A mosolygó ajkaink gyengéden találnak egymásra. Hiába mondtam ki nyíltan, hogy soha többé nem lennék képes szeretni őt, a nyelve intim, forró táncra hívja az enyémet, mit sem törődve az elhangzott szavakkal. Képtelen vagyok ellenállni a mindent elsöprő határozottságnak, amivel magához ölel, a belőle áradó meleg esőillat a hideg éjszaka emlékét is elfeledteti velem. A testemen átsuhanó nosztalgikus reszketés vészjóslóan árulkodik arról, hogy az érzelmeim börtönének ismét kevesebb foglya lett. Az erőszakkal kitépett szerelem pangó hiánya eddig sikeresen távol tartotta a testi vágyódás követelőzését, most mégis apró szikrák élednek a mellkasomban, azt sejtetve, hogy a szenvedély tüzes ostroma előbb utóbb elnyomja a rideg fájdalom emlékét. Megrémít a gondolat, ezért megkönnyebbülök, mikor ő maga szakítja meg a csókot, és visszafektet a mellkasára. A szíve vad dübörgése most először mintha az enyémet is gyorsabb ütemre sarkallná.

Nem alszom el, mélyen a gondolataimba merülve próbálok rájönni, hogy vajon hova vezetnek a testemben lezajló változások. Ha túl sokat engedek a szenvedélye közelségéből, akkor újra rám találnak azok a vágyak és sóvárgások, amikről azt hittem, hogy csak a szerelmes szív képes rá? Képes lennék egyáltalán olyan dolgokat csinálni vele bizalom és szerelem nélkül? Szeretném azt hinni, hogy nem. De akkor miért?

A gyengéd ujjak cirógatását a szárnyaimon szinte meg sem érzem, hiszen minden vadásznak mágikus rúnák sokaságával van védve az amúgy túlságosan érzékeny és sebezhető végtag. Ez újra eszembe juttatja, hogy mennyi minden változott, mióta legutóbb így ölelt, és hogy az idő kerekét lehetetlen megfordítani.

- Leveszem rólad az átkot. – Ledermedek, majd hitetlenkedve kapom fel a fejemet, hogy csapdáról árulkodó jeleket keressek az arcvonásain.

Bamm. Hátrahőköl, miután a fejem találkozik az állával, a fogai hangos koccanása még nekem is fáj. Elfojtom a mosolyomat, ha túl feltűnően szórakozok az apró baleseten, a végén még meggondolja magát az átok levételével kapcsolatban.

- De nem most. – A futó, boldog izgatottságot elmossák a szavai, de a tépő csalódást ugyanilyen gyorsan felváltja a remény, amikor gyorsan befejezi a gondolatot. – Most túl gyenge vagy, belehalnál.

A büszkeségem hiába tiltakozik, el kell fogadnom, hogy a szavai jogosak.

- Az a hülye fejed, az a gyenge... – Kelletlen mérgelődéssel bújok vissza hozzá, a kezeim a mellkasán puffannak. Szeretném hinni, hogy az elsorvadtnak hitt szívem meglepő dobbanásai a közelgő szabadság reményének szólnak, nem pedig a hozzám simuló démon megmagyarázhatatlan és váratlan döntéseinek. Miért enged el? És ami még fontosabb, ha elenged, mit fogok tenni? Itt fogom hagyni. Elmenekülök a testemet újra fenyegető, rabul ejtő vágyakozások ostroma elől.

Átölel, a mellkasom elnehezedő érzése ismerős egy másik életből. Most húzta el a szabadság mézesmadzagját az orrom előtt, mégis úgy érzem, mintha szorosabbá vált volna a láncom.

- Hamarosan olyan helyre érünk, ahol feltöltődhetsz. Addig is gyűjtsd az erőd. – Megborzongok a váratlanul kellemes érintésétől a derekamon. Néhány nap alatt még egy átlagos manasűrűségű helyen is fel tudok töltődni. Ha elenged, semmi nem fog hozzá kötni. Ha elenged, újra idegenek leszünk. Ha elenged, itt kell hagynom.

- Biztos ne segítsek elaludni? – A kérdése mintha csak a távolból szökne a tudatomba, a gondolataim a jövőm homályba burkolózó útjait fürkészik. A jövő, aminek ő már nem lesz a része.

- Biztos.

***

Az éjszaka mintha néhány röpke perc alatt elillanna. A gondolatokat kiürítem az elmémből, hogy ha már aludni nem is, de pihenni tudjak. A mély meditációs állapotból az arcomon érzett puha érintés, és a nap simogató melege csalogatnak vissza.

A gesztenyebarna tekintet még soha nem volt ilyen gyengéd, a mellkasom összeszorul az odaképzelt érzelmek csillogásától.

- Jó reggelt. – Akaratlanul is elmosolyodom, a pillanat bensőséges varázsa magával ragad. Az illata belém ivódott, mintha már a sajátom lenne.

- Jó reggelt. – A kísértés, hogy az ajkaihoz hajoljak, olyan váratlanul ér, hogy kiránt a bűvöletből. Feltápászkodom, és megborzongok, mikor a hajnal hideg szele alattomosan végigszántja az átmelegedett testemet.

- Mi ez a hang? – A hideg kényelmetlenségét ütemes, fenyegetően közeledő suhogás hangja mossa el. A pillanat töredéke alatt kapcsol be bennem a vadászok rideg harci ösztöne, a mágiám mennyiségéhez mérten kezdek bele a tervek szövögetésébe.

- Maradj a lovak mellett. – A szemem sarkából figyelem, ahogy Calek magára ölti az ismerős harci páncélt, de nem hátrálok. Komolyan gondoltam, mikor azt mondtam, hogy nem kívánom a halálát. Még legyengült állapotomban sem vagyok már az a gyermek, akit rejtegetni kell, ha csatára kerül a sor. Újra a hang felé pillantok, figyelem, ahogy a távoli hegyek fölött egy óriási szárnyas fenevad alakja rajzolódik ki.

- Szárnyak…? – A hatalmas sárkány néhány szempillantás alatt szeli át az eget, a közelünkben lévő hegyorom oldala megrokkan a gigászi súlya alatt, kavicsok, kősziklák ezrei hullnak a mélybe. A vörös pikkelyeken megcsillan a hajnali napsugár, a hüllősárga szemekben semmi evilági nincs. Még soha nem találkoztam sárkánnyal, sokan azt pletykálják, hogy már nem is léteznek. Nyilvánvalóan tévesen.

A fenevad felénk lendül, Calek intő szavait ugyan figyelmen kívül hagyom, de a sokéves harci tapasztalat ösztönei mégis hátrébb kényszerítenek. Egy könnyed mozdulattal lebbenek arrébb, hogy a szörnyeteg Calekot megcélzó, becsapódó testének súlya ne sodorjon magával. Egy harcos figyelmes türelmével várok, mikor a sárkány elkapja a célpontját. Tudom, hogy Calek nem ilyen könnyű áldozat, ezért nem sietek el egy felesleges beavatkozást, valószínűleg hatásosabb csapást tudok mérni az ellenségünkre, ha kivárom a pillanatot, mikor sebezhetővé válik. A sárkányok abban a pillanatban a kiszolgáltatottabbak, mikor a torkukban felizzik a mágiájuk vad tüze. Hangtalanul helyezkedem a holtpontjába, a testem megfeszül, mikor látom, hogy a bestia kivégezni készül a falba szorított áldozatát, a tökéletes pillanatra várok, hogy egy mindent elsöprő kék lángcsóvával a torkában fojthassam a támadását.

- Jól van, nyertél. – Calek pimasz hangja és az arcára költöző grimasz hidegzuhanyként szakít ki a csata pattanásig feszült perceiből. Tágra nyílt szemekkel, hitetlenkedve figyelem a baráti üdvözléseiket, de egy pillanatra sem engedem le a védelmemet, miközben rádöbbenek, hogy nem egy sárkány áll előttem, hanem egy őssárkány.

Bemutatkozunk egymásnak, a viccelődős, csipkelődős stílusuk ragadós, észre sem veszem, hogy mikor lazultam el és mászott mosoly az ajkaimra. Még soha nem láttam ezt az arcát Caleknek. Most nem találom benne a veszedelmes démont, se a zsákmányát vizslató ragadozót, de még a pajzán szeretőt sem. Most egy őszinte, játékos gyereket látok, aki nem egy nyári vihar, hanem egy váratlan őszi napsugár. Azon kapom magamat, hogy bárgyú mosollyal figyelem őt, szinte fáj kényszerrel eltépni róla a tekintetemet.

A fagyott szívemben ébredező nosztalgikus meleg lüktetés rémisztőbb érzésekkel tölt el, mint a támadó sárkány végzetes karmai tették.

***

Egy rövid, kimerítő tempót követelő repülést követően megérkezünk a sárkány barlangjához. Megkönnyebbülve lazítom el a testem fáradt izmait, mikor a talpaim érintik a talajt. Az angyalok mágikus lények, a manánk olyan mélyen gyökerezik bennünk, hogy észre sem vesszük, hogy a mindennapi mozgáshoz is igénybe vesszük. Nem véletlenül vagyunk eredendően gyorsabbak és erősebbek, mint a halandók. Sajnos emiatt ha a manánk fogytán van, testileg is legyengülünk.

A hatalmas tűzhányót ölelő, pulzáló manaörvény ereje szinte pofán vág, bizsergető melegség járja át a fáradt testemet. Érdeklődve nézek körül a hatalmas barlangban, amiről sejtem, hogy csak egy bejárata a sárkányfészeknek.

- Még elrendezem a lovaitokat, addig érezzétek magatokat otthon. Calektraine, kérlek vezesd körbe Raguelt.

- Miért hív téged Calektrainenek?

- Ő így becéz. Ne aggódj, hamar neked is kitalál valamit. Csak ne nyúlj a cuccához, azért nagyon harap.

Gyűlölöm a barlangokat és minden földalatti, napfénytől elzárt építményt. A Purgatórium sötét, hideg sírhelye után, ahol közel két évtizedet töltöttem, inkább vágnám le a saját lábaimat, minthogy mélyebbre sétáljak az átláthatatlan sötétségben. Néma vívódással figyelem Calek távolodó alakját, csak akkor mozdulok, mikor az átok követelőzése erre kényszerít. Nem tudom, érdekelné e, ha elmondanám neki, de eszem ágában sincs önszántamból felfedni egy ilyen súlyos gyengeségemet. Mikor belépünk a kincstárba, a sötétséget elűzi az arany vakító csillogása. Hunyorogva figyelem végtelen kincstengeren megcsillanó fényjátékokat, melyeket lusta lángnyelvek tánca szül. Sárkányok…

- Sárkányok… - Suttogja Calek, és elmosolyodom az orrom alatt az észjárásunk szinkronján.

Kicsit beljebb érünk, a hosszan elnyúló terem sötétbe burkolózó elágazódásokban végződik. Calek megtorpan, mintha egy másodpercig gondolkozna valamin, nem kizárt, hogy a körbevezetés parancsot emésztgeti egy darabig, de látom az arcán a pillanatot, mikor továbbsuhan az érdeklődése.

- Én elmegyek lefürödni, velem tartasz? – Ennyit a körbevezetésről.

- Talán később. – Vagy soha.

És huss, már itt sincs. Egyedül maradok, mögöttem egy őssárkány féltett kincstára, előttem egy ismeretlen barlangrendszer sötét elágazásai, bennem pedig egy irracionális félelem, hogy közelednek a falak és megfulladok, valamint egy jogtalan csalódottság, hogy így magamra hagyott egy idegen sárkányfészek kellős közepén.

Pár percig türelmesen várok, hátha az átok húzása mozgásra kényszerít, majd miután azt sejtem, hogy Calek már elérte a végcélját, lépek néhányat a fényt szolgáltató aranyhalmok irányába, és meditációs pozícióba elhelyezkedve az elmém mélyére menekülök. A manám lomhán áramló örvényei megnyugtatnak, minden pillanatban néhány szemcsével gazdagabbá válnak hullámaik.

Nem tudom, mennyi idő telhet el ameddig egy ősi mágia közelségének gyengéd simítása visszacsalogat a fizikai világba. Kinyitom a szemeimet, Akaron emberi alakja fogva ejti a tekintetemet. Nem meglepő módon így is magas, robosztus alkata van, egy hüllőre jellemző kecses, lusta eleganciával megspékelve. A természetellenesen vörös hajával, a szarvaival és a mögötte elnyúló sárkányfarokkal nem is lehetne kevésbé emberi a megjelenése.

- Itt hagyott az a semmirekellő? Bemehettél volna, kedves.

- Nem szerettem volna hívatlanul bolyongani az otthonodban, Kaeruil*. – A tekintetében elvéthetetlen az elismerés csillanása az ősi megnevezés hallatán. Az eddig futó pillantása most mintha a lelkembe nézne.

A finom érintés az arcomon forró, de mégis teljesen más érzéseket kelt bennem, mint egy bizonyos démon érintései tennék. Mintha békére lelnék általa.

- A tested fiatal, de a lelked öreg, vadász. – A mindentudó tekintetben látom, hogy pontosan tudja, mi teszi ezt a lélekkel. Elfordulok tőle, mintha attól félnék, hogy még több titkot olvas ki a múltamból. – Még egy kicsit maradj gyermek, nézd meg a senkiházit, akivel jöttél, őskövület, mint én, és mégis egy kis vakarcs maradt. – Az ujjai a hajamba borzolnak, mikor elsétál mellettem, egy néma intéssel jelzi, hogy azt várja, kövessem.

A jobb oldali szűk folyosón vezet végig, út közben szépen felsorolja, hogy mit merre találok majd. A folyosó a végén egy hatalmas terem tárul a szemeim elé. A barlang magasba nyúló tetején a vulkán természetes oldalcsatornáin beszökő fényt erősíti fel néhány praktikusan elhelyezett tükör, ezzel sokszorozottan beengedve a napsugarakat a zárt helyiségbe. Ámulva figyelem az apró égitestekként ragyogó tükröket.

- Bámulatos. – Szinte csak magamnak sóhajtom, mosolyogva néz fel.

- Ugye mire képes néhány jól elhelyezett tükör? – Bólintok, elfogadom a helyet a hosszú asztalnál, amit felkínál. Leül néhány székkel arrébb, a szemem sarkából figyelem, ahogy a masszív, vörös sárkányfarok lustán elnyúlik a földön mögöttünk. – Ha Calektraine végzett, nyugodtan igénybe veheted te is a fürdőhelyiséget. – Int egyet a kezével, és az asztalon egy világoskék ruhakupac jelenik meg. – Ezt fel tudod venni, angyaloknak lett tervezve, remélem megfelel.

- Köszönöm a figyelmességedet. – Megmondanám neki, hogy tökéletesen megfelel a durva, felszabdalt utazóköpeny is, ami most van rajtam, de látom rajta, hogy fontos számára a megfelelő megjelenés, és ez az ő otthona. Ha egy csicsás, kék-arany ruhát kell felvennem, hogy megköszönjem a vendégszeretetét, akkor ezt fogom tenni.

- Szóval, elmeséled miként lettél Calektraine… útitársa? – Tudom, hogy szándékosan fogalmazta meg zavarba ejtően a kérdést, de hatástalan a próbálkozása. Visszafogott mosollyal állom a kutató tekintetét. Nem látom értelmét a titkolózásnak.

- Nem az útitársa vagyok, hanem a foglya. – Az arca nem rezzen a hideg válaszom hallatán.

- Érdekes. – Lassú, kimért mosolyra húzódnak az ajkai. – Akkor miért akartad megvédeni, mikor harcoltunk? – Hiába próbálom tartani a semmitmondó pókerarcot, érzem megrezzenni a számat. Kezdem igazságtalannak érezni, hogy több évszázados vagy inkább évezredes halhatatlanokkal kéne tartanom a lépést.

- Nem akartam megvédeni. De tudtam, hogy ha őt kiiktatod, utána én következem. Logikus volt addig támadni, amíg nem én vagyok a célpont. – Hangos nevetés a jutalmam, de egy percre sem tesz úgy, mintha meggyőzte volna a válaszom.

- Őszintén kedvellek, Raguel. – Egy jól lakott ragadozó elégedettségével dől hátra a székén, az egyik lábát átveti a másikon. – És hogy lettél annak a lusta dögnek a foglya?

- Vissza akartam szerezni valamit, amit ellopott… – Végülis félig igaz. Szétnyitom a szárnyaimat, hogy én is kényelmesen hátradőlhessek a puha bársonyszéken. –… csak nem úgy sültek el a dolgok, ahogy terveztem.

Calek érkezése megszakítja a beszélgetésünket. A halk, mezítlábas léptek neszét hallva oldalra sandítok, és végigmérem a közeledő alakját. Csak egy laza fekete nadrág van rajta, száműzöttnek hitt, zavaró emlékek másznak a fejembe. Elfordulok.

- Calektraine, öltözz fel normálisan kérlek.

- Igen, anyu. – Vigyor költözik az ajkaimra a kapcsolatuk gúnyolódós közvetlenségétől, és életemben először eszmélek rá, hogy nekem soha nem volt és talán soha nem is lesz egy barátom sem. Soha nem is éreztem, hogy kéne. Vajon, ha kevésbé lennék merev, Mikhalt nevezhetném a barátomnak?

Calek ledobja magát az egyik székre, ami köztem és Akaron között üresen maradt, a lendületes mozdulat visszaránt a gondolataim közül.

- Raguel épp azt meséli, hogy keveredtetek felém.

- Csak simán Raguel? Őt miért nem illeted valami fura névvel ahogy engem?

- Mert ő egy tiszteletre méltó, rendes fiú és te pedig egyik sem vagy. – Elmosolyodom. Látszik, hogy még nem ismer. De ha már szóba jött a megnevezés, rákérdezek.

- Jelent valamit az, ahogy őt hívod?

- A ti nyelveteken valami olyasmit tesz, hogy bosszantó vakarcs. – Érzem, ahogy kitör belőlem a nevetés, ellazulva törlök le egy apró könnycseppet a szemem sarkából. Az iménti feszültebb téma mintha már a múlté lenne, Akaron könnyed sztorizgatásba kezd arról, hogy milyen őrültségeket művelt már Calek a társaságában, én pedig vigyorogva hallgatom. Észre sem veszem, és már egészen más témákról beszélgetünk közvetlen, baráti hangnemben. Még soha nem találkoztam senkivel, akivel ennyire könnyű volt fesztelennek lenni.

- Tök jó, hogy így összehaverkodtatok, de fontos dolog miatt jöttünk. – A pillanat oldott varázsa egy szempillantás alatt oszlik el, mikor Calek félbeszakítja a kellemes beszélgetésünket.

- Az Aetatis suae Tempore-ról van szó.

- Hát csak nem adtad fel, hogy megszerezd?

- Nem csak, hogy nem adtam fel, de már meg is szereztem… félig-meddig. – Érzem, ahogy megfeszül a testem, az elmúlt napok zsúfolt történéseiben könnyű volt megfeledkezni arról, hogy a könyv talán visszafordíthatatlanul a testembe égett. Ezzel még nem is lenne baj, hiszen sokkal rosszabb helyen is lehetne, például egy megbízhatatlan démon kezében, de az ilyen jellegű ritka, vadmágia által okozott sérülések hosszútávon nem szoktak egészségesek lenni a hordozójukra nézve, ami sajnos jelen esetben én vagyok. Mint ahogy egy seb sem tud beforrni, ha szálka marad benne, úgy a testem sem lehet igazán ép, amíg egy idegen tárgy nem enged gyógyulni.

- Nem tudtam megfejteni a mágiájának a nyitját és már ide tartottam vele hozzád, amikor egymásba futottunk. Csak egy... hm... baleset során vad mágia zárta Raguel testébe a könyvet. – Látom Akaron szemében, hogy az új részletet gyorsan összekapcsolja azzal az információ foszlánnyal, amit Calek érkezése előtt csepegtettem neki.

- Te mindig valami hülyeséget csinálsz... Ezt bonyolult dolog lesz helyrehozni, nem biztos, hogy elég lesz hozzá az én tudásom. – Egy részem, ami biztonságban akarja tudni a könyvet, azt reméli, hogy nem lesz elég.

- És lenne itt még valami... A könyv visszaszerzése mit sem ér, ha erre nem jövök rá. Van itt egy név, ami a könyv titkának a kulcsa lehet. Mond neked valamit az Asmodeus név? – A testem megfeszül, ahogy az ismerős név visszaránt a múltba.

-2 évvel korábban-

A vadászok ősi szentélyének a hófehér, égbe nyúló oszlopai között sétálok, néma, mezítlábas lépteim nem zavarják meg a palota rideg nyugalmát. A szentély maga – ellentétben az angyalok szokásos lebegő monstrumaitól – nem egy nagy építmény, hanem sok kisebb-nagyobb sziget együttese. Kilencvenhét, hogy pontos legyek. A változatos méretű levegőben úszó platformok úgy ölelik a központban magasodó templomot, mintha egy külön kis naprendszer bolygói lennének. A templom területére csak a vadászok léphetnek, ez az Úr háza és szigorúan tiltva van az erőszak bármilyen formája. Mindig ironikusnak tartottam, hogy pont a vadászok szent főhadiszállásán kényszerülünk a létünk egyik legmeghatározóbb komponensét a küszöbön hagyni.

Néma fejhajtással köszöntöm egy szembejövő társamat, hozzám hasonlóan az ő testét is csak egy hófehér, aranyövvel megkötött tóga lágy esése takarja. Itt minden fehér és ezüst színben pompázik, mintha ezzel a vakító tisztasággal lemoshatnánk a munkánk során felgyülemlő vért a kezeinkről és megtisztíthatnánk a lelkünket ugyanazoktól a bűnöktől, amiket megtorolni esküdtünk fel. Lelassítok Raphael fal nélküli, oszlopokkal övezett szobája előtt, a meditáló alakjára siklik a tekintetem.

- Gyere be. – Nem tudom, hogy csak az elmémet érintik a szavai, vagy tényleg kimondta őket. Nem véletlenül csak levizsgázott vadászok léphetnek be ide, a templomban lüktető mágia ereje olyan szorosan ölel minket, hogy egy gyenge elmét magával sodorna a manaáram pusztító súlya. A mana sűrűn szőtt örvényei szinte összekapcsolják jelenlévők elméjét, ha nem lennének sziklaszilárdak a falaink, szem elől tévesztenénk, hogy hol végződik a mi tudatunk és hol kezdődik valaki másé. A templomban csupán létezni is egy újabb próbatétel minden áldott nap.

Szó nélkül teljesítem a kérését, és átlépem a láthatatlan, mágikus falat, ami körbeveszi az oszlopokkal behatárolt szobát. Tudom, hogy ezen a falon még soha egyetlen titkos információ sem szökött ki ebből a nyitottnak tűnő teremből. Raphael az ősöreg szeráfok egyike, a vadászok irányítója és a harcos angyalok tiszteletbeli képviselője az angyalok uralkodó tanácsában.

- Még mindig a könyv után kutatsz. – Nem kérdés, ezért nem is válaszolok. Valóban, miután sikeresen elvégeztem a vadászképzést, és ezzel kiérdemeltem a hozzáférést a templomunk titkos könyvtárához, elhivatott kutatómunkába kezdtem. Azóta sikerült magamba szívnom minden elérhető tudást a Aetatis suae Tempore-ről és a bukott szeráfok történeteiről. Összesen tizenegy bukott szeráfról tesznek név szerinti említést a könyveink, a mai napra már egyikük sincs életben, vagy legalábbis nem abban a formában, amit mi életnek hívunk.

A forrásaink hosszadalmas tanulmányozása azonban néhány helyen több kérdést vetett fel bennem, mint ahányra választ adott. Valami hiányzik, egy kapocs, ami összeköti az egymástól függetlenül létező, de összetartozni vágyó információmorzsákat. Valami, amit gyanúm szerint nem elvétettek leírni, hanem szándékosan kitöröltek a múltunk jegyzeteiből.

- Igen. Az eredetét kutatom. – Az arca nem rezdül, de a szemeiben megcsillan valami, amit talán csak képzelek.

- Kutatod elég ideje a könyv titkait ahhoz, hogy tudd, az eredete nem véletlenül titkos tudás.

- Igen. Tudom, hogy csak az alkotójára hallgat. – Elismerően bólint. Ezért az apró részletért is többszáz könyv apróbetűs részein kellett átrágnom magamat. Néha a legjobb módja az információ elrejtésének az, ha túl sok információt tesznek közzé valamiről, és az áradatukban elvész a lényeg. – Azt is sejtem, hogy a készítője egy szeráf lehetett, ekkora mágiát egy egyszerű angyal képtelen lett volna mozgósítani. – Egy kimértebb bólintás a válasz. – Egy majdnem kétezer éves naplóbejegyzésben utalást tesznek rá, hogy a Aetatis suae Tempore készítőjét letaszították a Mennyből, többek között a könyv elkészítésének a vádjával. – Most már egyértelmű gyanakvás olvasható a szemeiből. Lehet, hogy megtaláltam egy kis részletet, amit elfelejtettek megsemmisíteni?

Elmosolyodik, de a szemeit nem éri el a mosolya.

- Lenyűgöző. Azok után, hogy öt év alatt elvégezted a képzést, ami másoknak évszázadokba telik nem kéne meglepődnöm, de mégis… - Szünetet tart, mintha átgondolná, hogy milyen stratégiát követve folytassa. Ha lennének érzéseim, talán büszkeséget éreznék a szavai hallatán. Pedig még közel sem fedtem fel az összes lapot a kezemben. – Igen, valóban. A készítője bukását többek között a könyv okozta. Gondolom az lesz a következő kérdésed, hogy miért. – Bólintok. – Tudnod kell, hogy az angyalok tanácsának az egyik legfontosabb alappillére, hogy mindenki egyenlő. – Elmosolyodom magamban, mikor, akarva vagy akaratlanul, elejt egy információmorzsát, ami eddig nem volt a birtokomban: nem csak szeráf, hanem a tanács tagja is volt a készítő. – Ha valaki túl nagy hatalomra tesz szert és megborítja ezt az egyensúlyt, a népünk struktúráját fenyegeti vele. – Bólintok, ez eddig még nem titkos információ. Mindenki tudja, hogy a tanács mindent megtesz, hogy egyikük se emelkedhessen egyeduralkodóvá, hiszen annak katasztrofális következményei lehetnének.

Figyelem, ahogy a szobája távolabbi nyitott falához sétál, a kezeit a háta mögött összefűzve pihenteti a tekintetét a templom centrumában elterülő park hangtalanul csobogó vízesésén, ami a semmiből tör elő, hogy mágikus vizével éltesse az édenkertet, ami a szentély szívét adja. Tudom, hogy azon töpreng, hogy még mennyi igazságról húzza le a leplet.

- A könyv készítője beleőrült a hatalomvágyba. Már önmagában a tény, hogy készített egy ilyen erejű varázstárgyat, ráadásul úgy, hogy csak ő maga tudta használni, ezt bizonyítja. A bukása elkerülhetetlen és szükségszerű volt. – Mellé sétálok, én is a vízesés hipnotizáló habjait figyelem.

- Viszont a tizenegy bukott szeráfunk egyikének a profiljába sem illik bele ez a részlet. – Nem részletezem, hogy mire gondolok, de nincs is rá szükség. Egyik angyal, még a szeráfok sem értenek mindenhez. Az idősíkok és a manaáram kapcsolata egy olyan határterülete a mágiának, amibe nagyon kevesen ássák bele magukat. Még közülünk is a legtöbbek számára felfoghatatlan, hogy a minket körülvevő manaáram olyannyira örök és megingathatatlan, hogy nem csak az egész mágikus világ jelenének az összes pillanatát foglalja magába, hanem örökké őrzi a múlt emlékeit is. Az egész világot körbeveszi és semmit nem felejt. Jól használva a könyv ezt a tudást csapolja meg, ami rossz kezekben végzetes fegyverré válhat.

- Nagyon jó meglátás, Raguel. – A mosolya még mindig nem őszinte. – Tudom, milyen vádak fogalmazódtak meg benned, és sajnos igazad van. Az említett angyal létezését kitöröltük a múltunkból. Gondolom nem kell magyaráznom, hogy miért. – Ökölbe feszülnek az ujjaim, mikor végre megbizonyosodom a gyanúról, ami hónapok óta motoszkál a fejemben.

- Meghalt? – Logikus következtetés, hiszen ha nem így lenne, akkor a tanács sokkal véresebb hajszával üldöztetné a könyvet, ami a létrehozója nélkül csak egy értéktelen lapköteg, az ő kezében viszont az ismert világ végét jelenthetné.

- Igen, minden jel arra utal, hogy több mint ezer éve elpusztították. – Bólintok.

- Van még egy kérdésem. Mikor elkezdtem észrevenni a lyukakat a történelmünk hálójában, utánamentem jópár forrásnak, és egészen véletlenül egy érdekes információt találtam egy ősi elf birodalom könyvtárának az alapítói okiratában. Megjelenik ott egy név… egy szeráf neve, aki mintha sehol máshol nem létezne. - Szünetet tartok, Raphael arca kifejezéstelen márványszobor.

- Mégpedig?

- Asmodeus. – A szemében megvillanó ingerültség láttán csak az önfegyelmem állít meg, hogy elmosolyodjak. Valószínűleg igazam volt, de soha nem fogja alátámasztani ezt.

- Minden bizonnyal egy elírással találkoztál. Ilyen nevű szeráf soha nem létezett. – Biztos vagyok benne, hogy ha most azonnal visszamennék ebbe a könyvtárba, az említett iratban már nem lenne ott a név. – Raguel, már nem az a gyermek vagy, akit évtizedekkel ezelőtt elítéltünk. A tanács büszkén figyeli a felemelkedésedet, te vagy a legfiatalabb vadász és nagyon jó úton haladsz, hogy a legfiatalabb szeráffá is válj. – A vállamra teszi a kezét, az aggodalma mintha őszinte lenne. – Ne tedd kockára a jövődet elhunyt árnyak üldözésével.

 

-most- 

Nem tudom, mikor álltam fel, a kezeim az asztallapon puffannak. Raphael hiába figyelmeztetett, nem hagytam fel Asmodeus kutatásával, de azóta is mindenhol csak falakba ütköztem. Ha nem súgná a lelkem mélyén egy különös, megmagyarázhatatlan ösztön, hogy igazam van, akkor már rég elhittem volna, hogy tényleg csak egy elírással találkoztam, mikor ráleltem erre a névre. Erre most, ennyi év után a semmiből váratlanul szembejön.

- Asmodeust mondtál? Honnan gondolod, hogy neki köze van hozzá? – A különös izgatottság, ami úrrá lesz rajtam, szinte mosolygásra késztet.

- Az Aetatis suae Tempore kötésére van írva, de miért? – Az lehetetlen. A könyv túl sok ideig volt az angyalok birtokában, ahhoz, hogy az elásott név szerepelhessen rajta.

- Mert ez a személy egyáltalán nem szerepel a könyvben. És a borítón sincs rajta a neve, ez biztos.

- De én láttam. Biztos valami ősöreg könyvmoly, aki imádja a történelmet.

- Calek. Tudom mit akarsz megtudni a könyvből. Régen én magam mondtam neked, hogy mire lehet képes. De ha az bájolta meg akit említettél, le kell mondanod róla. Ez még neked is nagy falat. – Akaron szigorú hangneme és az intő szavai meglepnek. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy most nem Calek gúnynevét használja. Az, hogy ő is ismeri az Asmodeus nevet, újabb bizonyíték, hogy a gyanúm igenis helytálló volt. Asmodeus létezett, nem csak egy elírás. Igazam volt. És ebben az esetben majdnem biztos, hogy ő készítette a könyvet, és ő az, akitől a történelmünk még a múltját is megtagadta. De mit jelent az, hogy azóta a neve megjelent a köteten? Raphael reakciója alapján biztos vagyok benne, hogy a tanács mélyebbre ásta volna az ereklyét, ha az Asmodeus név virít a borítóján. De akkor mi változott? Csak az jut eszembe indokként, hogy a könyv valami módon reagált a készítőjére, de ebbe belegondolni is félelmetes. Lehet, hogy Asmodeusnak csak a porhüvelyét pusztították el, és az elmúlt harminc évben született újjá? Az ő erejével körülbelül reális becslés, hogy ezer évig tartana újjáélednie. Ha ez igaz, akkor fontosabb biztonságba helyezni az Aetatis suae Tempore-t, mint valaha. Ha rá tudnám venni, hogy elengedjen még azelőtt, hogy megszerzi a könyvet…

De miért fáj a gondolat? Nem ígértem neki semmit. Nem tartozom neki semmivel.

Óriási csattanás szakítja meg a vészjósló gondolataimat. Az asztal ripityára törve zuhan össze előttem, Calek ideges csapongása magára vonja az elkószált figyelmemet. Még soha nem láttam ilyen heves érzelmeket produkálni, pedig már párszor az őrületbe kergettük egymást jó és rossz értelemben is. Miért ennyire fontos neki?

- Nem azt kértem, hogy kioktass, hanem hogy mondd el, mit tudsz róla! Ez rád is vonatkozik! – A szemében izzó harag eszembe juttatja a harcunkat, ami mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna. Hihetetlen, hogy csak négy nap telt el azóta.

Az eddigi sejtésem, hogy valóban az elfelejtett nevét keresi a könyvben, beigazolódni látszik a gyanúsan heves reakció által. Már-már szánakozással tölt el a tudat, hogy a könyv soha nem lesz a segítségére abban, hogy bármit megtudjon belőle magáról. Az Aetatis suae Tempore egyetlen személynek lesz valaha is segítségére bármiben, és az nem ő.

- Lenyugodtál? – Akaron rideg, hátborzongató türelme elfeledteti velem a kellemes, jó kedélyű férfit, akivel az imént társalogtam, a hangjában egy könyörtelen bestia nyugalma lapul, aki nem tűri, hogy a saját otthonában így beszéljenek vele. Caleket nem túlságosan érinti mélyen a változás, haragos, nem túl meggyőző morranással válaszolja, hogy igen.

Hosszúra nyúlik a csend, amelyben mindenki helyre teszi a gondolatait, Akaron hűvös tekintettel int egyet, és az asztal újjá emelkedik a romjaiból. Visszaülök a székre, amiből felpattantam, Calek is újra helyet foglal. A házigazda töri meg a csendet.

- Asmodeus a valaha élt egyik leghatalmasabb démon herceg volt, de jópár évszázada meghalt. Én magam sem tudok róla sokat, mert még csak a szárnyaimat bontogató tinédzser voltam, mikor ő élt. – Figyelmesen hallgatom a tudást, amihez képtelen voltam hozzájutni a népem megtépázott forrásaiból. Sejtettem, hogy hasonló sorsra juthatott, a bukott angyalokat általában vagy felőrlik a pokol ismeretlen bugyrai, vagy ha elég erősek az adaptálódáshoz, ők maguk is démonná süllyednek.

Látom a Caleken, hogy nem elégíti ki a válasz. Az ingerültségét szinte tapintani lehet.

- Ennek semmi értelme. Mit keresne egy démon herceg neve egy angyali varázstárgyon?

- Ezt már csak szóbeszédekből hallottam, de akkoriban azt regélték, hogy Asmodeus eredetileg egy angyal volt. Egy szeráf. – Megfeszülök, mikor két ősöreg tekintet figyelme szegeződik rám, tőlem várnak alátámasztást vagy cáfolatot az elhangzott feltevésre. A pillanat töredéke alatt mérlegelem az információkat, amik a birtokomban vannak.

Ha elmondom nekik őszintén, hogy csak Asmodeus tudja előhívni a könyv erejét, akkor lehet, hogy belenyugszik Calek, hogy nem ezzel fogja elérni a célját… de ha valahonnan megsejtené, hogy van rá esély, hogy Asmodeus igenis életben van, akkor mit tenne? Az iménti heves megnyilvánulásaiból kiindulva felkutatná a démon herceget azzal a meggyőződéssel, hogy legyőzi és kényszeríti, hogy segítsen neki. Betört a könyvért egy szigorúan védett erődítménybe is, ahonnan csak egy naiv angyal butasága menekítette ki, ez sem állítaná meg. Harcolnának, veszítene és aranytálcán kínálná Asmodeusnak az Aetatis suae Tempore-t, ráadásul az életébe kerülne a botorsága.

Mélyre temetem az aggodalom nyomasztó érzését, valamiért eszembe jut egy fáradt, megviselt démon, aki egy szűk, sötét cellába zárva várja a kivégzését, pedig a világunkért kéne aggódnom, nem pedig érte.

- Nincs szó ilyen nevű bukott szeráfról a könyveinkben. – Kimért féligazsággal válaszolok, felállok a székből és magamhoz veszem a ruhákat, amiket Akarontól kaptam. – Ha megbocsátotok, én is igénybe venném a fürdőszobát.

Az érintése megállít. Az ujjai a gyengéd erőszakkal kulcsolódnak a felkaromra, a vállam fölött pillantok hátra, hogy a szemeibe nézhessek, melyekben most sötétbarna árnyalatokkal kavarok a komolyság. Már sehol nincs az a nyafogós gyerek, aki a barátjával kötekedett az imént.

- Valamit nem mondasz el. – Nem lepődök meg, hogy megint átlátott rajtam. A hangja most nyugodt, de mégis fenyegetőbbnek érzem, mint az előző dühkitörését. Az elmúlt két nap félrevezető gyengédségétől és a szabadsággal kecsegtető ígéretektől egészen elfeledkeztem arról, hogy még mindig a kezében van a jövőm.

- Nem tartozom neked a népem titkaival. – Mintha fájdalmat, sértettséget látnék megcsillanni a szemeiben. Eszembe jut az előző éjszaka forró ölelése, és a meggondolatlanul elsuttogott ígéretei. A pillanatnyi béke, ami megtörte a napok óta tartó csendes háborúnkat. A bűntudat hasogatása váratlanul ér, szinte megremegek tőle. Magam sem tudom miért, de ebben a pillanatban ő az utolsó személy, akit meg akarok bántani.

Szó nélkül enged el, nem firtatja a tovább a dolgot. Tétovázás nélkül ki kéne sétálnom, de valami, aminek a húzása még erősebb, mint az átoké, nem enged. Ha teljesen őszinte nem is lehetek vele, talán el tudom terelni egy céltól, ami a vesztét jelentené. Halk, megadó sóhajjal fordulok felé.

- Soha nem gondolkodtál rajta, hogy miért nem üldöz több vadász? Nem érezted túl egyszerűnek a menekülést előlük? – Látom, ahogy elgondolkozik, de nem válaszol. – Azért, mert az Aetatis suae Tempore használhatatlan. Az ereklye, amit elloptál tőlünk már évszázadok óta csak egy szimbólum, egy emlék. Értéktelen. – Elfordulok tőle, nem akarom látni a hitetlenkedést és a csalódást a tekintetében.

- Akkor miért kockáztattál mindent, hogy visszaszerezd? Megölhettél volna. – Hideg mosollyal nézek vissza rá. Csak négy nap telt el, és mégis mintha már nem is emlékeznék, milyen érzés volt szívből gyűlölni őt.

- Látni akartam, ahogy elveszítesz valamit, ami fontos számodra. – Mint ahogy én elveszítettem őt.

Nem várok válaszra, némán elsétálok abba az irányba, amerre Akaron a fürdőt mutatta, mikor ide vezetett.

***

Az apró barlangi tavacska gőzölgő vizének forrósága csak egy pillanatig kellemetlen, a bőröm gyorsan megszokja a melegét. Akár élvezhető, pihentető is lehetne, ha nem kavarognának feldúlt, nyugtalanító gondolatok a fejemben egy bukott szeráfról, akinek a létezését hiába próbáltam bizonyítani magamnak évekig. Most, hogy sikerült, azt kívánom, bár visszamehetnék abba a létezésbe, mikor még nem kellett ezen is törnöm a fejemet. Az az egy szerencsém van, hogy ha tényleg az elmúlt harminc évben éledt újjá, akkor valószínűleg még pár évtizedig nem fog előbújni a homályból. Az ilyen hírű és hatalmú démon hadurak nem engedhetik meg maguknak, hogy a színrelépésükkor ne legyenek az erejük teljében.

Halk sóhajjal dőlök a tó medencéjének a peremére, a fejemet a kezeimre hajtom, lehunyt szemekkel pihenek. A hajam vizesen tapad az arcomra, az érintésétől felrémlik az emlék, mikor ma reggel Calek végtelen gyengédséggel simított félre egy kósza tincset a homlokomról. Az érzelmeim és az emlékek börtöne már szinte nem is létezik, de a bizalmatlanság makacs jégburka szerencsére még mindig óvja a szívemet. Kár, hogy ez mit sem segít, mikor a gondolataim szüntelenül visszatalálnak hozzá, és a testem egyre állhatatlanabb követelőzéssel reagál a közelségére. Nem segít az sem, hogy ahányszor megismerem egy újabb arcát, intimebbnek és közvetlenebbnek érzem a kapcsolatunkat.

Megszakítom a kegyetlen ábrándozást, ami magával sodort, és inkább megteszem azt, amit már az első napon is meg kellett volna. Elmélyülök a tudatomban, hogy a mágiám segítségével ráleljek a testembe zárt ereklyére. A mágia és a test kapcsolata nem idegen számomra, így nem kerül sok időbe, hogy megtaláljam a könyv mágikus lenyomatát a manaörvényeim mélyére ékelődve, megmérgezve egyes részeit, mint egy idegen vírus, egy fertőzés. Nem aggodalmaskodom túl sokat ezen a részleten, tudom, hogy még néhány évszázadig nem származna komoly problémám a jelenlétéből. Sokáig figyelem bilincsként felsejlő rúnákat, amik a helyén tartják a tárgyat. Megtalálom közöttük a horgony varázslat rúnáját, amit Calek használt és az én teleportációs bűbájom egyik részletét, az érkezést biztosító, materializáló rúnapárost. Ezeken kívül még két olyan rúna sejlik fel, amit nem ismerek, gondolom ezek azok a váratlan kimenetelű részletek, amiket az ütköző parancsok szültek.

Kicsit megnyugodva kelek fel a medence pereméről, kihúzom magam. Úgy látom, nem lesz olyan egyszerű kiszabadítani a könyvet, ami mindenképpen jó hír. Ami aggodalomra ad okot, hogy fogalmam sincs Akaron tudásának a mélységéről, lehet, hogy neki sikerülni fog. Hezitálás nélkül keresek egy összetettebb bilincs bűbájt az elmém gazdag könyvtárában, hogy még egy plusz lakattal láncoljam magamhoz az ereklyét. Halkan ejtem ki a varázsige sorait, beleremegek az erőbe, amit követel tőlem. A lassan töltődő manám határozott kegyetlenséggel áramlik ki belőlem, hideget hagyva maga mögött. A testemet ölelő forró víz mintha csak langyos lenne, elgyengülve, de elégedetten dőlök vissza a tópart kövezetére. Ennyit a töltődésről, megint majdnem nullán vagyok. Ha így folytatom, sosem leszek szabad.

Kimászom a vízből, hálát adok a barlang természetesen forró levegőjének. Gyakorlatias mozdulatokkal öltöm magamra a kapott ruhát. Az anyaga meglepően selymes és kényelmes, vadászként a vastagabb, praktikusabb, harctűrőbb darabokhoz vagyok szokva. Most először jut eszembe a kérdés, hogy vajon Akaron miért rendelkezik angyaloknak tervezett ruhával. A hosszú, laza nadrág buggyosan szélesedő esése megszokott angyali viselet, a felső rész mintha nem is lenne, épp hogy csak a mellkasomat takarja el díszesesen aranyozott szegéllyel és a vállaimon és a szárnyaim között átvezethető pántokkal. Nem zavar, a barlang fülledt melegéhez tökéletesen megfelelő öltözék. És kék. Rá kell döbbennem, hogy közel egy évszázados létem alatt még soha nem hordtam színes ruhadarabokat. Úgy érzem magamat, mint a diplomatáink vagy a hírnökeink egyike.

Egy röpke pillanatra megtorpanok a központi terem bejáratában, mikor csak Calek látványa fogad, majd lassú léptekkel sétálok egy székhez, szándékosan olyat választva, hogy az asztal elválasszon tőle. A fürdésem előtti beszélgetésünk feszültsége még mindig ott rezeg a levegőben, egy darabig úgy ülünk egymással szemben, mint két sértődött gyerek. Nem nézek rá, az egyik lábamat a felhúzom a székre, és a ruhám anyagát bűvölöm a tekintetemmel. Én veszítem el a makacs csendháborút.

- Hol van Akaron?

- Elment repülni. – Némán bólintok, akaratlanul is fájó irigységgel gondolok a szabad repülésre, a felhők érintésére, a napsugarak melegére a felhők felett és a Mennyország erőt adó közelségére.

- Akkor is elengedsz, ha nem sikerül visszaszerezni a könyvet? – Nem tudom, miért kérdezem meg, tudom, hogy amúgy sem szabadna elhinnem a válaszát, de a szívem mélyén mégis elhiszem. Megrémiszt, hogy tulajdonképpen ez is már egy olyan bizalom kicsi, törékeny darabkája, amit nem érdemel meg.

- A szavamat adtam. – Vajon ez jelent nála bármit?

A nyári zivatarok illata elmossa a gondolataimat, minden izmom megfeszül, mikor ráébredek, hogy mellettem van. Az érintése a kezemen leírhatatlanul gyengéd, felhúz a székből. Maga felé fordít, hátrálnék, de nincs hova, a fenekem az asztalba ütközik.

- Mit művelsz? – A hangomból hiányzik a hűvös nyugalmam, bizonytalanabb, mint szeretném.

- Oldom a hangulatot. – Nem nézek rá, de hallom, hogy mosolyog. A közelsége éget. Az ujjai a vizes tincseim közé férkőzve csúsznak a tarkómra. A kezeim a mellkasára simulnak, hogy eltolhassam magamtól, de képtelen vagyok rá. Erőtlenül markolom meg az inge lenge anyagát, az izmai megfeszülnek az érintésem alatt.

- Engem ez feszültebbé tesz. – A hajamban lévő ujjai finom követelőzéssel húzzák meg a nedves tincseket, hogy maga felé fordítsa az arcomat. Az önelégült mosolya árulkodik róla, hogy nyitott könyvként olvassa a testem visszajelzéseit, de van egy eddig ismeretlen csillogás a tekintetében, ami miatt nem zavar.

- Azt hittem, nem érzel semmit. – Az ajkaimba vigyorogja szavait, és ha lenne is válaszom, belém fojtaná. A csókja irgalmatlanul gyengéd, ismerős a fogadóban töltött éjszakánk emlékképeiből, de az érzések, amiket bennem kelt, teljesen újak. Azóta az éjszaka óta minden vele töltött pillanatban akarva vagy akaratlanul is közelebb taszított a lelkem gyógyulásához, már elképzelni sem tudom a rideg reakciót erre a csókra. Az arcom ég, a mellkasom reszket, a testemben szétáradó forróság elfeledteti velem a tudatom elhomályosult szegletében suttogó gondolatot, hogy ez nem helyes.

Nem mélyíti el a csókot, a homlokát az enyémre simítja és mélyen a szemeimbe néz. Egy végtelen hosszúnak tűnő másodpercig élvezzük az intim pillanat nyugalmát. Ismerős játékosság csillan a szemeiben, a kezei a meztelen derekamra csúsznak, és egy könnyed mozdulattal emel az asztalra. Megborzongok az ujjai selymes érintésétől.

- Várj, mit csinálsz? Akaron nem hiszem, hogy örülne, hogy az asztalra ültetsz... – Sunyin hozzám simulva férkőzik a lábaim közé.

- Biztos vagyok benne, hogy Akaron durvább dolgokat is csinált ezen az asztalon.

- Milyen durvább dolgokat lehet csinálni egy asztalon? – Nagy, ártatlan szemekkel nézek fel rá, a kendőzetlen megrökönyödésén majdnem elvigyorodom, de tartom a naiv maszkot.

- Most komolyan? – Nem bírom ki, kitör belőlem a nevetés. Nem hiszem el, hogy komolyan bevette.

- Csak szivatlak, te hülye… – A fejét a mellkasomra hajtja, a vállai rázkódnak a néma nevetéstől. Mikor felnéz, a mosolyában van valami, amitől bennem reked a nevetés.

- Megőrjítesz. – A sóhaját már elnyelik az ajkaim. Ebben a csókban most semmi gyengéd nincs, három évtized éhségével esünk egymásnak. Elveszek a szenvedélyünk nosztalgikus viharában, az íze, az illata, a bőre váratlan puhasága, a lehelete égető forrósága a csókjaitól nedves bőrömön. Az ajkai érintése mindenhol, az arcomon, az államon, a fülemen, a nyakamon. Körülvesz, kisajátít, mintha örökérvényűen és megmásíthatatlanul hozzá tartoznék. Talán így is van.

- Ramiel… – Rekedtes zihálással sóhajtja a nevem két csók között, a gyomrom vágyakozással teli görcsbe rándul. A hangjában lévő türelmetlen sóvárgás elbizonytalanít, hogy melyikünk kétségbeesettebb. A szemeim könnybe lábadnak. Remegek. A testemen barangoló kezek egyike félreérthetetlen irányba indul, az ismerős, kielégülésre váró vágy átjárja minden porcikámat, de mikor az ujjai elérik a végcéljukat és megérintik a fájón lüktető merevedésemet, mintha egy jeges orkán karmai tépnének ki minden meleget a testemből. Megfeszülök, és Ő egyből megérzi. Az izmai remegnek a nyers erőtől, amivel kényszeríti magát, hogy eltávolodjon tőlem. A démoni szempár tűzvörös lángolása földöntúli veszélyekről árulkodik.

A halk sóhajomban reszket a darabokra hullott vágy.

- Nekem ez így nem megy. Bizalom nélkül nem.

 ---

*Kaeruil: Az angyalok ősi nyelvének tükörfordításában a jelentése „Sárkánynemes”. Mikor a sárkányok kétezer éve a Földre jöttek, békeszerződést kötöttek az angyalokkal, ebben hivatkoznak ilyen módon az őssárkányokra. A megnevezés azóta is a békét jelképezi népeik között.

Nem tudom, mit szerettem volna elérni a bántó kérdéssel. Talán azt, hogy fájjon neki is úgy, ahogy nekem fájt. Ha nem is azzal a mélységes, szívet tépő kínnal, amit csak a szerelem képes okozni, legalább a beteljesületlen vágyódás marcangolásának fájdalmával.

Magára emeli a tekintetemet, a barna a szemek lágy örvényeiben felsejlő érzelmek oda nem illőnek, idegennek hatnak. Mintha az egész lényét megtagadná velük. Egyre közelebb van, tisztán látom a csillogásukat, de nem értem a létezésük okát.  

Nem tudom, hogy a döbbenet vagy a kíváncsiság miatt engedem, hogy megcsókoljon. Talán egy részem még mindig sóvárog, hogy visszaszerezzek valamit, bármit azokból a részekből, amiket a Purgatórium kimetszett a lelkemből. Azt hittem, hogy a csókja ismerős lesz, de még tátongó ürességgel a mellkasomban is érzem, hogy más. A belőlem kitépett szerelem gyengédségével simogatja elnyíló ajkaimat, mintha lágy, meleg fuvallatként akarná visszalehelni őket a szívembe. Feleslegesen. A szívem dermedt, jeges burkán még csak egy repedés sem esik. Kétségbeesetten keresek valamit az érintésében, ami visszahozhatna egy kis melegséget a régi énem boldog naivitásából, de minél tovább keresem, annál kevésbé tudom tagadni a tényt, hogy már nem létezik. Egy évtizedet leéltem abban a tévhitben, hogy visszatértem a Purgatóriumból, de lassan el kell fogadnom, hogy tévedtem. Én is meghaltam ott, mint mindenki más.

- Pocsék. – A válasza nem hozza meg a várt kielégülést. A homloka forrón simul az enyémhez, a pillanat szomorú békéje keserű gyógyír a szívem mélységes gyászára. A vad nyári záporok illata megtépi a lelkemet, forrón égető könnycseppeket ejtek egy gyermeteg szívű angyalért, aki imádta volna az illatot, de már soha többé nem fogja érezni.

Megfordulok, és szó nélkül elsétálok tőle. Az éjszaka hűvös levegője végigborzolja a nedves bőrömet, de már nem zavar. Belülről jobban fázom.

***

A hajnal fennmaradó része szokatlanul lassan telt, mintha még a máskor rohanó idő is bosszantani akart volna. Amikor a kezdeti feldúltságom elcsendesedett, és utat engedett a hideg, számító gondolatoknak, rájöttem, hogy a régi énemet nem véletlenül ragadta magával a Purgatórium hidege. Gyenge volt és életképtelen. Minden érzését, naivitását és kedvességét maradéktalanul ki kellett törölni, hogy létezhessek, hogy túlélhessek. Ha még mindig a részem lenne, tegnap lehet, hogy megismételtem volna ugyanazt a végzetes hibát, ami a mostani önmagamat teremtette. Ironikus, hogy pont ő maga mentett meg magától.

A lovam kényelmetlen zakatolása ingerültté tesz, a combjaimban olyan izmok sajognak, amiknek a létezéséről sem tudtam eddig. Ennyit a sokéves harci kiképzésről. A reggeli rövid párbeszédünkkor nem kerülte el a figyelmemet Calek gorombasága, valószínűleg csalódott, hogy nem tudott tegnap elcsábítani. Nem értem, hogy mi volt a célja a szokatlanul gyengéd közeledéssel, hiszen így is láncra verve vonszol maga után. Igaz, a szerelem láncai erősebbek… az odaadó gyermek szerelme nem kellett neki, de a könyörtelen gyilkosé már kéne? Kár, hogy annak már nincs.

Mikor már több mint egy órája csak a növények és a vadonban élő állatok egyszerű, békés hullámai simítják a körülöttünk pihenő mágia örvényeit, mellévezetem a lovamat, és megszólalok.

- Na, akkor megtanítasz a démonok nyelvére?

- Majd este elkezdjük, úgyse lesz akkor jobb dolgunk. – Látszólag még mindig dühös, és egyre kevésbé értem, hogy miért. – Addig is mélázz ezeken. – Figyelem a levegőben kirajzolódott rúnákat. Ismerősek, de fogalmam sincs, hogy honnan.

A fél napos lovaglás után a repülés könnyedsége felszabadítja a gondolatokat, amik eddig minduntalan visszataláltak ahhoz a gőzölgő tavacskához, és a csókhoz, amiben nem szabadott volna nem létező érzelmek ízét éreznem. Egy darabig csak élvezem a levegő simogatását az arcomon és a szárnyaimat mozgató izmok hiányzó hullámzását. Sajnos a lánc, amire verve vagyok, nem engedi, hogy átadjam magamat annak a gyors, vad szárnyalásnak, amire a megbolygatott lelkem vágyna, de most ez is megteszi.

Egy idő után elmélyülök a tudatom könyvtárában, hogy megkeressem, honnan voltak ismerősek a rúnák, amiken épp „méláznom” kéne. Hosszú időbe telik, de megtalálom az egyik könyvben, aminek a tartalmát felszínes kapkodással szívtam magamba tegnap. Sajnos itt is csak említésszinten szerepel, de mindent elolvasok róla, amit találok.

Fél füllel hallom a figyelmeztetését, hogy túl magasan repülök, de elengedem a fülem mellett. Pár perc múlva rájövök, hogy nem biztos, hogy jó döntés volt. Utálom, mikor igaza van.

A rám zúduló hárpiahad elsötétíti a nap tűző sugarait, mikor körbevesznek. Hát ez remek. Egy tucat nyugtatóbűbáj és még több apró, csípős villámcsapás megidézése után végre feladják a felesleges, egyoldalú harcukat. Nem akartam ténylegesen rájuk támadni, hiszen én vagyok a betolakodó a területükön, nem tehetnek róla, hogy a visszamaradott ösztöneik agresszióra késztették őket. Leereszkedem a fák lombjai alá, ahol a széles szárnycsapásaim épphogy csak nem érintik az ösvényt ölelő fatörzseket. Ennyit a szabad repülésről.

Meglepetten simítom végig az újonnan szerzett vékony sebet az arcomon. Még csak harmadik napja vagyok fogságban, de máris puhulnék?

- Azt hittem fontos a bennem lévő ereklye és ezért vigyáznod kell rám. – Figyelmeztethetett volna… mármint nyomatékosabban. Vagymi.

- Miért, veszélyben voltál? – Elfordulok, hogy ne lássam a mosolyát, és hogy ő se láthassa az enyémet. Ez az egyszerű kérdés egy különös, megmagyarázhatatlan büszkeségérzetet ébreszt bennem, amivel nem tudok mit kezdeni. Pedig majdnem biztos vagyok benne, hogy ő az utolsó személy, akitől elismerésre vágyom. Majdnem.

A délután hátralévő részében a rúnákról mesél, amiket mutatott. Figyelmesen iszom a szavait, miközben tanít egy népről, akiktől megtagadták a létezést és ősi nyelvek feledésbe merült mágiájáról. Az őszinte kíváncsiság, amit a szívembe csal, mintha helyre tenne egy porszemnyi darabot a lelkem szétzúzott romhalmazában. Néha azon kapom magamat, hogy miközben hallgatom, elmélyülten figyelem az ismerős vonásait, és felidéződik bennem egy ártatlan szív csodálatának az emléke. Az elmúlt három napban most először találok meg benne egy darabot abból a személyből, akiért az a gyermeki szív dobott.

Megállunk, mozdulatlanul figyelem, ahogy tüzet rak. Mikor meglátom a kezében az emberek visszamaradott eszközeit a tűzgyújtáshoz, egy csettintéssel meggyújtom helyette. Nem mintha nem bíznék a barbár képességeiben, de jobban szeretném tűz mellett tölteni az éjszakát.

- Van, amit varázslat nélkül is meg lehet oldani. – Ezt most komolyan ő mondja? Pont ő?

- Mondja ezt az, aki a mágiájával öltözködik.

- Touché. – Elmosolyodom, de ismét elrejtem előle. Mióta kihűlt a szívemben fortyogó harag és magával vitte a bosszúvágy követelőző gyűlöletét, néha eszembe jut, hogy ha nem kötne a múlt béklyója, lehet, hogy kedvelném őt. A könnyed, humoros társasága és vitathatatlan intelligenciája tökéletes kiegészítése az én keserű megjegyzéseimnek és a kielégíthetetlen tudásszomjamnak.

Elfordulok, és most először veszem szemügyre az alattunk elterülő világot. Az esti árnyakba burkolózó várfalakat, és a fáklyák apró, táncoló fényeit, mint meleg csillagtengert egy idegen világ égboltján. A természet halk morajlása visszhangzik a csendben.

- Nem zavar, hogy a tűz miatt kiszúrhatnak?

- Ismerem a terület birtokosát, itt semmi nem történik a tudta nélkül. Békén fognak hagyni, bármit csinálunk. – Némán bólintok, de újra feléled bennem a gondolat tegnapról, hogy vajon valójában ki is lehet ez a démon, aki világ összes titkáról többet tud, mint szabadna.

- Akkor minek az álca? – Gondolok itt leplezésre szolgáló rúna seregre, amit a kis táborunkat ölelő sziklákra karcolgat.

- A démon nyelv kiejtése messzire elérződik. Már így is lehet, hogy keresnek minket, mióta rajtad használtam. – Akaratlanul is ledermedek az emléktől, mikor kegyetlenül megcsonkította a lelkemet, és magához láncolt egy átokkal, aminek nem szabadna léteznie.

Megtanulom a nyelvüket, és soha többé nem leszek áldozata egy ilyen bűbájnak. Erősebb leszek. Még erősebb.

- Ha még mindig érdekel a démonnyelv, akkor gyere. – Hezitálás nélkül lépek elé, és leülök.

- Mond ki a védőbűbájt. Ezt csak te tudod megtenni és másra te sem tudod rámondani.

Egy röpke, alig észrevehető pillanatra megtorpanok, mikor a bizalmatlanság eddig szunnyadó szikrája fellobban bennem. Most épp abban bízom, hogy nem használja ki, hogy semmit nem tudok a dolgokról, amiket tanít nekem? Akár a saját lelkemről való lemondást is felolvastathatná velem, ha olyan kedve van. Nem lepődnék meg, ha erre is lenne egy varázsigéjük. Elhessegetem a gondolatot, hiszen nincs igazi veszítenivalóm. A lelkem nagy része már amúgy is oda, a maradékot pedig csak úgy tudom megóvni, ha vállalom ezt a kockázatot. Felolvasom a védőbűbájt, a tudatom mélyén örvénylő manaáramok feldúlt hullámokkal kavarodnak fel, hogy utána mintha mi sem történt volna, visszarendeződjenek a szokásos monoton formájukba.

- Nem használhatunk telepatikus tudat átvitelt, az túl veszélyes lenne, úgyhogy maradunk a hagyományos módszernél. – Bólintok, majd olyan töretlen figyelemmel hallgatom a szavait, mintha az életem múlna rajta. Talán így is van. Teljes mértékben tisztában vagyok a tudás veszélyével, és azzal, hogy egy rosszul leírt vagy kiejtett rúna is végzetes lehet.

Az egész lényem megremeg, mikor az első démoni szó elhagyja az ajkait. Tudom, hogy a kiejtésre kellett volna koncentrálnom, de egy nyugtalanító érzés jeges karmai belém marva vonják el a figyelmem túlságosan is nagy részét. A nap folyamán most először fogan meg bennem a gondolat, hogy lehet, hogy nem kéne ezt csinálnom. Lehet, hogy okkal tiltják ezt a tudást a népem tagjaitól. Mit sem törődve a vészjósló ösztönökkel, hajthatatlanul próbálom meg elismételni az általa kiejtett hangokat. Rosszul. Nem történik semmi, ami úgy vélem egy szerencsés kimenetele a hibának, amit vétettem. Megismétli a szó kiejtését, most már előre felkészülök a borzongás hideg érzésére a lelkemben.

Tökéletesen lemásolom a hangokat, amik elhagyták az ajkait, mintha egy csókkal loptam volna le őket. A belém hasító fájdalom váratlan ereje védtelenül ér. Bennem reked a néma nyögésem, a lelkem hideg jege sistereg a lángok érintésétől, amik a testembe hasítanak éles karmukkal. A fájdalom semmi ahhoz képest, amit a nagy mennyiségű manavesztés okoz az elmémmel. Ott, ahol pár másodperce még fényesen örvénylő áramok voltak bennem, most mélységes sötétség uralkodik. Mintha fekete lyukként magába szívná a valóságtól eltávolodó tudatomat, melynek csupán egy hajszálvékony szálán érzékelem, hogy zuhanok. Görcsösen belekapaszkodom abba a lehetetlenül törékeny kis szálba, és felrántom magamat a felszínre.

A szárnyaim ösztönösen szétfeszülnek, hogy csökkentsék a testemet érő lökés nyomatékát, csupán egy végtelen hosszúnak tűnő pillanatba kerül, hogy megállítsam a zuhanást, majd még egybe, hogy a talpaim ismét érintsék a táborhelyünk kopár fűcsomóit.

- Erre nem számítottam. – Ezt az állítását gondolkodás nélkül elhiszem neki. Én sem.

A tűz mellé sétálok, kétségbeesetten várom, hátha átmelegíti a fagyossá gyengült testemet. A kimerültség szinte fojtogat, és most, hogy ezzel a nagy lökéssel kimerítettem a mágiaforrásaimat, már a mana meleg lüktetése sem enyhíti a fáradtság hidegrázását. Nem számít. Voltam már fáradtabb. Sokkal, sokkal fáradtabb.

A tekintetem a mellkasomra ömlő hófehér selyemzuhatagba vegyülő fekete tincsekre kúszik. Éreztem, mikor elhagyja őket az élet.  Mióta megtanultam tökéletesen uralni a mágiámat és megismertem a test és a mágia kapcsolatának a legbensőségesebb titkait, soha nem történt meg, hogy ekkora árat követeljen tőlem egy varázslat. Eddig. Egy rúna. Egy egyszerű rúna kimondása.

- Tudtam, hogy veszélyes, de egyetlen szó puszta kimondása is ilyen pusztító lenne..? – Szinte inkább magamnak suttogom a szavakat, érthetetlenül, megtörten. Nem akarok belegondolni, hogy milyen erő lakozhat benne, ha ő ezen a nyelven egy egész átkot végigmondott. - Olyan volt egy pillanatra, mintha izzó vassal égetnének belülről. – A mellkasomra simítom a kezemet, hogy ellenőrizzem, nincs e ott az a tátongó lyuk, amit érzek.

Mellém lép, és a belőle áradó meleg csábítóbb, mint valaha. Megborzongok, miközben ellenállok a késztetésnek, hogy még tovább csökkentsem a köztünk lévő távolságot. A fekete hajtincsem látványa az ujjai között nosztalgikus emlékképeket csal elő, és valamiért most először nem érzem azt, mintha egy másik életből származnának.

- Egyelőre maradjunk a rúnaismeretnél. – A hangjában most is van valami, ami összezavar, és kételyeket ébreszt bennem a meggyötört, összetört szívem legelszántabb elhatározásaival kapcsolatban. Távolabb lépek tőle, leülök a tűz mellé, a közelsége mintha megmérgezné a védtelenné vált elmémet. Ebben a kimerült, kiszolgáltatott állapotban némán hálát adok az égnek, hogy már képtelen vagyok érezni.

Nem tudom, mennyi ideig bámulom a meleg lángnyelvek lágy hullámzását. Néha mintha a völgy mélyéről felsejlő zenére táncolnának. Hiába süti az arcomat a forróságuk, a testem és a lelkem tátongó üressége rendíthetetlenül fagyos marad. Aludnom kéne, de a mágikus lánc nem engedi, hogy biztonságos magasságokba repülhessek hozzá. Ebben a világban nem alhatok, valószínűleg nem is tudnék, ezt a képességet hosszú hónapok képzésével törlik ki minden vadászból. Két nappal a harcunk előtt aludtam, ami azt jelenti, hogy most lesz lassan ötödik napja, hogy folyamatosan ébren vagyok. Edzett vagyok ilyen téren, normál létezés mellett két-három hétig könnyedén kihúzom alvás nélkül, de az elmúlt napok történései közel sem mondhatók mindennapinak.

A gondolataim sodródó folyamából a közelsége szakít ki. Mintha napokig bűvöltem volna a lángokat, nehéz elszakítani róluk a fáradt tekintetemet, de megteszem. Felém nyújtja a kezét, az arca szokatlanul komoly, a sötét szemekből hiányzik a játékosság és a piszkálódás szikrája.

- Gyere, táncolj velem. – Eltépem róla a tekintetemet, nem bírom elviselni a komolysága súlyát a szívemre ereszkedni. Még egyszer sem ismertem be magamnak, de mióta mellette vagyok, és kiadtam magamból a haragot, amely minden pillanatomat uralta az elmúlt évtizedben, egy különös megnyugvás ereszkedett rám. Az elején azt mondtam magamnak, hogy azért, mert végre egy karnyújtásnyira van a bosszúm tárgya, de egy idő után elkezdtem őbenne keresni a gyógyírt a szívem tátongó ürességére. De hiába kerestem, nem találtam meg, és minden próbálkozás után egyre elviselhetetlenebb lett a csalódás.

Mikor a tegnapi gyengéd csókja sem tudott kimozdítani a dermedt pangásból, megfogadtam, hogy nem engedek magamnak több reményt, hanem elfogadom, hogy ez a részem végleg meghalt.

- Nem akarok. Nem tudok táncolni.

- Az nem baj. Gyere. – Tudom, hogy nem szabad a szemeibe néznem, mégis megteszem, és egy futó pillanatig azzá a gyermekké válok, akit reszketeg léptek vittek a vesztébe egy nagyon hasonló, mégis végtelenül különböző csalogatás után. Akkor szenvedélyt ígért a tekintete, most valami egészen mást, valami sokkal veszedelmesebbet. A kezébe csúsznak az ujjaim, a mozdulat mintha nem is az enyém lenne. Mintha a meggyászolt énem lökne a karjaiba, hogy engem is ugyanarra a sorsra kárhoztasson, ami neki a veszte lett.

Úgy érint, mintha a legtörékenyebb kincse lennék, a gyengédsége szinte fojtogat. Ismét akaratlanul is belegondolok, hogy vajon a régi, szerelmes énem mit érezne most a karjaiban, de valószínűleg olyan boldogságot, amit soha nem volt alkalmam megismerni, hiszen soha egy szavával vagy tettével sem ígért viszonzást a szerelmes érzelmeimre. Eddig. De most már késő.

Lelassul az idő, mintha napok óta tartana a karjaiban, azzal a férfias határozottsággal vezet, amivel minden mást is csinál. Amivel elérte, hogy belé szeressek eléggé, hogy eláruljam a népemet. A végtelen apró emlékfoszlány, amiket nagy nehezen száműztem a tudatom legmélyebb bugyraiba, most ismét szabadulással fenyegetnek, és a börtönük fala már közel sem olyan stabil, mint lennie kéne.

Ha el tudnám hinni, hogy ez nem egy számító terv része, vajon megmozdulna valami a darabokra hullott, dermedt szívemben? Akármennyire vágyom rá, soha nem fogom megtudni.

- Nem bízom benned. – A halk sóhajommal mintha magamban akarnám megerősíteni a bizalmatlanságom pillérjeit. Élénken él bennem az emlék egy véres csatamezőről, és egy démon könyörtelen, vörösen izzó tekintetéről, amiben semmi nincs, csak lélekfacsaró árulás.

Az arcát a hajamba temeti, közelebb húz magához, de túl későn. Már észrevettem a fájdalom tagadhatatlan csillanását a mélybarna szemekben. Már összezavart, már megrengette a lelkem stabil, hűvös nyugalmát.

- Sajnálom.

Az őszinte fájdalom a tekintetében és a nem várt bocsánatkérése megteszik azt, amire a gyengédsége képtelen volt. Ledermedek a rám zúduló szomorú érzelmek fullasztó tengerétől: megbántottság, csalódás, összetörtség, tehetetlenség, düh, kiábrándultság, hiányérzet, elárultság, magány. Minden, amit átéltem miatta, és amit eltemettem a túlélésért, de ahelyett, hogy kitöltenék a lelkemben tátongó űrt, tovább növelik azt. Azt hittem, hogy a Purgatórium tépte ki belőlem a szívemet szaggató érzelmeket, de most már emlékszem, hogy én voltam. Ott lapultak a börtönben az emlékek közé zárva, és elég volt ez az egy szó, hogy előtörjenek titkos rejtekükből. Bele sem merek gondolni, hogy milyen más érzelmek rejtőzködnek még az omladozó börtön sötét zugaiban.

Fáj. Miért is akartam visszaszerezni az érzéseket? Ezért? Hogy újra fájjon? Megfogadtam, hogy soha többé nem leszek az a naiv, sebezhető gyermek, akit talán én magam pusztítottam el.

- Ha tényleg sajnálod, akkor engedj el. – Engem is meglep, hogy milyen hihető a hangom hűvössége, miközben évtizedek óta nem érzett fájdalom kínoz. A fejem a mellkasán pihen, a kezeim a derekát ölelik. Egy ideig némán hallgatom a szíve vad dübörgését. Bizarr módon megnyugtat. Emlékszem időkre, mikor az én szívem diktált egy hasonlóan gyors ritmust.  – Már nem maradt bennem harag. Ha elengedsz, elbúcsúzhatunk egymástól, mint idegenek, akiket semmi nem köt össze. – Komolyan gondolok minden szót. Ebben a pillanatban semmire sem vágyom jobban, mint a felejtésre. A bosszúmról már akkor lemondtam, mikor a harag vad lángjait elfújta a felismerés, hogy soha nem volt esélyünk a boldogságra. Nem az ő döntésén múlt.

- Még nem tudlak elengedni. – A kétértelmű megfogalmazástól döbbent remegés fut végig rajtam, és most először felsejlik bennem egy halovány gondolat, hogy talán valóban érez valamit irántam, nem pedig egy számító játék lépéseit képezik a tettei. Különös melegség csitítja el a fájdalmakat, amiket az imént ébresztett bennem. Megrémiszt, hogy mennyire szeretnék hinni az érzésekben, amiket a tettei sejtetnek, még úgy is, hogy az én szívem már soha nem tudná viszonozni őket.

Kicsit hátrébb lépek tőle, végigsimítom az arcát. A bőre szinte éget, rettenetesen jól esik a forrósága. Talán még soha nem láttam ilyen sebezhetőnek, pedig már vergődött tehetetlenül a mágiám láncaiban. Egy kósza gondolat könnyeket csal a szemembe. Egy kósza gondolat arról, hogy milyen lenne újra szeretni Őt. Újra elég bátornak lenni, hogy megbízzak benne. És a végén újra meghalni egy kicsit, mikor elárul.

- Nem tudom, mi a célod, de az angyal, akit keresel bennem, meghalt. – A hangom határozott, pedig a bizonytalanság kínzó szikrája fellobbant bennem. Mintha minden vele töltött napon a lelkem darabokra hullott kirakójában a helyére tenne egy darabkát. Rettegek, hogy egy nap újra egész leszek, és sebezhetővé válok általa.

A kezei közé veszi az arcomat, a hüvelykujjai finoman simítják a bőrömet. Hosszút pislogva élvezem a kellemes érintést. A lehelete forró az ajkaimon.

- Nem hiszek neked. – Mint mindig, most is átlát rajtam.

Lassan nyitom ki a szemeimet, a szempilláim mintha ólomsúlyúak lennének. A tekintetében megcsillanó, követelőző érzelmektől összeszorul a torkom. A lassú lélegzetvételeink szinte összefolynak, de elfordulok és megnövelem a köztünk lévő távolságot, mielőtt megcsókolhatna.

Magára hagyom, visszasétálok a tűzhöz, és leülök a melegébe, a szárnyaimat magam köré vonva próbálom távol tartani az éjszaka mardosó hidegét. Ő nem jön utánam, a szikla peremén állva nézi a sötétbe burkolózó tájat, melybe az ő fekete alakja is beleveszik. Sokáig figyelem a merev mozdulatlanságát, mintha egy gyönyörű festmény része lenne a mögötte elterülő csillagtenger rideg ölelésében. Figyelem a világot, amelyben ő létezik, én pedig csak csodálni tudom, a részévé soha nem válhatok. Hiába van egy karnyújtásnyira, hiába gyógyítja a lelkem sebeit, hiába zúzza porrá az érzelmeim börtönét, az elveszített bizalom áttörhetetlen jégfala örökre el fog választani tőle.

***

Egyikünk sem aludt az éjjel, így a felkelő nap első sugaraival mi is útnak indulunk. A tegnap éjszakai táncunk titkos pillanatainak bensőséges hangulatát mintha magával ragadta volna a hajnal, reggel távolságtartó útitársként váltunk néhány röpke szót.

Mintha az időjárás is a lelkemben uralkodó káoszt tükrözné, vad szél teszi szinte lehetetlenné a szárnyaim elnehezedő mozgását. A nap már magasan jár az égen, mikor feladom, és leereszkedem a keskeny ösvény peremére. Calek szó nélkül állítja meg a lovakat.

- Elfáradtam, lovon megyek tovább. – Bólint, de az okos szempárban látom, hogy tudja azt, amit én is. Ennyitől nem szabadna elfáradnom. Egyre sürgetőbb fenyegetéssel tornyosul fölém a tudat, hogy a tegnapi erőkitörésem miatt töltődnöm és aludnom kell. A hegyvidék manaszegény környezete lelassítja az elsőt, a hozzám láncolt démon irányába érzett bizalmatlanság pedig lehetetlenné teszi a másodikat.

- Szeretnél pihenni? – Kelletlenül bólintok a figyelmes kérdésre. A lábaimat a mélybe lógatva ülök le a szakadék peremére. Hallom Caleket nyugtatóbűbájt mormolni a lovakra, majd nem sokkal később csatlakozik hozzám, és felém nyújt egy kis csomagot. – Egyél, jót fog tenni. – Szó nélkül veszem el tőle a szalvétába bugyolált ételdarabot. Lassú mozdulatokkal bontogatom ki a mágikus tünde kenyeret. A nehezen beszerezhető étel nem csak a testemet, hanem a kiürült manaállományom vánszorgó cseppjeit is felfrissíti egy kicsit. A tündék titkos receptje alapján készül, amit az életükkel is óvnak, ez teszi olyan ritkává és értékessé. Nem lepődöm meg, hogy Calek mégis hozzájutott, a halandók közé vegyülő démonoknak és angyaloknak általában megvannak a maguk forrásai, és Calek kifejezetten leleményesnek tűnik ilyen téren is. Az már meglepőbb, hogy rám pazarolja.

- Köszönöm. – Lassan csipegetek, élvezem a gyümölcsös kenyér édes ízét. Nem szoktam enni, hiszen a testem normál esetben nem igényli, és felesleges, időigényes szokásnak tartom.

Egy darabig némán élvezzük a ránk ereszkedett csendet, amit csak a szél süvítése tör meg. Ahogy egyre magasabbra jutunk az égbenyúló hegyoldalon, úgy távolodik el tőlünk a lábunk alatt terebélyesedő világ.

- Nincs tériszonyod? – Nem tudom, honnan jön a kérdés. Úgy érzem, ha nem lennének szárnyaim, kényelmetlenül érezném magamat egy ilyen meredek, keskeny hegyi úton.

- Nincs.

- Hogyhogy?

- Zuhantam már le magasabbról is. – Látom a tekintetét egy pillanatra a múltba révedni, a lelkemben feléled egy különös, bizonytalan érzés, hogy tudnom kéne, mire gondol épp. Elillan a ködös pillanat, az ajkain gúnyos félmosoly játszik, mikor folytatja. – Szóval ne reménykedj, ha leesem sem halok meg.

- Már nem kívánom a halálodat. – Őszinték a szavaim. Az átok minden pillanatát gyűlölöm, mert korlátoz és megfojt, de most már jobban örülnék, ha egyszerűen csak levenné rólam.

- Miért nem? Akkor szabad lennél. – Megerősíti, amit már eddig is sejtettem, hogy az átok megszűnik, ha megsemmisül ez a porhüvelye és elveszíti az irányítást a mágiája felett. Ráadásul a tegnapi balesettel beigazolódott az is, hogy ha nem szándékosan teszem, akkor tényleg tudok ártani neki.

Megvonom a vállam, az égbolton rohanó felhők sokaságát bámulom. Bárcsak köztük lehetnék.

- Ha célpontot kapok, és nem válaszolok, úgyis utánam jönnek. – Érzelemmentes egyszerűséggel hullajtom el az apró információmorzsát, a szemem sarkából nem vétem el a tekintetén átsuhanó komoly csillanást. Szinte hallom az elméje fogaskerekeit, ahogy az új változót végigvezeti a titkos tervein.

- Ha ez megtörténne, gondolom nem figyelmeztetnél. – Sejtelmes mosollyal döntöm oldalra a fejemet, felé sandítok. Valamiért eszembe jut egy naiv, szerelmes angyal, aki egy szenvedélyes csókért cserébe elkotyogta a népe titkait.

- Ki tudja…

***

A nap második felét én is a lovon töltöm, de a szárnyaimat nem tűntetem el, egy cseppet sem szeretnék pazarolni a kínzó lomhasággal visszatöltődő manámból. Felsejlik bennem egy emlék a Purgatórium mágiamentes övezetének végtelen sötétjébe szökő manaporszemekről. Mintha minden szemcse elvesztésével az életem vált volna kevesebbé. Most ugyanilyen lassúnak érzem a gyarapodásukat.

A hegynek ezen a magaslatán már kopár a növényzet, az állatvilág morajlását is magunk mögött hagytuk egy ideje. Ma nincs olyan szerencsénk, hogy az utunkba essen egy kiszélesedő útszakasz, így a keskeny ösvényen vetünk tábort. Nem figyelem, hogy honnan szed gyújtóst a tűzhöz, nem is igazán érdekel, a felhőtlen égbolton pihentetem a fáradt szemeimet jópár örökkévalóságnak tűnő pillanatig. A szél egyre erősebb lökésekkel süvít mellettünk, a jeges karmai áthatolnak a vékony ruhámon. Mikor visszatérek a fagyos valóságunkba, Calek már a tűz mellett ül, a hátát a sziklafalnak veti, a szűk ösvényt jóformán átéri a kinyújtott lába, a másikat felhúzza és lustán pihenteti rajta a kezét. A szemei csukva vannak, ezért zavartalanul legeltethetem a tekintetemet a mozdulatlan alakján. A kísértetiesen ismerős testtartás megmosolyogtat, eszembe juttat egy démont, aki egy ragadozó türelmével várta a cellája mélyén, hogy a zsákmánya újra és újra elég közel merészkedjen hozzá.

A vadászok higgadt önfegyelme cserben hagy, a lábaim maguktól mozdulnak. Megtorpanok mellette, és mintha ennyi év után is a gondolataimban olvasna, kinyújtja a felhúzott lábát. Szó nélkül ülök az ölébe, a mellkasára hajtom a fejemet, a nyári záporok illata a melegüket is magával hozza. Átölel, és a következő pillanatban már egy vastag szőrmébe burkolózva bújunk egymáshoz. Elmosolyodom a nem várt figyelmességen, a belőle áradó meleg mintha egy pillanatra a lelkem jegét is elérné, és tudom, hogy megint egy darabkával közelebb kerültem ahhoz, hogy újra egész legyek. Talán az összetört szív is egy átok, amit csak az tud meggyógyítani, aki teremtette.

Emlékszem, mennyire más volt az ölében ülni régen. Emlékszem az izgatottságra, a szívem dübörgésére, a vágyakozásra. Hiányzik.  

- Aludnod kéne. – A hangja visszacsalogat a jelenbe, ahol az izgatottság és a vágy egy börtön mélyén szunnyadnak, a szívemet pedig áthatolhatatlan jégburokba foglalja a bizalmatlanság. Már nem kérdőjelezem meg minden gyengéd megnyilvánulását, viszont egy pillanatra sem tévesztem szem elől, hogy fogalmam sincs, miért teszi mindezt.

- Nem tudok. – Kimondatlanul hagyom az okot, amit mindketten tudunk.

- Lenne pár ötletem, ami segít álomba szenderülni, de nem hiszem, hogy értékelnéd… - Hallom a hangján, hogy mosolyog, a benne csendülő pajzán él félreérthetetlenné teszi, hogy mire céloz. Felemelem az arcára a tekintetemet, hogy elraktározhassam az elmémben az arckifejezést, amit nem hittem, hogy látni fogok még valaha. A sokatmondó szemeket és a kihívó félmosolyt. Ha nem téptem volna ki magamból a szerelem érzése mellett az együttléteink keserédes emlékeit is, akkor lehet, hogy zavarba jönnék. Így csak elmosolyodom a furcsa melegségtől, ami belülről végigsimítja a mellkasomat az ismerősen kacér, játékos megnyilvánulás hatására.

- Tényleg nem. – Suttogom halkan, de a mondat végére akaratlanul is kiszélesedik a mosolyom. Mintha a lelkem rezdüléseire lenne hangolódva és minden pillanatban tudná, hogy mit kell mondania vagy tennie, hogy helyre tegyen bennem valamit.

Egy rövid csend övezi a könnyeddé vált hangulatot, én töröm meg, mikor eszembe jut a délutáni párbeszédünk.

- Szólnék. – Rájövök, hogy akármennyire is úgy érzem, hogy olvas a gondolataimban, ez nem így van, ezért pontosítok. – Ha célpontot kapnék, szólnék.

- Miért? – Végigsimítja az arcomat, az államnál fogva emeli magára a tekintetemet, mintha az igazságot próbálná kiolvasni belőle.

Nincs rá szükség, mert elmondom neki őszintén, amire én is csak most döbbentem rá: hogy nem akarom, hogy bántódása essen. Már nem tudom tovább tagadni, hogy összeköt vele valami, Talán a szívemen tátongó lyukak, amiket úgy néz ki, hogy csak ő tud befoltozni, talán az árulás bűntettének a súlya, talán valami egészen más, nem számít.

Soha többé nem fogok bízni benne. Soha többé nem fogom szeretni. De szükségem van rá.

- Mert fontos vagy nekem. Szerelemből szeretni már soha nem tudnálak, de mióta nem vakít el a harag, rájöttem, hogy ha meghalnál, magaddal vinnél belőlem egy darabot. – Egy rövid szünet után engedem, hogy egy visszafogott vigyorra húzódjanak az ajkaim. – Ettől függetlenül, ha túl sokáig tartasz ezen a pórázon, az életemre esküszöm, hogy találok egy módot, hogy megöljelek.

Mintha napok telnének el a válaszáig, csak az éjszaka makacs sötétsége jelzi, hogy nem így van. Már majdnem egy évtizede kijöttem a Purgatórium bugyraiból, de mintha – sok más dologgal egyetemben – az idő érzékelésének a képességét is ott hagytam volna. A vadászképzés első részeit a Mennyben kezdtem el, sokszor fárasztottam magamat az angyalokra is veszélyes szintekig, egyszerűen, csak mert napoknak éreztem az eltelő hónapokat, és nem pihentem. Mikor a gyakorlati képzés részeként átkerültem a vadászok földi kastélyába, megoldódott ez a probléma. Azóta is, ha lehet, kerülöm a Mennyország örök nappalát, nem szeretnék egy pislogás alatt éveket veszíteni.

Figyelem a tó tükrének a játékos hullámzását, miközben újra és újra felidézem a kérdésemet, nehogy elfelejtsem.

- Nem tudom. Nem tudom megmondani, hogy egyáltalán túléljük e ezt az utat, akár közösen lépünk rá, vagy egymással ellentétes irányban lévő cél felé indulunk. Két dolgot állíthatok biztosan, még ha nem is hiszed el őket. Soha többé nem fogok neked hazudni és nem fogok fájdalmat okozni a számodra. – Mozdulatlanul hallgatom szavait. A válasza első fele őszintén meglep. Eddig meg voltam győződve róla, hogy az utunk célja a könyv visszaszerzése, de most először elbizonytalanodom. A könyv elzáródását a kettőnk mágiája idézte elő, így logikusan a kettőnk mágiája elég kéne, hogy legyen a visszaszerzéséhez is, ezért nem értettem, miért kell hozzá az a bizonyos „barát”, akit meglátogatunk. Rákérdeznék, de a válasz második fele tovább tereli a figyelmemet.

Néha elgondolkozom rajta, hogy egy-egy dologra hogy reagálna a régi énem, akit nem igazán tudok elengedni, talán azért, mert túlságosan erőszakos hirtelenséggel tépték ki belőlem. Azt hiszem, naiv boldogsággal örülne ezeknek a már-már meghatónak mondható szavaknak. Bennem csak értetlenséget keltenek. Amíg rajtam van az átok, minden nap fájdalmat okoz egy kicsit, ami pedig hozza magával, hogy az állítása másik része is hazugság, hiszen azt mondta, hogy nem fog fájdalmat okozni. Erről ennyit. Nem tudom, mit akart elérni ezekkel a szavakkal, és ez egy tompa irritációt ébreszt bennem.

Újra megszólal, és ez visszacsalogat a gondolataimból.

- De egyelőre nem engedhetlek el. Szükségem van rád, hogy megtaláljak valamit, amit már nagyon régen elvesztettem. – Valamit, amit elvesztett? Lehet, hogy ez az út mégis lehetőséget adhat arra, hogy megtudjak róla valamit? Hogy megtaláljam a gyengeségét?

- Ráadásul úgy érzem, hogy nem érném meg a reggelt, ha nem kötnének a béklyók. – Valószínűleg igaz. Legalábbis mindent megtennék, hogy így legyen. De mégis, a lelkem mélyén valami azt sugallja, hogy a szilárd eltökéltségen, ami évtizedek óta hajt, most először keletkezett egy kis rés, amit még be kell foltoznom. – Erről jut eszembe, bocs a becézgetésért. Rossz szokás.

Magára hagyja mozdulatlan alakomat, még sokáig emésztgetem az utolsó szavait. Rossz szokás? Ez vajon azt jelenti, hogy mindenkit becézget? Lehet.

Leülök, és azon gondolkozom, hogy az összes dolog közül, amit mondott nekem, miért az utolsó, már-már érdektelen mondata maradt meg bennem a leginkább. Mire sikerül eleresztenem az utolsó szavait, már napsugarak simogatják az arcomat.

***

Elindulunk, és sokáig gondolkozom azon, hogy jól döntöttem e, mikor beleegyeztem a szárnyaim elrejtésébe. A vadászoknak sokszor kell az emberek közé vegyülniük a démonok felkutatásakor, hiszen az ő fajukra sokkal jellemzőbb az emberekkel való keveredés. Van egy módszerünk, hogy ne kelljen mindig manaigényes és bonyolult illúziókat felhasználni, persze ehhez szükség van a tollaink alá tetovált rúnáink hosszadalmas soraira. Talán az összes közül, ami díszíti a szárnyaimat, ez a leghosszabb, legösszetettebb varázsige, de cserébe nem csak a szárnyak képét, de a fizikai megnyilvánulásukat is eltünteti. Persze ezzel elveszítjük a repülés képességét is, de ez mindig így van a mágia világában: valamit valamiért. Minden szárny helyén a hátunkra égett rúnák jelzik a szárny hiányát, ahova a bűbáj végeztével „visszahívjuk” az eltüntetett testrészeket. Ha olyan sebet kapnék, ami megtöri a négy rúna egyikének szabályosságát, akkor a seb gyógyulásáig elveszíteném az adott szárnyat. Ha nem gyógyuló a seb, akkor örökre. Szerencsére kevés olyan dolog van, ami egy angyalon maradandó sérülést idéz elő.

Ahogy halad az idő, egyre inkább azt érzem, hogy a hosszabb utat kellett volna választanom. Nem is igazán a szárnyaim kiszolgáltatottsága miatt, hiszen ha veszélyes helyzetet látok közeledni, egyszerűen csak véget vetek a bűbájnak, hanem inkább amiatt, hogy ezzel elárulom egy értékes képességét a vadászoknak. Az egyetlen dolog, ami megnyugtat, hogy ez egy viszonylag nyilvánosabb képességünk, hiszen mindenki tudja, hogy a vadászok sokszor vegyülnek a démonok és az emberek közé.

Felizzik a hajam alatt a tarkómat díszítő rúnapár, az arcizmaim megfeszülnek, mikor megérzem Mikhal jelenlétét az elmémben. Minden vadász össze van kötve a társával egy egyszerű mentális kapcsolatot segítő rúnapáros által, mellyel könnyedén tudunk a föld bármely pontjáról kommunikálni egymással. Ez nem jelenti azt, hogy kiszolgáltatottak vagyunk a másiknak, mert ilyenkor csak annyit lát, amennyit engedek neki, nem lép ténylegesen a tudatomba, most mégis zavar a jelenléte.

„Minden rendben? Különös mágia megnyilvánulását éreztem a minket összekötő linken átszivárogni valamelyik este.” – A hangja kimért gondolatként mászik a fejembe. Kis híján elmosolyodom, hogy valószínűleg több mint egy napig tartott kimászni neki a szeretője ágyából, hogy feltegye ezt a kérdést.

„Igen, kézben tartom a dolgokat. Viszont utána tudnál nézni nekem ezeknek a rúnáknak?” – Mentális képet küldök neki az átok rúnáiról valamint a láncok képéről a fejemben. A hosszú csend, amit kapok, elgondolkodtat, hogy jól döntöttem e, hogy megkérdeztem.

„Ezek tiltott rúnák.”

„Tudom. Egy démon szeretőd van évtizedek óta, de megijedsz a betűiktől?” – Ahogy kiejtem a szavakat, eszembe jut a vád, hogy ostoba voltam, hogy elhittem, hogy egy démon képes szeretni. Sok démonról hallottam már, hogy képesek szeretni. Viszont azt bármikor elhiszem, hogy róla ostobaság volt elhinni.

„A nevedet beleszőtte?” – Nem lepődök meg a kérdésén, tudja jól, hogy kit űzök ilyen eltökélten és miért.

„Igen.” – Vészjósló hallgatás követi a válaszomat.

„Megnézem, mit tudok kideríteni. Ha a nevedet használja, megtörni nem fogod tudni, de mindig van egy kiskapu. Megpróbálom megkeresni, de a nevére biztos, hogy szükséged lesz hozzá.” – A mágia örök törvénye. Név ellen csak névvel van esély harcolni.

„Köszönöm.”

„Ha célpontot kapunk, és nem jössz el, jelentenem kell.” – A vadászok szabadsága addig tart, amíg nincs aktuális célpontunk. Ráadásul a tarkóm másik oldalán lévő rúna egy követő bűbáj lenyomata, amivel könnyedén meg tudjuk találni egymást. Ez pont az olyan esetekre szolgál, ha valamelyik vadász túszul esik, és esetleg megvonják a mágiáját vagy eszméletét vesztve tartják, és nem tud segítséget hívni. Nem tudom miért, de zavar a gondolat, hogy utánam jöjjenek. Talán a szívem mélyén attól félek, hogy akárkit küldenek utánunk, egyszerűen megölné őket, és nekem tehetetlenül végig kéne néznem.

„Tudom.” – Az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy reménykedek, hogy előbb végzünk az utunkkal, mint hogy célpontot kapjunk.

Érzem Mikhal mágiáját eltávolodni, és megkönnyebbülten sóhajtva térek vissza a valóságba. Lenézek a vágtázó démonra, aki nem sejti, hogy egy robbanni készülő bombát láncolt magához. Ki tudja, még az is lehet, hogy legyőzik, és a halálával végre szabad leszek. Tudják, hogy erős angyalokat kell küldeni valaki után, aki képes volt engem fogságba ejteni. Remélem, tudják.

A szabadság gondolatától egy jóleső borzongás fut végig a hátamon, és egy pillanatra azon is elgondolkozom, hogy mégiscsak segítséget kéne hívnom. Még most, mielőtt visszanyeri a teljes erejét. Fogalmam sincs, mi állít meg ebben, talán a büszkeség. Érdekes, hogy a vadászok szabadságát mindigis illúziónak éreztem, hiszen a hívásra rögtön válaszolnunk kell, mégis, most, hogy ezt is elvesztettem, érzem, hogy mekkora teret adott. Ez az átok a legalattomosabb módon szab gátat a testi és lelki vágyaimnak, hogy szabadon repüljek, hogy érezzem a levegő süvítését a fülemben és a frissítő érintését az arcomon, hogy a felhőkbe emelkedve érezhessem a Mennyek közelét, hogy töltődhessek. Egy börtönben legalább az elmém szabad lenne, de ehelyett zsinóron rángat, mint egy állatot. Nem véletlen, hogy a szabad akaratot megsértő mágiák mind a démonok nyelvén íródtak, az angyalok soha nem vetemednek ilyesmire, még az ellenségeikkel sem.

Kiürítem a fejemből az ismételten haragossá váló gondolatokat, mielőtt bekebeleznének. Már elfogadtam, hogy ebből a helyzetből csak higgadt számítással kerülhetek ki. Mikor emberi séta tempóvá lassul a sebességünk, lejjebb ereszkedem és mellé repülök.

- Szeretnél valamit, kedv… - elharapja a becézést – Ramiel. – Ennél a kedvesem is jobb lett volna.

- A nevem Raguel.

- Találó. – Ugye? Szerintem is.

- Neked mi a valódi neved? – Tudom, hogy nem fog válaszolni, de hülye lennék nem megpróbálni. Hátha annyira bizonygatni akarja az őszinteségét, hogy elkotyogja.

- Azt ígértem, hogy nem fogok neked hazudni, azt nem, hogy elmondok azonnal mindent. Mindennek meg van a maga ideje, angyalom. – Gondoltam. Nem mintha azt egy pillanatra is elhittem volna, hogy nem tervez hazudni nekem.

Az „azonnal” szón viszont megakad a figyelmem. Remélem, azért nem tervez annyira hosszútávú kapcsolatot, hogy legyen benne „azonnal”, meg „később”, meg „majd ha kiérdemelted”, mert akkor tuti falnak megyek… ennél jobban soha nem fogunk bízni egymásban, szóval akár el is mondhatna mindent.

- Nesze semmi, fogd meg jól.

- Nem tudom a nevem. – A halk sóhaja épp hogy csak eljut a fülemig, de eljut. Némán figyelem az arcvonásait, miközben azon gondolkozom, hogy mi értelme lenne ezt hazudnia nekem, főleg miután felvállalta, hogy nem mondaná el. Egy csepp bizalmat sem érzek irányában, mégis azt sugallják az ösztöneim, hogy ez most az igazság. A név elvesztése egészen gyakori jelenség a halhatatlanok világában, vannak, akik átkok vagy sérülések miatt, de a vadászok között rengeteg olyan is van, aki egyszerűen elfelejti az évszázadok alatt. Nem használjuk, így ez a tudás egyre távolodik tőlünk, és sokan csak akkor ébrednek rá, hogy túl messze került az apró információ a tudatuk óriási óceánjában, mikor már túl késő megtalálni.

Hideg zivatarként zúdul rám a felismerés, hogy ha tényleg igazak a szavai, akkor legyőzött úgy, hogy még a nevének sincs a birtokában. Ha ez így van, akkor mindenáron meg kell állítanom, hogy kiderítse, mert a népünk legyőzhetetlen ellenségévé válna általa. Így is túl erős, úgy megállíthatatlan lenne.

Márpedig egy vészjóslóan növekvő sötét árny a tudatomban azt suttogja, hogy pont ez az az elveszett dolog, amit segítenem kéne megtalálni neki. Ha tényleg így van, nem segíthetek neki. De ha nem segítek neki, soha nem leszek szabad. Sokáig figyelem a mozdulatlan alakját, ő nem néz fel rám. Ki a fene vagy te?

- De most elég legyen, nemsokára egy forgalmas útra érünk. – Még mindig az előző gondolatmenetem hatása alatt szállok le szótlanul a földre, és aktiválom a szárnyaimat elrejtő varázslatot. A helyükön keletkező rúnák csak egy röpke pillanatra égetnek, mikor a bőrömbe izzanak, a fájdalmat szinte meg sem érzem. A szárnyak kedvéért felhasított utazóköpenyen lévő vágások összeforrnak, ahogy a mágiám végigsimítja őket.

- Gyere, ülj fel a lóra. – Felém nyújtja a kezét, de nem fogadom el. Még soha nem ültem lovon, a lovaglás elég felesleges képesség valaki számára, akinek szárnyai vannak. Amúgy sem tudom, hogy hova tudnék ülni, nem tűnik kétszemélyesnek az állat, azon pedig már jócskán túl vagyunk, hogy az ölébe üljek. Egy pangó hiányérzet a mellkasomban most is jelzi, hogy a régi önmagamban valamit elindított volna ez a gondolat.

- Inkább gyaloglom. – Igazából még futni is gyorsabban és kitartóbban tudnék, mint egy ló.

- Ne csináld már... rohadt sokat kell menni, és így sosem fogunk odaérni! Vagy azt akarod mondani, hogy nem tudsz lovagolni? – Komoran nézek fel rá, de nem igazán tud felhergelni a piszkálódása. – Majd én megtanítalak. – Egy keserű nosztalgia ébred bennem a szavai hallatán. Egyszer régen, évtizedekkel ezelőtt azt is megígérte, hogy megtanít uralni az erőmet. Egyszer régen azt hittem, hogy fontos vagyok eléggé, hogy tényleg megtegye.

- Ha repülhetnék, nem lenne ilyen probléma.

- Semmit nem tudsz a világról, és csak úgy átrepülnél felette? – Elengedem a fülem mellett a vádját, úgy döntök, hogy jobb, ha részben még mindig egy naiv gyermek maradok a fejében, hátha később kapóra jön. A vadászképzés fontos része volt, hogy megismerjük az emberek világát. Nyilván csak felületesen, hiszen nem töltünk éveket velük, de amennyire szükségünk van, annyit tudunk róluk. A lovaglás egy kifejezetten felesleges képesség.  – Ennyi erővel maradhattál volna a tornyodban Raphunzel.

- Ki az a Raphunzel?

- Ha el kell magyaráznom, az csak engem igazol. – Egy halk sóhajjal fejezem be a beszélgetést. Nem érzem úgy, hogy magyarázkodnom kéne neki. Ő az, aki miatt bezártak. Ő az, aki miatt sokáig komoly felügyelet alatt tartottak még azután is, hogy többszörösen bizonyítottam a hűségemet.

Tudom, merrefelé tartunk, az összes vadászhoz hasonlóan az én fejemben is részletes térkép van az egész kontinensről, és igaz, hogy egy ideig nem voltam a tudatomnál, de a tájból, és a haladási irányunkból könnyedén be tudtam azonosítani azóta a pozíciónkat. Ha nem tévedek a célpontunk a Kalandozók Városa. Mikhallal már többször is kényszerített minket a munkánk Erionba, hiszen hol máshol lehet könnyedén információt szerezni, mint a legváltozatosabb söpredék gyűjtőhelyén.

Egy újabb karaván halad el mellettünk, és már másodjára tudatosul bennem a szokatlan pillantás, amit kapok. Nem újdonság, hogy megbámulnak az emberek, tudom, hogy angyali mivoltom miatt természetellenesen gyönyörűnek látnak, sokszor ki is használom ezt a reakciójukat. De ez most más, van a tekintetükben egy különös csillanás a csodálat mellett, ami ingerültté tesz.

- Miért néznek rám ilyen furcsán és miért biccengetnek neked? Ennyi embert ismersz itt?

- Nem ismerem egyiket se, de mivel a lovam mögött baktatsz és nem rajta ülsz, azt hiszik a szolgám vagy az ágyasom vagy. – Ó. Hát, ezt nem tudtam. Gyakran hajlamos vagyok elfelejteni az emberek furcsa vágyát, hogy birtokoljanak más, náluk gyengébb vagy szerencsétlenebb körülmények közé született embereket. Számomra annyira idegen és nem helyénvaló a gondolat, hogy a hideg futkos tőle a hátamon. És mégis… ironikus, hogy itt vagyok, majdnem szolgasorban.

Mire a lova mellé sétálok, ő is leszáll róla. Némán sétálunk be egymás mellett a város hatalmas kapuján.

Szó nélkül távolodik el tőlem, hogy elintézze a dolgait, teljes nyugalomban tartja a lánc, aminek a képzeletbeli szorítását minden másodpercben egyre jobban érzem a nyakam körül. Egyszer-egyszer mikor messzebbre kalandozok, irritálóan felizzik az átok ereje, a képembe döngölve a tehetetlenségemet.

Egy ismerős üzletre siklik a tekintetem, és gondolkodás nélkül lépek be, még mielőtt a láncom végén lévő seggfej úgy döntene, hogy ideje tovább indulni. A végén még egy kis szerencsém is lesz. A könyvtár dohos szaga most is ugyanúgy pofon vág, mint minden alkalommal, a kihalt szoba többszáz polcának egyetlen társasága a sarokban üldögélő démon leányzó, akiről senki nem mondaná meg, hogy több mint egy évezrede szívja magába a világunk tudását. Mikhal mutatott be neki még pár éve, azt nem tudom, hogy ők honnan ismerik egymást. Cintia egy békés démon, jó viszonyt ápol a vadászokkal, és úgy tudom, hogy sok társával is.

- Nocsak, nocsak. Csak nem Raguel. Hol hagytad hű társadat? – Elmosolyodom.

- Most nem munkaügyben jöttem. – Érdeklődés csillan szemében.

- Hallgatlak. – Felemelem a kezeimet, a mágiám hatására a levegőben kéken kirajzolódnak a testemen lévő rúnák képei.

- Mit tudsz nekem mondani ezekről? – Elkomorul, gyanakvás csillan a szemeiben. Játékos mosollyal hozzáteszem. – Ha mondjuk… egy barátom meg lenne átkozva velük.

- Azt mondanám a barátodnak, hogy rossz démonnal kezdett. – Nem válaszolok, ő pedig tudja, hogy nem érem be ennyivel. – És azt, hogy a szabad akaratot felülíró rúnák gyengesége mindig az, hogy befolyásolja őket az átok hordozójának az elméje. – Elgondolkodva döntöm oldalra a fejemet.

- Tehát, ha ez a bizonyos barátom azt hiszi, hogy nem fog ártani a fogva tartójának… - ő fejezi be a mondatomat.

- …akkor az átok is ezt hiszi, pontosan. Viszont őszintén, mélyen azt kell hinnie az átok hordozójának, hogy éppen semmilyen formában nem akar vagy tud ártani a célpontjának. – Nehéz dió, de el tudok rajta indulni.

- Tudsz nekem mutatni könyveket hamis emlékkészítésről? És mindent a démon mágia alapjairól? – Bólint, és a következő pillanatban már egy halom könyv tornyosul felettem. A halhatatlanok emberfeletti gyorsaságával pörgetem őket végig, fel sem fogva a sorokat, inkább elraktározva a bennük lévő tudást, hogy később nyugodtan áttanulmányozhassam őket, mikor több időm lesz. És úgy érzem, hogy az elkövetkezendő hetekben abból nem lesz hiányom.

Még két könyv van hátra, mikor az átok ismerős húzás felállásra kényszerít.

- Mennem kell. Köszönöm, Cintia. – Elindulok kifelé, de a felkaromra csúszó ujjai még egy pillanatra megállítanak.

- Légy óvatos! Az elme átverésére szolgáló mágia nem játék, nem néhány hét alatt fogod olyan szinten megtanulni, hogy elhitess magaddal egy egész emlékfoszlányt. – Összeszorított fogakkal állok ellen az átok egyre erősebb húzásának. Sajnos tudom, és épp ezért ez csak a hosszútávú tervem lesz. Ha éveim lesznek tanulni… évek… ebben a nyomorban.

- Nem tudom, miről beszélsz. Hisz mondtam, csak egy barátomnak kell. – Vigyorogva kacsintok rá, majd gyors léptekkel hagyom el az üzletet, mielőtt az átok ereje pofára esve kényszerítene egy feleslegesen feltűnő szituációba.

Az utca népét figyelem árgus szemekkel, folyton ismerős arcok után kutatva. Paranoiásan aggodalmaskodom azon, hogy mi történne, ha ismerős vadászokkal futnánk össze. Valószínűleg semmi. A vadászok általában tiszteletben tartják egymás magánéletét, még Mikhalról sem tudom, hogy pontosan hova járkál a szabadidejében.

Calek mellém lép, hangja kizökkent a nézelődésből.

- Évtizedek óta kajtatsz utánam a világban, és egyszer sem vetted a fáradtságot, hogy megnézz magadnak egy nagyvárost? – Megint alábecsül. Nem baj, ha nem becsülne alá, lehet, hogy nem hagyott volna szabadon kószálni, ezért nem javítom ki. Azt sem javítom ki, hogy igazából csak öt éve kajtatok utána, előtte a poklok poklát és a vadászok képzését szenvedtem el. A hangja visszaránt a sötét emlékekből. A mellette lévő lóra siklik a tekintetem. – Ő itt Felleg. Neked vettem.

- Vetted, vagy elvetted?

- Jogos a kérdés, de most kivételesen kifizettem. Úgy gondoltam illenétek egymáshoz. – Csak mert fehér? Nagyon kreatív.

Óvatosan a ló felé nyúlok, a jutalmam pedig egy harapás a kezemen. Szánom az embereket, hogy a testi gyengeségük ilyen állatok használatára kötelezi őket.

- Hát nem megmondtam? Puszi pajtások lesztek. – Nagyon vicces.

- Én fel nem ülök erre a dögre.

- Akkor nekem lesz váltás lovam, te pedig még többet kutyagolhatsz. – Megadó sóhajjal veszem el a fehér ló kantárját a kezéből, a szavakat halkan dünnyögöm.

- Legalább lehet, hogy lesz egy értelmes útitársam is… - A szemem sarkából látom az eddigi gunyoros mosolyát vigyorrá szélesedni, tettetett felháborodással szól vissza. A tekintetében csillanó játékos fény ismerős egy másik életből.

- Hé! Mi a baj Komával? – Túl későn jövök rá, hogy egy kósza mosoly futott át az ajkaimon, már nem tudom megállítani.  Nem tudom mi késztet arra, hogy a szemeibe nézzek, de megtörténik, és az idő ismét csúnya tréfát űz velem, mintha egy pillanat erejéig lelassulna az élet pergő homokórája. Eszembe jut egy emlék régről, mikor először láttam napfényben azokat a gesztenyebarna szemeket, ugyanezzel a könnyed pimasz csillogással. Az emlék, mikor utoljára voltam a karjaiban. Reménykedtem egy életben, vele. Vajon ehhez hasonló élet lett volna? Egymás mellett sétálva jártuk volna a világot? Csak az átok béklyója helyett a szerelem tartott volna mellette. Akkor még képes lennék érezni valamit, bármit.

A tudat, hogy ez egy hamis ábrándkép, szinte megfojt. Nem lett volna ehhez hasonló életünk. Vadásztak volna ránk és az akkori tudásommal még a szárnyaimat sem tudtam elrejteni. Egy hetet sem éltem volna túl. A felismerés fájdalma kizökkent a pillanat toporgásából, megszakítom a végtelen hosszúra nyúló szemkontaktust. Még magamnak sem vallom be, de az árulása óta először, a tudatom legmélyebb, elrejtett zugában úgy érzem, hogy talán igaza volt. Talán tényleg engem védett a döntésével. Kétlem, hogy tudatosan, vagy hogy tényleg értem tette, de megmentett.

Én töröm meg a ránk ereszkedett rövid csendet, kihasználva a könnyed hangulatot.

- Megtanítasz a démonok nyelvére? – Nem nézek rá, félek, hogy megint rabul ejtene a tekintete, de mikor nem válaszol egyből, folytatom. – Nem gondolod, hogy úgy lenne igazságos, ha én is nyernék valamit ezen az úton?

Visszaemlékszem a pillanatra, mikor megkérdeztem, hogy tervez e elengedni, és a sajnálatra a hangjában, amikor azt felelte, hogy még nem teheti. A szavak könnyen lehetnek hamisak, majd a tettei beszélnek. Ha a kérdésemre az lesz a válasza, hogy nem vagyok olyan helyzetben, hogy ilyesmit kérjek, akkor színlelt sajnálat volt.

Lélegzetvisszafojtva várom a reakcióját.

- Azt hittem, nektek szigorúan tiltva van a démonok nyelvének a használata. – Kiengedem a benntartott levegőt, de még nem könnyebbülök meg.

- A vadászoknak meg van engedve, hogy kicsit… – megtorpanva keresem a megfelelő kifejezést – elrugaszkodjanak a törvényeinktől, és amit nem tudnak, az amúgy sem fáj nekik.

- Rendben. – Az átok okozta frusztrált bezártság érzet most először hagy egy pillanatra fellélegezni a tudattól, hogy talán az ő szemében az átok nem egy lánc, hanem csak egy biztosító kötél annak érdekében, hogy – az ő szavaival élve – megérje a reggelt. Akaratlanul is elmosolyodom a megkönnyebbülés enyhén felszabadító érzésétől.

Különös, megszokott izgatottság fut végig a testemen. Megint megnyílt egy kapu, hogy erősebbé váljak. Most valami mégis más. Eddig minden alkalommal tisztán lebegett előttem a cél, hogy miért akarok erősebb és erősebb lenni, most homály fedi. Ebben a pillanatban úgy érzem, ha elengedne, le tudnék mondani cserébe az évtizedek óta tartó bosszúhadjáratomról. El tudnék sétálni, és soha nem visszanézni. Elfelejteni őt. A megszokottá vált harag és a keserűség nélkül létezni.

De nem fog elengedni, a leláncoltság pedig elviselhetőbb lett ugyan, de előbb utóbb meg fog fojtani.

- Arra gondoltam, hogy tölthetnénk a város egyik fogadójában az éjszakát. – Bólintok. Már nem kérdezem meg, hogy miért akar egyáltalán megállni, tudom, hogy az állatok miatt.

- Oké.

***

Átadjuk a lovak kantárját a fiatal lovászfiúnak, majd besétálunk a rangosabb fogadó díszített kapuján. Jártam már fogadókban, de még soha nem töltöttem éjszakát egyben sem. Fél füllel, nézelődve hallgatom Calek szavait, ahogy kér nekünk egy szobát. Az öreg, bajszos fogadós mindentudó szemekkel mér végig minket. Megint az az irritáló csillanás.

Előveszem az elbűvölő angyali mosolyt, amitől az emberek csodálatba esnek, és elkotyognák a legmélyebb titkaikat is.

- Elnézést kérek a testőröm nevében, két szobát szeretnénk. Szomszédosakat. Közel a fürdőhöz. – Megveregetem Calek vállát, nyomatékosítva a következő szavaimat. – Túl sokszor ejtették a fejére gyerekként, baja van a számokkal.

Lelkesen bólogat a fogadós, majd átnyújt két kulcsot, miközben elduruzsolja, hogy merre kell mennünk. A tekintete alapján biztos vagyok benne, hogy a legjobb szobáik kulcsai. Anélkül indulok el a szobám felé, hogy egy pillantást vetnék a „testőrömre”. Nem tudom megmagyarázni, miért zavar, hogy ezt gondolja rólunk mindenki, hiszen két együtt utazó férfiról egészen logikus ilyesmit feltételezni. De mindenesetre örülök, hogy a hirtelen felindultságomnak köszönhetően végre lehetőségem lesz kicsit egyedül lenni.

Finoman puffan mögöttem az ajtó, egy ideig várom, hátha utánam jön, de nem teszi. A pillanatnyi nyugalom édes érzésével mosolyodom el, a szárnyaimat megidézve dőlök végig a meglepően kényelmes ágyon. Egy angyalnak ilyen módon lemondani a szárnyairól olyan, mintha egy embert arra kérnének, hogy tüntesse el a lábait. A hiányuk egész nap jelen van, a szárnyakat mozgató izmok a hátamban értetlenül keresik a szokott súlyukat.

A plafont nézve egy pillanatig eluralkodik rajtam a testi fáradtság fenyegető érzése. Megfeszül a testem, felülök. A vadászképzés része az is, hogy leneveljék a leendő vadászokat arról, hogy a lenti világban bármilyen formában alvásra vetemedjenek, hiszen ez egy olyan kiszolgáltatott állapot, amit nem engedhetünk meg magunknak az ellenség területén. A protokoll szerint a hosszadalmasabb küldetések alatt magasan a levegőbe emelkedve, a felhők rejtekében kell aludni, és így is szoktunk.

Egy pillanatra elmélyedek a vadászképzés emlékeiben, az idő veszedelmesen felgyorsul, de szerencsére sikerül az éjszaka közepe tájékán magamhoz térnem. A hold állása alapján hajnali egy és kettő között járhat az idő. Tökéletes. Halk sóhajjal aktiválom újra a szárnyaimat eltüntető varázslatot, majd egy köntösben kisétálok abba az irányba, amit a fogadós még az este folyamán elregélt. A harcunktól és az azóta tartó meneteléstől rám ragadt sár és por kezd egyre zavaróbb kezd lenni, úgy érzem, itt az ideje, hogy megszabaduljak tőlük.

A fürdő kifejezetten kulturált, egy természetesnek tűnő tavacska van körbeépítve növényekből és kövekből álló fallal, és ebben a hajnali időpontban teljesen kihalt. Nem zavarna a társaság, de jobb, ha nem látja senki a szárnyaim helyén lévő rúnákat. A víz finom gőzölgése azt sugallja, hogy meleg, jóleső borzongással indulok el a kényelmesnek tűnő habok felé. A lábujjaim már szinte a víztükröt érintik, mikor az átok kellemetlen fellobbanása megállít.

A jó büdös…

Igazából már meg sem lepődök.

Leülök a földre, keserűen felnevetve dőlök hátra, majd egy pillanatig elmerülök a csillagok nyugalmat kölcsönző szépségében. Márpedig én ma akkor is bemegyek abba a melegen gőzölgő vízbe, ha puszta kézzel kell idevonszolnom az alvó alakját. Akár ággyal együtt.

Megállok az ajtaja előtt. Az egész fogadó alszik, az éjszaka síri csendjében szinte visszhangzik a finom kopogásom. Van egy elég erős sejtésem, hogy mi lesz a reakciója, és már előre idegesít. Kinyitja az ajtót. A szokásos utazó felszerelése helyett csak egy laza nadrág van rajta, és a fáklyák lobogó fényében kísértetiesen hasonlít arra a démonra, akibe a cellája mélyén gyerekként beleszerettem. Egy pillanatra megint magamon érzem a sötét szempár átható figyelmét, az emlékek rám zúdulnak, és most már biztosan tudom, hogy ha képes lennék még valaha érezni bármit iránta, akkor ez lett volna az a pont, amikor ez megtörténik.

Egy különös, nem várt csalódottság szinte elfeledteti velem, hogy miért is jöttem.

- Túl messze van a fürdő. – A szája pajzán féloldalas mosolyra húzódik, de nem engedem meg, hogy szavakba öntse a nyilvánvalóan perverz gondolatait. – Most neked kell eldöntened, hogy megkeseríted e mindkettőnk számára az utat. – Mintha megenyhülne valami a sötét tekintetben, kilép az ajtón, ezzel olyan közel kerülve hozzám, hogy érzem a testéből áradó meleget. Csak egy pillanatig fut át az elmémen a felvetés, hogy ha most nem lenne rajtam az átok, milyen könnyen tudnék végezni vele. A gondolat, ami régen uralta az életemet, most egészen távolnak érződik.

- Hogy tudnék nemet mondani egy ilyen meghívásra? – Bólintok, és szó nélkül elindulok a fürdő felé, végig érzem az erőteljes jelenlétét magam mögött. Mikor beérünk, tétovázás nélkül csúsztatom le magamról a köntöst, és apró mosollyal üdvözlöm magam körül a forró habokat. Az angyalokat nem zavarják az időjárás viszontagságai, nem árt nekünk a túl meleg vagy a túl hideg, de valamiért mindig a meleghez húzott a szívem. Talán azért, mert az első földi otthonom, a Fekete Erőd egy hűvös égtáj magaslati levegőjében helyezkedett el, és mindig hideg volt.

Nem nézek oldalra, de a víz halk csobogásából tudom, hogy ő is bejött mellém. Nem zavar, hogy itt van, örülök a társaságának. Ha valami a jelenbe köt, kevésbé fenyeget a veszély, hogy elrohan mellettem az idő.

- Régen szégyenlősebb voltál. – Hallom a hangján, hogy mosolyog, és valamiért én is elmosolyodom az emléktől. Most, hogy kicsit kevésbé vakít el a harag, mintha egészen kellemesen törne rám a nosztalgia egy álomról és érzésekről, amiket bennem keltett.

- Szerelmes voltam. – Kifejezéstelen arccal, egyszerű tényként közlöm, hiszen mindketten tudjuk. – Most már tudom, hogy ez csak egy test, mindenkinek van, nincs rajta mit rejtegetni. – Elmosolyodom, engedem elmerülni magamat azokban az emlékekben is, amiket eddig mélyre zártam. Egészen különös érzés józan fejjel visszaemlékezni a buta énemre, aki semmiről nem tudott semmit, és naiv elszántsággal bízta a szíve kíváncsiságát és a lelke épségét valakire, aki nem érdemelte meg. – És most már azt is tudom, mi az a szex.

Lemerülök, hogy kimossam a hajamból a harcunkból maradt sár maradványait. Nem tudom miért, de eszembe jut a rekedtes, érzelmektől terhesnek tűnő hang, amivel a nevemet suttogta, mikor harc közben először a szemébe néztem.

Mikor feljövök a víz alól, előttem áll, a testét borító vízcseppek visszaverik a hold sápadt fényét, de az arcát árnyék fedi. Felnézek rá, és tudom, hogy éreznem kéne valamit. Ha mást nem is, legalább félelmet attól, ahogy a sötét alakja fölém tornyosul. Az üresség, ami bennem van, szinte szétfeszít.

- A szenvedély igaz volt? – Magam is meglepődök a saját kérdésemen, fogalmam sincs, honnan jött, hiszen nincs semmi jelentősége, hogy igaz volt e.

- Igen. - Közelebb lép hozzám, és az arcát elfedő árnyék tovasuhan. A szemeiben csillog valami, ami túlságosan is ismerős, Döbbenten jövök rá, hogy mi az. Oldalra döntöm a fejemet, kíváncsian fürkészem a tekintetét. Évek óta küzdök, hogy erősebb és erősebb legyek, és most egy ilyen váratlan pillanatban találok rá egy egészen új fajta hatalomra.

Egy lomha másodpercig mindketten megtorpanunk. A döntések pillanata. Az lenne a logikus, ha most húznám az időt, ameddig befejezem a varázslatot, és utána a félsiker lendületével támadhatnék rá újra. De akkor elveszítem azt az előnyt, ami a játékom fontos részét képezi, és ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, ennél nem is tudna jobban hidegen hagyni, mi lesz a könyv sorsa, számomra ez csak egy eszköz a bosszúm beteljesítéséhez. Tulajdonképpen ez a pillanat sem nagyon más, mint mikor sakkoztunk. Mindketten próbáljuk megjósolni a másik lépéseit, és az fog nyerni, aki távolabbra lát… vagy váratlanabb dolgot húz elő a kalapból. Még a gyilkos fegyverként, ami vagyok sem követem el a hibát, hogy alábecsüljem, biztos vagyok benne, hogy neki is jópár halálos trükk van a tarsolyában.

Megszületik bennem a döntés, ami talán sosem volt kérdéses, időhúzás helyett lendületet veszek, és villámgyors ütések, szúrások sorozatát indítom felé. Könnyed eleganciával hárítja minden próbálkozásomat, nem találom azt a bizonyos rést a falon, de nem adom fel. Nem engedem, hogy mögém kerüljön, nem adok neki annyi mozgásteret, hogy bármilyen más irányba mozdulhasson, mint amerre én akarom.

A minket körbeölelő vihar vad, zabolázatlan energiái felkavarják a manaörvények nyugodt tengerét, a tudatalattim már a villám hangos becsapódása előtt érzi jöttét. Lehunyom a szemeimet, hogy a fényáradatban véletlenül se lássa a szemeim árulkodó kék színét.

Egy hosszabb pislantás. Ennyi idő kellett neki, hogy eltűnjön előlem. Egy mélyről feltörő ösztön azt sugallja, hogy ki kéne használnom a távolságot, amit ő maga teremtett közöttünk, és időhúzással befejeznem a varázsigét. Ha most felrepülök, a vihar mélyén, szárnyak nélkül esélye sincs utolérni. A saját hibája miatt veszítené el a könyvet, ez talán kizökkentené annyira, mint maga a kapkodás, amibe most van kényszerítve. Megérzem manaáramlatban az őt jelző kék lángok erejét, és a vérszomj felülkerekedik a logikán. Ki kell használnom, hogy nem tudja, hogy látom, merre van. Ha időhúzásba kezdek, ő nyílt harcba fog, és elveszítek egy adut.

A mozdulataim elmosódnak az éjszaka homályában. Az esőcseppek túl lassúak, hogy megérintsenek. Nem elég gyors. Kikerüli a támadásomat. Ennyi év. Ennyi fejlődés. Ennyi felgyülemlett gyűlölet. És még mindig kevés vagyok. A harag mellett egy nosztalgikus csodálat ébred bennem az ereje iránt. Túlságosan is ismerős, és még tovább borzolja a harag észveszejtő érzését. A varázsige utolsó szavai az ajkamon mintha egy örökkévalóságig tartanának. A szemem sarkából látom mögém kerülni, és tudom, hogy nem lesz időm befejezni. De. Be kell fejeznem. Pont sikerülni fog.

Nem sikerül.

A fájdalom földöntúli villámcsapásként hasít belém, mikor az ellentétes kimenetelt követelő varázsigék összeütköznek. A keserves üvöltésem túlzengi a felhők mély dörrenéseit, a testem megremeg az égő érzéstől. Ha nem végeztem volna el a vadászképzés könyörtelen fájdalompróbáit, lehet, hogy elveszíteném az eszméletemet. A testemet hasogató kínkeserves érzések erejét remegve áramoltatom végig a testemen, majd a mágiám segítségével a manaáram megingathatatlan örvényeibe vezetem őket. A technika nem igényel különösebb gyakorlatot vagy erőt, mégis kevesen használják, mert tökéletes test és mana kontroll kell hozzá. Újra az ellenfelem felé fordulok, minden erőmmel próbálom lerázni magamról a sebzett vad kapkodásának kényszerét. Nem azért készültem erre a pillanatra három évtizedet, hogy az első akadály megtántorítson.

- Akkor sem viszed el, ha a holtestedből kell kivágnom. – Elmosolyodom a maszkom alatt a dühös vicsorgás láttán. Szó nélkül készülök fel a folytatásra, nem cseverészni jöttem. A testembe égett ereklye problémáját pedig majd megoldom a maga idejében. Korántsem vagyok benne biztos, hogy a holttestemből vissza tudná szerezni, és szerintem ezt ő is sejti. Akármi is történt a könyvvel, érzem magamban az összefonódott mágiánk lakatjait rajta.

Egyszerre ugrunk egymásnak. Én szerencsésebb szögben érkezem, a vágást a hasamon szinte meg sem érzem, viszont az én tőröm mélyen szeli fel a vállát rögzítő inakat és az izmot. Egy pillanatra megrészegít az apró sikerélmény, a büntetés nem marad el, beleszédülök a fejesbe, amit kapok tőle. Csak egy apró lélegzetvételnyi időre van szükségem, de mire helyrerázom a gondolataimat, már egy kőszikla felé repül az egyik tőröm, a felszabadult kezem a teste mellett a tökéletes pillanat, amire vártam.

Az a pillanat, ami véget vet az évtizedek óta húzódó bosszúhadjáratomnak. A pillanat, ami vagy felszabadít, vagy céltalan létezésbe taszít.

Az erőm engedelmesen felizzik hívásomra, a kék lángok tombolva veszik át az uralmat az éjszaka sötétje felett, hogy eltöröljék ellenfelem létezését a világból.

Mellé. Lehetetlen. Egy pillanatra a kezeimre nézek, mintha elárult volna a saját testem, majd a távolabb ugró démon alakját figyelem. Még egy kétségbeesett próbálkozást ejtek arra, hogy eltaláljam, de tudom, hogy ha elég gyors volt kikerülni az előző támadásomat, akkor ennek esélye sincs. A düh átveszi az uralmat mozdulataim felett, és hiába tudom, hogy ez az a pont, ahol visszavonulót kéne fújnom, mire feleszmélek, már felé repülök. Kihasználom, amíg a haját elkapó lángnyelvekre figyel, sikerül bevinnem egy mély sebet a mellkasára, de nem állok meg. Most már felesleges eltitkolnom a gyilkos képességemet, a kezeim kéken lángolnak fel a következő támadáshoz. A merev mozdulatlanságát látva rájövök, hogy mire készül, de addigra már késő, a saját lendületem sodor visszafordíthatatlanul a vesztembe. Az arcom hangos csobbanással csattan a pocsolyában, a fájdalommal mit sem törődve használom a szárnyaimat, hogy lelökjem magamról. Magával viszi az arcomat elrejtő ruhaanyagokat, de már nem számít. Abban a pillanatban, mikor felfedtem az erőmet, akár le is vehettem volna őket. Felállok, és szembe fordulok vele, miközben elengedem a szárnyaim görcsös szorítását is.

Mintha a vihar is elcsendesülne, a döbbenet pillanatnyi fegyverszünetében keresem az arcán, a testén, az erejében, a tekintetében azokat a vonásokat, amikbe gyermeki fejjel beleszerettem, de nem találom őket.

A nevemet suttogja, nem tudom, hogy a hangjában lévő gyengéd érzelem vagy a nevem mágikus rezgése marja végig a gerincem vonalát jeges karmokkal. Közel egy évtizede nem hallottam ezt a nevet, és van pofája hazug érzelmekkel a hangjában kimondani.

- Nem gondoltam volna, hogy újra találkozunk, angyalom. Bár jobban örültem volna neki, ha mondjuk egy puha ágyban esünk egymásnak... – A szavak, amik egykor lehet, hogy zavarba hoztak volna, most csak elsuhannak a füleim mellett. A szívem hideg, a lelkem üres, az egyetlen dolog, amit felperzsel bennem az a harag, ami évtizedek óta hű társam.

Véget vetek a várakozással teli békénk tovaszálló pillanatának. Rávetem magamat, a súlyom és a lendületem erejével sikerül fölé kerekednem.

- Most el fogsz pusztulni...  – A hangom megremeg a dühtől, a tőröm hegye a mellkasához ér, de a szavai megállítanak.

- Hát nem érted, te ostoba kölyök?! Hogy téged akartalak megvédeni?! – Megremegek. Fölötte térdelek, az előrehulló hófehér tincsek hiába emlékeztetnek a céljaimra, szavai hallatán egy pillanatra újra az a naiv gyerek vagyok, aki védelemre szorult. Aki azt hitte, hogy meg fogja védeni. Aki tehetetlenül, becsapva állt a csatamezőn, készen arra, hogy hátat fordítson mindennek, amit ismer, csak hogy szeresse.

Elvágom a gondolataim sötét fonalát. Tudom, hogy minél több szót váltunk, annál nagyobb veszélyben vagyok, hogy a hazugságai a bőröm alá másszanak.

- Nem hiszek neked... soha többé... –  Halkan suttogom a szavakat, mintha magamat próbálnám végre cselekvésre késztetni. Gyűlölöm a haszontalan kölyköt, akivé mellette válok. Gyűlölöm, hogy hiába nem érzek semmit, még mindig hatalma van felettem.

Megragadja a pengém élét és ellök magától.

- Mit vártál tőlem?! Bolond vagy, hogy elhitted, hogy egy démon érezhet szerelmet. Ki kellett jutnom onnan és kapóra jött a naivitásod. Te nem tennél meg bármit az életedért?! – Minden szava olaj a bennem lángoló harag vad tüzére, amit csak tovább táplál a tudat, hogy a szívem mélyén tudom, hogy igaza van. Bolond voltam.

- Nem... nem bármit... – Ezt nem.

- Csak hiszed, angyalom. Ha megérzed a végső halál szelét... Te is ugyanúgy feláldozol majd mindent. Vagy ha mégsem... akkor egyszerűen megszűnsz létezni.

ELÉG! Ő merészel nekem áldozatról beszélni? Én tizenhét éven át minden nap egy kicsit megszűntem létezni. Miatta.

Aki most nekiugrik az már nem a hidegvérű vadász, hanem a sértett gyermek. Valahol a tudatom mélyén tisztában vagyok vele, hogy a harcunknak már akkor vége volt, mikor az első gyilkos támadás célt tévesztett. Az ereje elmossa az utolsó kétségbeesett próbálkozásomat is. A sötét mágiája ismerős kisugárzása végigborzolja a testemet, az ereje szinte agyonnyom. Csak egy pillanatra van szükségem, hogy a párbeszédünk okozta gyermeteg dühöt elzárjam, és újra teret adjak a higgadt vadásznak, de ez is túl sok. Mire felfogom a varázsige jellegét, már késő, a nevem most dallamosan cseng a démoni sorok között. Megfagy a vér az ereimben.

Az üvöltésem az egyetlen hang a lecsendesült éjszakában, összerogyok. Csontig hatoló fájdalommal égnek belém a varázsige fekete rúnái, de a fizikai fájdalom semmi ahhoz képest, amit a lelkemmel és az azt éltető mágiámmal tesz. Mintha újradefiniálna bennem valamit, mintha megcsonkítana belülről, és ösztönösen tudom: a szabad akaratom egy része el lett véve tőlem.

Védtelenül, könnyes szemekkel nézek fel a démonra, aki már másodjára hasította fel a lelkemet.

***

Kényelmetlen, fájó zakatolás zökkent ki az álmatlan sötétségből. Kinyitom a szemeimet, hogy elemezzem a körülményeimet. Egy lovon fekszem, mögötte. Az utolsó emlékem a sötét varázsige, amit belém égetett, és aminek az idegen jelenlétét túlságosan is érzem a manám megszokott áramaiban. Viszont különös, hogy nem érzem, hogy korlátozva lenne a hozzáférésem a manámhoz. Ezt bebizonyítandó némán megidézem az egyik tőrömet, a hideg tárgy engedelmesen simul az ujjaim közé. Kipróbálnám azt is, hogy vajon a kék lángjaimat elő tudom e hívni, de majd inkább csak akkor, ha már a kezemben lesz a szíve.

Cseppet sem kecses mozdulatokkal tápászkodom fel a kényelmetlen állaton, amit az emberek oly nagy szeretettel használnak. A késemet a torkához emelem, de mielőtt a bőréhez érhetne az éles fém, akaratom ellenére megtorpannak a mozdulataim. Elengedem a fülem mellett a hangját, koncentráltabban próbálom engedelmességre bírni a kezemet. Az idegen mágia lappangó jelenléte felerősödik a próbálkozásom hatására.

- Mit műveltél velem?! – A hangom idegesebb, mint szeretném. Az elmúlt években elszoktam a gyengeség érzésétől, megszoktam, hogy ura vagyok minden helyzetnek, amit felém dob az élet. Megfogadtam, hogy soha többé nem megyek vissza abba a kiszolgáltatott állapotba, és mégis itt vagyok, megbélyegezve egy átokkal, ami cselekvőképtelenné tesz, a démontól, akinek a halálát kívántam minden nap.

- Azt akár el is teheted, nehogy véletlen megvágd magad. – A hangjában fröcsögő gúny feldühít. Elszoktam a dühtől is. Minden érzelemtől. Az iránta érzett gyűlölet mindig ott parázslott a lelkem mélyén, de inkább mint irányadó esthajnalcsillag, nem mint tényleges érzelem. Kihasználom, hogy nem kötözött meg, egy könnyed mozdulattal rugaszkodom el a lóról, hogy távolabb kerüljek a bosszantó jelenlététől.

Bamm. Néma nyekkenéssel csapódok a meglepően kemény pázsiton, miután a szárnyaim nem engedelmeskedtek a parancsaimnak. Most először sandítok hátra, hogy lássam, hogy az említett végtagok szorosan a hátamhoz vannak kötözve. Ingerülten állok fel, kényszert érzek rá, hogy a kezemben lévő tőrrel levágjam a béklyójukat, de mielőtt nekiállhatnék a folyamatnak, a hangja kizökkent.

- Nem jössz? – Egy röpke pillanatra zavarodottan nézek fel a távolodó alakjára, de mikor ismét megérzem felerősödni az idegen mágiát a testemben, egy nagyon rossz érzés kíséretében kezdek rájönni, hogy mire céloz.

A lábaim maguktól mozdulnak, mintha egy láthatatlan pórázon vezetne maga után. A tehetetlen düh néma őrjöngéssé mélyül bennem.

- Mi ez?! Mit műveltél velem?! – Hátrafordul, és ebben a pillanatban úgy érzem, az ördögnek is eladnám a lelkemet, hogy levakarhassam a képéről a vigyort. A következő szavai beigazolják a rossz előérzetemet.

- Szeretném, hogy a közelemben maradj kincsem. – A gunyoros becézgetésétől felfordul a gyomrom. – Nem is tudsz tőlem jobban eltávolodni. És mielőtt próbálkoznál, nem, én nem fogok arra menni, amerre te akarsz. Mint észrevehetted, ártani sem tudsz nekem. Se közvetlen, se közvetett módon. Ugye milyen hasznos varázslat ez? Még jó, hogy a néped évezredekkel ezelőtt elutasította és hogy nem vagytok hajlandóak megszólalni a démonok nyelvén. – Nem válaszolok neki, minél tovább hallgatom az öndicsérő szavait, annál jobban elnyomja a dühömet az a hideg céltudatosság, ami az elmúlt évtizedekben vezette lépteimet. Ez is csak egy újabb próbatétel, amit teljesíteni kell. Ha kimásztam a Purgatórium sötét bugyraiból, nem egy narcisztikus démon átka lesz a vesztem.

Végig tudtam, hogy könnyen lehet, hogy vesztesként jövök ki a csatánkból, hiszen akármennyit fejlődtem az elmúlt években, ő idősebb, tapasztaltabb és erősebb nálam. Nem vagyok ostoba, tudtam azt is, hogy lehet, hogy hatással lesz rám ennyi év után is, ami valamennyire beigazolódott. A buta szerelmes érzelmeim szerencsére tényleg halottnak bizonyultak, de a düh és a harag még így is magával ragadt.

Az első gondolatom az, hogy megpróbálhatnám kihasználni ezt az utazást arra, hogy megismerjem egy gyenge pontját, de ezt rögtön elvetem. A nehéz úton jöttem rá, hogy nála soha semmi nem az, aminek látszik. Ha fel is fedne egy gyengeséget, az is egy számító, szándékosan irányzott hazugság lenne. Minél tovább maradok vele, annál több ideje lesz megmérgezni a lelkemet. Találnom kell egy kiutat ebből a bűbájból, és befejezni, amit elkezdtem.

- Ó, azt kérded hova megyünk? Meglátogatjuk egy barátomat. Még hosszú az út, nem szállsz fel? – Nem válaszolok neki, ledobom az utazóköpenyt, majd egy célratörő mozdulattal hasítom fel a fáslikat, amikkel a szárnyaimat kötözte le. Miután megszabadultam az összes kötéstől, az utazóköpeny hátulját felszakítva teszem szárny kompatibilissé, hogy ismét magamra húzhassam. Könnyű szárnycsapásokkal emelkedem fel, pillanatok alatt behozva a közel száz méteres lemaradásomat. Lehet, hogy megbilincselt, de irányítani nem fog. A hangom és az arcom is kifejezéstelen, mikor megszólalok.

- Te mondtad, hogy szálljak fel. – Az ajkain lévő élveteg vigyor az utolsó dolog, amit látok, mielőtt mélyen elmerülök a tudatomban, ha válaszol is valamit, azt már nem hallom. Csukott szemmel, lusta szárnycsapásokkal követem az erőm belőle szivárgó nyomát a minket ölelő manaáramban. Itt az ideje megnézni, hogy mekkora kárt okozott az elmémben a bűbáj. A mágiám kék örvényei körül egy hosszú, vékony átoklila lánc spirálozik, a vége elnyúlik abba az irányba, ahol a fogvatartóm mágiáját látnám örvényleni, ha nem rejtené el a lenyomatát. Általában az én manaörvényem is így néz ki mások számára, de most, hogy az átka az elmémbe jutott, nem tudom, hogy mit láthat belőle és mit nem.

Türelmes elhivatottsággal merülök el a tudatom által tárolt könyvek, pergamenek rengetegében, de szánalmasan kevés információt találok a démoni mágia rejtélyeiről. Sajnos igaza volt abban, hogy mikor a tanács úgy döntött, hogy betiltják a nyelvüket, kizártak minket a mágia tudományának egy kis szegletéből. Mindegy. Akkor a saját kezembe veszem a dolgot. Visszalépek az elmém termébe újra szemügyre venni az engem korlátozó láncok kígyózó spirálját. Lehet, hogy az eredete és az idézéséhez szükséges rúnák mások, de ez is ugyanaz a mágia, amit ismerek, és amit kezelni tudok. Az első megnyugtató dolog, hogy úgy látom, a lánc ereje egyedül az ő mágiájához kötődik. Ez azt jelentené, hogy ha meghal, nagy valószínűséggel szabad leszek. A legrosszabb esetben hívok segítséget, de idáig még nem süllyedek, kevés dologhoz ragaszkodom jobban, mint a büszkeségemhez.

Előhúzok az elmém raktárából egy nagyobb erejű általános átoktörő bűbájt, és elkezdem tanulmányozni. Sajnos még soha nem volt szükségem ilyesmit használni, így szinte teljesen az ösztöneimre hagyatkozva dolgozom rajta. Beleszövök mindent, amit eddig tudok a mágia jellegéről, de tudom, hogy sötétben tapogatózom. Viszont akkor is meg kell próbálnom. Újra és újra. Nincs megtörhetetlen átok és minden elrontott próbálkozásból tanulni fogok valamit. Abban is biztos vagyok, hogy minél hamarabb kell megpróbálnom. Ha az ő mágiájából táplálkozik az átok ereje, akkor nagyobb esélyem van semlegesíteni, mielőtt feltöltődik. Engem kevésbé szívott le a küzdelmünk, hiszen a mindent elsöprő csapása idejekorán véget vetett a harcnak, a manakészletem körülbelül a felénél áll, a töltődésének lomhasága lehet, hogy zavarna, ha nem éltem volna közel két évtizedet egy manamentes övezet sivárságában.

Kinyitom a szemeimet, és látom, hogy esteledik. A reggel óta tartó repülés és az elmémben való elmélyülés, kutakodás kifárasztott, még a tehetetlenségemből adódó dühöt is elcsitítja a terv, ami kialakulóban van a fejemben.

Hátrasandít, valahogy megérzi, hogy visszatértem.

- Megállunk éjszakára. – Őszinte értetlenségem láttán folytatja. – A lovamnak pihennie kell.

Némaságba burkolózva győzöm le a kényszert, hogy rákérdezzek, miért használ egy állatot, ami gyengébb nála.

Egy tó mellett állunk meg, a tájkép ismerős egy álomból, aminek az emléke néha még mindig kísért, de most a felhők elrejtik a holdat, átláthatatlan sötétségbe burkolják az éjszakát. Fél szemmel figyelem, ahogy kiköti a lovat egy fához, lassú, felfedező léptekkel sétálok a tóhoz. Összeszorított fogakkal állok meg, mikor az átok mágiája felizzik a bőröm alatt, jelezve, hogy elértem a pórázom korlátait.

Az ajkaim halkan ejtik ki a pajzs varázsige rövid sorát, már nem rejtem el a mágiám jellegzetes kék színét, így szépen lassan kirajzolódik körülöttem egy áthatolhatatlan kék buborék. A nevemet hallom a távolból, egy elsziszegett káromkodás kíséretében, de eleresztem őket a fülem mellett. Leülök a földre, előveszem a délután kapkodva összetákolt átoktörő varázsige első verzióját a fejemben, és halkan kezdem el mormolni a sorokat.

- Ramiel, nem tudod megtörni a varázslatot. – Csak a távolból hallom szavait, a mágikus pajzsomon csattannak az öklei, de tudom, hogy még nincs elég ereje áttörni. – Belehalsz, ha végigmondod. – Van valami a hangjában, ami egy pillanatra megingat. Sok életveszélyes varázsige van, hiszen ha valaki olyan mágiához akar nyúlni, amihez nincs elég manája, az életével fizet. Én ritkán találkozom ilyen bűbájokkal, egyrészt, mert erős vagyok, másrészt, mert a harchoz használt varázslatok általában más alapokon működnek. Te döntöd el, mennyi erőt adsz bele, és ennek megfelelően lesz erősebb vagy gyengébb a támadás vagy védekezés.

A pillanatnyi bizonytalanságon átlendít a makacsság, és a tudat, hogy valószínűleg akkor is ezt mondaná, ha igenis meg tudnám törni a bűbáját. Az utolsó szakaszhoz érek, a testemben áramló mana zúgolódva feszít szét belülről, figyelmeztető árnyként suhan végig rajtam egy hideg borzongás, és nem tudom megmondani honnan, de tudom, hogy igazat mondott. Nem tudom megtörni az átkot. Ebbe belehalnék.

Émelyítő erővel csapódok a földbe, az ajkaimon forró a tenyere kemény érintése. Belém fojtja a szavakat, amiket már amúgy sem mondtam volna ki. Az elkeseredett düh marcangol belülről. Nem fogom tudni megtörni az átkát, neki pedig soha nem lesz érdeke elereszteni valakit, aki meg tudja ölni.

- Megőrültél? – A ziháló lélegzetvételei ébresztenek rá, hogy a pajzsom létezése már a múlté, és hirtelen tudatosul bennem, hogy rajtam fekszik. Az ujjai lassan csúsznak le a számról, mintha biztosra akarna menni, hogy már nem tudom befejezni a halálos mágiát. – Meg akarsz halni? – Dühösen reszkető mozdulatokkal tolnám el magamtól, de nem mozdul.

- Mit vártál tőlem?! – Felemelt hangon dobom vissza az örökös kérdését az arcába. – Azt hitted, majd boldogan beletörődve hordom a láncaidat? Már nem az a gyerek vagyok, akit magadhoz tudtál volna láncolni. – Sikerül kimásznom alóla, de tudom, hogy csak azért, mert engedte. Kicsit távolabb lépek, őrjítő harag tépi a szívemet. Elegem van ebből az érzésből. Elegem van belőle, hogy évtizedek óta ülök rajta. Elegem van belőle, hogy ezzel kelek és ezzel fekszem, hogy ez vezeti minden léptemet.

- Pedig, amit most csináltál az elég gyerekes hozzá. – A hangja keserű, gúnyos, mintha bármit is jelentene számára a halálom azon kívül, hogy nehezebb lenne visszaszereznie a könyvet. Érzem, ahogy elpattan bennem valami, a levegő kéken izzik fel körülöttem. Mióta vele megtörtént, azóta egyszer sem vesztettem el az uralmamat az erőm fölött. Azt hittem, hogy már nem is lehetséges, most mégis itt állok előtte, és újra darabokra hullok.

- Én legalább csak a saját életemet kockáztatom a szabadulásért. – Érzem, ahogy a szabadjára engedett düh egyesével tép fel minden sebet, amikről azt hittem, hogy begyógyította őket az idő. A hangom remegése szétárad az egész testembe. Mintha az összes düh, az összes harag, amit felhalmoztam az évek során most egyszerre akarna kitörni belőlem, feszítenek belülről. Minden szaval egyre hangosabb. – Megmentettem az életedet és te ott hagytál! Odadobtál nekik, mint egy húscafatot, és utána van képed a szemembe hazudni, hogy meg akartál védeni. – A szemei vörös haraggal izzanak fel. Közelebb lép hozzám, pedig már az egész testemet vadul lobogó kék lángok fedik. Olyan közel áll meg, hogy a testemet borító tűz szinte megsimogatja. Egy pillanat múlva már nem a férfi, hanem a démon áll előttem.

- Mikor rám néztél a csatamezőn a tekintetedben nem volt más, csak félelem. Hazudsz magadnak, ha azt képzeled, hogy egyáltalán velem akartál jönni. – A szárnyaim puha suhintásával elemelkedem, hogy kevésbé magasodjon fölém hatalmas alakja. Állom a kemény tekintetét, amiben most az égvilágon semmi emberi nincs.

- Nem volt jogod eldönteni, hogy hogy érzek. – Vicsorogva sziszegem a szavakat, miközben újra átélem a pillanatot a csatamezőn, mikor végérvényesen összetörte a szívemet.

- Nézz magadra. Nézd meg hova jutottál. Ez bizonyítja, hogy jól döntöttem. – Felhorkanok, legszívesebben torkon ragadnám, de tudom, hogy a mágia nem engedné. A tehetetlen dühömben érzem, ahogy könnycseppek gyűlnek a szememben, de elpárolognak a kék lángokon, mielőtt végiggördülhetnének az arcomon. A torkom összeszorul.

- Túl nagy árat fizettem érte. – A hangom már csak egy sóhaj. Visszaereszkedem a földre, a talpam puhán érinti a talajt, a lángokat elfújja a hűvös éjszakai szellő. Hálásan fogadom a lelkemet magával ragadó hideg békét. Mintha azzal, hogy végre a szemébe mondhattam a vádjaimat, kiengedtem volna magamból az évek óta gyűlő haragot. Nem hagyott maga mögött semmit, csak ürességet.

Calek érintése az arcomon ismerős, mégis ismeretlen. Semmit nem érzek. Egy forró könnycsepp végiggördül az arcomon, elmossa a hüvelykujjával.

- Kicsim… - A tekintetünk találkozik, a becézés, amitől régen pillangók játszottak a gyomromban, most idegennek hat. Valahol mélyen a lelkem legsötétebb szegletében elrejtett börtön rácsainak nekifeszülnek a bezárt, kitörni vágyó emlékek, de hiábavaló az elszánt ostromuk. A börtön fala még mindig áll és a szívemen, mint egy összetört kancsón a víz, átfolynak az érzelmek.

- Ne hívj így. Már semmi nem maradt bennem, amivel érezni tudnék. – Elfordulok, a tó nyugodt vizére simítom tekintetemet. – Ha segítek visszaszerezni a könyvet, elengedsz? Vagy örökre a foglyod leszek?

Sietős léptek visznek hozzá, mikor végre valahára szabadulok a kötelességeim alól. Egész éjszaka azon járt a fejem, hogy vajon lesz e elég ideje felkészülni a holnapi eseményekre, türelmetlenül vártam, hogy végre jöhessek.

Most, hogy itt van, és átölelem, tudom, hogy minden rendben lesz. A csapongó gondolataim megnyugszanak, a karjaiban az aggodalmat átveszi a biztonságérzet. Vajon ha tényleg megszökünk innen, mindig ezt fogom érezni? Rémisztően vágyom arra az ismeretlen életre, amit ígért nekem.

- Szia angyalka. Valami baj van?

- Előrébb hozták a kivégzésedet. A parancsnok gyanakszik... – Látom elkomorulni az okos szempár sötét tekintetét. Most már tudom, hogy igazából nem is annyira sötétek azok a szemek, amikkel mintha a lelkembe látna.

- Mikorra?

- Holnap hajnal.

- Akkor nincs semmi baj. – Megkönnyebbülök. – Még van egy este az utolsó kirakóshoz.  Bár szívesebben töltöttem volna mással ezt az éjszakát... – Ennyi együtt töltött idő után már nem kell megkérdeznem, hogy mire gondol, a testem engedelmesen reagál a fülembe mormogott szavakra. A csókja elfeledteti velem az aggodalmaimat, elmos minden gondolatot múltról és jövőről.

- Hol lesz a kivégzés? – Kizökkenve, lassan válaszolok. A testem folytatásért könyörögne, de erőt veszek magamon. A szabadságunk a tét.

- Kint, a nagy kilátónál. Példát akarnak veled statuálni, rengetegen érkeznek még Fentről is, hogy megnézzék. – Bólint, nem tűnik meglepettnek. Engem sem lepett meg, hiszen már az is épp elég foltot ejtett a tanács büszkeségén, hogy sikeresen ellopott tőlük egy értékes ereklyét.

- Sajnálom kicsim, ezt nem akartam, hogy lásd, de most kell odaadnom. – Szinte elolvadok a kedveskedő becézéstől, aminek a használata egész gyakori szokásává vált. Bármit megtenném, hogy újra és újra halljam. Bármit.

Összevonom a szemöldökömet, mikor Calek megvágja magát, és mélyen belenyúl a sebbe. A szürreális pillanat visszaránt a szerelmes bódulatból, amibe a gyengédsége lökött. A vére feketén csordogál végig az oldalán, eszembe juttatja, hogy mennyire mások vagyunk. Meg kéne rémülnöm tőle, hogy ennyire más világból jöttünk, de tudom, hogy az a lényeg, hogy ugyanabba a világba megyünk. A közös világunkba. Egy kis idő múlva előhúz egy apró gömböcskét a sebből, és közelről megvizsgálja. A nevét suttogom kérdőn, mikor sötét árnyakat látok végigfutni a kemény vonásain. Mintha egy másik, idegenebb világból térne vissza hozzám a figyelme.

- Ezt tartsd magadnál. Holnap, ha már kinn leszek, törd össze valahol a közelben. Kell egy kis idő, míg megnő akkorára, hogy használható legyen, addig tűnj el a közeléből és bújj el, majd megtalállak. – Az ujjaim közé veszem az apró golyócskát, figyelmesen bűvölöm a tekintetemmel. Egy pillanatra sem veszem le a szememet róla, miközben megkérdezem Caleket, hogy tulajdonképpen mi is ez és miért nem használta eddig. Hiába hallgatom a magyarázatokat, amiket ad, nem tudok eltemetni egy rossz érzést, ami a szívembe eszi magát. Talán azért, mert azt mondta, hogy bújjak el? Mi elől kéne elbújnom? Nem vagyok naiv, tudom, hogy harc nélkül nem fog eljutni a portálig, de azt nem értem, hogy én miért lennék veszélyben tőle. Lehet, hogy csak nem akarja, hogy lássam, ahogy harcol a társaimmal?

- Értem. – Halk sóhajommal megpróbálom elereszteni a felgyülemlett kérdéseket is, sikertelenül. Megérintem a már majdnem teljesen begyógyult sebet az oldalán. Az angyalok is gyorsan gyógyulnak, de neki szinte szemmel követhető volt, ahogy visszanőtt a húsa és a bőre. Az ereje lenne ilyen hatalmas vagy ez a démonok sajátossága? Megrémiszt, mennyi mindent nem tudok róla. Hibát követek el?

- Még csikis egy kicsit. – A gyengéd mosolya összetör valamit bennem. Hiába minden kérdés vagy kétely, tudom, hogy mit fogok tenni, de a döntés szétszakít belülről. A karjaiba bújok, és vakon a kezébe adom a jövőmet, abban reménykedve, hogy nem zúzza porrá. A másik útba belerokkannék.

- Nem akarlak bántani... – A szívem mélyén tudom, hogy nem is lennék képes rá. Ha valami miatt meghiúsul a szökésünk, előbb fordulnék a népem ellen nyíltan, minthogy végrehajtsam az ítéletüket.

***

Akkor érek vissza a helyemre, mikor felcsatolják Calek láncait. Megtettem, amit kért, a keleti őrtorony egyik rejtettebb zugában összetörtem a fekete golyót, és azóta sem hagy nyugodni az érzés, amit a felszabaduló erő keltett bennem. Mintha egy íz, egy szag a torkomba ette volna magát, hogy belülről rohasszon szét.

- Csendet démon! Szállj magadba és bánd meg bűneid! – A szónok hangja bezengi a nyílt teret, Calek vérfagyasztó kacaja követi. Messze vagyok tőle, nem hallom a szavakat, amiktől hátrébb hőkölnek tőle a katonák.

A szívem egyre nehezebb, egy árnyékként növekvő sötétség telepszik rá.

A káosz olyan hirtelen érkezik, mint a mindent elsöprő nyári záporok. A vészharang baljós kongását elnyomja az érkező behemót üvöltése, a tér beleremeg a léptei súlyába. A levegő egy pillanat alatt válik nehézzé a felvert portól, a dulakodás átható bűzétől és a felhasznált mágia lüktetésétől. A démonok és az angyalok vad küzdelme örvénylik körülöttem, csak én állok földbe gyökerezett lábakkal, mozdulatlanul, akár egy fagyott kőszobor. Sikolyok, öklendezések, halálhörgések. Vér. Piros és fekete. Befestik a hajnal gyengéd színeit.

Az idő mintha lelassulna, és szépen lassan minden értelmet nyer a fejemben. Hogy miért mondta, hogy bújjak el. Az árnyak, amik átfutottak az arcán, mikor elővette a golyót. Hogy miért sikított minden porcikám az ellen, amit tettem. Az elhunyt angyalok lelkei sorra emelkednek az égbe, minden halál egy újabb rovátka a lelkiismeretem összeomolni készülő porcelánfalán.

Nem mozdulok, de engem elkerül a halál, mintha még az is undorodna tőlem.

Őt figyelem. A morajló tömeg áramlatainak tengerét meglovagoló harcosként uralja, teremti a káoszt maga körül. A vörös, vérszomjas szemekben eltéveszthetetlen élvezet, szinte hallom a vérfagyasztó kacaját. Nem ismerem ezt a férfit. Nem tudom, ki ez.

Még több vér. Még több halál. Kezd elcsendesedni a harc, és én még mindig érintetlenül állok a csatatéren. Talán a démonok is érzik, hogy már amúgy sincs bennem élet. Az ürességtől szinte összeomlok.

Találkozik a tekintetünk és megtorpan az idő. A démoni alakja tiszteletet parancsolón magaslik mindenki fölé, az arca hidegen kifejezéstelen, de a tekintetében egy pillanatra felismerem a férfit, akibe beleszerettem. Végig ez volt a terve. Nem áll meg, még csak nem is lassít. Egy pillantás, ennyit érdemeltem. A sok elsuttogott szó és érintés, a tiltott pillanatok, a mosolyok, a nevetések. Ezért. Most először remegnek meg a lábaim, mikor késként hasít belém a felismerés: ha erre kérne, még mindig vele mennék.

Becsapva, térdig gázolva a népem vérében, árulóként, hontalanként, örök bűntudattal. A fegyvere lennék. Követném őt. Szeretném őt. A férfit és a démont is. A szeretőt és a gyilkost.

Nézem eltávolodni, miközben darabokra hullik a szívem. Sosem akart magával vinni.

Azt hiszem igaz, hogy a fájdalomba bele lehet halni, mert a megnyugvást nyújtó sötétség magához ragad.

***

Mintha egy végtelen álomból riadnék fel, kipattannak a szemeim, de csak elemésztő sötétség fogad. Egyedül vagyok, a testem fáradt, a lelkem megtört. Az első reakcióm a szívet tépő kétségbeesés. Felgyorsul a szívverésem, remegő kézzel nyúlok az arcomhoz, hogy kitapogassam a fejemre erősített szemkötőt, melynek kemény, hideg anyagát rúnák borítják. Ez azt jelenti, hogy az angyalok tömlöcében vagyok. Csak ők tudják, hogy a kék lángok használatához látnom kell a célpontomat. A csuklóimat nehéz karperecek húzzák le, azokat is végigsimítják felfedező ujjaim. Nem elég, hogy elvágtak a mágiámtól, még a szemem világától is megfosztottak. Úgy érzem, a történtek után próbálnak biztosra menni. Felülök fekvő pozíciómból, a lábaimat a mellkasomhoz húzva dőlök a falnak.

Nem haltam meg, legalábbis testileg nem. A szívemben még mindig zsibbadt fájdalomként lüktet az elárultság érzése. Fogalmam sincs, hogy lehettem ennyire vak. Most vakítottak meg talán örökre, mégis tisztábban látok, mint az elmúlt hónapokban bármikor.

A hideg kőre rakom a kezemet, érdes mintákat tapintok a sima felületen. Ha képes lennék még ilyesmire, szerintem keserűn felnevetnék. Az Ő cellájában vagyok. A mi cellánkban.

Az emlékek megrohamozzák a vérző szívemet, a mellkasom megremeg tőlük. Csókok, érintések, ígéretek. Hazug ígéretek. Vajon a csókok és az érintések igazak voltak legalább? És ha igen, vajon számít?

A hangtalan zokogásom elveszik a sötétben, a könnyeimet elnyeli a szemfedő mágiája, de megfogadom, hogy ez az első és utolsó alkalom, hogy miatta, hogy érte sírok. Mintha minden könnycsepp enyhítene a szívem marcangoló fájdalmán, a megtört kín helyére erőt adó haragot csepegtetnek.

Nem tudom mennyi idő telik el, mikor először lejönnek hozzám. Nem jönnek be, a parancsnok hangja a rácsokon kívülről zendül.

- Ramiel! Tagadod, hogy segítettél egy démonnak megidézni egy kaput a pokolba, ezzel a testi halálba küldve társaink százait? – Kemény vádak. Tudom, hogy azért kérdez, mert nincs bizonyítéka, de nem is kell.

- Nem tagadom.

Eljött az idő, hogy felelősséget vállaljak a tetteimért.

***

Már megszoktam a sötétséget, az elmém megtanulta felépíteni az általam ismert helyszínek képeit az emlékeimből. Tudom, hogy hol vagyunk, a Mennyország eltéveszthetetlen békessége végigsimítja a testemet. Azt is tudom, hogy hova visznek, már számtalanszor meg kellett jelennem a tanács előtt, hiszen az erőm már gyermekkorom óta kivételessé tett, ők pedig szeretik személyesen, közelről felügyelni a kivételes dolgokat.

A monumentális kőajtó a méretéhez képest természetellenes némasággal csapódik mögöttünk, ha nem lennék megfosztva a szemem világától, valószínűleg elengedtem volna a fülem mellett a hangját.

Szinte látom magam körül a tanács tagjait, ősöreg, élettelen tekintetük súlyától megrogynak a lábaim. Nem tudom, hogy térdre löknek, vagy magamtól rogyok a földre, a fejem előre bukik.

A nevem hangosan dörren Raphael ajkain, felemelem a fejemet. Szigorú hangján sorolja fel a bűneimet, amikre nincs mentségem. Mikor megkérdezik, hogy kívánok e bármit mondani a védelmemben, megtörten hallgatok.

Az angyalok mindig választhatnak több ítélet közül, ez az Úr törvénye. A súlyos bűnt elkövetők lehetőségei általában börtön vagy kitaszítás.

- Börtön vagy megtisztulás?

Megremegek a hozzám irányzott kérdés hallatán. Még itt, mindennek a végén is megtagadják tőlem a kitaszítással járó szabadság lehetőségét. A Purgatórium bugyraiban való megtisztulást általában csak a legerősebb szeráfok, arkangyalok választhatják. Közülük is összesen nyolcan tértek vissza eddig ép elmével ősi történelmünk során. Ez a vezeklés egyetlen módja, a szellem próbatétele.

A meggyötört, üresen tátongó lelkemet vonzza a börtön békéje. Lefeküdni a hideg kőre és felejteni. Elaludni és talán fel sem ébredni soha többé. Álmodni egy életet, amit nekem ígértek, de soha nem lehetett az enyém.

A könnyebb út veszedelmesen csábító. De végeztem azzal, hogy mások bábja legyek.

A hangom rekedtes a hetek óta tartó némaságtól.

- Megtisztulás.

Döbbent csend követi a válaszomat. Kevesen választanák a biztos, kínzó őrületet az örök bezártság helyett. Ha tudnák, hogy az elmém már nem ép, mióta először dobbant érte a szívem, megértenék. Egy új, mélyről feltörő elhatározás körvonalazódik bennem, és bátorságot ad. Egy érzés, miszerint még dolgom van ebben a világban. Még nem zárhatnak be. Még nem végeztem.

Meg kell ölnöm egy démont.

Egy démont szédítően vörös szemekkel és a vad nyári záporok illatával.

***

Nem tudom, hogy hány óráig vagy napig fuldoklom, mire ráébredek, hogy a levegő hiánya nem öl meg. A síri csend természetellenes, még a körmeim remegő kaparászásának a hangja is elvész valahol. Minden irányból hideg fal ölel, mintha egyre közelebb jönnének minden nap. Nem érzékelem az idő múlását, de úgy érzem, hosszú napokba telik, mire leküzdöm az érzékeim elvesztése okozta kétségbeesést. A próbálkozást, hogy lássak, hogy halljak valamit.

Az egyetlen dolog, ami velem maradt, az a tépő érzés a mellkasomban és az emlékek. Az önsajnálat hullámai átcsapnak a fejem fölött, tehetetlenül vergődöm bennük. A vakság helyett vért látok, a süketség helyett sikolyok és halálhörgések zaját hallom, a félelmem fémes szagát elmossa a pokol szurkos bűzének emléke. Az elemésztő sötétség karmai az elmémbe kapaszkodva kényszerítenek, hogy újra és újra átéljem életem legnagyobb hibáit. Az elárultság és a harag érzése perzsel belülről. Mikor azt hiszem, hogy már nem merülhetnék mélyebbre, a nyári záporok illata belém hasít. Egy vörös szempárt látok és egy mosolyt, ami sosem volt valódi. Egy szerelmet, ami sosem létezett.

Hány éve érzem ezt a bűntudatot? Az emlékeim már mintha nem is az enyémek lennének, mintha egy másik életet néznék kívülállóként. Nem vagyok benne biztos, hogy emlékszem a nevemre. Minden nap egyre távolabb kerülök önmagamtól. Egyetlen dolog ékelte makacsul és kitörölhetetlenül az elmémbe magát: a tudat, hogy örökre ki kell oltanom egy lángoló szempár tüzét. Feladatom van. Vaskörömmel ragaszkodom hozzá, és újjáépítem magamat a semmiből.

Borzalmasan lassan, de valahogy visszaszerzem a tudatos gondolkodás képességét is. Nem sokkal később rájövök, hogy hol vagyok: a Purgatóriumban.

Ez megmagyarázza azt is, hogy miért nem érzek mágiát magam körül. A Purgatórium mágiamentes terület, többek között ezért is térnek vissza olyan kevesen az ide száműzött angyalok közül. A mágia hiánya kínzóan lassan ugyan, de minket is megöl.

Azt hiszem, napokba telik, hogy az előző gondolatmenetem folytatásaként rájöjjek, hogy fogytán van az időm.

Újra körbetapogatom magam körül a kicsi lyukat, ami könnyen lehet, hogy a sírom lesz. A lelkem mélyén már tudom, hogy a kijutás kulcsát nem a testemmel, hanem az elmémmel kell megtalálnom. Az utolsó mozdulataim gyanánt elhelyezkedem meditációs pozícióba, majd búcsút mondok az elmém és a testem kapcsolatának, hogy mélyen a tudatalattimba merülhessek. Még régebben olvastam, hogy nagyhatalmú mágiahasználók képesek az elméjüket úgy kezelni, mint egy összetett könyvtárat. Azt hiszem, egy ilyenfajta elmélyülés lehet az első lépés hozzá. Mintha fizikailag belépnék az elmém termeibe, hónapok, talán évek óta először látok fényt. A bennem lévő mágia örvényei kéken pislákoló fénycsóvaként kavarognak a fal nélküli szoba körül, amiben állok. Az örvényeken túl minden irányban végtelen sötétség tátong. Van egy olyan érzésem, hogy ha nem mágiamentes övezetben lennék, látnám a világunk végtelenül kavargó mágiáját a saját kis örvényembe kapcsolódni. Vajon látnám más lények manaörvényeit is? Minden elmét, mint egy végtelen csillagtenger részét a tejút áramlásainak ölelésében? Gyönyörű lehet. Ha kijutok, meg kell néznem. Mikor kijutok.

Sokáig tanulmányozom a mágiám fizikai megnyilvánulását. Minden pillanatban egy porszemnyi darabkával kevesebb lesz. A megszökő szemcsék eltávolodva vesznek a sötétbe, hogy valahol távol becsatlakozzanak a legközelebbi manaörvénybe, ezzel visszaszivárogva a mágia örök körforgásába. Tehát arra van a legközelebbi manaörvény.

Felemelem a testem képzeletbeli manifesztációnak a kezét, próbálgatva, hogy mennyire tudom uralni, nyújtani, mozgatni a mágiám áramlatait. Nem vagyok elégedett az eredménnyel. Újra és újra megpróbálom átformálni a körülöttem hömpölygő formájukat, minden próbálkozás csak egy láthatatlan hajszálnyival sikeresebb az előzőnél. De sikeresebb.

Egy örökkévalósággal később a kezdeti erőmnek már csak közel a fele kavarog körülöttem. Remegek, a koncentrációm percenként darabokra hullik, minden alkalommal egyre nehezebb összerakni. Elfogyott az időm. Tudom, hogy ennél már csak kevesebb esélyem lesz a sikerre.

Az elpárolgó porszemek irányába fordulok, amerre a legközelebbi manaörvényt sejtem. A kezemet előrenyújtva irányítom az összes megmaradt erőmet egy olyan célpont felé, ami túl messze van, hogy lássam.

Csak egy pillanatig fut át az elmémen a gondolat, hogy lehet, hogy ez az őrült, vakmerő ötlet a rövid életem utolsó döntése.

A mágiám vastag áramlata egy elvékonyodó kötélként nyúlik ki a messzeségbe. A szívem összeszorul a lehetőségtől, hogy nem lesz elég, mikor a kék hullámok megtorpannak. Egy pillanatra ledermedek, ahogy a megmaradt mágiám vékony, szánalmas kis fonálkája bekapcsolódik a távoli manaörvénybe, ami éhes tornádóként ragad meg és ránt magához az ürességből.

Zuhanok.

Felnyögök a fájdalomtól, mikor földet érek. A mozgástól elszokott testem zsibbadt lüktetéssel sajog. Lassú, óvatos mozdulatokkal gördülök a hátamra a szerencsétlen kitekert pozícióból, amibe érkeztem.

Az első dolog, ami eszembe jut, hogy vannak szárnyaim. Repülhettem is volna. Hát, most már mindegy.

Kinyitom a szemeimet. Az éjszaka csillagos égboltja a leggyönyörűbb, amit valaha láttam. A homlokomra csúsztatom a kezemet és elmosolyodom. Remeg a mellkasom a néma nevetéstől.

Veszek egy mély levegőt, belebizsereg a testem a gyönyörbe, amit okoz.

Sikerült.

Felnevetek, a hangomat olyan rég hallottam, hogy idegennek tűnik. Mennyi idő telhetett el? Napok? Hónapok? Évek? Mintha egy másik világba csöppentem volna, pedig tudom, hogy semmi nem változott, csak én.

A távolban villám dörren és egy nyári vihar illatát hozza magával a forró éjszakai szél.

A hamis jókedvemet elmossák a rám zúduló emlékek, viszont a tépő fájdalom helyén már csak pangást, a porrá zúzott szerelem romjaiban pedig csírázó gyűlöletet találok.

Eszembe juttatják a célt, amiért megjártam a Purgatórium poklát.

Elkomorulva állok fel, átmozgatom magamat. A szárnyaim görcsös feszességgel nyílnak ki, mintha évek óta nem használtam volna őket, és talán így is van.

Pihenőt sem tartok a Mennyország égi kapujáig, céltudatosan indulok el a tanács hatalmas ítélőszékét magába foglaló hófehér kastély felé. Megállok az óriási kapu előtt, egy angyal felém nyújtja a nevemet díszes rúnákba foglaló szemfedőt, amit az előző életem utolsó hónapjaiban is viseltem. Úgy látom a hírem megelőzött. Megkérdezem tőle, hogy milyen évet írunk, a válasz hallatán kis híján összeomlok.

Tizenhét év telt el.

Szó nélkül veszem fel a szemeim bilincsét.

Nem bíznak bennem, de megértem. Majd fognak, mikor a démonok fekete vérével sötétre festem a pokol kapuját.

Belépek a nyíló kapun, meghajlok, és fél térdre ereszkedem tiszteletem jeléül. Nem vagyok öntelt, tudom, hogy az még semmit nem jelent, hogy kijutottam a Purgatóriumból. A mágiám többszörösére fejlődött ugyan, de a hatalmasabb démonok még mindig eltipornának, mint egy hangyát. Egy konkrét démonnak pedig megerőltetnie sem kéne magát hozzá.

Erősebbé kell válnom. Még erősebbé.

- Átestem a megtisztuláson, így törvényeink értelmében új életutat választhatok magamnak.

- Ismerjük a törvényeinket, gyermekem. – Raphael hangja szilárd acél. – Milyen útra vágysz?

- Vadász. Szeretnék a fegyverré válni, aminek születtem.

***

-nyolc évvel később-

Az előttem térdelő démon vicsorgó gyűlölettel pillant fel rám. A testét megcsonkította az órák óta tartó harcunk, az egyik keze levágva hever valahol kilométerekkel arrébb, a másik kezének válla kiugrott a helyéről, és most élettelen húscafatként csüng az oldala mellett. A teste és a szelleme is kimerült mostanra, de még nem tettünk benne olyan kárt, ami ne gyógyulna be néhány év alatt.

- Egy démont keresünk, aki a Calek nevet használja vagy használta néhány évtizede. – A démon köp egyet a lábam elé, de a szemében egy pillanatra megcsillant valami a név hallatán, amit valószínűleg csak az vesz észre, aki évek óta keresi bármilyen jelét, hogy a célpontja egyáltalán még létezik.

- Mondd el, amit tudsz róla, és megkíméljük az életed.

- Miért ismernék minden kurva démont ezen a kibaszott nagy világon? – Nem szólalok meg, a kezemben egy apró, kék lángnyelv kel életre, lassú mozdulattal nyalja végig a saját fekete vérében úszó démon mellkasát. Felüvölt. Egyből rájön, hogy ez nem közönséges tűz. Mindig egyből rájönnek. – ÁLLJ! Bassza meg. Elmondom. – Zihálja a szavakat. Én is így gondoltam. – Csak pletykákat hallottam, nem tudok róla sok mindent. Azt mesélték, hogy kerüli a fajtánkat, inkább emberek társaságát keresi. – Mikor látja rajtam, hogy nem érem be ennyivel, folytatja. – De… a démonok is kerülik őt, azt repesik, hogy veszélyes ereje van, és az erős démonok nem arról híresek, hogy megtűrnek másokat a területükön. – Haladunk.

- Ahhoz, hogy kerüljétek, tudnotok kell, hogy merre van.

- Nem tudom, esküszöm! – A félelem fémes izzadtságszaga elárulja, hogy sajnos igazat mond. – Pár éve azt hallottam, hogy a Fekete Zuhatagok Földjén látták. – Az ajkaim mosolyra húzódnak, de tudom, hogy a szemeimben nem tükröződik. Az első kézzel fogható információmorzsa, ami a birtokomba jut.

- Kitől hallottad?

Válaszként szépen elrebeg mindent, amit tudni akarok. Mikor végez, a kék lángokkal borított kézfejemet egy villámgyors mozdulattal merítem a mellkasába. A gyilkos lángok erejétől olyan könnyen csúsznak be ujjaim, mintha vajba nyúlnék. A tűz eléri a hevesen dobogó szívét, a másodperc töredéke alatt ég porrá az ujjaim között.

Még észre sem vette, mi történik, már holtan hever előttem. Nem fog újjáéledni, hiszen a halhatatlanoknak is szükségük van a létfontosságú szerveikre, és a kék lángok pusztítása nem visszafordítható.

Bár régen, egy élettel ezelőtt ismertem egy démont, aki túlélte szív nélkül is.

- Nem tudom megszokni, mikor ezt csinálod. – Mikhal, aki eddig karba tett kézzel nézte a vallatást, most undorodva lép hátrébb. A könnyed hangvétele visszaránt a múlt rémálmaiból.

- Könyörületesebb lenne felgyújtani, és hagyni, hogy hosszú másodpercekig szenvedjen? – Nem is beszélve arról, hogy sokkal kevesebb mágiámba kerül csak a szívét elpusztítani.

- Hát… kevésbé morbid, az biztos. – Lenézek a kezemre, ami természetellenesen tiszta maradt az előző tevékenységem után. A kék lángokon a vér sem jut át.

- Ő volt az utolsó a listán?

- Igen. – A szemem sarkából látom, hogy ellazulva nyújtózkodik, az orráról lehúzza az álla alá a vadászok fekete egyenruhájának maszkját. A vadászok a legelitebb angyal katonák csoportja. Nagyon kevesen vagyunk, hiszen csak a legjobbakat engedik át a végső vizsgán. Nem engedhetjük meg maguknak, hogy népünk gyenge tagjai kóboroljanak a halandók és a démonok által uralt világban.

Mikhal hangtalan, ruganyos léptekkel sétál mellém, már megszoktam a könnyed társaságát az elmúlt három évben. A vadászok mindig párban dolgoznak, hogy az erősebb démonok elfogása vagy elpusztítása se jelentsen kockázatot. Szerencsére a démonok ahelyett, hogy hozzánk hasonlóan összedolgoznának, inkább rivalizálnak.

- Mi a terved? – Nem kell megkérdeznem, hogy érti a kérdést. A vadászok sajátos életmódot folytatnak az angyalok között. A veszélyes munkánk jutalma, hogy kevésbé érvényesek ránk az angyalok szigorú, kötött szabályai: mikor épp nincs célpontunk, szabadok vagyunk. Szabadok. Gyermekkoromban mindig egy hasonló illúzióra vágytam. Néha elgondolkodom, hogy ha nem elrejteni akarták volna a bennem rejlő erőt, hanem egyből vadásznak tanítanak, mennyire alakult volna máshogy az életem. Lehet, hogy ezt az utat élvezni tudtam volna. Lehet, hogy nem menekültem volna a vesztembe.

- Megkeresem a halott barátunk informátorát. – Felsóhajt.

- Kíváncsi vagyok, mi a múltad a démonnal, akit ilyen eltökélten űzöl. – Ökölbe szorulnak az ujjaim, felnézek a mellettem álló angyalra, akit lehet, hogy a barátomnak neveznék, ha nem hagytam volna minden érzelmet a Purgatórium hideg sírjában, ami hosszú évekig az otthonom volt. A vadászok többségéhez hasonlóan ő is magasabb és erősebb testalkatú, mint én. De a megközelíthetetlen gyorsaságommal így is én vagyok az egyik legjobb harcos. A régi hosszúkardomat, mellyel az egyetlen célom az volt, hogy távol maradjak az ellenségeimtől, már rég lecseréltem a harcstílusomhoz és a veszélyes mágiámhoz jobban illő rövid tőrökre. 

- Tudja a nevemet. – Egyszerű féligazság. Egy pillanatra okos fény csillan társam szemében. A vadászok eldobják az igazi nevüket, mikor elkezdődik a képzésük, hogy senki ne használhassa fel ellenük. Mikor valaki átmegy a végső vizsgán, az angyalok tanácsa új névvel ajándékozza meg.

Mindig találónak tartottam, hogy én a Raguel nevet kaptam tőlük, egy olyan égi után, aki évszázadokkal ezelőtt a bosszú angyalaként híresült el a halandók világában.

Lassú mozdulatokkal húzom le én is az arcomat elfedő maszkot, hogy magamba szívhassam a fagyos téli éjszaka friss, jégillatú levegőjét. A marcangoló hideget meg sem érzem, fűt belülről a mágiám erős pulzálása.

Én nem kérdezem meg Mikhelt, hogy mik a tervei, mert tudom anélkül is. A vadászok többsége szereti emberek, elfek, sőt akár démonok társaságával szórakoztatni magát a szabadidejében. Ironikus, hogy pont mi, akik vadászunk rájuk, hasonlítunk a legjobban a démonokra. A tekintetem a földön heverő, kihűlt testre siklik. Nincs bűntudatom, hogy a szemébe hazudtam, általában tényleg megkímélem az életüket, de őt a tanács halálra ítélte. Tulajdonképpen már akkor halott volt, mikor elvesztette a csatát ellenünk.

- És ha megölöd? Mit csinálsz majd a sok szabadidőddel? – Meglep a kérdése. Még jobban meglep, hogy nincs rá válaszom. Emlékszem a pillanatra, mikor feltettem az életemet arra, hogy megöljem őt, de vajon ha sikerül, mit fogok érezni? Örömöt? Elégedettséget? És mi lesz utána? Vajon visszasüllyedek abba a lézengő, céltalan létezésbe, amiben régen éltem? Vagy engem is magával sodor a vadászok csapongó életstílusa? Nem, az biztos nem. Azokat a dolgokat soha, de soha nem fogom megismételni. Az emlékeiket is az elmém legmélyebb, legeldugottabb börtönébe zártam, és már évekkel ezelőtt eldobtam a kulcsát.

- Ezen még soha nem gondolkodtam. – Talán követem őt a halálba.

***

-három évvel később-

Évtizedek óta először érzek igazi izgatottságot. Ilyen közel még soha nem voltam a célom eléréséhez. Egyszer már éreztem a számban a siker ízét, de végül kihűlt a nyom mielőtt megtaláltam volna őt. Viszont egy értékes tudással lettem gazdagabb. Rájöttem, hogy ha a közelében vagyok, a manaáramban megérzem a kék lángjaim által ejtett mágikus seb jellegzetes kisugárzását. Hiába rejti el a mágiáját, a saját erőm szivárgása mintha megérezné a forrása közelségét, rám talál.

Évek óta erre a pillanatra készülök.

A kezeim végigsimítják az övemre erősített unikornis szarvat, ami az egyik legerősebb és legnehezebben beszerezhető varázstárgy a világon. Ez az egyetlen, ami képes volt elraktározni a bonyolult, összetett mágiát, ami egy erős démon néhány perces immobilizálásához kell. Egy hétbe telt ráolvasni a varázsigét, és azóta is minden nap megerősítem, hogy a szépen lassan elszivárgó mágia ne gyengítse le.

Ez az egy lehetőségem van, nem szúrhatom el.

A vihar nekem kedvez. Aznap is vihar volt, mikor megismertem őt. Ez a hűvös éjszaka tökéletes lezárása lenne az ismeretségünknek.

A homlokomba húzom az egyenruhám fekete, arannyal szegélyezett csuklyáját, hogy eltakarja a szemeim árulkodóan élénkkék árnyalatát. A számat és az orromat fekete maszk fedi. A mágiám különleges, egyedi kisugárzását mint mindig, most is elrejtem a manaáramból. A vadász lét hosszú évei alatt tökéletesre fejlesztettem az észrevétlenné válás képességét, ami most kapóra jön. Minél később ismer fel, annál nagyobb eséllyel tudom meglepni egy váratlan gyilkos támadással. Amint megérzi a kék lángok erejét, óvatosabb lesz. Az unikornis szarvra ráolvasott varázsige is tartalmaz olyan részeket, melyek csak arra szolgálnak, hogy elrejtsék a mágiám felismerhető lenyomatát.

A hosszú, fehér tincseim sápadt selyemzuhatagként folynak a mellkasomra. A legtöbb vadász az angyalokra nem jellemző módon röviden hordja a haját, de én képtelen voltam levágni. Ahányszor látom a töretlen fehér színüket, emlékszem, hogy honnan jöttem és hova jutottam. Évekbe telt, de rájöttem, hogy miként tudom meggyógyítani a mágiám felelőtlen használata következtében megsérült tincseket. Kevesen tudják, hogy a mágia által ily módon szerzett sérülések egyáltalán gyógyíthatóak, pedig igen. A testünk és a mágiánk örök összhangja diktálja, hogy az önmagunk által okozott testi sebeket – a halál kivételével – helyre tudjuk hozni a mágiánk segítségével.

Lehunyom a szemeimet, nem hagyatkozom rájuk a vihar amúgy is átláthatatlan zuhatagában. Évekig éltem a sötétben, megtanultam, hogy a minket ölelő manaáram hullámzásai többször őszintébbek, mint a kép, amit a szemünk lát. A körülöttem lévő fák és virágok pulzálnak a rajtuk átcsordogáló élettől.

A legtöbb démon, aki rendelkezik a képességgel, hogy elrejtse a varázserejének árulkodó jeleit, pont azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy a manaáramban egy sötét folt a jelenléte. A mostani célpontom ennél rafináltabb, tökéletesen beleolvad az őt körbevevő világba, ha nem jelölték volna meg a mágikus kék lángjaim, soha nem találnék rá. De megjelölték.

Csak akkor nyitom ki a szemeimet, mikor a közelébe érek, mintha meg akarnék győződni arról, hogy a csalfa érzéseim nem tévedtek e. A sötét alakja az éjszakába olvad, mintha eggyé válna a viharral. Nem tudom miért, de biztosan tudom, hogy ő az.

Egy pillanatig sem hezitálok.

A reakciója félelmetesen gyors, a másodperc töredékén múlik minden, de a kezemben lévő szúrós varázstárgy célt talál. A tompa, sápadt sárga fénnyel pislákoló szarvon vörös rúnák izzanak fel, mikor a bőrét érinti a hegye, ezzel aktivizálva a belé itatott ősöreg varázsige erejét. Nem én alkottam magát a varázsigét, egy kicsit formáltam rajta itt-ott, de a vadászok titkos könyvtárából szereztem az alapot hozzá. A legelitebb démon hadurak ellen lett létrehozva, de mióta nincs nyílt háború a népeink között, egyáltalán nem szorultunk a körülményes használatára. Most kapóra jött. Elmosolyodom a maszk alatt, mikor hófehér, mágikus láncok csapnak ki a kimerülőben lévő varázstárgyból, gúzsba kötve merevvé váló alakját.

Eszembe jutnak a szavai egy élettel ezelőttről, melyek ötletet adtak ehhez a varázslathoz.

Az én mágiám éles penge, nem faltörő kos.

Ezt vágd át a pengéddel, seggfej.

Nem nézek az arcára, de a szemem sarkából így is látom a mágiától izzó vörös szempárt. Azt hittem, hatással lesz rám, de még mindig csak tátongó ürességet érzek. Ez nagyban megkönnyíti a dolgomat.

A tervem első lépése kész. A számításaim szerint megközelítőleg hat és fél percem van. Nem vesztegetem az időt, egy lendületes mozdulattal tépek ki egyet a hosszú tincsei közül, mit sem törődve szabadulni próbáló alakjával. Leülök a földre, tudom, hogy most jön a neheze. Az a rész, amit nem tudtam rendesen előkészíteni, mert az ő mágiája kell hozzá.

A most következő varázsigét én alkottam, Raphael segítségével. Évezredek óta próbálnak létrehozni egy olyan varázsigét, amivel el lehet lopni tárgyakat egy másik mágikus lény széfjéből, de sikertelenül. Viszont mikor rájöttem, hogy a kék lángom különös nyomot hagy az áldozataim manaáramában, ez ötletet adott, hogy ebből az irányból közelítsem meg a dolgot. A mágiám tulajdonképpen már bejutott az általuk generált mágikus örvényeken belülre, tehát nekem csak követni kell az iránymutatását.

Viszont ehhez négy dologra van szükségem. A célpont mágiájára, baromi sokra az én mágiámból, a keresett tárgy mágikus lenyomatára és időre. Az első itt van a bal kezemben, a frissen megszerzett hajtincs. A második mindig rendelkezésre áll, de nem engedhetem meg, hogy túlságosan legyengüljek, ezért a jobb kezemben tartott öklömnyi smaragd követ már régebben átitattam a soron következő bűbáj elkülöníthetőbb részleteivel. A könyv mágikus lenyomatát megszerezni nehéz dió volt, de szerencsére az elismert vadászok előtt könnyen nyílnak olyan ajtók, ahova másoknak esélytelen lenne bejutni. Nosztalgikus érzés volt ennyi év után visszatérni a Fekete Erődbe, ahol a rejtett kincstár polcán még mindig ott pulzált a manaáramban a könyv mágiájának emléke. Egy ilyen erős tárgy lenyomatot hagy ennyi évszázad alatt, és ugyan az elrablójának arra volt ideje, hogy a saját bűbája nyomait eltüntesse, a könyv lenyomatát nem takarította ki a szobából. A negyedik szükséges dolog a legnagyobb probléma. Az idő.

Halk hangomon már a bonyolult varázsige végeláthatatlan sorait mormolom. Ülő alakom körül éles hófehér fényben tündöklő rúnák rajzolódnak ki a viharverte földön, fényük ereje darabokra szeli az éjszaka végtelen sötétjét. Többek között beleszőttem a varázsigébe azt is, hogy a mágiám természetes élénkkék színét elrejtsem, ezzel megtartva a meglepetés erejét. A kezemben tartott hajtincs felgyullad, a másik kezemben a smaragdzöld kő egyre haloványabban tündököl az éjszakában, ahogy szépen lassan kifogy belőle a beletáplált erő.

A vihar tombolásán áttör a láncok pattanásának éles hangja. Oldalra sandítok, de közben egy pillanatra sem hagyom abba a mágikus sorok kántálását. Annyit gyakoroltam, hogy álmomban is el tudnám végezni a bűbájt. Megrémiszt, amit látok. Nem lesz hat és fél percem, maximum négy. Valószínűleg pont be tudom fejezni a varázsigét, pedig úgy számoltam, hogy még arra is marad időm, hogy biztonságba zárjam a megszerzett ereklyét és kivégezzem a célpontomat.

Mindegy, akkor újratervezek. Megszerzem a könyvet és harcolunk. Készültem erre az eshetőségre is, talán harc közben is képes leszek biztonságba helyezni az említett tárgyat. Szerencsére nem veszítettem sok erőt, ő viszont biztos, hogy nagy árat fizet a gyors szabadulásért. Amúgy is unalmas lett volna leláncolva kivégezni. Megtettem volna, mert biztonságosabb, de nem bánom, ha nem így alakul.

Szépen lassan az engem körbevevő nagyobb rúnakör előtt elkezd kirajzolódni egy kisebb, ahogy átlépek a varázsige utolsó szakaszába. A siker mámoros íze még soha nem elégített ki ennyire. Megcsináltam. Megcsináltam, amit még senki.

A kicsi rúnakör közepén a közel három évtizede kutatott varázstárgy hangtalanul toccsan a nedves fűre. Ugyanebben a pillanatban már egy légies mozdulattal emelkedek talpra, hogy keresztbezárt pengékkel hárítsam az alkarpengéje halálos csapását. Gondolkodás nélkül kihasználja, hogy a lendületes támadás kivédéséhez mindkét kezemre szükségem volt, a másik kezén lévő penge még ugyanannak a mozdulatnak a folytatásaként megindul felém.

Ha ugyanaz a tapasztalatlan harcos lennék, mint az első találkozásunkkor, akkor most a legkézenfekvőbb megoldást választva, oldalra perdülve kerülném ki a pengéjét, ezzel szabad utat adva neki a könyv felé. Elvigyorodom. Már megszoktam, hogy mozgékonysággal kell behoznom az ellenfeleim fizikai erőfölényét, így nem jövök zavarba. Hátravetem magam, a testemet ívesen hajlítva megyek le hídállásba, a tőröket markoló kezeim pont a könyvön landolnak. A lábaimmal a földről elrugaszkodva lendítem át magamat először kézenállásba, majd azon túllendülve talpra, immáron a könyvvel a kezemben. A szárnyaim olyan szorosan feszülnek a hátamhoz, hogy szinte észrevehetetlenek, úgy tartom őket, hogy a felső pár elrejtse az alsót, így a testemnek ez a jellegzetessége is fedve van. A tollak alatt rúnák százai borítják őket, melyek ellenállóbbá és kevésbé érzékennyé teszik ezeket az alapból sebezhető részeinket. A könyvet egy könnyed mozdulattal csúsztatom a kabátom alá, a szárnyaim védelmező rejtekébe, melyeknek a tetovált rúnaállományát csak ennek az alkalomnak a tiszteletére egy plusz varázsigével egészítettem ki, mellyel megkönnyíthetem a könyv teleportációját a vadászok szentélyébe, ahol a szárnyamat díszítő rúnák másai várják a csomagot. Ha véletlenül legyőzni nem is sikerül, megkeserítem annyira az életét, hogy a könyvet nem látja többé. Határozott hangon ejtem ki a varázsige sorait, hogy véglegesítsem a küldetésem egyik részének a sikerét, a hangomat felé viszi a szél, a pillanat töredékére találkozik a tekintetünk a sötétben, az okos vörös szempárban látom megcsillanni a ráeszmélés lángját: tudja, hogy körülbelül két perce van elhallgattatni engem, megtörni a szárnyamra festett varázsige rúnáinak egyikét vagy elvenni a könyvet a rúnák köréből.

Nem vagyok ostoba, tudom, hogy milyen erő lakozik benne, hiszen a saját szemeimmel láttam azon a végzetes napon, mikor mindennek vége lett. Nem vagyok benne biztos, hogy legyőzném egy igazságos küzdelemben, ezért szándékosan szorítom sarokba, hogy türelmetlenné váljon. Elég egy hiba. Elég, ha egyszer túl közel jön, és végre megtudom, hogy tényleg csak üresség tátong e mellkasában ott, ahol a szívének lennie kéne.