán felesleges balettozva vigyázni rá, nem? Hát két lábbal tiprunk a közepébe, és megadjuk a polka módját.

Végül terítékre kerül a kettõnk témája is. Fáj, hogy nem tudom úgy szeretni, nem tudok olyan lenni, amit õ érdemelne, hogy nem tudtam megvédeni, pedig tudtam jól mi jön majd, és el kellett volna küldenem. Hogy miattam szenvedett még õ is. Hogy minden sebe, ami csak van rajta, miattam tûrte el, és annyi szörnyûséget kellett átélnie, amit talán az intézetben soha.

S hogy félek ha évek múltán akadna valaki, aki közelebb lenne hozzá, mint én, akkor nem tudnék nem gyilkos lenni féltékenységbõl. Mert legszívesebben bezárnám valahova, és sose engedném ki, hogy ne essen semmi baja, de ugyanakkor elküldeném, valahova nagyon messzire magamtól, hogy sose történjen meg ez.

És kétlem, hogy apám tényleg meghalt, hogy a hulláját nekem kellett volna elkaparni valahova, mert akárhogy is, a vérem volt, és talán ennyivel tartoztam volna neki, ha már megkeserítettem az életét. Hogy félek, visszatér, és újra bántani fogja Ryut. Hogy engem megöl, és nem látom õt többé.

Nyüszítve markolom a felsõjét, mellkasába bújva elõle, míg elzokogom neki, hogy kisajátítanám, magamnak akarom, hogy vágyom rá, hogy félek eltûnik egyszer mellõlem, félek hozzáérni, mert nem tudhatom, hol fáj neki. Tanácstalanságom is elmondom, miszerint mi lesz eztán velünk, és hogy azt gondoltam, hogy ez után elválik tõlem, vagy használhatatlan leszek, netán Ryu szemében is olyanná válok, mint a szüleimében. Így amikor felajánlotta, hogy apámként kellene viselkednie, rettegés járta át a szívem, hogy már nem kellek neki. Vagy akár félni fog tõlem, tartani, távolságot tartani...

Ugyanakkor gyáva vagyok, amiért nem merem elvenni azt, ami az enyém, amit minden normális fiú elvenne a párjától. Mert ijesztõ az a sok érzés, ami rámtör olyankor, és nem tudom, szabad-e ilyet éreznem, hogy lehetek-e valaha ilyen boldog, mert ilyenkor mindig az jön, hogy apám rámtöri az ajtót, és milliószor megbánom azt is, hogy pete formát öltöttem valaha anyám méhében...

Minden kétely, bizonytalanság, és ciánszerû méreg számon át távozik, és az enyészeté lesz.

-Mi lennék nélküled, Ryu? - lehelem rekedten a mellkasába, nevét áhítattal ejtve ki. - Nincs hal víz nélkül, ember levegõ nélkül, és egy magamfajta korcs Ryu nélkül. Számtalan álmaimban kísért a halálod, hogy ott lógsz abban a raktárban a láncokon, és sikoltozol, amíg meg nem õrülök, majd látom a fényt kihunyni a szemedben... Nem élném túl.

Remegve simulok a reszketõ testhez, ami óvón ölel át, mégis mintha ugyan úgy kapaszkodna belém, mint én õbelé. És után a fülkére mély csend ül. A táj suhan mellettünk, észre sem veszem, hogy a kinti világ sötétbe fordult rég, és a lámpa mesterséges fénye világít meg minket csak. Zötyögve haladunk egy másik ország felé. Szipogásom hangja hallatszik egyedül. Egy reszketõ kéz lágyan simogatja a fejem, és a hátam, átkarolva és elrejtve minden és mindenki elõl.

Feltépett régi és új sebeim belül véreznek, ám most a méreg is távozni tûnik, és Ryu puszta jelenlétével ismeretlen angyal-bûbájjal gyógyírt csepegtet rájuk. Bizseregnek, és már nem is tûnnek olyan elviselhetetlenül nagynak, súlyosnak és fájónak. Gyomromban millió apró görcs kienged, nyakamon olyan izmok engednek fel, melyek talán már a méhben feszültek meg, és... valamiért a levegõ is simább, könnyebb, tisztább. Mély, hosszú sóhaj mossa el a könnyeim utolsó osztagát is, és elfáradva hámozom le ujjam a görcsös ing-szorongatásból, egy meleg nyak köré tekerve két karom.

Puha kéz simít végig arcomon, amíg el nem hátrálok olyannyira, hogy egy kötéssel és egy könnyektõl csillogó, és ezernyi érzéstõl kavargó íriszbe nézzek. Meghatódva nézem, pislogni sem merve, nehogy elszalasszak valami fontosak. Fülsüketítõ csend ül a fülkére a környezeti zajokat leszámítva. Ujjai lepkeszárny-érintéssel simítanak végig arcomon, majd kicsit közelebb húzva a szám sarkára nyom egy csókot.

-Romero. Engedd el õket. - alig hallani hangját, szinte a szájáról olvasom le a szavakat. - Én megbocsájtok neked.

Sosem hittem volna, hogy egy ilyen egyszerû szó, ennyi év után és ennyi gondolat után, ez a kis szó lesz az, amirõl, olyan barázdák simulnak ki arcomon, amit a megannyi gond vésett rá. Sötét árnyak húzódnak el szememrõl, mert a könnyed feloldozás kimosta a szenny mocskát onnan. Nevetséges megkönnyebbülés telepszik rám, akkora, amekkorát még Paolo Rossi halála sem okozott. Ilyen súlytalannak nem éreztem magam soha, ennyire... gondtalannak.

Lehunyom a szemeim, arra a pár pillanatra mindenképp, amíg libabõrös vagyok az érzésektõl, és ahogy felnyitom õket, egy gyengéd, meleg tekintet fogad, mosollyal ajkain. Nagyot nyelve emelem jobbom mutatóujját, hogy ezt a biztos, gyönyörû mosolyt végigrajzoljam, és megrebben a szám sarka, amikor puszit nyom rá. Arcához simítom végül enyémet, ujjaim a hajába túrva finoman, mélyen beszívva illatát, egyszerre érezve magam gyereknek és felnõttnek, de most ez a fura érzés sem akadályoz meg abban, hogy elengedjem magam. Puha csókot nyomok az elõttem lévõ nyak ütõerére, orrommal simítva végig rajta.
Ryu lassan hátradõl az ülésen, én pedig félig rajta, félig a maradék helyen feküdve lehunyom a szemem, és szusszantok. Magamhoz ölelem kézzel-lábbal, arcom hozzáfúrom, és ellazulok. Érzem, hogy alattam Ryu is ellazul, légzése egyenletessé válik, és a szempillája sem rebben már.

Elgondolkozva nézem a vonásait, az apró nevetõráncokat a szeménél és a szájánál, a halovány borostát arcán, a kócos tincseket, amiket nemrég túrtam össze, a hosszú szempilláit, és a lágyvonású ajkait... lassan emelkedek fel róla, vigyázva hogy ne ébresszem fel, majd arca felé hajolok, és egy végtelenül puha, mézédes csókot lopok ajkairól, mint ahogy valószínûleg Csipkerózsika ajkait szûztelenítették meg a mesében.

Visszahanyatlok az ölelésébe, és lehunyom a szemeim, hallgatva a szívét, a légvételeit, és a vonat kattogását, amíg ez a sok összhangban lévõ ritmus el nem altat.

A tekintete fénytelenné válik. Ilyen lehet a pillantása a megtört idõseké, akik már csak a Kaszásra várnak… fáj így látnom. Piszkosul fáj.

Elfordítja a fejét majd az oldalamhoz fészkelõdik, a combomat átölelve közben majd lehunyja a szemeit és szívszaggatóan felsóhajt.

- Csak egy kicsit…- súgja, én pedig ellágyulva bújtatom ujjaimat puha tincsei közé, hogy álomba cirógassam…

Egyetlen szerelmem… milyen sokat kell szenvednie… ha csak egy kicsit is könnyíthetnék a lelkén, örömmel adnám oda a megmaradt szememet is.

Hosszú ideig cirógatom ébren, figyelve közben az arcát, fáradt, nyûgös vonásait… majd lassan engem is elnyom az álom.

Megmoccan mellettem egy test, én pedig szinte azonnal felriadok. Egy szipogó Romero pillant rám könnytõl nedves szemekkel, én pedig gondolkodás nélkül a karjaimba vonom. Csitítom, ringatom, cirógatom, amíg megnyugszik, õ pedig úgy simul az ölelésembe, mintha oda született volna.

- Csak egy álom volt. Semmi baj.- súgom elmélyült, megnyugtató hangon, és ahogy múlnak a percek, úgy nyugszik meg lassan. Puha csend ül közénk, óvón burkolva be minket, és egy végtelenségnek tûnõ idõ telik el, míg halk, rekedt, megtört hangon megszólal.

- Sose ölelt engem így senki…- súgja, nekem pedig meglódul a szívem. Hirtelen a szemem is égni kezd, de nem engedem, hogy elhatalmasodjanak rajtam az érzések. Most nekem kell erõsnek lennem, nekem kell támaszt nyújtanom… így hát óvatosan sérült karommal és átölelem, majd lágy csókot hintek a feje búbjára.

- De most már van, aki mindig átöleljen. Aki itt lesz veled, és meghallgat.- súgom, mire újra rázni kezdi a zokogás. Keservesen pityereg, a felsõmet markolászva közben eddig nem látott erõvel. Teljesen összetörik, teljesen feltárulkozik nekem. Már nem is próbálja takargatni a könnyeit…

Én pedig megnyugszom egy kicsit, amiért engedi, hogy a lelke legmélyére lássak.

- Sírd ki magad. Ne tartsd vissza.- búgom, õ pedig perceken keresztül megállíthatatlanul, keservesen zokog. Kiadja magából az eddig elfojtott, felgyülemlett érzéseket. Teljesen hozzám simul, egész testével hozzám préselõdve. Lágyan cirógatom, ringatom, és hosszú, hosszú percek múltán elfogynak a könnyei. Lassan nyugszik meg, ebben a pillanatban pedig leginkább egy megtört öregembernek látszik. Olyan fiatal, mégis annyi mindenen keresztülment már… ennek nem kellene így lennie. Nem helyes, hogy egy gyerek ennyi borzalmon menjen keresztül…

- Elmegyek, lezuhanyozok, jó? Kaját találsz addig a hûtõben.- recsegi elhasznált hangon, és bár szívem szerint mennék vele, hogy egy pillanatra se hagyjam magára, de tudom, hogy szüksége van most egy kis idõre. Így hát beleegyezõ sóhajjal engedem el, õ pedig lassú mozdulatokkal tápászkodik fel, pizsamát keres a szekrényben, cigire gyújt, a kezébe kapja a gyógyszeres üvegcsét, majd eltûnik a fürdõben. Aggódva nézek utána.

Végül fáradtan kelek én is fel, hogy a konyhába menjek és valami kaja után nézzek, de a torkomban a gombóc nem engedi, hogy bármit is egyek. Ezért inkább csak egy bögre teát veszek magamhoz, azt kortyolgatom el egy cigi társaságában, hallgatva közben a csendet.

De ahogy mindkettõ elfogy, és a fürdõszobából továbbra sem hallatszanak hangok, tétován veszem hát arrafelé az irányt. Halkan nyitok be, de azonnal megnyugszok, ahogy meglátom a zuhanyfülke sarkában kuporogva. Ó Romero, hogy lehetne ezt rendbe hozni…?

Belépve lassan vetkõzni kezdek, õ pedig békésen kíséri szemmel a mozdulataimat. Majd bemászok mellé a fülkébe, vigyázva, nehogy a fejemet érje a víz és lassan lekuporodok mellé.

Halvány, õszinte, meleg mosollyal nézek rá, kezeim pedig maguktól útra indulnak. Ki tudja, már hányadszorra járom végig az utat, végigcirógatva minden jól ismert sebhelyet. Hihetetlen, hogy ennyi mindennel a háta mögött még mindig itt van, itt áll és küzd. Lenyûgözõ. Csodálatra méltó.

Lehunyja a szemeit, én pedig csodálattal barangolom be az arcát, majd hajába túrva tûröm el rakoncátlan tincseit. Lágy puszit hintek szemhéjára.

- Gyere, mosakodjunk meg és menjünk, mielõtt megfáznál.- javaslom, õ pedig biccentve engedi. Fél kézzel, lassú, simogató mozdulatokkal kezdem mosdatni, õ pedig mozdulatlanul tûri. Kutató pillantása a szememet fürkészi, megannyi ki nem mondott kérdés csillan benne.

Mindent tudó mosollyal segítem fel, közben kis híján elcsúszva, de sietve felém nyúl s óvón ölel magához. Borzongva simulok hozzá, élvezve, ahogy ujjai finoman cirógatnak. Közben arcát a nyakamba fúrja, én pedig szinte érzem a bõrömön szapora szívverését.

Majd elzárva a csapot kilép, engem pedig a karjaiban emel ki a kádból. Mosolyogva figyelem, ahogy vizesen felöltözik, majd egy törülközõt csavar körém és felkapva a hálóba szállít. Gyengéden fektet le az ágyra, én pedig kérlelõen hajolok felé. Ezúttal nincs a mozdulataim mögött semmilyen hátsószándék, egyszerûen csak hiányzik… de õ elhátrál, elfordítja a fejét, én pedig ebbe belenyugodva hanyatlok a párnák elé. Most semmit nem szabad erõltetni, még akkor se, ha sajog a szívem…

Végül a pizsamámat nyújtja felém, és ahogy elveszem tõle, elfordulva gyújt rá, majd megint eltûnik. A gondolataimba mélyedve, lassú, megfontolt mozdulatokkal öltözök fel, vigyázva a sebeimre. Persze Romero megint robotolni kezd, takarít és fõz végeláthatatlanul. Engem pedig újra elfog a félsz. Aggódva kísérem szemmel, mikor behozza a vacsorámat, és míg én tömöm a fejem, áthúzza az ágyat, szellõztet, újabb cigire gyújt…