Sietõsen haladok fölfelé, pedig azt sem tudom hol vannak. A düh viszont elég motiváció, hogyha kell, az egész épület minden szobájába benyissak. Kou valamiért sikoltott, pedig még akkor is visszafogja a hangját, mikor durva vagyok vele. Valami nyomós okának kell lennie, ha õ ilyen hangosan sikolt.

A második emeleten az egyik ajtó elõtt többen is hallgatóznak, ahonnan elfojtott hangok hallatszanak. Ott lesznek.

Berontok az ajtón, a harag és a döbbenet szinte letaglóz a látványtól. Kou magzati pózba gömbölyödve fekszik a földön, Masashi pedig épp rúgásra emeli a lábát. Az arcán karmolás nyomok, a szemei izzanak… nem nehéz kitalálni mit történt itt.

Elkapom ennek a mocsoknak a vállát és a falhoz vágom.

- Mi a fenét mûvelsz te alávaló kutya?! – lendítem az öklök és jó erõsen az arcába csapom. Az orrából spriccelni kezd a vér, de annyira elvesztette már az önuralmát, hogy nem is reagál rá. Felém üt, de egy egyszerû mozdulattal elkapom a karját, kicsavarom, majd megrántom, hogy a vállcsont hangos reccsenéssel kiakadjon a helyérõl. Mellkason rúgom, nekiesik a falnak és eszméletlenül hanyatlik a földre.

Zakatoló szívvel guggolok le Kou mellé, óvatosan a hátára fordítom, hogy láthassam mit csinált vele az az állat.

Az arcán fájdalom, a szemeibõl könnyek patakzanak, amik igazán meghökkentenek. Még sosem sírt, akármilyen rosszul is bántam vele. Mindig erõs volt és sosem tört meg, mindent elviselt. Rám pillant, de a tekintete elrévedõ, mintha nem is látna.

- Kou…?

Nem reagál, az aggodalom szép lassan beszivárog a mellkasomba, ahogy alaposabban szemügyre veszem. A levegõt is furcsán szedi: az ajkai nyitva, mégis kapkodó a légzése és nagyon nehéz. Hirtelen a kezemre markol és az állapotát tekintve meglepõ erõvel kezdi szorítani az ujjaim, a teste remegni kezd a hangtalan zokogástól.

Egyáltalán nem tölt el elégedettséggel, hogy így látom. Semmi bajom, mégis úgy érzem nem kapok levegõt és az egész bensõm egy kavics méretûre zsugorodik amikor meglátom az arca piros felét és rajta az ujjnyomokat is.

- Sonozaki-sama! – megérkeztek a testõrök.

- Vigyétek ezt az árulót és reggelre már ne legyen az élõk sorában! – utasítom õket, jéghideg tekintettel. Masashi ezt még ezerszer megbántja a halála pillanatáig. – Mutassátok meg neki mi jár annak, aki a tulajdonomban kárt tesz!

Komoran bólintanak, és megragadják a két karját és levonszolják a lépcsõn. Mire újra Koura pillantok már csukva vannak a szemei és arra sem reagál amikor az arcára simítok.

- Soha többé nem fog semmi bajod esni. Nem hagyom, hogy még egyszer bántódásod essen. – megtörlöm az arcát és óvatosan a karjaimba veszem. A földszinten lévõk feszülten figyelnek, a zene is elhallgatott, de nem fûzök ehhez semmit.

- Keressetek valakit Masashi helyére mielõbb! – vetem még oda, mielõtt a kocsihoz megyek és a terhemmel együtt beülök, hogy végre hazamehessünk.

***

Otthon azonnal a szobájába viszem és leteszem az ágyra, majd lassan elkezdem levenni róla az inget. Még a felénél sem vagyok, de már remegnek a kezeim a haragtól. Az oldala piros, egyes helyeken már kezdett elszínezõdni, és most veszem csak észre, hogy a karja sincs rendben. Egy részen az is szinte vöröslik.

Takashi éppen akkor lép be, mikor a nadrágot is lehúzom róla.

- Azonnal hívj egy orvost! – utasítom ingerülten.

Az a rohadt állat megverte! Hogy volt egyáltalán mersze kezet emelni rá?!

Ezt az édes kis szépséget még én sem vertem meg, nemhogy Õ, akinek semmi joga nem volt hozzá!

Forrongva járkálok fel-alá, míg az orvosra várok, pár perc múlva anyám is betoppan. Aggódó arccal sétál az ágyhoz és óvatosan megérinti az arcát.

- Ranmaru, mi történt vele?

Miért kell ezt kérdeznie?

- Megverték. – válaszolom végül morogva és leülök az ágyhoz közeli karos fotelbe.

- Megverték?! De hogyan? Nem volt melletted?! – kérdezget.

Összeszorítom a szám, hogy ne törjenek ki olyan szavak, amiket megbánnék. Hogy hogyan? Úgy hogy hagytam. Tálcán kínáltam annak a nyomorultnak!

- Ranmaru…?

- Hagyj most magamra kérlek, nem akarok beszélni róla. A tettes már halott. – de a bûnös még él és virul. Végül is csak az én hibám nem?

De ha egyszer nem tudom mihez kezdjek vele! Ha nem büntetem meg, csak egyre inkább kihasználná a helyzetét és nem értékelné, hogy milyen szerencséje van, hogy hozzám került.

Akármennyire is gyûlölöm, hogy miattam sérült meg, lehet, hogy így legalább minden helyre jön.

Megérkezik az orvos, aki alaposan megvizsgálja Kout és bead neki valami erõs fájdalomcsillapítót, amitõl szerinte majd sokáig fog aludni.

Nagato-san egy idõsebb, de annál jobb orvos, aki tulajdonképpen a yakuza orvosa is. Tudja amit tudnia kell, de nem kérdez.

- Ugye nem akarja kórházba vinni?

- Nem. De… olyan súlyos? – kérdem homlokráncolva. Kou törékeny alkat, de reméltem, hogy nem sérült meg súlyosabban.

- Nos, a jobb alkarcsont megrepedt, de nem tört el. A mellkasi sérülései láthatóak, de átvilágítás és röntgen nélkül nem tudok biztosat mondani, mindössze annyit, hogy három bordája eltörött a jobb oldalán. Ez erõs fájdalommal is járhat, de felírok fájdalomcsillapítót. A többit akkor, ha megérkeznek a kellõ mûszerek.

Komoran biccentek, és míg beállítja az infúzió adagolót leülök az ágya melletti fotelbe és figyelem. Utálom így látni, egyáltalán nem akartam, hogy fájdalmai legyenek, nemhogy összetörjék nekem. Most mihez kezdjek vele?

Ha az elõzõ kurvámmal történt volna ez, egyszerûen otthagyom a bordélyban és a hazaviszem azt az engedelmes petet. Pontosan tudom mit jelent a bordatörés. Az, hogy nincs szex, csak a kisebb gond az õ szempontjából, de ezen kívül nem is mozoghat majd jó ideig, nem erõltetheti meg magát. Lényegében olyan lesz, mintha nem is lenne szeretõm, míg meg nem gyógyul. Még csak a kertbe sem jöhet ki vele, nem vihetem partikra, nem jöhet le vacsorázni, nem fürödhet velem… semmit. Még csak nem is beszélgethetünk, mert nem tud!

A hajamba túrok és hátrasimítom a tincseim. Most szinte még a hosszúhaj is idegesít, ahogy a ruha is, ami a bõrömhöz ér. Az lenne a legegyszerûbb, ha kitenném valahol és szereznék valakit, aki majd kielégíti a vágyaimat, de neeem! Nekem muszáj ragaszkodnom egy néma, rokkant szerencsétlenséghez!

- Sonozaki-sama! Megérkezett a nõvér.

- Engedd fel!

Felállok és az ablakhoz sétálva nézem, ahogy az egyik emberem segít a nõvérnek kivenni a csomagjait. Mivel nem visszük kórházba, idehoznak mindent, amire csak szükség lehet. Az ultrahang most a legszükségesebb, hogy megtudjuk, nincs-e belsõ sérülése.

Estére már egy komplett magánkórház van a házamban, a fiókos szerényben ruhák helyett kötszerek és törlõkendõk, az ágy mellett infúziós állvány. Egy orvosi ládában utánpótlás amit az itt hagyott ápoló fog kicserélni.

Kou mellkasa be van kötözve, a karja begipszelve.

- A karjáról három hét múlva levesszük a gipszet. A mellkasát pedig az itt hagyott kötésekkel három-négy naponta kell újrakötni, mert meglazulnak. Az ápoló, majd megmutatja hogyan.

Összezárja a táskáját, indulásra kész.

- Mikor kelhet föl? – ez az, ami jelenleg a legjobban érdekel.

- Szigorúan csak annyit mozoghat amennyit szükséges. Legalább másfél hónapig nem terhelheti meg magát. Semmi megerõltetés, hirtelen mozdulat, mindent csak szép lassan.

- Másfél hónapig? – nyögöm ki már-már elkínzottan.

Kizárt. Kizárt hogy kibírom addig, hogy ne nyúljak hozzá.

- Annyi idõ a teljes gyógyulás, de két hét múlva sétálhat már egy keveset, de csak lassan. – magyarázza, bár ettõl egy cseppet sem érzem jobban magam. – Egy hét múlva újra megvizsgálom, hogy nem lépett-e fel szövõdmény. Addig is, viszont látásra Sonozaki-sama és jobbulást a fiatalúrnak!

Takashi kikíséri és az ápolónak is adunk egy szobát. Kou erõs fájdalomcsillapítót kapott, amitõl jó ideig aludni fog.

***

A következõ két napban fel sem ébred, amitõl egyre feszültebb leszek. Hiába tudom, hogy a gyógyszer miatt van, akkor is idegesít. Az ápoló addig is gondoskodik róla, cseréli az infúziót.

Épp az irodában ülök és a laptopomon dolgozok mikor kopognak.

- Tessék!

Takashi lép be. – Sonozaki-sama, az úrfi felébredt.

Azonnal lezárom a laptopot és már megyek is. Én mondtam neki, hogy máris szóljon, ha felébredt.

Benyitok a szobába és egy pillanatra ott maradok. Úgy néz rám, mintha egy kísértet lenne. Sápadt az arca, a szemei pedig szomorúak.

Becsukom az ajtót és közelebb megyek hozzá. Megállok az ágya mellett és homlokráncolva nézem az arcát. Nedves és maszatos.

- Sírtál? – kérdezem azonnal.

Lesüti a szemeit, majd felemeli a bal, ép kezét és megtörli, de még mindig maszatos.

Engem figyel, ahogy a zakóm belsõ zsebébe nyúlok és kiveszek egy fehér zsebkendõt és odaadom neki.

- Töröld meg az arcod. – megkerülöm az ágyát és leülök a fotelbe, ahol korábban is.

Letörli a könnyeit, majd a zsebkendõt szorongatva óvatosan felém pillant. Nem tetszik, hogy ilyen tartózkodó.

- Fáj valamid? Hogy érzed magad? – nem akarom, hogy a sérülései miatt szenvedjen és az ápoló hagyott itt fájdalomcsillapítót.

A mellkasára pillant, de persze nem tud válaszolni.

Az éjjeliszekrény fiókjából elõveszem a tablettákat és a pici üvegbõl kiveszek egy fehér pirulát.

- Ezt vedd be. – a kezébe nyomom, majd tartom neki a poharat míg a szívószállal iszik a tabletta után.

Visszateszem a poharat és inkább az ágy szélére ülök, az közelebb van.

Nem tudom mit kéne neki mondanom. Mindketten tudjuk mi történt, azt is, hogy én engedtem, hogy egy szinte idegen férfi elvigye mellõlem és ez történt. Bocsánatot azonban nem fogok kérni. Nem is tudok.

- Ami történt… az soha többé nem fog megismétlõdni. Senki nem bánthat többé. – ez az, amit megígérhetek, de mást nem. Finoman a hajába túrok, a tincsei kissé összetapadtak a két napos fekvéstõl, de még mindig gyönyörû.

Oldalra fordítja az arcát, ami így belesimul a tenyerembe. Lassan pislog fel rám, ezek a világos szemek annyira különlegesek és a bõre színe is kezd visszatérni.

- Szükséged van most valamire? Két napig aludtál…

Elkerekednek a szemei, úgy tûnik ezt nem említették neki. Elhúzom a kezem az arcáról, majd a sötétítõhöz lépek és széthúzom, hogy a napfény teljesen megvilágítsa a szobát.

- Szóval?

Megrázza a fejét.

- Takashi elmondta neked, hogy mit mondott az orvos? – az arcom és a hangom is kifejezéstelen. Nekem sem éppen kellemes errõl beszélnem.

Fejrázás.

- A karod megrepedt, három hétig gipszben lesz. – visszaülök mellé az ágyra – Három bordád eltörött… az orvos szerint úgy másfél hónap, míg rendbe jössz.

Hirtelen ül ki félelem a szemeibe, ismét elsápad. Nem tudom mi baja lett, de ha jobban belegondolok nem kellemes egyfolytában feküdni egy olyan mozgékony fiúnak mint õ.

- Két hét múlva már sétálhatsz egy keveset, addig is kapsz egy telefont, amivel engem vagy Takashit hívhatod, ha valamire szükséged van. Majd írsz SMS-t.

Ide-oda jár a tekintet, mintha mondani akarna valamit. Sóhajtva nézek körül, de nincs itt a füzete.

- Mond, hogy a bal kezeddel írsz! – ha még kommunikálni sem tud addig, míg a karja rendbe nem jön…

Halvány mosollyal bólint, majd félénken a kis asztalka felé mutat.

Soha életemben nem tûrtem volna el, hogy ugráltassanak, de most senki sem látja és ezt egyébként sem érzem annak. Inkább… segítségnyújtás?

Odamegyek és elõhúzom a fiókból a füzetét és egy tollat, majd odaadom neki.

„Akkor nem fog kidobni?”

Keserûen felnevetek, fura, hogy egy rúgóra jár az agyunk.

- Azt kéne tennem kicsikém. – felelem kíméletlenül, hisz eddig mindig ezt tettem – Kidobni valahol vagy lelõni, és megszabadulnék a gondtól. Nem kellene majdnem két hónapig nélkülöznöm a szexet. – közelebb hajolok és egy apró csókot hintek az ajkaira – Viszont te vagy az én kiscicám, szépségem. Senki sem tudna olyan édesen mosolyogni miután elélvezett.

A következõ finom csóknál már vöröslik az arca, de nem tart sokáig, hisz ha már most nem bírok magammal, mi lesz egy hónap múlva?

Kissé elkomorulok, ahogy arra gondolok, ami megelõzte ezt a „balesetet.”

- Remélem tanultál az esetbõl és nem leszel hálátlan többé.

Nagyra nyílnak a szemei, majd remegõ kezekkel a füzetért nyúl és ír.

„Én nem vagyok hálátlan”

- Valóban? Tudod, amit a bordélyházban tapasztaltál… az a kurváknak már megszokott. Elverik õket és ha nem tudnak dolgozni már fölöslegesek. – mondom halkan a szemeibe nézve. Még a tekintete is megremeg az emlékeztetõre. – Mikor kaptál tõlem ilyen bánásmódot a szeretõmként? Csak mert én nem emlékszem rá.

Felállok és járkálni kezdek az ágy végében.

- Kaptál engedményeket, amit pedig nem szoktam adni. Az ajándékomat mégis visszautasítod és még csak meg sem köszönöd. Mi ez, ha nem hálátlanság? Azután még csak nem is mosolyogtál és féltél tõlem akkor este… - az egyáltalán nem tetszett, sõt, rosszul érintett.

Úgy bámul, mintha héberül beszélnék.

„Ezért… ezért bánt velem úgy?” – mutatja amit írt.

- Nem kell neked megindokolnom mit miért teszek, de… egyáltalán nem tetszett a viselkedésed és a jövõben nem lesz több lehetõséged. Ha még egyszer hálátlan leszel, egy fokkal sem bánok veled másképp, mint egy olcsó kurvával. Megértetted? – kérdezem komolyan, mire ismét írni kezd.

„Sonozaki-sama, én nem…” – nem olvasom tovább, nem vagyok kíváncsi a mentegetõzésére.

- Hagyjuk ezt Kou. Elmondtam mit várok el, és jelenleg az az elsõ, hogy minél elõbb meggyógyulj. – visszaülök mellé és a nyakához hajolva belecsókolok a puha, meleg bõrébe. Elégedetten elmosolyodom, mikor libabõrös lesz – Legyél jó fiú és tartsd be az orvos utasításait. – suttogom a bõrébe, majd indulásra készen felegyenesedem. – A telefont behozom késõbb, addig is Takashi itt lesz veled.

Minden további nélkül magára hagyom, most már jobb hangulatban, és visszamegyek az irodámba dolgozni.

Meredek magam elé. Összeszorult a torkom, egyre csak kattog az agyam, hogy vajon mi rosszat tettem?

Mondani nem mondtam semmit. Eddig… azt hittem, minden rendben van. Hogy jól csinálom, amit csinálok, hogy elégedett… délután még az volt…

Bánt. Ez a délután… ez erõszak volt. Megint. Bánt és hideg velem, megerõszakol, és nem tudom, miért…

Pedig minden ellenére, amit csinált… én már kezdtem reménykedni… nem is tudom, miben. Még azt is… élveztem ha vele vagyok, amikor Azt csináltuk, amikor rám nevetett és megsimogatott, amikor hevertünk az ágyon és hozzábújhattam.
Azt éreztem, hogy õ ragaszkodik hozzám. Neki kellek. Szeretek vele lenni.
Amikor a tenyerébe hajthattam az arcom.
Még annak ellenére is, hogy bántott, szerettem vele lenni, és már az boldoggá tett, amikor az én érintésemtõl nyugodott meg… keserûen szorul össze a torkom, lejjebb hajtva a fejem. Megesküdtem, hogy nem fogok sírni, csak mert bánt, nem adom meg neki ezt az örömet. Most mégis jólesne.

- Ha nem eszel, akkor menj és öltözz át valami kihívóbba.

Felállok, meghajolok és távozok.

A szekrény elõtt állok, de észre sem veszem, hogy meredek elõre. Összeszorítom a szemei, megdörgölve. Át kell öltöznöm… leveszem az inget és a mellényt, kiveszek egy sötét aranybarna kasmíringet, betûröm, begombolom. leülök az ágy szélére, a tõle kapott füzetem borítóját simogatva. Egyszerû fekete.

Az oldalsó fiókba túrok, kivéve egy adag ragasztót. Ki kell adnom magamból, valahogy, mert most az egyszer kétségbeesett késztetést érzek arra, hogy ordítva essek a képének, rángatva kérjem szánom, sírva, hogy miért csinálja ezt velem. Mélyet lélegezve nyelem vissza a dolgot és elõveszek egy tollat, kiírva magamból.

Hogy szeretek vele lenni, szeretem, amikor a mellkasára fektethetem a fejem, és a hajamba túrva alszik el. Amikor belecsókol a tenyerembe. Amikor fontosnak érezhetem magam valaki számára.

Pedig pont õ mondta, hogy a saját szüleimnek se kellettem. Kitettek, mert senkinek se kellek, csak neki. És most megbénít a félelem, hogy valami rosszat tettem, ami miatt már neki sem kellek…

Jólesik, hogy figyel rám, és nekem ennyi elég…

A teleírt, kesergõ lapok szélét összekenem a ragasztóval és összeragasztom õket. Kitépni nem merem. De így nem tûnik fel majd, nem látszik. Lesimítom és összefogatom. Kicsit jobb… Végül ebben a füzetben már minden van. A nyomorom is belefér.

Visszasétálok az étkezõbe, de ahogy rám néz, az a hidegség a szemébõl visszaszivárog a csontjaimba, lesápadva sütöm le a tekintetem. Nem néz rám elégedetten, nem mosolyog, nem biccent és nem hív magához. Csak utasít, hogy üljek a kocsiba.

Idegesen tördelem az ujjaim, a kis füzet a kabátom belsõ zsebében van. Nem nyúl hozzám, pedig máskor ilyenkor minimum a combomon a keze… ami zavarba hoz, de most hiányzik a tenyere, ahogy érzem a forróságot belõle.

Nem tudom, mi ütött belém. Bánt, elrabol, kínoz mentálisan és fizikailag. Megaláz. Mégis hiányzik, és ez a komor hangulat még rosszabb, mint amikor nevetett, az más volt… kitekintve az ablakon remegek meg, látva a környezetet. Jegesen feszül meg minden idegszálam. Ez egy bordélynegyed… azért hoz ide, mert… mert oda akar adni? Le akar adni egy ilyen helyen?

Hánynom kell, megszédülök a félelemtõl. Nem, nem akarok, miért csinálja ezt velem, oda akar adni valakinek, valakiknek… miért akar tõlem megszabadulni?
Érzem, hogy lassan kezdek teljesen pánikba esni.

- Figyelj rám! – szól rám hûvösen. Mintha el is zöldülnék az idegességtõl – Ma este kicsit másik a szabályok, mint általában. Ha bárki hozzád ér, hagyod. – lassan elzselésednek a csontjaim a rettegéstõl. – Nem ellenkezel, nem taszítod el, hanem hagyod neki. Szobára nem mész senkivel, ha valaki mégis azt akarja, odajössz hozzám – rántja meg a vállát, mintha nem is lenne fontos. Pedig pár napja épp hogy meg akarta ölni Yoko-sant, csak mert anyaian megölelt… Levegõt sem tudok venni az idegességtõl. – Bármit kérek, azonnal megteszed, és bármi történik, nem futsz el, nem is reagálsz. Világos?

Meg sem várja a válaszom, csak kiszáll az idõközben megállt kocsiból. Mintha részeg lennék, magamon kívül, halottsápadtan megyek utána, gépiesen. Kinyújtom az ujjaim, hogy megfogjam a karját, hogy nem menjünk be, nem akarom, kérlek, ne csináld… de hátra se néz, ahogy halad, épp hogy kicsúszik az ujjaim közül. Megsemmisülten hajtom le a fejem.

Nem figyelek semmi másra, leülök, amikor és ahova utasít. Némán ülök, az ujjaim dörgölve idegesen, a levegõt lassan és felületesen kapkodom, még annyira tartva maga, hogy ne kapjak pánikrohamot.

Nem akarom, nem akarom, nem akarom! Lehunyom a szemem, felfelé emelve a tekintetem, hogy ne csorduljanak ki a könnyeim.

xXx

Magához hív. Kitöltöm a poharába a sakét, kényszerítem magam, hogy ne remegjen a kezem és hogy nyugodtnak tûnjek. Nem akarom, hogy mérges legyen, nem akarok hibázni.

Csak akkor rezzenek fel ebben a magamra erõszakolt katatóniából, amikor megérzem a kezét a mellkasomhoz érni. Felgyulladt a remény, hogy megsimogat, hogy megenyhülten néz rám, de az a merev, hideg pillantás… lelassul a szívverésem. Ne… kérlek, ne!

Összeszorítom az arcom, ahogy lehúzza a vállamról az inget, megfeszülnek az izmaim. Mint a legelején, amikor rettegtem tõle, most csak attól félek, amit tesz. Nem tõle.

Elkapom a csuklójárt, amikor megérzem az ujjait a combomnál. Kérlek, kérem Sonozaki-sama…

- Mi a baj, kiscica? Nem akarod, hogy más is lásson? – gúnyolódik, én pedig sápadtan rázom meg a fejem. Remegõ ujjaimmal szorítom a csuklóját. Mi rosszat tettem? – Pedig fognak.

Csak álmodom. Eddig azt hittem, az, hogy Kígyó úrhoz kerültem, már egy rémálom, de ez sokkal, sokkal rosszabb. Fel akarok ébredni belõle.

Úgy, hogy mellette fekszek és a nyakamba szuszog, mert még korán van és nem kell ébrednie…

- Jól megnézted azt a fiút, aki mellett ültél? Nos, õ egy igazi pet. Tényleg úgy van tartva, mint egy kisállat, még nyakörvet is kell hordania és a gazdája pórázon vezeti maga mellett. Szerinted te is olyan vagy? – szegezi nekem a kérdést. Megrándulok, amikor a cipzár halkan legörög.

- Sonozaki-sama, milyen szépséget talált magának. – hízeleg egy férfi. Lesütöm a szemem.

- Masashi, ha jól látom, bõvült a kínálatod – néz a fiúra. Szinte szédülök. El akar cserélni. El akar adni, ennek a férfinak… álomvilágban éltem, hogy azt mertem remélni, számítok neki.

Megunt, nem kellek. Neki sem. A szüleimnek sem. Senkinek sem. Nem is figyelek arra, mit beszélnek, levegõt is elfelejtek venni. Ez egy rossz álom, egy lidércnyomás.

- Kitettél magadért, igazán gyönyörû fiú.

Taccs, belehasít a mellkasomba a fájdalom.

- Mi lenne, ha csatlakozna hozzánk? – nézi a fiút, én pedig dermedten ülök, az asztal lapjára meredve, de nem látok semmit. – Fordulj meg és húzd elõre a hajad! Hogy hívnak?

- Han.

- Ülj ide, Han.

Tetszik neki. Jobban mint én. Egyre nehezebbnek érzem a mellkasomon a súlyt. Csak látom, de nem regisztrálom, hogy Han Kígyó úr ölébe ül, átkarolja a nyakát, õ pedig a hátát és a combját simogatja. Megszégyenülve ülök mellette, sápadtan. Lassan magamba roskadva.

- Sonozaki-sama, megengedi nekem, hogy körbevezessem a kedvencét és… esetleg mutassam neki néhány dolgot?

- Körbevezetné…?

Rákapom a tekintetem, kimeredt szemmel nézek az arcára. Ne adj oda neki, miért akarsz…
Mégis lecserél. Keserûen szorítom össze a szám. Nem lehettem túl izgalmas és hasznos. Kérlek ne…

- Miért is ne – durr, verbális, megalázó pofon. Ennyi voltam? Még az árvaházban is tovább húztam… - Kou még nyilván nem járt bordélyban, igaz szépségem? Állj fel és menj szépen az úrral. Oh, és Masashi – néz a férfire, nekem pedig annyira remeg a kezem, hogy alig tudom visszagombolni az ingem. – Kou néma.

Könyörgõ nyikkanás csúszik ki az ajkaim közül, már ott tartok, hogy elkapom a kezét és könyörgök neki, hogy ne küldjön el, nem akarok elmenni ezzel az alakkal!
De Masashi magához ránt, a derekam cirógatja, és kitol. De Kígyó úr csak nézi, merev arccal, semmi könyörület, ujjaival Han derekát öleli.

Elhagy minden remény. Ennyi volt, elcserélt valakire, aki jobb nálam. Aki jobban tudja, hogy mit szeret, mivel tudná boldoggá tenni, mitõl lesz Sonozaki-sama elégedett. Mielõtt Msashi eltol a lépcsõfordulóban, még látom, hogy Kígyó úr lehúzza magához a fiú fejét, és hiába az annak elõrehulló hajtincsei, látom, hogy megcsókolja.

Megcsókolja.

Elönti a szemem a könny és elõre fordulok.

- Tetszeni fog neked – csúszik a férfi izzadt tenyere a csípõmrõl lassan lefelé, én pedig megremegek, erõtlenül biccentve. Persze.

Megcsókolta.

Senkinek sem kellek. Pedig azt mondta, hogy szép vagyok, hogy kellek neki. Hogy különlegesnek tart. Masashi visz, mond valamit, én pedig csak biccentek mindig, ha a hangsúlya kérdõ volt. Nem regisztrálom, nem figyelek semmire. Csak álmodom. Csak álmodni akarom! Folyosó, folyosó, ajtó, ajtó, emberek. Lányok, nõk, kihívó ruhában, meztelenül. Fiúk, férfiak. Öltönyök, munkaruhák, meztelenség, bõr. Vörös, kandeláberek. Elegancia.

Szoba. Megrebbenek, amikor megérzem Masashi ajkait a nyakamon, ahogy nyálas csókot próbál nyomni rá, de ijedten elugrok. Ne nyúljon hozzám!

De ha Kígyó úr nekiadott… de nem, ha õ is rám mászik, ha muszáj eltûrnöm, ha õ is fájdalmat okoz és megerõszakol…

Utána beleülök egy kád vízbe és végre lesz elég bátorságom felmetélni az ereim. Meg fogom érdemelni azt a kis békét.

Nem! Elkapja a kezem és magához húzna, kiabál valamit, de felkiáltva kapok az arca felé; reccsen az ingem, a fél vállamról le is szakad, talán csak a nadrágöv meg két gomb tartja meg.

A körmeim pedig elkapják az arcát, végigkarmolva. Zihálva nézek rá, ûzött vadként perzselõ szemekkel hátrálok el tõle, de elkapja a kezem.

- Te mocskos kis kurva, mégis mit képzelsz? – vág arcon tiszta erõbõl. Nyögve eset le, de nem engedi, a karom fájdalmasan kicsavarodik, felkiáltok, amikor hallom, hogy roppan a csont. Nagyon fáj, sötét foltok ugrálnak a szemem elõtt. Küzdök, hogy magamnál maradjak… - Sonozaki-sama imádja az engedelmességet, de téged talán nem volt kedve betörni. És megunta. Hanért cserébe… teszek neki egy szívességet, megmutatom, milyen jó dolgod volt eddig – kikapcsolja az övét, fél kézzel kirántja a nadrágjából. Amikor nyögve próbálnék elhúzódni, lábra állni, a megrepedt karomon csavar még egyet, én pedig a fájdalomtól megrészegülve a másik kezemmel az ágyékára vágok, az összeszorított, csontos kis öklömmel. Fájdalmasan kiállt fel, megszorítva a sebet lök el.

- Szívós kis ribanc… de sebaj, a néma nem sikít – vicsorog rám. – Ahogy kint is mondtam – törli meg a homlokát az ingem egyik cafatjával – de nem figyeltél, az én kurváim tökéletesen engedelmesek… és a petjeim is… akárkit veszek és ajándékozok, mind megtanulja a leckét, és Sonozaki-sama csak jól jár, ha megtarthatja azt a segget, egy ilyen neveletlen, kivakart lyuk helyett, mint te. Mit tudnál adni neki pont te?!

Mellkason rúg.

A levegõ fájdalmasan préselõdik ki a tüdõmbõl, hallom a bordáim roppanását, ahogy a cipõje orra és a sípcsontja elkapja.

Felsikoltok a fájdalomtól.

Újra beleroppan a fájdalomba, ahogy a menekülési kísérletemre tajtékozva ismét belém rúg. Nem kapok levegõt, a rekeszizmom fájdalmasan megszorul és nem engedi be a levegõt… meg fogok fulladni… fájdalmasan markolászom a szõnyeget, de minden egyes próbálkozásra élesen a tüdõmbe szúr valami.

Már sikoltani sem tudok. Összegömbölyödve heverek a szõnyegen és próbálom minél kisebbre összehúzni magam, az arcom a bolyhok közé rejtem remegve.

Senkinek se kellek. Semmire se vagyok jó.

Ahogy kétségbeesve próbálok ismét levegõ után kapni, olyan éles fájdalom hasít a tüdõmbe, hogy kicsordulnak a könnyeim.

Megfogadtam, hogy nem sírok, de remegõ kézzel markolászva az oldalam, mintha ki tudnám tépni a fájdalmat, remegek a zokogástól, áztatva a túlillatosított szõnyeget. Összeszorítom a szemem, de még zokogni sem tudok rendesen a fájdalom miatt.

Elcseréltek, mert nem voltam elég jó. Még a saját szüleimnek se kellettem, kidobtak, mint egy szemetet!

Sonozaki-samának se voltam hasznára. Han jobb. Szebb. Boldogabb lesz vele.

Várom a következõ csapást, rúgást, vagy hogy mindezek ellenére letépi a nadrágom és rám mászik. Kiköt, kibilincsel… és újra és újra, amíg nem adódik egy röpke lehetõség, hogy felkössem magam.

De nem jön, én pedig a levegõhiánytól, a fájdalomtól… és hogy már bármit kibírok, csak had ájuljak el, egyre nagyobbak a foltok a szemem elõtt.

Óvatosan oldalra dõlök, még mindig kicsire húzva magam, és tudatosítom, hogy nem magamtól. fájdalmasan torzul el az arcom, a plafonra meredve. Húznak.

Szürke.

Sonozaki-sama… könnyes arccal nézek rá erõtlenül, remegve minden lélegzetvételnél, sípoló tüdõvel, és ahogy a kezére markolok görcsös szorítással, összeszorítom a szemem, újabb könnycseppek égetik végig az arcom.
Elõtte sírok, pedig soha nem akartam, semmilyen okból.
Visszajött értem? Mégsem cserélt le?

Jó vagyok valamire?

Fölöttem lassan alszanak ki a csillagok.

xXx

Lassan jön vissza az éberség, ez a világ. Fájó nyögéssel konstatálom, hogy valószínûleg darabokban vagyok, annyira fáj minden… az oldalam rettentõen fáj, minden lélegzetvétel kínzóan brutális, és amikor felemelném a kezem, látom, hogy csak az egyikbõl lóg ki egy csõ. Infúzió?

A másik vékony gipszben.

Zavartan nézek körbe, mert egyedül felülni nem tudok. A szám száraz és keserû, az arcom érzékeny és püffedt. A bal kezemmel tudom csak kitapogatni, és próbálom megmozdítani a jobb kezem ujjait, de nagyon nehéz…

Óvatosan oldalra fordítom a fejem. Napsugarak szûrõdnek be a leengedett sötétítõn, mellettem egy infúziós állvány. Csöpög…

Némán fekszek.

Itthon vagyok. De miért? Odaadott azért a fiúért cserébe, akkor miért nem mindegy neki, hogy a másik mit csinál velem?

Takashi-sama lép be, rám mosolyog.

- Á, úrfi, magához tért! – mosolyog. – Hoztam friss teát, nem forró, hogy könnyedén meg tudja inni. Kicsit kellemetlen lesz szívószállal, de ez a legkényelmesebb.

Bátortalanul biccentek. Csendesen engedelmeskedek, feküdve. Az ágy mellett van egy karosszék, benne egy alig-lenyomat, vagy talán csak szeretném beleképzelni. Most még ennyi hasznomat se fogja tudni venni. Igaza van.

Igaza volt Masashinak is. Nem vagyok elég jó, nem tudom õt annyira elégedetté tenni.
Magamat sem tudom megvédeni. Nem tudok engedelmeskedni, nem tudom boldoggá tenni.

Takashi kimegy, én pedig csendesen meredek a plafonra. És mindez ellenére… olyan boldog lennék, ha itt lenne! Még ha morog… vagy hidegen néz, ha gúnyolódik, bármi…
Miért, miért csinálta ezt velem?
Úgysem fogja elmondani. Nem az a típus.

Megremeg a mellkasom, összeszorítom a szám és a szemeim, erõsen ráharapva, hogy ne remegjen a mellkasom. Valószínûleg eltörött egy-két bordám… Masashi nagyon pontosakat rúg.

Kinyitom a szemem, de hagyom, hogy az arcom oldalán lecsorogjanak a sokáig visszafogott könnyek, ám mikor lépéseket hallok, gyorsan letörlöm. Sápadtan nézek az ajtóra.

- Ismételje meg Kitagawa, mert félek, nem hallottam jól.

- So-sonozaki Kenichi-san elvitt egymillió amerikai dollárt a hamisított bankókból. – nyögi ki a klub igazgatója, aki valójában azért is felügyel, hogy a hamisított dollár biztonságban gyártódhasson.

- Mi az, hogy elvitt? – a hangom halk, de annál vészjóslóbb. – Adtam én arra engedélyt, hogy bárki hozzányúljon ahhoz a pénzhez?

- N-em, de Kenichi-san az ön testvére és… megfenyegetett mindenkit, hogyha akadályozzuk õt, akkor önnel kell számolnunk. – magyarázkodik.

Jól is teszi, mert pillanatnyilag egy golyót érdemel a szemem közé, az ostoba.

- A senki, az azt jelenti, hogy senki! – azt hiszem keresnem kell ide egy hatékonyabb vezetõt. – Ha Kenichi még egyszer idejön és akadékoskodik, bárki, ismétlem bárki… - nézek a biztonsági emberekre - … lelõheti. Nem lesznek következményei. Kenich megszegte a szabályaimat, nem követte a parancsaimat, ezért mint a család feje kitagadtam a Sonozaki családból. – ezt csak a yakuza gyûlésen akartam hivatalosan bejelenteni, de úgy tûnik az késõn van.

Döbbenten bámulnak rám, mint tudják milyen a bátyám, de azt is, hogy számomra a család szent. A bátyám viszont semmibe vette a családot azzal, hogy olyasmibe kezdett amivel még a saját fejére is szégyent hoz.

- Értettük Sonozaki-sama!

- Ajánlom is. Maga meg… - fordulok Kitagawa felé - … kezdjen hozzá a hiányzó összeg legyártatásához, mert két nap múlva az elsõ csomag Amerikába repül. És ne merészeljen még egy hibát elkövetni, vagy tudja mi vár önre! – most is csak azért kegyelmezek meg neki, mert az én hibám, hogy nem szóltam a bátyámról és igazságtalanul nem adok büntetést.

Meghajol, bár nem kerüli el a figyelmem a kezei remegés. A pénznyomda üzemeltetése nem kíván sok helyet, míg csak egy gép van bekapcsolva, de nagy diszkréciót igényel. A páncélteremben több kötegnyit dollár áll már a kért összeg háromnegyede a többi a pedig hamarosan elkészül. A bankókat csak mágneses ellenõrzés során lehet majd leleplezni, de addig is tökéletesen megfelelnek. A kaszinóban ahol forgalmazni fogják, senki sem fogja ellenõrizni, hogy hamis vagy sem. Kenichi húzása miatt viszont lehet, hogy egy napot csúszni fog a szállítmány és az nem jó, mivel már kész volt a terv a biztonságos elszállításához.

Komoran nézek végig az elkészül csomagokon, gyûlölöm mikor meg kell másítanom a szavam ezért dolgozzanak inkább egész éjjel ha kell, de legyen meg a hiányzó millió.

- Sonozaki-sama, önt keresik telefonon. – Katou felém nyújtja a mobilt. Én nem szeretem magamnál tartani.

Elveszem tõle, de ahogy beleszólok, meglepetésemre nem japán, hanem francia szavakat hallok. Az agyam azonnal átvált arra a nyelvre, két évig jártam ott gazdasági egyetemre, szóval tökéletesen beszélem a franciát.

- Sonozaki-sama, Charles Donat vagyok, emlékszik rám?

Ismerõs hang és név. Visszapörgetve az emlékeim pedig fel is fedezem honnan. A francia maffia egyik embere. Nem üzleteltem vele annak idején, mert fõként heroinban utazik, ami agy halottat csinál az emberekbõl. Úgy tartja a nõket a bordélyházában, mint valami ide-oda pakolható babákat és ha elkapnak valami nemi betegséget, már haszontalanok. Undorító.

- Igen, de a véleményem még azóta sem változott. – nem kívánok belefolyni a heroin üzletbe. Az ópium és a kokain bõven megfelel.

Halk nevetés – Most nem emiatt hívtam fel. Lenne egy új és sokkal nagyobb hasznot hozó ajánlatom.

- És mi lenne az?

- Euro. A forrásaim szerint igen jól el tudná látni a kasszámat, természetesen busás haszonnal.

Hm… euro hamisítás? Nem fogtunk bele, mert nem kellett, de az eurónak valóban nagy az árfolyama.

- Hallgatom.

- Nos, a nyomólemezeket átadom önnek természetesen. Megegyezhetünk az osztalékban, de jelenleg ötvenmillió euróra tartanánk igényét. Ezeket majd pénzváltókban forgalmaznánk fõleg turisták korében, vagy esetlek az én üzleteimben is. – sorolja, én pedig azonnal végiggondolok mindent.

- A részleteket személyesen szeretem megtárgyalni.

- Lenne rá lehetõség, hogy itt Párizsban találkozzunk? Bizonyos rendõrségi ügyek miatt jelenleg nem hagyhatom el az országot.

Van képe azt kérni, hogy én menjek hozzá? Az ajánlata tetszik, de nem egy házhoz rendelhetõ kifutófiú vagyok, és ha annak néz nem is fog sokáig élni.

- Majd telefonon tájékoztatom, de most nem tudok biztosat mondani. – jegyzem meg hidegen. Nekem is vannak kötelezettségeim.

- Köszönöm, hogy meghallgatott Sonozaki-sama és várom a hívását!

Gyûlölöm ezt a mézesmázos hangot, holott valószínûleg egyáltalán nem érdekli, hogy hogyan érintenek a tiszteletlen kérései! Kinyomom a telefont, majd visszaadom Katou-nak, aki el is teszi.

Magamban forrongva gondolkodom egy darabig, de most túl feszült és ideges vagyok, hogy objektív döntést hozhassak. És tudom is mi, vagyis… ki kell nekem ahhoz, hogy lenyugodjak. Az én kiscicám kielégült arca pont megfelelõ lesz. Remélem már végeztek, végül is még több idõt is kapott, mint terveztem.

Felmegyek az emeletre a külön szobám felé, majd egyszerûen csak belépek.

Õszintén szólva másra számítottam, mint ami fogad. Nem érzek ezzel kapcsolatban semmit, talán csak bosszúságot, mert Kou már megint nem azt tette, amit vártam, de talán az még inkább bosszant, hogy az ajándékát sem értékeli valamint, hogy már megint nem értem mit miért csinál. Azt mondta tetszett neki ez a lány, akkor miért van mindkettõjükön ruha?

- Indulunk – mordulok rá, ahogy felém lép. A ribancra pillantok, aki szép summát kapott azért, hogy bármilyen módon a kedvére tegyen, hogy bevezesse abba, hogyan kell egy nõvel szexelni, ez a hülye kurva meg mit csinál…?!

Még mielõtt komolyabban feldühíteném magam Kou ellép mellettem és a mellkasomra simít, majd érzem, hogy a zsebembe csúsztat valamit. Mosolyog.

De mi a francért mikor nem csinált semmit? Mégis milyen ajándékot vegyek neki, mikor egy gyönyörû nõ sem felelt meg?! Talán nem elég drága az ízlésének?!

A kocsiig nem is beszélünk, de amint beülünk rögtön kérdõre vonom.

- Mi volt ez az egész? – ha megmondja, hogy nem tetszik neki ez a lány, akkor hozatok másikat. De ha még azt sem értékeli mikor a kedvére akarok tenni engedményekkel és ajándékokkal – amiket az eddigi kurváim sosem kaptak – akkor többé nem kap tõlem semmit.

 „Nem sikerült mindent elintézni? Bosszúsnak tûnik, Sonozaki-sama” – tolja elém a füzetet.

- Nem feküdtél le a lánnyal, igaz? – ránézek, õ pedig mosolyog, mint aki nem érzékeli a jelenlegi hangulatom. Egy cseppet sem vagyok rózsás kedvemben. Nemet int. – Akkor? Mi volt ez az egész?!

„Azt mondta, azt csinálok, amit akarok” – mutatja a papírt.

Utálom, ha kiforgatják a szavaimat és õszintén vissza kell fognom maga, hogy ne kapjon egy óriási pofont a szemtelenségért, de amint elém tolja a lányról készült rajzokat, rádöbbenek, hogy nem gúnyolódik, hanem valóban máskép értelmezte a szavaim.

- És te… rajzoltál? – bólint.

Valami nagyon furcsa van ebben a kölyökben.

***

Hazafelé folyamatosan a történteken gondolkodtam, rágódtam, de csak azt értem el vele, hogy tejesen összezavart és felbosszantott. A feszültséget pedig a legjobban a szexel lehet levezetni.

A vacsorát kihagyva a szobámba rendeltem, de nem mentem rögtön utána, mert még mindig haragszom rá, amiért nem fogadta el amit kapott, meg sem köszönte. Ingert érzek arra, hogy megüssem, de mégsem akarom bántani. A többi kurvámat egyszerûen felpofoztam, vagy szadista módon kínoztam õket, míg az ájulásig nem bõgték magukat. Mikor azonban jön a késztetés, hogy Kou-t is büntessem meg, eszembe jut a ma reggel, mikor bújós, elégedett kiscicaként simult hozzám, mosolygott, megcsókolt, ahogy együtt fürödtünk… ahogy masszázzsal nyugtatott le, majd utána az érzéki játékunk és egyszerûen nem akartam már bántani.

Arra viszont képtelen voltam, hogy gyengéden tegyem a magamévá, ahogy az utóbbi alkalmakkor, mert most nem olyan volt, mint akkor. Amikor felmentem, csak nézett rám, majd amikor levetkõztem és ráparancsoltam, hogy vegye le a ruháit, nem mosolygott, mint délután hanem félelem volt a szemeiben.

Az pedig borzasztóan feldühített.

Nem vertem meg, nem aláztam meg, nem úgy bánok vele, mint egy utolsó értéktelen kurvával, hanem mint egy szeretõvel, és ezt kapom?! Ha nem veszek neki drága holmikat, vagy nem alakul minden a kedve szerint már a mosolyát és a csókjait is megvontja tõlem?!

Engem senki sem irányíthat, nem fog bolondot csinálni belõlem és ha ezt akarja, akkor minden visszatér a normális jól bevált szokásokhoz. Ha kell még nyakörvet és pórázt is szerzek neki és tényleg olyan lesz, mint egy pénzért vásárolt pet.

***

A komor hangulatom másnap is kitart. Végzem a feladataim, igazgatom a cégem, békét teremtek a yakuza bérgyilkosok között, de mindezt teljesn hidegen és közömbösen. Még a szokásosnál is. Kout nem viszem magammal sehová.

Reggel egyedül ébredtem és már attól bosszús lettem, hogy a meleg test hiánya csalódottságot kelt bennem. Az éjjel visszazavartan a szobájába, hagy tapasztalja csak meg, milyen ha valóban egy koszos kurvának nézem, aki pótolható. Neki nem számított semmi amit kapott, de talán ha elveszíti õket, akkor majd rájön mennyit adtam és értékeli.

Ugyanúgy dugtam meg mint mikor büntettem, csak most kötelek nélkül. Nem élvezte, sõt… halottam a fájdalmas nyögéseit, a kis sikolyait, amik régen tetszettek volna, de most feldühítettek, mert azt juttatták eszembe miért bánok így vele, ahelyett hogy egy fülledt, forró éjszakát élnénk meg. Nem hagytam abba, még akkor sem mikor az arcomra, karomra simított, hogy nyugtasson, vagy magára vonja a figyelmem.

Ezt akartad nem? Visszautasítod amit kapsz, akkor most majd nem lesz semmid…

A reggeli fagyos hangulatát az étkezõben az újsággal ütöm el. Ha együtt eszünk többé nem megyünk a kertbe. Ki sem teheti többé oda a lábát.

Az újság kirepül a kezembõl, döbbenten pillatok rá, mivel õ ragadta el, de rám sem figyelve bõszen olvas valamit.

- Mi olyan egetverõen izgalmas? – kérdezem jeges hangon, bár kíváncsi vagyok, hisz izgatottan ficereg a székén. Elveszem és elmosolyogom a kép láttán. Tehát ezért… – Azt írja, ma este fellépnek egy versenyen…
Rápillantok, a szemei valósággal könyörögnek, imádkoznak azért, hogy engedjem el oda. Azt hiszem ennél több érzelmet még nem láttam egy pillantásban. De miért is engedném el, ha nem értékeli az ajándékaimat? Csak akkor kedveskedik, ha olyasmit kap ami drága és tetszik neki. Mint egy számító kurva.
- Estére egy tárgyalásra megyek, szóval szépen öltözz fel. Valami szexisbe – mosolygok rá kegyetlenül, de cseppet sem esik jól, ahogy a fájdalom átveszi az izgatottság helyét a teaszín szemekben. Sokkal gyönyörûbb mikor mosolyog.

Elkapom az állát és magamhoz húzom egy csókra, de nem viszonozza.

Most még csak rám sem hajlandó nézni. Ch… duzzog, mert nem kapa meg amit akart.
- Egy szót se akarok hallani errõl a marhaságról. Megértetted?

Lehajtja a fejét és biccent, majd egy szó nélkül ott hagyom.

Most pedig itt ülök egyedül az irodámban és viszketnek az ujjaim, hogy a puha tincseibe simítsak, de nincs itt. Fenébe vele!

Vacsorára megyek csak haza, hisz még át kell öltöznöm mielõtt a yakuza tárgyalásra mennék. Ez amolyan hónapos elszámolás ha úgy tetszik, de a tárgyalás után mindig van egy party, amit mindig más szervez.

Már az asztalnál ülök, beavatom anyámat a francia maffia ajánlatába és õ is jó üzletnek tartja, ahogy én is. Tulajdonképpen most hogy elült a haragom egész jó az idõzítés, hogy Franciaországba utazzak. Régen voltam ott, sõt, régen utaztam bárhová, ami nem munka volt. Azt hiszem egy hetet ott tölthetnék a tengerparti házamban. Egy kis kikapcsolódás jól jönne. Már csak azt nem tudom, mi legyen Kou-val.

Megérkezik végre, de látványosan kerüli a pillantásom, mint amikor elõször találkoztunk. Bosszantó. És mi van rajta? Úgy néz ki, mint egy irodai könyvelõ és nem mint egy érzéki szeretõ!

- Kou! Így akarsz jönni? – végignéz magán, majd lesüti a szemeit.

- Igazán jól nézel ki – szól közbe anyám. Nem kellene pátyolgatnia, mert ez a kis dög épp úgy kihasználja, mint bármelyik kurva.

- Túl egyszerû – így biztos nem jön.

- Nem kell mindent túlbonyolítani, Ranmaru. Néha az apró dolgoknak van a legnagyobb jelentõsége és az egyszerû a szép.

Kou rámosolyog, mintha szándékosan fel akarna dühíteni. Azt akarja talán elérni, hogy anyám kedvelje és meglegyen mindene? Csak szeretné…

- Vacsora után öltözz át. – lefagy az arcáról a mosoly, de szerencséjére engedelmesen biccent.

Nyugodtan fogyasztom el a vacsorát, érdektelenül pillantva az õ majdnem érintetlen tányérjára. Elmondtam a szabályokat, megmutattam a következményeket. Ha észreveszem, hogy lefogyott, azt nem ússza meg.

- Ha nem eszel, akkor menj és öltözz át valami kihívóbba. – utasítom, mikor egy ideje csak bámul maga elé.

Feláll, meghajol és elsiet.

- Ranmaru… miért vagy most vele ilyen kegyetlen?

Homlokráncolva pillantok anyámra, nem szokta védeni, vagy figyelembe venni az ágyasaimat. – Kegyetlen? Az lennék?

- Tegnap, még mosolygott az ebédnél. Annak ellenére, hogy akarata ellenére van itt és miért, nekem úgy tûnt valamennyire boldog volt. – mondja nyugodt hangon.

Elgondolkodom, lehet hogy annak tûnt, de szerintem nem. Megjátszotta… mert akkor megkapja amit akart. És meg is lett az eredménye nem?

Megengedtem neki, hogy szabadon mozogjon a házban, nem hurcolom magammal az irodába, nem kell olyan ruhát hordania ami kényelmetlen neki. Ha ezeket az engedményeket, kiváltságokat nem képes értékelni akkor megvonom tõle.

- Ne higgy annak amit utat. Egy számító kis kurva akárhonnan nézem.

- Ne, vedd sértésnek fiam, de szerintem most tévedsz.

Ritkán szólít fiamnak, vicces, de a felelõsség súlyától és a kimértség miatt, amivel viseltet irántam, néha megfeledkezem arról, hogy õ az anyám.

- Az ojabunnak mindig igaza van. – ezt még apám mondta.

- De Ranmaru tévedhet. – halványan mosolyog, majd feláll. – Jó éjszakát, vigyázz magadra!

- Jó éjt! – motyogom, még mindig azt fontolgatva amit mondott.

Mikor Kou megjelenik már nem foglalkozom ezzel többé. Egyszerûen zavar, hogy olyan mint egy bábu. Nem mosolyog, nem jön közelebb parancs nélkül, nem néz a szemembe.

- Szálj be a kocsiba! – utasítom hidegen, majd a dolgozószobámba megyek az aktatáskámért és persze az ilyen alkalmakkor elmaradhatatlan fegyverért.

***

A piroslámpás negyedben nyüzsögnek az emberek. Részegek támolyognak olcsó prostituáltakkal, a sikátorban éppen leszopnak valakit. Ez mindennapos látvány errefelé. A gyûlés egy bordélyházban lesz, amit az egyik yakuza tag üzemeltet. El tudom képzelni milyen party-t rendez itt, de talán kikapcsolódhatok egy picit.

Kou mellettem gubbaszt, nem is foglalkozom vele, nem is kellett volna elhoznom. Minek? Hogy üljön és bámuljon kifelé míg nem parancsolok valamit? Most ebben semmi örömömet nem lelem.

- Figyelj rám! – megteszi – Ma este kicsit mások a szabályok, mint általában. Ha bárki hozzád ér hagyod. Nem ellenkezel, nem taszítod el, hanem hagyod neki. – elkerekednek a szemei, de folytatom – Szobára nem mész senkivel, ha valaki azt akarja odajössz hozzám és kész. Bármit kérek, azonnal megteszed és bármi is történek, nem futsz el, nem is reagálsz. Világos?

Rémült kis tekintet, de ma rá sem vonatkoznak különb szabályok, mint egy közönséges ágymelegítõre. Megmondta, most azt kapja amit kiérdemelt magnak a hálátlanságával.

Kiszállok és bemegyek a nagy épültbe, négy testõr kíséretében, ahogy szokás. Odabent egy hosszú asztalnál a tizenegy yakuza vezér foglal helyett, saké-val a kezükben.

- Sonozaki-sama! – állnak fel egyszerre és mélyen meghajolnak, míg közelebb nem lépek.

- Te menj oda és várj, míg nem szólok. – súgom Kounak, és a vörös kanapé felé intek amin egy pórázt viselõ fekete hajú fiú ül. Pusztán egy rövid kis bõrnadrág takarja. Csinos, finom falat.

- Üljetek le! – adok engedélyt, majd helyet foglalok az asztalfõn és töltenek saké-t. Megisszuk, utána pedig elõveszem az aktatáskám. – Van néhány dolog, amik érintik a yakuza költségvetését és ezt meg kell beszélnünk. Van valaki, akinek mondandója van?

Körbenézek közöttük, majd az egyik ember feláll. Na, most jönnek azok a bizonyos bérgyilkos problémák…

Megbeszélünk mindent, aztán beszámolok az új üzleti tervekrõl amik az adott területeket érintik. Természetesen nekik csak jó, ha elõnyös megállapodásokat kötök, mert a nyereségbõl nekik is jut.

- Akkor, most hogy lezártuk az üzletet, jöhetnek a lányaim és a fiaim. – vigyorog Junan, a bordély vezetõje.

Tapsol egyet mire elõjönne a szépen felöltöztetett prostik. Nekem nincs rájuk szükségem, inkább magamhoz intem Kou.

- Tölts egy kis saké-t!

Egy hagyományosnak mondható japán zene szól, vidám dallam amire a lerészegedõ férfiak még táncolni is fognak. Én sosem innék többet a kelleténél, ha õk vesznek körül. Jobb ébernek maradni.

Játszani viszont szabad.

Belül gonosz mosolyra húzom az ajkaim, majd Kou sötétbarna ingéhez nyúlok és kipattintok egy gombot. Ezt még észre sem veszi, de a következõnél már hozzáérek a bõréhez és ám kapja a tekintetét. Nem mondok semmit csak fogva tartom a tekintetét, figyelem ahogy lassan félelem kúszik a megrökönyödöttség helyébe.

Miért is ne? Szépen mutatna úgy, mint az a pet. Csupán egy kis bõrnadrágba, ami alig takarja a fenekét.

Lesimítom a válláról az inget, közelebb hajolva beszívom az érzéki illatát, a bõre saját aromáját, ami keveredik a jázminnal. Ilyenkor mindig elmondom, hogy milyen finom illata van, de most nem mondom ki. A nadrágja gombjához nyúlok, pedzegetni kezdem az ujjaimmal, majd mikor ki akarom bújtatni a lyukból a csuklómra fog.

- Mi a gond kiscica? Nem akarod, hogy más is lásson? – kérdem érdektelenül a szemébe nézve, mire sápadtan megrázza a fejét. – Pedig fognak. – mosolygok rá elégedetten az arcát látva. – Jól megnézted azt a fiút, aki mellett ültél? Nos, õ egy igazi pet. Tényleg úgy van tartva, mint egy kisállat, még nyakörvet is kell hordania és a gazdája pórázon vezeti maga mellett.

Oldalra sandít, ahol még mindig ott ül az a fiú, de már a gazdája társaságában.

- Szerinted te is olyan vagy? – kár, hogy nem tud beszélni. Most igazán kíváncsi lennék a véleményére.

Kou fényévekre van egy pet szintjétõl. Lehúzom a cipzárját is, éppen utasítanám, hogy álljon fel, de társaságunk akadt.

- Sonozaki-sama, milyen szépséget talált magának. – hízeleg Masashi, aki gondoskodik arról, hogy mindig legyen elég prostituált Tokióban.

- Masashi, ha jól látom bõvült a kínálatod. – egy hûvös mosollyal a kanapén helyet foglaló petre bökök, úgy tudtam ilyesmivel nem kereskedik.

- Óh, örülök, hogy felfigyeltél rá. Két hete vettem egy aukción, csakis azért, hogy neked kedveskedjek vele. – vigyorog számítón.

Mint sokan, akik újonnan kerülnek magasra, ahogy õ is – még csak két hónapja kapott vezetõi beosztást – gyakran azt hiszik, akkor juthatnak nagyobb haszonhoz, ha a kedvemre tesznek.

- Kitettél magadért, igazán gyönyörû fiú. – a márványos bõr, és a hosszú fekete haj, itt szinte klasszikus szépségnek számít. Nincs benne semmi különleges, egyszerûen csak gyönyörû. De nem szebb Kounál, mert õ sok tekintetben különleges. Viszont most haragszom rá és még unatkozok is. – Mi lenne, ha csatlakozna hozzánk?

Masashi persze rögtön int a fiúnak, hogy jöjjön ide és rögtön meg is teszi. A mellkasán és a nyakán nem látok nyomokat, vagyis vagy tényleg nekem tartogatta és nem nyúlt hozzá, vagy csak régen történt.

- Fordulj meg és húzd elõre a hajad! – utasítom egy elégedett mosollyal, majd érdeklõdve pillantok végig rajta. Tökéletes szépség. Megtartanám, de az a baj, hogy az elõzõ ágyasom is hasonló volt. Nem jelentene semmi újdonságot és tulajdonképpen nem is akarok mást az ágyamba, csak a mellettem ülõ szépséget, aki jelenleg mereven gubbaszt, kissé összehúzva magát. Zavarja, hogy félmeztelenül nézik. Masashi pedig felfalná a szemeivel, ha tehetné.

- Hogy hívnak?

- Han.

Egyszerû név. Valószínûleg kapta. – Ülj ide Han.

Egy kis játék nem lesz ellenemre. Kouhoz most nincs kedvem. Még mindig kívánom, de ha haragszom rá, akkor semmi kedvem hozzáérni, fõleg ha csak húzódozna. Azzal még inkább feldühítene.

A szép kis pet az ölembe ül, illedelmesen lesütött szemekkel. Szépen betanították. Végigsimítok a hátán, le a csípõjéig… finom bõre van. Sajnos túl sok parfümöt locsoltak rá és elveszi a saját illatát.

- Sonozaki-sama, megengedi nekem, hogy körbevezessem a kedvencét, és… esetleg mutassak neki néhány dolgot?

A behízelgõ mosolya, és a hangja az ami kiszakít a gondolataimból.

- Körbevezetné? – hát persze. Csak hozzá akar érni.

Koura emelem a tekintetem, aki ijedten néz rám, nem hajlandó a fiúra pillantani, csakis egyenesen rám. Nem szereti ha hozzáérnek, azt sem ha én simogatom… ha megtapasztalja milyen érzés mikor tényleg csak egy ágymelegítõ, akkor visszakapom az engedelmes, mosolygós és bújós kiscicát?

- Miért is ne… - szólalok meg egy perc gondolkodás után - … Kou még nyilván nem járt bordélyban, igaz szépségem? – rámosolygok, figyelmen kívül hagyom a rémült tekintetét, majd megsimítom a fenekét. – Állj fel és menj szépen az úrral. Óh és Masashi… Kou néma.

Kuncogni kezd a szavaimon, majd átkarolja a derekát és magához rántja. Megszorítom a kicsi pet csípõjét, hogy ne lõjem le rögtön a férfit, aki a tulajdonomhoz ér, de visszafogom magam.

Én tettem ezt, és nem is másítom meg a döntésem. Tanulja meg értékelni a helyzetét és akkor nem kell elviselnie más férfi kezeit az enyémen kívül.

Kérlelõ tekintettel visszapillant rám, az arca fal fehér. Helyes.

Visszahajolok Han-hoz, nem nézek többé Kou felé és próbálom más felé terelni a gondolataim fonalát, de nem megy. Folyton a lépcsõ felé pillantok ahol eltûntek, holott tudom hogy még nem jön vissza. Megparancsoltam neki, hogy ne ellenkezzen az érintések ellen, de nem többet. Annak ellenére, hogy Masashi új az ilyen gyûléseken, nyilván tájékoztatták már, hogy az ojabun nem szereti, sõt büntetni, ha az engedélye nélkül, vagy annak ellenére a szeretõihez érnek. Tulajdonképpen eddig még egy unott ágymelegítõt sem engedtem át senkinek. Persze azt nem hagynám, hogy más megdugja az én kiscicám, mert akkor meghalna az illetõ. Az az arca csak az enyém.

Hogy eltereljem a figyelmem Han ajkaira hajolok és lassan megcsókolom, most nem szenvedélybõl, hanem inkább unalomûzés és szórakozás a cél. Szakértõen viszonozza, még simogat is közben. Tényleg betanították.

Sokkal izgalmasabb Kouval, mert sosem tudhatnom, mitõl milyen reakciót válthatok ki…

Telnek a percek, közben beszélgetésbe elegyedek az egyik legmegbízhatóbb emberemmel. Elkapták a tolvajt is, tehát a hangulatom javult valamicskét, de egyre gyakrabban pillantok a lépcsõ felé.

Mikor legközelebb az órára nézek, már majdnem huszonöt perc eltelt mióta elmentek. Hant leültettem magam mellé, pár csókot váltottunk csupán, de máshoz nem volt kedvem. Kou ízét akarom érezni a számban, a gyönyört látni az arcán, majd a kielégül mosolyát.

A beszélgetés, abban a perben megszûnik létezni mikor egy éles sikoltás hasít végig a házon. A hallottakra az emberek kuncogni vagy vigyorogni kezdenek, de nekem a legkevésbé sem mulatságos, hiszen felismertem a hangot.

- Majd késõbb folytatjuk. – vetem oda a drogszállítónak, majd nagy léptekkel indulok meg az emelet felé.

Mosolyogva pancsolom a majdnem olajosan illatos vizet, amikor oldalra nyúl a samponért és nekiáll átmosni a haját. Kuncogva térdelek fel, elhúzva a lábaim a derekától túrok a habos hajtincsek közé, lassan masszírozva a fejbõrét. Tetszik ez a kis játék.

- Ne menjen a szemembe, azt nem szeretem – figyelmeztet. Ez természetes… a végén kimászhatok a kádból, figyelem a kiázott ujjbegyeimet. Elkapva a derekam húz magához és megcsókol. – Menj a szobádba és öltözz fel, ma csak este megyünk el.

Biccentek és összehúzom magamon a fürdõköpenyt, kifelé sietek, hiszen reggelire el kell készülnöm és még fogat is akarok mosni… de miért megyünk el este?

- Kou! – szól utánam. – A ruháid… nézd át õket és amik nem kényelmesek, dobd ki.

Meglepve kerekednek el a szemeim. Komolyan? Nem kell többet kandiscukornak öltöznöm, ha nem akarok? Boldog mosollyal sietek vissza és felhajolva nyomok egy puha, leheletnyi csókot az ajkaira. Köszönöm…

Boldogan sietek a szobámba és elõveszek egy kimonót. Ha ma egész nap itthon leszünk, kivéve az estét, akkor ilyet kell felvennem, ahogy mondta. Fájdalmasan mozgatom meg a vállam; hiányzik a rendszeres testmozgás, hogy minden nap táncolni mentünk akár órákon át… Kiválogatom a szebbnél szebb ruhák közül az egyik szép vöröset és átkötöm magamon az obit, épp kiszedem a hajam a nyakamból, miközben szemrevételezem a ruhákat. Remélem nem tényleg ki akarja dobni, elég lenne odaadni valahova, akiknek szüksége van rá, nem kellene ilyet pazarolni…

Hamar kiszedem a stócból az összes cukorkaszínt. A halmot az ágyra teszem, amikor Ranmaru benyit. Felé fordulva hajolok meg, lesütve a szemeim is.

- Igazán érzéki látvány vagy vörösben – túr a hajamba és magához húzva csókol meg, én pedig boldog nyikkanással karolom át a nyakát és viszonzom. Bár elpirulok még mindig az ilyen bókoktól, valahol örülök és elégedett vagyok, hogy ilyen hatást váltok ki belõle. – Ezek? – néz a ruhákra, miközben még a derekam markolja. – Ezt már mondtad, hogy a tegnapi öltözette mi a problémád, de ez a fekete ing miért van itt? – ránt ki egyet a kupacból.
Emlékszem arra a ruhára, egyszer próbáltam fel, amikor decensebben akartam kinézni, hátha… de elborzadtam, amikor hiába a fekete anyag, mintha semmi se lett volna rajtam. Vörösen kapom elõ a füzetet, lekörmölve.

„felpróbáltam, de az anyaga valahogy teljesen áttetszõ. Mindent látni a felsõtestembõl”

- Tényleg? Ez érdekesen hangzik – vigyorodik el elolvasva a lapokat. – Ezt az egyet nem dobhatod ki, majd csak nekem veszed fel, ha itthon vagyunk, hogy csak nekem mutogasd a szexi tested. – cirógatja végig a derekam – Így megfelel?

Bólintok, mi mást lehetne…

- Akkor menjünk reggelizni.

Imádok kint ülni, imádom a tájat, az egész annyira tökéletes kompozíció… oda se figyelve csipegetem az édes kalácsot, és imádom, nem tudom hogy keverik ezt a kakaót vagy mibõl de valami isteni finom és habos… krémes az egész és mégis… jaj, bele tudnék fulladni.

- Úgy tûnik, a szex meghozta az étvágyad – hallom a hangját, én pedig abban a pillanatban félrenyelek pár morzsát. Jókedvûen, hangulatosan vigyorog, végre tudunk „beszélgetni” olyan dolgokról is, amelyek normálisak, hétköznapiak… bár a szokásai nagy részét már kiismertem, azért pár kedvencét is szerettem volna megtudni.

- Este nyolckor megyünk az egyik újabb klubbomba… igaz is, az a hely, ahol te is felléptél.

Ennyit a reggeli jókedvrõl. Eszembe jut, hogy akkor milyen volt, ott voltak a barátaim… annyira hiányoznak…

„De az igazgató megláthat”

- És?

„Ismer engem”

Én festettem a falat napokig, én jártam a nyakára a fellépéssel, egyértelmûen megjegyezhette az arcom.

- Jól meg van fizetve azért, hogy eltekintsen olyasmi fölött, amit nem kell meglátnia – közli tényszerûen, lapot az újságban. Elszomorodva, kedvetlenül kavargatom az édes kakaót. És ha ott lesznek a barátaim, hátha… - Ha bárki ismerõset látsz, egyszerûen ne figyelj rájuk, de a hátsó részlegen ilyen nem fordulhat elõ.

Szóval ha meglátok valakit, akihez oda szeretnék menni, felejtsem csak el. Elkenõdve biccentek.
- Már nem kérsz többet? – néz rám, ahogy kedvetlenül morzsolgatom a reggelit. Nem. Elvette az étvágyam. Olyan, mint egy szeszélyes nõ, aki nagyon-nagyon rosszindulatú. És menstruál. És kangörcsös. Folyton. – Rendben. És még valami – felpillantok rá – Mostantól nem muszáj állandóan a szobádban tartózkodnod, a házban szabad bejárásod van, de ki nem jöhetsz, csak velem együtt! – figyelmeztet, de felcsillan a szemem. Mondtam, abszolúte kiismerhetetlen. De ez szuper, nem kell egyedül ülnöm, bezárva…

„Úszni is mehetek?”

- Semmi akadálya – int – Bár… ha odamész, vidd magaddal az egyik testõrt. Amilyen mutatványokat csinálsz, jobb, ha van ott valaki, mielõtt kitöröd a nyakad.

Elpirulva sütöm le a szemem és babrálom a csészém szélét.

- Mássz ide – szólal meg ismét. Engedelmesen dõlök oldalra, féloldalasan a combjaira ülve, a nyakába kapaszkodom, de látszólag nem jól tettem – Úgy, ahogy szoktál – duruzsolja a fülembe forró lélegzettel, nekem pedig a nyakamig csorog a vörös zavar. Ezt soha nem fogom megszokni. Engedelmesen lazítok a kimonó szárán és átdobom a lábam a másik oldalra, a combja végénél, majdnem a térdénél ülök. – Jobb is ha szeretsz úszni, hogy ezek a formás combok ilyenek maradjanak – futtatja végig hosszú ujjait a lábaimon, egészen addig, amíg az anyag engedi. Átkarolva a vállát szorítom az arcom a nyakához, beszívva a parfüm illatát. – Vettél alsót a kimonó alá? – kérdezi hirtelen, nekem pedig megáll a szívverésem egy pillanatra és bátortalanul biccentek, összeszorított szemmel, az ajkamba harapva. – Akkor menjünk be, most dolgom van – paskolja meg a fenekem, én pedig engedelmesen lesiklok róla, és utána sietek. Mellette lépkedek, miközben helyrerázom a ruházatom és magyaráz.

- A házban a medencén kívül van edzõterem és könyvtár, a nappaliban pedig találsz mindenféle filmet. Ha valamit nem találsz, Takashi majd segít. A dolgozószobámban leszek – mondja, majd elfordul a dolgozó felé, engem otthagyva a kanyarban. Kicsit tétován, tanácstanul nézek utána, az ajkam rágva.
Eddig mindig mellette kellett lennem, mindig megmondta, mit csináljak, most meg…

Azt csinálok, amit akarok?

A barátaimat akarom. Táncolni akarok, festeni velük, kimenni a városba csak egy sütire. Dolgozni. Új embereket.
Körülnézek ebben a luxusbörtönben, ami a szadista börtönõr ellenére, sõt, most nélküle még üresebb és magányosabb.

Úszni fogok.

xXx

Nem is tudom mennyi ideje rovom a köröket, már ég és zsibbad mindenem, de nem engedem magamnak a lankadást, hogy lassítsak a gyorsúszás tempóján. A hajam a fejemre tapad, a szemüvegen át csak az irányt lövöm be.

Amikor már remegõ kézzel alig bírom kitolni magam a vízbõl, sóhajtva dõlök el a csempén. Tuti nem lesz nyugodt este vagy akár délután, ez legalább kicsit megacéloz és feszesebbnek tûnik tõle az izomzatom… Sóhajtva dörgölöm meg az arcom. Muszáj, hogy Ranmaru elégedett legyen…

Elmegyek letusolni, a hajam dörgölve.
Nem bírom egyedül, túl sokat kattogok… alaposan lemosakodok a klórtól és visszavéve a vörös kimonót keresem elõ a múltkori könyvem, amikor Takashi-sama bekopog, majd belép. Meglepve állok fel, nem szokott csak így bejönni…

- Elnézést, hogy zavarom – mosolyog – De Sonozaki-sama elég… feldúlt.

Elcsodálkozva biccentem oldalra a fejem, leveszem a szemüvegem. Ha nem muszáj, nem hordom a kontaktlencsét, néha nincs rá szükségem, de itt elég a szemüveg. És? Hívat?

- Szerintem remek ötlet lenne, ha felkeresné és… mellette lenne ilyenkor. Kifizetõdõbb lenne mindenki számára, ha nem lovallja bele magát túlzottan a gondokba – mosolyog. Meglepve kerekednek el a szemeim. Menjek oda egy ideggombóc ojabunhoz, hogy rajtam vezesse le az idegességét?? – A társasága mindig jó hatással van Sonozaki-samára… szerintem jót tenne neki – mosolyog.
Jó hatással vagyok rá? Biccentek és rendbe szedve magam megyek utána, ahogy felvezet a dolgozóhoz. Már idáig hallom az ordítást, pedig valószínûleg csak telefonál… óvatosan bekopog, de pár pillanat múlva benyitok és sápadtan nézek rá. Kidagadt egy ér a nyakán, te jó ég. Csak nyugalom. Megérzi, ha te is ideges vagy. Int, hogy jöjjek be, majd kis híján felborítja a székét.

- Még egy ilyen ne forduljon elõ, világos?! Csak ne esküdözz nekem, majd ha végre a kezeid közt lesz az a nyomorult tolvaj, akkor szólj! – tajtékzik. Lassan sétálok oda meztelen talpakkal, óvatosan mozogva, nehogy ezzel is feldühítsem. Még legalább az aszta köztünk van. – Addig ne is told elém a képed, míg el nem kaptad, különben mehetsz vissza piti bûnözõnek, megértetted?!

Csapkod, ledobja a telefont és ingerülten hátraveti magát a székbe. Csendesen pillantok rá, miközben a homlokát dörgöli.

- Mit akarsz? – mordul rám. – Ne reszkess már ott a fenébe is, hanem bökd ki vagy írd le, hogy mit akarsz, most!

Nagyon kész van idegileg. Ennyire felbosszantotta magát? Ijesztõ… összeszoruló torokkal lépek közelebb hozzá, megkerülve a masszív asztalt és gyengéden a vállára teszem a kezem, megszorítva a nyaka alatti feszült izomcsomót. Gyengéden felsimítom az ujjaim a nyakára, figyelmen kívül hagyva a kérdéseit is. Hallom, ahogy lassan kiengedi a feszült levegõt, nagyot sóhajt és halk morgással hátraejti a fejét. Gyengéden gyúrom meg a nyakát, finoman simítva a halántékát és a homlokát. Nem, ez így nem jó… az ajkamra harapok és elengedem, mire mindjárt harapósan rám mordul, de elé tartom a füzetet.

„Sonozaki-sama, levenné esetleg a zakót és az inget? Úgy jobban látom, hogy mit csinálok”

- Tegnap még azt is utáltad, ha hozzád érek, ma meg már le akarsz vetkõztetni? – jegyzi meg gúnyosan de csak sápadtan lehajtom a fejem. Csak segíteni akarok… de meglátva a tetoválást a hátán összeszorul a szívem. Ez fantasztikus, és ahogy az izmaihoz illeszkedik…

„Könnyebben menne, ha lefeküdne. Lehet?”

- Elõször le akarsz vetkõztetni, most meg ágyba csábítasz? Ugye tudod, mi lesz ebbõl? – Keresi a tekintetem, de vörösen elfordulok, letéve a füzetet, amikor mogorván, bosszús morgással leveti magát és elnyúlik a hasán, óvatosan megfogom a csuklóját. Elkapom a jeges szürke pillantását. majdnem elkapom a kezem, még így is megremegek. Nem biztos, hogy ez jó ötlet, ha valamit nem jól csinálok, nagyon meg fog büntetni… de nyelek egyet és finoman az oldala mellé húzom a kezeit, majd mivel az ágy széles és nem erre van kitalálva, nincs más lehetõségem, minthogy a fenekéhez üljek.

Kizárja az agyam a szituációt, mint mindig, csak a feladatra figyel. Koncentrálok, a szívverésem lelassul, nem hibázok. Az ujjbegyeim gyengéden végighúzom a hátán, most figyelmen kívül hagyva a tetkókat, inkább az alatta levõ tartalomra összpontosítok, és szinte ég az ujjbegyem, amikor görcsöt érzek.

Könnyedén tapintom ki elõször a legnagyobb csomókat és felforrósítva a tenyerem gyúrom szét, ha kell, mozgatom a kezét és könnyebben hozzáférek mindenhez, szinte fizikailag érezhetõ, ahogy lassan leereszt a benne levõ méregbuborék. Semmire sem figyelek, csak hogy az alattam fekvõ testnek a lehetõ legjobb legyen, számára ismeretlen pontokon nyomom meg és masszírozom a hüvelykujjammal, végig a gerince mentén, néha hangos roppanással csúsznak vissza a terhelt csigolyák a helyükre. Jólesõen nyög fel, elégedetten morogva.

- Elég lesz, kicsikém, engedj felülni – rezzent ki ebbõl a katatón állapotból, én pedig szinte ijedten kapom el a kezeim, mintha megégetett vagy ráütött volna és leszállok róla, a sarkaimra ülve az ágyon. – Ezt hol tanultad? – néz rám meglepetten, megmozgatva a vállát. Sokkal könnyebben forog neki, fájdalom és húzódás nélkül, mindene.

„Masszázsoktató dvd-rõl. A táncpróbákon gyakran meghúzódott valakinek valamije és így tudok rajtuk segíteni”

- Nagyon jó volt kicsikém, egészen ellazított – bazsalyog elégedetten. Boldog pírral mosolygok rá, örülök, õszintén és boldogan, hogy segíthettem és hogy jobb a kedve. – Csak kicsit túl sokat mocorogtál, és emiatt lett egy kis probléma – kapja el a csuklóm, a füzetet a földre löki. Elsápadva nézek rá, a tenyerem az ágyékára szorítja. – Mit teszünk ez ügyben, hm…? – hajol le hozzám egy éhes vadállat mosolyával. – Finom illatod van… mássz vissza az ágyra, de a kimonót ne vedd le – utasít.

Beljebb ülök, vörös arccal és félresütött szemmel, a szívem a torkomban dobog ismét. Nyugodtan áll félpucéran az ágy mellett, figyelve és közben dirigál, hogy mit hogyan csináljak, hogy üljek le, hogy lazítsam meg a ruházatot, én pedig ráhangolódva a jó kedvére mosolygok bele az öltöztetõs játékba. Ha ilyen kedvvel esik nekem, az még nekem is jó – a zavaron kívül, amit érzek. Magamnak nem fogok hazudni.

Meg kell játszanom a csábítót, hát akkor eljátszom, amit csak akar.
Kizökkent a pózból, ahogy az ágyra mászik, lassan fölém, én pedig úgy dõlök el, tükrözve a mozdulatait, és lassan simítva végig a lábamon, be a kimonó szegélye alá, lassan, mintha valami ínyenc édesség lennék, hámoz ki az alsómból, én pedig még inkább elvörösödök.

- Na, mit csináljunk ma ezzel a kívánatos testtel? – mászik fölém, teljesen csapdába ejtve, ahogy eldõlök az ágyon és megrebbenve pislogok fel rá.

xXx

Elgondolkodva ülök mellette, de a levegõ könnyebb és nyugodtabb. Az egész délután… kissé nehezen ülök, akárhogy is nézem és helyezkedek, de próbálom tartani a maradék méltóságom ezekben a pillanatokban is. Nem mondom, hogy nem élveztem, mert nem lenne igaz… az én kéjes kínzásom összekötötte azzal a tanítással, hogy megmutassa, mit hogy kell csinálnom, hogy Õ élvezze; nagyon is tudom, észrevettem, nem vagyok hülye. Nem panaszkodásképp, elvégre én csak kurvának vagyok tartva, hiába minden prioritás. Kisállat vagyok, egy pet.

De ami jó, akármilyen furcsa, bizarr és kifacsar – a jó dolgoknak örülni kell, hát örülök. Ha simogat, ha mosolyog, ha kedves velem a maga módján. Nem bántott, nem büntetett, nem alázott meg szavakkal sem, érzem ha annak szánja, de ezen a délután nem volt olyan. Hát örülök és talán boldog is vagyok. Fura, kifacsart és bizarr módon.

- Maradj mellettem, ne kószálj el – cirógat meg, miközben kiszállunk az autóból. Biccentek, belesimítva az arcom a tenyerébe. Jólesnek ezek az érintések. Szorosan mellette maradok, az egész olyan mint valami rossz amerikai maffiafilmben a bûnbarlangok Zs-kategóriás leképzése. Körül se merek nézni, mereven elõre szegem a tekintetem és kihúzom magam, Kígyó úr mellett maradva. Hátravezet egy szobába, én pedig kicsit idegesen körülnézek. Nem értem, miért vagyunk itt, nem tárgyal vagy valami? Miért ebbe a szobába hozott?

Rettegve szorul össze a gyomrom, hogy… csak nem akar odaadni valaki… másnak?

- Tetszik? – kérdezi, ahogy körbefutnak a szemeim. Biccentek, meglepõdök mikor átkarol és lassan, mélyen megcsókol. Természetesen viszonzom, de még mindig nem értem… kopognak, én pedig szinte falfehérre sápadok, amikor a félelem beleeszi magát a tagjaimba. Remélem, kérlek, könyörgöm ne az legyen, amire gondolok…

És belép egy fiatal, szép lány, halvány, udvariasan üveges mosollyal. Értetlenül hökkenek meg.

- Mi a véleményed róla? Nézd meg az arcát. Csinos vagy sem?

Zavartan pillantok rá, aztán fel Kígyó úrra. Persze hogy csinos, gyönyörû szimmetrikus arca van, hatalmas, sötét szemei és elõnyösen van kifestve, kihangsúlyozva az ajkait. Szép. Öregíti magát… de fiatal.

- Csinos? Akkor jó – néz rám, mikor biccentek. – mert Yukio ma a tied.

Lassan gúvadnak ki a szemeim. Hogy tessék?

- Ne félj, kiscicám, Yukio tizenhét éves, mint te, de érti a dolgát. – Erre most sértõdjek meg, hogy én nem?! – Õ a jutalmad azért, mert olyan ügyes voltál tegnap. Azt mondtad, még nem szexeltél nõvel. Most megengedem hogy hozzáérj: dugd meg, próbálj ki vele, amit akarsz. Másfél óra múlva visszajövök, azt hiszem, annyi elég lesz.

Megdöbbenve hápogok, elképedve. Ezt még õ sem gondolhatja komolyan…

- Oh, tényleg, ez is a tied. Ugye tudod hogy kell használni? – nyom a kezemben egy kis kocka alakú dolgot, én pedig lesápadva nézek a tenyeremre. Egy óvszer. Szinte érzem, hogy lesüllyed a gyomrom, megáll velem a világ egy döbbent percre. Érzem még a puszit a számon, aztán mond valamit, kifelé indulva.

Meghökkenve meredek rá, amikor kimegy és mielõtt becsukódna az ajtó, utána nyújtom a kezem. Ne már… komolyan? Ezt õ most teljesen komolyan gondolja? Egy döbbent hang csúszik ki az ajkaim közül, ahogy leeresztem a kezem. Ez marhaság… ezt nem hiszem el. A másik kezemben szorítom az óvszert és amikor a lány megmoccan, ijedten nézek rá.

Szó se lehet róla, hogy én lefeküdjek egy… nem. Szegény… annyi éves mint én, és már régóta csinálja… szegény.

- Na…? – mosolyog és megsimítja az arcom, de én elkapom a kezét és finom mosollyal elveszem. Nem, sajnálom, de nem. Én tényleg… nem így képzelném el és… nem akarom. Ennyi. – Ez most komoly? – képed el rám nézve, én pedig sápadtan nézek rá – Meleg vagy?
Ijedten rázom meg a fejem. Nem, dehogy csak… belegondolok kicsit összeszoruló torokkal. Csak az ojabun kefélget úton-útfélen. Én meg az utóbbi idõben jobban élvezem, mint kellene.
Mint a legutóbb, szabályosan… legyek már õszinte legalább magamhoz, rohadtul élveztem azt a kis játékot a kimonóban… kacér volt, játékos.
Alig vagyok mellette, de már úgy viselkedek, mint valami rossz ribanc… megsemmisülve rogyok le az ágy szélére.

És ez? Miért gondolta egyáltalán, hogy ez jutalom? Meglepetés, az, de egyáltalán nem a jó értelemben!

- Minden rendben? – ül le mellém szegény lány, én pedig megrebbenek a hangjára és lassan megrázom a fejem. Elõveszem a füzetem és a meglepett pillantását figyelve leírok valamit. Meglepve kerekednek el a szemei, miközben rám néz.

Nos, Sonozaki-sama azt mondta, azt csinálok vele, amit akarok.

xXx

Talán több, mint másfél óra is eltelt, nem figyeltük. Kellemesen eltöltöttük az idõt, Yukio nagyon kedves, bár kicsit furcsállotta… Mesélt, hogy hogy jutott ide. Ami fizetést itt kap, hazaadja… önszántából van itt. Pincérkedik, de ha egy kliens többet akar, gond nélkül elmegy, az hatalmas plusz jattot jelent, amivel ki tudja segíteni a családját… nem mellesleg nem szégyelli, élvezi is. Biccentek, hogy akkor végül is rendben van, ha õ elégedett… Hallom kintrõl a hangokat, felállok, Õ pedig felül és összehúzza a vállán a könnyû köntöst. Felállok és összecsukom a kis füzetem és elteszem a zakóm belsõ zsebébe.

Ahogy kinyílik az ajtó, Ranmaru lép be, kissé komorabb pillantással, ami még inkább sötétedik, ahogy megpillantja, hogy mind a ketten öltözködünk.

- Indulunk – morog, valami villan a szemében, miközben fel lépek. Csak nézi szegény lányt, gyilkos pillantással, én pedig ahogy kisétálok mellette, megsimítom a mellkasát és megigazítva a gallérját érezhetõen visszacsúsztatom az ezüst csomagocskát a zsebébe. Rámosolygok és kisétálok mellette.
Az az arc, az a meghökkenés, ahogy utánam néz… Kimegyünk, vissza, az autóhoz. Mielõtt kilépnék a szórakozóhelyrõl, egy fájdalmas pillantást vetek vissza: az embertömeg fején át a hatalmas, aprólékos munkára, arra a freskóra, amit én csináltam. Ez volt az utolsó, szabadon készített munkám… megfordulok és önként, még a figyelmezetés elõtt Ranmaru után futok, beülök mellé az autóba.

- Mi volt ez az egész? – kérdezi, de nem néz rám. A hangja furcsa, nem tudom hová tenni. Nem mondanám mérgesnek, bár bosszús, mintha meg lenne zavarodva. Elõkapom a füzetet, hajtok egy teljesen üres lapra.

„Nem sikerült mindent elintézni? Bosszúsnak tûnik, Sonozaki-sama”

- Nem feküdtél le a lánnyal, igaz? – néz rám, figyelmen kívül hagyva a kérdésem. Halványan, kedvesen rámosolygok és megrázom a fejem. Természetesen nem.
Valahogy olyan érzésem van, hogy Sonozaki-sama nem tudja teljesen racionálni, hogy mit is érez sok tekintetben, és rosszul fejezi ki… kivéve a dühöt és az elégedetlenséget. Így nevelték. De próbálkozik! – Akkor? Mi volt ez az egész?!

„Azt mondta, azt csinálok, amit akarok” – írom, és visszahajtok a füzetben. Megmutatom a rajzot, az egyik gyönyörûen kidolgozottat a lányról, és a megannyi skiccet ahogy nevet, hátratúrja a haját… olyan arcok, amelyek inkább illenek egy boldog, fiatal tinédzserlányhoz, mint egy kurtizánhoz. Mosolyog, szélesen, boldogan.

- És te… rajzoltál? – néz rám, az arcán a totális, felfoghatatlan értetlenség. Boldogan rámosolygok, becsukva a füzetet és hátradõlve kinézek az ablakon.

xXx

Este persze nem volt olyan egyszerû, sõt… nem sokkal azután, hogy hazaértünk, kihagyva a vacsorát küldött fel a szobájába, de õ csak jóval késõbb érkezett meg. Az arca… olyan kiismerhetetlen.

Valami baj lehet?

Semmit se mondva döntött le az ágyra, nem figyelt az arcomra, hogyha megsimítottam, birtokló volt, lefogta a kezeim… a délutáni hangulatnak nyoma sem volt. Harapott, húzott és markolt, ismét éreztem azt a metszõ, hideg fájdalmat és az utána levõ megalázottság érzését, amelyet már kezdtem eltemetni, de ezek után… nem tudom, mit gondoljak. Aggódva öltöztem vissza, majd visszaküldött a szobámba.

Idegesen rágom az ajkaim, miközben letusolok és eldõlök az ágyon. A falon levõ órára pillantok; lassan éjfél. Lassan Az a nap lesz.

Figyelem, ahogy a mutató átbillen és elkezdõdik az új nap. Felvéve a füzetet nyitok új oldalt és egy ceruzával firkálgatok, szisszenve feljebb húzva a lábaim. Oda se nézve húzom a csíkokat, de az agyam pörög. Azt hittem, van némi reményem, hogy jó is lehet az egész végkifejlete. De nem… mintha… nem, csak túlpörgök. Nem. Biztos minden rendben.
Elgondolkodva hunyom le a szemem. Csak akkor csinálja… hátulról, ha nem akarja látni az arcom. Ha nem akarja látni, hogy szenvedek, amikor így csinálja, akkor fáj. telesikíthatom a párnát, hánykolódni nem merek, csak nyelem a könnyeim és a hangjaim, megint, mint a legelején. Nem értem, mit rontottam el?

Jaj, csak legyen minden rendben…

xXx

Így is térek magamhoz, eldõlve az ágyon, takaró nélkül, a kezemben még a füzet. Kinyílt szemmel meredek a plafonra, óvatosan mozdulva. Fájok…

Tényleg. Ma van.
Ma van a születésnapom.

Az otthonban ilyenkor minden ment tovább rendesen, de este jó volt. A gyerekek közösen sütöttek valami finomat, néha torta formája is volt, együtt ettük meg, filmet néztünk… Késõbb kimentem a barátaimmal, vagy a csapat megünnepelte. De nem ez volt a lényeg, hanem hogy emlékeztek rá, volt kivel együtt töltenem, akiknek fontos vagyok.

Sok fotó készült olyankor, majomkodtunk, jó volt… összecsukom a füzetet egy futó pillantást vetve a skiccre.
Pár alak széles, boldog mosollyal átkarolja egymás vállát, a fejükön a csúcsos sipka, elõttük egy torta, pár gyertyával. Sóhajtva készülök, magamra és a vállamon levõ lila és harapott sebekre nézve, megmosom az arcom.

Boldog szülinapot, Kou. Isten éltessen.

XxX

Reggelihez vékony bézs vászonnadrágot vettem fel, fehér inggel, csendesen és a szokásosnál is kevesebbet csipegetve az egyik mézes kalácsból. Ranmaru a megszokottnál is csendesebb… aggódom, hogy Kenichi csinált valamit, vagy az a furcsa másik…

Zörög az újságja, oldalra pillantok rá, és elõrébb hajolva nézem meg az egyik cikket és lelkesen hajolok elõre, picit elõre simítva hogy el tudjam olvasni.
A csapatom! Hát a múltkori fellépés után tényleg sikerült nekik, befutottak, fel fognak lépni és benne vannak az újságban!

Aztán hirtelen realizálom, hogy basszus. Felpillantok és picit elsápadva nézek Kígyó úrra, lassan visszaereszkedve a székre.

- Mi olyan egetverõen izgalmas? – csukja össze, megnézve a kérdéses cikket. Felnéz és lassan elmosolyodik. – Azt írja, ma este fellépnek egy versenyen…
A hangsúlyra meglepetten nézek rá, izgatottan. Menjünk el megnézni, kérlek, elmehetünk, kérlek, kérlek… lehet?
Szélesebben mosolyog az arckifejezésemen, összehajtva az újságot.
- Estére egy tárgyalásra megyek, szóval szépen öltözz fel. Valami szexisbe – csippenti meg az állam és durván megcsókol. Megsemmisülten hajtom le a fejem, biccentve, idegesen rágcsálva az ajkam.
Direkt csinálta. Valamiért büntetni akar, de mi rosszat tettem?
Meg akarom nézni a fiúkat. A többieket, a barátaimat. Csak egy pillanatra. A barátaimmal akarom tölteni a születésnapomat…

- Egy szót se akarok hallani errõl a marhaságról – néz rám, miközben feláll. – Megértetted?

Lehajtott fejjel biccentek. Õ távozik, én pedig ott maradok, remegõ kézzel babrálom a villát. Fogalmam sincs, mi rosszat tettem, amiért így viselkedik…

Sóhajtva dõlök hátra a széken, de meg is bánom, mert végigfut rajtam a tegnap esti fájdalom maradéka. Eltolom magamról a tányért, és lehunyva a szemem fojtom vissza makacsul a könnyeket, keresztbe fonva magamon a karjaim ölelem át magam, hogy megnyugodjak. Nem lesz semmi baj, semmi baj.

Visszavonulok a szobámba, figyelve a mozdulataimra, kímélve a meggyötört testem. Ma szóba se jöhet a mozgás, mint feszültség levezetés, ülni elég kényelmetlen, fekve mit tudnék csinálni? És közben szétvetnek a gondolatok, az aggodalom és a jeges félelem.

Marad a rajz, az egyszerû ceruza, hát leülök óvatosan, elbújva az ágy oldalánál pár párnával körbevéve magam, az ajtótól távol esõ helyen, pár pillanatig meredten nézem a lemeszelt falat. Alatta vannak a felhõim… a napsütés, a fény. Rajzolok a kis füzetembe, egy alakot, elmosódva, de csak mint torzóként dõl valaki vállára, aki hátulról karolja át a mellkasát, megtartva a széttépett fiút. Se keze, se lába, az arca fájdalmasan hanyatlik a nõ vállára, akinek fülig metszett szája torz mosolyba fordul, kivillannak a vértõl mocskos fogai, mégis gyengésen tartja a már-már halottat a karjai között, magához ölelve, mint valami törékeny kincset. A pucér teste átkarolja a szaténos anyag, amelyet fekete vérfoltok mocskolnak…

xXx

Ebédre nem jönnek értem, de nincs is étvágyam, rajzolok, majd átballagva a könyvtárba veszek le egy könyvet és az asztal alá mászok pár párnával, hasra fekszek és így olvasok. Nem tudom, találomra vettem le egyet, de kiderült, hogy egy viszonylag bibliográfia jellegû dolog a jakuzák családjának felépítésével és rövid, velõs történelem, a manuál és a how-to-make. Érdekes… figyelem a képeket, a tetoválások mintáit, a hozzájuk tartozó történeteket, és néha felpillantok az órára.

Lassan véget ér a szülinapom. Lassan eljön az idõ, amikor el kéne indulni, hogy idõben odaérjek a fellépésre, de csalódottan sóhajtva fordulok vissza a könyv felé.

Aztán elmúlik az idõ, keserûen hunyom le a szemeim, már a könyvre se tudok figyelni, a karjaimra hajtom a homlokom. Most kezdõdik a verseny. De ügyesek, biztos gyõznek.

Aztán véget ér.

Aztán Takashi-sama jön be, hogy a vacsora nemsokára tálalva van, nem ártana elkezdenek készülõdni. Visszatéve a holmikat ahogy találtam megyek ki mellette, mintegy megrogyva a keserûségtõl. Nem vártam hogy tudja, mikor van a születésnapom, vagy bármit. Nem várok tõle semmit, még a vezetéknevem sem tudja, szerintem… nem is tudom, miért bánt, fõleg a tegnapi után, mit vártam?

Letusolok gyorsan, rendberázom a hajam és egy sötét nadrágot veszek fel egy világos vászoninggel, rávéve egy szép, sötét mellényt, majd Takashi után lesietek. Engedelmesen hajolok meg, mikor belépek az étkezõbe, de nem nézek senkire, helyet foglalok. Már mindenki ott van, kivéve Kenichit. Tényleg, õt az utóbbi idõben nem láttam a házban.

Maka-sama és Kígyó úr beszélgetnek, én pedig csendesen, sápadtan csipegetek. Nincs étvágyam, inkább csak a teám iszom.

- Kou! – néz rám Sonozaki-sama, én pedig engedelmesen felé fordulok, mozdulatlan arccal. pedig tisztában vagyok vele, hogy bármennyire is pocsékul érzem magam, valószínûleg a ma esti program után még lesz dolgom. – Így akarsz jönni? – mér végig, én pedig zavartan nézek végig magamon. Egyszerû és elegáns, nem értem, mi a gond. Lassan vezeti végig rajtam a szemeit, én pedig lesütöm a pillantásom.

Nem tudom, mit rontottam el megint.

- Igazán jól nézel ki – dicsér meg Maka-sama, én pedig köszönetképpen meghajtom a fejem. Nagyon kedves.

- Túl egyszerû – mondja Kígyó úr.

- Nem kell mindent túlbonyolítani, Ranmaru – néz rá, finoman kortyolva a teájába. Meglepve nézek a nõre, aki rám mosolyog – Néha az apró dolgoknak van a legnagyobb jelentõsége és az egyszerû a szép.

Hálásan rámosolygok a nõre, jólesõ melegséggel a mellkasomban, de Ranmaru rám villantja jeges, szürke szemeit.

- Vacsora után öltözz át.

Megsemmisülten hajtom a fejem, biccentve. Már a teához sincs meg a szám íze.

Levegõ után kapkodva nézzük egymást, várom, hogy most mit fog csinálni. Legeltetném rajta a szemeim akár egész nap is, fõleg ha ilyen szégyentelenül gyönyörûen és kitárulkozva fekszik elõttem, de az ágyékomban feszülõ vágy nem engedi, hogy tovább húzzam az idõt.

Remegõ kis karokkal feltornázza magát, olyan mintha bármelyik percben össze akarna csuklani, de végül megtartja magát.

Az arcomhoz érinti a puha kezet, majd ismét az a gyengédnek mondható csók, ami az étteremben és a kocsiban is megõrjített. Azonban, úgy tûnik az õ gyengédsége sem sokáig bírja, mert a heves vágy felülkerekedik és olyan mohón és erõsen kezd csókolni, hogy akaratlanul is eldönt az ágyon. Hagyom neki, mert élvezem, hogy a kicsike végre felbátorodik és rám mászik, majd ismét csókolni kezd. Mmm finom…

Lesimítok a hátán, a bõre nyirkos az izzadságtól, de még mindig finom jázminillatot áraszt. Még lejjebb kalandozva türelmetlenül a fenekébe markolok, elég volt már a csókokból, bármilyen jó is, de most már benne akarok lenni, megdugni ezt az édes kis hátsót.

Megakadok az elképzelésben, mert simogatni kezd, eddig ezt nem tette, de most ahogy mosolyogva és kuncogva kalandozik a mellkasomon még jobban felizgat, ha ez egyáltalán lehetséges.

Nem fogom vissza  a hangom nem is tudnám, élvezettel sóhajtok fel a bizsergetõ, kéjes érzésre ahogy a hasfalamat pásztázza, de aztán zavarba jön és megáll. Na, neeem…

- Folytasd!

A parancsom után, mintha elszállnának a gátlásai, úgy kényeztet mintha nem most csinálná elõször, pontosan úgy és ott érint ahol szeretem… és ahogy rajtam ülve lehajol hozzám, merev kis farka pont az enyémnek simul… ennyi volt. Ezt nem lehet tovább bírni…

Megragadom a csípõjét és egy türelmetlen mozdulattal a farkamra nyomom, most semmi lassú cicázás, kellõen elõ van készítve ahhoz, hogy így se fájjon neki és nekem pont ez kell, ezt akarom…

Magától mozdul rajtam, szinte rögtön, egy féktelen kis szeretõ kecsességével és szenvedélyével, mindkettõnket a mennyekbe repítve. Karmol és harap, úgy csókolom hát meg, hogy visszakapja azt amit adott még bele is harapok a telt alsó ajkába, jó erõsen.

A sóhajok, nyögések és a szex hangja mindent elborítanak, képes lennék elveszni bennük, ha még sokáig bírnám, de már nem. Fogalmam sincs mikor voltam utoljára ennyire felizgulva, de most nagyon.

Hangosan kiáltással élvezek el, az orgazmus mintha soha nem akarna véget érne, ahogy a Kouval együtt érek a csúcsra. Az izmai szorítása még inkább magába szippant… te jó ég… azt sem tudnám megmondani hol vagyok éppen, a gyönyör szinte mindent kiürített az agyamból. Becsukott szemmel kapkodom a levegõt, de még jó ideig nem sikerül normalizálnom a légzésem.

Ahogy végre kitisztul a fejem annyira, hogy felmérjem a környeztem, látom hogy Kou teljesen rám tapadt, a kezeim a feszes combjain pihennek. Felemeli a fejet és alig nyitott, kába szemekkel rám mosolyog… nagyon furcsa, szokatlan érzés ezt látni. Rám nem szoktak így mosolyogni, ilyen… nem is tudom milyen tekintettel. De tetszik…

Végül legördül rólam, de még mindig engem néz. Odahajolok a csábító gömbölyû vállhoz és megcsókolom, mire kiscicaként dörgölõzik az arcomhoz és a vállamhoz. Nocsak… ez tetszik. Kielégült tekintettel figyel, és még az az elégedett mosoly is… chh a végén kiderül, hogy nagyon is kéjenc. Ami persze jó dolog.

- Kurva szép vagy, kiscicám – a nyakába csókolok - Kibaszottul szép… ügyes voltál – finoman a hajába simítok, de igazán meglep az a széles, boldognak tûnõ mosoly, amivel megajándékoz. Hmm… szóval csak ennyi kell hogy egy édes kis szeretõt kapjak? Hogy ne dugjam meg féktelenül, úgy hogy fájjon neki, hanem elégítsem ki? Ez nagyon is megoldható.

 – Most aludj. Ügyes voltál, ezért jutalmat is érdemelsz, de azt majd holnap.

Meg sem moccan, ezért ránézek, majd kuncogva döntöm le a párnára. Biztos kimerült a kicsike. Na, nem baj, majd edzésbe hozom.

***

Halk neszezésre ébredek, kicsit zavaró ez a pattogó hang bár nem tudom honnan jön. Lassan kinyitom a szemem s szinte azonnal az én kiscicám kerül a látóhatárba. Tõle jönnek a hangok.

Az ablaknál ácsorog, a haj nedves és fürdõköpeny van rajta. Ezek szerint már le is zuhanyozott. Mikor kelhetett föl?

Hangtalanul kicsusszanok az ágynemûbõl és mögé sétálva köré fonom a karjaim. Elõször megrándul, kicsit ijedten pislog fel és nem is vártam hogy ez megváltozzon, de amint felfogja, hogy én vagyok, egy pici sóhajjal a mellkasomnak dõl. Vajon most már ilyen marad?

- Milyen hamar felkeltél – simítást érzek a karomon, mosolyogva szívom magamba az illatát, most nem annyira jázminos, nyilván az én illattalan tusfürdõmet használta, de nem baj. A saját illata is finom. Mohó elégedettséggel csókolom, az este valóban azt kaptam amit akartam és még most is… most is simogatni próbál és viszonozza.

Amikor elengedem már visszatért a színe is.

- Lezuhanyozom, utána reggelizünk. Gyere – nem érdekel, hogy õ már kész van, jön szépen és megmossa a hátam. A zuhany alatt állva nem kerüli el a figyelmem, hogy ott vannak rajta a nyomaim, bárki aki a nyakára pillant tudhatja, hogy az enyém.

Folyamatosan mosolyog és a hátamhoz ülve kezd el törölgetni, bár ezt inkább nevezném ingerlésnek. Karjaival és a lábaival is körém fonódik, mintha csak arra vágyna, hogy újra megdugjam. A tûzzel játszik.

- Ne ingerelj, cica – most ugyan kielégült vagyok, de az én szexuális igényemmel nagyon könnyen fel tud izgatni.

Abbahagyja a simogatást, pár percig csak csendben ülünk és áztatjuk magunkat a kádban, de aztán megérzem a puha ujjait a hátamon. A tetoválásom körvonalán kalandozik és azok elég érzékenyek.

- Ez már felér egy elõjátékkal, ugye tudod? – figyelmeztetem, és el is kapja a kezét. Helyes.

Hozzám bújik, törleszkedi, csókolgat én pedig csak elégedetten élvezem. Az hiszem, ha ilyen engedelmes lesz, még nagyon sokáig megtartom. Minek kéne egy újabb picsogós, könyörgõ kurva, ha itt van egy érzéki, bújós kiscica is?

Oldalra nyúlok a samponért, mert némely helyen még a hajam is össze van ragadva és egy jó adaggal elkezdem lassan bedörzsölni, de aztán megérzem az apró masszírozó kezeket, amik átveszik a feladatot. Feltérdel mögöttem, ezért csak hátrabiccentem a fejem és hagyom neki. Jó érzés.

- Nem menjen a szemembe. Azt nem szeretem. – szólok mielõtt még leöblítené, de ügyesen csinálja és mikor végzünk, mindketten frissen és tisztán kiszállunk.

Megtörölközünk és én is felkapok egy fürdõköpenyt, mert a hajam még csurom víz.

Odafordulok a mosolygó Kouhoz és megcsókolom. – Menj a szobádba és öltözz fel, ma csak este megyünk el.

Biccent, majd tétován felém pillantva meghajol és távozik. Már a hálószoba ajtajában jár, mikor eszembe jut valami.

- Kou! – visszapillant. – A ruháid… nézd át õket és amik nem kényelmesek, dobd ki!

Nekem is jobb, ha nem feszeng a ruháiban.

Meglepõdik, majd ismét elmosolyod és pirulva visszasiet hozzám. Felhúzom a szemöldököm, nem értem mit akar, de aztán felágaskodik és egy puszit nyom a számra.

Homlokráncolva figyelem, ahogy kimegy, bár mindig nem értem a viselkedését és pláne ezt… engem nem szoktak csak úgy puszilgatni. Ez a kölyök… ááá mindegy…

A szokásos módon elkészülök, a hajamat megszárítom, mert ennek beletelne pár órába magától én pedig utálom ha vizesen lóg.

Kou szobájába kopogás nélkül nyitok be mit mindig. Egy igazán gyönyörû sötétvörös kimonót visel, aminek a hátán egy aranysárkány tekereg. Épp az ágyra dob egy kupac ruhát, de amint meglát meghajol.

- Igazán érzéki látvány vagy vörösben – az ing is nagyon jól állt neki és ez is. Közelebb lépek a hajába túrva megcsókolom. Átkarolja a nyakam és persze viszonozza is.

- Ezek? – bökök a ruhakupac felé.

Biccent, ezért odamegyek és hanyagul felemelek párat.

- Azt már mondtad, hogy a tegnapi öltözettel mi a problémád, de ez a fekete ing miért van itt? – tulajdonképpen a kupacban csak a rózsaszínû és a lilás ingek vannak kirakva és néhány extra szûk nadrág. Ez az egyetlen fekete dolog.

Elõveszi a füzetét és elpirul írás közben.

- Tényleg? Ez érdekesen hangzik. – vigyorgok rá kíváncsian. – Ezt az egyet nem dobhatod ki. Majd csak nekem veszed fel, ha itthon vagyunk, hogy csak nekem mutogasd a szexi tested. Így megfelel?

Nagyon is szeretem zavarba hozni. Olyankor annyira édesen el tud pirulni. Bólint.

- Akkor menjünk reggelizni!

Megint a kinti pagodában eszünk, ha jó az idõ szeretek a szabadban reggelizni és Kounak is nagyon tetszik. Mindenfelé néz, és még engem is meglep, hogy mennyit eszik.

- Úgy tûnik a szex meghozta az étvágyad. – vigyorgok rá, majd kuncogni kezdek mikor köhögve teszi le a kis süteményt. Mélyen elvörösödve nyúl a kakaóért amit az inas készíttetett neki.

Folytatom tovább a reggelit, a kávémat iszogatom mikor érintést érzek a karomon. Kérdõn pillantok Koua, aki elém tolja a füzetét.

Én? Jó vicc.

- Utálom a tejet kicsikém. A teát és a kávét szeretem reggelihez. – mondom, bár nem értem miért kérdezi.

„Megkérdezhetem, hogy ma mit fogunk csinálni? ” – mutatja félénk mosollyal amit írt.

- A dolgozószobámban van egy kis dolgom. Este nyolckor megyünk az egyik újabb klubbomba… igaz is. Az a hely ahol te is felléptél. – pont az elõtt a klub elõtt szúrtam ki magamnak.

Kicsit elsápad, de nem reagálok rá, fölösleges lenne. Egyszerûen csak verje ki a fejébõl azt ami volt.

„De… az igazgató megláthat.” – írja.

- És?

Gondoltam, de ha meg akar lépni tõlem, nem az lett volna a normális, ha nem árulja el, hanem kihasználja ?

- Jól megvan fizetve azért, hogy eltekintsen olyasmi fölött, amit nem kell meglátnia. – mondom érzelemmentesen, hisz ez így van. – Ha bárki ismerõset látsz egyszerûen ne figyelj rájuk, de a hátsó részlegen ilyen nem fordulhat elõ.

Egy pillanatig csak néz, majd bólint. Örülök, hogy megértette és remélem, nem lesz vele ott sem gondom.

- Már nem kérsz többet?

Megrázza a fejét.

- Rendben… és még valami. Mostantól nem muszáj állandóan a szobádban tartózkodnod. A házban szabad bejárásod van, de ki nem jöhetsz, csak velem együtt! – ha itthon vagyok és dolgozom, akkor nem mindig van rá idõm és olyankor csinálhat mást is. Ameddig ilyen jól viselkedik és a kedvemre tesz, addig mindent megkap.

- Semmi akadálya, bár… ha odamész vidd magaddal az egyik testõrt. Amilyen mutatványokat csinálsz, jobb ha van ott valaki mielõtt kitöröd a nyakad. – hangosan gondolkodtam, de valóban jobb. Semmi kedvem nem lenne egy újabb fiút keresne, mikor itt van egy tökéletes.

Elpirul és szégyenlõsen lehajtja a fejét. Az a baj, hogy túl édes ilyenkor.

- Mássz ide. – kijjebb húzódom, az ölembe mászhasson.

Ellenkezés nélkül megteszi, bár most nem a szokásos lovagló ülésben, mert szétcsúszna a kimonó. Mmm, ne szégyenlõsködj picinyem.

- Úgy ahogy szoktál. – suttogom a fülébe, picit megnyalom mire összerezzen, de megteszi. Áthelyezi rajtam a lábát, a kimonó combközépig felcsúszik, láttatni engedi ezeket a feszes lábait. – Jobb is ha szeretsz úszni, hogy ezek a formás combok ilyenek is maradjanak.

Hozzám bújik, valószínûleg, hogy ne lássam az arcát, de még valamire kíváncsi vagyok.

- Vettél alsót a kimonó alá? – amikor a hálószobámba jött ilyenben sosem volt rajta alsó.

Érzem a bólintását a nyakamnál. Kár.

- Akkor menjünk be, most dolgom van. – megpaskolom a fenekét, õ pedig kikecmereg az ölembõl és azonnal visszarendezi a ruháját. Felkapja a füzetét és jön befelé utánam.

- A házban a medencén kívül van edzõterem és könyvtár, és a nappaliban találsz mindenféle filmet. – tájékoztatom a lehetõségekrõl. – Ha valamit nem találsz, Takashi majd segít. A dolgozószobámban leszek.

Egyenesen felmegyek az emeletre, nem hívom magam után, hisz gondolom úgy is szét akar nézni, itt bõven van lehetõség szórakozni.

Ha valaki azt hiszi, hogy az alvilág fõnökének lenne nem megerõltetõ, mert csak parancsokat kell osztani, akkor az idióta. Ha a többi yakuzát kell összefogni, akik elég gyakran összekapnak valamin, az nagyon fárasztó tud lenni. Nem beszélve arról, hogy problémák mindig akadnak, ha valamelyikük nem megfelelõen kezel egy helyzetet akkor még az ügy eltusolásával is kell foglalkoznom, ahogy most is.

Pár óra telefonálgatás és egyeztetés után már nem fog problémát okozni, de aztán befut egy hívás ami azt hiszem kiüti a biztosítékot.

- Ha megtaláltátok azt a nyomorult férget, akkor hogy hagyhattátok meglépni!? – üvöltöm a telefonba. Iszonyat dühös vagyok. Megtalálták azt a raktárõrt, aki meglopta a kokainszállítmányt erre tessék!

- Bocsásson meg Sonozaki-sama, de nem tehettünk…

- A francot nem! Hülyékkel vagyok körülvéve vagy mi?! Világosan megmondtam, hogy kapjátok el!

Hagyták, hogy kicsússzon a kezük közül.

- Tudjuk hol van uram, de… vagyis, jelenleg õrizetben van.

- Hogy micsoda?! – esküszöm megölöm ezt a barmot!

Felpattanok, mert már nem bírok nyugton ülni, járkálni kezdek, miközben hallgatom az emberem mentegetõzését. Megfordulok a másik oldal felé, majd ott maradok egy pillanatra. Kou áll a nyitott ajtóban még mindig a kilincset szorongatva.

Intek neki, hogy jöjjön be, majd ingerülten odébb lököm a széket.

- Még egy ilyen ne forduljon elõ világos!?

- Igen Sonozaki-sama, esküszöm…

- Csak ne esküdözz nekem, majd ha végre a kezeid közt lesz az a nyomorult tolvaj akkor szólj! – a tekintetemmel Kout figyelem, ahogy nagyon lassan közelebb sétál, majd megáll az asztal túloldalánál. – Addig ne is told elém a képed míg el nem kaptad különben mehetsz vissza piti bûnözõnek megértetted?!

Kinyomom a telefont és ledobom az asztalra, majd a hajamba túrva levetem magam a székre. Komolyan, hogy a fenébe nem tudnak elkapni egy nyomorult tolvajt, aki már egy hete megszökik elõlük?

- Mit akarsz? – mordulok a még mindig csendben pislogó kölyökre. Az orrom alatt káromkodok mikor elsápad, és közelebb sem jön hozzám. – Ne reszkess már ott a fenébe is, hanem bökd ki vagy írd le mit akarsz, most!

Nincs nekem most erre idegzetem. Dühös vagyok… gyûlölöm a tolvajokat erre az embereim…!

- Mit csinálsz? – közelebb somfordál és a hátam mögé áll majd a következõ pillanatban megérzem a kezeit a vállamon, ahogy enyhe nyomást fejt ki. Feszülten várom, hogy mégis mit mûvel, de még pár ilyen mozdulat és rájövök, hogy valamiféle masszázzsal próbálkozik.

Kifújom a levegõt és megmasszírozom a homlokom, nem szeretném ha megfájdulna a fejem is, ezért csak a kezeire koncentrálok és a kellemes érzésre amit okoznak, de aztán csak abbamarad, mikor már kezdett jól esni.

- Folytasd! – utasítom, de megjelenik elõttem a füzete.

- Tegnap még azt is utáltad ha hozzád érek ma meg már le akarsz vetkõztetni? – kérdezem, de felállok és ledobom a zakóm, majd kigombolom az inget.

Követi az ujjaim mozgását ahogy kigombolom majd lerántom az és eldobom. Elpirul, de megint ír.

- Elõször le akarsz vetkõztetni, most meg ágyba csábítasz? Ugye tudod, mi lesz ebbõl? – kérdezem provokatívan, de mikor még jobban elpirul és elnyílnak az ajkai tudom, hogy a tegnapra gondol. A kis kéjenc…

- Gyerünk! – most túl feszült vagyok, ha tényleg tud masszírozni akkor, szerencséje van és nem fogom dühömben a matracba kefélni, hogy levezessem a feszültséget.

A szobámban kényelmesen elfekszem az ágyon, a hasamra fordulva a fejemet a karjaimra fektetem és várom, hogy a kicsike mit tesz.

Pirosan idebotorkál, majd végigpillant rajtam mintha gondolkodna, de a szemeimnél, mintha enyhe bizonytalanság jelenne meg. Nagyon remélem, hogy nem akar visszakozni.

Közelebb lép és óvatosan megfogja a csuklóm, mintha attól félne, hogy feldühít és lassan húzni kezdi. Hagyom neki, hisz elmondani nem tudja mit akar, de mikor mind  a két kezem kiügyeskedi a fejem alól, már tudom, hogy azt akarja, egyenesen feküdjem.

Mozdulatlanul fekszem és várom mit tesz, aztán megérzem a könnyû kis súlyát magamon ahogy a combomra helyezkedik.

Az szexi kimonó valószínûleg egészen felcsúszott rajta… de ha meg akarok nyugodni nem arra kellene gondolnom.

Puha kis kezek a hátamon, elõször csak simogat, majd erõsebben le a gerincem mentén, majd utána az ujjbegyeit húzza végig a jó erõsen a hátamon. Felszisszenek az érzésre, elõször mintha le akarná rólam húzni a bõrömet, de aztán valami kellemes zsibbadtság jár át.

- Csináld. – szólok halkan, mert abbahagyta.

Érzem, hogy a vállaimnál motoszkál, már szinte fáj ahogy a lapockáimat masszírozza, valószínûleg csomókban állnak a görcsök, de már régen jártam masszõrnél és elég sokat idegesítenek.

Néha felnyögök arra amit csinál, de percrõl percre jobban és könnyebben érzem magam, mintha levettek volna rólam egy tíz kilós hátitáskát, bár igaz, hogy kissé zsibbad, de nagyon jó. Annyira, hogy a feszültség elillanása után egyre inkább tudatában vagyok a mocorgásának és egyre jobban érzem a helyezkedését is. Az a tudat sem segít, hogy a kimonó valószínûleg a combjai tövéig felcsúszott már. Végül is elõre megmondtam mi lesz a vége, ha ezt akarja csinálni, de legalább már nem fogom széttépni, mert ettõl a masszázstól a dühöm szinte elillant.

- Elég lesz kicsikém, engedj felülni. – sóhajtom elégedetten, majd amint lemászik rólam lassan felállok és alaposan megtornáztatom a vállaim és kinyújtózkodom.

- Ezt hol tanultad? – kérdezem, hisz úgy csinálta, mint egy profi masszõr.

Elõveszi a füzetét amit az obi alá csúsztatott.

Hm… tehát ehhez is ért. Kíváncsi lennék mi van még amirõl nem tudok, de most…

- Nagyon jó volt kicsikém egészen ellazított. – közelebb lépek hozzá, a füzetet ledobom a földre. – Csak kicsit túl sokat mocorogtál és miatt lett egy kis probléma.

A nadrágom kidudorodó részére húzom a kezét és mikor megérzi rákvörösen kapná el, ha hagynám.

- Mit teszünk ez ügyben hm? – az ajkaira suttogok, de nem csókolom meg. Most ismét erõsebb a jázminillat, biztos zuhanyozott valami miatt. – Finom illatod van… mássz vissza az ágyra, de a kimonót ne vedd le.

Sokkal érzékibb látvány ha rajta van csak éppen feltûrve. Felmászik és a combjaira ül. Élvetegen figyelem az ágy mellõl adva az utasítást, hogy hogyan helyezkedjen. Élvezem.

- Húzd le a vállaidon… ez az! Most az alját húzd fel a combodig… mmm tökéletes… és tûrd össze a hajad…

Ha valaki még is szexibbet tud nekem mutatni azt megteszem ojabunná!

A mélyvörös anyag elüt a fehér bõrétõl, bár az arca édesen kipirult és a szemei is csillognak… izgatott. Ez tetszik, sokkal jobban áll neki, mintha félne. Felmászom az ágyra, a nadrágot még magamon, hagyom, mert ha leveszem, akkor benne leszek, de még játszani akarok…

A bokájától felsimítok a lábain, míg el nem tûnik a kimonó alatt és el nem érem az alsója combra simuló részét és bele nem akasztom az ujjam.

- Emeld meg magad. – amint megteszi nagyon lassan lehúzom róla az alsót, elõbukkan a kimonó alól, majd végig a kecses lábain végül pedig hátradobom. Igen, most az igazi…

- Na, mit csinálunk ma ezzel a kívánatos testtel? – kérdezem, egyszerre õt és magamat, a lehetõségeket latolgatva, de a tárház zsúfolásig tele. Minden módon meg akarom dugni, ahogy csak tudom és mindent ki akarok vele próbálni, amit csak lehet…

***

A kocsiban ülve az ablakon figyelem az éjszakai fényeket, bár inkább csak a délutánt látom magam lõtt, mert hogy igen… a délelõtt kezdõdött masszázs bizony elhúzódott.

Még az ebéd is délutánra került, de nem bántam. És az hiszem a kiscicám sem, mert egész nap mosolygott.

Furcsa egy nap: reggel elégedetten és kielégülten kelni, majd a bosszantó intézkedések, egy dühroham határán, majd a teljes ellazulás, végül vissza a nyugodt kielégültséghez. Nem is telhetett volna jobba az idõm. Kou végtelenül izgatóan festett félig zilált kimonóban, és az a ruha végig rajta is maradt, bár mire végeztünk már a derekára csavarodott, amit élvezettel hámoztam le. Viszont még szex után sem esett jól kimászni az ágyból, inkább csak kielégülten cirógattam a kiscicát, kedvemre csókoltam meg, de mondhatni õ is kivette a részét. Eléggé önálló, már nem is utasítottam csókra, mert megtette magától is. Gyorsan tanul.

Eléggé elhúztam a dolgot, nem esett jól abbahagyni, de nem akartam ájulásig kefélni a kicsikét, hisz estére programunk van.

És persze vár rá az ajándéka is, amiért olyan ügyes volt. Már elõre felhívtam az igazgatót és közöltem vele mit akarok, de biztosított hogy meglesz mire ideérünk. Pompás.

- Maradj mellettem, ne kószálj el. – megsimogatom az arcát, mire mosolyogva biccent és kiszáll utánam.

A klubban hangosan dübörög a zene, most elõ produkció fut a színpadon, valami új felkapott banda, de nekünk nem itt van a helyünk. Tovább megyünk, a lifttel fel az emeletre, ahol a privát részek vannak. Ide a yakuza tagjai járnak, vagy nagyon vagyonos emberek akik exkluzív szolgáltatást akarnak. Vannak itt host lányok és fiúk, felsõ kategóriás prostik és természetesen drogot is lehet kapni. Az erotikus táncosok vastag üvegcsövekben mozognak, a bár és a kanapék is szinte tömve vannak elegánsan öltözöttekkel, sokan felállnak és meghajolnak.

Én ma nem szórakozni jöttem, hanem munka ügyben is, de ez nem zárt ki egy másik lehetõséget.

Benyitok a saját szobámba, ezeket a privát részeket általában azok használják akik prostikat akarnak lefektetni, de nekem van egy sajátom amit csak akkor használok, ha négyszemközt akarok tárgyalni. De persze van egy hatalmas ágy és külön fürdõ hozzá.

- Tetszik? – kérdezem Kout ahogy szétnéz. Igen modern berendezésû szoba.

Biccent és a 3D-s fali akváriumot kezdi figyelni, ami csak egy díszlet. A háta mögé állok és átkarolom, majd mikor a karomra simít meg is csókolom. Lassan és mélyen.

Kopogást hallok az ajtón, megjött akit vártam.

- Szabad! – odapillantok, a belépõ szatén köntösös lányra, illedelmesen meghajol és ott marad az ajtóban. Kou is odanéz, megvárom a reakcióját, de nem látok rajta semmit.

- Mi a véleményed róla? Nézd mg az arcát. Csinos van sem?

Engen hidegen hagynak a nõk így rá bízom. Végül bólint egyet.

- Csinos? – bólint. – Akkor jó, mert Yukio ma a tiéd.

Nagy cicaszemekkel bámul, értetlenség és zavar keveredik rajta. Elmosolyodom és megsimítom az arcát.

- Ne félj kiscicám. Yukio tizenhét éves mint te, de érti a dolgát. Õ a jutalmad azért, mert olyan ügyes voltál tegnap. – megsimogatom a döbbent arcocskát. – Azt mondtad, még nem szexeltél nõvel. Most megengedem hogy hozzáérj, dugd meg, próbálj ki vele amit csak akarsz. Másfél óra múlva visszajövök, azt hiszem annyi elég lesz.

Nem mond semmit, csak bámul mint aki megfagyott és kicsit el is pirult mikor a szex részt említettem. – Óh tényleg, ez is a tiéd. Ugye tudod hogy kell használni?

A kezébe nyomom az ezüstös csomagolású óvszert majd egy csókot nyomok az ajkaira és megyek.

- Isato az ajtó elõtt lesz, de ide senki sem jöhet be. Jó szórakozást!

 Becsukom az ajtót és utasítom Isatot, hogy õrködjön itt, míg én elintézem amit kell…

Nem visszakozom egy mozdulattal sem, a mellkasához simulva cirógatom végig az ujjaimmal, lehunyt szemmel bújok hozzá, amikor megérzem a hûvös ujjait a nadrágomban. Kicsit meghökkenek: nem erre számítottam, de mindenképp jó érzés… a legnehezebb rávenni az agyam, hogy ne féljen… ne görcsöljek be.
Valahol ezt élvezni is lehet, és nekem az a célom, hogy ne féljek tõle. Semmilyen mozdulatától… Elkapja a kezem, és lejjebb irányítja a mellkasáról.

- Használd a kezed, kicsikém… vedd ki a farkam és simogasd! – utasít. Nyílt és egyszerû, mégis elönt a vörösség. A nyakához hajtom a fejem, figyelve a remegõ ujjaim, miközben kihúzom az elegáns övet és a hasfalán végigsimítva átnyomom az ujjaim az alsója gumírozásán is. Valahogy már nem taszít az érintése, érzem a bõrt az ujjaim között, a tudatomig tompán jut el minden szava. Mégis felfogom és csinálom. Lehunyom a szemem, érzem, hogy végigcikázik a forróság a gerincem mentén.

Szinte felfal a szemével, de aztán elkapja a kezem.

- Vedd le a nadrágot, kicsikém… és az alsót is!

Levegõért kapok, nyelve egyet. Hiába, attól még igenis félek tõle, nem tudom eltolni magamtól a gondolatot: többször okozott fájdalmat, mint jó érzést, egyszerûen… nem akarom többet érezni azt, és a vele járó megalázott érzést. De szót fogadok, óvatosan hajtva a lábaim lépek ki a ruháimból, lehúzva az inget is, miközben szinte felfal a tekintetével. Visszaülök, magamtól és odahajolnék, hogy megcsókoljam, de elhúzza a fejét. Döbbenten érzem, hogy megszorul a gyomrom. Elsápadva remeg meg a kezem, hogy valamit rosszul csináltam…

- A fenébe… olyan izgató vagy, hogy attól el tudnék menni, hogy nézlek! Kou… nincs itt az olaj, szóval, ha nem akarod hogy fájjon, akkor nyald meg – emeli fel az ujjait. Engedelmesen hajolok oda, a nyelvem hegyével végignyalva az ujjait, aztán lassan feljebb emelkedve a számba veszem. Addig folytatom, végigfuttatva rajta a nyelvem, amíg el nem tol és magához húzva, hogy végre megcsókolhatom… ezt valahogy megszerettem. Csókolni… felsimítom a kezem, megcirógatva a nyakánál csókolom meg, halványan belemosolyogva, miközben duruzsol alattunk a rengeteg lóerõ… megérzem az ujjait ott lent, de amikor nem fáj, nem durva, levegõ után kapva karolom át a nyakát, teljesen nekisimulva. Valamit morog, de csak a vérem dörömböl a fülemben, amíg meg nem érzem a finom nyomást és nem tudok uralkodni a hangomon, kicsúszik egy erõs nyögés… a végét épp hogy le tudom harapni… Csak folytatja, én pedig finoman hánykolódva nyomom még jobban elõre a csípõm, csak amikor a fenekemre paskolva noszogat feljebb.

- Emeld meg magad, kicsikém – morog. – Kou!
Magamhoz kell térnem, de a térdemre helyezve a testsúlyom emelkedek fel, a vállába kapaszkodva, és amikor érzem, lassan lejjebb ereszkedek. Felnyögök, szívva a fogam, de zihálva engedem lejjebb magam, érzem, ahogy centinként feszít szét, de egészen addig engedem magam, elõrébb döntve a csípõm, amíg a combom hozzá nem ér… elég megmozdítanom a csípõm, hogy felnyögjön…

xXx

Nem tart sokáig, kimerülten és kellemes zsibbadással a tagjaimban borulok rá, átkarolva a nyakát. Ez… jó volt. Úristen, tényleg jó volt! Kuncogok a mellkasát megsimítva, az ing alá kúsznak az ujjaim.

- Ugye nem aludtál el? – cirógat a hajamba, én pedig mosolyogva nézek fel rá, a vállánál henteregve. Nem, de majdnem, most jólesne… - Hm, szeretem ezt az arckifejezést. Nos, olyan volt, mint amilyet szerettél volna?

Zavartan mosolyogok rá, a vállához dörgölve az orrom. – Nekem is ugyanolyan jó volt… talán még jobb is.
Szuper… sóhajtva felülök, hogy mire hazaérünk, rendbe kapjam magam de ahogy a csípõm megrándul, megérzem még… ahogy bennem moccan… elkerekedett szemmel nézek rá. Ó, basszus.

Leszed magáról, én pedig vörösen húzom össze magam, a földön keresgetve a ruháim. Mindjárt otthon vagyunk… Letusolok és végre elfekszek aludni, kiropogtatom a hátam… hosszú és stresszes nap volt. Megcsókol, én pedig mosolyogva karolom át a nyakát. Jó lenne mellette aludni.

- Ne öltözz vissza, nem kell – néz rám, én pedig elsápadok. Tessék? Mi? – Ezt kapd magadra és egyenesen a hálószobámba menj, még nem végeztünk. Ne nézz így – nevet fel és megcirógat – azt hitted, többször nem megy? – összehúzom magamon a zakóját, már amennyire lehet. – És te mit szólsz, Kou? Hányszor bírnál még elmenni…?

Direkt csinálja! Úristen, még… még többet ma? Egymás után?
Félve kapkodom a lábam, szinte futok a folyosókon, nehogy másnak is feltûnjön a ruháim hiánya. Zihálva rontok be a hálójába, ledõlve a takaróra. Te jó ég. Remegnek a lábaim. Nem tudom, bírnék e még egyet…

Nem, nem is ez a probléma, hanem hogy nem akarok többet. Fáradt vagyok… És fuj… érzem… kikerekedett szemekkel pattanok fel, nehogy összekenjem az ágyat és egy zsepivel nekiállok letörölgetni magam, félve nézem a zakót: basszus, mire ezt kitisztítják…

- Hagyd csak kicsikém, lesz még onnan, ahonnan ez jött! – hallom a hangját és ijedten nézek fel rá. Már levette majdnem az összes ruháját, lassan elvörösödök. Szorítom magamon a zakóját, összefogva. – Tudod, most nagyon elégedett vagyok veled, kicsikém – cirógat meg. Jólesõ nyüsszentéssel hunyom le a szemem, a tenyerébe fektetve az arcom. – Felvidítottál, pedig rossz kedvem volt és nagyon-nagyon jól szórakozom veled… De mivel az elõbb elvetted az eszem – néz rám, én pedig kicsit zavartan pillantok rá – és siettem, nem volt türelmem alaposan megízlelni ezt az érzéki tested. De majd most – magához húz én pedig átkarolom a derekát. Jó érzés, ahogy cirógat, végigsimítja az ujjbegyeit a gerincem mentén.

- Hmm, szereted ezt? – dorombolja a fülembe, én pedig majdnem felkuncogok. Igen, nagyon jó érzés… - Ha simogatlak?
Csak lehunyom a szemem. És megcsókol… belemosolygok, átkarolva a nyakát sétálok vele, ahogy tol, bár belül remegek, hogy megint akarja, és most és vajon mit akar… egyre jobban, de még lassacskán pánikolni kezdek.

Megfordul a világ és hanyatt esek az ágyon, kicsit ijedten nézek rá.

- Csússz feljebb! – szól rám, én pedig lehunyom a szemem, ahogy a mellkasomat csókolja. Megsimítom a vállát, összeszorítva a szám. – Nagyon ki lehetsz éhezve, kicsikém, vagy csak ennyire érzékeny vagy? – simítja a kezét a lábaim közé, én pedig nyikkanva szorítanám össze a combjaim. Lehunyom a szemeim, érezve, ahogy az egész teste szinte vibrál, olyan erõsen ver a szíve. Annyira összesimulunk, hogy mindent érzek, kiszárad a szám, annyira zavarba hoz. Miért csinálja ezt…?

- Mi a baj, már nem akarsz megcsókolni? – duruzsolja az ajkaimra, és amikor megcsókol, meglepve és ellazulva nyöszörgök a szájába. Istenem… - Nyisd szét a lábaid! Csináld, Kou! – szól rám, mire ijedten nézek rá.

Nem akarom, nem… nem nyugtat meg ez a hang, amit használ. Fõleg ha az arcára nézek, eltûnik az a puha mosoly, csak izzó szemekkel mér végig.
Pont, mint az elsõ alkalmakkor, amikor gúnyosan villogó szemmel nézte, ahogy szenvedek… összeszorul a mellkasom, levegõért kapok. Megint ez jön? Hogy azt élvezi, ahogy én lassan sülök a szégyenemben? Keserû lesz a szám, és szúrni kezd a szemem. Annyira szét kell nyitnom a lábaim, hogy már-már spárgának is elmehetne… - Nézz rám, és ne szorítsd össze a szemed! Te akartad, hogy olyan legyen, mint amit kaptál, de ha görcsölsz itt nekem, akkor csak fájni fog – jelenti ki szenvtelenül.

De nem az, amit elõször csinált… felnézek rá, nyelve a könnyeim, csak nézek a szürke szemeire. Összepréselem a szám, sápadtan. – Ne szégyelld magad – néz rám. – nem szégyen a vágy és a meztelenség sem. Ez a test tökéletes… nincs mit szégyellni rajta és azt sem, hogy így látlak. Olyan izgató vagy így felizgultan, kicsikém… - cirógatja a combjaim, én pedig levegõ után kapok. – gyönyörû minden porcikád, itt is… - mosolyodik el, az ujjaival megsimítva a még mindig érzékeny bejáratnál… elönti a vér az arcom.

- Támaszkodj a könyöködre! – szól rám, én pedig felkönyökölve nézem, hogy mit akar. – Azt akarom, hogy nézd! Neked megalázó volt, amikor leszoptál – még vörösebbre vált az arcom, elkerekedõ szemekkel. Jesszusom…! – mert büntettelek, de ha a múltkorira esetleg nem emlékszel, megmutatom, milyen jó – dorombolja és nekem szinte kiakad a mérõm. Az ajkamra harapva nyüszítek fel, ha tehetném, eltakarnám a szám… Ez valami hihetetlen, mintha még jobb lenne, mint amikor elõször csinálta… õ komolyan ezt csinálja?

Visszahanyatlok, szinte nem is tudom követni, hogy mi az istent csinál, mert mintha kiszakadna a gerincem és minden izmom zselatinná változva remegek… zihálva rándulok meg néha. Úristen… Teljesen… én nem bírom már… Felkönyökölni már nem bírok, hiába szól rám, hát nekitámaszt valaminek. Pihegve nézek rá, már mindennél jobban vágyom arra, hogy csak hozzábújva elaludhassak. Vagy csak aludhassak, mindegy… - Akármit csinálok, a kezemet nézed, érted?

Biccentek, zavartan nézve rá. Ezek után mit akar még?
Cirógat… végig a mellkasomon, kábán figyelem az ujjait, ahogy teljesen lesimít, nyögve rándulok meg, amikor ismét belém mélyednek az ujjai. Morog valamit, de csak sóhajtva nézem megbabonázva, de alig fogja fel az agyam, lassan borítja el a köd. Mintha minden idegszálam megfeszülne; hirtelen megfeszül mindenem, nem tudom, mit csinált, de szinte felgöndörödnek a lábujjaim, felsikoltva, magam mellett a takaróba markolok.

- Nézd, Kou, fordítsd vissza a fejed! – szól rám, de már rekedt és remeg a keze is. Mormol, de már nem hallom, csak az ajkai mozgásáról tudom leolvasni, hogy mit akar mondani… lehunyom a szemem és az ujjai mozgásával együtt rándul a csípõm, feszül egyre jobban minden, e aztán abban a helyzetben, remegve, kínlódva, de minden megszakad. zihálva nyitom ki a szemeim, szinte csúszok az izzadtságtól… mi, most mi van?

- Mutasd meg nekem, mit szeretnél, szépségem… és megkapod tõlem!

Zihálva pillantok rá, felemelve a kezeim remegve dörgölöm meg az arcom. Kiszáradt a szám, annyira kapkodtam a levegõt… Látom, hogy õ is teljesen… kész van.

Hirtelen önzõségnek érzem, hogy csak én fekszek így… én szenvedek, de jó értelemben. Bármennyire is nyakig ülök a zavarban. Remegve felnyomom magam és óvatosan megérintve az arcát csókolom meg, megsimítva az arcát, a vállát, átkarolom a nyakát és a vállát.
Önállósítom magam, akaratlanul is, de teljesen elborított…

Most csak õt… õt akarom, semmi mást. Csak õ van nekem, azt akarom, hogy elégedett legyen, boldog… vigyázni rá…

Átfonja a derekam és morogva húz magához, én pedig feljebb húzva a térdeim ülök a combjára. Addig csókolom mohón, amíg tart a levegõm…
Mit, mit, mit…? Már annyira zsibbad és lángol az ölem, hogy szinte fáj… Levegõért kapva csókolom meg mohón, de olyan hévvel hogy eldõlt, én pedig akaratlanul is belekuncogok. Ez olyan… fura volt. lesimít a hátamon elégedett vigyorral, a fenekembe markolva, én pedig átdobva a csípõjén és a lábam, vörösen simítok végig a mellkasán. Félredobban a szívem, ahogy az ujjaim hullámoznak az hasizmain, végigsimítom a kockák közötti árkot. Morranva markol a fenekembe, én pedig hátrahajtva a fejem sóhajtok fel. Érzem, hogy néz, ahogy pásztáz a szeme, én pedig zavarba jövök és ráharapok az ajkamra… Most… most én csináltam mindent? Komolyan?

- Folytasd! – szól rám a csípõmre szorítva, hogy szinte érzem, hogy ott maradnak a nyomok… megtámaszkodva a mellkasán simítom magam a farkához, lehajtva a fejem. Mintha nem is jutna levegõ a fejemben, mégis csak az lenne benne. Elszáll a fejem…

Nem is tudom, annyira mohón és ösztönösen csinálok mindent, hogy lehajolva csókolom meg a nyakát, az ajkait, amikor megsimít, vagy mohón ránt, arra is mosolyogva, majdnem nevetve karolom át a nyakát, felnyögök, amikor a fenekembe markolva ismét belém vágja magát, a körmeim végigszántják a vállát.
Magamtól mozgok; mozgatom a csípõm, szinte nem is érzem már, nem is kontrollálom, csak érzem, hogy jó amit csinálok. Olyan vadul csókol, vagy én rágom szét a szám, hogy megérzem a vért, reccsen a körmöm alatt a lepedõ, miközben érzem, hogy szétreped a gerincem, minden izmom, az összes porcikám… Kábán rogyok össze, még rajta ültömben, csak lehajtom a fejem, zihálva.

Alig bírom nyitva tartani a szemeim, hörögve-fújtatva szorítja a combom, kipirultan, a mellkasán cseppekben látszik az izzadtság.

Kábán rámosolygok. Igaza volt, amikor azt mondta, hogy õ van csak nekem… Van valakim! Ez olyan jó érzés… valaki, aki hozzám tartozik, akihez tartozok, megvéd… és nekem is vigyáznom kell rá.

Kábán dõlök el mellette, még laposan pislogva az arcára, ahogy a vállam csókolja, az arcára teszem a kezem. Hozzádörgölöm az arcom a vállához, kérdéssel a szememben, hogy átölelhetem e, itt maradhatok?

- Kurva szép vagy, kiscicám – dorombolja a nyakamba, érzem, ahogy vibrál a hangja rekedten. – Kibaszottul szép… ügyes voltál – simogatja meg a fejem, én pedig ragyogó boldogsággal nézek fel rá, átkarolva a mellkasát és a vállához ejtem a fejem. – Most aludj. Ügyes…

Nem hallom, mit mond. Megadta az engedélyt, hát álomba ájultam, rettentõen kimerülten.

xXx

Még mindig olyan… fáradt vagyok. Kábán nyitom ki a szemeim, elzsibbadt a karom, ahogy azon feküdtem, a hátam Kígyó úr oldalának simítottam, õ pedig átfonta a derekam. Nem érzem a karom!

Minden másom annál inkább. Fájón moccanok meg, mintha vékony drótokkal lennék összefogatva. Izomláz? Komolyan?

Óvatosan lesek fel, de Ranmaru még mindig mélyen alszik. Nem is baj… de érzem magamon az izzadságot, a többibe bele se merek gondolni. Tapadok és koszos vagyok… Óvatosan csusszanok ki a karja alól, visszahúzva rá a takarót és átimbolygok a fürdõbe. Bágyadtan engedem magamra a meleg vizet, lemosva mindent, sóhajtva dörgölöm meg az arcom aztán át a hajam. Már hosszú, ne már, a víz szabályosan a szemem elé mossa. Aztán átállítom a zuhanyt jéghidegre, hogy magamhoz térjek és állok jó pár percig, hiába érzem, hogy lassan görcsöt kapok.

Dideregve bújok bele az egyik tiszta, standard fehér köntösbe és megkötöm a derekamon. Hátrasimítva a hajam sétálok vissza, de csendesen, nehogy felébresszem. Megállok az ablakban, nekidõlve a perem oldalának és kinézek a kertbe. Észre se veszem, hogy a hüvelykemen kezdem rágni a körmöt, ahogy elgondolkodok, pislogás nélkül kimeredve a zöld fûre. Járkál a kertész, biztos a füvet nyírja…

Tegnap nagyon forró volt a helyzet, az étteremben. Kenichiék nagyon elszántak és komolyan terveznek valamit Sonozaki-sama ellen… Sokkal jobban kell figyelnem… De legalább van valami, amivel el tudom vinni onnan, bármi is történik. Átkarolom magam, tovább pattogtatva a körmöm.
Tegnap kedves volt és figyelmes… már nem ellenkezik az agyam és a testem a mozdulatai, az érintése ellen.

Egy kar fonódik a mellkasomra, ijedten rezzenek fel és hátrafordulok, de a szürke szemekbe pillantva megkönnyebbülten sóhajtok. Mosolyogva dõlök vissza, a mellkasának hajtva a fejem. Szép jó reggelt.

- Milyen hamar felkeltél – morogja halkan, én pedig csak megsimogatom a kezét. Elégedett, mint egy jóllakott nagymacska. Beleszimatol a nyakamba és maga felé fordítja a fejem, mohón, de elégedett punnyadtsággal, lustán csókol meg. Picit jobban felé fordulok, visszacsókolva engedelmesen, megsimítva a karját, holott nincs rajta semmi, de a köntös nyakáig elvörösödök. Nagyon… zavarba hoz, hogy ennyire természetessé vált ez a dolog. Nem kellene hogy élvezzem, még sincs ellenemre. Sõt…

De õ akar engem. Valahol, valamilyen szinten számítok is… van valakim! Felmosolygok rá. Még nyirkos a hajam, beletúr.

- Lezuhanyzok, utána reggelizünk. Gyere – megyek utána, holott én már fürödtem, de megengedi a forró vizet, és int, hogy vetkõzzek. Kicsit elvörösödve de kiengedem az övet és beállok a kádba, mellé. A hideg tusolás után szinte csíp a forró víz, a csípõmön még mindig ott vannak az ujjnyomai, a nyakamon a foltok… oldalra biccentve a fejem mosolygok rá és átsiklok a másik oldalra, a háta mögé. Elégedetten dõl hátra egy kissé, kuncogva karolom át a nyakát hátulról, megsimítva a mellkasát.

- Ne ingerelj, cica – simogatja meg a combom.
Most végre rendesen szemügyre tudom venni a hátán a tetoválást, miközben finoman átmosom a hátát. Végigkövetem a rózsák mintáját, az elrejtett koi halakat, a sakura-szirmokat és a hatalmas, méregfogait hegyezõ kígyót. Elmosolyodok, végigkövetve a gyûrûit; Kígyó úr. Oldalra biccentve a fejem figyelem, csodálom a kidolgozottságot.

- Ez már felér egy elõjátékkal, ugye tudod? – dörmögi, én pedig elkapom róla a kezem. Hátulról átkarolom a kezeimmel és a lábaimmal is, mosolyogva nézek rá, visszahajtva a vállára a fejem, kábán, félig lehunyt szemmel. Érzem, hogy simogat; jólesõen sóhajtok.

Valahol az elmém mélyén azt érzem, hogy valamit sikerült megtörnie bennem… nem tudom mit, hogy mégis elkezdtem ragaszkodni hozzá, holott mindent elvett tõlem és bántott és még fog is. Mégis hozzábújok, igénylem az elégedettségét és a simogatását. Valami hiba mégis van a rendszerben, de elhessegetem az érzést.

A lényeg Sonozaki-sama elégedettsége.

Az ajkait harapdálva rám pillant, ezt akkor szokta csinálni mikor gondolkodik és elõ is veszi a füzetét.

 „Kimennék a mosdóba egy percre”

– Rendben, de siess. És ne próbálkozz semmivel! – semmi sikítozás, vagy kergetõzés.

Összehúzott szemmel nézek utána, nagyon remélem, hogy nem gúnyolódásképp írta.

Iszok egy kis ásványvizet míg a saké-ra várok.

Most már legalább ez a probléma is megoldódott. Genzo nem lesz miniszterelnök különben tönkreteszem a családját. Annak ellenére, hogy a felesége mellett szeretõt tart, nem szeretné, hogy otthon megtörjön a mintaférfi képe.

Pár másodperc múlva Kou visszaért, tényleg gyorsan végzett és nem próbált megszökni. De végül is hová mehetne? Akárhol is húzná meg magát kideríteném és visszarángatnám.

„Sonozaki-sama, nem mehetnénk haza….?”

Közel ül, így látom is mit ír. A tekintete óvatos, tudja, hogy egy rossz szó és feldühít, de most nem értem miért kéri ezt. Még hozzá sem nyúlt a vacsorájához.

- Miért mennénk?

Nem ír semmit, csak az alsó ajkát rágcsálva furcsa tekintettel figyel. Olyan ijedt, de miért? Most igazán nem tettem semmit.

Megjön a pincér is és elém teszi a sakét. Csak egyet rendeltem, a tegnapi alkoholmennyiség után ma nem kérek többet. Lassan felemelem, de mielõtt még az ajkaimhoz érne Kou a pohárra teszi az ujjait. Haragosan nézek rá, fogalmam sincs mit akar, de örülnék, ha viselkedne.

Sápadtan mered rám, a következõ pillanatban viszont az arcomra simít és megcsókol. Megcsókolt… magától. És nem is akárhogy. Még a karját is érzem a vállam köré fonódni, hogy lehúzzon és jobban elérjen. Ez a tette nem kis meglepetést okoz és fõleg nem kicsi vágyat kelt, mert nem kényszerítettem és mégis megtette.

Felmordulva az élvezettõl viszonzom, hevesen marcangolva a puha húst, akaratlanul is közelebb rántom magamhoz a testét. Nyilvánosan nem szoktam ilyet tenni, de most legszívesebben itt dugnám meg az étkezõasztalon és nem várnék egy privát helyig.

- Nocsak – ennyi telik, hisz tényleg meglepett. Ritkán fordul elõ. Leteszem a kezemben billegõ poharat, a kiscicám már olyan vörös, mint a terítõ, de kíváncsi lennék mi ütött belé. Elé lököm a füzetet, hogy írja le.

- Hát persze – tudom én, nem azért nyögött úgy, mint egy kéjenc kis szajha, mert fájt volna neki. És azt én is nagyon élveztem.

Ha nem lennék már most is kõkemény…

Elégedetten elmosolyodom, a vacsora gondolata sem olyan vonzó már, ezért az asztalra teszem a pénzt és felállok. A kicsike mosolyogva lép mellém, megint az a furcsa édesnek tûnõ arckifejezés ül ki rá, mint az után, hogy elélvezett. Mosolyog és elpirul.

- Kou! – szólok rá, mikor kifelé menet megtorpan és azonnal szedi is a lábát. Helyes.

Ha már felizgatott nem fog csak úgy kihátrálni.

A kocsinál odavetem a sofõrnek, hogy autózzon a városban, másképp túl hamar hazaérnénk és én most akarom õt. Elõször.

Amint záródik az ajtó máris magamhoz rántom és fullasztóan hevesen csókolom, olyan õ mint egy finom kis csemege ami csak az enyém és attól fog elélvezni amit én mûvelek vele. Ez olyan elégedettséggel tölt el, mint mikor egy jó üzletet kötök meg.

Még noszogatni sem kell, magától viszonozza a csókot, magától mászik az ölembe és magától simít égig a mellkasomon. Te szentséges Buddha!

Átkarolja a nyakam és õ kezdeményez csókot, most nem is foglalkozom a miértekkel, egyszerûen csak meg akarom kapni, benne akarok lenni a szûk kis testében érezni, hogy az izmai megszorulnak körülöttem mikor kitör belõle a gyönyör.

Kiszabadítom a gombjait és végre a selymes bõrét érinthetem, simogatom, az inget lerántom a vállairól, de tovább nem, mert ahhoz el kéne engednem és neki is engem. Annyira akarom, hogy már az is nehezemre esik, hogy lélegezzem és hogy ne tépjem le most rögtön a nadrágját és… Nem! Azt nem szabad, mert az nem lenne olyan… ahhoz még nem szokott eléggé hozzám, hogy a tényleges durvaságot is élvezze. És csak akkor lesz ilyen kis édes, ha élvezi…

A nyakát harapdálom ahogy hátrahajtja, apró sóhajok szökne ki a duzzadt ajkacskái közül, a csípõje magától mozdul felém és ahogy az álló farkamhoz nyomódik, mintha hirtelen több fokkal megnõne a hõmérséklet. Zihálva figyelem egy picit a vörös arcot, a szemeiben annyi érzelem van egyszerre, hogy kibogozni is nehéz és nincs is rá most türelmem. Elõbb meg akarom dugni és aztán gondolkodni.

Lassan, puhán csókol meg ismét, teljesen magától, de ez a csók is csak okozza a kívánást amit szétfeszít belülrõl.

Morogva szorítom magamhoz, szabad kezemmel a nadrágja gombját és cipzárját nyitom ki. Nem hagyom abba a kényeztetés közben, a nyakát és a kulcscsontját csókolom, harapom, melyik helyen mit élvez jobban, majd lassan türelmetlenül a nadrágjába süllyesztem a kezem és a kezembe fogom a lényegét.

Óh, igen… már kezd felizgulni. Ezt már szeretem!

Magamban vigyorogva kezdem el masszírozni alsón keresztül, az õ egyik kis kezét lefejtem magamról és a remegése ellenére is a nadrágomhoz húzom.

- Használd a kezed kicsikém… - morgom a fülébe, ami már tûzpiros - … vedd ki a farkam és simogass!

Az utasítás nyers, de olykor a burkolatlanul fogalmazott kérés, sokkal izgatóbb, mint bármi más. Ha tudna beszélni, elmondatnám vele, hogy mit szeret õ a legjobban és hogyan. Nagyon élvezném…

Remegõ kezekkel megteszi amire utasítom, bár nem látom az arcát, de a pihegését hallom, forró leheletét a fülemnél érzem. Izgató…

- Úgy csináld, ahogy magadnak szoktad mikor kivered! – nyögöm ki ahogy bátortalanul hozzám ér, majd lassan el is kezd simogatni. Nagyon lassan csinálja, mintha már direkt kínozna, de az ilyen édes kín nincs ellenemre.

Hátradõlök az ülésben, hogy lássam az arcát, de attól hogy a szemébe nézek közben olyan mélységes zavar ömlik szét rajta, hogy még a keze mozgását is abbahagyja.

- Tovább! És nézz a szemembe! – a hangom rekedt, de megteszi. Elnyílnak az ajkai ahogy én is elkezdem simogatni, most már az alsó alatt, és érzem ahogy fokozatosan megkeményedik, egyre kapkodóbban szedi a levegõt, de többet akarok…

Még hagyom, hogy csinálja egészen míg már nem bírok többet elviselni és akkor elhúzom a kezét.

- Vedd le a nadrágot kicsikém… és az alsót is! – zihálom. Meg akarom dugni itt a kocsiban aztán otthon is az ágyamban… vagy máshol…

Hirtelen mint aki álomból ébred, éberebbé válnak az eddig ködös szemei, enyhe kis félelem jelenik meg bennük. Végül is feláll amennyire a limuzin engedi, a derekánál tartom míg vörösen leveti magáról a ruháit. Izgató, hogy én tejesen fel vagyok öltözve rajta pedig már semmi sincs.

- A fenébe… olyan izgató vagy, hogy attól el tudnék menni, hogy nézlek… - suttogom a testét és a hasának simuló merevedését figyelve.

Tudja már mit akarok, mert ugyanúgy visszamászik az ölembe, a kezeit a vállamra teszi, majd bizonytalanul közelebb hajol egy csókra, de eltolom.

Meglepett, mert nem számított erre, de elõbb még valami más kell tõle.

- Kou… nincs itt az olaj, szóval ha nem akarod, hogy fájjon… - két ujjamat az ajkai elé helyezem - … akkor nyald meg…

Mosolyogva nézek a szemeibe, majd lesüti õket és óvatosan megnyalja az ujjaim, majd még egyszer és aztán be is kapja. Épp úgy csinálja, mint mikor leszopott… A fogacskáit is érzem rajtuk, de mikor már túl türelmetlen vagyok kihúzom az ajkai közül.

- Elég lesz, most már megcsókolhatsz.

Míg õ megteszi, én közebb húzom és megsimogatom a fenekét, majd egyre beljebb és lejjebb, míg el nem érem a forró gyûrût. Összerándul, viszont mikor nem erõszakoskodom, kicsit megnyugszik, így elkezdem csak simogatni, mint akkor.

Élvezettel nyöszörög a kényeztetésre, csípõjével is mozdul és már a csókot sem viszonozza rendesen ezért hagyom, hogy a vállamra boruljon.

- Ez az kicsikém… jó lesz neked is csak ne feszülj meg. – mormogom a nyakába és egy finomnak tûnõ részt erõsen megszívok miközben az egyik nyáltól síkos ujjamat belécsúsztatom.

- Ahh…

Felszisszenek a hangjára, az ágyékát teljesen az enyémnek feszítette és a lüktetõ kis farka az enyémhez simult. A francba is… ha ezt csinálja, nem tudok türelmes lenne!

Megmozdítom az ujjam benne, de lefogom a csípõjét. Elõször nehezen megy, de mikor már csak piheg becsúsztatom a másik ujjamat is. Egyre nedvesebb lesz a vágytól és egyre könnyebben csúsznak az ujjaim. Pár mozdulat után kihúzom belõle, mert már nem bírom tovább, benne akarok lenni végre…

- Emeld meg magad kicsikém. – morgom vágytól fûtötten, de elõször nem is mozdul – Kou…

Megemelkedik, remegnek a combja ahogy terpeszben térdel fölöttem még mindig  nyakamba bújva szorít.

A bejáratához illesztem maga és megvárom míg már nem szorítja össze magát és lassan magamra húzom. A fogaimat csikorgatom, hogy ne rántsam le, míg tövig benne nem leszek.

Nyöszörög, de nem fájdalmasan, ujjai a hajamba tépnek kapaszkodót keresve. Bizsereg a fejbõröm tõle, szinte beleborzongok az érzésbe mikor elõször mozdulok meg benne, annyira jó. Tudtam… tudom, hogy most egyszer nem lesz elég…

Jó pár perccel késõbb csatakosan, de jelenleg kielégülten lihegünk. Kou rám borult és úgy is maradt én pedig még mindig benne vagyok.

Megnyomom a mikrofon gombját, amivel az elválasztó ellenére halják elõre, amit mondok.

- Haza megyünk. – közlöm, majd ki is kapcsolom és mosolyogva visszafordulok a kis szépséghez.

- Ugye nem aludtál el? – kérdezem halkan, a hajába simítva.

Felemeli a fejét és rám néz, de rögtön el is pirul.

- Hm… szeretem ezt az arckifejezést. Nos, olyan volt amilyet szerettél volna? – kérdem vigyorogva.

Félénk biccentés, és mintha még egy mosoly is lenne.

- Nekem is ugyanolyan jó volt… talán még jobb is. – gondolkodom hangosan, de ahogy felül és megmozdul megrándulok.

Elkerekedett szemekkel mered rám, most jött csak rá, hogy még mindig benne vagyok. Igazán édes.

Kuncogva emelem meg, hogy kicsusszanjak belõle, bár ezzel összekente a nadrágomat. Mindegy… mindjárt hazaérünk és úgy is lekerül minden.

Közelebb hajolok és lassan finoman megcsókolom, most élvezem a nyugodt zsibbadtságot, de nem akarom még elengedni. Nekem nem sok idõ kell regenerálódni, pár perc és ismét benne lehetek és akarok is.

- Ne öltözz vissza, nem kell. – megsimogatom az arcát és megütögetve a combját arra ösztönzöm, hogy lemásszon az ölembõl. Mellém telepszik, felhúzza a lábait és eltakarja magát. Még mindig képes szégyenlõs lenni?

Levetem a zakómat és ráterítem. – Ezt kapd magadra és egyenesen a hálószobámba menj, még nem végeztünk.

A levegõ is beleszorul, annyira megdöbben, hogy nevetnem kell. Nem igaz, hogy még egy ilyen nyomorultul induló nap után képes felvidítani!

- Ne nézz így, talán azt hitted többször nem megy? – kuncogok, ahogy elpirul és magára húzza a zakómat. Combközépig ér neki, így semmi sem látszik ki. – És te mit szólsz Kou? Hányszor bírnál még elmenni?

Óh istenem ez a szín… a tüzes pokolban sem lehetne vörösebb!

Hagyom hogy lesüsse a szemeit, addig én jó hangulatba kicsit eligazgatom magam, hogy míg bemegyünk a házba legalább addig egy hidegvérû ojabun látszatát keltsem.

Amint bekanyarodik a kocsi és megáll kiszállok, de érdeklõdve megvárom míg a kicsike is kikászálódik, végtelen zavarban és szégyenlõsen megiramodik az ajtó felé, mire odaérek már se híre se hamva. De azokért a formás lábakért megérte ennyire zavarba hozni.

Utána sietek a szobám elõtt az értetlenül álldogáló Takashit pillantom meg.

- Senki se zavarjon, ha élni akar! – figyelmeztetem.

- Ahogy óhajtja Sonozaki – sama!

Biccentek majd benyitok a szobámba. Kou az ágy elõtt áll és bõszen törölgeti a hasáról ami odakerült, a zakóm már elég érdekesen néz ki, de ezek után úgy is kidobom.

- Hagyd csak kicsikém, lesz még ott ahonnan az jött! – vigyorgok rá és ledobálom magamról a koszos gyûrött ruhákat mind egy szálig és már fesztelenül sétálok oda a még mindig a zakómat szorongató szépséghez.

- Tudod, most nagyon elégedett vagyok veled kicsikém – megsimogatom a finom kis arcocskáját – Felvidítottál pedig rossz kedvem volt és nagyon-nagyon jól szórakozom veled.

Már meg is van, hogy milyen ajándékot adok majd neki ezért.

- De mivel az elõbb elvetted az eszem és siettem, nem volt türelmem alaposan megízelni ezt az érzéki tested. De majd most… - magamhoz húzom, hogy a mellkasomhoz simuljon. A derekánál átkarolom és végigsimítom a hátát, a lágyan ívelõ fenekét, majd vissza fel a tarkójáig.

Megborzong.

- Hmm, szereted ezt? Ha simogatlak? – kérdezem élveteg mosollyal.

Nem reagál semmit, de a tekintetébõl látom, hogy igen. Nyilván túl büszke ahhoz, hogy bevallja, azok után, hogy hogyan és miért van itt. De nem, majd én megtöröm az ellenállását!

Lehajolok és az ajkaira tapadok, most sokkal lassabban, de annál szenvedélyesebben. Most nem sürget a kínzó vágy, hisz egy részét már kielégítettem, most pedig jön a másik.

Az ágy felé kezdem el tolni, míg a lába neki nem ütközik és rá nem esik.

Felnyikkan és összezárja a lábait, de hiába már láttam… a combjain még mindig ott van az elõbbi élvezetem nyoma. Az enyém…

- Csússz feljebb! – utasítom és meg is teszi a lábait összeszorítva.

Ragadozó módjára mászom fölé, alaposan megmustrálva, majd mellé fekszem és mellkasát kezdem ízlelgetni. Elég sok figyelmet fordítok a hegyes kis mellbimbóira, amik már az elsõ érintésemre megkeményedtek. Élvezettel játszadozom vele, mindenféleképpen, majd egy idõ után a másikra is hasonlóan sok figyelmet fordítok. A kicsike mellkasa már eléggé szaporán emelkedik és süllyed. Lesimítok az ágyékára, még én is meglepõdöm, hogy már ilyen gyorsan felizgult.

- Nagyon ki lehetsz éhezve kicsiké, vagy csak ennyire érzékeny vagy? – kérdezem mosolyog.

Elpirul és oldalra dönti a fejét, mikor pedig ráfekszem még a szemecskéit is összeszorítja. A farkamat  az övének simítva megmozdítom a csípõm, felnyögök a kellemes zsibongó érzéstõl ami átjár és valószínûleg Kou is érzi, mert a karomhoz kap és megszorítja.

- Mi baj? Már nem akarsz megcsókolni? – suttogom közel az ajkaihoz és a következõ nyögésénél le is csapok rá.

Kár hogy nem önszántából érint ismét, nagyon élveztem mikor azt tette, de nem baj. Ez sem rossz. Elhúzódom tõle egy kissé gonosz, de annál élvezetesebb dologra készülök. Bekötött szemmel nagyon élvezte. Mi lesz akkor ha látja is?

- Nyisd szét a lábaid! – szólok neki halkan, szinte kistányér szemekkel kétségbeesetten mered rám. Nagyon nem karja. – Csináld Kou!

Nem akarom elveszíteni a jókedvem.

Felhúzza a lábai, de nem nyitja szét õket, remegve kapaszkodik a paplanba.

Rendben. Megfogom a térdeit, de amint az arcomra pillant magától mozdítja meg. Pedig még nem voltam dühös, csak eltûnt a mosoly.

Nagyon lassan, remegõ combokkal tárulkozik ki elõttem, a szemeit szégyenkezve összeszorítja, az ajkai és a kezei is görcsösen megfeszülnek, ahogy mindene.

- Jobban kicsikém!

Egy furcsa csukló hang, de megteszi, széles terpeszbe helyez a lábait, belátást engedve a rózsaszín izomgyûrûre, a csatakos combjaira és a férfiasságára… szexi kis dög.

- Nézz rám, ne szoríts össze a szemed! Te akartad, hogy olyan legyen, mint amit kaptál, de ha görcsölsz itt nekem akkor csak fájni fog! – közlöm nyugodtan és végre rám néz. A teaszín szemek könnyesek. Nem sír, nem szokott, de könnyesek. Még el sem pirul, inkább csak a szégyen süt belõle. Ezért?

- Ne szégyelld magad… nem szégyen a vágy és a meztelenség sem. Ez a test tökéletes – mosolyogva nézek végig rajta, kezeimmel a combjai belsõ felét simogatom – Nincs mit szégyellni rajta és azt sem, hogy így látlak. Olyan izgató vagy felizgultan kicsikém… gyönyörû minden porcikád, még… - a bejáratára simítok - … itt is.

Na, most jön a vörös szín!

- Támaszkodj a könyöködre! – utasítom nyugodtan és megvárom míg engedelmeskedik. A hasfala megfeszül és õ is feszülten figyeli, hogy mit akarok. Semmi különöset, de már az ízére fáj a fogam.

- Azt akarom, hogy nézd! Neked megalázó volt mikor leszoptál, mert büntettelek, de ha a múltkorira esetleg nem emlékszel, megmutatom milyen jó. – farkas vigyorral ráhajolok, elõször csak a kezemmel simítom végig, de teljesen megfeszül, majd a leheletemmel cirógatom meg a makkját és csak azután kapom be.

Egy hatalmasat nyög, ahogy tövig elnyelem és megszívom, nagyon élvezem a kéjes hangokat és a remegését, nekem aztán semmilyen perverz dolog nem megalázó, az orális szex meg pláne nem az. A nyelvemmel is izgatom ahogy végigcsúszom rajta, óvatosan megkarcolgatva a fogaimmal, de csak úgy amennyire nem fáj, de borzasztóan élvezheti. Egyszer pillantok fel rá, akkor is félig nyitott szemekkel figyelt, és csak akkor nézett félre mikor összeakadt a tekintetünk. Tovább kényeztetném, de ahogy egy picit erõsebben megszívom, abban a percben elélvez. Ez nem tartott sokáig…

Lenyelem minden cseppjét, és visszamászom fölé ahogy kiterülve piheg az ágyon. Amint rám néz megcsókolom, érezze csak a saját ízét, tudja meg milyen édes… azt akarom, hogy sose szégyenkezzen semmi miatt.

- Finom vagy kicsikém. – suttogom az ajkaiba, míg õ eljut a valóságig a mennybõl, viszont már nekem is fáj a farkam. Az hogy az õ nyöszörgését hallgatom sokkal jobb mint ha simogatnám magam. - Támaszkodj vissza a könyöködre!

Megrázza a fejét, majd mielõtt megszólalnék, felemeli az egyik kezét és mint egy élettelen baba, visszaejti.

Kuncogva simogatom meg a hasát. – Nem bírsz?

Bólint.

- Rendben, de mivel azt akarom, hogy nézd… - megfogok két kitömött díszpárnát és õt megemelve a háta mögé rakom, így nagyjából pont úgy támaszkodik, mintha a könyökein lenne. - … így. Akármit csinálok, a kezemet nézed érted?

Remegõ bólintás.

Elõször csak a felsõtestén simítok végig párszor, hogy megszokja  a látványt végül is már most vöröslik, és a tekintete már fáradt. Nincs hozzászokva ennyi szexhez, de én elég sokáig bírom.

Levándorlok a combjaira is, majd lassan a még ernyedten pihenõ férfiasságán, nagyon lassan le a herezacskóin, közben hol a szemét figyelem, hol a kezem, de nem kapja el a tekintetét, szinte megbabonázva, pihegve figyeli amit csinálok. Amikor a bejáratára simítok felnyöszörög, itt ugyan nem láthatja mit mûvelek, de a kezem mozgását igen és akár azt is, hogy ki és be jár benne az ujjam. Pont ezt akarom.

- Nézd csak milyen könnyen befogad a tested… látod kicsikém? – belécsúsztatom az elsõ ujjam, nagyon könnyen megy, hisz amiatt hogy egyszer már beléélveztem, meg van oldva  a síkosító. Levegõ után kapkodva figyeli, ahogy teljesen kihúzom és újra betolom az ujjam, majd még egyet. Egészen mélyre nyomom, ahol eltalálom a prosztatáját és olyat sikít, mintha legalább is pálcával ütném. Pillanatok alatt kemény lesz ismét, a látványától már az én farkam is lüktet, de még egy kicsit játszani akarok, míg már nem bírja… a végletekig fokozni akarom a vágyát…

- Nézd Kou! Fordítsd vissza a fejet! – suttogom és nagy nehezen meg is teszi – Most beléd rakom még egy ujjam, nézd csak milyen könnyen megy! – mormolom, és meg is teszem. Már megfelelõen kitágult és teljesen ellazult, hisz egyáltalán nem tettem semmi fájdalmasat.

Lassan húzom ki és be az ujjaim, egy kis idõ után már nem bír nyugton ülni és felnyomja a csípõjét, öt perc múlva pedig már szinte magán kívül nyöszörögve dobálja a fejét a párnán, de amikor már elélvezne a farkára szorítok és nem engedem.

Egy csalódott nyüszítés hallat.

Vágytól fûtve figyelem minden mozdulatát, annyira kurva szép és érzéki… megõrülök tõle, de azt akarom, hogy belássa mit akar. Ha kell akár még egy egész órát szenvedek így, de akkor is!

Kihúzom belõle az ujjaim és megvárom míg csillapodik a remegése és a farkát is elengedem.

- Mutasd meg nekem mit szeretnél szépségem… és megkapod tõlem!

- Mi ez a hirtelen jött jókedv, kicsikém?

Hát nem nyilvánvaló? Ez a hely fantasztikus, csak élvezni lehet!
Emlékszem, pár éve, nyáron, elvittek minket egy uszodába. Csak az árvaház gyerekei voltak ott, fröcskölhettünk, ugrálhattunk, pár tanár megtanított minket rendesen úszni… Megtanították, hogyan ugorjunk, hogy lebegjünk. Nagyon élveztem… - Ez csak egy medence – néz rám.

Kezd megingani az eddigi kedvem, ahogy Ranmaru is kezd visszavedli a szokásos viselkedésébe. Csak érzem, hogy durván meg fogja torolni a vélt sérelmét.

- Tetszik? – kérdezi. Mosolyogva bólogatok. Nagyon! Gyakrabban jöhetnénk. – Megmondtam, hogy a szeretõm mindent megkap, ha jól viselkedik.

Egy pillanatra kihagyott a szívem. Persze… hogy is gondoltam, hogy bármikor is emberszámba venne. – A szeretõm vagy, Kou?

Nem akarva ránézni biccentek. Nem tehetek mást. A lényeg hogy Sonozaki elégedett legyen. – Nézz rám! – utasít. Muszáj, de sápadtan nézek fel rá. – Tegnap éjjel miért próbáltál segíteni?

Mert ha én nem segítek, belefulladsz a saját hányásodba. Csúf vége lenne egy ojabunnak. Senki se érdemli meg, hogy bántsák… de hogy miért segítettem… már én sem tudom. De bármit is tenne, nem tudnék nem segíteni. Csak kelletlenül megvonom a vállam.

- Itt van a füzeted?
Elhûlnek az ereim. Ó, a rohadt életbe, nem! Fent maradt a reggelizõasztalon! Félve szorítom a medence peremét és megrázom a fejem. Elfelejtettem… - Mit mondtam neked arról a füzetrõl? Nem azt, hogy folyton legyen nálad? – egyre halkabb és szigorúbb.
De, megmondta. Lehajtom a fejem biccentve. Lehunyom a szemeim is, számítva rá, hogy megüt, legalább ne érjen teljesen felkészületlenül, de ehelyett csak magához húz a hûvös, tiszta vízben. – Más dolgod nincs ebben a nyavalyás házban, minthogy teljesítsd az urad parancsait. Azt hittem, a csinos fejecskédet használod is néha. Többet ilyen ne forduljon elõ, vagy beléd verem, hogy ne felejtsd el!

Nem kiabál, nem is éri el a visszhang a falakat, de a benne bujkáló kegyetlen fenyegetés sikeresen letöri a kedvem. Persze. Én ostoba.

Elenged és nekiáll úszni, én pedig az orromig merülök a vízbe, borúlátó arccal. Na tessék. Az alkohol kihozta a rejtett énjét, akkor gyakrabban kellene innia. Sokkal kedvesebb és elviselhetõbb. Miért hiszi, hogy fenyegetéssel és bántással többet ér el?

Ja, persze. Õ az ojabun.

Mielõtt a totális önirónia teljesen elvenné a kedvem, kimászok és nekifutásból próbálok egy flippet is dobni. Ha már lehetõség van rá, használjuk ki a vidám pillanatokat.

- Sonozaki-sama! – visszhangzik a vízcsöpögés mellett egy hang. Megállok, épp nyomom ki magam a medencébõl, de ehelyett csak kapaszkodok.

- Mi az?

- Önt keresik a céges telefonról.

Ó, akkor jön a szokásos, felöltözünk és megyünk, megint úgy fogok kinézni, mint valami idétlen kenbaba. Kíváncsian lesek Kígyó úr felé, ahogy csendesen telefonál, majd visszaadja a testõrnek, aki távozik. Mosolyogva intek felé. Néha õ áll az ajtóm elõtt, rendes. Kinyomom magam és azon töprengek, hogy épp milyet ugorjak a képzeletbeli zsûrinek, amikor Kígyó úr is kimászik a medencébõl.

- Hét órakor vacsorázni megyünk, legyél nagyon csinos – biccentek és figyelek, hogy picit odébb menjen, nehogy lefröcsöljem. Nem akarok menni. Elég kínos ez itt a négy fal között. Csak ugrok egy fejest és kiengedve közben a tüdõmbõl a levegõt hagyom, hogy a súlyom lehúzzon a medence aljára. Kinyitva a szemeim merengek, élvezve a szorítást a mellkasomon, nézem a hullámzó felszínt.

Csalódottságot érzek. Magammal szemben… mert túl naiv voltam. Ez többet nem fordulhat elõ.

xXx

Én nem ebédeltem, de Takashi-sama hozott nekem teát, miközben letusoltam. Le kell mosnom a klórt a bõrömrõl és az illatát a hajamból, bõszen samponozom a fejem a forró vízsugár alatt. Kényszerítem magam, hogy véletlenül se gondolkodjak. Abból mindig csak hülyeség jön elõ, becsapom magam és csak rosszabb az egész.

Nem is tudom, mit csinálok. Takashi-sama hoz egy pár dvd-t, de inkább egy könyvet kérek tõle, és azt olvasgatom, és rajzolok a kis fekete füzetembe. Aztán csak firkálgatok. Nem köt le a könyv.

Egy alakot rajzolok, ahogy annyira összeszorítja a szemét és a száját, mintha picire akarná összehúzni mindenét, két ujját a fejéhez tartja, mint egy pisztolyt; a lövés már eldördült, de vér és csont helyett konfetti robbant ki a fejébõl. A háttérben arcok, fõleg kifejezéstelen no-maszkok, arcnélküli démonok, fekete imbolygó alakok, akik mind õt nézik. A háttérrel bíbelõdök, hogy élethû legyen, amikor Takashi-sama ismét bejön és segít elõkészíteni a ruhát.

Ne már… komolyan? Elkenõdve nézek a színkombinációra. Ken-baba. Barbie-nak használva. Ez rettentõ megalázó.

Felveszem a fehér nadrágot és épp az inget gombolom; a hajam már helyre van igazítva, bár ahogy a tükörben is huzogattam a tincseim, már nõtt. Mint a gomba, ezt folyton vágni kell mert rettentõ gyorsan nõ. Lassan a szemem elé lóg. A kontaktlencsét is betettem, mert bár eddig a szemüvegemben voltam, félek, hogy nem látok.

Amint másodszor is nyílik az ajtó, megrezzenve fordulok meg, meghajolva. Kész vagyok. Magához húzva helyezi a kezét a fenekemre, és csak a rossz dolgok jutnak az eszembe, amire megfeszülök.
De õ is tud kedves lenni. És figyelmes. Õ nem rossz ember, csak annak kell lennie.

Amint beülünk a limuzinba, int, én pedig szót fogadok.

- Tökéletes vagy ebben a nadrágban, kicsikém – mondja, én pedig lenyelek egy sóhajt. Cirógat, én pedig a rózsaszín förmedvényre felvett zakót szorongatom. Úgy érzem magam, mint egy vattacukor!

- Hoztad a füzeted? – kérdezi, én pedig biccentek és kiveszem a kabát zsebébõl. – Mi bajod ezzel a ruhával?

Na most mondjam azt hogy förtelmesen gáz? Mint egy rossz love-game karakter. Csak oldalra pillantok. Még mindig jobb, mintha meztelenül kellene kimennem. – Ne dühíts fel, kiscica! Gyûlölöm, ha hazudnak nekem! Szóval?

„Zavar, hogy úgy nézek ki, mint egy – vattacukor, írd le hogy vattacukor – selyemfiú” – változtatom meg.

- Nem attól lesz valaki selyemfiú, hogy mi van rajta.

„Nekem kényelmetlen, mert nem hordok ilyeneket”

- Hát kiscicám, gyorsan szokj hozzá. Egy kitartott kurva öltözzön úgy, ahogy az urának tetszik – simít a fenekemre, nekem pedig keserûen összeszorul a torkom. – Nekem pedig így tetszel.

Förtelmes ízlésed van néha, Kígyó úr.
Elkapom a tekintetem, próbálok uralkodni az arcomon. – Belegondoltál már kicsikém, hogy örökre az enyém vagy. Ne is jusson eszedbe olyasmirõl ábrándozni, ami régen volt, mert azt a nyomorult életedet már nem kapod vissza.

Összepréselem az ajkaim, hogy már szinte csak egy csík és remegõ kézzel írok. Csak felemelem, az arcom elé.

„Miért bántasz folyton? Miért kell mindig az orrom alá dörgölni?”

- Azért, kiscicám, hogy felfogd végre a helyzeted és beletörõdj. Felfoghatod úgy is, hogy csak én vagyok neked és én vagyok az egyetlen, akinek érsz valamit. Nem kell feltétlenül bántanom… A múltkor a fürdõben sem bántottalak, igaz? És nagyon, nagyon élvezted – kényszerít, hogy ránézzek.

Talán azért is reménykedtem… de már nem is tudom, miben. Talán hogy egy picit minden jobb lesz. Vagy valami csodában, azt hiszem.
Keserûen lehajtom a fejem. Nem tudom, miért dobtak el a szüleim. Szerettem azt hinni, hogy nem volt más választásuk, és õk sem akartak elengedni, de nem tehettek mást. Hogy próbáltak megtartani…

Erre itt van egy a férfi, akinek mindene megvan az életben, de nem becsüli. Engem sem… ha megun, jobb esetben csak fejbe lõ és a vízbe dob.

Voltak barátaim… reménykedtem, hogy jó iskolába járhatok majd, ha mindent megteszek, végzettségem lesz, taníthatok… lesz családom. Talán kis feleségem. Gyerekeim, akiknek olyan családot tudok adni, ami nekem nem volt.

És nekem csak Õ jutott. Õ van. Kígyó úr.
- Nem tagadhatod és nem is kell. Neked is jobb lesz úgy.

xXx

Besétálunk, mindenre bólintok amit mond, bár alig regisztrálja az agyam. Egy oldalsó szeparéba megyünk, már vár ott egy férfi, akinek enyhén angolbulldog-arca van. Kígyó úr int, én pedig engedelmesen leülök, felnézve. Ez a férfi fél, sõt… retteg. Ideges. Remeg a keze és verítékes a homloka… de ami a leginkább elárulja, az a szeme. Cikázik, kiutat keresve.
Mint nekem.

- Sonozaki-sama, ugye, tudja, mit kockáztatok, hogy magával látnak? – kérdezi, miután a pincér elmegy. Én csak azért rendelek, mert muszáj, a torkomban görcs ül. Zavartan babrálom az ujjaimmal a pálca mintázatát.

- Semmit. Hisz megmondtam már egy hónapja is, hogy ön nem lesz miniszterelnök, mert vissza fog lépni.

Lemeredek az asztalra, nem akarom hallani ezt a beszélgetést. Figyelem a vörösvégû pálcát, a belevésett sárkánymintát. Lakkozott, nehéz, biztos minden alkalom után alaposan elmossák. Akkor rezzenek fel, amikor Ranmaru keze rászorít a combomra.

- Kérsz egy kis sakét?

Megrázom a fejem és ismét a fura férfire nézek. Tényleg ismerõs, sokat szerepelt a tévében… Könnyeket nyelve, összeszûkült torokkal hallgatom Kígyó úr könnyed, elegáns zsarolását. Egyre jobban fut ki a vér az arcomból; csak nem akarja szegény ember fiát is ilyen helyzetbe hozni? Engem mindig emlékeztet, hogy még hálásnak is kellene lennem, amiért a boldog semmibõl a gazdag nincsbe rántott, remegõ szemekkel nézek rá, amikor megcirógatja az arcom.

- Ki ez a fiú? – néz rám a bulldog-bácsi.

- A szeretõm – mondja Kígyó úr fesztelenül – De ne is figyeljen rá… tehát, visszalép a miniszterelnöki széktõl, vagy elsõ körben a felesége is kap néhány információt tõlem.

Sápadtan piszkálom a salátát. Nagyon sajnálom szegény embert. Figyelem, ahogy remegõ kezét a szájára szorítja, miközben a fotókat lapozza. Mit találhatott ki neki Kígyó úr? Félve pillantok Ranmaru arcára, amikor már nem bírom, inkább kifelé nézek. Elvégre én nem számítok, csak dísznek vagyok itt.
Sonozaki-sama válla fölött megpillantok egy barnás foltot, összehúzom a szemem. Rossz érzésem van… Bulldog-bácsi távozik, az ojabun megerõltetés nélkül alázta földig…

- Vacsorázhatunk, kicsikém? – néz rám a szürke szempár. Az ajkamra harapok és elõveszem a kis füzetem.

„Kimennék a mosdóba egy percre”

Elolvassa, majd biccent. – Rendben, de siess. És ne próbálkozz semmivel!

„Eszembe sem jutna” – írom le halvány mosollyal, és miközben ellépek mögötte, megsimítom a vállát. Összehúzom a szemeim és a toalett felé lépve látom, ahogy az a furcsa, sötétebb bõrû illetõ, akit annak idején a kertben láttam Keichivel… ha itt van, az nem jelent jót. Honnan tudhatták, hogy Sonozaki-sama itt lehet? Mert nem véletlenül van itt. Haza kell vinnem, nem érdekel, hogyan. De még csak most kezdte el a vacsorát…

Megállok a sarkon, talán elmerengve nézem egy pillanatig, mert elkapom a férfi pillantását, rám néz, egyenesen a szemembe… egy picit kikerekedik a szeme. Regisztrálom, de õ már valószínûleg tudta, hogy itt vagyunk, csak arra nem számított, hogy én tudom, hogy ki õ. Összehúzom a szemeim és összepréselem az ajkaim, ijedten kapva levegõ után. Tudja, hogy tudom. Gyorsan el kell mennünk innen, bármit is tervez Kígyó úr ellen.

- A rohadt életbe – torzul el az arca és formálja a szavakat a szája. Bár nem hallom, de látom. Elég az, hogy értsem.

Sarkon fordulva hevesen dobogó szívvel sietek vissza és leülök a helyemre. Idegesen villannak a szemeim, ahogy kifelé nézek, de a másik férfit nem látom. A konyha felé tûnt el az egyik személyzeti ajtó mögött…

„Sonozaki-sama, nem mehetnénk haza….?” – írom le óvatosan, rápillantva. lenéz az írásra, majd felvonja a szemöldökét.

- Miért mennénk? – néz rám. Mert baj lesz, nagy baj, nagyon nagy… de mit mondjak? Nem hinné el. A papírra és a tollra meredve rágom az alsó ajkam, közben pörög az agyam.
Közeledik egy pincér, a tálcáján a Sonozaki-sama által rendelt szaké. Rándul egyet a gyomrom, miközben a pincér kitölti neki, majd távozik. Rossz elõérzet.
Túlkapcsol az agyam, hogy kitaláljon bármi indokot: mi az, amitõl Sonozaki mindent eldobva elindul? Aminek nem állna ellen…

Bevillan a válasz. Én.

Követem, ahogy a poharat az ajkaihoz emelné, és ijedtemben a pohár szájára teszem az ujjaim, hogy ne tudjon inni. Ahogy rámnéz, látom, hogy rettentõen kezd dühös lenni, én is elsápadok egy kicsit, de felhajolva simítom a másik kezem az arcára és megcsókolom, olyan forrón, ahogy csak tudom. Érzem hogy meglepõdik, a fél karom átfonom a vállán és lejjebb húzom magamhoz. Felmorranva, mohón mar az ajkaimba, szinte harapva, átránt magához, hogy fel kell emelkednem a székrõl.

Nem szeretek hazudni, nem is akarok. Nem szoktam és nem is most fogom elkezdeni.
Legfeljebb nem mindent mondok el.

- Nocsak – teszi le a poharat, nekem meg egy szikla esik le a mellkasomról. Bár a szeme még mindig gyanakszik, nyakig elvörösödök. Elém löki a füzetet, egyértelmû: magyarázatért.

Megfogom a tollat.

„Igaz, amit az autóban mondott… - körmölöm vörösen – azt tényleg élveztem”

- Hát persze – morog, szemeivel követve, miközben írok. Egyre éhesebb a tekintete és kezdek félni, hogy kiengedtem a szellemet a palackból. De megragadva a tollat írom tovább az intésére. Komplett magyarázat kell, csak menjünk már innen! Ég a tarkóm.

„Olyat szeretnék még…”

Nem tudom, talán ez volt a varázsszó, de lusta önelégültséggel elmosolyodik és kidob egy adag bankót az asztalra, majd feláll. Hihetetlenül megkönnyebbülök, a lehetséges tortúra fenyegetõ réme ellenére, de legalább elmegyünk innen… sóhajtva felnézek rá, egy zavart, pirulós mosollyal lépek mellé, bátortalanul megfogva a karját. Rettentõen félek, hogy az a férfi…

És el is kapom az arcát. Eltorzulva a dühtõl néz rám, és már tudja, hogy mindent tudok, és azzal is tisztában van, hogy nem fogom hagyni.

- Kou! – szól rám Kígyó úr. Észre se vettem, hogy ledermedve állok, az ujjaim a karjára szorulnak. Felmosolygok rá sápadtan és sietve megyünk az autó felé. De nem itta meg, nem itta meg…

Beülünk a kocsiba, én pedig nem másíthatom meg a szavam, sõt… nem is akarok hazudni. Azt mondtam, hogy l-le akarok feküdni vele… ugyan, dehogy. Ez azt jelenti, hogy azt akarom, hogy megdugjon, az õ értelmezésében.

De csak akkor lesz jobb, amikor végre becsukódik az ajtó.

Azonnal elkapja a tarkóm és forrón csókolva magához ránt, én pedig akaratlanul is belemosolygok. Igen, abban is igazat mondtam, hogy azt… élveztem. De talán nem is ez a jó szó rá. Szerettem, hogy puhán ér hozzám, hogy megsimogatja az arcom. Már szinte zihál… lesimítok a mellkasára, miközben átlendítem a lábam és az ölébe ülök.

Mi is az a vészesen rossz sablonszöveg? Ha már nem tudsz tenni az erõszak ellen, legalább próbáld meg élvezni.

Átkarolom a nyakát és a tõlem telhetõ hévvel csókolom meg, átkarolva a nyakát, miközben õ gond nélkül szedi szét a gombokat az ingemen. Csak az pörög az agyamban, hogy nem esett baja, bele se tudok gondolni, mit tervezhetett az az alak… Keichivel…

Az ujjai a mellkasomhoz érnek, letûrve az inget a könyökömig, és én kicsit felegyenesedve, sóhajtva hajtom hátra a fejem, mire a nyakamba mar. Ne gondolj semmi rosszra, semmire. Ha durvább is, nem számít. Te kérted, te akartad.

De azért megrándulok, amikor érzem a fenekemhez nyomódni, halkan nyikkanva vörösödök el, zihálva, de leránt magához. Kicsit remegõ szemekkel nézek rá: mohó és vad. Bármit csinál, most félek, hogy fájni fog… feljebb hajolva csókolom meg puhán, békítõen, de csak olaj a tûzre, már ismerem a morgását annyira. Hát csak hagyom, mindenbe belemegyek és nem ellenkezek.

A cica mosolyogni kezd és felém nyúl, de csak a hajamat simítja odébb. Miért csinálja ezt?

Aztán több helyen is simogatni kezd: a vállamat a karomat, a hátamat…, de miért jó ez neki? A cicák nem szokták szeretni ha hozzájuk érek. És még vetkõztetni is kezd, majd a hajamat is összefogja. Furcsa, de most hagyom neki, valahogy zsibbadtnak érzem magam, nem bírok mozogni. Pedig el kéne mennem a szobámig, hogy aludhassak.

Egy pillanatra eltûnik, de mire észreveszem már vissza is jön és eldönt az ágyon, de hiába kérdezem tõle, hogy miért nem beszél, hol lakik, vagy hogy hogyan került ide, meg sem szólal. Rossz cica.

Nem is engedem elmenni, átkarolom a derekát és itt tartom, olyan finom illata van, nem akarom, hogy elmenjen. Felül az ágyra és én pedig a lábaira fekszem, szédülök és forog a padló is, de így hogy leoltotta a lámpát, már nem is látom. Behunyom a szemem és élvezem, ahogy cica kis kezeit ahogy hajamon jártatja, valamivel az arcomra is simít, de az már nem tetszik annyira, mert hideg és nedves.

Már nem is akarok visszamenni a szobámba, itt pont jó. Azt hiszem megtartom ezt az édes kiscicát. Talán máskor is el kellene jönnie, jól tud simogatni…

***

Arra kellek fel, hogy fejbe vertek. Nem tudom ki volt, de meg fogom ölni. Lüktet a koponyám, mintha legalábbis belé rúgtak volna, aztán meg hasba is, mert arrafelé sem a legjobb a helyzet. Kinyitom a szemem, de egy ideig értetlenül nézek magam elé. Fehér falak… ez nem az én szobám.

Körbenézek, aztán meglepve tapasztalom, hogy Kou combjain fekszem, a kicsike pedig ülve alszik félrebiccentett fejjel, de ahogy felemelkedem róla a fájdalom újul erõvel kezd dörömbölni a halántékomon. Francba…

Megdörzsölöm az arcom és ahogy az ajtó elõtti szõnyegre rebben a tekintetem beugrik néhány dolog és fõleg az hogy ittam. Sokat.

Ritkán viszem túlzásba, de most ez történt és ezért vagyok ilyen pocsékul. Másnaposság.

De mit keresek itt és mikor jöttem ide? Nem emlékszem, csak néhány hülye részletre, de nem is tudom, hogy álom volt vagy tényleg megtörtént. Azt hiszem a fantáziám részegen eléggé elszabadulhatott, ha olyasmikre gondolok, hogy ez a kiscica mosolyogva simogatja a hajam.

Nem iszom többet. Legalábbis míg nem leszek egyedül.

Most jól elintéztem magam, bolondot csináltam magamból a házi kurvám elõtt, biztos nagyon jól szórakozott, hogy a mélyen tisztalt ojabun részegen tántorgott. És még most is mosolyog… mi baja van? Ha nem fejezi be a kárörvendést elfenekelem egy pálcával.

- Te jószagú… a rohadt életbe – le fogok szédülni az ágyról, de mielõtt megtenném gyorsan megiszom azt a pohár vizet amit a kezembe nyomott. Kikászálódok a fürdõbe és elegánsan kiadom magamból azt a másfél liter szeszt amit tegnap megittam, de még nem mozdulok, hátha úgy dönt a gyomrom, hogy még valamitõl megszabadulna. Ez nagyon idegesítõ… Kou pedig még rá is tesz egy lapáttal és utánam jön. Fogalmam sincs mi ütött belé, mert elkezdi simogatni a hátam kis mosollyal az ajkain néz, mintha egy jótevõ angyalnak képzelné magát.

Nem tudom mit akar ezzel elérni, de egy kis hátsimogatás miatt még nem fogom elengedni. Ha meg bírnék szólalni akkor megmondanám neki, hogy tûnjön kifelé mielõtt elszakad a cérna és ne mosolyogjon mikor rosszul vagyok.

- Ma nem megyek be az irodába – morgom csak úgy magamnak - Pihenni akarok. Reggeli után lemegyünk…

Igen. A száraz, klóros levegõ jót fog tenni és ott csend és nyugalom van.

***

A szobámban alaposan lezuhanyozom, háromszor fogat mosok, hogy szalonképesnek érezzem magam, majd egy lazább öltözetet választok, végül is nem sokáig lesz már rajtam. A fejfájás szerencsére csillapult, de ahogy a forró zuhany alatt gondolkodtam eszembe jutott néhány furcsaság még estérõl, amin megint csak a homlokomat tudtam ráncolni. Nem értem.

Azt hiszem nem hallucináltam, de Kou miért segített volna nekem? Nem az lett volna a korrekt, ha elégedett azzal, hogy nekem rossz?

Úristen… azon gondolkoztam este, hogy elmegyek kocsikázni… jesszus. Valószínûleg el is megyek, ha engedett volna felkelni az ágyról. De ezt is… miét csinálta? Ha karamboloztam volna, akkor örülhetett volna, mert megszabadul a kínzójától nem? Vagy már nem is akar annyira elmenni?

Végül is abban a koszos porfészekben semmilye sem volt, most pedig luxusban élhet, méregdrága ruhákban járhat és ha ügyes, akkor bármit megkaphat csak annyi a dolga, hogy a szeretõm legyen.

Reggelinél õ is velem tart és miután megettem pár falat rizst és megittam jó sok kávét már jobban érzem magam. A szokásosnál még tompább vagyok, de a víz majd felfrissít.

Megiszom az utolsó kortyot is, mikor felnézek akaratlanul is elmosolyodom picit, mert az én kiscicám, most tényleg cicának néz ki. A kakaótól bajusza lett.

Letörlöm róla, de ahogy rájön mi a helyzet megnyalja az ajkait, majd úgy mosolyog rám, ahogy még nem láttam. Enyhén el is pirul és egy gyors mozdulattal lenyalintja az ujjamról a kakaócseppet.

Az a szerencséje, hogy rosszul érzem magam, különben ezért, már feldobtam volna az asztalra és keményen megdugtam volna.

***

Az alagsori fedett uszoda nagy és tiszta mint mindig. Szeretek úszni, erõsíti a karokat és jó idõtöltés. Most pedig még szórakoztató is, mert Kou gyermeki izgalommal nézi a nagy medencét. Még belém is kapaszkodik, a felkaromat szorongatja ahogy a derekát ölelem.

- Menj, öltözz át – mutatok a szekrény felé, ahol fürdõalsók vannak.

Természetesen egy konzervatívabb darabot válasz, egy térdig érõt. Ha nem lennék úgy ahogy, már ráparancsoltam volna, hogy vegye le, de most mindegy. Leülök a medence mellé, hogy pihenjek és elmúljon végre a maradék fejfájás is, ami már bosszant.

Hirtelen csobban be a vízbe egy nagy szaltóval, majd vigyorogva bukkan fel a felszínen, kisimítja az arcából a csepegõ tincseket. Szép mutatvány.

Lebukik a víz alá és odaúszik hozzám, a lábaim mellett kapaszkodik mag a fényes padlón. Még mindig annyira mosolyog.

- Mire ez a hirtelen jókedv kicsikém? – halkabban beszélek a szokásosnál, hogy ne hasogasson a fejem.

A kezével rásimít a vízre.

- Ez csak egy medence. – nem értem miért ilyen izgatott.

Célzatosan körbemutat és azt hiszem értem.

- Tetszik?

Bólint.

- Megmondtam, hogy a szeretõm mindent megkap ha jól viselkedik. – rámosolygok, õ pedig zavartan lehajtja a fejét, de lenyúlok és az állánál fogva felemelem, hogy rám nézzen. – A szeretõm vagy Kou?

Úgy tûnik, neki ez az emlékeztetõ azzal járt, hogy lehervadt a mosolya. Pedig úgy sokkal szebb az arca. Bólint egyet, de kerüli a tekintetem.

- Nézz rám! – utasítom. Megteszi. – Tegnap éjjel miért próbáltál segíteni?

Ez nem fér a fejembe. Elvégre gyûlöli amit teszek vele, mert én élvezem és mégis segíteni próbált.

Megvonja a vállát.

- Itt van a füzeted? – kérdezem, mert jobb lenne némely kérdésemre teljes választ kapni.

Félénken felpillant, majd megrázza a fejét. Tehát nem hozta.

- Mit mondtam neked arról a füzetrõl? – kérdem szigorú hangon – Nem azt, hogy folyton legyen nálad?

Bólint, de nem néz rám.

Sóhajtva csúszok be mellé a vízbe és magamhoz húzom. – Más dolgod nincs ebben a nyavalyás házban, minthogy teljesítsd az urad parancsait. Azt hittem a csinos fejecskédet használod is néha. Többet ilyen ne forduljon elõ, vagy beléd verem, hogy ne felejtsd el!

Még mindig halkan beszélek, de fenyegetõ hangszínnel és meg is teszi a hatását. Végigsimítom a hátát, majd ott hagyom és úszni kezdek a medence túlsó oldala felé, és nem sokkal késõbb hallom, hogy õ is újra aktivizálta magát.

Úszok pár hosszt, míg a karizmaim kellemesen feszülni nem kezdenek az igénybevételtõl, csak néha pillantok Kou felé, aki úszkál, csobban, fröcsköl, mint egy energiabomba kisgyerek. Bár gondolom az árvaházban nincsen ilyen fedett uszoda. A medence mellett a fényes csempén is tócsákban áll a víz, ahogy kijár, majd visszaugrik, de ez nem baj. Majd a cselédek takarítanak.

- Sonozaki-sama!

Hátrafordulok, a medence mellett Hizaki – az egyik testõr – áll telefonnal a kezében.

- Mi az?

- Önt keresik, a céges telefonról.

Kihúzom magam a vízbõl és elveszem a mobilt.

- Tessék?

- Üdvözlöm Sonozaki-sama, elnézést, hogy zavarom, de ön szólt, hogy emlékeztessem a ma esti üzleti vacsorára Yagami Genzo miniszterelnök-jelölttel. – mondja a titkárnõm.

Tényleg. A fenébe! Ma pedig nem volt kedvem sehová menni, de ez fontos. Most muszáj lesz, az én érdekem és nem is akarom elnapolni. Addigra már jobban leszek.

- Igen, hétórára van az idõpont ugye?

- Igen Sonozaki-sama. A Shai-Shen étterembe.

- Rendben. – leteszem, és visszaadom a telefont Hizaki-nak.

Lassan átúszom a másik oldalra Kou-hoz, aki megáll, mivel épp ugrani készült.

- Hétórakor vacsorázni megyünk, legyél nagyon csinos. – õt is viszem, mindig is így szoktam, hisz ha unatkozom legalább lesz kivel játszanom.

Bólint, és megvárja míg távolabb érek tõle és csak az után ugrik be. Ha ma este jól viselkedik, megengedem neki, hogy bármikor lejöjjön ide.

***

Délután megnézem a festményt amit készített és el kell ismernem nagyon szép és ízléses. Sok virág és zöld növény, mégsem tûnik zsúfoltnak az összkép. Ha még mûvészeti iskolába is járt volna, vagy egy magántanár okítaná, nagyon sokat fejlõdhetne.

Ebédnél még megittam egy kis kávét, de már egész jól érzem magam. Elmúlt az émelygés, bár a fejfájás még néha visszakúszik. A hangos társaság miatt legalább nem kell aggódnom, bár ha még egyszer a szobájában hagyja a zsebfüzetét, elverem.

Míg én lepihentem az szobámban Tkashival vitettem Kou-nak pár dvd-t – ami nem pornó – hogy el tudja foglalni magát. Este elég kényes ügyrõl lesz szó, ott kell lennie a figyelmemnek, nem lehetek fáradt.

A mobilom ébresztõjére kelek föl és a fürdõszobában el is készülõdök. Jól szabott, fekete öltöny és ing, hisz most üzleti ügyet intézek. A pisztolyt becsúsztatom a zakóm alatti tokba, mindig nálam van egy, ha elhagyom a házat. Sosem lehet tudni, ki akarhat éppen megölni.

Elég benyitnom Kouhoz, máris jön, még az ingje utolsó gombját gombolta éppen. Fehér simulós nadrág és halványrózsaszín selyeming. Igen… ebben olyan látványt nyújt, hogy bárki szívesen felfalná, már ha csak ránéz is. A szexin domborodó fenekére simítom a kezem és végigvezetem a folyosón. A ház elõtt már vár a limuzin, nem kell pazarolni az idõt.

Beülünk egymás mellé, a térválasztó fel van húzva mint mindig. Amint elindult a kocsi intek az én szexi kiscicámnak, hogy üljön az ölembe.

- Tökéletes vagy ebben a nadrágban kicsikém – dicsérem meg, de láthatóan nem vagyunk egy véleményen. Végigjárom a feszes combjait, a feneke ívét és fel egészen a tarkójára majd vissza. Az én engedelmes gyönyörû kis kurvám.

- Hoztad a füzetedet? – kérdezem, nem érdekel, hogy vöröslik nekem, akkor is rám fog nézni.

Bólint, és elõveszi a kiskabátja zsebébõl.

- Mi bajod van ezzel a ruhával? – kérdezem ami érdekel. Az ajkaiba harapva rám pillant és megrázza a fejét. – Ne dühíts fel kiscica! Gyûlölöm ha hazudnak nekem! Szóval?

Kinyitja a füzetet és ír.

- Nem attól lesz valaki selyemfiú, hogy mi van rajta. – közlöm semleges hangon, õ pedig megint körmöl.

- Hát kiscicám, gyorsan szokj hozzá. Egy kitartott kurva öltözzön úgy ahogy az urának tetszik. – a fenekére simítok – Nekem pedig így tetszel.

Megvillan a tekintete, a megbántottság suhan át rajta, nem mintha lenne oka megbántódni, sosem mondtam, hogy több lenne egyszerû ágybetétnél.

- Belegondoltál már kicsikém, hogy örökre az enyém vagy? Ne is jusson eszedbe olyasmirõl ábrándozni, ami régen volt, mert azt a nyomorult életet már nem kapod vissza. – még csak az újságokban sem jelent meg egy eltûnt hirdetés, hisz árvaházból tûnt el.

Meglepõdöm, mikor felemeli a füzetét és remegve leír valamit majd visszafojtott könnyekkel elém tartja.

Azt figyelmen kívül hagyom, hogy tegez, végül is ahányszor megdugtam, megteheti.

- Azért kiscicám, hogy felfogd végre a helyzeted és beletörõdj. Felfoghatod úgy is, hogy csak én vagyok neked és én vagyok az egyetlen, akinek érsz valamit. Nem kell feltétlenül bántanom… - felemelem a fejét – A múltkor a fürdõben sem bántottalak igaz? És nagyon, nagyon élvezted.

Elvörösödik, és remegõ ajkakkal lehajtja a fejét.

- Nem tagadhatod és nem is kell. Neked is jobb lesz úgy.

Nem reagál semmit, de annyira lehajtja a fejét, hogy az arcát nem is látom. Mivel egyenlõre nincs több mondanivalóm, csendben ülök és szórakozottan cirógatom a combjait.

Odakint már sötét van, épp vacsoraidõben vagyunk, az étterem parkolójában is sok kocsi van. Ez egy ötcsillagos hely és nagyon jó a kiszolgálás.

- Vacsora közben nem kell figyelned. Csak ülsz és eszegetsz semmi több. – felemelem a fejét és lágyan megcsókolom, de mikor nem csókol vissza meghúzom a haját és máris mozdulnak a pici ajkai.

Kiszállok, az emberek persze megbámulnak, mint mindig. Sokan tudják, hogy ki vagyok.

A pincér készségesen a lefoglalt asztalhoz kísér, ez a rész kissé szeparáltabb. A miniszterelnök-jelölt már ott vár, ideges mint mindig.

Feláll, de nem fogunk kezet. Leülök, Kou pedig a mellettem lévõ székre és szinte rögtön jön a pincér is. Átlapozom az étlapot és rendelek, a kicsike is hasonlóan, bár csak salátát kért. Már megint nem akar enni?

- Sonozaki-sama, ugye tudja mennyit kocáztatok, hogy magával látnak? – kezdi minden bevezetés nélkül.

- Semmit. Hisz megmondtam már egy hónapja is, hogy ön nem lesz miniszterelnök, mert vissza fog lépni. – nem lenne elõnyös nekem, mert az ellenfele az, akinek érdekeltségei vannak a yakuzában. És az ojabun dolga, hogy ezt szemmel tartsa.

- Nem fogok visszalépni, már a küszöbön állok, még egy hét és…

- … özvegy lesz. – fejezem be helyette a mondatot halvány mosollyal.

Rám mered, bajszos kép rámcos és ahogy megnyúlik, csak még szerencsétlenebbül néz ki. A pincér kihozza az italt, nekem és Genzo-nak önt, de mikor Kout kérdezi nem válaszol.

Rásimítok a térdére, mire rögtön rám pillant.

- Kérsz egy kis sake-t? – kérdezem, de persze gondolhattam volna hogy nem.

- Sonozaki-sama… hogy értette, hogy özvegy leszek?

- Ugyan! Tudja azt maga nagyon jól. Az embereim alaposan utánanéznek mindennek. Még a lányának és a fiának is uram. Mennyi idõs is a maga büszkesége? Keito? Tizenhat ugye? Mindent tudok a családjáról.

- A családomnak semmi köze magához! – közli vehemensen.

- Ó dehogy nincs. A fia jó társaság lesz Kounak. Ugye kicsikém? – megsimítom az arcát, ami kicsit sápadt, de nem vészes.

- Ki ez a fiú? – kérdezi, bár sejtheti.

- A szeretõm. De ne is figyeljen rá… tehát, visszalép a miniszterelnöki széktõl, vagy elsõ körben a felesége is kap néhány információt tõlem.

- Miféle információt?

Elmosolyodom, de megvárom, míg elénk teszik a vacsorát, majd az aktatáskából kiveszem a sárga mappát. És odaadom neki.

- Gondolom a felesége nem tud a szeretõjérõl. És arról sem miféle játékokat ûznek. És persze ezek a kompromittáló képek valamelyik pletykalapban is meg fognak jelenni.

A vén hülye arca elvöröslik a méregtõl és a szégyentõl. Hát igen, nem is csodálom azokból a képekbõl.

- Mit vár tõlem?

- Amit elmondtam. Ön visszalép.

- És akkor…

- És akkor a pletykalapok nem közlik le a képeket, a felesége fehér ruhája fehér is marad, a lánya nem lesz árva és a fia nem lesz egy lyuk, amit megdughatnak. Így megfelel önnek? – kedélyesen rámosolygok, nem gondoltam, hogy nehéz lesz, és nem is.

- Ahogy kívánja. – mondja végül, a mappát a kabátjába csúsztatja. – Most viszont, ha nem bánja, elment az étvágyam.

- Ó, dehogy, menjen csak. A felesége biztos hiányolja. – megsemmisült arccal szedi össze a holmiját és pár másodperc múlva már itt sincs. Tökéletes.

- Vacsorázhatunk kicsikém?

Amikor ismét csattanva nyílik ki az ajtó, félredobbanó szívvel fordulok meg, rémülten, de hatalmas megkönnyebbülés, hogy csak Kígyó úr az.

- Szia kiscicám – néz rám, és az arca olyan… és mosolyog is! Pirulva fordulok vissza a fal felé, az ecsetem kaparászva. – Mikor leszel kész?

Hát az még a jövõ zenéje. De elég jól haladok.

- Vacsorára hagyd abba és szedd rendbe magad – szól és letesz valamit az egyik leborított asztalra – Ez a tied.

Nekem? Komolyan? Mosolyogva nézek utána, ahogy kimegy és izgatottan mérem végig a kis dobozkát. Vajon mi lehet benne?
De nem merem kinyitni. Bár a megszokottnál kevésbé festékes a kezem, nem akarom összekenni.  

Ahhoz képest hamar befejezem, elhátrálva nézem a munkát. A virágok, az ég, a tópart a madarakkal, decens és elegáns, véletlenül sem zsúfolt. Maka-sama a tenyerét összecsapva nézegeti, széles mosollyal dicséri meg, nekem pedig már ez elég, hogy boldog vörösödéssel hintázzak a talpamon zavaromban. Részemrõl az öröm.
Aztán futhatok lemosakodni, megint elõkerül az a fránya, agresszív kiskefe és lesikálom a körmeim, lemosom az arcom és megmosom a hajam is. Egy pillanatig élvezettel szimatolom a fürdõolajat majd alaposan lemosakodok és kisietek, hogy felöltözzek. Nem ártana késznek lenni, mire vacsora van és értem jönnek, Sonozaki-samának jó kedve van, nem ártana ha megõrizné ezt a jó szokását. Magamra csavarom a törülközõt, amikor a tükörbõl a szemem megakad az ajándékcsomagon és kíváncsian tépem fel. Oldalra biccentve a fejem nézem, halvány mosollyal. Ez de aranyos!

 Amint kilépek a hatalmas frottírtörülközõbe csavarva, megtorpanok az alak láttán… Kenichi belépõje óta egyáltalán nem vagyok nyugodt ilyen téren.

De csak Ranmaru az… odalépve csókol meg, mintha egész nap erre várt volna.

- Finom vagy, kiscicám – dörmög, én pedig elkapom a szemeim. Nem igazán merem tudni, mit tervez még, de azt a torokszorító érzést, hogy tegnap végül is gyõzött afölött, amit én mondtam és konok meggyõzõdéssel állítottam… zavarba ejtõ. Élveztem, amit Õ csinált. Ha õszinte akarok lenni magamon és nem szégyellném magam miatta, nem árt… - Öltözz fel! – húzza le rólam a törülközõt. Meghökkenve nyikkanok egyet és muszáj pucéran a szekrényhez menni, minél gyorsabban kiválasztok egy yukatát és felkötöm. – Egyszer fel foglak falni, kicsikém.

Nem kell mögötte mennem, szorosan átkarolva a derekam húz magával az étkezõig. Mélyen meghajolok Maka-sama elõtt, mielõtt helyet foglalunk.

- Ranmaru, láttad már a festményem? Kou befejezte és gyönyörû lett!

- Még nem, de majd megnézem – biccent. Hát igen, alaposan fel kellett pörgetni a tempót hogy késznek lehessen nyilvánítani.

Lassan falatozok, a gyomrom azért még erõsen tiltakozik minden befogadható étel ellen, így inkább levest eszek, amikor valami hangosan dörren. Alig bírom megtartani az evõpálcákat, majdnem kiestek az ujjaim közül…

- Isato, nézd meg mi volt ez! – csattan Sonozaki-sama hangja, majd mikor jön a válaszordítás, mindenki felpattan. Összeszorul a gyomrom. Bár Kígyó úr elõresiet, némi toporgás után mi is utána sietünk, fõleg amikor meghallani az ordítását. Te jó ég.

- Ranmaru, mi tört…

- Anyám – szakítja félbe ingerülten, így Maka-sama kitartva a kezét nem enged közelebb. Idegesen próbálok legalább elõre lesni, hogy mi az isten folyik itt, mi a baj, de a nõ nem enged, én pedig nem merek elõre lépni. – Kérlek vidd a szobájába Kout és menj te is a tiédbe!

Elkapja a kezem és határozottan hátrahúz, hiába próbálom kérlelve elhúzni a kezem. Nem akarom, Kenichi neki fog támadni, meg akarja ölni, az istenit neki, figyeljen már rám valaki!!
- Ne félj, ott vannak a testõrök – néz rám mikor érzi az ellenkezésem és az arcomra simít – Nem lesz semmi baj. Kenichinek régóta… problémái vannak.

Annyira érezni a keserûséget a hangjában, hogy fáj neki, ami történik. Hiába volt az ojabun felesége, hiába lehet meg mindene, õ elsõsorban anya… az idõsebbik fia egy szar alak, lássuk be. És ezt õ is tudja. És fáj neki.

Rátesz egy hatalmas lapáttal, hogy a testvérek marják egymást, ez minden anyának fájna, akár az uralkodó család, akár a legmélyebb nyomor. Engedek a húzásának, a szemébe nézve megszorítom az ujjait komoly arccal és látom, hogy tudja: tudom, mit érez. Nyugodt arccal halványan rám mosolyog majd inkább elõre néz merev, nyugalmat árasztó arccal, de fáj neki fenntartani az álcát.

Mielõtt a szobámba lépnék, hiába a testõrök, akik minden lépésemnél ott vannak, Amikor Maka-sama elengedi a kezem, hogy eszembe ne jusson visszafutni, óvatosan és egy pillanatra megölelem a derekát; bár Ranmaru megtiltotta, hogy máshoz érjek, az asszony is meglepõdik, de érzem a mellkasa megrendülését, ahogy gyengéden megsimogatja a fejem.

Csak egy pillanatig szorítom magamhoz, mert megérdemli, aztán hátralépek és mélyen meghajolok, amíg nem távozik. Becsukom magamra a szobaajtót és remegve dõlök neki.
Ott van egy csomó testõr, Kenichi nem próbálkozhat semmivel. Idegesen rágom a bõrt a körmöm körül, tépkedve, hogy szinte már vérzik. Túl nyilvánvaló lenne és a hangjából ítélve elég szeszes. Nem, neki az kell, hogy aztán átvehesse az üzletet és nyíltan nem tehet keresztbe az öccsének.

Idegesen téblábolok a szobában, lüktet a fejem, rászorítom a tenyereim. Nem lesz semmi baj, Ranmaru elintézi. Csak ne ölje meg a bátyját, nem, az nem az õ stílusa lenne, nem lenne túl elegáns…

Rovom a szobát fel-le, tördelem az ujjaim, aztán csak kimerülten rogyok le az ágy mellé, nekidöntve a hátam. Biztos ideges, elmegy levezetni a feszültséget.

Talán elszunyókálok, nem veszem észre, csak amikor egy érdes, borízû káromkodás mellett becsapódik a szobám ajtaja. Megrezzenve nézek át az ágy fölött, de csak Ranmaru… te jószagú úristen. Ilyenkor hol vannak azok a testõrök, miért engedik?!

Te szent ég.

A látótávolságán kívül maradva, ami az alkohol miatt most jócskán leszûkült, közelebb megyek hozzá. Idáig érzem a konyakszagot, már ennyitõl alkoholmérgezést kapnék. Közben morogva tapossa az amúgy teljesen sima szõnyeget…

- Fenébe! – csuklik egyet. Szusszantva szorítom össze a szám és elõre vállalva az esetleges következményeket megsimogatom a karját, kérdõn ránézve. Nincs jól, ez tisztán látszik. – Egy cica! – néz rám meglepve, mire én is döbbenten húzom hátra a fejem. Cica? Tuti csak ivott. Okkkké…

Finoman húzom a karjára fogva, a másikkal irányítom így engedelmesen jön az ágyhoz és a vállánál fogva próbálom finoman leültetni, de mint egy darab fa dõl el. Egy ekkora ember… Bár az idegei biztos rongyosak.
Én meg egy naiv barom vagyok, miért segítek neki? Áááh… szegény. Megsimogatom az arcát, hogy figyeljen rám.

- Hé! – kiabál, de torzan forog a nyelve, annyira elzsibbadhatott az alkoholtól, hogy az arcát is csodálnám, ha érezné. – Szólalj már meg, hogy is hívnak? Ki ez egyáltalán? Nem hallod, beszélgetni akarok, cica!

Oké, akkor cica lettem. Végül is a semmirekellõ árva kurvánál egy kicsit jobb. Magára ránt én pedig óvatosan ülök fel megsimogatva a karját. Észre se vesz, csak néha rázza meg a fejét, mint egy vizes kutya.

- Meg akarsz õrjíteni, tudom! Kenichi meg te is! – húzza össze a szemeit mérgesen és fel akarna állni, de megfogva a vállait lent tartom. Ne menjen sehova, egy kicsit se venné ki jól magát. Semmi baj. – Engedj már el! Nem vagyok a tiéd, fel akarok állni! Nem hallod?! Szólalj már meg! – kiabál, és félek, hogy lekever egy irtózatos pofont, de még reménykedek, hogy ilyen részegen nem tud célozni rendesen. Ironikus.

- Kenichi küldött, ugye? Hogy kiengeszteljen? – tehát nagyon összevesztek, ezek után a báty nem fogja majd vissza magát, rágom a szám aggódva. Megrázom a fejem ránézve, két kezembe fogom az arcát hogy figyeljen rám. – Akkor honnan kerülne ide egy ilyen szép cica? Nekem nincs… de akarok egyet… az enyém leszel, cica?

Valahol még édes is amit csinál. De ez nem maradhat így, óvatosan felállok és átsietek, hozok egy pohár hideg vizet. Ki kell hogy tisztuljon a feje.

De persze félrenyúl és kiveri a kezembõl, így ráömlik, ijedten kapom a szám elé a kezem.

- Miért csináltad? – néz rám – Ha láttad, hogy lyukas a pohár, nem kellett volna odaadnod. – morog, mintha elvettem volna a gyerektõl a játékát. Kínlódik egy kicsit, de nem engedem felálni, kimenni a szobából pedig pláne nem fog, nem engedem… - El kell mennem… valahol hagytam a kocsikulcsom, nem láttad? – néz rám. Csak megrázom a fejem. – Miért nem szólsz végre hozzám? – tép a hajába, gyengéden elveszem onnan a kezét – Haragszol rám, ugye? Ne tedd… én szeretem a cicákat. Csak õk nem szeretnek engem… de attól még beszélhetsz velem, nem bántalak…

Halványan rámosolygok, hátrasimítva a haját. Mint egy nagy, elkeseredett gyerek, nagyon kikészülhetett. Nyugtatóan simogatom a vállát, óvatosan lefejtem róla a kimonó felsõ részét, egy hajgumival összefogom a haját. Még megfullad tõle, plusz ha hánynia kell – márpedig fog, ilyen merevrészegen – legalább nem lesz minden olyan. Ez csurom víz… leszedem róla a kimonót, még jó, hogy van rajta alsógatya… A fürdõbõl áthozok egy mosdólavórt, letéve az ágy mellé. Elvégre reflex, az ember lefelé és kifelé hány.

Hozok egy nagy pohár vizet, felfektetem a részeg ojabunt az ágyra, de aztán már nem hagy elmenni. Szorosan átfonva a derekam morog artikulálatlanul, és mindig ha kérdõ tónusból felnéz rám, bólogatok hogy persze, igaza van, helyes… A pár szabad pillanatban kicsusszanok az ujjai közül és leojtom a nagyvillanyt, hogy alhasson, csak az éjjeliszekrényen levõ kislámpát hagyom feloltva.

- Ciccc, cicc! – szólongat, még fütyörészni is próbál én pedig visszasietek. Azonnal próbál utánam kapni, de felmászik mellé, mire erõsen megszorítja a derekam és az ölembe fekteti a fejét, lehunyt szemmel. Óvatosan simogatom a haját, egy borogatással átsimítva az arcát, aztán ráhúzom a takarót. Rettentõ hamar kidõl, alkoholszagú lélegzettel, alkohol-Ranmaru 2:0. Bár feltételezem, az ojabun is sok áldozatott szedett az elõzõ oldalon.

Ülök, hátam az ágytámlának döntve, a felnõtt férfi az ölemben és szorít, mint egy plüssmacit, én pedig finoman simogatom. Aggódva pillantok az órára: hosszú este lesz.

Az is volt, de nem zavart. Hányt is, de takarítottam már rosszabbat is. Legalább ott a lavór, oda ment. De nagyon szarul volt… mindig megtöröltem az arcát, hideg borogatás, víz, fogva a hosszú copfot, és simogatva a hátát, amíg minden ki nem jött, szó szerint. Az alkohol, a vacsora, a víz, megint a víz…

Aztán mikor a rendszer lemerült, eltûntettem a bizonyítékokat, hogy a szagtól másnap ne legyen rosszul, kikészítek neki egy hatalmas pohár vizet, hogyha reggel csutkaszáraz szájjal felkel, legyen neki, és eldõlök. A kimonóját is kiakasztom száradni és elõhagyom, hogy reggel megtalálja. A lavór még ott van, sose lehet tudni, megsimogatom, amikor kábán ismét erõsen magához ránt. Direkt ülök, hogy visszahajthassa a fejét az ölembe. De már én is kimerültem… a kezem a fején tartva dõl oldalra a fejem az ágytámlának és elszunyókálok, Ranmaruval az ölemben.

xXx

Nem alszok jól, teljesen elgémberedik a lábam és a nyakam, így amikor Ramnaru felébred és dörgölni kezdi az arcát, felriadok. Megdörzsölöm a szemeim és álmosan rámosolygok. Szép jó reggelt. Ki kell szellõztetni, akárki bejön, mint egy olcsó kocsmában.

- Te jószagú… a rohadt életbe – krákog, én pedig odaadom neki a vizet. Mohón nyeli, bár szerintem nem jó ötlet, vissza fog jönni… és szinte hallom a gyomrában a loccsanást, boa…

Összepréselve az ajkaim biccentek mindentudóan. Én megmondtam volna… Oldalra lesek, ahogy a fürdõben bugyog a gyomra, úgyhogy kimászok az ágyból és kisszellõztetek. Nagyon csúnyán betintázott.

Utána sétálok, megsimogatva a hátát, hogy minden rendben van e… nem mond semmit, nem is néz rám. Talán rosszat csináltam…? Csak nem…

Nem tudom, mi járhat a fejében. Mérges rám? Vagy csak rosszul érinti, hogy hozzám jött be ilyen állapotban? Aggódva pillantok rá, pláne ahogy végigsimít a fejét és megérinti az összefogatott haját.

- Ma nem megyek be az irodába – morog, én pedig nekidõlök a csapnak, figyelve. Kicsit viseltes rajtam is a yukata… - Pihenni akarok. Reggeli után lemegyünk…

Le? Hova?

xXx

Mégsem volt olyan rossz kedve, bár egy szót se szólt róla, szerintem csak rémesen érezte magát fizikailag. Kávét ivott, üres fõtt rizst a háborgó gyomrára, én pedig csendesen és keveset eszek mellette. Megiszom a kakaóm, és amikor szól, felé pillantok. Picit elmosolyodik és kinyújtva az ujjait törli meg a szám, én pedig meglepve nyalom le a felsõ szám. Ó, kakaóbajusz! Rámosolygok szélesen, kicsit elpirulva, és amikor megérinti a szám szélét, játékosan lenyalintom az ujjáról a kakaócseppet.

Ranmaru már felfrissült, letusolt, hajat mosott, bár nem kipihent, de jelentõsen jobb illata lett.

Fogalmam sincs, mire készül, mit jelent az hogy lemegyünk?

xXx

Te… jó… ég!
Izgatottan toporogva nézek rá, megszorítva a felkarját, amikor megérzem az illatot és végre meglátom. Ez egy ROHADT NAGY MEDENCE! Egy komplett uszoda basszus!

- Menj, öltözz át – mutat az egyik szekrényre, és izgatottan odafutok, kivéve egy bõvebb, térdig érõ, szörfös fazonú nadrágot és elfutok átöltözni. Felakasztom a yukatát, és kifutok, addigra már õ is átvedlett és a víz szélén áztatja a lábát…

Én most le se szarom, széles vigyorral, nekifutásból elrugaszkodok a medence szélén és dobok egy gyönyörû íves szaltót. Tíz pont!

Felbukkanva a vízbõl taposok, egy mozdulattal hátrarázva a hajam, vigyorogva. Szórakozottan néz rám, párszor összecsapva a tenyerét, mire lebukva a víz alá odaúszok. Ez rohadt jó, nagyon tetszik!