|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| vicii | 2022. 01. 21. 14:20:30 | #36121 |
 Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Életem értelmének)
Mélyen magamba fojtott keserűségem vulkánként tör ki, láva helyett könnyeket ontva magából. Elkeseredetten zokogok, az érzések kaotikusan peregnek bennem, képtelen vagyok kiigazodni azon, ami most bennem tombol. Annyi impulzus… annyi érzés… egyesével kell lefejtegetnem majd a rétegeket, hogy újra megértsem saját magam. Mintha… elvesztettem volna önmagam az elmúlt évek során… csak egy kiüresedett báb vagyok, árnyéka régi valómnak. Azt hittem, Romero közelsége elég lesz, hogy újra a régi legyek, de rá kell döbbennem, hogy az már sosem fog megtörténni. A történtek éket vertek közénk… nekünk pedig meg kell tanulnunk, hogyan hidaljuk át azt a távolságot és találjunk egymásra újra.
Erős karok fonódnak körém, én pedig tiltakozom, mikor az ölébe húz. Testének melege szinte perzsel, égeti a bőrömet, ahol hozzám ér. El akarok bújni egy kő alá, mert a szégyen elemi erővel ér el. Ő viszont csak ölel kitartóan, a hátamat és a hajamat simogatja gyengéden, finoman dülöngél velem.
- Ryuu… Ryuu, ne… én…
Csak elmosódottan hallom a hangokat. Arcomat a mellkasába fúrva próbálok elbújni a rémült szempár elől, de nem enged, arcomat a két tenyerébe fogva gyengéd erőszakkal fordítja maga felé a fejemet.
- Ryuu… nem tudtam hamarabb eljönni. Feltartottak – mondja bocsánatkérően, a rá jellemző karcos, mély hangon. Úgy kapaszkodom a szavaiba, mintha csak azok menthetnének meg a fulladástól. – Én… huh. Sokat változtam, Ryu. Én nem akarom, hogy engem így ismerj meg. Hogy láss úgy, amilyen most vagyok – súgja elhalóan, én pedig kétségbeesetten kutatok a tekintetében válaszok után, de pilláival zárja el őket tőlem. – Bármit megtennék érted. Tudod? És az egyedül töltött idő alatt kiderült, hogy tényleg bármit. Nincs olyan, amire érted nem lennék képes – súgja, a szavakat mintha erőszakkal kellene kipréselnie magából. A homlokát az enyémnek dönti, de még mindig nem néz rám, amitől rémület kerít hatalmába. – Túléltem ezt az ezer napot Nélküled, és bármennyire szeretném ennek emlékét is kitörölni, nem tudom. Én… - felsóhajt, kétségbeesetten, fájdalmasan, én pedig ajkamba harapva epedve várom a folytatást.
- Én csak be akarom csukni a szemem, és meg nem történté tenni az egészet. Mindent. De nem tudom. Minden itt van bennem. Érted? Nélküled töltött órák, percek, dolgok, amiket sosem akarok bevallani, mert akkor nem tudom mit tennél vagy mondanál. Csak azt akarom, hogy légy itt, mert ha nem látlak – végre rám néz, a tekintetében pedig sötétség kavarog, és valahol mélyen, eldugva találom csak meg benne a régi fényt. – ha nem látlak, rettegek. Ha nem érinthetlek meg, akkor olyan, mintha fantom lennél, ami bármikor megint eltűnhet.
Kimondja azt, amit én is érzek, amit nem tudtam szavakba önteni. A szemem könny csípi, az arcomra csordul, és ahogy forró ajkaival lecsókolja bőrömről, a mozdulatban annyi kedvesség és melegség van, amibe az egész lelkem beleremeg. Reszketegen iszom magamba minden apró, kedveskedő mozdulatát, ahogy arcomat cirógatja pilleszárnyszerű érintéssel, a hajamat morzsolja ujjai között. Melegség jár át.
Ki akarom mondani a kimondhatatlan, elé tárni a megfogalmazhatatlan, de a szám száraz, a torkom kapar, ajkaim sikertelenül próbálnak betűket formálni, de még nincs itt az ideje, még nem mondott el mindent.
- Olyan dolgokat tanultam, láttam, csináltam, amiket… Amikor megtanultam, el akartam mesélni, de hogy milyen okból tudom őket és mire használtam… - arcán fájdalmas fintor suhan át, a tekintetében valami szörnyű kín árnya, de csak egy pillanat az egész. Mély sóhajjal rendezi a vonásait, páncélt öltve, eltakarva előlem az igazságot. – De erősebb lettem, tudod? És bármitől meg foglak védeni Ryuu. Ezért soha, tudod, soha nem mehetsz el egyedül. Sehová sem. Mit csináltál addig egyedül? Tanultál valamit? Voltál valakivel? Megváltoztál te is, tudtad, Ryuu? Ha megint el kell menj, akkor nagyon sok vér fog folyni, és sajnos igen kevés önuralmam van, és nagyon rövid mantrám, hogy eldöntsem előre, kié lesz az.
Tiltakoznék, közbeszólnék, de nem enged, határozottan tart tovább, ujjai hegye a bőrömbe mélyednek, én pedig megpróbálom lefejteni őket magamról, mert lassan az állkapcsom is belesajdul a szorításába, de hiába, nem jut el hozzá a próbálkozásom. Furcsa szikrák táncolnak a szemében, a hangja pedig újra hűvösen magabiztos lesz, mint mostanában mindig. Érzem újra fellángolni irányából a dühöt, a teste megint pattanásig feszül. De észbe kap, elhúzódik kissé, lehunyt szemekkel mély lélegzetet vesz, majd kissé higgadtabban néz vissza rám. Végre észreveszi szabadulási kísérletemet és elenged, én pedig megkönnyebbülten simítok sajgó arcomra.
- Szóval igen. Sok minden történt, Ryuu. És… Én nem csalódtam benned, mert tettük, amire akkor képesek voltunk. És már tudjuk, hogy az akkor kevés volt. Hát előre léptem, és már nem vagyok gyenge. Tudod, Ryuu? – kérdi mély, karcos hangon, furcsa rideg éllel, amitől még a pihék is égnek merednek a hátamon. – Ha valaki nem tetszik, megfenyeget, vagy olyat tesz ami nem tetszik, nem kell eltűrnöd, sem magadba fojtanod. Erős vagyok, és nem tud már semmi és senki megtörni. Senki – mondja, az utolsó szót nyomatékosan, vad tűzzel a szemében, nekem pedig nyelnem kell. Sötét gondolat kúszik a tudatomba, iszonyatos balsejtelem. – Csak te. Te vagy a legnagyobb támaszom és gyengém is, Ryuu. Mindenedet akarom, kiszipolyozni, magamnak és senkivel sem osztozni. Amikor lent nevetsz, más is látja, amikor kint kifújod a füstöt – ragadja meg újra az arcomat, satuként szorítva az álkapcsom. – a leheleteden akarok élni. A könnyeiddel szomjam oltani, forró vágyaddal étvágyam, s ha fázok, véreddel takarózni – törnek ki belőle a szavak, arcán vad vágyakozás, rajtam pedig borzongás fut végig. A vágya olyan elemi és elsöprő, mint egy veszett vadé. – Mindened akarom. Mert tudom most már, milyen nélküled, és neeem, még egyszer ilyet nem.
Ahogy erőteljes mozdulattal hátralök és elterülök az ágyon, a szívem őrülten kezd verdesni. Lélegzetvisszafojtva, mozdulatlanságba dermedve nézem, ahogy felpattan, majd a földön heverő zakóból előhúz egy fegyvert. Ellenőrzi a tárat, majd újra az ágyhoz lép, fél térddel fölém ereszkedik, majd határozott mozdulattal a kezembe adja a fegyvert. A hideg fém súlyosan simul a tenyerembe, szinte égeti a bőrömet. Romero a fegyvert tartó kezemre markol, majd ahogy saját maga felé fordítja, a szívem kihagy egy ütemet. Levegő után kapok, ahogy a homlokának szegezi a pisztoly csövét, én pedig lassan a pánik szélére kerülök. Ellenben Romero egész beszélgetésünk alatt most tűnik a legnyugodtabbnak.
- Tudom, ó, igen, Ryuu, pontosan tudom, mi lettem. És nem akarom, hogy ismerd. Nem azért, mert titkos, előtted semmim sem titok, ami az enyém, az a tiéd is. Az életem is. Ha sok, ha fáj, ha bántalak, vagy ha nem érzed biztonságban magad, azt akarom, hogy használd – zengi ellentmondást nem tűrő hangon. Nagyra tágult, rémült tekintettel nézek eszelősen villogó szemeibe. A hangomat keresem, és mikor végre megtalálom, akkor is csak egy vékony, rekedt próbálkozásra futja, de közbevág.
- Mindig fejre, érted? A fejlövés halálos, és biztos. Ha bármi… Ha… - a lendülete megszakad, a magabiztos pajzsa megrepedezik. Elengedi a kezem, ami a fegyvert markolva erőtlenül hullik a takaróra. A szemembe néz, amikben már újra könnyek gyűlnek. – Szeretlek Ryuu. Ne hagyj magamra soha többet, és nekem az elég lesz. Nem kell bíznod bennem, sem szeretned, sőt hozzám se szólnod, csak ne dobj el – könyörög kétségbeesetten, a pajzsa végleg szilánkokra törik, a tekintete kétségbeesetté és zavarossá válik.
Felnyúlok, testem reszketéséről tudomást sem véve simítok az arcára, majd hajába túrok. A gumi ujjaimba akad, a tincsei pedig kibomlanak és aláhullnak, én viszont élvezettel túrok selymes hajába, majd belemarkolva húzom le magamhoz egy csókra. Felkínálom magam, ő pedig vadul csap le ajkaimra. Követelőzve csókol, nyelve erőszakosan furakszik a számba, és én örömmel hagyom, hogy birtokba vegye. Alsóajkamba harap, a fájdalomra megrándulok, Romero pedig torokhangon felmorranva nyalintja le kibuggyanó véremet. Végül megszakítja a csókot, de mielőtt eltávolodhatna, visszahúzom magamhoz. Érzem, ahogy a teste megfeszül, de mikor megnyugtatóan a haját kezdem cirógatni, elernyedve simul hozzám, arcát a nyakamba temetve. Féloldalasan fekszik rám, hogy ne a teljes súlyával szegezzen az ágyra, én pedig hálás vagyok a figyelmességéért.
Nem szólok, csak hagyom, hogy puhán körülöleljen minket a csend. A szívem még mindig őrült ütemben ver, a testem finoman reszket. A gondolatok sebesen kergetik egymást a tudatomban. Még mindig a történtek és a hallottak hatása alatt vagyok.
- Félsz tőlem? – kérdi halkan, karcos hangon, valamiféle furcsa, felismerhetetlen éllel. – A szíved őrült ütemben ver – simítja a kezét mellkasomra, én pedig hevesen markolom meg a rajtam nyugvó kezet, hogy kapaszkodóra leljek benne.
- Csak az rémít halálra, amit kérsz tőlem – súgom reszketeg, el-elakadó hangon. A gondolat, hogy azt várja tőlem, kioltsam az életét… beleremeg a lelkem is. Páni félelem fog el már csak attól is, hogy elképzelem.
Pedig a gondolatra, hogy majd egy napon nem tudja féken tartani az ösztöneit és az ő keze fogja kioltani az életem, meglepő nyugodtság fog el. Örömmel adom oda az utolsó csepp vérem is, ha ezzel szomját olthatom.
De ha ő kéri, hogy fordítsam ellene a fegyvert, meg fogom tenni. De csakis azért, mert nem hagyhatom újra magára. Nem halhatok meg én előbb.
- Ha valaha is meghalsz, veled halok – lehelem a szoba csendjébe. Ha rákényszerülök arra, hogy megtegyem a kimondhatatlant, rögtön utána megyek. Mert egy percet sem élhetek ebben a világban nélküle. Ha meg kell majd tennem, cafatokra fog szakadni a lelkem, de akkor is képesnek kell lennem rá.
Megszorítja a kezem, még közelebb húzódik hozzám, én pedig arcomat kibomlott, kusza hajzuhatagába temetem.
- Nem változtál semmit – súgom a tincseibe újra, mire finoman megrándul. – Irányomba nem. Ahogy én sem változtam az irányodba. Nem számít, mit tettél vagy kivé váltál, én akkor is szeretlek, Roro – felé fordulok, két karommal ölelve át a fejét, mellkasomhoz szorítva, elbújtatva egy kicsit a világ elől. Egy pillanatra elhiszem, hogy meg tudom védeni a világtól, még ha csak illúzió is az egész. – Többé már nem kell egyedül cipelned. Újra itt vagyunk egymásnak.
Rám néz, tekintetében valami szokatlan csillogás, remény talán.
- Másként fogsz rám nézni – mondja vádló, karcos hangos, a tekintete másfelé rebben, én viszont kitűrök néhány rakoncátlan hajtincset az arcából, ezzel újra magamra vonva a tekintetét.
- Csak bízz bennem – súgom, homlokomat az övének támasztva, közvetlen közelről nézve a szikrázó szempárba. Tudni akarom. Tudnom kell, mi minden történt vele. Megőrjít a tudatlanság. Tudnom kell minden apró részletet, hogy még jobban gyűlölhessem a világot. Hogy átvegyem a fájdalmának egy részét. Hogy jobban megértsem őt.
- Miután elfogtak a peronon, kórházba vittek – mondom halk, de magabiztos hangon. A tekintete nagyra tágul, arcán rémült grimasz fut végig. Hátrahőköl a szavaimtól, a fejét ingatja, én viszont nyugodt arckifejezéssel folytatom. – Tudtam, hogy onnan van a legnagyobb esélyem megszökni, de az ágyhoz voltam bilincselve – viszolyogva próbál kibontakozni a karjaim közül, a tekintete kétségbeesetten rebben ide-oda. Elfordul, én viszont erősen kapaszkodom belé továbbra is. A hátához simulok és a mellkasát karolom át, arcomat a bőréhez préselem.
- Megpróbáltam elszökni, közben pedig sokakat megöltem – folytatom, közben pedig érzem, ahogy ölelő karjaimat próbálja lefejteni magáról.
- Ryuu… hagyd abba – kérlel rekedt hangon, szinte kétségbeesetten, de elszántam magam. Azt akarom, hogy tudja. Tudnia kell.
- Majdnem sikerült, de leszedáltak. Onnantól nyugtatózni kezdtek, és már esélyem sem volt. Visszavittek Japánba. Először dühös voltam és őrjöngtem, hónapokon keresztül.
Érzem, ahogy a teste finom reszketésbe kezd, a lendülete alábbhagy, már nem próbálja lefejteni magáról az ujjaimat akkora elánnal. Homlokomat a hátának döntöm, úgy mesélek tovább.
- Dühös voltam mindenre és mindenkire. Kárt tettem mindenben, amiben csak tudtam. Állatként viselkedtem. Még több gyógyszert kaptam, szinte alig tudtam magamról. Mikor elmúlt a düh, már csak a kétségbeesés maradt – súgom megbicsakló hangon, de megköszörülöm a torkom és úgy folytatom.
- Ryuu… ne… - nyüszíti reszketve, most már mozdulatlanul.
- Nem ettem és nem ittam. Mivel nem tudtam véget vetni az életemnek, a lassú halált választottam. De azt sem engedték. Infúzióztak és szondán keresztül etettek. Ezért a végén úgy döntöttem, bosszúból szörnyet szabadítok rájuk – súgom a bőrébe, elkerekedett szemekkel élem újra a történteket, átadom magam az emlékeknek. – Átadtam magam az őrületnek, mert azt hittem, nem látlak többé. Vérbe akartam borítani mindent.
Nem szól egy szót sem, én pedig finom csókokkal kezdem beborítani a hátát. Először megrándul, de aztán elernyedni látszik.
- Nélküled semminek nem volt értelme. Mindenkit, aki a közelembe jött, megpróbáltam megölni. Még beszélni sem voltam hajlandó. Állattá váltam nélküled.
Ajkaim a nyakszirtjére kúsznak, finom, ártatlan puszikkal hintem be ott is, és látom, ahogy megborzong.
- Nélküled nem volt értelme semmi újat megtapasztalni. Rajtad kívül nem akarok senkit ismerni.
Végre megmoccan, rám pillant a válla felett, bizonytalan, de villogó tekintettel. Meleg mosolyt küldök felé.
- A tiéd mindenem. Önként adom – súgom áhítattal, a szeme felszikrázik, a következő pillanatban pedig már felettem van. A csuklóimat fájóan markolja, arcán elemi vágy, valami olyasmi iránt, amit nehéz megértenem. – Ha a vérem kell, idd. Az utolsó cseppje is téged illet – súgom földöntúli mosollyal, sugárzó arccal. Csak egy egészen rövid pillanatig habozik. A következőben pedig vadul a nyakamba mar, a fogai a bőrömbe vájnak, a vérem kiserken, ő pedig mély, állatias morgást hallat. Fojtott hangon nyögök fel, a testem összerándul, majd oldalra fordítom a fejem, ezzel még több helyet biztosítva neki. A vér erőteljes szaga tölti be a levegőt, Romero pedig nyelvét járatja végig a seben.
- Enyém – morogja a bőrömbe karcos hangját, én pedig ajkamba harapva fojtom magamba a feltörni készülő nyögéseket, ahogy tovább harapdálja nyakam érzékeny bőrét. A fognyomok mellett néhány apró, vörös folt is helyet kap, a testemben pedig a fájdalom mellett a kéj is ébredezni kezd. Megborzongok, ahogy fülembe nyal, majd fülcimpámat kezdi végigharapdálni. A testem összerándul, a csípőm ösztönösen felfelé lendül, ahogy a vágy forrón odakoncentrálódik, de az áhított test messze van. Vasmarokkal szorítja a csuklóimat, esélyt sem adva, hogy hozzáérjek vagy hozzásimuljak. A következő hangosabb, kéjes nyögésnél viszont megtorpan. Pihegve, kipirult arccal nézem, ahogy elhajol tőlem. Kibomlott tincsei majdnem az arcomat csiklandozzák.
- Képtelen vagyok uralkodni magamon, Ryuu – súgja fojtottan, vágytól izzó szemmel.
- Együtt találunk megoldást – ígérem neki, de látom a tekintetében a kétkedést. Eltávolodik, leül az ágy szélére, majd az arcát a tenyerébe temeti és lassan, mélyeket lélegzik. Felkelve az ágyról összeszedem a cigisdobozt, rágyújtok egy szálra, majd megállva előtte felé nyújtom a füstölgő rudat. Hálás mosollyal veszi el és szív belőle mélyet.
Gyújtok magamnak is egyet, majd leülök mellé. A vállunk összeér. Ahogy mélyet szívok belőle, a mentolos füst kaparni kezdi a torkomat, én pedig fojtottan köhögök.
- Menjünk el innen – sóhajtom aztán a szoba csendjébe, a távolba meredve. – Menjünk el messze.
- Kockázatos – sóhajtja, kutató pillantásomra pedig végül csak vállat von. – De nem maradhatunk örökké egy helyben.
- Keressük meg a magányos kunyhónkat – dőlök a vállának, orromon keresztül kiengedve a füstöt mosolyt küldök felé. Viszonozza. – Elvihetnél a szülőföldedre – vetem fel az ötletet. Egyszer régen megígérte, hogy elvisz oda. Megkaptuk a második esélyt, többé nem szabad halogatnunk semmit.
|
| Laurent | 2021. 12. 01. 16:27:30 | #36078 |
 Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: Korpuszom lelkének (vicii)
- Menjünk enni.
A tekintete, annak ellenére, hogy most esett szét kezeim között millió darabra, mégis azt mondja, hogy jár a fejében sok-sok gondolat és foszlány, minek nem lenne ott a helye. Ezzel most nem fogok tudni semmit se kezdeni. Felé nyújtom a kezem, és megnyugtat, hogy azonnal csatlakozik hozzám. Mi össze tartozunk, tudod Ryuu? Megmosolygom, ahogy nagy lendülettel lop a cigimre rá, köhécselve, én pedig kissé elmélázok a nosztalgikusan gyönyörű mozdulaton, ahogy ajkaihoz emeli és lecsókolja.
- Talán le kellene szoknod – ez a megjegyzés is teszt. Hogy kinek? Nem tudom, Ryuu…
- Ne viccelj. A célom, hogy tüdőrákban patkoljak majd el, mert a begolyózás nem nekem való.
Együtt kunkorítunk mosolyt erre. Az épület előtt egy kispadon együtt szívjuk el a szálat, mint egy békepipát. Látom, ahogy minden szippantásnyi idővel egyre idegesebb lesz, egyre tágabb a pupillája, és van ez a nekem egyre feltűnőbb szokása. Az ujjaival mintha a húsában zongorázna. Megőrjít ez a mozgása. Még nem tudom, hogy ez jó-e. Vállammal biccenek az övének, mire mintha révületből pillantana fel rám.
- Minden oké?
- Csak újra hozzá kell szoknom a szabadsághoz.
Azzal feláll, karcsú alakját a lenyugvó nap utolsó fénye úgy világítják meg, mint egy fundamentumot. Narancs lángcsíkok nyaldossák, kacéran illannak rajta ahogy moccan. Lelki szemeim előtt röpke pillanatra felvillan, hogy vajon lángok között, amikor igazi lángnyelvek nyaldossák testét…
Felállok. Belém karol, s együtt vágunk bele a világ mocskába. A hely pont olyan, mint a honlapjuk képei hirdették. Elégedetten biccentek. Sokan vannak, erről tudtam, az arcokat lopva figyelem, vizslatom. Ismerős gesztust keresek, pillantást ami felismer, mozdulatot, ami telefonért nyúl… Az, hogy Ryuu közel ül hozzám, megnyugtat nem csak engem. A rendelés leadása után Ryuu kuncorászik. Hogy mennyire izgatja ez a libidómat, ez az incselkedő hang…
- Láttad hogy nézett ránk? Tuti gengsztereknek néz minket – ezért kell nekem, Ryuu. Mert mindig lát jó dolgokat a világban. Amikre az én szemem már immunis.
- Túl messze nincs az igazságtól – lássuk be, pont úgy nézünk ki mint egy keresztapa film főhősök.
Rávigyorgok, és kicsit igyekszem ellazulni. A fura koktél amit rendelt Ryuu nekem, kicsi esernyővel igazán nem az én látványvilágom. Mennyivel jobb lenne ezt róla leinni, belőle kicsókolni
- Ne olyan gyorsan, be fogsz rúgni – tetszik, hogy így el tudott Ryuu lazulni, igazán jó ötlet volt ez a kiruccanás.
- És mi rossz van abban? Talán kihasználnád a helyzetet? – Ó, Ryuu nem is tudod, mennyire és hogyan, hány féle módon tudnám… a kezed a combomon gyötörni, és imádni is. - Nem lenne ellenemre.
Forró lehelete az agyam alatti kis tudatot cirógatja, elködösíti és kezdi megbomlasztani. A puha ajkai, amik most biztos a koktéltól is bódítóan édesek a nyakamon majszolnak, minden idegszálam minden figyelme a szájára korlátozódik. Mély levegő, Romero. Méééély levegő. Ha itt erőszakolnám meg az asztalon, az ennyi ideig pórázon tartott és fogva tartott belső vadállatom nem tudom, mit csinálna.
Figyelem, ahogy a lelkem pajkos fele somolyogva néz rám pillái alól, ahogy nyel egyet, az ádámcsutkája izgatón liftezik egyet, érzem hogy megint új éhség kucorodik belém, és hiába előttem a tányér, nem csillapítja. Nem segít, hogy a hangja, az illata, az érintése betölti ezt a kis boxot. Lehet hogy nem volt jó ötlet ez a hely. Még túl korai. Nekem. Érzem, ahogy lassan váltok át a ragadozóba. Sokáig voltam űzött vad, és igen, élvezem, hogy én vagyok az aki most már másokat űz.
- Ennyire ízlik?
- Fantasztikus. Még a végén újra megszeretem az evést.
Helyes. Jó válasz, Ryuu. Belül dorombolok. Annyira vékony, sovány, hogy szinte szögletes ami régen hajlékony és puha volt. Ezen dolgozni kell. A táplálék mint olyan már nem okoz semmilyen érzelmi hullámot bennem. Nincs fura szaga, nem találok méregre utaló nyomokat, és az észrevétlen kicserélt ezüst villa sem jelez. Azt hiszem… Azt hiszem ez a táplálék már nem fogja szomjam sem csillapítani. Valamire szükségem van, valami, ami…
- Mondtál valamit? – felnézek, a szomszéd asztalnál a lárma nem elterelés, de ez a tizedmásodperc amíg nem Rá figyelek, megint csak vesztettem valamit Tőle, belőle…
- Csak hogy milyen jóképű vagy.
Habzsol, és ennek örülök. Tudom nem ezt akarta mondani, vagy nem is ezt mondta. A hangját egy üvöltő emberekkel teli koncertarénában is meghallanám, bárhol is suttogja el bánatát. De ebben az állapotban nem tudok most segíteni. Talán nem is jó ötlet ennyi alkohol máris elsőre. Nem akarom, hogy ebbe meneküljön előlem, vagy más elől…
- Ha így folytatod, úgy kell visszacipeljelek – ő pedig csak válaszul hanyagul kuncog rám.
- A karjaidban, mint egy hercegnőt? – és felnevet, fesztelenül, lazán, én pedig úgy érzem, hogy tőrt forgatnak bennem. Le akarom lopni kacajod, hogy másé ne lehessen, szemed csillogását, ötvös munkával aranyba foglalni. – Hé, Romero, - fókuszálok, iszom lényét. - tudod, hogy végződik a vicc? Két félszemű iszogat egy bárban – szemöldököm kicsit feljebb csúszik, de megmosolyogtat ez a gyermeki viselkedés – Szerintem az egyik leszopja a másikat, de az még kérdéses, melyik.
És néz rám, lobogó íriszekkel, arca kipirult, és olyan gondtalan. El akarom lopni, magamévá tenni, érzem ahogy ujjaim az ülőgarnitúrába markolnak, hogy ne benne tegyek kárt… amikor rárabolok. Nem érdekel itt-ott elhaló és pusmussá váló hangok gazdája, nem veszélyesek számomra vagy ránk. Kell nekem Ryuu. Olyan, mint egy doboz nyugtató és egy adrenalin fröccs egyben. Mindene kell. Az új és régi dolgok is. A gondolatok a fejéből, a hangok, ahogy hallja a világot, a másik szeme világa, az illata, az érintése… Magamhoz húzom, bár magamba tudnám gyömöszölni, elfogyasztani, kisajátítani.
- @&>…
Távoli morajként jut el a világ agyamig, és az ösztönök nem hagynak cserben. Tudom, hogy néznek, méregetnek, felbecsülnek minket. Ez a tekintet az enyém, kutyák! A ködös „még!” tekintete, elnyíló ajkak, a nyakán gyorsan lüktető vékony bőr.
- Menjünk, mielőtt itt fallak fel.
És nem tudom, ki mondja ezt. Aki a sóhajára vagy aki a vérére vágyik. A személyzetnek csak bemondom a szoba számot, mire számlázzák a fogyasztást, és tekintetem már az evakuációs útvonalat lesi. Nyak kissé behúzva, vállak hátra, áll előre, szemek alulról fölfelé, jobbról balra mindent átnéznek. Most tényleg VIP vendéget viszek, és itt nem lesz helye malőrnek.
Lift. Végre. Ahogy elindul, mivel a legtetejéig meg se áll, van időnk. Ryuut felmarkolom, látszólag alig áll a lábán, fókuszában és íriszében magamat látom. Bújik, szinte dorombol, lassan elönt a forróság. Nem tudom, mikor került az ölembe, de ahogy vágyunk ruhán át összeér, fogaim között szűrve a levegőt próbálok józan eszemnél maradni.
A siker esélye 5%. Az ajkai a koktéltól édesek és lédúsak, nyelve kacér és izgató. ügyes kis ujjai mint régen, most is a hajamban túrnak, látom, tényleg imádja őket. Amerre elhaladnak kis ujjai bizseregni kezd a fejbőröm, valami tompa zúgást hallok. A lift talán? Az íze mint az illata. Édes és mámorral teli, gyönyöröket és földöntúli afrodiziákumot kacag felém. Hörögve tépem azt a szart, ami közénk mer állni. A bőrét akarom, és most akarom. Mindenütt látni, érezni, újra végigsimítani rajta, megnézni hogy változott-e amióta nem láttam.
- Romero… ne itt…
A hangja lassan formál értelmet bennem, és én tényleg igyekszem, Ryuu, de… Mintha a karomat tépnék le, úgy húzódom el. Igaza van. Ha nem hagyom abba, nagyon gyorsan mehetünk valami csodatevőhöz aki megpróbál összefércelni hideg pengémmel a nyakán.
Hosszú léptekkel haladok a lakásig, és minden megtett lépésnél mantrázok, hogy a józan eszem visszanyerjem. Acélból kell valahol legyek, ott lent leszámítva valahol máshol is, hogy amíg a nyakam tünteti ki figyelmével. Ja, nem. Mégsem.
Fújtatva kapom fel, és olyan lendülettel nyitom ajtót lábbal, hogy nem kell visszafordulni becsukni se. Pár évnek tűnő ezredmásodperc, és végre ott van. Vízszintesben, széttépett felsőben olyan izgatóan néz ki, mint egy szukkubus akit azért küldtek, hogy eszemet és életemet vegye. Felém nyúl esdeklőn, és ez a látvány örökre retinámra ég.
- Ro… ro… Roro…
Nem vagyok szerzetes. Összefogom kezeit, hogy ne vigyen teljesen el Esztelen földre, és nekiesek a vacsorámnak. Imádom a bőrét, a lényét, a lelkét, becézgetem, és zsongok hangjától, bódító lényétől. Mint aki sose kaphat eleget az anyagból. Mezítelenül fekszik előttem, két kezem között, mint egy madár, egy törékeny, de veszélyes madár. Egy óvatlan pillanat, és a másik szemem is elveszi. Vagy már elvette? Fémes ízt érzek a számban. Zúg a fülem, csak Ryuu hangjára van hangolva a világom. Megállok, hogy végignézzek rajta, és gyönyörű. Piheg, vöröslő, vággyal és kérleléssel teli. Egy ámor, egy kupidó,
- Az enyém vagy.
Ezt parancsolom, mert ha másé leszel, mindent elpusztítok. Kérem, mert ha nem, hát belepusztulok. Vágyom erre, mint ahogy rád is, és minden pillanatra, mi adatik nekünk. Lehunyom szemem, hogy ne lássa benne a felvillanó fájdalmat és önmarcangolást. Ha hamarabb odaértem volna… Nem kellene újratanulni téged.
Dédelgetem. Becézem. Szeretném a tenyeremen hordozni, ha tudnám, saját szívem kivágni és neki adni. A nevem sóhajtja vagy jajgatja, nyögi vagy hörgi. Minden porcikája értékes, imádni való, fűszere életemnek, balzsam az idegeimnek, és olaj a vágyamnak. Imádlak, Ryuu. Minden mozdulattal igyekszem elmondani, amit én képtelen vagyok. Törött vagyok, és te vagy az egyetlen, aki egésszé tud tenni. Héj vagyok, és te vagy a lélek ebben a korpuszban. Nézem, ahogy eksztázisban vergődik ujjaim és ajkaim alatt, között. Mintha a ki nem mondott ígéretre ígérettel válaszolna, alkut kötnénk titkosan, felbontatlan szerződést.
Lassan tér magához, elernyedt porcikáit megmozdítja, tekintete a távolból rámnéz, és én várom a pillantását, mint hűséges eb. Csak érte vagyok, érte élek és bármire van szüksége, érte megteszem, vagy azzá válok ami ő nem lehet, vagy nem válhat. És ettől most egy kicsit, az elégedett, őszintén boldog pillantástól, amíg tart, én is belül érzem, hogy megleltem a nirvánát.
- Ro… meroh…
Ajkaira csókolok, ahogy első gondolata, első szava is ilyenkor én vagyok. Remélem, még mindig úgy gondol rám, mint régen. Nem akarom, hogy másképp nézzen rám. Ujjai végigsimítanak a mellkasomon, de enyéimet az övére simítom. Most nem forrót akarok, csak őt. Tiszta pillanatim egyike ez, és nem akarom elpocsékolni, elpazarolni magamra. Hozzábújok, gyengéden, mint régen amikor csak ketten voltunk, ujjainkat összefűzöm, és még én is érzem, ahogy kisimulok. Békét érzek. A horgonyom és világom központja ő. Azt hiszem, ebben a békés pillanatban tényleg képes vagyok gondolkodni. Nyugodt vagyok.
Elhúzódva, csendes fejjel ülök az ágy szélére rágyújtva, letüdőzöm a füstöt, és hosszú sóhajjal eresztem el a forrót magamból. Látom, ahogy lassút pislogva néz rám, küzd a gondolataival.
- Fürödj le. Attól majd kijózanodsz – még én is hallom a különbséget, ahogy a hangom nem egy motorfűrész, inkább valami lágyabb hangnemet üt meg, és megrökönyödök.
- He… hehe… - miért, mi gond van? Rosszat tettem, Ryuu? – Van, ami nem változik – torzul az arca, és az előbbi végtelen béke elillan. - Sajnálom, Roro… hogy újra és újra csalódsz bennem – hangja remeg, gyémánt könnyek siklanak egymással versenyezve arcán a semmibe. – Azok után, amit tettem… magadra hagytalak… utána pedig feladtam, hogy újra lássalak… És még csak azt sem vagyok képes megkérdezni, miken mentél át, amíg… külön voltunk… vágytam rá, hogy dühös legyél rám… hogy kiabálj velem… hogy éreztesd, hogy neheztelsz… - hüppög, és minden mondattal egyre inkább mintha a mélybe taszítana. Elrontottam. – Mert az feloldozott volna. Akartam, hogy mérges legyél rám, a saját önző okaim miatt… de te ennél sokkal jobb vagy… sokkal jobb vagy nálam…
Fülledt milliomod másodperc alatt gondolatok ezrei öntenek el, és ezzel együtt a nemrég belém nevelt rutin bekapcsol. Testem magától mozdul, fókuszom nem azon van, hogy támadjak, hanem hogy védjek. Két karom köré tekerem, pedig tudom, hogy ami most őt bántja, nem kívülről jön, de ez ellen nem tudok tenni, haszontalannak érzem magam.
- Ryuu… Ryuu, ne… én…
Habogok, nem tudom elmondani, nem lehet szavakba önteni, nincs kifejezés, ami ezt le tudná írni. Magamhoz ölelem szorosan, és amilyen forró volt itt az előbb, most olyan hideg lesz. Hogy tudnám ezt a falat köztünk lebontani? Arca a vállgödrömben, patakzanak a könnyei, hüppög, én pedig nem tudom, mit tegyek. Ölelem magamhoz, simítom hátát, a fejét, és lassan jobbra-balra dülöngélek. Nem hiszem, hogy vannak szavak, mik a szív fájdalmát el tudják venni. Tettek vannak. Eleinte ellenkezik, megpróbál elbújni, vagy ellökni, de olyan, mint egy hetes kiscica, nincs hozzá még ereje. Várom, amíg halkul a sírás, időt akarok nyerni. Magamnak. El lehet mondani ebből bármit? Végül két tenyerem bölcsőjébe fogom arcát, és magam felé fordítom. Mint két üveggolyó, könnyektől csillogó szemei pillái alól néznek rám, félve, csupa fájdalommal telve.
- Ryuu… Nem tudtam hamarabb eljönni. Feltartottak. – rekedt hangom mintha csak szánalmas kifogásokat keresne, de látom, hogy issza minden szavam… tényleg nem beszéltem vele, csak hozzá. – Én… huh. Sokat változtam, Ryuu. – a hangom most már alig hangosabb egy sóhajnál, de nincs semmilyen hang sajnos ami elmosná - Én nem akarom, hogy engem így ismerj meg. Hogy láss úgy, amilyen most vagyok. – lehunyom a szemeim, a tekintete az enyémbe fúrva, az énemet keresve válaszokért könyörög, és én nem tudok mit adni. – Bármit megtennék érted. Tudod? És az egyedül töltött idő alatt kiderült, hogy tényleg bármit. Nincs olyan, amire érted nem lennék képes. – homlokomat az övének döntöm, de nem tudok ránézni. Bűnös vagyok, és gondolataim is bomlottak. – Túléltem ezt az ezer napot Nélküled, és bármennyire szeretném ennek emlékét is kitörölni, nem tudom. Én…
Nyüszítő sóhajba fulladok. Hogy mondjam el, amit nem lehet? Hogy lehet elmesélni amire nincs szó? Másképp fog rám tekinteni.
- Én csak be akarom csukni a szemem, és meg nem történté tenni az egészet. Mindent. De nem tudom. Minden itt van bennem. Érted? Nélküled töltött órák, percek, dolgok, amiket sosem akarok bevallani, mert akkor nem tudom mit tennél vagy mondanál. Csak azt akarom, hogy légy itt, mert ha nem látlak – felnézek a szemeibe, amik mint végtelen mozdulatlan tó tükre az éjszakában, engem tükröznek. – ha nem látlak, rettegek. Ha nem érinthetlek meg, akkor olyan, mintha fantom lennél, ami bármikor megint eltűnhet.
Egy aprócska könnycsepp hintázik a pilláin, ami megrebbenve aláhull arcára. Gyengéden csókolom le, ujjbegyemmel cirógatom, kócos tincseit végtelen lassú és becéző mozdulattal igazgatom. Mintha az utolsó pillanat lenne, amit együtt tölthetnénk. Látom, hogy szólni akar, de nem hagyom.
- Olyan dolgokat tanultam, láttam, csináltam, amiket… Amikor megtanultam, el akartam mesélni, de hogy milyen okból tudom őket és mire használtam… - elkínzott tekintetem lecsukom, és mély levegőt véve újra felöltöm a híres Rossi páncélt. Hallom, ahogy helyére kattan. – De erősebb lettem, tudod? És bármitől meg foglak védeni Ryuu. Ezért soha, tudod, soha nem mehetsz el egyedül. Sehová sem. Mit csináltál addig egyedül? Tanultál valamit? Voltál valakivel? Megváltoztál te is, tudtad, Ryuu? Ha megint el kell menj, akkor nagyon sok vér fog folyni, és sajnos igen kevés önuralmam van, és nagyon rövid mantrám, hogy eldöntsem előre, kié lesz az.
Hangom lassan visszatalál a mostanában már szokásos magabiztosra. Talán ő látja az őrületet is a szememben, ahogy a kérdéseim záporoznak rá, látom közbe akar szólni, válaszolni, de ahogy nonverbális válaszként fejét ingatná, ujjaim majd tenyerem erővel tartja a helyén a fejét, kissé belemarva húsába, de jobb ha most nem válaszol, mert tényleg letépném a fejét ha bármire igent mondana vagy bólintana…
Hosszan lehunyom a szemeimet, mély levegőt véve kissé lecsillapítva magam. Elhúzódok tőle annyira, hogy az arcát átvizsgáljam, de csak tágra nyílt szemeit látom magam előtt. Ujjait, mivel az enyém próbálja lefeszegetni, hát elengedem.
- Szóval igen. Sok minden történt, Ryuu. És.. Én nem csalódtam benned, mert tettük, amire akkor képesek voltunk. És már tudjuk, hogy az akkor kevés volt. Hát előre léptem, és már nem vagyok gyenge. Tudod, Ryuu? – hangom mély, dorombol, mégsem barátságos. Miért hangzik úgy, mintha őt fenyegetném? – Ha valaki nem tetszik, megfenyeget, vagy olyat tesz ami nem tetszik, nem kell eltűrnöd, sem magadba fojtanod. Erős vagyok, és nem tud már semmi és senki megtörni. Senki. – megnyomom a szót, talán még emlékszik arra a görényre, aki üldözött minket… hát már tőle sem kell félnie. – Csak te. Te vagy a legnagyobb támaszom és gyengém is, Ryuu. Mindenedet akarom, kiszipolyozni, magamnak és senkivel sem osztozni. Amikor lent nevetsz, más is látja, amikor kint kifújod a füstöt – orcáira szorítva kicsit csücsörítősre szorítom száját – a leheleteden akarok élni. A könnyeiddel szomjam oltani, forró vágyaddal étvágyam, s ha fázok, véreddel takarózni. – birtoklás. Amitől egész életemben rettegtem, az lett az én vesztem, igaz, Ryuu? – Mindened akarom. Mert tudom most már, milyen nélküled, és neeem, még egyszer ilyet nem.
Kicsit durva mozdulattal lökök rajta, szinte elterül az ágyon, ahogy bámul engem, néz a szemeivel, a gyönyörű szemeivel. Addig is felpattanok az ágyról, és a földön heverő zakómból előveszem a kis Desert Eagle barátomat. Pár mozdulattal csekkolom a töltényeket, a biztosítót, és visszalépek. Kezébe nyomom, de nem engedem el, és bár a szemei kistányér méretűre nyílnak ahogy magam felé fordítom a kezünkben tartott fegyvert, hideg, verejtékes és gémber ujjait rutinosan mozgatom. A homlokomnak támasztom a csövét, a hideg acél most is lenyugtat.
- Tudom, ó, igen, Ryuu, pontosan tudom, mi lettem. És nem akarom, hogy ismerd. Nem azért, mert titkos, előtted semmim sem titok, ami az enyém, az a tiéd is. Az életem is. Ha sok, ha fáj, ha bántalak, vagy ha nem érzed biztonságban magad, azt akarom, hogy használd.
- Ro… - hangja alig, rekedt, próbál közbevágni, de most nagyon komolyan beszélek hozzá, azt akarom, hogy megértse. Amíg magam vagyok.
- Mindig fejre, érted? A fejlövés halálos, és biztos. Ha bármi… Ha… - Kifulladva, fújtatva engedem el a kezeit, szemeibe nézve. – Szeretlek Ryuu. Ne hagyj magamra soha többet, és nekem az elég lesz. Nem kell bíznod bennem, sem szeretned, sőt hozzám se szólnod, csak ne dobj el.
|
| vicii | 2021. 11. 02. 00:46:22 | #36034 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Másik felemnek - Launak)
Zokogok. A boldogságtól, hogy végre itt van. Zokogok az elvesztegetett idő miatt, amit nélküle kellett töltenem. Zokogok kettőnkért. A könnyek pedig nagyon lassan apadnak el.
Még mindig rettegek. Itt van, érzem őt, a karjaiba zár, csókol, beszél hozzám, mégis megdermed a lelkem, ha nem érhetek hozzá, mert félek, elillan. Az a sötét, makacs gondolat ott motoszkál elmém rejtett zugaiban, hogy csak az őrület kegyetlen játéka ez, és mikor megnyugszom majd, akkor borítja rám a rideg valóságot. Rág belülről, egyre csak kapargat, hiába győzködöm magam az ellenkezőjéről. De sikerül elhessegetnem, hogy csak az álmaimban kísértsen, az ébren töltött perceimet ne keserítse meg.
Nem tudok betelni vele. Minden sejtem őrülten üvölt utána, követeli őt, a lelkem reszket érte. Az is kevés lenne, ha egy testen osztoznánk. Csókolom, ölelem, simulok, törleszkedek. Érezni akarom őt minden lehetséges módon. Az első néhány napot egymáshoz tapadva töltjük, egy pillanatra sem távolodva el a másiktól. Mert félek, ha elengedem a kezét, összezuhan a világ, kifordul önmagából.
Mikor szilaj elmém kezdi befogadni a gondolatot, hogy mégsem lehet ez más, csak a valóság, és nem rándulok össze pánikolva, ha nem érzem bőrömön az övét, elengedjük egymás kezét. Én pedig továbbra is rettegek, ha nem láthatom, lángba borul minden. Levesszük hát az ajtókat is, hogy egy pillanatra se téveszthessük szem elől egymást, ez pedig megnyugtat kissé. A szívem nem akar rémülten kiszakadni a helyéről, ha láthatom őt. De a tekintetem továbbra is az övét keresi. Csak miatta őrizhetem meg maradék józanságom. Ép elmém meglepően képlékeny. A valóság és képzelet közötti vékony határ elvékonyodott, néha egybecsúszik, és csak Romeronak hála tudom szétválasztani a kettőt. Mikor érezhetem az illatát, az érintését, a dolgok újra a helyükre kerülnek. Ha csak egy kicsi időre is.
Újra felfedezem testének minden apró porcikáját. Lehunyt szemmel fel tudom idézni a legkisebb részleteket is, mégis egy gyermek lelkesedésével térképezem fel újra. Áhítattal simítok végig minden porcikáján, csókolok meg minden régi és új sebhelyet. Ujjaim újra és újra felfedezőútra indulnak a testén, csodálattal simítva végig a hegek különös, ezerféle térképén. Van rajta néhány új sebhely. Pontosan nyolc, köztük három lőtt seb.
Tudni akarom, mi történt, mégsem vagyok képes rákérdezni. Képtelen vagyok, és hálás vagyok érte, amiért hasonlóan kerüli a témát. Néma beleegyezés köztünk. Ha a külön töltött időre gondolok, csak a végtelen önvád szakad rám. Hogy nélküle döntöttem, mikor belöktem a vonatba. Hogy feladtam, amikor létrehoztam magamnak azt a hamis világot, azt a keserédes álmot. Hogy magára hagytam. És ez fáj a legjobban.
De vannak pillanatok, mikor el tudom felejteni mindezt. Néhány önfeledt, igazán könnyű pillanat. Mint ez a mostani. A zene kimos minden gondolatot a tudatomból és betölti azt. Ritmussal tölti fel a testem, és én örömmel adom át magam neki. Izgatott vagyok, de közben félek is. Most először fogjuk elhagyni a mi kis birodalmunkat, ezt a biztonságos és meghitt burkot, amit az apartman jelent. A mi apró, tökéletes világunkat.
Sikerül elfogadható állapotba varázsolnom a szörnyű loboncot a fejem tetején. Száraz és töredezett, csapzottan áll szanaszét, csak szörnyű küzdelem árán sikerül legyűrnöm. Ellenben Romero haja csodás. Egészen hosszú lett, sűrű és selymes, az illata pedig elbódít. Odáig vagyok érte. Órákig tudnám az ujjaimmal fésülgetni, csavargatni a tincseket. Bizsereg utána a tenyerem, így mikor meglátom, hogy tanácstalanul próbálja megzabolázni a rakoncátlan tincseket, ragyogó tekintettel táncolok mögé, hogy elbitorolva a fésűt megoldjam a problémát. Áhítattal tüntetem el a kellemetlen gubancokat, majd egy kis hajhab, egy kis lakk, egy kicsi abból is meg ebből, és mire végzek, tökéletesen áll minden hajszál.
- Biztos tetszik hogy ilyen hosszú? Ne vágjuk le? – kérdi századszor, hangjában kevés meggyőződéssel, míg én még mindig élvezettel bizergálom a fürtjeit.
- Nem vágjuk le. Ha levágod, akkor parókát veszek neked – fenyegetem pajkos mosollyal. – Én is meg akarom növeszteni. És japánosan fura kontyot hordani azzal a pálcikával – adom elő a tervem, már ha sikerül valaha is rendbe hoznom a hajam. Lehet, mielőtt megnövesztem, nem ártana rövidebbre vágatni. Állítólag az segít, hogy hamarabb erőre kapjon.
Szusszant egyet, beleegyezően, majd hirtelen érzem meg magam körül az erős karokat, és határozott mozdulattal húz át a válla felett, hogy maga alá teperjen. Felgyorsuló szívvel, áldacosan kiáltom a nevét, némileg kapálózva és tiltakozva, hiszen időre van asztalunk… de a vérem máris pezseg. Ahogy meglátom sötét, éhes tekintetét, a szívem ki akar ugrani. Várni akartunk… amíg mindketten hozzászokunk egy új helyzethez. A valósághoz. De a pokolba mindennel, ahogy forrón a nyakamon nyal végig, majd fogaival kezdi karcolgatni az érzékeny bőrt, máris remeg minden tagom és tűz gyúl bennem. Elhajítom minden józan gondolatom.
- Mondd, Ryu… - súgja a bőrömre, forró leheletétől borzongás fut végig rajtam. – Lehet belőled eleget kapni? – leheli a szavakat a fülembe, majd ajkai közé veszi a fülcimpámat és finoman beleharap. Forrón törleszkedek hozzá, türelmetlenül és követelőzve, a testem üvölt az elvesztegetett idő után, a vágy, ami eddig eltemetve visszahúzódott, most felemészteni készül. Olyan vehemensen söpör végig rajtam, hogy félek, elvesztem a józan eszem.
Nyakamba sóhajt mély, karcos hangján, amivel a lelkem húrjait pengeti. A hangja, istenem, a hangja… borzongok tőle.
Követelőző ujjait végigfuttatja az oldalamon, majd a nyakamig rántja az ingemet, hogy csupasz mellkasomon garázdálkodhasson. Ahogy újra szorosan hozzám simul és kemény ölünk egymásnak feszül, levegő után kapok. Annyi idő telt el… a testem mégis emlékszik, minden mozdulatára felfokozottan reagál.
Forrón csókol meg, dominánsan, birtoklóan, én pedig örömmel adom át magam neki. Önként nyújtok át mindent, kérnie sem kell. Ujjai mellbimbómra találnak, finoman csippenti meg őket, majd morzsolgatni kezdi, én pedig megvonaglok alatta a kéjtől, elfúló hangon sóhajtozva érintése nyomán. Éhes, sötét tekintetétől felforrósodik a bőröm. Az a szem olyan, mint egy kapu egy új világba. Hívogat és csábít, de egyszerre fenyeget is.
Ahogy megérzem forró nyelvét mellkasomon, ahogy mellbimbómat sanyargatja, megvonaglok. Mikor ajkai közé veszi és megszívja, időt sem hagyva, hogy feldolgozzam a rám ömlő kéjt, körmeivel karistolja végig a mellkasomat. Bennem reked a levegő, lehunyt szemekkel nyögök fel, a fájdalom csak tovább korbácsolja a vágyam. Furcsa ez az érzés. A fájdalom és a kéj összekeveredik, kusza, édes kavalkádot hozva létre.
Csókjai forró pecsétet égetnek bőrömre, ahogy elhalmoz velük, nem vagyok képes másra, csak sóhajtozni és nyögni. Anyag szakad, a gombok koppanva gurulnak szanaszét a földön. A bőrömet nyaldossa a szoba hűvös levegője, de testével sietve felmelegít. Durván szívja meg a bőröm, újra és újra, útját pedig vörös foltok jelzik. Én pedig lassan elveszek.
Beborít, leteper, dominál, szétszaggat. Minden mozdulata vad és birtokló, mint egy prédáját felfaló bestia. És én tálcán nyújtom át magam. Harap és karmol, a fájdalom és a kéj pedig összeolvad, már nem tudom szétválasztani őket. Lassan fulladok bele, a gyönyör hullámai maga alá temetnek, de ilyen halált halni boldog gyönyörűség.
- Rome..h…roh..? – nyögöm elfúló hangon sokadszorra, remegő ujjakkal kapaszkodva belé, mert félek, elveszek. Sötét tekintete felém villan, elemi vágy világít bennük. Ajkamra mar, feldúlva és uralma alá hajtva, kezével pedig már a nadrágom tépve. Sietve próbálok segíteni, hogy a felesleges ruhadarab minél hamarabb lekerüljön rólam, de hiába, a testem már nem engedelmeskedik, csak egy remegő, görcsös kéjgombóc vagyok.
Halványan érzékelem, ahogy kezeim béklyóba kerülnek, ő pedig ölelésembe bújik, a világ fordul egyet és súlytalannak érzem magam. Lábaim a dereka körül, meztelen felsőtestünk összesimul, bőrünk szinte szikrákat vet. De nem mozdul, csak ziháló légzését hallom a fülemben, én viszont elevenen elégni készülök. Fájóan lüktető vágyamat az övének dörgölöm, csak az a fránya nadrág ne lenne rajta, mert érezni akarom, annyira nagyon érezni…
A nevét sóhajtom, mint egy mantrát, a tudatomban már csak ő létezik. Vonaglok és remegek, megpróbálom kiszabadítani a kezeimet, hogy azokkal is érezhessem a testét. Karmolni és markolni akarom, kapaszkodni belé, a körmeimet a bőrébe vájni. Megváltozott a teste is, én pedig nem győzök betelni vele. Izmosabb lett, szálkásabb, erősebb. Kemény és edzett. Érinteni akarom, csókolni, megjelölni.
A nevemet sóhajtja, mély, rekedt hangon, amitől borzongás fut végig a gerincem mentén. Csókokból készít ösvényt a halántékomtól a nyakamig, forrón és hevesen, testével egészen a falnak présel, levegő után kapok, felszínesen lélegzem. Érintést érzek a combomon, finoman, puhát, majd hirtelen markolnak erős ujjak a merevedésemre. Elakad a lélegzetem, a fejem hátra vetem, a csípőm magától lendül, mindenem reszket. Nem finomkodik, kemény, határozott mozdulatokkal simogat, a szemeim előtt pedig csillagok táncolnak a gyönyörtől.
Szabadulni akarok, érinteni, csókolni, kényeztetni. Gyönyört csiholni a testében, ahogy ő teszi most velem. Be akarom teljesíteni a vágyát, de nem enged, a falhoz szorít, kezem nem oldozza el. Szeretnék könyörögni neki, de a szavak már nem léteznek, csak a gyönyör hangjai, artikulátlan nyögések formájában.
Másik keze testemen játszik, markol, simít és karmol, majd talál egy furcsa pontot a csípőmön, amitől borzongás kerít hatalmába, az érzés végigszáguld minden idegpályámon, a testem megrándul és felhördülök. Ő pedig kínozni kezd, játszik velem, a határaimat feszegeti. Tekintete közben sötét és kavargó, éhesen figyeli minden mozdulatom. Szeretnék elégni pillantásának tüzében…
Mikor érzem, már nem bírom tovább, meghalok, szétfeszít a kéj, a testem megkönyörül rajtam, engedi kirobbanni belőlem. A világ kifehéredik és megszűnik, csak az engem ölelő test marad velem. A nevét hörgöm, a testem a gyönyör rántja görcsbe, egy pillanatra úgy érzem, tényleg elevenen égek. Édes fájdalom.
Tompán érzékelem, ahogy eloldoz, majd karjai közt a földre csúszok, ő pedig végig szorosan tart. Reszketve simulok hozzá, szinte öntudatlanul csókolom, ujjaim végre szabadon garázdálkodhatnak a testén. És én éhesen vezetem kezeimet egyre lejjebb, a vágy újra felszikrázik bennem, látni akarom a gyönyörét, de megállít.
Megütközve nézem, ahogy elkapva kacsóimat finom puszikat hint ujjaim hegyére.
- Menj, keress valami… kevésbé szellős ruhát – súgja sokatmondó mosollyal, szinte dorombolva a szavakat, orrával enyémre simít becézően, majd feláll, eltávolodik, én pedig úgy érzem, fázok. A hideg hirtelen ér el hozzám. – Addig kezdek valamit a hajammal.
Csak bénultan nézem távolodó alakját, szeretnék mondani valamit, de torkomra fagy a szó. És feléled bennem a kétely, a bűntudat, ezernyi apró, negatív érzelem, alattomosan kúszva be a bőröm alá és formálva bizarr gondolatokat az elmémben. Én pedig próbálom őket elhessegetni, nem tudomást venni róluk, de képtelen vagyok. Őrült teóriák kergetik magukat a fejemben, miközben reszkető lábakkal lépek a hálószobába, hogy új ruha után nézzek.
A tekintetét keresem, kétségbeesetten, vágyódva, ő pedig pillantását az enyémbe fúrja, ez pedig megment. Őrülten verdeső szívem lenyugodni látszik.
- Menjünk enni – nyújtja felém a kezét, ahogy elkészülünk, én pedig úgy rebbenek hozzá, mint lepke a nyílt láng felé sötét éjszaka. Ahogy a liftbe lépünk, cigire gyújt, és én mohón kapok utána, hogy szájából csókolhassam ki a füstöt. Mosolyogva dugja ajkaim közé a meggyújtott szálat, én pedig elégedetten figyelem, ahogy újabbra gyújt. Az első mély slukk kapar és éget, felköhögök, a szemeimbe is könnyek gyűlnek. Mostanában mindig ez van, ennyi kihagyás után a szervezetem alig akar megbirkózni vele.
- Talán le kellene szoknod – sandít rám, mire elfintorodom.
- Ne viccelj. A célom, hogy tüdőrákban patkoljak majd el, mert a begolyózás nem nekem való – vigyorgok rá sötéten, mire felkuncog. Ahogy kinyílik a lift ajtaja, a hallból az épület előtti kicsi parkba lépünk, hogy egy félreeső padon nyugodtan elpöfékelhessünk. A nap már lenyugvóban, a fények vörösek és narancssárgák, az árnyak megnyúltak. A friss levegő szinte megrészegít, megszédülök a fölöttünk húzódó ég végtelenségétől. Szorongva pillantok körbe, az őrült gondolatok máris újra cikázni kezdenek, megannyi lehetetlen elmélet kergeti egymást. Az elmém persze kiválasztja a legvadabbat, és már vetíti is elém, ahogy fehér köpenyes orvosok ugranak elő az árnyakból, hogy rám vethessék magukat is visszavigyenek arra a borzasztó helyre. Előjön egy régi-új szokás, körmömmel kezdem kapargatni bal tenyerem heges bőrét, hogy a fájdalom kirántson.
Egy érintés zökkent ki, és pedig rémülten rezzenek össze, de mikor rájövök, hogy Romero ért a vállamhoz, megkönnyebbülten sóhajtok fel.
- Minden oké? – kérdi gyengéden, tekintete aggódó, de csak reszketeg mosolyt villantok rá.
- Csak újra hozzá kell szoknom a szabadsághoz – szusszantom, majd egy utolsót szívok a cigimből, az izzó csikket a földre dobom és a cipőm sarkával taposom szét. Romero követi a példámat, majd együtt indulunk az étterem felé. Ahogy belépünk, kellemes hangulat és duruzsolás fogad, a hely tele van emberekkel. Én pedig azt képzelem, minden szem ránk szegeződik, ezért szorongva húzódom Romerohoz közelebb hogy belékarolva keressek menedéket.
De ahogy leülünk a boxunkba, kicsit elhatárolódik a világ, ettől pedig megnyugszom. Lehiggadva pillantok körbe, majd ellazulva csúszok hozzá közelebb. Érzem rajta, hogy ő is feszült, a tekintete idegesen jár körbe.
Mikor megjelenik a pincérnő és végigpillant rajtunk, a mosolya erősen erőltetetté válik, én pedig alig tudom visszafogni a nevetésem. Italt rendelünk, kis rábeszélés után sikerül rávennem egy koktélra. Talán mindkettőnknek jót fog tenni az alkohol, kicsit ellazít és feloldja a gátlásainkat. Ahogy távozik a pincérnő, az étlap mögé bújva tör ki belőlem a nevetés.
- Láttad hogy nézett ránk? Tuti gengsztereknek néz minket – kuncogok, erre pedig már az ő arcán is derűs kifejezés ömlik szét.
- Túl messze nincs az igazságtól – vigyorog, erre pedig már tényleg harsányan felnevetek. Kívülről két félszemű, sebhelyes alak vagyunk. Biztosan ráhozzuk a frászt az emberekre.
Ahogy megkapjuk a koktélokat, mohón kortyolok bele, a gyümölcsös, édes íztől pedig elégedetten nyögök fel.
- Ne olyan gyorsan, be fogsz rúgni – figyelmeztet Romero jókedvűen csillogó szemekkel, mikor már az ital felénél tartok.
- És mi rossz van abban? Talán kihasználnád a helyzetet? – susogom kihívóan, kacér pillantással, a tekintete pedig rögtön elsötétül. Egyik kezem az asztal alatt a combjára siklik, érzem, ahogy megfeszül érintésemtől. Ingerlően közel vagyok az ágyékához, de nem közelítek tovább, csak a combjába markolok. – Nem lenne ellenemre – súgom a fülébe, majd felbátorodva az alkoholtól, és hogy a boxok miatt teljes takarásban vagyunk, forrón csókolok a nyakára. Nyelvemet végigfuttatom rajta, és ahogy megborzong, elégedettség tölt el. Majd a fogaim közé veszem az érzékeny bőrt és finoman megharapdálom, a fojtott nyögés pedig zene füleimnek.
Elhúzódom, majd az asztalra könyökölve, államat a kézfejemen nyugtatva figyelem. Tekintetem az övébe fúrom, arcomon elégedett, pajkos mosoly, úgy kortyolok újabbat az italomból. Közben megérkezik a vacsora is, a hangulat pedig csak egyre fülledtebb.
Nekilátunk az ételnek, én pedig elégedetten sóhajtozok és hümmögök. Kész ízorgia, évek óta nem ettem ilyen finomat.
- Ennyire ízlik? – kérdi Romero szórakozott mosollyal, én pedig lelkesen bólogatok.
- Fantasztikus. Még a végén újra megszeretem az evést – bukik ki belőlem, mire a tekintete furcsán rebben, de nem szól semmit. A kapcsolatom az étellel… furcsa lett. Mintha többé már nem lennék éhes. A gyomrom és a szervezetem nem jelez, idegenkedek színektől és textúráktól. Kevés dolgot tudok jóízűen megenni, ami kicsit is emlékeztet az intézetbeli kosztra, attól felfordul a gyomrom.
Lassan eszem, közben pedig Romerot figyelem. Úgy tömi magába az ételt, mintha mindegy lenne, mi van a tányérján. A tekintete közben idegesen reppen ide-oda, minden porcikája feszült és kiélezett. Úgy fest, mint egy ugrásra kész nagymacska. Már nem félve tekint a külvilágra, hanem kihívással. Daccal. Fenyegetően.
Gyönyörködöm benne. Szívom magamba a látványt, elraktározva a pillanatot, hogy majd bármikor fel tudjam idézni. Minden porcikáját tökéletesnek látom. Úgy idomulok a megváltozott jelleméhez, mintha mindig is ilyen lett volna. Váljon bármilyenné, nekem tökéletes marad.
- Bár lenne bátorságom megkérdezni, mi mindenen mentél át – súgom keserű mosollyal, pár pillanat múlva pedig felém rebben a tekintete.
- Mondtál valamit? – kérdi összevont szemöldökkel, én pedig szélesen rámosolygok.
- Csak hogy milyen jóképű vagy – susogom áhítattal. Azt hiszem, ez egy újfajta, keserű hobbi. Mikor tudom, hogy a figyelme messze jár, kimondok dolgokat. Keserű, fájdalmas dolgokat, amik a lelkemet mérgezik.
A könnyek mérgezőek. Általuk távozik a lélekből minden keserűség. Én elsírtam mindet, mégsem lett kevesebb a bennem lakozó métely.
Mikor elviszik a tányérunkat, rendelek magamnak még egy koktélt, mert az előző rejtélyes módon elfogyott. Mikor ezt is megkapom, mohón vetem rá magam, egy szuszra kiiszom a felét. Már kezdem érezni a furcsa bizsergést.
- Ha így folytatod, úgy kell visszacipeljelek – sandít rám egy féloldalas mosollyal, én pedig felkuncogok.
- A karjaidban, mint egy hercegnőt? – susogom egy újabb korty után, aztán kitör belőlem a nevetés. Romero felé fordulok, hogy megosszam vele a roppant nevetséges dolgot, ami az eszembe ötlött, de alig tudom elfojtani a kuncogást. – Hé, Romero, tudod, hogy végződik a vicc? Két félszemű iszogat egy bárban – kuncogok, eltüntetve a második koktélom maradékát is. Az alkohol kezdi megoldani a nyelvem. A füléhez hajolok, úgy suttogom bele a választ. – Szerintem az egyik leszopja a másikat, de az még kérdéses, melyik.
Vigyorogva, nem titkolt vággyal a tekintetemben nézek közvetlen közelről a szemébe. Ő pedig lecsap, mint egy ragadozó. Úgy mar ajkaimra, mintha az oltaná csak egyedül az éhségét, én pedig nyögve, lelkesen viszonzom a csókot. Heves és birtokló, leigáz és kifoszt. Egyik kezével a hajamba markol, hogy úgy fordítsa a fejem, ahogy neki a legjobb. A másikkal átkarolja a derekam és izmos mellkasához présel, én pedig nem vagyok képes másra, mint vállaiba markolva kapaszkodni. Mikor elválunk egymástól, pihegve, aléltan kapok levegő után, Romero pedig morogva az alsóajkam harapdálja.
- Menjünk, mielőtt itt fallak fel – dorombolja elsötétült szemekkel, én pedig szinte beleremegek a szavakba. Alsóajkamba harapva, izgatottan hagyom, hogy a karomnál fogva felállítson, majd gyengéden húzni kezdjen maga után. Miközben odavakkant valamit a pincérnőnek, én azzal vagyok elfoglalva, hogy az ingen keresztül végigtapogassam a bicepszét, nem titkolt gyönyörűséggel.
A következő pillanatban már a liftben állunk, az ajtó csilingelve becsukódik, a lift elindul, a gyomrom pedig bukfencezik egyet. A világ megfordul a tengelye körül, nekem pedig nem kell kapaszkodó után kapnom, mert Romero teste hirtelen préselődik az enyémhez. Nyögve kapaszkodom belé, törleszkedem hozzá, próbálok a testünk közül minden tért kiszorítani. Két erős kéz a fenekembe markol és felránt, lábaim pedig ösztönösen kulcsolódnak a derekára. Ágyékát az enyémhez préseli, a derekam töri a korlát, aminek nekinyom, de semmi nem számít. Nem számít a furán imbolygó világ, a zsibbadás a tudatomban, a kábító forróság a testemben, csak az egyre növekvő vágy.
Újabb vad, birtokló csók után a nyakamra veti magát, én pedig sóhajtva döntöm oldalra a fejem, nagyobb teret biztosítva neki. A hajába túrok, élvezettel fúrom ujjaimat a selymes tincsekbe és kapaszkodom beléjük. Forrón nyal végig a nyakamon, majd vadul mélyeszti bele a fogait és harapdálja végig, amitől megremegve lököm felé kemény vágyamat. Még nadrágon keresztül is érzem, hogy már ő is fel van izgulva.
Mély, állatias hangon mordul fel, majd egyik kezével megragadja az ingem gallérját és oldalra rántja, amitől a felső három gomb koppanva gurul szét a lift padlóján.
- Romero… ne itt… - zihálom, alig tudok értelmes szavakat kipréselni magamból, de még az alkohol és vágy ködén keresztül is feszélyez, hogy egy liftben vagyunk.
Kelletlenül mordul fel, a lift ajtaja pedig szinte végszóra kitárul. A nyakát átkarolva kapaszkodom belé, ahogy ellöki magunkat a lift oldalától, majd hosszú, sietős léptekkel vág át a folyosón az apartmanunkig. Miközben a kulcskártyával bíbelődik, hogy bejussunk, én a nyakát kezdem kábán harapdálni, élvezve a pillanatnyi szabadságot. Mikor betörünk a lakásba, épp egy helyes, vörös foltot nyalogatok a bőrén, amit az előbb varázsoltam oda.
A következő pillanatban pedig már nyekkenve landolok az ágyon. Az alkohol alaposan összezavart, a tudatom befagyott, nem tudom feldolgozni, ami körülöttem történik. Csak a hirtelen jött hideget érzékelem, amiért eltávolodott tőlem a forró test, ezért a nevét sóhajtva nyújtom felé hívogatóan a kezeimet.
- Ro… ro… Roro… - nyögöm, a nevem beletörik a nevébe. Alkoholtól és vágytól gőzös az agyam, a testem felgyulladni készül éppen. Ha nem történik valami, elevenen fogok elégni.
Végre újra érzem magamon az ajkait és az érintését, ettől pedig megkönnyebbülten felsóhajtok. Kezeim a hátán, ügyetlenül próbálom róla lehúzni az inget, de mindhiába, kutakodó kacsóimat könnyedén fogja össze, majd a csuklóimat megmarkolva szegezi a fejem fölé az ágyra. Felháborodottan nyögök fel, szabadulni próbálok, de esélytelen, keményen tart. Szétrántja az ingem, megszabadítva az anyagot a maradék néhány gombtól is, majd feltárulkozó mellkasomra veti magát. Ahogy cseppet sem finomkodva egyik kemény mellbimbómra harap, a hátam ívbe feszül a gyönyörtől, elfúlva kapok levegő után. Szívogatni és harapdálni kezdi, szabad kezével pedig a nadrágot tépi le rólam. És mikor ott fekszem alatta meztelenül, vágytól remegve, könyörgő tekintettel, eltávolodik egy pillanatra hogy sötét pillantásával faljon fel. A tekintetétől pedig borzongás fut rajtam végig, a farkam megrándul és egy csillogó cseppecske jelenik meg a hegyén.
Széles, elégedett ragadozó mosoly jelenik meg az arcán, és ahogy nyelvét éhesen végigfuttatja az alsóajkán, bennem rekedő a levegő.
- Az enyém vagy – morogja, mély, reszelős hangja pedig betölti a tudatomat. Hívogatóan tárom szét neki a lábaimat, Romero pedig újra rám veti magát. Izzó csókokat hagy a bőrömön, vörös foltocskákat a korábbiak mellett, újabb és újabb harapásnyomokkal és karmolásokkal leszek gazdagabb. Én pedig nem vagyok másra képes, csak artikulátlanul nyögni és sóhajtozni, könyörögni és a nevét súgni elhalóan. A kéj lassan elemészt, egyre csak gyűlik bennem, az alkoholtól pedig beszűkül a tudatom, maradék önuralmam is felmorzsolódik.
Ahogy oldalamon szánt végig a körmeivel, ajkamba harapok. Újra megpendíti testem eddig nem tapasztalt húrjait, a fájdalmat a kéjhez vegyíti, ezzel valami újat, valami még hatalmasabbat létrehozva. Olyan, mint egy titkos fűszer, gazdagabbá teszi az élményt.
Köldököm körül ficánkol a nyelve, majd előrelendülő csípőmet durván lefogva csúszik lejjebb combom belső felére. Ráérősen kóstolgat végig, csókolja, szívja, harapdálja a bőrömet, ingerlően közel a vágyamhoz. Az őrület határára sodor, ahogy nyelvével körbetáncolja merevedésemet. Rekedten, artikulátlan hangon nyüszítek, már könyörögni is képtelen vagyok.
- Roro… Roro… - sóhajtom üres elmével újra és újra, mantraként, mert másra már nem vagyok képes. Még az a három szótag is soknak bizonyul, ennyire telik csak tőlem. És ez mind miatta van, ő csiholja bennem ezt a mindent elemésztő tüzet.
Mikor végre megérzem forró nyelvét végigsiklani kőkemény férfiasságomon, bennem reked a levegő, a fejem hátravetem, a szemeim fennakadnak egy pillanatra. Zihálva, mozdulatlanságba merevedett tagokkal várom a folytatást, és mikor megérzem forró száját a vágyam körül, reszketegen engedem ki az eddig bent tartott levegőt. Testem finom remegésbe kezd a gyönyörtől, amit okoz.
Olyan forró, hogy azt hiszem, elolvadok. Nedves nyelve masszíroz, miközben lassan mozgatni kezdi a fejét, és ahogy szinte tövig elnyel, erőtlenül hagyok fel a vággyal, hogy kiszabadítsam a kezeimet. Csípőm ösztönösen lendülve az ütemre, de keményen lefog, szinte fájóan passzíroz az ágyba. Lábaimat még jobban szétnyitom, élesen szívom be a levegőt. Zihálok, a szemeim előtt fehér kis csillagok táncolnak, a szoba forog. Már nem tudom, hol a fent és a lent, a jobb és a bal. Megszűnik minden, csak mi ketten maradunk.
Nem finomkodik. Gyors és erőteljes, szinte kiszipolyoz. A tekintete közben engem fürkész. Az a perzselő, éhes, vad tekintet...
Megremegek, ahogy érzem, közeledik az orgazmust. Körmeimet a tenyereimbe vájom, a testem vad reszketésbe kezd, a fejemet hátravetem és felhördülök. Még mélyebben nyel magába, még erősebben szív, a nyelve a makkomon köröz, ez pedig fokozza az élményt. Mintha elolvadnék. A testem folyékonnyá válik, megszűnik a világ és csak lebegek. Édes kín.
Mikor magamhoz térek, még mindig vadul reszketek és zihálok. Romero feljebb kúszik, fölém térdel, ajkán elégedett mosoly. Ahogy nyelvét végigfuttatja a száján, nagyot nyelek.
- Ro… meroh… - sóhajtom, összeszedegetve megmaradt gondolataimat. Lehajol hozzám egy heves csókra, közben pedig végre elengedi a kezeimet, én pedig reszkető ujjakkal, mohón simítok a mellkasára, az ingje gombjaival bíbelődök, de megállít.
Megütközve nézek rá, de nem szól, csak arcát a nyakamba fúrja és szuszog. Ujjainkat összekulcsolja, de a testével nem simul hozzám. Fázom.
Lehunyt szemekkel élvezem, ahogy a haja csiklandozza a bőrömet. Forog a szoba, csak ő tart egy helyben.
Nem tudom, mennyi idő telhet el, mire megmozdul. Elfordul, az ágy szélére ül, cigit vesz elő. Némán figyelem, ahogy meggyújtja, hallom, ahogy mélyet szív belőle majd kifújja a füstöt. Megcsap a mentol csábító illata. Émelyegni kezdek tőle. Azt hiszem, még mindig részeg vagyok.
- Fürödj le. Attól majd kijózanodsz – mondja lágy hangon, nekem pedig keserű mosolyra görbül a szám. Érzem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.
- He… hehe… - tör ki belőlem a keserű hang. – Van, ami nem változik – mondom arcomra fagyott mosollyal, alkarommal takarva el a szemem. Nem akarom, hogy lássa, hogy sírok, nem akarok bűntudatot kelteni benne. De hát ismer, pontosan tudja… mi értelme van akkor rejtegetni?
Hányszor is játszottuk már el ezt…? Ez a harmadik alkalom a kapcsolatunk alatt, hogy nem akarja, hogy hozzá érjek.
- Sajnálom, Roro… hogy újra és újra csalódsz bennem – zokogok fel. Az alkohol feloldotta bennem az eddig mélyre ásott érzéseket. – Azok után, amit tettem… magadra hagytalak… utána pedig feladtam, hogy újra lássalak… - bukik ki belőlem, a szavak csak átgondolatlanul megindulnak, már képtelen vagyok gátat szabni nekik. Összerázkódom, a hangom vékony és rekedt, el-elakadok. Ráz a zokogás. Pedig már azt hittem, elsírtam minden könnyem. – És még csak azt sem vagyok képes megkérdezni, miken mentél át, amíg… külön voltunk… vágytam rá, hogy dühös legyél rám… hogy kiabálj velem… hogy éreztesd, hogy neheztelsz… - sírom, most már két kezemmel takarva az arcomat, elbújva, gyáván, mint eddig is. – Mert az feloldozott volna. Akartam, hogy mérges legyél rám, a saját önző okaim miatt… de te ennél sokkal jobb vagy… sokkal jobb vagy nálam…
Kitört minden, ami eddig mérgezte a lelkem. Kicsinyes vagyok, ennyire nagyon kicsinyes. Még a bűntudatomat és ráborítom, remélve, hogy megvigasztal. Képtelen vagyok magamba fojtani még akkor is, ha számára az lenne a legjobb.
|
| Laurent | 2021. 10. 22. 13:58:03 | #36030 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: Lelkem darabjának (vicinnek)
Ó Ryuu, a tűz még ott van benned. Nem aludt ki! Ahogy nyúlok érted, hiába húzod el magad, látom ám, hogy ott vagy. Csak még incselkedsz. Én bármennyit várni fogok rád. Leoldom béklyóid, és a kezem feléd nyújtom. Egy pillanat hezitálás, hitetlenkedés, tűnődés után az ujjaid, úgy mint régen, már a markomban. Soha többé nem foglak elengedni, Ryuu, hallod?
Nem bánom, ha karmazsinba borítod az utunkat, azt sem, ha szomjad csak az éltető nedű fogja ezentúl oltani. Mert tudom, hogy ott vagy Ryuu, és nagyon sok mindent kell elmesélnem Neked. Olyan vagy, mint egy oxigén molekula az életem vákuumos levegőjében. A szívem majdnem kilüktet mellkasomból, ahogy nézem mélyülő tekinteted, ahogy pergamen fehér bőröd kipirul, ajkaid izgatottan elnyílnak, és a levegő, mit kilélegzel… Bár ajkaidra tapadhatnék, és itt helyben magamba tudnálak olvasztani.
Idegesítő a világ Ryuu. Mindenki a figyelmet rólad akarja ellopni, mindenki magával törődik, mindenki belőled és téged akar. Akkor sem leszel az övéjük. Ujjaimba zárlak, s örülök hogy most sem vagy egy törékeny pillangó. Erős maradtál. Nem tört meg téged semmi. Hát ezért bíznám rád bármimet, Ryuu. A szívem dobbanásál a szemem világáig bármit. Gátló tényező, hogy már csak egyik szememre látok, és a térlátás hiánya kissé ingerültté tesz, te kilavírozom magunkat, és bár nem szeretem a pisztoly személytelen, jellegtelen dörrenését, most nincs időm foglalkozni velük, és őszintén nem érdekel, mibe hal bele bárki. Has – fej. Has – fej. A duplázás pár napja lett a mániám Ryuu, képzeld el, van aki egy után még képes felállni. Tudtad? Nem állok meg.
~ Magamnak akarlak, csak magamnak. Néha fognálak, egy gyufás dobozba gyömöszölnélek, hogy ne nézhessen más, hogy ne bánthasson senki, és ne tudj te se elszakadni sose megint tőlem. Tudod, milyen az üres, Ryuu? Olyan, mint egy pisztoly üres tárral. Kemény, és hasztalan. Akárhogy is, most kezdődik valami új. Valami, ami egy új kort hoz el, Ryuu, érted? A tiéd vagyok. Használj…
A gázra taposok.
~*~*~*~*~*~*~
Már ez majdnem olyan, mint régen. Néha beszélek, főzök, amire most is fintorogsz mint régen. Hát, nem voltam főzőtanfolyamon azóta sem. A ruhákban olyan aprónak tűnsz, leng rajtad, bármily szlimfitt legyen is a szabás. Na sebaj, majd lesz itt olyan amitől gurulni fogsz, ugye Ryuu? Bár hagynád, hogy hozzád érjek, hogy illatoddal lakmározzak, hogy addig szorítsalak, míg már a szusz nincs is benned… Fürdés után ahogy a széken kuporogsz mint régen, egy valami hiányzik a képből. Egy karcsú szál a csókolni való ujjaid közé, melyek művészien pengetnek minden érzelem húrján. Talán nem is látod, de mindened tiszta libabőr. Mivel ölelésem most nem kéred hogy melegítsem fagyos ujjaid, hát pokrócot kapsz. Talán ha nem látlak, talán akkor nem fog az én vérem forrni már úgy.
Persze, hiába. A levegő fodrozódásában érzem jelenléted, a pislantásod hangjait hallani vélem. Ha mindkét szemem világát elvennék, akkor is mindig tudnám, merre vagy. A láthatatlan vörös fonál összeköt minket. Figyellek, ahogy megmozdulsz, ahogy közelítesz, és azt hiszem, hogy az őrült dübörgés elárul, de nem lászol hallani azt.
Egy Mississippi… Két Mississippi…
És ahogy felnézek, Téged látlak. Hideg szemeidben valami ég, belülről mar téged, nyughatatlanná tesz, de látlak! Emeli a kezeid, s csak akkor látom, hogy fém csillan nálad az utcán még mindig égő neonfények kackiásan csillannak meg rajta. Ha tudnám, hogy Te akarod, engedném. Bármimet Neked odaadnám, de látom, még keresed önmagad.
Kemény acélsodrony csuklókra marok, majd megmutatom neked, hogy mit is tanultam a sok távol töltött idő alatt. Kígyó fogás. A fojtogató kígyók így ejtik el áldozatukat. Egy pillanat amíg a súlyod ellened dolgozik. Hányszor képzeltem, hogy ezzel teperlek le, magam alá, hogy felfallak, magamévá teszlek, hogy többé ne lehess kámforrá! Otthagytál!!
De nem tudok haragudni. Az arcod nem változott. Puha, alig borostás, sehol egy hiba. A szemeid úgy néznek rám, olyan szenvedéllyel, ami már úgy hiányzott nekem. Illatod az orromban, bőröd az enyémmel súrlódik, tested vonaglik mint régen… Csak most hiszem el igazán, hogy itt vagy. Ruhán és mindenen keresztül, de hozzád bújok, mert te vagy az én testamentumom, az én arany bullám, szövetségesem, és legnagyobb pajzsom.
Csókod vad, majd szelídül, és ahogy lassan minden érzékemet betöltöd, megtelik érzelemmel az értelem, és kibuggyan. Olyan sokági voltál távol, olyan sok pillanat Nélküled, annyi fájdalom és üres, üres, üres…
És Te egy pillantással elűzöd a homályt, nincs már több magány, nincs több fájdalom. Te vagy az, akihez mérem a Föld forgását, aki jelzi az idő múlását.
- Romero…
Először szólsz, és az én nevem mondod! Ahogy a szemeibe nézek, látom a tüzet, nem a perzselőt, hanem azt, amihez megfáradt lelkem és cincált idegeim pihenni térnek. Mosolyod nektár a kietlen szívemnek. Mégis ledermedek. Ryuu? Az érintésed is olyan könnyed.
- Sajnálom, hogy… ilyen sokáig kellett várnod rám – elmorzsolod könnyeim, de én bújok hozzád, csókolom tenyered, lélegzem illatod.
- Ryuu… egy örökkévalóságig is várnék.
És lelkem másik fele úgy nyugszik meg, ahogy az ujjainkat lassan összefűzzük, és összekulcsolódnak. Ahogy csókodért hajolok, nem ellenkezel, nem gyanakszol, megnyílsz. Mindened érezni akarom Ryuu. Kitúrni minden külön töltött pillanat kóbor emlékét is. Ajkaid már nem hidegek, forró a csókod is. Mintha a hajam is csak arra hajlana, amerre ujjaid szántanak. Összeérintem homlokunkat. Be fogok tudni telni valaha is azzal, hogy itt vagy? Mellettem?
- Azt hittem… nem fogsz visszatérni hozzám – gyónom meg neki mit magamnak se mertem.
- Hallottam, ahogy a nevemen szólítasz. Te hoztál vissza.
Talán ez a Sors. Mindig hallani fogsz, és én mindig látni Téged.
- Romero… szeretlek… annyira nagyon szeretlek.
Két test egymásba fonódva szorosan, végtagok kavalkádjával, ha lehet minden unciányi apró teret, ami közénk mer állni, azt legyőzni… Érzem, ahogy megannyi ki nem mondott dolog felszabadul, felszakad, és teret nyer. Hát ez a boldogság.
~
~*~*~*~*~*~*~*~~
Apró lépések. Megfogadtuk, hogy lassan szokunk mindenhez vissza, hiába szeretnénk mindent habzsolni, de most elképzelhetetlen hogy nélküle akár a sarki trafikig is elsétáljak, ahogy elképzelhetetlen az is, hogy úgy fürödjek, hogy nincs ott valahol, és a kezei nem érnek hozzám. Szinte napról napra érzem, ahogy a tüdőmbe több levegő fér, ahogy a neszezésre nem azért kapom fel a fejem, hogy ki járhat ott, hanem hogy ne maradjak le egy rezdüléséről se. Esténként eleinte összegabalyodva aludtunk el, mezítelen, egymás közelségét használva gyógyírként arra, amire még nem talált fel ember orvosságot.
Az apartman elég nagy, még ha nem is használjuk ki a felét se a szobáknak, a nappali és a konyha egybe van nyitva egy nagy boltívvel. Látom, hogy a zenelejátszó ritmusára riszálja a csábos kis fenekét, míg én készülődök. Nagy gondot fordítva a megjelenésre. Ő már a tengernyi hajcuccból párat ide-oda fújt meg kent, és én még ott tartok, hogy nem tudom, mi mire is való. Megment persze, kitáncol, szikrázó szemekkel, ahogy régen, amikor nagy tervei voltak, és én is tudom, hogy nincs semmi ami tönkretehetné ezeket, vagy megakadályozhatná. Kikapja a kezemből a fésűt, és mivel mostanában mindig ő fésüli, gyors mozdulatokkal zabolázza meg őket, habot tesz rá, meg valami szagos izét, aztán fújkál rá valamit.
- Biztos tetszik hogy ilyen hosszú? Ne vágjuk le?
Dünnyögöm orrom alatt a sokszor és ezerszer átbeszélt témát újracsócsálva. Valamiért nagyon tetszik neki. Elalvás előtt ujjaiban morzsolgatja, fürdésnél nagyon nagy gonddal mossa őket. Nincs túl sok meggyőződés a hangomban, lehet ennek köze van ahhoz, hogy ujjai a fejbőröm masszírozzák.
- Nem vágjuk le. Ha levágod, akkor parókát veszek neked. – áldurci. Arca ragyog,
orrát kissé ráncoltatja ahogy koncentrál egy gubancra. – Én is meg akarom növeszteni. És japánosan fura kontyot hordani azzal a pálcikával.
Szusszantok. Eleinte azt hittem hogy viccel, de manapság egyre inkább bevackolta fejembe a kép, ahogy Ryuu egy kimonóban lép elém… Elsötétülő tekintettel a fejemben formálódó képre hátrakapok, és a vállam felett a „Romeroooo”-t kiáltozó Ryuut előre kapom. Magam alá teperem. Éhes vagyok.
- Mondd, Ryu… - szuszogom a bőrére, miközben fogaimmal karcolom a nyakát – Lehet belőled eleget kapni?
Ajkaimmal a fülét morzsolom, miközben érzem, ahogy doromboló macskaként dörgöli magát mindenütt hozzám. Hirtelen csavarják fel a hőmérsékletet. Belesóhajtva nyakába szorosan átölelem, kezeim mindkét oldalán végigfuttatva. Ahogy húzom vissza, begörbített ujjakal a pólója aljába akaszkodva felrántom a pólóját. Elfúló hangon nyög, ahogy ölemet az övéhez simítom. Tekintetem nem veszem le róla. Látni akarom az apró szemöldökráncolást, míg érzékeire összepontosít, ahogy elöntik az élvezet hullámai. Látni akarom ahogy apró pontocskák táncolnak szembogarában a kéjtől. Ahogy ajkai szétnyílnak, beinvitálva engem. Lecsapok, de szemeim nem tudom lecsukni akkor sem. Ahogy éjjel is amikor álmában megfordul, vagy nagyobbat szusszan, kipattannak a szemeim. Soha többet nem mehet sehová nélkülem. Az enyém, és ezt a bőrére írom.
Amíg mellbimbóit megmorzsolom, megszívom, nyelvemmel körbetáncolom, tíz körmömmel szántom végig a bőrét mélyen. Megakad a lélegzete, szemei lecsukódnak, arca fintorba torzul, felnyög. Engesztelő csókokat nyomok mindenhová, nyelvemmel próbálom mozdulatom élét elvenni. Majd a lengőbordájánál járva mélyen megszívom a bőrét, és elégedetten nézem a csókfoltot. Az enyém. Ezt mondja a kis vörös folt. Tetszik. A körülötte szétfutó libabőr is. Ebből csinálok még kettőt, majd ötöt, majd tizet. Morogva jelölöm végig minden elém kerülő porcikáját. Fogsorminta, körmök, pöttyök és csíkok. Az enyém!
- Rome..h…roh..?
Elfúló hang, erőtlenül kapaszkodó ujjak. Mikor került le róla a ruha? Cafatokban lóg szerteszét, ingjének gombjai csilingelve remegnek a földön. A kérdés az, miért van még mindig rajta? Félbehagyva festményem ajkaiért hajolok. Kihűltek. Hiányoltak, és vártak. Feldúlom, mint egy bika amikor kiütötte a torreádort, és a következő kihívót kéri fel keringőre. Jobbom már a nadrágját tépi. Ficereg, érzem ahogy próbál segíteni, de újra és újra megvonagló teste ezt nem könnyíti meg.
Kiszabadult az, amit kerestem!
Ajkait otthagyom, ingének maradék, és egyetlen ép jobb ujjával összekötöm a kezeit, a nyakam köré tekerem őket, mint egy ölelés, majd felállok vele. Érzem, a súlyán érzem, hogy nem nagyon tudja tartani magát. Remeg. Szemei ködösek, mindenütt az én jelem van rajta. Ajkaimat harapdálva kábán, nevem nyüsszögve. Fenébe az apró lépésekkel, meg az ilyenekkel. A kezem között fog kihűlni ha most nem… Én… Mi?!
A falnak döntöm a homlokomat. Szabályszerűen érzem, ahogy lüktet mindenem. És nem segít, hogy a könnyed pizsamanadrágomon keresztül érzem ahogy igen komoly figyelmet igénylő tagja engem és időm követeli.
- Ryuu…
Nem tudom pontosan, mit akarok mondani, csak hogy igen kicsin múlik a kontroll önmagam felett. A józan eszem tényleg csak egy hajszálon függ, és nem akarom azt a hajszálat átlépni. Összekötött kezei még nyakamban, érzem a szabadulásra tett kísérletet, hogy felém kerekedhessen, és ez az, ami végül mozgásra bír. Ha most hozzámér, nem fogok tudni megállni amíg nincs vérszag. Ezernyi apró puszit és csókot nyomok halántékától arcélén át a nyakáig, forrót és édesgetőt, hirtelent és vadat. Az illata mámorít. A rezdülései megvadítanak. Mellkasom az övének préselem, próbálva őt egy helyben tartani, leszorítani a falnak, míg jobbom az ő combján ujjhegyeken feloson, óvatos kis cserkész simítással, külső combjáról a belső combjára, majd vadul ragadom meg férfiasságát és kezdem kényeztetni.
Tekintetem az arcát nézi. Ő eksztázisban próbál börtönéből szabadulni, de hát ismerem minden porcikáját, kevés olyan dolog van, amit ne tudnék. Pontosan tudom, hogy amikor az előváladékot a makkján elkenem, már kevés dolog van, ami a földre tudná rántani. Bal kezem az oldalán kóborol. A mellbimbóját gyötri, a bordáit számlálja, a hátán keresem azt az otthonos pöttyöt… Nocsak. A csípőcsontjára simítva összerándulva torokhangon nyög. Ez új. Ez valami új. Valami új… Új…
Ragadozóként nézem őt. Mit rejtegetsz még kicsi bárány? Ujjaim finom játékba kezdenek. Nem siettetem. Nem mondott még el a teste mindent. Talán volt bent valaki…? Enyhített könyörgéseden ezalatt valaki? Volt hogy hozzádértek? Engedted, Ryuu, mondd csak…
- R… Romehhh… Romero…
Zihál. A szemei már nem látnak, megannyi görcsbe rándul teste, majd mint rongybaba összecsuklik. Zihálásánál csak én hörgésem hangosabb. Átkarolom, kioldozom kezeit és a rongyba kezeim beletörlöm. Szakadozón veszi a levegőt. Lassan csúsztatom le a földre ölelésem bölcsőjében. Odabújik, ezernyi csókja most ér el hozzám, cirógató kezei, melyek a nyakam köré szorulnak egy pillanatra és szinte dorombolva bújok oda. Egyelőre elégedett vagyok. Más újat nem találtam. Még. Érzem ahogy kezei kúsznának egyre lejjebb, de finoman elkapva kezét ujjhegyeire csókot hintek.
- Menj keress valami… kevésbé szellős ruhát. – belesomolygok bőrébe, orrommal az övét piszézem, majd felállok. – Addig kezdek valamit a hajammal.
Furcsa pillantást kapok. Hezitálva megy a benti szobába. Ott sincs ajtó, az első volt, amit leszedtünk. A szekrényben matat egy ideig, addig én a hajam hozom valóban rendbe. Tekintetünk egymásét keresi. Ő nem érti az enyém, én se az övét. Ő nem érti, mi ez a fura bennem, a vérszomj, amit eddig sose láthatott. Vad lettem, Ryuu. Sokat beszélgetünk, de a külön töltött időt valahogy sose beszéljük meg. Attól félek, hogy amivé lettem, az, aki most vagyok, ha elengedem magam, egy véres tócsa közepén fogom a dermedő testét magamévá tenni, hogy visszafordíthatatlan kárt teszek benne, neki, rajta… Hogy nem tudok majd leállni. - Menjünk enni.
Nyújtom neki karomat, ahogy felöltözve útra kész vagyunk. Nem nagy cucc, itt a nagy emeletes apartmann torony alján van egy aprócska kis bár. Talán húsz férőhellyel, előre kell foglalni, és nincs változás a menün sose. Kis boxok, intim hangulat, halovány fények. Amolyan szerelmes zug. Az első lépés Kint nekünk. Egy cigire gyújtva lépek a liftbe. Hideg levegőre van szükségem, mielőtt tényleg becsavarodok, most, hogy végre minden megvan.
|
| vicii | 2021. 10. 14. 23:40:28 | #36021 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Launak)
Valami történik. Lépteket hallok odakintről közeledni, az időpont pedig nem szokványos. Nincs ideje az ételosztásnak, sem a gyógyszerezésnek vagy a vizitnek. Izgatottan, kiélesedett érzékekkel figyelem az ajtót. Két láb vet árnyékot az ajtórés alatt, majd halk csippanás, nyílik a zár és egy furcsa alak lép be a szobámba.
Nincs fehér köpenye, tehát nem a személyzet tagja. Rendőrök már nagyon rég jártak erre, de más a kisugárzása, mint a zsaruknak. Fenyegető aura lengi körül.
Megszorítom a kezemben a fegyverem. Egy nagy darab műanyag, amit az asztal lábából sikerült lepattintanom és a falhoz dörzsölve kiéleztem a végét. Izgatottan, hevesen dobogó szívvel figyelem, ahogy a férfi tekintete rám villan. A szervezetem furcsán reagál. Zsibongó izgatottság áraszt el, a fenyegető aura ellenére nem érzek félelmet.
Ahogy egyre közeledik, vérszag csapja meg az orromat, amitől izgatottan szűkülnek össze a pupilláim. Friss vér és halál szagát hozta magával. Az adrenalin máris pezsegni kezd bennem, elemi vágy ébred fel.
Mond valamit. A hangja megmozgat bennem régen eltemetett dolgokat. Ez a mély, szinte morgó hangszín összezavar. A szívem hevesebben kezd dobogni. Miért vált ki belőlem ilyen reakciót?
Lendületesen elém lép, leguggol és magához ránt, egyik kezével fájóan a hajamba markol, oldalra rántja a fejemet majd a nyakamba mar, fogait mélyen a bőrömbe mélyeszti, a vérem aromája pedig rögtön megtelíti a levegőt. A testemen végigcikázó fájdalomtól ösztönösen döföm belé a fegyverem, de csak megrovóan felmorran. Mély, rekedt hang.
Orromba kúszik az illata. Furcsa, kellemetlen, viszkető érzést vált ki belőlem a tudatom mélyéből.
Fogaival elenged, majd orrával végigsimít a fülem mögötti érzékeny részen. Összehúzom a szemeimet. Vér iránti elemi vágyam valami másfajta sóvárgással kezd keveredni.
A szívem még mindig őrült ütemben ver. A tudatom mélyéről jövő irritáló, viszkető érzés erősödik. Nem tetszik.
Kissé eltávolodik, két durva, érdes kezet érzek meg az arcomon, biztosan tartanak. Homlokát az enyémhez dönti, úgy néz közvetlen közelről a szemeimbe. A tekintete… veszélyes. Mély. Sötét.
Könnyek szántják végig az arcát. Forró, sós könnyek.
Újra ugyanazt a szót mondja. Ismerősen cseng.
Lüktető fájdalom nyilall a fejembe, a gondolataim egy pillanatra elhomályosodnak. Kényelmetlen érzés kerít hatalmába.
Az ajkát az enyémre simítja, én pedig összeszűkülő pupillákkal nézek rá, gyanakodva. De a vér iránta vágyam legyűr, még ha az jelen esetben az enyém is. Mohón kapok ajkai után, éhesen nyalintva le róluk a véremet, a fémes íz pedig szétterjed a számban, feltüzelve az érzékeimet. Türelmetlenül csókol meg, nyelve erőszakosan furakszik a számba, én pedig felnyögök az érzésre. Az ösztönök küzdenek bennem.
Alsó ajkára marok, elégedetten nyögve, hogy a vérét ízlelhetem, ő viszont rosszallóan felmorran, egyik kezével a hajamba markol és úgy húzza hátra a fejem. Sötét, éhes pillantással nézek vissza rá.
Elhajol, a csuklómnál kezd matatni, majd kisvártatva béklyóm lehullik. Megkönnyebbülten dörzsölöm meg a bőrt a csuklóimon, majd továbbra is gyanakodva nézem, ahogy feláll, majd a kezét nyújtja felém.
Habozok. Továbbra is elfehéredő ujjakkal markolom az éles műanyag darabot.
Érdekes, mert az emberek csak egyféle érzést szoktak kiváltani belőlem. Többnyire fel akarom koncolni mind és megfürdeni a vérükben. Ő viszont… ő más. És ez összezavar és óvatosságra int. Az ösztöneim nem működnek úgy vele szemben, mint kellene.
Végül óvatosan ujjaimat a tenyerébe csúsztatom, ő pedig úgy markol a kezemre, hogy a csontjaim is belefájdulnak. Felránt a földről, majd magabiztos léptekkel indul meg, kifelé a szobából, én pedig bizonytalanul követem. Végtére is kiszabadított.
A fejemben a lüktető fájdalom lassan, de biztosan erősödik.
Végigvágtatunk két hosszú folyosón, majd egy sarkon egy fehér ruhás nőbe botlunk. A nővér először meglepetten pillant végig a párosunkon, majd a tekintete elkerekedik, ahogy elér hozzá a felismerés.
Széles vigyor terül el az arcomon. Feléled bennem a vadászösztön.
Egy pillanat alatt rántom ki a kezem a szorításából, elsuhanok mellette, majd az éles műanyagot a nő nyakába szúrom, mielőtt felvisíthatna. Elakad a lélegzete, a szemei elkerekednek, egész testében reszketni kezd, én pedig csodálattal nézem. Kirántom a fegyverem, a nyakából pedig vér spriccel, néhány csepp az arcomra és a ruhámra is jut. Elégedetten kanyarintok le egy vércseppet a szám sarkáról.
A nő tántorogni kezd, a torkához kap, hogy elállítsa a vérzést. Kiáltani próbál, de csak véres buborékok buggyannak ki a száján. Meginog, én pedig élveteg vigyorral vetem rá magam. A földre döntöm, fölé térdelek, majd döfködni kezdem, eszelősen felvihogva, ahogy a vér gejzírként tör fel a testéből.
Hangok mindenfelől. Léptek. Velőtrázó sikoly a hátam mögül.
Otthagyva halódó prédám felpattanok, hogy újabb után nézzek. Már több hónap is eltelt, mióta utoljára vadászhattam, ezért igazán felajzott állapotba kerülök. A tekintetem gyorsan rebben végig a folyosón, a legígéretesebb préda után kutatva.
Ahogy teltek lassan a hónapok, majd az évek, úgy váltam egyre inkább állattá. Azzá formálódtam, ami a legalkalmasabb a túlélésre egy ilyen környezetben. Teljesen átadtam magam az ösztöneimnek. Mostanra már a beszédet sem igazán fogom fel, nincs rá szükség. Az egyetlen, ami éltet, hogy újra és újra kiontsam valaki vérét.
Ahogy a levegő megtelik a halál aromájával, a szívem hevesebben kezd dobogni, a pupillám összeszűkül, a torkomból pedig eszelős, vad vihogás tör fel.
Ahogy néhányan a folyosóra sereglenek, kitör a pánik. Az őrültek eszelős sikoltozásba és üvöltözésbe kezdenek, a vér látványától teljesen megvadulnak. Teljes a káosz.
Rávetném magam a következő prédámra, de egy erős kéz elkap és satuként szorít. Rásziszegek, megpróbálom kirántani a karom a szorításából, ezúttal viszont már nem enged. Annyira szorít, hogy az ujjaim közül a földre hullik a fegyverem. Húzni kezd maga után, én pedig hörögve tiltakozom, de már csak árnyéka vagyok régi önmagamnak, az erőm meg sem közelíti az övét. Egy ideig még ellenállok, aztán vádló pillantásokat felé lövellve adom meg magam és követni kezdem.
A pánik segít, hogy könnyedén átszeljük az épületet. Mikor emberekbe botlunk, akik megpróbálnak minket feltartóztatni, fegyvert vesz elő, néhány fülsüketítő dörrenés hallatszik, a nyomunkban pedig vérpatakok és hullák maradnak.
Ahogy kiérünk az épületből és megpillantom a szabad eget, őszinte csodálattal nézek fel. Régóta nem láttam már. A szél beleborzol a hajamba, az intézet pokoli hangjait sodorva felénk.
Egy autóhoz rángat, kinyitja az ajtaját majd minden tiltakozásom ellenére belök rajta. Az ülésen összekuporodva, ellenségesen méregetve nézem, ahogy beszáll, majd elindulunk.
Néha beszél hozzám azon a mély, rekedt hangon, de az agyam nem dolgozza fel az információt. Nincs rá szükség. Ha alkalom adódik, úgyis megszököm majd és új préda után nézek. Más nem fontos.
Nem tudom, meddig utazhatunk, az időérzékem már jó ideje teljesen cserben hagyott. Lehet egy óra vagy egy teljes nap is. Egy idő után már csak az elsuhanó tájat nézem. A tudatom mélyén az a furcsa, viszkető érzés egyre erősebb, a fejem lüktetése is fokozódik. Körmeimmel a tenyerem heges bőrét kezdem kapargatni, hogy másfajta fájdalommal vonjam el a figyelmem.
Mikor az autó megáll, újra éberré válok. A kezemet fogva behúz egy épületbe, én pedig nem tiltakozom. Elfáradtam, az erőm a végét járja, felesleges lenne az ellenállás.
*
Adott tiszta ruhákat és ételt. Néha beszél hozzám, máskor csak ül és néz. Óvatos vagyok és éber. Az alkalmat lesem, mikor szökhetek meg, de alapos, nem hagyott egérutat. De csak türelmesnek kell lennem. Az intézetben is bevált. Előbb-utóbb mindenki elkövet egy apró hibát.
Néha megpróbál hozzám érni, de sziszegve elhúzódom. Ha túl közel jön, fenyegetően morgok rá. Beveszem magam a szoba egyik sarkába, lábaimat felhúzva ülök egy széken, onnan figyelem. Rágyújt, én pedig megbabonázva nézem a bodrozódó, szürkés füstpamacsokat. A mentolos illattól összefut a nyál a számban. Mikor felém kínálja a dobozt, nem mozdulok.
Egyre ellenségesebben figyelem. A fejem lüktetése kezd komolyan zavarni. Egyre erősebb, a gondolataim pedig egyre lassabbak. Az irritáló viszketés a tudatom mélyéről kezd valami mássá alakulni.
Ki akar törni. Ez pedig nem tetszik. Egyezséget kötöttünk, ő pedig meg akarja szegni. De ez a test már az enyém. Nekem adta, és eszem ágában sincs visszaszolgáltatni.
Ez a férfi az oka mindennek. Miatta akar visszajönni. De ha megölöm, akkor meg fog szűnni a probléma.
Este, mikor bevonul a fürdőszobába pár percre, hangtalan léptekkel járom körbe az apró hálószobát. Az ablak csak bukóra nyílik. Elégedetlenül felmorranva lépek be a konyhába, ott is hasonló felfedezésre jutok. Kinyitogatom a szekrényeket és a fiókokat, valami használható fegyver után kutatva. Aligha találok, néhány tompa vajazó kést leszámítva. Végül kis gondolkodás után egy masszívnak tűnő ollót veszek magamhoz.
A nadrágom derekába fűzve kuporodom vissza a székemre.
Miután kijön a fürdőszobából, már nincs vér és halál szaga. Friss, férfias aroma lengi körül, és ahogy megcsap az illata, felmorranva markolok a hajamba. Szétrobban a fejem.
Kis kotorászás után szó nélkül hozzám lép, és mielőtt rátámadhatnék, egy vastag plédet terít a vállamra. Ellenséges tekintettel nézem, ahogy fáradtan nyögve lefekszik az ágyra majd leoltja a villanyt.
A szeme szinte világít a szoba sötétjében. Engem néz. Újra a tenyeremet kapirgálom a körmömmel, a vér szaga megcsapja az orromat. A fejemben a fájdalom és a zsongás kezd kibírhatatlan lenni. A fájdalom segít, hogy megmaradjon valamelyest a koncentrációm.
Hosszú idő telik el, mire úgy vélem, biztonságosan megmozdulhatok. A csendben nem hallok mást, csak az egyenletes légzését és a saját szívverésemet. Lassú, hangtalan mozdulatokkal állok fel, a plédet a széken hagyva. Szememet egy pillanatra sem levéve róla kerülöm meg az ágyat és közelítem meg, közben kicsúsztatva az ollót a nadrágom derekából. Marokra fogom, a hegyével lefelé.
Megállok az ágy mellett, néhány hosszú pillanatig csak lélegzetvisszafojtva nézem. Jelenlegi állapotomban erősebb nálam, ezért körültekintőnek kell lennem. De a fejem annyira szörnyen fáj, mindjárt széthasad. Már nem fogom sokáig bírni.
Meg kell ölnöm.
Felemelem az ollót, a penge megcsillan a beszűrődő holdfényben. A szemét célzom meg.
Hirtelen nyílik ki a szeme, én pedig megrettenek. Ez a pillanatnyi habozás pedig, mielőtt lesújtanék, pont elég, hogy keményen megmarkolja a csuklómat. Felhörrenve ragadom meg az ollót a másik kezemmel is, minden erőmet beleadva igyekszem belé döfni. A fejem minden eddiginél jobban hasogat. Ki akar törni.
Rántást érzek, a következő pillanatban pedig az ágyon találom magam, ö pedig fölöttem. Az ollót kicsavarja a kezemből, én pedig eszelősen morogva vergődöm alatta, szabadulni próbálok. A gondolataim kezdenek széthullani. Csak a fájdalom van, a félelem és a düh.
Összefogja a kezeimet a fejem fölött, majd meglepően gyengéd mozdulattal simít az arcomra. Vicsorogva sziszegek felé, megpróbálom megharapni, de mindhiába. Kezdem elveszteni önmagam.
Forró teste az enyémhez préselődik, szinte a matracba passzíroz, az érzékeimet pedig teljesen elborítja. A testem bizseregni kezd, ezernyi emlék éled fel bennem. Ismerem ezt a melegséget, ami a tagjaiból sugárzik, a finom, férfias illatot, ami a bőréből párállik ki. Ismerem a gyengéd érintését, az aggódó pillantását, az ajkai semmihez sem fogható ízét…
Megmerevedek, ahogy megérzem magamon rázkódni a testét. Nedves forróság csöppen a nyakam bőrére. Könnyek.
~
Hallom őt. Engem szólít. Távoli, tompa hang, mintha a víz alól szólna. A nevemet mondja. Egy mélyebb, karcosabb hang, de ezer közül is megismerném. Hirtelen a vágyálom pedig, amibe menekültem, fullasztó rémálommá válik.
A kirakósként, részletesen összerakott világom pedig repedezni kezd. Már látom a hibákat, amiket eddig nem akartam észrevenni. Hogy mennyi mindenben különbözik a valóságtól. A nyomába se érhet, bármennyire is próbálkoztam. Fakó lesz, majd színtelen.
A szívemben a vágy pedig hirtelen, elemi erővel lángol fel. Nem elég a vágyálom. Ezerszer elcserélném az örökkévaló álmot egyetlen gyarló pillanatért a jelenben. Ha csak egy szemernyi esélyem is van rá, hogy egyetlen percre, egyetlen másodpercre újra lássam, eldobok mindent. Örömmel áldozom fel. Mert a legszebb álom sem érhet a nyomába a valóságnak.
A gondolatra, hogy újra láthatom, hogy újra érinthetem, érezhetem, a szívem szét akar szakadni. Egyszerre önt el a heves, túlcsorduló boldogság és a mély fájdalom. Vajon ennyi idő után nagyon más lesz? Akar-e majd még mindig, ha meglátja, gyáván elmenekültem a valóság elől? Vajon azt gondolja majd, emiatt feladtam vagy nem bíztam benne eléggé? Dühös lesz, amiért odadobtam magam az ő szabadságáért, hogy helyette döntöttem?
Ez mind nem számít. Hisz ezeket a félelmeket egy pillanat alatt elmossa a remény. Ha gyűlölni fog is, akkor is mérhetetlenül boldog leszek, ha újra láthatom. Boldogan halok meg, ha még egyszer belenézhetek azokba a csodás szemekbe. Hiszen ő a végzetem. A lelkem másik fele. Nélküle semmi vagyok. Nélküle semminek nincs értelme.
Kétségbeesetten keresem a kiutat. A világom lassan darabokra omlik, és újra a vakítóan fehér, végtelen szobában találom magam. De az ajtó sehol. Kétségbeesetten keresem. Ki kell jutnom innen. Hiszen ő hív. A nevemen szólít, újra és újra.
Érzem az illatát. Betölti a tudatomat, kínzó boldogággal áraszt el. Üvöltök. Ki akarok törni. Én kértem az alkut, ezért nem enged, mindenáron lent akar tartani. De nem tarthat távol tőle. Inkább tépem darabokra ezt a testet, de akkor sem tarthat távol tőle.
Bevillan egy kép. Egy arc, közvetlen közel. Hosszú, sötét haj keretezi, idősebb és megviseltebb. A tekintete tele fájdalommal, megkönnyebbüléssel, szerelemmel.
Romero.
A szívem ki akar szakadni a helyéről. Hevesen dobog. Istenem, miken mehetett át az elmúlt évek során? Egyes egyedül volt a világban, mert én nem voltam ott, hogy megvédjem.
Fájdalmasan felüvöltök. Végre megpillantom az ajtót. Odarohanok hozzá, nincs rajta kilincs. Feszegetni kezdem, az öklömmel dörömbölök rajta, rúgom, a széleit tépem a körmömmel. Kijutok innen, vissza hozzád, ha beledöglök is!
Újabb és újabb képek villannak be. Mindegyik egyre több erőt ad. Az utolsó viszont megrémiszt. Fölötte állok, egy ollóval a kezemben. Meg akarja ölni.
Őrjöngeni kezdek. Nem lehet, nem történhet meg! Ha túl késő lesz, mire visszaküzdöm magam, akkor utána megyek! Nem élhetek úgy tovább, hogy a saját gyengeségem miatt ér véget az élete! Sosem bocsátom meg magamnak, ha újra megsérül miattam!
Engedj ki! Engedj ki! Engedj ki!
Teljes erővel fejelem meg az ajtót, az pedig hangosan reccsen meg. Vérszemet kapok. Nem törődve az arcomon csorgó forró vérrel újra és újra döndülve vágom a fejem az ajtóhoz, minden alkalommal kicsit szélesítve rajta a repedést. És amikor végre befér rajta a karom, vadul kezdem tépni és szaggatni, hogy aztán nem törődve vele, hogy a fa felszaggatja az oldalamat, átpréseljem magam rajta.
*
Időbe telik, mire felfogom, mi is történik körülöttem. Az ingerek lassan jutnak el hozzám, mintha minden egy sötét, vastag függöny mögül érkezne. Sötét van és csend. Egy szobában vagyok. Fekszem. Valami puhán. Nehezen lélegzem. A testemen nehéz súly. Mégis kellemes meleg.
Mély levegőt veszek, az orromat pedig betölti az összetéveszthetetlen, férfias illat. Könnyek szöknek a szemembe. Hát tényleg ő az. Pedig azt hittem, csak hiú remény, hogy az őrület játszik velem. De tényleg itt van. Eljött értem…
A nehéz test finoman rázkódik rajtam. Érzem a bőrömön minden rövid, szaggatott lélegzetvételét, esküdni mernék, hogy még szívének heves dobogását is érzem. A bőrének melege felolvasztja a csontjaimban lévő, pusztító hideget.
Meg akarom mozdítani a kezem, de keményen markolja a csuklóimat.
Meghallom halk, visszafojtott zokogását, ettől pedig összefacsarodik a szívem.
Nehezen mozdulok, úgy érzem, a testemen nem is az enyém. Nem akar megfelelően engedelmeskedni. A mozgásom darabos és suta.
Arcomat a hajához simítom, élvezve a hosszú, selymes tincsek érintését a bőrömön. Hirtelen merevedik meg. Reszketegen elmosolyodom. Hiszen ismeri minden mozdulatom, minden rezdülésem. Mégsem pillant még rám, én pedig a nevén szólítom.
- Romero – súgom rekedten, elhalóan, alig jön ki hang a torkomon. Nem ismerem meg a hangom, annyira más lett.
Végre megmozdul, felemeli a fejét és lassan rám pillant. És ahogy tekintetünk találkozik, látom benne a felismerést. Nagyot dobban a szívem. Reszketeg mosolyra görbítem ajkaimat. Könnyáztatta, megkínzott pillantása a lelkembe ég.
Egyik kezemet kiszabadítom bénult ujjai közül, majd suta mozdulatokkal simítok az arcára, ajkai pedig megremegnek. Áhítattal húzom végig ujjaimat arcának vonalán, attól félve, hogy egy újabb ábránd csupán az őrület mezsgyéjén. De nem tűnik el érintésem nyomán. A megkönnyebbülés és boldogság könnyei kibuggyannak.
- Sajnálom, hogy… ilyen sokáig kellett várnod rám – súgom bocsánatkérően, rekedt hangon. Hüvelykujjammal újabb kicsorduló könnycseppeket maszatolok el gyönyörű arcán. Forrón a tenyerembe csókol, rajtam pedig végigfut a borzongás ajkainak érintésétől.
- Ryuu… egy örökkévalóságig is várnék – búgja karcosan, majd csuklómat markoló keze tenyerembe simít és összefűzi az ujjainkat. Olyan erősen szorítja a kezem, hogy a csontom is belesajdul, de pont erre vágyom én is. Ennyi idő után… az is kevés lenne, hogy egybe olvadnánk.
Mohón kap ajkaim után, vadul, követelőzően, én pedig reszketegen sóhajtva, boldogan adom át magam neki. A lelkem egy sötét, rosszindulatú részében még mindig ott van a félsz. Nehéz elhinnem, hogy ez a valóság. Az őrület egy szikrája megpróbál meggyőzni, hogy csak a képzelem űz velem kegyetlen tréfát, de ajkainak semmihez sem fogható íze kisöpör minden gondolatot a fejemből.
Nyelve forrón furakszik a számba, dominánsan veszi birtokba, olyan hévvel, amit esélyem sincs kordában tartani. Boldogan viszonzom a csókot, teljesen megadva magam neki, engedve, hogy az uralma alá hajtsa minden porcikám. Semmi sem tesz boldogabbá.
Ujjaim a hajába találnak, kapaszkodóként markolok a sötét tincsekbe. Mintha egy előző életben lett volna, hogy érintettem őket, annyira távolinak tűnik. Milyen hosszú lett a haja…
Addig faljuk egymást, amíg elfogy minden levegőnk. Pihegve válunk el, egymás szájából kapkodva a sóhajt, ő pedig homlokát az enyémnek dönti, közvetlen közelről nézve a szemeimbe. Szeretnék örökre elveszni a pillantásában, semmissé válni tekintetének súlya alatt. Micsoda boldog vég lenne!
- Azt hittem… nem fogsz visszatérni hozzám – mondja megremegő hangon, egy pillanatra lehunyva a szemeit.
- Hallottam, ahogy a nevemen szólítasz – súgom, erre pedig meglepetten pillant rám. Szórakozottan próbálom fésülgetni meglepően hosszú tincseit az ujjaimmal. Szeretnék hozzáérni, érezni őt minden lehetséges módon. Túl hosszú volt az idő, amit egymás nélkül töltöttünk. Hiszen még egy perc is hosszú, az elmúlt évek pedig egyenesen örökkévalóságnak tűntek. - Te hoztál vissza.
Annyi mindent akarok mondani neki. Hogy nélküle nem volt értelme semminek. Hogy a hiánya olyan volt, mintha a lelkem tépték volna ki a testemben. Hogy el akartam dobni az életem, nem akartam egy olyan világ részese lenni, ahol ő nincs mellettem. Gyáván megfutamodtam, mert én nem vagyok elég erős. Nélküle… semmi vagyok.
Hogy úgy érzem, elevenen elégek a boldogságtól. Eljött értem, kiszabadított, újra itt van… szeretném megkérdezni, miken ment keresztül az elmúlt években, hogy sokat szenvedett-e. Az arca és a tekintete meggyötört, és pedig csak magamat vagyok képes hibáztatni emiatt. Szeretném megkérdezni, haragszik-e azért, amiért akkor egyedül döntöttem és a szabadság felé löktem. Hogy egyedül hagytam.
De a szavak a torkomra forrnak. Érzem, ahogy gombóccá sűrűsödnek és egészen mássá formálódnak.
- Romero… szeretlek… annyira nagyon szeretlek – tör fel belőlem az elmúlt évek minden gyötrelme. A szemeimet újra elfutják a könnyek, a testem pedig lassan rázkódni kezd. Ez pedig rá is hatással van, látom, ahogy újra elöntik az érzelmek.
Keservesen kezdek zokogni, úgy kapaszkodva belé, mintha még mindig attól félnék, köddé válik a kezeim között. Olyan szorosan préselem magamhoz, amennyire az csak lehetséges. Arcomat a nyakába fúrva zokogom fel minden keserűségemet, minden boldogságomat.
Kisvártatva újra megérzem a nyakam bőrén a forró könnyeket, a kezeim alatt reszketni kezd az erős test. Úgy kapaszkodunk egymásba, minta nem lenne holnap, mintha csak ez a pillanat létezne. A lelkünk pedig megtisztul a könnyek által.
|
| Laurent | 2021. 10. 06. 10:29:55 | #36014 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: viciinek (De nincs vége! :( )
https://youtu.be/XjooRuCbNmY
Háromszázkettő nap telt el. A világ eleinte őrült színekben villózott, vért akartam, bosszút, harag forrt a gyomromban, a fülemben a szívem helyett egy hang kiáltozott, kérlelt és nyüszített… Ryuu… Ryuu… Ryuu… És nem tudom merre van, nem tudom él-e még. Követem a nyomokat, a jeleket, a cikkeket, a pletykákat, bármit ami nyomot adhat.
Minden nagy sajtó a környéken világgá kürtölte hogy a hírhedt Ryuuzou Shojit elkapták, és sérülésekkel bár de ápolják, lajstrom a bűneiről, orvosok véleményezése az állapotáról. Minden betűt ezerszer olvastam végig, hátha a sorok közé az író beleírta azt is, hogy hol van, vagy mit akarnak vele tenni. Elmentem, és az egyik részletesebb cikk íróját három hónap alatt becserkésztem. Addig szorongattam a nyakát, amíg nyilvánvalóvá nem vált, hogy nem tud többet. Nem töltött el elégedettséggel sem az, hogy a szemeiben elpattanó ér vörösre festette hófehér szemgolyóit, fehér fogai helyén vér folyt, vagy hogy a hófehér ingje is vörös lett. Mint egy sebzett vad úgy estem neki. A kezeim között rémült madárként repdeső szíve az utolsókat rebbent, amikor tapsolni kezdett valaki mögöttem.
- Hát ez nagyon meglepő, de gyönyörű előadás volt, R-O-M-E-R-O.
Ő állt mögöttem. Életem legnagyobb mumusa, sokáig azt hittem, hogy akkor fog az én létem nem létté válni ha meglát, ha elkap, ha szól hozzám. Az árnyékától is féltem valaha, egy kontinensen is lenni vele feszítő érzés volt. De ez már a múlté. Érzem ahogy a testem önkéntelenül is lúdbőrzik, a kis pihék égnek meredve jelzik az agyamnak, hogy ’veszély!’ de a tudatalattim nem látja veszélyesnek. Egy ember, aki pont olyan, és úgy élte le életét, amit én most érzem vagy nem érzem magam Háromszázkettő nap után. Üres porhüvely, a világban egy álló pontként éled meg az idő folyását, melyet hiába próbálsz ólommal, vérrel vagy sikollyal megállítani, ezernyi szenvedés sem lassítja a szenvedés őrlő kerekét. Ő annyiban másabb mint én, hogy ő már biztosan tudja, hogy számára nincs fény. Neki már nem lesz sose melegséget hozó pillantás, nincsenek kétségek a hogyanok és miértekről, már nem kell tipródva várni semmire.
- Menj a francba.
Ha egy antropológus látná a beszélgetést, két alfát látna, akik területek nélkül vándorolnak a világban, egymásra morogva, készen a másik torkának ugrani. Nem területért, nem bosszúból, nem is valami kicsinyes ösztöni dolog miatt. Hanem mert ez a világ rendje.
- Segítsek neked nyomra lelni? – a kérdés amit nem vártam tőle. Azt hittem kínozni jön, meglovagolni az üres öböl haragos hullámait.
- És mégis miért tennéd?
- Mert olyan jó apa vagyok én, Romero.
Hosszan nézem, szótlanul. A szemeit próbálom kutatni, válaszokat keresve. Testtartása lezser, kezeit már zsebre vágta, haja decens kis wax hatására szépen rendezetten áll, öltönye elől kigombolva, nyakkendőjén a nyakkendőtű megcsillan, mandzsettáin a szemek a félhomályban vészjóslóan merednek rám. Szája sarkában aprócska hetyke mosoly, de a szemei, hát a szemei üresek. Sosem láttam még ezeket talán. Senki sem mert sose a szemébe nézni, de nekem már tényleg nincs mit vesztenem.
- És mit tegyek én ezért neked? – a kérdést gorombán köpöm felé.
- Gyere, fiam. Mutatom majd az utat. Eddig próbáltál a sötétben bújdokolni. Azt hitted elbújni kell benne. Megtanítom hogy élj benne, és hogy válj azzal eggyé. – lassan elfordulva még a válla felett hátranéz. Van valami ami a szívemet marokra fogja – Persze, bármikor elmehetsz.
Felmorranva lépek utána. Önként. Kívülről látom magam, ahogy lehet agyam nem is ad parancsot, lábaim mégis megmozdulnak. Kezeimre kezd a vér rászáradni, a sötét ruhámon ez szerencsére már nem látszik. Fémes ízt érzek a számban. De a szívem hideg és kemény. Olyan, mintha eljött volna a tél, és már csak egy esélyem van, hogy újra elolvadjon. Ahhoz, hogy ami most jön, azt túléljem, ahhoz most nem télre van szükségem, hanem az örök jégre.
Érted fogod menni Ryuu, tarts ki!
~*~*~*~*~*~*~*~*~
Hatszáznegyvenötödik. Az utóbbi napok a régi énemnek pokoli halállal teli napok lettek volna. Rengeteg új sebet szereztem, de kitartó vagyok. Az tart még életben, az egyetlen ami még hajt előre, hogy kecsegtetnek a sikereim információval. Ez a faszkalap ügyesen kitalálta. Ha ügyes vagyok, jutifalat helyett apró infókat oszt meg. Ahol kezelik, van bambusz. Az egy szanatórium. Fehér köpenyesek… Nem lélegzek fel, de legalább az eddiginél nem rosszabb. Nem halálbüntetés, vagy nem börtön. Nem koncentrálok a jövőre, mert nélküle olyanom úgysincs. Csak rá. Az én életem addig tart, addig dobog a szívem, amíg őt meg nem mentem. Néha éjszakánként újra-újra élem az utolsó napunkat. Többnyire ilyenkor a párnáimat széttépve ordítva ülök fel. Már senki sem jön ide az ajtót rámnyitni hogy megnézzék, mi a bajom. Az ételnek nincs íze, a ruháknak jelentősége, csak Ryuu van meg az előre. Ha kell tomboló dühömet a célpontokon vezetem le. Vakmerő vagyok, inkább beleállok minden ütésbe, nem védem magam. Már megint fémes ízt érzek a számban, Ryuu… Mond, hogy vagy mikor rontottuk ezt el?
~*~*~*~*~*~*~*~*~
Nyolcszáztizenkilenc. Hát persze hogy nem vagyok naiv. Apuci kicsi fiát nem azért hozatta haza mert annyira segíteni akart neki. Kell neki egy plusz kéz, ami feltétlenül titoktartó, és nem kotyog, nem kérdez, nem feltételez. Mondják, hát csinálja. Van rajtam három új lyuk. Ryuu vajon mit fog szólni ezekhez? Lehet valami tupírt kéne tolni a sztorira amikor majd elmondom neki. Látom magam előtt ahogy ráncolja a homlokát, sötét aggodalom villan szemeiben, kilopja a cigit a kezemből, és a füstjét átcsókolva hozzam bújik. Már nem is fáj.
Én a forró vízben Ryuura gondolva fázok. Vacogok, de a dühtől. Hiába vannak feladataim, amiből tudom, véges számú van már csak csupán. Nem érdekelnek sem a kifogások, sem az okok, vagy a miértek. Ha kell, kérdezek, és a választ szóról szóra adom át. Ha kell órákat áldozok arra, hogy az Ő perverz agyszüleményeit a húskölteménybe öntsem, amit ő megálmodott. A vikingek vérsas rituáléi ezekhez képest álmodozóknak való gyerekmese. Az emberi testről mindent tudok, gyógyítani nem tudnék egy sebet sem már, de ezer módon tudom elcsúfítani, beteggé tenni vagy semmissé a húst.
Minden lépés ezen az úton hozzád visz. Most már tudom, nem szabad vakon rohanni előre, mert nem érlek majd el. Türelem kell ide. De meddig fogom tudni a békát nyelni? Megérte a Sátánnal szövetkezni, és eladni a lelkem?
Meg.
Ryuu.
*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*
Ezer. Egyszer hallottam egy történetet, amiben egy kurtizán egyel több napig visszatartott egy háborút mesékkel. Azt hiszem ezt majd Ryuunak is így fogom elmesélni. Minden nap mesébe illő volt. Sok minden kiderült apám szervezetéről. Mert hogy volt neki. Nem azért talált meg mindig könnyedén mert kopó szimata volt, hanem mert sokan neki dolgoztak. Egy szervezet, amit a Bratvával lehetne egy napon említeni, csak nincs neve. És ha nincs név, amit elmondanak, akkor nincs név amire keresni tudnak, lehallgatni, nyomozni. Hogy a mostani hadi hangulat miért volt, az nem fontos. A lőfegyvereket nem tudtam továbbra sem megkedvelni. Van valami személyes a puszta kézzel ölésnek. Van benne valami bensőséges, valami intim. Ahányszor egy új mozdulatot, egy új módszert vagy új dolgot megtanultam, Ryuuról kaptam információkat, és minden szabad pillanatomban a szanatóriumok honlapját kerestem, hogy melyikben lehet. Nyilván egyik sem fogja hirdetni a főoldalán, hogy mi a nyilvántartás… Párat eleinte hívogattam is, hogy ilyen-olyan ürüggyel megtudjak bármit is… „haló igen, súlyos beteg a testvérem, önöknél van lehetőség xy… óvintézkedéseik?”
Képzeld Ryuu, három új nyelvet értek már meg. Van benne egy, amin nevetni fogsz. Tudom. De sajnos nem tudok mindent. Az elmém csapongó lett, képtelen megtartani a fókuszát. Ha nincs hozzád köze, hát már nem is érdekel. Érzékeny lettem a nevekre, akiknek olyan a neve mint te. Hogy van képe más arcnak ilyen nevet viselni? Hosszú perceket áldozok arra, hogy megnyúzzam az arcukat, majd összekaszaboljam. Ugye nem fogsz haragudni rám?
Határozott léptekkel tartok a nagy fehér épület felé. Az autó amit levetkőztem vadi új, nem akartam apuéban ülni, és nem is akartam, hogy te ilyenbe ülj. Most rajtam van lezser öltöny, én vágom lezserül zsebre kezeimet. Apuból a mandzsettáit megtartottam. Igazán tetszenek. A kis ovis csoportjából már nincsenek sokan. Azok is szétszéledtek. Meglepő, ha az ember ledobja láncait, mi mindenre képes. Az újságok hosszasan csámcsogtak Rossi papa testén, és hogy milyen kartellügy volt ez vajon… Pedig egyszerű. Ő is használt engem, de én is őt. Pontosan tudtam, hogy miért üldöz. Anyám vonásait örököltem. Kellett neki megölnie, ugye Ryuu? Jól tettem, hogy amikor rám mászott, megöltem? Minden esetre a kis barátkáiból kiöltem hogy hol vagy. Ezek végig tudták, egész végig. De a végéig segítőkészek voltak. Nagyon végéig, Ryuu, így nem baj ha nem mind öltem meg?
Rám fogsz még ismerni? Én már nem látom magam a tükörben. Nem voltam fodrásznál, hajam már nagyon hosszú, összefogva van hátradobva. Utoljára te nyúlhattál a hajamhoz. Egy utolsó sóhajjal az ajtó előtt eldobom a cigimet, majd belépek. Öreganyám térdekalácsa intézet, doktor Nagyonfontosabdullal akit kísér Baszatlanpicsa főnővér, és nyájasan mosolyognak. Remélik, hogy adományozó gazdag pasas vagyok valami defektes gyerekkel, akit ide akarok dugni. Hát azt lesheted a nagy gülü szemeiddel, banya. Akárhogy is, a vakító folyosókon végigsétálva felmérem az ólmozott üvegeket – mert hogy néha ki akarnak futni és ne legyen bibijük az ittenieknek – az étteremnél kicsit hosszabban időzök, de nem látlak itt. A kerten is megy egy kis séta, de hát te sose voltál egy nagy természetjáró, igaz Ryuu? Biztos bent vagy a szobádban, és terrorizálod a szobatársad. Ugye tudod, hogy ha hozzádért, rettentő kegyetlen dolgokat fogok tenni vele...? Csak képzelem már, vagy tényleg érzem az illatod. Nem, nem a fertőtlenítőset, nem is a helyi gagyi bödönös tisztítós habzósat… A tiéd. Megállok egy ablaknál ábrándozó tekintettel kipillantva, hagyom hogy kicsit előrébb sétáljanak a fehérköpenyes idióták. A főnővérnek amúgy is olyan dülledő szemei vannak, hogy irritált ahogy méregetett. Miért baj, hogy a jobb szememen szemkötő van? Talán tilos? ha meg nincs, akkor meg jönnek a kérdések, hogy „jaj fáj”? Hát Ryuu, az emberek mind hülyék. De hol a fenében vagy már?
A kezeimet megtörlöm a kis zsebkendőben amit az öltöny külső zsebébe kell tenni. Elegánsan rádobom doktor akármi és micsoda főnővérre. Tudom merre vagy. Nem kell ide térkép meg ilyesmi. A doki csippantóját elveszem, sejtem több helyre bejut mint a nyanya. Ráérősen sétálok, bárki kérdéseket tesz fel, csak intek és nemzetközi jelekkel mutogatom a WC egyezményes jelét. Milyen udvarias mindenki. Eddig jó.
Érzem, ahogy újra éled a szívem. Régen hallottam dühöngve dörömbölni, vadul verdesni. Ezer meg egy nap, ezer meg egy lépés, ami hozzád vezetett. Milyen furcsa, a monoton folyosókon tudtad, hogy a te ajtód más? Nem őrült ordítás hangzik bentről, hanem csak csend. Megnyugtató. Engem vár. Kiengedem a hajam, és becsippantok.
A szoba odabent igen szellős, két bútorral, sok lánccal. Ryuu, hát téged látom nehéz megállítani. Nem hunyt még ki a tűz belőled!
- Ryuu…
A hangom rekedt, még nekem is idegen, nem is emlékszem, mikor beszéltem utoljára. Nem volt az erőszak világában erre szükség. A hajad mint egy zilált fészek, látszik hogy erőszakkal tépték meg, kezeiden ezernyi apró seb, lábad mezítelen, mégis fürtjeiden át nem látom a szemeid, ahogy rám nézel. Lassan lépek beljebb. Talán ez is egy álom, amiből felébredve ordítva kell menni valahová, vég nélküli utcákon futva, a világ vérben úszva… De csak nem tűnsz el.
- Ryuu…
Mint egy ima. Egy kapaszkodó. A lelkem másik fele. Érzem, ahogy az eddig semmibe lógó vörös fonál végre megtalálja a másik felét. Hát ilyen érzés amikor felolvad a tél, amikor a szíved a dermedt várakozásból újra felébredve verni kezd. Nyújtom felé a kezem, és hozzá érve ahol a falhoz van kötözve, leguggolok. Útközben hagyom el az öltönyöm, a szemkötőm, a hajgumim. A szemeit nézem, melyek annyit változtak mióta láttam őket, más lett ő is. De hát olyan egyértelmű, hogy nem változott benne egy valami. Ami bennem sem. Ő az egyetlen, aki kiegészíti a dilimet, aki megért, aki szeret, aki fenntart, aki nélkül elsüllyedek. Te vagy az én fundamentumom. Nyelnem kell.
Furcsa szerkezet a test. Könnyeim lassan indulnak el azt hittem kiszáradt forrásukból. Ezernyi sóhaj, kín, ki nem mondott félsz és aggodalom válik semmissé. Él, itt van, és az enyém. Lendületemen nem lassítva ahogy leguggolok, úgy nyújtom érte karjaimat, és vár ő nem mozdul, úgy ölelem magamhoz, mintha össze törhetne bármelyik pillanatban. Ujjaim a hajába fűzöm. Sok sampon kell majd, mire megint puha lesz, igaz? Arcom a vállhajlatába fúrom, és mélyen lélegzem be illatát, mely nem lehet másé. Amikor a felkaromba döf valamit, morranással jelzem felé morcos mivoltomat, de azért én is lazítok a szorításon. Ujjaimba akadt pár hajszála ahogy belemarkoltam hajába. Nem vettem észre hogy ilyen heves voltam. Számban megint fémes íz, de ez már nem az én vérem. Belemartam a nyakába, mint egy állat, ami megjelöli ami az övé. Orrommal kiengesztelőn simítok a füle mögött a puha foltra, amitől ki szokta rázni a hideg. Bármivel szúrt meg, kihúzza. Mindig is tudtam, hogy tudsz magadra vigyázni. De most már nem kell félj. Itt vagyok. Veled erősebb vagyok. Mert nélküled nem volt miért vigyázzak magamra. De amíg itt vagy, soha többet nem választhatnak el. Erősebb vagyok ha tudom, vigyáznom kell rád. Reszketegen sóhajtok fel, felszakad belőlem ezernyi kérdés helyett, panasz, nyüsszentek, csak hangokat vagyok képes kipréselni magamból, a szavak, mikből annyit tartogattam Neked, most nem jönnek. Kezeim bölcsőjébe veszem arcát, közelről a szemeit vizslatva, homlokom az övéhez érintve. Végre ez a mozdulat ahogy szántam, finomra is sikeredett. Durva kezeim végre éreznek, szemeim melyek eddig csak az te szellemed látták, téged látnak. Most hogy itt vagy a kezeim között, megnyugszom. Nem marok, nem akarok. Itt vagy!
- Ryuu…
Igazán választékos, bő szókincsem villogtatom itt neki. Valamit szólna, de látom arcán, most már látom, hogy pupillái mint egy aprócska pont, mozgása kissé szakadozó, de mégis… mégis a tekintete mélyén tükröződőm. Vajon tudja, hogy itt vagyok? Lát engem? Ryuu, oltsd szomjam, mert…
Ajkaimmal az övére simítok.
Szerkesztve Laurent által @ 2021. 10. 06. 10:30:33
|
| vicii | 2021. 09. 23. 22:38:28 | #36002 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Launak - vége)
Olyan érzés, mintha víz alatt lennék. A hangok tompán jutnak el hozzám, a testem mintha nem is a sajátom lenne. Halványan érzékelem az arcomon lefolyó forró könnyeket és csak nézem a tovasuhanó vonatot, rajta a lelkem másik felével.
Hirtelen kerülök a földre, ketten vannak rajtam, egy térd nyomódik a hátamba, a kezeimet hátrafeszítik. A sérült csuklóm ijesztően kattan, jeges forróság száguld végig minden idegszálamon, de még ez sem ránt ki a bénultságból. Tekintetem rátalál a földön heverő, árva virágunkra. A cserép véres darabokban hever szerteszét, a virág pedig kókadozva hever a földön, amíg valaki rá nem tapos. Összerezzenek.
Érzem, ahogy a nyakamon a lánc megfeszül, aztán elpattan, a medál pedig, amit Romerotól kaptam karácsonyra, csilingelve koppan a padlón. A halk zaj átüt mindenen, a lelassult világ hirtelen gyorsul fel, a hangok elemi erővel vesznek körbe, a testemben a fájdalom pedig beborít.
Felüvöltök. Csak a medált ne. Szükségem van rá, nem veszíthetem el, kell nekem. Minden erőmet összeszedve kezdek vergődni, vadul rugdosva, lelökve magamról a rám nehezedő testet, de másik kettő vetődik rám, a csuklómon pedig kattan a bilincs. Vérszemet kapok, ajkamra tolulnak anyanyelvem szavai, világgá kürtölöm minden fájdalmamat, a tudatom beszűkül, egyetlen célom már csak hogy visszaszerezzem a medált, ami mindennél fontosabb.
Ekkor viszont valami éles tárgy fúródik az oldalamba, hirtelen szűnik meg a nyomás, ami a földön tartott, mielőtt azonban mozdulhatnék, elektromosság száguld végig a testemen, minden izmom görcsbe rándul, a tüdőmből kiszorul a levegő, a szemeim pedig fennakadnak. Fájdalom, ami beborítja és kifehéríti a tudatom. Félájultan ernyedek el a földön, homályos tekintettel, bénultan nézve a földön heverő medált, amíg el nem sötétül a világ.
*
Nehezen ébredek. Émelyítő fertőtlenítőszag. Ahogyan kinyitom a szemem, halványzöldre mázolt plafont pillantok meg. Vakítóan fehér lámpák pislákolnak felettem. A testem nehéz, egy hatalmas fájdalomgombóc, a tudatom pedig béna. Mintha egy nehéz, szürke fátyol mögül szemlélném a világot, ahonnan a gondolataim képtelenek kiszabadulni.
Ahogy megmozdulok, valami visszatart. Tétován pillantok le magamra. Egy rácsos ágyon fekszem, betakarva, a testemet kórházi hálóing fedi. A sérült kezemet begipszelték, az ép karom odabilincselve az ágy rácsához, a kézfejemben branül, amin keresztül infúzió csöpög lustán.
Egyedül vagyok. Egyes egyedül. Egy kórházban.
Ahogy feltolulnak tudatom mélyéről az emlékek, páni félelem kerít hatalmába, a szívem őrülten kezd kalapálni, az adrenalin pedig kiránt a tompultságból.
Romero… ott van valahol kint a nagyvilágban, egyes egyedül, rettegve, miattam aggódva. Ki kell szabadulnom, meg kell találnom, mert nélküle semmi vagyok, csak egy roncs, egy félőrült, egy elveszett gyerek… semmire nem vágyom jobban, csak hogy az ölelésébe simulhassak, érezzem az illatát, a sebhelyektől tarkított bőrét, hogy megolvadjak a csókjától…
Hirtelen ülök fel, a szoba pedig körbefordul, rosszullét fog el, de legyűröm. A tudatom még mindig tompa, a végtagjaim nem akarnak rendesen engedelmeskedni. Rémületesen ismerős érzés, nyugtatókkal szedáltak le, de ezzel nem állítanak meg. A szervezetem talán már elszokott tőlük, de ismerem az érzést és tudom, hogy győzzem le.
Gipszes kezem ujjaival ügyetlenül fogom meg a branült majd rántom ki a kézfejemből, a fájdalom pedig végigcikázik rajtam, felborzolva az idegeimet, kissé kijjebb rángatva a bágyadtságból. A vérem sötéten kezd ömleni, eláztatva az ágyneműt, a hálóingemet, még a linóleumpadlóra is csöpög. Megrángatom a karom, a bilincs megfeszül a csuklómon.
Lábaimat a rácsoknak feszítem a bilincs kétoldalán, megmarkolom a láncszemeket, aztán minden erőmet összeszedve nekifeszülök és ütemesen rugdalni kezdem. Mivel a bilincset kevés eséllyel tudom tönkretenni, ezért inkább az ággyal próbálkozom meg.
A fém szerkezet hangos nyögésbe kezd alattam, fémesen csilingel minden mozdulatomra, odébb is döcög az erőkifejtés miatt. A hangzavarra kinyílik az ajtó és bekukkant egy ápolónő, majd rémülten kezd kiáltozni, én viszont nem foglalkozom vele. A vasrúd végre megmozdul, az egyik végén elpattan, még néhány rúgás…
Emberek tolulnak az apró kórterembe, idegen nyelven kezdenek beszélni hozzám, néhány szó eljut a tudatomig, de jelenlegi benyugtatózott állapotomban nem tudom felfogni a szavakat. Még egy rúgás, a kezemhez bilincselt vasrúd pedig a kezemben marad. Megmarkolom, fegyverként tartva fel, vicsorogva fordulva az orvosok felé.
A fehér köpenyek látványa páni félelemmel tölt el, újra a diliházban vagyok, egyedül, mint a kisujjam, kiszolgáltatva az orvosoknak, gyógyszerekkel teletömve, nem vagyok több egy kísérleti patkánynál, akin különböző módszereket próbálgatnak, mitől lesz kezelhetőbb, vagy legalábbis kevésbé agresszív. Nincs más, csak a tompultság és a zsibbadás, ami egyaránt megüli az elmémet és a testemet. Nem! Nem akarom! Nem megyek vissza!
Felhördülve kászálódom le az ágyról, a lábaim megremegnek, majdnem összeesek, de begipszelt kezemmel megkapaszkodom az infúziós állványban. A csuklómba forrón nyilall a fájdalom, de nem foglalkozok vele. Testem kínjai eltörpülnek a szívem lüktető sebe mellett.
Dühödten üvöltve lengetem feléjük a vasrudat, mikor egy bátor orvos injekciós tűvel a kezével megpróbál közeledni, kíméletlenül csapom a fejének, mire hangosan döndülve kenődik fel az egyik szekrényre majd elterül a földön, mint egy élettelen húscafat. Rémült kiáltozás és üvöltözés keletkezik, az események felgyorsulnak. Még több ember ront be, én pedig felismerem, hogy most kell cselekednem, mielőtt elzárják a menekülő utat. Közéjük rontok, félreütök mindenkit, aki az utamba kerül. Vér fröccsen, fém csattan, csont roppan.
Tudatomat csak egyetlen gondolat tölti ki, hogy kijussak innen és megkeressem Őt. Szükségem van rá, nélküle semmi vagyok, egy szárnyaszegett madár, hal uszonyok nélkül, virág napfény nélkül, egy szomjazó víz nélkül a sivatagban… nem élhetek nélküle…
Hiszen olyan gyámoltalan és törékeny, ott akarok lenni mellette élete végéig és megóvni őt, a karomban tartani és csókolni, vigasztalni ha szomorú, támaszt nyújtani, szeretni…
Nem érhet így véget…
Szúrás érzek a bal combomban, de nem foglalkozom vele, csak török előre. Kirontok a folyosóra, vadul pillantva körbe, a vértől maszatos vasrudat úgy szorongatva, mintha a karom meghosszabbítása lenne. Érzem, ahogy kóvályogni kezd a fejem, de nem foglalkozom vele, elindulok az egyik irányba, az emberek pedig rémülten röppennek félre az utamból.
De a nyomomban vannak, még mindig nem adták fel, fehér köpenyes orvosok loholnak utánam. Valaki rám veti magát és én nyögve elterülök a padlón, a reflexeim lelassultak, mielőtt lesújthatnék a vasrúddal, valaki megragadva és kicsavarja a kezemből. Lefognak, újra tűszúrást érzek, ezúttal a nyakamban. Elhalóan kiáltok fel, a szemem forró könnyek marják, a világ elhomályosodik, én pedig egyetlen nevet üvöltök a nagyvilágba, mintegy mantraként…
Romero… Romero…
*
Mikor újra magamhoz térek, még mindig a kórházban vagyok. Ezúttal viszont a valóság folyékony és amorf. Alig érzem a testem, mindenem bizsereg. A fejem hasogat. Mintha másnapos lennék. Nem vagyok teljesen ura a mozdulataimnak, a testem olyan, akár egy súlyos betontömb, alig tudom mozgatni.
Képtelen vagyok gondolkodni, a szavak kicsúsznak az ujjaim közül és tovasiklanak. Mintha az agyam helyén egy vizenyős szivacs lenne.
Az emberek néha lidércnyomásaim torz figuráivá válnak. Lassan ér a felismerés, hogy ezúttal akkora adag nyugtatót kaptam, ami egy elefántot is kiütne. Arra sincs erőm, hogy felemeljem a karomat.
Orvosok jönnek, beszélnek hozzám, de a szavak csak érthetetlen duruzsolásként érnek el. Néha megfogdosnak, vizsgálgatnak, én pedig halkan nyüszítve, tehetetlenül hagyom. Az arcom forró könnyek szántják. Félek. Egyedül vagyok. Kiszolgáltatott. Fázom, mintha a lelkem lassan jéggé fagyna. Úgy érzem magam, mint egy üres porhüvely, akinek kitépték a szívét. Elönt a tömény rettegés és kétségbeesés. Látni akarom. Csak Rá van szükségem. Romero…
Orvosok és rendőrök jönnek, különböző nyelveken beszélnek hozzám, de csak fásultan bámulok előre. Nem vagyok hajlandó megszólalni.
Az időérzékem felmorzsolódik, sokszor kerít hatalmába az öntudatlanság. Képtelen vagyok megmondani, mennyi ideje vagyok itt. Nem gyújthatok rá, és mivel most is az ágyhoz vagyok bilincselve, még a kezemet sem harapdálhatom. Szétvet az ideg, az ajkamat rágom véresre, körmeimmel a tenyeremet kapargatom az eleven húsig, mert a fájdalom legalább valós. Az áttör az agyamat borító ködön.
Valaki az anyanyelvemen szól hozzám. Nem fogom fel teljesen, mit mond, de annyit ki tudok hámozni, hogy vissza fognak vinni Japánba. Jeges rémület markolja meg a szívemet. Nem, nem kerülhetek Tőle ennyire távol!
Ordítani akarok, üvölteni, amíg csak a hangom és a tüdőm bírja, de csak rekedt nyögés hagyja el a számat. Összerázkódok, még zokogni sem tudok, a testem nem bírja el a fájdalmat, ami a lelkemben keletkezett.
*
Sokáig őrjöngtem. Eszelősként, üvöltve zokogtam. Azt hittem, nincs a világon annyi könny, amit elsírtam, de még mindig nem apadtak el. Ha kicsit is tisztább lett a tudatom, veszettül dühöngeni kezdtem. Bántottam mindenkit, akit csak értem. Így egy idő után nem csökkentették az adagot, a tudatomra pedig állandó apátia telepedett. A testem állandó, zsibbadt húsdarabbá vált, még a mozdulataimnak sem vagyok teljesen ura. Végtelen fáradtság borít be, a gondolataim olyan lassan hömpölyögnek, hogy kár rájuk időt fecsérelni.
Nem eszek. Nem iszok. Csak ülök egy helyben és bámulok magam elé. Néha annyira begyógyszereznek, hogy zombiként hajlandó vagyok kinyitni a szám, megrágni és lenyelni a falatot, amit beletesznek. Néha éjszakára lekötöznek és infúzióra kötnek.
Csak ülök a szobám padlóján, kifejezéstelen arccal bámulva a semmibe. A könnyeim lassan, megállíthatatlanul folynak, a tenyeremen lévő kötést mániákusan kapargatom a körmömmel.
A szobám rendkívül spártai berendezésű. Csak egy műanyagból készült asztal és szék, rajta néhány papírlap és zsírkréta. Az egyik sarokban egy fémkeretes ágy, lepedő nélküli matraccal, párnával és takaróval. A múltkor majdnem megfojtottam egy ápolót a lepedőmmel, azóta azt sem adnak.
Odébb, a fal mellett egy szamárfüles botanikus lexikon, kinyitva hever, a benne lévő képen egy hasonló növény a Miénkhez.
Az arcára gondolok. Újra és újra felidézem magamban minden vonását. A halvány, vékony ajkait, amiket mindig idegesen préselt össze, máskor a szélei pajkosan felfelé kunkorodtak. A határozott vonású orrát, amivel olyan pajkosan tudott fintorogni. A nagy, mandulavágású, mélyen ülő szemeit, amik sokat megélt lelkét tükrözték. Amikkel úgy tudott rám nézni, mintha a belsőm legmélyéig látna. Vékony ívű szemöldökét, amit mindig szigorúan vont össze. Puha, kócos barna tincseit, amik mindig eltakarták a gyönyörű arcát.
Felidézem, újra és újra minden porcikáját, attól rettegve, hogy a gyógyszerek kábulatától elhomályosodnak az emlékeim.
De nevetséges a gondolat. Hiszen ember elfelejtheti a napfény melegét? A nyári eső hűvösségét a bőrén? Reggel, a föld illatát, vagy a szél simogatását? Botorság. A lelkembe égett minden apró porcikája. Még mindig fel tudom idézni az illatát és a bőre melegét. Az ajkai bársonyos érintését.
Csak amiatt nem vetek véget az életemnek, mert tudom, hogy akkor csalódna bennem. De pokolian nehéz. A gondolat tart életben, hogy Ő valahol odakint van a nagyvilágban. Biztosan sikerült meglógnia a rendőrök elől. Biztos fél és szörnyen magányos. De tudom, hogy képes lesz továbblépni. Nála erősebb ember nem született még erre a földre. Hiszen olyan fiatal, előtte még az egész élet. Élnie kell. Megtalálni a boldogságot. Csak ebbe a gondolatba tudok kapaszkodni. Remélem, beutazza a világot és elmegy minden olyan helyre, amit valaha is szeretett volna megmutatni nekem.
Egy másik életben is meg fogom keresni. És több időt fogok kiharcolni magunknak.
Remélem, megbocsájtja, hogy nem tudtam megtartani az ígéretem a kis eldugott viskóról, amit közösen álmodtunk meg.
Fáradtan hunyom le a szemem.
*
Egy sötét folyosón vagyok. A folyosó végén egy résnyire nyitott ajtó, fény szűrődik ki mögüle. Meglepő nyugalom kerít hatalmába. Tudom, mi vár az ajtó túloldalán, így magabiztos léptekkel indulok meg felé.
A szívem sajgása enyhül. A lelkem pedig könnyebbé válik.
Megállok az ajtó előtt, a kilincset nézem. Innen nincs visszaút.
Nagy levegőt veszek, majd határozottan benyitok.
Vakító fehérségű szoba, amelynek nem lehet megállapítani, hol a vége. Mintha nem lennének falai, csak végtelen fehérség mindenfelé. Nem sokkal előttem egy szék, amin egy alak ül, előrehajolva, a térdeire támaszkodva. Nézek rá keserű mosollyal, ő pedig szótlanul figyeli, ahogy lassú, puha léptekkel megközelítem. Mikor már csak egy karnyújtásnyira vagyok, feláll, úgy néz rám.
Még sosem találkoztam vele, mégis pontosan tudom, hogy ki ő. A saját tükörképemmel nézek szembe, a megszólalásig hasonlít rám. Csupán a szeme fekete. Végtelen, sötét feketeség bámul rám a szemüregéből.
Ő a bennem lakozó sötétség. A hang, amely megkísért. A szörnyeteg, aki vérre szomjazik. Ő a lelkem sötét oldala.
- Ugye tudod, hogy innen nincs visszaút? – kérdi halkan, kedves, már-már becéző hangon, én pedig bólintok.
- Elég volt. Nincs nekem itt már keresnivalóm Nélküle – mondom fájdalmas mosollyal, ő pedig bólint. Elindul, mikor mellém lép, egy pillanatra megáll, kezét a vállamra teszi és megszorítja.
- Pihenj – mondja halkan, majd a keze lecsúszik rólam, és tompa léptekkel tovább indul, egyenesen oda, ahonnan én jöttem. Lehajtott fejjel várok, és mikor meghallom az ajtó csukódását, megfordulok.
De az ajtó már nincs ott. És a fehér végtelen is valami mássá változott. Egy kis tisztást látok, köröslen-körben fenyőillatú erdő. Apró, takaros kis viskó, a kéményből füst szál a felhőtlen, kék ég felé. Kutya ugat felém izgatottan, farkát csóválva.
Én pedig forró könnyekkel az arcomon indulok lelkem legmélyebb vágya felé.
|
| vicii | 2014. 07. 12. 16:15:14 | #30616 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Egyetlenemnek - Launak)
- Ez egy valóra vált álom…- súgom álomittasan. A finom, kellemes borzongás pedig teljesen elborít. Bőröm alatt érzem testének melegét, és ez olyan végtelen nyugalommal tölt el, mint soha semmi más. Megmoccan alattam, én pedig durcásan morogva engedem, hogy lassan maga mellé gördítsen, aztán haragom azonnal elillan, mikor felém fordulva apró puszikat lehel az arcomra... elégedett mosollyal élvezem, ahogy magunkra húzza a takarót, én pedig szusszanva közelebb ficergek hozzá.
- Hogy van neked erőd még mindig mozogni?- kérdem álmoskás hangon, de válasz helyett csak szusszantva temeti arcát a hajamba. Finoman simítok a hátára, megnyugtatóan cirógatva és az orrom alatt mosolyogva, ahogy szinte azonnal elernyed a kezeim alatt.
- Melletted semmi sem nehéz.- súgja lágy hangon, én mégis kihallok valami oda nem illőt a hangjából. Addig mocorgok, amíg nem tudok végre felnézni rá. Lágy, kedves, szerető tekintettel találom szemben magam, finoman arcomra simít, én pedig bűntudatosan pillantok rá.
- Sajnálom.- súgom halkan, keserűen, de gyengéd mosolya elűzi a fellegeket. Még mindig olyan önző vagyok vele szemben... én igyekszem, de mielőtt észbe kapnék, már felül is kerekedett rajtam a vágy...
- Ne tedd, nem a te hibád.- súgja halkan, egy könnyed csókkal vigasztalva, én pedig akaratlanul is elmosolyodom. Közelebb húz magához, megigazítva a takarót, én pedig immáron könnyedebb szívvel bújok hozzá. - Most pedig aludj.- súgja a hajamba. Nem kell kétszer mondani, kényelmesen elhelyezkedem, és hagyom, hogy ezután a gyönyörű nap után magába rántson az álom...
*
Lágy, pilleszárnyszerű érintés... finom cirógatás szerteszét az arcomon... majd huncut ujjak túrnak a hajamba, finoman masszírozva a fejbőröm, rendezgetve a kócos tincseket... majd a cirógatás abbamarad, én pedig kíváncsian, komiszul lesek ki szemhéjam alól.
Romero szótlanul, elmerengve néz rám, kisimult, nyugodt arcára árnyakat vet a bűntudat... kis buta, csak nem a tegnapi miatt fáj a feje...?
- Ijesztő, hogy így nézel, mégis hízelgő...- búgom halk, rekedt, még álomittas hangon, mire nagyot szusszantva forgatja meg a szemeit. De én látom ám azokat a kis kunkorokat a szája szegletében…
Szorosan ölel át, én pedig elégedetten simulok a karjaiba és szinte elolvadok, mikor puha puszit lehel a számra. De az idill nem tart sokáig, ugyanis gonoszul, módszeresen lefejt magáról, én pedig elégedetlenül, nyüszögve nyújtózkodok érte.
- Még neee… feküdj vissza és aludjunk…- kérlelem elkeseredetten, felé nyújtózkodva, de csak kinevet a galád. Durcásan nézem, ahogy kikászálódik az ágyból, majd halkan nyikkanva huppan vissza, majd ugyanazzal a lendülettel szisszenve fel is áll. Aggódva kulcsolom ujjaimat a csuklójára, és mikor felém fordul, újabb fájdalmas grimaszba fancsalodik.
- Romero, jól vagy?- kérdem aggódva, végigmérve, de ötletem sincs, mitől lehetnek fájdalmai… talán éjszaka leesett az ágyról és beütötte valamijét, vagy…
De ahogy megpillantom azt a durcás, haragos pofit, meglepetten pislogok rá. Mi ez a vádló tekintet…?
Hozzámásznék, de ahogy megmozdulok, éles fájdalom nyilall a hátsó felembe… és belém csap a felismerés. Ó te jó ég, szóval erről van szó!
Horkantva cigire gyújt, én pedig hümmögve, az orrom alatt vigyorgok azon a cuki vörös pofiján. De a galád bosszút áll, és elorozza a takarómat, hogy aztán maga köré tekerje, és pingvin módjára kislattyogjon a szobából. Én pedig nem bírom ki, kitör belőlem a röhögés… még sosem láttam ilyennek… hát ez valami fantasztikus… tuti nem fogom elfelejteni!
Végül aztán csak sóhajtva hanyatlok vissza a párnák közé és nyögve nyújtózkodni kezdek. Nekem is sajog a hátsóm, de hát ez a boldogság ára… én már hozzászoktam… hehe… végül csak kikászálódom az ágyból, majd lustán a fürdő felé veszem az irányt. Romero már a zuhany alatt áll, így hát gyorsan én is bemászok mellé. A hátához simulva átkarolom, majd engedve a csábításnak apró csókokat hintek a tarkójára. Lassan a nyakára kúszok, becézgetve a puha bőrt, bocsánatkérő csókocskákkal halmozom el, és mikor oldalra dönti a fejét, hogy még jobban hozzáférhessek, huncutul mosolygok az orrom alatt.
Közben cirógatni kezdem, először csak ártatlan mozdulatokkal, majd egyre forróbban, ingerlőbben. Én vagyok a bocsánatkérés mestere… hehe…
Végigsimítok a mellkasán, hasfalán zongorázok végig, köldökét rajzolom körbe érzékien… a bőre pedig lassan forrósodik fel… minden apró sóhaja és remegése az én vágyamat is felkorbácsolja, követelőzően dörgölve éledező férfiasságom formás hátsójához. Megremegve nekem dől, és már épp a lényegre térnék, mikor megelőz, huncut kacsója közénk csusszan és magabiztosan markol kemény vágyamra. Kéjesen felnyögve kulcsolom én is ujjaimat férfiassága köré, majd egyszerre kezdjük kényeztetni egymást. Szabad kezével a csempének támaszkodik, fejét a vállamra hajtja, én pedig megremegve simulok hozzá még szorosabban, másik kezemmel derekát ölelve. Felém fordul, csábítóan ajkamba harapva, nekem pedig több sem kell, szájára tapadok. Nyelve számba siklik, érzékien hívva táncra az enyémet, majd hirtelen összerándul, számba nyög mély, rekedtes hangon.
Elgyönyörködöm megfeszülő testében, melyen annyira érzékien szánkáznak le a huncut kis vízcseppek. Félig lehunyt, kéjesen csillogó tekintetében, ami még így is borzongásra készteti a testem…
Mosolyogva távolodok el tőle s kezdem mosdatni. Én majd később elintézem magam, de most szeretném élvezni a pillanatot. Semmi sem tesz boldogabbá, mint hogy örömet okozhatok neki.
Elpilledve simul a karjaimba, lehunyt szemekkel élvezve a kényeztetést, majd pár perc múlva, mikor összeszedte magát, ő fordul felém, hogy megmossa a hátam. Ellazulva hunyom le a szemeimet. Ahogy a hosszú ujjak végigmasszírozzák a testemet, teljesen elengedem magam. Végtelen nyugodtság áraszt el, és valami csiklandós érzés költözik a mellkasomba. Szinte már elalszok, így hatalmas meglepetésként ér, mikor hirtelen forró ajkak fogják körbe férfiasságomat. Elfúlóan, meglepetten nyögök fel, ösztönösen a sűrű hajba markolva, egyfajta kapaszkodót keresve. A szemeim kipattannak, meghökkenten pillantok le és egy elégedett, huncutul csillogó szempárral találom szemben magam.
Meglepettségemen jót kuncog, majd mozgatni kezdi a fejét, én pedig vágyakozó nyögéssel vetem hátra a fejem. Teljesen elnyelt, ez a nedves, puha forróság pedig egyszerűen csodálatos. Heréimet is megtalálja, finoman kezd velük játszani, a testem pedig azonnal reagál. Levegőért kapva rándulok meg, az orgazmus pedig szinte robbanásszerűen árad szét bennem. Artikulátlan nyögéssel vetem hátra a fejem, a térdeim megremegnek, a testemet pedig elárasztja az édes, bizsergető érzés.
Zihálva, letaglózva, támaszkodok a csempének és még utoljára megremegek, mikor ez a galád végignyal rajtam, majd kajánul vigyorogva a köldökömbe csókol.
Te jó ég… ez tényleg megtörtént…? Atyám, nem akarom elhinni… mikor lett Romeroból ekkora csábító…?
Mögém lép és újra mosdatni kezd, én pedig bágyadtan, szórakozott mosollyal élvezem. Az ilyen kellemes meglepetéseket el tudnám viselni a jövőben is… hehe…
Masszírozni kezd, profin csinál kocsonyát a testemből, úgy érzem, annyira ellazultam, hogy félő, darabokra esek… ezek után elzárja a csapot, megtörölget, egy mosolygós puszi csattan a számon, majd az ölébe kapva szállít a hálóba. Ezt nevezem királyi bánásmódnak…
Az ágyra tesz, majd előkerül az elsősegélydoboz, és mikor néhány bogyót töm magába, mosolygásra késztetnek a régi emlékek. Emlékszem azokra az időkre, amikor még veszett vadként menekültünk… milyen messzinek tűnik…
Én is kapok néhány pirulát, majd morogva áll neki a rutin ellenőrzéseknek. Elkényelmesedve élvezem a figyelmet, miközben lustán, ráérősen cirógatom. Kellemes, idilli csend ül közöttünk, mintha egy rövid pillanatra megállna az idő, csak a mi kedvünkért…
- Ki fogunk ma mozdulni.- jelenti ki aztán hirtelen, míg a szememet kötözi be.
- Tényleg?- kérdem felcsillanó szemekkel, egyre növekvő izgalommal. Jót tenne már egy kis kirándulás, lassan úgy érzem, moha nő rajtam idebent. Romero apró mosollyal biccent, az én szívem pedig hevesebben kezd dobogni. Kapok egy finom csókocskát is, és kapva az alkalmon elmélyíteném, de a galád elhajol. Sebaj, nincs még vége a napnak… hehe…
Azért bosszúból kiöltöm a nyelvem, de csak a fejét csóválja mosolyogva. Végül cigire gyújt és a konyhába veti magát, én pedig gondolkodás nélkül követem. Nekilát húst rántani, én pedig békésen teszem fel a rizst főni, aztán teszek-veszek. Végig érzem magamon a pillantását, és ez kellemes érzéssel tölt el.
Csintalanul elbitorlom a félig szívott cigijét huncut mosollyal nézve a megrovó szemekbe. Más választása nem révén duzzogva egy újabb szálra gyújt, én pedig addig bekapcsolom a kis rádiónkat is. A ritmus felráz, a kellemes dallam pedig táncra csábít. Lelkesen próbálom Romerot is rávenni, minden fortélyt bevetve, de hajthatatlannak bizonyul.
- Nem gondolod komolyan, hogy táncolni fogok!- néz rám felháborodottan. Kiskutyaszemeket meresztek.
- Csak egy kicsit a kedvemért! Lécciii!- könyörgök, de nem lágyul meg a szíve.
- Nem vagyunk az oviban. Légy szíves viselkedj. Szét fog főni a rizs.- jelenti ki sötét tekintettel, én pedig riadtan ugrok a láboshoz. A fenébe, mindjárt kifut! Sietve kapom le a tűzről, kicsit megégetve közben magamat is, de hősiesen megmentve a köretet. Majd egy kis gondolkodás után egy adag kukoricát is keverek hozzá. Végül a már kisült husiból teszek a tányérokra és tálalok.
Leülünk enni, békés, csendes hangulatban. Néha Romero feláll megforgatni a húst ugyan, de ettől még nyugodt az ebéd.
- És hova megyünk?- kérdem teli szájjal, kíváncsian pislogva.
- Nemtom.- von vállat, a teáját kortyolgatva. – Körbenézünk, hogy hol lehet vásárolni. Pár új ruhát akarok venni. Aztán három nap után tovább állhatnánk, mondjuk Európa közepe felé.- veti fel az ötletet, nekem pedig azonnal egy furcsa gondolat furakszik az agyamba. A tányéromba bámulok. Vajon ha felhozom neki az ötletet, hogy fog reagálni…? – Te hova szeretnél menni?- ránt ki a gondolataimból a kérdés. Meglepetten, kissé tartva pillantok fel rá.
- Én…- motyogom bizonytalanul, az arcát fürkészve. – Olaszországba.
- Rendben.- vágja rá meghökkentően gyorsan. Meglepetten figyelem, ahogy semmitmondóan nekilát cigit tölteni. Nem tudom hova tenni ezt a reakciót. Bizonytalanul állok neki mosogatni.
*
Kézen fogva andalgunk az utcán, ráérősen nézegetve. Nincs túl hideg, de a hűvös téli szellő megborzongatja az embert, elkél a kabát. A hangulat békés és idilli, egész szívmelengető.
Betérünk egy ruhaüzletbe új holmikat venni, én pedig lelkesen állok neki ruhát próbálni, félúton kacagva húzva be magam mellé a próbafülkébe. Nem tiltakozik, mikor szenvedélyesen megcsókolom, sőt, belemegy a kis játékba. Egészen felforrósodik a fülkében a levegő, de jön a hidegzuhany, mikor az eladónő odakintről érdeklődni kezd, jó-e a méret.
Romero kigyúlt arccal ad ki egy fura darabot, az eladónő pedig fürgén távozik. Újra kettesben… folytatnám is, ahol félbeszakítottak minket, de a galád felhúzza a pólómat, így csapdába ejtve. Szitkozódva próbálok szabadulni, és mikor végre nagy szenvedések árán sikerül, egy újat húz a fejemre. Gonoszul lefoglal, hogy ne tudjam becserkészni, de annál jobban ingerel. Incselkedve nyalintja meg kemény mellbimbómat, forró csókot hint a mellkasomra, izgatóan simít végig oldalamon…
Én pedig egyre megvonaglok és borzongok, próbálva elfojtani a kéjes sóhajokat. És mikor végre igazán belelendülhetnék, gonoszul kiszökik a fülkéből, otthagyva egészen felindult állapotban. Így nem csoda, hogy duzzogok, mikor kilépünk az üzletből egy nagy szatyorral. Morcosan, egy lépéssel előtte lépdelek, hogy szembe nézhessen a bűneivel. Megsértődtem. Mi az, hogy csak úgy otthagy, olyan állapotban?
Megremegek, mikor egy forró csók csattan a fülem mögött, ellágyulva sóhajtok fel, élvezve a csiklandós borzongást, ami végigcikázik a gerincem mentén. De ennyivel nem tud kiengesztelni, nem adom magam ilyen könnyen. Felhúzott orral sétálok tovább.
Beesünk egy vegyesboltba is, és ketten kétfelé indulunk, hogy hamarabb végezhessünk. Romero vacsorának valót szerez, míg én a tisztítószerek és egyéb szükséges holmik között válogatok. Közben szóba elegyedek néhány kedves idegennel is. Tanultam már annyit, hogy megértessem magam velük. Szeretek más embereket megismerni. Olyan sokáig voltam elzárva a világ elől, magányosan, hogy most nem tudok eltelni a szabadsággal.
A kasszánál Romero fizet, én pedig kiharcolom, hadd cipelhessem a nehezebb szatyrot. A rossz kedvem már a múlté, újra kicsattanok. Hazafelé menet a piacra is betévedünk, és bár a szatyrok húzzák a kezünket, akkor sem sietünk. Felcsillanó szemekkel, egy óvodás lelkesedésével vetem magam a szemkápráztató eladásra kínált áruk közé, megkóstolva mindent, amit csak lehet. Szinte beleszédülök a sok ízbe és illatba. Néhány érdekes holmit is kikönyörgök, és mikor Romero enged és megveszi nekem őket, olyan elégedettséget érzek, mint egy jóllakott óvodás. Általában nem szokott engedni a könyörgésemnek, de most ki akar engesztelni, én pedig gonoszul kihasználom a helyzetet.
Mikor hazaérünk, elégedetten pakolom le a szatyrokat, majd vidáman vetem magam a fürdőbe, hogy vizet engedjek a kádba, míg Romero a konyhában pakolja el a nemrég beszerzett holmikat. Elkészítem hát a fürdővizet, majd pajzán gondolataimnak engedve ledobálom minden ruhám, még a kötéseket is lefejtem magamról. Így sietek a konyhába, hogy elcsábítsam egy kellemes fürdő erejéig, a reakciója pedig elégtétellel tölt el. Mikor meglát, lemerevedik, látom fellobbanni a szemeiben az ismerős fényt. Torkát köszörülve fordít hátat, hogy rekedt hangon parancsoljon vissza a fürdőszobába. Kuncogva mászok hát vissza, türelmetlenül várva, és mikor megjelenik, lelkesen segítek neki a vetkőzésben.
Romero kiterül a kádban, hátradőlve, lehunyt szemekkel relaxál, én pedig szintén lustán áztatom magam. Néha egy csóknyi mentolos füstöt lopok, máskor a mellkasának dőlve, szórakozottan játszom a habbal. Szórok a vízbe néhány levendula illatú virágkölteményt, melyek a víz tetején úsznak csendesen, majd a hőtől olvadásnak indulnak, bódító illattal telítve meg a fürdőszobát. Majd huncut mosollyal kezdek mosakodni, először csak ártatlanul, majd kezem a víz alá siklik.
Romero elnyomja a cigijét, majd felém fordul és mikor meglátja, miben mesterkedem, férfiassága éledezni kezd. Ártatlan szemekkel pillogok hátra, majd mellkasának dőlve tárom szét még jobban a lábaimat. Egyik kezemmel leplezetlenül kényeztetni kezdem magam, míg a másikkal mellkasomra simítok, mellbimbóimat cirógatom, combjaimat markolászom. Kezem néha bejáratomra talál, ingerlően játszadozok magammal, szégyenérzet nélkül. Érzem magamon a tekintetét, fenekemhez nyomódni kemény farkát és ez még jobban felforrósítja a testem. Pihegve, lehunyt szemmel gyorsítok a mozdulataimon, meg-megrándulva, közben gátlástalanul, kéjesen nyögve. És mikor érzem, hogy közel a beteljesülés, megfeszülve szorítok rá vágyamra, de ebben a pillanatban hirtelen elrántja a kezeimet, egy kézzel összefogja mindkettőt, a másikkal mellkasomat karolva, közelebb húzva magához, szinte testéhez préselve.
- Mégis mit szeretnél, Ryu?- búgja a fülembe fülledt hangon, forró lehelete égeti a bőrömet. Megvonaglok, vékony hangon nyögve, édes kín sanyargatja a testemet… - Szeretnéd, ha a forró kezembe venném a farkadat…- folytatja mély, búgó hangon, én pedig reszketegen felsóhajtva képzelem el… - … és lágy csuklómozdulatokkal kényeztetném?
- Ohhigehn…- sóhajtom elhalóan, követelőzve dörgölve fenekemet kemény vágyának. Ahh… kérlek… meg fogok őrülni… a testem lángol, itt táncolok az orgazmus kapujában, és nem engedi, hogy belépjek…
- És mit szólnál, ha közben a heréidet is az ujjaim közé venném, masszírozva, ahogy szereted, majd a mutató ujjammal az alatta lévő érzékeny kis bőrön simítanék végig?- súgja a fülembe, én pedig szabadulnék, de túl erősen tart. Vergődök, a testem kielégülésért könyörög, de nem engedi… itt tart a határon, én pedig lassan elvesztem a józan eszem is…
- Igenigen! Oh, Romero, csináld!- könyörgök kéjes hangon, sóváran, fejem pedig a vállára bicsaklik. Éhes ragadozómosoly terül szét az arcán, tekintetében szenvedély lobban.
- Majd egy ujjammal körözni fogok a bejáratodnál…- folytatja, én pedig nyikkanva feszülök meg, vágyam szinte már fáj. A testem elevenen elég… visszafojtott lélegzettel epekedek a fojtatásért… - … míg nem engedsz, és akkor lassan beléd csúsztatom egyszerre két ujjamat…- elakad a lélegzetem, ahogy elképzelem mindazt, amit mond. Szinte érzem, ahogy ujjaival rajtam köröz… - … és amikor azt hiszed, ennél nagyobb gyönyör nincs, kitapintom a prosztatádat és addig ujjazlak, amíg…- hangja már végtelenül mély és szenvedéllyel műtött, elmondhatatlan gyönyört ígér. Ajka a fülemet súrolja ingerlően, forró leheletétől pedig parázslik a bőröm… a szemeim fennakadnak, kéjesen sikoltok fel. Ahogy a testemben szinte felrobban a vágy, ívbe feszülök és teljesen átadom magam a gyönyörnek. Hihetetlenül intenzív az orgazmus, görcsbe rántja minden tagom és szinte elzsibbaszt. A lábam ujjától a fejem búbjáig beleborzongok…
Tompán érzékelem, ahogy Romero mélyen a fülembe hörren, majd forró magja derekamon kenődik szét. Kimerülten, pihegve dőlök a mellkasának, bágyadtan simulva hozzá, és próbálom valamelyest összekaparni magam. Bágyadtan fordulok hátra, hogy a gyönyört egy andalító csókkal koronázzam meg. Romero a szemembe néz, tekintetében végtelen elégedettséggel, ajkain élveteg vigyorral. Rosszallóan ingatom meg a fejem.
- Hihetetlen vagy. És gonosz. Ígérgetsz itt…- mondom megrovóan, de a szám sarkából a mosolyt nem tudom eltüntetni.
- Lásd be – szakít félbe elégedett mosollyal. -, sosem élveztél még el anélkül, hogy hozzád értek volna. Szusszantva hunyom be a szemeimet, majd elégedett mosollyal dőlök teljesen a mellkasának.
- Bevallom... ez tényleg páratlan élmény volt...- kuncogok, hátra nyúlva a nyakát karolom át, majd mélázva túrok selymes hajába. - Nem hittem volna, hogy valaha is ilyen élményben lesz részem.- kacsintok rá, mire elvigyorodik.
- Na ugye. Szerencsésnek mondhatod magad.- búgja a nyakamba, miközben forró, andalító csókot hint a bőrömre, én pedig borzongva sóhajtok fel. Merev férfiassága keményen a hátamnak feszül, én pedig szikrázó szemekkel dörgölöm hozzá a hátsómat. Morranva löki felém, miközben szoros ölelésbe von. Kéjes sóhajjal döntöm félre a fejem, a testem pedig megrándul, ahogy fogait izgatóan a bőrömbe mélyeszti. A hajamat markolja, másik keze mellkasomon barangol, én pedig engedve a csábításnak adom át magam a passzív szerepnek. Körmeit belém mélyesztve, finoman karistol végig a mellkasomon, én pedig nyögve feszülök meg, kezei sakkban tartanak, teljesen lefognak. Még sosem látta, hogy ennyire élvezte volna, hogy felülkerekedhet rajtam...
- Romeroh...- súgom kéjjel teli hangon. A testem újra felforrósodik, férfiasságom bizseregve éled újra, a hegye kibukkan a víz alól. Ujjaival egyik mellbimbómat csippenti meg, az áramütésszerű, csábos érzés pedig elégedett rázkódásra bír. Végigsimít rajtam, a köldökömnél köröz, a combjaimat markolja... Oldalra fordítanám a fejem hogy csókot lopjak, de erősen markolja a hajam. Végignyal a nyakamon, majd a fülcimpámat kezdi végtelenül izgatóan harapdálni. Nem tudok mást, csak remegni, nyögni és sóhajtozni kínzó kezei között... ujjaim elfehéredve markolják a karját...
Bosszúból ingerlően dörgölöm a férfiasságát, beszorítom kettőnk közé, hozzá préselődök, ő pedig elfúlt nyögést hallat. Válaszként kínzóan lassan simít férfiasságomra, mutatóujját végighúzva rajta, a makkomat cirógatva, majd hirtelen, erősen ragadja meg, kipattanó szemekkel reked bennem a levegő.
Hallom gonosz kuncogását a fülemben, mielőtt forrón belenyalna...
- Gyere... és elégítsd ki magad...- búgja mély, rekedt hangon, én pedig zihálva fordulok meg, arcomon halvány, elégedett kis mosoly terül el, és látom felcsillanni a szemeiben az elégedettséget. Hirtelen mozdulattal ülök a csípőjére, ezzel egy meglepett hörgést kicsalva belőle. A kéjtől zihálva nézünk farkasszemet. Romero elégedetten simít a combjaimra, majd kicsit lök csípőjén, hogy mozgásra bírjon, én pedig sóhajtva kezdek hullámozni rajta. A vállait markolom közben, mellkasához simulok, miközben ő is felül. Összeölelkezve szeretkezünk.
- Ryuh...- nyögi a fülembe, én pedig behunyt szemmel törleszkedek hozzá, arcomat a nyakába temetve, halkan nyögve a fülébe. Testünk mozgása hullámokat vet a habos vízen, hangunk betölti a visszhangos fürdőszobát. Érzem, ahogy a bőre, akárcsak az enyém, egyre forróbb. A kéj egyre mélyebbre csúszik bennem, lassan elérve a csontjaimat, folyékony tűzzé változtatva őket.
Aztán egyszer eléri bennem azt az édes, jól ismert pontot, én pedig felsikoltva feszülök meg. Mintha szétrobbanna bennem az élvezet, lehunyt szemmel, hátravetett fejjel sóhajtok. Édes, bizsergő érzés terjed szét bennem, teljesen lezsibbasztva, elűzve egy percre minden létező gondolatot.
Hallom Romero mély nyögését, érzem szorító kezeit magam körül, forró magját szétáradni a bensőmben... nincs ehhez fogható érzés...
Egy percig kettesben lebegünk a meleg fehérségben...
Majd lihegve dőlök mellkasának, ő pedig szusszantva dől velem hátra a kádban. Egy percig csak némán fekszem rajta, álmoskás mosollyal rajzolgatva köröket a mellkasára. Mosolygós szemekkel néz rám, a hajamba túr, majd finom csókot hint a homlokomra.
Lassan kihűl a víz.- szólal meg aztán bágyadt hangon, én pedig halkan nyöszörögve ficergem magam még közelebb hozzá. - Ryuuuu...- sóhajtja a fülembe, én pedig végül engedve távolodok el tőle. - Gyere, mosakodjunk.
- Na jó...- adom be a derekam. Lesikáljuk magunkat, közben pajkosan szétfújom a víz tetején elterülő habot, ami teljesen beteríti Romerot. Ennek aztán az lesz a vége, hogy vízicsatába kezdünk, a fürdőszobából pedig uszoda lesz.
Nevetve kászálódunk ki a kádból, majd együttes erővel töröljük fel a szétfröcskölt vizet. Kis idő múlva Romero felöltözve lép a konyhába, én pedig sztrájkot kezdve tovább pucérkodom, egy szál kötényt kötve magam elé.
Szóval nem vagy hajlandó felöltözni?- teszi fel az egyértelmű kérdést, széles mosollyal az arcán, egy szál cigivel az ujjai között. Szemei fel-felvillanva siklanak végig rajtam, én pedig élvezkedve teszek fel egy lábosban vizet forrni, hátsómat meresztve felé.
- Viccelsz? Hogy lemaradjak ezekről az éhes szemekről?- vonom fel a szemöldököm pajkosan, mire elvigyorodik. - Soha!- öltöm ki rá a nyelvem, mire nagyot csattan tenyere a hátsó felemen, én pedig felháborodott kiáltással perdülök felé, hogy nevetve az oldalába csípjek. Kergetőzni kezdünk a konyhaasztal körül, aminek persze megint az a vége, hogy én húzom a rövidebbet. Elkap a kis gonosz, majd csiklandozni kezd, én pedig kicsorduló könnyekkel, nevetve könyörgök kegyelemért.
- Neh! Kérlek! Könyörgök! Be fogok pisilni!- visítom, miközben próbálom lefeszegetni magamról a karjait, de ebben az állapotban nem vagyok elég erős...
- Na? Van még kedved tovább kekeckedni?- kérdi vigyorogva, én pedig már annyira röhögök, hogy nem tudok válaszolni, csak a fejemet rázom meg. - Feladod?
- Fel! Fel, csak hagyd abba! Feladom!- nyögöm végül, mire végre elenged, én pedig megkönnyebbülten lihegve csúszok a padlóra, sajgó oldalamat simogatva. - Te szadista...- pillantok fel rá, de válaszul csak beleborzol a hajamba, majd felhúz magához. Vigyorogva simulok a mellkasához, karjaimat a nyaka köré fonva, mire kezei rögtön a fenekemre tapadnak.
- Ugyan, valld be, hogy élvezted...- vigyorog a képembe, mire kitör belőlem a röhögés. Puszit nyomok az orra hegyére.
- Na jó, talán...- vallom be végül, mire kuncogva tapad az ajkaimra. Édes, andalító csókot váltunk... - Na gyere, álljunk neki végre a kajának.- súgom a szájába, de valahogy nem akaródzik elszakadni tőle.
-Van egy olyan sejtésem, hogy a mai napon még a spagetti is rajtunk fog kikötni.- jelenti be nagy komolyan, én pedig felkuncogok. Tény és való, hogy tényleg elég nagy esély van egy kajacsatára... de hát, oda se neki... így boldog az élet...
*
- Mond csak Romero... mindig így fogjuk szeretni egymást...?- kérdem tétován. A hálószobában vagyunk, jócskán leszállt már az éj. Pizsamában fekszünk az ágyon, egymáshoz simulva, Romero régi szokása szerint arcát a hajamba temeti, én pedig mosolyogva cirógatom a mellkasát, szívom magamba finom, ismerős illatát.
A nyitott ablak alatt tücskök ciripelnek, valahol a távolban egy bagoly huhog... lágy virágillatot sodor magával a szél. Úgy érzem, mintha a szerelmünk a tetőpontra hágott volna, mintha ennél jobb sosem lehetne.
- Miről beszélsz?- pillant le rám összehúzott szemekkel, aggodalmát látva pedig egy megnyugtató mosolyt küldök felé.
- Nem, nem úgy értettem... hanem, egyszerűen csak... hogy is mondjam...- tűnődőm hangosan, majd némi gondolkodás után újra felnézek azokba a gyönyörű szemekbe. - Úgy érzem, mióta megismertük egymást... minden egyes nappal egyre jobban és jobban szeretlek... és már annyira csordultig vagyok szerelemmel, hogy úgy érzem, ennél több talán nem férne belém. Érted már?- magyarázom elgondolkodva, közben elmélázva egy kósza hajtincset kisimítva az arcából. Szeméből az aggodalom lassan eltűnik, majd valamiféle mosolygós csillogás lesz úrrá bennük.
- Ryu... teljesen értelek.- mondja halk hangon, elkapva hajában játszó kezemet, majd ajkához húzva lágy csókot hint a bőrömre. - De ezen egy percig se aggódj. Ahogy nő bennünk a szerelem, úgy leszünk egyre többek mi magunk is. Mindig lesz elég hely a szívünkben, higgy nekem.- húzza kezem a mellkasára, én pedig a vékony ruhaanyagon keresztül is érzem a szívverését. Elmosolyodva bújok hozzá teljesen, elveszve az ölelésében. Lassan már nem is tudom, hol lehet a határ kettőnk között. Hogy vajon hol végződök én, és hol kezdődik ő... annyira egybeolvadtunk már...
- Szeretlek, Romero...- súgom a bőrébe, ő pedig még szorosabban ölel magához.
- Én is szeretlek, Ryu...
*
Végre eljött az utazás napja. Kora reggel óta talpon vagyunk, izgatottan készülődünk már. Mindent összepakoltunk, kevés holminkat belegyömöszöltük a táskáinkba. Teljesen kitakarítjuk magunk után a lakást, nyomunk sem marad. Táskáinkkal együtt az emlékeink is velünk jönnek.
Romero már megvette a jegyeket, vonaton zötyögünk tovább.
Amint végeztünk, felkapjuk a cuccokat, majd kézen fogva, összemosolyogva lépünk ki az ajtón.
- Irány egy új hely.- sóhajtom vidáman. Romero mosolyogva cigire gyújt, én is csaklizom egy szálat, majd békésen füstölögve indulunk a legközelebbi állomás felé. Csendesen sétálunk az utcán, próbálunk minél kisebb feltűnést kelteni. Élénk mosollyal nézelődöm, megszemlélek mindent magam körül, Romero pedig a kezemnél fogva irányít. Az állomásra érve, megkönnyebbülve pakolunk le egy padra, hogy megvárjuk a vonatot. Egymás mellé ülve döntöm a fejem a vállára, ő pedig puszit nyom a homlokomra.
- Alig várom, hogy lássam a helyet, ahol születtél.- mondom halk, lelkes hangon, mire csak mosolyra kunkorodnak ajkai.
- Nemsokára megmutatom neked.- válaszol nyugodtan. A vonat is begördül végül, felpakolunk, elhelyezkedünk az egyik félreeső kabinban. Majd ahogy zötykölődve megindulunk, a lelkesedésem és a kíváncsiságom egyre csak nő. Próbálom elképzelni, hol születhetett, milyen lehetett a ház, ahol élt, milyenek a szomszédok...
Mikor megérkezik az ellenőr, odaadjuk neki a jegyeinket, mosolyogva aláírja őket, majd távozik. Ezután Romero mellé telepszem, fejem az ölébe hajtom, ő pedig békésen pöfékelve simít a hajamba.
- Aludj kicsit, hosszú lesz az út.- tanácsolja, én pedig biccentve hunyom be a szemeimet. Kezeim cirógatva járnak a combján, majd ahogy egyre mélyebbre merülök az álmok világában, úgy állnak meg az ujjaim.
Szövevényes utazás következik, hol vonattal, hol busszal, hol stoppal közlekedünk, majd egy benzinkúthoz betérve feltankolunk kajával. Szendvicseket, vizet, meg némi rágcsát is veszünk, ráérősen válogatunk az áruk között. A pénztáros az újságja fölött méreget minket, ridegen szolgál ki, majd mikor távozunk, a telefonért nyúl.
Hosszú lépcsőn sétálunk le, az állomás a föld alatt van. Hatalmas csarnok terül a szemünk elé, hangyaként nyüzsögnek benne az emberek. Megvesszük a jegyeinket, majd sétálva körbenézünk, azonban az egyik falnál egy rendőrt veszünk észre, ahogy kíváncsian körbepillant. Irányt váltunk, érzem, ahogy Romeron végigfut az idegesség, keményen markolja meg a kezemet, én pedig nagyot nyelve, aggódva nézek körbe.
A mosdók felé megyünk, de ott is egy egyenruhás. Felénk pillant, a kezében tartott papírlapra néz, majd a rádiójába szól. Lassan úrrá lesz rajtam a pánik. Felismertek volna? De hogyan? Olyan sok idő telt el azóta, úgy megváltoztunk! Ügyeltünk, hogy minél inkább elváltoztassuk a külsőnk... talán a benzinkútnál ismertek volna fel minket? Nem, nem lehet, hiszen úgy ügyeltünk... biztos csak paranoia, valaki mást kereshetnek, valami bűnözőre várnak... nem is vettek észre minket...
- Uraim, elnézést...- hallunk oldalról egy hangot. Egy rendőr közeledik felénk kemény arccal. Romero megrándul, összevillan a szemünk. Kihagy a szívem egy ütemet... istenem, csak ezt ne...
- Ryu...- nyögi a nevemet, én pedig tudom, mit akar mondani. Hirtelen dobjuk le a cuccainkat a földre, csak a kis virágunk marad a kezemben, majd mint akit rakétából lőttek ki, úgy kezdünk futni a sínek felé. Tompán hallom, ahogy a rendőr ordít, ezer szem mered ránk. Az embereket félrelöködve rohanunk, Romero elöl, a szemében kétségbeesés, szinte látom, ahogy ezernyi ötletet mérlegelve próbál kiutat keresni a helyzetünkből. Elfehéredett ujjakkal markolom a kis cserepes virágunkat.
- Arra!- üvöltöm, egy felvillanó zöld EXIT felirat felé mutatva, mire élesen kanyarodva iramodunk arra. Azonban egy rendőr tűnik fel oldalról, fegyvert rántva veti meg a lábát.
- Állj! Ezennel le vannak tartóztatva!- ordítja, bennem pedig egy pillanatra megáll a vér is, ahogy egy pillanat alatt feltódulnak a régi, borzasztó emlékek. Nem... nem akarok visszamenni oda... soha többé... nem engedhetem, hogy elszakítsanak minket... vagy ami még rosszabb, hogy Romeronak baja essen... azt nem élném túl... - Az egyikük Ryuuzou Shoji?- kérdezi emelt hangon a rendőr, Romero pedig páni félelemmel pillant rám. Megszorítom a kezét. Ezek szerint csak engem ismertek fel... de ezek alapján feltételezhetik, hogy ki van velem... nem vagyunk biztonságban...
- Tovább, a sínek felé.- intek, mire újra elindulunk. Ennyi ember között nem mernek lőni, akárkit eltalálhatnak. Már egy tucat rendőr szalad a nyomunkban. A tüdőm égetően szűr már, arcomon apró izzadtságcseppek, az izmaim remegnek, de nem állhatunk meg... folyosón rohanunk, majd lépcsőn lefelé, mígnem megpillantjuk a síneket. Veszélyes lehet, de talán ha lejutunk a sínekre, az alagútban lehetnek vészkijáratok... talán... talán...
Gépies női hang mondja be, hogy alig egy perc múlva vonat érkezik. Az emberek sikoltozva szétreppennek a rendőröket láttán, mi pedig egymás kezét markolva állunk velük szemben, kétségbeesetten, elveszetten...
- Romero...- súgom elvékonyodott hangon, könnyes szemekkel. - Most mi lesz?
- Csak maradj mellettem... nem engedem, hogy bántsanak...- mondja biztatóan, de ahogy én, ő sem lát kiutat ebből a helyzetből. A rendőrök körben állnak, fegyverek merednek ránk, nekem pedig a sírás karmolássza a torkomat.
És ekkor begördül mögénk a vonat. Az ajtók kitárulnak, és emberek ömlenek ki rajtuk, akár egy halraj, majd ahogy meglátják a rendőröket, pániklesz úrrá mindenkin. Az egyenruhások próbálnak közel férkőzni hozzánk, de a tömeg elsodorja őket, általános káoszt teremtve.
Romerora nézek. A könnyek forrón folynak végig az arcomon. Túl későn terül szét az arcán a megdöbbenés.
- Szeretlek.- súgom, és bár nem vagyok benne biztos, hogy a hangzavarban hallotta, de tudom, hogy tudja. Ekkor egy rendőr megragadja Romero karját, aki ijedten ocsúdik fel. Próbálja lerázni magáról, de az már a bilincseiért nyúl. Teljes erőből a fejéhez csapom a cserepes virágot, ami éles csattanással törik el a koponyáján. A rendőr felordítva tántorodik hátra, elesik, véres fejét fogja, a rémült emberek pedig kíméletlenül taposnak rajta.
Már csukódnak az ajtók. Hatalmasat lökök a megdöbbent Romeron. Bezuhan a vonat belsejébe, éppen átsiklik az ajtón, a vonat már gördül is tovább. Látom, ahogy ordítva az üvegnek veti magát, az öklével veri, könnyek árasztották el az arcát... kiabál, de már nem hallom, csak a bénult, homályos morajlást körülöttem. Mindenem lezsibbadt, hihetetlenül súlyosnak érzem a tagjaimat... csak bámulok utána, és nem tudom elhinni, ami történik.
Mikor a rendőrök rám vetik magukat, kiszorul a tüdőmből a levegő. Egy térd mélyed a hátamba, a karjaimat fájdalmasan hátra csavarják, hideg bilincs kattan a csuklómon. Felrángatva taszigálnak kifelé, én pedig utat engedek a könnyeimnek. Romero... Romero...
Szerkesztve vicii által @ 2014. 07. 12. 16:17:41
|
| Laurent | 2012. 12. 24. 00:47:05 | #24578 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~vicii~ Fa alá
Romero:
http://www.youtube.com/watch?v=-RYC3-apFa0&list=FLzm9bgmxnsqtPXPSzNtumJA&index=10
Mint egy lusta hullám, mely langyos vízzel mossa a partot, úgy válaszol félénk puszimra. Mély csókja kóstolgat, masszírozza ajkaim, mégis pillanatok alatt a szívem feldübörög. A szájából lopom el a levegőt, hogy felsóhajtsak. Egészen közelről néz rám azzal a csodaszép szemével, és azokban a kavicsokban annyi érzés kavarog, hogy a szívem belesajdul. Egy kicsi puszit is kapok ráadásként, én pedig haloványan megborzongok.
- Ha tudnád, milyen rég vártam erre...
Éhes lelkem szivacsként issza szavait, mozdulatait, pillantásait, míg ő egy párduc eleganciájával kerekedik fölém, és amikor a lábaim közé telepedik, akkor sem riadok meg. Üresnek, éhesnek és aprócskának érzem magam, esőre, vagy valami csodára várva, amit a nagy felhők ígérhetnek a pusztaságom fölött. Hozzám simul, mint egy takaró, én pedig magamhoz ölelem. Szívom illatát, fogadom csókját, hagyom magam elcsábulni röpke érintéseitől. Mintha minden egyes pillanat után nagyobbat dobbanna a szívem.
Csókja gyengéd, mégis szenvedélyes és tüzes, amitől egy pillanat alatt felforr a testem és felbugyog a vágy bennem. A félelem és a gátlások egy szempillantás alatt olvadnak el keze alatt, felolvasztva a fagyos rémületet és magányt, hogy valami olyan forrót öntsön a helyére, hogy a gondolatok elhalkulva, lelassulva szállingóznak csak fejemben. Lecsukódnak a szemeim, hiszen az érzések olyan intenzívek, és olyannyira magukkal ragadnak, hogy két kézzel kell kapaszkodnom, nehogy elsodorjon az első fuvallat.
Forró ajkak surranak nyakamra, ujjak barangolnak testemen és a tincseim között, forró lehelet cirógatja bőrömet. Mint a méz, oly bódítóan édes, mégis ez a mennyiség ragadósság teszi a pillanatot, testemet nehézzé és bódulttá a vágytól. Visszafogom a hangomat, hogy halljam Ryut, mégis elég rám pillantania, vagy hozzámérnie, és eszem vesztem a rajtam keresztül cikázó bizsergéstől. Mintha minden kis inger elektrosokként vágna rajtam keresztül, hogy a gerincemen át az ölemig fusson, és onnan kiindulva felforraljon mindent körülöttem.
Nem sieti el, apránként fogyaszt el, pici csókokkal, harapásokkal, nyalintásokkal halmozva el, olyan figyelmességről és gyengédségről tanúskodva, amitől a szívem vagy a torkom összeszorul, vagy a gyomrom rándul görcsbe. Kicsiny foltok jelennek meg bőrömön, amik zsongva pirulnak rózsaszínűvé, míg egy forró tenyér át nem siklik felettük pillekönnyedén. Érzékeim kiéleződnek egy helyre, türelmetlenül, mégis szó nélkül tűrve a kényeztetést. Az aprócska kis mozdulattól a legforróbb csókig minden mintha egy cseppnyi gyógyír lenne, vagy egy különleges szín, mely az életem vásznát színesíti meg. Már nem fáj, ha a múltra gondolok, nem félek, ha a mostban élek, és bizakodok, ha a jövő jut eszembe. És ez nem az én érdemem. És mindezek mellett olyan odaadással fekszek alatta, olyan őszinte nyíltsággal, amilyennel még soha senki nem látott. Csak Ő ismeri az igazi énemet, és azzal együtt elfogad. Szívem csordultig telik, kiáltani akarok, ordítani, két kézzel markolni és habzsolni, és mégis az összes feszültség egyetlen névvel távozik. Három aprócska, guruló betűvel. Ami mindenütt ott van. Ő a tenger, amiben fuldoklok, de ő az a mentőöv is, ami megment. Zúg a fülem, a szemeim előtt csillagok ugrálnak, a levegő pedig száraz és forró, kiszárad tőle a szám, és körülöttem szikrák pattognak.
Mint egy ősrégi gépezet, lassan feléled minden érzékem, minden porcikám dalra fakad, és megmoccan. Kézzel-lábbal érintem csupasz bőrét, éhesen falva minden millimétert, mégis a történések mintha lelassulnának, vagy csak én lettem mértéktartó? Forró vágya simul hozzám, míg egymásról húzzuk le a felsőt, és mezítelen felsőtesttel bújunk össze, melegítve, sőt elégetve a másikat.
- Annyira gyönyörű vagy…
Olyan őszintén ég tekintete, oly imádattal sóhajtja, hogy elhiszem neki. Szépnek érzem magam, teljesnek, olyasvalakinek, aki méltó hozzá. Arcom pillanatok alatt borul lángba, pedig nem hittem, hogy képes vagyok még pirulni, de nem hagyja, hogy elforduljak tőle. Finoman csábít csókra, megpecsételve szavait, és a mellkasom szétszakadni látszik a tengernyi érzéstől, melyet pár másodperc alatt töltött belém. Ajkai és kezei mindenütt elérnek, egyre lejjebb kényeztetve, amitől olyan érzésem van, mintha egy jéghideg vízből szállnék ki a napos partra. Kontroll nélkül nyílik a szám sóhajra vagy aprócska nyöszörgésre, amikor már nem fér több, vagy soknak tűnik, mégis minden egyes pillanat azt bizonyítja, hogy ennél sokkal többet tudok kapni.
Ölemhez érve nem tör megint rám, választást kapok, és ezzel a gesztussal bátorítást és melegséget. Felkészülök arra, amire nem lehet, remegve, és vágyakozva várom érintését, mégis amikor épp csak hozzámér, hangosan felnyögve harapok ajkamra. Az elfojtott gyönyör kínnal fűszerezi meg a percet, amitől lángra lobban egész testem, míg a karcsú test felkúszik hozzám egy újabb csókra. Testem lángol, vérem felforr, szívem megbuggyanva kalimpál akár egy kalitkába zárt kismadár.
- Kérlek, hadd halljam a hangod…
Akármit! Bármit! Ha te kéred, Ryu, amíg a hangod ily édes csalogányként kérlel, amíg ajkaid a fülem gyötrik édes kínzással... Amíg a forró tenyér, és a karcsú ujjak céltudatosan kúsznak férfiasságomhoz, ki lenne oly bátor és vakmerő, hogy megtagadjon ily egyszerű kérést? Kérd a csillagokat, és lehozom neked, kerüljön bármibe! Mégsem kér semmit... Velem tölti meg borospoharát kóstolóra, és én vagyok az üveg, melynek tartalmát lassan kortyolgatja el.
Izzó gyönyörgombócnak érzem magam kezei között, ajkai és teste alatt, és az utolsó pillanatban fogom vissza őt, mielőtt még szupernóva robbanna bennem. És bár én kérem, mégis a csalódott akarás önt el, ahogy eltávolodik, hogy az utolsó ruhadarabokat is kiűzze ágyunkból. Hajlékony test bújik lassan vissza az ágyba, mezítelenül. Bőrén hegek, foltok, és sejtem, én sem nézek ki jobban. Pihennie kellene, mégis engem szeret, legyen az bármilyen nagy kérés. Az ablakon beszűrődő fényben éteri külsőt nyer, bőre felragyog és tekintete éhesen csillan, ahogy végignéz rajtam. Ugyan olyan vágy szítja belsejét, mint az enyémet, és mintha valami vonzaná őket egymáshoz, úgy hajol rám. Testének íve tökéletesen illik az enyémhez, mintha csak egy festői hullám lenne a vásznon, kiegészítve egymást, eggyé válva.
Arcát a nyakamhoz temeti, míg én artikulálatlan nyögéssel díjazom minden mozdulatát, hozzám dörgölőzik, csiholva a tüzet, mintha ígyis nem egy erdőtűz égne már bennem. Túl távolinak érzem, messzinek és elérhetetlennek még úgy is, hogy minden porcikája hozzám tapad. Gyere közelebb, Ryu, szeress, boríts el és fojts meg, hogy aztán te kelts életre újra! Tíz körömmel próbálom közelebb passzírozni, ha képes lennék rá, talán testembe préselném, hogy sose távolodhasson el tőlem. Megmoccantom csípőmet, könyörögve hangtalan, hiszen szavakra már képtelen vagyok.
Égő test sóhajt felém ezernyi impulzust, tükröt tartva az enyéimnek, majd sietősebben, éhesebben indul meg újra a kíngyönyörű úton lefelé, míg el nem tudom képzelni, hogy most ad vagy elvesz éppen. Mert én kapok. Szétvet belülről, pedig én kértem. Ujjaim görcsösen szorongatják a paplant-lepedőt, izzadt tenyeremből azonban folyton meglóg az anyag. Nem elég. Még! És ő felpillant rám, mintha hallaná a gondolataim, és kiéhezett pillantásomra mozdulva válaszol. Forró nyelv simítja végig vágyamat, én pedig elnyíló ajkakkal, hangtalanul sikoltok. Lassan körbeölel forró szája, én meg a sűrű tincsekbe túrok, de még a legnagyobb hévben is vigyázva arra, hogy ne okozzak felesleges fájdalmat. Feltárom magam, felkínálom mindenem, odaadom az utolsó darab önmagam is.
- Ryuhh...
Tengernyi sóhaj és nyögés közül érthetően gurul elő a neve, akár egy szétszakadt nyaklánc gyöngyszeme. Míg a szemem lehunyom, hogy erőt gyűjtsek a kitartáshoz, váratlanul hagyja abba a kényeztetést, hogy aztán meglepetésszerűen csapjon le rám. Megnyikkanva nézek rá, ahogy lejjebb vesz kezelésbe, és ahogy ujja mélyebbre hatol, úgy én is fejem hátravetve adom meg magam. Libabőr fut rajtam végig, megborzongok, és Ryu forró teste mint egy biztos takaró, úgy simul hozzám, puha csókkal terelve el figyelmem.
- Engedd el magad és a mennyekbe repítelek…
Mindent! Vedd el, hisz nálad biztonságban lesz. A tiéd, Ryu. És amíg lágy tekintettel figyel, a feszítő és kissé fájó érzés egyre mélyebbre hatol, töretlenül és fáradhatatlanul. A kellemetlen érzések közé azonban várakozás is vegyül, ahogy látom csillogó tekintetében az ígéretet. És legyen bármily fájdalmas, én nem bírom tovább. Kezére fogva fúrom tekintetem az övébe, kérve és sürgetve őt. A pillanat pedig lelassul. Figyelmem apró részletekre fókuszál. Egy bolondosan elálló tincsre, egy felvillanó szarkalábra a boldogan ragyogó szeménél, vágytól összeszorított ajkakra, egy vágásra a vállán...
Majd lassan belém hatol. Megfeszülve áll ellen a testem a szokatlan érzéseknek, míg lelkem szomjasan mar a másik után. Lábaimmal kulcsolom át derekát, hogy még közelebb húzzam, nagyobbá téve a teljességet, mégha lehetetlennek is tűnik. Egyenlőnek érzem magam, egy szárnynak, mely Ryuval kiegészítve egy angyalt emelnek a magasba. Enyhe fájdalom teszi pikánssá a pillanatot, amikor Ryu megremegve mar vállamra. A nevét motyogom, sóhajtom, hol érthetően, hol betűkavalkádként. Magamhoz húzom amennyire csak lehet, hogy az összesimuló bőrünk csiholjon gyönyört. Megmozdul, én pedig elveszek.
- Romeroh… Romeroh… Romeroh…
Hangja nem hal el, mint egy ima, úgy száll fel fohászként. Hevesen kapok csókja után, tüzet oltva így olajjal. Leteper minden értelemben, birtokba vesz és elbűvöl, semmi ellenállást nem hagyva nekem, nem mintha megfordult volna ilyesmi bennem. Túl lassan hömpölyög, és egyik felem ebben merül el elégedetten, míg a másik követelőzne, gyorsabban és követelőzőbben. Az ellentét szétszakít. Koordinálatlanul lökök magamon, és amikor a gyönyör villámként sújt le, összerezzenve rántom közelebb Ryut. Minden sejtem élőnek érzem, hallom a vérem zúgni, érzem a bőrömön Ryu vérét lüktetni ereiben, hallom szusszanását... hangtalan kiáltás szakad fel belőlem.
- Ott...?
Finom mozdulat, határozott lökés, én pedig lehunyt szemekkel sóhajtok mélyről jövőn. Szám kiszárad, csókjáért kapok, körmeimmel kapaszkodok hátán. És nincs több finom mozdulat, nincs elnyújtott kéj, csak a színtiszta vágy, ami hátára kap, és elsodor. A világ értelmet nyer, látni vélem a közepét, a fehér feketének látszódik és a fent lekerül. Kifordulva önmagamból mozdulok Ryuval ellentétesen, elveszve.
A gyönyör hirtelen sújt le, teli szájjal ordítom világgá, robban az univerzum, és amikor a forróság belül is elér, görcsösen vonaglok meg a rámzúduló érzelmek alatt. Vakká válok a látható dolgok iránt, süketté válok, és testtelennek érzem magam. Mégis a hozzámbújó alak teljes valómat kitölti. Ösztönösen cirógatom, ölelem, hagyva, hogy lezsongjon a vágy utolsó taktusa is.
- Csodálatos vagy…- csillogó tekintet emelkedik fel, én pedig kocsonyává olvadok. – Szeretlek…
- Én is. - csókolom vallomásom ajkaira, hagyva, hogy újra hozzám simuljon.
- Ryuh... - nyögöm elhalón, míg ő a nyakamon lévő foltokat keresi fel újra.
- Még mindig akarlak… kérlek… - furcsa boldogság tölt el, ahogy rámpillant, így csendes mosollyal imádom ajkait.
- Telhetetlen vagy.- súgom afféle bókként, ellágyulva, mikor elpirul.
- Tudom. Sajnálom… - motyogja mellkasomnak, én pedig hirtelen teperem magam alá, felizzó tekintettel pillantva le rá, izgalomtól lobogó szemébe nézve.
- Ne sajnáld…
Súgom, ezúttal én simulva hozzá, csókolva, és letörve az igyekvéseit, hogy az irányító szerepet elorozza. Kicsattanok a bennem zúgó érzelmektől, így egyedi módját választom az önkifejezésnek. Ha szóban nem tudom elmondani, mennyire fontos nekem, hát megmutatom. Mert nem félek, és bízok benne. És... Talán egy kicsit magamban is. Széttárt ujjakkal simítok rajta végig, hogy minnél többet kapjak belőle egyszerre, s nyakán csókolom végig ütőerét, amiért még mindig lüktet benne az éltető nedű. Ajkaimmal gyötröm bőrét, éledő vágyam dörgölöm hozzá, mi sikamlós a nedveimtől. Forrón lehelve a szoba csendjébe adja meg magát nekem, behódolva, kérve, adva. Ujjai újra útra kelnek, végigsimítva rajtam présel magához, és játékos pillantást váltunk.
Ajkaimmal vallok színt neki, minden porcikájának külön, életre keltve őt és a testét. A tudat, hogy csak nekem válaszol, elbódít, és akaratlanul is hatalmat érzek a kezemben. Testét a sajátom tükörképére varázsolom apró csókfoltokkal. Nem fogom vissza magam, így kissé fájdalmasabb, de érzékibb kéjt szítva benne. Tekintete végigkísér, perzsel, én pedig könyörtelenül térek ki az ágaskodó vágya elől.
- Romeroh! Nem játssz velem!
Hörren fel, mikor a másik lábán indulok visszafelé. Mély pillantást vetek rá, míg ajkaimmal végigsimítom a combját, és a lényegre térve újra elérem, hogy elködösült tekintettel dobja magát hanyatt. Ellenőrzéstelenül törnek fel belőle a gyönyör hangjai, nekem énekel, én pedig játszom a dallamot. Két helyről kényeztetem egyszerre, fürödve a látványban, és a rajtam áthullámzó érzésekben. Ráérősen készítem fel és terelem el figyelmét a tágításról, ám nem telik bele egy perc sem, míg Ryu feltámadva fordít újra hanyatt, és egy mozdulattal szippant úgy magába, hogy csak állati hangok kiadására vagyok képes pillanatokig.
Bolond, megsebzed magad! Remegve nézek fel rá, elcsippentve a pillanatot, amikor ajka kéjesen csap ki ajkai felé. A mozgástól megfeszülő combjára markolok kapaszkodva, míg ő őrült tempóban lovagol rajtam, leigázva újra és újra. Hosszú időbe telik, míg összeszedem magam az ostrom alatt, és viszonzásképp emelem kezem, hogy testén barangolva gyengepontjait gyötörjem, majd a csípőm is ellentámadásra lendítem. Könnyedén érem el benne azt a pontot, melynek intenzitása még most is végigvág rajtam ha csak rágondolok, és parázsló tekintettel figyelem minden mozdulatát, reakcióját. Megadja magát, kissé rám támaszkodva nyögi világgá, mennyire élvezi, majd aláveti magát a ritmusnak, bár belém kapaszkodik, engem is rántva magával. Bódult, kapkodó csókban forrunk össze, míg tenyeremmel arcát vonom gyengéd bölcsőbe, és amikor a gyönyör lesújt újra, közvetlen közelről figyelhetem, ahogy arca fintorba fordul egy pillanat alatt, és az összeszoruló izomgyűrűk hevesen szorítják meg benne pulzáló farkamat. Hirtelen vág így engem is fejbe a vég, hiszen az előbbit sem hevertem ki még egészen. Csontjaim gumicsónek érzem, testem egy kupac remegő húsnak, míg a lelkem szinte szétfeszít.
Ryu lecsillapodva piheg mellkasomon, én pedig lehunyt szemmel élvezem az egyszerre dobbanó szívek ritmusát. Könnyűnek érzem magam, súlytalannak és testtelennek. Finoman próbálom végül rábeszélni a rám nehezedő alakot, hogy csússzon mellém, de ő csak álmodozó, álmoskás mosollyal fordul kissé felém, átkarolva, ölelve, hozzámbújva.
- Ez egy valóra vált álom…
Motyogja bőrömre, és a lehelete csiklandoz bár, mégsem moccanok. Lassan nyílnak fel szemeim, és egy sosem látott pillantással tekintek le a gyermekként bújó Ryura. Finoman moccanok meg, nem törődve a durcás csücsörrel, amit előidézek azzal, hogy magam mellé gördítem. Megbillentem a fejem, és picike puszikat lehelek arcára. Mint egy jóllakott ovis, úgy mosolyodik el, én pedig elnéző pillantással húzom magunkra a takarót.
- Hogy van neked erőd még mindig mozogni?
Motyogja elmosódó hangokkal, mire szusszantva bújok a hajába, hogy az arcomon átvonagló árulkodó jeleket ne láthassa, de úgy tűnik, fejben olvas még mindig, mert meleg tenyere lassan simít le lapockáimra megnyugtatóan.
- Melletted semmi sem nehéz.
Súgom vissza, habár hangom mögött megbújó kis smucig jelentések úgy tűnik mégis megtalálták Ryut még ebben a kába pillanatban is, mert némi vontatott mocorgás után úgy helyezkedik, hogy felpillanthasson a szemembe. Ellágyuló tekintettel simítok gyengéden arcára, míg ő elkomoruló arccal néz engem.
- Sajnálom.
Leheli, én pedig egy nyugodt mosollyal válaszolok. Elvégre, egyszer csak elhiszem, hogy apám meghalt, nem? Soha nem lazíthatok teljesen, csak akkor, amikor sikerül elszöknöm. Vagy út közben. Ha fáradt vagyok, akkor is van erőm futni az életemért, vagy legalábbis kevesebb verésért. Kiszolgáltatott sosem lehetek. Kivéve, ha Ryu van velem. Olyan sokat jelent nekem, hogy itt van, és vállát az enyémnek vetve menetel előre...
- Ne tedd. Nem a te hibád.
Válaszolom halkan, lecsókolva ajkáról a szomorkás hangulatot, mosolyt kanyarítva rá a könnyed, pajkos csókkal, nyelvem ki-be dugdosva a szájában. Közelebb húzom magamhoz, nyakig igazítva a takarót.
- Most pedig aludj.
Súgom hajába temetve arcom újra, lehunyva a szemeim, és a csendes szuszogást hallgatva én is hagyom magam kiütni.
~*~
Elsőként kelek, ami újabban nem meglepő. Megmosolyogtat a látvány, ahogy Ryu még álmában is piócaként tapad rám, és minden végtagját körém tekerve szuszog elnyílt ajkakkal, szerteszét álló hajjal. Felemelem egyik kezem, és arcára simítok lágyan, hogy ne ébresszem fel, csupán ujjam hegyével kóborlom végig az állától a homlokáig arcát, elmerengve cirógatva a nevetőráncokat, a csak közelről látható szarkalábakat. A kis kötésre a szemén, ami már nem egy agysérült, hanem inkább egy kalóz külsejét kölcsönzi neki. Finoman túrok öt ujjal a tincsek közé, kissé rendezve a kuszaságot, de nem ébresztem fel még. Kimerült lehet, ráadásul gyógyulnia kellene, én meg önző mód kiprovokáltam, ki tudja, mennyire tett jót ez neki...
- Ijesztő, hogy így nézel, mégis hízelgő...
Szólal meg a kis hétalvó, hangja rekedt, kásás és álmos, mégis sikerült belelopni annyi elégedettséget, hogy szusszantva forgatom meg a szemeim, de nem tudok igazán bosszankodni, ha a szám sarkai folyton felfelé vibrálnak. Két karral ölelem magamhoz, szorosan, átölelve amennyire csak tudom, puha csókot nyomva ajkaira, majd finoman lefejtem magamról.
- Hmmmhmhmm... - nyüsszög ellenkezve, csápolva utánam. - Még neee... Feküdj vissza, és aludjunk.
Hogy tud valaki ennyire édes lenni anélkül hogy kinyitná a szemeit? Halkan kuncogom meg, és sikerül kimásznom az ágyból. Amikor azonban felállok, felnyikkanva rogyok vissza az ágyra. A hátsó felem végig merev, fáj és így belegondolva ülni sem túl kényelmes... felszisszenve tápászkodok fel. Amikor csuklómra tekeredik egy kacsó, az ágy felé fordulva, fintorba fordul az arcom, ahogy hátracsavarodok. Talán nem volt jó ötlet. Elvörösödök a gondolatra, hogy pontosan mitől is vagyok én ilyen... Hm... Fájós.
- Romero, jól vagy?
Nyílt aggodalom csücsül Ryu arcán, míg tekintete valami olyat keres, amit biztos nem fog látni. Durcás-morcos képpel nézek rá, míg ő hosszú pillanatig értetlenül, kérdőn mered rám, nem értve, mi a kellemetlenségeim és a fájdalmam oka. Előre mozdulva hajolna hozzám, amikor az ő arca is sűrű grimaszba fordul, és a szemeibe felismerés gyúl. Felhorkanok, és cigit rántva gyújtok rá.
- Hm.
Dünnyögöm válaszul, és hogy a lehető legkevesebb ideig vigyoroghasson a még mindig vörös fejemen, felállok, elorozom a takarót róla hogy magam köré tekerjem és lassú, megfontolt léptekkel távozhassak. Az illúzióromboló röhögés legalább csak az után robban ki a hálóban, amikor már távoztam. Szerencse. A fürdőbe slattyogok, és amint a cigit elszívom, megeresztem a zuhanyt, és beállok a kellemes, izomlazító zuhany alá. Igazán megnyugtató, és stresszoldó egy dolog. Főleg hogy állni kell, és nem mocorogni, mert így legalább nem érzem a feszítő és fájdalmas szúrást altájékon. Csak ajánlani tudom, hogy Ryu is ilyen kínokat éljen át, mert nem igazságos, hogyha csak én szenvedek. Tudom, a szeretet néha fáj, de ez azért túlzás.
Morcosságom pillanatok alatt libben el, ahogy két kacsó tekeredik körém, és a tarkóm körül aprócska csókok csattannak. Nyakamra tévelyednek a kis pecsétek, én pedig oldalra billentve a fejem engedek. Egye fene, mégsem haragszom. Amikor pedig a kíváncsi kezecskék bódító mozdulatokkal masszírozásba kezdenek, majd forrón simítanak végig mellkasomon, hasfalamon, körözve egyet a köldökömnél, mielőtt még a lényegre térnének, nos kész vagyok bármilyen vallás nevében feloldozást adni. Lábaim remegve fenyegetnek azzal, hogy összecsuklanak alattam, így támaszt keresve dőlök Ryunak, és mielőtt még a tegnap este folytatása ötlene fel benne, a fájó anatómiai részeim miatt minden katasztrófát megelőzendő kissé mozgásra bírva magamat csúsztatom a kezem kettőnk közé, egyenesen a kemény farkára markolva.
Hátracsuklik a fejem, ahogy egyszerre kényeztetjük egymást. Szabad kezemmel a csempének támaszkodok, míg folyamatosan megremegek az érzések intenzitásától. Túl érzékeny vagyok ma reggel. És ez sem az én hibám. Oldalra fordítom a fejem, és finoman megharapva a csókos ajkakat elcsábítom őket egy kis táncra. Nyelvem tekergőzve szalad körbe ellenőrizendő a létszámot és állapotokat Ryunál. Lélegzetem elakad, szaggatott sóhajok törnek fel belőlem, míg összerándulva el nem élvezek. Ryu ellép tőlem, előzékenyen nekiáll mosdatni, én pedig az előbbi gyönyör levezetése képen kiélvezem a kis kényeztetés minden cseppjét. Végül én fordulok felé, kezembe véve a flakont, és két kézzel dörgölöm végig, habár némileg más szándékkal, mint a masszírozás. Mégis sikerült ellazítanom őt is, így nagyobb meglepetés éri, amikor elé térdelve, minden előjel nélkül a csukott szemű ,,apucika” ellen támadást indítok. Egy pillanat alatt nyelem el a büszkeségét, ellazítva torkomat és ajkaim megszorítva körülötte finoman bólogatni kezdek. Ujjak rebbennek hajamba, hogy kapaszkodót találjanak, én meg felkuncogva nyúlok a heréihez, a kicsi labdacsokhoz, hogy azokat se maradjanak ki semmiből.
Váratlanul robban a számba Ryu, úgy tűnik, még őt magát is váratlanul érte a gyönyör. Még egy pillanatig mégis maradok, végignyalva a kéjenc kis testrészen, majd a köldökére csókolva állok fel, és a háta mögé lépve folytatom a mosdatást ott is. Masszírozó, szakszerű mozdulatokkal lazítom el ott is, majd puha állagúra főzve őt zárom el a csapot, törlöm meg, majd egy puha puszi után ölbe kapom és a hálóba megyek vele.
A rutintól, vagy talán valami mástól aprócska mosoly szökken a szája sarkába, ami kiszélesedik, látva, hogy az elsősegély ládából először magam bogyózom be, majd neki is nyújtok izomlazítót. Dünnyögve és puffogva állok neki a szokásos ellenőrzésnek. De amíg eddig csak feküdt és tűrte, hogy kötözgessem, vagy fertőtlenítsem, most kezét felemelve cirógat lusta mozdulatokkal ahol ér, ráérősen húzva végig ujjait kezemen, lábamon, vállamon, nyakamon, mellkasomon, vagy ameddig elér. Szemei most nem éhségtől csillognak, hanem csendes elégedettséggel, és meghitt légkör vesz minket körbe.
-Ki fogunk ma mozdulni. - szólalok meg, míg a szemére már csak azért tekerek kötést, hogy ne kerüljön semmi a lassan majdnem begyógyult sebbe, és persze hogy takarjam a külvilág elől.
-Tényleg?
Látom a gyönyörű szemet felcsillanni, így csak aprócska mosollyal bólintok neki. Piciny csókot is nyomok ajkaira, ám mielőtt elmélyíthetné, elhúzódok. Nana, még mindig fáj mindenem, ne is álmodj róla! Rámnyújtja a nyelvét, én meg fejcsóválva kapok elő egy szál cigit, és rágyújtva indulok a konyhába valami kaját készíteni. Iszonyú éhes vagyok. Az előző helyről még hoztunk magunkkal egy nagy karajt, így nekiállok kirántott húst gyártani, amíg Ryu rizst szór a vízbe, hogy megfőzze. Szemem sarkából látom, hogy teát főz, mosogat, megterít, én pedig a húst figyelem, míg teljes tudatában vagyok Ryu hollétének.
Kilopja számból a félig szívott szálat, ezért bezsebelve egy tiltakozó morranást, de aztán csak látványos duzzogással gyújtok meg még egyet. Jól jártam. Másfél szál cigi több mint egy, nem? Ryu végül a kis rádiónkat is bekapcsolja, és két perc múlva már hozzá bújva próbál egy kis táncolásra fűzni, nem törődve a felháborodásommal.
-Nem gondolod komolyan, hogy táncolni fogok! - meresztem rá szemeimet.
-Csak egy kicsit a kedvemért! Lécciii!!! - most komolyan, lehet hogy nekem kellene egy apuka szerepet vállalni hivatalos papírok szerint...
-Nem vagyunk az oviban. Légy szíves viselkedj. Szét fog főni a rizs.
Lesújtó pillantással fordulok el tőle, amíg ő felszisszenve kapkod a lábasa után, időben megmentve még a köretet. Némi gondolkodás után kukoricakonzervet bont, és összekutyulja őket, majd az eddig meglévő húsból pakol a tányérokra. Csendben ülünk le az asztalhoz, és bár néha felkászálódom, hogy ne égjen oda a többi sem, békésen telik az ebéd.
-És hova megyünk? - csamcsog felém, citromot csepegtetve a húsra.
-Nemt'om. - vonok vállat, jóllakottan kihörpintve a teám is. - Körbenézünk, hogy hol lehet vásárolni. Pár új ruhát akarok venni. Aztán három nap után továbbállhatnánk, mondjuk Európa közepe felé. - vetem fel könnyedén, de a nagy csendre felpillantok. - Te hova szeretnél elmenni?
-Én... - alaposan fürkészi végig az arcomat, majd nagy levegőt véve kiböki. - Olaszországba.
-Rendben.
Vágom rá hezitálás nélkül, hogy ne gondoljon bele sokat. Majd sztoikus pillantással állok neki a cigiket töltögetni, és Ryu egy furcsálló pillantás után felállva megy mosogatni.
~*~
A délután még mindig hűvös, elvégre a január még csak most kezdődött el. Igaz hó errefelé nincs, elolvadt vagy még nem is hullott, minden esetre kabátban szabad csak kilépni. Kézen fogva sétálunk ráérősen egymás mellet, nem sietve, hiszen a világ minden ideje a miénknek tűnik. Nyugodtan lépkedek, olykor a sálam igazgatva, elvégre ha apám él,... -ne, akkor is három napba telne, mire a nyomomra akadna, aztán még pár az utazás, és még néhány, amíg kieszel egy újabb zaklatási lehetőséget. Tehát lelki békém teljes tudatában járjuk körbe a környéket, végül betérve egy ruhás üzletbe, és pár újabb darabbal gazdagítjuk Ryu ruhatárát, hiszen az előzők csúfos véget szenvedtek a családi találkozónál.
Nevetve húz be engem is a próbafülkébe, és forró csókot lop. Az izgalom, hogy lebukhatunk, édes fűszerrel hinti meg az intim pillanatokat, de mielőtt még bemelegedhetnénk, az eladónő megkérdezi, hogy jó-e a méret. Elpirulva dugom ki az egyik igen fura szabásút, amiről úgy vélem sosem viselném el Ryun, így újabb pár perc haladékot kapunk. Mielőtt újra támadásba lendülne, ügyesen felhúzom rajta a pólót, így egy pár percbe telik, míg megküzd vele, és amint megszabadul tőle, egy újabbat húzok rá. Ügyes manőverekkel érem el, hogy ne közelítsen meg, habár néha én magam vagyok, aki mellbimbóin kacéran nyalintok végig, míg feje eltűnik egy-egy ruhadarab alatt. Élvezet látni, ahogy megvonaglik. Félkemény férfiassága sem túl látványos, így megtehetem, de úgy, hogy egy határt nem lépek át, csak előtte táncolok óvatosan.
Végül egy nagyobb táskával távozunk az üzletből. Mellettem Ryu füstölög a szó minden értelmében, mert mielőtt még igazán akcióba lendülhetett volna, kilibbentem a fülkéből, és eltűntem az állványok között, hogy fizethessek. Így lemaradt mindenről. Szerinte. Előttem lépked fél lépésnyivel, hogy ne téveszthessem szem elől véletlenül sem, ,,mit tettem vele”. Így viszont könnyű célpont, míg előrehajolva a füle alá egy aprócska csókot nyomok, mert lejjebb már sál takarja. Hallom felsóhajtani, látom a vállait leereszkedni, mégsem fordul felém vagy lassít. Én pedig hagyom őt.
Betérünk az üzletbe is, és különválunk, hogy gyorsabban menjen a vásárlás. Amíg ő a szalvétákat, tisztítószereket meg egyebeket vesz, én a vacsorához valót, meg az egyéb kajákat vásárolom meg. Végül némi gondolkodás után egy csokiöntet luxusát is megengedem magamnak. Természetesen csak és kizárólag kiengesztelési céllal. Semmi másért. A kasszánál én fizetek, de ő ragaszkodik hozzá, hogy a nehezebb táskát cipelje. Hát a tejtermékeket nyomom kezébe, és ő elégedetten ballag, immár feldobva, mellettem. Szeret vásárolni, mert így idegenekkel is beszélgethet, és természetesen az eddigi nyelvtudása elég jó ahhoz, hogy eligazodjon már itt is. Még elég közel vagyunk a határhoz, így turistáknak nézve minket könnyedén szót ért bárkivel.
Mielőtt hazaérnénk, még a piacon is végigmászunk, és bár felváltva nyögünk a nehéz táskák miatt, mégsem kapkodjuk a lábunkat. Ryu vigyorogva, csillogó szemekkel veti magát a forgatagba, a kofák által kínált kóstolókat úgy fogadva, akár az ötévesek egy nyalókát. És persze mindenre mutogatva kér, hogy vegyük meg. Így hazaérve pár újabb vicik-vacakkal vagyunk gazdagabbak. Elküldöm őt fürdővizet készíteni, én meg addig elpakolok a konyhában, és ráérősen gyújtok rá egy szálra.
Meglepetésként ér, amikor Ryu kötések nélkül, teljesen mezítelenül jelenik meg az ajtóban. Kissé kiszárad a szám a reménykedő, félkemény farka láttán, így elfordulva morranok fel, bár nem túl meggyőzően, hogy menjen a vízbe, mert meghűl. Kuncogva, csattogó léptekkel tűnik el a fürdőben, én meg kissé húzom az időt.
A fürdőbe azzal a határozott elképzeléssel lépek be, hogy fájó alkatrészeim végett nem engedek a szirénnek. És az első fél órában, amikor én csak fekszek kinyúlva a kád szélének dőlve, és előttem Ryu ül, hátát a mellkasomnak döntve, hiszem, hogy sikerrel járok. Időnként karcsú ujjak nyúlnak fel a kezemért, hogy egy csókot lopjon füstölgő cigimből, és ellazultan dől nekem, ujjaival a piacon vett fürdőbe való, olvadozó virágokat birizgálva. Finom levendula párállik a szobában. Szórakozottan figyelem, ahogy Ryu mosakodni kezd. Egy pillanatba telik csupán, míg félrefordulva a csikket a hamusba ölöm, és visszafordulva olyan látvány fogad, hogy a vágyam érdeklődve moccan meg amit persze ő nagyon is jól érez. Kis gonosz!
Ártatlan arccal néz fel rám válla felett, míg lábait kissé felhúzva dől nekem jobban, és a két kezével épp legnemesebb testrészét mossa... legalábbis annak álcázza. Ennyi ideig még egy prosti sem moshatja! És nem így! Bal keze a mellkasán barangol, oldalán, combjain, míg a jobbja az ölén táncol, néha lejjebb kalandozva. Akarom vagy sem, tekintetem odatapad a látványhoz, és az én farkam is reménykedve feszít, hátha ő is kap egy kis figyelmet. Kezem viszket a vágytól, hogy lemásoljam Ryu mozdulatait, mégsem teszem. Égő tekintettel figyelem, ahogy szaporán kapkod levegőért, arca kipirul, izmai megfeszülnek. Az utolsó pillanatban, a gyönyör szájából horgászom ki őt, ellökve kezeit a farkáról, és egy markomba fogva a mancsait a másik kezemmel finoman átkarolva őt közel húzom magamhoz.
- Mégis mit szeretnél, Ryu? - hajolok a füléhez, forrón búgva bele hálószobahangon, rekedten, és mivel a beteljesedés szélén billeg megvonaglik kezeim között. - Szeretnéd, ha a forró kezembe venném a farkadat... - folytatom kéjesen, ingerlőn és sokat sejttetőn. - és lágy csuklómozdulatokkal kényeztetném?
- Ohhigehn... - nyögi sóhajba fulladva, míg csípője telhetetlenül ringatózik, hogy legalább fenekét dörgölje nekem.
- És mit szólnál, ha közben a heréidet is ujjaim közé venném, masszírozva, ahogy szereted, majd a mutató ujjammal az alatta lévő érzékeny kis bőrön simítanék végig? - két kézzel tartom biztosan, nem mozdulva, míg ő levegőért kapkodva vonaglik ölelésemben.
- Igenigen! Oh, Romero, csináld! - feje a vállamra billen, arcomon pedig éhes mosoly jelenik meg.
- Majd egy ujjammal köröni fogok a bejáratodnál... - hirtelen feszül meg a karcsú test, felületesen pihegve, hogy ne szalasszon el egy szót sem – míg nem engedsz, és akkor lassan beléd csúsztatom egyszerre két ujjamat. - ajkai hangtalan ,,o” betűt formálnak, mintha tényleg átélné a gyönyört, amit verbálisan nyújtok neki. - És amikor azt hiszed, ennél nagyobb gyönyör nincs, kitapintom a prosztatádat, és addig ujjazlak, amíg...
Hangom tovább mélyül ígéretekkel tele, ajkaim a fülét súrolják, leheletem libabőrt varázsol égő bőrére. És nincs időm se befejezni a mondatot, mert a karjaim között Ryu megvonaglik, és hangosan felsikoltva élvez el, összerándulva, mellkasára spriccelve gyönyörét, ívbe hajló háttal. Puha csókot nyomok a füle alá, amíg a látványtól, és a hozzám préselődő farpofáktól én is mély morranással elélvezek. Hosszú csend áll be, és csak a lihegés meg a halk csobbanások töltik meg a levegőt. Végül felém fordul lassan, puha csókot nyomva ajkaimra. Szemébe nézek, ami most leginkább egy csokis fánkhoz hasonlít. Igen elégedett vigyorral a képemen pillantok rá vissza, míg ő megcsóválja a fejét.
- Hihetetlen vagy. És gonosz. Ígérgetsz itt...
- Lásd be. - vágok közbe határozottan. - Sosem élveztél még el anélkül, hogy hozzád értek volna.
|
| vicii | 2012. 11. 23. 22:29:50 | #24313 |
Karakter: Ryuuzou Shoji
Megjegyzés: (Egyetlenemnek - Launak)
Kézen fogva húzom a konyha felé, Romero pedig a kezemre szorít, miközben mellém lép. Meglepetten pillantok felé, de egy meleg mosoly fogad, amitől nagyot dobban a szívem.
A konyhában, miközben ebédet csinálunk, folyton-folyvást körülöttem somfordál, időről-időre hozzám ér, a karomra simít, megcirógat... én pedig minden mozdulatára újra és újra megborzongok. Mennyire hiányoztak ezek a lopott kis érintések...! Egész idő alatt a mosoly pedig letörölhetetlen a képemről.
Mikor megterítünk, épp leülni készülnék, mikor elkapja a derekam és az ölébe húz. Vidáman kacagok fel, szórakozott arckifejezéssel, de ez a kis gesztus elmondhatatlanul jól esik. Egy tányérból kezdünk enni, néha ellopva a másik villájáról a falatot.
Romero termetes adagot bepakol, mintha napok óta nem evett már. Örülök, hogy teljesen visszajött a étvágya, már a súlya is a régi.
Vacsora végeztével szusszantva támasztja arcát a hátamnak, ölelve közben, én pedig kényelmesen, mosolyogva eszek tovább. Milyen idilli hangulat...
- Ryu...- hallom meg az álmoskás, bágyadt hangot, szinte áhítattal sóhajtja a nevemet. Kíváncsian fordulok hátra, de csak a kócos tincseket látom.
- Hm?- vonom fel a szemöldököm teli szájjal, mire felsőmre markol.
- Szeretlek.- súgja, ez a rövidke szó pedig egészen végigborzongat. Boldog sóhaj szakad fel belőlem, és hevesen dobogó szívvel fordulnék hátra, hogy öleljem, csókolja, elmondjam neki, hogy én is mennyire szeretem, de csak nem enged, keményen tart. Így helyzetembe belenyugodva végtelenül lágyan kezdem a karját cirógatni, miközben ellazulva dőlök neki.
- Én is téged, Romero.- súgom ellágyulva, engedve, hogy a tökéletes boldogság érzése átjárjon és édes nektárral itassa át minden porcikámat. Még szorosabban bújik hozzám, reszketegen felsóhajtva, mintegy megkönnyebbülten, megnyugodva. Ahogy a forró lehelete bőrömet cirógatja, újra megborzongok. Mostanában olyan érzékeny a testem az érintésére...
Sóhajtva bontakozom ki a karjai közül, hogy apró kis mosollyal a szám szélében elmossam a koszos edényeket. Romero közben lovaglóülésbe helyezkedik a széken, állát a támlán nyugtatva, s onnan figyel csillogó szemekkel. Pillantása szinte simogat, én pedig széles mosollyal fürdök tekintetének meleg fényében. Magabiztos mozdulatokkal sikálom el az edényeket, pakolom el a maradékot a hűtőbe, majd Romerohoz lépek és kézen fogva húzom vissza a hálóba.
Kényelmesen leheveredünk egymás mellé, aztán hosszú percekig csak fekszünk egymást ölelve. Olyan jó most így... a csend szinte simogató, puha... el sem tudnám mondani, mikor volt ennyire felszabadult és békés a hangulat. Talán eddig még soha.
- Általában, amikor ennyire jól érzem magam, mindig beüt a sors keze.- sóhajtja végül álmatagon, én pedig mosolyogva simítok mellkasára, onnan fel a nyakára, egészen az arcát cirógatva végül, ő pedig lehunyt szemekkel élvezi a kényeztetést.
- De most nem fog. Fenyeget most az alvás veszélye, szembe kell szállnunk a naaagy lakbér számlaszörnnyel, munkát találni a munkanélküliség dzsungelében...- súgom huncut kis mosollyal, akárha rémtörténetet mesélnék a lobogó tábortűznél, Romero pedig halkan kuncog a paplanba.
- Neeem. Csak tudod, eddig azt hittem, valami fizikai törvény van rá, hogy amikor túl jól áll a szénám, akkor valaki begyújtja.- mondja nemtörődöm hangsúllyal vállat vonva, de ahogy rápillantva elkapom a fintorát, ellágyul a tekintetem. Nos, az eddigi tapasztalataimból be kell vallanom, van alapja annak, amit mondott... de ez már mind a múlté. Nem fenyegethet minket több veszély... most már nem.
Elgondolkodva simítok végig arcán, számon véve minden apró kis karcolást és forradást, lágyan becézgetve őket, élvezve, ahogy mozdulataim nyomán kisimul az arca. Közben ő egy rakoncátlan tincset száműz a fülem mögé, hogy mutatóujjával rajzolva végig a kötésem vonalát. Békésen élvezem, ahogy ujját forró, puha ajkak követik, majd szusszantva temeti arcát a nyakamba. Mosolyogva karolom át, egyik kezem a hátát cirógatja, a másik tincsei között barangol, ő pedig egyik kezét alám csúsztatja és a hátamnál kulcsolja össze ujjait.
- Nem fogom hagyni, hogy megint bajod essen...- súgja a bőrömbe, ajkaival ingerelve azt, amire akaratlanul újra megremegek. Majd ahogy forró nyelvével szánt végig nyakamon, ajkamba harapva fojtok egy sóhajt. Huncutul ingerel tovább leheletével, pajkos tekintettel figyelve a reakcióm. Már ettől az apróságtól is egészen felhevül a testem, a szívem pedig eszeveszett sebességgel kezd dobogni...
Visszafojtott lélegzettel fekszem a karjaiban, várva, mit fog tenni, de egy végtelennek tűnő pillanatig nem mozdul. S mikor utána ajkai bőrömre tapadnak, s izgatóan szívja meg a nyakam, a meglepetéstől egész testemben megrándulok. Lehunyt szemekkel, halkan sóhajtva élvezem, ahogy lágyan körbecsókolja a piros kis foltot. Majd ajkai édes útra indulnak, a nyakamon keresztül, fel az államig, majd a másik oldalon a fülem alatti érzékeny kis pontra nyom hosszú csókot.
Ajkaimba harapva fojtom vissza a hangokat, de testem galád módon elárul. Küzdök, de még így is látható a remegésem... megőrjít, teljesen megőrjít...
Felbátorodik, s forró pecséteket éget bőrömbe ajkaival, újra végighaladva a nyakamon, ezúttal le egészen a vállamig, amíg csak a ruha engedi. Majd fogaival húzza félre a vékony anyagot, s miközben szája vállamon kalandozik, házul az egyik kezét felsőm alá lopja, s szétterített ujjakkal simít végig rajtam a gerincem mentén, én pedig megadva magam a gyarló vágynak domborítok tenyere alá, hogy minél többet érezhessek belőle. Elégedetten szusszant fel, miközben egyre közelebb ficergem magam hozzá. Ruhán keresztül is érzem, milyen forró a teste... teljese elbódít ez a hőség...
Keze visszafelé indul meg, végigcirógatja a derekamat, majd a nadrág szélénél hirtelen megtorpan, és olyan erővel ránt magához, hogy bennem reked a levegő. Remegve szorítja arcát a bőrömhöz, én pedig ellágyult tekintettel pillantok le rá.
- Csss...- csitítom csendesen, miközben lágy mozdulatokkal lefejtem magamról a görcsös végtagokat, s finoman a karjaimba vonom. Cirógatni kezdem, hosszú perceken keresztül, míg zihálása s remegése nem csillapodik, egészen addig, amíg teljesen meg nem nyugszik.
Megértően várok, amíg reszketegen nagy levegőt vesz, és össze nem szedi magát.
- Ryu...- súgja végül bátortalanul, én pedig lágyan morzsolgatom tovább haját a tarkóján.
- Mondd...
- Akarlak.
A döbbenet dermedtségbe vonja a tagjaimat. Megmerevedve, meghökkenten tágulnak nagyra a szemeim, még levegőt venni is elfelejtek. Majd légzésem újra felgyorsul, s izgatottan pillantok le a mellkasomat fixírozó alakra.
Mért pont most? Mért ilyen hirtelen...? Nem lesz kicsit korai...?
Lassan nyúlok álla alá, hogy fejét felemelve nézhessek azokba a rémült, bizonytalan szemekbe, választ keresve.
- Romero...- súgom szinte hang nélkül, kérdőn nézve azokba a gyönyörű szemekbe. - Biztos ezt akarod?
Hosszú pillanat telik el, amíg szó nélkül néz a szemeimbe, bátorságot gyűjtve közben.
- Szeress, Ryu.- súgja szinte könyörögve, s olyan közel van, hogy lehelete égeti ajkaimat. Lélegzete elakad, akárcsak az enyém, nem tudom eldönteni, ez tényleg megtörtént-e, vagy csak káprázat, esetleg álom...
És míg ezen töprengek, Romero megadja a választ, nagyot nyelve, félve simít arcomra, olyan óvatossággal, ahogy talán a legértékesebb drágakövekhez szokás... ajkait lassan simítja az enyémre, fogva tartva, megbabonázva közben tekintetével, én pedig lágyan mosolyodom el, majd lehunyt szemekkel viszonzom a bátortalan, édes csókot. Hajába túrok, tincseit tarkójánál morzsolgatva, hogy megnyugtassam kissé. Ráérős, lágy, mégis fülledt csókot váltunk, olyannyira, hogy a végén már a másik szájából kapkodjuk a sóhajt.
Kipirulva, bizonytalanul tekint rám, én pedig boldog mosollyal hintek puszit az orra hegyére.
- Ha tudnád, milyen rég vártam erre...- sóhajtom mélázva, mire apró kis mosolyt villant meg. Vágytól izzó szemekkel kerekedek lassan fölé, ő pedig engedi, hogy hanyatt fordítsam, majd befészkelve magam a lábai közé simulok mellkasához. Óvatosan simítja kezeit a hátamra, én pedig újra megcsókolom, ezúttal szenvedélyesen és forrón. Sóhajtva hunyja le a szemeit, a forróság pedig egyszeriben elönti a testem. Még ruhán keresztül is érzem, milyen szaporán verdes a szíve…
Óvatosan simítok kezemmel az oldalára, ruhán keresztül, ingerlően, áhítattal simítva végig oldalán, és ahogy finoman megremeg, elégtétel tölt el. Kezem kígyóként szökik be felsője alá, hogy csupasz, forró bőrét kezdjem simogatni. Ujjaim hegyét húzom végig oldalán, majd tenyeremmel simítok rajta végig, gyönyörködve az eredményben.
Mikor elválunk egymástól, lehunyt szemekkel, sóhajtva veti hátra a fejét, én pedig morranva csúszok a nyakára. Szabad kezemmel hajába túrok, élvezem, ahogy a selymes tincsek szinte simogatják a bőrömet. Masszírozom, cirógatom fejbőrét, miközben ajkaimmal bőrén játszok. Ingerlően simítok végig nyakának egész hosszán, és ahogy apró sóhaj szakad fel belőle, türelmemet vesztve csókolok bőrébe. Élvezettel, lassan kóstolgatom, kiélvezve minden pillanatot, elnyújtva minden másodpercet, végtére is most már egy egész élet áll előttünk. Nem kell sietni…
Becézgető csókjaim közé huncut harapások vegyülnek, néha kéjesen szívom meg bőrét, miközben tenyeremmel mellkasát cirógatom. Ujjaim alá kerülnek a kemény kis gyöngyöcskék, azokat cirógatom hát körbe, finoman ingerlem őket a hüvelykujjammal.
A nevemet sóhajtja vágytól rekedten, a hangtól pedig a gerincem mentén valami édes, bizsergető érzés szalad fel. Lábával simít végig combjaimon, majd kezei hátamról derekamra kúsznak. Finoman simít a felsőm alá, cirógató mozdulatokkal kényeztetve, én pedig elégedetten törleszkedek hozzá.
Több sem kell, felbátorodva húzom le róla az ingjét, majd fellobbanó szemekkel gyönyörködöm mellkasában. Kipirult arccal, ködösen csillogó szemekkel néz rám, én pedig puha mosollyal engedem, hogy lesimogassa rólam a pólóm. Majd hozzásimulok, forró bőrünk összeér, az érzéstől pedig egyszerre sóhajtok fel. Belül valami lángra gyúlt, fűt, úgy érzem, lassan szénné égek…
- Annyira gyönyörű vagy…- súgom áhítattal, őszintén, ellágyult szemekkel. Meglepetten pislog rám, arca sötétebb árnyalatot vesz fel. Elfordítja a fejét, de nem engedem, hogy elbújjon, gyengéd erőszakkal fordítom vissza magam felé, hogy újra megcsókolhassam.
Majd mellkasát kezdem kényeztetni, elborítom forró csókjaimmal. Mikor megtalálom egyik kemény mellbimbóját, nyögve túr a hajamba. Lehunyt szemekkel kezdem szopogatni, miközben kezeim combját markolják. Lassan haladok egyre lejjebb, a sóhajai pedig egyre sűrűsödnek.
Mikor elérek a nadrágjához, tétován felpillantok rá, mintegy utolsó engedélyt kérve, de tekintete mindent elárul. Így hát felbátorodva gombolom ki, majd húzom le róla. Finoman simítok az átnedvesedett anyagra, alsónadrágján keresztül kényeztetve. Kéjesen nyögve harap az alsóajkára, de felkúszok hozzá és finoman megcsókolom.
- Kérlek, hadd halljam a hangod…- súgom a fülébe vágyakozva, majd finoman nyalok végig fülkagylóján majd csócsálom meg picit. Közben a kezem is becsúszik a nadrágjába s finoman fogok rá kemény vágyára. Jó ég… milyen forró…
Nagyot nyelek, majd simogatni kezdem, közben pedig kezelésbe veszem a füle alatti érzékeny pontocskát. Rácsókolok, majd finoman megharapdálom, a hatás pedig elsöprő…
Csillogó szemekkel figyelem testének minden egyes rezdülését, visszafojtott lélegzettel hallgatom a sóhajait és nyögéseit… nem akarok lemaradni egyetlen pillanatról sem…
Megremegve szorít a kezemre, megállásra intve, én pedig engedelmesen engedem el. Könnyed mozdulattal húzom le róla a nadrágot, majd sietve én is ledobálom a maradék ruhámat. A tekintet, amivel rám néz… megborzongok tőle.
Sietve ereszkedek hozzá és simulok a testéhez, és ahogy kemény vágyunk összesimul, egyszerre nyögünk fel. Arcomat a nyakába temetem, miközben vágyakozva hozzádörgölőzök, szorosan ölelve magamhoz. Hátamra markol, körmei bőrömbe vájnak csípője pedig finoman moccan meg alattam. A kéj hulláma söpör végig testemen…
- Romeroohh…- sóhajtom kéjesen. A szám kiszáradt, a szívem mindjárt kiugrik a helyéről és menten szétfeszít a vágy…
Sietve kúszok lejjebb, hogy újabb édes utat járjak be mellkasán. Ezúttal apró, piros kis foltocskákat hagyok, amiben holnap majd elégedetten gyönyörködhetek. Szenvedélyesen szívom meg mellbimbóit, játékosan harapdálom meg hasfalát és huncutul a köldökébe nyalok… ahogy haladok egyre lejjebb, úgy lesz egyre feszültebb a teste. A lepedőt markolja, tekintete szinte éget, miközben figyeli tevékenységemet. Ágyékához érve finoman körbecsókolom, majd mélyen a szemeimbe nézve hajolok vágya fölé. Először csak finoman rálehelek, ingerelve, feszítve a határokat. Tekintete megvillan, többet követel, én pedig ki vagyok, hogy ellent mondjak neki…?
Lassan, kéjesen nyalok végig egész hosszán, majd centiről centire kapom be. Kezei a hajamba találnak, finoman markolja meg a tincseimet, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzon. A teste megfeszül, majd kéjesen nyögve tárja szélesebbre a lábait. Először lassan kezdem kényeztetni, nyelvemmel ingerelve, majd szépen fokozom a tempót.
- Ryuhh…- sóhajtja magából kikelve, és már csak a látvány is elég lenne ahhoz, hogy itt és most elélvezzek. De visszafogom magam a még elsöprőbb örömök reményében és elhajolva tőle kézzel simogatom tovább. Aztán huncut mosollyal nyálazom be az egyik ujjam és kezdek bejáratánál körözni.
Meglepetten nyög fel, értetlen szemeket meresztve felém, és mikor egyik ujjam lassan belé hatol, hangosan nyögve veti hátra a fejét. Felkúszok hozzá, féloldalasan mellé heveredve, nem hagyva abba a kényeztetését. Vágyködös tekintetét felém fordítja, én pedig finom csókot lehelek az ajkaira.
- Engedd el magad és a mennyekbe repítelek…- lehelem a szájára áhítattal. Tekintetében szívmelengető érzések csillannak a vágy mögött… szeretet, bizalom…
Szép lassan, ráérősen tágítom, immáron két ujjal. Nem szeretném, ha fájna neki, azt akarom, hogy felhőtlenül élvezze, amit csinálunk… így a végén már ő fogja meg a kezem, könyörgő tekintettel nézve rám.
Nagyot nyelve, hevesen dobogó szívvel helyezkedek be a lábai közé, majd a lehető leglassabban hatolok egyre mélyebbre és mélyebbre. Ívbe feszült testtel, kéjesen nyögve markolja meg a vállaimat, majd ahogy teljesen benne vagyok, vágyakozva nyögök fel. Lábait azonnal a derekam köré fonja, majd csípője felém lendül, én pedig szisszenve harapok a vállába. Te jó ég, mindjárt elvesztem a fejem…
A nevemet sóhajtja a fülembe, és olyan szorosan ölel magához, hogy szinte érzem a bőrömön a szívverését. Lassan mozdulok meg, lehunyt szemmel, teljesen átadva magam az érzésnek. Mozogni kezdek benne, ő pedig pillanatokon belül felveszi a ritmust.
- Romeroh… Romeroh… Romeroh…- sóhajtom áhítattal, mintegy mantraként ismételgetve a nevét. Karjai megszorulnak körülöttem és egy forró száj talál az enyémre, hevesen, szenvedélyesen csókolva. Gondolkodás nélkül viszonzom a vad csókot, kissé dominánsan.
Istenem… annyira forró… annyira szűk…!
Ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatolok, egy alkalommal csípője erősebben lendül felém, mire meglepetten kap levegőt után, egész testében megrándulva, körmeit a hátamba vájva.
- Ott…?- súgom kábán, a válasz pedig egy kéjes sóhaj. Újra megcélzom hát, a hatás pedig ugyanolyan elsöprő. Úgy kapaszkodik belém, mintha az élete múlna rajta, ajkai szüntelen az enyémet keresi, én pedig örömmel adom meg neki, amire vágyik… a tempó egyre csak fokozódik, verítéktől síkos testünk teljesen összetapad. Szinte a levegő is szikrázik és úgy érzem, lassan elolvadok… mintha ne is vér, hanem láva folyna az ereimben…
Aztán egy pillanattal később felsikolt, a teste ívbe feszül és görcsösen ölel magához, forró magja közénk ömlik. Olyan édesen présel össze, hogy hangosan felnyögve rándulok meg én is. Bizsergető forróság rohan végig a tagjaimon, kiirtva a fejemből minden ép gondolatot, csak egyetlen nevet, egyetlen személyt hagyva… egy perc a mennyországban…
Zihálva nehezedek rá, arcomat a nyakába fúrva, teljesen elernyedve. Romero pedig lágyan ölel át, finoman cirógatva. Néhány percig csak hallgatjuk egymás légzését, ez az idilli csend szinte varázslatos…
- Csodálatos vagy…- súgom aztán mosolyogva, felpillantva rá. – Szeretlek…
- Én is.
Egy szappanoperában talán tényleg nyálas jelenet lenne, de itt és most úgy érzem, teljesen helyénvaló.
Lágy, andalító csókot váltunk, én viszont hevesen mélyítem el, forrón hozzásimulva.
- Ryuh…- nyögi, mikor ismét a nyakára tapadok, újraszívva a halványuló foltokat.
- Még mindig akarlak… kérlek…- súgom a bőrébe mohón, kérlelően, vágyakozva felpillantva rá. Meglepetten néz a szemembe, majd huncut kis kunkorokkal a szája szélében simít az arcomra és lehel csókot a számra.
- Telhetetlen vagy.- súgja lágyan, mire zavartan pirulok el.
- Tudom. Sajnálom…- motyogom nagyot szusszantva a mellkasára, és már épp folytatnám, mikor hirtelen fordul velem egyet a világ és én találom magam alul. Meglepetten nyögök fel, de ahogy meglátom csillogó szemeit és a mosolyát, a szívem hevesebben kezd kalapálni.
- Ne sajnáld…- súgja hozzám simulva, majd forrón csókol meg, ezúttal nem engedve, hogy fölé kerekedjek. Közben finoman, szétterített ujjakkal simít végig a mellkasomon, miközben ajka a nyakamra vándorol. Ahogy megtaláljam a fülem alatti érzékeny részt, nyögve döntöm oldalra a fejem, hogy még jobban hozzám férhessen. Egész testemben megremegek, ahogy finoman a fogai közé csippenti a bőrt, miközben ölét hozzám dörgöli.
Sóhajtva tárom szét a lábaimat, kezeimmel a hátára simítva, végigjárva gerince vonalát, kitapintva az összes csigolyáját, majd élvezettel markolva a gömbölyűkbe, hogy még közelebb húzhassam magamhoz. Tekintete huncutul villan, én pedig pajkos mosollyal nézek vissza rá.
Elhalmoz a csókjaival, beborítja a vállaimat, kulcscsontomat, az egész mellkasomat. A testem újra felforrósodik, hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt újra készen állok…
Ködös szemekkel figyelem, ahogy egyre lejjebb halad, a lepedőt markolva közben. Ajka kulcscsontomon kalandozik, néhol vörös kis foltokat hagyva, talán bosszúból, amiért én is megjelöltem. Majd mellkasomra siklik, egyesével kényezteti mellbimbóimat… hasfalamat harapdálja érzékien, a köldökömet csókolja körbe… majd ahogy leér, visszafojtott lélegzettel, kipirultan figyelem.
A határaimat feszegeti, mikor csípőmet kezdi csókolgatni, lekúszik a combomra, egészen a térdemig, majd a másikra vissza… nem bírom én ezt idegekkel!
- Romeroh! Nem játssz velem!- nyögöm felháborodottan, kéjtől elmélyült hangon. Csintalan, bocsánatkérő pillantást kapok, majd finoman kúszik a combjaim belső felére. És mikor megérzem forró nyelvét bejáratomnál, gátlástalanul nyögve vetem hátra a fejem.
Féktelenül élvezem, ahogy játszik velem, egyik kezével a vágyamra fogva, nyelve pedig az izomgyűrűket lazítja meg. De az én türelmemnek is van határa, csuklóját megfogva állítom meg. Meglepetten pislog rám, akkor meg végképp, mikor egy mozdulattal magam alá teperem. Türelmetlenül vetem át a lábam a derekán, majd helyezkedem fölé és egy hirtelen mozdulattal magamba vezetem.
Felhörren alattam a combomra markolva, én pedig kéjesen vetem hátra a fejem. Majd ajkaimat erotikusan végignyalva pillantok le rá. Sötét szemekkel figyeli, ahogy lassan meglovagolom, mellkasán támaszkodva közben, szenvedélyesen, hangosan sóhajtozva fölötte.
Egy ideig mosolyogva élvezi, simogat, a testemet markolássza közben ingerlően. Egyik mellbimbómat csippenti meg, amitől kéjesen nyögve vonaglok meg… majd türelmét vesztve ő is mozogni kezd alattam, csípőmre markolva.
És mikor megtalálja bennem azt a gyönyört hozó pontot, magamból kikelve, gátlástalanul vonaglok fölötte. A forróság elemészt, magába ránt, a kéj pedig egyre csak fokozódik, növekszik bennem.
Elgyengülve borulok a mellkasára, kéjesen nyögdécselve, hagyva, hogy teljesen átvegye az irányítást. Vállait markolom, ő pedig közben arcomra simít, ajkaimra tapad…
Hevesen faljuk egymást, de a következő pillanatban sikoltva szakadok el tőle. A testem görcsbe rándul, körmeimet a vállába vájom és lehunyt szemekkel adom át magam az orgazmusnak. És mikor megérzem magamban forró magját, mintha magam is elégnék…
Zihálva, teljesen kimerülten borulok a mellkasára. Kielégültem, minden szempontból… a testem és a lelkem is… talán ennyire elégedett még nem is voltam soha.
A szemeim leragadnak, már a zuhany gondolata sem tud ébren tartani… elégedett mosollyal karolom át a nyakát, meg sem hallva noszogatását.
- Ez egy valóra vált álom…- susogom álomittasan…
|
|
