Elgondolkodik, de nem siettetem, végül is most már ráérek. Tény, hogy szeretném ha maradna, van mit bepótolni és úgy akarok felébredni, hogy mellettem fekszik.

- De hiszen már ittál – mosolyog, nagy ártatlan szemekkel pislog – Nem vezethetsz. Nincs is más választásom. – a végére már szélesen vigyorog, õ is tudja, hogy még nyugodtan hazavihetném, ha akarná.

A konyhából behozom a két poharat és az övét odaadom a kezébe. Amint leülök, az oldalamhoz fészkelõdik, a fejét a vállamnak döntve boldog kis mosollyal kortyolgat. Olyan szép, hogy nehéz levenni róla a szemem.

- Szeretném, ha megismernéd Cornelt – motyogja halkan a poharat piszkálva – Egyedi, de nagyon rendes. És nagyon finom bundáskenyeret csinál.

Nem tetszik, hogy egy másik férfit dicsér, de nem teszem szóvá.

- Együtt laktok? – nem válaszol, csak feljebb hajol és ad egy könnyû, puha csókot. Mintha tudná mikor kell megnyugtatnia, hogy ne húzzam fel magam. Kiscicás mozdulattal az enyémhez simítja az orrát, és nincs is ellene kifogásom, csak szokatlan, hogy ennyire közvetlen. Amire emlékszem, az az, hogy mindig tartózkodva ért hozzám, mert nem tudta mire számítson tõlem.

- Mondjuk. Ritkán vagyunk a lakásban… általában a mûteremben vagyunk… van ott kanapé. mindegyikünknek egy, és jobb esetben azon alszok – kuncog – Haza csak akkor megyek, ha már a festékszagon át is megérzem, hogy zuhanyoznom kellene.

Felnevetek azon amit mond, valahogy nehéz õt elképzelni, ahogy odakoncentrálva dolgozik, de végül is már felnõtt. És most már értem a képeit is, hogy miért hasonlítottak annyira arra, ami Japánban van. Mert mindet õ alkotta.

- De ha itt maradok, szólnom kell, hogy ne aggódjon – visszabújik hozzám, álmatagon motyog maga elé - félek, hogy ellebegek.

- Tessék? – ezt nem értem…

- Úgy érzem, mintha el tudnék lebegni, olyan boldog vagyok. Mint a Mary Poppinsban a nevetõgáz – kuncog.

Fogalmam sincs ki az a Mary Poppins, de elég a szemeibe néznem, hogy tudja tényleg boldog. Az íriszei, szinte úgy ragyognak, mint a borostyánkõ, az ajkait enyhén megfestette a bor. Csábító és gyönyörû…

Kérdezek tõle pár dolgot a galériáról és lelkesen válaszol is. Szereti azt csinálni, szeret festeni és azt is élvezi, hogy van egy saját kiállítása.

Leteszi a poharát, majd furcsán pillant rám, mint aki nem tudja mit tegyen. Az ajkait harapdálja. Halvány mosollyal nézem, ahogy a kezemet szorongatja, édesen pislogva. Leteszem a poharat és azonnal birtokba veszem a puha édes ajkait, s õ mintha csak erre várt volna hosszú ujjait a hajamba bújtatva húz közelebb. Élvezem, hogy a karomba simul a teste, mindene passzol hozzám, most még inkább, mint korábban, mert felnõtt. Bejárom a testét a kezeimmel, simogatva ismerkedem a formáival, míg ki nem pattan az ölembõl. Megragadom a kezét és a hálószobába vezetem, hogy ott folytassuk amit elkezdtünk, kényelmesen és jó sokáig. A teste most más, kicsit talán erõsebb, valamivel férfiasabb és hihetetlenül érzéki… újra fel kell fedeznem…

***

Már nagyon rég keltem fel kielégülten és teljesen kipihenten. Mintha legalább egy napot aludtam volna és nem csak kilenc és fél órát.

A legjobb viszont, hogy amint kinyitom a szemem máris Kou arcát látom. Még mindig ugyanolyan édes álmában és nagyon csábító, ahogy a hosszú tincsei a vállára simulnak.

Mosolyogva figyelem egy pár percig, majd a könyökömre támaszkodva apró csókokat nyomok a takaró alól kilógó bõrére.

- Kou… ébredj kicsikém…

Másfél óra múlva értekezletem van, sajnos nem vehetek mára szabadnapot, és azt sem tudom, hogy õ hogyan dolgozik. Még belegondolni is furcsa, hogy Kou dolgozik…

Lassan, nyöszörögve ébredezik, kuncogva figyelem ahogy kinyitja a szemeit, majd rögtön el is mosolyodik és ad egy jó reggelt puszit.

A fürdõben váltjuk egymást, bár neki nincs itt ruhája – ami egy cseppet sem hátrány – mert így az én ingemben járkál, ami éppen csak eltakarja a szexi fenekét.

Mikor kilépek a hálóból éppen a hajgumit készül a hajába rakni, de finoman átkarolom hátulról, hogy megakadályozzam.

- Hagyd kiengedve. – kérem halkan.

- Úgy érzem magam, mint egy transzvesztita – kuncog az ajkaimba, miközben elkészíti a kávémat. Még emlékszik, hogy szeretem…

A nyakába csókolok köszönet kép és végigsimítok a mellkasán.

- Egyáltalán nem nézel ki lánynak. Szélesebbek lettek a vállaid… és a formáid sem nõiesek. – inkább mondhatni, hogy férfiszépség, de nem nõies. – És ami azt illeti… - vigyorogva lejjebb csúsztatom a kezem az ágyékára - … itt is nõttél pár centit.

Rácsap a kezemre, mire elhúzom és a fülébe harapok, ami már tûzforró és vörös, akárcsak az arca.

- Te mit iszol? – kérdezem, még mindig vigyorogva elõveszek neki is egy poharat.

- Csak teát, ha van. – motyogja vörösen, pedig csak az igazat mondtam.

Megmutatom neki hol a tea, majd miután elfogyasztjuk elszalad felöltözni õ is.

- Kou mikorra kell dolgozni menned? Vagy mész ma egyáltalán? – kérdezem õt figyelve. Én már kész vagyok.

- Öhm, tízre kell a galériába mennem, még tart a kiállítás. – odajön hozzám és átkarolom a derekát.

- Nekem tízkor már értekezletem lesz, legkésõbb fél tízkor el kell innen indulnom. Hová vigyelek? – arra még van idõm, hogy õt kitegyem ahol kell.

- Hazaviszel? Át kellene öltöznöm. – kérdezi nekem dõlve.

Tetszik, hogy folyton megérint. Nekem is borzasztóan hiányzott, hogy hozzá érjek, érezzem az illatát.

- Persze. Mehetünk?

Fölveszi a kabátját és minden meleg holmit, én csak egy kabátot.

A kocsiban elmondom neki, hogy hol van az irodám a belvárosban, mivel foglalkozom most. A telefonszámomat is megadom neki és õ is az övét.

Egy egész jó környéken lakik, csendes és nyugodt hely és elsõsorban biztonságos környéknek tartják.

- Bejössz most? – rám pillant.

- Most nem lesz idõm rá, de máskor bemutathatod, ha szeretnéd. – nem szeretek idegenekkel csevegni, én nem vagyok az a barátságos és vendégszeretõ, de ha már megmentette a kis vadmacskám életét, annyi fáradtságot megér, hogy udvarias leszek.

- Jó. Akkor… - odahajol és megcsókol, de nem engedem el olyan gyorsan, csak már mikor pihegve, csillogó szemekkel néz.

- Ötre ott leszek érted. – mosolygok rá, majd engedem végre, hogy kiszálljon. Megvárom míg bemegy és még visszainteget az ajtóból.

***

Még a munka is sokkal egyszerûbben megy ha jó kedvem van, a tárgyalás sikeres. Nem mosolygok minden percben, mert az alkalmazottaim azt hinnék megbolondultam, de belül egész nap boldog vagyok. Bár még így is hiányzik Kou, azt sem bánnám ha a nap huszonnégy órájában mellettem lenne, de kibírom, mint mindig.

Egy étteremben foglaltam asztalt, gondolom õ sem vacsorázott még ha megint dolgozik, nálam pedig nem sok ennivaló van.

A galéria elõtt leparkolva megcsörgetem a mobilját, hogy tudja, várom, de a motort nem állítom le, mert kint hideg van. Pár perc múlva meg is jelenik, bezárja az ajtót, majd sietve a kocsihoz jön és beül. Alig hagyom szusszanni, de annyira vágytam már az ízére, hogy ki is zsákmányolom rendesen, õ pedig kuncogva karolja át a nyakam. Csók közben finoman az arcára simítok, hogy felmelegítsem a kinti hideg szél után.

- Hiányoztál… - pihegi mikor elengedem, a homlokát az enyémnek dönti.

- Te is nekem. – megsimítom az arcát és erõsebbre veszem a fûtést, mert még mindig hidegek a kezei. – Éhes vagy? – biccent – Elviszlek vacsorázni.

Elpirul, mintha kitudja mit mondtam volna, de aztán elhelyezkedik és leveszi a sapkáját.

Az étterem nincs messze, de az út kellemes csendben telik. Nem beszélgetünk, lehet, hogy õ is fáradt, én pedig csak élvezem, hogy itt van és a térdemen pihenteti a kezét, mert az érintése felmelegít.

A parkolóból gyorsan bemegyünk, utálom a hideget és ennél még jóval hidegebb lesz majd január környékén, vagy ha havazni fog.

Egy ablak melletti asztalt foglaltam, a kilátás egy parkra néz és itt nagyon finomat fõznek. Kou jóval többet eszik, mint régen, de az alakján ebbõl semmi nem látszik.

- Ha kérsz még a desszertbõl, szólj. – mosolygok rá, mikor a hatalmas szelet krémest az utolsó morzsáig eltûntette.

- Jól laktam. – mosolyog és iszik egy kis üdítõt. Most nem bort rendeltünk, mert vezetek.

Az asztalon az enyémhez simítja a kezét, engem nem zavarna ha látják, de õ picit visszahúzza mikor a pincér elviszi az üres tányérokat. Kíváncsi lennék, hogy még mindig azt mondja-e magáról, hogy nem meleg… bár ki tudja. Szerencsére sosem láttam, hogy másik férfit megnézett volna…

- Ma is veled aludhatok? – kérdezi kicsit elpirulva, az ajkait rágcsálva.

- Kérni is akartam. És… lehet, hogy ez hirtelen jön, de hozzám is költözhetnél, ha akarsz.

Elkerekednek a szemei, elnyílt ajkakkal tátog párat, majd egy pillanatra elgondolkodik.

- Ez tényleg hirtelen jött, és szeretném, csak… nem baj, ha majd a kiállítás után? Össze is kell pakolni a holmimat és késõbb több idõm lenne rá.

- Nem kell mentegetõznöd. – mondom komolyan, remélem tudja, hogy nem kényszernek szántam – Én sem úgy gondoltam, hogy már holnap, mert elõször kell keresni egy másik lakást, vagy házat.

- Másikat? – meglepett pillantás – De neked már van.

- Az szerintem kicsi lesz kettõnknek, csak egyszemélyes lakás. És… nem is biztos, hogy neked tetszik, ugye? – valahogy túl modern és túl minimalista a berendezése. Én is tudom, csak mostanig nem érdekelt miben élek, mert nem volt kedvem semmihez.

- Tetszik… na, jó nem minden. – sóhajtja mosolyogva.

- Majd fogadok egy ingatlanügynököt és mutat párat, ha éppen ráérünk. Jó lesz úgy?

- Jó.

- Viszont mielõtt hazamegyünk, néhány dolgot meg kell ígérned. – mondom komolyan.

- Mit? – mozdulatlanul ül.

– Ha bármikor dühös lennék és olyat mondok amit nem kéne… addig nem engedsz be az ágyadba, míg bocsánatot nem kérek.

Összeráncolja a homlokát. – És ez miért jó neked?

- Nem jó, épp ez a lényeg. Valahogy leszoktathatsz a rossz szokásimról és szerintem a legjobb motiváció ez a szexi test itt. – rá bámulok, õ pedig elpirul.

– Oké. – motyogja.

- Továbbá… ha kiabálok, nyugodtan csapd rám az ajtót és menj el, míg lehiggadok, de soha ne vedd magara. A stressztõl leszek feszült, nem miattad. Mostanában ritkán fordul elõ… de azért szólok.

Nem akarom, hogy ha véletlenül kicsúszik valami ostobaság, még õ érezze rosszul magát utána. A rossz szokásokat nem könnyû elhagyni, de az is igaz, hogy a stressz mérõm szinte a nullán van tegnap óta. Még munka közben sem idegesített semmi és ha mégis, csak rágondoltam.

- Azt mondtad meg tudlak nyugtatni. Majd megoldom. – boldogan mosolyog, amivel mindig csak úgy vonz magához. Már mehetnékem van innen, mert sokkal szívesebben lennék vele kettesben. Kifizetem a számlát és felkapjuk a kabátot, majd megyünk is.

***

Még szerencse, hogy ebben az idõben a legtöbb ember nem tartózkodik otthon és üres a lift, mert már ott hozzálátok, hogy apránként faljam õt fel, az édes ajkaitól kezdve.

Kinyitom az ajtót, a kanapéra ledobálunk mindent, ami nem kell és máris a hálószobába tereljük egymást. Megszabadítom a ruháitól, Kou az övemmel babrál, mert nem egyszerû neki, miközben a nyakát harapdálom.

Lekerül az utolsó ruhadarab is, viszont ahogy ledönteném az ágyra, a mellkasomra simítja a kezét.

- Várj…

- Mi a baj? – kérdezem a levegõt kapkodva.

Elvörösödik és a lepedõt piszkálja, majd egy nagy levegõt vesz.

- Had irányítsak most én. – böki ki zavarban.

Felhúzom a szemöldököm, majd kéjesen elvigyorodom és egy csókot nyomok a bokájára.

- Már vártam mikor kéred ezt kicsi vadmacskám. – elégedetten vigyorogva a hátamra fekszem és Kou-t lovagló ülésben magamra húzom. Parázsló tekintettel figyelem, annyira szép… sosem fogok tudni betelni vele.

Azt hiszem ebben a pózban még nem voltunk, mert mindig én voltam felül, de borzasztó szexi ahogy a csípõmön ül és engem néz. Belátom az egész testét, a haja lágyan mozdul vele együtt ahogy lehajol, és finom csókokkal kezd az õrületbe kergetni. A lágy tincsek simogató kezekként siklanak a bõrömön, ennél jobb már nem is lehet…

***

Egy hónappal késõbb

Lassan kell vezetnem, mert a jég itt-ott ráfagyott az útra a tegnap esti hó szakadás után és azóta is folyamatosan nagy pelyhekben szállingóznak a fehér pihét. A hideg pedig már az idegeimre megy, ezért is lesz jó végre, hogy a jövõ héten mindketten szabadságra megyünk és elutazunk Monaco-ba. Ott nyári éghajlat van, nem kell halálra fagyni, mint Párizsban és megmutathatom Kou-nak az ottani házam és a yachtot.

A távirányítóval kinyitom a garázs ajtaját és leállítom a kocsit, majd sietve kiszállok, mert már alig várom, hogy láthassam az én szépségemet. Tegnap a mûteremben aludt, mert nagyon be akart fejezni egy képet ezért hagytam. Az új házunk gyalog is csak tizenöt percre van a mûtermétõl, vásárlásnál figyelembe vettük ezt is. Igaz, hogy az irodámig negyven percet kell vezetnem, de nem bánom. Ezért házért és Kou-ért megéri.

A házba belépve azonnal megcsap az a különös fahéjillat, és egy másodperc múlva Kou a karomba is röppen. A finom meleget árasztó bõrét még a kabáton át is érzem, az illata máris megnyugtat, ahogy a finom csókja is.

- Remélem megérte az a festmény, hogy tegnap nem láttalak. – morgom az ajkaiba és a csók közben erõsen a fenekébe markolok.

- Csináltam vacsorát. – mosolyog, majd besiet a konyhába.

Még csak egy hete költöztünk ide, de sokkal inkább tetszik, mint amiben valaha is laktam. Azt hiszem erre mondják azt hogy otthonos.

Kou rendezte be, én nem értek hozzá és lássuk be neki van több mûvészi érzéke és a belsõ tér fantasztikus lett. A vásárlásnál azonnal beleszeretett mikor meglátta a kandallót, nekem pedig tökéletesen megfelel, ha õ boldog. Ha az kellett volna akár gyémántpadlót is rakatok neki.

A színek amiket válogatott összhangban vannak, meleg a hideg színekkel, kellemes hangulatú, a bútorok modernek, de mégis van valami régies karakterük, ami illik hozzánk.

Eleinte zavart, hogy az én kicsikém nem hagyta, hogy az egészet én fizessem, de végül azzal érvelt, hogy ha közös, akkor közösen is fizetjük. És egész jól keres a festményeivel. Szerintem õ sem gondolta volna, hogy ennyi pénze lesz egyszer, de szerencsére nem változott meg tõle. Nem szórja szét, még mindig elpirul ha ajándékot kap és mindenre úgy vigyáz, mintha kristályból lennének.

Utána megyek a konyhában ahonnan a finom illatok jönnek és éppen a bort tölti ki hozzá.

- Ráksaláta, édes szósszal és fûszeres tésztával. – mondja mosolyogva a tálakra mutatva.

- Farkaséhes vagyok.

- A desszertet nem hozták ki, mert a hó miatt elakadt az autó.

- Nem baj szépségem, én már tudom mi lesz a desszert. – ínycsiklandóan néz ki a vörös ingében és biztos vagyok benne, hogy miattam vette fel, mert tudja, hogy megvadít, ha vörösben látom.

Az ennivaló finom, kiderült ugyanis, hogy tud és szeret is fõzni. Még egy dolog amiben tehetséges, és még õ hitte azt magáról, hogy teher. Ezt a gondolatot már kivertem a fejecskéjébõl.

A házunk berendezése közben még valamire rájöttem vele kapcsolatban: Kou imádja a puha dolgokat. Jól érzi magát egy bolyhos pokrócban olvasva a kandalló elõtt, a hatalmas plüsskanapén a nappaliban, a királyi méretû ágyban, a szõnyegek pedig olyanok, hogy szinte bokáig elsüllyedhet bennük az ember. Viszont ezektõl az egész ház nagyon kényelmes és otthonos.

Elfogyasztjuk a finom bort, majd az asztal fölött egymásra pillantunk, hisz mindketten tudjuk jól mi jön most. Két nap kiéhezettség és vágy, nálam épp elég, hogy egész éjszaka ki sem engedjem a karjaim közül.

Ahogy feláll egyszerûen a karomba kapom, majd a fenekébe markolva tartom meg ahogy körém fonja a lábait.

- Mit gondolsz, ma hol kényeztesselek szépségem? – suttogom az ajkaiba.

- Mindegy… - türelmetlen.

Vigyorogva a kandalló elõtti puha szõnyeghez sétálok vele, ott van a legmelegebb, és imádom nézni ahogy a lángok fényei táncot járnak a bõrén, árnyékot adnak a megfeszülõ testének, és a tekintete is valósággal lángol.

Az ajkait marcangolva ülök le vele a szõnyegre, besimítok az inge alá, évezve, hogy megremeg a teste az érintésemre. Egyszerûen leírhatatlan mennyire akarom õt minden percben, szinte függõvé tesz az illatával az ízével…

- Mondtam már ma, hogy szeretlek? – kérdezem rekedt hangon, a fülét harapdálva.

- Éhn is szeretlekh… Ranmaruh…

Élveteg mosollyal vetkõztetem le, lassan minden porcikáját csókokkal borítom, hogy a lehetõ legtöbb élvezetben részesítsem, mint mindig, és hogy a lehetõ legboldogabbá tegyem, annyira, amennyire csak képes boldogságot érezni. Azt az érzést viszont semmi sem szárnyalhatja túl, amit õ ad nekem, nap mint nap, akár egyetlen mosolyával is…



Ranmaru és Kou története felkerül a fanfiction-ök közé "Néma kiáltás" néven :)

Puha csókokkal csukja le a szemem, én pedig összeszoruló torokkal dõlök az oldalának.

- Miért szeretsz te engem? – megdöbbenve nézek rá. Basszus… - Én szeretlek téged, mert jól érzem magam melletted, szeretem, mikor reggel rám mosolyogsz,  ahogy az érintésemre reagálsz, amikor együtt zuhanyoztunk, vagy mikor csak egyszerûen velem voltál és éreztem az illatos… de te miért? Csak bántottalak…

Mereven figyelem az arcát, levegõt se tudok venni, mintha mellkason rúgtak volna… arra pedig volt már pár lehetõségem kipróbálni. Komolyan mondta… én… én csak félrehallottam, biztos… - Kou… jól vagy?

- Te… te szeretsz engem?

Halványan felnevet, megérint – Itt ülnék most veled, ha nem szeretnélek?

Hirtelen szakad ki belõlem a levegõ, épp hogy nem sípolok, ahogy felzokogva karolom át a nyakát, kis híján felborítva õt a kanapén. Még a borospohár is meginog.

- Mit mondtam a sírásról, hm..? – nevet halkan, megsimogatva a hajam.

- Ez most nem olyan – zokogom nevetve, micsoda ellentmondás! – Annyira boldog vagyok….! – forrón-könnyesen csókolom meg, miközben a tenyere végigcirógat, kalandozva.

- Tudod, szépségem, ha a gondolataidat kimondod akkor, és nem két papír közé ragasztva tartod, teljesen másképp is alakulhatott volna.

- Már tudom, és sajnálom… - honnan tudhattam volna? Mindig erõs volt, kemény… és mindig bõszen emlékeztetett, hogy mi vagyok és mihez tartsam magam. Így mertem volna?

- Elmondod, miért nem beszéltél…?

Kicsit összeszorul a tokrom, ahogy feltérdelek. De ha már kiborul a bili, folyjék ki a trutyi teljesen… akadozva mesélem az egész borzalmat, persze nem annyira részletesen mint, volt… végül is már nem is annyira számít.

- Kou, én… nekem nehezemre esik bocsánatot kérni, sose kellett – dünnyög, én pedig halványan, reszketegen mosolygok. – Ha dühös vagyok, akkor olyasmiket mondok, amiket nem kéne.

- Mert felidegesítettlek – mondom, megcirógatva a kezét.

- Nem… az idegesített, hogy nem féltél tõlem és nem is gyûlöltél… - felszalad a szemöldököm, értetlenül.

- Azért haragudtál, mert nem utáltalak…?

Hátrébb ülök, figyelem az arcélét, ahogy belekortyol a borba. Olyan… gyönyörû, ahogy emlékeztem, még sokkal szebb.

- Kou… nekem nem olyan nevelésben volt részem, mint a hétköznapi gyerekeknek – dünnyög, hosszú ujjai között a pohár nyelét forgatva.

- Maka-sama mesélt errõl – suttogom biztatóan. Ha én elfojtottam, akkor neki sokkal rosszabb lehetett. – Azt mondta, hogy az apád valami olyasmit tanított, hogy… az „ojabunnak mindig igaza van”.

- Igen, többek között – sóhajt halvány mosollyal, és kifakad, ami évek óta felgyülemlett benne. És nem tetszik, egyáltalán nem jó hallgatni. Ha minket fizikailag bántottak, kínoztak, amikor félsz, hogy senkihez se tudsz szólni… neki az a maximalizmus, az a szint, aminek meg kellett felelnie, nem emberi, ez nem normális… hallgatom a vallomást, hogy mi történt, miért… bánt velem úgy. Összepréselt ajkakkal hallgatom. Mennyi fiú, istenem… - Fogalmam sincs, hogy csináltad, de engem is megnyugtattál – hallom, bár ez alig olvaszt valamennyicskét a mellkasomat húzó jégtömbön. – Már nem kellett bántanom szex közben azért, hogy megnyugodjak, mert ezt elérted azzal, hogy mosolyogtál – cirógatja meg az arcom, puha csókot hintve az ajkaimra. Mintha ezzel egyszerûen csak leeresztene, kicsit jobb.

- De nem beszéltél, és sosem tudtam, hogy mit gondolsz, mit szeretnél… ezért a saját gondolkodásom szerint levontam a következtetést. Amikor belenéztél abba a mappába és olyan levert voltál, nem mondtál semmit, én pedig nem tudtam, hogyan vidítsalak fel, vagy mit tegyek, ezért dühös lettem… és mindenféle hülyeséget a fejedhez vágtam.

Megszorítom a kezét, lesütve a pillantásom.

- Ranmaru… - suttogom – Akkor… miért küldted értem a kocsit?

Azt hittem, elvisz meghalni, mint egy kutyát, akit kitesznek az út mellé… csak rettegtem, hogy én kapok egy golyót is mellé.

- Anyám felhívott, hogy rosszul vagy, nagyon sírsz, és… mikor már nem voltam dühös, rájöttem, milyen durva voltam. Nem mehettem érted, mert vártam a táskára, de az emberem fel tudott venni és elhozni hozzám. Azt akartam mondani, amit most… sosem gondoltam, hogy ennyire félreértesz. Nem egyszer mondtam, hogy mennyire boldoggá teszel – simítja fel az arcom, hogy ránézzek, de a gyomrom összeszorul. És mégis hogy képzelte, honnan fogom tudni, én kis hülye? Amikor azt hangoztatta, hogy mi vagyok, hogy becsüljem meg, amiket kapok, mert csak egy kis kurva vagyok, legyek hálás, honnan a fenébõl kellett volna tudnom?!

- De ezt így még sosem mondtad! – szorulnak össze az ujjaim – Nem látok a fejedbe, ha nem mondod ki, nem tudom! Csak azt láttam, hogy egyszer dühös vagy, aztán megint jókedvû, de valami mindig elromlott, mikor neked nem tetszett, amit tettem… Azt sosem mondtad, hogy nem az én hibám! – reszket meg a vállam, elcsuklik a hangom. Jaj, nem akarok már sírni, olyan kínos… lehajtom a fejem, a hajamba markolva. A fenébe…

- Épp ezért kérdeztem, hogy miért szeretsz engem? – kérdezi halkan. Sóhajtva veszek egy mély levegõt.

- Mert… törõdtél velem. Néha azt hittem, boldoggá teszlek, elégedett vagy velem és én örültem, hogy valamire jó vagyok… hozzád tartoztam és ez olyan jó érzés volt. És… jó volt, amikor megcsókoltál és… - elönti a vér az arcom, lehunyva a szemeim – mikor az ágyban is gyengéd voltál. Reggel melletted ébredni, olyan jó melegben… és nem voltam egyedül. Ez mind… hiányzott – remeg a hangom. Szorosan átkarolom a nyakát és a mellkasát, az orrom a nyakához fúrom. Ez az illat… ez a kellemes, férfiasan pézsmás illata. Bátortalanul nyomok egy csókot a bõrére.

- Ha akarod, most már nem kell soha egyedül lenned. Nekem számítasz, és boldog lennék, ha újra az enyém lennél… persze nem úgy, mint régen – dörmögi. – Nem vagyok romantikus alkat – néz a szemembe – Nem tudom hogyan kell és nem is fogok minden nap érzelmekrõl beszélni, mert nem megy egykönnyen. Az nem én vagyok… a mostanit veheted egyedi alkalomra – halkan felkuncogok. Tõle nem is várnék mást, bizarr lenne. – Azt viszont elmondom, hogy tényleg szeretlek. Ahogy tõlem kitelik… és nem tudom, elég lesz-e, de megpróbálhatunk egy viszonylag normális kapcsolatot kialakítani… párként… egyenlõ felekként…

Nem hiszem el… biztos, csak álmodok, ez az egész nem történhet meg… jaj, bár sosem ébrenék fel, kómába akarok zuhanni!

- Tényleg…?

- Ha akarod…

- Persze, hogy akarom! – sikítok fel boldogan, de a szemére nézek… megsimítom az arcát – Veled akarok lenni… és jóvátenni, hogy három évig azt hitted, meghaltam.

- Nem kell semmit jóvátenned – fogja a kezébe az arcom, lehunyt szemmel simulok a karjai közé – Akkor is megérdemeltem volna, ha elõlem menekülsz el. Legyen tiszta lap.

- Rendben – biccentek – Megcsókolhatlak?

- Ezt kérdezned sem kell – nevet fel és én boldogan tapadok az ajkaira, kiélvezve minden cseppet, minden egymásnak simuló sejtecskénket. Így még jobban érzem, hogy milyen rettentõen hiányzott.. belemosolyog, magához húzva játszik velem. Kuncogva húzódok el picit,mikor szétbontja a hajam.

- Tetszik így? – túrom hátra – Nem vágattam le, mert a festek, könnyen összefoghatom és nem zavar, de…

- Nagyon is tetszik – fojtja belém a szót, az ujjbegyével megcirógatva az ajkaim – Gyönyörû vagy… nem kiscica többé, hanem inkább egy szexi vadmacska. – felcsuklik és nyakig vörösödök, lesütve a pillantásom. Én szeretek az õ kiscicája lenni… - Töltsek még? – emeli fel a poharakat. Elgondolkodva biccentek egy aprót.

- Csak egy kicsit még – mosolygok – Nem akarok becsiccsenteni.

Figyelem, ahogy kimegy, ahogy a hajtincsei mozognak a fehér ing fölött. Mintha elszállna a szívem, fel, magasra és ott lebegne. Olyan boldog vagyok… sikítva tudnék ugrálni, táncolni, békésen feküdni, hogy el ne tûnjön ez az érzés.

- Kou? – hallom a hangját, de elõször nem is reagálom. Elszoktam ettõl a névtõl, próbáltam kitörölni magamból. – Itt maradsz éjszakára, vagy hazavigyelek?

Kicsit összeszorul a torkom, felegyenesedve ültömben. Én… nem is tudom. Késõ van már, ezen nem is gondolkodtam. Cornel otthon vár, de miért mennék haza? Festeni? Amikor itt van Ranmaru? Legyek egyedül a mûhelyben, vagy a lakásban Cornellal?

De nem kapkodom el, nem rontok el vele mindent, ha itt maradok? Megint gyorsan, mohón, még elveszne a varázs…

- Hazaengedsz? – kérdezem csendesen. Olyan nehezet sóhajt…

- Mint mondtam, vendég vagy, akkor jössz és mész, amikor akarsz. Ha akarsz, itt alhatsz, de ha haza szeretnél menni, akkor elviszlek. De holnap így is-úgy is találkozni akarok veled valamikor, de most te döntesz.

Lenézek a kezemre, összeszorítva az ujjaim. Én dönthetek, még ha neki nehéz is lenne.

- De hiszen már ittál – mosolygok, jókedvû csalafintasággal hunyorítva – Nem vezethetsz. Nincs is más választásom – vigyorgok, meghazudtolva a szavaim. Nem megyek sehova, nem tudnék… Halványan megcsóválva a fejét nevet halkan, és behozza a két teli poharat, én pedig sóhajtva, fészkelõdök ismét az oldalához, boldogan lehunyva a szemem. Csak élvezem a békét, a fejem a vállára hajtva, az édes bort, ami lassan és alattomosan az agyamra ül.

- Szeretném, ha megismernéd Cornelt – dünnyögök a pohár száján körözve az ujjaimmal, halk, búgó hangot kicsalva belõle. – Egyedi, de nagyon rendes. És nagyon finom bundáskenyeret csinál – dünnyögök mindenféle butaságot. Finoman simogatja a vállam, én pedig feljebb emelve a fejem figyelem az arcát. Itt van… tényleg itt van.

- Együtt laktok? – érzem a remegést a hangjában, ahogy próbálja moderálni magát, én pedig csak halványan elmosolyodok. Feljebb hajolva csókolom meg puhán, e olyan hosszan, hogy már finoman fel is mordulva simít a tarkómra… halvány, boldog mosollyal érintem az orrom az orrának.

- Mondjuk. Ritkán vagyunk a lakásban… általában a mûteremben vagyunk… van ott kanapé. mindegyikünknek egy, és jobb esetben azon alszok – kuncogok. – Haza csak akkor megyek, ha már a festékszagon át is megérzem, hogy zuhanyoznom kellene.

Halkan kuncogva simogat. Annyi kérdésem lenne, de a legtöbbet nem biztos, hogy tényleg tudni akarom. Három év nagyon, nagyon hosszú idõ… inkább belekortyolok a borba.

- De ha itt maradok, szólnom kell, hogy ne aggódjon – hajtom a fejem a vállára. Istenem… - félek, hogy ellebegek.

- Tessék? – lepõdik meg.

- Úgy érzem, mintha el tudnék lebegni, olyan boldog vagyok. Mint a Mary Poppinsban a nevetõgáz – kuncogom. Beszélgetünk, pár szót, halkan, leteszem a borospoharat a biztonság kedvéért, de egy pillanatra sem távolodok el tõle. Kicsit kínosan, de úgy érzem magam, mint egy kiskutya, aki nem távolodik el a lábától, de egyszerûen rettegek, hogy leveszem róla a kezem, és szétomlik, eltûnik, mint a rémálmaimban. Nem akarom megkockáztatni.

És ahogy csókol… bele akarok fulladni, nevetve simítom meg a haját, miután visszafogatom az enyémet, nem szeretem, ha nagyon lebeg, mert mindenhol ott van, nem tudom, õ hogy bírja… de õ még ezt is olyan eleganciával viseli, hogy az hihetetlen.

Aztán… nem tudom elengedni. Csak csókolom, nevetve karolom át a nyakát, mindenhol a csókjai, a szája, a keze, mohón csókolva simulok a karjai közé, az ölébe, mohón szorítom magamhoz, mintha félnék, hogy ez sem valódi. A bõre, az illata, az íze, a mosolya és a szeme… a kezét fogva futok utána, ahogy átmegyünk a hálóba, nevetve húzom magamhoz, a hátába karmolva. Sokk szebb és csodálatosabb, mint emlékeztem.

Ha választhatnék, itt akarok meghalni a karjai között, mert ennél boldogabb már nem lehetek ebben az életben.

XxX

Másnap is minden ugyanolyan csodás, bár halkan duruzsol a bõrömbe, nem vagyok hajlandó kinyitni a szemem, mert félek, hogy csak képzelõdök és otthon találom magam.

Még a színek is szebbek a világban. Az ingjét a hátamra kapva ballagok ki a konyhába, kieresztett hajjal, egészen úgy érzem magam, mint egy lány… félek, hogy úgy is nézek ki. Inkább a hajgumim keresem, hogy összefogassam, bár ezzel se lesz jobb a helyzet.

- Hagyd kiengedve – karol át hátulról Ranmaru, én pedig boldogan simulok a karjai közé.

- Úgy érzem magam, mint egy transzvesztita – kuncogok halkan, miközben lefõzöm neki a kávét, és nevetve csókol a nyakamba. Pont úgy, ahogy szereti. Összefonom az ujjainkat, megcsókolva. Olyan nyálas, olyan romantikus, olyan gyomorforgatóan édes pillanat… és semmiért nem cserélném el a világon, mert az enyém.

A csókot egyre erõsebben viszonozza, a teste az enyém felé ível, ezért magamhoz húzom. Átkarolja a nyakam és belemosolyog az ajkaimba. Nagyon hiányzott a csókja és az is, hogy utána mindig hozzám bújt, ahogy most. Magamhoz szorítom, egyáltalán nem akarom többé elengedni.

- Olyan nagyon hiányoztál – suttogja, a fejét a vállamra hajtva – Borzalmas volt.

- Akkor miért tûntél el három évig? Mi történt? – kérdezem, ami jelenleg a legjobban érdekel. Magam mellé ültetem, hogy lássam az arcát, de továbbra is átkarolom. Egy nehéz sóhajjal hátradõl, de mielõtt még belekezdene… – Várj… - a konyhába megyek és a hûtõbõl elõveszek egy finom vörösbort. Töltök két pohárba és visszaviszem. Ez egy picit oldja majd a feszültséget, amibõl az az érzésem, hogy még több lesz.

Halvány mosollyal elveszi és amint leülök visszabújik a karjaim közé. Átkarolom és türelmesen várom, hogy elkezdje. Mondhatnám, hogy nem érdekel, mert most itt van, de ez nem így van… tudni akarok róla mindent.

- Azt hittem… hogy már nem akarsz látni – kezdi suttogva – Miután… összevesztünk, nem is láttalak és egyszer csak bejöttek értem, hogy öltözzek, el kell mennem. Csak arra tudtam gondolni, hogy ennyi volt, megelégeltél… hogy mindent elrontottam, és meg akarsz szabadulni tõlem. Elvisznek, és jobb esetben csak lelõnek – hogy?! Ez ostobaság! Anyám nem mondta neki, hogy beviszik hozzám?! És egyébként is… megmondtam neki, hogy mindig velem marad! - Csak reménykedtem, hogy elõtte még látlak, és talán ha… megpróbálok magamból valami használhatót kipréselni, megbocsátasz, és minden olyan lesz, mint volt. Aztán megállt az autó, én nekiestem valaminek… és ott volt a bõrönd. Hallottam, hogy azt akarják, feltörték érte a kocsit. Haza akartam menni… visszafutni, a bõrönddel együtt, mert nem véletlenül kellett nekik az… de nagyon nehéz volt, és fájt a kezem… de beszorítottak – elsápad és biztonságot keresve a vállamhoz bújik.

Az a hülye táska…

- Azt mondták, lelõttek, és belezuhantál a folyóba… - az a vietnami nem hazudott, láttam a szemén.

Keserûen elmosolyodik és szembefordulva velem lehúzza az inget a válláról. Szabályosan kivehetõ a két összeforrott golyónyom. Elég szerencsés helyen találta el, a vállizom és a két csont között. Nem volt életveszélyes sérülés, de attól még nem kevésbé rossz érzés ezt látni.

- Nem hazudtak – visszacsúsztatja a ruhát és rám mosolyog, mintha semmiség lenne. – Csak arra nem számítottak, hogy olyan erõsen kapaszkodok a bõröndbe, hogy leesik velem együtt – megissza az utolsó korty bort, mikor megcsörren a mobilja.

Zavartan pillant rám, ezért úgy döntök, hogy hagyom és hozok még neki bort. Míg teletöltöm a poharát hallom, amit mond. Valaki aggódik érte és Kou mosolyog, amikor válaszol. Ezek szerint van valaki aki hazavárja?

Megszorul a kezem a borosüvegen, de kontrollálom magam. Nem dühönghetek emiatt, még ha racionálisan nézem is, három év alatt csak lettek ismerõsei…

Csak akkor megyek vissza mikor leteszi a telefont. A kezébe adom a poharat és visszaülök a helyemre õ pedig hozzám fészkelõdik. Mintha ez lenne a megszokott és nagyon tetszik, hogy most ilyen fesztelen velem.

- Ki volt az? – ezt a kérdést nem tudta visszatartani.

- Cornel.

- Ki õ neked?! – akaratlanul is eláraszt a féltékenység az ismeretlen férfi iránt, de Kou csendesen elhárítja.

- Olyan, mint az apám. Miután lezuhantam, õ húzott ki a folyóból. Alig éltem. Ellátott… Aztán elhozott Párizsba, befogadott a családjába. Tanított, õ is festõ, és több mûvészeti galéria képeit renoválja. Olyan… sokszor ültem az ágy szélén, hogy nem bírom ki és felhívlak. De azt hittem, hogy meg akarsz szabadulni tõlem, hogy elvitettél meghalni, mert már… nem veszed hasznom, nem kellek. Hogy csak egy néma mártír vagyok… És reménykedni is csak ritkán mertem, hogy esetleg gondolsz rám, talán hiányzok… Nem mertem – szomorúan dörzsölgeti az arcát, nem kellemes visszahallani tõle mindazt, amit mérgemben akkor a fejéhez vágtam – Túl gyáva voltam, féltem, hogyha megtudod, hogy még élek, és hogy nem tudom, mire számítsak. Annyira szerettelek… nem akartam meghalni, veled akartam lenni…

Ugyanazok a szavak, amik a füzetében is benne voltak, hogy szeret és velem akar lenni. Így hallani mégis más, hogy közben látom a szemeit, az arcát érzem az illatát, a testét a karomban…

Puhák megcsókolom, de csak röviden, mert még rengeteg megbeszélnivalón van. Elõször is egy kérdés, ami már azóta foglalkoztat, hogy elolvastam a jegyzeteit.

- Miért szeretsz te engem? – kérdezem halkan, nem elutasítóan, inkább, mert nem értem – Én szeretlek téged, mert jól érzem magam melletted, szeretem mikor reggel rám mosolyogsz, ahogy az érintésemre reagálsz, amikor együtt zuhanyoztunk, vagy mikor csak egyszerûen velem voltál és éreztem az illatod… de te miért? Csak bántottalak… - az ablakról, az arcára emelem a tekintetem, de mintha pislogás nélkül figyelne. – Kou? Jól vagy?

- Te… te szeretsz engem? – pislog döbbenten.

Rámosolygok, olyan édes még mindig, hiába lett három évvel idõsebb. – Itt ülnék most veled, ha nem szeretnélek?

Az arcára simítok és leteszem a poharam, hogy mindkét kezem szabad legyen és magamhoz húzhassam.

Lecsapja a poharát az asztalra és jószerivel a nyakamba ugrik, a súlyától eldõlök a kanapén, õ pedig széles mosollyal és – már megint – könnyezõ szemekkel nevet.

- Mit mondtam a sírásról, hm? – a hajára simítok a néhány elszabadult tincset a füle mögé simítom.

- Ez most nem olyan… annyira boldog vagyok!

Lehajol és megcsókol, közben bejárom a kezemmel a testét, ismerkedve az új formákkal. Sokat változott.

- Tudod szépségem, ha a gondolataidat kimondod akkor, és nem két papír közé ragasztva tartod… teljesen másképp is alakulhatott volna. – biztosan. Ha akkor tudom, hogy mire vágyik, akkor másképp viszonyultam volna hozzá.

- Már tudom és sajnálom… - elhajol, de nem húzódik el, ezért csak felülök és a derekát átkarolva fogom.

- Elmondod, miért nem beszéltél?

Zavartan fészkelõdik, az ajkait rágcsálva, mintha nem tudná, hogy mondja.

- Elõször nem szerettem a hangom, mert vékonyabb volt, mint a többi fiúé és csúfoltak. Aztán mikor megértettem mi az az árvaház kérdezgetni kezdtem… és volt, hogy valakit örökbe fogadtak, de engem nem – lehajtja a fejét – Aztán a nevelõnõt egyszer megkérdeztem, hogy engem miért nem fogadnak örökbe és… ugyanazt mondta, mint te nekem régen… hogy mert senkinek sem kellek, mert nem érek semmit és csak teher vagyok. Utána pedig már nem akartam beszélni senkivel. A gondolatok jobb ha bent maradnak. – suttogja egy szomorú mosollyal babrálva a nyakkendõm.

- Kou… én… nekem nehezemre esik bocsánatot kérni… sosem kellet… - idegesen a hajamba túrok – Ha dühös vagyok akkor olyasmiket mondok amiket nem kéne.

Az nem kifejezés. Olyasmiket mondok, amiket nem is tudom honnan szedek abban a percben, csak eszembe jut és kimondom.

- Mert felidegesítettelek. – biccent.

- Nem. Az idegesített, hogy nem féltél tõlem és nem is gyûlöltél. – utólag belegondolva ez így elég silányul hangzik. Kou is elég érdekesen néz.

- Azért haragudtál, mert nem utáltalak? – mintha hitetlenség csillanna a szemeiben és a hanglejtéstõl én is elmosolyodom.

Picit hátrébb döntöm õt, hogy elérjem a borospoharakat, mert most jól esik, ha az alkohol kellemesen ellazít és elzsibbaszt. Egy ilyen beszélgetés nem egyszerû.

- Kou, nekem nem olyan nevelésben volt részem, mint a hétköznapi gyerekeknek. – ezt elég nehéz elmondani, mert nem tudom kellett-e már bármikor is érzelmekrõl beszélnem. És nem is fogom sûrûn megtenni, de most kell, mert ha nem értem meg õt és õ sem engem, akkor ugyanott leszünk. Egy rövid idõn belül megint olyan lenne minden, mint három éve.

- Maka-sama mesélt errõl. – mondja elgondolkodva. Anyám mesélt neki? – Azt mondta, hogy az apád valami olyasmit tanított, hogy… „az ojabunnak mindig igaza van”.

Elmosolyodom, bár ez mondhatni a jéghegy csúcsa.

- Igen, többek között. Apám szerette a családját, de egy könyörtelen világban élt és mivel a bátyámban nem látta azt, ami az irányításhoz szükséges, engem kezdett tanítani. Többek között arra, hogy az érzelmeket tárgyilagosan kell kezelni, mert csak gyengévé tesznek. Három évesen tai chi oktatót fogadott mellém, tizenegy évesen megtanított lõni. – Kou szemébe nézek, látom, hogy nagyon figyel. Sosem meséltem neki semmit, de talán így érthetõbb lesz. – Mire befejeztem az általános iskolát össze tudtam rakni egy fegyvert és pontosan tudtam célozni. Nem foglalkoztam játékkal, ami a gyerekek érzelmeinek egyik kibontakozása. A középiskolában kitûnõ eredményeim voltak és mikor végeztem… apámtól kaptam egy pet-et.

Kou megfeszül az ölemben, tudom, hogy nem tetszik neki, de azért mondom, hogy érezze a súlyát, mit jelentett nekem korábban egy olyan fiú, mint õ.

- Folytassam? – kérdezem az arcára simítva. Bólint.

- Úgy bántam vele, mint egy játékkal. Akkor még nem olyan durván… tizenhat voltam, inkább a szexuális fantáziáim éltem ki rajta. Kísérleteztem. Mikor meguntam, apám elvitette és ha kértem, kaptam másikat. Akkor változott a helyzet, mikor én lettem az ojabun. A felelõsség és a feladatommal járó feszültséget mind a… kurvákon vezettem le. Megvertem õket… - a szemébe nézek - … nem úgy mint téged, nem csak egy pofon volt. – nem részletezem inkább, mert most visszagondolva én is belátom, hogy durva volt amit csináltam – A szadista szex, megszokott lett. A játékaim pedig gyûlöltek. Aztán megláttalak téged az utcán. Megtetszettél és utánad kérdeztem az igazgatónál… a többit tudod. Te viszont nem viselkedtél úgy, mint a többiek… sosem sírtál, nem próbáltál szökni… alkalmazkodtál. Sõt… fogalmam sincs hogy csináltad, de engem is megnyugtattál. Már nem kellett bántanom szex közben azért, hogy megnyugodjak, mert ezt elérted azzal, hogy mosolyogtál. – közelebb húzom az arcát, és finoman szájon csókolom, de aztán elengedem – De nem beszéltél és sosem tudtam mit gondolsz, mit szeretnél… ezért a saját gondolkodásom szerint levontam a következtetést… amikor belenéztél abba a mappába és olyan levert voltál… nem mondtál semmit, én pedig nem tudtam, hogyan vidítsalak fel, vagy mit tegyek, ezért dühös lettem és minden hülyeséget a fejedhez vágtam.

Nem mondok többet, nem tudom mit mondjak még neki. Részemrõl mindent kitálaltam, ahogy mondani szokás és tudom, hogy nem könnyû felfogni, mert elég sok szar halmozódott fel, de remélem nem ijesztettem el ezzel végleg. Jobb ha tudja, hogy mit miért teszek.

- Ranmaru? – rápillantok – Akkor… miért küldted értem a kocsit?

Megremeg, de megszorítom a derekát.

- Anyám felhívott, hogy rosszul vagy, nagyon sírsz és… mikor már nem voltam dühös rájöttem milyen durva voltam… nem mehettem érted, mert vártam arra a táskára, de az emberem fel tudott venni és elhozni hozzám. – közelebb húzom, hogy a mellkasa az enyémhez simuljon – Azt akartam elmondani, amit most… sosem gondoltam, hogy ennyire félreértesz. Nem egyszer mondtam, hogy mennyire boldoggá teszel.

- De… ezt így még sosem mondtad! – nyögi ki elkeseredetten – Nem látok a fejedbe, ha nem mondod ki nem tudom! Csak azt láttam, hogy egyszer dühös vagy, aztán megint jókedvû, de valami mindig elromlott, mikor neked nem tetszett amit tettem! Azt sosem mondtad, hogy nem az én hibám!

A végére már szinte kiáltja, a szemei is könnyesek lesznek, de nem szólok semmit. Tudom, hogy igaza van.

- Épp ezért kérdeztem, hogy miért szeretsz engem? – mert hogy még mindig nem értem, az biztos.

Megdörzsöli a szemeit.

- Mert… törõdtél velem. Néha azt hittem boldoggá teszlek, vagy elégedett vagy velem és örültem, hogy valamire jó vagyok. Hozzád tartoztam és ez jóérzés volt. Jó volt, mikor megcsókoltál és… - elpirul - … mikor az ágyban is gyengéd voltál. Reggel melletted ébredni, olyan jó melegben… és nem voltam egyedül. Ez mind hiányzott.

Magamhoz ölelem, hagyom, hogy bújjon és csak simogatom a hátát, míg meg nem érzem pár puha csókot a nyakamon.

- Ha akarod most már nem kell soha egyedül lenned. Nekem számítasz és boldog lennék, ha újra az enyém lennél, persze nem úgy, mint régen. – felsóhajtok és hátradõlök, hogy lássam az arcát. – Nem vagyok egy romantikus alkat. Nem tudom hogyan kell és nem is fogok mindennap érzelmekrõl beszélni, mert nem megy egykönnyen. Az nem én vagyok. A mostanit veheted egyedi alkalomnak… azt viszont elmondom, hogy tényleg szeretlek, ahogy tõlem telik és nem tudom elég lesz-e, de megpróbálhatunk egy viszonylag normális kapcsolatot kialakítani, párként, egyenlõ felekként.

Elkerekednek a szemei, majd fokozatosan egy hatalmas mosoly szökik az ajkaira, szebb lesz tõlük, mint valaha.

- Tényleg?

Komolyan bólintok, nem viccnek szántam. – Ha akarod.

- Persze, hogy akarom! – mosolyog, majd picit lehervad a jókedve - Veled akarok lenni és jóvátenni, hogy három évig azt hitted meghaltam.

Eszembe jut milyen volt akkor, elõször… és inkább számûzöm az emlékeket.

- Nem kell semmit jóvátenned. Akkor is megérdemeltem volna, ha elõlem menekülsz el. Legyen tiszta lap. – fölösleges a múltra gondolni. Az már elmúlt, vége van. Mindketten új életet kezdtünk.

- Rendben. – mosolyog, a nyakamat átkarolva harapdálja az ajkait. Már szép pirosak. – Megcsókolhatlak?

- Ezt kérdezned sem kell. – mosolygok rá vissza és hagyom hogy õ irányítson, finoman és szenvedélyesen ízlelget, mint akinek tényleg nagyon hiányzott a csók. Incselkedõen elrántja elõlem a nyelvét, kuncogva csókol, játszadozik, míg el nem kapom a fürge nyelvecskéjét és rá nem harapok egy picit, aztán az ajkait is ugyanúgy. Ennél csábítóbb már nem is lehetne, de még valamit látni akarok.

Óvatosan kihúzom a gumit a hajából és lassan szétbontom az egyenletes fonatot, míg a világosbarna tincsek be nem terítek a vállait. Körülbelül a lapockájáig érnek, de olyan puhák mintha nem is haj lenn, hanem selyem.

- Tetszik így? Nem vágattam le, mert ha festek könnyen összefoghatom és nem zavar, de…

Az ajkaira teszem az ujjaim, hogy elhallgattassam.

- Nagyon is tetszik. Gyönyörû vagy… nem kiscica többé, hanem inkább egy szexi vadmacska. – vigyorgok rá elégedetten a látványtól és a pírtól ami fölkúszik a füleire.

Kuncogva nyúlok el a borospoharamért és felhajtom az utolsó kortyot is.

- Töltsek még? – kérdezem az õ pohara felé intve. Úgy láttam tetszik neki, ez az egyik kedvencem.

- Csak egy kicsit még. Nem akarok becsiccsenteni. – mosolyog, majd oldalra csúszik, hogy fel tudjak kelni.

Kiveszem a bort a hûtõbõl és a pohár negyedéig töltöm neki, aztán az enyém fölé emelem az üveget, de az órára nézve eszembe jut valami. Már fél tizenegy van… õ most nem itt lakik és nem tudom itt akar-e ma maradni. Még csak egy pohárral ittam, annyival még vezethetek…

- Kou? – lépek vissza a nappaliba – Itt maradsz éjszakára, vagy hazavigyelek? – én persze örülnék ha maradna, de nem erõltethetem. Megbeszéltük.

- Hazaengedsz?

Felsóhajtok. – Mint mondtam, vendég vagy, akkor jössz és mész, amikor akarsz. Ha akarsz, itt alhatsz, de ha haza szeretnél menni, akkor elviszlek. De holnap így is úgy is találkozni akarok veled valamikor, de most te döntesz.

Eddig nem adtam neki választási lehetõséget. Soha semmiben. Most viszont minden más lesz.

Csak nézem õt, pislogni se akarok, mert félek, hogy eltûnik, és én ismét sikoltva ébredek fel, egyedül.

Megérinti az arcom, én pedig a tenyerébe simítom a fejem, megszorítva a tenyerét. Istenem, pont ugyanolyan az illata… istenem… bele tud roppanni a szívem.

- Ne sírj már ennyire – suttogja – Három évig nem láttalak, azt hittem halott vagy… - felnézek rá könnyes arccal – szóval a minimum, hogy most mosolyogsz rám…

Nem bírom abbahagyni… itt van, istenem, hányszor kívántam, hányszor láttam csak a szemem sarkából, és még keserûbb volt, hogy tudtam, csak képzelõdök. És amikor magához ölel, végképp eltörik a mécses, zokogva húzom magamhoz, nem érdekel, hogy könnyfoltos lesz a nyakkendõje. Istenem… köszönöm…

- Magasabb lettél – hallom a hangját, és reszketegen felnevetek. Kicsit hátralépve, veszem le a szemüvegem, megtörölgetve az arcom. Zavartan nézek fel rá… tudatosítva, hogy tényleg itt van.

De miért van itt? Mit keres itt?

Emlékszem, hogy én miért vagyok itt.

- Rendben… azt hiszem, lenne mirõl beszélgetnünk. Ugye, ezúttal meg fogsz szólalni…?

- Én… - akad el a hang, de legyûröm önmagam késztetését – Igen. Sajnálom – suttogok.

- Mit sajnálsz?

- Hogy nem beszéltem – nézek rá csendesen.

- Ezt inkább… beszéljük meg máshol, ne itt állva. Úgyis zárni készültél, ugye?

Gyakorlatias, mint mindig. Higgadt… Szedd össze magad, fiam, nem viselkedhetsz így. Félek, hogy mire számítsak… biccentek, és elõásom a kulcsot. Nagyon kell koncentrálnom, hogy egybõl betaláljak a kulcslyukba, és beélesítek a riasztót is. Érzem a tekintetét a tarkómon… Megállok, a kezemben a kulcscsomóval. Félek…

- Most mi lesz…? – kérdezem csendesen.

- Nem foglak bántani – néz a szemembe. – Hazaviszlek és beszélgetünk… aztán… majd meglátjuk.

Fájni kezd a fejem, a gyomrom összeszûkül. Régen éreztem ezt a bénító, bizonytalan félelmet.

- Hova haza? Nem akarok visszamenni Tokióba!

- Már nem Tokióban élek – lép vissza hozzám, a tenyerem az üvegajtónak feszül, de csak megcirógatja az arcom. Kilónként hullik le rólam a félelem, csak attól, hogy megérint. – Nem elrabolni akarlak, vendég leszel, ha úgy tetszik, de most szeretném, ha velem jönnél – simítja meg az ujjaim, és pedig ösztönösen szorítom meg a kezét. Mint akkor, azon a jótékonysági estén. Biccentek… rendben. Menjünk. A kezem fogja, mintha félne, hogy kitépem magam a szorításából és eltûnök a katakombákban… figyelem a gyönyörû, áramvonalas autót, kinyitja nekem az ajtót. Összeszorult torokkal ülök be, egyenesen, merev tartással, egy idegroncsként. Teljesen össze vagyok zavarodva.

- Ranmaru – nézek rá óvatosan, megigazítva a szemüvegem – Te is hiányoztál nekem… nagyon – mosolyodok el halványan, vértelen ajkakkal.

- Ezt jó hallani… bár nehéz elhinni, három év után. Fázol még? – összeszorul a torkom, lehajtom a fejem.

- Kicsit.

Egy halk sóhajjal lerántom a fejemrõl a sapkát és a rövidebb tincseimbe túrok. Mindig csak reméltem, hogy neki is hiányzok, de bár ne is gondolt volna rám. Ez így borzalmas… és az én hibám. Elmerengve nézem az arcélét. Mennyit néztem, ahogy a szemembe égett, hogy a végére mindenhol õt lássam. De annyira más… mintha durvábbra faragták volna a vonásait, pár pici szarkaláb a szeme sarkában. Még mindig olyan szép. Elvörösödök, amikor a szürke szempár elkapja a tekintetem.

- Most huszonegy vagy, ugye?

- I-igen… - döbbenek meg – És te?

Ennél hülyébbet nem is tudtam volna kérdezni.

- Egy hónap múlva leszek harmincegy. Nyugalom – szorítja meg a térdem. A megnyugtató meleg végigomlik a lábamon, megnyugtat… a kezem a kezére simítom. Bár szinte éget a némaság, a bizonytalan félelem, ami lebeg. Hova visz… Nem kellett volna beülnöm… el kellett volna mennünk valami nyilvános helyre.

- Még sosem láttalak vezetni – nézek rá.

- Már nem tartok testõröket, és szeretek vezetni – mosolyog. – Sok minden változott azóta, hogy meg… - elakad és rászorít a térdemre – szóval, mióta eltûntél, és ha érdekel, majd el is mondom, de elõbb rólad szeretnék hallani. Most jól vagy, ugye?

Remeg a szám és kinézek az ablakon, lenyelve a könnyeim, a hangom. Azt hitte, meghaltam… minden az én hibám… Én csak azt akartam, hogy… könnyebb legyen. Õ el akart tûntetni, én nem akartam meghalni.

- Kou?

- Hát… nem igazán tudom most ezt… elmondani. Majd késõbb – suttogom, kinézve. De az ujjaim a kezén vannak, óvatosan megsimítva az ujjperceit. Párizs utcái elsuhannak mellettem. Ismerem ezt a területet.

- Akkor te most itt laksz? – kérdezem, mikor végre beállunk a fémszínû liftbe.

- Kicsit több, mint fél éve. Nagy ez a város, és most mentem elõször galériába. – Õ is ideges. Õ se tud mit kezdeni ebben a szent pillanatban, az egész sokkal kínosabb és kevésbé filmbe illõ, mint ahogy az ember elképzelné. – Esély sem volt rá, hogy összefussunk.

- Nem kell visszamenned Japánba?

- Már nem vagyok ojabun – elkerekednek a szemeim, ahogy ránézek. Az volt az élete legfontosabb momentuma, ez éltette, hogy olyan legyen, mint az apja… olyan büszkén végezte a dolgát.

- Hogy…? Miért?

- Sok oka van – nyit ajtót. – részben miattad, a bátyám miatt és… belefáradtam. Ki kellett szakadnom onnan… de ez hosszú.

Minden hosszú. És ez egy hosszú és kellemetlen beszélgetés lesz. Egyáltalán nem így ábrándoztam. Abban… egyszerûbb volt. Vagy én nem is tudom… össze vagyok zavarodva.

- Gyere – invitál be. Lassan lépek be, a parketta csikorog a cipõm alatt, érzem az illatát. Annyira más. Egyáltalán, semmiben se hasonlít a tokiói villára. Modern. Túl modern, mikor Ranmaru imádta a klasszikus stílust. Ranmaru pedig… még furcsább ebben a közegben.

-  Mondd el, mi a baj, Kou, mert látom, hogy van valami.

Kou… istenem, már évek óta nem hívtak így. Három év után találkozunk, mindazok után, ami volt, és… van e valami?

- Csak olyan… más vagy most.

- Ez rólad ugyanúgy elmondható – mosolyodik el halványan – Már nem egy gyönyörû fiú vagy, hanem egy gyönyörû, fiatal férfi.

Elvörösödve sütöm le a szemeim, reszketeg sóhajjal szorítom az arcom a tenyeréhez. Erõs… mint mindig, pont olyan, amilyenre emlékeztem.

- Adok valamit, hogy biztos legyél benne, hogy én vagyok – két kézzel finoman leveszi a szemüvegem. Ilyen már volt… csak jóval másabb körülmények között. Dermedten nézem, ahogy lassan közelebb hajol, és megborzongok, amikor megérint az ajkaival. Istenem… megszorítom a kezét, reszketegen felsóhajtva, és közelebb dõlve hozzá csókolok vissza. Milyen régen volt, mintha egy korty hûs víz lenne a kiszáradt lelkemnek. pedig nem voltunk egyszerûek, egyikünk sem… mohóbban karolom át a nyakát, teljesen hozzábújva, szorítva, rettegve, hogy szétfoszlik a karjaim között. De nem… Õ valódi. Mohón csókolom meg, õ pedig magához szorít. Belemosolyogva a csókba simogatom meg az arcát, nekidöntve a homlokom. Átfonva a nyakát nézek rá, aztán lehunyom a szemem, csak az illatát, az arca puhaságát élvezem.

- Olyan nagyon hiányoztál – suttogom remegõ hangon, a fejem a vállára hajtva. – Borzalmas volt.

- Akkor miért tûntél el három évig? Mi történt? – húz maga mellé, hogy átkarolhasson, egy pillanatra se veszi le a kezét rólam. Sóhajtva döntöm hátra a fejem, az arcom a nyakához fúrva. – Várj… - enged el, és kimegy a konyhába. Csendesen és kicsit feszülten ülök, amíg meg nem érkezik két pohárral a kezében. Szép, metszett üvegpohár, öblös, és az illata alapján édes vörösbor. Halvány mosollyal nézek rá, megigazítom a szemüvegem. Csirió. Visszabújok a karjai közé, belekortyolva. Nem is tudom, hogy lehetne ezt elkezdeni… zavartan simogatom a pohár öblös vonalát.

- Azt hittem… hogy már nem akarsz látni – suttogom. – Miután… összevesztünk, nem is láttalak és egyszer csak bejöttek értem, hogy öltözzek, el kell mennem. Csak arra tudtam gondolni, hogy ennyi volt, megelégeltél… hogy mindent elrontottam, és meg akarsz szabadulni tõlem. Elvisznek, és jobb esetben csak lelõnek – nevetek fel reszketegen. Mi másra gondoltam volna… - Csak reménykedtem, hogy elõtte még látlak, és talán ha… megpróbálok magamból valami használhatót kipréselni, megbocsátasz, és minden olyan lesz, mint volt – szorítom a poharam. Megrázom a fejem és a kisebb tincsekbe túrok, reszketegen.

- Aztán megállt az autó, én nekiestem valaminek… és ott volt a bõrönd. Hallottam, hogy azt akarják, feltörték érte a kocsit. Haza akartam menni… visszafutni, a bõrönddel együtt, mert nem véletlenül kellett nekik az… de nagyon nehéz volt, és fájt a kezem… de beszorítottak – sápadok el. Az arcom a vállához simítom, és lassan belekortyolok a borba. Nem merek ránézni, csak a vörös italra, összébb húzom magam. Nem… nem hagyhatom abba, összeszorítom a szemeim.

- Azt mondták, lelõttek, és belezuhantál a folyóba… - suttogja, megszorítva a vállam, magához szorítva. Keserûen elmosolyodok és letéve a poharam, a másik kezemmel lehúzom az ing nyakát, kiengedve a felsõ két gombot. A két mély, ezüstösre hegesedett lyuk, egy a kulcscsontom alatt, a másik a mellizmom szélén. Érezhetõ, mély, égett lyuk.

- Nem hazudtak – rántom vissza a vállamra a ruhát és rámosolygok. – Csak arra nem számítottak, hogy olyan erõsen kapaszkodok a bõröndbe, hogy leesik velem együtt – ismét belekortyolok.

Megcsörren a telefonom, én pedig összerándulva teszem le a már üres poharat. Zavartan keresem elõ, Ranmaru felém billenti a poharat, hogy kérek-e még. Biccentek, hálás mosollyal. Megnézem a kijelzõt és remegõ kézzel hátratúrva a hajam veszem fel.

- Felipe, merre vagy? Nem értél haza, pedig írtál, hogy már indulsz.

- Közbejött valami – mosolyodok el, Ranmaru hátára nézve – Majd késõbb. Ne aggódj.

- Fontos?

- Nagyon. Minden rendben.

- De azért értesíts, hogyha nem kell várnom egész este – nevet fel öblösen. Halkan felkuncogok, biccentve, mintha Cornel látná.

- Rendben… megígérem. Jó fiú leszek.

- Helyes, fiam. Mulass jól.

Leteszem a telefont a kisasztalra, és hálásan nézek Ranmarura, ahogy visszaül mellém. A karjai közé fészkelõdök, a vállára hajtva a fejem, a másik kezem a térdére teszem.

- Ki volt az?

- Cornel – mondom csendesen.

- Ki õ neked?! – csattan fel, de én csendesen nézek rá.

- Olyan, mint az apám. Miután lezuhantam, õ húzott ki a folyóból. Alig éltem. Ellátott… Aztán elhozott Párizsba, befogadott a családjába. Tanított, õ is festõ, és több mûvészeti galéria képeit renoválja. Olyan… sokszor ültem az ágy szélén, hogy nem bírom ki és felhívlak. De azt hittem, hogy meg akarsz szabadulni tõlem, hogy elvitettél meghalni, mert már… nem veszed hasznom, nem kellek. Hogy csak egy néma mártír vagyok… És reménykedni is csak ritkán mertem, hogy esetleg gondolsz rám, talán hiányzok… Nem mertem – suttogom remegõ hangon, megdörgölve az arcom. – Túl gyáva voltam, féltem, hogyha megtudod, hogy még élek, és hogy nem tudom, mire számítsak. Annyira szerettelek… nem akartam meghalni, veled akartam lenni…

A Monaco-ban töltött egy hét után visszamegyek Párizsba. A vállalat központi épülete itt van, a belváros szívében, de amikor csak tehetem a tengerparti házamba utazom.

Még valami furcsa dolog volt, amihez hozzászoktam már, méghozzá a testõrök hiánya. Most nem tartok és õszintén szólva Japánban sem volt soha szükségem rájuk. Fegyverem van, a harcmûvészeti jártasságom magas, meg tudom védeni magam ha kell.

A kocsit a külön lefoglalt parkolóban hagyom, többet is vettem mostanában, ha már én vezetek akkor élvezzem is, de szinte mindig a Maserati GranTurismo-t használom, mert az a kedvencem.

A céges épületbe menet, már harmadszorra megyek el a plakát mellett, de még mindig megnéztem. Egy galéria reklámja, ahol egy fiatal mûvész, valami Felipe Mimieoux képeit állítják ki.

Csak azért néztem meg mindig, mert a plakáton van egy kép, ami nagyon hasonlít arra, amit még régen Kou festett a szobája falára. Az a burjánzó erdõ… igaz, hogy csak egyszer láttam, de minden részletére emlékszem. Úgy tûnik hiába jöttem a kontinens mási felére, még itt sem tudom kiverni a fejembõl.

Egy új felhõkarcolóban vettem lakást magamnak, ami teljesen más, mint a tokiói birtok volt. Itt nincs semmi hagyományos. Modern berendezésû, fõleg a fekete, a szürke és a fehér dominál, de itt-ott van valami vörös. Egyedül élni is furcsa, de üdítõ érzés, hogy nem kell folyton parancsokat osztani és leellenõrizni, hogy jól teljesítették-e. Aki eddig irigyelte az ojabun hatalmát, annak ki kéne próbálnia egy hétig, hogy milyen teher is az.

Nos, igen, voltak elõnyei is a korlátlan hatalomnak, de így is jó. Franciaország mindig is a második otthonom volt, sok ismerõs él itt az egyetemi éveimbõl és néhányukkal újra találkoztam is az üzlet miatt. Az üzlet jelenleg az elsõ.

***

Másnap úgy döntök megnézem azt a kiállítást. Estig dolgom van, de úgy sem szeretem a tömeget. Annyira nem érdekel a mûvészet, hogy galériába járjak, de kíváncsi vagyok arra a festményre, mert tényleg sok hasonló elem van rajta. Épp olyan hátborzongatóak, mint az a sötét kép a szobájában.

Felsóhajtok, és inkább fogom a laptopom és átnézem az új adatokat, hogy ne gondolkozzam azon, amin nem kéne.

***

Mikor a galériába lépek, már csak pár ember lézeng itt-ott. Még csak öt óra, de már sötét van, hisz késõ õsszel mindig hamar jön az éjszaka. A lámpákkal megvilágított képek, sokkal inkább kiadják azt a hangulatot, amit sugallnak. A torz alakok, a csonka testek, amik mégis mûvészien kanyarognak… a gyakran használt növényi elemek, indák, burjánzó levelek. A legfurcsább mégis az, hogy a képekben különös mód, mintha magamat látnám. Nem tudom mindenki így van-e ezzel, vagy hogy ez volt-e a mûvész szándéka, de ha nem láttam volna már annyi mindent életemben, kirázna tõlük a hideg. Nagyon bizarr.

Mindegyiket átnézem, tulajdonképpen hasonló hangulatúak, kissé morbid, kissé depresszív… megvenni egyiket sem fogom, nem kell még egy lehangoló elem a lakásomba, van elég szarság a fejemben, de nem mondom, hogy idõpazarlás volt eljönni. Érdekes…

Körbemegyek a másik szobában is, ott is ilyenek vannak. Már nincs itt senki és én sem tartózkodom már itt sokáig, mikor egy idegen hangot hallok meg. Észre sem vettem, hogy valaki bejött.

- Monsieur! Elnézést, de záróra.

Megfordulok, hogy menjek is kifelé, de az alaktól, amit halványan megvilágít a lámpa, a földbe gyökerezik a lábam. Csak a szemét nézem és csak azt látom, de nem tudom, hogy hasonlít vagy tényleg kezd elmenni az eszem.

- Kou…?  - nyögöm ki, õ pedig olyan halálfélelemmel néz rám, mintha maga lennék az ördög. Végül is…

Viszont ha elsápadni tud és rám is bámul, akkor remélhetõleg nem hallucinálok és nem keverek össze valakit vele. De hogy a fenébe lehet õ itt? Meghalt a fenébe is! Már három éve!

- Ranmaru…

A hangját nem ismerem, hiszen sosem hallottam, de az arca és a szemei nem hazudnak. Közelebb lépek, hogy alaposabban megnézzem, még mindig nem hiszem el, hogy itt áll, de tudja a nevem és látszik rajta hogy felismert. Ahogy felnéz rám azokkal a remegõ könnyes szemekkel, egy csomó emlék visszajön, mikor ugyanígy nézett régen. Az arca változott, de a szemei ugyanazok. Különleges világosbarna…

Finoman a vállára simítok és megszorítom, mintha tudni akarnám, hogy tényleg itt van, de ennyi a minimum, ha egy halott mégsem halott.

- Te élsz… - állapítom meg, szinte már megkönnyebbülten.

Egyrészt, mert nem õrütem meg, másrészt, mert nem halt meg. Fel sem tudom fogni teljesen, túl sokáig tettem úgy, mintha bármikor felbukkanhatna, most meg itt van.

A vékony fekete keretes szemüveg alól kigördül pár könnycsepp és megemelve azt letörli õket, de újabbak jönnek.

- Hát, nem sokon múlt – neveti, de aztán felemeli a kezét és az enyémre simítja, mintha neki kéne biztonság, hogy itt vagyok. Õ komolyan… hogyan?

Végigsimít a mellkasomon, a zakóm szegélyén, én pedig csak az arcát figyelem. Azt érzem, mintha mindig is tudtam volna, hogy életben van és vártam volna vissza. Most pedig itt van.

Kirobban belõle a könnyáradat a zakómat, majd a kezemet markolja, de közben mosolyog, mintha nem tudná eldönteni mit akar, de én nagyon is tudom. Annyi sok mindent akarok tõle, hogy azt sem tudom melyikkel kezdjem hirtelen.

Felemelem a kezem és finoman a nedves arcára simítok, a tapintása ugyanolyan puha, mint amire emlékeztem. A kezembe simítja az arcát, erre az ismerõs mozdulatra a helyzet ellenére is halványan elmosolyodom.

- Ne, sírj már ennyire. Három évig nem láttalak, azt hittem halott vagy szóval a minimum, hogy most mosolyogsz rám. – végigsimítom a remegõ ajkait, de csak nem hagyja abba.

Finoman közelebb húzom és magamhoz ölelem, hogy érezzem végre, hogy tényleg itt van. Felsóhajtok a kellemes érzéstõl ahogy átkarol, de abszurd módon most tûnik fel néhány dolog.

- Magasabb lettél… - még mindig alacsonyabb nálam, de már nem olyan sokkal.

Elhúzódom mikor már nem érzem hogy remegne, õ pedig lehúzza a szemüvegét és megtörölgeti a szemeit. Amint végzett vele, csak nézünk egymásra, mint két megkukult idióta.

- Rendben… azt hiszem lenne mirõl beszélgetnünk. – mondom végül a hajamba túrva. Követi a mozdulatot, de nem szól. – Ugye ezúttal meg fogsz szólalni?

- Én… igen. Sajnálom…

- Mit sajnálsz? – kérdezem, miután nem folytatja.

- Hogy nem beszéltem. – felpislog, különös, hogy a gesztusai és a mozdulatai még mindig olyanok, de már egy sokkal – nos, férfiasnak nem mondhatni – de érettebb és felnõttesebb arcból.

- Ezt inkább beszéljük meg máshol, ne itt állva. Úgyis zárni készültél ugye?

Körbepillant, realizálja hol is van, majd biccent egyet. Elindulok kifelé és megvárom míg bezárja az ajtót. Hûvös van, a kabátomat a kocsiban hagytam.

Ahogy háttal áll nekem észreveszem a sapkája alól kilógó haját is. Jóval hosszabb, mint volt és be van fonva. Kíváncsi lennék, hogy mutat szétengedve. De elõbb tényleg van mit megbeszélni. Fõleg azt, hogy hogy nem halt meg, hogy került ide, mert hallhatóan tökéletesen beszéli már a franciát, mert nem váltott japánra.

Mikor bezárta a külsõ ajtót is bekapcsolta a riasztót, felém fordul, de tétován megáll.

- Most mi lesz? – kérdezi félénken.

Nem értem miért tart tõlem… talán azt hiszi újra elrabolom és minden olyan lesz, mint volt? Szerintem már mindketten távol állunk attól, és már bánom amit vele tettem, sosem kezdeném újból. De ezt nem itt a hidegben állva kéne megbeszélni… mert szerintem mindkettõnk részérõl hosszú lesz.

- Nem foglak bántani. – szögezem le elõre – Hazaviszlek és beszélgetünk, aztán… majd meglátjuk. – egyenlõre azt is nehéz felfogni, hogy él.

- Hová haza?! – sápad el ismét. – Nem akarok visszamenni Tokióba!

- Már nem Tokióban élek. – válaszolok az elõbbi kétségbeesett kijelentésre nyugodt hangon. Közelebb lépek hozzá és az arcára simítok. – Nem elrabolni akarlak, vendég leszel ha úgy tetszik, de most szeretném ha velem jönnél. – megfogom a kezét, elég hideg és nem akarom, hogy megfázzon. – Hiányoztál kicsikém, és nem akarok most megfagyni, hogy itt vagy, szóval gyere inkább jó?

Meglepetten bámul, azokkal a nagy Kou szemekkel. Szokatlanabb szemüvegben, csak addig volt rajta, míg le nem cseréltem neki akkor, de ez most modernebb és szebb darab.

- Jó…

Fogom a kezét, nehogy még a végén kedve támadjon elfutni és a közelben álló kocsimhoz vezetem. Kinyitom neki a sofõr melletti oldalt, ebben a sportautóban nincs is hátsó ülés.

Azonnal bekapcsolom a fûtést, az ujjaim már majd megfagytak, de pár percen belül felmelegszik.

- Ranmaru? - rápillantok, felém fordulva ül az ajtónak támaszkodva. - Te is hiányoztál nekem… nagyon.

Keserûen elmosolyodom. - Ezt jó hallani, bár nehéz elhinni három év után. – ha annyira hiányoztam volna, akkor nem a világ másik feléig menekül. – Fázol még?

- Kicsit.

Erõsebbre veszem a fûtést, figyelem ahogy lehúzza a sapkát a fejérõl, jobban megnézve tényleg sokat változott az arca, de egyáltalán nem rossz értelemben. Még mindig gyönyörû, de valahogy eltûnt az a gyerekes arc és helyette egy szexi fiatal férfi lett.

Elpirul mikor meglátja hogy nézem, halvány mosollyal indítom be a kocsit és kigördülök az útra. Innen úgy tizenöt percre lakom és ahhoz képest, hogy milyen közel, mégsem találkoztunk.

- Most huszonegy vagy ugye? – szólalok meg hirtelen rá sandítva és éppen elkapom, hogy õ is engem figyelt.

- I-igen… és te?

Már-már nevetséges, hogy még ezt sem tudja rólam, pedig szeretõk voltunk, de hát ez van.

- Egy hónap múlva leszek harmincegy. – a térdére simítom az egyik kezem, mert idegesen rángatózik – Nyugalom…

Az enyémre simítja a kezét, jól esik érezni az érintését és csak akkor veszem el onnan a kezem mikor a sebváltón kell válltanom, de mivel nem úgy tûnt, hogy zavarja visszapakolom.

- Még sosem láttalak vezetni. – jegyzi meg felém pislogva. Akkor ezért bámult úgy?

- Már nem tartok testõröket, és szeretek vezetni. – megrántom a vállam – Sok minden változott azóta, hogy meg… szóval mióta eltûntél, és ha érdekel, majd el is mondom, de elõbb rólad szeretnék hallani. – egy piros lámpán megállok és van idõm felé fordulni. – Most jól vagy ugye?

Nem válaszol.

- Kou…?

- Hát… nem igazán tudom most ezt elmondani… túl bonyolult. Majd késõbb. – motyogja, zavartam babrálva a sálját.

Sóhajtva indulok el újra és pár perc hallgatás után meg is érkezünk a negyvenöt emeletes épületig. Beállok a fölalatti garázsba, majd megvárom, míg kiszáll és liftbe megyünk.

- Akkor te most itt laksz? – kérdezi halkan, figyelve ahogy megnyomom a negyvenes gombot a számsoron.

- Kicsit több mint fél éve. – mosolygok rá, õ pedig tényleg meglepõdik. – Nagy ez a város és most elõször mentem galériába… esély sem volt rá, hogy összefussunk. – ha nem ugyanott mozgunk, egy ilyen városban… sõt, még az is lehet, hogy simán elmegyek mellette, annyira megváltozott.

- Nem kell visszamenned Japánba?

- Már nem vagyok ojabun. – mondom egyszerûen, bár nem az.

- Hogy? Miért?

Hirtelen de beszédes lett…

- Sok oka van… részben miattad, a bátyám miatt és belefáradtam. Ki kellett szakadnom onnan… de ez hosszú.

Megérkezik a lift is kiszállunk. Pár ajtóval odébb elõveszem a mágneskártyámat és kinyitom az ajtót. Maximálisan biztonságos, ezért is szeretem ezt a lakást.

- Gyere…

Visszazárom az ajtót, õ körbenéz a modern berendezésû lakásban. Feldobom a kabátom az akasztóra, õ is a sajátját, de addig meg sem moccan míg nem szólok, hogy jöjjön és üljön le. Úgy figyel mintha nem is ismerne, ami valamennyire igaz is, de azért elég bizalmas viszonyban voltunk és most olyan furcsán távolságtartó.

- Mond el mi a baj Kou, mert látom, hogy van valami.

Várok…

- Csak olyan… más vagy most. – nyögi ki.

Leülök mellé és mosolyogva végigmérem. – Ez rólad ugyanúgy elmondható. Már nem egy gyönyörû fiú vagy, hanem egy gyönyörû fiatal férfi.

Megsimogatom az arcát, a szavaimra és az érintésemre kipirul, épp mint régen, ugyanolyan édesen reagál.

- Adok valamit, hogy biztos legyél benne, hogy én vagyok. – leemelem az orráról a vékony keretes szemüveget és az üveg kávézóasztalra teszem.

Elkerekedett szemekkel néz mikor közelebb hajolok, de nem támadom le. Alig érintve az ajkaihoz simítom az enyémet, a kezemet félig a nyakára félig az arcára csúsztatom. Az ütõere hevesen lüktet, ahogy nyilván a szíve is, de csak puhán csókolom meg, lassan, kényeztetõn. Olyan régen vágytam már erre, hogy egyáltalán nem akarom elsietni, még ezt a csókot sem. Ki akarom élvezni az ízét, ami most sokkal fûszeresebb és egzotikusabb, mint egy édes fahéjas sütemény, de van benne valami enyhén férfias.

Egy perc múlva érzem meg az elsõ viszonzó mozdulatot, amit az ajkaival tesz, a kezeit a hajamba simítja egy elégedett sóhajt kicsalva belõlem. Annyira hiányzott már õ is, és az érintése is, hogy most legszívesebben el sem engedném…

A helynek van valami különös, exkluzív illata. Párizs légköre egészen más… vastagon a rám három számmal nagyon kabátba burkolózva szállok le a kis repülõrõl, elgémberedve, nyúzottan. Annyi erõt sem érzem magamban, hogy ezt az egészet folytassam, ezt az életnek nevezett borzalmat. Fáradt vagyok, olyan rettentõen fáradt… Nem aludtam már napok óta… jobb lett volna, ha tényleg meghalok ott a hídnál. Ranmaru távolsága és az érzés, hogy õ valószínûleg folytatja az életét… mégis, valahol messze a vágyálmaimban attól félek, hogy szomorúságot és kínt okoztam neki. Ilyenkor mindig belevájom a körmeim a tenyerembe, hogy visszafogjam magam. Nem futhatok vissza, mert ez csak egy délibáb.

Cornel magához vitt, pici lakás, de hatalmas ablakokkal. Most végre elvitt egy orvoshoz, aki ellátta a sebeket, de a hegek mély kráterei örökké a nyakamnál maradnak. Kapok egy szemüveget is, krémet a szememre, hogy ne okozzon maradandó sérülést a beletörött kontaktlencse. Nagyon hálás vagyok neki, és még azzal is türelmes, hogy néha zombiként tántorgok ablaktól-ablakig. Nem siettet, nem emeli fel a hangját: hagyja, hogy kifussa magát.

Aztán egy hét lábadozás után kapok pár ruhát, kapok iratokat. Sosem fogom tudni meghálálni ennek az embernek az atyai gondoskodását. Ranmarut máshogy szerettem, õt nagyon, függõen, elemésztve önmagam is, lemondva mindenrõl, érte. Lángolva.

Cornel… olyan, mint az apám. A hajszíne miatt könnyedén el tudja hitetni, hogy tényleg az vagyok, aki külföldön tanult. Bár ezzel csak viccelõdünk, mindenhol azt mondja, a tanítványa vagyok.

Azt mondja, le kell kötnöm magam. Ennem kell, élnem kell. Ranmaru is él, ne aggódjak.

Vajon mit szólt? Elolvasta a füzetet? Látta a képeket?

Lefestette a falat?

Párizsban, nem messze a Montremare-tól van Cornel mûhelye. Hatalmas, magas, világos mûterem, kicsi és faltól-falig érõ vásznakkal, mindent áthat a festék, a terpentin és az olajfesték szaga. Imádok itt lenni.

Pár héttel késõbb én is kapok egy kanapét a már meglevõ mellé. Pár párnát dobunk rá, pokrócot, és kisebb képek renoválását tanítja nekem. Rekreációs gyakorlat, hogy felejtsek, vagy legalább is megtanuljam kezelni a veszteségeket. Ez ironikus. Árva voltam, az életben nem volt semmi, ami az enyém lett volna, és amit a sajátomnak tartottam, megküzdöttem érte. Aztán jött Ranmaru, ami minden tette ellenére jobban vágyta a szeretetet, mint én, és nem érdekelt, hogy nem láthatom a barátaim, nem táncolhatok… de nem érdekelt. Örömet akart nekem szerezni.

Három hónap alatt megtanultam normális embernek lenni. Halkan, de beszélni, bár a gondolatok még mindig kapaszkodnak a bent-hez. Cornel szinte csak franciául beszél hozzám, ha valamit nagyon nem értek, angolul. Azt mondja, asszimilálódnom kell, mint Felipe Mimieoux.

Felipe lettem. Nem zavar. Megtanulom a nyelvet, kijárhatunk a városba. Ranmaru szeretett itt… még egy vadidegen városban is szinte mindenhol õt látom, de ezt az õrületet tényleg megtartom magamnak. Õ is sétálhatott is, és ha épp nem sérülök le, lehetnének közös emlékeink.

Imádom a francia zenét. Gyakran szól, miközben újra ecsetet veszek a kezembe, és festek. Vászonra, fára. Kicsi és nagy méretet, de Cornel elégedett velem. Telnek a hetek, bemutatott a családjának, ettünk különbözõ éttermekben és félek, hogy lassan kigömbölyödök a sok finom süteménytõl.

Bár Cornel szerint negyedannyit sem eszek, mint normális lenne. De lassan van életem, megismerkedek emberekkel, és festhetek… festek.

Nem érdekel más. Az elsõ kép, amit teljesen befejeztem, az egy pici vászonra volt, egy arckép. Az utcai árustól vettem egy vékony ezüstláncot, rajta egy ovális medállal, és megfestettem Ranmaru képét, ha már fényképem nincs róla. Bár attól nem rettegek, hogy ez emlékeim megkopnak majd, de közel akarom érezni magamhoz.

Miniatúra, de szívem-lelkem belefestettem. Finoman illesztem a medálba, bezárom és felveszem. Csak fürdésnél kerül ki a nyakamból, nehogy károsodjon… jobban ragaszkodok hozzá, mint a nyomorult életemhez.

Azért vannak boldog pillanatok is. Felmászni Párizs fölé, a tetõkre, a cserepeken lógatva a lábaim nézem a naplementét az Eiffel-torony mögött. Este megannyi fénypontként a csillagokat, az alattam suhanó autókat. Szeretem Párizst…

XxX

Egy évvel késõbb, Cornel nem felejti el a születésnapom. Meglep, felráz: megint nem jutottam haza, a mûteremben aludtam a kis kanapémon, amikor beállított a kedvenc krémesemmel, benne egy gyertyával. Pont akkor van Felipe születésnapja is, mint Koué volt, Cornel ezt direkt így rendezte. Hozott egy nagy doboz süteményt ajándékba… És aznap nem engedte, hogy fessek, nem retusálhattam, nem renoválhattam a képeket a galériának, aminek Conrel is dolgozott, hanem elmentünk a Louvre-ba. Napokat töltünk ott el, néha csak leülünk egy-egy kép elé, és a turisták nyüzsgésétõl függetlenül csak nézzük a képet, némán. Olyan gyönyörûek…

Hétvégenként türelmesen járja velem Párizst, megmutat minden mûvészi látnivalót, sorba vesszük a múzeumokat, mindenféle kis utcákat, galériákat, a legtöbbjüket Cornel ismeri is, és bemutat nekik. Azt mondja, ki kell építeni a kapcsolatokat… találkozhatok mûvészekkel, a legtöbbjüknél áll a füst a cigarettától.

Munkám van. Pénzt keresek. Van életem.

És borzalmasan hiányzik Ranmaru, minden egyes nap. Többször ülök, markolászva a telefont, hogy felhívom a cégén a titkárnõjét, és megkérem, kapcsoljon be. Csak meredek a telefonra és szuggerálom, hogy csördüljön meg, vagy szidom magam, hogy egyáltalán az eszembe jutott, mikor meg akart tõlem szabadulni.

Bolond vagyok…

XxX

Két év múlva.

- Ez lenyûgözõ – lép be Cornel. Épp bevásárolni volt, elfogyott a terpentin és a mosodából is elhozta a tiszta rongyokat, én pedig egy embernagyságú- és szélességû farostlemezre álltam neki festeni, az eset óta saját és precíz alkotást. Festékes arccal húzom a finom vonalakat. Egy szenvedõ alak, arcát az ég felé fordítva, a mozdulatba fagyva, ahogy megkínzott arccal a földre rogy: ujjai, térde, az arca vonalát megannyi pókhálófinom repedés borítja, száll belõle a por, ahogy ez a törékeny ember-alak összeroppan, és amint földet ér, semmivé omlik. A háttér sötét, kanyargó, fekete kezek nyúlnak karmokkal, érintésük nyomán meggyorsul a bomló folyamat de a legmélyebb sötétségbõl is kinyúl két hatalmas, erõs fehér kéz, hogy megmentse vagy könyörületbõl összezúzza a szenvedõ alakot. Kék, sárga, vörös foltok a fiatal fiún, az egész bõre alól átderengenek az erei, az izmai, a szíve vörös és mély, sötét fekete, mintha már az utolsókat rúgva halna el szenvedve.

- Köszönöm – dünnyögöm – Nemsokára befejezem. Szerinted?

- Nekem nagyon tetszik. Jó ötlet, hogy így adod ki magadból – paskolja meg a vállam, megszorítva. a mellkasomra teszem a kezem, megszorítva a medálom, amelyben még mindig ott van Ranmaru képe.

XxX

- Beszéltem egy ismerõsömmel – mondja egy reggeli közben, ahogy leteszem elé a kávéját. Pici asztalnál ülünk a mûterem pici erkélyén, de alattunk Párizs, elõttünk az Eiffel-torony, már a kilátásért minden pénzt megér.

- Mirõl? – kortyolok a teámba. Friss csokis fánk van mellé… változok. A hajam hosszabb, felkontyolom a tarkómra, miközben festek, kiengedve a lapockámig ér. Fekete keretes szemüveg van az orromon, van, hogy így sülök le, a karjaim hosszabbak, a vállaim szélesebbek. Eltûnt a legtöbb finom, gyerekes vonás az arcomról, Felipe inkább elõbújik. Folyékonyan és akcentus nélkül beszélem a franciát.

- Az egyik képedrõl. Ötezer eurót ajánlott érte – leesik a kiskanál a kezembõl. Az rendeget pénz…

- Viccelsz.

- Dehogyis, fiam – nevet fel. – Sõt! Azt mindenképp el akarja vinni, a többit pedig megnézni! Azt mondta, ha talál egy galériányi képet, szívesen segít helyet találni egy új galériának, és õ akar lenni az elsõ számú szponzor. Na… na, Felipe, na, ne sírj – nevet fel és megborzolja a hajam, nekem pedig folynak a könnyeim, de hosszú ideje elõször a boldogságtól.

XxX

Három év múlva

A galéria nehezebben jött létre, mint vártam, a férfi nagyon válogatós volt. Azt mondta, hogy a segítségért cserébe az elsõ tárlat képei az õ tetszése szerint kerüljenek ki, én pedig bármibe belementem volna. Még azt a képet, amit õ megvett, kölcsönadta, hogy ki legyen állítva…

Az egyik mûvészetekkel teli utcán kaptam egy kéttermes helyet, nagy ablakokkal, fehér falakkal… hosszú ideig válogattunk, hogy melyiket hova kellene tenni, hogy ne törje meg a hangulatot, minél tökéletesebb legyen.

Utána megnyitottunk, és a legnagyobb megdöbbenésemre a nyitásra tényleg rengetegen eljöttek. Nem is hittem volna, hogy a párizsi mûvészeti élet nagyjait ennyire érdekli… persze Cornel és Monsieur Moan keze jócskán benne volt. Zavartan vörösödve állok, próbálok sután beszélgetni az emberekkel, ahogy a képeket nézegetik, amelyek a régi életem miatt jöhettek létre.

- Felipe, be szeretnék mutatni neked valakit – hallom Monsieur Moan hangját, és engedelmesen megfordulok. Elegánsabban nézek ki, mint szoktam, az ízlés még Ranmaru mellett ragadt rám. Halványszürke nadrág, fekete, gallérnélküli, emelt nyakú ing, szürke zakó… a hajam elegánsan befonva lóg a hátamra, idegesen megigazítom a szemüvegem.

- Nagyon örvendek – fogok kezet a magas, szõke illetõvel, finoman meg is hajolva közben.

- Monsieur Donat, õ itt a mi legújabb, csillagként ragyogó felfedezettem, Felipe Mimieoux. Felipe, õ Monsieur Charles Donat, egy nagy mûkedvelõ.

- Valóban lenyûgözõ – biccent. Pár szót beszélgetünk, ahogy sétálunk. Megáll egy kép elõtt: egy erõs tekintetõ, ezüstszürke szempár, melyet hosszú, fekete hínárként lengõ tincsek kereteznek, lágyan ringva, a víz alól nézve fel. Megannyi késként szúr ez a vékonyan metszett mandula szempár, mégis van benne valami szeretetteljes erõ, és a puha hínárként lengõ tincsek mégis merevnek és szilárdnak tûnnek, amikor egy-egy merev, geometrikus madár ül néhol.

- Ezek olyanok, mint az origami darvak – mondja.

- Igen. Egy japán hagyomány szerint, ha meghajtogatunk ezer darvat, mindnél ugyanazt kell kívánni. Az utolsóra felírva teljesül – mondom csendesen. Hajtogattam én is, csak rosszat kívántam. Azt kellett volna, hogy örökké együtt maradjunk.

- A képei eladóak, igaz?

- Igen – biccentek. – Monsieur Moan ezt tanácsolta.

- Akkor ezt jegyezze nekem elõ – mondja. Megdöbbenve nézem, ahogy beírja a nevét és a kép számát a katalógusba, aláírva. El sem hiszem…

XxxX

Telnek a hetek. Az embereket tényleg érdeklik a festmények, a legtöbbször tele van, még szerencse, hogy gyorsan tudok festeni. Ihletbõl meg nincs hiány. Csak Ranmarura kell gondolnom. A sötét hangulatú képeken is megjelenik, a félelmeimként, megjelenik Kitamura Saya is, a megtestesült csalódás.

Sokáig maradok be, Cornel szerint a galéria felelõsséggel jár, nem árt, ha nem szállok elefántcsonti magaslatokba, szóval végezzem csak én a papírmunkát. Nevetve ismertem el, hogy jó is, hogy nem vagyok füstölgõ festõ…

Sokáig vagyok bent, át kell rendeznem a mappákba a papírokat, a számlákat beragasztani a könyvekbe. Monsieur Donat többször is jött, beszélgetni, Charles kisugárzása nagyon hasonlít Ranmaruéra, mikor dolgozott. Tiszteletet parancsoló, komoly, azzal a fölényes mosollyal a szája sarkában.

Sóhajtva dörgölöm meg a homlokom, mikor végre a kabátom veszem. Bézs nadrág, fekete magasnyakú ing, szürke kabát, a nyakamba csavarom a sálam, a fejembe húzom a sapkám. Kezd hûvös lenni, még itt is. Leojtom a lámpákat a kiállítóterembe, és csendesen kutatok a kulcsaim után, hogy be tudjak zárni.

Egy sötét alak még mozog az egyik pici spotlámpa elõtt, ami minden képet megvilágít. Egy nagy méretû festmény, farostra… az ember csak megfelelõ távból veszi ki, hogy mi van a megannyi inda, folt, virágból, anélkül egy hatalmas zsúfolt kertnek tûnik, ahol egy cseppnyi levegõ sincs. De másfél méterre hátrálva… az indák ajkak, a virágok orcák, a madár egy szürke szempár, a fatörzs egy arc… két összefonódó, lehunyt szemû arc, ahogy egymásba fonódva csókolják egymást, boldogan… Az alak nem nagyon mutat hajlandóságot a romantikus kép elõli távolságra.

- Monsieur! – fogom a kilincset – Elnézést, de záróra.

Megfordul és nekem lecsúszik a kezem a kilincsrõl és megáll a világ.

Az a szürke szempár, az a sötét, hosszú haj…

- Kou…? – nyög fel õ is elkerekedett szemekkel. Halálra váltan nézek rá. Nem… de valahogy érzem hogy nem azért jött, hogy megöljön, nem önmagától jött volna. Úristen, mióta nem hívtak így… évek óta… Nem hiszem el hogy itt van, miért jött ide, mit akar?! Megremeg a szám, de hang nem jön a torkomon.

- Ranmaru… - suttogom, a számra szorítva a kezem. Égeti a szemeimet a könny. Olyan sok este imádkoztam, hogy mint egy igazi lányregényben, a lovag megkeressen… de ez nevetséges, szinte már komikus, hogy tényleg itt van. Közelebb lép hozzám, én pedig pislogás nélkül nézve fel az arcára állok mozdulatlanul, hogy a kezét a vállamra fogva szorítsa meg. Mintha azt próbálná, hogy tényleg itt vagyok e… megremegek. Az érintése még mindig erõs és forró. Miért vagy itt, mindezek után, miért jöttél ide?

- Te élsz… - suttog. a szemüvegem alá nyúlva biccentek, letörölve a könnyeim. Igen, nehezen, de még itt vagyok…

- Hát, nem sokon múlt – nevetek fel sírva. Remegve emelem fel a kezeim, hitetlenül megérintve a karját, végigsimítva a könnyû zakón, a válláig, megmarkolva a kabát hajtókáját. Itt van, és itt az illata, érzem… Elsírom magam, de életemben még sosem voltam ennyire boldog. Még a megnyitón sem. Itt van… és ha meg is öl, én már azt sem bánom. Halvány, remegõ és könnyfoltos mosollyal nézek fel rá, megfogva a kezét. Itt van, érzem, nem csak képzelõdök, ez nem álom, mint sokszor, és nem vált át lidércnyomásba. Õ is nehezen, reszketegen enged ki egy sóhajt, megérintve az arcom.

Az üveg falán lassú csepp gördül végig, de a színét lehetetlenség meghatározni. Áttetszõ, piros és arany. Víz, vér és konyak.

Együtt inkább narancssárgásnak tûnnek, de a padlóra folyva inkább barna. Talán. Kicsit összemosódik a kép az alkohol marja a torkom, olyan erõs, hogy még a szeme is könnyezik tõle. Mert egy ojabun nem sír, nem gyenge. Mindig erõt és tiszteletet parancsoló, ura a helyzetnek.

Még jó, hogy három liter szesz után valószínûleg semmire sem fogok emlékezni.

Nem igaz… valamire biztos fogok és pont arra, amire nem akarok. De hogy verjek ki olyan dolgot a fejembõl, aminek a hiánya kézzel fogható?

„… kapott pár golyót és átbukfencezett a korláton a kibaszott táskával együtt…”

Meghúzom az üveget, nem látom még azt sem ami az orrom elõtt van. Amint kiürül, hátradobom a kádba, hogy ripityára törjön ez is a többi között. Nem érdekel.

Megölték.

Lelõtték õt.

Az én Kou-mat. Lelõtték. Meghalt.

Remegõ kézzel hátratúrom a hajam és csak meredek elõre a mocskos csempére. A fehéret már teljesen elszínezte a vérem, ami a ruhámról maszatolódott oda.

Nem az enyém. Azé a vietnami gyilkosé, akit apró kis darabokban hajítottam a vízbe. Azt kapta, amit megérdemelt. Ezerszer többet érdemelt volna, de elfogyott róla a bõr… aztán ahogy a többi része is szép lassan felszeletelõdött elvérzett. De gondosodtam róla, hogy az az öt óra maga a pokol legyen. Óránként egy adrenalin injekció a szívbe és az ájulás sem mentette meg a kíntól.

Engem pedig az nem ment meg tõle, hogy megöltem a gyilkosát, mert Kou attól nem jön vissza.

Most mit csináljak?

Miért pont õt? Életemben egyszer számít nekem valaki, egyszer érzek valamit ami nem gyûlölet és káröröm, erre elveszítem õt. Most pedig rosszabb, mint bármikor. Mintha engem is megöltek volna… nem érzek semmi mást, csak hogy hiányzik…

Megpróbálok felállni, elfogyott a konyak, de a kilincs mellé nyúlok. Alig látom ezért megtörlöm a szemem és újra próbálom, de az ajtó zárva. És fogalmam sincs hol a kulcs… valahol itt van, de hol… és még mindig véres vagyok.

Küszködve a ruhákkal ledobálom õket és beállok a zuhanyzóba. Magamra engedem a hideg vizet, bárhogy is sziszegek, de most jót tesz. A tusfürdõmért nyúlok és elveszem, de mikor megnézem, rájövök, hogy ez nem az enyém, hanem Kou jázminillatú tusfürdõje.

Bámulom a flakont, majd összehúzott szemmel kinyitom és beleszagolok. Az õ illata, amit annyira szerettem érezni rajta. Vajon szerette a jázmint?

Miattam használta, de sosem kérdeztem, hogy tetszik-e neki. Talán nem is szerette ezt az illatot.

Visszateszem a polcra és leveszem a sajátomat. Nehéz megállni a zuhanyban ennyi alkohol után, de nem esem el. Azt hiszem ittam már többet is, de a fejem teljesen elzsibbadt.

Amikor kilépek a törölközõért a kádba pillantok, ahol szét vannak törve az üvegek. Hirtelen felrémlik a kép, ahogy a kád peremén ült bekötött szemmel, amikor elõször voltam vele úgy, hogy õt is boldoggá tettem…

Elfordítom a fejem és inkább magamra kapok egy fürdõköpenyt, de nincs kulcs… hová tehettem?

A hideg víztõl kicsit éberebb vagyok, ezért körülnézek és meg is találom félig a szekrény alá csúszva. Felveszem, a kulcslukba találással meggyûlik a bajom, de mikor sikerül bevetem magam az ágyba. A párnának is olyan illata van, mint Kou-nak…

Az éjszaka borzalmas, hol a vécé fölött, hol a kád oldalának dõlve találom magam és reggel is ott ébredek. Fáj minden csontom, a fejem is, de az elsõ dologra ami beugrik, máris azt kívánom bárcsak lenne még konyak a szobámban!

Nem akarok kimenni innen, semmi kedvem egyedül reggelizni és enni sincs kedvem. Inkább visszadõlök az ágyba és alszom…

***

Egy hétig szinte ki sem megyek a szobámból. Egyszerûen nem akarok és nincs is energiám semmihez.

Gondolkozom, próbálom helyretenni magamban a dolgokat és próbálok rájönni hogy hogyan tovább. Apám azt mondaná: „fel a fejjel fiam, találsz másikat”.

Három hónapja én is ezt gondoltam, most pedig… itt sajnáltatom magam. Ironikus…

Ha tudom, hogy akkor ilyen szarul érezte magát, akkor eszembe sem lett volna olyan durván lekiabálni. És akkor nem lesz rosszul, anyám nem hív fel, én nem hozatom a klubba és még mindig élne. 

És eleve ha nem rabolom el… oké ez hülyeség és nem segít azon, hogy milyen rohadtul érzem magam. Ha Kou-ra gondolok, mintha valaki hasba szúrna, de akárhová nézek mindenrõl eszembe jut. Ezért fetrengek itt ilyen szánalmasan már egy hete.

A mobilom naponta harmincszor csörög. Takashira bíztam, hogy találjon ki, amit akar és kész, nem érdekel.

A második héten valamikor mindössze a fürdõköpenyben indulok lefelé és most is ránézek az ajtajára, de ezúttal nyitva van. Belépek és Takashi-t találom, ahogy éppen a festékeket és az ecseteket szedi össze a kis szekrényrõl egy dobozba.

- Te meg mi a francot csinálsz?!

Megrándul a hangomra, majd letéve a dobozt meghajol.

- Összepakolom az… úrfi holmiját, mivel már…

- Pofa be, vagy megöllek. – sziszegem felé, olyan dühösen, mint talán még soha. – Mindent tegyél vissza oda, ahonnan elvetted. Pontosan oda, megértetted?!

- I-igen Sonozaki-sama…

Megvárom, míg visszapakolja a festékes dobozokat, majd meghajolva elhagyja a szobát.

Nem is láttam még, hogy befejezte a festményt. Alaposan megnézem, valami furcsa erdõféle és az egész olyan hátborzongató. Körbenézek a szobában, de mindenhol rend van: a szekrény zárva, az ágy bevetve, az díszes dobozban lévõ ecsetek a polcon pihennek a festékek mellett és végül meglátom a füzetét is az ágy melletti kisszekrényen. Ez nem volt nála?

Bár igaz… gyakran itt hagyta…

Veszek egy mély levegõt, mert úgy érzem megfulladok. Kimegyek, az ajtót kulcsra zárom és a füzettel együtt a szobámba viszem, majd az éjjeliszekrényem fiókjába teszem.

***

5 hónappal késõbb

- Mikor is kezdõdik az az értekezlet? – kérdezem a titkárnõmet az irodámba menet.

- Egy órakor, Sonozaki-sama.

Biccentek, majd az irodámba megyek és a szokásos monotonitással kipakolom az asztalra az aktatáskámat.

Ma egy nagyon nagyszabású fúzió fog végbemenni, két cég egyesülése, ami nagyon nyereséges lesz. További bõvítéseket és változtatásokat is tervezek, szerzõdést külföldi cégekkel.

Az hogy a munkával foglalom le magam és terelem el a figyelmem eddig remekül beválik. Reggel eljövök, este hazamegyek, ha túl sok idõm maradt, akkor otthonról is dolgozom, de ha már késõ van rögtön alszom. Hétvégeken lefárasztom magam a taj chi edzésekkel, úszással, van koto-n játszom, ami megnyugtat.

Viszont már egy hete kerülgetek valamit, amit muszáj megtennem különben beleõrülök.

A füzetét, amit hónapokkal ezelõtt betettem a fiókomba. A múlt héten jöttem csak rá, hogy ott van, de azóta szinte kísért. Viszont nem akartam belenézni, mert már kialakítottam egy viszonylagos jól bevált ritmust, hogy ne legyek alkoholista és nem szívesen borítanám el. Anyám így is furcsállta, hogy senkit sem engedek be Kou szobájába. Mert az még mindig olyan mintha az övé lenne. Egyszerûen nem akarok kipakolni abból a szobából, annak ellenére, hogy azóta sem nyitottam ki az ajtót.

Kiveszem az aktatáskámból a füzetét és szétnyitom, majd elölrõl elkezdem lapozgatni.

Olyan az egész, mintha egy napló lenne. Válaszok a régi kérdéseimre, apró rajzok, skiccelt vázlatok ahhoz, amit anyámnak festett a falra, majd ismét válaszok a kérdéseimre. Megtalálom benne a rajzokat, amiket arról a lányról készített a klubban, majd pár lappal odébb megakad az ujjam.

Homlokráncolva nézek a papírra, rá van rajzolva, de sokkal vastagabbnak tûnik a tapintása, mint a többinek. Onnan jövök rá, hogy össze van ragasztva, hogy az egyik papír széle be van hajolva. Egy levélbontó késsel óvatosan szétvágom a körberagasztózott oldalt, nem értem miért csinálta, de ahogy az írásra pillantok már nem is érdekel.

A mondatok, mintha a saját gondolatai lennének, de mégsem…

„… nem akarok tõle semmi mást csak azt, hogy néha megsimogasson, megöleljen, hogy számítsak valakinek…”

„… miért nem érti meg, hogy nekem nem kell más?...”

Egyszerûn alig bírom felfogni amit itt látok. Az akkori viselkedése, az, hogy mennyire bújós kiscica volt mikor jól bántam vele és hogy miért tûrte azt, ha bántottam…

Megremeg a kezem a papírom, megszorítom a papírvágó kést és elûzöm az õrült gondolatot. Tovább lapozok.

Újabb írás, újabb válaszok, rajzok a kertben, néhány furcsa, már-már hátborzongató kép, ami egy horrorfilm borítójára illene, majd válaszok és azután megint találok egy összeragasztott oldalt.

 Veszek egy mély levegõt és szétvágom, de ez legalább annyira megdöbbent, mint az elõzõ

„Annyira szeretem õt…”

„… boldog vagyok, hogy kaptam tõle egy könyvet. Nem az ajándék miatt, hanem mert ez azt jelenti, hogy gondolt rám…”

„… talán jelenthetek neki valamit, egy picit… talán…”

Ledobom a füzetet az asztalra és a kezeimbe temetem az arcom.

Ez nem lehet igaz! Hogy lehettem ilyen vak?! Hogy lehettem ennyire idióta! Bántottam, pedig végig csak nekem akart megfelelni és közelebb férkõzni hozzám… én pedig azt hittem, hogy csak arra vágyik, hogy drága ajándékokkal halmozzam el és kiváltságokat kapjon!

A kés ami még öt hónap alatt is a mellkasomban volt most még beljebb fúródik a saját ostobaságom miatt.

Az a legrosszabb, hogy ez most már nem számít… mert halott…

Egy mély levegõt veszek és lassan kiengedem, aztán tovább lapozok. Még több válasz a beszélgetésinkre, a francia szavak, amikkel jó sok oldal tele van, a könyv fordításai, majd a füzet hátsó borítójára két kis kép van ragasztva.

Döbbenten nézem az alig két ujjnyi portrét, egy rólam és egy róla, de olyan részletességgel és pontossággal, mintha egy fényképet tartanék a kezemben.

Jó pár percig nézem a Kou-t ábrázoló képet, majd mindkettõt visszateszem a füzetébe.

Elég. Nem csinálhatom ezt, mert bele fogok õrülni. Nem szerethetek örökké egy halottat…

A telefon csörgése szakít ki a gondolataimból, ezért elrakom a füzetet vissza az aktatáskám belsõ zsebébe és elöltve a hideg üzletember hangomat felveszem a telefont…

***

3 évvel késõbb

A tengerpart. A világ legbékésebb helye, a víz robaja, ahogy a sziklafalnak csapódik a monacoi házam alatt.

Már majdnem fél éve élek Franciaországban. Muszáj volt eljönnöm, újrakezdenem, mert úgy éreztem összenyom egy fal. 3 év telt el, de még abszurd módon mindig azt vártam, hogy egyszer csak megjelenik és rám mosolyog. A szobájába azóta nem ment be senki, a kulcs nálam van, de én sem nyitottam ki. Csak a füzetét olvastam át többször és a pici festett képét néztem. A festék már kissé megkopott rajta…

Ki akartam szakadni a házból, az monotonitásból, hogy ne veszítsem el a józan eszem és ezért meghoztam életem talán legnagyobb döntését. Lemondtam az ojabuni rangomról.

Most már nem vagyok a yakuza feje, csak egy tiszteletreméltó személy, aki még mindig jelentõs üzletet hoz a yakuza számára.

A változás ott kezdõdött, hogy a cégemmel felvásároltam francia energetikai vállalatokat, amik manapság az alternatív energetikára építve jelentõs hasznot hoznak. A cég jó arra, hogy tisztára mossam a yakuza pénzét. Most már csak az üzleti ügyekkel foglalkozom, semmi drogügylet, de nem is hiányzik. Apám nyomdokaiba léptem, mert azt tanultam, erre neveltek, de az utóbbi idõben sok dologra rájöttem, amik megváltoztatták a nézõpontom.

Anyám örült a döntésemnek. Õ otthon maradt, bár egy másik házba költözött egy szép birtokon, mert lovakat akart tartani.

Az a fél év amióta Monaco az otthonom, sokkal nyugodtabb, bár a szórakozás még mindig nehezemre esi és már nem is élvezem annyira. Inkább tovább fejlesztettem a harcmûvészeti jártasságom, úszom és az új hobbim a hajózás. Vettem egy yachtot és gyakran egy egész hetet töltök a vízen.

De még valami mindig hiányzik, ami nem engedi, hogy boldog legyek, és talán soha nem is leszek már…

Gyógykrémet kapok a kezemre, megint. Amikor megnyugodtam, kaptam antibiotikumot és némi nyugtató teát, ülhetek az ágyban. Szeretem ezt az illatot, nagyon kellemes.

Beszélt magáról. Cornelnak hívják, már jóval elhagyta a hatvanat, de stramm, késõ negyvenesnek ha tippelném. Tõsgyökeres francia, de Provance mellett született, aztán az egész család Párizs mellé költözött, õ pedig párizsi lakónak tartja magát. Néha megmosolyogtat, ahogy mesél. Egy nemrég felfutott galériának dolgozik.

Idejött ihletet keresni, a tokiói galériákat és posztmodern mûvészeket látogatta, rekreáció céljából. Meg persze alkotni, ezért ez a kis ház és az átható festékillat. A készletbõl fõz, nem is rosszul, de sokkal egyszerûbben.

És nem adott fel. Nem hívott se mentõt, se rendõröket… elmondtam mindent. Semmit se hagytam ki. Hosszú idõ után megnyílt a csap, és csak a zokogás zárta el idõnként. Még Ranmarut is elmeséltem… hogy vett magához, mit csinált.

Mit mondott…

És hogy hogy váltunk el. Az elõdöm is így volt, elvitette… valószínûleg szegény fiú valamilyen építkezés alatt fekszik. Hogy értem is elküldette a kocsit… egyszerûen megelégelte, hogy ilyen… semmirekellõ vagyok, és úgy döntött, hogy a kis elõnyök ellenére is inkább lemond a gondról. Elvitetett, meghalni.

Nem akarok visszamenni, és teljes mértékben megértett. Szerinte se jó ötlet önként menni a vágóhídra… Meghallgatott mindent, a durva részeket, a veréseket, és hogy Ranmaruról beszélek. Hogy kedves volt, próbálkozott, csak nem tudta, hogyan… és hogy elküldött megöletni. Ez fáj a leginkább, nem a húzódó varrások a vállamon és a mellkasomon. Elrontottam mindent, igaza van, önsajnáltató mártír vagyok.

Csendesen kopog néha a kés a pléhtányéron. Bundáskenyér a vacsora, milyen régen ettem, és Cornel olyan finoman csinálja, kis vajjal…

- Anyukám receptje – nevet fel. – Hiányoznak az otthoni ételek. Itt még azt is nehezen várják meg, hogy megfõjön a hal! A franciák… szeretik a tejszínt. A vajat. Finom és krémes lesz tõle az étel.

- Egészségtelen, nem? – kérdezem csendesen. Nem szeretem hallatni a hangom.

- Dehogy! Egyébként – teszi le a tányérját és iszik egy korty bort. Én is kaptam egy ujjnyit, finom eperbor. Azt mondta, könnyebben alszom majd tõle. – Kinyitottam a bõröndöt, bocsáss meg.

Aggódva rágom a szám. Vissza kéne juttatnom Ranmarunak, de akkor megtalálna... és nem akarom Cornelt bajba sodorni.

- Egy csomó… nyomlemez van benne. Eurókra. Ez a te Kígyó urad nagy tételben akarta a pénzt forgatni Amerikába és Európába. – biccentek. Igen, emlékszem. – Mi legyen vele? A vízbe csak nem dobhatjuk.

- Rejtsük el – mondom csendesen, a kenyér héját piszkálva.

- De hova? Nem lenne tanácsos bemenni a városba, és amúgy is, neked messze van még a buszmegálló is.

- Még nem tudom. Majd kitalálok valamit. Cornel, mi lesz velem? - kérdezem könnyes szemekkel. Töröm a franciát, a kiejtésem borzalmasabb, mint az õ japánja, ha valamit egyikünk se tud, marad az angol. Három nyelvet mixelve csak megértjük egymást.

- Hát, Japánban nem maradhatsz, egyértelmû. Ahogy az olaszoknál a maffia, nálatok a yakuza mindenhol ott van. Ráadásul feltûnõ vagy, egybõl kiszúrnak. Szerinted kerestet?

- A kiscicáját? - törlöm le a könnyeim szomorú nevetéssel. – Nem hiszem. Még örülhet is, hogy egy gonddal kevesebb.

- Eljössz velem Franciaországba. Na? Azt mondod, tudsz rajzolni, megtanítalak. Besegíthetsz nekem a galéria körüli munkákban.

- Komolyan? Nem félsz, hogy bajba kerülsz?

- Ugyan, fiam – nevet, megpaskolja az arcom és egy zsebkendõt ad, hogy töröljem le a könnyfoltokat.

- Nincsenek irataim…

- Azt majd ott elintézzük.

- De hogy jutunk ki a reptérre?

- Magángéppel vagyok. Ne aggódj – megpaskolja a lábam, de ebben inkább atyai szórakozottságot érzek, mint közeledést. Nem tudom, miért segít, miért vesz a szárnyai alá, de elmondhatatlanul hálás vagyok neki. – Kiviszlek innen. Szóval siess a gyógyulással, másfél hát múlva lejár a vízumom, és el kell mennem. Akkor jössz velem te is. Addig kapard össze magad, fiam – nevet.

Cornel mindig nevet. Õ olyan vidám mûvész. Mesél Párizsról, az étteremrõl, amit az szülei indítottak s most a húga és annak családja viszi. Szerencsére én csendben maradhatok, de csendesen várja mindig, hogyha kérdez, válaszoljak. Annyi türelme van…

Fest is. Hatalmas vásznakra, vagy skiccel rajztömbökbe, majd három nap múlva, amikor már nem fáj a kezem, kiülhetek én is az egyik deszkára a ház elé, és rajzolhatok.

- Kou, ez fantasztikus – nézi, ahogy egy varjúról csinálom a rajzot. – Nagyon tehetséges vagy. Csak ceruzával dolgozol?

- Festeni szeretek – suttogom. – Kígyó úrtól… kaptam egy gyönyörû ecsetkészletet. Faragott nyéllel, tudod…

- Igen – képed el. – Biztos replika, mert az eredeti Amerikában van kiállítva a mûvészeti múzeumban.

- De tõle kaptam – mosolygok szomorúan, és befejezem a madarat. Elégedetten néz rám, és megpaskolja a vállam.

Sokat ülök, és nézem a fémbõröndöt. Visszazárjuk… telnek a napjaink.

- Tudod már, hova tegyük? Itt nem maradhat, magammal nem viszem.

- Elvisszük anyámhoz – suttogom, megsimogatva. Vajon megérintette? – Õ majd vigyáz rá.

- De édesanyád meghalt, nem?

Hátramosolygok. Pont ezért lesz a temetõben tökéletes helyen.

Bepakolunk mindent. A vállam még húzódik, nagyon fájnak a lövésnyomok, és fáj a szemem is. Cornel szedte ki a beletörött kontaktlencsét… azt mondta, majd szerzünk egy szemüveget Franciaországban.

Ranmaru is ott járt, nem sokkal ezelõtt. Annyira hiányzik… Cornel nem bánja, nem gúnyol ki, ha elsírom magam. Összekuporodva, átkarolva magam, mert hiányzik, az érintése, ahogy átkarolt. Ahogy magához ölelt, ott, a szobámban. Az illata.

Nem merek belegondolni, hogy õ gondol-e rám. Mi van vele… félek a gondolattól. Valószínûleg nem is gondol már rám. Rosszul alszok, rémálmaim vannak, érzem a fejemen a puskacsõ nyomását, és hiába zokogok, látom Ranmaru kezét, a tetoválását a hátán, a szürke szemét. Anyám mellett állva, ahogy olyan jeges tekintettel, undorodva néznek rám, hallom a kakas kattanását… a saját sikolyaimra kelek fel, Cornel pedig mindig ott van. Ranmarut akarom…

- Annyira szerettem – zokogok.

XxX

Egy hét múlva Cornel utána nézett, hogy juthatunk el leghamarabb és legrövidebb úton a központi temetõbe. Kapok egy nagy, sötét napszemüveget, a bõröndöt pedig vászonnal húzzuk be. Kalapot veszek, és késõ este, az utolsó elõtti buszokkal bemegyünk a városba, minden cuccal együtt. Ennyi volt. Minden elveszett.

Zseblámpával bóklászunk. Kaptam egy szál fehér rózsát is.

- Itt van – szólalok meg. Cornel nem tud japánul olvasni. Remeg a kezem.

Kitamura Saya. Akármilyen is volt, mégis csak az anyám… Neki sem volt jobb sorsa. Talán õ is szeretett valakit. Õ is vágyta, hogy szeressék… engem miért nem tudott? Együtt… apa nélkül is boldogok lehettünk volna.

És ennyi volt, egy sírkõ. Egyszerû terméskõ.

Két kis ásóval lyukat kaparunk a sírkõ alá, Harminc centivel mélyebben, mint maga a bõrönd, és beledobom. Itt lesz a legjobb, senkiföldjén. Visszakaparjuk, visszatesszük a gyepkockákat, és ráfektetem a rózsát. Vigyázz rá, Anya, legalább ennyit tegyél meg nekem.

- Menjünk, fel kell szállni. Holnap estig a következõ pihenõre kell érnünk – teszi a kezét a vállamra. Lopva letörlöm a könnyeim, biccentve. Menjünk. Itt már nincs dolgom.

Ranmaru emléke, a kedvessége, amit felém tanúsított, a mosolya, az ölelése, az enyém marad. Cornel azt mondta, fejlõdhetek… ki lehet élni az érzéseinket a festékben.

Ott maradt a fekete füzet az ágy elõtti kis asztalon. Amikor a haláltáncomra készültem, úgy gondoltam, az már nem tartozik hozzám, visszaadom. Benne van a neki festett kis kép is, fájón reménykedek, hogy legrosszabb esetben is benyomja egy sosem olvasott könyvbe a könyvtárban, nem pedig hogy szemétre veti az egészet.

Figyelem az alattam elsüvítõ tájat, a fénypontokat. Némán az üvegnek döntöm a fejem, bebugyolálva magam egy pokrócba. Annyira sajnálom, Ranmaru, hogy nem voltam az, akire szükséged van. Bocsáss meg.

Életemben elõször imádkozom, bárkihez, aki meghallgat: csak ne essen semmi baja. Könyörgöm…

Várom, hogy megérkezzenek. A klub most még zárva tart, délután van, ezért senki más nincs itt rajtam és az emberiemen kívül. Pontosan nem tudom mikor érkeznek, mert a csomagért is mennek, mégis idegesen járkálok fel-alá mikor húsz perc elteltével sincsenek még itt.

Aggódom Kou miatt is, anyám nem hívott volna fel, ha nem úgy látta volna, hogy nem tudja megnyugtatni, holott még magam sem tudom, hogy mivel tegyen ezt. Talán engednem kéne neki, hogy találkozzon a barátaival egy napra, vagy fogalmam sincs.

Újabb tizenöt perc telik el, mikor a háttérbõl meghallom a rádió halk hangját.

„…A Szumida folyó fölötti hídon lövöldözést jelentettek. A helyszínen szemtanúk vallomása szerint egy másik autó okozta a balesetet. Három áldozatot találtak és meg nem erõsített források szerint a yakuza áll a háttérben…”

Dermedten állok egy pillanatig, míg egyszerre eszembe nem jut minden ami történhetett: Ki volt az? Mikor? Miért? Mi lehet Kou-val… a kocsiban hárman voltak. Kou, Isato és Kazuo… ha õk hárman az áldozatok…

Elõkapom a telefonom és mély levegõt véve felhívom a két emberemet, de egyikük sem veszi.

Egy dühös kiáltással falhoz vágom a mobilt, de olyan erõvel, hogy ripityára törik az egész készülék. A többi emberem azonnal a szobába siet.

- Most rögtön menjetek a Szumida hídhoz! Te pedig, hívd fel az emberünket a rendõrségen! Mindent tudni akarok két perc múlva! Mozgás! – adom az utasításokat, én magam nem mehetek oda.

Mindenki szétszéled. Jóval idegesebben, mint eddig, leülök, de egy másodpercen belül felállok és újra járkálni kezek. Három áldozat…

Ha Kou is… ha megtudom ki volt elevenen nyúzatom meg! Azt is megbánja, hogy a világra jött az a nyomorult féreg!

- Sonozaki-sama, az emberünk a helyszínen van, azt mondta pár perc múlva visszahívja.

- Azonnal szólj! És hívj ide embereket, el akarom kapni a mocskokat! – ordítom, a hajamba markolva gondolkodok, hogy visszafogjam magam és ne menjek rögtön oda megnézni mi történt, de nem tehetem. Bármennyire is tudják ki vagyok ha oda megyek én magam szolgáltatok bizonyítékot…

De ki lehetett? Ki tudott errõl, mert nyilván a lemezeket akarták.

A francba! Miért pont most?! Miért pont most kellett, amikor Kou is ott volt?!

Megcsörren a mobil a pulton, de ezúttal én veszem fel és nem az emberem.

- Mindent mondj el az utolsó részletig!

- Sonozaki-sama… az autónak kilõttél a kerekeit, majd szembõl egy megerõsített jármûvel nekihajtottak. Három halott van mindhármat meglõtték…

- Van közöttük egy fiatal fiú? – kérdezem összeszoruló mellkassal, erõltetnem kell még a levegõvételt is, de rögtön megkönnyebbülök, mikor a válaszát hallom.

- Nincs. Két férfi akik úgy a harmincas éveik elején járnak és egy idõsebb.

A fiatalabbak nyilván az én embereim, de az idõsebb…

- Az idõsebb nevét és képét kérem, a kocsi rendszáma megvan? – de hol van Kou? Magukkal nem vihették, minek kellene nekik…?

- Igen, ha kívánja átküldök mindent.

- Rendben.

Leteszem a mobilt és az itt lévõ irodámba megyek ahol be tudom kapcsolni a laptopot. Megnyitom a postafiókot, ahová az ilyen dolgokat küldik és két perc múlva meg is érkezik az e-mail.

Az áldozatokról készült képeken jól látszik, hogy lelõtték õket. A harmadik férfi ismerõsnek tûnik, de nem kapcsolok, hogy honnan. Egy cetlire felírom a rendszámot és az egyik emberemnek adom.

- Futtassátok át az adatbázison!

Tovább lapozok a képek között, de Kou-ról semmi. Nincs ott, a hátsó ülésen sincs semmi nyoma, nincsenek vérfoltok… semmi. Elmenekült volna? Lehetséges, hogy ki tudott szökni és elfutott? De akkor hol van?! Mégis hová ment?

Órákkal késõbb még mindig nincs hír róla. Felhívtam anyámat, de otthon nincs, tehát nem ment haza.

Keserûen felnevetek a saját ostoba gondolatmenetemen hisz miért is menne vissza az oroszlán barlangjába? Ha sikerült elszöknie – és minden jel erre utal – akkor valószínûleg igyekszik, hogy a közelembe se kerüljön többé. Talán visszamegy az árvaházba… bár már tizennyolc éves így akár dolgozhat is…

Hol lehet a fenébe is, vissza akarom kapni!

Összegyûröm az elõttem heverõ papírt, pedig szükség lesz rá. Az a mappa, amit róla szereztem tartalmazott egy képet és éppen ebbõl készül most egy tucat nyomtatvány.

- Osszátok szét és fésüljétek át utána a várost, mindegy mennyi idõbe kerül, mindegy hogy, de találjátok meg! – nem akarom elveszíteni, akkor sem ha önszántából szökött el. Megtalálom és visszahozom.

- Sonozaki-sama, megvan a rendszám, egy névvel és egy címmel. – az emberem elég furcsa képet vág, de jobb lesz ha kinyögi. – Egy belvárosi lakáshoz tartozik… a tulajdonos Sonozaki Kenichi.

- Kenichi… - kell egy perc míg túljutok a döbbeneten, hogy aztán elárasszon a harag és a csalódottság. A saját bátyám árul el! Képes meglopni az egyik családtagját! Megölte a legjobb emberemet és Kou… - Menjünk a lakására!

Ha Kou nála van és bármit is csinált vele megfojtom a puszta kezemmel. Azonnal szemet vetett rá, amint meglátta és féltékeny volt, mert nem kapta meg. Meg nem ölte és ha nem volt a kocsiban, a menekülés melletti másik lehetõség, hogy Kenichi-nél van.

Egyáltalán hogy tehette? Azt hitte meg fogja úszni, ha meglopja a yakuzát? Akkor sem menekülhet, ha a vérrokonom, mert a lopást úgy büntetjük, hogy nem nézzük ki honnan származik.

***

A belvárosi lakását azóta vehette mióta elzavartam, mert nem tudtam róla. Csak õ lehetett, aki tudott a lemezekrõl, mert már akkor is tárgyaltam a franciákkal mikor még tudott az ügyeimrõl. A földalatti garázsban ott van a sportkocsija tehát itt van. Az ostoba. A helyében már rég másik kontinensen lennék és ha lenne egy kis esze akkor õ is.

Felmegyünk, de a lakásba egyedül megyek be. Ez most kettõnkre tartozik nem másra.

A biztonság kedvéért elõveszem a pisztolyom. Az ajtó nyitva, de mikor benyitok máris eldördül egy pisztoly és félre kapva a fejem megúszom a koponyalövést.

A fal mögé gördülök, az elõszoba tükrében pont látom ahogy a nappali kanapéja mögött rejtõzik.

- Tedd le azt a fegyver bátyám, vége van! – kiáltok oda, végig figyelem, hogy merre mozdul.

- Azt hiszed pont most kezdek el engedelmeskedni neked?!

- Nincs választásod. Tudod te mit tettél?! Az egész yakuza téged akar kinyírni, elárultad és megloptad õket! – ostobább mint hittem. Csak õ nem képes felfogni, hogy ha az apán õt teszi meg ojabunná, akkor sem húzta volna sokáig.

- Akkor te miért akarnál kegyelmezni?!

- Mert annak ellenére, hogy mit tettél a bátyám vagy! Mond meg mit csináltál Kou-val és elengedlek. Elhagyhatod az országot és senki sem akadályozza meg.

Nevetni kezd, õrült, gúnyos hangon, mintha már tényleg elment volna az esze.

- Szóval ezért jöttél? A kis kurvád megszökött tõled és azt hiszed itt van? – nevet. Összeszorítom a szám, de hallgatok. – Ez jó, úgy tûnik a kicsikének mégis van valami a fejében. Biztos túl unalmas voltál már neki. Én el tudtam volna szórakoztatni…

- Itt van?! – morgom dühösen, de megint csak nevet.

- Miért nem nézed meg?

- Ennyire meg akarsz halni Kenichi?!

- Dögölj meg Ranmaru! Te és a yakuza is elmehettek a picsába! Hirtelen szamaritánius lettél, hogy meg akarsz menteni?! Köpök rád!

- Utoljára kérdezem… itt van Kou?! – sziszegem dühösen a tükröt figyelve.

- Lófaszt se tudok a kurvádról világos… és a lemezekrõl sem, ami azt illeti… - egy szivart kap elõ és rágyújt, pár perc múlva elér hozzám az illata. Marijuána.

- Az embereid voltak a hídon. A kocsi a te neveden volt, a lemezek eltûntek. – mindenkinek egyértelmû, hogy mi történt.

Már megint nevet. Hirtelen feláll leteszi a pisztolyt és helyette elemel egy üveget a bárszekrényrõl és meghúzza. Teljesen el van szállva, korábban is drogozhatott már.

- Az én embereim. Én bíztam meg õket. De az a senkiházi vietnami átvágott… elvette a pénzt és megfújta az árut. – rám vigyorog, mikor kilépek a fal mögül, de szemmel tartom. – Úgy tûnik a kurvádat is megfújta… pedig nem tudtam, hogy csípi a fiúcskákat.

Ez nem lehet igaz. Akkor mégis hol a fenében vannak a lemezek és ami még jobban érdekel, hol van Kou?!

- A vietnamit elkaptuk. A repülõtéren voltak, szökni akartak. – az idióták ugyanazzal a kocsival furikáztak. Négyen voltak, mert az ötödik a hulla volt. Idefelé jövet kaptam a hívást, hogy megvannak. A táska és Kou viszont nem volt náluk, csak fél millió yen.

- Egy mocskos rohadék…

Kitámolyog az erkélyre, követem, de csak tisztes távolságból.

- Kenichi nézz a szememben. A vietnaminál nem voltak a lemezek, sem Kou. Tudod, hol vannak? – nem tud nekem hazudni, mert látszik rajta.

- Legyen neked ajándék öcsi, leszarom, hogy hol vannak, nem tudom. Itt voltam, oké? – meghúzza az üveget, a sötét színû alkohol végigcsorog a nyakán is. – Hé, lehet, hogy a kiskurva lopta el. Ehhez mit szólsz? – röhög – Szétrakja a lábát és közben alkudozhat az árura. Jó üzlet.

Összeszorítom a fogaim, még jó, hogy nem biztosítottam ki a pisztolyt, mert lelõném.

- Gyere, indulunk. – szólok rá, majd egy pillanatra elfordulok, hogy a bárszekrényen hagyott pisztolyáért nyúlja. Kiveszem a tárat belõle, de mikor visszafordulok a bátyának hûlt helye van. Körbepillantok a szobában, ekkor viszont meghallom a puffanást és a sikoltozást. A erkélyre futok, a harmincnégy emelet mélységben már csak egy vöröses fekete foltot látni és a hangyaként futkosó embereket.

- Fenébe te ostoba! – morgom magam elé, elkapom a figyelmemet a látványról és sietve kiviharzom innen. Még nincs vége. Majd gondolkodom akkor, ha vége lesz.

- Meghalt. A kikötõbe megyünk. – közlöm a sofõrrel hidegen.

Odavitték a vietnamit és a három emberét… ideje megtudni, hogy hol van a kiscicám…

Megölel, magához húz és forrón szorít. Megremeg a mellkasom és legszívesebben elsírnám magam, olyan jól esik érezni, hogy itt van… De az a sötét folt nem akar eltûnni a fejembõl. Nem kéne foglalkoznom azzal, hogy mi volt, de mégis, mint egy recés, karcos hang mindig a fülembe súgja, mennyire semmit sem érek.

Átfonom a karjaimmal, a lábaimmal. Soha nem akarom elengedni, elég jó akarok lenni ahhoz, hogy boldoggá tegyem.

- Akarsz aludni? Pihenni? – kérdezi csendesen, nyugodt hangon. Olyan megingathatatlanul erõs… a homlokom a nyakához dörgölve hunyom le a szemem. Nem, jó így. Érezni, hogy milyen forró a teste, az ölelése. Az ereje… meglepetten nézek fel rá, hogy milyen könnyedén kap fel.

Visszahajtom a fejem a vállára. Hova megyünk?

Itt még nem voltam. Sose láttam még ekkora tévét.

Ahogy ellép, elkapom a csuklóját. Ne menj el, kérlek, csak még egy kicsit…

- Nem hagylak itt – mosolyog rám halványan – csak beteszek valami filmet, amit nézhetünk.

Kíváncsian nézek rá, és amikor visszaül, hozzásimulva fekszem az ölébe. A vállamra teszi a kezét, én pedig halvány, némileg megkönnyebbült mosollyal nézem vele a filmet. Mégis alig tudok rá figyelni, mintha egy kis sötét ördög ülne a vállamon, aki lassan rágja be magát a bõröm alá.

Egészen, ameddig el nem alszom. Utána sokkal hatalmasabb lesz.

XxX

Sokáig alszom, nem is tudom, hány órakor kelek fel. De fáradtabb vagyok, mint amikor lefeküdtem, égnek a szemeim. A térdemen támaszkodva dörgölöm az égõ szemeim. Mintha egy súly ülne a mellkasomon, egyszerûen nem tudom ledobni… Reszketegen felsóhajtok és megtámasztom a fejem. Nem igaz…

Letusolok. Mire bejövök az ágy elõtti kis asztalon pár tégely festék. Egy nadrágba bújva, hogy a gyógykrém beszívódjon, nyitom ki õket. Milyen élénk színek… miért kaptam? Halvány mosollyal gondolok Ranmarura, a mellkasomról kicsit eltûnik a szorítás, a kis sötét hang elhallgat.

A falamra nézek. Ahol már rég nem sütnek át a napsugarak… felveszek egy vékony pólót, hogy ne legyen kár, és elhúzok mindent az útból. Megállok a fehér, rücskösre kent fal elõtt.

Meghúzom a ceruzával a vonalakat. Festéket keverek, de nem merek a szép ecsetekhez nyúlni. Azzal Ranmarunak akarok festeni valamit. Már tudom is, hogy mi legyen… Csak ez az érzés tûnne már el! Beleõrülök!

A vacsora is így telik. A kis szörnyeteg a vállamra telepedik, suttog, a hajamba kap, sérti a bõröm. Piszkálom az egyik tésztaszálat, nincs étvágyam.

A szemem elõtt lebeg az az arc. Ami olyan, mint az enyém. Miért tette? Egyszerûen nem tudok rá magyarázatot tenni. Nem hiszem el, hogy nem talált volna kiutat abból, amibõl élt. Nem lehetett ennyire közönyös a jövõjével…

Miért nem tudott volna talpra állni, ha más nem, értem? Miért nem értem meg neki ennyit, hogy még esélyt sem adott?

- Lejössz velem úszni egy kicsit? – felrezzenek Kígyó úr hangjára. Meglepve biccentek, és amikor átkarol, megfogom a karját. Jólesik az érintése. Átöltözve mosolygok rá, de ma nem ökörködök. El akarok fáradni, annyira, hogy elájuljak a fáradtságtól, hogy a kísérteties rémálmok ne jöhessenek elõ. Csak rovom a köröket, amíg sajogni nem kezd az oldalam.

Nem használt. Hallom Ranmaru mély, egyenletes lélegzését, figyelem a holdfényben a lehunyt pilláit. Néhány tincs az arca elé hullik…

Nem tudok aludni. Figyelem a sötétben imbolygó álmokat, az árnyakat. talán alszom, de az ugyanolyan rémálomszerû. Tûzfényként vibrál egy vékony, betegesen sápadt alak, hosszú, fekete hajjal. A szája meg se mozdul, de hallom a sikolyait. Beteg, és én nem tudok rajta segíteni, pedig az anyám.

Hallom a nevetését…

Izzadt háttal kattannak fel a szemeim, arcom a párnába fúrva, hogy elfojtsam a sikolyokat. Ranmaru nem ébredhet fel, nem akarom, hogy teherként gondoljon rám, mikor ilyen… hasznavehetetlenül szenilis vagyok.

Pillanatalvásokkal húzom ki az estét, még rosszabb, mintha virrasztottam volna. Émelygek, nem érzem jól magam. Mintha minden csak pörögne körülöttem, nem tuodm, mit tegyek, hogy elmúljon ez a szörnyû lidércnyomás. Csak akkor jó, ha Ranmaru forró kezeit érzem magam körül, de tudom, hogy õt meg pont ez kínozza.

- Jó reggelt, kiscicám – dorombol, magához húzva. Elakadó lélegzettel feszítem a kezem a mellkasának; nem tudom elnyomni, de most ne… most nem…

Nem tudom. Tényleg, tudom, mennyit jelent neki és mit vált ki belõle, egyszerûen nem lennék rá képes. Õt pedig nem akarom becsapni, kínozni. A keserûségtõl növekszik a kis szörnyeteg a vállamon. Suttogja, hogy még erre se vagy jó, hogy megkönnyebbüljön, akit szeretsz, még egy megdugnivaló lyuknak se vagy elég. Nem csoda… semmi se csoda…

- A dolgozószobámban leszek – morogja bosszúsan. Elmegy… ne… szükségem van rád… - A fenébe, Kou! – csattan fel, felülve. Lehullik róla a takaró, megfeszülnek a vállai, a hátán imbolyogva kanyarogni kezd a kígyó. Nem vagyok jól… - Ne gondolj már arra a szar papírra! Már rég eltûntetem onnan, az a ribanc pedig nem érdemli meg, hogy miatta rágd magad, mikor képes volt otthagyni! Felejtsd el és örülj, hogy nem kellett egy olyan anyával élned!

Minden szava belém rúg. Lassan kerekedik el a szemem, leáll a légzésem, ahogy a szavak a bõröm alá fúrják magukat. Nem is a szavai, a hangsúlya. Dühös. Csalódott.

- Hagyd abba, hogy sajnáltatod magad! Attól nem lesz másképp, jelenleg csak annyit érsz el vele, hogy felidegesítesz és nem tetszik, hogy olyan vagy, mint egy szellem! – a hajába túr, és megsemmisítõ jegességgel néz rám. Igaza van, igaza… Nem figyeltem rá, pedig pont hogy õ lett volna a fontos… - Tegnap azt mondtad, nem a verés fájt, hanem az, hogy nem kellesz. Ezzel a viselkedéssel te magad éred ezt el! Nekem nem kell olyasvalaki, aki nem képes túltenni magát valamin, ami már lényegtelen. Hagyd ezt abba, és inkább foglalkozz azzal, ami tényleg aktuális és tanulj meg újra beszélni ahelyett, hogy tovább játszod itt a néma mártírt! Ha viszont ez neked jobban megfelel, akkor lehet, hogy én is visszamegyek abba a bordélyba, ha egy kis örömet akarok látni!

Már kiabál. Ordít, pedig nem is… de igaza van.

- És most menj a szobádba – sziszegi. Feláll, és otthagy, én pedig halkan felnyögve nyúlnék utána, de becsapja maga mögött a fürdõ ajtaját.

Mintha aludnék. Minden tompa, nem éles, hallom, ahogy dobol a vér a fülemben. Igaza van, tehetségtelen vagyok mindenben. Némán pakolok egymás elé a lábaim, behúzom magam után az ajtót. Még jót is tennék a világgal, ha nem lennék, igaza volt az anyámnak.

Letusolok; forró víz felé fordítom az arcom és összeszorítva a szemem szakad ki belõlem a sírás. Lerogyva a fal mentén hajtom le a fejem és a hajamba tépve zokogok. A vízcsobogás elnyomja. Abba akarom hagyni, ezt az egészet…

Nem eszek. Piszkálom, de nem tudom lenyelni. A festéssel foglalkozok, hogy ne érezzem magam úgy, mint egy elmegyógyintézet kezeltje.

Sötétek a színek… de a felhõkön már áttörnek a fénysugarak. Elrejtek a képekben dolgokat: zöld bimbókat… arcokat. Ranmarut. Fatörzsbõl, fûzlevélbõl, ahogy a vízbe lóg. Az arca a tárgyak kontúrja, de az egész összetett.

Halványan elmosolyodok, festékcsíkot húzva az arcomra. Nincs semmim, tényleg. Tudom. Csak õ. Semmi nem kell tõle, csak az az érzés, amikor próbált megvigasztalni, megölelni…

Kiesik az ecset a kezembõl, levegõért kapok. Megint, nem bírom… felnézek a kész festményre. Ott van õ is, de csak én látom.

Nem kellek neki, idegesítem. Nemrég még azt mondta, hogy én azért vagyok a világon, hogy õt boldoggá tegyem… de kudarcot vallottam!

Nem alszok egész este. Visszatartva a könnyeim keresek elõ egy papírt. Festeni akarok neki valamit, a gyönyörû szép ecseteimmel, amit tõle kaptam. Ezzel akarom õket felavatni, de festés közben alig látok… folyton meg kell törölni a szemembõl a könnyeim.

Kicsi képet festek, miniatúrát. Direkt lemértem. Icipici lesz… Róla. Arckép, amelyet a haja foglal keretben, ahogy elrendezõdik.

Minél élethûbbre akarom csinálni… mintha olyan lenne, mint egy fénykép, vagy még annál is tökéletesebb…

- Kou… - hallok egy kedves hangot, és felnézek hirtelen, összerándulva. Maka-sama… Megdöbbenve néz rám, én pedig rémülten törlöm le az arcom. Ahogy festek, folyton csorognak a könnyeim, szinte levegõt sem veszek… - Drágám, minden rendben van? – lép közelebb, én pedig csak biccentek. Visszanézek a képre, óvatosan kimosom az ecsetbõl a festéket. Ranmaru képe már kész, épp… magamat mintázom. De minek…? Ajándéknak?

- Megint Ranmaru csinált valamit? – ül le mellém, de én összehúzom magam, megrázva a fejem. Nem, minden az én hibám. Valahogy… össze kell szednem magam. Kígyó úr hatalmas ember, nem okozhatok neki gondot még én is… pont, hogy nálam kellene, hogy megkönnyebbüljön! Nem pedig hogy én legyek minden probléma forrása. – Akkor mi a baj, kicsim?

A falra mutatok. Olyan, mint az erdõ közepe, melyen épp csak itt-ott ütnek át a fénysugarak. Kiismerhetetlen tekintettel nézi, megsimogatva a fejem. – Sok minden el van mondva vele, igaz…? – lenéz arra, amit épp festek. – Ez hihetetlen… milyen pici – mosolyog.

Remeg a szám, elsápadva szorítom össze a szemeim, megremegõ szájjal. Halkan nyikkanva próbálom visszafogni magam. Nem csinálhatom ezt, be kell fejeznem… nem sajnáltathatom magam…

Már második napja nem alszok, nem merek. A saját sikolyomra ébredek, mikor elszunnyadva dõlök el az ágyon… izzadtan. És Ranmaru nincs mellettem… dolgozik.

- Kou – rémülten nézek fel. Maka-sama! Mióta állhat itt? – Öltözz fel, menned kell. Nemsokára itt lesz érted egy autó.

És megáll a föld. Ranmaru meg akar szabadulni tõlem. remegõ kézzel csukom be a kis fekete füzetet, a lapok közé téve a pici anyagdarabra festett miniatúrákat. Tõle kaptam. Mindent, ami valaha is érték az életemben, csak tõle kaptam.

De megunta, hogy semmire se vagyok jó. Még az ágyban, egy lyuknak sem, megmondta Masashi is.

Gépiesen öltözök, egy egyszerû, fekete nadrágot, halványkék inget, egy vékony, sötét kabátot. Megigazítom a hajam. Remeg minden tagom, de már nem akarok sírni, elég volt. Legalább a végét viseljem méltósággal.

Én rontottam el az egészet, az én hibám. Ranmarunak nem egy ilyen tehetetlen, néma korcs kell. Olyan vagyok, mint ahonnan jöttem, mint az a nõ, akinek az anyámnak kellett volna lennie. És most, hogy elvégeztem, amire kellettem, el leszek tûntetve.

Gépiesen megyek ki. Legalább rendet hagyok magam után. Vajon mikor festi le utánam a falat, hogy emlékem se maradjon. Senki se fog rám emlékezni.

Vajon akar még látni, vagy csak kivisznek, és vége lesz az egésznek?
Mit akarnak velem csinálni? Lelõnek? Mint az elõdöm, bele a vízbe, majd megtalálnak. Talán.

A halálraítéltek nyugalmával ülök be az autóba. Isato csak biccent, ahogy végigmér. Erõtlen mosollyal nézek rá. Nem fogom még az õ munkáját is megnehezíteni, végezze csak el, amiért fizetik.

Vajon fájni fog?

Merev arccal potyognak a könnyeim. Megállunk valahol, szinte megbénít a félelem, gyorsan letörlöm az arcom, levegõ után kapkodok. De nem…

- Bocs a kitérõért – nyit be a kocsi hátuljába Isato és betesz egy bõröndöt. – Mindjárt végzünk.

Nem, legalább életedben legyél egyszer bátor, Kou. Egyszer ebben a nyomorult életedben csinálj egyszer valamit jól. Büszkeséggel. Jó volt, még meg is szerettél valakit, ez több, mint amit elmondhat a legtöbb ember. Remélem, azért a kép tetszeni fog neki.

De ha még egyszer láthatom… és ha rá tudom szedni magam, hogy mégis kipréseljek valami… használható dolgot a torkomon, így évek távlatából valami hasznosat mondani, megszólalni, adna még esélyt?

Megy az autó, én pedig összeszorítom az ujjaim, hogy ne lássam, mennyire remeg.

Hatalmas durranás és akkora kanyar, hogy a fejem beütöm az oldalsó ajtóba. Fékcsikorgás. Karambolóztunk?!

Erõteljesen elõre csapódok, a mellkasom bevágom az elsõ ülésbe, a bõrönd rám esik. Nagyon nehéz… Kábán nyitom ki a szemem, halkan nyöszörögve. Mi történt… Nem borultunk fel… Két kézzel markolom meg a fémet és lelököm magamról.

Lövések hangja, én pedig rémülten dermedek meg. Nem… Isato, ne!

- Fõnök, nincs a csomagtartóban! – hallok egy hangot.

- Akkor hárul lesz.

- Ezt még nagyon meg fogjátok bánni – ez… ez Isato hangja, ne, bántani fogják.

- Amiatt majd aggódok késõbb.

Túl ismerõs ez a hang… az a furcsa arcú idegen, Kenichi társa! A bõrönd kell nekik, mi van benne, hogy ennyire fontos?

- Nézzétek meg hátul.

- Ne… - hatalmas pisztolylövés, én pedig a számra szorítom a kezem, az ülések alatti résben kuporogva. Isato… ne… Lelõtték…

Felmarkolom a bõröndöt, rettentõen nehéz. Nem kaphatják meg, haza kell vinnem, ott annyi õr van, hogy sose mernének és nem is tudnának a közelébe menni… Hallom a motozást a behorpadt ajtónál, a saját oldalamra nézek. Két kézzel a bõrönd fülére markolok és bár sajog minden tagom, a fejem pedig le akarok robbanni a helyérõl, minden erõmmel meglendítem. Hatalmas roppanással törik ki az ablak, bár a maradékot lábbal kell kirúgnom, és kimászok rajta.

- Ott van!

- Nála van a cucc!

Be kell érnem az erdõbe… hol vagyok egyáltalán?

Egy út, egyik oldalon fal, a másikon a korlát…

- Nem érdekel, mit mondott Kenichi, lõjjétek le! A táskának ne essen baja!

Nem hallom a lövéseket, csak futok, a bõröndöt a mellkasomhoz szorítva. Rettentõ nagy pluszsúly. Ég a lábam, a tüdõm sípol és rettentõen félek. Csak a vér megfeszített zubogását hallom a fülemben, a torkomban… Nem, nem halhatok meg, még nem! Ez Ranmarué! Az Én Ranmarumé, akármit is mond! Még ha meg is akar ölni, nem fog érdekelni!

Lövés csapódik a lábam mellé, a felcsapódó szilánkok felhasítják a lábam, hosszasan szántom fel magammal a betonutat. A nemrég gyógyult kezemre esek, egy pillanatra elsötétül minden… vízcsobogás. Iszapszag. Nyögve próbálok felállni, ismét felemelve a táskát, de a sérült kezem egyszerûen nem tudom mozdítani. Szorítom a táskát, mintha az életem múlna rajta, a rémülettõl vibráló, ûzött vad tekintetével próbálok botorkálni.

- Na végre, te kis féreg – hallom a sárgaarcú férfi zihálását. – Jól megdolgoztattál, ez… nem volt szép – vigyorog, kibiztosítva a pisztolyát. Rémülten cikázik a tekintetem, lassan hátrálva, de a hátam a korlátnak nyomódik. Nem merek hátranézni.

- Hülye kis kurva – ér oda a többi ember, de összeszorítom a szám.

- Add ide szépen azt a táskát, biztos nagyon nehéz – nevet fel. Látom a verítékcseppeket a homlokán a futástól. – És ha jó kisfiú vagy, esetleg te is életben maradsz.

Erõsebben szorítom a hideg fémet. Hátrálni próbálok, de a sarkam alól leválik pár kavics… sokára hallom csak a csobbanást, de talán csak beképzelem az egészet. A rúd a derekamba váj, nagyon alacsonyan van…

- Ha nem, hát nem, nekem így is jó. Kenichi talál majd egy másik kis kurvát magának – emeli fel a pisztolyt, és szemrebbenés nélkül meghúzza a ravaszt.

Mintha mellkason rúgnának. Nem fáj, csak a hatalmas ütéstõl elakad a lélegzetem, majd még egy. Érzem, ahogy felszaggat, mintha huzatot kapnék belülrõl… a lökéstõl megtántorodok, de ösztönösen csimpaszkodok a súlyos csomagba, amely átlendülve a holtponton zuhan velem együtt. Hallom a kétségbeesett ordítást, de már nem érdekel. Összeszorítom a szemeim, ez az érzés… kellemes. Süvít a szél, friss, hideg vízillat…

A csapódás olyan kemény, mintha a betonba csapnám a fejem. Az izmaim görcsbe rándulnak, a bõröndbe kapaszkodva, mint az utolsó dologba ezen a világon.

XxX

Valaki az arcom paskolja, nyomást érzek a mellkasomon. Megérzem a büdös, áporodott halszagot és a gyomrom kifordul. Önti magából a vizet, telemegy az orrom iszappal, csak hányok, jön ki minden. fulladozva köhögök, valaki meleg karját érzem a fejemnél.

- Jól vagy? – dörmög borzalmas akcentussal, alig értem, mirõl beszél. – Élsz még, fiam?

Kábán nyitom ki a szemem.

- Te vérzel… hívom a mentõket, nyugodj meg. Mindjárt jó lesz…

- Ne! – hörgök. Csikorog a hangom, mintha sose használtam volna, szinte érzem a vér ízét a számban. – Kérem… nem szabad…

- Mi az, hogy ne, ezt be kell jelenteni!

- Könyörgöm… a táska…

- Találtam feljebb egy bõröndöt – mondja. Egy idõs, barázdás arcú férfi, kis szakállal, kerek szemmel. Barna szem, szõkés haj. Nem japán… olyan, mint amilyen az apám lehetett…

- Jó – suttogom. Megvan a táska. Akkor most már elájulhatok. Köszönöm.

XxX

Egy meleg szobában térek magamhoz, a világ túl fájdalmasan kapcsolódik be. Minden tagom rettentõen fáj… Mintha megint eltörtek volna a bordáim. A kezem remeg és lüktet, de meg se tudok mozdulni.

Hol vagyok? Kis faház. fenyõillat. Gyógyszerszag, és menta. Terpentin, olaj.

Ez tea… Nagyom száraz a szám.

- Végre felébredtél. Ha meghalsz, tényleg nem tudtam volna mit tenni – kerül a látásomba ismét a fehér arc, sápadt mosollyal. Reszketegen veszek egy mély levegõt, de nem szólalok meg. – Két lövés talált el… egy a válladon, egy a kulcscsontod alatt. Ha csontot ér, minden ellenére be kell, hogy vigyelek, de ezek szét tisztán átmentek rajtad. Amíg aludtál, bestoppoltalak, és a biztonság kedvéért sínbe tettem a kezed. Na – néz rám, ahogy könnyes szemmel nézek rá. – Szólalj meg, fiam, így nem tudok veled mit kezdeni, és szólnom kell a rendõrségnek. Az ilyet be kell jelenteni.

- Ne – suttogom. – Kérem… nem szabad.

- Na végre – nevet fel. – Ne aggódj, megmaradt. De azért ezt vedd be – nyom a számba egy tablettát és szívószálon itat velem egy kis vizet. – Ha elég jól vagy, mesélj el szépen mindent. Gyõzz meg, hogy miért falazzak neked.

Lehunyom a szemem, és végre, hosszú idõ után elõször sírok õszintén, megkönnyebbülve, de mégis fojtogató keserûséggel. Megint kudarcot vallottam, nem tudtam elvinni Ranmarunak a csomagot… biztos várja…

De ez a férfi olyan õszinte… nyugodtan néz rám, biztató mosollyal, megfogja a kezem. Türelmesen hallgat, nem szól bele, csak megszorítja az ujjaim, amikor elakadok. Hagyja, hogy a tempómban mondjak el mindent.

A gondolatok már nem tudnak bent maradni. Nem bírom, jobb lett volna, ha meghalok. Úgy érzem, elárulom Ranmarut… õt kínoztam az ostobaságommal, már csak emiatt se tudnék a szeme elé kerülni. Elõre dõlve zokogok. Bántottam õt azzal, hogy önzõ módon néma voltam, pedig õ csak engem akart boldoggá tenni… szégyenkezve markolom a férfi ingjét, ahogy mellém ül és finoman megsimogatja a hátam.

Az erdõ közepén, messze mindentõl, ami civilizált és modern, a fák rejtekében egy kis enyves faházban, a festékszag között, egy vadidegennel magam mellett.