Nem megyek messzire, eszemben sincs, mivel tudom, hogy azok a nyavalyás angyalok Gabriellel az élen, mind ellenem akarják hangolni õt. Azzal is tisztában vagyok, ha nem sikerül nekik, akkor üldözni fogják, hisz az apja vére csörög az ereiben. Messzirõl figyelem õt, és megérezve az ismerõs energiát, már tudom, hogy az én jó öreg apám, meglátogatta ezt a világot. Kicsit magára hagyom Lunát, hogy beszéljek vele, de fél szemem rajta tartom, hogy azonnal lépjek, ha esetleg szüksége lenne rám. Tudom csak idõ kérdése és beadja a derekát. Hajtja a sorsa, és vágy, hogy megtudja honnan származik. Ez a sorsa, hogy az én párom legyen, és ez ellen azok a hitvány repkedõ fehér madarak sem tudnak tenni. A csuklyás alak háta mögé lépek és elvigyorodom, mire felém fordul.

- Összekoccantál Lunával? – kérdezem kuncogva. Tekintetembe néz és leveszi csuklyáját. Végigsimít hajamon és ujja közé tekergeti, de a huncut mosoly ott ül ajkai szélén.

- Láttam, összefutottam vele… Csodaszép fiam… akár az édesanyja… Valószínûleg, olyan buja is… vagy még inkább… Méltó párod lesz… és anyja születendõ unokámnak… - ez a fellengzõs stílus, jellemzõ drága apukámra. Van is mire vernie, hisz egy igazi szeráf, aki legalább akkora hatalomra tett szert, mint maga az úr.

- Nem mondod el neki?

- Ez miféle kérdés? Tudod nagyon jól, hogy nem tudhatja meg, ez a megállapodás, hogy az angyalok ne bántsák õt, csak figyeljék. Az úr szabályai kötöttek, de kijátszhatóak, mint mindig, ezért te sem mondhatod el, csak majd ha már bízik benned. Az a húzás a faluval, nem volt semmi, de ugyanakkor veszélyes húzás volt. Nem szeretem, mikor beleavatkozol a természet rendjébe… - bár a hangnemen nem érezhetõ, de ez amolyan szidás tõle, hogy ejnye-bejnye.

- Minek adtál ilyen erõket, ha nem használhatom?

- Nem ezért adtam, hogy hódításra használd, minden erõm megkaptad, és idõvel, még hatalmasabb leszel mint én, de ezt csak Lunával viheted véghez, hogy elpusztítva a mennyországot, és vele az összes mocskos angyal fattyat, aki még nem állt át hozzánk. – szent ég, ilyenkor, mindig úgy beszél mint egy elmebajos, de igyekszem nem erre gondolni mivel a gondolatolvasó képességével, mindent kiolvas agyamból.

- Igen, tudom, már mondtad egy párszor… nem felejtettem el, hisz sosem hagyod. – nekem persze más céljaim vannak, ennél kevésbé nagyszabásúak, és eszemben sincs Lunát vagy a fiam feláldozni, az õ õrületének oltárán. A menny nem vonz, és az angyalokat is nagyívben szarom le, egyesével belezem ki mind, de Lunát senki sem kapja meg, csak és kizárólag én.

- Hozd le a pokolba Lunát, hogy végre meg tudjam ölelni, és beteljesedjen sorsa.

- Jól van, tudom mi a dolgom. Nagyon nehéz volt rábukkanom, a sok nyavalyás kis ember közt, nehogy azt hidd, hogy most fogok elbukni, de ahogy hallom, valami felizgatta. És ha nem tévedek, az a mocskos Gabriel volt az… Megyek és megnyugtatom, mert bár azt mondtam kiáltson ha kellek, de a szíve azt sikítja szüksége van rám… - vigyorodom el apámmal együtt. Int, hogy lépjek, de már meg sem várom és köddé válva reppenek édesemhez. Mögé kerülve követem nyomon, mert az a nyavalyás is szorosan a nyomában van. Megölöm ezt a mocskos angyalt, ez már biztos.

- Luna várj… ne menekülj elõlem, én jót akarok neked, mi mind veled vagyunk… Satanel, csak ki akar használni téged… higgy nekem! – kiabál utána, de az én kicsikém nagyon fel van zaklatva és kicsit sem tûnik úgy, hogy akarná a társaságát. Nem is csodálkozom rajta, egy angyal társasága, nem épp illik, az én gyönyörû testvéremhez, és jövendõbeli kedvesemhez. Érdekelne, hogy Gabriel vajon tudja, hogy Luna a testvérem? Persze biztos tudja, de sajnos az angyalok agyába nem látok bele. Talán jobb is, lehet elkapna a hányinger. Leszállok a mocsok elé és kitartva karom messzire taszítom, amitõl egy fának csapódik, és seggére csüccsen. Azonnal felpattan és szárnyat bontva elõveszi hatalmas kardját, majd támadásba lendül. Luna megáll és riadtan fordul vissza, felénk. Ránézek és elkiáltom magam.

- Maradj ki ebbõl Luna… A végén megsérülsz… - kiáltok rá, és kitartom karom. Egy gömbbe zárom õt, ami megvédi majd, ha elkezdõdik az igazi harc.

- Képes vagy kardot rántani, és elõvenni szárnyaid, mikor Luna itt van? – morranok fel, és szemeim megvillannak, szinte szikrát hánynak. Luna a gömb falát üti, ököllel, de nem engedem ki, meg is van rá az okom. A föld megremeg, és kettényílik, ahogy az angyal erõvel csap le rám. Ellépek támadása elõl és lángba borítok mindent, a környék, pillanatok alatt változik és alakul át, enyhe apokaliptikus káosszá. Nem akartam csatába bonyolodni vele, de úgy látom jól felhúzta magát valamin. Az angyalok elleni háborúban én nem vettem részt, így a harci tapasztalatom talán Gabriel alatt van, de egy biztos, õ semmit sem tud rólam. Sem az erõmrõl sem másról, de ez elõnyömre válik. Láncaim elõ veszem testembõl, amit nagyon ritkán használok, csak érzékeltetésnek, hogy nehogy azt higgye, csak neki vannak fegyverei. Láncom nyaka köré fonódik, és nagy meglepetésére, szép mintát éget nyaka köré.

- Furcsa igaz?... Ez a pokol tüze, az angyalok legfõbb ellensége… Szállj le Lunáról, és ne ködösítsd tovább az elméjét, akkor megkímélem az életed. – A láng és a lánc, egyre erõteljesebben fogja kõrbe, amitõl kiejti kardját a kezébõl. Nagy örömmel figyelem fájdalmát.

- Soha… Luna, hozzánk tartozik, és … az én feladatom… vigyázni rá… - nyöszörgi. Megcsóválom fejem, és épp végsõ csapásra készülök. Másik kezembõl, egy másik lánc tekeredik ki, de ennek a végén, bizony, egy igen éles tõr található. Már épp áthatolna hófehér mellkasán, mikor meghallom Luna, kétségbe esett könyörgését.

- Neeeee…. Satanel… könyörgöm, az én kedvemért… Ha fontos vagyok neked, akkor ne bántsd õt… könyörgöm… - zuhan térdre, és zokogni kezd. Ismét vér folyik, csodás szemébõl. Erre éktelen haragra gerjedek. Hajam megemelkedik, tekintetem elborul , de elengedem Gabrielt. A láncok visszatérnek testembe, és már csak a lerongyolt táj mutatja, hogy harc dúlt ezen a helyen. Odasétálok  a gömbhöz, és mutatóujjam érintésével megszüntetem a védõburkot. Letérdelek mellé és karomba veszem. Fekete szárnyaim kibontom és felreppenek vele. Szótlanul repülünk, vagy egy órán keresztül, egy erdõbe, ahol egy kis ház állt. Lerakom az én szépségem, megfogok kezét és beviszem a házba. Mintha az iménti brutális énem a semmivé vált volna. Oly gyöngéden nyúlok hozzá, mintha inkább angyal lennék, mint démon. Leültetem egy székre és egy ronggyal letörlöm arcáról a vért.

- Ne pocsékold egy angyalra… - suttogom és tekintetét kémlelem. Csodaszép, és nem bírok ellen állni. Kezem havába siklatom és közel húzom magamhoz.

- Mit mûvelsz? – érdeklõdik félénken.

- Csókot lopok, de jobban szeretném, ha adnád, és nem lopnom kellene. – suttogom, és lágyan megcsókolom. Nyelvem gyöngéden siklik át ajkai közé, és simogatva jár táncot az övével. Eleinte nem viszonozza, de nem kell sok, és karja nyakam köré fonódik. Még nincs kész, arra, hogy elfogadjon engem, és lefeküdjön velem, ezt tudom, érzem, de most ez is elég. Hosszan csókolom és ölelem, térdelve elõtte. Majd mikor elválok tõle cirógatni kezdem.

- Luna… kicsim, nem haragszol Gabriel miatt? Mi õsellenségek vagyunk, ezért nem vagyok képes elfogadni, hogy folyton a nyakadon lód, és olyanokkal tömi a fejed, amik csak ártanak neked… Hiszel nekem ugye? Elhiszed, hogy nem hozzájuk tartozol, hogy nekem rendelt a sors… - suttogom, és fejem combjára hajtom.

- Nem tudom mit higgyek, vagy hogy haragudnom kellene e… Az igazat akarom… Tudni akarom mi történik körülöttem, és valamiért úgy érzem, hogy melletted ezt megtudhatom… - felnézek rá és elmosolyodom.

- Mond mit akarsz tudni?

- Ki az apám?

- Erre nem adhatok választ, de tudom ki õ, és idõvel te is tudni fogod, csak légy türelmes. – felállok és megigazítom hajam. Felsegítem Lunát a székrõl és az ágyhoz vezetem.

- Itt fogsz most lakni… Ebbe az erdõbe, angyal nem teszi be a lábát, én is veled maradok, és megmutatok neked mindent amire nem tanítottak meg azok az álszent madarak…

Elég furcsán reagál közeledésemre, azonnal imádkozni kezd a kis drága. Milyen kis buta és naiv, de én pont ezt imádom benne. Nem értem miért harcol a végzete ellen, talán korán jöttem el hozzá, de a megérzéseim nem szoktak cserbenhagyni, és azok azt súgták, már készen áll.

- Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: „Parancsoljon neki az Isten!” – csak hallgatom fohászát, talán azt hiszi ettõl békén hagyom? -  Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére! Ámen. – persze, hogy maradok, még élvezem is, hisz olyan szépen, lelkesen és õszintén imádkozik.
- Ugyan Luna. – nevetem el magam.  - Nem is figyel rád. Mással van elfoglalva, nem érdekli a félelmed.
- Mert te aztán tudod! – fordul felém és azokkal a csodás szemeivel, szemembe néz. - Hagyj békén Satanel!
- Fogadd el a tényt és ne küzdj ellene, te nem vagy ember, nem vagy angyali. Közénk tartozol! – felelem neki, teljes nyugalommal és közben karját simogatom.
- Nem! – tiltakozik, még a fejecskéjét is megrázza, jelezve, hogy hallani sem akarja, mondandóm. - Istentõl jövök, Istené vagyok, Istenért kell élnem! Ahogy létemet nem kaphattam mástól, csak Istentõl
- Hagyd abba, felesleges! – mordulok kicsit fel, hisz persze, hogy istentõl eredünk, még én is az õ jóvoltából születhettem meg, mert apámat õ teremtette, de akkor sem figyel oda, az õ imájára, maximum én reagálok.
- ... úgy létemmel nem is szolgálhatok mást, mint Istent. Hogy a világon vagyok, az nem szükségszerû, de ha már így van, mindenképpen Istenhez kell tartoznom. Nekem minden Istenrõl beszél, minden Istenhez vezet – csak azért is folytatja, fel nem adja, ezért befogom pici száját, hogy egy kicsit elhallgasson.
- Mondom fejezd be. Nem érdekli õt mi van veled! Fent senkit sem érdekel. Hát nem érted? Nem oda tartozol! – érzem, ahogy könnyezni kezd, nekem nem az a célom, hogy sírjon, nem azt már nem akarom kicsit sem. Vele nem akarok gonosz lenni, akarom õt, tudom, hogy a sors nekem szánta, mi egymáshoz tartozunk és, ha kicsit ki tudna lépni korlátai közül, akkor ezt õ is érezné. Elengedem a száját, de azonnal ölelésembe vonom.
- Luna, rám számíthatsz. – ölelem egyre gyöngédebben és oltalmazón. - Csak add nekem magad és én mindig melletted leszek. Sohasem hagylak el és csak annyit kérek, hogy szüld meg a fiamat. – nem épp alkunak szánom, csak,hogy fogja fel végre, ez ellen úgysem tehet semmit, és sokkal könnyebb lenne neki, ha elfogadná. Érzem, hogy könnyei tovább potyognak. Lenézek kezére és látom, hogy vérvörös könnyek potyognak szemébõl. Látnok? Micsoda képességek. Szóval valahol káosz mesterkedik. Gondolkodom el.
- Satanel ... Satanel eressz! – lök el, mire én elengedem, had menjen és nézze meg, mi történt. - Satanel! – felém fordul és riadtan néz rám. Arcán csíkot húzott vére. A falu irányába nézek, ahonnan gomolygó füst száll fel. Nem is habozik, azonnal elszalad. Persze én szépen komótosan követem, de nem szólok bele, csak figyelem fájdalmát. A házak lángolnak, az emberek, vagy halottak, vagy éppen fájdalmuktól odítva, készülnek átlépni a holtak birodalmába. Engem ez a látvány kicsit sem hat meg, hidegen hagy, de az én drágám, újra imára kulcsolja kezét.

- Végtelenül jóságos, irgalmas Úristen! Könyörülj minden meghalt hívõ lelkén, kik még a tisztítóhelyen szenvednek. Engedd, hogy kínjaiktól megszabaduljanak, és örök birodalmadba felvétessenek. Annak pótlása végett, amivel ezek igazságodnak még tartoznak, felajánlom neked mindazt, amit szent Fiad e földön tett és szenvedett. Fogadd el, legkegyelmesebb Atyám, azok mulasztásaiért és hanyagságaiért szent Fiad jótetteinek és érdemeinek sokaságát... – hirtelen abbahagyja, ezt a fölösleges és hiábavaló fohászt, ami ugyan nem zavar, de nem is tetszik, hogy hozzá fohászkodik, mikor itt vagyok és, csak egy szavába kerülne, hogy véget vessek ennek az õrületnek.
- Mondd Uram miért? – áll fel és kezét az ég felé nyújtja, inkább felém kellene nyújtania. - Mondd miért? Hol vagy ilyenkor? Miért nem figyelsz gyermekedre, a gyermekeidre? Mondd miért  hagysz minket el? Válaszolj Uram! – zokog kétségbeesetten, mire elé lépek és megfogom kezeit. Lehúzom és megsimogatom arcát, hogy letöröljem róla a vért, bár elég sexi látványt nyújt.

- Luna, tudom, hogy nehéz megérteni, de az úr nem avatkozik bele semmibe. Ez õt, nem érdekli igazán, hogy cselekedjen, az nem a stílusa, de kedvesem, kérj meg engem. Én itt vagyok és van hatalmam. Nekem ezek az emberek semmit sem jelentenek, fájdalmuk, hidegen hagy, de a tiéd nem. Csak kérned kell és mindenkit megmentek…  - suttogom, mire értetlenül néz rám, talán nem is akar hinni a fülének, pedig komolyan gondolom, végül halkan szólal meg.

- Mentsd meg õket. – suttogja. Nem is kell ennél több. A hátam mögé lépek és kezem fölemelve intek, mint annak idején, a démontanyán. Az idõ újra megáll, de mi tovább mozgunk. Közel hajolok a füléhez.

- Most kedvesem, nagyon figyelj, hogy a részletekben megleld az igazságot. – megmozdítom a kezem és az idõ visszafelé kezd forogni, minden annyira bizarr, ahogy a lángok, visszahúzódnak és a kiabáló emberek, a haldoklók újra életre kelnek. Lassan kibontakozik a tûz okának forrása, egy apró lámpás, ami egy bejárat mellett lóg, egy apró széllöket, ami megbillentve egyensúlyából a szalma közé repít egy parányi szikrát.

- Látod? Nem is olyan nagy rejtély. – elengedem és a lámpáshoz sétálva leemelem helyérõl, majd eloltom lángját és lerakom a földre, mikor visszamegyek, megint megölelem, szépséges választottam és az idõt újra indítva, minden megy tovább, mintha misem történt volna. A gyermekek nevetnek és játszadozna, nem is sejtve, hogy nem rég, vagy egy másik jövõben életük fonalát már elvágták.

- Satanel, ezt én… nem tudom, hogy helyes volt e ilyesmit kérnem, de köszönöm, ha nem is szívjóságból tetted, legalább tettél valamit… - suttogja, milyen kis naiv, bár nem kell tudnia, hogy ennek a tettemnek a levét, valahol máshol, mások isszák meg.  Mit számít, a lényeg, hogy már nem sír, nekem csak ez számít. Elsétálok az egyik kútig és egy rongyot benedvesítve sétálok vissza hozzá. Letörlöm véres arcát és ujjammal végigsimítok ajkain.

- Nem hiszem, hogy a halandóknak tetszene a véres arcocskád, hisz olyan korlátozottak, nem értik meg milyen csoda vagy. Én megértelek Luna, és akarlak. Talán túl korán jöttem el érted és még nem vagy felkészülve, hogy elfogadj engem, de hidd el, a sorsod mellettem fog beteljesülni. Idõm van bõven, és kivárom a pillanatot, mikor érezni fogod. Viszont, tételezzük fel, hogy az angyalok a jók, és én vagyok a gonosz, az emberek, meg kettõnk közt vannak, de te nem… te az emberek és a démonok közt vagy… idõközben rájöttem, hogy ki az apád. – mosolyodom el, de nem gúnyosan.

- Komolyan, és ki az apám? – kérdezi kíváncsian.

- Arról majd máskor, még nem vagy felkészülve rám sem, nemhogy az apádra… elõször tanulj meg bízni bennem. Nézd, én nem állítom, hogy jó vagyok. A dolgom a világban, hogy a rosszat és a gonoszt képviseljem, ahogy az angyaloknak a jót és a szeretetet, de te fontos vagy nekem, nagyon is.  A sorsod, hogy velem legyél, és az angyalok küzdhetnek ez ellen, nem járhatnak sikerrel. A céljuk, hogy Mammon ne születhessen meg, de ha befogadod õt méhedbe, csodálatos gyermeket hozol majd világra, aki pontosan az én szemeim fogja örökölni és kettõnk erejét. Imádni fog téged, és végre megkapod majd azt a szeretetet, amire annyira vágysz, nem csak fiadtól, de tõlem is. Mikor képes leszel, elfogadni engem, csak kiáltsd el magad és ott leszek. – Suttogom, és lágy csókot lehellek ajkaira, majd hátra épek és eltûnök a semmibe.

- A nevem Gabriel! – jegyzi meg, miközben leülök mellé. Ezt meg is mosolygom, mert nekem aztán mondhatja azt a ráaggatott nevet, számomra Luna marad és kész. Közel ülök hozzá, mert tetszik a zavara, egyenesen felizgat, hogy szeretne minél távolabb kerülni tõlem.
- Az én nevem Satanel. – Mutatkozom be, hogy legalább a nevemmel tisztában legyen. Furcsa, hogy nem is reagál, nyilvánvalóan fogalma sincs róla, hogy ki is vagyok. Gábriel, nem oktatta ki rendesen, az alvilág legsötétebb teremtményeirõl. Sebaj, így csak még élvezetesebb lesz, mire rájön, valódi kilétemre.
- Miért akartad, hogy ide jöjjek? Mi akarsz te tõlem? – Kérdezi, amit nem is igazán értek., hisz én nem akartam,  hogy idejöjjön, õ akart idejönni. Csak még nem jött rá. Valójában tudom, hogy a gondolat, miszerint én elég sokat tudok róla felkeltette az érdeklõdését.
- Különös lány vagy, a tekinteted... Gyönyörû szemeid vannak. – Fordítom tekintetét magam fel, miközben egy apró beteges vigyort is megejtek. Micsoda szemek, annyira ismerõsek, mintha már láttam volna ezt a szempárt, és nem tudom hová tenni. Ezen elmélkedem, mikor durván rám szól.
- Eressz!! – Még a kezem is ellöki, ami nagyon nem tetszik. - Ne érj hozzám még egyszer vagy nagyon megbánod! – Fenyegetése, igazán nevetséges, esélye sem lenne ellenem egy nyílt küzdelemben, de az elszántságot díjazom. Alaposan kinevetem,ez a kis haragos tekintetet, amibõl csak úgy süt zavara.
- Ugyan miért? – fordítom vissza tekintetét. Muszáj rám néznie, a szemeit látni akarom, rá akarok jönni, kire emlékeztet. - Ha akarok valakit, hát megszerzem, ha akarja, ha nem. És most drágám, te vagy az akit akarok. – Hirtelen egy pofon csattan el, csodás arcomon, amire inkább nem reagálnék, hiszen, ha viszonoznám, az agyacskája tuti a falon kötne ki. Kiroppantom nyakam és visszafordulok fel, egy igen higgadt tekintettel, de belül már kezdek elég ideges lenni. Ha nem lenne ilyen gyönyörû szeme, most biztos kitörném a csodás karcsú nyakacskáját. Persze ezt neki nem kell tudni. Felállok és a falnak nyomom a kis drágát, a torkát pedig lágyan megszorítom. Mondjuk, ez kábé olyan mintha satuba fognám. Nem akarom megölni, más terveim vannak a csodás, pici testével.
- Nem hiszed? Pedig hidd el nekem, megszerezlek magamnak és a te istened  ez ellen semmit sem tehet majd! – Kuncogom el magam. Na igen, nem tisztelem az urat, sem mást. Nekem senki sem parancsolhat.
- De igen! Isten velem van, megvéd engem. – nyöszörgi, kicsit akadozva, hisz még mindig fogom a torkát.
- Isten. - nevet fel. - És most hol van? Vagy ... - Nem hisz nekem, hát tartok egy kis bemutatót, az egyik ott tartózkodó lánykán. Odarendelem magamhoz és mikor megölelem, a lány teste felizzik, majd lángra kap és elporlad. - És most hol volt az istened? – Kuncogom el magam betegesen.
- Ki vagy te?
- Már mondtam, a nevem Satanel. A kérdés te ki vagy? – Nézek tekintetébe, hisz azzal sincs tisztában, kicsoda õ valójában, addig minek akarja annyira tudni, hogy én ki vagyok?
- Akkor mi vagy? – Na jó, adok neki egy kis támpontot, hisz annyira tudni akarja.
- Nem vagyok démon sem angyal ...
- Bukott vagy! – Kikerekedik szemem, hogy ilyen hamar von le következtetéseket. Ez elég fura, hisz annyi minden lehetnék, mért éppen bukott? - Eressz!! – Kapálózik a kis drága, persze hiába, mert jóval erõsebb vagyok nála. Az igyekezete viszont megindító, azt sem tudom, kiröhögjem, vagy sírjak.
- Nem talált. – kacagok fel és inkább simogatni kezdem, csodás combjait, hmmm, de betudnám, fészkeli magam közéjük. Már lelki füleimmel hallom is ahogy a nevem sikoltozza és levegõ után kapkod.
- Mi más, ha nem áruló?  Engedj már el!! – Eszemben sincs teljesíteni a kérését, talán ha kicsit alázatosabb lenne, de valószínûleg akkor sem.
- Áruló lenne? Nem hinném. – szavai, valóban nem hatnak meg, most teljesen másra koncentrálok, nem mintha nem hallanám, csak nem érdekel amit mond. - Az apám nem árult el senkit, csak a munkáját végzi, és nagyon jól csinálja, akárcsak én. – nyalok fülébe, milyen fincsi.
- Eressz te féreg!!! Akkor is csak egy mocskos áruló volt. – Érzelmei, kezdenek eluralkodni rajta, nem épp egy higgadt természet, ez igen csak hátráltatja, hisz a higgadtság, alap, de gondolom ezt már hallotta mástól is, csak éppen alkalmazni nem képes. Mondjuk nem baj, rajtam gyakorolhat, majd rájön a hibáiból, hogy mennyire ostoba és hiábavaló a düh. Inkább a gyûlölet, mint a düh, mert az erõt ad.
- Ne merd apámat árulónak hívni! – Szorítok kicsit nyakán, hogy érezze törõdésem és rájöjjön mekkora kutyaszorítóban van.
- Miért ne? Ki õ? A bukottak mind árulók. – Úgy beszél, mit ha, mindent tudna, pedig tudása elég cseély és korlátok közé szorított. Csak azt tudja, amit engednek neki, többet nem. Vajon ki korlátozta õt ennyire?
-A bukottak, igen árulók, de minek magyarázzam én ezt neked, hisz fanatikus vagy. Az urad személyesen kérte apámat, hogy árulja el. most viszont inkább egymással foglalkozzunk.
- Nem! – ellenkezik, mint egy kislány. - Ki a te apád, hogy ennyire nagyra tartod? Miért kérte volna? – Én közben, tovább simogatom és kezem egyre mélyebbre kandikál, már lágyékát simogatom és csak egy hajszál választ el, hogy ne rontsam meg szûzies testét.
Végül elengedem és ellépek tõle, még nem jött el az idõ, mikor az enyém lehet. Itt most nem, bár a gondolt igen csábító.
- Azért kérte, mert az emberiségnek ismernie kel a rosszat, ahhoz hogy értékelni tudja a jót. Az apámnak sok neve van, de én a fényes csillagot szeretem használni. – Kacagom el magam, mert remélem, hogy most már végre tudja, kirõl is beszélek.
- A te apád maga ... maga ... Lucifer ... – Hebegi, szemel láthatóan meglepi, még a szívverése és a pulzusa is az egekbe szökik. Ez egyre szórakoztatóbb.
- Igen, így is lehet nevezni. Meglepettnek tûnsz. Talán azt hitted, hogy a semmire van ekkora arcom? – Kuncogom, majd körbetekintek. Viszont, most én kérdeznék tõled. Nyugodtan ülj csak le, térj magadhoz és áruld el szépen ki az aki ennyire behomályosítja látásod? Te nem tartozol ide ebben biztos vagyok szóval? – Nézek rá érdeklõdve, miközben felhajtom italom. Válaszára nem is kell várnom, mert az ajtó kinyílik és az én drága Gábriel angyalkám lép be, elég dühös ábrázattal.
- Satanel, menj Gabriel közelébõl! –Ordít rám, és már kardja is kezében van. Ejha, angyal létére milyen kis agresszív a drága. Felé fordulok és elkuncogom magam. Luna azonnal oda akar menni hoz, oltalmat keresve, de kirakom kezem és megállítom.
- Hová sietsz Luna? Mondtam, hogy elmehetsz vagy hasonló? Nem hinném. Szóval a mi kedves szõke, kékszemû arkangyalunk ködösít és homályba taszítja, csodálatos szemeid. Azt hiszem akkor kénytelen leszek, megszabadítani tõle téged. – Suttogom,  higgadt hangon, majd egy szem villanás alatt Gábriel elõtt termek és megragadom kardjának pengéjét, ami szétoszlik kezemben. Egy pillanatra megállok, hogy a szemébe nézhessek, ami nem a szokott magabiztosságot tükrözi. Fél tõlem és jól s teszi, hisz erõsebb vagyok nála, tele kegyetlenséggel.
- Satanel, ne… - Próbálja, mondhatni könyörgõre venni, de bennem semmi irgalom. A kis drága aki ledöbbenve áll, még reagálni sem tud, bár ezzel Gábriel is így van. A másik kezemmel megragadom a torkát és égetni kezdem bõrét, ekkor Luna is megindul, vagyis megindulna, de hátrafordulva rá förmedek.
- Maradj ahol vagy, ha fontos neked a drága kicsi angyalkád! Nézd õt meg alaposan. – Fordítom felé tekintetét.
- Szerinted ezekhez tartozol? Vagy bármi közöd van hozzájuk? Hát nagyot tévedsz, én pontosan tudom, hogy a mi fajtánk ereje lakozik benned. Kicsit se vagy angyali, ne áltasd magad, és ne higgy el mindent, amit ez a szánalmas és arrogáns angyal állít. – Majd Gábriel szemébe nézek ismét.
- Engedd el, de azonnal! – Kiabál rám és fegyvert rántva, megtámad, a figyelmeztetésem ellenére. A drága angyalkát a szemközti falnak vágom, úgy, hogy átszakad az egy méter átmérõjûvel. Törmeléke maga alá temeti testét. Tárt karokkal fogadom Lunát és kiütöm kezébõl a fegyverét, majd a padlóra vágom.
- Szépsége, nem megmondtam, hogy ne légy ostoba? – Cirógatom meg pofiját.
- Dögölj meg, rohadék. – Feleli.
- Ilyen ocsmányul beszélsz velem? Velem a jövendõbeliddel? Mammon, nem örülne neki, ha megtudná, hogy leendõ édesanyja, így beszél apjáról. Igen kicsim, a közös gyermekünkrõl beszélek, aki hamarosan a szíved alatt fog fejlõdni. – Luna teljesen ledöbben, így már tudja, hogy mi a tervem vele. Elmosolyodom, és vadul ajkaira tapadok, miközben, derekán siklatom le kezem hasáig.
- Én sosem fogok gyereket szülni neked, te állat!! – Förmed rám, mire elengedem és a felkecmergõ Gábrielbe mind a két tõrét beledobom.
- Majd meglátjuk szépségem. – Felállok, és szárnyaim szétbontva kiröppenek a tetõn keresztül. Gábriel a padlón fekszik és alig él. Égési sérüléseket szenvedett el tõlem, de a két tõr is súlyos károkat okozott benne.
- Gabriel… ne menj többé Satanel közelébe… - Suttogja és elveszíti eszméletét.

****

Jó pár napig, csak a távolból figyelem az én drága jövendõbelimet, de mindig ott vagyok vele. Az persze más, hogy õ nem tud róla. Kórsággal és démonokkal árasztom el a világot, hogy minél több dolga legyen, és minél többet tapasztaljon. Ezzel persze más célom is van, hisz ha minél többet találkozik, hozzá hasonlóakkal, akkor elõbb utóbb megfog rendülni bizalma a drága Gábriel angyalkájában, akit persze eszemben sem volt megölni. Angyalt én nem ölök, maximum a sárba cibálom, hogy bukottá válva, minket erõsítsen. Csak a megfelelõ alkalomra várok, hogy lássam bizonytalanságát. Ez szépen lassan, de bekövetkezik, mikor pedig egy tó partján ácsorogva a semmibe bámul mögé lépek és haját félre fújva, nyakába csókolok.
-Szia édesem, hiányoztam?

Egy falucskában állapodok meg, mert érzéseim szerint, itt valami érdekes fog rám találni, vagy én õrá. A város, tele van emberekkel, angyal meg sem fordul a kõrnyéken, persze ez nem is csoda, hisz egy démoncsalád uralja ezt a helyet. Ocsmány szörnyek, nem szeretem a fajtájukat. Persze nem avatkozom bele, miért is tenném. Had játszadozzanak, nincs dolgom velük, legalábbis egyenlõre. Az utcán sétálok. Az egyik kis démonfattyú szalad el mellettem. Feltekint rám, de tovább szalad. Vajon mire készülhetnek? Nézek utána. Egy csuklyába burkolt lányhoz rohan és ráncigálni kezdi. Kétségbeesettnek tûnik. A kis mocsok, milyen jól játszik. A lány persze hisz neki. Egy újabb áldozat. Gondolom. A lány mellettem halad el, és egy pillanatra tekintetünk találkozik. Nagyon különleges tekintete van, felkelti érdeklõdésem, ezért mikor elmegy mellettem eltûnök és utána megyek. Egy házhoz viszi a kis mocsok, ahová gondolkodás nélkül ront be. Nem avatkozom közbe, szépen végignézem a kis jelenetet, majd mikor végre megmutatkozik a kis drágák igazi természete és dacosan állnak egymás mellett. Megállítom az idõt és megállok mögöttük. A lányhoz nem nyúlok õ lát engem és mozogni is tud. Értetlenül néz kõrbe, hogy még a légy is megáll a levegõben.

- Kedvesem, gyönyörû szemeid vannak, de kicsit ostoba vagy. Ha jól látom a neved Gabriel, de van egy másik név, ami a lelked tükrözi. Luna, ez jobban tetszik, de most ezt máskor beszéljük meg. Érezted a démoni erõt, engem is látsz és mégis gondolkodás nélkül rontottál ide be. – Végigsimítom a három tag vállán, és az egyik kislány mellett állok meg.

- Had mutassam neked be õket. Ez a kis család, amint az már leesett egy démon csapat. Nincs köztük rokoni kapcsolat. Ha csak a táplálkozási szokásukat nem nevezzük annak. Emberi lelkekkel táplálkoznak. Akit megöltél, csak egy vadász volt. Nem is volt démoni ereje. Látom, még ezt is összekavarod. Több erõ létezik, mint azt te gondolnád. Nem csak démoni és angyali. Ha igazi szeráf vagy, már nem angyali a kisugárzásod, mégis angyalnak számítasz. – Ez persze jómagamra is vonatkozik, hisz semmilyen démoni erõt nem bocsátok ki. Sõt nem is lehet felõlem nagy erõt érezni. Azt én gondosan elrejtem. Apám egy szeráf, anyám pedig nem volt soha. Ezért erõm, nem kifejezetten démoni, vagy angyali.

- Mi vagy te? – Kérdezi ledöbbenve.

- Az nem fontos. Most rájuk koncentrálj. – Mutogatok a hármasra, majd leguggolok a lánydémon mellé. Gerincén végigsiklatom ujjam és betolva kezem testébe, megragadom szívét és kiveszem a helyérõl, egy kecses mozdulattal. A lány felé mutatom.

- Most kedvesem, ahogy elengedem a szívét és földet ér, az idõ homokja tovább folyik. A kicsi lény, megmutatja neked, valódi külsejét. Azonnal tudni fogod, hogy miként végezz velük. Ha sikerül és életben maradsz, tovább játszhatunk. A hegyekben van egy város. Angyalok városának hívják, bár nem éppen angyalok uralják. Ha érdekellek, kellj át a havas hegyeken és ott foglak várni. – Nevetem, majd elengedem a szívet és eltûnök.  A szörny, akinek a szívét eltávolítottam, mellkasához kap és felordítva, holtan rogyik össze, de elõre még visszaalakul, eredeti formájára. Már nem várom meg a harc végét, mert úgyis tudom, hogy a lány fog gyõzni. A városba indulok, persze nekem ez nem okoz gondot, alig egy óra alatt elrepülök, hatalmas fekete szárnyaimmal. Egy fogadóban, veszek ki szállást és várom, az angyali teremtést. Addig egy ribanccal múlatom az idõmet. Mire megérkezik, éppen a negyedik ribancot fogyasztom, egy széken ülök. Hosszú hajam a padlóig lóg, a lány meg az ölembe vonaglik, hogy felizgasson. Meglátva, azt a szépséges szempárt elmosolyodom, és letolom magamról a ribancot.

- Luna! Elég sokáig tartott, míg ideértél. Éhes vagy? Ülj le, ne aggódj, ez túlromlott, hely ahhoz, hogy kinézzenek innen. – Nevetek és intek a pincérnek, hogy hozzon enni.