- Velem jöhetnél. – Nem tudom, milyen reakciót vártam tőle, de nem ezt. Érzem, ahogy elsápadok a merész gondolattól. Magam mögött hagyni az egyetlen életet, amit ismerek?

- De azt nem tehetem… - Sosem engednék. Túlságosan tartanak az erőmtől.  Levadásznának, mint egy kutyát, és az angyal vadászok elől nincs menekvés. Nem hosszú távon, és nem valakinek, akinek olyan kevés tapasztalata van, mint nekem. Caleknek talán… vajon megvédene? Vajon lophatnánk magunknak néhány boldog, szerelmes évet, évtizedet mielőtt elkapnának? Megborzongok a gondolattól. Szabadnak lenni… vele.

Nem veszek tudomást a szívem mélyén honoló, nyugtalanító szorongásról. Rám nézne egyáltalán, ha szabad lenne? Hiszen ő bárkit megkaphat. Szebb, tapasztaltabb, érzékibb szeretőket.

- Ahogy gondolod. – Megvonja a vállát, nem győzköd tovább. Nem kéne csalódottságot éreznem amiatt, hogy ilyen gyorsan feladta. – De azért aludj rá egyet. – Aludni egyet? Nem aludtam, mióta felbosszantott a parancsnok és összezúztam az ágyamat. Mióta Calek először megcsókolt, és felébresztette bennem ezeket az érzéseket, amik amúgy sem hagynának nyugodni.

- Tudod gondolkodtam. Nem tudom, pontosan milyen mágia vagy átok lakozik benned, de meg tudnálak tanítani uralkodni felette. Persze nem itt. – Megfeszülök. Ha mást nem is, az erőmtől való félelmet és a kényszert, hogy titokban tartsam, sikerült belém nevelniük. Sejtettem, hogy Calek össze fogja kötni a szálakat. Pont ő ne tenné? – Csak nem gondoltad, hogy nem esik le a múltkori után? Ne, aggódj, nem fogok faggatózni a mibenlétéről. De hagyjuk most ezt, tényleg gondolkozz el a dolgon.

Elképzelem a jelenetet és mosolyognom kell tőle. Az elmúlt néhány nap mindent elsöprő szenvedélye szinte elfeledtette velem a mellettem ülő férfi mérhetetlen erejét és intelligenciáját. Annyira megszerettem a vad személyiségét, hogy elfelejtettem ki, illetve mi is ő. Egy démon, meglepően széleskörű tudással a mágia minden területén. Ha valakiről, róla tényleg el tudom képzelni, hogy megfejti a mágiám kordában tartásának a titkát. Ő lenne az első, akit érdekel eléggé, hogy megpróbálja, az angyalok nem merték, vagy inkább nem akarták, hogy uralni tudjam. Ha valakiről, róla el tudom képzelni azt is, hogy évszázadokig túl járjon a vadászaink eszén.

Feláll a földről, a hirtelen mozdulat visszarángatja az őrült vágyképek felé kóborló gondolataimat a jelenbe.

- Szívesen kísérleteznék, hogy hol van az a határ, ahol még nem nyírsz ki, de attól tartok a fekhelyem oda. – A tekintetem most először téved a sarokba, ahol régebben az ágya volt. Nagyot nyelek, mikor rádöbbenek, hogy valószínűleg a tegnapi feldúlt búcsúnk eredménye a romhalmaz. Megnyugtató, hogy legalább egy hasonlóság van bennünk, mindketten szeretünk bútorokat összezúzni. – És korántsem biztos, hogy megbírnám állni, hogy ne menjek tovább... – A csábító fenyegetés végigsimítja a testemet, a mosolya a ruhám alá mászik. Forró. Túlságosan is emlékszik a testem, milyen érzés, mikor nem bírja türtőztetni magát. – De akkor mivel üthetnénk el az időt?

- Mi lenne, ha sakkoznánk? – Az elenyésző józan gondolataimba kapaszkodva kimondom a legkevésbé erotikus tevékenységet, ami eszembe jut az elmúlt hetekből. Válaszul egy olyan pillantást kapok, amiből egyből tudom, hogy neki teljesen más tervei vannak. A szívverésem már ennyitől az egekbe szökell. Azt hittem, nem akar kísérletezni az önuralmam határaival.

A következő mozdulataiból rájövök, hogy igenis pont ez a terve. A hátam finoman puffan a mellkasán, a belőle áradó forróságtól megborzongok. Az ismerős pozíció nosztalgikus emlékeket csal elő az első találkozásainkról, és megrémiszt, mennyire más érzéseket ébreszt bennem ez a pillanat. Az ajkai selymes érintése a nyakamon elsöpör minden gondolatot. Az ellenkező könyörgéseim reszketeg sóhajba fulladnak, mikor végigsimítja az egyik szárnyamat, a váratlan gyönyör, amit a gyengéd érintés okoz, apró villámcsapásokkal száguld végig a testemen.

- Ne aggódj, ez csak egy kis játék. – A lehelete kínzóan cirógatja a nyakamat, az ajka érintése bódító mámor. Ha ez egy játék, akkor az elmém épsége a tét. Úgy érzem, már most vesztettem.

Minden érintése egy férfié, akit még soha nem utasítottak vissza. Aki tökéletesen tisztában van a mások feletti hatalmával, és ezt bármikor ki is használja. Most nem veszünk el a vágyunk és a szenvedélyünk haragos viharában, a mozdulatai kimértek és türelmesek. Most tényleg csak… játszik. És a testem a játéka. Ha lennének még józan gondolataim, lehet, hogy zavarna.

Rémisztően egyértelmű, hogy a hasfalamon lefelé csusszanó ujjaknak mi a célpontja, áruló testem remegve várja, hogy elérje. Az ellenkezésem csupán a látszat, már rég az ölelésébe olvadtam.

- Elképesztő vagy... – Megborzongok a hangja érzéki búgásától. Lassan fogom fel a fülembe suttogott szavakat, az érzelmeim nehéz kősziklaként nyomják a mellkasomat. – Nagyon érzéki tested van és gyönyörű vagy... főleg ilyenkor... – Nem tudtam, hogy a boldogság tud fájni. Felnyögök a részegítő mámorban, amibe a szavai löktek, mikor a keze eléri a végcélját. Az elmém egyre tompább, a kétségbeesett, levegőért kapkodó lélegzetvételeim hangja visszacsapódik a cella faláról. Átjárja a testemet az az ismerőssé váló, zavaróan feszítő, kitörni vágyó érzés, amitől napok óta próbálok megszabadulni, de képtelen vagyok rá. – ...nem is értem miért nem ért eddig hozzád senki.

Nem mondom ki, hogy ha más érintene így, már halott lenne.

Ujjai lomhán csúsznak a ruhám alá, a hang, amit kicsal belőlem, idegenebb, mint maga az érzés, amit bennem kelt. Úgy simogat, mintha a világ összes ideje az övé lenne, pedig én úgy érzem, bármelyik másodpercben széteshetek. Egy hajszálra vagyok tőle, hogy könyörögjek, hogy hagyja abba, mert nem fér több a testembe ebből a gyönyörből.

- ....nagyon jó érezni Téged az ujjaim között. Finom forró és bársonyos... – Zokogni akarok, de ahhoz levegőt kéne venni. A szavai, a mozdulatai, a belőle áradó forróság, a lehelete a nyakam érzékeny bőrén, a hangja mágikus búgása. Kínoznak.

Elérem a könyörgés pillanatát. Kérlelve, kétségbeesetten suttogom a nevét, de magam sem tudom, hogy mit szeretnék. Nem tudom, hogy az lenne gyötrelmesebb, ha abbahagyná vagy az, ha nem. De ő most is tudja. A keze lusta, gyengéd mozgása felgyorsul, a tenyerembe fojtom meglepett sikolyaimat. Minden erős, határozott mozdulat cikázó villámokat ébreszt bennem.

- Nagyon kívánlak, Ramiel. – Tágra nyílnak a szemeim, a nevem az ajkain elindít bennem valamit. A szépen lassan felgyűlt, túlfeszített vágy elér egy pontot, ahonnan nincs tovább és én meglepetten a rám törő érzés erejétől, hangos nyögéssel adom át magamat a legcsodálatosabb gyönyörnek, amit valaha éreztem. Elsüllyed a tudatom, remegek, ég az arcom, a mellkasom vadul reszket a kapkodó lélegzetvételeimtől. Képtelen vagyok felfogni ezt a csodálatos dolgot, ami történt.

Mire igazán magamhoz térek, már az ölében ülök, az arcomat a hajába temetve bújok hozzá. Az illata erősebb, mint valaha, szinte érzem az arcomon a vad nyári záporok tépő fuvallatait. Nem kell megkérdeznem, hogy rájöjjek, hogy ezt hívják az emberek kielégülésnek. Rémisztően találó név. A sóvárgás, ami napok óta lappangva feszíti a testemet, most sehol nincs, békés nyugalom költözött a helyére. És egy még mélyebb, forróbb érzés a szívembe a férfi iránt, aki megismertetett ezzel az élménnyel.

- Jól esett? – A nyakamba suttogja kérdését, a hangján hallom a mosolyát. Megborzongok, ahogy ajkai végigsimítják a felhevült bőrömet. Nem szólalok meg, némán bólintok egyet tudván, hogy érzi a mozdulatot. A testem szépen lassan feldolgozza a mámoros sokkot, amiben része volt, minden pillanatban egyre jobban tudatosul bennem, hogy a forró dudor, ami a fenekemet nyomja az ő szavakba is öntött vágyának a bizonyítéka.

„Nagyon kívánlak, Ramiel.”

Az arcom szinte felgyullad az emléktől, amit soha nem akarok elfelejteni. A testemben fáradt, forró lávaként kezd el újra parázslani a vágy, amiről azt hittem, hogy végre megszabadultam tőle. Most, hogy tudom mi van a végén, még sürgetőbb, még türelmetlenebb.

Felemelem az arcomat a fekete hajzuhatagból, ajkaim megtalálják az övéit. A vállain támaszkodom, miközben lassú, óvatos csókot kezdeményezek, és ő hagyja, hogy én vezessem. Rádöbbenek, hogy ez is az ő különleges személyiségének a része. Pont, mint a népeinkről folytatott eszmefuttatásunk alatt. Nem korlátoz, de ha úgy látja, hogy bizonytalan vagyok, rávezet. Még többet… még többet akarok magaménak tudni belőle.

Finoman megbillentem a csípőmet, ezzel jobban hozzádörgölőzve az ágyékához, ami még mindig forrón feszül hozzám. A nyelvem beleremeg, ahogy a csókunkba morog, és egy mély, ösztönös elégedettség ébred bennem. Az érzésen felbátorodva megismétlem a mozdulatot, a kezei csípőmre csúsznak, hogy lefogják a mozgásomat.

Megszakítom a csókot, közelről, kérdőn nézek a sötét szempár kemény pillantásába.

- Amit most csinálsz, az már nem játék. – Halkan búgja a szavakat, a hangja emlékeztet a pár perccel ezelőtti tevékenységünkre, megremegek tőle. Vajon tudom még valaha úgy hallgatni őt, hogy ne ébredjen fel bennem ez a különös vágy?

Az ágya romjaira sandítva rájövök, hogy sajnos igaza van. Az ujjaim bátortalanul cirógatják végig a vállát, játékosan csúsztatom őket a mellkasa selymes bőrére. Még nem vagyok kész arra, hogy eleresszem ennek a pillanatnak a varázsát.

- És ha most én csinálnám neked? Az játék lenne? – Az izmai megfeszülnek a finom érintéseim alatt. Nem tudom, hogy a kérdésem, vagy a cirógatásom okozta a reakciót, ami valamiért a testemben lassan újraéledező sóvárgásnak ad egy új, erőteljesebb löketet.

Felemelem a tekintetemet, amivel eddig a bőrén játszadozó ujjaimat bűvöltem, hogy újra elmerüljek a szemeiben. Mintha egy pillanatig meglepettséget láttam volna felcsillanni bennük, hogy utána helyet adjon egy kacér, kihívással teli pillantásnak.

- Igen. – A szívem a torkomban dübörög. Fogalmam sincs miért, de a tenyerem bizsereg a vágytól, hogy ilyen módon érinthessem. Az ujjai a hajamba csúsznak, finoman magához húz egy futó csókra, de egy percre sem engedi el a tekintetemet.

- Megtanítod, hogy kell? – Az ajkaira suttogom kérdésemet, a gyengéd mosolya összedönt bennem egy világot, hogy utána újat építsen a helyére.

- Tudni fogod.

Egy kicsit hátrébb csúszom az ölében, hogy a dudor, ami eddig a fenekemhez simult, elém kerüljön. Lassú, bizonytalan mozdulattal oldom ki a rajta lévő laza nadrág kötőjét, hogy ki tudjam szabadítani a célpontomat. Az arcomat égeti a tekintete, megnyalom a forróságtól kiszáradt ajkaimat, miközben finoman végigfuttatom az ujjaimat a közénk simuló vágyán. Kicsit hátrébb dől, megtámaszkodik a kezein maga mögött, mintha felkínálná nekem magát. Az ajkain játszadozó őrjítő félmosoly a világ legizgatóbb dolga. Elmosolyodom, mert ebben a pillanatban rettenetesen emlékeztet egy ragadozó nagymacskára, aki lustán várja, hogy kényeztessék.

Újra végigsimítom a merevedését, most határozottabban, látom megremegni a bicepsze formás izmait. Forróság árad szét a testemben attól, hogy ilyen hatással tudok rá lenni. Gyengéd, felfedező cirógatással ismerkedek a formájával, a selymes érintésével, a forró keménységével. Látom rajta, hogy legszívesebben rám ugrana, elvenné, amire vágyik, siettetne, de egyiket sem teszi. Rámarkolok, a torkából feltörő mély morranás összekuszálja a gondolataim maradékát is. A mozdulataim irányítását átveszik az ösztönök, elkezdem gyengéden masszírozni mindkét kezemmel. Mikor rájövök, hogy nem fog összetörni az érintésem alatt, felbátorodom, és megengedem, hogy a testem vad, mohó követelőzése irányítsa a mozdulataimat. A kezem megremeg a vágytól, ami újra lángol a testemben, és ő mintha megérezné a fájdalmas sóvárgásomat, előredől, és egy olyan könnyed mozdulattal ránt közelebb magához, mintha súlytalan lennék. Nem tudom, mikor húzta lejjebb a nadrágomat, a számat megtaláló ajkaiba nyögök, mikor a merevedésünk összesimul. Az egyik keze a kezeimre csúszik, amiket most mindkettőnk köré kulcsolok, finom követelőzéssel kezdi el irányítani a reszketeg mozdulataimat. A másik kezével a hajamba túr, az ő örök, mozdíthatatlan határozottságával húz magához, a homlokunk egymáshoz ér. Foglyul ejti a tekintetemet és nem ereszti. Egyre gyorsabb tempóban irányítja a kezeimet, a nyögéseim az ajkát simítják, és csak olaj a bennem lángoló tűzre, hogy hallom az ő légzését is el-elakadni. A vörösen felizzó szemekben a vágy pontos mása az enyémnek.

A levegő izzik körülöttünk a sóhajaink émelyítő forróságától.

Érzem, ahogy közeledik a kielégülés ismerős érzése, egyre jobban remegek, a mozdulataim türelmetlenné, akadozóvá válnak. A kitörő nyögésem a csókjában landol, és néhány reszketeg kézmozdulattal később ő is az ajkaim közé morranva követ. A szemeimmel iszom a látványát, ahogy megfeszülnek az izmai, az arcán a kielégülés lustán elterülő vigyora a szívemig mászik.

Magához csalogat, a csókja szerelmesen gyengéd. Most oldalülésben húz az ölébe, a mellkasának dőlve hajtom a fejemet a vállára, az ajkaimmal végigsimítom a nyaka finom bőrét. Megborzongok az illatától.

- Hányszor kell ezt csinálnunk, hogy elég legyen? – A sóvár sóhajom halk kuncogást csal elő belőle. A nyugodt, kielégült pillanat varázsa magával ragad.

Bárcsak örökké tartana ez a perc. Bárcsak ne ilyen körülmények között találkoztunk volna, és ne épp egy börtön kövén élnénk át ezt a csodát.

- Attól tartok ennél többször. – Hallom a hangján, hogy mosolyog, magával ragad engem is. Mielőtt megismertem őt, soha nem mosolyogtam. Azóta egész gyakori szokássá vált.

- Ez már szex volt? – Az egyik keze az arcomra simul, magára húzza a tekintetemet. A vágy, hogy újra megcsókoljam, szinte fojtogat.

- Nem, de eljön annak is az ideje. – Megint azzal a gyengéd mosollyal néz rám, amitől a mellkasom nehézzé, a légzés lehetetlenné válik.

- Mikor?

- Mikor elszökünk innen. –  A szemeim tágra nyílnak a határozott kijelentéstől, pedig a szívem már abban a pillanatban döntött, mikor először felajánlotta, hogy menjek vele. Néhány meneküléssel töltött, lopott nap vele csábítóbb, mint egy örökélet ide bezárva.

Visszahajtom a fejemet a vállára, lehunyom a szemeimet.

Fogcsikorgatva próbálok úrrá lenni testem vad, ösztönös parancsán. Szem előtt kell tartanom, hogy nem lőhetek túl a célon... ha elijesztem, akkor végem. Ilyen sem volt még... az életemért nem szexelek... Én, aki ha kinéz magának valakit, akkor azt megszerzi akár csellel, vagy erővel is.
Pihegő hangjának hallatán lepillantok piruló arcára és égkék szemeibe.
-Ez mindig ilyen jó? A szex? – hogy mi van?? Szemeim tágra nyílnak és ajkaimra ragadozó vigyor kúszik. Megint meglepett. Hogy lehet valaki egyszerre ilyen naiv és szenvedélyes?! Halkan felkuncogva hajolok füléhez, mintha csak valami hatalmas titkot osztanék meg vele.
- Ez még nagyon messze van a szextől, kedvesem – búgom érzéki hangomon, sokat sejtetően. Kicsit bizarr, hogy nem tud az égvilágon semmit róla. Majd akkor közösen átvesszük a bioszkönyv kimaradt fejezeteit... a kis tanítványom leszel...
Kissé elhúzódom tőle, de csak épp annyira hogy a szemébe nézhessek.
- És hogy választ adjak a kérdésesre, nem mindig. Van akivel jobb, van akivel kevésbé – kellett ez a kis meglepetésszerű intermezzo, hogy újra kontroll alatt tartsam magam, nagyon közel álltam hozzá, hogy ne nézzek se istent, se embert csak szétmarcangoljam az én kis áldozatomat.
- És velem jobb vagy rosszabb lenne? – oh, hát lehet ennek a tekintetnek ellenállni? Már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy csak én akartam elcsábítani Őt. Vagy ügyesebb vagyok mint képzeltem. De minden esetre...
- Jobb...- súgom ajkaiba. Igen. Ez lesz majd eddigi életem legjobb numerája.
Kecses ujjaival finoman ível végig arcomon és kába szemeivel szinte kérlelően pillant fel rám.
- Megmutatod? -susogja halkan.
Kész, vége, elvesztem... leszarom ki akart elcsábítani kit, eldobok mindent, amit számító énem eddig irányítás alatt tartott. Enyém lesz, itt és most, nincs az az isten aki leráncigálhatna engem róla.
Vad mohósággal esek neki mézédes ajkainak, és szinte felfalom, ahogy elborítja agyamat a vörös köd. Harapom, simogatom, markolászom, ahol csak érem, minden porcikáját érezni akarom miközben a testemben a pokol tüze lobog. Felsisteregnek a karomon a karperecek, ahogy vad energiám fellángolna a szenvedélytől, de nem érdekel a fájdalom, nem érdekelnek a béklyók, csak az alattam hullámzó, kívánatos hús,  amit épp felfalni készülök.
Kíméletlenül az ágyba passzírozom és csípőm heves lökéseivel hevítem mindkettőnk vágyait. Mi a jóbüdös francért van még rajtam ez az átkozott ruhadarab?! Ő is simogat, karmol és harap, csak még jobban az őrület mezsgyéjére kergetve ezzel, annyira, hogy elhaló nyögései és nyekkenései is alig jutnak el tudatomig. Másik combját is a csípőmre húzom és Ő mint egy tapasztalt szerető bilincseli derekamra lábait, mintha el se akarna engedni forró katlanjából. Felhörögve taszítok rajta ismét mire epekedő remegése a végletekig fokozódik. Ekkor viszont valami olyan érzés borzongatja végig kellemetlenül a gerincem mentén a hátam, ami egy pillanatra feledteti velem az eddig legyűrhetetlenül uralkodó vágyat. Homályos tekintetem egy pillanat alatt kitisztul, ahogy az eddig vágytól ködös pillantás helyett egy veszélyes kék lángokkal szikrázó szempár néz vissza rám. Mi a f...
A következő másodpercben a rácson csattanok és az ütődéstől bennem szorul a levegő. Reagálni sem volt időm a gyors mozdulatra. Mi a fasz volt ez?! Vicsorogva kapom fel a fejem, de szinte azonnal elkomorul az arcom mikor megpillantom, hogy Ramiel kétségbeesetten reszketve húzza össze magát. Hideg tekintettel fürkészem a remegő angyalt. Hát ez lett volna az a veszélyes erő, amire ösztöneim már kezdetektől fogva figyelmeztettek? Nem ez még csak a közelében sem volt annak. Viszont azok a lángok, amiket a szemeiben láttam, és az azt megelőző félelmetes kisugárzás... figyelmen kívül hagytam első megérzéseimet, látva, hogy ki birtokolja ezt a rettentő hatalmat. De úgy tűnik ez hiba volt. A fiatal, naiv angyal álarca egy gyilkos energiát rejt, amit most egy másodpercre megláthattam azokban az átkozottul kék szemekben. Vajon hirtelen megijedt tőlem és szándékosan használta ellenem az erejét, vagy az intenzív érzelem kitörései miatt nem tudta kontroll alatt tartani?
Kicsit nyugszik a remegése, de még így is kétségbeesett szemekkel pillant rám, hogy szinte azonnal elkapja tőlem tekintetét.
- Sajnálom – mondja halkan. Egy naiv kölyök csupán, de még nem láttam ennyire gyámoltalannak és sebezhetőnek. Egy kölyök, akinek olyan pusztító ereje van, amit rohadtul nem tud uralni. Ilyen az én átkozott szerencsém...
-Elmondod mi volt ez? – kérdezem, csak hogy tudjam mire számítsak, de csak egy fejrázást kapok válaszul és ő pedig összekuporodva gubódzik be testileg, lelkileg. Ha most az alakoskodó énem uralná a gondolataimat, akkor megpróbálnám megnyugtatni... de most inkább a csalódottság, a harag és a kielégületlenség feszültsége munkálkodik bennem. Morcos sóhajjal huppanok vissza az ágyra, a lehető legtávolabb a riadt kismadárként pihegő fiútól. Rá se nézek, mert félek, hogy a még mindig belülről testemet felégető feszültség kirobban és most nem épp a gyengéd szerető hangulatában vagyok. A végén még kárt tennék benne. Vagy Ő bennem...
-Akkor kérlek menj el, mert különben nincs az a kurva erő, ami megállít benne, hogy befejezzem amit elkezdtünk – morgom és görcsösen feszül meg minden izmom. A farkam még mindig sajgóan lüktet és tényleg csak egy cérnaszál választ el attól, hogy dühből megdugjam.
Egy pillanatra mintha hezitálna, majd hallom sebes lépteit eltávolodni a cellámtól. A picsába...

☆

Miután elment kiadtam magamból a felgyülemlett feszültséget, de sajnos nem a legkellemesebb módon. Az egyetlen tárgyon éltem ki a haragomat, ami a cellám sivárságát megtörte, így most a priccs már csak fogpiszkálónak jó darabjai a fal mentén hevernek. Rég vágytam ennyire valamire, és ezt az utolsó utáni pillanatban tépték ki a karmaim közül. És azóta nem is jött. Megint heteket fog várakoztatni? Vagy már csak a kivégzésemen látom viszont? Talán meg ott se. Erről eszembe jut, hogy már megint rajta filózok, holott nekem a szökésemet kéne kiagyalni de sürgősen. Marad, hogy kiverekszem magam, amint lehetőségem nyílik rá. Nincs jobb ötletem.
A rácsok hideg fémje nyirkosan bizsergeti bőrömet és fejemet lehunyt szemmel döntöm hátra neki. El se hiszem, hogy ennyire kitört belőlem a birtoklási vágy emiatt a kis égi miatt... na tessék, már megint rá gondolok. Mintha az orromban érezném kellemes illatát is...
Érzékszerveim nem csalnak meg, már hallom is tétova lépteit a kövön koppani. Már az agyamba égett ruganyos lépteinek a ritmusa, úgyhogy biztos vagyok a dolgomban, fel se kell nyitnom a szemem, hogy tudjam ő lép mellém. Valahogy megnyugtat, hogy visszajött. Pedig már annyiszor azt hittem, hogy felém se néz többet. Egy darabig csak élvezem azt a kis nyugalmat, amit a jelenléte hozott. Lehet azért nyugtat meg, mert lassan tényleg bízhatok abban, hogy vele kijuthatok. Más magyarázatom nincs rá.
Szokásához híven csendben figyel és ki se kell nyitnom a szemem, hogy tudjam, engem néz. Magamon érzem a tekintetét és tudom, hogy addig úgysem fog megszólalni, amíg én nem kezdeményezek.
- Visszataláltál? - kérdem, megtörve a némaságot. Végül ki is nyitom a szemem, és a zafírkék fürkésző szemekbe pillantok. Kissé elpirulva fordítja el arcocskáját.
- Nem tudtam, hogy örülnél e, ha jönnék – mondja bűntudatos hangon. Legutóbbi találkozásunkkor felgyülemlett haragom maradék morzsái is semmivé foszlanak. Lágyan elmosolyodva fordítom gyengéd erőszakkal vissza magamhoz arcát.
- Mindig – súgom halkan, majd finom csókot lopok puha ajkairól. Nem merem megengedni magamnak a lelkesebb üdvözlést, mert a végén még megint úgy járunk mint legutóbb. Ő lelkileg megtépázva, én meg hoppon.
 - Hiányozni fogsz – susogja remegő hangon ahogy ajkaim elválnak tőle. Megmosolyogtat, hogy már elkönyvelte, hogy biztosan kijutok innen élve. Legalábbis szerintem nem a kivégzésem jár a fejében.
- Velem jöhetnél – mondom ki az első gondolatot ami eszembe jut. Egy darabig jól elszórakoznánk az biztos. Aztán, ahogy magamat ismerem, elválnának útjaink. Mindketten élhetnénk a szabad életünket.
- De azt nem tehetem... – néz rám halálra vált arccal. Pedig korábbi tetteiből és szavaiból kiindulva nem akar itt maradni ennek a hideg erődítménynek a sötét falai között.
- Ahogy gondolod – vonom meg a vállam, mintha nem érdekelne. Pedig igenis érdekel. Ha már úgy tekintene a dologra, hogy MI szökünk, nem csak én, akkor biztosan szívesebben vállalna benne tevékenyebb részt. – De azért aludj rá egyet – mosolygok rá bíztatóan és újabb csókot nyomok ajkaira.
- Tudod gondolkodtam. Nem tudom pontosan milyen mágia vagy átok lakozik benned, de meg tudnálak tanítani uralkodni felette. Persze nem itt – húzom el az orra előtt a mézesmadzagot.
Megint ez az elhűlt tekintet. Ha így folytatja nem csak az arca, még a haja is kifehéredik. Halkan felnevetek.
-Csak nem gondoltad, hogy nem esik le a múltkori után? Ne, aggódj, nem fogok faggatózni a mibenlétéről. De hagyjuk most ezt, tényleg gondolkozz el a dolgon.
Nagyot sóhajtva állok fel és csípőre teszem kezeimet, nincs kedvem most a jövőn kattogni, szervezkedni.
- Szívesen kísérleteznék, hogy hol van az a határ, ahol még nem nyírsz ki, de attól tartok a fekhelyem oda – mondom színpadiasan csalódott hangon, és ő csak most veszi észre a priccsem helyén felhalmozott gyújtóst. - És korántsem biztos, hogy megbírnám állni, hogy ne menjek tovább... – pillantok rá perverz vigyorral és felsegítem őt is.
Végre kicsit ellazul és kapok egy halvány, pirulós mosolyt is.
- De akkor mivel üthetnénk el az időt? – kérdezem de ötleteim közé csak csupa fülledt jelenet kúszik be.
- Mi lenne ha sakkoznánk? – veti fel bizonytalanul a kérdést, mire kap egy lesújtó „na neee” pillantást. Talán egy kicsit azért rosszalkodhatnánk...
Megfogom az egyik kezét és magamhoz rántom, de most a hátával puffan a mellkasomnak, mint legelső alkalommal. Megborzong a testem érintésétől és elégedetten felmorranva hajtom nyakába az arcom, ahogy érzem, hogy szinte lángra gyúl a teste a közelségemtől. Sok szenvedélyes szeretőm volt már, de ez az érzéki fiúcska messze kimagaslik közülük, pedig még nem is csináltunk semmi komolyat. Végig simítom az egyik szárnyának selymes tollait és elbűvölve nézem, ahogy megremeg a karomban.
- Calek... ne...- rebegi és húzódna el tőlem, de nem engedem.
- Ne aggódj, ez csak egy kis játék... – búgom nyakának bőrébe. Nem bírom, kell a lelkemnek egy kis szórakozás... pf, lelkemnek? Van egyáltalán olyan?
Néhány puha csókot hintek bársonyos nyakára, és hiába próbálja kontrollálni magát, egy elhaló sóhaj tör fel barackszín ajkai közül. Belemosolygok a bőrébe és kicsit megharapdálom finom puha fülcimpáját is. Az én testem is bizsergő életre kel, de megpróbálom figyelmen kívül hagyni vad parancsát, hogy most és azonnal nyomjam a falnak és éljem ki minden felgyülemlett vágyam édes kis áldozatomon.
Egyik kezemmel ruhán keresztül végig simítom oldalát, majd a hasfalán indulnak meg ujjaim. Egy...  kettő... három pár kocka bordázatát tapintom ki. Majd hamarosan remélem lesz lehetőségem megkóstolni is őket. Oldalról látom, hogy arca piros mint a tűz és szemeit szorosan összeszorítja. Egyre jobban remeg a karjaimban és még mindig érzem, hogy bizonytalanul próbálja eltolni magát. Felkuncogok, mert nem igazán kell megerőltetnem magam, hogy visszatartsam.
-Elképesztő vagy... – suttogom neki mély, érzéki hangomon, amibe ha lehet, még jobban belereszket. – Nagyon érzéki tested van és gyönyörű vagy... főleg ilyenkor... – kezem lejjebb vándorol, és nadrágon keresztül végig simítom értem ágaskodó péniszét. Arca megrándul és egy elhaló nyögés szakad fel belőle. Ellenállásának utolsó morzsáit most söpörtem el, remegő térdeivel elengedi magát a karomban, de erősen megtartom, hogy ne essen össze. Tényleg földöntúlian szép látvány, ahogy ennyire élvezi az érintésem.
-...nem is értem miért nem ért eddig hozzád senki – ujjaim tovább folytatják felfedező útjukat és becsusszanak a laza nadrágjába. Ahogy megérintem édes kis farkát halkan felsikkant, nekem meg borsódzik a hátam a gyönyörtől ettől a hangra. Faszom... nem tudom, hogy fogom kibírni...
Nyugtatóan beszélek hozzá tovább, de talán inkább magamat higgasztom vele, ahogy kellemes lassúsággal masszírozni kezdem. Előnedve már ideálisan elő is készítette a terepet hozzá.
-...nagyon jó érezni Téged az ujjaim között. Finom forró és bársonyos...
- Calek...- nyöszörgi a nevem, mire akaratlanul is feldorombolva hozzányomom kemény farkam kerek kis fenekéhez. Nyugi Calek... nyuuugi... nagyfiú vagy már, kibírod... egy frászt.
Vállába harapva veszek erőt magamon, ahogy próbál magával rántani az édesen kegyetlen vágy. Talán kicsit túl erősen is, de most nem tud érdekelni, hogy foltot hagyok makulátlan bőrén. Kicsit lenyugszom és visszaterelem figyelmem eddigi émelyítően keserves tevékenységemhez, és kis angyalomhoz, aki csak sóhajtozik és nyögdécsel a karjaimban. Újra felsikkant és kis kezeit a szájára tapasztja, ahogy intenzívebb mozdulatokba kezdek nadrágjában.
-Hrr... nagyon kívánlak Ramiel... – borzongató hangom az utolsó csepp, hangosan tenyerébe nyögve rándul össze, majd pár másodperc múlva rongybabaként csuklik össze a kezeim közt. De megtartom és lassan, finoman leülök vele a földre. Törökülésbe helyezkedem és szembe fordítva magammal ültetem az ölembe. Szárnyai erőtlenül terülnek szét a padlón, gyöngyházfehér színük szöges ellentéte az itteni komor, sötét falaknak. Farkam fájóan lüktet és megrándul, ahogy ölembe húzom kis angyalom és ruhánkon keresztül hozzáér a feneke. Érezze csak, tessék szokni az érintését. Még mindig remegve bújik belém én pedig arcomat a nyakába és selymes tincsei közé hajtva veszek lassan, mély levegőket, hogy nyugtassam magam. Most egy kicsit jobb... szükségem volt már erre a kis szórakozásra. Hosszú percekig ülünk így mire mindketten megnyugszunk.
-Jól esett? – kérdezem halkan, bőrébe mosolyogva.

Hátrébb hajol, hogy a szemeimbe nézhessen. Az arckifejezése komoly, a tekintete gyengéd. Úgy érzem, egy újabb arcát készülök épp megismerni.

- Ramiel... tudom, nem bízol bennem, erre meg van minden okod és nem is várom, hogy ez másként legyen. De kérlek, valamit árulj el nekem. Miért jöttél le hozzám először? Hiszen megtámadtalak. Ha úgy alakul, gond nélkül végeztem volna veled. Az se baj, ha csak kémkedni jöttél, de tudnom kell.

Valahol mélyen a szívemben tudom, hogy a jövőm múlik azon, hogy most mit válaszolok. A kapcsolatom ezzel a vad, erős, szenvedélyes démonnal, aki nem is különbözhetne jobban tőlem, és aki után már képtelen vagyok tagadni a sóvárgásomat.

Életemben talán először hozok bátor döntést: az őszinteséget választom.

- Én… azt hiszem meguntam a régi életem. Amióta az eszemet tudom mások szabták meg az utamat. De ezt az utat... ami először ide vezetett... ezt én választottam.

Engedtem, hogy idecsábítson a szikra, amit a szívembe ültetett a vörös szempár játékos kacsintása. Az intelligenciája, az életereje és a forró érintései lángokat csiholtak belőle. Már felesleges tagadni azt, amit szerintem az első pillanattól kezdve sejtettem.

Beleszerettem ebbe a démonba, szédítően vörös szemekkel és a vad nyári záporok illatával.

A sötét szemek végigcirógatják égő arcomat, olyan érzelmeket látok bennük, amik túl szépek ahhoz, hogy igazak legyenek. Mintha a világ legértékesebb kincsét ölelné. Szeretném hinni, hogy senki nem képes ilyen gyengéd törődést megjátszani.

- Köszönöm. – A halk suttogása minden porcikámat végigborzolja. Remegve bújok hozzá, az illata édes mámor.

Ha most erre kérne, kitépném a szívemet, és átnyújtanám neki.

***

Már olyan természetesnek érzem a cellája rácsainak az átlépését, mint a légzést. Viszont ma valami más. Megrémít merev alakjának a látványa. Megszoktam, hogy egy ragadozó mozdulatlanságával tud figyelni, de még olyankor is árad belőle a kordában tartott lendület. Most erőtlenül, ernyedten fekszik az ágyon. A szívem összeszorul a látványtól.

Halkan suttogom a nevét, az ujjaim pilleszárny finomságával érintik a bőrét. Életerős melegség árad belőle, amitől szinte rögtön megnyugszik a szívem heves zakatolása, de csak egy pillanatnyi nyugalma van.

A mozdulatai követhetetlenül gyorsak, ösztönösen hátrarebbenek, mikor a villám sebességével felül az ágyon. Most nem ragadja meg a tolakodó kezemet, de a szemeiben lobbanó lángból tudom, hogy támadásra számított. Kíváncsi vagyok, milyen életet él valaki, aki így riad fel egy gyengéd érintésre.

Az ágy szélére ül, az arcán sötét árnyak futnak végig. A mellkasa reng a néma, keserű nevetéstől. Fáradtnak tűnik, és talán egy kicsit megtörtnek. Ezek a jelzők annyira ellentétesek az egész lényével, hogy egy új, az összes eddiginél sötétebb és kínzóbb érzés mászik a szívembe. Féltés? Nem tudom szavakba önteni, csak azt tudom, hogy bármit megtennék, hogy újra olyannak lássam, mint eddig. Majdnem bármit. Vajon ha elengedném… mi lenne a büntetésem? Nem hiszem, hogy megajándékoznának a kitaszítottak szabadságával, túlságosan félnek az erőmtől hozzá.

Valószínűleg börtönbe vetnének. De hiszen nem börtönben élek már most is? Kicsit tágasabb, de a lényeg ugyanaz.

- Minden rendben? – Látom, hogy nincs, mégis megkérdezem, mintha tőle várnék hazug, kecsegtető szavakat, hogy minden rendben lesz. Miért nem találkozhattunk más körülmények között? Nem mintha az én életemben létezne olyan körülmény, amiben lett volna jövője az érzéseknek, amiket iránta érzek.

- Elfáradtam. – Nem áltat hamis szavakkal. Kezdem úgy érezni, hogy az első benyomással ellentétben igazából nyílt, őszinte jelleme van. Soha nem titkolja a haragját, az erejét, de a gyengeségét sem.

Csak most veszem észre, hogy leguggoltam elé, a teste melege úgy vonz magához, mint lepkét a fény. Az érintésem alatt megfeszülnek a combja kőkemény izmai. Még most is rémisztő erő rejlik benne, egy borzalmasan ismerőssé váló forróság ébred bennem. A levegő égeti a bőrömet, és hirtelen nagyon is tudatában vagyok, hogy csak a vékony hálóköntösöm fedi a testemet.

Próbálom eltemetni a heves reakciómat a közelségére. Túl fáradtnak és gondterheltnek látom az önző vágyaimhoz. Félek, hogy azt hinné, hogy csak ezért jöttem.

- Hozzak neked valamit enni? Vagy inni?

- Semmiképp. Csak gyanúba kevernéd magad. – Apró mosoly kúszik ajkaimra a válaszától. Szeretném azt képzelni, hogy aggódik értem. Talán így is van.

Felegyenesedek, és mellé ülök az ágyon. A sötét szemek lomhán követik a mozdulataimat, egy ujjal sem kell hozzám érnie ahhoz, hogy olyan helyeken érintsen meg, mint még soha senki. Fogalmam sincs hány vánszorgó másodperce ülünk mozdulatlanul egymás mellett, minden pillanatban egyre forróbban lüktet a vérem. A remegő kezeimmel a hajamba túrok, de a próbálkozás, hogy eltereljem a figyelmemet a testem jelzéseit nyíltan olvasó, átható tekintetről, sikertelennek bizonyul. Eszembe jut a tegnapi vad csókunk, a frissítő íze, a bódító illata. Az érintésének érzése a testem különböző pontjain…

A nevét sóhajtom, hogy elmondjam neki, mennyire vágyom rá. Nem tudom, hogyan fogalmaznám meg, de nem is kell, mert belém fojtja a kimondatlan könyörgést.

A hátam finoman puffan az ágyon, a szárnyaim a földre lógnak. A teste súlya az enyémen a legizgatóbb teher a világon. A józan gondolataim riadt pillangókként rebbennek ezer felé, hogy helyet adjanak fülledt, lehetetlen vágyképeknek. Az ajkai a nyakamon, az ujjai a mellkasom fedetlen, felhevült bőrén barangolnak. A sóhajaim mintha nem is a sajátjaim lennének, egy bódító érzés egyre mélyebbre és mélyebbre nyomja a tudatomat. Csak ő és én létezünk. A kezem a selymes tincsek cirógatásában. Finom szenvedéllyel markolok a hajába, a mélyről feltörő torokhang, amit kicsalok belőle, belülről simogat. Nem tudom, mikor nyílt szét a köntösöm, a belső combom érzékeny bőre szinte felgyullad, ahogy az oldalához simul. Őrültként szorítom magamhoz, a fogaim alatt végtelenül puha a nyakának a forró bőre. Az íze akár a vihar, ami a testemben dúl.

Megtorpan, és én remegni kezdek az érintéseinek a hiányától.

- Bocsáss meg kedves, mit is akartál mondani? – A sóvárgás tompa ködfalán keresztül hallom csak szavait, bármit megtennék, hogy folytassa, amit elkezdett. Türelmetlen hangomban reszketeg vágy.

- Nem… nem érdekes. – Tudja, érzi. Mint mindig, most is tudja, hogy mire vágyom. Mintha arra lett volna teremtve, hogy megértse a lelkem rezdüléseit. Az ajkai megtalálják az enyémeket, belém rekednek a nyögésbe fulladó sóhajok. A mellkasa az enyémhez simul, a szívünk szinte egy ritmusban dübörög.

Újra megtorpan. Sikítani akarok, a hiánya sóvár fájdalom.

- Soha nem éltem ilyen hosszú cölibátusban… nem akarlak bántani. – A gyengéd szavak átjutnak az elmémen honoló vágyködön, és tovább másznak még mélyebbre, egészen a szívem legtitkosabb zugaiba, hogy örökre oda zárhassam őket. – Legközelebb kicsit jobban felöltözve gyere.

A remegő izmai alatt egy kitörni készülő vulkán erejét érzem. Magamon akarom érezni ezt az erőt. Az ágy törékeny fa szerkezete hangos ropogással adja meg magát a szorításának, de ahelyett, hogy megrémisztene, csak olaj a bennem lángoló tűzre. A tekintetünk összeforr, egy másodpercre mintha megtorpanna az idő. Tudom, hogy ez a pillanat csak nekem ilyen különleges. Csak számomra ennyire új minden érintés és tapasztalat.

- Ez mindig ilyen jó? A szex? – Ebben a félmeztelen, vággyal fűszerezett pillanatban nem szab korlátot a kíváncsiságomnak a szemérmesség. Az élveteg vigyor, amit válaszul kapok egy ragadozóé. Közelebb hajol, az ajkai a fülemet simítják.

- Ez még nagyon messze van a szextől, kedvesem. – A suttogásába beleborzongok. A kedves becézés ismerős, mintha már hallottam volna egy vágytól ködös pillanatban, de nem vagyok biztos benne. Hátrébb hajol, hogy újra rabul ejthesse a tekintetemet. – És hogy választ adjak a kérdésedre, nem mindig. Van, akivel jobb, van, akivel kevésbé.

Ha ez még nagyon messze van a szextől, akkor azt hiszem, hogy abba belerokkannék. Tudnom kell, mennyit bírok elviselni ebből a gyönyörből.

- És velem jobb vagy rosszabb lenne? – Szeretném hinni, hogy a szemeiben gyengéd érzelmeket láttam megcsillanni. A szívem darabokra hullik a reménytől. A mosolya már nem kihívó, melegebb, komolyabb.

Az ajkaimra suttogja egyszavas válaszát, melynek egyszerűsége érzéki örömöket rejt magában.

- Jobb.

- Megmutatod? – Az ujjaim az arcára csúsznak, végigcirógatom az álla kemény, markáns vonalát. Nem tudom, hogy mire vállalkozom, de abban biztos vagyok, hogy innen már nincs visszaút.

Szinte látom kihunyni a józanság utolsó szikráit a vörösen felizzó szemekben. Éhező vadként veti rám magát, harapjuk, tépjük egymás ajkát, bőrét, haját. Sóvárogva próbálok elvenni mindent, amit adni tud, de minél többet kapok, annál többre vágyom. Kétségbeesetten remegek, bármit megtennék, hogy enyhítsem a testemet szétfeszítő, gyötrelmessé váló vágyat, de nem tudom, hogy kell. Nem is kell tudnom. Ő tudja.

A testemet keményen az ágyba nyomja, egy erőteljes csípőmozdulattal dörzsöli a ruhánkon keresztül lüktető ágyékát az enyémhez. Felnyögök, a szemeim könnybe lábadnak a váratlan érzéstől. A kínzó vágyakozás összpontosul a hasamnál, szinte érzem a megkönnyebbülés előszelét. Még. Még. Még. Megismétli a mozdulatot, összeszorított szemekkel, remegve sóhajtom a nevét az ajkaiba. Minden mozdulata közelebb taszít valamihez, amire minden porcikám vágyik.

Az ujjai perzselik a fenekem meztelen bőrét. Bennem reked egy riadt nyögés, mikor belemarkol az érzékeny domborulatba. Finom erőszakkal karmolom végig a bordái feszes vonalát, a megremegő izmai táncolnak az érintésem alatt. Csodálatos érzés ilyen hatással lenni rá. A gondolat, hogy ezeket a reakciókat én váltom ki belőle, megrészegít. Olyan közel van hozzám, hogy az orrunk néha finoman összeér, a hajának hosszabb tincsei a nyakamat és az arcomat csiklandozzák.

A lábaimat a derekára tereli, ösztönös engedelmességgel kulcsolom át velük. A jutalmam egy újabb szenvedélyes csípőmozdulat, amitől heves reszketés fut végig az egész testemen.

Érzem az arcomon a sötét szempár intenzív figyelmét, lomhán nyitom ki összeszorított szemeimet, hogy elmerüljek benne.

Megfagy a vér az ereimben attól, amit a szemei tükröződésében látok. Élénk, királykék lángok lobbannak a szememben, az íriszem sajátos árnyalatára színezve a szemem fehérjét. Az első ösztönömre hallgatva minden erőmmel ellököm magamtól Calek forró testét, az erőteljes mozdulatba talán egy leheletnyivel több mágiát engedek, mint kéne. A háta a rácsoknak csapódik, én pedig halálra vált remegéssel próbálok úrrá lenni a testem csapongó érzésein. Csupán néhány pillanatba telik, de egy örökkévalóságnak érzem. Mikor megnyugszom, hogy sikerült megőriznem az önuralmamat és nem fognak kék lángok kirobbanni belőlem, feldúlt lihegéssel nézek fel rá. A kijózanodott, intelligens szemek engem figyelnek, már nyoma sincs bennük a vágynak, amivel pár másodperce marcangolt.

Tudja. Tudja, hogy majdnem ártottam neki.

Évtizedek óta nem éreztem a kék lángok kitörni vágyó jeges áramlását a bőröm alatt. Talán azért, mert évtizedek óta nem éreztem.

A tehetetlen düh marcangol belülről. Még a testem sem az enyém igazán. Még a nyomorult bűnbeesést is megtagadják tőlem.

Elfordulok tőle, nem akarom érezni a gondolataimban olvasó tekintete súlyát.

- Sajnálom. – A hangom halk sóhaj csupán, de tudom, hogy hallja. Reszkető mozdulatokkal húzom össze magamon a köntösömet. Fázom, a testemnek hiányzik a belőle áradó meleg, remegve húzom magamhoz a lábaimat, a térdeimet átkarolva próbálom pótolni az ő ölelését.

- Elmondod mi volt ez? – Válaszra nyílnak ajkaim, miközben ösztönösen kutatok a fejemben egy magyarázat, egy hazugság után, amit elmondhatok neki, de rádöbbenek, hogy ezen a ponton már túl vagyunk. Tudná, hogy hazudok. Becsukom a számat, és némán megrázom a fejemet.

Az ágyhoz sétál, ledobja magát a tőlem legtávolabbi pontjára, háta a falat támasztja.

- Akkor kérlek menj el, különben nincs az a kurva erő, ami megállít benne, hogy befejezzem, amit elkezdtünk.

Bennem reked a levegő, a kihűlt forróságot könnyedén korbácsolja fel az érzéki fenyegetés. A teste olyan merev, akár a kő, a nadrágja alatt duzzadó dudor árulkodik róla, hogy teljesen komolyan gondol minden szót.

Meg akarom érinteni. Látni akarom. Folytatni akarom.

Mintha a lelkemet tépném ki a testemből, olyan nehéz magára hagynom őt, de nem bízok eléggé az önuralmamban ahhoz, hogy széteshessek a karjai forró ölelésében.

***

Három napig nem megyek hozzá. Őrültség, hiszen már így is meg vannak számlálva a napjaink, de tudom, hogy elég lenne egy pillantás, és visszakerülnék abba a vágyakozó, kéjsóvár állapotba, amiből legutóbb elmenekültem.

Időközben egyszer magához hivatott a parancsnok, és kikérdezett Calekről. Nincs bűntudatom, hogy hazudtam neki, pedig az elmém egy fegyelmezettebb része tudja, hogy lennie kéne.

Leérek a lépcsőn, ami az elmúlt hónapokban a kedvencemmé vált a rideg erőd kihalt falai között. A rácsoknak dőlve ül, tudom, hogy hallja, hogy jövök, de semmi nem árulkodik róla.

A legutóbbi elválásunk miatt fogalmam sincs, hogy hányadán állunk, ezért bizonytalanul, némán ülök le mellé a földre, miközben egyszer sem veszem le a tekintetemet arcának békés, nyugodt vonalairól.

A szívem a torkomban dübörög.

Tudja, hogy rá várok. Mint mindig, most is tudja, hogy mi jár a fejemben.

Az ajkain megjelenő szívszorongató félmosolytól eláll a lélegzetem.

- Visszataláltál? – Lustán nyílnak ki a szemei, elkapom róla a bámuló tekintetemet. Az emlékek arról, amiket csináltunk, lavinaként ömlenek rám. Hiába menekülök, utolérnek.

- Nem tudtam, hogy örülnél e, ha jönnék. – Az érintése az arcomon szinte perzsel, maga felé fordít.

- Mindig. – A szívem megszakad az érzelmek súlya alatt. Tényleg beleszerettem.

Hozzám hajol egy finom, futó csókra, mintha mindketten néma beleegyezéssel kerülnénk a bennünk lévő szenvedély követelőzését. Halkan suttogok puha ajkaira.

- Hiányozni fogsz. – Tudom, hogy soha többé nem fogok így érezni senki iránt. Nem tudom, honnan, egyszerűen csak tudom. Meg fog szökni innen, és végérvényesen magával fog vinni egy darabot belőlem.

- Ha így átlátsz rajtam, akkor miért jössz mindig le hozzám? Ez alapján nincs ellenedre, hogy a bizalmadba férkőzzek. – Gondoltam, hogy előbb vagy utóbb feljön ez a kérdés, de sajnos magam sem tudom a választ. Miért? Miért érzem úgy, hogy csábít, vonz magához? Az ereje, a lendülete, a bátorsága.

A szemeiben lobogó lángok égetik az arcomat. Nem tudom, mikor került ilyen közel hozzám, de hirtelen minden érzékemet uralja. Csak a csábítóan vad, vörös lángokat látom, csak a forró, halk lélegzetvételeit hallom és érzem ajkaimon. Szinte érzem a nyári zápor frissességet hozó esőcseppjeinek ízét a nyelvemen.

Sosem értettem, hogy az emberek miért rajonganak a csókért. A világukban a csók és a szerelem ereje képes birodalmakat megdönteni és életeket tönkretenni. Könyvek íródnak köré, ódákba foglalják, mintha erről szólna a rövid kis életük. Soha nem értettem, mi olyan különleges benne, hiszen csak ajkak találkozása. Most mégis, alig néhány forró milliméterre egy démon ajkaitól, a világon bármit megadnék, hogy megtörténhessen. Fogalmam sincs, honnan tudom egyáltalán, hogy erre vágyom, egy mély, állatias ösztön sugallja.

Eltávolodik tőlem, és én megborzongok a hidegtől, ami átveszi a forró lélegzetvételei helyét az ajkaimon. A csalódottság íze keserűn feledteti el velem az ábrándozás édes zamatát. Úgy érzem, mintha ellopna tőlem valamit, ami a már az enyém volt.

Egy büszke, önelégült mosoly suhan át az arcán, és tőrként szúr a szívembe a felismerés, hogy játszott velem. Már megint játszott velem. Hát persze. Nem is tudom, mit vártam. Hiszen csak játszunk egymással.

- Kedvelem a társaságodat, de kíváncsi lennék, hogy neked miért érdeked itt játszadozni? Tudod én igazán szeretek értelmes emberekkel társalogni. De azért lássuk be, ez nem épp egy kellemes lakosztály vagy fogadó. Értem én, hogy miért vagyok bezárva ide, nem vitatom, hogy kihúztam a gyufát a fajtádnál. De valószínűleg itt fogok megrohadni, vagy találnak valami módot, hogy végleg eltöröljenek a föld színéről. – A hangja minden szónál egyre indulatosabb, árad belőle egy keserű gúny, ami köszönő viszonyban sincs azzal a játékos gunyorossággal, ami jellemző volt az első találkozásainkra. A harag átveszi a csalódottság helyét a szívemben. Még a végén az is az én hibám lesz, hogy betört a Fekete Erődbe, és ellopott valamit, ami nem őt illeti, mindezt olyan nagyképűen, hogy menekülési tervet már nem fáradt kitalálni. Minden bizonnyal arra számított, hogy majd kitáncol a börtönünk rácsai közül és mi szó nélkül tapsolunk hozzá.

Igen, itt fog megrohadni, és én leszek az utolsó, akit ez érdekelni fog.

- Mégis mit vársz Tőlem? A játszópajtid leszek addig és majd mosolyogva intünk egymásnak búcsút? – A düh vörös ködként ereszkedik az elmémre, megfeszül a testem a rám törő indulattól, aminek az ereje szinte megszédít. Még ilyenkor is… még ilyenkor is ő az egyetlen, aki ilyen erős érzelmeket tud kiváltani bennem. Gyűlölöm érte.

Hogy mit várok? Inkább örülhetne, hogy valaki megfűszerezi a magányos jövőt, amit önmagának szerzett.

- Pontosan tudom, hogy mit várjak Tőled, démon. Csak hazugságot hallottam eddig és miért kéne tűrnöm, hogy játszadozol velem?! – Szinte észre sem veszem, hogy megidéztem a kardomat, az acél hideg hegye olyan közel van a torkához, mint amilyen közel pár másodperce a forró ajkaink voltak. Mélyre tiprom az elmémben a képet, amire soha, de soha többé nem akarok emlékezni.

Csak egy apró mozdulat, és halott lenne. Soha többé nem kéne látnom a vörös szempárt. Soha többé nem remegnék vágyakozóan a karjaiban. Az angyalok tanácsa megróna érte, de nem lenne szigorú a büntetésem, hiszen ők is ehhez hasonló sorsot szánnak neki.

Nem tudom megtenni.

Megtöri a kegyetlenül érzelemmentes szemkontaktust, mintha egy hideg, tátongó lyukat hagyna bennem.

- Kérlek menj el.

Kettőnk közül nálam van fegyver és még így is ő nyeri meg az utolsó csatánkat is.

***

- Hívatott, Parancsnok. – Kihúzom magam, a kezeimet a hátam mögött kulcsolom össze, mint a kötelességtudó katona, akinek lennem kéne. A parancsnok irodája egy tágas, praktikusan berendezett terem, a közepén egy óriási kőasztallal.

Bólint, az asztalhoz int és én közelebb lépek. Az asztalon fekvő pergamenen az angyali tanács mágikus pecsétje virít. Kivégzési parancs. Nem kell végigolvasnom, hogy tudjam, kié.

A testem megfeszül, minden apró csepp önuralmamra szükségem van, hogy ne leplezzem le a vihart, ami a szívemben ébredt.

- Megkérdezhetem, hogy miért ilyen szigorú a démon büntetése? – Hiszen senki nem tudja, hogy mennyi gyilkos kék lángot tudok még megidézni, és hogy mi történik velem, ha elfogynak. Miért ér ennyit egy egyszerű démon, aki mindössze egy tiltott, ősi témákat tartalmazó történelemkönyvet lopott el? Lehet, hogy értékesebb, veszélyesebb információk vannak a könyvben, mint hittem? Vagy egészen más lenne az indok? Felrémlik bennem a három seb, amiről esküdözött, hogy nem elveszített szárnyak nyomai. Lehet, hogy tudnak valamit a múltjáról.

- A tanács döntése. – Nem lep meg a ködös válasz. Miért is osztanák meg a tanács döntésének indokait egy egyszerű katonával, akit tudatlan hóhérként szeretnének használni.

Felindult szavak másznak elő az emlékekből, amiket majdnem három hete próbálok eltemetni: „…vagy találnak valami módot, hogy végleg eltöröljenek a föld színéről.”

Mikor ezeket a mondta, fogalma sem volt, hogy lehet, hogy én leszek az, aki megteszi…

- Viszont nem azonnali hatályú a döntés, még kaptunk időt, hogy fényt derítsünk a könyv hollétére.

- Úgy tudtam, hogy felhagytak a kínzásával. – Kifejezéstelen arccal nézek rá, nehogy eláruljam, mennyire mélyen érint a beszélgetés. Hogy miért, azt én sem tudom. Hiszen már eldöntöttem, hogy soha többé nem megyek vissza.

Az asztal elé sétál, nekidől.

- Tudom, hogy lejársz hozzá. – Érzem, ahogy lehull rólam az álarc, a szemeim tágra nyílnak. – Eddig azért néztük el, mert úgy láttuk, hogy jó hatással van a magatartásodra, de ha megakadályoz a munkádban, akkor következményei lesznek.

Nem kérdezem meg, hogy honnan tudja, valószínűleg követték az erőm sajátos kisugárzását. Sosem küszködtem vele, hogy elrejtsem, hiszen az itt lévők már megszokták a jelenlétét annyira, hogy az keltett volna feltűnést, ha megteszem. De az, hogy tudták, hogy pontosan hol tartózkodom, azt jelenti, hogy figyeltek rám, kémkedtek utánam. Az otthonomnak nevezett helyen, ahova ők maguk száműztek.

Kezdem úgy érezni, hogy a halálos ítélet nem csak az ő büntetése, hanem az enyém is. Csak addig hasznos egy fegyver, ameddig irányítani lehet. Nem kételkedem benne, hogy valahol ebben az irodában van egy mágikus karperec a nevemmel, ami csak arra vár, hogy megfosszon az erőmtől, és a szabadságom utolsó illúziójától.

- Nem akadályoz. – A kimért tekintete egyértelmű jele, hogy kételkedik a szavaimban. Nem hibáztatom, én is kételkedem bennük.

- Akkor jó, mert azt akarom, hogy folytasd. Kínzással nem lehetett megtörni, hátha más módszerek jobban működnek. – Nehezen fogom fel, amit mond.

- Ha a kínzás nem törte meg, akkor beszélgetéssel aligha fogja kiadni a titkait.

- Akkor bízom benne, hogy találsz más megoldást. Végtére is csak egy démonról van szó. – Megfagy az ereimben a vér, mikor lassacskán rádöbbenek, hogy mire célozhat. Összeszorul a gyomrom. Ha az angyalok képesek lennének ilyenre, lehet, hogy rövid úton távozna belőlem az ebédem.

Ez egy teszt lenne? Egy próbatétel?

Rájöttek az érzéseimre, a vágyaimra és ez a büntetésem?

Még beszélünk valamit, de a szavak már nem jutnak el az agyamig, nem tudom, hogy jutok vissza a szobámba, aminek a falai mintha összenyomnának. Üvöltök. Az ágyam hangos csattanással törik darabokra a falon.

Unom, hogy csak egy bábu vagyok egy sakkjátszmában, aminek nem tudom hol volt az eleje és hol lesz a vége, de még csak azt sem, hogy kik játsszák.

Azt hittem, hogy ha nem is élvezetes az életem, legalább egy fensőbb jót szolgálok vele. Azt hittem, hogy megérdemlik az áldozatokat, amiket hozok. Azt hittem, hogy igazságosak és megértőek, hogy ők nem játszanak életekkel. És most mégis kezdem azt érezni, hogy az egyetlen, aki végig valamennyire nyílt lapokkal játszott velem az egy démon szédítően vörös szemekkel és a vad nyári záporok illatával.

Egy démon, akinek a szabadulásának az egyetlen kulcsa voltam, és mégis, a kétszínű játszadozás helyett felvállalta az őszinte haragját. Egy démon, akiben több élni akarás van, mint az erőd összes angyalában együttvéve, és mégis, ki kell majd oltanom a lelkében lángoló tüzet.

***

Tétova léptekkel sétálok le a hűvös kőlépcsőn még aznap éjszaka. Most nem jár át a szokásos izgatottság. Talán azért, mert elnyomja a bűntudat, hogy mostantól tulajdonképpen parancsot teljesítek olyankor is, mikor idejövök. Hiába érzem a szívem mélyén, hogy előbb utóbb amúgy is visszatévedtem volna, elvették tőlem a szabad akarat lehetőségét. Idejönni az egyetlen saját döntésem volt a nyomorult életem során.

Sokat gondolkodtam a dolgokon, amiket a fejemhez vágott legutóbb. Jópár dologban igaza volt. Játszottam a tűzzel, és utána meglepődtem, hogy megégetett. Soha nem kérte, hogy járkáljak hozzá, az én önző érzéseim vezettek. Egy sötét sóvárgás a szívem mélyén, ami most is mágnesként húz felé. Mintha birtokolná a lelkem egy részét, és csak akkor lehetnék egész, mikor mellette vagyok. Tudom, hogy őrültség. Angyal vagyok, a lelkünk az Úr kezében van, nem a sajátunkban.

Megállok a cellája rácsai előtt, némán simítja végig a tekintetem. A fal mellett guggol, felnéz rám, de sokáig nem mond semmit.

- Üdv újra szerény hajlékomban. Megint kedved támadt játszani? – Nem. Valamiért úgy érzem, hogy a játszadozás már soha többé nem fogja leírni a kapcsolatunkat. Valami megváltozott bennem, és szeretném azt hinni, hogy benne is.

- Nem, most nem.

- Hát akkor? Miért látogattad meg szerénytelen személyemet?

- Csak beszélgetni szeretnék. – A hangom halk és komoly, a lelkem mélyén kicsit tartok tőle, hogy újra elküld. Nem tudom, hogy reagálnék most az elutasítására. Mindig vonzott a vad, lendületes énje, de egy megmagyarázhatatlan oknál fogva most a csendes intelligenciájára éhezem.

- Hallgatlak, miről szeretnél beszélni? – Mintha megérezné a gondolataimat, pontosan azt nyújtja, amire vágyom.

- Te mit gondolsz a fajtámról? – Nem leplezi, hogy meglepi a kérdésem, pedig ha akarná, képes lenne rá. Valamiért őszintébbnek érzem a megnyilvánulásait, mint a társaimét, akikkel évtizedeket éltem le. Nem tudom, mikor nyerte el a bizalmam első foszlányát. Talán akkor, mikor képmutatás helyett felvállalta a haragot, amit ébresztettem benne.

- A kérdésedre egy kérdéssel felelnék. Te mit gondolsz a démonokról?

- El akartok pusztítani minket, hogy aztán zsarnokként uralmatok alá hajtsátok a világot.

Nem engedem, hogy a felmordulása érzéki közelségre emlékeztessen. Tartanom kell a távolságot.

- Én aztán senkit nem akarok leigázni... Én csak jól érzem magam, azt teszem, amihez kedvem van. – El kell fojtanom egy apró mosolyt, nem akarom, hogy bármi megszakítsa a törékeny, békés hangulatot, ami uralja a beszélgetésünket. Ha mást nem is, ezt elhiszem neki. Szinte látom, ahogy őrjöngő, kacagó tornádóként dúlja fel a világot maga körül, romokat hagyva maga mögött. Talán én is egy leszek a romok közül. – Mint sejtheted, mi démonok, hogy is mondjam, nem vagyunk éppen összetartó közösség. Szerintem többet öldököljük egymást, mint másokat. Hogy tudnánk így egy egész világot „zsarnoként uralni”? – Ezt nem tudtam. A démonok harcolnak egymás között? Azt hittem hasonló társadalmi berendezkedésben élnek, mint mi. Bár most, hogy ismerem Őt, rá kell jönnöm, hogy nem tudom elképzelni, hogy bárki vagy bármi parancsoljon neki. Talán tényleg minden démon egy különálló elsöprő vihar. – Ezért is van az, hogy Ti uralkodtok, mert összedolgoztok. Egyébként nem különböztök tőlünk annyira mint hiszed. Sőt, szégyen bevallani, de még az emberektől sem vagyunk nagyon mások. Csak nektek a szigorú szabályaitok elnyomják az önálló gondolataitokat és vágyaitokat.

Felkel a földről és rájövök, hogy a tekintetemet megbabonázták mozdulatai. Az érthetetlen vágy, hogy a közelében legyek szinte fáj. Az érzésekre, újdonságokra éhes szívem valamiért most pont ugyanezektől menekül, arra kényszerít, hogy elforduljak tőle.

- Bár, mit tudhatok én a nemes, jólelkű égiekről? Még az is lehet, hogy szerettek másokat szolgálni. – Most rajtam a sor, hogy majdnem felhorkantsak. Mi lenne a világunkból, ha mi is olyan mértéktelen életet élnénk, mint ők?

- Elég. Az, hogy segítünk a világ népein és visszafogjuk a gátlástalan káoszt, amit a fajtád hoz, az nem szolgaság. – Komolyan gondolom a szavaimat, nem csak a belém nevelt érzések beszélnek belőlem. A szabályaink talán tényleg túlontúl szigorúak, de szükségesek. Valakinek fent kell tartani a rendet a világban, különben már nem lenne halandó élet a földön. Azt is tudom, hogy engem különösen rövid pórázon tartanak az erőm miatt, de egy átlagos angyal élete sokkal kevésbé kötött. Mindenkinek megvan a feladata, akár egy nyüzsgő hangyabolyban.

Valószínűleg csak én vagyok alapjaimban romlott, hogy többre vágyom.

Egy démonra szédítően vörös szemekkel és a nyári záporok illatával.

- Na látod. Ti is gondoltok valamit rólunk, mi is gondolunk valamit rólatok. Aztán hogy hol az igazság? Úgy sejtem valahol a kettő között. – Talán így van. Érdekes érzés erről beszélgetni ilyen higgadtan és nyíltan. Még soha senkit nem hallottam ilyen objektív módon nyilatkozni a témáról. Elgondolkodtat, hogy pont tőle hallok ennyire józan szavakat.

Észre sem veszem, a lábaim maguktól visznek a cella távolabbi falához. A követ nonfiguratív motívumok díszítik.

- Mik ezek? –  Reflexből gyanú ébred bennem, és a mágia jeleit keresem a minták mögé rejtve, de nem látok benne semmi olyan általam ismert rúnát, ami erre utalna. Viszonylag hamar eleresztem a gondolatot, hiszen a mellettem álló démon túl intelligens ahhoz, hogy a szabadulása kulcsát a falra vésse. Valószínűleg ha varázsigét tervezne a kijutáshoz, azt a fejében rejtené el. Azok után, hogy rá sem kellett volna pillantania a sakktáblára, hogy kétszer is megalázzon, nem kételkedem benne, hogy sokkal mélyebb tudást rejteget, mint amit látunk belőle.

Újra felébred a szívemben a kínzóan fájdalmas sóvárgás, hogy közelebb legyek hozzá, mint bárki más. Hogy birtokolhassam egy részét, amit mások nem is ismernek. Hogy megismerjem, mekkora az ereje és meddig tart a meglepő bölcsessége, aminek a foszlányait újra és újra megvillogtatja.

- Semmi különös. Csak unatkoztam. – Először csak egy halk hümmögéssel válaszolok. Valószínűleg én már beleőrültem volna a bezártságba.

- Nekünk, egyszerű harcosoknak csak annyit mondanak a démonokról, ami ahhoz kell, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül küldjük őket a túlvilágra. De mivel most nincs nyílt háború, igazából kevéssel lehet találkozni. – Igazából ő az első démon, akivel találkoztam rövid életem során, de ő nem lehetne különbözőbb, mint a népem tagjai. – Nehéz elhinni, hogy bármiben is hasonlítanátok ránk.

- És ha azt mondom, hogy Én is angyal voltam? – A tekintetemet, amivel eddig megbűvölve figyeltem a nonfiguratív motívumokat, most felé kapom. Sejtettem, hogy azok a sebhelyek nem jelenthetnek mást. – Csak meguntam a sok szabályt és tiltást. Hogy egy örök éltet kell úgy leélnem, hogy sosem élek igazán. Valóban egy csatában szereztem a sebhelyeimet egy bosszantó ellenféllel szemben. Csakhogy az az ellenfél Én magam voltam. Nagyon sokáig éltem hitben, meggyőződésben, aztán mégis pokolra jutottam, mert mást mertem gondolni, mint a társaim.

Összeszorul a szívem a szavaitól. Ez lesz az én sorsom is? Elveszik a szárnyaimat és megtagadják tőlem az életet, amibe születtem? De vajon miért ragaszkodom ilyen görcsösen egy élethez, amit soha nem élveztem, egy néphez, ami soha semmit nem tett értem és egy felelősséghez, amit soha nem éreztem magaménak?

Az érintése a pokolba taszít. Talán nem is csak képletesen.

- Elvesztettem a szárnyaim, de még így tömlöcbe zárva is szabadabb vagyok, mint Te valaha leszel.

Tudom.

Ha az angyaloknak lennének könnyei, most lehet, hogy ejtenék egyet. Elfordulnék, de az átható tekintete már rég rabul ejtette az enyémet, nem tudok szabadulni. Magával ragad az átmenetileg ránk ereszkedett béke különös, nyugodt hangulata. Már nincs bennünk az a számító játszadozás és az a düh, ami múltkor közénk férkőzött. A lehelete égeti az ajkaimat, az emlékek záporként zúdulnak rám. Rettegek, hogy ismét elillan a pillanat, vaskörömmel kapaszkodom bele. Elveszem azt, amit már hetekkel ezelőtt is a magaménak éreztem.

Az ajkai lehetetlenül puhák, megremegek a váratlan érzés erejétől. Levegőért kapnék, de belém fojtja ziháló pihegésemet. A nyelve forró, nedves érintése olyan helyeken is éget, ahol hozzám sem ér. Hirtelen mindenhol őt érzem magam körül. Az erejét, a szenvedélyét, a játékosságát. A nyelvemen, a hajamban, a derekamon. A gyengéd erőszak, amivel magához szorít, elkábít. Még többet akarok. A mellkasát simítom, a bőre meglepően selymes a feszes izmokon. Még többet. A tűz, amit magából áraszt, felforrósítja a testemet. Az íze olyan, akár az illata: frissítő nyári zivatar. Nem tudok betelni vele.

Azt hittem vihar, most már tudom, hogy hurrikán. Eddig feldúlta az érzéseimet, most kíméletlenül magával söpör mindent.

Csodálatos, hogy így érinthetem.

Morranását elnyelik ajkaim, szinte a torkomban érzem a hangot. Megborzongok tőle. A teste több hónap bezártság után is egy harcosé, mindenhol keményen feszül hozzám. Még soha nem tapasztaltam hasonlót sem, csak az ösztöneim tudják, hogy mi történik. Állatias követelőzéssel, félreérthetetlen keménységgel dörgölőzik hozzám, és hidegzuhanyként zúdul rám a feleszmélés, hogy mennyire nem zavar az érzés.

Eltolom magamtól, és ő engedi. Elég lett volna egy másodpercig visszatartania, és elillant volna az ellenállásom, de ő nem tette.

Nem tudok ránézni, félek, hogy egy vadul lángoló vörös szempárba pillantanék, és leomolnának az értelem utolsó falai a káoszról, ami a fejemben uralkodik.

- Nekem... nekem most mennem kell... – A rekedtes, hebegő hang mintha nem is az enyém lenne. Visszaránt magához, és nem tudom, hogy abban reménykedem, hogy visszatart vagy abban, hogy nem.

A finom cirógatás a felforrósodott arcomon édes kínzás.

- Ha már úgyis olyan ritkán jössz, hagyhatnál itt nekem egy kis apróságot, hogy emlékeztessen rád... ne ijedj meg. – Nem a fájdalom szakít ki az elvarázsolt forróságból, hanem a ráeszmélés, hogy megint játszott velem. A falhoz lököm, és visszaveszem tőle az apró tollpihét, amit kitépett.

- Ezt ne merészeld még egyszer. – Magára hagyom. A csókja ízének emlékét megkeseríti a harag és a csalódottság csípős keserűsége.

***

Most nem várok heteket, másnap este egyből hozzá visznek a lábaim. Próbálom eltemetni magamban a gondolatot, hogy épp azon kéne dolgoznom, hogy valahogy rávegyem a könyv visszaszolgáltatására.

Az ujjaim között szorongatom a tollpihét, amit tegnap kitépett. Gondoltam, hogy egy intelligens, nagyhatalmú démon nem ül tétlenül hónapokig egy zárkában. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a toll egy szökési bűbájhoz kellett volna neki.

Tétova mozdulatokkal ülök le a rácsok elé, nem állok készen arra, hogy a közelében legyek. Az ágyán ül, ugyanabban a lezser, unatkozó pozícióban, mint a kettővel ezelőtti találkozásunkkor. Az elárultság érzése újdonsült erővel tör rám a látványától.

Nem akarok arra gondolni, ahogy hozzám ért. Soha nem gondolnám, hogy ilyen erős kezekkel lehet ilyen gyengéden érinteni.

Türelmesen megvárja, hogy én törjem meg a várakozással teli csendet.

- Csak kérned kellett volna. – A hangom halk, a hófehér tollpihét lassú mozdulattal csúsztatom át a rácsok között a földön.

Semmit nem tudok kiolvasni a fürkésző tekintetből. Egy ragadozó lassú, hangtalan lépteivel sétál a rácshoz, leül velem szembe. Az ujjai közé veszi a fehér kis pihét. Elgondolkodva emeli az ajkaihoz, miközben egy pillanatra sem engedi el a tekintetemet. A szemeiben valahol mélyen mintha őszinte döbbenetet látnék, de lehet, hogy csak képzelem.

Hosszú ideig nem mozdul egyikünk sem, egy szánalmas kis részem azt kívánja, bár lehetnék az ajkait cirógató tollpihe.

- Miért? – Elmosolyodom a kérdése hallatán. Ha én azt tudnám…

- Nem engedhetlek el, láncra vernének érte. – Egy pillanatra megtorpanok, mikor rájövök, hogy ezzel talán túl sokat mondok. Egy átlagos angyalt nem csak láncra vernének egy ilyen tett miatt. Megnyugszom, mikor ráeszmélek, hogy a velem szemben ülő veszedelmesen éles eszű démon már az első hetekben kiszúrta, hogy nem vagyok átlagos. – De ha megszöksz, az nem az én problémám.

Mozdulatlanul néz rám, szinte látom, ahogy a fejében sakkpartit játszik az életünkkel.

- Tudod, hogy a mágia nyomot hagy. – Szó nélkül bólintok. Tisztában vagyok vele, hogy tudni fogják, hogy hozzám köthető a szabadulása. De ez még mindig jóval kisebb bűn, mint ha segítenék neki a szökésben, hiszen egy tollpihét vagy egy hajszálat könnyedén megszerezhet bármikor.

Nem engedem, hogy a szavai reményt keltsenek a szívemben. Nem azért mondta, mert aggódik a jövőmért, ez is a terve része, hogy még jobban behálózzon. Igaz?

- Ennél nagyobb dolgokat is megúsztam már. – Ez az első alkalom, hogy hazudok neki.

Felállok, és elindulok kifelé. Nincs több mondandóm.

- Nem ezért csókoltalak meg. – A hangja megállít, mintha egy láthatatlan zsinóron rángatna. Fájdalmasan szeretném elhinni a szavait, de képtelen vagyok rá. A torkom összeszorul, minden levegővétel egy kínszenvedés. Továbbmegyek.

- Ramiel. – Megborzongok a nevemtől az ajkain, újra megállok és felé fordulok, mintha nem is tehetnék mást. Még egyszer sem használta ellenem a nevem erejét. Mostanáig. Az alsó ajkamra harapok a lángoló vérvörös szempár láttán. – Gyere ide és bebizonyítom. – A mély búgó hangszín olyan ígéreteket rejt magában, aminek lehetetlen ellenállni. A lelki szemeim előtt látom leomlani az ellenállásom utolsó bástyáit, miközben átlépem a rácsokat, amik a régi életemet elválasztják az újtól.

Egy ragadozó gyorsaságával ránt magához, mintha attól félne, hogy meggondolom magamat, az ajkai olyan szenvedéllyel tapadnak a számra, hogy felnyögök tőle. Nem tudom, mikor kerültünk a fal mellé, a hátam puffan a hideg kövön, a szárnyaimat széttárva engedem, hogy belenyomjon a kemény anyagba. A csókjában most nincs semmi gyengéd, szinte dühös éhséggel faljuk egymás ajkait, az ujjaim a tarkóján lévő rövidebb tincsekbe marnak. Remegek, égek a forróságban, amit kapok tőle. Elraktározom minden cseppjét a jövőm magányos, rideg napjaira. Érzem az érintését a nyakamon, a hátamon, a derekamon, a fenekem puha domborulatánál áll meg, bennem reked a levegő, mikor finoman belemarkol, és a sajátjához szorítja lüktető ágyékomat. Megfeszül a testem, engedi, hogy megszakítsam a csókot, és az arcomat a nyakába temessem. Minden remegő lélegzetvételnél érzem a bódító illatát, ami biztos, hogy örökre kísérteni fog.

Minden porcikám folytatásért üvölt, de ennek a csábításnak nem engedek. Egy részem ösztönösen tudja, hogy valami visszafordíthatatlanul megváltozna, ha átlépném az utolsó határt is, ami elválaszt tőle. Az utolsó határt, aminek a gondolatától is darabokra hullok. Hogy milyen lenne érezni a bőrét az enyémen, az ajkait a testem különböző pontjain, a vörös szemek átható figyelmét elsuttogott, titkos pillanatokban.

Visszakényszerítem magamat a valóságba, ahol nem vagyunk titkos szeretők, de még csak barátok sem.

A kezeimet az oldalán pihentetem, halkan suttogok a nyakába.

- Halálra ítéltek. Nincs sok időd. – Csak onnan tudom, hogy hallotta a szavaimat, hogy érzem a felhevült bőre alatt kővé feszülni az izmait. Nem kérdez vissza, hogy végleges halálra gondolok e, szerintem érzi a hangomon, hogy igen.

- Mennyi?

- Maximum egy hónap. – Fogalmam sincs, mennyi ideig tudom elhitetni a parancsnokkal, hogy még van esély a könyv megszerzésére, de ezt nem osztom meg vele. Egy bűntudattal teli érzés azt sugallja bennem, hogy jobb, ha nem tudja, hogy kémkedéssel bíztak meg.

Számítottam rá, hogy nem fog válaszolni. Többek között ezért is ajánlottam fel a válaszért cserébe egy olyan titkomat, amit amúgy sem oszthatnék meg. Amire viszont nem számítottam, hogy a szokásos gúnyos mosoly vagy nemtörődöm témaváltás helyett egy komolyabb, már-már komor pillantást kapok. Csak egy pillanatig tart a szokatlan komolysága, a helyét egy még furcsább gyengédség váltja fel.

Összefonódik a tekintetünk, és a körülöttünk lévő világ mintha megszűnne létezni pár röpke másodpercre. Ólomsúlyú sziklaként nyomja a mellkasomat a tudat, hogy bár egy karnyújtásnyira ülünk egymástól, ennél távolabb nem is lehetnénk. A könnyed társalgás, a játék illúziója feszült, sorsdöntő csendes háborút takar. Ellenségek vagyunk és ez soha nem fog, nem tud változni. Tudom, hogy minden szava egy hosszú terv része, aminek a végén – az ő fejében – segítek neki kiszabadulni innen. Azt is tudom, hogy ez soha nem fog megtörténni. Nem az ő képességeiben kételkedem, hiszen már most a fejembe mászott. A fejembe, és még valahova mélyebbre, amit még nem tudok hova tenni. De mi értelme lenne elengednem a hosszú évtizedek óta tartó sivár életem első és egyetlen unaloműzőjét?

- Három lépésből matt. – A hangja visszaránt a valóságba. Nem tudom, mennyi ideig meredünk egymásra némán. A kiegyenlítetlen sakkjátszmánkról el is feledkeztem, és most zavarodottan sütöm le a tekintetemet a fekete-fehér bábukra. A lelki szemeim előtt villámgyorsan pörögnek végig a lehetséges lépések. Pár végtelen hosszúnak tűnő másodperc után megtalálom a háromlépéses mattot. A fogaimat összeszorítva nyelem le az düh fojtogató gombócát. Egy rám nem jellemző makacs részem még nézné egy darabig a bábuk állását, hogy meghazudtoljam a véglegesnek tűnő kimenetelt, de helyette kényszerítem magamat, hogy felpillantsak lustán nyújtózó alakjára. Szinte rögtön megbánom. Minden mozdulatából erő árad, a szálkás, fenyegetően harcedzett izomzat lassan hullámzik a bőre alatt. Árad belőle a csúcsragadozók veszélyes önbizalma, és egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy melyikünk az, aki börtönben van. A gondolat valamiért mégsem félelmet, hanem várakozással teli kíváncsiságot hoz magával. Lehet, hogy kezdek megőrülni?

- Ha ezt a hátamon levő sebhelyek miatt kérdezgeted folyton, akkor ki kell hogy ábrándítsalak. Egy kemény harcban szereztem őket, egy igen bosszantó ellenféltől. – Nem győznek meg a szavai, tudom, hogy bármikor rezzenéstelenül a szemembe hazudna. Van egy olyan érzésem, hogy most is ezt tette, de nem akarom tovább erőltetni a témát. Ha ezt így nyíltan megfogalmazta, most már tartani fogja magát az állításához.

- Egyébként a nevem Calek. Őszintén örülök a szerencsének, Ramiel. – A nevem az ajkain akár egy veszedelmes bűbáj. Borzongás fut végig a testemen. A mágia világában a neveknek fontos jelentőségük van. Hatalommal bírnak és hatalmat adnak, nem dobálóznak velük felelőtlenül, az enyém mégis a birtokába került valahogy. Harag ébred bennem, mintha még a sors is azt akarná, hogy újra és újra alulmaradjak vele szemben.

- Honnan tudod a nevem? – Nem tőlem, az biztos. Az őrület határán táncolok, de ekkora hibát még így sem vétettem volna. Nincs kétségem afelől sem, hogy a név, amit sajátjaként megadott nem az igazi neve.

Nem válaszol.

Lehajtja a fejét, hosszú fekete tincsek omlanak le a vállán, végigsimítják a mellkasát. A dühöt felváltja egy furcsa kísértés, hogy megtudjam, vajon selymesen puha e a tapintásuk. Nem tudom elképzelni, hogy az előttem álló démonon bármi selymes vagy puha legyen.

Felnéz, és egy lángvörös szempár zökkent ki az ábrándozásból. Ledermedek. A szívem a fülemben kalimpálva bizonyítja be közel hét évtized után, hogy igenis létezik. Hát tényleg nem a képzeletem szüleményei voltak azok a szemek.

Vészjósló hirtelenséggel tudatosul bennem, hogy pontosan köztem és a cellarácsok között áll. A tudatom tisztában van vele, hogy érdemben nem tud nekem ártani, de a testem visszafogott remegése azt bizonyítja, hogy a tudatalattim ezt nem hiszi el.

Meglep, mikor végül mégis válaszol.

- Tudod, egy tömlöcben nem csak a fogvatartó tud információkat szerezni. Azt is tudom, hogy valamiért Te nagyon fontos vagy a helyieknek. – A vigyora fenyegető, a tüzes tekintetben gonosz fény csillan. A félelem jeges karmai végigfutnak a gerincem vonalán, és egy eddig ismeretlen, túlélési ösztön átveszi az uralmat a testem felett. Túl későn. Vagy talán soha nem is volt esélyem?

A hátam finoman puffan a mellkasán, csak a szárnyaim tompítják a csattanást. A testéből áradó forróság égeti a hátamat, a szárnyaim bizseregnek tőle. Az angyalok szárnya nagyon érzékeny, ezért kimondatlan szabály, hogy nem érintjük, támadjuk meg egymás szárnyát, még harc közben sem. Csupán a legelvetemültebb ellenségek lépik át ezt a határt, ő már másodszor teszi meg velem. Átölel hátulról, a kezeimet vasököllel fogja össze testem előtt. A kiszolgáltatottság érzése közel sem zavar annyira, mint kellene.

Előre hajol, és választ kapok a pár perccel ezelőtti kérdésemre: természetellenesen puhák és selymesek a koromfekete tincsek. Az illata forró nyári záporként mossa el a gondolataimat, és mikor azok a mindig vigyorgó ajkak a bőrömet érintik, elgyengülve olvadok az ölelésébe. Új, eddig ismeretlen érzések ezrei rohamoznak meg, képtelen vagyok nem élvezni az ostromukat. Még soha nem éreztem ennyire, hogy élek.

A mély, állatias morranásától a testemben túláradó forróság először a hasamba, majd lejjebb kúszik. A kéretlen reakció megrémít, kijózanít a fülledt érzések kábulatából, következő szavai pedig végleg megtörik a varázst.

- Tudod, az is felmerült bennem, hogy túszul ejtelek. – A sóhaja már kellemetlenül éget, a cirógatásától kiráz a hideg. Már feloszlott az elmémről az átláthatatlan köd, már nem esik jól a közelség, amibe belesimultam.

Mindketten tudjuk, hogy semmit nem érne vele, ha fogva tartana, hiszen érdemben ártani nem tud nekem. Az egyetlen veszély, ami fenyeget, az a szégyen, hogy egy mágiájától megfosztott, bebörtönzött démon túszul ejtett. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy hosszú másodpercekig élveztem, amit velem művelt…

Mikor elenged, tétovázás nélkül menekülök a rácsok túloldalára. Kijózanodtam ugyan, de még mindig az vérpezsdítő érzések hatása alatt vagyok.

Nem nézek hátra, a lábaim már visznek a lépcsőn.

A szívem vad, üvöltő zakatolásától nem hallom utánam küldött szavait.

A szobám ajtaja szolid puffanással csapódik mögöttem, nekidöntöm remegő testemet, és a földre csúszom. Az arcom ég, a bőröm mintha szűk lenne, az unalomhoz szokott testemben nem fér el a sok új érzés.

Hátradöntöm a fejemet, a hajamba túrok és keserűen felnevetek.

Nem hiszem, hogy valaha vissza tudok menni a régi életembe.

***

Egy átforgolódott éjszaka után arra jutok, hogy megvolt a maga varázsa a régi életemnek is. Mintha megnyílt volna egy eddig zárva tartott csap a lelkemben, olyan gondolatok és érzelmek zúdulnak rám, amikre nem álltam készen, és amiket nem tudok kezelni. Az egyik pillanatban izgatott vagyok, ha visszagondolok a vörös szempárra és a forró érintésekre, és azon kapom magamat, hogy bugyuta vigyor honol az arcomon. A következő pillanatban düh árad szét bennem a gyengeségem emlékére. Hiába vagyok egy halálos képességekkel rendelkező angyal harcos, neki a kisujját sem kellett megmozdítania, hogy uralja az együttlétünk minden pillanatát, és ez mérhetetlenül felbosszant. Mikor a düh lecsendesül, akkor jön a legrosszabb érzés, az önsajnálat. A gondolat, hogy ez az egész csak egy átmeneti állapot, szinte megfojt.

Már-már szédelegve kelek ki az ágyból, hogy elinduljak a reggeli őrjáratra. Az egyetlen örömöm, hogy megint Anapiel mellé vagyok beosztva. Az összes itteni angyal közül őt unom a legkevésbé.

Hiába van nyár, a hajnali szél hűvösen tépi a szárnyaimat. Rettenetesen jól esik.

Anapiel mesél valamit arról, hogy a parancsnokkal edzett. Az itt élő katonák gyakran edzik a testüket, hogy harcra készek maradjanak, hiszen éles küzdelemmel évszázadonként egyszer ha találkozunk.

- Nem akarsz velem is edzeni? – A meglepettsége akár rosszul is eshetne, ha nem lenne teljesen jogos. Tényleg nem rám vall a kérdés, de úgy érzem, hogy már nem az a személy vagyok, mint pár hete. Erősebb akarok lenni. Ironikus, hogy egy démon három találkozás alatt kihozott belőlem valamit, amit az angyaloknak évtizedekig nem sikerült. Motivációt.

- Előtte meg kell néznem, hogy nem esik e piros hó. – Nevetve válaszol, majd játékosan a hajamba túr. Már megszoktam, hogy itt, az ősöreg angyalok gyűjtőhelyén mindenki gyerekként kezel, de most valamiért jobban zavar. – Sosem gondoltam volna, hogy a kicsi Ramiel egyszer önként jön edzeni. De tudnod kell, hogy könyörtelen edző vagyok. – Nem mondom ki a gondolatomat, miszerint biztosan nem könyörtelenebb, mint egy démon szédítően vörös szemekkel és a vad nyári záporok illatával.

***

Három hét telt el a legutóbbi látogatásom óta. Mintha minden nap leláncoltam volna a vágyakozó lelkem egy darabját, hogy ne tévedjen felé, de muszáj volt. Több okból is.

Először is le akartam nyugtatni az örvényként kavargó érzéseimet.

Másodszor, akartam, hogy érezze, hogy tényleg én vagyok az egyetlen lehetősége a szabadulásra. Három hete senki nem szagolt felé, mintha a létezését is elfelejtették volna a sötét, elhagyatott cellájában. Soha nem fogok segíteni neki, de azt kell hinnie, hogy ez az egyetlen esélye. Hátha így elkerülhetem a múltkor történteket, és szórakoztathatom vele magamat anélkül, hogy veszélyessé válna a helyzet. Senki nem akar ártani az egyetlen reményének, igaz?

A harmadik ok pedig a kicsinyes bosszú. Ha már szemtől szembe minden csatánkat ő nyeri, azt akarom, hogy érezze, hogy nélkülem egyedül van. Egy kicsi, büszke részem le akarja kaparni az arcáról azt az örökös vigyort, aminek az emlékétől is ég az arcom.

Lassan sétálok a lefelé vezető lépcsősoron. Most hétköznapi angyali viseletben jöttem, egy hosszú, fehér, buggyos vászonnadrágban és egy angyaloknak készült fekete pólóban, amit a hát nélküli szabása tesz praktikussá. A szárnyak igencsak meg tudják nehezíteni a felsőtest eltakarását, így az sem ritka, hogy az angyalok csupán egy hosszú, széles anyagot csavarnak maguk köré párszor, pólót formálva vele.

Bosszant, hogy a szívverésem egy kicsikét gyorsabb lett csupán a gondolattól, hogy látni fogom. Megállok a cellája előtt, zsebre tett kézzel meredek az ágyon ülő alakra. Az egyik lába lelóg, a másikat a teste elé húzza és lezseren támasztja az egyik kezét a térdén. Még így mozdulatlanul, pihenő pozícióban is kitölti a jelenléte az apró cella minden szegletét. A tekintetünk találkozik, de hosszú ideig nem szólal meg egyikünk sem.

Lusta félmosolyra húzza ajkait, kényszerítem magamat, hogy ne reagáljak rá úgy, ahogy a testem ösztönösen tenné. Jót tett ez a három hét távolság, már nem emlékszem a belőle áradó forróságra, már nem érzem az orromban a mámorító illatát.

- Na mivan, be sem jössz? – Mélyen búgó hangja maga a csábítás, a sötét szemekben félreérthetetlen kihívás rejlik. Tudom, hogy szerinte macska-egér játékot játszunk, de hiába vagyok gyenge, nem érzem magamat egérnek.

Lassú, ráérős léptekkel sétálok át a rácsokon, és előtte állok meg, szemtelenül közel. Pozíciónkból adódóan most én nézek le rá, nem pedig fordítva. Kihasználom ezt, hogy magabiztosságot gyűjtsek a szavaimhoz.

- Nem félek tőled. – Előrébb hajol, az arcát megvilágítja a fáklya homályos fénye. Itt nincsenek ablakok, csak örök félhomály. Bár ki tudja, ez talán a pokolra is igaz. Ha meg is viseli a több hónapja tartó bezártság, nem látszik rajta. Ha jól tudom, még ételt és italt sem kap, és ugyan a halhatatlanok nem tudnak belehalni ezeknek a hiányába, szomjúságot és éhséget éreznek.

Egy pillanatig elbizonytalanodom, hogy biztosan helytálló e a gondolat, hogy nem fog ártani a szabadulása egyetlen kulcsának, de rögtön elhessegetem a gondolatot. Elkéstem azzal, hogy ezen aggódjak.

- Ennek örülök. – Lehet, hogy csak a képzeletem szüleménye, de a hangja mintha mélyebb, számítóbb lenne. Nem találom benne azt a gunyoros játékosságot, mint legutóbb. Valamiért veszélyesebbnek érzem, de ahelyett, hogy óvatosságra intene, inkább felbátorít a tudat, hogy ő talán ő sem érinthetetlen.

- Visszavágó? – Szavaimmal egy időben megjelenik az ágyán a múltkori sakktáblánk. Egy kimért kézmozdulattal int az ágy túlsó vége felé, a tekintetünk találkozik. A vörös szempár, ami soha véget nem érő álmatlan éjszakákon kísért, pillanatnyi megtorpanásra késztet. Talán rájött, hogy ez a gyengeségem? Nem lepne meg. Olyan érzelmek emlékét csalja elő, amikről azt hittem, hogy három hét alatt sikerült eltemetni őket.

Állom a tekintetét, miközben leülök az ágy sarokban lévő részére, tudatosan engedve, hogy ismét közém és a kiút közé férkőzhessen. Komolyan gondoltam, hogy nem félek tőle, a szívem mégis a torkomban dübörög.

Az intenzív érzések émelyítő ereje szétárad bennem, mint egy függőséget okozó kábítószer.

Most némán játszunk, jobban megfontolok minden lépést, mint legutóbb, mégis érzem, ahogy egy láthatatlan hurok szorul a nyakam körül. Megint nyerni fog. Határozott mozdulattal döntöm fel a királyomat, mikor felismerem a vesztemet jelentő lépéssorozatot.

Nem mond semmit, de biztos vagyok benne, hogy egy ideje már biztos volt a győzelmében. Bosszant.

Összefűzöm a kezeimet a mellkasom előtt, a feszültséget szinte vágni lehet, és ismét rám tör az a rossz szokásom, hogy a legrosszabb pillanatban hozom fel a legrosszabb témákat.

- Tudod, sokat gondolkodtam valamin. – Egy halálos ragadozó néma figyelmével pillant fel rám. – Mégpedig azon, hogy miért nem ölöd meg magadat. Az lenne a leggyorsabb módja a szabadulásodnak. – A kezembe veszem az előbb eldöntött királyomat, hogy legyen indokom megszakítani az elmélyülő szemkontaktusunkat. Már-már unott tekintettel bűvölöm a bábut. – Hacsak nem… valamit elveszítenél a haláloddal. Például a kontrollt a mágiád felett, és ezzel egy bizonyos tárgy elérhetőségét. Milyen kár lenne, ha erre a kínzóid is rájönnének. – Az arca kifejezéstelen maszk, mikor újra ránézek, de most a játékosság szikráját sem látom a vadul lángoló tekintetben. Az ajkai vérfagyasztó mosolyra húzódnak, de a szemeiben ez most először nem tükröződik.

Van egy olyan érzésem, hogy fején találtam a szöget. A teleportálás érdekesen működik. Az eltüntetett tárgyat tudjuk a fizikai világ bármelyik pontjára manifesztálni, valamint a saját mágiánk egy mások számára elérhetetlen, biztonságos széfjébe is. Ha egy öntelt démon lennék, aki megállíthatatlannak gondolja magát, ellenben nem bízik senkiben és semmiben, biztos, hogy a másodikat választanám. Viszont ennek a választásnak van egy hatalmas gyengesége. A halállal elveszítjük a kontrollt a mágiánk felett, így tulajdonképpen elveszítjük a kulcsot a saját széfünkhöz.

Végigfut a hideg a hátamon attól, ahogy rám néz. Különös elégedettség járja át a testemet, hogy talán sikerült kizökkentenem az irritáló magabiztosságából. Egy megmagyarázhatatlan, mély vágyódás van bennem, hogy legalább egy kicsit egyenlő ellenfélként kezeljen. Valahogy. Akárhogy. Bárhogy.

- Bátor szavak valakitől, aki ismét sarokba szorította magát. – Oldalra döntöm a fejemet, apró mosolyra húzódnak ajkaim. A félelem izgalmas érzése megrészegít.

Sosem vallanám be magamnak, de egy részem talán újra a karmai közé szeretne kerülni. A belőle áradó forróság emléke édes gyötrelem.

- Semmit nem érsz el vele, ha megölsz. Azt hittem, az a terved, hogy a bizalmamba férkőzz. – Ártatlanságot kényszerítek a tekintetembe. Lehet, hogy új vagyok ezekben a játékokban, de gyorsan tanulok. – Nem kéne ahhoz… kedvesebbnek lenned?

A lábaim alatt végtelen óceánként terül el a felhőtlen éjszaka sötétje. A hold vékony, sápadt alakja halovány árnyakat vet a Fekete Erőd fenyegetően magasra nyúló falaira. A levegő mozdulatlan, a csend szinte fülsüketítő.

Felemelem a tekintetemet a csillagokra. A sötéthez szokott szemeimet szinte bántja a halovány fényük. Elbűvölnek, megengedem magamnak, hogy elmerüljek a bűvöletben. A mennyből nem látni sem a csillagokat, sem a holdat. Ott nincs éjszaka, nincs sötétség, csak örök fény. Azóta ismerkedtem meg az éj varázsával, mióta kényszerült száműzetésemet töltöm a Fekete Erőd védelmezőjeként.

Az angyalok monumentális, díszes, lehengerlő kastélyaival ellentétben az erőd se szépnek se fennköltnek nem mondható. Minden szeglete árulkodik róla, hogy egy katonai erődítmény, magasba nyúló bástyáin őrtornyok vesznek a sötétbe, a kirendelt katonák hófehér alakjai csupán dermedt márványszobrok az éjszakában. Mozdulatlan testemmel egy vagyok közülük.

Csak a távolban halkan felderengő szárnycsapások susogása bizonyítja, hogy az idő nem állt meg. A kastély körül járőröző őrszemek árnyait elnyeli az éjszaka sötétje.

Évszázadok óta nem érte sikeres támadás a létesítményt. Múlt hétig. Azóta mély lehangoltság ereszkedett a védelmezőkre. Nem mintha eddig a vidám környezet jellemzett volna minket.

Azon a viharos éjszakán, amely szöges ellentéte a mai sivár nyugalomnak. Mindig szerettem a viharok mozgalmasságát, az erejüket, mellyel átrendezik a világot.

Ide nem jutnak be a viharok, egy mágikus pajzs védi az erődöt az időjárás viszontagságaitól. Itt minden állandó, minden örök, minden nap ugyanolyan, mint az előző, és mint amilyen az elkövetkezendő száz, ezer lesz. Az egyetlen viharnak, ami mégis bejutott és átrendezte a békésnek mondott világunkat tűzként izzó vörös szemei vannak.

Lavinaként zúdulnak rám az emlékek arról az éjszakáról. A sötétben felvillanó vörös szempárról, a félelmetes gyorsaságról, amivel a közelembe férkőzött, hogy kihasználja a közelharcbeli gyengeségemet, és az érzésről… az érzésről, amit bennem keltett. Izgatottság? De miért? Nem ez volt az első csatám, harcoltam már gyakorlatokon, edzéseken, és soha nem leltem benne örömöt.

Újra és újra átélem a rövid ideig tartó párbajunkat, az elégedettség pillanatnyi, elillanó mámorát, mikor kiszabadultam a fogásából, és az irritáltságot, amit éreztem, mikor rájöttem a tervére. Szánalmasan egyszerű és logikus. Valószínűleg ha öregebb, tapasztaltabb harcos lennék, nem ragadott volna el a pillanat heve, és nem vétek ilyen hibát.

Ha lelkiismeretes katona lennék, lehet, hogy zavarnának a történtek, hiszen az én őrségem alatt jutott be a kincstárba, de nem vagyok az. A büszkeségemet sem bántja, hiszen nem szégyen alulmaradni egy egyértelműen gyakorlottabb, idősebb harcossal szemben, aki ráadásul jó eséllyel régóta szövögette a tervét és bármit megtett volna, hogy véghezvigye azt. Őszintén szólva az sem nagyon érdekel, hogy sikeresen elvitte a könyvet. Ha egy tömegmészárlásra alkalmas vagy túlzott hatalmat biztosító ereklyét emel el, lehet, hogy lett volna néhány nyugtalan éjszakám.

Igazából így is lett, de más miatt. Egy élénkvörös szempár játékos kacsintását látom, ahányszor álomra hajtom a fejemet. De vajon miért van rám ekkora hatással? Lehet, hogy ennyire ki voltam éhezve, hogy megtörje valami az élet toporgó monotonitását.

Kár, hogy csak egy pillanat volt az egész. Vajon ha újra látnám…

- Megint lógnak a szárnyaid. – Anapiel hangja eltépi a veszélyes medrekbe csordogáló gondolatok sötét folyamát. Mintha a víz alól jönnék fel, az elmémről leszakad a mély ábrándozás leple. Megfeszül a testem, az említett végtagok könnyed susogással emelkednek a magasba, ahogy kihúzom magam. – És ábrándozol munka helyett. – A hanglejtésén érezni, hogy tudja, nem az első eset. Mellém sétál a torony korlát nélküli kövén. Az angyaloknak tervezett kastélyokra nem jellemzőek a korlátok, a lábunk alatt tátongó végtelen egyikünket sem feszélyez.

Anapiel több mint két évszázaddal idősebb nálam, de így is ő a második legfiatalabb a sorainkban. A Fekete Erőd védelme nem egy olyan munka, amire fiatal angyalok önként vállalkoznak. De ahhoz, hogy elrejtsenek egy titkos halálos fegyvert a világ elől, tökéletes.

- Egy ilyen csendes éjszakán senki nem jut át az őrszemeken. – Csend a válasz a felelőtlen megjegyzésre.

- Egyszer túl fogod feszíteni a húrt a parancsnoknál.

- És akkor mit csinál? Elküld? – Itt mindenki tudja, hogy mi vagyok és miért vagyok ide száműzve. Ide, ahol soha nem történik semmi. Majdnem soha.

A kimondatlan válasz feszülten lebeg a levegőben. Ha úgy döntenek, hogy nem tudnak irányítani, kerülhetek még egy mágikus cellába én is. Erről jut eszembe.

- Kiszedtek már valamit belőle? – Nem kell megkérdeznie, hogy kire gondolok, hiszen róla beszél mindenki.

- Semmit. – Érdekes.

***

Az elmúlt hetekben a gondolataim veszélyesen sokszor kóboroltak a vörös szempár irányába. Viszont ma valami más. Ma a lábaim követték őket. Csak egy pillanatig hezitálok az alagsorba vezető lépcső tetején, a lelkem mélyén már tudom, hogy nincs visszaút. Talán soha nem volt.

- Na mi van fiúk, máris kipihentétek magatokat? – Tudom jól, hogy mit művelnek vele, hogy kiderítsék, hol van a könyv. Valószínűleg csak azért van még életben, hogy megtalálhassák az ősi ereklyét. Vagy csak egyszerűen nem elég fontos ahhoz, hogy az erőmet pazarolják a végleges kivégzésére. Szerencsére még soha egy ellenségünk sem volt elég fontos, hogy használják a kék lángokat, melyek rémisztően gyorsan zabálják a hófehér tincseimet.

A köszönését figyelmen kívül hagyom, tekintetem épphogy csak végigsimítja hanyag tartását, egyből az arcát kutatom. Az első dolog, amit érzek az csalódottság. Magam sem tudom, hogy honnan jön, és miért kerít hatalmába. A bélyegként az elmémbe égett vad, vörös szempárnak nyoma sincs. Ahol tűz lángolt, most parázs sem izzik. Barna szemek fürkészik mozdulatlanná dermedt alakomat. A képzeletem szüleménye lett volna? Lehetetlen.

Nem számít. Igazából fogalmam sincs, miért jöttem ide, és mit vártam ettől a találkozótól. Akármit is, nem kaptam meg.

- Hát nektek tényleg nem tanítanak etikettet… -  A kezeit összekulcsolja a mellkasa előtt, a mozdulat visszavonja magára elkalandozó tekintetemet. A testét borító sebek árulkodnak róla, hogy milyen kínzásoknak van alávetve. Még soha nem kínoztak, de nem hiszem, hogy ilyen jól bírnám. Se elég erős, se elég kitartó nem vagyok hozzá.

- Üdv. – A hangom rekedtes, eszembe jut, hogy két napja nem beszéltem senkivel.

- Miért vagy itt? Talán te is információt akarsz belőlem kiszedni? – Jó kérdés. Miért is vagyok itt? A tekintetében megcsillan valami, ami választ ad a kérdésre. Nem a képzeletem szüleménye volt az izzó szempár, most már biztos vagyok benne. A mosolyától ismeretlen borzongás fut végig a gerincem vonalán. Nem tudom eldönteni, hogy jó érzés e, de egy valami biztos. Új. - De belegondolva... ha megfelelő módon kérdezel, szívesen elmesélek ezt-azt... – Fogalmam sincs, miért, de az arcom mintha melegebb lenne a szavaitól. Nem értem. Mit jelent az, hogy megfelelő módon kérdezni? Eddig talán rosszul kérdezték a társaim?

A hatalmába kerít egy ösztönös, nyomasztó érzés, hogy sarkon kéne fordulnom, és kisétálni anélkül, hogy hátranéznék, de a lábaim a földbe gyökereztek, ezért kimondom az első dolgot, ami eszembe jut.

- Megöletted a griffet. – Ha jól tudom, megpróbálták foglyul ejteni, de addigra annyira vadul beleélte magát a harcba, hogy túl sok pusztítást csinált volna.

- Ezt őszintén sajnálom. Kár azért a nemes állatért. – Őszinte a sajnálata, érzem rajta. Talán ez az első őszinte, nem gúnyos megnyilvánulás, amit látok rajta. Mégis megtette. Megölette egy célért, amit homály fed. Vajon mit áldozna még fel?

- Miért pont az a könyv kellett neked? Megannyi pusztító erejű kegytárgy volt ott és Te csak egy történelem könyvet tűntettél el. Miért? Mi volt a célod vele? – A kíváncsiság karmai mélyre vájják magukat a szívemben. Tudom, hogy nem fog válaszolni, de mégis felteszem a kérdést. Talán csak azért, hogy megnyújtsam ezt a pillanatot, aminek magam sem tudom miért, de nem akarom, hogy vége legyen.

- Szeretek olvasgatni. Ha már itt tartunk, nincs valami jó könyved? Borzasztóan uncsi itt két tortúra között. – Elillant a pillanat, az őszinteséget ismét felváltja a gunyoros viccelődés. Szinte észre sem veszem, hogy elfojtottam egy apró mosolyt. Az emlékét sem tudom, mikor mosolyogtam utoljára. Az biztos, hogy megtörtént már, az arcom izmai emlékeznek az érzésre.

Ismét eszembe jut, hogy mennem kéne. Ismét mélyre ásom a vészjósló érzéseket, engedem, hogy a szokatlanul felhőtlen, semmiről nem szóló társalgás ellazítson.

- Te a földről jöttél, igaz? Az emberek között éltél.

- Igen, miért kérded?

- Csak érdekel.

- Azt szeretnéd, ha mesélnék neked az emberek világáról? – Nem válaszolok. Nem állok készen rá, hogy felvállaljam ezt az érzést. Nem akarom, hogy a kíváncsiságomat ellenem használja. Pedig a mozdulatai arról árulkodnak, hogy pontosan ezt fogja tenni. – Talán legközelebb. Most inkább kicsit pihennék. – Nem vagyok ostoba, tudom jól, hogy mit akar ezzel elérni. Egyszer már átvert, nem fogok újra és újra belesétálni a csapdájába. Ha valaha vissza is jövök, az az én feltételeimnek megfelelően fog történni, de neki ezt nem kell tudnia. Hagyom, hogy szövögesse a terveit.

Csupán néhány kósza pillanatra van szükségem, hogy távozásra bírjam magamat.

Utánam szól, és mintha egy zsinóron rángatna, megtorpanok.

- Legközelebb tényleg hozhatnál egy könyvet. Vagy valami játékot, hogy elüssük az időt. Már ha nektek van olyan. – Idő? Csak az van.

Szó nélkül hagyom magára.

***

A szűk, üres hálótermem egyetlen bútordarabján, az ágyon fekve meredek a plafon köveinek vékony hajszálrepedéseire. A széles ágyon szétterülve fekszenek mellettem a szárnyaim, az egyik a hasamon pihen, szórakozottan játszom egy hófehér, puha tollpihével.

Két hét telt el, mióta meglátogattam a démon vendégünket.

Minden nap egyre nehezebb megállítani az alagsor irányába tévedő lépteimet. Fogalmam sincs, mi történik velem, de tudom, hogy majd csak akkor szabad mennem, ha már nem akarom ennyire. A könnyed, laza stílusa és a gunyoros vidámsága úgy vonz magához, mint lepkét a fény.

Ha jók az információim, tegnapelőtt felhagytak a kínzásával. Egyelőre legalábbis feladták a próbálkozást. Az is lehet, hogy csak adnak neki egy kis nyugalmat, hogy utána még nagyobbat üssön, mikor újrakezdik. Lehet, hogy csak az unalommal akarják kínozni, amennyit eddig belőle láttam, lehet, hogy hatásosabb lenne. Egyszerű katonaként én nem vagyok se bevonva, se értesítve az ilyen döntésekről. Hallottam olyan pletykát is, hogy szóba került a kivégzése. Előbb utóbb úgyis előkerül a könyv, és annyira nem veszélyes, nem is értékes, hogy kifejezetten vadászni kelljen rá.

Kivégezni…

Akkor minden olyan lesz, mint régen. Nem fognak egész nap ilyen gondolatok kavarogni a fejemben. Az angyalok tanácsát ismerve még úgyis heteket, hónapokat ülnek a döntésen. Az idő érdekes fogalom a halhatatlanok körében.

Az angyaloknak nincs szükségük sok alvásra, néhány naponta elég álomra hajtanunk a fejünket, hogy megőrizzük az elménk épségét. Én mégis minden nap szoktam aludni, mert az álmaim érdekesebbek, mint az életem.

Két napja nem aludtam. A kivégzésén gondolkozom, és azon, hogy vajon nekem kéne e csinálnom.

Nem tudom, mikor álltam fel, a meztelen talpaim némán érintik a folyosó vörös bársonyszőnyegét. A fekete hálóköntösöm segít beleolvadni az árnyak sötétébe. Az alagsor lépcsőjének jeges érintése kijózanít, egy pillanatra megtorpanok. Nem kéne…

A folyosó falára akasztott fáklyák fénye nem világítja meg a cellája hátsó részén elhelyezkedő ágyát, melyen mozdulatlan alakja fekszik. A legutóbbi alkalommal ellentétben a csalódottság érzése most nem lep meg. Nem tudom, miért gondoltam, hogy ébren lesz. Sarkon kéne fordulnom, de van egy olyan rossz szokásom, hogy, mindig az ellentétét csinálom, mint, amit kéne.

A testem gond nélkül suhan át a rácsokon, amik fogva tartják őt. A bennük rejlő mágia átengedi a Fekete Erődöt védelmező angyalokat.

Megtorpanok az ágya mellett. Hason fekszik. A fáklyák lángjainak a fénye lassan táncol a bőrén. Miért jöttem be? Felébreszteni nem fogom. Miért nem tudom levenni róla a szemeimet?

Ledermedek, mikor megpillantom a hátán elterülő sebhelyeket, melyek félreérthetetlen múltról árulkodnak. Három szárny? Az lehetetlen. Hitetlenkedő ujjaim megérintik, mintha egy illúziót szeretnék eloszlatni.

A mozdulatai emberfelettien gyorsak, sokkal gyorsabbak, mint amilyennek szabadna lenniük a mágiáját elfojtó karpereccel. Az egyik pillanatban még hátranyúlva kapja el a csuklómat, a következőben már előttem áll. Gyorsasággal nem tud zavarba hozni, keményen állom a tekintetét. A sötét szemeiben nem csillan meg a fáklya fénye, mintha elnyelnének mindent. Semmit nem tudok kiolvasni belőlük a félhomályban.

- Érdekes perverzió. – A tekintetével ugyanúgy mér végig, mint az előző találkozásunk alkalmával. A hatása is ugyanaz. Az éjszaka hidege marja a bőrömet, de örömmel fogadom a hűsítő érintését. – De neked megbocsátom. – Eltépem a tekintetemet az élveteg mosolyról, a kezemet pedig a forró ujjai közül.

- Ki vagy te? – Az arcán átsuhan egy néma árny. Talán ott sem volt, olyan gyorsan illan el, hogy a helyére ismét a csábítás álarca költözzön. Már felismertem. Talán csak azért, mert sokat néztem az embereket, ismerem a játékaikat. A csábítás is egy játék. De fogalmam sincs, mit szeretne elérni vele. Egy angyalt nem lehet elcsábítani.

Közelebb lép, rémisztően közel. Az ajkai egy tollpihe finomságával érintik a fülemet. Hallom a hangján, hogy mosolyog.

Megfeszül a testem, egy részem felkészül rá, hogy meg fog támadni, pedig tudom, hogy intelligensebb annál. Semmit nem érne el vele, hiszen halhatatlan vagyok, ráadásul az én mágiám nincs elfojtva.

- Mit szeretnél, ki legyek? – Kifejezéstelen arccal lépek hátrébb, hogy növeljem a köztünk lévő távolságot. A tekintete olyan ígéreteket rejt, amiket nem fogok fel, de megmozdítanak bennem valamit, amiről nem tudtam, hogy létezik.

Bosszúsan fújom ki a levegőt, amit csak hosszú másodpercek után veszek észre, hogy bent tartottam.

- Mindegy ki, csak messzebb. – Tudom, hogy felesleges firtatnom, úgysem fogja elmondani, én pedig nem azért jöttem, mert érdekel. A tenyeremet felfelé fordítom, és az angyalok mágiájának fehér, csillogó szikrái kíséretében jelenik meg benne egy faragott sakktábla. A cellája falán lévő fáklya fellobban. – Hoztam játékot.

A tekintetünk ismét találkozik. Megint az a mosoly. Érzem, ahogy a bőröm alá mászik.

- És mit tartott benne eddig? – Szavai hallatán megremegnek az ajkaim, hogy megállítsam, de így is átsuhan az arcomon a mosoly. Mintha évtizedek óta először kapnék levegőt.

- Csak nem hiányoztam? – A hangomban lévő játékos gúny másolata az övének. Hihetetlen, milyen könnyen csalta elő belőlem a saját stílusát. Ami még hihetetlenebb, hogy mennyire élvezem. Jobban, mint évtizedek óta bármit.

Nem várok választ, és nem is kapok. Úgy látszik ez lesz a sajátos kommunikációs formánk. Nem válaszolunk egymás kérdéseire, és független témaváltásokkal visszük előre a beszélgetést.

Pár perccel később már az ágy ellentétes végeiben elhelyezkedve játszunk. Engedte, hogy én legyek a fehérrel, hiszen, az ő szavaival élve „kezdő” vagyok. A tábla fölé görnyedve játszom le a lépéseim lehetséges következményeit több lépéssel előre, hogy ne érhessen meglepetés.

Az ujjai megérintenek egy hófehér tincset, ami kicsúszott a fülem mögé tuszkolt hajtömegből. A testem kővé dermed, majd egy gyors simítással tűröm vissza a tincset a helyére, ezzel finoman kicsúsztatva az ujjai közül.

- Ne vond el a figyelmemet. – Felpillantok a kutató tekintetébe. Most nem akarom megállítani a futó mosolyomat. – Vagy ennyire félsz, hogy veszítesz?

A kommunikációs formánkhoz hűen ragaszkodva nem a kérdésemre válaszol.

- Mit jelentenek a fekete tincsek? – A kíváncsisága mintha őszinte lenne, de lehet, hogy ez is csak a játék része, amit játszik. Megszakítom a szemkontaktust, amit az előbb én kezdeményeztem, mintha attól félnék, hogy a most meglepően józan, intelligenciát sugárzó szempár kiolvassa a választ a gondolataimból.

Azt hittem a vad, viharként pusztító tűz veszélyesebb, mint a csendes, számító intelligencia. Tévedtem.