Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

<<1.oldal>> 2. 3. 4.

Andro2021. 07. 20. 11:10:50#35957
Karakter: Han Liu Bei
Megjegyzés: (Leslie-nek) VÉGE!


Sajnos nem várok tovább. :(


Andro2018. 01. 14. 19:22:00#35347
Karakter: Han Liu Bei
Megjegyzés: (Leslie-nek)


Nem telik sok időbe megtalálnom az orvost, aki azonnal jön is, ahogy meghallja, hogy Leslie magához tért. Nem kell elmagyaráznom neki semmit, Dr. Steve Hogkins, ahogy a kitűzője alapján megállapítom a nevét, nagyjából az ötvenes éveiben járhat, de sietős léptei meghazutolják a korát. Amint belépünk a kórterembe, látom, hogy Leslie összehúzza magát az ágyban, és bizalmatlanul szemléli az orvost. 
- Örülök, hogy magához tért, Mr. Whitman – mosolyog kedvesen Dr. Hogkins Leslie-re. – Hogy érzi magát? – kérdi, miközben hümmögve kezdi tanulmányozni a kórlapot. 
- Jól vagyok – motyogja ideges hangon Leslie, de még én is tudom, hogy hazudik.
- Valóban? – húzza fel kérdőn a szemöldökét a doktor, mire Leslie szégyenkezve süti le a szemét, és a takarót kezdi gyűrögetni.
- Kicsit szédülök, és a fejem is fáj – vallja be végül halkan. – De ez normális… Vagy nem?
- Leslie! – feddem meg szigorúan. – Ha rosszul érzed magad, szólnod kell – mondom, majd visszaülök az ágya melletti székre.
- Sajnálom – motyogja szemlesütve.
- Szólok a nővérnek, hogy hozzon még fájdalomcsillapítót. Az enyhe szédülés normális, elég csúnya agyrázkódást szenvedett, de ha rosszabbodna, mindenképpen szóljon.
- Rendben – bólint Leslie.
- Három hétig bent tartjuk megfigyelésen, a fejsérüléseknél mindig lehetnek komplikációk, jobb nem kockáztatni – magyarázza, majd egy köszönéssel távozik. Pár perccel később tényleg bejön az ügyeletes nővér, aki fájdalomcsillapítót ad Leslie-nek.
- Ne hagyj egyedül – motyogja halkan, mire összefonom az ujjainkat. Egy szót sem szólok, nincs is rá szükség. Meg kell őt védenem, akármibe is kerül.

Nézem, ahogy a fájdalomcsillapító hatására lassan álomba merül. Én is álmos vagyok, alig aludtam valamit az elmúlt éjjel, de nem veszem észre, mikor alszom el. Csak arra ébredek, hogy valaki a hajamat a birizgálja, és mikor kinyitom a szemem, Leslie tekintetével találom szemben magam. Még érzem az érintését a bőrömön, de egyáltalán nem zavar. Felsikkant, elrántja a kezét, és elvörösödve néz rám. Nem tudom megállni, hogy fel ne kuncogjak, majd ásítva nyújtózom egyet. Nem tudom, mennyit alhattam, de nagyon jólesett ez a kis pihenés. Szinte újjászülettem tőle.
- Sa… sajnálom – nyögi szemlesütve, a hangjából süt a bűntudat, mintha tiltott dolgot követett volna el. 
- Ugyan, ezért nem kell bocsánatot kérned – mondom nyugodtan.
- Nem akartalak… kellemetlen helyzetbe hozni – makogja ideges, remegő hangon. Mintha bizony tényleg olyasmit csinált volna, ami szégyenletes bűn.
- Leslie – simítom a kezét gyengéden az arcára, kényszerítve, hogy rám nézzen. – Nem hoztál kellemetlen helyzetbe – közlöm vele. – Jól esett – vallom be enyhén elpirulva. Régen nem érintettek meg így, hiszen a nagyapám nem érne hozzám, a szolgák sem merészelnének ilyen közvetlenek lenni velem. Az iskolatársaim pedig vagy félnek tőlem, vagy irigyelnek, vagy gyűlölnek. Vagy mindhárom egyszerre. Senki sem merészelne, vagy akarna közeli kapcsolatot létesíteni velem.
- Biztos? – kérdi bizonytalanul, mire bólintok egyet. Nem is tudja, hogy mennyire vágyom az érintésre, de nem vallhatom be neki. – Szereted, ha… megérintik a hajadat? - kérdi, de látszik, hogy meg is bánta, amit mondott. Az arcán pír fut át, aztán szégyen. 
- Nem – vágom rá azonnal, majd megköszörülöm a torkom, hogy helyesbítsek. – Ha idegenek teszik, nem, de te nem vagy idegen – mondom gyengéden rámosolyogva. Mikor is lettem én ilyen mosolygós? Nem tudom, hiszen az utóbbi években magamba zárkóztam, hiszen ha nem kellek senkinek, akkor ne is kelljek! Leslie döbbenten néz rám, és a szemét törölgeti. Szegény, neki sem lehetett túl jó élete. – Kész vannak a papírjaid – terelem a témát, és a kezébe nyomom az iratokat. Kíváncsian nézi őket.
- Hogyan? – kérdi csodálkozva.
- Jobb, ha nem tudod – csóválom meg a fejét. Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem szerez tudomást. – Sajnos sosem kérdeztem meg a születésnapodat, így jobb híján azt diktáltam be, ami eszembe jutott. Később, ha szeretnéd, megváltoztathatjuk elírásra hivatkozva – magyarázom megmutatva a dátumot, amit hasra ütésből diktáltam be.
- Biztosan nem láttad korábban a papírjaimat? – kérdi összeráncolt szemöldökkel, miközben a dátumot vizslatja.
- Nem – ingatom a fejem, de mintha valami nem tetszene neki. – Baj van?
Leslie remeg, a paplant szorongatja, mint aki nem mer valamit elmondani. Tudom, hogy borzalmas élete volt, ezt mondania sem kell, hiszen látom rajta. Nem akar újra visszamenni oda, ahonnan eljött. Lágyan a kezére simítom a kezem, szavak nélkül biztosítva arról, hogy nincs semmi baj, bennem bízhat, nekem bármit elmondhat. Nagy levegőt vesz, majd remegő hangon, el-elakadó szavakkal mesélni kezd.
- Az árvaházban… én… január 20-án találtak meg a küszöbön. Azt mondták… egy-két napos baba lehettem, de a hivatalos iratokon mégis azt a napot jelölték meg, amikor rám találtak. Igazából nem számított… sosem ünnepelte meg senki…
- Leslie – szólítom meg finoman, ő pedig könnyes szemekkel néz rám. Nem tudom, mit tegyek, így mellé ülök, és magamhoz szorítom. Keservesen sírni kezd, mire a hátát kezdem simogatni lágy, óvatos mozdulatokkal. A sírása lassan hagy alább, de nem húzódik el, én pedig nem is erőltetném, de valamit el kell neki mondanom. Olyan, mint egy megunt, kidobott kiskutya, akit nem akarok magára hagyni, bármit mond is a nagyapám. Leslie az én felelősségem. – Most már minden rendben lesz – mondom picit elhúzódva tőle, hogy a szemébe nézhessek.
Bólint, de tudom, hogy nem tud még hinni nekem. A szemei még könnyesek, az arca kipirult és így annyira gyönyörű, törékeny és sebezhető. Nem értem, mi száll meg, de óvatosan közelebb hajolok hozzá, mert vonz, mint lepkét a gyertya fénye. A szívem a torkomban dobog, és már majdnem elérem az ajkait, amikor nyílik az ajtó, mi pedig riadtan rebbenünk szét. De csak Ming Hung az, magamban pedig dühösen fújtatok. Remélem, nem látott semmit.
- Elnézést a zavarásért, úrfi. A nagyapja látni kívánja – közli a testőröm, mire elég rondán nézhetek rá, mert Leslie gyengéd szorítását érzem a kezemen. Azonnal megnyugszom, de Ming Hung még számolni fog ezért. Vajon van róla fogalma, mit szakított félbe? Nekem van róla fogalmam, mit műveltem?
- Nemsokára visszajövök – állok fel, majd még visszanézek Leslie-re. – Aludj még egy kicsit, jobb, ha pihensz, úgy gyorsabban gyógyul a szervezeted – mondom mosolyogva, majd elhagyjuk a szobát.

Fogalmam sincs, mit akarhat tőlem a nagyapám, hiszen már mindent megbeszéltem vele. Igaz, hogy azóta nem szóltam neki, mióta bementem Leslie-hez, de ettől még nem kellett volna Ming Hunggal kirángatnia onnan. A testőröm egy szót sem szól, jól tudja, mit zavart meg. De mit is, pontosan? Mit akartam én csinálni Leslie-vel? Talán mégis jobb, hogy meg lettünk zavarba, mert különben esetleg valami vissza nem fordítható, jóvá nem tehető dolog történt volna. Ám ezt nem fogom az orrára kötni, főjön csak a saját levében. Bár a gondolatra, hogy Leslie arca milyen közel volt az enyémhez, a szemei milyen gyönyörűek voltak, az ajka pedig kívánatos, kellemes borzongás fut végig rajtam. Ám megrázom a fejem, elhessegetve a képeket, melyek most nem ideillőek. Nem sietek túlságosan, ha az öreg eddig kibírta nélkülem, akkor még várhat pár percig. Egyébként sem szeretem, ha ugráltatnak.
Nagyapám a társalgóban vár rám, és mikor meglátom, mélyen meghajolok. Ming Hung tapintatosan magunkra hagy minket, én pedig helyet foglalok az öreggel szemben. Nem tetszik nekem, ahogy rám néz.
- Ming Hung tájékoztatott, hogy a fiú felébredt – kezdi nagyapám kínaiul. - Miért nem szóltál erről?
- Nem hittem, hogy be kéne számolnom róla – válaszolom egyszerűen. - Leslie az én gondom, nagyapám, ön már megtette a magáét azzal, hogy életveszélybe sodorta. Mégis mit óhajt még tőlem?
- Tudni akarom, mikor szándékozol visszatérni Hongkongba – jelenti ki köntörfalazás nélkül, egyszerűen terelve az előbbi témát. Tehát erről van szó. - A fiú miatt nem hanyagolhatod el a tanulmányaidat! Hamarosan kezdődnek a felvételi vizsgák, és elvárom, hogy jövő tavasztól a Hongkong Egyetemen tanulj! Nem várok el kevesebbet, te is tudod, Liu Bei! Te vagy az egyetlen unokám, és te vagy az egyetlen személy, akinek átadhatom a cégem. Ez a sorsod, ne feledd el!
- Tudom, nagyapa – biccentek. - Leslie-vel mi lesz? Őt is iskoláztatni fogja, vagy rám bízza?
- A fiú a te felelősséged, te is mondtad – morran fel. - Nekem semmi közöm hozzá, de ha bajt okoz és hátráltat téged, akkor mennie kell, világos? Elvárom, hogy minél előbb hazatérj!
- Amint Leslie-t kiengedik a kórházból, hazarepülünk Hongkongba – mondom egyszerűen. - Addig itt is folytathatom a tanulmányaimat. Az anyagot lekérhetem interneten keresztül, nem fog gondot okozni az én képességeimmel lépést tartani a többiekkel. Ezt önnek kéne a legjobban tudnia.
Nagyapám nem szól semmit, csak végignéz rajtam, majd feláll, és menni készült. Én is. Nem tudom, mit láthat rajtam, de nem is érdekel. felpattanok, majd mélyen meghajolok és utasítom Ming Hungot, hogy kísérje el a nagyapámat. Én magam pedig visszamegyek Leslie szobájába.

 

~*~

 

Mikor visszaérek látom, hogy Leslie az ágyon fekszik, alszik, de valószínűleg rosszat álmodik, mert ide-oda forgolódik, a takarót is félig lerúgta magáról, miközben kétségbeesetten motyog és kapkod mindenfelé. Odasietek hozzá, megragadom a vállánál fogva, majd erősen és határozottan megrázom.
- Leslie! Leslie, ébredj! - mondom, miközben újra megrázom. - Leslie, fel kell ébredned! - utasítom, mire hirtelen felpattannak a szemei, és döbbenten, könnyes szemmel, remegve néz rám. - Hála égnek! - sóhajtom akaratlanul is kínaiul, majd elengedem, de ő szinte felugrik és a nyakamba borul, reszketve ölelve át engem.
Egy szót sem szólok, csak szorosan magamhoz ölelem és lágyan ringatni kezdem, míg a remegése végül nem csillapodik. De akkor sem engedem el, csak tartom, lágyan simogatva a haját és a hátát. Bizonyára rémálma volt, én meg itt hagytam egyedül szegényt. Ki tudja, miféle démonokkal kellett megküzdenie. Aztán ő maga távolodik el tőlem, és lehajtja a fejét.
- Jól vagy? - kérdem gyengéden, megfogva a kezét. - Minden rendben?
- Igen, csak… csak megint… kellemetlen helyzetbe hoztalak… - motyogja halkan.
- Dehogy hoztál kellemetlen helyzetbe – rázom a fejem. - Rémálmod volt, igaz? - kérdem, mire aprót bólint. - Nem kell elmondanod, ha nem akarod, biztos borzalmas lehetett, de már itt vagyok, és nincs semmi baj. Az csak egy álom volt, nem a valóság, már nem érhet baj, én mindig meg foglak védeni, oké?
- Oké – suttogja alig hallhatóan. - Miért hívatott a nagyapád? Ugye én vagyok a gond megint?
- Nem, dehogy! - hárítom el egy mozdulattal. - Csak tudni akarta, mikor szándékozom visszatérni Hongkongba. Közöltem vele, hogy majd akkor, amikor kiengedtek. Azt hiszem, nem tetszett neki, de megígértem, hogy folytatom a tanulást, hogy ne maradjak le. Nem mintha nem tudnék behozni egy-két hét hátrányt. Mégis kinek néz engem az öreg? - fújok mérgesen.

Leslie válaszolni akar, amikor nyílik az ajtó, és az ügyeletes nővérke jön be egy tálcával a kezében. Már ennyi idő lenne? Mikor kinézek, látom, hogy már sötét van, ezek szerint itt a vacsoraidő. A nővérke csak leteszi a tálcát, köszön, aztán távozik, én pedig megszemlélem a vacsorának csúfolt valamit. Az egyik tányéron valami beazonosítatlan étel van, ami nagyon szeretne húsnak és krumplinak látszani. Egy kis edényben meg valami lila színű izé, ami valószínűleg olyan zselé, amit minden amerikai kórházban adnak. Elhúzom a szám arra gondolva, hogy ha ilyen a kórházi koszt itt, akkor nem csoda, ha ennyi beteg ember van Amerikában. 
- Meg ne edd ezt a valamit! - intek Leslie-nek, aki már fogna hozzá az evéshez. - Ez az izé nem emberi fogyasztásra való. Mindjárt felhívom Ming Hungot, hogy hozzon valami rendes vacsorát, mert ettől csak még betegebb leszel. Ez a kajának csúfolt akármi ugyanis úgy néz ki, mint ami mindjárt lemászik a tányérról és önálló életre kel.
- Még sosem ettél kórházi kosztot, igaz? - kérdi Leslie egy kis kuncogás kíséretében, amit jó jelnek veszek.
- Nem – válaszolom tömören. - Vagyis nem gyakran, de nálunk az ilyesmi azért ehető és sokkal jobban is néz ki. - Nem mondok többet, csak felhívom Ming Hungot, és utasítom, persze kínaiul, hogy hozzon valami emberi fogyasztásra is alkalmas ételt mindhármunknak, ha nem akarja, hogy Leslie idő előtt felvegye a néhai előnevet.
A fiúra nézek, aki szemmel láthatóan kíváncsi, de nem mondok neki semmit. Ahogy arról sem számoltam be, hogy a nagyapám milyen feltételt szabott a velem maradásához. Majd keresek neki egy nemzetközi iskolát, amiből van egy pár Hongkongban és ott a tanítás angolul szokott folyni. Aztán eszembe jut valami.
- Meg kell tanulnod majd kínaiul, ugye tudod? - kérdem tőle letelepedve az ágyra, a tálcát pedig az éjjeliszekrényre teszem. Leslie nyel egyet. - Ne félj, majd én tanítalak.
- De te is iskolába jársz, én pedig nem akarlak feltartani a tanulmányaidban – rázza a fejét. Meg kell zabálni, olyan édes.
- De egyáltalán nem tartasz fel – mondom lágyan, megfogva a kezét, amitől édesen elpirul. - Szívesen tanítalak, hidd el. Nekem te nem jelentesz gondot, vagy problémát.
- Biztosan? - kérdi bizonytalanul, mire bólintok. - Egészen biztosan?
- Egészen biztosan – biccentek. - Örülök, hogy rád találtam, Leslie.
Nem tudom, hogy kerülök egyre közelebb hozzá, és hogy ő miért nem húzódik el. A szemei, az arca, az ajkai annyira gyönyörűek és vonzóak. Egyre közelebb, és közelebb hajolok hozzá, mígnem ajkaim megérintik az övéit, bár csak futólag simítanak végig a bársonyos, puha bőrön, mielőtt még észbe kapnék, és úgy ugrom fel, mint akit darázs csípett meg. A számra tapasztom a kezem, és riadtan nézek bele azokba a döbbenettől csillogó szemekbe. 
- Sajnálom… - motyogom kínaiul. - Én…
Nem tudom folytatni, képtelen vagyok folytatni, nem értem, mi van velem. Hogy tehettem ilyet? Most Leslie biztosan gyűlöl. Elfordulok, nem akarok belenézni azokba a gyűlölettel teli szemekbe.


Chii2017. 12. 24. 02:17:20#35307
Karakter: Leslie Whitman



Puha érintést érzek az arcomon, halkan beszélnek hozzám, de nem értem a nyelvet, viszont felismerem Liu Bei hangját. Zakatoló szívem megnyugszik egy kicsit, próbálom kinyitni a szemeimet, de nem sikerül, túl gyenge vagyok, ismét elnyel a sötétség.

***

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, de még mindig érzem a puha érintést a kezemen. Halkan nyöszörögve moccanok meg, mindenem zsibbad, a fejem pedig iszonyatosan fáj, de végre van elég energiám ahhoz, hogy kinyissam a szemeimet.

A vakító fehér fénytől hunyorgok egy kicsit, de pár pislogás után észreveszem Liu Beit, aki az ágy mellett ül. Várjunk csak… hol vagyok és mi történt? Ahogy teljesen kitisztul a látásom, a szokásos kórházi szobát vélem felfedezni, elönt a pánik. Felrémlik előttem a baleset, Liu Bei az úttestre szaladt, közeledett felé egy kocsi…

Riadtan kapom felé a fejem, amitől megszédülök egy kicsit, de ahogy végigvizslatom alakját, nem látok rajta sérülést. Megkönnyebbülök most, hogy tudom, nem esett baja, de ismét páni félelem kerít hatalmába.

-  Hol… vagyok? – kérdezem tétovázva.

-  Kórházban – válaszolja kedvesen, amitől minden ér kifut az arcomból. – Elütött egy autó, így behoztak és megműtöttek. Sajnálom, nem hagyhattalak meghalni – magyarázza, de én csak arra tudok gondolni, hogy vissza fognak vinni az árvaházba. Nem akarom…

-  Nem maradhatok itt! – mondom, miközben próbálok felkelni, de minden tagomba fájdalom nyilall, hangosan szisszenve zuhanok vissza az ágyra.

-  Ne mozogj! – pattan fel rögtön a vállaimra fogva. – Rengeteg vért vesztettél. Az orvos azt mondta, hogy betört a fejed, de nagy mázlid volt, mert rosszabbul is járhattál volna. Most pihenned kell, ne félj, én majd mindenről gondoskodom. Nem visznek innen téged sehová, ha emiatt aggódsz.

- Biztos? – kérdezem ijedten. – Nem… nem akarok visszamenni… oda… – motyogom lehajtott fejjel.

- Nem fogsz visszamenni – mosolyog rám lágyan. – Már mindent elrendeztem, a papírjaid is rendben. Hivatalosan az inasom vagy, szóval senki sem vehet el tőlem, ha nem akarod.

- De… a nagyapád… – tiltakoznék, ám ő felemelt kézzel int csendre.

- Tudok róla – mondja nagyon komoly hangon. – És azt is tudom, hogy nem fogadtad el a pénzt. A nagyapám le akart tesztelni, hogy nem a pénzemért vagy-e velem. A mi világunkban elég nehéz külön választani az igazi barátot a hamistól. Most pihenj, hívok egy orvost, hogy vizsgáljon meg. És ne aggódj semmiért, nem hagyom, hogy bárki bántson téged – magyarázza, majd lágyan végigsimít az arcomon. – Biztonságban vagy, Leslie – teszi hozzá, de a csodálatosan szép szavaktól nem tudok megszólalni, csak egy bólintással jelzem, hogy megértettem. Kimegy, gondolom megkeresni az orvost, így egyedül maradok a gondolataimmal.

Nem tudok neki hinni, szeretnék, de még sosem éreztem magam biztonságban… Eddig legalábbis, mert hirtelen felrémlik, ahogy a hotelszobában Liu Bei óvón magához ölelt, míg el nem aludtam. Zavartan húzom fentebb a takarót, hogy elrejtse piruló arcomat, nem értem magamat. Miért olyan jó a közelében lenni? Miért képes néhány mondatával megnyugtatni? Nem akarom elveszíteni… ő az első igazi barátom.

Az ajtónyitódásra felnézek, egy középkorú férfi jön be Liu Bei mellett, kényelmetlenül fészkelődni kezdek.

- Örülök, hogy magához tért, Mr. Whitman – mosolyog rám kedvesen. – Hogy érzi magát? – kérdezi, miközben az ágyamnál lévő kórlapot kezdi hümmögve lapozgatni.

- Jól vagyok – makogom idegesen. Nem tehetek róla, utálom a kórházakat.

- Valóban? – húzza fel kérdőn a szemöldökét, mire szégyenkezve kapom a tekintetemet a kezeimre, mellyel idegesen gyűrögetem a paplan szélét.

- Kicsit szédülök, és a fejem is fáj – vallom be végül. – De ez normális… Vagy nem?

- Leslie! – fedd meg Liu Bei. – Ha rosszul érzed magad, szólnod kell – mondja szigorúan, ahogy visszaül az ágyam mellé húzott székre.

- Sajnálom – motyogom.

- Szólok a nővérnek, hogy hozzon még fájdalomcsillapítót. Az enyhe szédülés normális, elég csúnya agyrázkódást szenvedett, de ha rosszabbodna, mindenképpen szóljon.

- Rendben – mondom bólintva.

- Három hétig bent tartjuk megfigyelésen, a fejsérüléseknél mindig lehetnek komplikációk, jobb nem kockáztatni – magyarázza, majd egy köszönéssel távozik. Pár perccel később tényleg bejön az ügyeletes nővér, kapok fájdalomcsillapítót, amitől megint álmosság kerít a hatalmába.

- Ne hagyj egyedül – motyogom Liu Beinek, abban sem vagyok biztos, hogy meghallotta a szavaimat, de a puha érintéstől, mellyel összefonja az ujjainkat, sikerül teljesen megnyugodnom és gyógyító álomba merülnöm.

Amikor ismét felébredek, kicsit jobban érzem magam, valószínűleg még hat a fájdalomcsillapító. Oldalra pillantva rögtön őt keresem, és elámulok az elém táruló látványtól. Liu Bei az ágyamra dőlve alszik, kezeivel az enyémeket szorítja, fejét pedig a karjaira hajtotta. Egyenletes szuszogása árulkodik arról, hogy bizony nagyon messze jár innen. Hosszú fekete haja az arcába omlik, nem tudom, miért, de óvatosan végigsimítok selymes fürtjein. Beharapott ajkakkal tűrök egy tincset a füle mögé, csakhogy amikor ismét rápillantok, barna szemei kíváncsian vizslatnak engem.

Felsikkantva rántom vissza a kezemet, rögtön elszégyellem magam és úgy elvörösödök, mint szerintem még soha. Felkuncog a tettemen, majd ásítva nyújtózkodik egyet.

- Sa… sajnálom – nyögöm ki szégyenkezve, nem merek a szemébe nézni. Annyira butának érzem magam, nem lett volna szabad megérintenem.

- Ugyan, ezért nem kell bocsánatot kérned – mondja nyugodt hangon, mintha semmiség lenne az egész.

- Nem akartalak… kellemetlen helyzetbe hozni – makogom idegesen. Az árvaházban sokszor megvertek, ha véletlenül megérintettem valakit a beleegyezése nélkül, akkor is, ha csak játszani szerettem volna. Azt mondták, undorító vagyok.

- Leslie – simít az arcomra, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. – Nem hoztál kellemetlen helyzetbe – ismétli meg a szavaimat. – Jól esett – vallja be, és mintha enyhe pír jelenne meg rajta is, de talán csak a szemem káprázott, mert a következő pillanatban már semmi jele az egésznek.

- Biztos? – bizonytalankodom, mire bólint egyet. – Szereted, ha… megérintik a hajadat?  - kérdezem, de rögtön meg is bánom, hogy eljárt a szám.

- Nem – vágja rá, majd megköszörüli a torkát. – Ha idegenek teszik, nem, de te nem vagy idegen – mondja, mire felkapom a fejemet. Gyengéden mosolyog rám a székből, könnyek szöknek a szemembe. Gyorsan letörlöm, mielőtt egyetlen-egy is kibuggyanhatna. – Kész vannak a papírjaid – tereli el a témát, közben előveszi az említett dokumentumokat. Kíváncsian nézem a kezében lévő iratokat.

- Hogyan? – kérdezem csodálkozva.

- Jobb, ha nem tudod – csóválja meg a fejét. – Sajnos sosem kérdeztem meg a születésnapodat, így jobb híján azt diktáltam be, ami eszembe jutott. Később, ha szeretnéd, megváltoztathatjuk elírásra hivatkozva – magyarázza felmutatva a dátumot.

Elakad a szavam…január 18.

- Biztosan nem láttad korábban a papírjaimat? – kérdezem összeráncolt szemöldökkel.

- Nem – ingatja meg a fejét. Tudom, hogy igazat mond, de akkor is… Lehet, hogy épp eltalálta a szülinapomat. – Baj van?

Azt hiszem, még sosem meséltem neki az árvaházról, habár szinte biztos, hogy sejt valamit. Idegesen kezdem a paplant gyűrögetni, mire lágyan rásimít a kezemre, mintha ezzel biztatna, hogy ne féljek kimondani a gondolataimat…

Remegő ajkakkal kezdek mesélni.

- Az árvaházban… én… január 20-án találtak meg a küszöbön. Azt mondták… egy-két napos baba lehettem, de a hivatalis iratokon mégis azt a napot jelölték meg, amikor rám találtak. Igazából nem számított… sosem ünnepelte meg senki…

- Leslie – szólít meg finoman, amikor nem mesélek tovább. Könnyes szemekkel pillantok rá, halk sóhajjal ül fel mellém, majd magához szorít. Reszketve bújok hozzá, olyan gyengének érzem magam, megint sírok, pedig nem akarok ilyen gyerekesnek tűnni… A hátamat cirógatja, míg meg nem nyugszom, de miután a zokogásom utolsó hangja is elhalt, akkor sem tudom rávenni magam arra, hogy arrébb húzódjak. Olyan jó így… nem akarom, hogy véget érjen. – Most már minden rendben lesz – mondja picit elhúzódva, hogy a szemembe tudjon nézni.

Bólintok, hiszek neki, legalábbis hinni akarok… Kíváncsian tekintek az arcára, szemeiben furcsa fény ül, közelebb hajol hozzám, szívem hangos zakatolásba kezd, de ekkor az ajtó kinyílik, és mi szétrebbenünk.

- Elnézést a zavarásért, úrfi. A nagyapja látni kívánja – közli Ming Hung, mire Liu Bei szemei haragosan felvillannak. Megszorítom a kezét, észre sem vettem, amitől rögtön elpárolog kezdeti haragja.

- Nemsokára visszajövök – áll fel mellőlem, de még visszapillant rám. – Aludj még egy kicsit, jobb, ha pihensz, úgy gyorsabban gyógyul a szervezeted – mondja mosollyal az ajkain, majd mindketten magamra hagynak.

Várok egy kicsit, hátha csak pár percre ment el Liu Bei, de miután eltelik egy kis idő és még nem jött vissza, tényleg elnyom az álom. Remélem, mikor felébredek, megint itt lesz mellettem.


Andro2017. 09. 02. 10:45:18#35226
Karakter: Han Liu Bei
Megjegyzés: (Leslie-nek)


- Ho… Hongkongba?! – kérdi döbbenten, mire csak bólintok egyet. Úgy látom, nagyon megleptem vele, mert riadtan nyel egyet. – Én… nem… nem szeretnék gondot okozni, és… nincsenek is papírjaim… se útlevelem… és én nem… – hebegi össze-vissza zavartan. Természetesen, ezzel tisztában vagyok, de semmiség elintézni az ilyesmit, ha ismerjük a megfelelő embert és van elég befolyásunk.

- Ne izgulj, majd én mindent elintézek – mosolygok rá bíztatóan, de ő csak könnyes szemekkel mered rám. Szegénykém, nagyon kikészíthettem, és nem lepne meg, ha nem hinne nekem.

- Nem viccelsz, ugye? – kérdi szipogva, mire újra magamhoz ölelem. Kiscicaként bújik hozzám, miközben a hátát simogatom. Olyan elveszett szegény, segítenem kell neki. Szüksége van rám, és nem hagyhatom magára. Ő nem élheti át azt, amit én.

- Ilyen dologgal sosem gúnyolódnék – mondom komolyan, amit valóban gondolok. Sosem szoktam ilyennel viccelődni, bár megértem, ha ő nem bízik bennem. – Most viszont dőlj le egy kicsit, még nem gyógyultál meg teljesen – mosolyog rám, mire édesen elpirul. Felemelem a takarót, ő pedig becsusszan alá, ám amikor indulnék, a karom után kap.

- Ne hagyj egyedül – makogja rémülten, mire elnézően pillantok rá, majd intek, hogy húzódjon arrébb.

 Azonnal engedelmeskedik, én pedig a takaróra fekszem, közvetlenül mellé. Magamhoz ölelem, ő pedig a hozzám bújva a mellkasomra hajtja a fejét. Egyenletes szuszogása jelzi, mikor alszik el, én pedig egészen addig maradok, míg biztos nem vagyok benne, hogy nem ébred fel. Csak akkor engedem el őt, és ülök fel. Leslie békésen alszik, az arca nyugodt, ami szomorú mosolygásra késztet. Nem tudom, mit tehetnék érte, de nem fogom cserbenhagyni. Észre sem veszem, hogy Ming Hung megáll mellettem, csak amikor finoman elköhinti magát, hogy ne ébressze fel Leslie-t.

-       - Igen? – nézek rá, azonmód kínaira váltva.

-     -   Nos, ha mindenképpen meg akarja tartani a fiút, akkor szüksége lesz iratokra, Han úrfi – suttogja a testőröm, miközben felállok, és elhagyjuk a szobát. Az ajtót gondosan becsukom magunk mögött.

-     -  Ezzel én is tisztában vagyok, Ming Hung – válaszolom egyszerűen. – Pont ezért megyünk a megfelelő emberhez, ha érted, mire célzok – mondom, gondosan megválogatva a szavaimat, de ő érti, mit akarok mondani. – Semmiképpen sem hagyom itt Leslie-t, nem akarom, hogy még többet szenvedjen. Megérdemel egy normális életet.

-      - Félek, hogy a nagyapja nem egészen ért önnel egyet – jegyzi meg Ming Hung, amivel én is tisztában vagyok.

-       - Nem kell rá emlékeztetned – sóhajtok fel bosszúsan. – Inkább induljunk, mert rövid az időnk, és szeretnék még azelőtt visszaérni, hogy Leslie felébredne.

Ming Hung csak bólint, majd elindulunk a Hongkongi Nagykövetség felé. Van ott egy ember, aki segíteni tud nekünk anélkül iratokat szerezni, hogy túl sokat kérdezne. A családom egyszer igen nagy szívességet tett neki, ő pedig az adósunk, így kérdés nélkül megtesz mindent, amit akarunk. Nem szeretem ilyen módon kihasználni az embereket, de most fontos, hogy fű alatt intézzük a dolgokat.

~*~

Hála az isteneknek, hamar megfordulunk, már ami az ügyintézést illeti. A férfi, aki segíteni szokott nekünk, nem kérdezett semmit, és amilyen gyorsan csak tudta, ki is állította az okmányokat, valamint a vízumot Leslie nevére. Bár nem tudom a születési dátumát, így csak hasraütésre adtam meg az adatokat. Az iratok szerint Leslie az inasom, így nyugodtan velem utazhat, nem lesz semmi gond. Amúgy is magángéppel hagyjuk el az országot, és a hatóságok sem igen szoktak kíváncsiskodni, ha meghallják a Lung nevet, amely az egész világon tiszteletet parancsolóan cseng és mindenki ismeri.

-       - Gyorsan megjártuk – jegyzi meg Ming Hung. – Csak nehogy baj legyen belőle, úrfi.

-       -Te, meg az optimizmusod – mondom egy félmosoly kíséretében. Már ez is sokkal több, mint amit egyébként produkálni szoktam. – Inkább menjünk vissza, Leslie már biztosan…

De nem fejezem be a mondatot, mert az oldal túloldalán ismerős alakra leszek figyelmes, aki igencsak gyorsan szedi a lábát. De hiszen az Leslie! Mit keres itt?! Vajon utánam jött? Nem, ez teljes képtelenség, valami történt. Rossz előérzet kerít hatalmába, így odakiáltok neki.

- Leslie! – kiabálok oda, mire megtorpan és döbbenten mered rám. Az arcára van írva, hogy menekül, én pedig azonnal elindulok felé, nem törődve a kocsikkal és Ming Hung figyelmeztetésével, miszerint se zebra, se lámpa nincs.

Hallom, hogy egy autó felénk tart, majd érzem, hogy valaki félrelök. Hatalmas csattanást hallok, majd arra eszmélek, hogy Leslie a földön fekszik, mozdulatlanul, a fejéből pedig vér szivárog.

- Leslie! – üvöltöm torkom szakadtából, miközben feltápászkodom és odarohanok hozzá. – Leslie! Leslie kelj fel! – A távolban hallom, hogy Ming Hung telefonál, majd nagyjából öt perccel, vagy tízzel később egy mentőautó fékez le mellettünk. – Semmi baj, minden rendben! Maradj velem – mondom könyörögve, de ő nem válaszol. – Ne halj meg, kérlek! Nem halhatsz meg! Maradj velem, szükségem van rád! Leslie!

Valaki gyengéden felhúz, miközben az események összefolynak a szemem előtt. Nem sokra emlékszem, aztán arra eszmélek, hogy egy kórházban vagyok, a műtővel szemben és egy széken ülök. Ming Hung ott van mellettem, de nem szól semmit. Próbálom összerakni a részleteket. Leslie… az autó… baleset… mentők… kórház… Kórház! Leslie-t elütötték és kórházban van. Kábultan bámulom a feliratot a műtő ajtaja felett, miszerint még tart a beavatkozás. Oldalt tompán hallom Ming Hung és még egy másik férfi hangját, akiében felismerem a nagyapámét. Iszonyatos düh önt el, és felpattanva szembenézek az öreggel.

-     -  A maga hibája! – sziszegem dühösen, mert még ilyen helyzetben sem akarom megzavarni a kórház rendjét. – A maga hibája, nagyapa! Mégis mit művelt Leslie-vel?! Elküldte?! Mennyit ajánlott neki, hogy elmenjen?! Mégis hogy tehette?! Miért, ha megígérte, hogy velem maradhat?! Ehhez nem volt joga!

-      - Hallgass el, Liu Bei! – dörren rám a nagyapám, én pedig remegve, ökölbe szorított kezekkel meredek rá. – Tudnom kellett, mit akar tőled az az utcakölyök, akit olyan felelőtlenül a hotelbe vittél. Nem hagyhattam, hogy rászedjen, aztán kiforgasson a vagyonunkból és az ujjak köré csavarva bábként használjon. Jól ismerem az ilyen embereket. Igen, pénzt ajánlottam neki, de ő az utolsó centig mindent otthagyott az ágyon. Egy bankjegyet sem vágott zsebre.

-       - Ez akkor sem mentség, hogy megpróbálta megvesztegetni! – vágom hozzá dühösen. – Ha nem tette volna, Leslie nem ment volna el, nem szenvedett volna balesetet és most nem küzdene az életéért! Ha meghal, vagy ha bármi történik vele, magát teszem felelőssé és soha az életben nem bocsátok meg magának! Ezt jól jegyezze meg!

Nagyapám nem szól semmit, én pedig a dühtől és idegességtől remegve kezdek sétálgatni fel-alá a műtő előtt. Ming Hung nem próbál megállítani, ő tudja, mennyire aggódom Leslie-ért. Az életemet köszönhetem neki, ha ő nem lök félre, most én feküdnék a műtőben. Ha megtehetném, szívesen cserélnék vele, bármit megtennék, hogy meg nem történné tegyem a dolgokat.

Nem tudom, mennyi idővel később ér véget a műtét és jön ki a doktor. Jó hírekkel szolgál, Leslie-nek szerencséje volt, csak könnyebben sérült, bár bele fog telni egy kis időbe, mire magához tér. És mint kiderül, legalább három hétig a kórházban kell maradnia, ami azt jelenti, hogy nekem is meg kell hosszabbítanom az itt tartózkodásom. Nem mintha bánnám, Leslie-ért megéri, hogy lemaradok pár unalmas óráról. Nem érdekel az iskola, sosem érdekelt igazán, hiszen barátaim sosem voltak, mindenki tart tőlem, vagy irigyel, vagy csak a kapcsolataim miatt akar velem összeismerkedni. Hamis barátokra nincs szükségem.

Az orvos engedélyt ad, hogy meglátogassam Leslie-t, de figyelmeztet, hogy ne zaklassam fel, ha magához tér. Azon nyomban útnak indulok a kórterem felé, amint megtudom, hová szállították. Mikor belépek, elsápadok a látványra. Leslie borzalmasan néz ki, a fején egy hatalmas kötés, infúzióra van kötve, ami tovább növeli az aggodalmam. Odalépek az ágyhoz, és leülve az egyik székre, a kezét a kezembe fogom.

-       - Minden rendben lesz, vigyázok rád – suttogom halkan kínaiul, és szabad kezemmel végigsimítok halottfehér arcán. – Nem hagylak magadra.

Nem tudom, mennyi ideje ülhetek ott, mikor Leslie végre mocorogni kezd, és lassan kinyitja a szemét, majd rám néz. Megkönnyebbülten sóhajtok, de ahogy körbenéz, a szemében pánikot vélek felfedezni.

-      -  Hol… vagyok? – kérdi tétován.

-      -  Kórházban – válaszolom angolul, mire ledermed, minden szín kifut az arcából, ami eddig még ott volt. – Elütött egy autó, így behoztak és megműtöttek. Sajnálom, nem hagyhattalak meghalni.

-     -  Nem maradhatok itt! – suttogja riadtan, és megpróbál felkelni, de hangosan szisszenve zuhan vissza az ágyra.

-     -  Ne mozogj! – pattanok fel, és fogom meg a vállát. – Rengeteg vért vesztettél. Az orvos azt mondta, hogy betört a fejed, de nagy mázlid volt, mert rosszabbul is járhattál volna. Most pihenned kell, ne félj, én majd mindenről gondoskodom. Nem visznek innen téged sehová, ha emiatt aggódsz.

-       - Biztos? – kérdi riadt, vékony hangon. – Nem… nem akarok visszamenni… oda…

-      - Nem fogsz visszamenni – mosolygok rá lágyan. Csak sejtem, hogy azon a helyen az intézetet értheti, ahol valószínűleg élt. – Már mindent elrendeztem, a papírjaid is rendben. Hivatalosan az inasom vagy, szóval senki sem vehet el tőlem, ha nem akarod.

-       - De… a nagyapád… - kezdené, ám felemelem a kezem, ő pedig elhallgat.

-       - Tudok róla – mondom komolyan. – És azt is tudom, hogy nem fogadtad el a pénzt. A nagyapám le akart tesztelni, hogy nem a pénzemért vagy-e velem. A mi világunkban elég nehéz külön választani az igazi barátot a hamistól. Most pihenj, hívok egy orvost, hogy vizsgáljon meg. És ne aggódj semmiért, nem hagyom, hogy bárki bántson téged – simítok végig az arcán. – Biztonságban vagy, Leslie.

Nem szól semmit, csak bólint, de úgy, mint aki azért nem egészen hiszi el a dolgot. Nem is hibáztatom, hiszen az ő helyében én is kételkednék. Végül felállok, és elengedve őt, kimegyek a kórteremből. Muszáj megkeresnem az orvosát, és egyszersmind lenyugodnom. Ha már ő idegroncs, én nem lehetek az. Kettőnk közül nekem muszáj most erősnek lennem.


Chii2017. 07. 01. 12:11:40#35147
Karakter: Leslie Whitman



A férfi dühösen üvöltözik, és tudom, hogy rólam beszél, még szorosabban kapaszkodom Liu Beibe, aki láthatóan nagyon ideges. Ahogy feldörren a férfi, ő is megremeg, én pedig ledermedek. Nem a veréstől félek, azt már megszoktam… jobban megrémít, hogy visszaküldhetnek az árvaházba.

Amikor Liu Bei elenged, félve nézek rá, és ahogy letérdel a férfi előtt, csak még döbbentebbé válok. Megalázkodik… miattam, elszégyellem magam, nem kellett volna gondot okoznom neki. Összetéve a kezét kezd beszélni a számomra ismeretlen nyelven, tudom, azért könyörög, hogy maradhassak, még ha nem is értem, mit mond. Könnyek gyűlnek a szemembe, amiket gyorsan letörlök a csuklómmal.

Az idős úr végül morran egyet, majd kiviharzik a szobából, a másik férfi pedig rögtön ott terem a földön ülő Liu Bei mellett. Váltanak pár szó, végül felém pillant megmentőm.

- Jól vagy? – kérdezi aggódva úgy, hogy én is értsem.

- Sajnálom… – motyogom szégyenkezve, mire mellém lépve ölel magához. – Sajnálom… Most… most miattam… magadra haragítottad azt az idős férfit és…

- A nagyapám menjen a fenébe! – mondja kissé dühösen, az ő teste is remek még az előbb átéltektől. – Egyébként nem fog kidobni, megengedte, hogy velem maradj. Jó lesz így? – tol el kicsit magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Biztos, hogy... hogy nem fogok neked… nektek… gondot okozni? – kérdezem félősen, nem szeretnék még több galibát a nyakába verni. – Velem… velem mindig csak… baj van…

- Dehogy okozol gondot – vág a szavamba mosolyogva. – Gyere, menjünk vissza a szobába, ez a sok ártalom biztos kimerített. Pihenj egyet, aztán majd később mindent megbeszélünk, oké?

Képtelen vagyok ellenkezni vele, így csak bólintok egy aprót, és hagyom, hogy visszavezessen a korábbi helyiségbe. A tiszta ágyra ültet, amitől kellemetlenül kezdek mocorogni, nem akarom bepiszkolni az új huzatot, ám úgy tűnik, ez Liu Beit egyáltalán nem érdekli. Lehuppan mellém, és óvón magához ölel. Olyan rég kaptam már szeretetet… Szipogva bújok hozzá, még szorosabbra vonja körülöttem a karjait, majd a hajamat és a hátamat kezdi cirógatni.

- Ne félj semmitől, jó? – suttogja gyengéden. – Mindentől megvédelek, többé senki sem fog téged bántani, ígérem – ringat lágyan, mire reszketeg sóhaj hagyja el az ajkaimat.

- Biztos? – hitetlenkedem félénkem. Senki se mondott még nekem soha ilyet, ilyen lehet egy igazi barát, ha nem tévedek. Csak nem régóta ismerem, a szívem mélyén mégis érzem, hogy megbízhatok benne. Lett volna lehetősége arra, hogy bántson vagy visszaküldjön az árvaházba, de nem tette meg.

- Biztos – válaszolja határozottan. – Nem kell félned semmitől, itt vagyok, és mindig melletted leszek. Soha többé nem kell egyedül lenned. Soha többé, megígérem. Velem jössz Hongkongba, amikor jövő héten hazamegyek. Persze, csak ha szeretnéd – teszi hozzá. Döbbenten húzódok el tőle.

- Ho… Hongkokba? – kérdezem tátott szájjal, bólintását látva nyelek egyet. – Én… nem… nem szeretnék gondot okozni, és… nincsenek is papírjaim… se útlevelem… és én nem… – hebegek össze-vissza, fogalmam sincs, mit mondhatnék erre.

- Ne izgulj, majd én mindent elintézek – mosolyog rám biztatóan. Nem akarok, nem tudok hinni neki. Könnyes szemekkel pillantok rá.

- Nem viccelsz, ugye? – kérdezem szipogva, mire ismét magához ölel. Olyan jó a karjaiban lenni, örökre így szeretnék maradni. Vörösen fúrom fejem a mellkasába, az sem zavar, hogy hosszú haja csiklandozza az arcomat.

- Ilyen dologgal sosem gúnyolódnék – mondja komoly hangon. – Most viszont dőlj le egy kicsit, még nem gyógyultál meg teljesen – mosolyog rám, érzem, megint elönt a pír. Felemeli a takarót, ami alá gyorsan bevackolódok, de ahogy felállna, hogy magamra hagyjon, ijedten kapok a karja után.

- Ne hagyj egyedül – makogom rémülten. Elnézően tekint rám, majd int, hogy menjek kicsit arrébb. Engedelmeskedem kérésének, így ő is be tud mászni az ágyba, habár ő nem húzza magára a takarót. Nyakig betakarózom, majd odakucorodok az oldalához. Gyengéden ölel magához, én pedig mosolyogva hajtom fejem a mellkasára. Szívének ritmikus dobogását hallgatva hamar elalszom, lefárasztott a sok izgalom, ami az elmúlt két napban történt.

***

Kipihenten ébredek, de Liu Bei már nincs mellettem. Megdörzsölöm a szemeimet, átmegyek a fürdőbe, hogy felfrissüljek egy kicsit, majd kioldalazok a nappaliba, hátha ott megtalálom őt, azonban helyette a nagyapja ül velem szemben, igen mérges szemekkel.

- Jó… jó napot – nyikkanok fel ijedten, kezem a kilincsre fonódik, de nem merek megmozdulni.

- Mennyit akar? – kérdezi közelebb sétálva hozzám. Összehúzott szemöldökkel pillantok rá, nem értem, mire gondol. Látva értetlenkedésemet zsebéből előhúz egy köteg pénzt, amit elkerekedett szemekkel bámulok. Sosem láttam még ennyit egyszerre… sőt… életemben összesen nem láttam szerintem ekkora mennyiséget. Árgus szemekkel figyel a férfi, remegő hangon szólalok meg.

- Nekem… nem kell pénz – motyogom félénken, mire egy kételkedő krákogást kapok válaszul.

- Mindenki megvehető – mondja gúnyosan. – Maga hajléktan – fröcsögi undorodva az utolsó szót, félősen húzom összébb magam. – Biztosan örülne egy kis segítségnek. Szóval halljuk, mennyit akar, hogy eltűnjön az életünkből? – teszi fel kérdését ismét, mire könnyes szemekkel pillantok rá.

- Én tényleg nem…

- Ne játssza itt az ártatlant, fiacskám – emeli fel a hangját. – Tudom, hogy csak a pénzére hajt az unokámnak. – Hiába rázom a fejemet tiltakozva, mintha meg sem látná. – Csak gondot okozna neki, nem? Liu Beinek nincs ideje magára… Maga szerint mit gondolnának róla mások, ha meglátnák egy ilyen ember mellett? – Kemény szavaitól alig bírom visszafojtani a zokogásomat. Tudom, hogy igaza van… – Még több bajt szeretne okozni neki? – pillant rám keményen, mire ismét megrázom a fejemet. – Akkor fogja ezt a pénz – nyom a kezembe egy jó sok papírköteget –, szedje össze a ruháit és tűnjön el.

Rémisztő alakjával nem tudok ellenkezni, riadtan befutok a szobámba, a pénzt az ágyra dobom, majd felkapva a szemeteszsákba pakolt ruháimat kiiramodok a szobából. Liu Bei nagyapjának igaza van, nem kellek én senkinek, mert csak bajt okozok mindenkinek, és nem szeretnék neki még több gondot szerezni. Ismeretlenül is megmentett engem a zaklatóimtól, most én védem meg őt… magamtól.

Egyetlen dollárt sem hoztam el a pénzből, amit felkínált a férfi, nem tudnám kihasználni őket, és tényleg nem a pénzéért szerettem volna Liu Bei mellett lenni. Felhúzom a pulóver kapucniját, melyet a szállodában kaptam, találnom kell egy helyet, ahol elalhatok az éjszaka.

Egy ideje már az utcákat rovom, ám hirtelen a túloldalról kiáltást hallok.

- Leslie! – kiabál nekem Liu Bei. Hogy került ő ide? Hogy talált meg? Körbenézek menekülő utat keresve, és mintha megérezné, mi a szándékom, felelőtlenül indul meg felém.

Lassított felvételként látom, ahogy egy autó tart alakja felé. Nem tudom, hogy vagyok képes ilyen gyorsan cselekedni, ösztönösen jön. Ledobom a zsákot, és olyan gyorsan futok felé, mint még soha. Az utolsó pillanatban sikerül félre löknöm, így engem ér el az autó.

Csak egy csattanást hallok, majd mérhetetlen fájdalmat, utána minden elsötétül.

Villódzó pirosas-kék fények játszanak a szemem előtt, szirénák hangját hallom.

- Leslie – hallom meg Liu Bei mély hangját, olyan, mintha a víz alatt lennék. Nem tudok ráfókuszálni, mindenem fáj, csak nyöszörögni vagyok képes. – Sem- baj… -en rendben… Maradj velem – könyörög, de végleg elmerülök a sötétségben.

 


Andro2017. 06. 24. 11:50:58#35123
Karakter: Han Liu Bei
Megjegyzés: (Leslie-nek)


Elkerekedett szemekkel bámul rám, majd mielőtt reagálhatnék, kiugrik az ágyból, és térdre borul előttem. Döbbenten pislogok, más nem telik tőlem.

- Bocsánat, bocsánat… én… én bepiszkoltam az ágyneműt, sajnálom – nyöszörgi kétségbeesve, de Ming Hunnal csak értetlenül nézzük őt.

- Leslie, ne butáskodj – lépek oda hozzá, majd szelíden felhúzom a földről. – Nem a lepedő számít, hanem te – mondom lágyan.

- Én? – kérdi halkan, miközben lehajtja a fejét.

- Igen, az, hogy jobban érezd magad. – Az arcára simítom a kezem, és gyengéden kényszerítem, hogy rám nézzen. A tekintetünk egy pillanatra találkozik, de újra lesüti a tekintetét. Fél, ez egyértelmű, össze van zavarodva, és nem tudja, hogy mit is csináljon.

- Sa-sajnálom – motyogja újra.

- Nem kell bocsánatot kérned – simítok a kezére, mire felszisszen, és észreveszi a gézpamacsot. – Ne haragudj, nem akartam fájdalmat okozni. Az orvos adott egy injekciót a lázadra – magyarázom, mire látom, hogy halálra rémül.

- O-orvos? – makogja ijedten, tekintete ide-oda cikázik, mint egy csapdába esett állaté. Másik kezemmel gyengéden megszorítom a karját, hogy rám figyeljen.

- Ne aggódj, nem visznek sehova – nyugtatom halkan.

- B… biztos? – pillant rám félve.

- Esküszöm – mosolygok rá, és úgy látom, ez megnyugtatja valamelyest. Nehéz dolgom lesz vele, az biztos, de legalább Ming Hung nem szól közbe.

- Köszönöm… Mivel hálálhatnám meg a… kedvességed? – kérdi zavartan.

- Ugyan, még én tartozom neked, amiért visszahoztad a pénztárcámat – mondom, de megrázza a fejét.

– Azt… miattam veszítetted el – motyogja bűntudatos hangon. Még el is pirul egy kissé, és ha nem lennénk ilyen zavart helyzetben, még édesnek is találnám, hogy zavarban van.

- Leslie, az nem a te hibád volt…

- De én…

- Semmi de, most pedig gyere – terelgetem a fürdő felé. – Megmutatom a fürdőszobát, biztos vagyok benne, hogy jól esne egy forró fürdő.

Látom, hogy Leslie összezavarodik, én pedig szólok Ming Hungnak, hogy értesítse a nagyapámat arról, hogy van velem valaki. Ő jobban el tudja igazítani az öreget, mint én. Testőröm mélyen meghajol, majd távozik, én pedig egy kicsit aggódom. Tudom, hogy utána kell mennem, mert ha a nagyapám valamit tesz Ming Hunggal… Inkább engem büntessen, nem őt, aki vétlen mindenben és csak parancsot teljesít. Odabenn hagyom, hogy Leslie nézelődjön, ahogy látom, egészen elámul a hatalmas fürdőszoba láttán. A szívem akaratlanul is összeszorul, miközben megengedem neki a vizet. Kellemes melegre állítom, hogy felmelegedjen tőle. Szeretnék segíteni neki, nem hagyhatom magára, szüksége van rám. Bár talán nem akarja, hogy segítsek, de ha csak annyit tehetek érte, hogy megfürdetem, megetetem, és meleg ruhát adok neki, már megérte. Viszont nem akarom visszaküldeni az utcára, de nem tudom, mit csináljak. Nagyapa nem fogja engedni, hogy magammal vigyem Hongkongba, ez biztos.

- Megengedtem neked a vizet, fürödj, ameddig csak szeretnél, bármelyik tusfürdőt használhatod – mutatok a polcra, mikor látom, hogy Leslie engem néz. – Itt vannak a samponok és a balzsamok, válassz közülük nyugodtan. Most pedig magadra hagylak. Ha végeztél, akkor van egy kis étel az éjjeliszekrényen, neked hozattam, edd csak meg.

- Kö… köszönöm – motyogja félénken, mire meghajolok, majd kimegyek a fürdőből, becsukva az ajtót magam után.

Ahogy látom, Ming Hung intézkedett, mert egy szobalány már az ágyat húzza át, igaz, fintorog, mikor meglátja a koszos ágyneműt. De amint meglát, egyből rendezi a vonásait és egy szót sem szól. Helyes, nem azért fizetik, hogy megjegyzéseket tegyen, bár ahogy elhagyom a szobát, hallom, hogy valamit dünnyög az orra alatt. Talán ki kéne rúgatnom, de az nem az én stílusom. Nagyapám lakosztálya felé indulok, és még oda sem érek, amikor válogatott szitkok és indulatos szavak tömkelegét hallom meg. Kétségkívül a nagyapám hangja, és Ming Hunggal veszekszik, valószínűleg miattam és Leslie miatt. Nem merek bemenni, hosszú ideig csak hallgatom, hogy beszélnek, bár nagyapám inkább ordít, mindennek elhord engem, Ming Hungot és persze Leslie-t is. Tudom, hogy be kéne mennem, de nem merek, rettentően félek tőle. Majd kivágódik az ajtó, és nagyapám lép ki rajta. Egy pillantást vet rám, majd mérgesen elszáguld mellettem. Döbbenten nézek utána, majd kilép Ming Hung.

-       - Sajnálom, úrfi – mondja bűnbánóan. – A nagyapja nem jól fogadta a hírt.

-     -  Azt látom – mondom, majd sietve indulok az öreg után. – Csak nehogy bántsa Leslie-t! Menjünk!

Futva indulok, Ming Hung utánam. Hallom a nagyapám ordítozását, és látom, hogy látom, hogy megragadja Lesliet, majd egy szekrénynek löki. Leslie felnyög, és a nagyapám már indul is felé, válogatott szitkokat szórva felé.

-     -  Nagyapa, hagyja békén! – kiáltom kínaiul, mire az öreg megáll. Idegesen bámulok a nagyapámra, fogalmam sincs, mit akar tenni. – Kérem, hagyja őt békén!

Leslie hozzám rohan, és a karjaimba veti magát. Fojtottan zokog, és egész testében reszket. A nagyapám csak áll, az arcán nem látok mást, mint undort, haragot és még valamit, amit nem tudok hová tenni. Ideges vagyok, és én is tartok tőle, de meg kell védenem Leslie-t.

-     -  Szóval ez az a kölyök, akit felszedtél az utcán, mi? – mondja mérgesen. – Ez lopta el a tárcádat, mi? Legjobb lenne, ha hívnánk a rendőrséget, majd azok elviszik oda, ahová  az ilyen kis koszos férgek valók!

-     -  Nem lopott meg! – mondom kétségbeesve, miközben Leslie belém kapaszkodik. Lehet, hogy nem érti, hogy mit mondunk, de attól még szerintem tudja, hogy róla van szó. – Leslie nem olyan ember, nem csinált semmi rosszat. Visszahozta a pénztárcámat, ami kiesett a zsebemből, és…

-      - Mert megint a magad feje után mentél, mi, kölyök?! – dörren rám, mire megremegek, Leslie pedig ledermed. – Mikor tanulod meg végre, hol a helyed? Nem mászkálhatsz sehová az engedélyem nélkül! Kész szerencse, hogy Ming Hung ott volt és megvédett! Ezt a kölyköt meg dobd ki! – mutat a karjaim között megbújt fiúra. – Csak egy utcagyerek, a végén ellop valamit, és nem lehet bízni a fajtájában.

-      - Könyörgöm, ne tegye ezt vele! – mondom halkan, és elengedem Leslie-t, aki döbbenten néz rám. De intek neki, hogy minden rendben, nem lesz semmi baj. Még jobban ledöbben, még Ming Hung is, amikor letérdelek a földre, és a nagyapámra nézek. – Könyörgöm, ne dobja ki! Nincs hová mennie, és nem tett semmi rosszat. Majd én gondoskodom róla, nem fogja Önt zavarni, ígérem. De hadd tartsam meg, kérem! Kérem szépen! Tudja, hogy sosem kértem Öntől semmit, mindig engedelmes unokája voltam, de ezt az egyet engedje meg! Mindig mindenben követtem az Ön utasításait, sosem mondtam ellent, ezt Ön is tudja, tiszteletreméltó nagyapám. Kérem! – teszem össze a két kezem. – Kérem, hadd éljen velem, ígérem, hogy észre sem fogja venni, hogy ott van!

A nagyapám engem néz, le sem veszi rólam a szemét, miközben érzem a hátam mögött Leslie jelenlétét. Egy hangot sem ad ki, szerintem pontosan tudja, mi történik, még ha nem is érti a szavaimat. A nagyapám végül megvetően morog egyet, mint akinek nem tetszik, hogy így megalázkodom másokért. Aztán elfordul, és elindul, de még a válla fölött visszaszól.

-       - Csinálj, amit akarsz! – mondja, majd a lakosztálya felé veszi az irányt.

Még mindig remegek, ahogy a földre ülök, Ming Hung pedig azonnal mellettem terem. Bűntudata van, látom rajta, de nem hibáztatom. A nagyapám valószínűleg mindent kihúzott belőle, és nem is telt sok idejébe. Hiába, tudja, hogy hogyan kell csinálni.

-       - Úrfi… én… - kezd bele Ming Hung, de megrázom a fejem.

-     -  Semmi baj – mosolygok rá halványan. – Nem haragszom. – Lassan felállok, és Leslie felé fordulok. – Jól vagy? – kérdem aggódva angolul, ő pedig döbbenten pislog rám.

-    -   Sajnálom… - suttogja megsemmisülten, mire odalépek hozzá, és magamhoz ölelem. – Sajnálom… Most… most miattam… magadra haragítottad azt az idős férfit és…

-     -  A nagyapám menjen a fenébe! – morgom dühösen, de még mindig kissé reszketek. – Egyébként nem fog kidobni, megengedte, hogy velem maradj. Jó lesz így? – kérdem, és a szemébe nézek.

-       - Biztos, hogy…. hogy nem fogok neked… nektek… gondot okozni? – kérdi félve. – Velem… velem mindig csak… baj van…

-       - Dehogy okozol gondot – mosolyodom el. – Gyere, menjünk vissza a szobába, ez a sok ártalom biztos kimerített. Pihenj egyet, aztán majd később mindent megbeszélünk, oké?

Leslie csak bólint egyet, majd hagyja, hogy visszaterelgessem a szobába. A szobalány elvitte a tálcát, legalább erre is volt esze, nemcsak a fintorgásra. Az ágy át van húzva, friss lepedő, párna és takaró van rajta, én pedig afelé húzom Leslie-t. Leültetem, majd mellé telepedek, és magamhoz ölelem. Ming Hung tapintatosan magunkra hagy minket, tudja, hogy ez most nem olyan pillanat, amikor rá is szükség van. Leslie hozzám bújik, remeg és halkan szipog, miközben én a haját és a hátát simogatom óvatosan, hogy ne okozzak neki fájdalmat.

-      - Ne félj semmitől, jó? – suttogom neki lágyan. – Mindentől megvédelek, többé senki sem fog téged bántani, ígérem.

-      -  Biztos? – kérdi halk, félénk hangon.

-      - Biztos – válaszolom. – Nem kell félned semmitől, itt vagyok, és mindig melletted leszek. Soha többé nem kell egyedül lenned. Soha többé, megígérem. Velem jössz Hongkongba, amikor jövő héten hazamegyek. Persze, csak ha szeretnéd.


Chii2017. 06. 11. 10:09:37#35110
Karakter: Leslie Whitman



 Hmm, mi ez? Olyan kényelmes, és olyan finom illata van… Megint csak álmodok? Ha igen, nem szeretnék felébredni… Remegve felnyílnak a szemeim, és ahogy megpillantom a szobát, rögtön megdermedek. Óvatosan balra nézek, ahol egy erkélyt látok, a berendezés gyönyörű, jobbra pedig… Liu Bei és az ijesztő férfi?

- Végre magadhoz tértél. Hogy érzed magad? – kérdezi gyengéd hangon.

- Hol… hol vagyok? – nézek körbe a meseszép hálószobában. – Mi… mi történt? – kérdezem zavartan. Csak annyira emlékszem, hogy a sikátorban sírok, majd megjelenik Liu Bei, semmi másra.

- Elájultál az utcán, így a hotelbe hoztunk. – Hotelbe? Óóó… – Ez itt az én lakosztályom, az ágyamban fekszel. – Az ő ágyában? Megdermedek, lenézek a hófehér paplanra, mely kezd bemocskolódni tőlem. – Nem volt más ötletem, és nem akartalak ott hagyni a hidegben. Ne haragudj, ha ezzel kényelmetlenséget okoztam. Bocsáss meg! – hajol meg sajnálkozva, pedig nekem kellene esedeznem az ő bocsánatáért. – És nagyon köszönöm, amiért visszahoztad a pénztárcámat – teszi még hozzá.

Kerek szemekkel bámulok rá, majd riadtan felugrok az ágyból, és térdre ereszkedem.

- Bocsánat, bocsánat… én… én bepiszkoltam az ágyneműt, sajnálom – nyöszörgöm keservesen, mire két meglepett szempár néz felém. Elrontottam valamit?

- Leslie, ne butáskodj – lép mellém Liu Bei, és óvatosan felhúz a földről. – Nem a lepedő számít, hanem te – mondja lágyan, de én semmit sem értek.

- Én? – kérdezem halkan a földet bámulva.

- Igen, az, hogy jobban érezd magad. – Arcomra simítja a kezét, és gyengéden kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Nyelek egyet, majd ismét lesütöm a szemeimet.

- Sa-sajnálom – motyogom még egyszer, mert fogalmam sincs, mit várnak, mit tegyek.

- Nem kell bocsánatot kérned – simít a kezemre, mire felszisszenek. Lenézve a karomra egy gézpamacsot veszek észre. Mi… mi ez? – Ne haragudj, nem akartam fájdalmat okozni. Az orvos adott egy injekciót a lázadra – magyarázza, de ettől elönt a jeges rémület.

- O-orvos? – makogom ijedten, már a menekülő utat keresem, de ekkor ismét egy finom érintést érzek, csak ezúttal a másik karomon.

- Ne aggódj, nem visznek sehova – próbál nyugtatni, mintha tudná, épp mire gondoltam.

- B… biztos? – pillantok félősen rá.

- Esküszöm – mondja halvány mosollyal az ajkain, amitől egy kicsit sikerül lecsillapodnom.

- Köszönöm… Mivel hálálhatnám meg a… kedvességed? – kérdezem zavartan, hiszen semmim sincs, nem tudom, mit ajánlhatnék fel neki.

- Ugyan, még én tartozom neked, amiért visszahoztad a pénztárcámat.

Megrázom a fejemet. – Azt… miattam veszítetted el – motyogom bűntudatosan.

- Leslie, az nem a te hibád volt…

- De én…

- Semmi de, most pedig gyere – kezd el az egyik ajtó felé terelgetni. – Megmutatom a fürdőszobát, biztos vagyok benne, hogy jól esne egy forró fürdő.

Forró fürdő? Istenem, de rég nem fürödtem a tavon kívül sehol máshol, annyira jó lenne… Olyan nagyon jó… Megszeppenten hagyom, hogy a kádhoz vezessen. Hatalmas a fürdőszoba, a kádtól nem messze zuhanyzó is van, talán azt kellene használnom, hogy ne tartsam fel tovább annál, mint ami szükséges.

Liu Bei még mond valamit a rémisztő férfinak, aki meghajolva távozik a hálóból.

Vízcsobogásra térek csak magamhoz a csodálkozásból.

- Megengedtem neked a vizet, fürödj, ameddig csak szeretnél, bármelyik tusfürdőt használhatod – mutat a polcra, amin vagy ötféle sorakozik. – Itt vannak a samponok és a balzsamok, válassz közülük nyugodtan. Most pedig magadra hagylak. Ha végeztél, akkor van egy kis étel az éjjeliszekrényen, neked hozattam, edd csak meg.

- Kö… köszönöm – motyogom félénken. Még sosem volt hozzám senki ilyen kedves, örökké emlékezni fogok Liu Beire.

Enyhén meghajol, majd becsukja maga mögött az ajtót.

Pár pillanatig idegesen toporgok, végül kiválasztok egy orgona illatú tusfürdőt, és belelocsolok egy keveset a kádba. Rögtön habosodni kezd az egész, és akármilyen gyerekes is, ez mosolyt csal az arcomra. Mindig is imádtam fürdeni, főleg, ha játszhattam a buborékokkal. Végigpillantok magamon, és rájövök, hogy amilyen koszos vagyok, jobb, ha nem megyek bele így a vízbe, mert csak azt is összepiszkolnám. Levetkőzöm, vigyázva a sebeimre, majd beállok a zuhany alá. Jó meleg vizet folyatok magamra, átdörzsölöm a hajamat a kamillás samponnal, és a vézna testemről is próbálom levakarni az utca szennyét. Amikor ezzel megvagyok, beleereszkedem a forró vízbe, olyan jól esik… viszont nem szeretném kihasználni Liu Bei kedvességét, így nem maradok sokáig a kádban. Még egyszer megmosom a hajam és minden testrészemet, majd belecsavarom magam a kikészített hatalmas törölközőbe.

A ruháimat kellene visszavennem? Nem tudom… végül a kezembe fogva azokat visszasétálok a hálóba. Legnagyobb meglepetésemre az ágyon már tiszta ruhák várnak rám, ha jól látom, az ágynemű is le lett cserélve. Jobb ötlet híján a kukászsákba teszem a koszos cuccaimat, amibe szerencsére még nem volt szemét dobálva, majd felveszem a kikészített dolgokat. Egy nagy meleg pulcsit is kaptam, amibe mosolyogva bújok bele, nagyon puha, és kapucnija is van… Ebben már biztosan nem fogok fázni odakint, már ha megtarthatom ezeket, és nem csak kölcsönbe kaptam.

Az éjjeliszekrényen tényleg ott van egy étellel megrakott tálca, amelyet megpillantva hatalmasat kordul a gyomrom. Jó ideje nem ettem már kenyéren kívül semmit, olyan, mintha a mennyben találtam volna magam. Az ágyra nézek, de nem szeretném megint összepiszkolni, ezért inkább a földre ülök le, miközben az ölembe veszem a tálcát. Megeszem az egyik szendvicset, de csak nagy nehezen sikerül mindet legyűrnöm, eléggé össze van szorulva a gyomrom, de nem akarom elszalasztani ezt a lehetőséget, mert biztosan nem lesz mostanában ilyen szerencsém. Az egyik almát is megeszem, majd felhajtom a gyümölcslevet is, utána szépen visszateszem a tálcát a szekrényre.

Liu Bei nem mondta, hogy mit csináljak. Mennem kellene? De nem szeretnék köszönet nélkül távozni… A legjobb lesz, ha megvárom, míg visszatér, muszáj megköszönnöm még egyszer a kedvességét.

Jó pár perce gubbaszthatok a földön, amikor hatalmas ajtócsapódást hallok, ijedten ugrok egyet. Nyílik a háló ajtaja, ahol egy dühös, idősebb férfi jelenik meg. Kínaiul kezd el kiabálni velem, miközben megragadja a karomat, és elkezd kifelé ráncigálni. Rémülten követem őt, de alig bírom tartani a lépést. Előre lök, amitől nekiesem az egyik fiókos szekrénynek a nappaliban, fájdalmasan felszisszenek, könnyek gyűlnek a szemembe, de próbálom visszatartani a sírásomat.

Félek… Mit tettem? Félek… Liu Bei…

Újra megindul felém, ijedten összébb húzom magam, de szerencsére meghallom Liu Bei hangját, aki idegesen bámul a férfire. Zokogva vetem magam Liu Bei karjaiba, reszketve fúrom a fejem a mellkasába és ölelem át a derekát. Annyira megijedtem…


Andro2017. 02. 09. 20:09:27#35011
Karakter: Han Liu Bei
Megjegyzés: (Leslie-nek)


Megrázza a fejét, mint aki túlságosan fél attól, hogy hozzáérjek. Hát nem teszem, tiszteletben tartom a kívánságát, bár Leslie nem néz ki túl jól.

– Még egyszer… köszönöm szépen – mondja hálásan, majd a ház falába kapaszkodva feláll és elindul.

Már éppen indulnék, amikor látom, hogy a gyomrához kap, majd összeesik. Még van annyi időm, hogy odaugorjak és elkapjam, mielőtt földet érne és megütné magát. Óvatosan leülök a földre, és az ölembe fektetem. Nincs magánál, elájult, de legalább él. Halkan szólongatom, mire lassan kinyitja a szemét.

- Leslie, hallasz engem? – mondom halkan, ő pedig engem néz. Mintha nem tudná eldönteni, ki vagyok.

- Ühm… Jó… Jól vagyok – nyöszörgi fájdalmasan, miközben felül. Nem, nincs jól, ha nem támasztanám a hátát, elesne. És ezt valószínűleg ő is tudja. Kórházban lenne a helye, betegnek néz ki. Mindenesetre aggaszt, pedig én nem szoktam törődni senkivel, pláne nem idegenekkel. – Tényleg… semmi bajom – próbál győzködni, de még ő sem gondolja komolyan. Kihallatszik a hangjából.

- Elviszlek a legközelebbi kórházba – mondom felhúzva őt magammal együtt, mire hirtelen kitépi a kezemet a kezemből, és riadtan a fejét rázza. Nem értem, mi baja.

- Nem… Nem szabad, visszavinnének… oda – motyogja feldúltan. – Nem mehetek oda vissza – könyörög könnyes szemekkel. Ezek szerint bántották, és nem akar visszamenni, akárhonnan is jött.

- Jól van, nyugodj meg… - próbálom csitítani, de nem hallgat rám. – Leslie, nem foglak bántani – kezdem, de nem hagy szóhoz jutni.

Egy szempillantás alatt fordul meg és iramodik be egy utcába. Én sem vagyok rest, futok utána, ahogy csak tudok, de nagyon gyors. Ráadásul úgy tűnik, jobban ismeri nálam a környéket. Még átbújok egy kerítésen, és látom befutni egy mellékutcába, de amikor odaérek, már hűlt helyét látom. Jó kis futás volt, lihegve állok meg, pedig én aztán jól bírom a tempót. De hát hiába, ez nem Hongkong, ahol könnyen eltalálok bárhová, pedig a nagyapám aztán nem szereti, ha elkóricálok. Egy ideig szólongatom Leslie-t, de aztán felhagyok vele. Valószínűleg nem akarja, hogy megtaláljam. Végül sóhajtok egyet, és úgy döntök, visszamegyek a szállodába. Mármint, mennék, mert azt sem tudom, hol vagyok.

Jó ideig keringek az utcák között, de végül sikerül kikeverednem oda, ahonnan elindultam. A mobilom rezeg, biztos Ming Hung az, aggódhat miattam. Amikor a zsebembe nyúlok, egy pillanatra ledermedek. Nincs meg a tárcám. Úgy tűnik, elveszíthettem, mikor Leslie után futottam. Remélem, valaki leadja  a rendőrségen, bár, ha kirabolnak sem érdekel. Kiveszem a telefont a zsebemből, és megállapítom, hogy tényleg a testőröm az. Vállat vonok, majd kinyomom a mobilt, és elindulok a hotel felé. Igen, biztos fejmosást fogok kapni azért, amiért ilyen sokáig elmaradtam, hiszen már majdnem teljesen sötét van. A többiek valószínűleg már égre-földre keresnek. A gondolatra halványan elmosolyodom, de az aggodalmam nem múlik el Leslie miatt. Pedig nem nagyon szokott senki sem érdekelni. De ez a fiú… Pont olyan elveszett, mint én, pont olyan gyámoltalan és szeretetéhes. Láttam rajta, nem kellett mondania. Pont úgy meg volt rémülve, mint én, amikor hat évesen a nagyapám magához vett.

~*~                                                                                                                                                

-     -  Mégis, mit gondol, hol járkált? – támad nekem Ming Hung, mikor végre beérek a hotelba. – Tudja, hogy mennyire aggódtunk magáért, úrfi?

-       - Nem nagyon érdekel – vonok vállat. – És, keresett valaki rajtatok kívül? Mondjuk a nagyapám?

-     -  Lung úrnak vendégei vannak – tájékoztat a testőröm. – És szerencsére nem tud az ön távollétéről Han úrfi. Nem lett volna jó, ha tudja, hogy ön megint a saját feje után ment és nem hallgatott senkire.

-       - Ne tarts nekem kiselőadást, Ming Hung! – torkolom le. – Fáradt vagyok, éhes és fürdeni akarok. Ez minden. Inkább készülj a holnapi városnézésre. Nagyapám megengedte, hogy megnézzem New York nevezetességeit.

-       - Ahogy óhajtja – hajol meg Ming Hung.

Egész este nem tudom kiverni Leslie-t a fejemből. Vajon ő hol alszik? Van mit ennie? És nem értem, miért foglalkoztat annyira ez a fiú. Csak egy utcagyerek, egy hajléktalan, pont olyan, mint bármely másik a világ bármely táján. Mégis… valahogy nem megy ki a fejemből, hogy rettegett, mikor rám nézett, és milyen riadtan futott el. Nehezen alszom el, és az éjszaka jó részében csak forgolódom, pedig az utóbbi időben már nem szoktak olyan gyakran rémálmaim lenni.

~*~

Ming Hung persze másnap reggel rájön, hogy eltűnt a tárcám, hiszen mindig ő szokott bele pénzt tenni. Veszekszik velem egy sort, amit némán tűrök az öltözködés és a reggeli közben. Mintha az apám lenne, vagy minimum a bátyám. De már megszoktam. Végül csak elindulunk, ám a bejárat előtt megtorpanunk. Ming Hung már áll is elém, és valakit arrébb lök.

- Mit gondolsz, hová mész, kölyök? – kérdi angolul, mire az illető meghátrál.

- Én… én csak – hallok egy halk, remegő, ismerős hangot. Leslie! De mit keres itt?!

Látom, hogy valamit elő akar húzni, mire Ming Hung és a többi testőröm előkapja a fegyverét. Leslie-nél egy apró tárgy van, amiben felismerem a pénztárcámat. Visszahozta. Könnyes szemekkel térdel le, és teszi a földre a tárcámat, amit Ming Hung fel is kap azonnal.

- Tűnés innen, ha lopni akarsz, menj máshova – morogja dühösen a testőröm.

Leslie már fut is el, én azonban ezúttal nem akarom hagyni elrohanni. A többiek minden tiltakozása ellenére utána rohanok, bár hallom Ming Hung lépteit mögöttem. Hamarosan meglátom Leslie-t, amint egy ház falának roskadva keservesen sír. Megállok, és óvatosan közelebb megyek hozzá. Testőröm nem jön a közelünkbe, de tudom, hogy bármikor megvéd, ha baj lenne.

- Leslie? – kérdem halkan, mire a fiú riadtan néz rám. Kékeszöld szemei könnyesek és vörösek a sírástól. Ajkai remegnek.

Leguggolok elé, de akkor még jobban elkezd sírni. Nem értem, miért fél ennyire, bár valószínűleg megijesztették a testőreim, meg a pisztolyok. Na, igen, attól az emberek meg szoktak rémülni.

 – Én… ne-nhem… nem vettem e… el belőle she… shemmit – hüppögi a könnyeit nyelve. – Tényleg nem… - zokogja kétségbeesetten. – Tényleg… nem…

Látom, hogy eldől, és gyorsan nyúlok érte. Piheg, lélegzik, az arcán könnyek folynak végig, de nincs magánál. Hátranézek a testőrömre, a férfi értetlenül bámul rám, de aztán csak odajön. Leslie az ölemben fekszik, és olyan aprónak, törékenynek, elveszettnek tűnik. Olyan gyámoltalannak, mint egy kidobott kölyökkutya. Talán így is van, talán nem kellett senkinek. Óvatosan szólogatom, de nem felel, biztos a sokk miatt ájult el.

-     -  Visszamegyünk a hotelba – mondom ellentmondást nem tűrő hangon. – Hívnunk kell egy orvost, egy olyat, akiben meg lehet bízni és nem fecseg.

-       - Meg akarja tartani a fiút? – kérdi Ming Hung, mire összehúzom a szemeimet.

-      - Ő nem egy kutya, vagy egy tárgy! – figyelmeztetem, miközben felállok. A fiúnak alig van súlya, olyan könnyű, mint egy tollpihe. – De nem hagyhatom itt, még megfázik és mostanában már az utcán nincs túl meleg.

-      - Lung úr nem fog örülni – jegyzi meg a férfi. – De én nem szólok bele. Meg is kéne fürdetni, mert ami azt illeti… büdös.

-     -  Valószínűleg hajléktalan – bólintok, ahogy visszafelé indulunk, kissé szedve a lábunkat, amennyire lehet. – És tudom, hogy nem kéne, de mégis… nem tudom miért, de… de nem tudom csak úgy itt hagyni, Ming Hung. Lehet, hogy nem érted, én magam sem, de valahogy… úgy érzem, hogy segítenem kell rajta.

-      - Ne aggódjon, a nagyapját csak bízza rám, Han úrfi! – biccent a férfi, amiért nagyon hálás vagyok neki.

Ming Hung az egyetlen, aki tényleg megért engem, talán mert ő is árva. Neki sincsenek szülei, meghaltak, amikor tizenkét éves volt és intézetbe került. Azt hiszem, ezért tudja, mit érzek most, ha én magam nem is tudom szavakba önteni az érzéseimet.

Hamar visszaérünk a hotelbe, ahol sikerül is keríteni egy orvost. Hála égnek, a nevem, és némi jelentéktelen összeg befogja a száját, míg megvizsgálja Leslie-t. Hála égnek, a fiú még mindig eszméletlen, így nem tudja, hogy egy orvos is van a közelben, különben biztosan pánikolna szegénykém. Mind kiderül, Leslie erősen alultáplált, többször bántalmazták és az ájulásait valószínűleg a végkimerülés okozta. Valamint az éhezés és a nem megfelelő higiénia. A combján és az egyik karján van egy seb, amit valószínűleg esés okozhatott.

-      -  Tartsák melegen, egyen sokat, pihenjen, akkor minden rendben lesz vele – mondja az orvos. – Ha magához készül, mindenképpen fürödjön meg, és vegyen magához ételt és valami folyadékot. Kissé ki van száradva. Van egy kis láza is, adtam neki egy injekciót, az majd segít.

-      - Köszönöm, doktor! – hajolok meg. – Ming Hung majd kikíséri önt, nekem itt kell maradnom a beteggel.

Az orvos távozik, én pedig leülök egy székre az ágy mellé. A lakosztályomba hoztuk fel Leslie-t, bár a recepciós eléggé meglepődött a szemmel láthatóan hajléktalan fiú láttán. Hát még a vendégek, akik éppen jelen voltak, de nem érdekel. Most már jó helyen van, csak meg ne ijesszem szegénykét. Ming Hung visszajön, és intézkedik telefonon keresztül, hogy a konyháról hozzanak fel valami könnyű ételt, gyümölcslét és ásványvizet. Az a legjobb, ha az ember ki van száradva. A tea csak még több vizet vonna el a szervezetéből.

-       - Azt hiszem, ma nem megyünk várost nézni, igaz? – kérdi Ming Hung, és az ágyban fekvő alakot nézi.

-      - New York megvár, és amúgy is láttam már mindent, ami érdekes – mondom halkan, szinte suttogva. – Most fontosabb dolgom van annál, mintsem újra megnézzem a Szabadság-szobrot.

-       - Hát, ha már annyi ideje ott áll, csak nem szalad el – von vállat a testőröm, engem meg meglep, hogy viccelni is tud. Halványan elmosolyodom. – Na, végre nem vág olyan búvalbélelt képet, Han úrfi.

-       - Hülye vicceid vannak – közlöm minden indulat nélkül. – De hálás vagyok, amiért itt vagy velem.

Ming Hung egy szót sem szól, csak áll az ágy mellett, mint akit odaragasztottak. De nem is várok tőle mást. Hűséges ember, aki mindenre képes értem. Szó szerint mindenre.

Úgy egy óra telhet el, amikor Leslie elkezd mocorogni. Időközben a szobapincér is meghozza az ételt, ami szendvicsekből, gyümölcsből, narancsléből és egy üveg szénsavmentes ásványvízből áll. A pincér meghajol, majd hangtalanul távozik. Leslie mocorog, majd lassan kezd magához térni, és szemmel láthatóan nem érti, hogy került oda. Sőt, ahogy nézem, azt sem tudja, hol van. Óvatosan előbb az egyik oldalra néz, majd a másikra, és ekkor pillant meg engem. Zavartnak tűnik.

-       - Végre magadhoz tértél – mondom angolul. – Hogy érzed magad?

-      -  Hol… hol vagyok? – kérdi halkan Leslie, miközben körbenéz. – Mi… mi történt?

-      -  Elájultál az utcán – mondom. – Így a hotelbe hoztunk. Ez itt az én lakosztályom, az ágyamban fekszel. Nem volt más ötletem, és nem akartalak ott hagyni a hidegben. Ne haragudj, ha ezzel kényelmetlenséget okoztam. Bocsáss meg! – hajolok meg ültömben. - És nagyon szépen köszönöm, amiért visszahoztad a pénztárcámat.


Megjegyzés:
 Ahol dőlt betűs szöveg van, ott Liu Bei és a testőre kínai nyelven beszélgetnek.



Szerkesztve Andro által @ 2017. 02. 11. 07:50:27


Chii2017. 01. 04. 14:01:45#34912
Karakter: Leslie Whitman



 Egy keskeny utca szélén üldögélek, kezd kihalni a környék, lassan sötétedik. Remegve bújok bele a sálamba, ez az egyetlen mentsváram. Egy idős néni adta nekem pár hete, a rövidnadrág és a póló, amiben megszöktem, nem áraszt túl sok meleget, és ezen a talált mellény sem segít. Fél éve bujkálok a rendőrség elől, nem vihetnek vissza az árvaházba, azt nem bírnám ki. Dideregve számolgatom azt a kevés kis pénzt, amit ma dobáltak elém. Nem sok, de azért tudok belőle venni egy kenyeret.

Éppen elindulnék a kisboltba, ahol az idős bácsi hajlandó kiszolgálni, ám ekkor három nagydarab fiú áll elém. Ijedten húzom összébb magam, felrémlik, ahogy az árvaházban megtámadnak, de tudom, ők nem azt akarják, vagyis remélem. Röhögve mutogatnak rám, mire még inkább a falhoz lapulok. A markomba zárom a kevés alamizsnát, amit kaptam, és reszketve törölgetem a könnyeimet. Ha ezt is elveszik tőlem, semmim se marad.

-  Na, köhögd ide, amid van, Hófehérke! – ragadja meg a mellényemet felrántva magához. – Mi van, megkukultál, te kis nyavalyás? Ide a pénzt! – fröcsögi az arcomba. Behunyom a szemem, próbálom visszatartani a sírásomat, de nehezen megy.

-  Én… könyörgöm… ne… ne bántsatok… Nincs… nincs semmim… – motyogom remegő hangon, a mellkasomhoz szorítva az öklömet.

- Hé, bűzbogár, azt ajánlom, fogadj szót Andy bácsinak, vagy olyat kapsz, hogy na! – szólal meg a másik is.

- Hagyjatok… békén… – próbálok védekezni, de tudom, hogy hasztalan. Kicsurran egy könnycsepp a szememből, mire ismét gúnyolódni kezdenek rajtam.

- Nézzétek, sír! – röhög fel a harmadik srác. – Sír a kisfiú, sír a kisbaba!

Mindhárman röhögnek, majd az, aki még a felsőmet markolja, gyomorszájon rúg. Levegő után kapkodva esek a földre, elejtve az aprókat. Remegve húzom összébb magam, nem merek felállni, ott maradok, ahová ejtettek.

- Hárman egy ellen? Nem túl sportszerű – hallok meg egy új hangot. Félve pillantok fel, egy különleges, ázsiai kinézetű, talán velem egykorú fiút pillantok meg. – Én a helyetekben elhúznék innen – fenyegeti meg őket, de a támadóim nem riadnak meg.

- Különben mi lesz, húzott szemű? – kérdezi fölényes hangon az egyikük. Nem merek felnézni, nem tudom, mi fog történni. – Nézzétek már, fiúk, a kis kínai milyen izgága. Szerintem tanítsuk móresre!

-  Már hívtam a rendőrséget, hamarosan itt lesznek, szóval, ha nem akartok bajt magatoknak, jobb, ha eltűntök, fiúk! Mintha már hallanám is a szirénákat – mondja nyugodt hangon, mire gyors lépteket hallok meg, elfutottak. Nem csoda, ha tényleg jönnek a rendőrök, nekem is sietnem kell, nem találhatnak meg.

Közeledik felém, lehet, hogy ő is bántani akar? Riadtan bámulom a földet, majd ahogy felpillantok, látom, hogy összeszedi az elejtett pénzemet. Nem tudom, hogy elveszi-e, ezért nem mozdulok, felkészülök, ha futnom kellene. Amint végez, leguggol elém, és felém nyújtja azt a pár centet, amit sikerült összekéregetnem. Nem merem elvenni, volt már részem ilyenben, és akkor csak még jobban összevertek, mert hozzájuk mertem érni a mocskos mancsommal.

- Azt hiszem, ez a tiéd – szólal meg, amikor feltűnik neki, hogy nem nyúlok a pénz után. – És nyugi, nem hívtam a rendőröket, de azokban ott nem teng túl a bátorság.

-  Köszönöm… - suttogom szégyenkezve, majd gyorsan elrejtem a koszos nadrágom zsebében a mai „keresetemet”.

- Semmiség. Egyébként a nevem Han Liu Bei – mutatkozik be. –  Liu Bei a keresztnevem. És a tiéd?

- Leslie. Leslie Whitman – motyogom bátortalanul.

- Örvendek, Leslie – nyújtja felém a kezét felállva, arcán halvány mosoly ül. – Nem kényelmetlen odalenn üldögélni a hideg kövön? – kérdezi még mindig kinyújtott karral, de én csak szorosan a sálamba kapaszkodom. Nem szeretnék hozzáérni, azzal bemocskolnám.

Megrázom a fejemet. – Még egyszer… köszönöm szépen – mondom hálásan, és a ház falába kapaszkodva feltápászkodom. Nem nézek rá, elindulok a kisbolt irányába, de ekkor éles fájdalom hasít a gyomromba, és megszédülök. Hirtelen egy pillanatra elsötétül a világ, a következő, amire emlékszem, hogy Liu Bei a combjaira fektetve tartja a fejem.

- Leslie, hallasz engem? – szólongat, mire hunyorogva próbálom kivenni a fölém hajoló arcot.

- Ühm… Jó… Jól vagyok – nyöszörgöm fájdalmasan felülve. A fiú a hátamat támasztja meg, mintha nem bízna abban, hogy nem esek ismét össze. – Tényleg… semmi bajom – próbálom győzködni, de nem igazán hisz nekem.

- Elviszlek a legközelebbi kórházba – mondja felhúzva maga mellé, de én kitépem a kezem az övéi közül, és ijedten rázni kezdem a fejemet.

- Nem… Nem szabad, visszavinnének… oda – motyogom feldúltan. – Nem mehetek oda vissza – könyörgök könnyes szemmel.

- Jól van, nyugodj meg… - csitítani próbál, de ismét felrémlik az este, amikor elszöktem, ijedten hátrálni kezdek. – Leslie, nem foglak bántani – kezdi, de nem hagyom őt beszélni, hátat fordítok, és olyan gyorsan futok a sikátorok közt, ahogyan csak a sérülésem engedi. Jól ismerem a helyet, könnyen meglógok Liu Bei elől. Egy ideig követett, de a sok zsákutca közt elvesztette a nyomomat.

Behúzódok a jelenlegi rejtekhelyemre, de tudom, hogy már itt sem biztonságos, tovább kell állnom, ezért magamhoz veszem az irataimat, és még utoljára bemegyek az idős bácsihoz a boltba. Az összekuporgatott pénzen veszek egy kis kenyeret és felvágottat, az legalább laktató, és a hidegben egy kis ideig el is áll. Ettem már penészes kenyeret, az nem a legjobb, de ha nincs más, az is megteszi.

Új helyet kell keresnem, visszafelé sétálva elhaladok a kerítés mellett, amin átmásztam a menekülés közben, ekkor veszek észre egy drágának tűnő fekete pénztárcát a földön. Gyorsan felkapom és belenézek. Az irattartóból Liu Bei képe néz rám, biztosan elejtette, amikor utánam futott. Nagyon sok pénz van benne, félek, hogy más megtartaná magának, ezért muszáj eljuttatnom neki, hiszen ő mentett meg, viszonoznom kell valamivel. És amúgy is miattam veszítette el…

Ahogy átnézem a pénztárcát, észreveszek az egyik kis tartóban egy névjegykártyaszerűséget, csak ez nem egy személyé, hanem egy nagyon gazdag környéken lévő hotel adatai vannak rajta. Biztosan itt szállhatott meg, legalább tudom, hol találom. Még egyszer rápillantok a címre, nagyon messze van innen, talán egészen reggelig gyalogolni fogok, hogy odaérjek.

Nem szeretek sötétedés után az utcákon járkálni, de tartozom neki ennyivel…

Már pirkad, mire odaérek az épülethez, teljesen átfagytam, a cipőm néhány napja lyukadt ki, a lábaim majd’ lefagynak ebben a hűvös, szeles időben, a többi testrészemről nem is beszélve. A szemközti sikátorban húzódtam meg, így rálátok a bejáratra. Jó pár óráig ácsorgok itt, mire megpillantom Liu Beit kilépni az ajtón több ember társaságában. Gyorsan átfutok az autók között, már épp utána szólnék, amikor az egyik marcona férfinak ütközök neki. Riadtan nézek rá, ki akarom kerülni, hogy oda tudjam adni a pénztárcáját, de a férfi hátrébb lök.

- Mit gondolsz, hová mész, kölyök? – néz rám gyanakvón, ijedten torpanok meg.

- Én… én csak – magyarázkodom remegő hangon, de egy épkézláb mondatot sem tudok összerakni. Előhúzom a pólóm alól a tárcát, látom, hogy a férfi a fegyvere felé kap, ezért félve térdelek le elé. A kezemet magam fölé tartom, várom, hogy elvegye az ott tartott tárgyat. Kikapja a kezeimből, majd arrébb lök.

- Tűnés innen, ha lopni akarsz, menj máshova – morogja dühösen. Könnyes szemekkel futok vissza a sikátorba, majd elbújok az egyik konténer mögött. Zokogva húzódóm a falhoz, én nem is… nem loptam… nem vagyok tolvaj… nem vagyok tolvaj… ismételgetem magamban, amikor lépteket hallok meg.

- Leslie? – hallom meg Liu Bei hangját, mire riadtan pillantok rá. Ő is azt hiszi, hogy loptam? Meg akar büntetni?

Ahogy leguggol elém, még jobban sírni kezdek. – Én… ne-nhem… nem vettem e… el belőle she… shemmit – hüppögöm, biztosan szánalmasan festhetek. – Tényleg nem… - zokogom, nem akarok megint verést olyanért, amit nem is követtem el. – Tényleg… nem… - mondom még egyszer utoljára, majd minden elsötétül előttem.


Andro2016. 11. 26. 11:26:35#34802
Karakter: Han Liu Bei
Megjegyzés: (kis hajléktalanomnak) KEZDÉS!


 Amerika, New York. Nem is értem, miért jöttem ide. De persze, mégis tudom. A nagyapám hozott el, hogy bemutasson az amerikai üzletfeleinek. Persze végig kell ülnöm egy holtunalmas tárgyalást, amihez semmi kedvem, de okosan egy szót sem szólok. Nem tehetem, nem hozhatok szégyent a nagyapámra, ha már felnevelt, pedig tudom, gyűlöl engem. Apám miatt gyűlöl, hiszen a szüleim odavesztek, amikor alig hat éves voltam. Apám ellenségei gyilkolták meg őket, és hiába volt anyám nagyapa lánya, ő mégsem képes engem szeretni. Az apámat látja bennem, azt mondja, hasonlítok rá, és ezt mindig az orrom alá dörgöli. De szüksége van rám, én vagyok az egyetlen örököse, nem akarja a céget idegenek kezébe adni. Ezért hozott engem ide, hogy bemutasson, hogy kérkedjen velem, vagy egyszerűen csak megmutassa, még mindig nem vagyok olyan jó, mint ő. De tizennyolc évesen még nem is lehet méltó ellenfele az üzleti életben, partnere is aligha. Mégis sokat tanulok tőle, és ha nem is szeretem, de mélységesen tisztelem ezt az idős férfit. Hálával tartozom neki, hiszen megtehette volna, hogy nevelőotthonba ad, vagy kitesz az utcára, ám nem tette. Fedelet adott a fejem fölé, ételt az asztalomra és a legjobb iskolákba járatott, a legjobb magántanárokat és harcművészeti oktatókat szerződtette mellém, hogy kifogástalan nevelést kapjak. Hogy méltó lehessek arra, hogy örökösének nevezzen, bármennyire is fáj rám néznie. Talán nem is apámat, hanem anyámat, egyetlen gyermekét látja bennem, de ezt sosem mertem megkérdezni tőle. Nem tehettem, nem akartam magamra haragítani.

A tárgyalásnak végre vége, én pedig illedelmesen megvárom, míg nagyapám távozik, én csak utána lépek ki az ajtón. Testőröm, Ming Hung már várakozik rám, hogy visszakísérjen a szállodába, ám én még sétálni akarok egyet. Nem helyesli, de intek, hogy egyedül is elboldogulok, majd hívok egy taxit, ha haza kívánok menni.

-       - Menj vissza! – szólok a testőrömhöz. – Nincs szükségem a védelmedre.

-      - De úrfi, a nagyapja megöl, ha önnek valami baja esik – ellenkezik a harmincas éveiben járó férfi. Négy éve van mellettem, de még mindig sokszor akadékoskodik.

-    -   Nem lesz semmi baj, és ha nagyapám kérdezné, mondd, hogy a saját felelősségemre maradtam egyedül. Ez utasítás! – közlöm anélkül, hogy felemelném a hangom, majd választ sem várva sietek végig a folyosón.

Ming Hung mindig túlságosan óvatos, mindig aggodalmaskodik, de tudom, hogy csak a munkáját végzi. Én azonban néha szeretnék egyedül lenni, szeretnék szabad lenni. Igazából, néha élvezem a társaságát, mert talán ő az egyetlen, aki beszélgetni szokott velem, nem csak tőmondatokban szól hozzám. A többiek; a háztartásbeliek, a tanárok, de még az iskolatársaim is kitérnek az utamból, és nem igazán szólnak hozzám, csak ha muszáj. Félnek tőlem, mert a rangos Lung család tagja vagyok, bár a vezetéknevem Han, hiszen apám nevét viselem. Tudom, hogy ha átveszem nagyapa cégét, fel kell vennem a Lung nevet, de nem igazán érdekel.

~*~

Mikor végre sikerül elhagynom az épületet, az utcán találom magam. Gyönyörű, napos, bár kissé hűvös az idő, lévén október végén járunk és New Yorkban mindig hűvösebb van ilyenkor, mint Hongkongban. Odahaza még tombol az ősz, itt viszont már majdnem tél van. Nyugati ruházatot viselek, ez is nagyapám utasítása volt, hiszen a hagyományos kínai viseletben túl nagy feltűnést keltenék. Az emberek így is megfordulnak utánam, amikor végigmegyek az utcán, miközben a kirakatokat nézegetem. Szeretem New Yorkot, csak a hivatalos eseményeket gyűlölöm. Ha arra gondolok, hogy az elkövetkező napokban még egy partira is el kell mennem, már most rosszul vagyok. De igyekszem megnyugodni, hiszen három nap múlva már indulunk vissza Hongkongba. A tanárok nem szólnak semmit, ha néhány napra, vagy hétre kimaradok az iskolából, hiszen nem én vagyok az egyetlen ilyen diák. A diáktársaim többsége leendő cégvezető, elnök, alelnök, vagy egyéb magas rangú ember lesz, ha majd egyszer végez az egyetemen. Természetes, hogy nem úgy járunk iskolába, mint az egyszerű emberek.

Gondolataimból kiabálás zaja szakít ki, és mikor körülnézek, észreveszem, hogy jócskán túljárok már az ún. ”biztonságos” zónán, ahová a mi fajtánk nem teszi be a lábát, hacsak nem muszáj. Mikor felnézek, három nagydarab, velem egykorú fiút pillantok meg, akik egy negyedik, meglehetősen vézna és apró termetű fiút fenyegetnek, aki kétségbeesetten lapul az egyik ház falának. Ami elsőre feltűnik a fiún, az a majdnem tejfehér haja, a fehér bőre és a nem túl jó állapotban levő ruha, ami rajta van. Vagy nagyon rossz körülmények között élő családban él, vagy hajléktalan. De mindenesetre fél, remegve, könnyes szemekkel néz fel a másik háromra, akik röhögve közelednek hozzá.

-     -  Na, köhögd ide, amid van, Hófehérke! – röhög az egyik nagydarab srác, és megragadja a fiú ruháját. – Mi van, megkukultál, te kis nyavalyás? Ide a pénzt! – A srác arca kezd eltorzulni.

-     -  Én… könyörgöm… ne… ne bántsatok… - nyöszörgi a fiú, nekem pedig kezd kinyílni a bicska a zsebemben. Hárman egy ellen, nem túl tisztességes. – Nincs… nincs semmim…

-      - Hé, bűzbogár, azt ajánlom, fogadj szót Andy bácsinak, vagy olyat kapsz, hogy na! – mondja a másik, egy magasabb fiú, de róla is süt az értelem.

-       - Hagyjatok… békén…

-      -  Nézzétek, sír! – röhög fel a harmadik srác. – Sír a kisfiú, sír a kisbaba!

Mindhárman röhögnek, majd az Andynek nevezett fiú gyomorszájon rúgja a fehér hajút, hogy az levegő után kapkod, és elejti, ami a kezében van. Pénz, igaz, csak apró, de a nagydarab elengedi, majd int a másik kettőnek. Azt hiszem, ideje közbelépnem, mielőtt elfajul a helyzet.

-     -  Hárman egy ellen? Nem túl sportszerű – mondom halkan, miközben közelebb lépek. De ez is elég, hogy felkeltsem a három fiú figyelmét. Meg az áldozatét, aki könnyes szemekkel, halálra váltan hever a falnál. – Én a helyetekben elhúznék innen.

-      - Különben mi lesz, húzott szemű? – kérdi a második srác. – Nézzétek már, fiúk, a kis kínai milyen izgága. Szerintem tanítsuk móresre!

-     -  Már hívtam a rendőrséget – közlöm nyugodt hangon -, hamarosan itt lesznek, szóval, ha nem akartok bajt magatoknak, jobb, ha eltűntök, fiúk! Mintha már hallanám is a szirénákat.

Ez elég figyelmeztetés, látom, hogy a három fiú elsápad, majd elrohannak. Magamban mulatok rajtuk. Nem túl bátrak, a zsaruk elől megfutnak. A szétgurult aprót nézem, majd közelebb lépek és felszedegetem a centeket. Ötcentesek, tízcentesek, sőt, egy negyeddolláros is van köztük. Ha jól számolom, talán öt dollár az egész. A fiú még mindig remegve figyel, mint aki felkészült a legrosszabbra. Mikor végzek, odalépek hozzá, leguggolok, és felé nyújtom a pénzt. Meglepetten, de még mindig félve néz rám.

-       - Azt hiszem, ez a tiéd – mondom egyszerűen. – És nyugi, nem hívtam a rendőröket, de azokban ott nem teng túl a bátorság.

-     -  Köszönöm… - suttogja a fiú, és bátortalanul elveszi a pénzt, majd rongyos nadrágja zsebébe rejti.

-      -  Semmiség. Egyébként, a nevem Han Liu Bei – mutatkozom be. –  Liu Bei a keresztnevem. És a tiéd?

-      -  Leslie. Leslie Whitman – válaszolja, mire felállok.

-     -  Örvendek, Leslie – nyújtok kezet és halványan el is mosolyodom. – Nem kényelmetlen odalenn üldögélni, a hideg kövön?


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

© Copyright 2009-2021. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).