Mintha napok telnének el a válaszáig, csak az éjszaka makacs sötétsége jelzi, hogy nem így van. Már majdnem egy évtizede kijöttem a Purgatórium bugyraiból, de mintha – sok más dologgal egyetemben – az idő érzékelésének a képességét is ott hagytam volna. A vadászképzés első részeit a Mennyben kezdtem el, sokszor fárasztottam magamat az angyalokra is veszélyes szintekig, egyszerűen, csak mert napoknak éreztem az eltelő hónapokat, és nem pihentem. Mikor a gyakorlati képzés részeként átkerültem a vadászok földi kastélyába, megoldódott ez a probléma. Azóta is, ha lehet, kerülöm a Mennyország örök nappalát, nem szeretnék egy pislogás alatt éveket veszíteni.

Figyelem a tó tükrének a játékos hullámzását, miközben újra és újra felidézem a kérdésemet, nehogy elfelejtsem.

- Nem tudom. Nem tudom megmondani, hogy egyáltalán túléljük e ezt az utat, akár közösen lépünk rá, vagy egymással ellentétes irányban lévő cél felé indulunk. Két dolgot állíthatok biztosan, még ha nem is hiszed el őket. Soha többé nem fogok neked hazudni és nem fogok fájdalmat okozni a számodra. – Mozdulatlanul hallgatom szavait. A válasza első fele őszintén meglep. Eddig meg voltam győződve róla, hogy az utunk célja a könyv visszaszerzése, de most először elbizonytalanodom. A könyv elzáródását a kettőnk mágiája idézte elő, így logikusan a kettőnk mágiája elég kéne, hogy legyen a visszaszerzéséhez is, ezért nem értettem, miért kell hozzá az a bizonyos „barát”, akit meglátogatunk. Rákérdeznék, de a válasz második fele tovább tereli a figyelmemet.

Néha elgondolkozom rajta, hogy egy-egy dologra hogy reagálna a régi énem, akit nem igazán tudok elengedni, talán azért, mert túlságosan erőszakos hirtelenséggel tépték ki belőlem. Azt hiszem, naiv boldogsággal örülne ezeknek a már-már meghatónak mondható szavaknak. Bennem csak értetlenséget keltenek. Amíg rajtam van az átok, minden nap fájdalmat okoz egy kicsit, ami pedig hozza magával, hogy az állítása másik része is hazugság, hiszen azt mondta, hogy nem fog fájdalmat okozni. Erről ennyit. Nem tudom, mit akart elérni ezekkel a szavakkal, és ez egy tompa irritációt ébreszt bennem.

Újra megszólal, és ez visszacsalogat a gondolataimból.

- De egyelőre nem engedhetlek el. Szükségem van rád, hogy megtaláljak valamit, amit már nagyon régen elvesztettem. – Valamit, amit elvesztett? Lehet, hogy ez az út mégis lehetőséget adhat arra, hogy megtudjak róla valamit? Hogy megtaláljam a gyengeségét?

- Ráadásul úgy érzem, hogy nem érném meg a reggelt, ha nem kötnének a béklyók. – Valószínűleg igaz. Legalábbis mindent megtennék, hogy így legyen. De mégis, a lelkem mélyén valami azt sugallja, hogy a szilárd eltökéltségen, ami évtizedek óta hajt, most először keletkezett egy kis rés, amit még be kell foltoznom. – Erről jut eszembe, bocs a becézgetésért. Rossz szokás.

Magára hagyja mozdulatlan alakomat, még sokáig emésztgetem az utolsó szavait. Rossz szokás? Ez vajon azt jelenti, hogy mindenkit becézget? Lehet.

Leülök, és azon gondolkozom, hogy az összes dolog közül, amit mondott nekem, miért az utolsó, már-már érdektelen mondata maradt meg bennem a leginkább. Mire sikerül eleresztenem az utolsó szavait, már napsugarak simogatják az arcomat.

***

Elindulunk, és sokáig gondolkozom azon, hogy jól döntöttem e, mikor beleegyeztem a szárnyaim elrejtésébe. A vadászoknak sokszor kell az emberek közé vegyülniük a démonok felkutatásakor, hiszen az ő fajukra sokkal jellemzőbb az emberekkel való keveredés. Van egy módszerünk, hogy ne kelljen mindig manaigényes és bonyolult illúziókat felhasználni, persze ehhez szükség van a tollaink alá tetovált rúnáink hosszadalmas soraira. Talán az összes közül, ami díszíti a szárnyaimat, ez a leghosszabb, legösszetettebb varázsige, de cserébe nem csak a szárnyak képét, de a fizikai megnyilvánulásukat is eltünteti. Persze ezzel elveszítjük a repülés képességét is, de ez mindig így van a mágia világában: valamit valamiért. Minden szárny helyén a hátunkra égett rúnák jelzik a szárny hiányát, ahova a bűbáj végeztével „visszahívjuk” az eltüntetett testrészeket. Ha olyan sebet kapnék, ami megtöri a négy rúna egyikének szabályosságát, akkor a seb gyógyulásáig elveszíteném az adott szárnyat. Ha nem gyógyuló a seb, akkor örökre. Szerencsére kevés olyan dolog van, ami egy angyalon maradandó sérülést idéz elő.

Ahogy halad az idő, egyre inkább azt érzem, hogy a hosszabb utat kellett volna választanom. Nem is igazán a szárnyaim kiszolgáltatottsága miatt, hiszen ha veszélyes helyzetet látok közeledni, egyszerűen csak véget vetek a bűbájnak, hanem inkább amiatt, hogy ezzel elárulom egy értékes képességét a vadászoknak. Az egyetlen dolog, ami megnyugtat, hogy ez egy viszonylag nyilvánosabb képességünk, hiszen mindenki tudja, hogy a vadászok sokszor vegyülnek a démonok és az emberek közé.

Felizzik a hajam alatt a tarkómat díszítő rúnapár, az arcizmaim megfeszülnek, mikor megérzem Mikhal jelenlétét az elmémben. Minden vadász össze van kötve a társával egy egyszerű mentális kapcsolatot segítő rúnapáros által, mellyel könnyedén tudunk a föld bármely pontjáról kommunikálni egymással. Ez nem jelenti azt, hogy kiszolgáltatottak vagyunk a másiknak, mert ilyenkor csak annyit lát, amennyit engedek neki, nem lép ténylegesen a tudatomba, most mégis zavar a jelenléte.

„Minden rendben? Különös mágia megnyilvánulását éreztem a minket összekötő linken átszivárogni valamelyik este.” – A hangja kimért gondolatként mászik a fejembe. Kis híján elmosolyodom, hogy valószínűleg több mint egy napig tartott kimászni neki a szeretője ágyából, hogy feltegye ezt a kérdést.

„Igen, kézben tartom a dolgokat. Viszont utána tudnál nézni nekem ezeknek a rúnáknak?” – Mentális képet küldök neki az átok rúnáiról valamint a láncok képéről a fejemben. A hosszú csend, amit kapok, elgondolkodtat, hogy jól döntöttem e, hogy megkérdeztem.

„Ezek tiltott rúnák.”

„Tudom. Egy démon szeretőd van évtizedek óta, de megijedsz a betűiktől?” – Ahogy kiejtem a szavakat, eszembe jut a vád, hogy ostoba voltam, hogy elhittem, hogy egy démon képes szeretni. Sok démonról hallottam már, hogy képesek szeretni. Viszont azt bármikor elhiszem, hogy róla ostobaság volt elhinni.

„A nevedet beleszőtte?” – Nem lepődök meg a kérdésén, tudja jól, hogy kit űzök ilyen eltökélten és miért.

„Igen.” – Vészjósló hallgatás követi a válaszomat.

„Megnézem, mit tudok kideríteni. Ha a nevedet használja, megtörni nem fogod tudni, de mindig van egy kiskapu. Megpróbálom megkeresni, de a nevére biztos, hogy szükséged lesz hozzá.” – A mágia örök törvénye. Név ellen csak névvel van esély harcolni.

„Köszönöm.”

„Ha célpontot kapunk, és nem jössz el, jelentenem kell.” – A vadászok szabadsága addig tart, amíg nincs aktuális célpontunk. Ráadásul a tarkóm másik oldalán lévő rúna egy követő bűbáj lenyomata, amivel könnyedén meg tudjuk találni egymást. Ez pont az olyan esetekre szolgál, ha valamelyik vadász túszul esik, és esetleg megvonják a mágiáját vagy eszméletét vesztve tartják, és nem tud segítséget hívni. Nem tudom miért, de zavar a gondolat, hogy utánam jöjjenek. Talán a szívem mélyén attól félek, hogy akárkit küldenek utánunk, egyszerűen megölné őket, és nekem tehetetlenül végig kéne néznem.

„Tudom.” – Az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy reménykedek, hogy előbb végzünk az utunkkal, mint hogy célpontot kapjunk.

Érzem Mikhal mágiáját eltávolodni, és megkönnyebbülten sóhajtva térek vissza a valóságba. Lenézek a vágtázó démonra, aki nem sejti, hogy egy robbanni készülő bombát láncolt magához. Ki tudja, még az is lehet, hogy legyőzik, és a halálával végre szabad leszek. Tudják, hogy erős angyalokat kell küldeni valaki után, aki képes volt engem fogságba ejteni. Remélem, tudják.

A szabadság gondolatától egy jóleső borzongás fut végig a hátamon, és egy pillanatra azon is elgondolkozom, hogy mégiscsak segítséget kéne hívnom. Még most, mielőtt visszanyeri a teljes erejét. Fogalmam sincs, mi állít meg ebben, talán a büszkeség. Érdekes, hogy a vadászok szabadságát mindigis illúziónak éreztem, hiszen a hívásra rögtön válaszolnunk kell, mégis, most, hogy ezt is elvesztettem, érzem, hogy mekkora teret adott. Ez az átok a legalattomosabb módon szab gátat a testi és lelki vágyaimnak, hogy szabadon repüljek, hogy érezzem a levegő süvítését a fülemben és a frissítő érintését az arcomon, hogy a felhőkbe emelkedve érezhessem a Mennyek közelét, hogy töltődhessek. Egy börtönben legalább az elmém szabad lenne, de ehelyett zsinóron rángat, mint egy állatot. Nem véletlen, hogy a szabad akaratot megsértő mágiák mind a démonok nyelvén íródtak, az angyalok soha nem vetemednek ilyesmire, még az ellenségeikkel sem.

Kiürítem a fejemből az ismételten haragossá váló gondolatokat, mielőtt bekebeleznének. Már elfogadtam, hogy ebből a helyzetből csak higgadt számítással kerülhetek ki. Mikor emberi séta tempóvá lassul a sebességünk, lejjebb ereszkedem és mellé repülök.

- Szeretnél valamit, kedv… - elharapja a becézést – Ramiel. – Ennél a kedvesem is jobb lett volna.

- A nevem Raguel.

- Találó. – Ugye? Szerintem is.

- Neked mi a valódi neved? – Tudom, hogy nem fog válaszolni, de hülye lennék nem megpróbálni. Hátha annyira bizonygatni akarja az őszinteségét, hogy elkotyogja.

- Azt ígértem, hogy nem fogok neked hazudni, azt nem, hogy elmondok azonnal mindent. Mindennek meg van a maga ideje, angyalom. – Gondoltam. Nem mintha azt egy pillanatra is elhittem volna, hogy nem tervez hazudni nekem.

Az „azonnal” szón viszont megakad a figyelmem. Remélem, azért nem tervez annyira hosszútávú kapcsolatot, hogy legyen benne „azonnal”, meg „később”, meg „majd ha kiérdemelted”, mert akkor tuti falnak megyek… ennél jobban soha nem fogunk bízni egymásban, szóval akár el is mondhatna mindent.

- Nesze semmi, fogd meg jól.

- Nem tudom a nevem. – A halk sóhaja épp hogy csak eljut a fülemig, de eljut. Némán figyelem az arcvonásait, miközben azon gondolkozom, hogy mi értelme lenne ezt hazudnia nekem, főleg miután felvállalta, hogy nem mondaná el. Egy csepp bizalmat sem érzek irányában, mégis azt sugallják az ösztöneim, hogy ez most az igazság. A név elvesztése egészen gyakori jelenség a halhatatlanok világában, vannak, akik átkok vagy sérülések miatt, de a vadászok között rengeteg olyan is van, aki egyszerűen elfelejti az évszázadok alatt. Nem használjuk, így ez a tudás egyre távolodik tőlünk, és sokan csak akkor ébrednek rá, hogy túl messze került az apró információ a tudatuk óriási óceánjában, mikor már túl késő megtalálni.

Hideg zivatarként zúdul rám a felismerés, hogy ha tényleg igazak a szavai, akkor legyőzött úgy, hogy még a nevének sincs a birtokában. Ha ez így van, akkor mindenáron meg kell állítanom, hogy kiderítse, mert a népünk legyőzhetetlen ellenségévé válna általa. Így is túl erős, úgy megállíthatatlan lenne.

Márpedig egy vészjóslóan növekvő sötét árny a tudatomban azt suttogja, hogy pont ez az az elveszett dolog, amit segítenem kéne megtalálni neki. Ha tényleg így van, nem segíthetek neki. De ha nem segítek neki, soha nem leszek szabad. Sokáig figyelem a mozdulatlan alakját, ő nem néz fel rám. Ki a fene vagy te?

- De most elég legyen, nemsokára egy forgalmas útra érünk. – Még mindig az előző gondolatmenetem hatása alatt szállok le szótlanul a földre, és aktiválom a szárnyaimat elrejtő varázslatot. A helyükön keletkező rúnák csak egy röpke pillanatra égetnek, mikor a bőrömbe izzanak, a fájdalmat szinte meg sem érzem. A szárnyak kedvéért felhasított utazóköpenyen lévő vágások összeforrnak, ahogy a mágiám végigsimítja őket.

- Gyere, ülj fel a lóra. – Felém nyújtja a kezét, de nem fogadom el. Még soha nem ültem lovon, a lovaglás elég felesleges képesség valaki számára, akinek szárnyai vannak. Amúgy sem tudom, hogy hova tudnék ülni, nem tűnik kétszemélyesnek az állat, azon pedig már jócskán túl vagyunk, hogy az ölébe üljek. Egy pangó hiányérzet a mellkasomban most is jelzi, hogy a régi önmagamban valamit elindított volna ez a gondolat.

- Inkább gyaloglom. – Igazából még futni is gyorsabban és kitartóbban tudnék, mint egy ló.

- Ne csináld már... rohadt sokat kell menni, és így sosem fogunk odaérni! Vagy azt akarod mondani, hogy nem tudsz lovagolni? – Komoran nézek fel rá, de nem igazán tud felhergelni a piszkálódása. – Majd én megtanítalak. – Egy keserű nosztalgia ébred bennem a szavai hallatán. Egyszer régen, évtizedekkel ezelőtt azt is megígérte, hogy megtanít uralni az erőmet. Egyszer régen azt hittem, hogy fontos vagyok eléggé, hogy tényleg megtegye.

- Ha repülhetnék, nem lenne ilyen probléma.

- Semmit nem tudsz a világról, és csak úgy átrepülnél felette? – Elengedem a fülem mellett a vádját, úgy döntök, hogy jobb, ha részben még mindig egy naiv gyermek maradok a fejében, hátha később kapóra jön. A vadászképzés fontos része volt, hogy megismerjük az emberek világát. Nyilván csak felületesen, hiszen nem töltünk éveket velük, de amennyire szükségünk van, annyit tudunk róluk. A lovaglás egy kifejezetten felesleges képesség.  – Ennyi erővel maradhattál volna a tornyodban Raphunzel.

- Ki az a Raphunzel?

- Ha el kell magyaráznom, az csak engem igazol. – Egy halk sóhajjal fejezem be a beszélgetést. Nem érzem úgy, hogy magyarázkodnom kéne neki. Ő az, aki miatt bezártak. Ő az, aki miatt sokáig komoly felügyelet alatt tartottak még azután is, hogy többszörösen bizonyítottam a hűségemet.

Tudom, merrefelé tartunk, az összes vadászhoz hasonlóan az én fejemben is részletes térkép van az egész kontinensről, és igaz, hogy egy ideig nem voltam a tudatomnál, de a tájból, és a haladási irányunkból könnyedén be tudtam azonosítani azóta a pozíciónkat. Ha nem tévedek a célpontunk a Kalandozók Városa. Mikhallal már többször is kényszerített minket a munkánk Erionba, hiszen hol máshol lehet könnyedén információt szerezni, mint a legváltozatosabb söpredék gyűjtőhelyén.

Egy újabb karaván halad el mellettünk, és már másodjára tudatosul bennem a szokatlan pillantás, amit kapok. Nem újdonság, hogy megbámulnak az emberek, tudom, hogy angyali mivoltom miatt természetellenesen gyönyörűnek látnak, sokszor ki is használom ezt a reakciójukat. De ez most más, van a tekintetükben egy különös csillanás a csodálat mellett, ami ingerültté tesz.

- Miért néznek rám ilyen furcsán és miért biccengetnek neked? Ennyi embert ismersz itt?

- Nem ismerem egyiket se, de mivel a lovam mögött baktatsz és nem rajta ülsz, azt hiszik a szolgám vagy az ágyasom vagy. – Ó. Hát, ezt nem tudtam. Gyakran hajlamos vagyok elfelejteni az emberek furcsa vágyát, hogy birtokoljanak más, náluk gyengébb vagy szerencsétlenebb körülmények közé született embereket. Számomra annyira idegen és nem helyénvaló a gondolat, hogy a hideg futkos tőle a hátamon. És mégis… ironikus, hogy itt vagyok, majdnem szolgasorban.

Mire a lova mellé sétálok, ő is leszáll róla. Némán sétálunk be egymás mellett a város hatalmas kapuján.

Szó nélkül távolodik el tőlem, hogy elintézze a dolgait, teljes nyugalomban tartja a lánc, aminek a képzeletbeli szorítását minden másodpercben egyre jobban érzem a nyakam körül. Egyszer-egyszer mikor messzebbre kalandozok, irritálóan felizzik az átok ereje, a képembe döngölve a tehetetlenségemet.

Egy ismerős üzletre siklik a tekintetem, és gondolkodás nélkül lépek be, még mielőtt a láncom végén lévő seggfej úgy döntene, hogy ideje tovább indulni. A végén még egy kis szerencsém is lesz. A könyvtár dohos szaga most is ugyanúgy pofon vág, mint minden alkalommal, a kihalt szoba többszáz polcának egyetlen társasága a sarokban üldögélő démon leányzó, akiről senki nem mondaná meg, hogy több mint egy évezrede szívja magába a világunk tudását. Mikhal mutatott be neki még pár éve, azt nem tudom, hogy ők honnan ismerik egymást. Cintia egy békés démon, jó viszonyt ápol a vadászokkal, és úgy tudom, hogy sok társával is.

- Nocsak, nocsak. Csak nem Raguel. Hol hagytad hű társadat? – Elmosolyodom.

- Most nem munkaügyben jöttem. – Érdeklődés csillan szemében.

- Hallgatlak. – Felemelem a kezeimet, a mágiám hatására a levegőben kéken kirajzolódnak a testemen lévő rúnák képei.

- Mit tudsz nekem mondani ezekről? – Elkomorul, gyanakvás csillan a szemeiben. Játékos mosollyal hozzáteszem. – Ha mondjuk… egy barátom meg lenne átkozva velük.

- Azt mondanám a barátodnak, hogy rossz démonnal kezdett. – Nem válaszolok, ő pedig tudja, hogy nem érem be ennyivel. – És azt, hogy a szabad akaratot felülíró rúnák gyengesége mindig az, hogy befolyásolja őket az átok hordozójának az elméje. – Elgondolkodva döntöm oldalra a fejemet.

- Tehát, ha ez a bizonyos barátom azt hiszi, hogy nem fog ártani a fogva tartójának… - ő fejezi be a mondatomat.

- …akkor az átok is ezt hiszi, pontosan. Viszont őszintén, mélyen azt kell hinnie az átok hordozójának, hogy éppen semmilyen formában nem akar vagy tud ártani a célpontjának. – Nehéz dió, de el tudok rajta indulni.

- Tudsz nekem mutatni könyveket hamis emlékkészítésről? És mindent a démon mágia alapjairól? – Bólint, és a következő pillanatban már egy halom könyv tornyosul felettem. A halhatatlanok emberfeletti gyorsaságával pörgetem őket végig, fel sem fogva a sorokat, inkább elraktározva a bennük lévő tudást, hogy később nyugodtan áttanulmányozhassam őket, mikor több időm lesz. És úgy érzem, hogy az elkövetkezendő hetekben abból nem lesz hiányom.

Még két könyv van hátra, mikor az átok ismerős húzás felállásra kényszerít.

- Mennem kell. Köszönöm, Cintia. – Elindulok kifelé, de a felkaromra csúszó ujjai még egy pillanatra megállítanak.

- Légy óvatos! Az elme átverésére szolgáló mágia nem játék, nem néhány hét alatt fogod olyan szinten megtanulni, hogy elhitess magaddal egy egész emlékfoszlányt. – Összeszorított fogakkal állok ellen az átok egyre erősebb húzásának. Sajnos tudom, és épp ezért ez csak a hosszútávú tervem lesz. Ha éveim lesznek tanulni… évek… ebben a nyomorban.

- Nem tudom, miről beszélsz. Hisz mondtam, csak egy barátomnak kell. – Vigyorogva kacsintok rá, majd gyors léptekkel hagyom el az üzletet, mielőtt az átok ereje pofára esve kényszerítene egy feleslegesen feltűnő szituációba.

Az utca népét figyelem árgus szemekkel, folyton ismerős arcok után kutatva. Paranoiásan aggodalmaskodom azon, hogy mi történne, ha ismerős vadászokkal futnánk össze. Valószínűleg semmi. A vadászok általában tiszteletben tartják egymás magánéletét, még Mikhalról sem tudom, hogy pontosan hova járkál a szabadidejében.

Calek mellém lép, hangja kizökkent a nézelődésből.

- Évtizedek óta kajtatsz utánam a világban, és egyszer sem vetted a fáradtságot, hogy megnézz magadnak egy nagyvárost? – Megint alábecsül. Nem baj, ha nem becsülne alá, lehet, hogy nem hagyott volna szabadon kószálni, ezért nem javítom ki. Azt sem javítom ki, hogy igazából csak öt éve kajtatok utána, előtte a poklok poklát és a vadászok képzését szenvedtem el. A hangja visszaránt a sötét emlékekből. A mellette lévő lóra siklik a tekintetem. – Ő itt Felleg. Neked vettem.

- Vetted, vagy elvetted?

- Jogos a kérdés, de most kivételesen kifizettem. Úgy gondoltam illenétek egymáshoz. – Csak mert fehér? Nagyon kreatív.

Óvatosan a ló felé nyúlok, a jutalmam pedig egy harapás a kezemen. Szánom az embereket, hogy a testi gyengeségük ilyen állatok használatára kötelezi őket.

- Hát nem megmondtam? Puszi pajtások lesztek. – Nagyon vicces.

- Én fel nem ülök erre a dögre.

- Akkor nekem lesz váltás lovam, te pedig még többet kutyagolhatsz. – Megadó sóhajjal veszem el a fehér ló kantárját a kezéből, a szavakat halkan dünnyögöm.

- Legalább lehet, hogy lesz egy értelmes útitársam is… - A szemem sarkából látom az eddigi gunyoros mosolyát vigyorrá szélesedni, tettetett felháborodással szól vissza. A tekintetében csillanó játékos fény ismerős egy másik életből.

- Hé! Mi a baj Komával? – Túl későn jövök rá, hogy egy kósza mosoly futott át az ajkaimon, már nem tudom megállítani.  Nem tudom mi késztet arra, hogy a szemeibe nézzek, de megtörténik, és az idő ismét csúnya tréfát űz velem, mintha egy pillanat erejéig lelassulna az élet pergő homokórája. Eszembe jut egy emlék régről, mikor először láttam napfényben azokat a gesztenyebarna szemeket, ugyanezzel a könnyed pimasz csillogással. Az emlék, mikor utoljára voltam a karjaiban. Reménykedtem egy életben, vele. Vajon ehhez hasonló élet lett volna? Egymás mellett sétálva jártuk volna a világot? Csak az átok béklyója helyett a szerelem tartott volna mellette. Akkor még képes lennék érezni valamit, bármit.

A tudat, hogy ez egy hamis ábrándkép, szinte megfojt. Nem lett volna ehhez hasonló életünk. Vadásztak volna ránk és az akkori tudásommal még a szárnyaimat sem tudtam elrejteni. Egy hetet sem éltem volna túl. A felismerés fájdalma kizökkent a pillanat toporgásából, megszakítom a végtelen hosszúra nyúló szemkontaktust. Még magamnak sem vallom be, de az árulása óta először, a tudatom legmélyebb, elrejtett zugában úgy érzem, hogy talán igaza volt. Talán tényleg engem védett a döntésével. Kétlem, hogy tudatosan, vagy hogy tényleg értem tette, de megmentett.

Én töröm meg a ránk ereszkedett rövid csendet, kihasználva a könnyed hangulatot.

- Megtanítasz a démonok nyelvére? – Nem nézek rá, félek, hogy megint rabul ejtene a tekintete, de mikor nem válaszol egyből, folytatom. – Nem gondolod, hogy úgy lenne igazságos, ha én is nyernék valamit ezen az úton?

Visszaemlékszem a pillanatra, mikor megkérdeztem, hogy tervez e elengedni, és a sajnálatra a hangjában, amikor azt felelte, hogy még nem teheti. A szavak könnyen lehetnek hamisak, majd a tettei beszélnek. Ha a kérdésemre az lesz a válasza, hogy nem vagyok olyan helyzetben, hogy ilyesmit kérjek, akkor színlelt sajnálat volt.

Lélegzetvisszafojtva várom a reakcióját.

- Azt hittem, nektek szigorúan tiltva van a démonok nyelvének a használata. – Kiengedem a benntartott levegőt, de még nem könnyebbülök meg.

- A vadászoknak meg van engedve, hogy kicsit… – megtorpanva keresem a megfelelő kifejezést – elrugaszkodjanak a törvényeinktől, és amit nem tudnak, az amúgy sem fáj nekik.

- Rendben. – Az átok okozta frusztrált bezártság érzet most először hagy egy pillanatra fellélegezni a tudattól, hogy talán az ő szemében az átok nem egy lánc, hanem csak egy biztosító kötél annak érdekében, hogy – az ő szavaival élve – megérje a reggelt. Akaratlanul is elmosolyodom a megkönnyebbülés enyhén felszabadító érzésétől.

Különös, megszokott izgatottság fut végig a testemen. Megint megnyílt egy kapu, hogy erősebbé váljak. Most valami mégis más. Eddig minden alkalommal tisztán lebegett előttem a cél, hogy miért akarok erősebb és erősebb lenni, most homály fedi. Ebben a pillanatban úgy érzem, ha elengedne, le tudnék mondani cserébe az évtizedek óta tartó bosszúhadjáratomról. El tudnék sétálni, és soha nem visszanézni. Elfelejteni őt. A megszokottá vált harag és a keserűség nélkül létezni.

De nem fog elengedni, a leláncoltság pedig elviselhetőbb lett ugyan, de előbb utóbb meg fog fojtani.

- Arra gondoltam, hogy tölthetnénk a város egyik fogadójában az éjszakát. – Bólintok. Már nem kérdezem meg, hogy miért akar egyáltalán megállni, tudom, hogy az állatok miatt.

- Oké.

***

Átadjuk a lovak kantárját a fiatal lovászfiúnak, majd besétálunk a rangosabb fogadó díszített kapuján. Jártam már fogadókban, de még soha nem töltöttem éjszakát egyben sem. Fél füllel, nézelődve hallgatom Calek szavait, ahogy kér nekünk egy szobát. Az öreg, bajszos fogadós mindentudó szemekkel mér végig minket. Megint az az irritáló csillanás.

Előveszem az elbűvölő angyali mosolyt, amitől az emberek csodálatba esnek, és elkotyognák a legmélyebb titkaikat is.

- Elnézést kérek a testőröm nevében, két szobát szeretnénk. Szomszédosakat. Közel a fürdőhöz. – Megveregetem Calek vállát, nyomatékosítva a következő szavaimat. – Túl sokszor ejtették a fejére gyerekként, baja van a számokkal.

Lelkesen bólogat a fogadós, majd átnyújt két kulcsot, miközben elduruzsolja, hogy merre kell mennünk. A tekintete alapján biztos vagyok benne, hogy a legjobb szobáik kulcsai. Anélkül indulok el a szobám felé, hogy egy pillantást vetnék a „testőrömre”. Nem tudom megmagyarázni, miért zavar, hogy ezt gondolja rólunk mindenki, hiszen két együtt utazó férfiról egészen logikus ilyesmit feltételezni. De mindenesetre örülök, hogy a hirtelen felindultságomnak köszönhetően végre lehetőségem lesz kicsit egyedül lenni.

Finoman puffan mögöttem az ajtó, egy ideig várom, hátha utánam jön, de nem teszi. A pillanatnyi nyugalom édes érzésével mosolyodom el, a szárnyaimat megidézve dőlök végig a meglepően kényelmes ágyon. Egy angyalnak ilyen módon lemondani a szárnyairól olyan, mintha egy embert arra kérnének, hogy tüntesse el a lábait. A hiányuk egész nap jelen van, a szárnyakat mozgató izmok a hátamban értetlenül keresik a szokott súlyukat.

A plafont nézve egy pillanatig eluralkodik rajtam a testi fáradtság fenyegető érzése. Megfeszül a testem, felülök. A vadászképzés része az is, hogy leneveljék a leendő vadászokat arról, hogy a lenti világban bármilyen formában alvásra vetemedjenek, hiszen ez egy olyan kiszolgáltatott állapot, amit nem engedhetünk meg magunknak az ellenség területén. A protokoll szerint a hosszadalmasabb küldetések alatt magasan a levegőbe emelkedve, a felhők rejtekében kell aludni, és így is szoktunk.

Egy pillanatra elmélyedek a vadászképzés emlékeiben, az idő veszedelmesen felgyorsul, de szerencsére sikerül az éjszaka közepe tájékán magamhoz térnem. A hold állása alapján hajnali egy és kettő között járhat az idő. Tökéletes. Halk sóhajjal aktiválom újra a szárnyaimat eltüntető varázslatot, majd egy köntösben kisétálok abba az irányba, amit a fogadós még az este folyamán elregélt. A harcunktól és az azóta tartó meneteléstől rám ragadt sár és por kezd egyre zavaróbb kezd lenni, úgy érzem, itt az ideje, hogy megszabaduljak tőlük.

A fürdő kifejezetten kulturált, egy természetesnek tűnő tavacska van körbeépítve növényekből és kövekből álló fallal, és ebben a hajnali időpontban teljesen kihalt. Nem zavarna a társaság, de jobb, ha nem látja senki a szárnyaim helyén lévő rúnákat. A víz finom gőzölgése azt sugallja, hogy meleg, jóleső borzongással indulok el a kényelmesnek tűnő habok felé. A lábujjaim már szinte a víztükröt érintik, mikor az átok kellemetlen fellobbanása megállít.

A jó büdös…

Igazából már meg sem lepődök.

Leülök a földre, keserűen felnevetve dőlök hátra, majd egy pillanatig elmerülök a csillagok nyugalmat kölcsönző szépségében. Márpedig én ma akkor is bemegyek abba a melegen gőzölgő vízbe, ha puszta kézzel kell idevonszolnom az alvó alakját. Akár ággyal együtt.

Megállok az ajtaja előtt. Az egész fogadó alszik, az éjszaka síri csendjében szinte visszhangzik a finom kopogásom. Van egy elég erős sejtésem, hogy mi lesz a reakciója, és már előre idegesít. Kinyitja az ajtót. A szokásos utazó felszerelése helyett csak egy laza nadrág van rajta, és a fáklyák lobogó fényében kísértetiesen hasonlít arra a démonra, akibe a cellája mélyén gyerekként beleszerettem. Egy pillanatra megint magamon érzem a sötét szempár átható figyelmét, az emlékek rám zúdulnak, és most már biztosan tudom, hogy ha képes lennék még valaha érezni bármit iránta, akkor ez lett volna az a pont, amikor ez megtörténik.

Egy különös, nem várt csalódottság szinte elfeledteti velem, hogy miért is jöttem.

- Túl messze van a fürdő. – A szája pajzán féloldalas mosolyra húzódik, de nem engedem meg, hogy szavakba öntse a nyilvánvalóan perverz gondolatait. – Most neked kell eldöntened, hogy megkeseríted e mindkettőnk számára az utat. – Mintha megenyhülne valami a sötét tekintetben, kilép az ajtón, ezzel olyan közel kerülve hozzám, hogy érzem a testéből áradó meleget. Csak egy pillanatig fut át az elmémen a felvetés, hogy ha most nem lenne rajtam az átok, milyen könnyen tudnék végezni vele. A gondolat, ami régen uralta az életemet, most egészen távolnak érződik.

- Hogy tudnék nemet mondani egy ilyen meghívásra? – Bólintok, és szó nélkül elindulok a fürdő felé, végig érzem az erőteljes jelenlétét magam mögött. Mikor beérünk, tétovázás nélkül csúsztatom le magamról a köntöst, és apró mosollyal üdvözlöm magam körül a forró habokat. Az angyalokat nem zavarják az időjárás viszontagságai, nem árt nekünk a túl meleg vagy a túl hideg, de valamiért mindig a meleghez húzott a szívem. Talán azért, mert az első földi otthonom, a Fekete Erőd egy hűvös égtáj magaslati levegőjében helyezkedett el, és mindig hideg volt.

Nem nézek oldalra, de a víz halk csobogásából tudom, hogy ő is bejött mellém. Nem zavar, hogy itt van, örülök a társaságának. Ha valami a jelenbe köt, kevésbé fenyeget a veszély, hogy elrohan mellettem az idő.

- Régen szégyenlősebb voltál. – Hallom a hangján, hogy mosolyog, és valamiért én is elmosolyodom az emléktől. Most, hogy kicsit kevésbé vakít el a harag, mintha egészen kellemesen törne rám a nosztalgia egy álomról és érzésekről, amiket bennem keltett.

- Szerelmes voltam. – Kifejezéstelen arccal, egyszerű tényként közlöm, hiszen mindketten tudjuk. – Most már tudom, hogy ez csak egy test, mindenkinek van, nincs rajta mit rejtegetni. – Elmosolyodom, engedem elmerülni magamat azokban az emlékekben is, amiket eddig mélyre zártam. Egészen különös érzés józan fejjel visszaemlékezni a buta énemre, aki semmiről nem tudott semmit, és naiv elszántsággal bízta a szíve kíváncsiságát és a lelke épségét valakire, aki nem érdemelte meg. – És most már azt is tudom, mi az a szex.

Lemerülök, hogy kimossam a hajamból a harcunkból maradt sár maradványait. Nem tudom miért, de eszembe jut a rekedtes, érzelmektől terhesnek tűnő hang, amivel a nevemet suttogta, mikor harc közben először a szemébe néztem.

Mikor feljövök a víz alól, előttem áll, a testét borító vízcseppek visszaverik a hold sápadt fényét, de az arcát árnyék fedi. Felnézek rá, és tudom, hogy éreznem kéne valamit. Ha mást nem is, legalább félelmet attól, ahogy a sötét alakja fölém tornyosul. Az üresség, ami bennem van, szinte szétfeszít.

- A szenvedély igaz volt? – Magam is meglepődök a saját kérdésemen, fogalmam sincs, honnan jött, hiszen nincs semmi jelentősége, hogy igaz volt e.

- Igen. - Közelebb lép hozzám, és az arcát elfedő árnyék tovasuhan. A szemeiben csillog valami, ami túlságosan is ismerős, Döbbenten jövök rá, hogy mi az. Oldalra döntöm a fejemet, kíváncsian fürkészem a tekintetét. Évek óta küzdök, hogy erősebb és erősebb legyek, és most egy ilyen váratlan pillanatban találok rá egy egészen új fajta hatalomra.

Egy lomha másodpercig mindketten megtorpanunk. A döntések pillanata. Az lenne a logikus, ha most húznám az időt, ameddig befejezem a varázslatot, és utána a félsiker lendületével támadhatnék rá újra. De akkor elveszítem azt az előnyt, ami a játékom fontos részét képezi, és ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, ennél nem is tudna jobban hidegen hagyni, mi lesz a könyv sorsa, számomra ez csak egy eszköz a bosszúm beteljesítéséhez. Tulajdonképpen ez a pillanat sem nagyon más, mint mikor sakkoztunk. Mindketten próbáljuk megjósolni a másik lépéseit, és az fog nyerni, aki távolabbra lát… vagy váratlanabb dolgot húz elő a kalapból. Még a gyilkos fegyverként, ami vagyok sem követem el a hibát, hogy alábecsüljem, biztos vagyok benne, hogy neki is jópár halálos trükk van a tarsolyában.

Megszületik bennem a döntés, ami talán sosem volt kérdéses, időhúzás helyett lendületet veszek, és villámgyors ütések, szúrások sorozatát indítom felé. Könnyed eleganciával hárítja minden próbálkozásomat, nem találom azt a bizonyos rést a falon, de nem adom fel. Nem engedem, hogy mögém kerüljön, nem adok neki annyi mozgásteret, hogy bármilyen más irányba mozdulhasson, mint amerre én akarom.

A minket körbeölelő vihar vad, zabolázatlan energiái felkavarják a manaörvények nyugodt tengerét, a tudatalattim már a villám hangos becsapódása előtt érzi jöttét. Lehunyom a szemeimet, hogy a fényáradatban véletlenül se lássa a szemeim árulkodó kék színét.

Egy hosszabb pislantás. Ennyi idő kellett neki, hogy eltűnjön előlem. Egy mélyről feltörő ösztön azt sugallja, hogy ki kéne használnom a távolságot, amit ő maga teremtett közöttünk, és időhúzással befejeznem a varázsigét. Ha most felrepülök, a vihar mélyén, szárnyak nélkül esélye sincs utolérni. A saját hibája miatt veszítené el a könyvet, ez talán kizökkentené annyira, mint maga a kapkodás, amibe most van kényszerítve. Megérzem manaáramlatban az őt jelző kék lángok erejét, és a vérszomj felülkerekedik a logikán. Ki kell használnom, hogy nem tudja, hogy látom, merre van. Ha időhúzásba kezdek, ő nyílt harcba fog, és elveszítek egy adut.

A mozdulataim elmosódnak az éjszaka homályában. Az esőcseppek túl lassúak, hogy megérintsenek. Nem elég gyors. Kikerüli a támadásomat. Ennyi év. Ennyi fejlődés. Ennyi felgyülemlett gyűlölet. És még mindig kevés vagyok. A harag mellett egy nosztalgikus csodálat ébred bennem az ereje iránt. Túlságosan is ismerős, és még tovább borzolja a harag észveszejtő érzését. A varázsige utolsó szavai az ajkamon mintha egy örökkévalóságig tartanának. A szemem sarkából látom mögém kerülni, és tudom, hogy nem lesz időm befejezni. De. Be kell fejeznem. Pont sikerülni fog.

Nem sikerül.

A fájdalom földöntúli villámcsapásként hasít belém, mikor az ellentétes kimenetelt követelő varázsigék összeütköznek. A keserves üvöltésem túlzengi a felhők mély dörrenéseit, a testem megremeg az égő érzéstől. Ha nem végeztem volna el a vadászképzés könyörtelen fájdalompróbáit, lehet, hogy elveszíteném az eszméletemet. A testemet hasogató kínkeserves érzések erejét remegve áramoltatom végig a testemen, majd a mágiám segítségével a manaáram megingathatatlan örvényeibe vezetem őket. A technika nem igényel különösebb gyakorlatot vagy erőt, mégis kevesen használják, mert tökéletes test és mana kontroll kell hozzá. Újra az ellenfelem felé fordulok, minden erőmmel próbálom lerázni magamról a sebzett vad kapkodásának kényszerét. Nem azért készültem erre a pillanatra három évtizedet, hogy az első akadály megtántorítson.

- Akkor sem viszed el, ha a holtestedből kell kivágnom. – Elmosolyodom a maszkom alatt a dühös vicsorgás láttán. Szó nélkül készülök fel a folytatásra, nem cseverészni jöttem. A testembe égett ereklye problémáját pedig majd megoldom a maga idejében. Korántsem vagyok benne biztos, hogy a holttestemből vissza tudná szerezni, és szerintem ezt ő is sejti. Akármi is történt a könyvvel, érzem magamban az összefonódott mágiánk lakatjait rajta.

Egyszerre ugrunk egymásnak. Én szerencsésebb szögben érkezem, a vágást a hasamon szinte meg sem érzem, viszont az én tőröm mélyen szeli fel a vállát rögzítő inakat és az izmot. Egy pillanatra megrészegít az apró sikerélmény, a büntetés nem marad el, beleszédülök a fejesbe, amit kapok tőle. Csak egy apró lélegzetvételnyi időre van szükségem, de mire helyrerázom a gondolataimat, már egy kőszikla felé repül az egyik tőröm, a felszabadult kezem a teste mellett a tökéletes pillanat, amire vártam.

Az a pillanat, ami véget vet az évtizedek óta húzódó bosszúhadjáratomnak. A pillanat, ami vagy felszabadít, vagy céltalan létezésbe taszít.

Az erőm engedelmesen felizzik hívásomra, a kék lángok tombolva veszik át az uralmat az éjszaka sötétje felett, hogy eltöröljék ellenfelem létezését a világból.

Mellé. Lehetetlen. Egy pillanatra a kezeimre nézek, mintha elárult volna a saját testem, majd a távolabb ugró démon alakját figyelem. Még egy kétségbeesett próbálkozást ejtek arra, hogy eltaláljam, de tudom, hogy ha elég gyors volt kikerülni az előző támadásomat, akkor ennek esélye sincs. A düh átveszi az uralmat mozdulataim felett, és hiába tudom, hogy ez az a pont, ahol visszavonulót kéne fújnom, mire feleszmélek, már felé repülök. Kihasználom, amíg a haját elkapó lángnyelvekre figyel, sikerül bevinnem egy mély sebet a mellkasára, de nem állok meg. Most már felesleges eltitkolnom a gyilkos képességemet, a kezeim kéken lángolnak fel a következő támadáshoz. A merev mozdulatlanságát látva rájövök, hogy mire készül, de addigra már késő, a saját lendületem sodor visszafordíthatatlanul a vesztembe. Az arcom hangos csobbanással csattan a pocsolyában, a fájdalommal mit sem törődve használom a szárnyaimat, hogy lelökjem magamról. Magával viszi az arcomat elrejtő ruhaanyagokat, de már nem számít. Abban a pillanatban, mikor felfedtem az erőmet, akár le is vehettem volna őket. Felállok, és szembe fordulok vele, miközben elengedem a szárnyaim görcsös szorítását is.

Mintha a vihar is elcsendesülne, a döbbenet pillanatnyi fegyverszünetében keresem az arcán, a testén, az erejében, a tekintetében azokat a vonásokat, amikbe gyermeki fejjel beleszerettem, de nem találom őket.

A nevemet suttogja, nem tudom, hogy a hangjában lévő gyengéd érzelem vagy a nevem mágikus rezgése marja végig a gerincem vonalát jeges karmokkal. Közel egy évtizede nem hallottam ezt a nevet, és van pofája hazug érzelmekkel a hangjában kimondani.

- Nem gondoltam volna, hogy újra találkozunk, angyalom. Bár jobban örültem volna neki, ha mondjuk egy puha ágyban esünk egymásnak... – A szavak, amik egykor lehet, hogy zavarba hoztak volna, most csak elsuhannak a füleim mellett. A szívem hideg, a lelkem üres, az egyetlen dolog, amit felperzsel bennem az a harag, ami évtizedek óta hű társam.

Véget vetek a várakozással teli békénk tovaszálló pillanatának. Rávetem magamat, a súlyom és a lendületem erejével sikerül fölé kerekednem.

- Most el fogsz pusztulni...  – A hangom megremeg a dühtől, a tőröm hegye a mellkasához ér, de a szavai megállítanak.

- Hát nem érted, te ostoba kölyök?! Hogy téged akartalak megvédeni?! – Megremegek. Fölötte térdelek, az előrehulló hófehér tincsek hiába emlékeztetnek a céljaimra, szavai hallatán egy pillanatra újra az a naiv gyerek vagyok, aki védelemre szorult. Aki azt hitte, hogy meg fogja védeni. Aki tehetetlenül, becsapva állt a csatamezőn, készen arra, hogy hátat fordítson mindennek, amit ismer, csak hogy szeresse.

Elvágom a gondolataim sötét fonalát. Tudom, hogy minél több szót váltunk, annál nagyobb veszélyben vagyok, hogy a hazugságai a bőröm alá másszanak.

- Nem hiszek neked... soha többé... –  Halkan suttogom a szavakat, mintha magamat próbálnám végre cselekvésre késztetni. Gyűlölöm a haszontalan kölyköt, akivé mellette válok. Gyűlölöm, hogy hiába nem érzek semmit, még mindig hatalma van felettem.

Megragadja a pengém élét és ellök magától.

- Mit vártál tőlem?! Bolond vagy, hogy elhitted, hogy egy démon érezhet szerelmet. Ki kellett jutnom onnan és kapóra jött a naivitásod. Te nem tennél meg bármit az életedért?! – Minden szava olaj a bennem lángoló harag vad tüzére, amit csak tovább táplál a tudat, hogy a szívem mélyén tudom, hogy igaza van. Bolond voltam.

- Nem... nem bármit... – Ezt nem.

- Csak hiszed, angyalom. Ha megérzed a végső halál szelét... Te is ugyanúgy feláldozol majd mindent. Vagy ha mégsem... akkor egyszerűen megszűnsz létezni.

ELÉG! Ő merészel nekem áldozatról beszélni? Én tizenhét éven át minden nap egy kicsit megszűntem létezni. Miatta.

Aki most nekiugrik az már nem a hidegvérű vadász, hanem a sértett gyermek. Valahol a tudatom mélyén tisztában vagyok vele, hogy a harcunknak már akkor vége volt, mikor az első gyilkos támadás célt tévesztett. Az ereje elmossa az utolsó kétségbeesett próbálkozásomat is. A sötét mágiája ismerős kisugárzása végigborzolja a testemet, az ereje szinte agyonnyom. Csak egy pillanatra van szükségem, hogy a párbeszédünk okozta gyermeteg dühöt elzárjam, és újra teret adjak a higgadt vadásznak, de ez is túl sok. Mire felfogom a varázsige jellegét, már késő, a nevem most dallamosan cseng a démoni sorok között. Megfagy a vér az ereimben.

Az üvöltésem az egyetlen hang a lecsendesült éjszakában, összerogyok. Csontig hatoló fájdalommal égnek belém a varázsige fekete rúnái, de a fizikai fájdalom semmi ahhoz képest, amit a lelkemmel és az azt éltető mágiámmal tesz. Mintha újradefiniálna bennem valamit, mintha megcsonkítana belülről, és ösztönösen tudom: a szabad akaratom egy része el lett véve tőlem.

Védtelenül, könnyes szemekkel nézek fel a démonra, aki már másodjára hasította fel a lelkemet.

***

Kényelmetlen, fájó zakatolás zökkent ki az álmatlan sötétségből. Kinyitom a szemeimet, hogy elemezzem a körülményeimet. Egy lovon fekszem, mögötte. Az utolsó emlékem a sötét varázsige, amit belém égetett, és aminek az idegen jelenlétét túlságosan is érzem a manám megszokott áramaiban. Viszont különös, hogy nem érzem, hogy korlátozva lenne a hozzáférésem a manámhoz. Ezt bebizonyítandó némán megidézem az egyik tőrömet, a hideg tárgy engedelmesen simul az ujjaim közé. Kipróbálnám azt is, hogy vajon a kék lángjaimat elő tudom e hívni, de majd inkább csak akkor, ha már a kezemben lesz a szíve.

Cseppet sem kecses mozdulatokkal tápászkodom fel a kényelmetlen állaton, amit az emberek oly nagy szeretettel használnak. A késemet a torkához emelem, de mielőtt a bőréhez érhetne az éles fém, akaratom ellenére megtorpannak a mozdulataim. Elengedem a fülem mellett a hangját, koncentráltabban próbálom engedelmességre bírni a kezemet. Az idegen mágia lappangó jelenléte felerősödik a próbálkozásom hatására.

- Mit műveltél velem?! – A hangom idegesebb, mint szeretném. Az elmúlt években elszoktam a gyengeség érzésétől, megszoktam, hogy ura vagyok minden helyzetnek, amit felém dob az élet. Megfogadtam, hogy soha többé nem megyek vissza abba a kiszolgáltatott állapotba, és mégis itt vagyok, megbélyegezve egy átokkal, ami cselekvőképtelenné tesz, a démontól, akinek a halálát kívántam minden nap.

- Azt akár el is teheted, nehogy véletlen megvágd magad. – A hangjában fröcsögő gúny feldühít. Elszoktam a dühtől is. Minden érzelemtől. Az iránta érzett gyűlölet mindig ott parázslott a lelkem mélyén, de inkább mint irányadó esthajnalcsillag, nem mint tényleges érzelem. Kihasználom, hogy nem kötözött meg, egy könnyed mozdulattal rugaszkodom el a lóról, hogy távolabb kerüljek a bosszantó jelenlététől.

Bamm. Néma nyekkenéssel csapódok a meglepően kemény pázsiton, miután a szárnyaim nem engedelmeskedtek a parancsaimnak. Most először sandítok hátra, hogy lássam, hogy az említett végtagok szorosan a hátamhoz vannak kötözve. Ingerülten állok fel, kényszert érzek rá, hogy a kezemben lévő tőrrel levágjam a béklyójukat, de mielőtt nekiállhatnék a folyamatnak, a hangja kizökkent.

- Nem jössz? – Egy röpke pillanatra zavarodottan nézek fel a távolodó alakjára, de mikor ismét megérzem felerősödni az idegen mágiát a testemben, egy nagyon rossz érzés kíséretében kezdek rájönni, hogy mire céloz.

A lábaim maguktól mozdulnak, mintha egy láthatatlan pórázon vezetne maga után. A tehetetlen düh néma őrjöngéssé mélyül bennem.

- Mi ez?! Mit műveltél velem?! – Hátrafordul, és ebben a pillanatban úgy érzem, az ördögnek is eladnám a lelkemet, hogy levakarhassam a képéről a vigyort. A következő szavai beigazolják a rossz előérzetemet.

- Szeretném, hogy a közelemben maradj kincsem. – A gunyoros becézgetésétől felfordul a gyomrom. – Nem is tudsz tőlem jobban eltávolodni. És mielőtt próbálkoznál, nem, én nem fogok arra menni, amerre te akarsz. Mint észrevehetted, ártani sem tudsz nekem. Se közvetlen, se közvetett módon. Ugye milyen hasznos varázslat ez? Még jó, hogy a néped évezredekkel ezelőtt elutasította és hogy nem vagytok hajlandóak megszólalni a démonok nyelvén. – Nem válaszolok neki, minél tovább hallgatom az öndicsérő szavait, annál jobban elnyomja a dühömet az a hideg céltudatosság, ami az elmúlt évtizedekben vezette lépteimet. Ez is csak egy újabb próbatétel, amit teljesíteni kell. Ha kimásztam a Purgatórium sötét bugyraiból, nem egy narcisztikus démon átka lesz a vesztem.

Végig tudtam, hogy könnyen lehet, hogy vesztesként jövök ki a csatánkból, hiszen akármennyit fejlődtem az elmúlt években, ő idősebb, tapasztaltabb és erősebb nálam. Nem vagyok ostoba, tudtam azt is, hogy lehet, hogy hatással lesz rám ennyi év után is, ami valamennyire beigazolódott. A buta szerelmes érzelmeim szerencsére tényleg halottnak bizonyultak, de a düh és a harag még így is magával ragadt.

Az első gondolatom az, hogy megpróbálhatnám kihasználni ezt az utazást arra, hogy megismerjem egy gyenge pontját, de ezt rögtön elvetem. A nehéz úton jöttem rá, hogy nála soha semmi nem az, aminek látszik. Ha fel is fedne egy gyengeséget, az is egy számító, szándékosan irányzott hazugság lenne. Minél tovább maradok vele, annál több ideje lesz megmérgezni a lelkemet. Találnom kell egy kiutat ebből a bűbájból, és befejezni, amit elkezdtem.

- Ó, azt kérded hova megyünk? Meglátogatjuk egy barátomat. Még hosszú az út, nem szállsz fel? – Nem válaszolok neki, ledobom az utazóköpenyt, majd egy célratörő mozdulattal hasítom fel a fáslikat, amikkel a szárnyaimat kötözte le. Miután megszabadultam az összes kötéstől, az utazóköpeny hátulját felszakítva teszem szárny kompatibilissé, hogy ismét magamra húzhassam. Könnyű szárnycsapásokkal emelkedem fel, pillanatok alatt behozva a közel száz méteres lemaradásomat. Lehet, hogy megbilincselt, de irányítani nem fog. A hangom és az arcom is kifejezéstelen, mikor megszólalok.

- Te mondtad, hogy szálljak fel. – Az ajkain lévő élveteg vigyor az utolsó dolog, amit látok, mielőtt mélyen elmerülök a tudatomban, ha válaszol is valamit, azt már nem hallom. Csukott szemmel, lusta szárnycsapásokkal követem az erőm belőle szivárgó nyomát a minket ölelő manaáramban. Itt az ideje megnézni, hogy mekkora kárt okozott az elmémben a bűbáj. A mágiám kék örvényei körül egy hosszú, vékony átoklila lánc spirálozik, a vége elnyúlik abba az irányba, ahol a fogvatartóm mágiáját látnám örvényleni, ha nem rejtené el a lenyomatát. Általában az én manaörvényem is így néz ki mások számára, de most, hogy az átka az elmémbe jutott, nem tudom, hogy mit láthat belőle és mit nem.

Türelmes elhivatottsággal merülök el a tudatom által tárolt könyvek, pergamenek rengetegében, de szánalmasan kevés információt találok a démoni mágia rejtélyeiről. Sajnos igaza volt abban, hogy mikor a tanács úgy döntött, hogy betiltják a nyelvüket, kizártak minket a mágia tudományának egy kis szegletéből. Mindegy. Akkor a saját kezembe veszem a dolgot. Visszalépek az elmém termébe újra szemügyre venni az engem korlátozó láncok kígyózó spirálját. Lehet, hogy az eredete és az idézéséhez szükséges rúnák mások, de ez is ugyanaz a mágia, amit ismerek, és amit kezelni tudok. Az első megnyugtató dolog, hogy úgy látom, a lánc ereje egyedül az ő mágiájához kötődik. Ez azt jelentené, hogy ha meghal, nagy valószínűséggel szabad leszek. A legrosszabb esetben hívok segítséget, de idáig még nem süllyedek, kevés dologhoz ragaszkodom jobban, mint a büszkeségemhez.

Előhúzok az elmém raktárából egy nagyobb erejű általános átoktörő bűbájt, és elkezdem tanulmányozni. Sajnos még soha nem volt szükségem ilyesmit használni, így szinte teljesen az ösztöneimre hagyatkozva dolgozom rajta. Beleszövök mindent, amit eddig tudok a mágia jellegéről, de tudom, hogy sötétben tapogatózom. Viszont akkor is meg kell próbálnom. Újra és újra. Nincs megtörhetetlen átok és minden elrontott próbálkozásból tanulni fogok valamit. Abban is biztos vagyok, hogy minél hamarabb kell megpróbálnom. Ha az ő mágiájából táplálkozik az átok ereje, akkor nagyobb esélyem van semlegesíteni, mielőtt feltöltődik. Engem kevésbé szívott le a küzdelmünk, hiszen a mindent elsöprő csapása idejekorán véget vetett a harcnak, a manakészletem körülbelül a felénél áll, a töltődésének lomhasága lehet, hogy zavarna, ha nem éltem volna közel két évtizedet egy manamentes övezet sivárságában.

Kinyitom a szemeimet, és látom, hogy esteledik. A reggel óta tartó repülés és az elmémben való elmélyülés, kutakodás kifárasztott, még a tehetetlenségemből adódó dühöt is elcsitítja a terv, ami kialakulóban van a fejemben.

Hátrasandít, valahogy megérzi, hogy visszatértem.

- Megállunk éjszakára. – Őszinte értetlenségem láttán folytatja. – A lovamnak pihennie kell.

Némaságba burkolózva győzöm le a kényszert, hogy rákérdezzek, miért használ egy állatot, ami gyengébb nála.

Egy tó mellett állunk meg, a tájkép ismerős egy álomból, aminek az emléke néha még mindig kísért, de most a felhők elrejtik a holdat, átláthatatlan sötétségbe burkolják az éjszakát. Fél szemmel figyelem, ahogy kiköti a lovat egy fához, lassú, felfedező léptekkel sétálok a tóhoz. Összeszorított fogakkal állok meg, mikor az átok mágiája felizzik a bőröm alatt, jelezve, hogy elértem a pórázom korlátait.

Az ajkaim halkan ejtik ki a pajzs varázsige rövid sorát, már nem rejtem el a mágiám jellegzetes kék színét, így szépen lassan kirajzolódik körülöttem egy áthatolhatatlan kék buborék. A nevemet hallom a távolból, egy elsziszegett káromkodás kíséretében, de eleresztem őket a fülem mellett. Leülök a földre, előveszem a délután kapkodva összetákolt átoktörő varázsige első verzióját a fejemben, és halkan kezdem el mormolni a sorokat.

- Ramiel, nem tudod megtörni a varázslatot. – Csak a távolból hallom szavait, a mágikus pajzsomon csattannak az öklei, de tudom, hogy még nincs elég ereje áttörni. – Belehalsz, ha végigmondod. – Van valami a hangjában, ami egy pillanatra megingat. Sok életveszélyes varázsige van, hiszen ha valaki olyan mágiához akar nyúlni, amihez nincs elég manája, az életével fizet. Én ritkán találkozom ilyen bűbájokkal, egyrészt, mert erős vagyok, másrészt, mert a harchoz használt varázslatok általában más alapokon működnek. Te döntöd el, mennyi erőt adsz bele, és ennek megfelelően lesz erősebb vagy gyengébb a támadás vagy védekezés.

A pillanatnyi bizonytalanságon átlendít a makacsság, és a tudat, hogy valószínűleg akkor is ezt mondaná, ha igenis meg tudnám törni a bűbáját. Az utolsó szakaszhoz érek, a testemben áramló mana zúgolódva feszít szét belülről, figyelmeztető árnyként suhan végig rajtam egy hideg borzongás, és nem tudom megmondani honnan, de tudom, hogy igazat mondott. Nem tudom megtörni az átkot. Ebbe belehalnék.

Émelyítő erővel csapódok a földbe, az ajkaimon forró a tenyere kemény érintése. Belém fojtja a szavakat, amiket már amúgy sem mondtam volna ki. Az elkeseredett düh marcangol belülről. Nem fogom tudni megtörni az átkát, neki pedig soha nem lesz érdeke elereszteni valakit, aki meg tudja ölni.

- Megőrültél? – A ziháló lélegzetvételei ébresztenek rá, hogy a pajzsom létezése már a múlté, és hirtelen tudatosul bennem, hogy rajtam fekszik. Az ujjai lassan csúsznak le a számról, mintha biztosra akarna menni, hogy már nem tudom befejezni a halálos mágiát. – Meg akarsz halni? – Dühösen reszkető mozdulatokkal tolnám el magamtól, de nem mozdul.

- Mit vártál tőlem?! – Felemelt hangon dobom vissza az örökös kérdését az arcába. – Azt hitted, majd boldogan beletörődve hordom a láncaidat? Már nem az a gyerek vagyok, akit magadhoz tudtál volna láncolni. – Sikerül kimásznom alóla, de tudom, hogy csak azért, mert engedte. Kicsit távolabb lépek, őrjítő harag tépi a szívemet. Elegem van ebből az érzésből. Elegem van belőle, hogy évtizedek óta ülök rajta. Elegem van belőle, hogy ezzel kelek és ezzel fekszem, hogy ez vezeti minden léptemet.

- Pedig, amit most csináltál az elég gyerekes hozzá. – A hangja keserű, gúnyos, mintha bármit is jelentene számára a halálom azon kívül, hogy nehezebb lenne visszaszereznie a könyvet. Érzem, ahogy elpattan bennem valami, a levegő kéken izzik fel körülöttem. Mióta vele megtörtént, azóta egyszer sem vesztettem el az uralmamat az erőm fölött. Azt hittem, hogy már nem is lehetséges, most mégis itt állok előtte, és újra darabokra hullok.

- Én legalább csak a saját életemet kockáztatom a szabadulásért. – Érzem, ahogy a szabadjára engedett düh egyesével tép fel minden sebet, amikről azt hittem, hogy begyógyította őket az idő. A hangom remegése szétárad az egész testembe. Mintha az összes düh, az összes harag, amit felhalmoztam az évek során most egyszerre akarna kitörni belőlem, feszítenek belülről. Minden szaval egyre hangosabb. – Megmentettem az életedet és te ott hagytál! Odadobtál nekik, mint egy húscafatot, és utána van képed a szemembe hazudni, hogy meg akartál védeni. – A szemei vörös haraggal izzanak fel. Közelebb lép hozzám, pedig már az egész testemet vadul lobogó kék lángok fedik. Olyan közel áll meg, hogy a testemet borító tűz szinte megsimogatja. Egy pillanat múlva már nem a férfi, hanem a démon áll előttem.

- Mikor rám néztél a csatamezőn a tekintetedben nem volt más, csak félelem. Hazudsz magadnak, ha azt képzeled, hogy egyáltalán velem akartál jönni. – A szárnyaim puha suhintásával elemelkedem, hogy kevésbé magasodjon fölém hatalmas alakja. Állom a kemény tekintetét, amiben most az égvilágon semmi emberi nincs.

- Nem volt jogod eldönteni, hogy hogy érzek. – Vicsorogva sziszegem a szavakat, miközben újra átélem a pillanatot a csatamezőn, mikor végérvényesen összetörte a szívemet.

- Nézz magadra. Nézd meg hova jutottál. Ez bizonyítja, hogy jól döntöttem. – Felhorkanok, legszívesebben torkon ragadnám, de tudom, hogy a mágia nem engedné. A tehetetlen dühömben érzem, ahogy könnycseppek gyűlnek a szememben, de elpárolognak a kék lángokon, mielőtt végiggördülhetnének az arcomon. A torkom összeszorul.

- Túl nagy árat fizettem érte. – A hangom már csak egy sóhaj. Visszaereszkedem a földre, a talpam puhán érinti a talajt, a lángokat elfújja a hűvös éjszakai szellő. Hálásan fogadom a lelkemet magával ragadó hideg békét. Mintha azzal, hogy végre a szemébe mondhattam a vádjaimat, kiengedtem volna magamból az évek óta gyűlő haragot. Nem hagyott maga mögött semmit, csak ürességet.

Calek érintése az arcomon ismerős, mégis ismeretlen. Semmit nem érzek. Egy forró könnycsepp végiggördül az arcomon, elmossa a hüvelykujjával.

- Kicsim… - A tekintetünk találkozik, a becézés, amitől régen pillangók játszottak a gyomromban, most idegennek hat. Valahol mélyen a lelkem legsötétebb szegletében elrejtett börtön rácsainak nekifeszülnek a bezárt, kitörni vágyó emlékek, de hiábavaló az elszánt ostromuk. A börtön fala még mindig áll és a szívemen, mint egy összetört kancsón a víz, átfolynak az érzelmek.

- Ne hívj így. Már semmi nem maradt bennem, amivel érezni tudnék. – Elfordulok, a tó nyugodt vizére simítom tekintetemet. – Ha segítek visszaszerezni a könyvet, elengedsz? Vagy örökre a foglyod leszek?

Sietős léptek visznek hozzá, mikor végre valahára szabadulok a kötelességeim alól. Egész éjszaka azon járt a fejem, hogy vajon lesz e elég ideje felkészülni a holnapi eseményekre, türelmetlenül vártam, hogy végre jöhessek.

Most, hogy itt van, és átölelem, tudom, hogy minden rendben lesz. A csapongó gondolataim megnyugszanak, a karjaiban az aggodalmat átveszi a biztonságérzet. Vajon ha tényleg megszökünk innen, mindig ezt fogom érezni? Rémisztően vágyom arra az ismeretlen életre, amit ígért nekem.

- Szia angyalka. Valami baj van?

- Előrébb hozták a kivégzésedet. A parancsnok gyanakszik... – Látom elkomorulni az okos szempár sötét tekintetét. Most már tudom, hogy igazából nem is annyira sötétek azok a szemek, amikkel mintha a lelkembe látna.

- Mikorra?

- Holnap hajnal.

- Akkor nincs semmi baj. – Megkönnyebbülök. – Még van egy este az utolsó kirakóshoz.  Bár szívesebben töltöttem volna mással ezt az éjszakát... – Ennyi együtt töltött idő után már nem kell megkérdeznem, hogy mire gondol, a testem engedelmesen reagál a fülembe mormogott szavakra. A csókja elfeledteti velem az aggodalmaimat, elmos minden gondolatot múltról és jövőről.

- Hol lesz a kivégzés? – Kizökkenve, lassan válaszolok. A testem folytatásért könyörögne, de erőt veszek magamon. A szabadságunk a tét.

- Kint, a nagy kilátónál. Példát akarnak veled statuálni, rengetegen érkeznek még Fentről is, hogy megnézzék. – Bólint, nem tűnik meglepettnek. Engem sem lepett meg, hiszen már az is épp elég foltot ejtett a tanács büszkeségén, hogy sikeresen ellopott tőlük egy értékes ereklyét.

- Sajnálom kicsim, ezt nem akartam, hogy lásd, de most kell odaadnom. – Szinte elolvadok a kedveskedő becézéstől, aminek a használata egész gyakori szokásává vált. Bármit megtenném, hogy újra és újra halljam. Bármit.

Összevonom a szemöldökömet, mikor Calek megvágja magát, és mélyen belenyúl a sebbe. A szürreális pillanat visszaránt a szerelmes bódulatból, amibe a gyengédsége lökött. A vére feketén csordogál végig az oldalán, eszembe juttatja, hogy mennyire mások vagyunk. Meg kéne rémülnöm tőle, hogy ennyire más világból jöttünk, de tudom, hogy az a lényeg, hogy ugyanabba a világba megyünk. A közös világunkba. Egy kis idő múlva előhúz egy apró gömböcskét a sebből, és közelről megvizsgálja. A nevét suttogom kérdőn, mikor sötét árnyakat látok végigfutni a kemény vonásain. Mintha egy másik, idegenebb világból térne vissza hozzám a figyelme.

- Ezt tartsd magadnál. Holnap, ha már kinn leszek, törd össze valahol a közelben. Kell egy kis idő, míg megnő akkorára, hogy használható legyen, addig tűnj el a közeléből és bújj el, majd megtalállak. – Az ujjaim közé veszem az apró golyócskát, figyelmesen bűvölöm a tekintetemmel. Egy pillanatra sem veszem le a szememet róla, miközben megkérdezem Caleket, hogy tulajdonképpen mi is ez és miért nem használta eddig. Hiába hallgatom a magyarázatokat, amiket ad, nem tudok eltemetni egy rossz érzést, ami a szívembe eszi magát. Talán azért, mert azt mondta, hogy bújjak el? Mi elől kéne elbújnom? Nem vagyok naiv, tudom, hogy harc nélkül nem fog eljutni a portálig, de azt nem értem, hogy én miért lennék veszélyben tőle. Lehet, hogy csak nem akarja, hogy lássam, ahogy harcol a társaimmal?

- Értem. – Halk sóhajommal megpróbálom elereszteni a felgyülemlett kérdéseket is, sikertelenül. Megérintem a már majdnem teljesen begyógyult sebet az oldalán. Az angyalok is gyorsan gyógyulnak, de neki szinte szemmel követhető volt, ahogy visszanőtt a húsa és a bőre. Az ereje lenne ilyen hatalmas vagy ez a démonok sajátossága? Megrémiszt, mennyi mindent nem tudok róla. Hibát követek el?

- Még csikis egy kicsit. – A gyengéd mosolya összetör valamit bennem. Hiába minden kérdés vagy kétely, tudom, hogy mit fogok tenni, de a döntés szétszakít belülről. A karjaiba bújok, és vakon a kezébe adom a jövőmet, abban reménykedve, hogy nem zúzza porrá. A másik útba belerokkannék.

- Nem akarlak bántani... – A szívem mélyén tudom, hogy nem is lennék képes rá. Ha valami miatt meghiúsul a szökésünk, előbb fordulnék a népem ellen nyíltan, minthogy végrehajtsam az ítéletüket.

***

Akkor érek vissza a helyemre, mikor felcsatolják Calek láncait. Megtettem, amit kért, a keleti őrtorony egyik rejtettebb zugában összetörtem a fekete golyót, és azóta sem hagy nyugodni az érzés, amit a felszabaduló erő keltett bennem. Mintha egy íz, egy szag a torkomba ette volna magát, hogy belülről rohasszon szét.

- Csendet démon! Szállj magadba és bánd meg bűneid! – A szónok hangja bezengi a nyílt teret, Calek vérfagyasztó kacaja követi. Messze vagyok tőle, nem hallom a szavakat, amiktől hátrébb hőkölnek tőle a katonák.

A szívem egyre nehezebb, egy árnyékként növekvő sötétség telepszik rá.

A káosz olyan hirtelen érkezik, mint a mindent elsöprő nyári záporok. A vészharang baljós kongását elnyomja az érkező behemót üvöltése, a tér beleremeg a léptei súlyába. A levegő egy pillanat alatt válik nehézzé a felvert portól, a dulakodás átható bűzétől és a felhasznált mágia lüktetésétől. A démonok és az angyalok vad küzdelme örvénylik körülöttem, csak én állok földbe gyökerezett lábakkal, mozdulatlanul, akár egy fagyott kőszobor. Sikolyok, öklendezések, halálhörgések. Vér. Piros és fekete. Befestik a hajnal gyengéd színeit.

Az idő mintha lelassulna, és szépen lassan minden értelmet nyer a fejemben. Hogy miért mondta, hogy bújjak el. Az árnyak, amik átfutottak az arcán, mikor elővette a golyót. Hogy miért sikított minden porcikám az ellen, amit tettem. Az elhunyt angyalok lelkei sorra emelkednek az égbe, minden halál egy újabb rovátka a lelkiismeretem összeomolni készülő porcelánfalán.

Nem mozdulok, de engem elkerül a halál, mintha még az is undorodna tőlem.

Őt figyelem. A morajló tömeg áramlatainak tengerét meglovagoló harcosként uralja, teremti a káoszt maga körül. A vörös, vérszomjas szemekben eltéveszthetetlen élvezet, szinte hallom a vérfagyasztó kacaját. Nem ismerem ezt a férfit. Nem tudom, ki ez.

Még több vér. Még több halál. Kezd elcsendesedni a harc, és én még mindig érintetlenül állok a csatatéren. Talán a démonok is érzik, hogy már amúgy sincs bennem élet. Az ürességtől szinte összeomlok.

Találkozik a tekintetünk és megtorpan az idő. A démoni alakja tiszteletet parancsolón magaslik mindenki fölé, az arca hidegen kifejezéstelen, de a tekintetében egy pillanatra felismerem a férfit, akibe beleszerettem. Végig ez volt a terve. Nem áll meg, még csak nem is lassít. Egy pillantás, ennyit érdemeltem. A sok elsuttogott szó és érintés, a tiltott pillanatok, a mosolyok, a nevetések. Ezért. Most először remegnek meg a lábaim, mikor késként hasít belém a felismerés: ha erre kérne, még mindig vele mennék.

Becsapva, térdig gázolva a népem vérében, árulóként, hontalanként, örök bűntudattal. A fegyvere lennék. Követném őt. Szeretném őt. A férfit és a démont is. A szeretőt és a gyilkost.

Nézem eltávolodni, miközben darabokra hullik a szívem. Sosem akart magával vinni.

Azt hiszem igaz, hogy a fájdalomba bele lehet halni, mert a megnyugvást nyújtó sötétség magához ragad.

***

Mintha egy végtelen álomból riadnék fel, kipattannak a szemeim, de csak elemésztő sötétség fogad. Egyedül vagyok, a testem fáradt, a lelkem megtört. Az első reakcióm a szívet tépő kétségbeesés. Felgyorsul a szívverésem, remegő kézzel nyúlok az arcomhoz, hogy kitapogassam a fejemre erősített szemkötőt, melynek kemény, hideg anyagát rúnák borítják. Ez azt jelenti, hogy az angyalok tömlöcében vagyok. Csak ők tudják, hogy a kék lángok használatához látnom kell a célpontomat. A csuklóimat nehéz karperecek húzzák le, azokat is végigsimítják felfedező ujjaim. Nem elég, hogy elvágtak a mágiámtól, még a szemem világától is megfosztottak. Úgy érzem, a történtek után próbálnak biztosra menni. Felülök fekvő pozíciómból, a lábaimat a mellkasomhoz húzva dőlök a falnak.

Nem haltam meg, legalábbis testileg nem. A szívemben még mindig zsibbadt fájdalomként lüktet az elárultság érzése. Fogalmam sincs, hogy lehettem ennyire vak. Most vakítottak meg talán örökre, mégis tisztábban látok, mint az elmúlt hónapokban bármikor.

A hideg kőre rakom a kezemet, érdes mintákat tapintok a sima felületen. Ha képes lennék még ilyesmire, szerintem keserűn felnevetnék. Az Ő cellájában vagyok. A mi cellánkban.

Az emlékek megrohamozzák a vérző szívemet, a mellkasom megremeg tőlük. Csókok, érintések, ígéretek. Hazug ígéretek. Vajon a csókok és az érintések igazak voltak legalább? És ha igen, vajon számít?

A hangtalan zokogásom elveszik a sötétben, a könnyeimet elnyeli a szemfedő mágiája, de megfogadom, hogy ez az első és utolsó alkalom, hogy miatta, hogy érte sírok. Mintha minden könnycsepp enyhítene a szívem marcangoló fájdalmán, a megtört kín helyére erőt adó haragot csepegtetnek.

Nem tudom mennyi idő telik el, mikor először lejönnek hozzám. Nem jönnek be, a parancsnok hangja a rácsokon kívülről zendül.

- Ramiel! Tagadod, hogy segítettél egy démonnak megidézni egy kaput a pokolba, ezzel a testi halálba küldve társaink százait? – Kemény vádak. Tudom, hogy azért kérdez, mert nincs bizonyítéka, de nem is kell.

- Nem tagadom.

Eljött az idő, hogy felelősséget vállaljak a tetteimért.

***

Már megszoktam a sötétséget, az elmém megtanulta felépíteni az általam ismert helyszínek képeit az emlékeimből. Tudom, hogy hol vagyunk, a Mennyország eltéveszthetetlen békessége végigsimítja a testemet. Azt is tudom, hogy hova visznek, már számtalanszor meg kellett jelennem a tanács előtt, hiszen az erőm már gyermekkorom óta kivételessé tett, ők pedig szeretik személyesen, közelről felügyelni a kivételes dolgokat.

A monumentális kőajtó a méretéhez képest természetellenes némasággal csapódik mögöttünk, ha nem lennék megfosztva a szemem világától, valószínűleg elengedtem volna a fülem mellett a hangját.

Szinte látom magam körül a tanács tagjait, ősöreg, élettelen tekintetük súlyától megrogynak a lábaim. Nem tudom, hogy térdre löknek, vagy magamtól rogyok a földre, a fejem előre bukik.

A nevem hangosan dörren Raphael ajkain, felemelem a fejemet. Szigorú hangján sorolja fel a bűneimet, amikre nincs mentségem. Mikor megkérdezik, hogy kívánok e bármit mondani a védelmemben, megtörten hallgatok.

Az angyalok mindig választhatnak több ítélet közül, ez az Úr törvénye. A súlyos bűnt elkövetők lehetőségei általában börtön vagy kitaszítás.

- Börtön vagy megtisztulás?

Megremegek a hozzám irányzott kérdés hallatán. Még itt, mindennek a végén is megtagadják tőlem a kitaszítással járó szabadság lehetőségét. A Purgatórium bugyraiban való megtisztulást általában csak a legerősebb szeráfok, arkangyalok választhatják. Közülük is összesen nyolcan tértek vissza eddig ép elmével ősi történelmünk során. Ez a vezeklés egyetlen módja, a szellem próbatétele.

A meggyötört, üresen tátongó lelkemet vonzza a börtön békéje. Lefeküdni a hideg kőre és felejteni. Elaludni és talán fel sem ébredni soha többé. Álmodni egy életet, amit nekem ígértek, de soha nem lehetett az enyém.

A könnyebb út veszedelmesen csábító. De végeztem azzal, hogy mások bábja legyek.

A hangom rekedtes a hetek óta tartó némaságtól.

- Megtisztulás.

Döbbent csend követi a válaszomat. Kevesen választanák a biztos, kínzó őrületet az örök bezártság helyett. Ha tudnák, hogy az elmém már nem ép, mióta először dobbant érte a szívem, megértenék. Egy új, mélyről feltörő elhatározás körvonalazódik bennem, és bátorságot ad. Egy érzés, miszerint még dolgom van ebben a világban. Még nem zárhatnak be. Még nem végeztem.

Meg kell ölnöm egy démont.

Egy démont szédítően vörös szemekkel és a vad nyári záporok illatával.

***

Nem tudom, hogy hány óráig vagy napig fuldoklom, mire ráébredek, hogy a levegő hiánya nem öl meg. A síri csend természetellenes, még a körmeim remegő kaparászásának a hangja is elvész valahol. Minden irányból hideg fal ölel, mintha egyre közelebb jönnének minden nap. Nem érzékelem az idő múlását, de úgy érzem, hosszú napokba telik, mire leküzdöm az érzékeim elvesztése okozta kétségbeesést. A próbálkozást, hogy lássak, hogy halljak valamit.

Az egyetlen dolog, ami velem maradt, az a tépő érzés a mellkasomban és az emlékek. Az önsajnálat hullámai átcsapnak a fejem fölött, tehetetlenül vergődöm bennük. A vakság helyett vért látok, a süketség helyett sikolyok és halálhörgések zaját hallom, a félelmem fémes szagát elmossa a pokol szurkos bűzének emléke. Az elemésztő sötétség karmai az elmémbe kapaszkodva kényszerítenek, hogy újra és újra átéljem életem legnagyobb hibáit. Az elárultság és a harag érzése perzsel belülről. Mikor azt hiszem, hogy már nem merülhetnék mélyebbre, a nyári záporok illata belém hasít. Egy vörös szempárt látok és egy mosolyt, ami sosem volt valódi. Egy szerelmet, ami sosem létezett.

Hány éve érzem ezt a bűntudatot? Az emlékeim már mintha nem is az enyémek lennének, mintha egy másik életet néznék kívülállóként. Nem vagyok benne biztos, hogy emlékszem a nevemre. Minden nap egyre távolabb kerülök önmagamtól. Egyetlen dolog ékelte makacsul és kitörölhetetlenül az elmémbe magát: a tudat, hogy örökre ki kell oltanom egy lángoló szempár tüzét. Feladatom van. Vaskörömmel ragaszkodom hozzá, és újjáépítem magamat a semmiből.

Borzalmasan lassan, de valahogy visszaszerzem a tudatos gondolkodás képességét is. Nem sokkal később rájövök, hogy hol vagyok: a Purgatóriumban.

Ez megmagyarázza azt is, hogy miért nem érzek mágiát magam körül. A Purgatórium mágiamentes terület, többek között ezért is térnek vissza olyan kevesen az ide száműzött angyalok közül. A mágia hiánya kínzóan lassan ugyan, de minket is megöl.

Azt hiszem, napokba telik, hogy az előző gondolatmenetem folytatásaként rájöjjek, hogy fogytán van az időm.

Újra körbetapogatom magam körül a kicsi lyukat, ami könnyen lehet, hogy a sírom lesz. A lelkem mélyén már tudom, hogy a kijutás kulcsát nem a testemmel, hanem az elmémmel kell megtalálnom. Az utolsó mozdulataim gyanánt elhelyezkedem meditációs pozícióba, majd búcsút mondok az elmém és a testem kapcsolatának, hogy mélyen a tudatalattimba merülhessek. Még régebben olvastam, hogy nagyhatalmú mágiahasználók képesek az elméjüket úgy kezelni, mint egy összetett könyvtárat. Azt hiszem, egy ilyenfajta elmélyülés lehet az első lépés hozzá. Mintha fizikailag belépnék az elmém termeibe, hónapok, talán évek óta először látok fényt. A bennem lévő mágia örvényei kéken pislákoló fénycsóvaként kavarognak a fal nélküli szoba körül, amiben állok. Az örvényeken túl minden irányban végtelen sötétség tátong. Van egy olyan érzésem, hogy ha nem mágiamentes övezetben lennék, látnám a világunk végtelenül kavargó mágiáját a saját kis örvényembe kapcsolódni. Vajon látnám más lények manaörvényeit is? Minden elmét, mint egy végtelen csillagtenger részét a tejút áramlásainak ölelésében? Gyönyörű lehet. Ha kijutok, meg kell néznem. Mikor kijutok.

Sokáig tanulmányozom a mágiám fizikai megnyilvánulását. Minden pillanatban egy porszemnyi darabkával kevesebb lesz. A megszökő szemcsék eltávolodva vesznek a sötétbe, hogy valahol távol becsatlakozzanak a legközelebbi manaörvénybe, ezzel visszaszivárogva a mágia örök körforgásába. Tehát arra van a legközelebbi manaörvény.

Felemelem a testem képzeletbeli manifesztációnak a kezét, próbálgatva, hogy mennyire tudom uralni, nyújtani, mozgatni a mágiám áramlatait. Nem vagyok elégedett az eredménnyel. Újra és újra megpróbálom átformálni a körülöttem hömpölygő formájukat, minden próbálkozás csak egy láthatatlan hajszálnyival sikeresebb az előzőnél. De sikeresebb.

Egy örökkévalósággal később a kezdeti erőmnek már csak közel a fele kavarog körülöttem. Remegek, a koncentrációm percenként darabokra hullik, minden alkalommal egyre nehezebb összerakni. Elfogyott az időm. Tudom, hogy ennél már csak kevesebb esélyem lesz a sikerre.

Az elpárolgó porszemek irányába fordulok, amerre a legközelebbi manaörvényt sejtem. A kezemet előrenyújtva irányítom az összes megmaradt erőmet egy olyan célpont felé, ami túl messze van, hogy lássam.

Csak egy pillanatig fut át az elmémen a gondolat, hogy lehet, hogy ez az őrült, vakmerő ötlet a rövid életem utolsó döntése.

A mágiám vastag áramlata egy elvékonyodó kötélként nyúlik ki a messzeségbe. A szívem összeszorul a lehetőségtől, hogy nem lesz elég, mikor a kék hullámok megtorpannak. Egy pillanatra ledermedek, ahogy a megmaradt mágiám vékony, szánalmas kis fonálkája bekapcsolódik a távoli manaörvénybe, ami éhes tornádóként ragad meg és ránt magához az ürességből.

Zuhanok.

Felnyögök a fájdalomtól, mikor földet érek. A mozgástól elszokott testem zsibbadt lüktetéssel sajog. Lassú, óvatos mozdulatokkal gördülök a hátamra a szerencsétlen kitekert pozícióból, amibe érkeztem.

Az első dolog, ami eszembe jut, hogy vannak szárnyaim. Repülhettem is volna. Hát, most már mindegy.

Kinyitom a szemeimet. Az éjszaka csillagos égboltja a leggyönyörűbb, amit valaha láttam. A homlokomra csúsztatom a kezemet és elmosolyodom. Remeg a mellkasom a néma nevetéstől.

Veszek egy mély levegőt, belebizsereg a testem a gyönyörbe, amit okoz.

Sikerült.

Felnevetek, a hangomat olyan rég hallottam, hogy idegennek tűnik. Mennyi idő telhetett el? Napok? Hónapok? Évek? Mintha egy másik világba csöppentem volna, pedig tudom, hogy semmi nem változott, csak én.

A távolban villám dörren és egy nyári vihar illatát hozza magával a forró éjszakai szél.

A hamis jókedvemet elmossák a rám zúduló emlékek, viszont a tépő fájdalom helyén már csak pangást, a porrá zúzott szerelem romjaiban pedig csírázó gyűlöletet találok.

Eszembe juttatják a célt, amiért megjártam a Purgatórium poklát.

Elkomorulva állok fel, átmozgatom magamat. A szárnyaim görcsös feszességgel nyílnak ki, mintha évek óta nem használtam volna őket, és talán így is van.

Pihenőt sem tartok a Mennyország égi kapujáig, céltudatosan indulok el a tanács hatalmas ítélőszékét magába foglaló hófehér kastély felé. Megállok az óriási kapu előtt, egy angyal felém nyújtja a nevemet díszes rúnákba foglaló szemfedőt, amit az előző életem utolsó hónapjaiban is viseltem. Úgy látom a hírem megelőzött. Megkérdezem tőle, hogy milyen évet írunk, a válasz hallatán kis híján összeomlok.

Tizenhét év telt el.

Szó nélkül veszem fel a szemeim bilincsét.

Nem bíznak bennem, de megértem. Majd fognak, mikor a démonok fekete vérével sötétre festem a pokol kapuját.

Belépek a nyíló kapun, meghajlok, és fél térdre ereszkedem tiszteletem jeléül. Nem vagyok öntelt, tudom, hogy az még semmit nem jelent, hogy kijutottam a Purgatóriumból. A mágiám többszörösére fejlődött ugyan, de a hatalmasabb démonok még mindig eltipornának, mint egy hangyát. Egy konkrét démonnak pedig megerőltetnie sem kéne magát hozzá.

Erősebbé kell válnom. Még erősebbé.

- Átestem a megtisztuláson, így törvényeink értelmében új életutat választhatok magamnak.

- Ismerjük a törvényeinket, gyermekem. – Raphael hangja szilárd acél. – Milyen útra vágysz?

- Vadász. Szeretnék a fegyverré válni, aminek születtem.

***

-nyolc évvel később-

Az előttem térdelő démon vicsorgó gyűlölettel pillant fel rám. A testét megcsonkította az órák óta tartó harcunk, az egyik keze levágva hever valahol kilométerekkel arrébb, a másik kezének válla kiugrott a helyéről, és most élettelen húscafatként csüng az oldala mellett. A teste és a szelleme is kimerült mostanra, de még nem tettünk benne olyan kárt, ami ne gyógyulna be néhány év alatt.

- Egy démont keresünk, aki a Calek nevet használja vagy használta néhány évtizede. – A démon köp egyet a lábam elé, de a szemében egy pillanatra megcsillant valami a név hallatán, amit valószínűleg csak az vesz észre, aki évek óta keresi bármilyen jelét, hogy a célpontja egyáltalán még létezik.

- Mondd el, amit tudsz róla, és megkíméljük az életed.

- Miért ismernék minden kurva démont ezen a kibaszott nagy világon? – Nem szólalok meg, a kezemben egy apró, kék lángnyelv kel életre, lassú mozdulattal nyalja végig a saját fekete vérében úszó démon mellkasát. Felüvölt. Egyből rájön, hogy ez nem közönséges tűz. Mindig egyből rájönnek. – ÁLLJ! Bassza meg. Elmondom. – Zihálja a szavakat. Én is így gondoltam. – Csak pletykákat hallottam, nem tudok róla sok mindent. Azt mesélték, hogy kerüli a fajtánkat, inkább emberek társaságát keresi. – Mikor látja rajtam, hogy nem érem be ennyivel, folytatja. – De… a démonok is kerülik őt, azt repesik, hogy veszélyes ereje van, és az erős démonok nem arról híresek, hogy megtűrnek másokat a területükön. – Haladunk.

- Ahhoz, hogy kerüljétek, tudnotok kell, hogy merre van.

- Nem tudom, esküszöm! – A félelem fémes izzadtságszaga elárulja, hogy sajnos igazat mond. – Pár éve azt hallottam, hogy a Fekete Zuhatagok Földjén látták. – Az ajkaim mosolyra húzódnak, de tudom, hogy a szemeimben nem tükröződik. Az első kézzel fogható információmorzsa, ami a birtokomba jut.

- Kitől hallottad?

Válaszként szépen elrebeg mindent, amit tudni akarok. Mikor végez, a kék lángokkal borított kézfejemet egy villámgyors mozdulattal merítem a mellkasába. A gyilkos lángok erejétől olyan könnyen csúsznak be ujjaim, mintha vajba nyúlnék. A tűz eléri a hevesen dobogó szívét, a másodperc töredéke alatt ég porrá az ujjaim között.

Még észre sem vette, mi történik, már holtan hever előttem. Nem fog újjáéledni, hiszen a halhatatlanoknak is szükségük van a létfontosságú szerveikre, és a kék lángok pusztítása nem visszafordítható.

Bár régen, egy élettel ezelőtt ismertem egy démont, aki túlélte szív nélkül is.

- Nem tudom megszokni, mikor ezt csinálod. – Mikhal, aki eddig karba tett kézzel nézte a vallatást, most undorodva lép hátrébb. A könnyed hangvétele visszaránt a múlt rémálmaiból.

- Könyörületesebb lenne felgyújtani, és hagyni, hogy hosszú másodpercekig szenvedjen? – Nem is beszélve arról, hogy sokkal kevesebb mágiámba kerül csak a szívét elpusztítani.

- Hát… kevésbé morbid, az biztos. – Lenézek a kezemre, ami természetellenesen tiszta maradt az előző tevékenységem után. A kék lángokon a vér sem jut át.

- Ő volt az utolsó a listán?

- Igen. – A szemem sarkából látom, hogy ellazulva nyújtózkodik, az orráról lehúzza az álla alá a vadászok fekete egyenruhájának maszkját. A vadászok a legelitebb angyal katonák csoportja. Nagyon kevesen vagyunk, hiszen csak a legjobbakat engedik át a végső vizsgán. Nem engedhetjük meg maguknak, hogy népünk gyenge tagjai kóboroljanak a halandók és a démonok által uralt világban.

Mikhal hangtalan, ruganyos léptekkel sétál mellém, már megszoktam a könnyed társaságát az elmúlt három évben. A vadászok mindig párban dolgoznak, hogy az erősebb démonok elfogása vagy elpusztítása se jelentsen kockázatot. Szerencsére a démonok ahelyett, hogy hozzánk hasonlóan összedolgoznának, inkább rivalizálnak.

- Mi a terved? – Nem kell megkérdeznem, hogy érti a kérdést. A vadászok sajátos életmódot folytatnak az angyalok között. A veszélyes munkánk jutalma, hogy kevésbé érvényesek ránk az angyalok szigorú, kötött szabályai: mikor épp nincs célpontunk, szabadok vagyunk. Szabadok. Gyermekkoromban mindig egy hasonló illúzióra vágytam. Néha elgondolkodom, hogy ha nem elrejteni akarták volna a bennem rejlő erőt, hanem egyből vadásznak tanítanak, mennyire alakult volna máshogy az életem. Lehet, hogy ezt az utat élvezni tudtam volna. Lehet, hogy nem menekültem volna a vesztembe.

- Megkeresem a halott barátunk informátorát. – Felsóhajt.

- Kíváncsi vagyok, mi a múltad a démonnal, akit ilyen eltökélten űzöl. – Ökölbe szorulnak az ujjaim, felnézek a mellettem álló angyalra, akit lehet, hogy a barátomnak neveznék, ha nem hagytam volna minden érzelmet a Purgatórium hideg sírjában, ami hosszú évekig az otthonom volt. A vadászok többségéhez hasonlóan ő is magasabb és erősebb testalkatú, mint én. De a megközelíthetetlen gyorsaságommal így is én vagyok az egyik legjobb harcos. A régi hosszúkardomat, mellyel az egyetlen célom az volt, hogy távol maradjak az ellenségeimtől, már rég lecseréltem a harcstílusomhoz és a veszélyes mágiámhoz jobban illő rövid tőrökre. 

- Tudja a nevemet. – Egyszerű féligazság. Egy pillanatra okos fény csillan társam szemében. A vadászok eldobják az igazi nevüket, mikor elkezdődik a képzésük, hogy senki ne használhassa fel ellenük. Mikor valaki átmegy a végső vizsgán, az angyalok tanácsa új névvel ajándékozza meg.

Mindig találónak tartottam, hogy én a Raguel nevet kaptam tőlük, egy olyan égi után, aki évszázadokkal ezelőtt a bosszú angyalaként híresült el a halandók világában.

Lassú mozdulatokkal húzom le én is az arcomat elfedő maszkot, hogy magamba szívhassam a fagyos téli éjszaka friss, jégillatú levegőjét. A marcangoló hideget meg sem érzem, fűt belülről a mágiám erős pulzálása.

Én nem kérdezem meg Mikhelt, hogy mik a tervei, mert tudom anélkül is. A vadászok többsége szereti emberek, elfek, sőt akár démonok társaságával szórakoztatni magát a szabadidejében. Ironikus, hogy pont mi, akik vadászunk rájuk, hasonlítunk a legjobban a démonokra. A tekintetem a földön heverő, kihűlt testre siklik. Nincs bűntudatom, hogy a szemébe hazudtam, általában tényleg megkímélem az életüket, de őt a tanács halálra ítélte. Tulajdonképpen már akkor halott volt, mikor elvesztette a csatát ellenünk.

- És ha megölöd? Mit csinálsz majd a sok szabadidőddel? – Meglep a kérdése. Még jobban meglep, hogy nincs rá válaszom. Emlékszem a pillanatra, mikor feltettem az életemet arra, hogy megöljem őt, de vajon ha sikerül, mit fogok érezni? Örömöt? Elégedettséget? És mi lesz utána? Vajon visszasüllyedek abba a lézengő, céltalan létezésbe, amiben régen éltem? Vagy engem is magával sodor a vadászok csapongó életstílusa? Nem, az biztos nem. Azokat a dolgokat soha, de soha nem fogom megismételni. Az emlékeiket is az elmém legmélyebb, legeldugottabb börtönébe zártam, és már évekkel ezelőtt eldobtam a kulcsát.

- Ezen még soha nem gondolkodtam. – Talán követem őt a halálba.

***

-három évvel később-

Évtizedek óta először érzek igazi izgatottságot. Ilyen közel még soha nem voltam a célom eléréséhez. Egyszer már éreztem a számban a siker ízét, de végül kihűlt a nyom mielőtt megtaláltam volna őt. Viszont egy értékes tudással lettem gazdagabb. Rájöttem, hogy ha a közelében vagyok, a manaáramban megérzem a kék lángjaim által ejtett mágikus seb jellegzetes kisugárzását. Hiába rejti el a mágiáját, a saját erőm szivárgása mintha megérezné a forrása közelségét, rám talál.

Évek óta erre a pillanatra készülök.

A kezeim végigsimítják az övemre erősített unikornis szarvat, ami az egyik legerősebb és legnehezebben beszerezhető varázstárgy a világon. Ez az egyetlen, ami képes volt elraktározni a bonyolult, összetett mágiát, ami egy erős démon néhány perces immobilizálásához kell. Egy hétbe telt ráolvasni a varázsigét, és azóta is minden nap megerősítem, hogy a szépen lassan elszivárgó mágia ne gyengítse le.

Ez az egy lehetőségem van, nem szúrhatom el.

A vihar nekem kedvez. Aznap is vihar volt, mikor megismertem őt. Ez a hűvös éjszaka tökéletes lezárása lenne az ismeretségünknek.

A homlokomba húzom az egyenruhám fekete, arannyal szegélyezett csuklyáját, hogy eltakarja a szemeim árulkodóan élénkkék árnyalatát. A számat és az orromat fekete maszk fedi. A mágiám különleges, egyedi kisugárzását mint mindig, most is elrejtem a manaáramból. A vadász lét hosszú évei alatt tökéletesre fejlesztettem az észrevétlenné válás képességét, ami most kapóra jön. Minél később ismer fel, annál nagyobb eséllyel tudom meglepni egy váratlan gyilkos támadással. Amint megérzi a kék lángok erejét, óvatosabb lesz. Az unikornis szarvra ráolvasott varázsige is tartalmaz olyan részeket, melyek csak arra szolgálnak, hogy elrejtsék a mágiám felismerhető lenyomatát.

A hosszú, fehér tincseim sápadt selyemzuhatagként folynak a mellkasomra. A legtöbb vadász az angyalokra nem jellemző módon röviden hordja a haját, de én képtelen voltam levágni. Ahányszor látom a töretlen fehér színüket, emlékszem, hogy honnan jöttem és hova jutottam. Évekbe telt, de rájöttem, hogy miként tudom meggyógyítani a mágiám felelőtlen használata következtében megsérült tincseket. Kevesen tudják, hogy a mágia által ily módon szerzett sérülések egyáltalán gyógyíthatóak, pedig igen. A testünk és a mágiánk örök összhangja diktálja, hogy az önmagunk által okozott testi sebeket – a halál kivételével – helyre tudjuk hozni a mágiánk segítségével.

Lehunyom a szemeimet, nem hagyatkozom rájuk a vihar amúgy is átláthatatlan zuhatagában. Évekig éltem a sötétben, megtanultam, hogy a minket ölelő manaáram hullámzásai többször őszintébbek, mint a kép, amit a szemünk lát. A körülöttem lévő fák és virágok pulzálnak a rajtuk átcsordogáló élettől.

A legtöbb démon, aki rendelkezik a képességgel, hogy elrejtse a varázserejének árulkodó jeleit, pont azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy a manaáramban egy sötét folt a jelenléte. A mostani célpontom ennél rafináltabb, tökéletesen beleolvad az őt körbevevő világba, ha nem jelölték volna meg a mágikus kék lángjaim, soha nem találnék rá. De megjelölték.

Csak akkor nyitom ki a szemeimet, mikor a közelébe érek, mintha meg akarnék győződni arról, hogy a csalfa érzéseim nem tévedtek e. A sötét alakja az éjszakába olvad, mintha eggyé válna a viharral. Nem tudom miért, de biztosan tudom, hogy ő az.

Egy pillanatig sem hezitálok.

A reakciója félelmetesen gyors, a másodperc töredékén múlik minden, de a kezemben lévő szúrós varázstárgy célt talál. A tompa, sápadt sárga fénnyel pislákoló szarvon vörös rúnák izzanak fel, mikor a bőrét érinti a hegye, ezzel aktivizálva a belé itatott ősöreg varázsige erejét. Nem én alkottam magát a varázsigét, egy kicsit formáltam rajta itt-ott, de a vadászok titkos könyvtárából szereztem az alapot hozzá. A legelitebb démon hadurak ellen lett létrehozva, de mióta nincs nyílt háború a népeink között, egyáltalán nem szorultunk a körülményes használatára. Most kapóra jött. Elmosolyodom a maszk alatt, mikor hófehér, mágikus láncok csapnak ki a kimerülőben lévő varázstárgyból, gúzsba kötve merevvé váló alakját.

Eszembe jutnak a szavai egy élettel ezelőttről, melyek ötletet adtak ehhez a varázslathoz.

Az én mágiám éles penge, nem faltörő kos.

Ezt vágd át a pengéddel, seggfej.

Nem nézek az arcára, de a szemem sarkából így is látom a mágiától izzó vörös szempárt. Azt hittem, hatással lesz rám, de még mindig csak tátongó ürességet érzek. Ez nagyban megkönnyíti a dolgomat.

A tervem első lépése kész. A számításaim szerint megközelítőleg hat és fél percem van. Nem vesztegetem az időt, egy lendületes mozdulattal tépek ki egyet a hosszú tincsei közül, mit sem törődve szabadulni próbáló alakjával. Leülök a földre, tudom, hogy most jön a neheze. Az a rész, amit nem tudtam rendesen előkészíteni, mert az ő mágiája kell hozzá.

A most következő varázsigét én alkottam, Raphael segítségével. Évezredek óta próbálnak létrehozni egy olyan varázsigét, amivel el lehet lopni tárgyakat egy másik mágikus lény széfjéből, de sikertelenül. Viszont mikor rájöttem, hogy a kék lángom különös nyomot hagy az áldozataim manaáramában, ez ötletet adott, hogy ebből az irányból közelítsem meg a dolgot. A mágiám tulajdonképpen már bejutott az általuk generált mágikus örvényeken belülre, tehát nekem csak követni kell az iránymutatását.

Viszont ehhez négy dologra van szükségem. A célpont mágiájára, baromi sokra az én mágiámból, a keresett tárgy mágikus lenyomatára és időre. Az első itt van a bal kezemben, a frissen megszerzett hajtincs. A második mindig rendelkezésre áll, de nem engedhetem meg, hogy túlságosan legyengüljek, ezért a jobb kezemben tartott öklömnyi smaragd követ már régebben átitattam a soron következő bűbáj elkülöníthetőbb részleteivel. A könyv mágikus lenyomatát megszerezni nehéz dió volt, de szerencsére az elismert vadászok előtt könnyen nyílnak olyan ajtók, ahova másoknak esélytelen lenne bejutni. Nosztalgikus érzés volt ennyi év után visszatérni a Fekete Erődbe, ahol a rejtett kincstár polcán még mindig ott pulzált a manaáramban a könyv mágiájának emléke. Egy ilyen erős tárgy lenyomatot hagy ennyi évszázad alatt, és ugyan az elrablójának arra volt ideje, hogy a saját bűbája nyomait eltüntesse, a könyv lenyomatát nem takarította ki a szobából. A negyedik szükséges dolog a legnagyobb probléma. Az idő.

Halk hangomon már a bonyolult varázsige végeláthatatlan sorait mormolom. Ülő alakom körül éles hófehér fényben tündöklő rúnák rajzolódnak ki a viharverte földön, fényük ereje darabokra szeli az éjszaka végtelen sötétjét. Többek között beleszőttem a varázsigébe azt is, hogy a mágiám természetes élénkkék színét elrejtsem, ezzel megtartva a meglepetés erejét. A kezemben tartott hajtincs felgyullad, a másik kezemben a smaragdzöld kő egyre haloványabban tündököl az éjszakában, ahogy szépen lassan kifogy belőle a beletáplált erő.

A vihar tombolásán áttör a láncok pattanásának éles hangja. Oldalra sandítok, de közben egy pillanatra sem hagyom abba a mágikus sorok kántálását. Annyit gyakoroltam, hogy álmomban is el tudnám végezni a bűbájt. Megrémiszt, amit látok. Nem lesz hat és fél percem, maximum négy. Valószínűleg pont be tudom fejezni a varázsigét, pedig úgy számoltam, hogy még arra is marad időm, hogy biztonságba zárjam a megszerzett ereklyét és kivégezzem a célpontomat.

Mindegy, akkor újratervezek. Megszerzem a könyvet és harcolunk. Készültem erre az eshetőségre is, talán harc közben is képes leszek biztonságba helyezni az említett tárgyat. Szerencsére nem veszítettem sok erőt, ő viszont biztos, hogy nagy árat fizet a gyors szabadulásért. Amúgy is unalmas lett volna leláncolva kivégezni. Megtettem volna, mert biztonságosabb, de nem bánom, ha nem így alakul.

Szépen lassan az engem körbevevő nagyobb rúnakör előtt elkezd kirajzolódni egy kisebb, ahogy átlépek a varázsige utolsó szakaszába. A siker mámoros íze még soha nem elégített ki ennyire. Megcsináltam. Megcsináltam, amit még senki.

A kicsi rúnakör közepén a közel három évtizede kutatott varázstárgy hangtalanul toccsan a nedves fűre. Ugyanebben a pillanatban már egy légies mozdulattal emelkedek talpra, hogy keresztbezárt pengékkel hárítsam az alkarpengéje halálos csapását. Gondolkodás nélkül kihasználja, hogy a lendületes támadás kivédéséhez mindkét kezemre szükségem volt, a másik kezén lévő penge még ugyanannak a mozdulatnak a folytatásaként megindul felém.

Ha ugyanaz a tapasztalatlan harcos lennék, mint az első találkozásunkkor, akkor most a legkézenfekvőbb megoldást választva, oldalra perdülve kerülném ki a pengéjét, ezzel szabad utat adva neki a könyv felé. Elvigyorodom. Már megszoktam, hogy mozgékonysággal kell behoznom az ellenfeleim fizikai erőfölényét, így nem jövök zavarba. Hátravetem magam, a testemet ívesen hajlítva megyek le hídállásba, a tőröket markoló kezeim pont a könyvön landolnak. A lábaimmal a földről elrugaszkodva lendítem át magamat először kézenállásba, majd azon túllendülve talpra, immáron a könyvvel a kezemben. A szárnyaim olyan szorosan feszülnek a hátamhoz, hogy szinte észrevehetetlenek, úgy tartom őket, hogy a felső pár elrejtse az alsót, így a testemnek ez a jellegzetessége is fedve van. A tollak alatt rúnák százai borítják őket, melyek ellenállóbbá és kevésbé érzékennyé teszik ezeket az alapból sebezhető részeinket. A könyvet egy könnyed mozdulattal csúsztatom a kabátom alá, a szárnyaim védelmező rejtekébe, melyeknek a tetovált rúnaállományát csak ennek az alkalomnak a tiszteletére egy plusz varázsigével egészítettem ki, mellyel megkönnyíthetem a könyv teleportációját a vadászok szentélyébe, ahol a szárnyamat díszítő rúnák másai várják a csomagot. Ha véletlenül legyőzni nem is sikerül, megkeserítem annyira az életét, hogy a könyvet nem látja többé. Határozott hangon ejtem ki a varázsige sorait, hogy véglegesítsem a küldetésem egyik részének a sikerét, a hangomat felé viszi a szél, a pillanat töredékére találkozik a tekintetünk a sötétben, az okos vörös szempárban látom megcsillanni a ráeszmélés lángját: tudja, hogy körülbelül két perce van elhallgattatni engem, megtörni a szárnyamra festett varázsige rúnáinak egyikét vagy elvenni a könyvet a rúnák köréből.

Nem vagyok ostoba, tudom, hogy milyen erő lakozik benne, hiszen a saját szemeimmel láttam azon a végzetes napon, mikor mindennek vége lett. Nem vagyok benne biztos, hogy legyőzném egy igazságos küzdelemben, ezért szándékosan szorítom sarokba, hogy türelmetlenné váljon. Elég egy hiba. Elég, ha egyszer túl közel jön, és végre megtudom, hogy tényleg csak üresség tátong e mellkasában ott, ahol a szívének lennie kéne.

Életem legbékésebb álmából ragad ki egy gyengéd, puha érintés az ajkaimon. A fülledt nyári záporok illata az orromba mászik, elmosolyodom. Calek…

Kinyitom a szemeimet, és egyből meglátom a gondolataim örökös célpontját. Azt hiszem, meg tudnám szokni, hogy a karjaiban ébredek.

- Szia. – A sóhaja forró fuvallat az arcomon.

- Szia. Nagyon elaludtam? – Az arcom felforrósodik, ahogy rám törnek az emlékek a forró ölelkezéseinkről és a gyönyörről.

- Csak épp egy kicsit. – Látom, hogy most nem a kacér, incselkedős hangulata uralkodik rajta, a tekintetében komolyabb gondolatok tükröződnek. Lusta mozdulatokkal ülök fel, de nem kelek ki az öléből, ahhoz túl kellemes a közelsége.

- Sokat gondolkodtam, volt rá időm bőven. És hogy kiszabaduljak innen, két dolog kell. Az egyik a mágiámhoz való hozzáférés. Ezt már megoldottam. A másik, hogy átjussak a rácsokon. Ez utóbbiba beletört a fogam. – Feszülten hallgatom szavait, amiktől egyszerre ébred bennem izgatottság és félelem.

Visszaemlékszem a tollpihére, amit ellopott tőlem. Valószínűleg annak a segítségével fog megszabadulni a karpereceitől. Még valahol régen olvastam valami olyasmit, hogy egy erős mágiával átitatott tárgy vagy testrész– mint például egy angyal tolla – segítségével is megigézhetünk varázslatokat anélkül, hogy ehhez a saját manánkat kéne használni. Még senkit nem ismertem, aki ténylegesen használta vagy ismerte volna ezt a módszert, így félig-meddig elkönyveltem pletykának.

Egy pillanatra eszembe jutnak a kék lángjaim, és az, hogy gond nélkül égetnék át a rácsok ősi mágiáját, de nem hozom szóba, mert rettegek, hogy milyen árat fizetnék érte. A reszketeg ujjaim közé veszek egyet a túlságosan is kevés hófehér tincs közül.

- Viszont, ha már hozzáférsz a varázserődhöz, akkor miért nem törsz ki innen? – Abból, amit a betörésekor láttam belőle, képes lenne rá.

- Az én mágiám éles penge, nem faltörő kos. Túl sok energiámba kerülne és a végén védtelen maradnék. Már ha egyáltalán sikerülne kitörnöm. – Bólintok, és életemben először gyűlölöm a lázadó, lusta énemet, aki soha nem akart előrelépni és tanulni. Ha elfogadtam volna a sorsot, amit nekem szántak, akkor most hasznosabb lehetnék. De vajon ha elfogadtam volna, itt lennék egyáltalán? Bele tudtam volna szeretni?

- A rácsokat csak a börtönőrök, a kínzómester és a magasabb rangú angyalok tudják semlegesíteni. Az egyszerű harcosok csak átléphetnek rajta, de személyt nem tudnak átvinni. Sajnálom Calek. – Félek, hogy ha ránézek, csalódottságot fogok látni a szemeiben, de mikor finoman az ajkához emeli a kezemet, mégis megteszem. A szinte tudatalattinak tűnő mozdulat annyira gyengéd és természetes, hogy elakad tőle a lélegzetem. Eszembe jut, milyen érzés azoknak az ajkaknak az érintése a bőröm más részein.

- Akkor nem maradt más választásom. A kivégzésemkor kell lelépnünk. – A szavai visszarántanak a sóvárgás felé kalandozó gondolatok forró fuvallatai közül, szinte érzem kihűlni a testemet. Akkor el kell neki mondanom? Nem akartam, hogy megtudja.

- De... biztos nem lehet valahogy előbb? – Magam sem tudom, hogy miért titkolózom, hiszen sejti, milyen mágia lakozik bennem. Mégis… rettegek, mit látnék a sötét szemekben, mikor megtudja, hogy az én feladatom lenne kioltani az életét.

- Hát, ha csak az őrök tudnak innen kivinni, akkor biztos. De egy pár nap előkészítésre még mindenképp szükségem van. – Elfordulok, hogy ne lássa az idegességet, ami a hatalmába kerített, de így is érzem magamon az okos szempár kutató figyelmét. Hirtelen felemel, és ezzel kizökkent a baljós gondolataim közül, testem a mellkasának csapódik. A meglepett nyögésemet már elnyelik ajkai. Az érzelmek vad forrósága lecsitítja az aggályok kavargó hullámait, remegve olvadok a karjaiba.

Egy könnyed mozdulattal dob le és penderít át a rácsokon, lenyelek egy meglepett nyögést. A belőle áradó forróság hiányától megborzongok.

- Na sipirc a helyedre, mert a végén még lebukunk. – A tekintete már-már játékosan cselszövő, mintha egy közös csíny részesei lennénk. Szófogadóan indulok el kifelé, az ajkaimon már mosoly játszik, ahogy tudatosul bennem, hogy ténylegesen mit is tervezgetünk. Megszökünk innen. Ő és én. Mi. Szabadok leszünk.

Az előző éjszakát lezáró forró, szenvedélyes ígéret felizzik az emlékeimben.

***

Mint mindig, most is róla álmodok. Már megszoktam, hogy az testem újra és újra át akarja élni az érintéseinek az emlékét. Nem csak az ébrenlét, már az álok is ebbe az apró cellába húznak, ami jobban az otthonommá vált, mint a saját szobám.

- Te kis huncut… Azért választhattál volna másik helyszínt is, a cellámat már nagyon unom. – A hangja mintha egy másik, éberebb világból jönne. Nem jellemző rá az álmok tompa elmosódottsága. A kezeim közül szertefoszlik a homályos ábrándkép, melyet eddig nagy hévvel öleltem.

- Calek? – Fáradt szemekkel kutatom fel alakját, és egyből tudom, hogy ő nem az én álmaim szüleménye. Az én emlékeim soha nem tudnának ilyen tiszteletet parancsoló, erőteljes jelenlétet létrehozni.

- Itt vagyok kicsim, nem kell egy másolattal beérned. – Az arcom felforrósodik a kedves, szerető becézéstől, még így is, hogy csak az ő játékos, piszkálódó stílusa szülte. De ha itt van az álmomban, az azt jelenti, hogy…

- Behatoltál az álmomba? De hisz ez mágia. A karperecek…

- Azok miatt már nem kell aggódni. – Némán bólintok, a gondolataim kicsit józanabb mederbe csordogálnak a tudattól, hogy ezzel végérvényesen lezárult az ismeretségünk első fejezete, amiben ő egy erejétől megfosztott rab, én pedig az egyetlen segítsége vagyok. Egy apró kisördög vészjósló gondolatokat suttog a fülembe arról, hogy most, hogy már visszaszerezte az erejét, ráadásul tudja, hogy nem tudok segíteni neki átjutni a rácsokon, vajon szüksége van e még rám egyáltalán. Talán pont azért mászott a fejembe, hogy elhallgattasson?

Mintha megérezné a bizalmatlan gondolataimat, ismét ő töri meg a csendet.

- De ne aggódj, nem értek annyira az álomjáráshoz, hogy bármi rosszaságot tudnék a fejedben csinálni. Ahhoz te túl erős vagy és én amúgy is csak azoknál tudom alkalmazni, akik valamilyen szinten szimpatizálnak velem. Elhiheted, nem sokat tudtam gyakorolni. Pont ezért nem is alkalmazom, mert kiszolgáltatottá tesz. Ez a Te elméd, itt azt csinálsz, amit akarsz. Velem is. – Elakad a lélegzetem a kacér, élveteg mosolytól és a kihívással teli tekintetről, amivel lustán végigmér, és már nincs kétségem afelől, hogy pontosan miért is jött. Érzem, ahogy a testem életre kel csupán a közelségétől, pedig a bűntudat fojtogató érzése kínzóan mar a szívembe, hogy megbüntesse a bizalmatlanságomat. 

- Akármit?

- Akármit. De szólok, ha én itt megsérülök, akkor azt a testem is elszenvedi. – Azt hiszi, hogy képes lennék valaha is ártani neki? Előbb égetném el a saját szívemet. – És biztosíthatlak... erre az álmodra emlékezni fogsz...

Elgondolkozva pillantok körbe. A minket körülvevő szűk cella megszűnik létezni, egy pillanatra csak mi ketten állunk a sötét semmi közepén, majd szépen lassan kirajzolódik körülöttünk egy csendes tópart békés, éjszakai tájképe. A telihold sápadt fénye szinte elnyomja a csillagok tündöklését, a tükörképe lágyan ring a tó vizén.

A közös szabadságunk illúziója fájdalmasan csábító, de a belém maró kételyek nem hagynak nyugodni. Érzem Caleket mögém lépni. Tudom, hogy ha hozzám ér, az el fog söpörni minden mást, ezért szavaimmal megelőzöm az érintését.

- Most, hogy visszakaptad az erődet már nincs szükséged rám. Hiszen még elengedni sem tudlak. – A halk hangom az egyetlen, ami megtöri az éjszaka nyugalmát. Egy még mélyebbről feltörő, még alantasabb gondolat tör utat magának az elmémbe. Lehet, hogy közben magától rájött, hogy az én erőmmel akarják kivégezni, tőle nem lepődnék meg ezen sem. Mi biztosabb módja a túlélésnek, mint magad mellé állítani a hóhért?

A gyengéd puszi, amit a nyakamra lehel édes kín, visszacsalogat a gyanakvás világából.

- Nem ezek miatt van szükségem rád. – A nyakamba suttog, átkarol hátulról. A kezei birtokló erővel szorítják meg az oldalamat. Nem tudom miért, de kielégít bennem egy mély, elemi ösztönt az erős érintés. – De úgy látom, hogy megint meg kell mutatnom… - Észre sem vettem, mikor szökött az egyik keze az arcomra, oldalra fordítja a fejemet, és egy lassú, ellentmondást nem tűrő csókba csábítja ajkaimat. A testemben felparázsló érzelmek forró lávaként mossák el a bizonytalanságomat, utat engedve a szívemben tomboló szerelem viharának. Egy örökkévalósággal később, mikor elereszti az ajkaimat, már nincsenek bennem kételyek. Nem ereszt el az ölelésből, egy ideig csak némán nézzük a tó lágy hullámzását. Az ujjai a hasamon játszanak a ruhám puha anyagával, mikor a fülembe suttog, a hangjában már ott bujkál az az örökös játékos vigyor.

- Tudod, akármennyire is szeretem az éjszakát. – Az ujjai becsúsznak a pólóm alá, az érintésétől megborzongok. – Szeretnélek végre napfényben is látni… – A minket ölelő napsugarak fénye akaratlanul is megjelenik szemeim előtt, az álomvilág körülöttünk engedelmesen követi gondolataimat. Játékos sértettséggel pillantok hátra, de az én ajkaimra is vigyor költözik.

- Hé! Ez az én álmom, ne ültess gondolatokat a fejembe! – Bennem reked a panaszkodás, mikor rádöbbenek, hogy a szemek, amiket a fáklyák hazug fénye mindig sötétre festett, igazából gyönyörű gesztenyebarnák.

Mintha meg sem szólaltam volna, folytatja a saját gondolatmenetét. A hangja mélyebbé válik a pajzán gondolatoktól.

- …meztelenül. – Az arcom felforrósodik, és hiába koncentrálok rá, hogy ne képzeljem el a fedetlen testünk csábító egymásba olvadását, sikertelennek bizonyul a próbálkozás. A teste tűzforró az enyémen, nem kell lenéznem, hogy tudjam: a ruháink létezése már a múlté.

- Ez csalás! –  A hangomban már egy leheletnyi szemrehányás sincs, csak jókedv. A mellkasom megreszket a rám zúduló érzelmektől, és mikor egy könnyed, különös hang hagyja el ajkaimat, rájövök, hogy életemben először nevetek.

Megfordulok az ölelésében, hogy jobban lássam azt az őszinte vidámságot a szemeiben, ami engem is magával ragadt. A napsugarak gyengéden simogatják az arcát, finomabbá, szelídebbé téve kemény vonásait. Ebben a pillanatban inkább tűnik egy szerelmes fiatalnak, mint egy nagyhatalmú démonnak. Összerezzenek, mikor az ujjai puhán végigsimítják a combom érzékeny külső felét, bennem reked a nevetés. Közelebb húz magához, kicsit megemel, és én egy tudatalatti ösztönre hallgatva a dereka köré fonom a lábaimat. Átkarolom a nyakát, ujjaim a tarkóját masszírozzák a lassú csók közben, amit adok neki. A legérzékenyebb pontomat kínzón érinti a kemény hasfala, ellenállok a buja késztetésnek, hogy hozzá dörgölőzzek. Az ő merevedése a fenekemhez simul, rémisztően intenzív vágyakat ébresztve bennem.

- Ez nagyon jó érzés. – Halkan, jóleső sóhajjal suttogok az ajkaira, az ujjai finom szenvedéllyel marnak a fenekembe. A szemeiben az incselkedés mellett felvillan egy olyan erős, ellentmondást nem tűrő vágy, ami már-már félelmetes. Kíváncsi vagyok, képes lennék e megunni valaha ezt a vad, mindent elsöprő énjét. Nem hiszem.

Mélyen, hosszan a szemeimbe néz, a mosoly még mindig ott játszik az ajkain. Az ujjai gyengéden beljebb csúsznak a fenekem partjai között, a testem megfeszül a váratlanul intim érintéstől. A szemeim tágra nyílnak, döbbent sóhajomat foglyul ejtik ajkai. Mintha lángolnék. Valamiért úgy érzem, hogy ez a pillanat dönti el, hogy engedem e, hogy a testünk vad sóvárgása elmossa a lelkünk felszabadult vidámságát. Nem engedem. Most nem.

A napsütéses tópart megszűnik létezni, egy havas hegycsúcs szirtjei között találjuk magunkat. A minket ölelő fehér hótakaró szinte vakít. Calek kérdő vigyorára az én szívembe is visszaköltözik az iménti könnyed komolytalanság. Pimasz tekintettel válaszolok a néma kérdésre.

- Arra gondoltam, hogy jó lenne kicsit lehűteni magunkat. – Apró puszit lehel a kulcscsontomra, a körmeimmel finoman karmolom a fejbőrét, miközben a haját markolom. Eddig bírta az önmegtartóztatásom, azon kapom magamat, hogy bizonytalan, lassan játszadozó csípőmozgással ingerlem mindkettőnket. Érzem magam alatt megfeszülni az izmait, a teste lassan olyan, mint egy kőkemény márványszobor. Csak forró. Végtelenül forró.

- A viharokat jobban szeretem. – A nyakamba suttog, még mindig mosolyog. Megborzongok.

- De várj akk… - A hangom elcsuklik a ránk zúduló zivatar nehezen koppanó cseppjeitől, megremegek a néma nevetéstől. - …akkor csurom vizesek leszünk, te őrült.  – Nevetve hajtom hátra a fejem, engedem, hogy a súlyos elefántcseppek végiggördüljenek az arcomon. Elmosnak mindent, mintha csak ez a pillanat létezne.

Felemelem a fejem, mosolyogva figyelem, ahogy Calek lehunyt szemmel élvezi az esőt a hosszú hónapok bezártsága után, és egy nehéz kő telepszik a mellkasomra. Az ujjaim végigsimítják az arca szabályos vonalát, követve egy lomha esőcsepp gördülését. Lustán nyílnak fel a szemei az érintésemre, alig kapok levegőt a szívemben túláradó érzelmektől.

A nyári zápor jellegzetes, fülledt illata az utolsó csepp.

- Szeretlek. – Halk sóhajomat elfújja a szél, de én tudom, hogy ott volt.

Kipattannak a szemeim, a szobám hideg kövén ébredek. A testem remeg, a szívem nehéz. Az arcom nedves, és egy pillanatig elbizonytalanodom, hogy tényleg csak egy álomban volt e részem. Felülök, a tekintetem végigsiklik a száraz ruháimon. Bizonytalan ujjaim az arcomat simítják végig. Könnycseppek.

Értetlenül állok fel a földről, összerezzenek, mikor kopognak az ajtómon. Nehéz visszamászni a rideg valóságba az álmom érzelmi hullámzásából.

- A parancsnok hívat. – Bólintok az ajtó túloldalán álló angyalnak. Ökölbe szorítom a kezeimet, hogy enyhítsek a testem remegésén.

Még érzem az ajkaimon a nevetés ízét, a szívemben a szerelem bizonytalan vágyakozását.

***

A parancsnok most is az asztala mögött áll, felpillant, mikor belépek.

- Úgy döntöttem, hogy nem várhatunk tovább, holnapután hajnalban lesz a démon kivégzése. – Megfeszül a testem, de az arcom nem rezzen.

Az első gondolatom az, hogy figyelmeztetnem kell Caleket. Így is késésben vagyok az esti őrjáratról, ahova be vagyok osztva, ha többet kések, mint amennyit ez a megbeszélés indokol, akkor felesleges gyanút is kelthetek. Ha gyakorlottabb mágiahasználó lennék, akkor lehet, hogy tudnám titokban értesíteni, ahhoz hasonló módon, mint ahogy ő az álmomba mászott, de sajnos nem vagyok, így marad az a megoldás, hogy várok holnapig. Csak reménykedni tudok benne, hogy a maradék előkészületeihez elég lesz egy nap.

A második gondolatom az, hogy lehet, hogy életem utolsó napjait töltöm angyalok társaságában. Hátat készülök fordítani a népemnek, és bűntudat helyett várakozással teli izgatottságot érzek.

- Értettem. Mi lesz a könyvvel?

- A tanács inkább veszni hagyja a tárgyat, minthogy a démon világba kerüljön. – Bólintok. Sajnos érthető, mégis, egy kicsi, szánalmas részem még időt akar nyerni nekünk, mielőtt továbblépünk az ismeretlenbe.

- Sikerült a bizalmába férkőznöm, ha adna még néhány napot…

- Nem. – Határozott hangja a szavaimba vág, összeszűkült szemekkel kerüli meg az asztalát, hogy elém léphessen. – Van egy gyanúm, hogy ki került kinek a bizalmába, Ramiel. Ha valami miatt meghiúsul a démon kivégzése, tudni fogom, kin kérjem számon. – A szavai megrémisztenének, de a tudat, hogy már nem leszek itt, hogy kiélje rajtam a haragját, megnyugtat.

Elindulok kifelé, de a hangja megállít.

- Ramiel. – Megtorpanok, és hátra nézek a vállam fölött. – Emlékezz, kinek tartozol hűséggel.

- Igen, Uram.

A szívemnek.

- Velem jöhetnél. – Nem tudom, milyen reakciót vártam tőle, de nem ezt. Érzem, ahogy elsápadok a merész gondolattól. Magam mögött hagyni az egyetlen életet, amit ismerek?

- De azt nem tehetem… - Sosem engednék. Túlságosan tartanak az erőmtől.  Levadásznának, mint egy kutyát, és az angyal vadászok elől nincs menekvés. Nem hosszú távon, és nem valakinek, akinek olyan kevés tapasztalata van, mint nekem. Caleknek talán… vajon megvédene? Vajon lophatnánk magunknak néhány boldog, szerelmes évet, évtizedet mielőtt elkapnának? Megborzongok a gondolattól. Szabadnak lenni… vele.

Nem veszek tudomást a szívem mélyén honoló, nyugtalanító szorongásról. Rám nézne egyáltalán, ha szabad lenne? Hiszen ő bárkit megkaphat. Szebb, tapasztaltabb, érzékibb szeretőket.

- Ahogy gondolod. – Megvonja a vállát, nem győzköd tovább. Nem kéne csalódottságot éreznem amiatt, hogy ilyen gyorsan feladta. – De azért aludj rá egyet. – Aludni egyet? Nem aludtam, mióta felbosszantott a parancsnok és összezúztam az ágyamat. Mióta Calek először megcsókolt, és felébresztette bennem ezeket az érzéseket, amik amúgy sem hagynának nyugodni.

- Tudod gondolkodtam. Nem tudom, pontosan milyen mágia vagy átok lakozik benned, de meg tudnálak tanítani uralkodni felette. Persze nem itt. – Megfeszülök. Ha mást nem is, az erőmtől való félelmet és a kényszert, hogy titokban tartsam, sikerült belém nevelniük. Sejtettem, hogy Calek össze fogja kötni a szálakat. Pont ő ne tenné? – Csak nem gondoltad, hogy nem esik le a múltkori után? Ne, aggódj, nem fogok faggatózni a mibenlétéről. De hagyjuk most ezt, tényleg gondolkozz el a dolgon.

Elképzelem a jelenetet és mosolyognom kell tőle. Az elmúlt néhány nap mindent elsöprő szenvedélye szinte elfeledtette velem a mellettem ülő férfi mérhetetlen erejét és intelligenciáját. Annyira megszerettem a vad személyiségét, hogy elfelejtettem ki, illetve mi is ő. Egy démon, meglepően széleskörű tudással a mágia minden területén. Ha valakiről, róla tényleg el tudom képzelni, hogy megfejti a mágiám kordában tartásának a titkát. Ő lenne az első, akit érdekel eléggé, hogy megpróbálja, az angyalok nem merték, vagy inkább nem akarták, hogy uralni tudjam. Ha valakiről, róla el tudom képzelni azt is, hogy évszázadokig túl járjon a vadászaink eszén.

Feláll a földről, a hirtelen mozdulat visszarángatja az őrült vágyképek felé kóborló gondolataimat a jelenbe.

- Szívesen kísérleteznék, hogy hol van az a határ, ahol még nem nyírsz ki, de attól tartok a fekhelyem oda. – A tekintetem most először téved a sarokba, ahol régebben az ágya volt. Nagyot nyelek, mikor rádöbbenek, hogy valószínűleg a tegnapi feldúlt búcsúnk eredménye a romhalmaz. Megnyugtató, hogy legalább egy hasonlóság van bennünk, mindketten szeretünk bútorokat összezúzni. – És korántsem biztos, hogy megbírnám állni, hogy ne menjek tovább... – A csábító fenyegetés végigsimítja a testemet, a mosolya a ruhám alá mászik. Forró. Túlságosan is emlékszik a testem, milyen érzés, mikor nem bírja türtőztetni magát. – De akkor mivel üthetnénk el az időt?

- Mi lenne, ha sakkoznánk? – Az elenyésző józan gondolataimba kapaszkodva kimondom a legkevésbé erotikus tevékenységet, ami eszembe jut az elmúlt hetekből. Válaszul egy olyan pillantást kapok, amiből egyből tudom, hogy neki teljesen más tervei vannak. A szívverésem már ennyitől az egekbe szökell. Azt hittem, nem akar kísérletezni az önuralmam határaival.

A következő mozdulataiból rájövök, hogy igenis pont ez a terve. A hátam finoman puffan a mellkasán, a belőle áradó forróságtól megborzongok. Az ismerős pozíció nosztalgikus emlékeket csal elő az első találkozásainkról, és megrémiszt, mennyire más érzéseket ébreszt bennem ez a pillanat. Az ajkai selymes érintése a nyakamon elsöpör minden gondolatot. Az ellenkező könyörgéseim reszketeg sóhajba fulladnak, mikor végigsimítja az egyik szárnyamat, a váratlan gyönyör, amit a gyengéd érintés okoz, apró villámcsapásokkal száguld végig a testemen.

- Ne aggódj, ez csak egy kis játék. – A lehelete kínzóan cirógatja a nyakamat, az ajka érintése bódító mámor. Ha ez egy játék, akkor az elmém épsége a tét. Úgy érzem, már most vesztettem.

Minden érintése egy férfié, akit még soha nem utasítottak vissza. Aki tökéletesen tisztában van a mások feletti hatalmával, és ezt bármikor ki is használja. Most nem veszünk el a vágyunk és a szenvedélyünk haragos viharában, a mozdulatai kimértek és türelmesek. Most tényleg csak… játszik. És a testem a játéka. Ha lennének még józan gondolataim, lehet, hogy zavarna.

Rémisztően egyértelmű, hogy a hasfalamon lefelé csusszanó ujjaknak mi a célpontja, áruló testem remegve várja, hogy elérje. Az ellenkezésem csupán a látszat, már rég az ölelésébe olvadtam.

- Elképesztő vagy... – Megborzongok a hangja érzéki búgásától. Lassan fogom fel a fülembe suttogott szavakat, az érzelmeim nehéz kősziklaként nyomják a mellkasomat. – Nagyon érzéki tested van és gyönyörű vagy... főleg ilyenkor... – Nem tudtam, hogy a boldogság tud fájni. Felnyögök a részegítő mámorban, amibe a szavai löktek, mikor a keze eléri a végcélját. Az elmém egyre tompább, a kétségbeesett, levegőért kapkodó lélegzetvételeim hangja visszacsapódik a cella faláról. Átjárja a testemet az az ismerőssé váló, zavaróan feszítő, kitörni vágyó érzés, amitől napok óta próbálok megszabadulni, de képtelen vagyok rá. – ...nem is értem miért nem ért eddig hozzád senki.

Nem mondom ki, hogy ha más érintene így, már halott lenne.

Ujjai lomhán csúsznak a ruhám alá, a hang, amit kicsal belőlem, idegenebb, mint maga az érzés, amit bennem kelt. Úgy simogat, mintha a világ összes ideje az övé lenne, pedig én úgy érzem, bármelyik másodpercben széteshetek. Egy hajszálra vagyok tőle, hogy könyörögjek, hogy hagyja abba, mert nem fér több a testembe ebből a gyönyörből.

- ....nagyon jó érezni Téged az ujjaim között. Finom forró és bársonyos... – Zokogni akarok, de ahhoz levegőt kéne venni. A szavai, a mozdulatai, a belőle áradó forróság, a lehelete a nyakam érzékeny bőrén, a hangja mágikus búgása. Kínoznak.

Elérem a könyörgés pillanatát. Kérlelve, kétségbeesetten suttogom a nevét, de magam sem tudom, hogy mit szeretnék. Nem tudom, hogy az lenne gyötrelmesebb, ha abbahagyná vagy az, ha nem. De ő most is tudja. A keze lusta, gyengéd mozgása felgyorsul, a tenyerembe fojtom meglepett sikolyaimat. Minden erős, határozott mozdulat cikázó villámokat ébreszt bennem.

- Nagyon kívánlak, Ramiel. – Tágra nyílnak a szemeim, a nevem az ajkain elindít bennem valamit. A szépen lassan felgyűlt, túlfeszített vágy elér egy pontot, ahonnan nincs tovább és én meglepetten a rám törő érzés erejétől, hangos nyögéssel adom át magamat a legcsodálatosabb gyönyörnek, amit valaha éreztem. Elsüllyed a tudatom, remegek, ég az arcom, a mellkasom vadul reszket a kapkodó lélegzetvételeimtől. Képtelen vagyok felfogni ezt a csodálatos dolgot, ami történt.

Mire igazán magamhoz térek, már az ölében ülök, az arcomat a hajába temetve bújok hozzá. Az illata erősebb, mint valaha, szinte érzem az arcomon a vad nyári záporok tépő fuvallatait. Nem kell megkérdeznem, hogy rájöjjek, hogy ezt hívják az emberek kielégülésnek. Rémisztően találó név. A sóvárgás, ami napok óta lappangva feszíti a testemet, most sehol nincs, békés nyugalom költözött a helyére. És egy még mélyebb, forróbb érzés a szívembe a férfi iránt, aki megismertetett ezzel az élménnyel.

- Jól esett? – A nyakamba suttogja kérdését, a hangján hallom a mosolyát. Megborzongok, ahogy ajkai végigsimítják a felhevült bőrömet. Nem szólalok meg, némán bólintok egyet tudván, hogy érzi a mozdulatot. A testem szépen lassan feldolgozza a mámoros sokkot, amiben része volt, minden pillanatban egyre jobban tudatosul bennem, hogy a forró dudor, ami a fenekemet nyomja az ő szavakba is öntött vágyának a bizonyítéka.

„Nagyon kívánlak, Ramiel.”

Az arcom szinte felgyullad az emléktől, amit soha nem akarok elfelejteni. A testemben fáradt, forró lávaként kezd el újra parázslani a vágy, amiről azt hittem, hogy végre megszabadultam tőle. Most, hogy tudom mi van a végén, még sürgetőbb, még türelmetlenebb.

Felemelem az arcomat a fekete hajzuhatagból, ajkaim megtalálják az övéit. A vállain támaszkodom, miközben lassú, óvatos csókot kezdeményezek, és ő hagyja, hogy én vezessem. Rádöbbenek, hogy ez is az ő különleges személyiségének a része. Pont, mint a népeinkről folytatott eszmefuttatásunk alatt. Nem korlátoz, de ha úgy látja, hogy bizonytalan vagyok, rávezet. Még többet… még többet akarok magaménak tudni belőle.

Finoman megbillentem a csípőmet, ezzel jobban hozzádörgölőzve az ágyékához, ami még mindig forrón feszül hozzám. A nyelvem beleremeg, ahogy a csókunkba morog, és egy mély, ösztönös elégedettség ébred bennem. Az érzésen felbátorodva megismétlem a mozdulatot, a kezei csípőmre csúsznak, hogy lefogják a mozgásomat.

Megszakítom a csókot, közelről, kérdőn nézek a sötét szempár kemény pillantásába.

- Amit most csinálsz, az már nem játék. – Halkan búgja a szavakat, a hangja emlékeztet a pár perccel ezelőtti tevékenységünkre, megremegek tőle. Vajon tudom még valaha úgy hallgatni őt, hogy ne ébredjen fel bennem ez a különös vágy?

Az ágya romjaira sandítva rájövök, hogy sajnos igaza van. Az ujjaim bátortalanul cirógatják végig a vállát, játékosan csúsztatom őket a mellkasa selymes bőrére. Még nem vagyok kész arra, hogy eleresszem ennek a pillanatnak a varázsát.

- És ha most én csinálnám neked? Az játék lenne? – Az izmai megfeszülnek a finom érintéseim alatt. Nem tudom, hogy a kérdésem, vagy a cirógatásom okozta a reakciót, ami valamiért a testemben lassan újraéledező sóvárgásnak ad egy új, erőteljesebb löketet.

Felemelem a tekintetemet, amivel eddig a bőrén játszadozó ujjaimat bűvöltem, hogy újra elmerüljek a szemeiben. Mintha egy pillanatig meglepettséget láttam volna felcsillanni bennük, hogy utána helyet adjon egy kacér, kihívással teli pillantásnak.

- Igen. – A szívem a torkomban dübörög. Fogalmam sincs miért, de a tenyerem bizsereg a vágytól, hogy ilyen módon érinthessem. Az ujjai a hajamba csúsznak, finoman magához húz egy futó csókra, de egy percre sem engedi el a tekintetemet.

- Megtanítod, hogy kell? – Az ajkaira suttogom kérdésemet, a gyengéd mosolya összedönt bennem egy világot, hogy utána újat építsen a helyére.

- Tudni fogod.

Egy kicsit hátrébb csúszom az ölében, hogy a dudor, ami eddig a fenekemhez simult, elém kerüljön. Lassú, bizonytalan mozdulattal oldom ki a rajta lévő laza nadrág kötőjét, hogy ki tudjam szabadítani a célpontomat. Az arcomat égeti a tekintete, megnyalom a forróságtól kiszáradt ajkaimat, miközben finoman végigfuttatom az ujjaimat a közénk simuló vágyán. Kicsit hátrébb dől, megtámaszkodik a kezein maga mögött, mintha felkínálná nekem magát. Az ajkain játszadozó őrjítő félmosoly a világ legizgatóbb dolga. Elmosolyodom, mert ebben a pillanatban rettenetesen emlékeztet egy ragadozó nagymacskára, aki lustán várja, hogy kényeztessék.

Újra végigsimítom a merevedését, most határozottabban, látom megremegni a bicepsze formás izmait. Forróság árad szét a testemben attól, hogy ilyen hatással tudok rá lenni. Gyengéd, felfedező cirógatással ismerkedek a formájával, a selymes érintésével, a forró keménységével. Látom rajta, hogy legszívesebben rám ugrana, elvenné, amire vágyik, siettetne, de egyiket sem teszi. Rámarkolok, a torkából feltörő mély morranás összekuszálja a gondolataim maradékát is. A mozdulataim irányítását átveszik az ösztönök, elkezdem gyengéden masszírozni mindkét kezemmel. Mikor rájövök, hogy nem fog összetörni az érintésem alatt, felbátorodom, és megengedem, hogy a testem vad, mohó követelőzése irányítsa a mozdulataimat. A kezem megremeg a vágytól, ami újra lángol a testemben, és ő mintha megérezné a fájdalmas sóvárgásomat, előredől, és egy olyan könnyed mozdulattal ránt közelebb magához, mintha súlytalan lennék. Nem tudom, mikor húzta lejjebb a nadrágomat, a számat megtaláló ajkaiba nyögök, mikor a merevedésünk összesimul. Az egyik keze a kezeimre csúszik, amiket most mindkettőnk köré kulcsolok, finom követelőzéssel kezdi el irányítani a reszketeg mozdulataimat. A másik kezével a hajamba túr, az ő örök, mozdíthatatlan határozottságával húz magához, a homlokunk egymáshoz ér. Foglyul ejti a tekintetemet és nem ereszti. Egyre gyorsabb tempóban irányítja a kezeimet, a nyögéseim az ajkát simítják, és csak olaj a bennem lángoló tűzre, hogy hallom az ő légzését is el-elakadni. A vörösen felizzó szemekben a vágy pontos mása az enyémnek.

A levegő izzik körülöttünk a sóhajaink émelyítő forróságától.

Érzem, ahogy közeledik a kielégülés ismerős érzése, egyre jobban remegek, a mozdulataim türelmetlenné, akadozóvá válnak. A kitörő nyögésem a csókjában landol, és néhány reszketeg kézmozdulattal később ő is az ajkaim közé morranva követ. A szemeimmel iszom a látványát, ahogy megfeszülnek az izmai, az arcán a kielégülés lustán elterülő vigyora a szívemig mászik.

Magához csalogat, a csókja szerelmesen gyengéd. Most oldalülésben húz az ölébe, a mellkasának dőlve hajtom a fejemet a vállára, az ajkaimmal végigsimítom a nyaka finom bőrét. Megborzongok az illatától.

- Hányszor kell ezt csinálnunk, hogy elég legyen? – A sóvár sóhajom halk kuncogást csal elő belőle. A nyugodt, kielégült pillanat varázsa magával ragad.

Bárcsak örökké tartana ez a perc. Bárcsak ne ilyen körülmények között találkoztunk volna, és ne épp egy börtön kövén élnénk át ezt a csodát.

- Attól tartok ennél többször. – Hallom a hangján, hogy mosolyog, magával ragad engem is. Mielőtt megismertem őt, soha nem mosolyogtam. Azóta egész gyakori szokássá vált.

- Ez már szex volt? – Az egyik keze az arcomra simul, magára húzza a tekintetemet. A vágy, hogy újra megcsókoljam, szinte fojtogat.

- Nem, de eljön annak is az ideje. – Megint azzal a gyengéd mosollyal néz rám, amitől a mellkasom nehézzé, a légzés lehetetlenné válik.

- Mikor?

- Mikor elszökünk innen. –  A szemeim tágra nyílnak a határozott kijelentéstől, pedig a szívem már abban a pillanatban döntött, mikor először felajánlotta, hogy menjek vele. Néhány meneküléssel töltött, lopott nap vele csábítóbb, mint egy örökélet ide bezárva.

Visszahajtom a fejemet a vállára, lehunyom a szemeimet.