Felnéz rám, de mintha itt semmi lenne. A pár órája még forrón izzó tekintete most hideg és üres. Elõször nem értem, de mikor kihullik a kezébõl a sárga dosszié, minden világossá válik.

A fenébe! Azt nem akartam, hogy lássa. Nem kellett volna tudnia, hogy milyen volt az anyja…

Figyelem, ahogy lehajol és remegõ kezekkel összegyûjti a papírokat és szabálytalan kupacban az asztalra tesz. Nem tudom mit tegyek, vagy mit mondjak. Az arca fal fehér, a szemei is pirosak a visszafojtott könnyektõl. Hiába próbál mosolyogni, az ajkai lefelé görbülnek.

- Kou… - mit mondjak neki? Én nem tudom, hogyan nyugtassak meg valakit…

Meghajol, ahogy szokott, majd az asztalról felkapja a könyvét és azzal lép elém. De egyáltalán miért jött ide?

- Mit szerettél volna…?

Leszeget fejjel kinyitja a könyvet és elém tolja. Az egyik sor alá van húzva, de az írás helyett inkább az arcát figyelem. Annyira szomorú és látszik rajta, hogy mennyire fáj neki amit ott látott. Nem tudom mi a baj pontosan, de ilyen üres még akkor sem volt a tekintete, mikor elvettem tõle azt, amit szeret. Talán vissza kéne adnom?

Nem. Akkor el kellene engednem magam mellõl, azt pedig nem akarom. Kell nekem, de boldognak akarom látni, mint reggel, mint tegnap este…

- Menj a szobádba – finoman megérintem az arcát, hogy rám nézzen – Mindjárt megyek és segítek.

Biccent és ismét meghajol, majd lassan botladozva kimegy.

Sóhajtva túrom hátra a hajam. Leteszem a kezemben tartott poharat, már nem kell. Hogyan nyugtassak meg valakit, ha azt sem tudom, mi a probléma és még sosem csináltam?

Hagyatkozzam az ösztöneimre, ahogy az összes ismeretlen helyzetben? Eddig bevált…

Összerakom a mappát és az asztal fiókjába dobom, bár már úgy is mindegy.

Utána megyek, az ágyra roskadva találom, ahogy a könyve lapjait piszkálja.

Rám mosolyog, de minden hiába. Nem tud becsapni.

Leülök mellé, hogy közelebb legyen hozzám.

- Mit nem értesz? – nézek a könyvre, de közben azon gondolkodom mit mondjak.

Nem akarom, hogy ennyire maga alatt legyen. Most… nekem is rossz kedvem van attól, hogy ilyennek látom. Egy cseppet sem jó érzés. Régen élveztem ezt, ha féltek tõlem, ha elviselték amit kellett… most viszont ahogy a szenvedését látom szinte mázsás kõként nehezedik rám az érzés, hogy felelõsséggel tartozom érte. Boldoggá kell tennem õt.

Lefordítom a mondatot, de lélekben õ sem itt jár. Nem is figyel.

- Három hete volt a születésnapod – kezdem halkan.

Meglepetten pillant rám, de egy nehéz sóhaj után ismét lesüti a szemeit és biccent.

Rossz érzés, hogy én tettem ezt vele. Most látom, mennyire megviselte mindez.

De miért is lepõdöm ezen meg?! Mindig is ilyen voltam, ezt tettem. Csak az utóbbi hónapokban feledkeztem meg arról az oldalamról, mert találtam egy másikat, ami sokkal boldogabbá és kiegyensúlyozottabbá tett. Az az oldal viszont most megvigasztalná Kou-t.

– Miért nem mondtad? – tudom a választ, de tõle akarom hallani.

Ha a múlt héten lett volna a születésnapja, vagy azelõtt, hogy megharagszom rá – most már belátom – hogy ostobaság miatt, akkor minden másképp alakult volna. Talán szebben.

A szomorú mosolya egy cseppet sem okoz örömet, majd átnyújtja a füzetét.

 „Azt hittem, nem érdekel. Akkor épp nem… nem tudtam, mire számítsak”

- Aznap vertek meg annyira… - mondom ami a fejemben kavarog.

Nem érdemelte meg.

„Az is csak egy nap” – megvonja a vállát és már megint az a fura mosoly.

Miért csinálja ezt?! Miért tesz úgy, mintha semmi lenne?! Nem haragszik rám?

- Szörnyen viselkedtem veled akkor. – õ sosem volt olyan, mint egy egyszerû használati tárgy, mert intelligens, okos és édesen szenvedélyes, de ez eleinte nem érdekelt, mert azt tettem amit ismertem, amit megszoktam.

Lehajtja a fejét.

„Nem a verés fájt. Azt már megszoktam. De amikor azt éreztem, hogy… nem kellek. És ott volt Han, aki tökéletes... „

Remegve összébb húzódik, de én még az elõbbi mondatát pörgetem. Ilyen nyíltan még sosem beszélt velem. Sõt… talán ez az egyetlen alkalom, mikor bármit is mondott arról, hogy mit érez, vagy gondol.

- Mi az hogy megszoktad…? – ki volt az aki bántotta õt?

Megvonja a vállait… már megint, mintha minden semmit sem számítana!

„Tudod, honnan jöttem. Ott nem motivációval nevelnek” – mosolyog.

Ezt nem tudtam. Verik õket az árvaházban?!

És engem tartanak kegyetlennek… Nem vagyok szent, de gyereket én sem bántanék. Nem vagyok Kenichi.

Kou felnéz rám, még mindig könnyek táncolnak a szemében, de nem engedi ki õket. Pedig lehet, hogy jobb lenne. Azt mondják a sírástól megkönnyebbül az ember.

Mosolyogni próbál, de mikor nem megy neki szépen lassan araszolva – mintha attól félne hogy ellököm – hozzám bújik. Széthajtja az ujjaimat, majd az egyik karomat maga köré húzza, mintha belém akarna takarózni.

Fáj nézni is amit csinál. Olyan magányosnak tûnik…

Azért nem akartam már bántani, hogy ne lássam szomorúnak, most pedig akaratomon kívül ez történik. Én vagyok az ojabun, Japán leghatalmasabb embere és nincs hatalmam elûzni a bánatát. Pont azt nem tudom megtenni, amit a leginkább szeretnék…

Felemelem a másik karom is és szorosan köré tekerem mindkettõt.

Nem emlékszem rá, hogy bárkit is megöleltem volna, sem arra hogy engem öleltek volna meg, de az én kiscicám most úgy szorít, hogy szinte a levegõt is kipréseli belõlem.

Leülök az ágyra, õ az ölembe mászva bújik tovább, a lábait is körém fonja.

Most mit csináljak vele? Hogyan nyugtassam meg?

Finoman a nyakába csókolok és hagyom, hogy szorítson, bármilyen különös is ez az érzés.

Egy idõ után, már azt hiszem elaludt, de mikor megmozdulok, hogy fölkeljek innen rám pillant. Megfejthetetlen a tekintete, de az arca szomorú.

- Akarsz aludni? Pihenni? – kérdezem halkan, õt figyelve. Nincs gyakorlatom az ilyesmiben.

Megrázza a fejét.

Rendben. Akkor talán el kéne terelnem valamivel a figyelmét.

Megfogom a combjainál, hogy ne csússzon le, majd felállok vele úgy ahogy van. Kissé zavartan pillant rám, de nem szólok semmit, csak leviszem a ház alatti szintre, ahol az uszoda is van. Mellette azonban még van két szoba, a nagyobb a konditerem, a valamivel kisebb egy nappali. Azért itt kapott helyet, mert ez kifejezetten mozizásra van kialakítva, hatalmas L alakú kanapéval, irdatlan filmválasztékkal és egy jókora tévével.

Benyitok vele együtt, felkapcsolom a lámpát és leteszem õt a kanapéra.

Mikor ellépnék a csuklómra fog, kérlelõ szemekkel néz rám és azt hiszem tudom mit kér. Talán…

- Nem hagylak itt, csak beteszek valami filmet, amit nézhetünk.

Lehet, hogy nem gondolnák, de az ojabun is csak ember, aki szeretheti a jó filmeket.

Pár percig nézelõdöm, majd egy kalandos, kincsvadászosat választok, amit régebben láttam és tudom, hogy izgalmas és sok szép látnivaló van benne.

Berakom és elfoglalom a kanapé egyik szárát, kényelmesen elhelyezkedem, Kou pedig közelebb húzódik, majd a fejét az ölembe fektetve elkényelmesedik.

Késõ este van mikor végre elalszik, de addig csak csendben gubbasztott mellettem. A karomban felviszem a szobámba, lehúzom róla a nadrágot, hogy ne zavarja én pedig egy gyors zuhany után bebújok mellé.

Holnap korán kell kelnem, mert be kell mennem a céghez…

***

Legalább itt jó hírekkel szolgálnak, mert másfél nap múlva megérkeznek a nyomólemezek Párizsból. Biztonságban felpakolták õket, a másolatokat pedig egy héttel késõbb küldik.

Elintézem a szükséges papírokat az átvételhez, a pénzt a megegyezettek szerint utalták a titkosított számlára. A megfelelõ gépek is készen állnak, minden tökéletes.

Tökéletes lenne, ha nem lenne rossza kedvem.

A munka legalább elterelte a figyelmem az otthoni dolgokról. Kou még aludt mikor eljöttem és szóltam is Takashinak, hogy hagyja, ezenkívül hozattam neki olyan festéket is amit korábban kért. Azzal festhet a falára ha akar, csak legyen jobb kedve tõle.

***

Otthon az elsõ utam is hozzá vezet, benyitok a szobájába és éppen egy széken állva fest. Észre sem vesz, ezért nem csapok zajt. A kép még nem teljes, így valami tóra emlékeztet, de a színek elég sötétek. fekete, sötétzöld, sötétkék, szürke… lehangoló, szomorú. Még mindig.

Visszazárom az ajtót és megyek átöltözni, majd visszajövök érte vacsorakor.

- Nem agy éhes? – alig csipegetett valamit, pedig mostanában jó étvágya volt.

„Már jól laktam” – írja.

Megpróbálkozik azzal a mosolynak alig nevezhetõ szájrándítással is.

Miért nem lép túl rajta egyszerûen? Sosem ismerte azt a nõt, eddig is árva volt, ezután is az lesz… bár nem teljesen, mert velem fog élni én pedig nem hagyom el soha. Nem szándékozok megszabadulni tõle, mert boldoggá tesz ha vele vagyok.

Jelenleg viszont csak frusztrál, hogy nem tudom mi jár a fejében, mert nem mondja el. Nem szeretnék ráparancsolni, mert az megint olyan lenne, mint mikor ide került és az már a múlt. Anyám sincs itt, hogy babusgassa, mikor kéne, mert Kiotó-ba utazott egy temetésre.

- Lejössz velem úszni egy kicsit? – kérdezem, mert a vizet szereti.

Biccent és mikor felállok átkarolom a derekát. Se tegnap, se ma nem nyúltam úgy hozzá, ahogy vágyom rá, mert nincs olyan hangulatban, ráerõszakolni meg nem fogom magam többé, szóval várok.

Alapos kísértés úszónadrágban látni õt, a gondolatnak, hogy a medence falánál tegyem a magamévá nem tudok gátat szabni, de a vágyat csírájában fojtom el. Nem szabad.

De meddig is?

***

Másnap csak délután kell bemennem a céghez néhány egyeztetett idõpont miatt, ezért most picit tovább alszom. Kou-t ölelve ébredek fel, természetesen reggeli problémával, mint mindig.

A kiscicám felém fordulva halkan szuszog, nagyon édes alvás közben. A haja már az álláig ér és most pont eltakarja elõlem a szép kis arcát.

Gyengéden félresimítom onnan, mire felpislog rám. Ezek szerint már ébren volt.

- Jó reggelt kiscicám – finoman megsimogatom a puha arcát, majd egy apró csókot is nyomok rá, de ahogy közelebb húzódom, hogy magamhoz vonjam, nyilván megérzi az „állapotom”, mert zavartan igyekszik eltolni.

Morcosan, de engedek neki, magamban már eldöntöttem, hogy nem erõltetem, akkor sem ha nem esett jól a reakciója. Elvégre nem megdugni akartam most sem, csak közelebb érezni a testét, de úgy tûnik már ezt sem szabad!

- A dolgozószobámban leszek... – jegyzem meg, de nem folytatom, mert a dolgozószoba említésére is elsápad.

A fenébe, már két napja volt, miért nem tesz túl magát rajta!? Magát kínozza, és engem is, mert nem tudok semmit tenni amivel felvidítanám! Nem hajlandó megszólalni és még csak le sem írja mi baja van konkrétan! Akkor meg honnan tudjam?!

- A fenébe Kou, ne gondolj már arra a szar papírra! Már rég eltûntettem onnan, az a ribanc pedig nem érdemli meg, hogy miatta rágd magam, mikor képes volt ott hagyni! Felejts el és örülj, hogy nem kellett egy olyan anyával élned! – mondom emelt hangon és lehet, hogy többet, mint kéne, de a frusztráció és a tehetetlenség, hogy nem tudom felvidítani, nem tudom mit gondol, mit érez, mert kurvára nem akar megszólalni…!

A hangomra és a szavaimra lesüti a szemeit és összegubózik, az arca pont olyan, mint tegnap elõtt amikor az ágyon kuporgott és saját maga próbált az ölelésembe bújni. Nem kezdjük újból, már elég volt…

- Hagyd abba hogy sajnáltatod magad! Attól semmi nem lesz másképp, jelenleg csak annyit érsz el vele, hogy felidegesítesz és nem tetszik, hogy olyan vagy mint egy szellem! – sápadt, üres tekintet – Tegnap azt mondtad, nem a verés fájt, hanem az, hogy nem kellesz. Ezzel a viselkedéssel te maga éred ezt el. Nekem nem kell olyasvalaki, aki nem képes túltenni magát valamin, ami már lényegtelen! Hagyd ezt abba és inkább foglalkozz azzal, ami tényleg aktuális és tanulj meg újra beszélni ahelyett, hogy tovább játszod itt a néma mártírt! Ha viszont ez neked jobban megfelel, akkor lehet, hogy én is visszamegyek abba a bordélyba, ha egy kis örömöt akarok látni! – mondom komolyan, emelt hangon, hogy felfogja és kizökkenjen ebbõl a kábult állapotból. Sápadtan, könnyes kis szemekkel remeg, nekem meg szétszúrja valami a mellkasom és ökölbe kell szorítani a kezem, hogy ne menjek oda és ne szorítsam magamhoz. – És most menj a szobádba!

A fürdõbe robogok, hogy rendbe szedjem magam, nincs jó kedvem és most még a ma esti yakuza gyûlésre is egyedül kell mennem, mert minek vigyem, ha nem lesz szórakoztató?!

Azt persze nem mondtam komolyan, hogy elmennék a bordélyházba. Nem kell egy kurva sem, ha itt van nekem õ, de ingerült vagyok és ezt általában a szexel vezetem le, most viszont még csak meg sem dughatom, mert nem akarná!

Magamra engedem a hideg vizet, hogy lehûtsön és kitisztítsa a fejem, de mikor visszamegyek a szobámba már nincs itt.

Felveszek egy sportruházatot és a konditerembe megyek. A taj chi gyakorlása legalább megnyugtat…

Ma már nem is találkozom vele többé, az ebédet a dolgozószobámba kéretem és inkább az ügyeimet intézem. Majd újra beszélünk, ha lezárom az üzletet a franciákkal, de most erre is figyelnem kell.

A yakuza gyûlésrõl valamivel éjfél után érek vissza, Kou már biztos alszik így be sem nyitok a szobájába, hanem egyenesen megyek aludni.

Reggel megint korán elmegyek, mert ma van az átvétel napja, de elõbb a klubban ellenõrzöm a nyomdagépeket. Minden tökéletes, a legjobb minõségû tinta, amivel az eredetitõl megkülönböztethetetlen bankókat készíthetünk. A vevõk elégedettek lesznek és ha a vevõ elégedett, akkor mindenki más is.

- Isato, menj el a kocsival a raktárhoz és vedd fel a lemezeket. – megbeszéltük már az idõpontot és én inkább itt megvárom.

- Ahogy kívánja Sonozaki-sama.

Odaadom neki a pénzt, mert az egyik felét már átutaltam, a másik felét pedig átvételkor adja át.

Alig megy el, mikor a mobilom csörögni kezd. Felveszem.

- Ranmaru?

- Anyám… valami baj van? – nem túl gyakran szokott telefonálni.

- Nemrég értem haza és be akartam nézni Kou-hoz, de valami baja van.

Felpattanok a helyemrõl és kizavarok mindenkit a szobából. – Mi baja van? Rosszul van?

- Igen, de nem úgy ahogy gondolod. Megint bántottad? – kérdezi halkan.

Összeráncolom a homlokom, megmondtam már neki is, hogy nem fogom többé bántani.

- Egy újjal sem nyúltam hozzá. Miért? Mi van vele?

- Mikor benyitottam a szobájába sírt.

Hogyan? De hiszen õ nem szokott sírni! Csak akkor egyszer mikor megverték, de most nem lehetett semmi baja?!

Vagy talán… azért amit mondtam neki? Lehet, hogy túl durva voltam?

- Mit csináltál vele?

- Semmit. Amint meglátott megtörölte a szemét és úgy tett mintha minden rendben lenne. Megszakad a szívem, hogy ennyire szomorú… - suttogja a telefonba, nekem meg összeszorul a mellkasom.

Már megint bántottam…

- Mondd meg neki, hogy Isato pár perc múlva ott lesz érte. Behozza hozzám. – fogalmam sincs, hogy mivel tegyem jóvá.

Megszoktam, hogy keményen bánok azokkal aki alárendeltek nekem. Nem tudom, hogyan kell bánni valakivel, akit nem alárendeltként akarok magam mellé, hanem… társként?

Kinyomom a telefont, majd Isato-t is felhívom.

- Igen?

- Mielõtt a lemezekért mennél, menj haza és vedd fel Kou-t. Hozd be hozzám.

Valahogy meg kell oldanunk ezt a dolgot. A feszültség nekem sem jó, mert kihathat a munkámra, amit nem engedhetek meg. De még rosszabb, hogy õ is rosszul van miatta. Ideje végre tiszta vizet önteni a pohárba és megbeszélni, hogyan is állunk mi ketten, mert, hogy nem a kezdeti birtokos és áru viszony, az biztos. Õ már sokkal több nekem annál, minthogy áruként nézzek rá… sokkal több…

- Az ajánlat megfontolandó – nézek fel rájuk, az ujjaimmal puhán fogom meg Ranmaru ujjait. Üzleti ügyekrõl beszélgetnek, én pedig az embereket figyelem némán. Érzem magamon a tekinteteket, többször is elkapom Fukoku-sama tekintetét.

Felnézek Ranmarura, õ pedig halvány mosollyal lehajol, de puhán arcon csókol. Ilyet még sosem csinált…

- Nagyon szépen táncoltál, kiscicám. Gyere, menjünk tovább – fog rendesen a kezembe és sétálni kezdünk. Minden ember rettentõen elegáns és rettentõen kedvesnek mutatja magát, de könnyen ki lehet szúrni, ha nem gondolja õszintén… a felcsapó, fricskás kacagások…

- Kérsz valamit inni? – néz rám a svédasztal elõtt állva. Kapok egy pohár gyümölcslevet és tovább nézelõdünk.
Jaj, milyen gyenge vagyok, de úristen, édesség! Imádom a csokoládét, annyira nagyon… Ranmaru oldalt kap be pár falatot, én pedig nehezen gyûröm le a késztetést, hogy fogjam a gyönyörûen megrakott tálcát a sok, különbözõ ízû és színû, mintájú csokigolyót… Bevonulnék vele a sarokba, mint egy kisgyerek és nem akarok adni senkinek.
Hogy én mennyire szeretem…

Kiélvezem: finoman belemélyesztem a fogaim, kettéroppantva, finoman lehunyt szemmel. Ez nagyon finom.

Tejcsoki narancsos krémmel. Étcsoki málnással, brandyssel, nugáttal, tejszínnel, mandulással, kókuszossal.

- Finom? – megrebbenek. Jesszusom, elragadtattam magam, ilyet nem illik! Elvörösödök, félve felnézve. Szent ég, hogy viselkedtem… Ranmarura nézve nyakig zavarban nyújtom felé a bonbont, és lehajolva csúsztatom az ajkai közé. – Tényleg finom – nyalja meg az ajkait – De az ajkaid még mindig sokkal édesebbek. Ne legyél ennyire csábító, kiscicám – simítja meg az oldalam, miközben én vörösen nézek a többi színes csíkozású bonbonra – legalábbis, amíg haza nem érünk. Gyere, nézzük át az aukció tételeit, mielõtt elkezdõdik. – Ezt nem értem. Azt hittem, csak ennyi, meg még táncolunk. Vajon Ranmaru tud táncolni? Csak tud.

Elmagyarázza, hogy mirõl is van szó, belekarolva sétálunk a megannyi tárgy között. Mindegyik elõtt feltûntetve, hogy ki adományozta.

- Kou, ha bármi megtetszik, szólj és a tied – néz rám. Meglepve nézek rá, biccentve. Komolyan mondja. De szerintem itt minden rettentõen drága…

Körülnézek. Festmények, ékszerek… Ranmaru karjába kapaszkodva figyelem a régi kimonók mintáját. Milyen gyönyörû. Micsoda munka lehetett ilyet csinálni…

Bársonyos ékszerdoboz, vitrinbe zárt jádebuddha.

Egy faragott, lakkozott gesztenyeszín doboz. A teteje cizellált, az oldala is. Én ezt… én tudom, mi ez! Benne volt a könyvemben!

- Tetszik az az ékszerdoboz? – lép mögém Ranmaru. Megrázom a fejem.

„Ez nem egy ékszerdoboz. Megfoghatom?”

- Persze. Csak nem veheted el.

Finoman akasztom ki a kallantyút, ujjbegyekkel érintve a gyönyörû erezetû fát, felhajtva a béléses tetõt. Istenem, szebb, mint a képeken… Biztos csak egy remek replika, nem hiszem el, hogy ez eredeti legyen és nem egy múzeumban van! Milyen gyönyörû…

- Szeretnéd?

Óvatosan, de határozottan lecsukom a tetejét. Nem hiszem, ez rettentõen sokba kerülhet, nem engedhetem meg magamnak, hogy ennyit költsön rám…

„Ez a készlet egy vagyonba kerülhet!”

- Nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy szeretnéd-e. Igen vagy nem?

Én lennék a legboldogabb, ha egy ilyen csodálatos készlettel festhetnék. De nem tudom, egyáltalán bele tudnám mártani bármibe?

- Rendben, akkor megkapod. Megérdemled kiscicám, mert nagyon jól érzem magam veled.

Nézek rá. Minden csodálatos és ritka, gyönyörû ecsetnél többet ér nekem, amit mondott, minden festéket odaadnék azért, hogy tényleg így legyen. Szorosan átkarolom, a mellkasába fúrva az arcom.

XxX

El se hiszem. Az ölemben tartom a gyönyörû dobozt, az ujjbegyeimmel cirógatva. Ez gyönyörû, de szégyenkezem, hogy Ranmaru mennyit kellett, hogy ráköltsön. Nagyon sokáig voltunk, nagyon fáradt vagyok… nekidõlök Ranmaru vállának, lehunyt szemmel, de kapaszkodok a tudatomba, nehogy elaludjak. Õ is fáradt, nem akarok pluszgondot…

Az én szobámban verünk tábort, mert az közelebb van, és mindketten nagyon vágyunk már, hogy kivételesen szex nélkül kerüljünk ágyba. Az egyik polcra teszem a dobozt, szeretetteljesen megsimítva. ez gyönyörû… ezzel fogok festeni Ranmarunak születésnapjára. Meg akarom lepni õt.

Amíg tusol, nekiállok levetkõzni, de leülök, miközben dörgölöm a szemeim és úgy maradok. Arra riadok fel a még felületes álomból, hogy Ranmaru cirógat… jesszusom, milyen béna vagyok.

Együtt tusolunk le, hogy aztán egymáshoz simulva aludjunk el, szinte ájultan.

XxX

Valami mocorog mellettem, de az agyam még annyira fáradt, hogy nem akar engedni az ébredésnek. Csak még egy kicsit. Valami piszkál, és az agyam meg az érintések között viaskodok. Sokáig próbálkozik az agyam visszaaludni és hogy figyelmen kívül tudja hagyni az érintéseket, amelyek át akarnak rázni az ébrenlétbe…

Aztán… valami más meggyõzõ erõvel adja meg a motivációt, hogy kinyissam a szemem.

- Ébresztõ kiscicám… Most akarlak, szépségem – dörmög, miközben megfogom a kezét. Ahhha… - Estig ha megfeszülök se bírok várni. Benned akarok lenni, megdugni az édes kis segged úgy, hogy gondolkodni se bírj többé. – nyakig vörösödök, bár az agyam csak a szavai témáját fogják fel, nem regisztrálom teljesen – Te is akarod kiscicám, hm?

Ilyen forró reggeli csókot… nyüsszenve kapaszkodok a kezébe, hozzásimulva. Már nem félek tõle, mert nem akar bántani. Élvezi, ha nekem is jó, és ezért engedek annak, amit mond. Mert ha büntetni akar, fájdalmat okozni, szól elõre, hogy élvezze a félelmem.

- Emlékszel, mit mondtam a kocsiban régen, hogyan fogom megkóstolni az édes kis segged? A nyelvemmel akarlak felkészíteni, kicsikém, látni akarlak kitárulkozva elõttem… - taglalja, de én inkább elfordulok és a párnába fúrom az arcom. Nem, az azért már teljesen más…

- Nézz rám, kiscicám – csókolja a nyakam, a mellkasa a hátamnak feszül. Nem akarok… - Mindenhol gyönyörû vagy. – úgy duruzsol a fülemben, mint a kígyó hízeleghetett Évának.

Hiába tûnik felajánlásnak, õ dirigál. Nem merem magam ismét abba a téveszmébe ringatni magam, hogy tényleg jelentek neki valami… mélyebbet, mint ahogy õ nekem… még mindig csak egy kurva vagyok, egy szeretõ, némi kiváltságokkal, ha jól viselkedek, de az ellenkezés joga még nincs közötte. Biccentek.

Utasít, mit hogyan csináljam, én pedig szorosan lehunyt szemmel csinálom. Emlékszem, amikor a legutóbb így volt, akkor jeges tekintettel hörögve csinálta, mert valami olyat tettem, amirõl nem tudtam hogy rossz. Nem a fájdalom; azt megszokja az ember. A megalázás és a csalódás. összeszorítva a fogaim nyögök fel, és amikor megérzem a nyelvét lassan végigsimítani, megbicsaklik a könyököm és még inkább lejjebb esek.
Mint legelõször, csak akkor hátrakötötte a kezeim.

- Ne, Kou, engedd ki a hangod – suttogja, a fenekemnél végigsimítva. Levegõért kapok – Tudni akarom, hogy élvezed. Lazulj el, kicsikém, gyengéd leszek, nem fog fájni.

Összepréselve a fogaim, de hiába… nem csak õt viselhette meg az a kényszerszünet, de én mikor szoktam rá ennyire…

Lefog. Nem tudok elhúzódni, eldõlni, könnyed erõvel fogja a csípõm, a morgásaitól szinte rezonál a gerincem.

Nem bírom!

- Látod, kiscicám? – zihál, ahogy magához húz és a fogaival finoman karcolja a bpröm. Midnen izmom olyan, mint a gumicukor. – A perverz dolgok a legélvezetesebbek.

hirtelen fordulok meg, bár nem kis energiámba kerül és forrón megcsókolom, mohón és erõsen… bár a szégyenkezés még ott lüktet, egyszerûen belé akarom fojtani az ajkaiba.

A puha, feszítõ nyomás érzésére zihálva kapok levegõ után, felnyögve, nyakig vörösen… nyögve csikorog a szöveten a körmöm.

- Ez az… engedj ki mindent… - suttogja a nyakamba. – Semmi baj, lassú leszek.

Élvez a hosszú játékot, és a testem már titkok nélkül terül szét. Nem csodálnám, ha minden idegszálam reakcióját ismerné… lehunyt szemmel kapok levegõ után, próbálok figyelni és nem teljesen ködös fejjel heverni.

- Nyisd ki a szád. Kou…

Izzik a tekintete, de ahogy a nyakán lüktet az izom, tudom, hogy visszafogja magát. Engedelmesen nyitom ki a szám és az orromon szedve a levegõt próbálok minél jobban lazítani a torkomon, közben finoman nyomva a nyelvemmel is… Kábán csillogó szemmel nézek rá, ahogy áthelyez. Mindig õ irányít. Mondjuk, ez a szituáció még új.

- Csúsztasd elõre a lábad – suttog – Tökéletes. Kész vagy, kiscicám?

Halvány mosollyal nézek rá, megszorítva a csuklóját, simulok hozzá, még jobban az öléhez dörgölve magam…

Jobban szétfeszít, lassabban, kínos kéjben szívom a fogaim, ahogy lassan még jobban felé nyomom magam, kicsit irányítva… minden lökésnél belevájom a körmeim, kiszáradt szájjal kapok levegõ után, remegõ izmokkal próbálok vele mozogni. Halkan hörög a fülembe, érzem a nyelvét a fülcimpámon… A gátlásaim lassan levetve megyek bele a gyorsabb, féktelenebb játékba, amíg meg nem érzem az alteste lüktetését, az elharapott nyögéseit… elfojtom a sikolyom, csak remegve, lassan elernyedve bújok még jobban a karjai közé, nem törõdve azzal, hogy még mindig bennem, van. Mekkora fordulat ez a legelejéhez képest. Olyan… jó ez így most. Fülledt, párás a levharapni lehet az illatokat, érzem, ahogy remegnek az izmai, kalapál a szíve.

- Jól vagy kiscicám? – duruzsol, én pedig engedelmesen megfordulva, simulok hozzá, a combom a combjára fektetve. – Õrülten szexi vagy most… téged biztos azért teremtettek, hogy boldoggá tegyél.

Elszorul a torkom, boldogan fúrom a nyakához a fejem. Annyira… annyira…

XxX

Óvatosan kalimpálok a lábaimmal ebéd közben. Együtt fürödtünk, lemoshattam a haját. Hihetetlen, milyen hosszú, gyönyörû… el se tudnám képzelni nélküle. Szórakozottan fésülöm ki az ujjaimmal a tincseit.

Az tea mellett kaptam egy adag csokihabot, azt kanalazgatva nézek mellé, amikor feláll.

- Most van egy kis dolgom, foglald el magad addig, rendben? – csókol meg. Isato-san áll az ajtóban, biztos megint üzleti ügy. Mosolyogva nézek utána, és miután befejeztem, összepakolva magam után megyek el a könyvemért, és felütöm annál a résznél, ahol az új ecsetkészletem eredetét taglalják. Rajta a szótár… hasra fekszek a földön, mellettem a füzet, és elfoglalom magam, ahogy Ranmaru kérte.

Elgondolkodok. Azt gondolná az ember, hogy ismerem. Tudom, mikor parázslik a szeme, milyen ételt szeret, hogy szeret aludni. Az embert, talán ki merem jelenteni, valamennyire ismerem. Tudom kezelni a kedvét, a hangulatait…

De róla… mit tudok? Hol tanult… mit tud. Milyen az ízlése, mit szeret olvasni, milyen filmeket… olyan jó lenne mindent tudni róla.

Megakadok a szövegben. Nem tudom, mióta fekszek így, de kinyújtom a hátam. Felülve forgatom a szótárt, de ez most egy szófordulat, vagy összetétel vagy mi ez? Nincs benne, még hasonló sem! És nyelvtudás híjában még csak kikövetkeztetni sem tudom… hiába lapozok. Netem ugye nincs, azt nem kaptam, talán érthetõ okokból… a számat rágom. Megkérdezhetem Ranmarut. Õ tud franciául, biztos segít nekem.

Ceruzával halványan aláhúzom azt a részt, amit nem értek. Az ecsetes leírás egy mondata… Magamhoz szorítom a könyvet és a szótárat, majd odamegyek. Kicsit lassan kopogok, hátha el van foglalva és nincs rám ideje, nem olyan fontos, tényleg, nem sürgõs…

Nem jön válasz. Telefonál?

Lassan benyitok. Meglepve tárom ki az ajtót. Nincs bent? Akkor hol lehet?

Lehet, csak kifutott a mosdóba vagy valami. Megvárhatom vajon?

Lassan sétálok közelebb az asztala sarkára téve le a könyveim. Az asztal mögött megannyi könyvespolc van, odalépek, hogy a címeket átolvasgassam, amikor az asztalán meglátom a papírokat.

Ismerõs sárga mappa. Az árvaházban voltak ilyenek, amikor takarítottunk… az irodában.

Ott a címkén a nevem. Miért van itt az adatlapom? Miért van itt a mappám?

Közelebb lépve hajtom ki, mintha félnék, hogy megharap. Ez… az én fényképem. Fényképek… az iktatási kép, kiskori, diákigazolványos, egy egész alakos az iskolai egyenruhámban. Magasnyakú, fekete kabát, szemüveg, haj. Elmosolyodok remegve, megnézem a lapokat.

Születési bizonylat? Ezt… nem is tudtam…

Adatok. Születésnap, vércsoport. Kórház.

Anyja neve… megdobban a szívem, felemelve a vékony, rongyos papírt. Tudták az anyám nevét…? Van anyám…

Saya Kitamura. De kép… van róla vajon kép?

Oldalra tolva a többi papírt keresgélek, és megtalálok pár ív papírt. Fényképek…

Mintha fejbe vernének. Rendõrségi jelentés…

Szánkázik a szemem, csak a kulcsmondatok maradnak meg, aztán annyit sem. Csak szavak.

Letöltendõ. Feltételes szabadláb. Kokainbirtoklás, két év.

Prostitúció.

A fényképe… remeg a kezem, ahogy felemelem és farkasszemet nézek a nõvel. Õ az anyám. Kitamura Saya… Szép arc, erõs állcsont, közönyös tekintet. Karikás a szeme… vékony a szája. Mint nekem.

Sírni se tudok, de alig látok. Igaza volt… mindenkinek igaza volt. Nem azért dobott el magától a családom, mert nem tehettek mást. Egyszerûen nem kellettem, felesleges voltam, mint egy darab megunt szemét… Csak a gond voltam akkor is.

Apám nincs. Én egy baleset vagyok.

Nézem a nõ közönyös arcát, és nem érzem az anyámnak. Hiába préselem össze az ajkaim, folyton lefelé görbül, de nem hagyom, hogy elsírjam magam.

Meghalt. Tényleg nincs senkim.

Igaza volt mindenkinek. A nevelõnek, aki azt sziszegte az arcomba, hogy egy felesleges, fura korcs kolonc vagyok. Ranmarunak, aki közölte, hogy ki lettem dobva, mert senkinek se kellek… legyek hálás, amiért õ némi ellenszolgáltatásért cserébe befogadott, neki kellek egyedül.

- Te mit csinálsz itt?

Keserûen nézek fel, leejtem a kezembõl a papírt. Ranmaru… összesöpröm a papírokat, becsukva és leszegem a fejem, felkapva a könyveim. Én csak… Felnézek rá, sápadtan, vértelen arccal, remegõ szemekkel és próbálok mosolyogni. Minden… rendben van. Semmi baj.

Mennyire remeg a kezem. Ki akarok jutni innen, csak elbújni az ágy alá. Kizokogni magam, hogy ugyanolyan lettem, mint az a nõ, aki a világra hozott, és õ is csak azért, mert valószínûleg nem volt pénze, hogy idõ elõtt megszabaduljon tõlem.

- Kou…

Mélyen meghajolok, bocsánatot kérve és remegve magamhoz szorítom a könyveim.

Nem érdekel, ha bántanak. Eddig sem voltak szüleim és most már soha nem is lesznek. Reménykedtem, hogy valaha megismerhetem õket. Vágytam arra, hogy vágyjanak rám, hogy fel akarjanak nevelni, de ezzel már késõ. Nincsenek is szüleim, csak idepottyantam.

Sosem lesz családom, mert itt kell lennem, amíg Kígyó úr meg nem un. Aztán kidob, mint egy szemetet, egy elhasznált játékot.

- Mit szerettél volna…? – néz rám õ is kissé tanácstalanul, én pedig zavarodottan kinyitom a könyvet a megjelölt részen. Leszegve a fejem mutatom, hogy itt nem jutottam semmire.

Nem tudok franciául, mit is képzeltem.

- Menj a szobádba – érinti meg az arcom, hogy felnézzek rá – Mindjárt megyek és segítek.

Biccentek, kissé meghajolva és néha megrogyó lábakkal átténfergek.

Minek keresett mindennek utána?

Messze van minden. A szülinapom borzalmas volt, megaláztak, megvertek. Éreztette velem, hogy csak egy lecserélhetõ kacat vagyok. Minden ember pótolható.

A szobámban lerogyok az ágyam szélére és csak kábán meredek a füzetemre. Nem is tudom, mit érzek. Nem vagyok mérges. Miért lennék mérges arra a nõre, aki az életemet adta… csak olyan… csalódott. Az egész olyan… undorító.

Hallom, hogy kattan az ajtóm, felnézek és halványan Ranmarura mosolygok. Kígyó úr… Meg fog szidni, hogy a cucci között matattam? Biztosan. Rosszat tettem, nem lett volna szabad.

Leül mellém.

- Mit nem értesz? – néz a könyvre, én pedig az aláhúzott mondatra mutatok.

Miért keresett ennyi adatnak utána? Miért? Miért akar tudni bármirõl is?

Lefordítja nekem a mondatot. A készlet eredetijének mintázatáról van benne szó… idegesen babrálom a lapok szélét. Most meg fog ütni? Leszid, kidob, megbüntet?

- Három hete volt a születésnapod – mondja csendesen. Meglepve nézek rá fel, zavartan és némi keserû csalódottsággal a sóhajomban eresztem le a vállaimat. Biccentek. Hát igen, volt és elmúlt. Mindegy is. – Miért nem mondtad?

Szomorú mosollyal nézek rá, a füzetem után nyúlok. Valami csillan a szemében, de nem akadályoz meg. Firkálok.

„Azt hittem, nem érdekel. Akkor épp nem… nem tudtam, mire számítsak”

- Aznap vertek meg annyira… - mondja rám nézve. Biccentek. Igen.

„Az is csak egy nap” – megvonom a vállam, rámosolyogva.

- Szörnyen viselkedtem veled akkor.

Lehajtom a fejem. Nem fogok hazudni, borzalmasabban, mint gondolta.

„Nem a verés fájt. Azt már megszoktam – figyelem, ahogy a kezem fülé hajol, hogy lássa, mit írok. – De amikor azt éreztem, hogy… nem kellek. És ott volt Han, aki tökéletes... „

Megremeg a kezem és inkább leteszem a tollat. Nem, a gondolatoknak bent kell maradnia.

- Mi az hogy megszoktad…?- néz rám csendesen. Megvonom a vállam. Szétnyílnak az ajkaim, de elfojtom a hangot, összepréselem az ajkaim.

„Tudod, honnan jöttem. Ott nem motivációval nevelnek” – mutatom és rámosolygok, majd összecsukom a füzetet. Nem akarok többet beszélni neki errõl.

Hogy a régi nevelõ gond nélkül használta a pálcát. Mindig a nagyobbaknak volt igaza, nem szájalhat vissza a gyerek. A kisebbek néha sírtak az éhségtõl.

Ha nem tudta eldönteni, ki a bûnös, egész este egy helyben kellett állni… egy alsóban az ágy mellett, majd leragadt az ember szeme, de csak áll, ing a fáradtságtól, de nem ülhet le, nem fekhet le, nem alhat el.

Állni kell egész este, dideregve a hidegtõl és a fáradtságtól. Másnap a bedagadt lábak, sajgó bokák, de egy hang nélkül, mert ki hinne?

A nevelõ, aki azt suttogja áporodott lehelettel az arcodba, hogy egy korcs vagy, és nem kellesz egy szülõnek se. Aztán, kinek kellene egy nem beszélõ gyerek, aki hazudni se tud? Félnének, hogy legyilkolom este a családot.

Remegõ szemmel nézek fel Ranmarura, de nem engedem meg magamnak a luxust, hogy sírjak. Én és még sok már gyerek csak vagyunk, reménykedve a szerencsében, hogy kellünk egy kedves családnak. Anyukának-apukának.
Próbálom uralni az arcom, hogy felfelé görbüljön a szám, így is elég nehéz… megfogom Ranmaru kezét és szétfejtem az ujjait, az egyik karját magam köré húzom, hogy a mellkasához bújhassak, és legalább egy kicsit úgy érezzem, hogy megölel és… vigasztalódok.

Amint felegyenesedem és hozzá simulok a nedves testéhez, átkarolja a nyakam és az ujjait végigvezeti a gerincemen. Sóhajtva élvezem a finom kényeztetést, az apró ujjak okozta bizsergés elbódít és lassan a fenekére csúsztatom a kezem, hogy itt folytassam az ingerlését. Az érintések sokasága közben mosolyog, ami azt jelenti hogy tetszik neki és élvezi, én pedig az egyre merészebb kezdeményezését imádom, mint most is, mikor egy forró francia csókkal varázsol el.

Belemosolygok a csókba a gondolatra, hogy a nyelvlecke, amit a fordítással szerzett nem is olyan haszontalan, de ezek a gondolatok kiröppennek a fejembõl ahogy remegõ kis kezeivel körülfogja a farkam.

- Ne ingerelj kiscicám, mert nem lesz megállás. – nyögöm ki a levegõt kapkodva, de nem hagyja abba.

Mosolyogva csókolgat, miközben simogat, a kis perverz egyre többet mer és csinál is. Mikor idekerült eszébe sem lett volna kiverni nekem, most pedig olyan boldogan csillognak a szemei amikor rám mosolyog…

***

Másnap este a jótékonysági partira készülünk és amennyire nem volt kedvem hozzá, most annyira nem érdekel, hogy megyünk-e. A hangulatom javult, mert Kou most már tökéletesen jól van, amit szándékomban is áll letesztelni minél hamarább egy forró szexel teli éjszakán.

Magamra veszem a szürke elegáns öltönyt, Kou is készülõdik és természetesen testõröket is viszünk magunkkal, mint mindig.

Mikor kopognak az ajtón, azonnal engedélyt adok, már csak a kopogásáról is megismerem, hogy az én édes kiscicám kér bebocsáttatást.

Ahogy belép és lassan felém lépdel alaposan megnézem magamnak. Elegáns, kifinomul és gyönyörû.

- Remekül festesz – finoman a hajába simítok, csak annyira, hogy ne túrjam össze, õ pedig boldogan rám mosolyog - Igazán… gyönyörû vagy, kiscicám… - suttogom a puha ajkaira, õ pedig vágyakozva felsimít a mellkasomra, miközben lágyan megcsókolom. Édes és Kou ízû. Finom… – Mehetünk.

Az ajtó felé fordítom, hogy hátulról is megnézhessen, de innen is tökéletes. Valószínûleg a legszebb fiú lesz az estélyen.

A kocsiban élvezem a kis elõjátékát bár sokkal többet akarok, de erre nincs idõnk. Mintha csak kényeztetni akarna és még õ is élvezné, ezért sem bírom sokáig, hogy nyugton üljek, míg õ kóstolgat. Az ülésnek nyomon, szépen sorban kezdem el fölfalna az ajkait a nyelvét a forró, nedves száját, míg halk nyüsszenéssel az oldalamhoz nem dõl. Most már nem kell annyira óvatosnak lennem és finomnak, szóval szabadon garázdálkodhatok rajta, hogy kiéljem magam.

Percekkel késõbb kifulladva tol el magától és megkopogtatja az ablaküveget. Ahogy kinézek látom, hogy már majdnem ott vagyunk.

Megigazítjuk a ruháinkat a hajunkat, de Kou-ról lerí, hogy most csókolózott, mert csábítóan kipirultak az ajkai.

Kiszállunk és körülnéz. Az arcán látni, hogy nem számított ilyen elegáns környezetre, mert kissé megszeppenten bújik a karomhoz.

- Ne aggódj. Nyugodtan fogj kezet az emberekkel. Ezek nem olyanok, mint a múltkor. – itt senki sem fogja kurvának nézni. Fõleg nem ezzel a külsõvel.

Biccent és be is megyünk, de alig jutunk tovább az ajtónál, mikor az alapítvány elnöke máris megrohamoz.

- Á, Sonozaki-sama! – siet felénk Fukoku-san irritáló hanggal – Mennyire örülök, hogy eljött, és megtiszteli a jelenlétével a társaságunkat.

- Részemrõl az öröm. – válaszolom udvariasan - Fukoku-san, bemutatom Kout. Õ a partnerem – Kou tisztelettudóan meghajol és még el is mosolyodik. Elbûvölõ.

A hölgy persze megilletõdik. Annak ellenére, hogy az országban rengeteg embert mondhatnék, aki tiszteletreméltó polgár és fiú szeretõt tart, egyesek még mindig túl régimódiak az ilyen témákhoz.

- Ó… ó, értem. Nagyon örülök – hát persze… a pénzemnek – Igazán… bocsásson meg, Sonozaki-sama, de most mennem kell.

Koura pillantok, aki elmélázva, mosolyogva néz a nõ után.

- Látom, jól szórakozol – jegyzem meg jókedvûen, mire olyan édesen felmosolyog rám, amit eddig csak az ágyban tett – Elmondod?

Elõveszi a füzetét.

Hát persze. Miért is szólalnál meg…?

„Fukoku-sama valamiért rettentõen csalódottnak tûnt, hogy be lettem mutatva. Vagy mást várt, vagy mást tervezett”

- Tervezett? – nem egészen értem mire gondol, de csak megvonja a vállát. Hát jó.

Elkalandozik a tekintete, ezért hagyom, hogy a karomba kapaszkodjon és lassan elindulok körbe a terembe, hogy mindent lásson ami érdekli. Ilyen környezetbe még nem hoztam, de látom, hogy klasszisokkal jobban érzi magát, mint a yakuza gyûlésen. Abba a környezetbe nem illett, messze kirí a kurvák és a petek közül, de ide annál inkább. Nagyon udvarias és annak ellenére, hogy árvaházban élt, jól nevelt is.

Miért nem láttam benne ezeket azelõtt, mielõtt bántottam volna?

Néha odaköszönök egy-egy üzletembernek, akikkel a cégem révén kapcsolatban állok. Odébb állnak és indulnék is tovább, de Fukoku-san megjelenik egy fiatal lánnyal a társaságában. Kou megszorítja az ujjaim, rápillantok, viszont mereven elõre néz.

- Sonozaki-sama – mosolyog és közelebb húzódva súgja, hogy nemsokára kezdõdik az aukció – Á, majd elfelejtettem. Õ az unokahúgom, Mio. Most jött haza, a Sorbonne-on tanul, kitûnõ eredménnyel. És táncol!

Tehát õ is Franciaországban tanult? Milyen kár, hogy ez egyáltalán nem érdekel, ahogy Mio sem. Az azonban, hogy táncolt, most egy elég kényelmetlen téma. Mert itt kezdõdik az, ahol még mindig ott lebeg a bizonytalan pont. Kou boldog velem… legalábbis úgy tûnik. De nem önszántából van velem. Ha azt mondanám, hogy holnap visszamehet, hogy újra olyan legyen minden, mint akkor, vajon repesve itt hagyna?

Valószínûleg… hiszen bántottam… és elvettem tõle azt, amit szeretett.

Éppen ezért nem eresztem el egy pillanatra sem, fõleg hogy ez a lány érdeklõdve méregeti. Felejtsd el picinyem, ez a szépség az enyém!

- Sonozaki-sama, ha van egy perce, tudom nem a legalkalmasabb, de ha pár szóra…

- Kou, gyere – hívom magammal, de Fukoku-san közli, hogy ha lehet négyszemközt beszéljünk.

Õszintén szólva legszívesebben felpofoznám ezt az idegesítõ némbert, de ez nem a yakuza és anyám miatt jöttem el. Aki ráadásul nem is tudott eljönni, mert egy barátnõje rosszul lett és bement hozzá a kórházba.

Kelletlenül, de elengedem Kou-t, nem szívesen hagyom itt, de a mosolyából tudom, hogy nem lesz baj és van egy olyan érzésem, hogy megszökni sem próbál majd. Innen még sikerülhetne is neki, ezért a biztonság kedvéért látótávolságban maradok. Épp mennék, mikor a zenekar egy újabb számba kezd és tudom, hogy az elõbb elszomorodott a tánc említése miatt. Talán jól esne neki…

- Táncolj, ha akarsz, de maradj szem elõtt – súgom oda neki és azonnal felcsillannak a szemei. Most megcsókolnám, ha az nem lenne illetlen ebben a társaságban.

Félrevonulok Fukoku-sannal és szigorú arccal meredek rá. Megilletõdik, de ezen kívül ugyanolyan idegesítõ hangon kezd beszélni.

- A mai aukción rengeteg értékes tárgy is szerepel. És mint tudja, az ön mélyen tisztelt édesanyja lelkes támogatója az alapítványnak.

Pontosan értem mire akar kilyukadni. Arra, hogy hagyjak itt jó vastag csekket ma este. Ezt akár el is felejtheti. Sosem vásárolok olyasmit, ami nem tetszik és bármilyen értékes is, a haszontalan tárgyakat nem szeretem.

- Majd körülnézek, hátha elnyeri valami a tetszésem. Az anyám pedig nagyon sajnálja, hogy nem jelenhetett meg ma este. – ez legalább igaz.

- Köszönöm Sonozaki-sama, az egész alapítvány nevében!

És természetesen a sajátjában is, mert az õ elõmenetelén javít.

Amint végre odébb áll megkeresem Kout a tekintetemmel. Nincs nehéz dolgom, mert a rengeteg fekete haj között csak egy olyan színû van, mint az övé.

Még mindig a lágy dallamra keringõzik és nagyon elegánsan. Ezek szerint nem csak ahhoz a borzalmas nyugati tánchoz ért. Végül is a rúdon is egész jól elboldogult.

Sokáig nem figyelhetem, mert ismét társaságom akad, de arra felfigyelek, mikor vége a dallamnak, majd pár másodpercen belül egy könnyû test simul hozzám. Birtoklón átkarolom a derekát, a kezemmel lazán tartom a bordáinál, nem akarom megszorítani, nehogy mégis fájjon neki.

- Az ajánlat megfontolandó. – mondom, az elõttem álló céges alelnöknek – Mindenképpen küldjön valakit aki részletesen prezentálja a terveket. Az asszisztensem, majd ad egy szabad idõpontot.

- Az nagyszerû lenne a vállalat nevében is. – udvariasan meghajol és odébb áll.

Koura pillantok, halványan rám mosolyog. Túl szép hogy megálljam…

Diszkréten közelebb hajolok, mintha csak a fülébe súgnék valamit, de közben hozzásimítom az arcom és finoman megcsókolom a puha pofiját.

- Nagyon szépen táncoltál kiscicám. – súgom neki, mielõtt mosolyogva kiegyenesednék.

Az arca halvány pírban fürdik, igazán édes, viszont ennél többet nem lehet, míg haza nem érünk.

- Gyere, menjünk tovább.

Ez a ház tényleg hatalmas így van mit nézelõdni. Ezen az estén kicsit én is elengedhetem magam, mert itt nem kell a fõnököt játszanom és figyelnem arra, hogy ne lássanak semmit, amit nem kéne. Itt csak egy vendég vagyok a sok közül.

A szomszédos szobába lépünk, ahol a minden jóval megrakott büféasztalok vannak és odavezetem Kou-t, hátha szeretne valamit.

- Kérsz valamit inni?

Aprót bólint, ezért szólok az inasnak, hogy kérünk valami gyümölcslevet. Kou kiskorú és egyébként is nem rég gyógyszert szedett és a pincérek csak alkoholt szolgálnak fel.

Pár perc múlva meg is jelenik az inas és átnyújt neki egy pohár gyümölcslevet, amit el is vesz és belekortyol. A büféasztalt körbejárva csipeget ezt-azt, a szakács kitett magáért, mert rengeteg finomság van. Rákfalatkák, apró sütemények, csokoládék, gyümölcsök, saláták…

Néhány dolgot megkóstolok, annyira nem vagyok éhes, de a pezsgõ nem üt fejbe, ha eszem is mellé.

- Finom? – lépek Kou mögé, mikor leszobroz ugyanaz elõtt az édességes állvány elõtt.

Megáll a mozdulat közben, csokis golyócska megáll félúton a szája felé. Elpirul, majd egy halvány mosollyal felém nyújtja. Nem nyúlok érte, hanem közelebb hajolok és az ajkaimmal veszem el a kezébõl, közben megpuszilva az ujjait.

Megrágom az étcsokoládéval bevont édességet és tényleg nagyon finom. Fahéjas marcipán van a belsejében.

- Tényleg finom. De az ajkaid még midig sokkal édesebbek. – mosolygok rá csábítón.

Fülig pirul és beharapja az ajkait.

- Ne legyél ennyire csábít kiscicám… legalább is míg haza nem érünk. – suttogom neki, majd egy lépést hátrálok, mielõtt rávetném magam.

- Gyere, nézzük át az aukció tételeit mielõtt elkezdõdik. – megfogom a kezét, õ pedig kérdõn pillant rám. – Milyen aukció? – bólint – A szponzorok egyes vagyontárgyaikat áruba bocsájtják a jó ügy érdekében. Anyám egy festményt adományozott, de legalább száz tétel szokott lenni.

Belépünk a székekkel teli helyiségbe a végén ott van kiállítva az összes tárgy. Pár ember van bent, de egyenlõre mindenki csak nézelõdik.

- Kou… ha bármi megtetszik szólj és a tiéd. – valamire úgy is szokás licitálni, akkor már legyen neki ajándék.

Mosolyogva biccent és közelebb megyünk. A kivilágított vitrinekben vannak japán vázák, festmények, katanák, kínai jáde szobrok, kétszáz éves kimonók, legyezõk, amik híres gésákéi voltak, drágaköves hajtûk, faragott ékszerdobozok, ékszerek, festett porcelánmaszkok, régi könyvek, drága teafû készlet…

Rántást érzek a karomon, most veszem észre, hogy Kou lecövekelt. Visszalépek mellé és megnézem min akadt meg a szeme. Egy faragott ékszerdobozka.

- Tetszik az az ékszerdoboz? – kérdezem a hátára simítva.

Rám pillant, majd elõveszi a füzetét.

„Ez nem egy ékszerdoboz. Megfoghatom?”

- Persze. Csak nem veheted el.

Óvatosan hozzáér és elhúzza a zárat. Ahogy felnyitja a tetejét már értem mire gondolt. Gondosan kifaragott ecsetek vannak benne. Már magában az ecsetek fa része is egy mestermû, nem lehetett semmi ezt elkészíteni. Nyilván kézmûves munka.

- Szeretnéd? – kérdezem gyengéden megsimogatva.

Visszacsukja a fedelét és felpillant.

„Ez a készlet egy vagyonba kerülhet!” – mutatja a füzetét.

- Nem ezt kérdeztem, hanem azt hogy szeretnéd-e. Igen, vagy nem? – kérdezem egyszerûen, hogy bólintani is tudjon.

Végül egy szerény bólintást kapok, õ pedig egy pici csókot tõlem.

- Rendben, akkor megkapod. Megérdemled kiscicám, mert nagyon jól érzem magam veled. – a hajába simítok, de nem számítok arra, hogy hozzám csapódik és szorosan megölel. – Héé… most meg mi a baj?

Eltolom, mielõtt túl feltûnõ lenne. Boldogan mosolyog, a szemei csillognak és el sem ereszti a kezem.

- Azt hiszem, már maradhatunk itt is, úgy is pár perc és bejelentik a gyülekezõt. – magamhoz húzom az egyik sötétítõ mellé és olyan állásban, hogy õ teljesen takarva legyen hevesen megcsókolom. A nyelvemmel feltérképezem a marcipántól édes ajkait, míg meg nem hallom a bejelentést, hogy kezdõdik az akció. Akkor helyet foglalunk az egyik sorban…

***

Hazafelé a kocsiban már elég fáradt vagyok és Kou is, de úgy szorongatja azt a dobozt, mintha kincs lenne. Bár az értékét nézve akár az is lehetne. Fogalmam sincs ki készítette és mibõl, de kétszázezer yen elég szép összeg egy festõkészletért. Viszont a kiscicámnak nagyon tetszett, bár mikor meghallotta a kikiáltóárat, akkor azt mondta, hogy „ez túl sok, és nem kell megvennem”, de természetesen megvettem. Fogalma sincs milyen vagyonom van valójában, ezt az ajándékot meg sem éreztem.

- Vigyelek, vagy még fel bírsz támolyogni? – kérdezem fáradtan.

Biccent és a dobozt magához szorítva kikel a kocsiból és elindul felfelé. A szobája elõtt tétovázik, hogy oda menjen-e és mivel mindketten fáradtak vagyunk és az õ szobája van közelebb… miért ne?

Kinyitom az ajtaját és betolom, majd ráfordítom a kulcsot, hogy reggel ne zavarjanak. Kou szépen leteszi a dobozt, míg én ledobálom a ruháimat. Mire visszafordul már csak az alsó van rajtam.

A fürdõbe megyek, ott ledobom az alsót is és pár perc múlva végzek, de meglep, hogy Kou nem jött. Egy törölközõvel a derekamon visszamegyek a szobába és elmosolyodom a látványon. A fotelban hátradõlve szundít. Úgy tûnik csak a kabátjáig jutott és elaludt.

Sóhajtva kihámozom a ruháiból, félig csukott szemmel felpillant, és feltápászkodna, de visszanyomom.

- Hagyd csak, mert a végén elesel és ismét kötözhetünk. – mosolygok rá és a karomba kapva a zuhany alá cipelem. Megáll a lábain, de tartom miközben átdörgölöm a tusfürdõjével, majd megszárítgatom és az ágyra pakolom. Befekszem mellé és magamhoz húzom. Most elõször alszunk az õ szobájában együtt és mindennek finom Kou illata van. Megnyugtató…

Arra ébredek, hogy valami nagyon kényelmetlen. Valami borzasztóan nyom, már-már fáj, de ahogy kinyitom a szemem, csak pár világosbarna tincset látok.

- Kou… - motyogom félálomban, de ahogy morogva megmozdul, szinte pillanatok alatt éberré válok. A csípõjéhez kapva állítom le a további mocorgását, mert a beton kemény farkam jelenleg formás kis seggének feszül.

Vigyorogva húzódom kissé hátrébb, már egyáltalán nem érdekel az alvás.

Kou meggyógyult. Itt van az ágyban. Meztelenül. És szexelhetünk.

Vigyorogva lassú, puha csókokkal hintem a nyakát, apró érintésekkel ébresztem, míg a kezemmel lágyan simogatom a combját. Mocorogni kezd, de nem engedem, hogy megforduljon. Élvezettel kóstolgatom, letérek a vállára és picit beleharapok az illatos bõrébe, közben pedig az ágyékára simítok. Amint megérzem, hogy neki is feláll, még nagyobb vigyor szökik az arcomra.

- Ébresztõ kiscicám… - súgom a fülébe és végre kinyitja a szemecskéit. Már majdnem dél, de mi még itt leszünk egy darabig.

Amint rájön a helyzetére nyöszörögve kap a kezem után és rászorít. Hátrafordítja a fejét és pihegve néz rám.

- Most akarlak szépségem. Estig ha megfeszülök sem bírok várni. Benned akarok lenni, megdugni azt az édes kis segged úgy hogy gondolkodni se bírj többé – mormogom az ajkaira.

A szavaimra a teste megfeszül, a nyakáig vörösödik, de a szemkontaktust nem szakítja meg. – Te is akarod kiscicám? Hm?

Az arcára simítok, a bõre forró a zavartól, de egy félénk bólintás után már csak a szép kis száját látom. Fölfalom, szinte magamba olvasztom, ahogy kiéhezetten kergetem a nyelvét, a farkam a fenekéhez simítom, hogy érezze mennyire akarom õt. Akkor húzódom el, mikor elfogy a levegõnk, zihálva nézem a vágytól ködös szemeit. Érzem, hogy meg akar fordulni, de még nem hagyom. Elõbb mást akarok tõle. Valami perverz dolgot, amit már korábban kifejtettem és azt mondta undortó, de most akarom az ízét, a hangját, az érzéseit az arcán, hogy sikítson a gyönyörtõl…

- Emlékszel mit mondtam a kocsiban régen, hogyan fogom megkóstolni az édes kis segged? – morgom vágytól rekedten – A nyelvemmel akarlak felkészíteni kicsikém. Látni akarlak kitárulkozva elõttem, ahogy átadod magad nekem és élvezed amit veled teszek.

Szinte lángra gyúl az arca és a párnába nyomja a fejét, hogy ne is lássam. Nyöszörögve húzódik el és a hasára fordul.

Kuncogva simulok hozzá, hogy enyhítsem a zavarát.

- Nézz rám kiscicám. – lassan megteszi – Mindenhol gyönyörû vagy. Még az a pici rózsaszínû izomgyûrû is ami valószínûleg már forró feszül a testeden – suttogom az ajkara és nem hagyom, hogy elforduljon – Élvezni fogod, nagyon…

Nyüszítve temeti az arcát a kezeibe, én pedig kuncogva csókolok a tarkójára. Végül elhúzom a kezét és megvárom míg biccent, de rögtön jön a következõ vörös hullám.

- Térdelj fel szépen. – megteszi, de a térdei és a karjai is remegnek – Tedd széjjelebb a lábaid. – ezt is megteszi izgató belátást engedve a lüktetõ bejáratára. – Eszméletlenül festesz… maradj így… - látom hogy árnyék suhan át az arcán, nyilván a póztól, mert legutóbb így büntettem durva szexel – Ne félj, semmi fájdalmas nem lesz.

Elõször csak a hátát csókolom végig, hogy ne kapjon szívrohamot az érzésektõl. Lassú csókokkal letérek a feneke félgömbjére, lejjebb pedig a combja belsõ felét kezdem nyalogatni harapdálni, pont a legérzékenyebb részeken. Sóhajtozik, nyöszörög, a teste hol megfeszül, hol ellazul, de ahogy a másik combjára térek a könyökei megbicsaklanak és szépen lassan lecsúszik a matracra. A legkitárulkozóbb pózban térdel elõttem, a mellkasa az ágyon, a feneke pedig fölfelé, pont a megfelelõ helyem.

Kéjes elégedettséggel figyelem, annyira szexi, hogy azt elmondani sem lehet fõleg ahogy a fenekét kezdem simogatni. Az egyik párnát a szájához szorítja.

- Ne Kou… engedd ki a hangod… tudni akarom, hogy élvezed… - a fenekét harapdálom, lassan bekalandozok a két part közé hogy sokkal intimebben kényeztessem õt. Az érzékeny hús szinte remeg az ajkaim alatt. Elõbb az ujjaimmal simogatom a tûzforró izomgyûrût, de teljesen összeszorítja magát.

- Lazulj el kicsikém… gyengéd leszek, nem fog fájni. – suttogom rekedten. A hasára simítok, majd a combjaira és mikor elengedi magát, az ujjammal körkörösen simogatni kezdem. A hatás nem marad el, érzékeny itt és ez a hangokon is hallható.

Úgy nyög, mintha mindennél jobban élvezné, de ennek ellenére még nem dugom belé az ujjam. Rége volt már, majdnem egy hónapja.

- Jól összeszûkültél idelent kiscicám – jegyzem meg egy élveteg vigyorral – De majd felkészítelek, hogy jó legyen.

A válasza ismét egy elkínzott kis nyöszörgés, ezért minden elõzetes figyelmeztetés nélkül végigsimítok a nyelvemmel a bejáratán. Felsikkant és elõre mozdul, de lefogom és tovább folytatva masszírozom, simogatom a nyelvemmel.

Élvezem, ahogy sikongat és megfeszül, ezt azok nem tudják elképzelni akik ki sem próbálták. Bolond aki undorítónak tartja, végül is ez is az orális szex egyik fajtájának nevezhetõ. Semmivel sem különb, mintha leszopnék valakit. Csak annyi, hogy ez intimebb, sokkal.

Amikor az izmai közé nyomom a nyelvem, valósággal megugrik alattam, a hátával domborít, de nem hagyom abba. Még jó párszor teszem ezt vele, míg már a lepedõt markolva sikongat és egy erõsebb nyomásnál megfeszülve élvez el.

Vigyorogva elkapom mielõtt eldõlne és szépen lassan leengedem, majd az oldalára fektetem nekem háttal. Ezt a pózt még nem próbáltuk és én így is akarom vele.

- Látod kiscicám? A perverz dolgok a legélvezetesebbek. – mormogom elmélyült hangon a fülébe, mire felém fordul és olyan erõsen megcsókol amilyet még nem kaptam tõle. Most õ irányít, nem ragadom el tõle ezt az örömet, de nem is mondanám, hogy kevésbé élvezem.

A ujjaimat besimítom a már fellazított izmaihoz és az egyiket lassan, nagyon lassan belécsúsztatom.

Megfeszül a régen tapasztalt érzésre, zihálva mered rám, majd mikor megmozdítom benne, nyögve hanyatlik a párnára és csak azt szorongatja.

- Ez az… engedj ki mindent…

Kicsit mozgatom benne, még síkosító sem kellett, mert a nyelvemtõl úgy felizgult, hogy forrón és nedvesen fogadta az ujjaim. Hozzáadom a másodikat is, majd egy perc múlva a harmadikat, de azt már nagyon, nagyon lassan. Az elején felszisszent és a combomhoz kapott, de nyugtatón csókolgatom a nyakát.

- Semmi baj, lassú leszek… - most olyan érzés lehet, mintha elõször csinálnánk, mert régen volt és összeszûkült. De majd gondoskodom róla, hogy újra hozzám szokjon.

Mikor mindhárom ujjam benne van megállok és remegve a vágytól csókolgatom, alig bírok magammal ha elképzelem, hogy ez a forró test pár perc múlva a farkam körül izzik majd így…

Megmozdítom az ujjaim, már kitapasztaltam hol nyomjam meg belül, hogy eltaláljam a prosztatáját és pont úgy csinálom, hogy minden mozdulat ott találja. Hamarosan ismét a csúcs közelébe kerül, most viszont már nem hagyom elélvezni.

Kihúzom az ujjaim és a hátára fordítom õt. Remegve pillant fel, de nem így fogom most a magamévá tennie. A farkamhoz viszont nem ártana egy kevés síkosító anyag és az neki is van.

Fölé térdelek, de nem nehezedem rá. – Nyisd ki a szád Kou.

Elkerekednek a szemei, egy pillanatra megijed, de azonnal elhárítom a valószínûleg félelmetes elképzelést.

- Nem duglak szájba, csak nyálazz be, hogy könnyebb legyen neked. Nincs itt az olaj…

Zihál, de nem sokat tétovázik és kinyitja a száját.

Ennyire megbízik már bennem, hogy elég egy halk kérés…?

Közelebb hajolok, megfogom az egyik kezét és a feje mellett támaszkodó csuklómra teszem. – Szoríts rá, ha ne bírsz többet.

Félénken, de mégis csillogó szemmel bólint, ezért rámosolygok és nagyon óvatosan a szájába csúszok. Felnyögök a nedves forróságtól ami körülzár, levegõ után kapkodva nézek le rá és beljebb nyomulok a szájába. Meglep, hogy majdnem tövig be tudja venni, fogalmam sincs, hogy megy neki ilyen jól a mélytorok, de nagyon ügyes. Majdnem tövig benne vagyok, mikor a csuklómra szorít így szépen lassan kihúzódom a feszes ajkaiból. Még kétszer megismétlem, de többet már nem bírok elviselni. Meg akarom dugni…

Visszafordítom az elõzõ pózba az oldalára, a csúszós farkam a bejáratához simítom, de még nem hatolok belé.

- Csúsztasd elõre a lábad. – segítek neki és a felül lévõ lábát elõre nyomom. – Tökéletes. Kész vagy kiscicám?

Remegve bólint, még egy édes mosollyal is megpróbálkozik amit éhezve szívok magamba majd lassan hozzá nyomom a farkam a forrón kitárulkozó húshoz.

Olyan könnyen fogad be mintha nem rég lett volna, egyáltalán nem feszül rá. Ernyedten hagyja, hogy teljesen a magamévá tegyem, harapásokkal jelöljem meg a nyakát…

Az érzéki nyögései keverednek az enyémekkel a lassan gyorsuló tempó közben. Minden észvesztõ lökésnél felnyögök, annyira régen akarom már ezt és most végre újra az enyém és még élvezi is!

- Isteni feneked van kiscicám… - nyögöm a fülébe - … tûzforró, nedves és szûk… mintha folyton szorítanál…

A szavaimra megrándul a csípõje, hátranyomja a fenekét pont akkor mikor én elõre mozdulok. Ha lehetséges, még annál is mélyebbre hatolok mint eddig, sziszegve szívom be a levegõt ahogy a körmeit a karomba fúrja, mint egy kiscica, a következõ pillanatban pedig felkiált és megfeszülve spricceli az élvezetét a gyûrött takaróra, hosszan, érzékien…

Kihúzódom belõle és isméz belé hatolva még pár vad lökés és magamat is a szakadékba taszítom, egy férfias nyögéssel temetkezem bele a jázminillatú fürtökbe. Izzadságban fürödve szorítom magamhoz, míg belé nem ürítem az élvezetem, azt hiszem még sosem volt ilyen jó… mintha a sötét éjszaka lebegne a szemem elõtt, a levegõt alig tudom a tüdõmbe juttatni…

Mikor percekkel késõbb újra feleszmélek ugyanabban a pózban pihegünk, még mindig õt ölelem, õ még mindig a karomat szorítja.

Óvatosan kihúzódom belõle és finoman a hátára fordítom a testét, hogy a kába szemekbe mosolyogjak.

- Jól vagy kiscicám? – alig látható bólintás.

- Õrülten szexi vagy most. – ahogy rá nézek, olyan mint egy gyönyörû, perverz angyal… soha jobb szeretõt nem kívánhatnék. – Téged biztos azért teremtettek, hogy boldoggá tegyél.

Lágyan megcsókolom, kényeztetõn és köszönet képen az eszméletlen szexért. Viszonozza, a karjait a nyakamra fonva ott tart még egy kicsit, míg fel nem ülök az ágy szélére.

Együtt lezuhanyozunk, lustán simogatva a másikat, majd ebédelni megyünk, bár már azt is lekéstük. A teát iszogatom, mikor Isato is megjelenik az ajtóban.

Rögtön eszembe jut, hogy mivel is bíztam meg, de még mielõtt elmennék megiszom a teát és megcsókolom Kou-t.

- Most van egy kis dolgom, foglald el magad addig, rendben?

Mosolyogva biccent és az arcomra simít. A tenyerébe csókolok majd ott hagyom, és a testõrrel együtt az irodámba megyek.

- Megtudtál valamit? – térek a lényegre komor hangon.

- Sok mindent Sonozaki-sama. – a zakója alól elõvesz egy régi mappát és elém teszi.

A sárgásbarna dosszién nyomtatott betûkkel ott a neve. „Manabu Kou”

- Nyomozónak adtam ki magam és elhoztam. Kikérdeztem néhány gyereket is, de azt mondták az a fiú sosem beszélt. Az igazgatónõ szerint, a fiú nem néma, mert úgy emlékszik kicsi korában beszélt, de nem tudta pontosan. A nevelõnõ viszont azt mondta, hogy úgy négy-öt éves korában már egyre kevesebbet beszélt, aztán pedig már nem. Nem értették, de a fiú nem volt beteg és nem is panaszkodott. Az adatok a mappában vannak.

- Rendben. Most elmehetsz.

Ha igaz amit mondott, akkor tényleg nem néma, csak nem beszél… de ha már négy évesen árvaházban volt… ez azt jelenti, hogy sosem volt családja? De akkor miért nem beszél?

Egy dadogás vagy selypítés miatt csak nem vállalná a némaságot!

Felütöm a mappát és beleolvasok.

Megvan az anyakönyvi kivonata… az anyja neve Saya Kitamura. Az apja nincs feltüntetve.

A felvételi lapon az áll, hogy még egy hónapos sem volt, mikor az árvaházba került. Az anyja a szegénykórházban hagyta.

Ez azért nem mindennapi. Újszülött csecsemõket nem szoktak csak úgy otthagyni a kórházban. Legalábbis nem rögtön…

Kinyitom a laptopom és rákeresek a névre. A yakuzának hozzáférése van még a rendõrségi adatbázishoz is így szinte bárkit meg lehet találni, ha a név nem hamis…

Másfél órával késõbb egy kinyomtatott kétoldalas dokumentummal a kezemben már van magyarázat. Nem csak arra, hogy miért került csecsemõként árvaházba, hanem a külföldi vonásaira is és arra, hogy miért nincs feltûntetve az apa neve.

Saya Kitamura. Prostituált.

A kép ami a rendõrségi nyilvántartásban szerepelt róla egy japán nõt mutat, vagyis Kou apjának kellett külföldinek lennie. De Saya ajkai vonala olyanok, mint Kou-é.

Húsz évesen letartóztatták kokainbirtoklásért. Két évet ült, majd kiengedték.

Valószínûleg folytatta a „karrierjét”, mert a következõ adat hét évvel késõbbrõl van.

Az újságcikk szerint egy áruházban esett össze. A halotti bizonyítvány szerint elõrehaladott szifilisze volt, amit sosem kezeltek.

A dátum pedig… 2002 áprilisa. Kou pedig 1996 május 20-án született, vagyis öt éves volt, mikor az anyja meghalt. Nem ismerhette, tehát nem lehet… várjunk csak… május 20?

De hiszen az… három hete volt! Onnan ismerõs a dátum, hogy akkor volt a múlt hónapi yakuza gyûlés. Ahová elrángattam és hagytam, hogy megverjék.

A fenébe! Miért nem szólt?!

Hát persze, mintha érdekelt volna akkor! Haragudtam rá és emlékszem, hogy bántam vele azt nap. Mint egy szeméttel. A születésnapján.

Ez kurva szar érzés.

Most örömmel fejbe lõném magam és lehet, hogy meg is érdemelném…

Gondterhelten, fáradtan és feszülten felsóhajtok, de nem segít. A papírokat és mindent rendõrségi adatot amit kinyomtattam belecsapom a mappába. Majd tüzetesebben átnézem ha kell, de ezzel nem sokat jutottam elõre.

Chh…

Ellököm magam az asztaltól és a bárszekrényhez megyek. Kinyitom, de vissza is csapom, mert üres. Azt hiszem a Kenichi kidobása utáni dorbézolás kimerítette a készletet és még nem szóltam, hogy töltsék fel.

Lerobogok az emeltrõl az étkezõbe és a bárszekrénybõl elõveszem a kedvenc méregdrága konyakomat és töltök egy pohárral. Nem akarok lerészegedni, de egy kicsit muszáj innom.

Megverték a születésnapján!

Felhajtom az italt, a szemem könnybe lábad ahogy marja a torkom, de töltök még egyet és elindulok felfelé az dolgozószobámba. A lépcsõn magamban rágódom, mindenen amit megtudtam és amit nem tudtam, de meg akarok, hogy miért nem beszél és hogy milyen szemét voltam vele a saját születésnapján!

De… akkor már nem tizenhét, hanem tizennyolc éves…

Benyitok az dolgozómba, egy pillanatig a küszöbhöz cövekelve ragadok, ahogy megpillantom a gondolataim alanyát az íróasztalomnál a nyitott mappával a kezében.

- Te mit csinálsz itt?

Csendesen melléülök az autóban, ismét nekisimulva, õ pedig mereven kibámulva az ablakon, egy ujjával az állát simogatja. Rossz szokása, ha ideges, mindig ezt csinálja. Gondolkodik. Rágódik, nem jó dolgokon. Az az idióta orvos… Mégis cirógatja a lábam, én pedig a vállára fektetem a fejem. Gondoljunk elõre, mi az, amit Ranmaru tenne.

Ha arra a következtetésre jut, hogy tudok… csak nem akarok. Mekkora vajon az esélye, hogy megelégszik ezzel a válasszal?

Irtózatosan kicsi.

Hazaérve felpillantok rá, megsimogatva a mellkasát.

- Most hagyj magamra, kiscicám, dolgom van. Addig azt csinálhatsz, amit akarsz – csókol meg. – Ha a kertben akarsz bóklászni, keresd meg Takashit és kimehetsz vele.

Nem mosolyog rám, sokkal feszültebb. A francba… Legszívesebben mennék utána, de most így is elég ingatag a talaj, nem vetne rám jó fényt, ha még el is kapna, hogy fülelek. Nem… most marad a sötét, bizalmatlan jövõ.

A szobámba érve letusolok gyorsan, átvéve egy szép, vörös obit, arany és halványkék virágmintás obival, majd Takashi-sama kíséretében kimehetek a kertbe. Kényelmesen helyet foglalok, és idegesen jár a toll a kezembe. Hoztam magammal a szokásos tollat, ceruzát, ragasztót, de csak a radíros véggel kopogok a papírokon.

A csend jó és megnyugtat, homályt terít, mint egy szürke függöny, amin csak átsejlenek az alakok. A csend miatt senki sem büntet meg, nem találnak rajtad fogást. Azt hiszik, bolond vagy, gyengeelméjû, nem félnek tõled, lenéznek és lekicsinylõ szavaikkal nem is feltételezik, hogy a csend alatt van valami. Azt hiszik, a sötét üregben nincs semmi.

XxX

Ranmaru sokára jön ki. Két oldalt írtam tele, ujjgyakorlat gyanánt is és a kétségeimet kiontva, majd a lapok szélét körberagasztva eltûntetem a bizonyítékokat. A kertet skiccelem le, bonyolítva, csak apró, egy irányba tartó vonalakat használok. Nem is keresztezem õket.

- Gyere szépségem – Húz fel, én pedig engedelmesen megfogom a kezét, az oldalának simulva. Kell az érintése, minden drágaságnál többet jelent, akkor reggelente arra kelek fel, hogy a derekát ölelhetem, és hallom, hogy ver a szíve lassan és nyugodtan. Elégedetten, amilyenné én teszem.

A pálcámmal lassan tologatom az ízes gránátalmás szusit, de finom mozdulattal lehúzom a zöld réteget. Nem szeretem. Magamtól sosem ennék ilyet, inkább egy jó obento, vagy babsüti. Édes lekvárral a közepén… sült rizs rákkal. Tudok is egy kis kifõzdét, ahol nagyon finoman fõznek.

- Nem szereted? – néz rám szórakozott mosollyal, ahogy gyerekes fintorral piszkálom odébb a zöld papírt. Bleah, nem. Keserû. Egyáltalán, ki szereti?
Egy pillanatra elkapom a tekintetét. Amióta itt vagyok, sok arcát megismertem, sok pillantását, amikor a szavai mást mondtak, mint a szeme. Láttam, amikor mérges, amikor csalódott, amikor kétségek között hergelte magát. Amikor meg akart alázni, a felsõbbrendûségtõl csak úgy izzott a szeme. Amikor vágyakozva néz rám, amikor gyönyörûség csillan benne, amikor végigsimítja a derekam vonalát.

És most, most a kétség szikrázott fel. Összeszorul a torkom. Az az orvos bogarat ültetett a fülébe, tudom.

- Akkor kóstold meg ezt – bök az egyikre. – A piros színû nem keserû, csak kicsit sós.

Bleah.

- Milyen? Jó?

Borzalmas. Komolyan, nem bírja a gyomrom, vagy nincs a génjeimben, de ez förtelmesen rossz, ma este éhen maradok?

De azért rámutatok, hogy egy fokkal kevésbé szörnyû, mint az elõzõ. Mindezt szép mosollyal megspékelve.

- Ha akarod, készíthetnek neked más vacsorát – elgondolkodok. Mindig kiszolgálták… belegondolt már abba, milyen érzés lehet, ha õ fõz? Vagy velem fõzhetne, én szeretek fõzni, szívesen vettem fel az otthonban a konyhaszolgálatot. De vajon ilyenre rá lehet szedni Ranmarut? Levinni a konyhába…

Keserûen nyikkanok fel. Nem igazán tudnám szóval tartani, vagy elmagyarázni neki, hogy ne nyiszálja el az ujjait. Bár a késsel szerintem tud bánni, még nem is ebben az értelemben.

„A rizst és a halat szeretem, csak az algákat nem”

- Rendben, de akkor egyél, mert észrevettem a múltkor, hogy fogytál. – elpirulok. Lassan megint neki kell állnom nagy távokban úszni, ha már táncolni nem tudok, ugye… viszont a formákat meg kell õrizni. Ha jól tudom, valahol van edzõterem is a házban…

Xxx

Az ágyán fetrengve írom ki a szavakat, amelyeket nem értek. Gyorsan tanulok, imádom. Amiket már kiírtam, már fel is ismerem, szóval haladok, haladok… a végén még egy szótár és egy könyv segítségével megtanulok franciául. Persze a kiejtés, meg a nyelvtan nem ártana, vajon van nyelvtankönyv is van a könyvtárban? Esetleg megkérném, hogy beszéljen egy kicsit franciául, nagyon dögös lehet…

- Zuhanyozzunk – fogja meg a kezem, én pedig meglepve nézek rá. Eddig mindig elzavart maga elõtt… - Túl régen kóstoltam meg a tested, szépségem, és már nagyon-nagyon éhes vagyok a desszertre.

Nyakig vörösödök… már tényleg régen volt, és az õ potenciájával…
Gond nélkül hántja le rólam az anyagokat, én pedig az ajkamra harapva gombolom ki az ingjét, elhúzva az élményt.

- Eszméletlenül szexi vagy… - mélyül el a hangja, miközben ösztönösen kilépek az alsómból is, a combom a combjának simítva. És az a csók… istenem, mennyire hiányzott, az a csók, ami finoman beindítja az ember minden érzékét, felvezetve valami hosszú és pikáns elõérzetet. – Menj, amíg levetkõzöm, most le ezt – simogatja meg az oldalam, ahol a krém próbálja leszedni a duzzanatot.

Biccentek, és sietek a fürdõbe, bár kicsit kínosan, hiszen nem hagyott még egy köntöst sem, és még nem szoktam meg – és szerintem nem is fogom – hogy pucéran flangáljak. Egy kendõvel próbálom lekaparni magamról a krémet, óvatosan kifordulva. óvatosan húzom végig az ujjam; ha kihúzom magam, kiderengenek a bordáim… ezek tényleg a bordáim?

Megijedve a hirtelen kéztõl, ami a csípõmre és a fenekemre simul, de amikor hátranézek rá, ragyogóan rámosolygok.

- Nyugi – suttogja a fülembe, én pedig a mellkasának simulok, megcirógatva a kezét kuncogva – Nem visszük túlzásba, csak játszunk… - simít elõre, én pedig elakadó lélegzettel merevedek meg, amikor az ágyékomra simít. – Úgy érzem, neked sincs ellenedre…

A mellkasának simítom a hátam, a vállára a fejem és néha futó csókot nyomva a nyakára sóhajtozok, ahogy kényeztet. Nem hiszem el…

Forrón megcsókol, átkarolva a nyakát simulok a hideg csempének, belemosolyogva a heves csókba. Forró és erõs… lesimítva a mellkasára élvezem az ujjaim hullámzását a kemény kockákon, a csípõjéig. Mielõtt rátapinthatnék a lényegre – szó szerint, elhátrál egy lépést és a vállaimnál fogva a csempéhez tapasztva mér végig. Levegõért kapkodok…

Tusfürdõ? Remegõ tekintettel nézem, ahogy leguggol, és lehunyt szemmel nyögök fel.
Fogalmam sincs, mi az, amit az ujjaival csinál, de egyszerûen kiugranak a szemeim, ez annyira… jó. Mocskos, perverz, pedig nem csinál semmit, csak néha megsimít, néhol megnyom, én pedig már csak ennyitõl is össze tudnék rogyni.

Amikor megmoccan, átkarolom a nyakát, a derekát, ujjaimmal végigsimítva a gerince mentén. Mit tervez még…? Ha lefeküdni nem akar, mi az, amit tehetnék érte…?

Nem tudom, vagyok olyan jó a… szájjal? Vagy inkább nem kell erõltetni…?

Kezdek kétségbe esni, mi az, amit én tudnék adni neki… Ragyogva mosolygok rá, felhajolva csókolom meg, forrón átkarolva. Õ is mosolyog, érzem! Lesimítva fél kezemmel a mellkasán, egészek az ágyékáig, óvatosan ráfonva az ujjaim.

- Ne ingerelj kiscicám, mert nem lesz megállás.

Jaj, ha tudnád, hogy mennyire nem érdekel… belemosolyogok a csókba, halkan kuncogva. Lejjebb húzom magamhoz, tovább kényeztetve… És végig mosolygok, nevetek…

Istenem, minden ellenére, mennyire megszerettem. Nem csak… ezt.

Õt.

XxX

Másnap finoman megigazítom a nyakkendõm. Ranmaru azt mondta, legyek elegáns, péntek van, olyan partira megyünk, ahol ki kell, hogy csípje magát. Sötét, fémes zöldesszürke nadrág van rajtam, az élére vasalva, elegáns cipõ, burgundi színû ing, sötétebb vörös mellénnyel és zakó. A hajam már hosszabb, hiába simítom hátra, mindenhogy áll, csak épp jól nem…

Amikor úgy vélem, kész vagyok, a zakó belsõ zsebébe teszem a füzetem és elsétálok Kígyó úr dolgozójához. Kopogtatok, majd várom, hogy beengedjen, épp becsuk valamit, de ahogy meglát, otthagyja és elém sétál.

- Remekül festesz – cirógatja meg a hajam, én pedig szélesen rámosolygok. Örülök, hogy tetszik neki, nem akarok szégyent hozni rá. Bár ez valami jótékonysági est lesz, érdekes… - Igazán… gyönyörû vagy, kiscicám… - suttog az ajkaimra minden szót. Megborzongva simítom a kezem a mellkasára, az elegáns sötétszürke felöltõre, és a forró csók után finoman lesimogatom. Milyen elegáns. – Mehetünk – fogja meg a vállam, az ajtó felé fordítva. Megfogom a kezét, felnézve rá, és hátrasimítva a hajam sétálok mellette, egyenes háttal. Elegánsan, hogy ne hozzak rá szégyent.

Kinézek a limuzin ablakán, hogy merre megyünk, de nagyon elegánsa környék. Izgatottan nézek Ranmarura. Szórakozott mosollyal simít végig a combomon, én pedig odafordulva támasztom a kezem a mellkasára, és felhajolva nyomok egy puha csókot a szája sarkára. A következõre odafordul, és mohón a tarkómra simítva az erõs tenyerét csókol meg. Felnyüsszenve dõlök az oldalához, õ pedig erõs kézzel a combomra markol, lassan maga felé húzva. El fogunk késni… Zihálva, kipirulva és vörösre duzzadt málnaszín ajkakkal tolom el magamtól, megkocogtatva az ablaküveget. Lassan megérkezünk, lassít a kocsi… nevetve dörgölöm a fejem a nyakához, majd elsimítom a meggyûrt gallérját.

Elégedettnek tûnik, mint egy jóllakott nagymacska.

Ez a ház hatalmas és szép. Világos, direkt rá is világítottak. És autók, inasok… kicsit megszeppenve kapaszkodok Ranmaru felkarjába, felnézve rá. Megcirógatja az ujjaim.

- Ne aggódj. Nyugodtan fogj kezet az emberekkel. Ezek nem olyanok, mint a múltkor.

Biccentek. Szóval, játszunk a normálisat, értem. Jó gyerek leszek. Körülnézek; nem úgy volt, hogy Maka-sama is jön?

- Á, Sonozaki-sama! – hallok egy csivitelõ nõi hangot. Középkorú, kicsit már petyhüdt, de jól kozmetikázott hölgy – Mennyire örülök, hogy eljött, és megtiszteli a jelenlétével a társaságunkat.

Nem tartom õszintének ezt a nõt. Sunyiság van a szemében.

- Részemrõl az öröm. Fukoku-san, bemutatom Kout. Õ a partnerem – mutat be, én pedig elegánsan meghajolok, bájos mosollyal. A nõ kesztyûs kezével a precízen megrajzolt ajkaihoz kap, sebesen köztem és Ranmaru között kapkodva a tekintetét.

- Ó… ó, értem. Nagyon örülök – mosolyog, de én csak rezzenéstelenül nézek rá továbbra is, meg sem szólalva. – Igazán… bocsásson meg, Sonozaki-sama, de most mennem kell – mosolyog, sebesen és igencsak felzaklatva távozik. Szórakozottan megrebben a mosolyom. A nálam kisebb gyerekek az otthonban jobban hazudtak, mint ez a csicsergõ vörös pacsirta.

- Látom, jól szórakozol – néz rám Kígyó úr, én pedig édesen felmosolygok rá – Elmondod?

Elõveszem a füzetem.

„Fukoku-sama valamiért rettentõen csalódottnak tûnt, hogy be lettem mutatva. Vagy mást várt, vagy mást tervezett”

- Tervezett? – néz rám Ranmaru, de én csak megvonom a vállam. Ha egy szappanoperában vagy egy doramában lennénk, azt mondanám, hogy van egy lánya vagy kapcsolata, akit be akart mutatni Kígyó úrnak, mint potenciális menyecskét. Mindent én sem tudhatok. Én csak csendesen figyelek.

Élõ zenekar… lassan rágom az alsó ajkam, végig fogva Ranmaru karját, majd az ujjaim lassan az ujjaihoz csúsznak, megfogva. Így talán kevésbé feltûnõ és nem hozom õt kínos helyzetbe. Olyan régen táncoltam, annyira jó lenne… nem csak modern hip-hopot. Ha az ember komolyabban foglalkozik a tánccal, nem árt ismerni az alapokat.

Ranmaru egy-két üzletemberrel ered szóba, én csendesen figyelem õket, a mimikájukat, de csak az üzleti fogásokat vetik be.

Megint ott van a házigazda, Fukoku elnöknõ. Mellette egy egyenes tartású, talán nálam pár évvel fiatalabb. Modern koktélruhában van, passzentos, de hajlékony felsõrész, pörgõs, vádliig érõ szoknya. Csendesen nézem, szorítva Ranmaru ujjait. Hasonlít pár vonásuk, talán a rokona.

- Sonozaki-sama – mosolyog a nõ, én pedig finoman közelebb húzódok Kígyó úr oldalához. Csicseregnek egy sort, amíg a királykék ruhás fiatal lány is mellénk ér. – Á, majd elfelejtettem. Õ az unokahúgom, Mio. Most jön haza, a Sorbonne-on tanul, kitûnõ eredménnyel. És táncol!

Kicsit megfeszülten húzom ki magam Ranmaru mellett. Felnézek rá, és pontosan tudom, hogy tudja, milyen téma ez számomra. Hogy mennyire hirtelen vette el tõlem azt, amit annyira szerettem.

De fogva az ujjaim nem enged el, mert látja, hogy a lány is engem néz. Elfordítom a fejem, továbbra is az udvarias mosollyal az arcomon.

- Sonozaki-sama, ha van egy percre, tudom nem a legalkalmasabb, de ha pár szóra…

- Kou, gyere – fogja az ujjaim, de a nõ külön kéri: csak négyszemközt, ugye az üzleti ügyek… Nem akar felhajtást, ismerem. Elsötétülõ szemekkel engedi el az ujjaim, de én még elõtte biztatóan elmosolyodok. Nem lesz semmi gond. De mielõtt eltûnik, rám pillant.

- Táncolj, ha akarsz, de maradj szem elõtt – enyhül meg egy kis szikra a szemében. Felragyog az arcom, boldog mosollyal. Megvárom, ha kell… Nem tudom elképzelni, hogy Ranmaru bármikor is keringõzne. Szmokingban, frakkban…

- Szia – pördül elém a lány, de én kicsit zavartan lépek hátrébb. Méreget egy kicsit – Nem szólalsz meg? – Halvány mosollyal megrázom a fejem. Könnyed keringõ csendül, én pedig idegesen rágom a szám. Végül is, azt mondta, szabad. Egy tánc, nem a világ. Finom meghajlással a lány felé nyújtom a kezem, felkérve. Mosolyogva, könnyedén teszi a kezét a kezembe, és a többiek közé lépünk. Tartva a keringõ szokását, finoman a hátát fogom, könnyedén vezetve.

Milyen régen volt, hogy utoljára zenére mozogtam. Meg se közelíti azt, amit mi szoktunk, hol van ebbõl az erõ, a dinamika… de megvan a maga balzsamos varázsa, ami gyönyörûbb, mint amit már régen éreztem. Ez más, mint amikor szeretkezünk.

Elegánsabb.

Puhán megforgatva fogom meg a derekát, megemelve, száll a ruhája, meglepve néz rám. Szeretek keringõzni.

A végén puhán hajolok meg, elegánsan, egyik kezem hátratéve, a kacsója fölé hajolva, mintha puhán megcsókolnám. Illõ kézcsók.

A tekintetemmel azonnal Ranmarut keresem. Nem futhatok oda hozzá, nem ronthatom a renoméját… Finoman rámosolyogva állok ismét mellé, csendesen visszahúzódva, elegánsan. Minden tagom boldogan vibrál.

Addig nem akarok ezzel foglalkozni, míg fel nem épült, mert ha az orvos szerint szükség lenne valamilyen beavatkozásra az teljesen egészségesen a legbiztonságosabb. Tokióban vannak a legjobb szakemberek és meg is fogom fizetni a legelismertebbet.

Kou arca szinte hamuszürkére vált, ahogy lépünk egyet, nem látok örömöt az arcán pedig azt hittem boldog esz, hogy esetleg beszélni is tud majd.

- Kou? – egy vérszegény mosollyal próbálkozik, de nem veszem be – Mi történt?

Az oldalára simítja a kezét és a lábaira, majd a lépcsõre mutat. Meghúzta egy lépésnél?

Még lassabban vezetem le az étkezõbe, majd az asztalhoz ültetem. Közben azon jár az agya, hogy vajon milyen hangja lenne. Biztos nem mély. Valami halk, szinte csilingelõ dallamos hang illene hozzá, de ki tudja…

***

Egy héttel késõbb jön az orvos, hogy megvizsgálja a gyógyulófélben lévõ bordáit. Nem megyek ki a szobából, figyelem, ahogy megszabadítják a kötésektõl és megvizsgálja, egyenként kitapogatja a bordáit. Néhány helyen még vannak színes foltok, de már nem olyan csúnya, mint volt.
- Nagyon szépen gyógyul – mosolyog rá Nagato-san – Szerintem már össze is forrott, bár ezt csak egy röntgen tudná rendesen megállapítani, de a véleményem szerint, már csak a bõr és az izmok érzékenyek.

- Valóban? Akkor mozoghat? – kérdezem rögtön.

- Figyelnie kell még, de a csontok már rendben vannak. A bõrre adok egy kenõcsöt, az úrnõ krémje csodát tett.

Kou lassan visszaöltözik és mosolyogva pillant rám. Igen ez valóban nagyon jó. Alig több, mint három hét telt el. Még mindig nem lehetek vele úgy, ahogy akarok, de talán már kicsit nagyobb mozgásteret kapunk, ha nincsenek törött csontjai.

- És a karja? – az még mindig nem a régi.

- Szintén, ugyanaz. Már csak le kell, hogy lappadjon a duzzanat, de egyébként, mint a makk. Pár nap, és minden rendben lesz.

- Remek, köszönjük – majd szerzek neki olyasmit amit az ujjak tornáztatásához használnak, mert észrevettem, hogy lassabban mozognak.

Kikísérem a szobából Nagato-sant és közben egyeztetjük az utolsó vizsgálatot egy hét múlva és elkérem tõle a specialista nevét, azután visszamegyek Kou-hoz.

Azonnal átkarolja a nyakam és megcsókol. Mostanában egyre több mindent tesz meg magától, én pedig nem bánom, mert élvezem. És mostanában nagyon sokat mosolyog és ezzel valahogy az én hangulatomat is feloldja, akkor is ha az üzleti problémák miatt ingerült vagyok.

- Ügyes vagy. Még egy két nap, és semmi bajod nem lesz – végigsimítok a hátán – Azt még kivárom… nehezen – addig megpróbálok nem fölfalni a nyaka minden négyzetcentiméterét. Annyira puha bõre van és imádom kóstolgatni. Kuncogva megcsókol a mondandóm hallatán. - De utána, ellátom a bajod, amiért ilyen sok ideig kínoztál. Bizony… - a csodás kis fenekére simítok és megszorítom, valószínûleg ki sem engedem az ágyból legalább két napig.

- Öltözz fel szépen – most már nincs miért húzni az idõt és azt akarom, hogy beszéljen, valahogy csak meg tudják gyógyítani a mai fejlett orvostudományban – Megyünk az orvoshoz.

Hátrébb dõl, különleges kis szemecskéivel kérdõn pillant rám. El is felejtette?

Nem baj, de már nem kell várakoznia. Amint kész lesz mehetünk.

A kocsiban õt figyelem, ebben a ruhában amiben most van furcsán… érettebbnek tûnik. A fekete nadrág, a szürke ing és a sportos zakó nagyon jól áll neki, annak ellenére, hogy egyáltalán nem kihívó bennük. Kicsit talán idõsebbnek tûnik a komolyabb darabokban.

Az oldalamnak simulva ül, a fejét a vállamon nyugtatja, a kezét a mellkasomon pihenteti. Pont így szokott elhelyezkedni akkor is ha együtt alszunk. Már megszokott, hogy az én ágyamban alszik és szeretek mellette ébredni, mert mindig olyan édes reggel.

A kezem a combján van, mert még nem ülhet az ölemben, kényelmetlen lenne neki, a kezem alatt is érzem a feszült izmait, mintha bármelyik percben felpattanna.

- Minden rendben? – megsimítom a haját, õ pedig elmosolyodik – Ideges vagy?

Biccent, majd elõveszi a füzetét.

 „Miért kell ez a vizsgálat? Nem vagyok elég jó így?”

Rá pillantok, már ez a kérdése is irritál, mikor pontosan tudja, hogy élvezem, hogy mellettem van. Miért nem örül egyáltalán, hogy meg akarom gyógyíttatni?

- Ezt késõbb megbeszéljük – mondom, mert már meg is érkeztünk.

Csendben figyelem, ahogy a doktor vizsgálja, a füzetébe jegyzetel és különbözõ eszközöket használ. Mindig másra kéri Kou-t, hogy ilyen és ilyen hangot adjon ki, hogyan helyezkedjen.

Lenyom valamit a torkán amitõl majdnem rosszul lesz, de végül sikerül kontrollálnia magát. Nagyon ügyes és egyáltalán nem panaszkodik, pedig látom milyen erõsen szorítja az ágykeretet és a szemeit is összepréseli ha valami kellemetlen történik. A korához képest sokkal érettebben képes viselkedni és talán ezért is tetszik annyira. Mert nem gyerekes és nem olyan hisztis, mint a többiek voltak.

- Rendben. Öltözzön vissza, készen vagyunk.

Az ajtóhoz megy a másik szobába ahol a ruháit hagyta.

- Nos? – kérdezem türelmetlenül.

- A tüdeje rendben, egészséges, erõs. Van némi sérülés a nyaka környékén… Sonozaki-sama, a hangszalagokat nem úgy kell elképzelni, mint a húrokat, hanem ezek erõs ínrostok, amelyek a hang mélységétõl és a levegõ erejétõl függõen tágulnak ki, így megremegve alkotják a hangot. – magyarázza - A fiatalembernek nincs semmi baja. Tud hangokat kiadni, minden erõs és ép odabent.

Ezt a mondatot fejben még egyszer elismétlem, de valami nem tiszta. - Ez nem teljesen érthetõ, akkor miért nem tud beszélni? – valami csak nincs rendben.

- Nem jó a megfogalmazás. Nem nem tud, mert tud. Valószínûbb, hogy nem akar beszélni.

Hogy? De hát néma! Akkor mégis, hogy akarjon beszélni?!

- Nem akar? Hogy érti ezt?

- Inkább egy pszichológussal, vagy pszichiáterrel kellene tárgyalni ez ügyben. Lehet kiskori trauma, talán valamilyen beszédhiba, amelyet szégyell… mióta nem beszél?

- Még sosem hallottam beszélni. – viszont még csak két hónapja van nálam…

- Utána kellene érdeklõdni a szüleitõl, hogy mióta áll fent ez az állapot. Inkább gyanakszom valamilyen beszédproblémára, de elõfordulhat, hogy valami trauma érte… gyakori, hogy az ember így fojtja el a vele történteket. Önmagától, hogy nem akar beszélni, vagy egyszerûen fizikailag némul meg, az agy fura szerkezet, így gátolja meg, hogy beszéljen arról, ami vele történt. Így egyszerûbb, tudja? – ez tényleg bonyolult így egyszerre… át kell gondolnom. - Nos… mint mondtam, a fiatalúr egészséges. De megadhatom egy jó szakember elérhetõségét…

Kou hirtelen, mosolyogva belép, mire a doktor abbahagyja a mondandóját. Nyilván nem akarja, hogy hallja.

Megfogja a kezem, de nem igazán tudom, hogy erre hogyan reagáljak. Mindenre számítottam a születési rendellenességtõl a mûtéttel megoldható hibáig, de arra nem hogy valójában semmi baja, csak nem beszél.

- Viszlát – biccentek a doktor felé, majd a karomba csimpaszkodó, mosolygó kiscicámmal kimegyünk a rendelõbõl.

Hazafelé is csendben ülünk, õ hozzám bújik én pedig a szokásos módon a combjára simítom a kezem és elmélázva simogatom.

Tud beszélni. És ahelyett, hogy megszólalna folyamatosan megnehezíti a dolgom, mert abba az istenverte füzetbe firkál és még akkor sem nyikkant meg mikor nem volt nála, mert inkább mutogatott!

Gyûlölöm a hazug embereket és õ most hazudott nekem! Két hónapon keresztül hazudott!

Magamban morogva nézek ki az ablakon, de visszafogom magam és nem ütöm meg. Vagy talán nem is tudnám, de nem tudom mit csináljak vele.

A doktor azt mondta, hogy lehet trauma miatt is. Árvaházban volt… talán meghaltak a szülei vagy valami ilyesmi?

Akkor pedig nem lenne igazságos megbüntetnem emiatt… de akkor is elmondhatta volna!

Kiszállunk a kocsiból, kisegítem õt is és egyenesen felfelé indulunk a lépcsõn Most már könnyebben halad, de mégis átkarolom, mert már megszoktam. A lépcsõ tetején megállok és lehajolva hozzá röviden megcsókolom.

- Most hagyj magamra kiscicám, dolgom van. Addig azt csinálhatsz, amit akarsz. – eszembe jut valami, ami talán lefoglalná, mint mindig. – Ha a kertben akarsz bóklászni keresd meg Takashit és kimehetsz vele.

Félénk kis mosollyal bólint, de a mosolyt most nem tudom viszonozni, mert még mindig nem tisztáztam magamban, hogy akkor mi is legyen.

Belegondolva… elméletileg nem hazudott. Sosem mondta azt magáról, hogy néma. Õ csak nem beszélt és én mondtam mindenkinek azt, hogy Kou néma, vagy Kou nem tud beszélni. Õ ezt nem állította, csak szimplán nem szólalt meg.

A dolgozószobámban az egyik testõrömet is behívatom, mert ha már megint ennyi szarság elõkerült, akkor szükség lesz rá.

- Nézz utána Manabu Kou múltjának. Mindent amit megtudsz az árvaház elõttrõl, szülõkrõl. – utasítom, de még hozzáteszek valamit. – Az árvaházba is menj el és érdeklõdj diszkréten utána… tudd meg mikor némult meg, vagy mikor került az intézetbe.

- A szüleit is lenyomozzam?

- Csak nézz utána, hogy nem-e haltak meg balesetben, vagy ilyesmi.

- Igen Sonozaki-sama!

Addig nem is fogom említeni neki a dolgot, míg mindent meg nem tudok. Bár még utána sem biztos… ha nem akar megszólalni akkor mégis mit csináljak vele?

Megverni nem akarom, õt nem. És kínozni sem többé, mert azt szeretem ha boldog és jól érzi magát. Csak azért akartam meggyógyíttatni, hogy neki jobb legyen, de ha neki így felel meg… akkor majd hozzáragasztom azt az átkozott füzetet, hogy ne hagyja folyton a szobájában.

***

Vacsorakor keresem meg Kou-t, a kerti pavilonban ül és rajzolgat a füzetébe, de az ujjai még mindig zavarják, ezért meg is hagyom Takashi-nak, hogy szerezzen neki egy szivacslabdát, amit ilyen esetekben használnak.

- Gyere szépségem. – lenyújtom neki a kezem, hogy fel tudja húzni magát és bemegyünk az étkezõbe.

Vacsorára szusi van, már elég régen ettem, de mindig szerettem. Kou is eszegeti bár elég mulatságos, hogy letekeri róla az enyhén kesernyés algát és még fintorog is közben.

- Nem szereted? – kérdezem jókedvûen mosolyogva, amit egy hasonlóval viszonoz.

Elhúzza a száját és megrázza a fejét.

Eszembe jut, még akaratlanul is, hogy olyan nehéz lenne-e ezt ki is mondani, de nem teszem szóvá.

- Akkor… kóstold meg azt. – mutatok a pálcikámmal az apró rizsgombócra, ami szintén egyfajta algába van tekerve. – A piros színû nem keserû csak picit sós.

Bekap belõle egyet és megrágja.

- Milyen? Jó?

A hüvelyk és a mutatóujja között kicsi rést hagyva mutatja, hogy csak egy kicsit. Nevetve csóválom meg a fejem, komolyan mintha nem is japán lenne. Ki hallott már olyan japán fiúról, aki a szusi felét nem szereti?

- Ha akarod, készíthetnek neked más vacsorát. – még mindig jobb, mintha nem enne.

Leteszi a pálcikát és elõhalássza a füzetét. Mostanában az obi alá dugja, hogy ne hagyja szét.

„A rizst és a halat szeretem, csak az algákat nem.”

- Rendben, de akkor egyél, mert észrevettem a múltkor, hogy fogytál. – tudom, hogy nem az õ hibája, mert diétára volt fogva, de szeretném ha visszaszedné és ugyanolyan érzéki formái maradnának. Az egy nagy idióta, aki szerint a csontos fiúk a szépek.

Kou vékony és formás, de nem zörögnek a csontjai és így tökéletes.

Vacsora után az én szobámba megyünk, mint mindig mióta hazajöttem. Az elmúlt héten folyton a tõlem kapott könyvét böngészte én pedig addig egy regényt olvasgattam, hogy elüssem az idõt, még álmos nem leszek. Zuhanyozni is külön-külön jártunk, túl nagy kísértést jelentett volna a vizes teste, ahhoz, hogy megálljam, de ma más lesz.

Az orvos szerint a csontjai rendben vannak, tehát már nem lehet baj belõle, ha kicsit játszadozunk. Ha szexelni még nem is – azt majd akkor ha egyáltalán nem fáj neki – de mást már csinálhatunk.

- Zuhanyozzunk. – magammal vezetem a fürdõbe, a meglepett tekintetén csak mosolygok egy jót. – Túl régen kóstoltam meg a tested szépségem és már nagy-nagyon éhes vagyok a desszertre.

Pirulva bújik közelebb és míg én az obit kötözöm ki rajta, õ már szakértõ kezekkel szabadít meg az ingemtõl. Picit remegnek a kezecskéi, de inkább izgatott, minthogy félne. És nem is kell félnie.

Lesimítom a vállairól a kimonót, alatta most ott van egy egyszerû sport alsó amit szintén lecsúsztatok a lábain.

- Eszméletlenül szexi vagy… - sóhajtom, ahogy végigsimítok a combjain, fel a csípõjére.

Közelebb húzom és megcsókolom a finom ajkait, a nyelvemmel lágyan simítok a szájába. Ösztönösen simul hozzám, de picit eltolom, mert a mellkasa tapad a krémtõl.

- Menj, amíg levetkõzöm, mosd le ezt. – simítok a tapadós részre. Valami gyógynövény illatú krém, de már a kötést nem kell hordania.

Ledobálom a cipõm, a zoknit, a nadrágot és az alsót, majd mögé sétálva megvárom, míg óvatos mozdulatokkal eltûnteti a halvány színû krém maradékát is.

Nyikkanva ugrik egyet, ahogy hátulról hozzásimulok, már attól felizgultam, hogy nézem ahogy simogatja magát. De ha egyszer olyan szép és annyira kívánatos, hogy megveszek érte.

- Nyugi, nem visszük túlzásba, csak játszunk. – súgom a fülébe és lassan elõre simítva a farkára fogok, ami már félig mereven várta a kényeztetést. – Úgy érzem neked sincs ellenedre.

Hátrapillant, az ajkai elnyílnak ahogy teljesen keményre simogatom, majd megfordítom, hogy velem szemben legyen és óvatosan a csempéhez nyomva megcsókolom. Most sokkal erõsebben mint odakint, a nedves hajába túrok és magamba szívom az ízét, mint fuldokló az utolsó korty levegõt. Nem tudok betelni vele, a jólesõ simogatását egy sóhajjal nyugtázom amit az ajkai nyelnek el. Puha kis kezeivel a mellkasomat pásztázza míg én a szexi kis seggébe markolok majd felsimítok a hátán míg a kezeimmel újra a hajába nem túrhatok.

Elszakadok tõle, izzó szemmel nézem, ahogy a vízcseppek végigszánkáznak a márványsima bõrén. Lekapom a polcról a jázminillatú tusfürdõjét és a kezembe csorgatok belõle egy jó adagot.

Halvány mosollyal leguggolok elé és onnantól kezdve egy finom erotikus masszázsban részesítem. Még régen tanultam ezt a masszázst, ahol az erogén zónákat vesszük célpontba és nagyon is hatásos. Izgató hallgatnom, ahogy a sóhajai visszaverõdnek a csempérõl, az ujjai a hajamban vannak és mindig mikor erõsebben nyomom meg azt a pontot, belemarkol és nyög egyet.

Még csak a combjánál tartok mikor már alig bír állani, pedig a fenekéhez még hozzá sem értem. Felegyenesedem és felülrõl folytatom az érzéki játékot, hogy a testemmel támasszam. Hogy ebben nekem mi a jó? Elég lenne az arckifejezése és a vágytól fûtött szemei ahhoz, hogy elmenjen…

Mintha a teaszín szemek sokkal barnábbak lennének most, egy egész erdõtûz forróságával égnek, figyelnek. Annyira gyönyörû és csak az enyém…

Semmi, semmi. Kicsit aggódva topogok, felnézve az órára. Ilyenkor már rég itt van, Ranmaru sosem késik. felkapva a füzetem tûzöm az obiba, és a vékony vászoncipõbe lépve csendesen beteszem magam után az ajtót. Csak nem elaludt? Csendesen kopogtatok be a szobájába, de igazság szerint arra számítok, hogy már lent van, vagy valami sürgõs dolga akadt a két hét pihenés után, és a dolgozóban lesz…

Óvatosan elhúzom az ajtót, és meglepve nézek be, hogy Ranmaru alszik. Kisimult arccal, félig a párnába fulladva. Csendesen andalgok mellé, felülve az ágy szélére megcirógatom. Talán csak véletlenül aludt el, és elég morcos lesz, ha késik…

- Miért keltettél fel? – morog álmos hangon, lassan és laposan pislogva. Elkapom a kezem, gyorsan lefirkantva, hogy attól tartottam, hogy elaludt… - Nem mondtam tegnap, hogy nem kelek korán?

Megcsóválom a fejem. Nem, nem mondta. – Valószínûleg az esti magánszámod miatt elfelejtettem – mosolyog lustán. – Mindegy. A repülés mindig kiüt. Feküdj le, még aludni akarok – dünnyög, és egy pillanattal késõbb azt hiszem, hogy visszaaludt, így nem akarok zavarni, de megállít: márpedig hogy mellette. Elfekszek óvatosan, átkarolva a karját, a fejem az álla alá simítom. Én is elég sokáig fent voltam, pár percen belül elnehezülnek a pilláim és kicsit felé fordulva, összegyûrõdve szunyókálok vissza.

xXx

Teljesen kiüthetem magam, némi mocorgás ráz lassan vissza az éberségbe, de ha nem fájna az oldalam, akkor gond nélkül a hasamra fordulnék és a fejemre húznám a jó illatú párnát…

Ranmaru… felmosolygok rá, megdörzsölve a szemeim.

- Úgy tûnik, még te is álmos voltál, kiscicám. Ha felébredtél, ideje lemenni ebédelni – cirógat meg, majd lefelé sétálás közben helyre rángatom a ruházatom, hogy ne tûnjek olyan gyûrõdöttnek. Nem költjük el együtt az egész ebédet, a felénél távozik, én pedig próbálom gyorsan befejezni a tésztám.
Utána próbálok visszasietni a szobámba, felmarkolva oldalról a festészetrõl szóló ajándék-könyvem, majd a könyvtárba sétálva kiválasztok egy vaskos szótárt. A kettõt a karomban fogva imbolygok fel a dolgozóba, hiszen ha Ranmaru van valahol, akkor ott.

Az intésére helyet foglalok és némán elfoglalom magam, fél füllel hallgatva a szavait. De nem zavarom. Nekem ennyi elég, itt van… néha felnézek rá, mosolyogva, konstatálva hogy ott van, nyugodt, csak épp intézkedik.

- Kou? – szól, én pedig leeresztem a tollam. – Szerinted pénteken el tudnál velem jönni egy estélyre?

Felvonom a szemöldököm. A gyûléseket, vagy a találkozókat sosem nevezte estélynek… az csupa nagybetûs munka. Oldalra biccentem a fejem, sebesen leírva egy új lapra, hogy mégis, mirõl is lenne szó?

- Ne félj, szépségem, ez nem olyan estély lesz, amire gondolnál. Tulajdonképpen semmit sem kell csinálnod. Nézed a mûsort, eszegetsz, ha akarsz és ott leszel társaságnak. Ennyi.

„Szerintem már el tudok menni” – mutatom neki és biccentek.

- De csak akkor, ha nem lesznek fájdalmaid, mert ott helyben kiporollak, ha rosszabbul leszel! – néz rám csúnyán, de csak felkuncogok. Hiába néz csúnyán, csak aggódik értem, és bármit is mond, a szavak nem fogják eltakarni, amit jelentenek.

„Ne aggódj, Ranmaru. Jól leszek… ha csak járkálnom kell, akkor nem fáj”

- Jó. Pénteken, este hét óra, és elegánsan öltözz.

Biccentek, majd mikor visszafordul a papírok és a laptop felé, én is lapozok egyet a könyveimben.

xXx

Elég jól haladok, a reneszánszot tanulmányozom… pár szó még talán ismerõs is valahonnan, de a képaláírásokat szavanként lefordítom, aztán próbálom stilizálni. Nem nagyon figyelek semmi másra, beveszem a gyógyszereim… Érdekel. Nagyon érdekes, bár nehéz munka.

- Le akarod fordítani az egész vastag könyvet? – hallom Ranmaru hangját, felnézek rá. Elmosolyodom… hát, az nem kis munka lenne.

„Csak a legérdekesebb részeket”

- Ha tudnál beszélni, akár meg is kérdezhetnéd és lefordítanám, de így tényleg marad a szótár – gondolkodik el, és megvár, hogy belekapaszkodhassak, miközben kiballagunk vacsorázni. Most tudatosítom, hogy eléggé megéheztem… de hát olyan érdekes volt! Az arcom a felkarjának simítom, miközben a másik kezemmel a korlátba kapaszkodok. Lassan megint rehabilitáció, hogy hamarabb megedzõdjenek az izmaim…

- Kiscicám – rám pillant, én pedig fel rá, mosolyogva. Komolyabb az arca. - Amint teljesen felépülsz, elviszlek egy specialistához, aki megnézi, hogy miért nincs hangod.

Abban a pillanatban lesápadok, egy percre meg is torpanok, amit észrevesz és rám néz.

- Kou? – rámnéz. Erõtlenül elmosolyodok, és tovább megyek mellette. – Mi történt?

Csak az oldalamra markolok, hogy a lépcsõn kicsit rosszul léptem.

Nem akarom, hogy olyan specialistához vigyen. Magam elé nézek, miközben leülök az asztalhoz.
Mit mondhatna egy orvos? Mit csinálna Ranmaru? Nekem nincs befolyásom, hogy megkérem az orvost, hogy segítsen nekem. Nem akarom, hogy egyáltalán ez szóba kerüljön, miért nem jó neki így? Mit akar elérni?
Összepréselem a szám. Egyáltalán nem tetszik ez az ötlete. A gondolatok jobb, ha bent vannak.

xXx

Pár nap múlva, mikor jön az orvos és megvizsgál, már Ranmaru is ott van, miközben a doki finoman, a hosszú ujjaival végigzongorázik a bordáimon.

- Nagyon szépen gyógyul – mosolyog rám az idõs úr. – Szerintem már össze is forrott, bár ezt csak egy röntgen tudná rendesen megállapítani, de a véleményem szerint, már csak a bõr és az izmok érzékenyek.

- Valóban? Akkor mozoghat?

- Figyelnie kell még, de a csontok már rendben vannak. A bõrre adok egy kenõcsöt, az úrnõ krémje csodát tett – megpaskolja az arcom, én pedig visszahúzom a vállamra a vékony köntöst. Boldogan mosolygok Ranmarura, megkötve a derekamon.

- És a karja?

- Szintén, ugyanaz. Már csak le kell hogy lappadjon a duzzanat, de egyébként, mint a makk. Pár nap, és minden rendben lesz.

- Remek, köszönjük – biccent. Én bent maradok, megmosva az arcom és a kezem, amíg Ranmaru kint beszél pár szót a doktorral, majd mosolyogva ránézek. Minden rendben!

Átkarolom a nyakát, megcsókolva. Végigcirógat, beletúrva a hajamba.

- Ügyes vagy. Még egy két nap, és semmi bajod nem lesz – simít végig a hátamon. – Azt még kivárom… nehezen – csókol a nyakamba, én pedig megborzongva simítom meg a nyakát. Még pár nap… kuncogva nyomok egy csókot a füle alá. – De utána, ellátom a bajod, amiért ilyen sok ideig kínoztál. Bizony… - simít a fenekemre, lassan szorítva rá. Nyikkanva bújok hozzá, halkan kuncogva.

- Öltözz fel szépen – paskolja meg, megcsókolva. Oldalra biccentem a fejem, hogy miért is? – Megyünk az orvoshoz.

Kérdõn dõlök hátrébb, megtámaszkodva a vállán. De hát most ment el.

Jaj ne. Ki is ment a fejembõl. Azt hittem, nem foglalkoztatja többet a dolog… Kicsit tanácstalanul nézek rá, de aztán biccentek. Oké. Szépen felöltözök.

Sötét nadrág, halványszürke ing, pár árnyalattal sötétebb, könnyû zakókabát. A megszokottnál is csendesebben ülök mellette az elegáns autóban, összepréselve a szám. Nem tudom, Ranmaru észrevett-e bármit a húzódozásból, az oldalának simulok, fejem a vállára hajtom és a kezem puhán a mellkasára fektetem. Legszívesebben hazamennék aludni, bár csak a stressz miatt vagyok ilyen kimerült. Lenéz rám, és bár érzem a merev pillantását, nem nézek fel, továbbra is mozdulatlanul, mereven és görcsös idegességben fekszem hozzásimulva.

- Minden rendben? – simogatja meg a fejem, én pedig elkapva a tekintetét elmosolyodok és biccentek. – Ideges vagy?

Intek, hogy so-so, kicsit. De közben belül görcs ül a gyomromban. Elõvéve a füzetem írok le valamit, ám közben fékez az autó.

„Miért kell ez a vizsgálat? Nem vagyok elég jó így?”

Rám néz, de nyílik az ajtó. Megérkeztünk.

- Ezt késõbb megbeszéljük – száll ki és kisegít engem is.

XxX

Félmeztelenül ülök a vizsgálóasztalon, ahogy a doktor meghallgatta a légzésem. Ír valamit, majd még mindig így mondja, hogy tátsak.

- Egy Á hangot…

- Aaaaa

- Á-t, ha lesz szíves…

Öklendeznem kell, ahogy letol egy csövet a torkomon, közben magyaráz, hogy ebben van egy kis kamera meg fény meg minden… jó neki. Szinte felmarja a torkom, égeti és keserû. Fuj. De nem is jön olyan rosszul Ranmaru orál-tanítása, visszanyomom a hányásingert…

Nézelõdik, ír valamit, én pedig lehunyt szemmel markolom az ágy szélét, koncentrálva az orromon szedem a levegõt. Néha ki kell adnom valami amorf hangot, és a felé fordított kis képernyõn – elmondása szerint – látszódik a gége mozgása.

- Rendben – kihúzza a számból, én pedig felköhögök. – Öltözzön vissza, készen vagyunk.

Biccentek mosolyogva, de amint hátat fordít, idegesen nyúlok az ingemért. Gombolkozva lassan az ajtóhoz megyek, figyelve, hogy ne kopogjon a cipõm sarka; egy apró résnyire nyitva maradt.

- Nos? – kérdezi Ranmaru.

- A tüdeje rendben, egészséges, erõs – lapozás hangja. – Van némi sérülés a nyaka környékén… Sonozaki-sama, a hangszalagokat nem úgy kell elképzelni, mint a húrokat, hanem ezek erõs ínrostok, amelyek a hang mélységétõl és a levegõ erejétõl függõen tágulnak ki, így megremegve alkotják a hangot. A fiatalembernek nincs semmi baja. Tud hangokat kiadni, minden erõs és ép odabent.

- Ez nem teljesen érthetõ, akkor miért nem tud beszélni?

- Nem jó a megfogalmazás. Nem nem tud, mert tud. Valószínûbb, hogy nem akar beszélni.

Csend. Szívom a fogam, idegesen. Basszuskulcs…

- Nem akar? Hogy érti ezt? – hallom Ranmaru színtelen hangját. A fenébe… most kéne elkapnom a kezét, hogy akkor menjünk, takarodjunk, ha kell, megdughat hazafelé, nem érdekel, csak ne beszéljen!

- Inkább egy pszichológussal, vagy pszichiáterrel kellene tárgyalni ez ügyben. Lehet kiskori trauma, talán valamilyen beszédhiba, amelyet szégyell… mióta nem beszél?

- Még sosem hallottam beszélni.

- Utána kellene érdeklõdni a szüleitõl, hogy mióta áll fent ez az állapot. Inkább gyanakszom valamilyen beszédproblémára, de elõfordulhat, hogy valami trauma érte… gyakori, hogy az ember így fojtja el a vele történteket. Önmagától, hogy nem akar beszélni, vagy egyszerûen fizikailag némul meg, az agy fura szerzet, így gátolja meg, hogy beszéljen arról, ami vele történt. Így egyszerûbb, tudja? Nos… mint mondtam, a fiatalúr egészséges. De megadhatom egy jó szakember elérhetõségét…

Kilököm az ajtót, épp a zakóm húzva fel és sápadtan, remegõ szemmel megyek ki, de mosolyogva, mintha csak öltöztem volna. Összefonva az ujjaim nézek Ranmarura, az orvosra, mintha semmi gond nem lenne.

- Viszlát – biccent Kígyó úr, én pedig finoman meghajlok köszönésképp, és kifelé menet belekarolok a férfiba, felmosolyogva rá. Csak ne kérdezzen rá, könyörgöm, hagyjuk ezt ennyiben.

Nem vagyok így elég jó neki…?

Figyelem, ahogy nagyra nyílt szemekkel nézi a színes borítót. A combjaira fekteti és belelapoz. Úgy fogja a lapokat, minta hajszálvékony kristályból lennének és összetörhetnének. Ezek szerint tetszik neki.

Egy picit még lapozgatja, simogatja, majd olyan széles mosoly húzódik az ajkaira, hogy minden tökéletes fogacskája látszik. A szemei is úgy ragyognak, mint mikor odakint várakozott rám. Gyönyörû látvány, de nagyon furcsa, hogy én okozom ezt az örömet.

Tetszik, de furcsa.

Magához szorítja a könyvet miközben rám figyel. Édes.

Ez hiányzott nekem a két hét alatt. Hogy ilyen édesen viselkedjen, amikor mindig kedvem támad fölfalni.

- Tetszik? – heves bólogatást kapok válaszul. Talán be kéne neki szereznem egyet japánul is.

Felém nyújtja a kezét és mikor megfogom lehúz magához és olyan forró csókol, ahogy ki sem nézném belõle. Átfogja a nyakam, én a derekát, de próbálok óvatosa maradni.

Õrjítõen nehéz nem elveszíteni a fejem mikor az édes kis nyelve az enyémmel táncol, az illata körülölel, mint egy finom jázminillatú takaró. Már most felizgultam, de azt is éreztem, hogy megrezzen ahogy közelebb húzom.

Lassan ledöntöm az ágyra, hogy egyenesen legyen, halk kis sóhaját magamba szívom és csak akkor eresztem el, mikor az ujjai is a hajamba süllyedne. Az már túl sok lenne, ha még simogatna is.

- Rohadtul hosszú volt ez a két hét, kiscicám – morgom a nyakába, hogy egy picit összeszedjem magam, de mintha szándékosan ingerelne, az ingem alá simít.

Eltaszítom magam az ágytól, szikrázó tekintettel nézem az izgatóan zilált külsejét. Pont így kellene mindig kinéznie…

Belém kapaszkodva felhúzza magát, gondolom megy aludni. De akkor miért van most fülig vörösödve?

A döbbenetemet palástolni sem tudnám, mikor letérdel elõttem, de ezt az érzést azonnal felváltja a vágy, ahogy a nadrágomhoz ér. Izgalomtól remegve figyelem minden mozdulatát. Felszisszenek amint a kezeibe fog, a forró bõrömön még a kezei is hûvösnek tûnnek, az az ártatlan tekintete még pedig jobban felizgat.

Eszembe sem jutott, hogy ezt csinálja. Mikor legutóbb megtette rosszul lett és majdnem sírt. Most akkor, hogy lehet ilyen? Mint aki izgatott…

Rám néz miközben közelebb hajol, már a forró leheletétõl megremegek, de azt az élvezetet le sem lehet írni ahogy az ajkai a farkam köré záródnak. Egy pillanatra lehunyom a szemem és a hajába simítok. Nehezen de megállom, hogy ne nyomjam magamra tövig és hagyom a saját tempójában dolgozni, ami nem is rossz. Finoman nyalogat, néha a fogai is súrolnak.

Lihegve markolom a tincseit akárhányszor úgy érzem itt a vége, de visszafogom magam, hogy még tovább élvezzem ezt. Egyre merészebb és egyre többet képes befogadni belõlem, de olyan isten nincs, hogy elsõre menjen valakinek a mélytorok, öklendezés nélkül!

Picit elõre mozdul a csípõm, összeszorítom a fogaim, hogy ne legyek erõszakosabb, bár az irányító hajlamoknak nehéz gátat szabni. Máskor nem is tenném, de õt nem akarom bántani. Fájna neki, ha csak úgy szájba dugnám. Az is csoda, hogy magától leszop, holott visszamehetett volna a szobájába.

- Nézz rám… gyerünk kiscicám, nézz fel! – utasítom, amint a körmei a combomba mélyednek, érzéki bizsergést hagyva. Lihegve kienged az ajkai közül, eszméletlen látvány a kipirult arca és azok az ártatlan, izgató szemek. Ártatlan… – Mindig meg tudsz lepni…

Megsimítom az arcát, bár kissé remegnek az ujjaim, ezért hamar vissza is irányítom a farkam fölé és Kou engedelmesen bekapja.

Egészen ráérez hogy szeretem, még az a kicsi durvaság érzet is megvan ahogy belém ereszti a körmeit, majd buján a fenekembe markol. Mint egy kiscica, ami nem ereszti a zsákmányát.

Ezzel a gondolattal feszül meg az egész testem és a haját markolva élvezek el, mintha végre megszabadítottak volna minden felgyülemlett vágytól.

Amint levegõhöz jutok elengedem a haját, õ pedig a combjaira huppan, legalább annyira zihál, mint én, a tekintete pedig enyhe félelmet sugall ahogy óvatosan felpillant, majd mint egy finom ebéd után megtöri a száját.

Egyszerûen nevethetnékem van, amiért még mindig ilyen. Most elégített ki a szájával, ráadásul önként és még mindig pirul.

- Kiscicám - vigyorogva felsegítem és magamhoz húzva lágyan megcsókolom. Érezni rajta a saját ízem… – Most már menj vissza a szobádba pihenni, mert ha a közelembe maradsz, ennyivel nem úszod meg – menekítem mielõtt túl késõ lenne.

A szexi kis fenekére simítok, majd megütögetem, hogy igyekezzen. Elkapja a könyvet az ágyról és mosolyogva távozik. Jobb ha most nem fekszünk be egy ágyba…

***

Halk kopogásra ébredek, de semmi kedvem felébredni. Megmozdulni sem.

Pár pillanat és ismét zajok. Az ajtó nyitódása, majd csukódás, de nem hallok hangot, nekem pedig egyáltalán nincs kedvem beszélgetni. Fáradt vagyok.

Már éppen elaludnék ismét, mikor lassú simítást érzek a karomon és a vállamon, mire kelletlenül morogva kinyitom a szemeim.

Elõször egy yukata kötõje tûnik fel, majd ahogy feljebb pillantok, Kou szép szemeivel akadok össze. Miért van õ itt? És…

- Miért keltettél fel? – morgom fáradtan, mire elõször értetlenség jelenik meg a szemeiben, majd fogja a füzetet és kissé félénken írni kezd.

Hátratúrom a haja és a könyökömre támaszkodva várok. Álmos vagyok.

„Ne haragudj, nem akartalak zavarni csak… aggódtam, mert nem jöttél értem”

Elolvasom a dülöngélõ sort, de az álomtól homályos agyamnak kell egy perc míg felfogom.

- Nem mondtam tegnap, hogy nem kelek korán? – kérdezem miközben elhelyezkedem.

Megrázza a fejét.

- Valószínûleg az esti magánszámod miatt elfelejtettem. – sóhajtom, és mikor rá nézek már tûzvörös. – Mindegy. A repülés mindig kiüt. Feküdj le, még aludni akarok.

Visszahajtom a fejem a párnára, de a matrac meg sem moccan. Felnézek, a kiscica pedig kifelé settenkedik.

- Kiscicám, én úgy gondoltam, hogy ide feküdj le. – közlöm fáradtan, majd megvárom, míg idebotorkál és óvatosan lefekszik mellém.

Persze a hátára, mert másképp most nem menne. Rádobom a takarót és közelebb húzódom, majd a karomat a csípõjére teszem.

- Így kényelmes?

Mosolyogva biccent, és én is lezártnak tekintem a beszélgetést.

Annyira hozzásimulok amennyire lehet és szinte másodpercek alatt visszaalszom.

Mikor legközelebb felébredek, ugyanabban a pózban találom magam, mint ahogy elaludtam, azzal a különbséggel, hogy Kou szemei is csukva vannak. Általában õ kelt korábban, de most még akkor is alszik mikor kimászok mellõle. Negyed egy van az óra szerint, már ebédidõ is elmúlik lassan.

Lezuhanyozom és felöltözöm, majd lassan az ágyhoz sétálok és leülök a szélére. Felébresszem? Vagy inkább hagyjam?

Ezt a dilemmát viszont nem kell megoldanom, mert mintha csak megérezné, hogy nézem, lassan felpislog, majd elmosolyodik.

 - Úgy tûnik még te is álmos voltál kiscicám.  – belesimítok a hajába, most hosszabb, de tetszik. A színe miatt még így is különleges. – Ha felébredtél, ideje lenne lemenni ebédelni.

Megvárom, míg megdörzsöli a szemeit, majd szép lassan felnyomja magát az ágyról.

Lemegyünk az étkezõbe, az egyik cseléd éppen leszedi az asztalt anyám után.

- Terítsetek meg újra. – utasítom, majd helyet foglalunk.

Ebéd közben sajnos telefont kapok, így a dolgozószobámba megyek és kénytelen vagyok Kou-t magára hagyni.

Tulajdonképpen már teljesen meg is feledkeztem arról, ami miatt Kaori Fukoku hívott, a tokiói jótékonysági alapítvány elnöke, estéjt rendez a leglelkesebb támogatóiknak.

Nos, én nem vagyok olyan lelkes, ha jótékonyságról van szó, de ez a címszó tökéletesen megfelel a pénz tisztára mosására. Jól mûködik, és így a társadalom naivabb tagjai is egy jótékonykodó cégtulajdonos milliárdosnak hisznek. Nem is baj, ha megmaradnak ebben a hitben.

- Természetesen ott leszek Fukoku-san. És igen, bizonyára anyám is szívesen részt vesz az eseményen. – csak tudnám, hogy mikor lesz az-az estéj. – Ha bárminemû segítségre lenne szüksége, kérem értesítsen.

- Köszönöm szépen, az alapítvány nevében is. Akkor várni fogjuk önöket, a viszont látásra, Sonozaki-sama.

A fenébe. Errõl teljesen meg is feledkeztem. Minden évben ugyanakkor van, de most elfelejtettem.

Felhívom a céges titkárnõmet, hogy be volt-e ez jegyezve a határidõ naplómba.

- Igen, fel van írva, de mivel ön nem tartózkodott itthon, eddig nem tudtam szólni. – válaszolja azonnal.

- Na és mikor is lesz? – nyílik az ajtó, majd mikor megjelenik Kou intek neki, hogy jöjjön be, de mikor a székemhez közelít, a szoba másik sarkában lévõ kanapéhoz irányítom. Nem a legjobb ötlet ilyen állapotban a földre ülni.

Két nagy könyv van nála, az egyik amit tegnap tõlem kapott, a másik pedig egy… francia szótár?

- Pénteken, este hétre kell mennie. Az összes szponzor, akik az alapítványt támogatták megjelennek és néhány olyan szülõ is, akinek a gyerekein segítettek már.

Csak azt ne! Ha elkezdenek ömlengeni, biztos, hogy a falra mászom!

- Ugye gyerekek nem lesznek?

- Az nincs benne a meghívóban Sonozaki-sama.

- Értem. Bent minden rendben ment?

- Minden rendben. Sok telefonja volt, felírtam hogy kiket kell visszahívnia, az asztalán van a papír.

- Rendben. Majd holnap bemegyek. – ezzel leteszem és visszaülök az asztalomhoz.

Tehát pénteken. És ki kell bírnom csupa hálás ember között. Inkább egy yakuza gyûlés! De mindegy, kötelességem elmenni és talán majd kibírom valahogy.

Esetleg… miért is ne? Igaz, hogy ez nem egy alvilági összejövetel, de attól még partnert szoktak vinni. Engem pedig hidegen hagy, hogy egy fiúval látnak vagy sem.

- Kou? – rám pillant a nagy könyvébõl – Szerinted pénteken el tudnál velem jönni egy estéjre?

Nem tudom mennyire lenne már akkor „szállítható állapotban”. Fogja a füzetét és ír, ezért közelebb megyek.

„Mit kell majd csinálnom?”

- Ne félj szépségem, ez nem olyan estély lesz amire gondolnál. Tulajdonképpen semmit sem kell csinálnod. Nézed a mûsort, eszegetsz ha akarsz és ott leszel társaságnak. Ennyi.

„Szerintem már el tudok menni.” – írja, egy halvány mosollyal mutatja.

- De csak akkor, ha nem lesznek fájdalmaid, mert ott helyben kiporollak, ha rosszabbul leszel! – szigorú a hangom, erre kuncog. Homlokráncolva pillantok rá, hiába próbálja elfojtani, akkor is mosolyog. – Ezen mi volt olyan mulatságos?

Ír. „Ne aggódj Ranmaru. Jól leszek. Ha csak járkálnom kell akkor nem fáj”

- Jó. Pénteken, este hét óra és elegánsan öltözz. – most nem lesz szükség a kihívó ruháira, talán még az a könyvelõ jelmez is megtenné, amit akkor leszedettem vele.

Visszamegyek a dolgaimat intézni, õ pedig visszamerül a könyveibe. Az a jó, hogy nem csap zajt, viszont sokkal megnyugtatóbb, hogy ott ül a kanapén, mert szem elõtt van.

Én sokáig dolgozom, Takashi közben behoz egy teát és Kou-nak is gyümölcslevet meg a gyógyszerét. Õ még mindig a könyvekkel foglalkozik, csak néha-néha ment ki pár percre, de aztán jött is vissza.

Tulajdonképpen csak akkor hagyom abba a munkát, mikor Takashi késõbb visszajön, hogy a vacsora tálalva van. Odalépek Kou mellé, hogy megnézzem mire jutott és látom, hogy a „beszélgetõs füzetében” francia szavak sorakoznak.

- Le akarod fordítani azt a vastag könyvet? – kérdezem kétkedve.

Megrázza a fejét.

„Csak a legérdekesebb részeket”

- Ha tudnál beszélni, akár meg is kérdezhetnéd és lefordítanám, de így tényleg marad a szótár. – megnéztem egy internetes könyváruházban, de ez a példány nincs csak franciául.

Összecsukja a könyveit, de nem viszi el onnan. Most vacsora, azokért meg visszajöhet késõbb is. Lefelé a lépcsõn segítek neki, de kicsit máshol járok gondolatban, mert egy lehetõségen agyalok.

Kou valószínûleg nem idegesítene és nem mondana semmit, amivel felbosszant, és nem is szándékozik könyörögni. Akkor tehetnénk egy próbát, hát ha…

- Kiscicám… amint teljesen felépülsz, elviszlek egy specialistához, aki megnézi, hogy miért nincs hangod.

Boldog, izgatott toporgással nézek rá, ahogy a hajamba túr és magához húz, boldogan simulok hozzá.

- Gyönyörû vagy, kiscicám – morog és forrón megcsókol. A kezeimmel óvatosan fonom át a nyakát, teljesen nekisimulva, bár a bordáim kissé megsajdulnak, de a szívem majd kiugrik. Hatalmas kõ esik le a mellkasomról, önzõn és féltékenyen: Hazajött, épségben, és hála istennek, egyedül!

Hátrahajol, de el se enged, én pedig az oldalának simulva karolom át a derekát boldogan.

- De most magyarázd el szépen, hogy miért is állsz te a kapuban, mikor az ágyadban kellene pihenned? – néz le rám. Intek, hogy minden rendben, legalábbis a lehetõségekhez képest klasszikusan jobban.

- Örülök hogy itthon vagy, Ranmaru – mosolyog Maka-sama, kilépve a kapun.

- Köszönöm. Itthon minden rendben ment?

- Igen, nem volt semmi baj. A leveleidet felvitték a dolgozószobába, ha keresed õket.

- És megmondnaád, hogy Kou miért van itt? – néz le rám.

- Ne aggódj – mosolyodik el a nõ – Sokkal jobban van. Tudod, a nagyapád orvos volt – néz rám mosolyogva, én pedig hálásan mosolygok vissza. Le se tudnám vakarni az arcomról, hozzásimulok Ranmaru oldalának. – Tanultam tõle egyet s mást. Egy régi családi recept alapján készült gyógykenõcs csodákra képet.

Ja, minden reggel és este csúszkáltam, olyan vastagon be lettem pácolva. De ha hat, egy szavam sincs ellene.
Viszont ami a leginkább aggaszt most, az Kígyó úr… igényei.

- Rendben. És mennyire vagy jól? – néz rám.

- Annyira még nincs – szól rá Maka-sama. Elvörösödök, bár akkor belém hasít egy ötlet. Az Ötlet. – De már gond nélkül sétálhat és mozoghat egyedül, persze óvatosan.

- Felmegyek és lezuhanyozok vacsora elõtt – sóhajt, de aztán rám néz – gyere te is.

Boldogan lépek utána, sõt, a lépcsõnél belekarolhatok, hogy ne terheljem annyira az oldalam. Szinte lebegni tudnék.

- Nem fáj? – néz rám, de én csak megingatom a fejem. So-so, elmegy. Kellemetlen. de ennél már csak jobb lesz. – Hol van a füzeted? A szobádban? – biccentek, hogy igen, egy picit lesápadok. Elfelejtettem… az utóbbi idõben nem tudtam annyira használni a kezem miatt. Még most is kissé talán nehezen mozog. – Akkor menj el érte, aztán gyere a szobámba, mert így nem tudsz válaszolni.

Kicist összeszorul a torkom. Mire… nem csináltam semmit, tényleg…   

- Nem haragszom rád és nem tettél rosszat – válaszolja meg a gondolataim. – Csak fáradt vagyok és most nincs kedvem találgatni, hogy mit mutogatsz.

Biccentek, és magamhoz képest sietve járom meg az utat. Még hallom a vízzubogást, hát leülök az ágy szélére, hajtogatva a kis füzetet. Egyenes derékkal nyomom fel magam, amikor kijön, de elvörösödök, elfordítva a tekintetem. Azért egy törülközõt a dereka köré csavarhatott volna… Akkor nézek rá, amikor megcirógat.

- Annyiszor láttál már meztelenül és felizgultan, nem értem, hogy tudsz még mindig zavarba jönni ettõl – duruzsol az ajkaimra és megcsókol. Beleremegek, lehunyva a szemeim sóhajtok fel közelebb dõlve hozzá. Jaj, mennyire hiányzott így… és érzem, hogy mindig az eszébe jut, hogy nem engedheti el magát, elenged hát engem. Megvárom, amíg felöltözik, aztán az oldalához bújva sétálunk el vacsorázni. Olyan jó… boldogan simogatom meg a derekam ölelõ kézfejét, figyel és gyengéd… elkapja a kezem és felemeli. Három ujjamon is ragtapasz van, összehúzott szemöldökkel vizsgálja.

- EZ micsoda? Elestél?

Megrázom a fejem az alsó ajkamba harapva. A meglepetés!

„Origamiztam” – írom le gyorsan a füzet egyik lapjának a szélére, csúnya macskakaparással. Még merev a csuklóm. Sokat kell mozgatni és rehabilitálni, hogy megint ecsetet tudjak fogni.
Ahogy lesétálunk, az étkezõ folyosójáról finom nyomással húzom át, csillogó szemmel. A pagodára mutatok, a derekát karolva nézek fel rá. Takashi-sama már kint megterített az úrnõ parancsára, és ahogy a puha füvön sétálunk, én csak az arcát nézem, õ pedig a megannyi finoman lengõ darvat. Megáll az egyik gerenda alatt, ahol különbözõ hosszúságban lógnak a patyolatfehér madarak, és szinte lüktetnek a sebes ujjaim.

- Kiscicám, ezt nevezed te origaminak? – nevet fel. Boldogan, mégis zavartan pirulok el – Mondhattad volna, hogy tömeggyártásba kezdesz, amíg odavagyok! – Elpirulva fúrom az arcom az oldalához, kuncogva. – Érdekes, de többet ne csinálj ilyet, mert tönkreteszed a puha kezeidet, rendben?

Bármibe belemegyek. De minden sebet megért ez a rengeteg daru, ha teljesítette a kívánságom. Hozzábújok, segít leülnöm, mert ha nem széken ülök, kicsit nehezebb… megfeszítem az arcom, hogy ne szisszenjek fel. A vacsora isteni és könnyû, nekidõlhetek, a végén szinte az ölében ülök. Boldog vagyok, elmondhatatlanul… gyakran érintem meg, kinyújtva a kezem, hogy tényleg itt van e…

Amikor már csak a narancslevet kortyolom a végén, lehunyt szemmel simulva a lábának, hallom a teáskanna kattanását az asztalon. Kíváncsian nézek fel, és kicsit elsápadok, amikor az utolsó, ezredik madarat látom az ujjai között, a fekete darvat.

És az írást.
El fogok ájulni. Jaaaaaj ne…

- Miért akartad, hogy visszajöjjek, kiscicám? Nem a pokol fenekére kívánsz?

Annál azért egy kicsit feljebb. Nekem tökéletesen megfelelne, ha itt vagy a földön, velem. A kaján faggatózására csak fülig ülve a zavarban vonogatom meg a vállam kelletlenül.

- Hiányoztam volna?

Persze! Lassan, fülig vörösen biccentek. – És mennyire? – simítja fel az állam – Csókolj meg – mosolyog rám, én pedig boldogan hajolok közelebb hozzá, puhán megcsókolva. Annyira nagyon hiányzott! Fõleg azután a hatalmas kavarodás után, borzalmas volt a bizonytalanság… cukkol is, játékos és boldog, átkarolva a nyakát simulok hozzá teljesen, forróbban csókolva, mert hát csakazértis…

- Szóóval… Ranmaru? – néz rám, én pedig felhikkanva nézek rá. Nem is tudom, miért azt írtam, egyszerûen ez jött a kezemre, sajnálom, nem akartam tiszteletlen lenni… - Hívhatsz Ranmnarunak – szólal meg, én pedig meglepve nézek fel rá. – Elvégre a szeretõm vagy. Még gyere velem egy kicsit, aztán menj pihenni – segít felállni, én pedig boldogan megyek utána.

Eddig teljesen ki volt hûlve ez a szoba, amíg távol volt, szivárgott és fakult az illata. Boldog mosollyal dédelgetem az érzés,t hogy visszajött, hozzám. Nem hozott senkit, pedig mennyire féltem tõle!

Motoszkál valamit, és amikor felém indul, kíváncsian nézek rá. Egy könyv?

- Ezt Párizsban vettem neked – badumm, félredobban a szívem – A festészetrõl szól, amolyan szakkönyvféle, de valószínûleg egy szót sem fogsz érteni belõle. Rengeteg kép van benne, de ha unalmasnak találod, mert nem érted, kidobhatod.

Finoman adja a kezembe, én pedig megdöbbenve nézem a vastag, gyönyörû könyvet, óvatosan leülök az ágy szélére, mert inkább a combjaimon támasztom. Elképedve hajtogatom a finom lapokat, és bár franciául van az egész, olyan… gyönyörû. Az ujjaim lassan végighúzom a lapok fényes felületén, elvarázsolva, az ujjaim a szám elé kapom. A végén még teljesen elérzékenyülök, ez olyan gyönyörû! És csak nekem vette? Rám gondolt?

Boldogan, széles mosollyal nézek fel rá, rajongó tekintettel ölelem magamhoz a vastag könyvet. Ez csodálatos…

- Tetszik? – mosolyodik el, én pedig hevesen bólogatok. Elmondhatatlanul szuper! Felé nyújtom a jó kezem, elkapva a kezét húzom le magamhoz, forrón megcsókolva. A könyv az ölembe huppan, a combjaimmal megtartom, hogy mind a két karommal át tudjam fonni a nyakát. Imádom. A könyvet is.

Átfonja a derekam, de ahogy ívbe feszül a hátam, miközben magához húz, megremegek. Ez még fáj… de nem érdekel, belemosolygok a csókba. Gondolt rám. Hajol közelebb, én pedig engedve a nyomásnak dõlök el az ágyon, sóhajtva futtatom az ujjaim a hajába.

De tudom, és õ is tudja, és kivételesen egyikünk sem örül a tudásnak: ha most megerõltetem magam, nem két hét, de egy hónap se biztos, hogy elég lesz a bordáimnak…
De annyira nem akaródzik most elmenni. Annyira hiányzott!

- Rohadtul hosszú volt ez a két hét, kiscicám – morog a nyakamba, én pedig a számra csapom a kezem, hogy ne sikkantsak fel, amikor a nyakamba harap. Finoman remegõ ujjakkal simítom meg a tarkóját, betalálva az ing nyaka alá.

Morogva tolja el magát, támaszkodik fölöttem és szinte felfal a tekintetével… Nagyon is érzem, hogy ez számára is kínzás. Pihegve, vörösen nézek rá, az ajkamra harapva.

Óvatosan felnyomom magam, figyelmesen oldalra teszem a könyvet és felülve nézek rá, Megkapaszkodva a vállába állok fel, zavartan, a kimonó nyakáig vörösen, de azért megpróbálkozok valamiféle… javítással, már ami jobbat ki lehet hozni ebbõl a szituációból…

Csak itt az a különbség lesz, hogy nem büntetés és megalázás.

Lesimítva a mellkasán térdelek le óvatosan, elé… felnézve rá, a szemeibe mélyedve bontom ki a nadrággombot. Érzem, hogy megremeg a hasfala, visszafojtja egy pillanatra a levegõt… végigsimítva a derekát még mélyebbre vörösödök, ahogy az ujjaim beakasztom az alsónadrág gumis derekába, kicsit lejjebb húzva. Felhördül, amikor az ujjaim a férfiasságára fonom, szinte égeti az ujjaim, forró és már érzem, ahogy lüktet… összeszorul a mellkasom, kiszárad a szám. Bár megcsókolna…

De forró tekintettel, pislogás nélkül néz rám, falja a látványt. Felnézve rá hajolok közelebb lassan engedve az ajkaim közé, õ pedig forró hangon hördülve markol a hajamba, végigsimítva a tarkómig… Lehunyom a szemem zavaromban, mélyebbre engedve, próbálom úgy csinálni, ahogy emlékszem, mikor õ mutatta… rajtam… az emlékre még inkább zavarba jövök, felnyögve, ahogy mélyebben engedem. Végigsimítva a nyelvemmel mozgatom a fejem, lesütve a tekintetem, miközben hátrahajtva a fejét szorítja a tincseim, néha lökve a csípõjével vagy mozdítva a kezével, engedem minden irányításnak. ujjaimmal megsimítva a combját simítom meg a derekát, néha levegõhiány miatt felnyögve, nyelve egyet… az orromon szedve a levegõt a combjára és a fenekére simuló kézzel engedem mélyebbre, egészen a torkomig, a körmeim a combjába mélyesztve…

- Nézz rám… gyerünk kiscicám, nézz fel! – markol a hajamba, feljebb húzva, én pedig levegõért kapkodva engedem ki a számból a farkát, lihegve nézek rá. Kipirulva, zavarban… halk, mély kuncogással néz rám – Mindig meg tudsz lepni… - cirógatja meg az arcom, az ajkaim, majd a tarkómra simítva nyom vissza. Szó nélkül engedelmeskedek, puhán mozgatva rajta az ajkaim, a nyelvem, leutánozva, amit õ csinált velem és jólesõen remeg a bensõm, és amikor érzem, hogy ennél már nem lesz keményebb, néha megfeszülnek az izmai a körmöm alatt, az ajkaim között szinte rángatózva… a hajamba markolva szorítja a fejem az öléhez, miközben összeránduló izmokkal elélvez…

Kicsit megdöbbenve, egy csepp határozatlansággal, hirtelen ötlettel nyomom önként közelebb a fejem, kicsin múlva, hogy visszanyomjam a hirtelen öklendezést, így az egész egyenesen… lemegy… magam is megijedtem magamtól, lüktet a fejem, ahogy a végén a hajamba tépett.

Zihálva próbálom magam eltolni tõle egy kicsit, lerogyva, a combjaimra ülve nézek fel rá, az ujjaimmal lassan, ránézve törlöm meg a szám.

Halkan nevetve fel nyújtja le a kezét, felsegít én pedig átkarolva a derekát simulok hozzá remegve, mosolyogva. Megölel… kicsit lüktet az oldalam a hirtelen mozdulattól, sajog, de valószínûleg semmi komoly.

- Kiscicám – duruzsolja megcsippentve az állam és forrón megcsókol. Boldog nyikkanással nézek rá. – Most már menj vissza a szobádba pihenni, mert ha a közelembe maradsz, ennyivel nem úszod meg – paskolja meg a fenekem, én pedig felnyalábolva a vaskos köteget mosolyog rá és a fájdalomtól óvatos lépésekkel kisurranok.

xXx

Este megint a krémben áztam, reggel letusoltam, lemosva a felesleget, ami nem szívódott be, és egy törülközõvel a derekamon emelem fel a kezem, figyelve a sárgás-zöldes véraláfutást. Egy fokkal jobb, de még mindig csúnya. A karom püffedt és nehezen mozognak az ujjaim, ez jobban aggaszt, mint a színes oldalam. Reggel is átken a nõvérke vastagon, rámcsavarja a kellemetlenül merev és szûk kötést, hogy a bordáim fixálva legyenek, majd ismét felöltözök: könnyû yukata. Megcibálom a hajtincseim, már kicsit hosszabbak, az állam alá érnek. Akkor vágták, amikor idekerültem. Jó sokat nõtt. Elnyomok egy kósza ásítást, az éjszaka nagy részét az ágytámlának dõlve töltöttem, párnával kitömve és az új könyvet lapozgattam. Reggeli után el akarok vinni egy franciaszótárt a könyvtárból, hogy ha kell, egyenként szemezgessem ki ami érdekel…

Mosolyogva szedem össze magam, várom, hogy nyíljon az ajtó és menjük ki reggelizni.

Az irodámba igyekszem vissza, mikor anyám jelenik meg azzal a kéréssel, hogy sétáljak vele egyet a kertben.

Furcsa, mert nem szokott ilyet kérni, vagy csak nagyon ritkán ha fontos megbeszélnivalója van. Lemegyek hát vele és kilépünk a kert megnyugtató légkörébe, ami most igazán jól esik.

Fáradtan megmasszírozom a homlokom, most jövök csak rá, hogy milyen kimerült is vagyok, hisz a múlt éjjel rosszul aludtam és ma is korán keltem. Most igazán jól jönne az a finom masszázs amit Kou gyakorolt rajtam.

- Még mindig borzalmasan festesz – simít a vállamra, majd leereszti a kezét – Pihenned kellene.

- Pihenni? Te is jól tudod anyám, hogy én nem pihenhetek. – hátratúrom a hajam, hogy ne lógjon a szemembe, mert ha frusztrált vagyok mindig idegesít. – Pontosan tudod miért tartok itthon fiúkat, mert csak egy dolog van amivel lazíthatok. Számomra nem lehetséges az, hogy egy hónapra szabadságra megyek.

Akkor a fejetetejére állna az egész yakuza, mert elég gyakran vannak területi viták. Ezért is van szükség ojabunra, mert az enyém az összes terület és ha én osztom fel, akkor nem köthetnek bele.

- Menj el – hogy? – Szükséged van egy kis… kikapcsolódásra. A minap említettél egy francia üzletet, nem? Menj el, mondjuk, két hétre. Szükséged van most a távolságra. Addig sem kínoz a tehetetlen tudat, hogy Kou nem erõltetheti meg magát, õ tud nyugodtan pihenni, te elintézed az üzletet az eurókkal, és kikapcsolódsz. Addig Kou pihen és gyorsabban gyógyul, ha õt sem kínozza a lelkifurdalás, hogy nincs hasznodra. – mosolyog, én pedig valamiért úgy érzem, hogy ez a rendíthetetlen nõ átlát minden emberen. De hogy az én kiscicámnak lelkifurdalása lenne? Azt kétlem. Valószínûleg örülne, hogy megszabadul tõlem.

- Nem rajongok az ötletért – mondom, egy rövid gondolkodás után. Itt hagyjam Kou-t két hétre egyedül? De végül is… ha itt maradok is csak magára kell hagynom, mert nem vihetem sehová.

- Inkább két hét, mint két hónap. Mert ha nem bírod türtõztetni magad, még jobban eltolod a gyógyulás idejét.

Igaza van. Én magam is arra gondoltam, hogy hogyan bírom majd ki, hogy ne érjek egy ilyen gyönyörû, kívánatos fiúhoz, holott még az illata is képes felizgatni. Viszont min változtat két hét? Eltelik annyi az idõbõl, de mikor hazajövök még mindig nem lesz jól és csak még jobban fogom akarni, mert nem volt mellettem és még csak meg sem csókolhattam. Sehogyan sem jó…

- Gondolkodom rajta, de még nem mondok semmit. – felelem inkább és lassan visszasétálunk a házba és újra beveszem magam az irodámba.

A vacsora csendben telik, Kou hiánya igen csak feltûnõ, nem is vettem észre, hogy ennyire hozzászoktam a jelenlétéhez, de gyakran a székére pillantok. Takashi neki is felvitte a vacsorát, csak valami könnyût egyenlõre, mert a hasára is kapott pár ütést.

Estére végül is úgy döntök, hogy elmegyek Franciaországba, és az üzleti ügyek elintézése után maradok. Az elsõ két hétben Kou csak fekhet, de azután legalább már sétálhat is velem. A többi problémára pedig majd kitalálok valamit.

Benyitok hozzá, már mosoly van az arcán és azonnal nyújtja felém a kezét, mintha nem épp fájdalmai lennének. Édes mikor ilyen.

- Jobban vagy? – kérdezem halvány mosollyal.

Biccent majd hátradõl a párnára és tovább figyel a kezemet szorongatva. Megsimogatom az arcát, olyan puha a bõre mint mindig ezért is élvezem simogatni, fõleg mikor még bújik is. Az én édes kiscicám…

- Holnapután elutazok, munkaügyben. – kezdek bele a mondandómba - Hosszabb ideig maradok, úgy két hétig. Addig nagyon remélem, hogy sokkal jobban leszel.

Ha hazajövök biztos hogy akarni fogom. Ismerem már magam és két hét nélküle, két hét sóvárgás lesz utána.

Hirtelen sápad el, mintha valami borzalmasat mondtam volna, vagy mint mikor büntetést szabok ki rá. Meggondolatlanul elõrehajol és a mellkasomnak dõl. Finoman a hajába simítok, magamba szívom a jázminillatot, hogy elraktározzam. Érdekes, hogy õ is azonnal simogatni kezdi a karom. Már kezdem ezt megszokni és megkedvelni, pedig korábban nem igényeltem.

A mellkasomba bólint.

- Na – mosolygok rá elégedetten és arra ösztönzöm, hogy felemelje a fejét és visszadõljön a párnára, de nem teszi. Helyette inkább a vállamhoz simul. – Neked nem fog ártani, ha itthon pihensz. – biccent - És addig én se szenvedek, hogy te csak fekhetsz, és nem alattam – morgom vágyakozón.

Már most megdugnám. Ez a három nap is sok volt a fenébe!

***

Franciaországba fárasztó az út, de végül megérkezik a magángépem és egyenesen egy hotelbe megyek. Nem szándékozom sok idõt Párizsban tölteni, talán két napot, míg az üzletet intézem, de aztán Monaco-ba megyek, ahol van egy gyönyörû tengerparti házam. Ha itt vagyok és pihenni akarok, akkor mindenképpen ott a helyem.

Az elsõ nap kipihenem az idõeltolódást, de másnap már rögtön felkeresem Monsieur Donat-ot az egyeztetett idõpontban. Egy étteremben találkozunk, semleges hely és elég kellemes.

- Sonozaki Ranmaru-sama! Örülök, hogy mégis el tudott jönni! – üdvözöl fesztelenül és feláll, míg helyet foglalok vele szemben.

- Nos, egyéb dolgom is akad az országban így össze tudtam kötni a kettõt. Az ajánlata pedig elég érdekesnek tûnik, hogy érdemes legyen beszélni róla. – fejtem ki érzelemmentesen, tárgyilagosan.

Rendelünk ebédet, majd csak az után kezdünk el üzletrõl társalogni, hogy el is fogyasztottuk.

- Az euró nyomólemezeit átszállítjuk önnek, amint az összes elkészül. – kezdi.

- Rendben, az eszközeink már megvannak, de ami elsõdleges megegyezést igényel, az a jutalék. A yakuza negyven százalékban részesül az üzletbõl és átvállalja a szállítás, kézbesítés felelõsségét.

- Negyven százalék túl sok. – jelenti ki komoran.

- Reális. A gépeket mi szerezzük, a tintát és a megfelelõ papirost mi állítjuk el, ezen felül a lebukás felelõssége is a miénk és az ezt elkerülendõ intézkedések költségei. – lefizetni a rendõröket és az igazgatókat is – Ezen felül, Japán feltûnésmentesen elszállíthatja a hamisított bankókat ide és természetesen itt is a miénk a felelõsség.

Elgondolkodik, de végül biccent. Nyilván összeszámolta, hogy nekem van igazam.

- Még valami. A nyomólemezek minden címletébõl két példányt kérek, hogy két helyen gyárthassunk. Az óvintézkedések ellenére sosem lehet tudni.

- Ez megoldható, ha a másolat készítésének költségeit levonjuk a jutalékból.

- Rendben. – ez így természetes. – Akkor azt hiszem mindent meg is beszéltünk. – felállok és megigazítom az öltönyöm.

- Nem is marad, hogy még több kulináris élvezetben legyen része?

- Nem rajongok a borért és még dolgom van. Értesítsen, ha érkeznek a lemezek.

***

Monaco egyesek szerint olyan, mint a paradicsom. Az azúrkék homokos tengerpart, pálmafák, a forró nyarat megtörõ langyos szellõ, ami még a ruhán is átfúj. A tökéletes hely, ha az ember kikapcsolódásra vágyik.

A házam(kép), amit öt éve építtettem teljesen modern európai stílusú, fehér és krém színekkel, maga a megtestesül béke. A tenger karnyújtásnyira, ha a medencébõl kinézünk, mintha a végtelen kékségben úsznánk.

Ahogy az erkély peremérõl lenézek rögtön Kou jut eszembe és az, hogy mennyire szeret úszni. Biztos élvezte volna ezt a helyet. Valószínû, hogy még sosem hagyta el Japánt, nem látott világot. Ha nem lett volna sérült el is hozhattam volna és talán egyszer el is fogom. Kíváncsi lennék, mit csinál most, hogy nem kell attól tartania, hogy bármikor rárontok.

Sóhajtva bemegyek a házba, a testõreim ide nem jönnek be, csupán a bejáratot õrzik, így teljesen egyedül vagyok. Csak a csend és a tenger morajlása.

***

Elég gyorsan telik az idõ és bevallom jó ötlet volna anyám részérõl, hogy „elküldött”. Volt idõm teljesen ellazulni és nem gondolni az üzletre, még a postafiókomat sem nézem meg.

Úszom, olvasok, amire ritkán van idõm. Tengerparti növényekbõl készítek egy mutatós ikebanát és a békés hangulatnak hála a meditációs gyakorlatokat is elvégezhetem, amit még a taj chi oktatóm tanított régen.

Amikor megunom az egyedüllétet, bemegyek a városba, ahol temérdek kaszinó van. Ritka alkalom mikor játszom, de nem vetem meg a rulettet.

Abban a percben, ahogy belépek több szem is rám szegezõdik. Na, igen, ezt is megszoktam már. Egyrészt, mert ázsiai külsõm van, másrész, mert a hajam a derekamat verdesi. Ez manapság igen csak szokatlan férfinál. Én viszont nem õket, hanem egy fiatal férfit szúrok ki a pókerasztalnál.

Méz-szõke, enyhén hullámos haj és egy figyelemreméltó mosoly. Csinos és látszólag gazdag, amit nem nehéz megállapítani, ha egy kaszinóban kártyázik.

Miért ne? Végül is nem élhetek cölibátusban másfél hónapig nem?

Leülök a rulett asztalhoz és játszani kezdek a következõ vállalkozóval…

***

Az utolsó nap Monaco-ban. Szívesen maradnék még, de ha nem lennének kötelezettségeim és nem vesznék meg már azért, hogy érezzem valakinek az illatát. Ez az egy dolog hibádzik. Hogy nincs itt Kou. A nyaralás további részében nagyon is gyakran járt a fejemben, és sokszor elgondolkoztam azon, hogy mi mennyire tetszene neki, vagy jól érezné-e magát ha itt lenne. Tulajdonképpen mikor a városban bolyongtam és megláttam egy könyvesbolt kirakatában egy könyvet a festészetrõl és annak fajtáiról, megvettem neki ajándékba. Abszurd módon csak a házba visszaérve gondoltam arra, hogy a könyv franciául van. Egyetlen szót sem fog érteni belõle, de ahogy belelapoztam láttam, hogy rengeteg kép is van benne és ha másért nem talán ezért majd átlapozza. Ha megunja, legfeljebb kidobja majd.

A másik dolog, hogy hogyan fogom majd kibírni mellette, úgy hogy ne kóstoljam meg mindenhol, ahol csak lehet. Az hogy kielégítem maga, egy cseppet sem mérhetõ ahhoz az érzéshez, mikor a forró testében élvezek el. Olyan ostoba voltam, hogy még a kaszinóból sem hoztam haza azt, akit kinéztem, mert az jutott eszembe, hogy Kou hogyan nézett, mikor Han ült az ölembe. Ami nyilván hülyeség, mert elraboltam õt és nem önként van velem. Vajon örül, hogy megszabadult tõlem két hétre?

***

Elég fáradt vagyok mire hazaér a gép. Sosem szerettem repülni, valahogy mindig olyan volt, mintha két napja nem aludtam volna.

Kiszállok a kocsiból, a csomagokat, majd hozza az inas, de amint felemelem a fejem szemben találom magam Kou-val. Úgy mosolyog, mint aki nagyon boldog, még a szemei is olyan édesen csillognak. Egy elegáns fekete kimonó van rajta, ami csodásan kiemeli a sápadt bõrét.

De miért van õ itt? Nem feküdnie kéne?

Közelebb sétálok hozzá, alaposan végigmérem, de egész jó színben van.

- Gyönyörû vagy kiscicám. – mondom elismerõen és nem játszom tovább a türelmemmel, lehajolok hozzá és felfalom az édes ajkait. Az íze édesebb, mint a Nirvána fénye, nem is tûnt fel, hogy mennyire is hiányzott ez az íz és a puha érintése, amivel a hajamba túr. Nem húzza a tincseim, de a fejbõröm kellemesen bizseregni kezd tõle, a délebbi terülten pedig már több történik bizsergésnél. Túl érzéki, ahogy a nyelve az enyémmel játszik, ahogy belesóhajt a számba.

Elszakadok tõle, mielõtt a kapunak döntve szaggatok le róla minden göncöt, helyette inkább finoman a nyakába csókolok, míg õ pirulva oldalra dönti a fejét.

Olyan, mint aki tényleg örült ennek a csóknak és annak, hogy visszajöttem. Ennyire jó színész nem lehet valaki ugye?

- De most magyarázd el szépen, hogy miért is állsz te a kapuban, mikor az ágyadban kellene pihenned? – vonom kérdõre gyengéd szigorral.

Nem haragszom. Még.

Valószínûleg nincs nála a füzete, mert, csak egy furcsa mozdulatot tesz a kezével a teste elõtt, majd felmutatja a hüvelykujját. Ez azt jelenti, hogy jól van?

Ezt kétlem…

- Örülök, hogy itthon vagy Ranmaru! – csatlakozik anyám is mosolyogva.

Enyhén meghajlok elõtte, ahogy illik. – Köszönöm. Itthon minden rendben ment?

- Igen, nem volt semmi baj. A leveleidet felvitték a dolgozószobádba ha keresed õket.

- És megmondanád, hogy Kou miért van itt? – ez jelenleg jobban érdekel.

- Óh ne aggódj, sokkal jobban van. – mosolyog a kiscicámra, aki rám nézve igazolón biccent. – Tudod, hogy a nagyapád orvos volt és tanultam tõle egy s mást. Egy régi családi recept alapján készült gyógykenõcs csodákra képes.

Õ ápolta? Még sosem tette ezt egyik fiúval sem akit idehoztam, még akkor sem amikor megvertem õket.

- Rendben. És mennyire vagy jól? – lényegesebb kérdés, mert az egy dolog, hogy itt áll…

- Annyira még nincs… de már gond nélkül sétálhat és mozoghat egyedül, persze óvatosan.

Ez jó. Persze nem annyira, mintha már szexelhetnénk is, de haladunk.

- Felmegyek és lezuhanyozom vacsora elõtt. – jelentem ki, majd indulnék, de aztán meggondolom magam. – Gyere velem te is.

Megvárom míg Kou is elindul, kicsit hozzá igazítom a lépteim, mert lassabban halad és a lépcsõnél megfogom az egyik kezét, hogy támaszkodhasson, mire rám mosolyog.

- Nem fáj?

Megrázza a fejét, majd jobbra-balra bólint. Azt hiszem ez azt jelenti, hogy egy kicsit.

- Hol van a füzeted? A szobádban?

Biccent.

- Akkor menj el érte, aztán gyere a szobámba, mert így nem tudsz válaszolni.

Picit mintha elszomorodna, vagy nem is tudom, de már nem olyanok a szemei, mint amikor meglátott és ez nem tetszik.

- Nem haragszom rád és nem tettél rosszat, csak fáradt vagyok és most nincs kedvem találgatni, hogy mit mutogatsz. – fejtem ki egy sóhajjal, mire végre kicsit elmosolyodik.

Addig míg lassan elbiceg én a szobámba megyek, majd a fürdõbe és lezuhanyozom. A hajamat igyekeztem nem összevizezni, majd a szekrényemhez megyek.

Kou már az ágy szélén ül, de feláll mikor a szobába lépek és végignézve rajtam elvörösödik.

Elvigyorodom, és a szekrény helyett hozzá lépek és megsimogatom az arcát.

- Annyiszor láttál már meztelenül és felizgultan. Nem értem, hogy tudsz még mindig zavarba jönni ettõl. – felemelem a fejét és a forró arcocskájára simítok, majd megcsókolom.

Hamar rájövök, hogy nagyon nem volt szerencsés ötlet ezt tennem meztelenül és egy ággyal a hátunk mögött, de még idejében elhúzódom.

- Ülj vissza míg felöltözöm, nem kell állva várakoznod.

A szekrénybõl egy sima fekete nadrágot és egy sötétkék inget veszek elõ. Most nem kell öltöny, itthon vagyok és ez elég kényelmes.

Mikor kész vagyok intek neki, hogy mehetünk, majd ahogy kilépünk az ajtón átkarolom a csípõjét.

- Jó így? – kérdezem, remélem nem nyomtam meg a bordáját, de csak mosolyogva biccent.

A kézfejemre simítja a kezét, de megérzek valami nem odaillõ textúrát, ezért lenézek. Elkomorulok és felemelem a kezét, hogy megvizsgáljam a leragasztott ujjait.

- Ez micsoda? Elestél? – megütötte magát?

Megrázza a fejét, majd furcsa izgatottság jelenik meg a szemében és finoman elhúzza a kezeit.

„Origamiztam”

 Homlokráncolva olvasom el, de még így sem értem. Az origamitól mióta sebesednek ki az ujjaink?

Tovább megyünk lefelé, de ahogy az étkezõ felé mennék belém karol és a pagoda felé bök a kertben. Kinézek és látom, hogy Takashi éppen lerakja a poharakat, ezek szerint ott terített meg. De anyámat nem látom sehol. Õ nem akar vacsorázni?

Nem teszem szóvá, most talán túl fáradt vagyok ahhoz, hogy minden félét kérdezzek. Ahogy egyre közelebb haladunk a japán pagodához, feltûnnek néhány fura röpködõ fehér akármik. Mi a fene ez?

Homlokráncolva nézek az oszlopokra és a tartó gerendákra rögzített origami madarakra, de nem is ez az ami megdöbbent igazán, hanem a számuk. Minden tele van velük, az enyhe szellõ pedig lengeti õket össze vissza mégsem szállnak el az átlátszó szilonoktól. Most már értem…

- Kiscicám, ezt nevezed te origaminak? Mondhattad volna, hogy tömeggyártásba kezdesz míg odavagyok. – vigyorgok rá, a helyzet furcsaságát nézve, mire valami meghatározhatatlan kuncogó hangot hallat és a vállamhoz bújik. – Érdekes, de többet ne csinálj ilyet, mert tönkreteszed a puha kezeidet, rendben?

Még mindig mosolyog, de bólint és el sem akar ereszteni, ezért az asztal másik oldaláról átpakolom a tányérját az enyém mellé, majd látva, hogy itt-ott kapaszkodik a párnára ereszkedésnél, odanyújtom a kezem, hogy fogja meg és üljön le, ahogy kényelmes.

Leereszkedem mellé, egyik kezemet a combjára simítom, majd az étkezés során jószerével már az ölembe húzom. Az egyik lábamat térdben meghajlítom, így annak nekidõlve már igazán kényelmes neki. Én addig élvezem, ahogy néz és hogy egyre gyakrabban érint meg. Már hiányom volt miatta, de most is ugyanolyan finom, mint két hete. Csak narancslevet iszik a vacsora után, ahogy elnyúl a poharáért észreveszem, hogy már nincs gipsz a másik kezén. Még vannak elszínezõdések, de legalább nincs gipsz.

Megfogom a teás kancsót, hogy töltsek magamnak, de mikor elveszem még egy origami madarat találok, de ez az egy fekete.

Felemelem a kicsi hajtogatott papírt, de mindene tökéletesen meg van csinálva. Ez a daru, ami Japán egyik olyan madara, ami sok mindent szimbolizál.

Megforgatom, mígnem az alján a szárnya alatt egy apró betûs írásra figyelek fel.

„Ranmaru hamar jöjjön vissza”

Felhúzom a szemöldököm a betûk láttám, mert ez bizony Kou írása. Csak nem amiatt az ostoba babona miatt csinált ennyi papírdarut? De ha már kívánni akart nem azt kellett volna, hogy Ranmaru soha ne jöjjön vissza?

Rápillantok, az arca furcsa színben játszik, mint aki nem tudja eldönteni elpirulok vagy sápadjon. Az arca fehér, a fülei vörösek.

- Miért akartad, hogy visszajöjjek kiscicám? – kérdem érdeklõdve – Nem a pokol fenekére kívánsz?

Lesüti a szemeit és megrázza a fejét.

- Szóval?

Megrántja a vállát.

- Hiányoztam volna? – mosolygok rá gonoszul, mert azt várom, hogy nem reagál semmit, mert nem mer nemet inteni, de biccent.

Tényleg? – És mennyire? – közelebb húzódom hozzá és felemelem a fejét, hogy rám nézzen. – Csókolj meg.

Elpirul, mégis lassan megteszi az õ visszafogottabb tempójában. Egyáltalán nem viszonzom, azt akarom, hogy most õ csókoljon. Egy pillanat múlva zavartan elhúzza a fejét, de nem engedem messzire.

- Ez nem volt valami meggyõzõ. Nem is hiányoztam annyira. – játszok vele egy picit. Hiába csillan enyhe bosszúság azokban a különleges szemekben, nem kegyelmezek.

Újra megcsókol, de most már a nyelvecskéjét is munkára fogja, körbesimít vele a számban, míg már a vágy engem is a viszonzásra sarkáll.

- Na, ezzel már meggyõztél kicsikém. – mosolygok rá, majd ránézek a madárra és visszateszem az asztalra.

- Szóval „Ranmaru”? – intek célzatosan a papírra, ahol nem a Sonozaki-sama szerepelt.

A vörössége, már-már azt is meghaladja, ahogy a meztelenségemre reagált. Nem gondolta, hogy megnézem? Vagy el is felejtette, hogy a keresztnevemet írta rá?

Az anyámon és az öcsémen kívül senki sem tegez engem. A kurváknak soha nem engedtem, mert mindig is alantasabbaknak tekintettem õket, nem érdemelték meg. De… a szeretõmmel elég bizalmasnak tekinthetõ a viszony és az is marad.

Egy rövid gondolkodás után megszólalok. – Hívhatsz Ranmarunak, elvégre a szeretõm vagy.

Pirulva egy meglepett mosollyal bólint, majd mikor felállok felsegítem õt is. Nem lenne jó, ha meghúzná magát a felállással.

- Még gyere velem egy kicsit, aztán pedig menj pihenni. – én is álmos vagyok és aludni fogok egy fél órán belül.

A szobámba vezetem, az inas már felhordta a bõröndjeimet, de a parancsomra csak holnap pakol ki. A nagyobb feketéhez lépek és leguggolva kicipzárazom és a ruhák alól kiemelem a vaskos, drága könyvet, amit meggondolatlanul megvettem.

Odasétálok Kouhoz, aki kíváncsian figyeli a kezemben tartott hatalmas könyvet.

- Ezt Párizsban vettem neked. A festészetrõl szól, amolyan szakkönyv féle, de valószínûleg egy szót sem fogsz belõle érteni. Rengeteg kép van benne, de ha unalmasnak találod, mert nem érted, kidobhatod.

Óvatosan a kezébe helyezem, elég vaskos és nehéz darab, õ pedig nem erõltetheti meg magát.

Sápadtan nézek rá, de még felülni sem tudok rendesen… annyira lassan ver a szívem, hogy szinte nem is érzem. Mi lesz most?
Ha kidobna, nem hozott volna ide, ellátni, egyszerûen otthagyott volna, vagy lelõ, úgy egyszerûbb.
Szó nélkül sétál be, sápadtan, de kiismerhetetlen pókerarcával felszerelkezve. Nem könnyíti meg a dolgom.

- Sírtál?

Zavartan emelem fel a kezem és próbálom rendesen letörölni a maszatot a bõrömrõl, de csak rontok a helyzeten. Nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki, miért engedte, hogy elvigyen az a férfi… összeszorul a torkom. Nem az fájt, ahogy megvertek; az árvaházban, a régi rezsim alatt ütöttek minket eleget. Azért olyan könnyû kibírni azt is, ha õ okoz fizikai fájdalmat.
De hagyta, csak nézte, ahogy elvisz. Õ engedte meg.

Megjelenik elõttem egy fehér zsebkendõ, lassan elveszem és megtörlöm az arcom. Tartózkodóan, pillantok rá, egyszerûen már ötletem sincs, mitévõ legyek… mi volt ez az egész. Lassan és óvatosan veszem a levegõt, a karom pedig tompán, erõteljesen lüktet.

- Fáj valamid? Hogy érzed magad?

Mint akit egy szatír megrugdosott. Úgy érzem magam, mint egy rossz angol focidrukker, mint egy koncertlátogató kemény metallista. Összetörve. Megjelenik elõttem egy fehér tabletta, amit a felszólítására szófogadóan be is veszek. Bordatörés, tudom, mit jelent ez. Repedt már meg, amikor leestem egyszer a létráról, pont egy asztal oldalára. Bár az fájt, hamar begyógyult. De így… mi hasznom fogja venni? Még társaságnak sem leszek jó, és látom rajta, érzem, hogy ezt õ is pontosan tudja.

- Ami történt… az soha többé nem fog megismétlõdni – leül az ágyam szélére, meglepve nézek rá. Ez valami sajátos bocsánatkérés lehet, Kígyó úr-módra. Mintha egy kád forró vízbe ülnék, olyan jólesik. – Senki nem bánthat többé.

Megsimogatja a fejem, én pedig hálásan lehunyva a szemem bújok a tenyerébe. Hozzá akarok bújni, átkarolni, a nyakához fúrni a fejem és úgy aludni, majd felébredni ebbõl az egész rémálomból. Senki sem bánthat… de ha neki olyan napja lesz, tõle ki véd meg?

- Szükséged van valamire? Két napig aludtál… - feláll és kinyitva az ablakot beereszti a friss levegõt és a napfényt. Két napig? Te jó ég. Biztos borzalmasan érezte magát, megint csak a gondot okoztam. – Szóval? Takashi elmondta neked, mit mondott az orvos? – Kérdezi színtelen hangon. Rezzenéstelenül felé nézve figyelem. Lassú és kimért, mert mindent mélyen magában tapos, mert nem akar tudomást venni valamirõl. Ami benne van. Õ így rejti el, én azzal, hogy ki sem mondom. – A karod megrepedt, három hétig gipszben lesz – ül vissza, én pedig a jó kezemmel a keze felé araszolok. – Három bordád eltörött. Az orvos szerint úgy másfél hónap, míg rendbe jössz.

Lesüllyed a gyomrom, megdermedve. Hogy mennyi?! Nem, én nem lehetek ilyen állapotban annyi ideig, nem! Elönt a rettegés, hogy nem fog annyit várni, megunja… besokall és kidob.

Nem érdekel a luxus, nem érdekel semmi, nem érdekel a verés, de ha neki baja esik… csak azért mert ilyen állapotba hoztam magam, azt nem… - Két hét múlva sétálhatsz egy keveset, addig is kapsz egy telefont, amivel engem vagy Takashit hívhatod, ha valamire szükséged van. Majd írsz smst.

Meglepve nézek rá. Komolyan… megfordult a fejébe, hogy minden ellenére vele maradhatok? A kezembe nyomja a füzetem.

„Akkor nem fog kidobni?” – írom le félve. Nem tudom, mit tennék.

- Azt kéne tennem, kicsikém – néz rám jegesen, nekem pedig megremeg a kezemben a toll. Meg fogok õrülni. – Kidobni valahol vagy lelõni, és megszabadulnék a gondtól. Nem kellene majdnem két hónapig nélkülöznöm a szexet – hajol az ajkaimra, az utolsó szavak már cirógatják a szám. Beleborzongok, a jó kezemmel megsimogatom a felkarját, csak puhán, alig érezhetõen. Lehunyom a szemem. – Viszont te vagy az én kiscicám, szépségem. Senki sem tudna olyan édesen mosolyogni, miután elélvezett.

Nyakig vörösödök, puhán viszonozva a gyengéd csókját. Ez, hogy ilyen figyelmes… vigyáz rám… ez megfizethetetlen.

 - Remélem, tanultál az esetbõl – kipattannak a szemeim, megdöbbenve nézve rá. Tanulni? Azt se tudom, mit vétettem! – És nem leszel hálátlan többé.

Egy hosszú folyosó végére távolodik tõlem, a szavai ütésként dobognak a fejemben. Hálátlan? Mit nem értékeltem, amit értem tett? Hogy kedves velem, hogy hozzá bújhattam esténként, hogy kivitt a kertbe… ahhoz képest amit õ tett velem, és mindenért, amit értem tett, elmondhatatlanul boldog voltam…

„Én nem vagyok hálátlan…” – remegnek a betûim.

- Valóban? Tudod, amit a bordélyházban tapasztaltál… - magyarázza. Megfeszül a jó kezem, elakadó lélegzettel. Eleve nem is kerültem volna ilyen helyzetbe a bordélyban! Eleve nem kerültem volna ebbe az egészbe, ha õ nem hozat ide! És ÉN?! – Az ajándékomat mégis visszautasítod és még csak meg sem köszönöd. Mi ez, ha nem hálátlanság? Azután még csak nem is mosolyogtál, és féltél tõlem akkor este… - válik panaszossá a hangja.

Yukio? Az a lány? Az a baja hogy nem… nem csaltam meg? Egy prostival?

„Ezért… ezért bánt velem úgy?” – remeg a kezem.

- Nem kell megindokolnom, mit miért teszek, de… egyáltalán nem tetszett a viselkedésed és a jövõben nem lesz több lehetõséged. Ha még egyszer hálátlan leszel, egy fokkal se bánok veled másképp, mint egy olcsó kurvával, megértetted?! – lovallja bele magát. Hiába próbálom csupán megkísérelni, hogy megmagyarázzam, nem engedi, nem is érdekli!

Õ úgy látta, hogy én nem becsültem meg, hogy fogadott nekem egy prostit. Megõrülök. Hálátlannak tart… pedig nekem az inkább zavaró volt. Az nem ajándék, az nem jutalom! Sokkal jobban örültem volna, ha szülinapomon nem dob kétségek közé, hogy elcserél, nem vernek össze… hanem csak magához ölel, vagy miközben dolgozik, néha megsimít. Ennyire nehéz elhinni, hogy nekem semmi más nem kell tõle, csak õ?

- Hagyjuk ezt, Kou – sóhajt, és az arcát a nyakamba rejtve csókol bele. Megszorítom a kezét, hozzádöntve a fejem. Mekkora bolond vagy Kígyó úr. – Elmondtam, mit várok el, és jelenleg az az elsõ, hogy minél elõbb meggyógyulj. Legyél jó fiú, és tartsd be az orvos utasításait – nyom még egy csókot, én pedig nem akarom elengedni, de feláll és távozni készül. – A telefont behozom késõbb, addig is Takashi itt lesz veled.

Némán nézek utána, sóhajtva szorítom össze a szemeim és szívem szerint sikítva tépném a hosszú haját, hogy hogy lehet ennyire korlátolt, sötét! Idióta!

Zihálva nyögök fel. Rossz ötlet volt hirtelen levegõért kapni, nagyon fáj… nem feküdhetek így két hónapig!

Lehunyom a szemem, nyugtatva a légzésem. Nem… Minden rendben. Ha az õ szemszögébõl nézem, õ tényleg csak jót akart… meglepni, megjutalmazni, ajándékot adott. Megengedte, hogy ne hordjam amit nem akarok. Járhatok a házban… Õ csak jót akart. Csak nem jól. Felsóhajtok és megdörzsölöm a szemeim, halványan elmosolyodva.

Hogy én milyen ostoba vagyok…

De mi lesz most ezzel a két hónappal? Ha frusztrált, márpedig az õ munkájában ez gyakori… és ha nem tudja levezetni a feszültséget, ami többnyire én voltam… itt hatalmas balhé lesz. Aggódva rágom a szám, óvatosan, egyenesen tartva a derekam ülök fel óvatosan. A kezem borzalmasan lüktet és az izmaim mozgására szinte hallom, ahogy csikorognak a csontjaim. Megtámasztva magam, zihálva és leizzadva állok fel, imbolyogva támaszkodok a falnak, az oldalam markolva, de jólesõen sóhajtok fel a friss, alkonyati levegõre. Istenem, de jó… óvatosan, egyenes háttal ülök le az ablakpárkányra, kinézve a kertre. De jó lenne lemenni, elterülni a puha, vattasûrû fûben…

Maka-sama! Amikor meglátom mellette Sonozaki-samát, hátrébb dõlök, és elnyomok egy nyögést. Ez… mocskosul fájt. Te jó ég.

A hátam kipárnázza a puha függöny, de a keret miatt én nem látszódok. De ha egy picit kicsavarom a nyakam, én látom õket. Kígyó úr megdörgöli a homlokát, és ettõl melegség önt el. Aggódott, tényleg aggódott értem… halványan elmosolyodok, hátratúrva a hajam.

Maka-sama megigazítja a gallérját, megsimogatja a vállát. Elég messze vannak, hallani semmi esélyem, látni is alig, és csúnya dolog a hallgatózás. De hát végül is, én nem hallok semmit.

- Még mindig borzalmasan festesz – nézi a nõ. Sonozaki-sama száját nem látom, háttal áll nekem, de aljasul imádkozom, hogy ne menjenek messzebb. – Pihenned kellene.

Kígyó úr beszél, gesztikulál és idegesen csípõre téve az egyik kezét, a másikkal a hajába túr. Aggódva nézek rá. És nem tudok segíteni neki, mert itt vagyok, majdnem ágyfogságban, és arra se vagyok képes, hogy rendesen megöleljem, holott most lenne rám a legnagyobb szüksége. Vagy csak szeretném azt hinni.

- Menj el – néz rá az anyja. Elkerekedett szemekkel hajolok közelebb az ablakhoz. Mondd, hogy nem azt mondta, hogy „menjen el”. Ne akarja arra rábeszélni, hogy elzavarjon innen! Ranmaru ne engedjen el! – Szükséged van egy kis… kikapcsolódásra. A minap említettél egy francia üzletet, nem?

Felnyögök, ahogy hirtelen megrándulok és belesajdulnak a bordáim. Franciaország?
De hát én nem mehetek sehova. Lassan elakad a lélegzetem.

- Menj el, mondjuk, két hétre. Szükséged van most a távolságra. Addig sem kínoz a tehetetlen tudat, hogy Kou nem erõltetheti meg magát, õ tud nyugodtan pihenni, te elintézed az üzletet az eurókkal, és kikapcsolódsz. Addig Kou pihen és gyorsabban gyógyul, ha õt sem kínozza a lelkifurdalás, hogy nincs hasznodra. – mosolyog. Ez a nõ nagyon okos, elmosolyodok. Szerintem õ inkább tisztában van a dolgokkal, mint Kígyó úr vagy én. Egy bölcs kívülálló. De Franciaországba, két hétre?

Felsajdul a féltékenység. Rosszabb és ijesztõbb, mint a bordélyban Han miatt. Ott láttam és már attól is rettegtem, hogy sokkal jobb nálam, de mi van, ha talál valami gyönyörû európait? Párizs a világ legromantikusabb helye… Idegesen rágom a szám, a kezem még jobban elkezd lüktetni.

- Nem rajongok az ötletért – fordul félig az ablakom felé, én pedig még jobban a falhoz simulok, hiába akad össze a szemem a meggondolatlan mozdulattól. Így megrepedve tényleg annyi hasznom sincs, mint egy háziállatnak, nemhogy egy petnek.

- Inkább két hét, mint két hónap – világít rá Maka-sama. – Mert ha nem bírod türtõztetni magad, még jobban eltolod a gyógyulás idejét.

Nem látom, hogy mit válaszol, de sajnos tényleg igaza van. Minél közelebb van, annál idegesebb, hogy nem vagyok semmire se jó… Kígyó úr pedig hallgat az édesanyjára.

Szeretem Maka-samát, még ha ez az ötlete nem is tetszik. Úgy is az lesz, amit a nõ mondott… Óvatosan visszabicegek az ágyhoz, kímélve a sérült oldalam. Most nagyon kímélnem kell.

Két hétre elmenne… lehunyom a szemem. Aggódom, ijesztõ a tudat, hogy nem lenne mellettem. Márpedig nem igazán lenne más választása. És mikor menne? Biztos, hogy olyan sokáig?
És ha talál jobbat? Valaki szebbet, egy szép szõkét, aki francia akcentussal beszél. Soha nem jártam még olyan messze… sõt, a legtávolabb Hokkaido volt egy kirándulás alkalmával.

Lehunyom a szemem. Ki kell találnom valamit, hogy ne tartson ilyen sokáig összeszednem magam. A kezemet három hétre mondták, mivel csak megrepedt. Ott maradok magamban tépelõdve.

XxX

Takashi hoz fel vacsorát, amíg felnyomom magam, tesz párnákat a hátamhoz, könnyû rament eszek, de étvágytalanul piszkálom. Keveset eszek csak, és járkálni sem merek, még megpróbálni sem.

Vacsora után Sonozaki-sama ismét bejön, én pedig boldog mosollyal nyújtom felé a jó kezem, megszorítva az ujjait. Most ülök, egyenes háttal, a mellkasomon a kellemetlenül szûk, szorítókötéssel.

- Jobban vagy? – ül le az ágy szélére, és mosolyogva biccentek. Arról, hogy ki mikor értette félre a másikat, felesleges beszélgetnünk. Biccentek, hátradöntve a fejem a párnára, megszorítom az ujjait. Nem tudja, hogy tudom… és nem akarom, hogy tudja, hogy nem akarom, hogy elmenjen. Mi van, ha bármi történik? Mi lesz, ha Kenichiék megint próbálkoznak? És még csak a közelében sem leszek, mozdulni se nagyon tudok!

Megsimogatja az arcom, én pedig belesimítom az arcom. Olyan jó, amikor így ér hozzám. Megsimítom a kezét, felnézve rá. Gyerünk, bökd ki. Tudni akarom, mikortól kezdjek beleõrülni az aggodalomba.

- Holnapután elutazok, munkaügyben. Hosszabb ideig maradok, úgy két hétig. Addig nagyon remélem, hogy sokkal jobban leszel.

Lesápadva nézek rá, összeszorítva a szemem dõlök a mellkasának, bár megfeszülök a póztól. Így kimondva rosszabb, sokkal rosszabb. A hajamba túr, hagyja, hogy a nyakához simítsam az arcom. A jó kezemmel megsimítom az engem cirógató karját. Két hét. Ha nem roppanna bele az oldalam, teljesen hozzábújnék hisztisen. Épp most volt nagyon rossz… Véve egy reszketeg sóhajt és bólogatok, hogy megértettem, persze. Mit tudnék tenni ellene, és most érte se… borzalmas.

- Na – mosolyog a hangja, beletúr a hajamba, felemelve a fejem. Elkenõdve nézek rá, kivörösödött arccal, aggódva. Látszik, hogy élvezi, hogy így simulok hozzá… a vállára hajtom a fejem, a jó kezemmel a csuklójánál megsimítva. – Neked nem fog ártani, ha itthon pihensz.

Biccentek. Tudom jól…

- És addig én se szenvedek, hogy te csak fekhetsz, és nem alattam – morog a nyakamba, mire nyikkanva a fülemig vörösödök. Összeszorítom a szemem, kényszeredett zavarban elmosolyodva, visszafúrom az arcom a nyakába. Szemét.

xXx

Tényleg elment… aggódva rágom a szám, még csak rajzolni se tudok. Írni még csak-csak a bal kezemmel de rajzolni lehetetlen. Tegnap még oké, de ma bejött, és amikor megcsókolt, úgy szorítottam a kabátját, hogy alig tudtam kényszeríteni magam, hogy leeresszem az ujjaim… Aggódva és szomorúan integettem utána a jó kezemmel.

Elment. Két hét, valószínûleg Párizs.

Jaj, könyörgöm, csak semmi baja ne essen.

- Kou – mosolyog Maka-sama, miközben belép. Óvatosan felnyomom magam ülésbe, hogy legalább addig hajoljak meg, amíg lehet… de felemeli a kezét és nem engedi – Ugyan. Jobban vagy?

Biccentek, halvány mosollyal. Van valami fura a mosolyában, kérdõn nézek rá. Elvégre az Õ ötlete volt, hogy Ranmaru elmenjen…

- Minden nõnek van némi turpisság a tarsolyában – mosolyog, ahogy leül az ágyam szélére, megsimítva a gipszem. Cserélhetõ, könnyû, nem az a tipikus vastag, ami alatt veszettül viszket. Kérdõn nézek rá. – Tudom, hogy most aggódsz. Érzem – mosolyog rám – De ez ellen tehetünk. Elfut ez a két hét, hidd el. Õ átgondolja a dolgait… a hozzád kapcsolódó viszonyát – néz rám – Te pedig lábadozol.

Magamhoz húzom a füzetem, ügyetlenül próbálok írni, de lefogja a kezem.

- Nyugalom. Hidd el, így egyetlen ilyen fiújával se viselkedett – elvörösödök. Nyakig. Elõvesz egy nagy, címkenélküli tégelyt. – Lesz számára egy kis meglepetés. Ez egy régi családi recept, az én családom részérõl. Nem voltam mindig az Ojabun felesége, vagy az anyja… Eleinte én is csak itt voltam. A családaink megegyeztek… - mondja, miközben segít lefeküdni, a saját kezével… olyan, mintha az anyukám lenne. Olyan jó érzés… törõdik velem, talán tényleg kedvel.

Lefejti a pizsama ingrészét, leszedi a kötést. Majd a fura, kicsit talán mentol és egy azonosíthatatlan illatú krémmel nekiáll jó vastagon átkenni a már igencsak színpompás véraláfutásaim.

- Szóval hiába a hiszti, hiába vágtam magam a földhöz – mosolyog, miközben vastagon átkeni az oldalam – persze csak a szobám falai között, hozzá kellett mennem Ichimaruhoz. Neki sem volt sok kedve az egészhez – nevet fel. – De ahogy telt az idõ, észrevettem, hogy próbálkozik. Apróságokkal… egy kis zacskó friss, arab tea, egy új csésze, amikor a kedvencem kicsorbult. Így nem is olyan nehéz észrevenni a másik jó tulajdonságait, és te kihozod Ranmaruból a legjobbat, amit mint anya, nem tudtam belénevelni – köt vissza a szorítókötéssel – Mert az Ojabun fiai a családhoz méltóan nevelkedtek. Nem igazán szólhattam bele. Tudod, a férjem mindig azt mondta: Az Ojabunnak mindig igaza van – takar vissza. – De az emberek tévednek és szenvedhetnek. Nekem is akkor fájt a legjobban, amikor Õ meghalt – mosolyog szomorúan.

Ezt nem is tudtam… érdeklõdve nézek rá és megszorítom a kezét hálásan. De mi ez a krém?

Megpaskolja a kezem. Szeretem Maka-sama illatát, száraz, hûvös és megnyugtató.

- Ez a krém segíteni fog. Minden nap kétszer vastagon átkenjük a sebeid, és mire Ranmaru hazajön, sokkal jobban leszel, ezt garantálom. És most pihenj.

XxX

Telik az idõ, és én csak aggódok, de minden nap vastagon be vagyok krémezve és láthatóan tûnnek el a véraláfutások, a kezem már sokkal jobb. A második hét kezdetére már reggelente kiballagunk, jó lassan, Maka-samával a kertben reggelizünk.

Kígyó úr második távollevõ napjában már meg tudtam volna õrülni, annyira féltem és aggódtam, a fél életem vagy az egész lelkem odaadtam volna egy kívánságért, csak épségben jöjjön haza minél hamarabb.

Ekkor csillant fel a szemem. Kívánhatok!
Hát nekiláttam: hajtogatni. a gipsz szélével nyomtam le a hajtást, és bõszen elment ezzel a napom. Hajtogattam. Darvakat. Ezer daru után kívánhatok!

Minden nap, az étkezéseken és a kezeléseken kívül szinte szétment az ujjbegyem, de nem untam. Egy standard nyomdapapírból három daru jött ki, egy nagy és két kicsike, bõszen dolgoztam. Mindegyiknél kívántam, hogy Ranmaru minél hamarabb hazajöjjön.

Közben könnyebben mozogtam, az a krém tényleg csodaszer, bár a bordáim még nagyon is érzékenyek voltak és rettentõen fájtak, be is volt tagadva, de a lila, alvadtvér-szín helyett már csak csúnya sárga volt.

Hajtogattam.

És mire elment a második hét, magamból és lassan, de sétálhattam, mosakodhattam, elmehettem reggelizni, bár minden mozdulatom lassú és óvatos, kímélõ volt, kecsességet adva a hirtelen mozdulataimnak. Megtanultam figyelni.

Siettem vele, hogy mire Ranmaru hazatér, kész legyen mind az ezer darab. A pagodát akarom feldíszíteni velük…

A második hét ebédjére elkészül az utolsó is. Azt fekete papírból és fehér tollal írtam bele a kívánságom. Vérzett az ujjbegyem, beragasztottam, de sokkal jobb a kezem. Az orvos el is volt ájulva, hogy a karomról levehették a gipszet, bár mondta, hogy kíméljem, az oldalalom még muszáj hordania szorítókötést és a hirtelen mozdulatok még nagyon nehezek. Annak kell legalább még két hét, hogy megközelítsem a régi erõnlétem. De már nem fáj annyira…

Megcsináltuk a gyönyörû kis teraszt, a virágok között elbújtak a fehér madarak az alig látszó, fehér kis cérnákon. Minden kis légfuvallatra repültek, az utolsó, ezredik feketét pedig az asztal közepére tettük.

Maka-sama szerint Sonozaki-sama csak este érkezik, nagyjából vacsorára, hát lemosakodtam, hajat mostam, és felvettem az egyik kimonót, amit nagyon szeret; fekete selyem, arany és bíbor darvakkal a tó partján. A kezem nézegetem. Még kicsit meg van duzzadva és érzékeny, egy picit látszik is a véraláfutás, ahogy a törés miatt a vér az izmok közé szívódott és ott alvadt meg, de az sokáig ott marad. Megmozgatom az ujjaim és izgatottan, türelmetlenül várom, boldog mosollyal. Hazajön, épségben, hazajön hozzám, tudom, mert ezt kívántam, teljesülnie kell!

Amikor megáll az autó, óvatosan, de magamhoz és az állapotomhoz képest lesietek, rágva a szám az ajtóban várom. Mit csinált, mindent el kell majd mesélnie!

És amikor kiszáll az autóból, egy kõ esik le a mellkasomról. hogy semmi baja. Ép és egészséges. Felragyogó, boldog arccal nézek rá.