Már megint részeg. Nevelőanyám, szerencsére eszméletlenül heverő teste körül nem egy, nem kettő üres alkoholos üveg hever. Némelyik alján még van egy-két csepp, de a legtöbbet már benyakalta, vagy ha nem, a szőnyegbe szívódott, ahogy előtte nem egy alkohol tett ugyanígy. Fölszedném őket a földről, és ki is dobnám, de mindig hisztis szokott lenni, mikor felébred, és nincsenek körülötte szeretett üvegjei, így csak kikerülöm ezt az alkohol boltnak is beillő nappali részt. Nevelőapám dolgozik, mindig csak dolgozik. Tudja, mi történik itthon, de kap utánam pénzt, így nem dob ki, inkább tudomást sem vesz a dolgokról.
Valahogy végül is fizetnie kell a felesége italait, ha már egyszer ő munkaidő alatt az alatta dolgozó gyakornokokat kúrogatja…
Gyűlölök itt élni. Dayu nélkül elveszett vagyok, úgy érzem magam, akár egy szárnyaszegett, gyenge kis madárka. Bár kettőnk körül mindig is én voltam a határozottabb, az életre valóbb, mégis, nélküle az életem üres, sivár, borzalmas. Hiányzik nekem. Annyira, de annyira hiányzik.
El sem hiszem, hogy nem egyszer próbálta meg megölni magát. Nem voltam ott, nem tudtam rajta segíteni. Biztosan gyűlölhet, hogy sosem kerestem, nem segítettem neki. Gyűlölöm magam ezért, és megvetem. Meg is érdemlem nevelőanyám tetteit, veréseit, büntetéseit. Gyáva bűnös vagyok, aki nem segített szeretett testvérén, aki a pszichiátrián rohad, ki tudja, milyen őrült orvos kezei között, míg én egy lakásban lakom, iskolába járok, s segítek az embereknek. Csak rajta, és magamon nem tudok.
Undorító vagyok, egy szörnyszülött. Kívülről próbálom mutatni, hogy én is ugyanolyan normális vagyok, mint bárki más, de nem vagyok. Egy mutáns, egy undorító szörny vagyok. Biztosan nevelőanyám is megérezte, ezért erőszakol meg majdnem minden egyes alkalommal, mikor teheti. Ma nem voltam itthon, mikor kezdte ivászatát, csak most, mikor már kidőlt az alkohol mámortól, ám tudom, nem úsztam meg ennyivel. Talán nem is baj, kell valami, amivel kiegyenlíthetem borzalmas tettemet, amit Dayu ellen követtem el, mikor nem kerestem sohasem.
Szobámban rendetlenség és káosz fogad, látszik, nevelőanyám keresett engem. Nem mintha olyan nagy lenne a szobám, és egy szekrényen, egy régi, rozoga ágyon, és egy polcon kívül több minden lenne benne, de úgy tűnik, nevelőanyám feltett szándéka volt megkeresni engem az ágyam alatt, amihez természetesen szükség volt arra, hogy az egész szobámat fölforgassa, a matracot arrébb dobja, a szekrényemet kirámolja.
Késő van, holnap iskola. Ma sem fogok túl sokat aludni, kivéve, ha nem megyek be. Holnap reggel „anyám” úgysem lesz itthon, minden hónap első hetét máshol tölti, de hogy hol, nem tudom. Ilyenkor nyugalom van nekem, és teljes, zavartalan bűntudatban dagonyázás. Nem megyek be.
---*---*---*---
Másnap tényleg nem mentem be. Telefonom állandó csörgésben, minden órában negyed órán keresztül csörög a telefonom. Biztosan a többiek keresnek szünetben, hogy merre lehetek, hiszen nem szoktam beteg lenni. Nincs kedvem velük beszélni, így inkább kikapcsolom a mobilt. Viszont, mikor a vezetékes telefon csörren meg, elkerekednek a szemeim.
Sosem szokott senki sem ezen a telefonon keresztül telefonálni. Nevelőapámat azért, mert mindenki, aki számít, a mobilon keresztül keresi. Nevelőanyámat senki sem szokta keresni, én pedig megtiltottam mindenkinek, hogy ezen keressen. Szinte már csak dísznek volt letéve a nappali kisasztalkájára – egészen mostanáig.
Furcsa nyugtalanság, izgatott várakozás fog el a csörgést hallva. Tudom, hogy biztosan csak valami biztosító, vagy ilyesmi telefonál, de mégis, mégis reménykedek. Azt nem tudom, miben, hiszen senki olyat nem ismerek, aki ezen a telefonon keresztül keresne, mégis… mégis izgulok.
Remegő kezekkel nyúlok a telefonhoz, és még időben veszem föl, hogy a hívó ne tegye le.
- Hatsushi lakás – szólok bele kissé nyugtalanul a kagylóba. A túloldalról néma csend, furcsa, ismerős, mégis idegen szuszogás, ami idegessé tesz. Ne szórakozzon már, akárki is van a vonal végén! - Van ott valaki? – kérdezek rá dühösen, mutatva, hogy ha nem szól bele a túloldalon levő, én aztán leteszem, hiába telefonált.
- Kazu… – Lélegzetem elakad, testem megdermed, majd remegésbe kezd. Da… Da… Dayu? Nem, az nem lehet! Ő… ő pszichiátrián van. Ott nem hívhatnak föl senkit, akkor… akkor mi van?! Dayu… ez biztos, hogy az ő hangja, de hogy a fenébe?!
- Dayu!? – kiáltok föl önkéntelenül is, és összes kérdésemet szinte egyszerre akarom kipréselni magamból. Tudni akarom, hogy hogyan, hogyan lehet ő, hogyan beszélhet ő, és hogyhogy eddig nem tette meg. Annyi kérdésem van… – Ez… hogyan? Mégis hol vagy? – teszem fel a legfontosabb kérdést. Akárhol is van, rohanok. Nem veszíthetem el még egyszer, nem, mikor rám talált.
- Egy telefonfülkében, Oshiage metrómegállónál. – Azt ismerem. Rendben, mindjárt ott vagyok, nincs is olyan messze tőlünk. De… Hogy a francban lehet ő ott? Hiszen… hiszen nincsen a környékén, meg sehol a közelében izé. Akkor… akkor hogy hívhat ő egy megállóból?!
- De hát… Te… - Nem tudom, hogy kérdezzek rá. Nem szeretném megbántani, de rettentően foglalkoztat ez a kérdés. Hogyan telefonálhat
- Megszöktem. – Válasza egyszerre nyugtat meg, és vet fel további ezernyi kérdést. De nem érdekel, az első, hogy elmenjek érte. A kérdések ráérnek még. - Nem bírtam tovább… Segítened kell, Kazu… kérlek… Nem bírtam ott maradni, de… de biztos keresni fognak. Ha megtalálnak… nem bírnék visszamenni. Kazu, kérlek… Kazu… Én nem vagyok őrült… – Kicsikém. Úr isten, szegény kicsikém. Miket élhetett ő át? El sem tudom képzelni, de talán nem is akarom. Most azonnal indulnom kell! Nem találhatnak rá. Nem engedem.
- Persze hogy nem vagy az. Nem lesz semmi baj Dayu. Maradj ott, ne mozdulj. Érted megyek, nem kell félned. Csak ne menj sehová, érted? – Próbálok megnyugtató, kiegyensúlyozott hangon beszélni, hogy pánikrohamának elejét vegyem, és hogy megnyugodjon. Mindjárt elsírom magam a megkönnyebbüléstől, a félelemtől, a szeretettől, és a többi érzéstől, ami bennem kering, de muszáj nyugodtak lennem. Nem omolhatok össze, most nem. Erősnek kell lennem, Dayu miatt.
- Igen… de… siess… kérlek… - könyörög. Sosem szokott könyörögni. Próbálom megnyugtatni, de a telefon egyet sípol, majd ütemes búgással jelzi, letelt a beszélgetésre szánt idő. Rohanok, Dayu, rohanok, csak várj meg!
Eszeveszetten kezdem el keresni az esőkabátom, vagy legalább egy nyavalyás esernyőt, vagy valamit, ami megakadályoz abban, hogy csurom víz legyek, de semmit nem találok, azt pedig nem kockáztathatom, hogy a késedelmem miatt Dayu ismét eltűnjön a szemem elől, szóval úgy, ahogy vagyok, egy nem sokat védő, vékony kapucnis pulcsiban és farmerben rohanok ki az utcára. Mivel nem messze van tőlünk ez a megálló, nem lenne semmi értelme sem, hogy várjak akár buszra, vagy akár metróra, futva teszem meg azt a húsz perces utat. Szemeimmel őrült módjára keresem a hozzám külsőleg oly hasonlatos fiút, a fekete hajat, és a telefonfülkét is, de nem egy van ezekből a nyavalyás piros izékből. Mindet végig nézem, de egyikben sem találom. Hát… mégis eltűnt volna? Most, hogy végre rátalálhattam volna, csak úgy… eltűnt?
- Kazu… - elhaló kiáltást hallok meg a hátam mögül, és olyan látványt látok meg, amire nem voltam felkészülve. Két rendőr fogja közre az én szeretett testvéremet, és próbálják őt beráncigálni a rendőrautójukba, de nem hagyhatom! Ha elvinnék az őrsre… nem tudom garantálni, hogy nem viszik vissza a pszichiátriába.
- Elnézést, uraim, hová viszik az öcsémet? – rohanok oda a két egyenruháshoz. Próbálom magam visszafogni, hogy ne legyek sem ideges, sem szemtelen, de még csak dühömet és rémültségemet sem mutassam, mert annál kevesebb esélyem lesz arra, hogy eleresszék Dayut.
- Egy telefonfülkében foglalta a helyet, és nem volt hajlandó senkinek sem átadni, ezért rendbontásért be kell vinnünk az őrsre – mondja az egyik. Nekik meg sem kottyan a szakadó eső, míg én és Dayu majd’ megfagyunk, és szétázunk, addig rajtuk vízhatlan esőkabát feszít.
- Sajnálom, az én hibám. Kérem, ne vigyék be, én mondtam neki, hogy menjen be az egyik telefonfülkébe, hogy ne ázzon meg, amíg ide nem érek érte. Tudják, egy eléggé félresikerült randin volt, a csaj faképnél hagyta, és ráadásul pénzt sem hagyott neki, mert mindet elköltette vele a liba – rögtönözök egy egészen hihető, és remélhetőleg eléggé meg is ható történetet. A két rendőr összenéz, majd szinte teljesen egyszerre pillantanak az elhagyatottnak látszó, remegő, fázó, és rosszul levő Dayura. – Kérem, hadd vigyem haza! Szegénykém rettenetesen beteges, nem szeretném, ha megfázna – teszem hozzá, és jó japán szokás szerint összeteszem mindkét kezemet, és mélyen meghajlok előttük. Most már csak nem mondhatják azt, hogy csak azért is beviszik. Végül is, csak nem akarhatják, hogy megbetegedésért bepereljük…
- Rendben. De most az egyszer engedtük el, ha bármikor rendbontást okoz, bevisszük! – engedik el mind a ketten Dayu karját, és nem tudom visszatartani megkönnyebbült sóhajomat. Hála az égnek! Remegve fogom át a reszkető Dayu szinte összeeső testét, és nem tehetek róla, kicsit szemehányóan nézek a két rendőrre. Ha miattuk fog megbetegedni Dayu, én nem tudom, mit csinálok velük! – Haza vigyünk titeket? – kérdezi meg az idősebb rendőr, valószínűleg nem kevés lelkiismeret furdalással. Legalább fölismerik, hogy ilyet legközelebb nem nagyon szabad csinálni, mert a végén miattuk fog megfagyni valaki.
- Nem, köszönjük, nem messze lakunk – mondom, és kis mosolyt megengedek magamnak. Végül is, rosszabbul is járhattunk volna, ha mondjuk nem engedik el Dayut. Na, akkor lett volna gáz, hiszen nem tudtam volna semmiféle papírt fölmutatni róla, főleg, hogy kiszabadítóként az én adataim is kellenek, szóval még csak az enyémet sem adhattam volna oda. – Köszönöm szépen, hogy elengedték nekem, ígérem, többet nem fog belekucorodni egy telefonfülkébe! – ígérem, és egy kölcsönös elbúcsúzkodás után hátat fordítunk a rendőröknek, és visszafelé sétálunk. Dayu teste rettenetesen könnyű lett azóta, hogy nem találkoztunk, félek, mennyit fogyhatott. Remélem, nem betegszik meg, nem éppen úgy néz ki, mint aki kicsattan az egészségtől.
Jaj, Istenem, Dayu…
- Kitartás, már mindjárt ott vagyunk! – bíztatom az egyre lassabban vánszorgó öcsémet, és még erősebben átkarolom. Bár rettenetesen fázom, most én nem vagyok fontos, csak az, hogy Dayu jól legyen.
Nem szól egy szót sem, ajkai már tiszta lilás kékesek, egész testében remeg. Nem csodálom, rohadt hideg van, ráadásul ő még több ideje is van kint a hidegben, mint én. Meg ő több mindent is átélt. Képességemet próbálom bekapcsolni, hátha látok valami jót a jövőjében, de úgy tűnik, tényleg igaz a képességem szabálya: a hozzám közel állók, túlságosan kapcsolódók jövőjét nem láthatom. Bassza meg!
Ezért nem láttam nevelőszüleink halálát, ezért nem láttam Dayu pszichiátriára kerülését sem. Pont azokat nem láthatom, akik fontosak lennének számomra, akiknek minden rossz dolgát meg akarnám akadályozni. Hülye átok képesség!
Megérkezünk a házhoz, Dayu teste már jéghideget bocsájt ki magából, próbálom bárhogyan is melegíteni, nem sokat ér, ha az én testem sem melegebb az övénél. Belépve a lakásba, bár eddig nem nagyon volt meleg, most mégis úgy érzem, egy forró katlanba érkeztünk meg, és megkönnyebbült sóhajjal fogadom a meleg levegőt.
- Kö… köszö… köszönöm – nyögi ki magából Dayu, és látom rajta, hogy még mondana valamit, de közbeszólok. Most nincs itt az ideje sem a hálálkodásnak, sem a magyarázkodásnak. Először melegedjünk föl!
- Nem kell megköszönnöd, de még mielőtt elkezdenél beszélni, gyere! Zuhanyozzunk le előtte – fogom meg jéghideg kezét, és beráncigálom a fürdőszobába. Lassan tud csak jönni, de én sem vagyok gyorsabb, lábaim nekem is jéggé fagytak. – Várj, segítek levetkőzni! – Látva sikertelen próbálkozását a ruhái levételére, pillanatnyilag magamon hagyom az én jéghideg ruháimat, és az ő csurom víz ruháit segítek lekapni testéről. Nem vagyunk szégyellősek, egymás mellett sosem voltunk, most mégis összeomlik, egyre kisebbre húzza össze magát Dayu. Remélem, ez nem azt jelenti, amire gondolok, egyszerűen csak vékony testét szégyelli, de most nem kérdezek rá. Először melegedjünk föl, elég lesz utána a beszélgetés.
Sajátjaimat is leveszem, és kellemesen langyos, amúgy tűz forrónak érződő vizünket megnyitom, és először én mászom be a kádba, majd Dyaut is magam után besegítem. Először a hideget, és a koszt kellene lemosnunk magunkról, aztán fürdeni kellene, hogy belülről is átmelegedjünk. Még jó, hogy nincs itthon senki, és egy jó darabig nem is lesz, különben nem tudom, hogy magyarázhatnám meg nekik Dayut. Nem tudnak róla semmit, nem is voltak kíváncsi a múltamra. Csak az utánam kapott pénz kell nekik.
- Sajnálom – nyögöm ki magamból lehajtott fejjel, mikor már úgy érzem, nem jégcsapok a különböző testrészeim. Tudom, azt mondtam, még nem kell beszélni, még csak át kell melegedni, de nem bírom ki. Muszáj volt kimondanom, mennyire sajnálom az eltelt éveket, és azt, hogy nem kerestem. Bárcsak előbb kerestem volna… bárcsak megszabadítottam volna minden rossztól. – Sajnálom.
Lábam minden egyes lépésnél újabb és újabb víztócsákat semmisít meg. Tüdőm szúr, ruháim úgy tapadnak hozzám, mint vékony, pergamenszerű második bőr, de nem állhatok meg. Minden lépéssel egyre gyengébb vagyok, minden lépéssel új borzalmakat kell látnom. A rengeteg fájdalom és kín szinte ledönt a lábamról. Az emberek szenvedése, félelme és fájdalma. Összeszorítom szemeimet, és így botorkálok tovább. Nem számít, hisz a sűrű esőfüggöny nem engedné, hogy mást lássak. Az eső már csak ilyen. Mindig szerettem, úgy éreztem egy falat vet közém, és a borzalmak közé. Azt hittem... azt reméltem ez majd elmossa minden gondolatom. Kiskoromba rengetegszer ültem az ablaknál, néztem a lepergő vízcseppeket, és azt képzeltem, hogy mire eláll, eltűnik a képességem. Szerettem volna azt hinni, hogy végre normális lehetek. De csalódnom kellett. Csalódnom újra és újra, míg végül feladtam a reménykedést. Hogyan reménykedhettem volna bármi jóban, ha csak borzalmakat láttam? Nem kell ahhoz véres gyilkosságot látnom, hogy borzasztóan érezzem magam. Nem kell ahhoz kínokat átélnem hogy tudjam, a halál egy kegyetlen dolog. Hiába állnak melletted, hiába fogják a kezedet, ezen az ajtón csak egyedül mehetsz át. Lehet hogy azt mondják veled lesznek, de csak egymagad teheted meg az utolsó lépést. Akkor nem marad más, csak a magány. Nem akarok még egyszer magányos lenni. Azt hittem... azt hittem így jobb lesz. Azt hittem, ha mindenkitől elvágom magam, ha végre elhagyom ezt a világot, akkor boldogok lehetnek az emberek. Nem kell többé egy őrülttel foglalkozniuk, nekem... nekem meg nem kell többé elviselnem a fájdalmat, a megkülönböztetést, a gyűlöletet és a szánalmat. Túl sok ez egy ember lelkének. Egy fél emberé meg végképp összeroppan a súly alatt. Igen, én csupán egy szerencsétlen, üres, fél kirakatbaba vagyok Kazuma nélkül. Ő a mindenem. Ő az, aki mindig megnyugtatott, megbízott bennem, és bármit mondtam, ő elhitte. Ezt mégsem akartam hogy megtudja. Nem akartam, mert féltem, hogy elfordul tőlem. Féltem hogy meggyűlöl, hogy ő maga küld intézetbe. Nem tudtam volna elviselni. Mindig ott voltunk egymásnak. Ha elestem, ő felsegített, megnyugtatott, és állatkás ragtapaszt tett a sebemre. Ha nem tudott aludni, akkor elmeséltem neki a napomat, az előző esti álmaimat, és ez mindig megnyugtatta. Mégis ostoba voltam, és hagytam hogy elszakadjunk egymástól. Dehát... de hát ha nem tudtam volna elviselni azt a gyűlöletet, amivel tekintett volna rám? Ha ott helyben meghaltam volna, mikor közli, hogy elmebeteg vagyok? Ha végig kell néznem az ő halálát is? Még inkább tönkrementem volna. Még inkább egy járkáló roncs lennék. Most mégis... most mégis úgy érzem, meg kell találnom. Nem bírtam tovább. Az első alkalmat kihasználva megszöktem az intézetből. Nem volt nehéz, csak fájdalmas. Fájdalmas minden őr halálát végignézni, fájdalmas átlépni a kaput, aminek a túloldalán csak a szenvedés vár. Halálok sora. Egy baba, aki még csak járni sem tud, de már halálos beteg, és sosem éri meg, hogy kimondhassa a szülei nevét. Egy idős úr, aki hosszú kóma után fog átlépni a fénybe. Egy fiatal srác, aki részegen ül autóba, és ezzel nem csak magát, hanem a barátnőjét is megöli. Csupa borzalom. Még azt is végig kell néznem, ahogy a kóbor kutyus hosszú szenvedés után éhen hal. De kockáztatnom kellett. Kazumáért meg kell próbálnom. Szükségem van rá, nem hallhatok meg addig, míg nem láttam megint. Ezért kell elrejtőznöm valahol. Valahol, ahol nem találnak rám. Már biztosan utánam indultak, már biztosan észrevették, hogy megszöktem. A reggeliig nem kéne megtörténnie, de... de mi van, ha mégis.
Remegve dőlök neki az egyik házfalnak, ujjaimat nedves tincsembe fúrva szorítom fejemet. Nem bírom... túl sok. Ki akarom zárni őket. Nem akarom látni őket. Hagyjanak békén!!! Felordítva eredek ismét rohanásnak, míg meg nem pillantok egy telefonfülkét. Szinte feltépem ajtaját, homlokomat belülről a jéghideg üvegnek szorítom, és igyekszem magamnál maradni. Hatsushi Hoi, Hatsushi Hoi... A férfi aki örökbe fogadta Kazumát. Ezt még elmondták nekem. Elmondták, mert azt hitték az információ a felépülésemet szolgálja majd. Végül erről is lemondtak, Végül rájöttek, hogy reményvesztett próbálkozás, mintha egy szárnytalan galambot próbálnának repülni tanítani. Én mégis megjegyeztem. Megjegyeztem, mert fontos volt nekem. Most pedig megvan a haszna.
Amint kicsit összeszedtem magam, remegő kezekkel nyúlok a telefonkönyv felé. A név alapján meg kell találnom. Mi van, ha több ilyen nevű ember is van? Mi van, ha nem őt sikerül felhívnom? Mi van, ha nem ő veszi föl a kagylót? Csak egy hívásra elég pénzt találtam a lopott kabátom zsebében. Pár apró, és félek, hogy még ez sem tart ki. A szerencsére kell bíznom magam. Sosem állt mellettem, talán most az egyszer... most végre megkönyörülhet rajtam. Talán. Nem lehet ő is olyan kegyetlen, hogy sosem pártol mellém. Nem élvezheti a szenvedésem, ami eddigi életemben végigkísért. Nem fogok többet hozzá fordulni, csak most. Csak most álljon mellém.
Ujjam sorra csúszik végig a neveken, míg meg nem állapodik a megfelelőnél. Illetve majdnem megfelelőnél. A kettő közül melyik lehet vajon a jó? Hogyan tudnám eldönteni? Valószínűleg sehogy sem. Lehunyt szemekkel üldögélek egy darabig, hallgatom az eső ütemes kopogását, és végignézem emberek újabb halálát. Még az esős sem tartja őket házaikban. Pedig akkor sokkal nyugodtabb lennék. De nem. Az én életem sosem lesz egyszerű és könnyű. Én örökre szenvedni fogok.
Előkotrom a hatalmas kabát zsebéből az érméket, és már tárcsázok is. Remegve szorítom fülemhez a kagylót, ujjaim fájdalmasan szorulnak köré. Bele sem merek gondolni mi lesz, ha nem ő veszi fel. És ha igen? Ha sikerült eltalálnom, és ő fog beleszólni, akkor mit tegyek? Mit tudok tenni? Mit fog szólni ahhoz, hogy megint engem hall? Mit fog szólni ahhoz, hogy megszöktem? Mihez kezdek akkor, ha látni sem akar? Hová mehetnék, ha ő visszautasít? Sehová. Ha neki sincs rám szüksége, akkor nincs értelme tovább itt maradnom. Akkor tényleg ideje továbblépnem. Messze innen.
- Hatsushi lakás - végtelennek tűnő idő után szól bele a hang. A hang, amit oly jól ismerek, a hang amit annyit hallottam, a hang, ami pontos mása az enyémnek. A szívem boldog zakatolásba kezd, olyanba, amit már évek óta nem tett. Hosszú ideje nem voltam ilyen boldog, mégsem tudok megszólalni. Némán hallgatom szuszogását, és nem tudom hogyan kezdjek neki. Most azonnal mindent rázúdítanék. Elmondanék neki mindent, de... de félek. Most ismét megfutamodtam. Nem akarom hogy őrültnek gondoljon. - Van ott valaki? - kezd dühös lenni. Le fogja tenni. Nem hagyhatom. Nem hagyhatom, mert akkor végleg elveszítem!
- Kazu... - ennyit vagyok képes mondani. Még ez is olyan esetlenül és gyengén hangzik, hogy csodálom ha meghallja. Döbbent csend. Már szuszogását sem hallom, mintha visszatartaná a levegőt, aztán egyszer csak...
- Dayu!? Ez... hogyan? Mégis hol vagy? - az ő hangja is lehalkul, mintha nem akarná, hogy bárki hallja. Ismerem minden mozdulatán, hangjának minden rezdülését, így tudom, most borzalmasan meg van döbbenve, ugyanakkor aggódik is. Nem tudja mit gondoljon. Megértem. Számomra is legalább ilyen nehéz.
- Egy telefonfülkében - tétován kipillantok, hátha találok valami támpontot. A sűrű esőfüggönyön keresztül nehéz, de... talán... - Oshiage metrómegállónál.
- Dehát... Te... - tudom mit akar, de nem tudja hogyan fogalmazza meg. Nem akar megbántani, ő mindig ilyen volt. Meg hát, ezt nem is igazán lehet finoman megfogalmazni.Szegényt nagyon összezavartam.
- Megszöktem - segítem ki, közben lehunyom szemem, és igyekszem nem figyelni a közeledő csoportra. Már megint egy seregnyi fájdalom. - Nem bírtam tovább... Segítened kell, Kazu... kérlek... - hangom már egészen sírós. A rengeteg magány összeforr sajátommal, így sokkal inkább egyedül érzem magam, mint bármikor. Mintha egy jéghideg kéz ölelne körbe, elzárva mindentől és mindenkitől. - Nem bírtam ott maradni, de... de biztos keresni fognak. Ha megtalálnak... nem bírnék visszamenni. Kazu, kérlek... Kazu... - szipogva kapaszkodom a telefonba. - Én nem vagyok őrült... - suttogva bizonygatom igazam, közben egyre jobban remegek. Fázok. A ruháim, a hajam csurom vizesek. Borzalmasan festhetek.
- Persze hogy nem vagy az. Nem lesz semmi baj Dayu. Maradj ott, ne mozdulj. Érted megyek, nem kell félned. Csak ne menj sehová, érted? - hangja nyugodt, ami az én pánikomat is félresöpri. Tudom hogy valójában nem így érez, tudom hogy csak azért csinálja, hogy nyugodtabb legyek. Mindig ezt tette, és mindig segített vele. Kazu...
- Igen... de... siess... kérlek... - belekezd valami válaszba, de már nem hallom. Elfogyott a pénz. Kiejtem kezemből a telefonkagylót, és guggolva kuporodom össze a fülke aljában. Kérlek nagyon siess Kazu. Annyira hiányzol. Ha pedig a te halálodat is látom, akkor... akkor mindenképpen meg fogom akadályozni.
Amint beérek a tárgyalóba, még le sem ülök, mikor megrohamoznak a nemesek. Ha egyszerre egy beszélne, még meg is érteném.
-Csönd! – mondom és mindenki elhallgat. Sokkal jobb. – Mi történt? – kérdem viszonylag nyugodtan és leülök a hatalmas asztal mellé, ahogy a többiek is helyet foglalnak.
-Több ember eltűnt a városból, minden nyom és ok nélkül. – vág bele egyből Allan, az egyetlen, akivel a nemesek közül lehet normálisan beszélni.
Nyom nélkül tűntek el? Hát, ez érdekes.
Tovább kérdezgettem a pénzeseket, de ezen kívül nem nagyon mondanak semmit, tehát nem is tudnak többet erről. Ennek utánna kell néznem...
Épp egy magas épületről nézek körbe és a temlom tetején látok egy nem idevalósit. Elég messze van. Észrevétlenül közelebb férkőzöm hozzá és megállapítom, hogy tényleg idegen. A kinézete, a teste kidolgozott formája és a minták a ruhájá, mind-mind ismeretlenek számomra.
Tehát lehet, hogy ő az emberrabló!
Nekitámadok és a fejére célzok. Azonnal alulról csodálhatja a magas templomot. Mielőtt még kijózanodna az ütésből, kieresztem erőm és egy nagyobb széllöketet küldök felé, de félreugrik még időben. Nem kell annyit ficánkolni. Az a szelecske csak egy kis jégtócsáért indult útnak.
Látom, ahogy megnézni, mi is tartja fogva, majd tekintetét rám szegezi. Igen drága, csapdába estél.
Nagyon elgondolkozott, így kicsit mégközelebb kerülve hozzá nézem meg jobban. Fekete haj, zöldeskék szemek, erős arcvonások, kidolgoztt test és kicsit sem kétségbeesett tekintet, ami igazán tetszik. Csapdában van, mégis büszkén tartja magát. Ez a férfi kell nekem! Derék harcos és szolga lehetne belőle.
Azért még megtartom a távolságot. Allan szerint nem szabad senkit sem alábecsülni. Ezt a tanácsát érdemes megfogadni. Meg a töbit is, de azok inkább az életre vonatkoznak.
Na jó, foglalkozzunk egy kicsit az idegennel.
-Ki vagy te és miért rabolod el az embereimet? – kérdem a szokásos nyugodt, de mégis hideg hangon.
-Ezt én is kérdezhetném. Te ki vagy és miért érzed szükségét annak, hogy leüss a tetőről? – A hangja férfias és tiszta. Ráadásul szemtelen is. Egyre jobban tetszik.
-Hallgass! – kiáltok rá, de meg sem rezzen. – Megismétlem a kérdést utoljára... ha nem szolgálsz kielégítő válasszal, lecsapom a fejed, megértetted? – Persze nem tenném, de jobb ha egy kicsit fenyegetve érzi magát.
Mintha egy percig nem is itt járna, de aztán a szemébe visszatér az a fény, amit ritkán látok mások szemében.
Jócskán estére jár. Hideg is van, fázom kicsit, talán nem egy pánt nélküli bíbor színű ruhában kellett volna jönni. De rezzenéstelenül tűröm a hideget.
-Ajh... – Mire ez a nagy sóhaj? – rendben. A nevem Emuro és azzal bíztak meg, hogy derítsem ki miért tűnnek el olyan sokan ebből a városból. Ez megfelelő válasz? – hangsúlyozza az utolsó mondatot. A hangjában és szemeiben nem látom a hazugság nyomait.
-...szóval csak egy újabb önjelöltetett hős, nagyszerű. Akkor most ha megengeded én is bemutatkozom. A nevem Amanda Swan és én vagyok az uralkodója ennek a királyságnak.
Elengedem a fogságából és gyorsan helyrehozom a vállát is. Láttam, hogy arra érkezett, mikor lecsaptam.
-AAHHH!!! – ordít. Milyen férfias dolog...
Dühösen néz rám, de aztán megköszöni.
-Ne nézz így, mert visszaroppantom! – fenyegetem meg nem túl hatásosan. Már én is fáradt vagyok, hisz mindjárt hajnal. - Menjünk a palotába, majd reggel megbeszéljük a dolgokat! - mondom és hátra sem nézve elszökkenek. Tudom, hogy követ, ezért kicsit próbára teszem. Minden egyes szökést gyorsítok, ez elég fárasztó tud lenni.
Ki is fullad rendesen. De azt hiszem én is, mert ha nem érek a szobámba, és az ágyamba időben, félő, hogy lábon alszom el. Arcom kipirult és kissé gyorsan veszem a levegőt.
Már majdnem mindenki alszik. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy hallom legdrágább nemesúrfim lépteit. Ő meg csak akkor indul útnak, ha mindenki alszik. Ne kérdezd miért, nekem sem mondta el.
Emlegetett szamár... már itt is áll előttünk és Emurót méregeti.
-Későn ért vissza, hercegnő. Talán, nem feltartóztatták? – néz szúrósan a mellettem lévő feketére.
-Aludnod kéne, Allan. – szólok nyugodtan. – Ő itt Emuro, a reggeli ügy miatt van itt, megbízták, hogy derítse ki mi az oka. – Gyanakodva nézek végig a szőke úrfin, de csak gyilkos szemekkel méregeti. Képes még megölni is, ha nem figyel. Már elsőre látom, hogy ezekből nem lesznek egymás kebelbarátai.
Inkább már menjünk, mert kezdek jobban fázni.
-Allan James – ennyit mond. Nahát ez értelmes volt. Emuro biccent felé egyet, bár ahogy látom, őt sem nyerte el a tetszését.
-Talált valamit, hercegnőm? – néz rám. Megrázom a fejem és a mellettem álló felé fordulok.
-Mivel nincsenek ébren a szolgák, nem tudok neked szobát adni, ugyanis a kulcsok náluk vannak. Tehát velem alszol. – jelentem ki, mikor már a folyosón sétálunk, ügyes sem vetve a tovább haladó nemesre, majd úgy két lépcső megmászása után, várva válaszát szembefordulok vele. – Vagy jobban szeretnél Allannel aludni? – huncutul mosolygok rá, mire tőle is kapok egy vigyort. Na ez jobban áll neki.
-Rendben, akkor veled alszom – mondja. Furcsa nekem, hogy tegez, de tetszik.
Mosolyogva nyitok be a szobámba, ami a trónteremmel kábé egyforba tágas.
Mivel a többiek alszanak és egy nemest mégsem kérhetek meg, hogy készítsen fürdőt, ezért egyből a szekrényemhez lépve odadobok neki egy hosszabb tiszta fehér hálóinget. Mivel elég gyakran jön látogatóba Allan, pár ruhája nálam „felejtődött”.
Én elkapok egy halványzöld szintén pánt nélküli hálóinget és a fürdőben átcserélem.
Mikor kijövök nem igen szólunk, csak némánbefekszem az ágyba és pár perc hezitálás után ő is követ.
Elég meleg van a szobában, ezért nem kell takaró, bár még kicsit fázom. Aztán ahogy megszokom egyre melegebb lesz. Figyelem minden rezdülését a hajnali homályban, de lassan álomba merültem. Igaz, hogy mindjárt reggel, de megérdemlek én is legalább, hogy délig aludjam.
Egészen szép vidék ez, ha belegondolok. Viszonylag sok az erdő és nekem pont ez kedvez, illetve a szunyálásomnak, amit épp az egyik lomb takarásában végzek. Szeretek csak úgy tunyulni, mert eközben sok mindent átgondolhatok.
Most épp az jár a fejemben, hogy vajon hogyan tűnhetnek el az emberek nyomtalanul egy városból? Vajon mágiát használnak vagy észrevétlenül elrabolják őket? De a legfőbb kérdés, mi célt szolgálhat: áldozatot mutatnak be vagy egy démonnak adják őket? Talán egy szörnyeteg garázdálkodik a város utcáin? Vagy csak egyszerűen olyan a helyzetük, hogy mindent hátra hagyva el kell menekülniük?
Ki kell derítenem...
Órákkal később, mikor már lemenőben van a Nap leugrok a fáról és a város felé veszem az irányt. Ahogy közeledek lassan kivehetővé válnak számomra az emberek, ahogy rakodják el portékáikat, zárják ablakaikat vagy öntözik a virágaikat. A város szívében felmászok a templomra, mint a legmagasabb épületre a környéken, hogy könnyen szemmel tarthassak mindent. A nappali életnek vége, kezdetét veszi az éjszaka: a sötétben hallani a rovarok muzsikáját vagy épp a sarki csapszék részegeinek öntudatlan vigadalmát. De emellett egy ismeretlen forrásból szóló zajra is felfigyelek. Fürkészem a házak tetejét, a sarkok sötétjét, a temető kapuját, de semmi. Lehunyom a szemem és koncentrálok. Kezeim megjelennek, amikkel megpróbálom felerősíteni az érzékeimet. Enyhe hullámokat bocsájtok ki, de nem ütköznek bele semmi természetellenesbe.
Aztán váratlanul egy hatalmas ütést kapok a fejemre, amitől vagy jó 10 méter zuhanva a templom előtti lépcsősorra puffanok. Szerencsétlen esés: kificamodott a vállam. Az ismeretlen támadó is leérkezik, míg feltápászkodok. Megáll az eszem: a támadóm egy fiatal lány? Honnan van ekkora ereje? És miért pont engem talált alkalmasnak, hogy letaszítson a templom a tetejéről?
Viszont nincs időm most ezen agyalni, érzem, hogy gyűlnek körülötte az energiák. A lány sötét tincsei lengedeznek, ahogy koncentrálva az energiát szelet készül megidézni. Gyorsabban végez, mint gondoltam így nekem csak elugrani van időm. A vállam miatt most esélyem sincs a küzdelemre, hamar menekülőre kell fognom a dolgot. Tenném, ha nem lennék valami miatt mozdulatlan. Érzem, hogy fázik talpam. Lenézek és látom, hogy a bokámig egy jégtócsa meredezik, ami egészen a lányig nyúl vissza.
Csapdába estem. Normális esetben azonnal eltéríthetnék mindenfajta Energiát, de most képtelen vagyok használni a Kezeimet. Míg ezen gondolkozok észre se veszem, hogy a lány már velem szemben áll és engem méreget. Leesik neki, hogy harcképtelen vagyok, de azért nem jön közelebb, hogy megbizonyosodjon róla.
- Ki vagy te és miért rabolod el az embereimet? - szegezi hirtelen nekem a kérdést.
- Ezt én is kérdezhetném. Te ki vagy és miért érezted szükségét annak, hogy leüss a tetőről?
- Hallgass! - kiált fel ellentmondást nem tűrően - Megismétlem a kérdést utoljára... ha nem szolgálsz kielégítő válasszal lecsapom a fejed, megértetted? - fejezi be az ajánlatát. Jégkék szemei így a holdfényben szinte megbabonáznak, de egyszerre meg is rémítenek. De mindezt félretéve nem szeretem ha fenyegetnek, harcképtelen állapotban sem!
- Ajh... - sóhajtok - rendben. A nevem Emuro és azzal bíztak meg, hogy derítsem ki miért tűnnek el olyan sokan ebből a városból. Ez megfelelő válasz? - hangsúlyozom az utolsó mondatot.
- ...szóval csak egy újabb önjelöltetett hős, nagyszerű. Akkor most ha megengeded én is bemutatkozom. A nevem Amanda Swan és én vagyok az uralkodója ennek a királyságnak.
Egy mozdulattal felolvasztja a megbéklyózott lábamat és míg átfagyott végtagjaimat mozgatom villámgyorsan mögöttem terem és helyreroppantja a vállamat.
- AAHHH!!! - ordítok fel a hirtelen fájdalomtól. Dühös szemekkel nézek rá, de azért megköszönöm, mégiscsak segített...
- A kertbe? – kérdez vissza halkan, ajkain bujdosó mosollyal, amik lassan mozdulnak meg - Nem ismertél soha mást a király kertjén kívül, kicsi Lane. A világ számtalan szépséges helyéből nem jutott neked soha több, néhány rózsabokor és virág kivételével.
Vállaiban keresve kapaszkodók támasztom meg rajta ujjaimat, minden egyes szavára figyelek, árgus szemekkel. Soha nem láttam ezt a férfit, mégis tud valamit rólam. Sőt… többet tud rólam, mint én magam. De… honnan? - A napsugarak sem érinthették bőrödet, mert gazdád éjjeli lény volt – igen, így volt, persze ezt tudta jól, hisz tőle kapott. - Táncoltál már a napfényben? – kérdi lágyan, s a fogalomra értetlenül reagálok.
- Táncolni…? – kérdezek vissza, a hangok susogva hagyják el számat, s tűnődve gondolkodom, az vajon mi is lehet.
A semmiből, a néma csendet megtörve zendül fel valami, hangja dallamos, éles mégis lágy. Gyors s úgy érzem, testem mozdulni akar.
Megperdül velem, erősebben kapaszkodom, nehogy megszédüljek.
- Így van. Táncolni... – felel könnyedén, de hiába az egyszerű válasz, még mindig nem tudom, mi is az. Letesz a földre, s a magától mozgó tárgyból szűrődő hang hatására lábaim, és karjaim maguktól mozognak, minden porcikám kellemes érzés járja át. Szemem lehunyva forgok, perdülök, lendülnek karjaim, majd furcsa bizsergés cikázik végig rajtam.
- Mi volt ez? – nyitom fel szemeimet, s a körém gyűlt illatos szirmokra pillantok. Hirtelen felkap, könnyedén tart, s az ágy felé lép, engem a puha anyagok közé téve.
- Ki tudja… - duruzsolja bőrömre, majd szám felé hajol, s övét tapasztja rá, ajka megmozdul, ahogy az enyém is. Forró bizsergés, ujjaim remegnek, keze testemet járja be, majd ezt követik ajkai is. Nem tudom, mit tesz, nem tudom, miért teszi, de az érzés, teljesen elgyengít, ugyanakkor kellemes csodálattal tölt el. Sosem éreztem még ilyet, soha nem tudtam, hogy ilyen érzések is vannak. Ez nem egyszerű simogatás, ami megnyugtat vagy kellemes. Ez más… teljesen más, s úgy érzem minden egyes pillanatban, hogy valami gyülemlik bennem. Apró pillangók? Vagy csak cirógató mágia? De miért tenne ilyet?
Érzékenyebbnél érzékenyebb pontokon érint, a forróság az egekig szökik, testem magától mozdul, s hosszú tincseibe bújtatva ujjaimat próbálok szólni valamit, de szavak helyett csak erőtlen hangok hagyják el kiszáradt torkomat. Szomjazom és éhezem, de sem étel, sem ital nem csillapíthatja ezt az érzést. Másra vágyom, s még magam sem tudom mire.
Hagyja abba? Folytassa még? Ha folytatja, mi lesz mindennek a vége? Hirtelen erősebb gyönyör fut végig rajtam, villámcsapásként cikázik végig mindenemen, megfeszülve tör fel apró nyögés.
Forró testemre hideg folyadék csordul, az egy pillanatig kellemetlen érzésre kipattannak szemeim, érdeklődve figyelem a csillogó levet, bőröm fényesebbé vélik tőle, ujjai gyorsabban, puhábban csúsznak rajtam, majd belém csusszan, s egy pontba gyűlik a forróság.
Mi ez? Mit tesz velem? Úgy érzem pillanatok kérdése, és emésztő tűz tör ki belőlem, ami porrá éget. Mégis… mégis miért érzem mindezt olyan kellemesnek?
Feszítő érzésre kiáltok fel, remeg minden tagom, felnyitom pilláimat, s az előttem örvénylő tengerkék tekintetbe merülve úgy érzem elvesztem. Megmozdul, én pedig erőtlenül keresek kapaszkodót, előre hulló hosszú hajtincseiben könnyen megakadnak ujjaim, összeszorított szemekkel remegek, s félve, de mégis élvezem. Nyakamat csókolja, nyelvével járja be, elvesztem eszem, s az érzelmek sóvár tengerébe vetem minden gondolatomat.
Fuldoklóként kapkodom a levegőt, a fülled levegő karjaival együtt ölel közbe, apró hűs cirógatások semmivé válnak egy pillanat alatt, s végül sikoltva adom meg magam a kitörő csodálatos varázsnak.
~*~
Csak hosszú idő múlva tudom újra szabályozottan venni a levegőt, s zihálás helyett halk szuszogással csillapítom légszomjamat. Testem olyan, mintha ólom nehézségű pokróc fedné, s a megmozdulásért keményen kell megküzdeni.
- Éhes vagyok… - töri meg a kellemes csendes idillt mély hangja - Te nem vagy éhes? – kérdi halkan, s pilláimat, csak hosszú küzdelem után tudom felnyitni, hogy rá nézhessek. Először az ágyat pillantom meg, ahogy mindent színes rózsaszirmok terítenek be, ujjaim közé csusszan pár, ahogy meglepettem megtámaszkodva próbálom ülőhelyzetbe küzdeni magam.
- Ezek hogyan kerültek ide? – szótlanul ül fel az ágyon, ami halkan reccsen egyet, markába vesz egy kupacot, majd könnyedén visszaszórja, s értetlenül figyelem. Miért teszi ezt? Talán így lát benne valamit?
- Nem ismerheted fajtád sajátosságait, hiszen csak önmagad tükörképe volt az egyetlen számodra. Ha egy tündér gyönyört él át, kitör testéből a mágiája. Láttam már sokfélét, a tiéd mind közül a legkülönlegesebb. – nem tudom, honnan tudhatja mindezt, de biztos vagyok benne, hogy sok-sok ilyen dolog van még, amit nem tudok. De… de tudnom kéne, hisz rólam van szó. Feltérdelek az ágyon, meztelen bőrömet a szirmok alatt rejtőző takaró felhúzásával rejtem el.
- Mesélj még rólam, kérlek. – halkan, kíváncsian kérlelem, ujjai gyengéden simulnak arcomra, szemeiből eltűnik a fény, az érzelem, s csak egyszerű kék íriszek pillantanak le rám.
- Minek feltépnem a sebeket, vagy újakat alkotnom? Soha nem fogsz találkozni magadfajtával, mivel nincs több ilyen, mint te. Akkor mi célja a tudásnak?
- Tudni szeretném… - egyszerű válasz, hisz valóban érdekel.
- Nem – kegyetlen kijelentése éles késként mar belém, megfordulva áll fel az ágyról, s egy sötét, fátylas ruhát magára kapva fordul csak vissza felém. – Ideje mennünk.
Lassú mégis hosszú léptekkel megy ki az ajtón. Azt mondta mennünk, tehát nekem is mennem kéne. De… én mit vegyek magamra? Nem hagyott semmit. Ha nem követem, akkor meg haragudni fog.
Jobb ötletem nem révén megmarkolom a szirmok alatt lévő fekete szatén anyagot, magam köré csavarom és mellkasom előtt összefogva követem. Nem túl kényelmes, sőt… kényelmetlenül érzem magam, főleg hogy folyton fogni kell, de most nincs más.
Amint utolérném, azaz meglátom, egy folyosó sarkán tűnik el, utána futok, de már a következő sarkon fordul be. Miért nem vér meg?
Lihegve trappolok utána, de az utolsó méteren elbotlom a takaróban, esésemet megint ezernyi szirom tompítja. Honnan jönnek ezek?
Várjunk csak. Azt mondta, hogy a mágiám tört ki akkor is, amikor a szirmokról kérdeztem. Ez azt jelenti, hogy miattam vannak itt? De hogy csinálom?
Most nincs időm ezen gondolkodni, gyorsan feltápászkodom, s keresztülszaladva a sziromkupacon, követem tovább.
A következő folyosó végén egy ajtót találok, amit nagy nehezen tudok csak megtolni, de végül könnyedén tárul ki a szárny. Egy asztalnál ül, nekem háttal, lassan tipegek mögé, majd köntösének lelógó ujját megmarkolom, és párszor meghúzogatom, hogy észrevegyen.
Gyönyörű kék szemei néznek le rám, s ha közömbös is, számomra még mindig élénk színekkel teli világ írisze. Oly’ sokáig tudnám nézni.
- Kaphatok valami ruhát? – kérdezem halkan, egyet hátra lépek, ahogy kijjebb tolja a székét, majd hónom alá nyúlva emel fel, hogy az ölébe ültessen. Furcsán érzem magam a közelében.
- Nem kell elrejtened magad, főleg nem előlem – lassan lesimítja egyik vállamról a fekete takarót, amit eddig magam után húztam, először kezére pillantok, majd vissza arcára.
- De rajtad is van – motyogom halkan.
- Ha ruhát szeretnél viselni, majd rátalálsz magad - ujja arcomra simul, gyengéden érint, mégis olyan rideg a mozzanat. Ennek a férfinak a mágiája miért ilyen szürke és idegen? Minden szín ami a környezetében van hideg, és fagyos. Mintha őt látnám belülről. De ezzel, vajon hogyan értette?
Másik vállamról is lesimul a fekete szatén, de még mindig nem értem, hogy hogyan lelhetnék ruhára magam. Elrejtette és azt akarja, hogy találjam meg? Egy játék akar lenni?
Mellkasom előtt összébb húzom ujjaimmal a takarót, karjaimon feszül meg az anyag, és lesütöm tekintetem. Miért akarja, hogy ruha nélkül mászkáljak? A régi gazdám legalább egy pokrócot adott a kalitkámba.
Ujjaival visszatereli arcomat, fel rá, majd kezébe vesz valamit az asztalról, és ajkaimhoz emeli.
- Egyél – utasít halkan, résnyire nyitom számat, majd közé csúsztatja a sárga valamit. Édes íz, dús levű rostos valami terjed szét nyelvemen, szemem felcsillan, és megrágom az ételt.
- Ez finom – mondom boldogan. Talán még sosem ettem ilyet.
- Nem ettél még barackot? – kérdi lágyan búgó hangján, megrázom a fejem válaszként, de máris csúsztatja számba a következő adagot. A régi gazdám csak ritkán adott nekem ilyesmit, de azoknak még a nevét sem tudtam néha. Talán Kirian nem is annyira mogorva, mint ahogy első pillantásra hittem. Bár néha tud olyan ábrázatot is ölteni magára, mégis jobb lenne, ha mindig olyan lenne, mint most. De miért nem akar mesélni a múltamról? A fajtámról? Annyira szeretném tudni, hajt a kíváncsiság, de amíg nem szánja rá magát, nem fogja elmesélni. Pedig… pedig nagyon szeretném.
- De ugye nem fogsz bántani? – kérdezi finoman sikló, mézédes hangján. Pusztán már ettől úgy érzem, képtelen vagyok tovább várni. Ezer éve... ezer éve nem érinthettem tündért.
Ismét magamhoz hívom, kék szemeim mohón tapadnak rá, ahogy megteszi. Mellkasomig ér, pedig kifejlett példány. Igen, a tündérek ilyen kicsik... emlékszem.
Karjaimba kapom, és ő engedelmesen fonja derekam köré a lábait. Egyik karommal derekát körbefonva tartom őt, könnyű a súlya, mint egy kosárnyi liliomnak. Szabad kezemmel végigsimítom karjának fehér bőrét. Mint a tavasszal nyíló, friss virágszirmok. Milyen bársonyos, élettel teli és lágy. Nagyon érzékeny, már ennyitől halkan ellenkezik, reszketve húzódozik.
- Ki-kimehetek majd a kertbe?
- A kertbe? – ismétlem a szót halvány mosollyal. Szépséges szemeiben elmerülve hagyom hogy átjárja elmémet az ő kis élete. – Nem ismertél soha mást a király kertjén kívül, kicsi Lane. A világ számtalan szépséges helyéből nem jutott neked soha több, néhány rózsabokor és virág kivételével.
Kicsi ujjai vállaimba kapaszkodnak, arcán őszinte csodálkozással néz fel rám.
- A napsugarak sem érinthették bőrödet, mert gazdád éjjeli lény volt – folytatom lágyan, ujjaim válláról a hajára siklanak. A tündérek hajszálai olyan finomak, akár a pókháló, és hihetetlenül sűrű. Mozdulatukra arcuk, testük körül libben, mintha felhőként külön életet élne. – Táncoltál már a napfényben?
- Táncolni...? – suttogja értetlenül. Megperdülök vele, a bőrén játszó napsugarak táncot járnak szikrázóan kék szemeiben, hajába bújnak és végigsimítják bőrét.
- Így van. Táncolni...
A szobám sarkában a hegedű köré fonódik mágiám, ősi kelta zene csendül fel. Leengedem a földre, és ő már mozdul is magától. Behunyt szemekkel pörög és pörög, haja puhán táncol arca körül, karjai kecsesen lendülnek a magasba.
Rózsaszirmok... ez az ő ereje lenne?
Ezer és ezer szirom táncol körülötte, mintha láthatatlan szél örvénylene, piros, sárga, fehér, rózsaszín... Mosolyogva figyelem.
Pörög és pörög, libben kecsesen, lábujjai nem is érintik a földet. Légies, csodaszép teremtmény, végül pihegve és fáradtan hanyatlik karjaimba. Arcán kába mosoly, szemei akár az égbolt.
- Mi volt ez? – kérdezi puha hangján, felveszem a karjaimba és az ágyhoz sétálok vele.
- Ki tudja... – válaszolom halkan. Lefektetem a puha párnákra, a fekete selyemben bőre tejként fehérlik. Illata elmossa elmém minden homályát, kétségeit, gondjaimat.
Apró szája van, duzzadt ajkacskákkal, színük a rózsasziromé. Az ízük is. Édesek, puhák, élettől duzzadók. Mézédes kelyhe nyelvét rejti, mely félénken érinti enyémet. Erekcióm fájdalmasan, kéjesen lüktet... rég tartottam a karjaimban bárkit is... tündért pedig még régebben.
Odakint a tiszta égbolton keresztülhasítanak a villámok, hangjuk mély dörgéssel tölti be a levegőt elektromos töltéssel. Érzem ahogy remeg alattam, mégsem érdekel semmi más, csak a számat betöltő bőrének puhasága, íze. Habzsolom az istenek eme csodálatos ajándékát, s mikor már mellbimbójának apró kis gombját kóstolom, karcsú, hófehér ujjak túrnak a hajamba, lágy hangja mint a hajnalban éneklő kikerics. Apró kis pénisze édesen mered felfelé, mohóságom nem kíméli ott sem.
Szétfeszítem lábait, felemelem kissé alfelét, és az ágyam mellett csillogó apró üveg felé nyújtom kezem. Készségesen repül markomba, a benne csillogó illatos olaj hangtalanul csordul ki belőle, felszikrázik a napfényben. Lane megrándul amikor megérzi bőrén végigcsordulni, majd ujjaimat is, mikor szétkenem nyílásán. Hallom fejemben az érzéseit. Félelem, vágy, bizonytalanság...
Belélököm magam és felkiáltok. Vele együtt.
Szorosan behunyt szemeim előtt virágszirmok ezreit látom, a szivárvány színeiben kavarognak. Ó mily csodálatos! Selymesen szorít, a testében zsibongó édes mágia enyémre reagál, összefonódik tekintete az enyémmel. Lassan mozdulok meg, ő pedig előre folyó hajtincseimbe kapaszkodik. Nem érzek fájdalmat. Térdelek. Felhúzom őt magamhoz, derekát ölelve szinte testembe préselem, összeolvadok vele. Nyakának édes, illatos bőrébe fúrom arcomat, nyelvemmel ízlelem, fogaimmal karcolom. Ahh... istenek... mennyei...!
Az óceán hullámainak ringása.
Én magam vagyok az óceán.
Testem hullámzik, bőrömön sós pára.
Nyögéseim mély morajlások.
Felszínemen ringanak a színes virágszirmok.
Megszűnök létezni, egy örökkévalóságig tartó röpke perc erejéig.
***
- Éhes vagyok... - Felnyílnak szemeim, és a mellettem fekvő tündérkére pillantok. – Te nem vagy éhes?
Kábán pislog rám, ahogy megmoccan, körülötte a rengeteg virágszirom is megrezdül. Csodálkozva nézi.
- Ezek hogyan kerültek ide? – kérdezi a szirmokat cirógatva.
Felkönyökölök, belefúrom ujjaimat, fellendítek egy maréknyit és figyelem ahogy aláhullnak.
- Nem ismerheted fajtád sajátosságait, hiszen csak önmagad tükörképe volt az egyetlen számodra. Ha egy tündér gyönyört él át, kitör testéből a mágiája. Láttam már sokfélét, a tiéd mind közül a legkülönlegesebb.
Mohón issza magába szavaimat, feltérdel és a takaróval elrejti előlem szépségét. Engedem neki.
- Mesélj még rólam, kérlek.
Megsimogatom az arcát.
- Minek feltépnem a sebeket, vagy újakat alkotnom? Soha nem fogsz találkozni magadfajtával, mivel nincs több ilyen mint te. Akkor mi célja a tudásnak?
- Tudni szeretném...
- Nem. - Felállok az ágyról, köntösöm vállamra libben és körém simul. Élettelen, hideg közöny kúszik szemeimbe. – Ideje ennünk.
Bágyadtan meredek ki a rácsokon, szemem szinte már észre sem veszi a vékony szálakat, csak az ablakot vizslatom. Jobban mondva a mögötte zsibongó világot. Másoknak ez a csendes természet, nekem maga a zajló élet… lenne.
De nem mehetek mindig ki, csak ha a király megengedi. Mindig csak vele mehetek ki, talán attól fél megszöknék. Ha tudnék repülni, talán így is lenne, de nem tudom, hogyan kell.
Jobban magamra húzom a pokrócot, ami takar, és vágyakozva bámulom tovább a zöld tájat.
Cipő kopogása töri meg a csendet, de tekintetemet csak akkor veszem le az ablakról, amikor már a közelembe ér, aurája erősen bizserget, de csak pár percig tudom állni tekintetét.
Azok a rubin szemek olyanok akár a vér, amit iszik. Belőlem még sosem ivott, sokáig nem is tudtam okát. Csak akkor jöttem rá, amikor egyszer véletlenül a kertben megsebeztem az ujjamat. Akkoriban csak egy egyszerű szolgáló volt kint velem, és amikor letisztogatta a sebet, holtan esett össze, szinte semmi nem maradt belőle.
Nem is tudom napját, mikor történt meg ez az eset, azóta szinte senki nem jön a közelembe.
Újra az ablakot figyelem vágyakozva.
- Szeretnél kimenni ugye? – ujjával végigsimítja a kalitka szélét engem figyelve, de én az ellenkező irányba kuporodva figyelem a mozdulatot. Bármennyire is „kedves” volt velem amióta csak élek, szörnyen félelmetes alak. Megbarátkoztam már ezzel a külsővel, de azaz aura… ami körüllengi, azóta is taszít. Nem hagyom szó nélkül, viszont csak bólogatok válaszként, és közelebb merészkedek. Tudom mi az ára annak, hogy kimehessek, és megteszem, ha kell.
~*~
Mikor kiérek a kedvenc kis kertemben, szívem úgy repes mintha ezer éve nem láttam volna napot, és most újra szabadnak érezhetem magam valamennyire. Arcom szinte nem is rezzen, csak egy aprócska mosoly ül rajta, szememmel keresem a megfelelő helyet, ami biztosan változott azóta, hogy utoljára jártam kint.
Meglelem a bangita bokrot, ami az óta kicsit már megnőtt, és olyan ágai is nőttek, amire fel tudok mászni. Milyen mókás. Érzem, ahogy a fű a lábujjaim között cirógat, talpam alatt puha, természetes szőnyeget képezve lepi el a földet, és milliónyi élőlény lakóhelyeként szolgál. A cserjéhez lépve végigsimítok egy levélen, majd egy virágán, végül szétsimítom ágait, könnyedén maradnak tárva a lombocskák, és közéjük mászhatok, fellépve egy ágra magam mögött behajtom az ágakat, és lecsüccsenve a közepén simogatni kezdem a szárakat.
- Rég láttál ugye? – kérdezem suttogva, majd megcirógatom a szirmocskákat is. – Nagyon szépek a virágaid – folytatom, majd magamhoz húzok egyet. Nem tépem le róla, csak nézegetem, és beleszagolok. Nagyon finom, édes illata van. Viszont csak pár perc telik el, és érzem, hogy Ő közeledik felém. Elcsendesedem és figyelem őt, ahogy a bokorhoz közelebb lép, háta mögé feszítve karjait sétál, de nem néz felém. Talán ha eléggé csendben maradok, nem vesz észre.
Mintha csak a fejemben olvasna, azonnal a szemembe néz, én pedig lesütöm pilláimat. Folyton megtalál, ez így nem jó.
- Köszönj el tőle – mondja halkan, de most nem nyúl felém, pedig mindig szeret simogatni akkor is, ha a levelek közül bújok ki.
Elköszönni? Ezt hogy érti? Máris be kell mennem?
- Nem látod többet – kidüllednek szemeim, de már ezt sem látja, csak tovább sétál, magamra hagyva. Nem… nem látom többet? Azt jelenti, hogy soha többet nem enged ki? De… de miért? Mi rosszat tettem? Fájdalmasan pillantok vissza az ágakra.
- Sajnálom, tudom fájni fog, de akarok egy emléket. – magyarázom meg szegény kis növénynek, majd egy pici, virágokkal borított ágat letépek, és belesimítom karomba.
~*~
Egy teljesen új helyen vagyok. Ha jól értelmeztem a hallottakat, elajándékozott engem, és most annak a rejtélyes férfinek a szobájában vagyok. Furcsa egy alak, talán még az eddigi gazdámnál is magasabb, és sokkal különlegesebb az aurája is. Nem olyan, mint Avaroné.
Nehéz megmagyarázni, hogy mennyiben más, hisz hasonló, mégis különbözik valamiben.
Kíváncsian tapadok a rácsra, picit belekapaszkodva simítom neki arcomat és fürdőzök a beszivárgó napfényben, a kinti világot próbálom felfedezni, de alig látok belőle valamit.
Hirtelen eltűnik "talajom", és a fölre huppanok, kipördülve eddigi fedőanyagomból, és már csak azt veszem észre, hogy Ő görnyed felém, elég közelről.
- Hogy hívnak? – mormolja mély, mégis lágy hangon, én pedig megszeppenve pislogok fel rá. Most látom az egész arcát, és… és kellemes csalódás. Milyen szép férfi. Nem tudtam, hogy ilyen szépek is léteznek, számomra eddig csak Avaron létezett igazán.
- Lane vagyok – válaszolok megbabonázva, de eléggé zavar előtte a természetesség, így a pokrócomat kutatom tapogatva, viszont nem hagyja, hogy elfedjem magam, így már csak kezeim óvó takarására számíthatok.
Felém nyúlt, és reflexszerűen húzódom el, de ekkor leejti kezét, nem erőlködik. Nem tudom, hogy kedves-e vagy sem, egyáltalán nem ismerem még, nem tudom, mit tehetek mellette.
- Te ki vagy? – pillázok fel rá forró pofival, de nem mozdul, csak komor arccal válaszol.
- Kirian. Szeretem a málnát, a meleget és a zöld vizű tavakat. – Hö? Ezeket meg miért mondta el nekem? Felegyenesedik, és leveti köpenyét, lassan minden ruha úgy hull le róla, mintha kihalva köddé válna, és mire az ablakhoz ér, már teljesen mezítelenül néz ki az üvegen.
- Tudod Lane... már ezer éve nem tarthattam karjaimban tündért. – mondja őszintén, határozottan a szavakat, hangja még mindig lágynak tűnik számomra. Felém néz, és én még mindig csak ámulva figyelem, ahogyan felém nyújtja karját - Jöjj hozzám, gyermek.
Furcsa ez a helyzet, és ha ismerős is, elfeledtem mindent, csak egy apró érzés ficereg bennem.
- De ugye nem fogsz bántani? – haja minta meglebbenne, de nem érzem, hogy ereje felerősödne, így tovább figyelem, négykézlábra állva.
- Gyere ide – ismétli meg a kérést, de nem mozdul meg. Talán nem egy durva ember, hisz az előbb sem bántott, amikor elhúzódtam. Ki kell még Őt ismernem, és valami azt súgja sok időbe fog telni. Erőt veszek magamon, feltápászkodom, és már nem zavar ruhátlanságom sem, felé megyek, és megállok mellette.
Hirtelen felkap karjába, szörnyen magas ember, és úgy tart, mint egy gyereket.
Végigsimít egy ujjal karomon, és nyakamon, reszketni kezdek, és újra elhúzódom. Túl fimon ez az érintés, csiklandozó érzéseket vált ki belőlem, ami csak néha kellemes. Olyan… olyan furcsa.
Nyöszörögve hajolok hátrébb, vállába kapaszkodom, hogy ne essek hátra, arcomon tanácstalan fintor fut keresztül.
- Ki-kimehetek majd a kertbe? – kérdezem ártatlanul, hogy újra szavakat csalhassak ki belőle. Avaron után az ő hangja olyan, akár a bársony, ami óvón vesz körbe sötét színével és anyagával. Szokatlan, mégis lágy és kellemes. Szeretném többet hallani.
Az éjszaka hidege végignyaldossa meztelen lábaimat. A telihold igazán szép ma éjjel... szinte égeti a fűszálakat és a faleveleket. Érzem meztelen talpaim alatt a föld erejét, haldokló sóhajait. A távolba réved tekintetem, ujjaim megfeszülnek botomon, és a végén lévő fekete kristály zümmögni kezd és elhalkul. Figyelem a tisztásra kirohanó félig átalakult vérfarkast, majd a csillagokra pillantok. Az állásuk szerint ma éjjel megbomlik az egyensúlya az erőknek, vagy csak éhes vagyok. Jégkását szeretnék enni, málnasziruppal.
- Nolan! – kiáltja egy mély hang, és egy emberi alakban lévő vérfarkas rohan ki szintén a fák közül. Magához öleli szorosan a szenvedőt, próbálja megnyugtatni. Érzem benne... hm... mit is? Ó igen, ő az! A hold energiái megtízszereződnek, a két test felé irányul sötét ereje, ezek szerint a kisebbik egy kezdő lehet, és nem elég érett az átalakuláshoz a teste.
- Nem bírom tovább! – nyüszíti összegörnyedve. Felemelem szabad kezemet, rámutatok és halkan elsuttogott szavaimtól hirtelen társa karjaiba hanyatlik megkönnyebbülten. Tovább folytatom az utamat.
*
Alig néhány napja kért fel a vámpírkirály maga személyesen, hogy állítsam össze seregét.
- Miért véled úgy, hogy segítek? – kérdeztem tőle mosolyogva.
- A boszorkányok a druidák ellenségei is, ha jól tudom, Kirian.
- Valóban? – révedtem el a távolba, a kis ablakon keresztül, amelyen egy vékony, szakadozott csipkefüggöny lengedezett akár a gyászzászló. Odakint a kabócák ciripelése gyilkolta a csendet.
- Látom ez nem érdekel téged – dörmögte halkan, és én visszafordítottam felé tekintetem. Oh, el is felejtkeztem a jelenlétéről. – Kössünk alkut!
Érdeklődő mosolyra húzódtak ajkaim, amelyet a csuklyám alatt még ő is észrevett és biccentett. Vámpír alattvalói kinyitottak egy ajtót és belépett rajta két újabb vámpír. Egy nagy aranyszínű ketrec volt kezeik között, benne egy kis élőlény kuporgott. Elénk hozták, és a király trónja elé helyezték. Bőrömet finom energiák csiklandozták, de ami ennél is fontosabb, bódító, csodálatos virágillat-orgia kúszott orromba. Érdeklődésem felébredt, és közelebb léptem. A nagy, kupolás ketrec közepében lévő kis gubanc megmozdult, előkerült egy sápadt arc. Szép volt, akár a hajnalban nyíló hófehér rózsabimbó. Csillogó, barna hajtincsek, viharkék szemek, egy ormótlan pokrócba csavarodva. A ketrec rácsaira fonódtak ujjaim, szemeim mohón itták a látványt.
- Hogy szerezted? – suttogtam. – Úgy tudtam, kipusztultak teljesen. Láttam az utolsó élő példányt szertefoszlani a szélben... ezer évvel ezelőtt.
- Ajándékba kaptam, még az anyja hasában jött el hozzám – felelte a vámpírok hatalmas királya, és én sóváran szorítottam meg ujjaimmal a rácsokat. – A tiéd lehet, hálám jeléül.
Hangosan felnevetve léptem hátrébb, majd az ablakhoz sétálva lepillantottam a sötét erdőre. Nem láttam, csak éreztem a benne nyüzsgő számtalan alakváltót. Végtelen tudásomnak hála, pontosan tudom, hogyan végződik ez a vérháború, de a tapasztalataim is elegendőek lennének, hogy megjósoljam.
- Veszíteni fogsz, Avaron király – vetettem hátra a vállam felett.
- Nem, ha te segítesz nekem. Te látod a múltat a jelent és a jövőt, és pontosan tudod, hogy mi a döntő fordulópontja az események folyásának, így a győzelem kulcsa is a te kezedben van Kirian. Segíteni fogsz nekem.
Gúnyosan elhúzom a számat, tekintetem a csillagos égboltot keresztülszelő villámra vetem, amely az én erőm kisülésének jele. Háborogna a lelkem? Észre sem vettem.
- Egy virágtündér csekélyke ár azért, hogy felborítsam az Egyensúlyt, még ha olyan gyönyörű is, mint ez itt.
- Egyensúly. Milyen nagy szavak ezek egy érdektelen és megalkuvó druida szájából – dorombolta halkan a király. Felé fordulva néztem meg magamnak jobban az arcát, vöröslő szemeit és hegyes fülét. Ő még a tisztavérű vámpírok egyike, egyáltalán nem olyan szépséges, mint a nagy többség. Ő emberi szemmel kifejezetten ronda, éppen ezért imádja a szép dolgokat, s ez megmagyarázza hogy miért van a birtokában a valaha élt legszebb teremtmények leszármazottjainak utolsó példánya.
- Kirian, ne áltass engem – nevetett fel halkan. – Látom rajtad, hogy mindennél jobban akarod ezt a kis tündért. Ha segítesz nekem, megkapod.
Elfordítottam fejemet a kalitkában lévő kis kupactól, és hosszú körmeimmel csíkokat rajzoltam a falra. Elgondolkodva néztem a nyomot, végül lassan bólintottam.
- Legyen hát. Megszerzem neked azt a szövetségest, akivel nőhetnek az esélyeid. Hogy sikerül-e megfelelően felhasználnod, az már a te felelősséged vámpírok királya.
- Jól van.
*
Ahogy felemelem fejem és végigmérem a Lycan Klán királyát hangom beáramlik az éjszaka sűrű levegőjébe. A bennem lüktető mágia betölti a dolgozószoba űrjét.
- Alkut ajánlok. A fekete hajú és szemű alfád kell nekem, a klánoddal együtt. A háború közeleg.
Armand király csodálkozva húzza fel egyik szemöldökét.
- Miért kell neked Brandon?
- Mert ő a kulcsa győzelmünknek – mosolyodom el.
- Hogyan? De hát ez miképp lehetséges?
- Az nem számít, csak a lényeg. Ha a vámpír király oldalára álltok, klánotok dicső lesz és hatalmas.
- És Brandon? – szólal meg halkan egy magas, hosszú szőke, jégkék szemű alfa. Csak elmosolyodom. Nem fogom megosztani senkivel, mert a megírt történelem folyását nem állíthatom meg, csak terelgethetem a megfelelő irányba.
William király a várt döntést hozta. Az ő sorsa meg van írva, és szívesen megismerném közelebbről azt a fiút, akiért meghozza majd azt a bizonyos döntést, amely a háború alakulását komolyan befolyásolja majd. Azt megváltoztatni nem lehet, így marad nekem a fekete hajú és szemű vérfarkas.
Brandon. A sötét lovag. Nevetek saját viccemen, majd felkeresem kórtermében pihenő védencét. Önzetlen tett nem létezik, és ő komoly adóssággal rendelkezik.
- Szervusz Nolan – lépek az ágyához mosolyogva. Elmesélem neki, amit már úgyis tud. Fejébe látva kivehető egyértelműen, hogy tájékoztatták már. Így hamar a tárgyra térek. Az életének ára... követnie kell engem, és magával hoznia a sötét lovagot, aki eldönti a vérháborút. Ő kell nekem, és csak ezen a fiún keresztül szerezhetem meg. Muris.
*
A vámpír király komoran méri végig a mellettem álló két vérfarkast. Vörös szemei szinte foszforeszkálnak.
- Miért hoztad el őket nekem?
- Előbb a fizetség.
Megkapom amit akarok, a kalitka apró kis lakójával a kastélyomba indul erős kísérettel. Kettőt koppantok botommal a fekete márványpadlón, és néma csend borul a teremre ahol állunk. A trónon ülő is előre hajol figyelmesen.
- Elhoztam neked a győzelem kulcsát. – Rámutatok a feketehajúra. – Ő fogja megnyerni neked ezt a háborút.
Mélyen hallgatok milyen áron.
*
Belépve kastélyom kapuján, csontig hatoló mágikus hideg árad szét körülöttem. Amikor érzékeli kilétemet, a mágikus védelmi vonal kialszik.
Felsétálok a lépcsőn, s hálószobámba lépve elmosolyodom. A kalitka aranyosan csillog az ablakon beáradó napfényben, benne az én kis aprócska fizetségem. Intek, és a fémketrec szétfoszlik, ő pedig a puha szőnyegre huppan, kitekeredik takarójából, meztelen valóságában tárulva elém tökéletes lényének vakító szépsége.
Leguggolok mellé, hátradobom csuklyámat és a szemeibe nézek. Milyen hihetetlenül kékek...
- Hogy hívnak?
- Lane vagyok – válaszolja, kezével a durva szövésű takaró után tapogatózva. Elrejtené magát előlem, de csak egy pillantásomba kerül, hogy egy lánglobbanással semmivé váljon a textil. A tündér felé nyúlok de elhúzódik tőlem, pedig oly régen érinthettem már tündér bőrt. Oly csodálatos volt... szinte a számban érzem édes ízét. Leejtem a kezem. Látja hogy nem akarom bántani, így aprócska kezeivel eltakarva szemérmét felpillant rám ismét.
- Te ki vagy?
- Kirian. Szeretem a málnát, a meleget és a zöld vizű tavakat – válaszolom komolyan. Csodálkozva pislog, majd ahogy felállok és az asztalhoz sétálok, követ tekintetével.
Leveszem a köpenyt, alatta egy fekete nadrágot és inget viselek. Azok is halott hollóként hullnak a földre, s immáron meztelenül lépek az ablakhoz. Hosszú hajamat kibontva ejtem hátamra. Szétterülve hullámzik mozdulataimra.
- Tudod Lane... már ezer éve nem tarthattam karjaimban tündért. - Felé fordulok, izgalmamat nem rejtve véka alá. Kinyújtom felé a kezem. – Jöjj hozzám, gyermek.
- Seiji, ébresztő! - szól parancsolón és ellentmondást nem ismerve a hangja.
- Maaahhh - nyekergek egyet életjel gyanánt, miközben elgyötörten nyitom ki a szemeim. Mi az már megint? Nem lehet máris reggel... Ugye nem?
De. A szomorú tények bizony kegyetlenül arra utaltak, hogy "hasamra" süt a nap. Felettesem távozása után nem sokkal már felöltözve állok a tükör előtt, és a szokásos reggeli procedúrát játszom félálomban. Fogat mosok, fésülködöm, kimosom a csipát a szememből, majd csak bámulok a tükörbéli önmagam hatalmas fekete karikáira, amelyek a szemeink alatt gyülekeznek és mélyülnek egyre. Sóhajtottam egyet. A fene se gondolná, hogy ilyen fárasztó egy fiatal királynő testőrének lenni. Igaz azt sem, hogy ehhez mennyi minden hozzátartozik. Na de nem volt idő álmodozni, párszor gyengén arcon csaptam magam, hogy még jobban magamhoz téríthessem saját magam, majd nekiindultam a zegzugos folyosóknak, hogy a konyhában némi elemózsiát vehessek magamhoz. Az előzetes program szerint ma nem lesz semmi extra, szóval "drága", "egyetlen" főnököm valószínűleg megint nyúzni akar valami baromsággal. Pedig ma könyvolvasás szerepelt a napi terveim között, de mint mindig, ez most is tolódni látszik. Mit meg nem adnék két óra nyugiért!
***
- Szevasz Yasu! Mi jót lehet találni ma reggelire? - érdeklődöm kedvenc kuktámtól, aki jobban főz lassan, mint a szakácsunk, és sokkal normálisabb is, ami valljuk be, nem kis előny.
- Jó reggel Seiji! Hogyhogy ilyen korán? - néz rám kérdőn Yasu, én meg csak legyintek.
- Áhh, fogalmam sincs, a főnök közölte, hogy ébresztő, majd elnyargalt valamerre. Gondolom, majd itt felszed - ülök le, és azonnal megtámasztom a fejem az egyik kezemmel. Utálom a reggeleket. Határozottan gyűlölöm ezt a napszakot, egyszerűen nem nekem találták ki. Yasu szerint olyan vagyok, mint valami elcseszett vasaló: kell némi idő, míg bemelegszem, de utána le sem lehet állítani, és még akkor is "pörgök", amikor már a többiek javarészt pihennek. Annyiban igaza volt, hogy inkább éjjeli bagoly voltam, de ennek is megvolt a maga oka. Többek között a csend és a nyugalom.
- Tessék, egy kis kávé, sok tejjel sok cukorral, ahogy szereted - nyom a kezembe egy bögrét. Komolyan, ha nem lenne, nem is tudom, mihez kezdenék.
- Imádlak, Yasu - hörpintek bele a meleg folyadékba, amely kellemesen átmelegíti a gyomrom. Közben boldog elégedettséggel figyelem kezeinek gyakorlott mozdulatait, ahogy pirítóst és rántottát csap össze nekem, rögtönözve egy gyors, de annál laktatóbb reggelit. Arról nem is beszélve, hogy pontosan tudja, megveszem a pirítósért.
- Hallod, ha lány lennél, tuti téged akarnálak feleségül, senki mást - bókolok, mire csak kedvesen felnevet.
- Miből gondolod, hogy hozzád mennék? - kérdez vissza zavarba hozva.
- Hát... - kezdek vörösödni, miközben lázasan próbálom járatni lusta agytekervényeimet. Nem szoktak ők az ehhez hasonló reggeli megterhelésekhez. - Talán mert olyan szeretnivaló vagyok, és esetlen - felnevet, én vele együtt.
- Tudod mit? - kacsint. - Ha lány lennék, talán valóban hozzád mennék, mert ennivalóan suta vagy.
Mosolyogva kezdem beburkolni az elkészült reggelim, ő közben folytatja az ebéd előkészületeit. Valóban kedvelem, és valóban komolyan gondoltam, hogy csak hozzá hasonlót tudnék páromul elképzelni. Gondoskodó, szeretettel teli, és mindig meghallgat. Olyan jó vele beszélgetni mindenféléről. Igaz, arról még ő sem tud, nem is tudhat, mert titok. Ha bárkinek is a tudomására jutna a testőrségen kívül, könnyen kiszivároghatna az információ. Pedig néha jó lenne valakinek elmondani a kételyeket, amelyek ébrednek bennem. Beszélni azokról a pillanatokról, amikor már én sem tudom igazán, fiú vagyok-e vagy lány. Olyan könnyedén kell fogadnom az udvarlásokat, flörtölni idegen férfiakkal, miközben én is az vagyok. Ez nem kimondottan természetes, és sokszor fogalmazódik meg bennem a kérdés: nem élvezem-e valójában a bókjaikat, nem vágyom-e valóban arra, hogy figyeljenek rám, hogy körüludvaroljanak, hogy lopott pillantásokat akarjanak velem váltani?
Gondolataim és a reggelim fele elől a főnököm rángatott el dühösen, jól lehordva, amiért már vagy negyed órája engem keres. Mintha nem tudná, hogy a reggeli nálam az első mindig.
***
- Várjunk, ezt most nem nagyon értem - szabály szerűen értetlenkedtem, tényleg nem fért bele a fejembe, pedig nem tartom magam hülyének. - Tehát vegyek részt, mint az ifjú királynő testőre egy olyan "válogatón", ahol a célunk egy megfelelő testőrt találni nekem, a testőrnek? - Csak én nem látom a lényeget?
- Igen, pontosan - feleli a testőrség kapitánya.
- De hát miért? Nem nekem a dolgom, hogy megvédjem azzal, hogy átveszem néha a szerepét? - kezdett sérteni a dolog, Az egész úgy hangzott, mintha én csak udvari bohócnak lennék ott, akin lehet röhögni és "cuki" babarózsaszín ruhácskákba öltöztetni. A rózsaszínt utáltam mindig is a legjobban...
- Pont ez a lényeg, ha esetlegesen harcra kerül a sor, és te nekiállsz egy karddal hadonászni, akkor azonnal lelepleződsz, és többé nem használhatnánk megtévesztésre. Ezért lenne szükség egy olyan valakire, aki téged véd, és a rejtett személyazonosságod.
- De miért én választom ki? - próbáltam akadékoskodni illemtudóan. Persze logikus volt az egész, mégis egy kicsit rosszul esett. Újabb csorbát szenvedett önbecsülésem, kezdtem tartani tőle, hogy örök életemre egy törékeny kis virágszál maradok. Nem, ez nem fordulhat elő! Mikor fogom visszakapni az életem?! Mikor élhetek? Élhetek egyáltalán? Vagy már rég megrendelték a fejfám, hogy örökre eltüntessék a föld színéről Mitsuoka Seijit?
- Ez is roppant egyszerű - fűzte össze a robosztus férfi a kezeit, hogy ráfektethesse állát, miközben ellentmondást nem tűrően nézett a szemeimbe. - Egy ilyen alkalommal sokkal egyszerűbb merényletet elkövetni, egy bérgyilkos ki sem tűnne a tömegből.
Ott a pont. Csak hallgattam, miközben meghunyászkodva fordítottam el a fejem, elvesztve a farkasszem csatát.
- Értettem - úgysem tehetek semmit, jobb, ha belenyugszom. Bár jól esett volna, ha nem két órával a válogatás előtt értesítenek az egészről. Ráadásul pont a pihenőnapomra időzíteni az egészet...
***
Az "átvedlőben" ültem. Igaz, csak én hívom így ezt a helyet. Az öltöztetőm serényen pattog körülöttem. Nem csoda, nem egyszerű egy ilyen sokpántos, fűzős, masnis istenharagját az emberre operálni. Mire összefűzi, csak az vagy egy jó 30 perc, és akkor még nem áll sehogy... De legalább a fűzőn már túl vagyunk, az a legrosszabb, maga a horror. Miután az fönn van és ki is tömtek melltájékon, onnantól kezdve úgysem kapok levegőt, szóval olyan mindegy, hogyan folytatódik a történet.
A vicc, hogy ez elvileg csak egy egyszerűbb ruha, tekintve, hogy nem a díszes társaság előtt jelenek meg, hanem csak leendő alkalmazottak között. Hogy ebből én mit érzek? Csupán annyit, hogy a cipőm valamelyest emberibb lesz, és hogy a hatszázezer alsószoknya helyett csak hármat kaptam. De jó... Ha legalább csinálnom is kellene valamit, de nem, csak ülök majd, és nézem a jelölteket. Mellesleg már megkaptam a rendelést. A királynő mindenképpen vörös hajút szeretne, nem mintha valaha is találkoznának majd, de mindenképpen vöröset akart, ha lehet, hosszú hajjal, ha nem, akkor mindegy, csak vörös legyen. Csak meg fogom tudni jegyezni, nem valami nagy kitétel.
- Készen is vagyunk - hangzik fel a megváltó kijelentése újabb fél óra elteltével. Egy valami jogos volt, ha megeszem az egész reggelit, akkor most tuti rókáznék a szoros fűző miatt...
Na de az, hogy itt készen vagyunk, az még csak a muri kezdete, most jön a haj, a kiegészítők és a smink. Újabb fél óra, és íme, alig hogy felkeltem, már mehetek is testőrlesre.
- Készen áll? - lép be a főkomornyik, mire csak kecsesen bólintok egy aprót. Ő már nincs beavatva, nem is keres annyit.
- Hölgyem - nyújtja a kezét a testőrkapitány, hogy karoljak bele, én illemhez méltón elfogadom, s hagyom, hogy bevezessen a terembe, ahol már a testőrség színe-java felsorakozott, hogy részt vegyen a mustrán.
- Ötös csoportokban érkeznek majd, ha valamelyikük felkelti a figyelmed, azt a komornyiknak jelezd, ő majd jegyzetel.
Csak bólintottam. Már tudtam a koncepciót, aki vörös, jöhet, kész. Onnantól kezdve a kapitány már csak vöröset választhat be, így teljesül mindenki kívánsága, és elégedettek lesznek.
Meg ahogy én azt gondoltam... Már vagy 80 jelentkezőn is túl voltunk, de egy deka vörös hajú sem sok, annyi sem volt közöttük. Hát ez meg milyen elcseszett mesebeli fordulat? Erre nem kaptam utasítást. Nem csoda, ha kellemetlenül fészkelődtem már a helyemen, türelmetlenül várva az újabb és újabb adag etapot, ezek a szerencsétlenek meg csak sorolták a magukét sorba, már zsongott tőlük a fejem. Épp kezdtem feladni, mikor belépett, mondhatni lehengerlő látvány volt, nem csak méretei, de élénkvörös haja is csak úgy vonzotta magára a tekinteteket.
- Őt akarom - suttogtam végre a komornyiknak, aki felszabadult sóhajjal véste fel végre a lapra a nevet, én pedig elégedetten dőltem hátra.
***
- Hjajj! - nyújtózkodtam egy hatalmasat végre valahára a saját, kényelmes ruháimban. Már csak a hivatalos bemutatkozósdi, és túl is vagyok a testőrös mizérián. Igaz már későre jár, de még talán lesz időm és energiám egy órácskát olvasni a kertben, mielőtt végleg besötétedne.
Amikor beléptem a testőrség számára kirendelt irodaszerű helységbe, már benn várt az ismeretlen és a főnök. Tiszteletteljesen meghajoltam a főnök előtt, mivel rangban ő áll feljebb, majd az idegenhez fordultam.
- Örvendek, Mitsuoka Seiji - nyújtottam felé a kezem.
Korou kapitány rövid eligazításba kezdett közben, folytatva valamiféle megkezdett beszélgetést: - Mint említettem, jelenleg nem tudunk saját szobát biztosítani önnek, javarészt szokásos protokolláris biztonsági intézkedések miatt, így Seijivel fogja megosztani a lakrészét.
Az arcom megrándult, és döbbenettől elkerekedett szemekkel bámultam Korou kapitányt. Szívem szerint felvisítottam volna, hogy : Mi van?!
