Számítottam rá, hogy a kérdésem sötét árnyakat vet majd a ránk ereszkedett rózsaszín ködre, de mikor ténylegesen megtörténik, mégis eltemethetetlen csalódást érzek. Az elkomorult szempárban láthatóan fájó emlékek csillannak, a szívem összeszorul a fájdalmától, mintha a sajátom lenne. A lágy cirógatása az arcomon nem tudom, hogy melyikünk megnyugtatásának szól. Látom, hogy nehezen találja a szavakat, amiket én kényszerítettem ki belőle önző kíváncsiságommal, a hangja rá nem jellemző bizonytalanságtól rekedtes, mikor végre megszólal.

- Nem csak a nevemre nem emlékszem, drágám. Az életem egy része kiszakadt az emlékeim közül. Az első tapasztalatom, hogy egy bomlásszagú csatatéren ébredek, egyedül, elmémben egy korábbi élet ép ésszel felfoghatatlan tudásával, csak éppen azt nem tudom, hogy ki vagyok és hogy mi a célom a világon. – Céltudatos érintés a hátamon, valahogy ösztönösen tudom, hogy a bennem rejlő ereklyének szól. – Azért akartam mindenáron megszerezni, mert bármit meg lehet tudni belőle a múltról. Bárki múltjáról. De kudarcot vallottam.

Elfordulok tőle, összetörök a szemeiben csillogó keserű kiábrándultságtól. Nekem szól. Tudom, érzem. Én vettem el tőle a reményt, de ha tudná… ha tudná, hogy ez egy hamis remény volt, ami elkerülhetetlenül a vesztébe vezette volna. Ha tudná, hogy őt védem. Talán a szerelem, amire rátaláltunk, elég erős, hogy megállítsa? Talán most már elmondhatom neki az igazságot? Még nincs bátorságom mindent kockára tenni.

A döntésképtelenség fullasztó örvényeiből az érintése szakít ki, amivel újra maga felé fordítja a bűntudattól terhes pillantásomat.

- …de ez volt életem legnagyobb győzelme. Már nem érdekel a múlt, Ramiel. Csak az a jövő, amit veled élhetek meg. – A szívem apró, szilánkos darabokra hullik a szavaitól. Darabokra, amikről tudom, hogy csak ő tud újra valami egészet varázsolni belőlük, és ezt meg is teszi. Minden érintéssel, minden szóval, minden csókkal megszűnik létezni az, aki vagyok, hogy létrejöjjön valaki új, valaki, aki még jobban kötődik hozzá, aki még jobban szereti őt, aki még sóvárabban vágyik a karjaiba, aki az egész világ ellen fordulna érte, vele. Magához húz, a csókját hiába keserítik meg a potyogó könnyeim, így is édesebb, mint a Mennyország legfinomabb nektárjai. Az ajkaim alatt forró a bőre, mintha elszórt szerelmes puszikkal magamévá tehetném a fájdalmát és átélhetném helyette én. A kezeim maguktól mozdulnak a testén, mostanra olyan természetessé vált őt érinteni, mint fürdeni a hold fehéren ránk csordogáló sápadt fényében. Megállít, pedig a lelkemet tépdeső bizonytalanságnak szüksége van a szerelme melegére, de a hangja mélyén rejtőzködő mély, szívszorító gyász elfeledteti velem az önző fájdalmaimat. Tudom, mit gyászol. A múltat, amit feláldozott a jövőnk oltárán. A múltat, és egy részt a lelkéből, ami nélkül már egyikünk sem lehet egész soha többé.

- Most ne, kedves. Jó egy kicsit pihenni. Elfáradtam.

Némán fekszem vissza mellé, érzem a testét elernyedni az ölelésemben az elméjét magával rántó kimerültségtől. A reszketeg sóhajomat csak a csillagok hallják, miközben magamban újra elismétlem a neki tett fogadalmamat. Rátalálunk a múltjára, akkor is, ha az egész világot kék lángokba kell borítanom érte. Ha pedig Asmodeuson keresztül vezet az egyetlen út, akkor együtt fogunk szembenézni a könyörtelen démon herceggel.

***

Meglepően lassan vánszorog a hold az égen, most nem ragad magával a máskor kíméletlenül száguldó idő. Hallgatom a szerelmem halk, békés lélegzetvételeit, figyelem a mellkasa alig látható emelkedését, süllyedését és iszom magamba a testéből áradó, szunnyadó forróságot. A beszélgetésünk okozta feldúltság lassan szivárog el a pihenő testemből, miközben az unatkozó ujjaim a hasa mozdulatlan izmain kalandoznak. Egy örökkévalóságunk van, hogy ráleljünk a múltjára, felesleges a jelen pillanat szépségét feláldozni olyan aggodalmak miatt, amiket lehet, hogy megold az idő. Az elmém háttérbe szorult józansága hiába emlékeztet a démonom hátán lévő hat sebre, amik miatt elmélyültem a bukott szeráfjaink történelmében. Egy részem próbál rávenni, hogy gondoljam végig, lehet e valamelyikük ő, de egy másik részem egyáltalán nem szeretne még ezzel a kérdéssel foglalkozni. Még annyira friss ez az új, mámorítóan szerelmes valóság, ami ránk talált, hogy képtelen vagyok egy változást megkockáztatni.

Az izmai megreszketnek a csiklandozó körmeim alatt, az eddig ernyedt, ellazult teste megfeszül az érintésem alatt, és a pihenő férfiassága is hízelgő hirtelenséggel reagál rám. Az éjszaka gondterhelt merengését könnyedén elmossa az izgatott vágyakozás. Felnézek rá, még alszik, de már lassan elereszti az álomvilág. A játékos vigyoromtól szinte fáj az arcom, miközben egy kismacska kecsességével mászom le a testén, vigyázva, hogy ne ébresszem fel a félálmából. A merevedése szinte lüktet a nyelvem játéka alatt, még nem veszem a számba, csak ismerkedő nyalintásokkal benedvesítem. Imádom a bársonyos, puha, mégis kemény tapintását. A felkelő nap fényei megcsillannak a nyálamtól nedvessé vált testrészen, rémisztően izgató látványt elém tárva. Minden porcikám megremeg a saját vágyaimtól, egy szégyentelen, pangó pulzálás a fenekemben jelzi a legkövetelőzőbb sóvárgásaimat, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy mégsem az ajkaim játékával ébresztem fel, hanem valami egészen mással. A hajnali langyos szellő végigborzol minket, a benedvesített hímtagja megrándul a hűvösen cirógató érintéstől, és hirtelen döntést hozva hajolok vissza rá, hogy átmelengessem. Forró, selymes az ajkaim között, és már érzek a számba csurranni egy-két cseppet a gyönyöre jellegzetes ízéből. Megborzongok a vágytól, hogy újra érezhessem az orgazmusa lüktetését az ajkaim között. A nyögése a legszebb hang az ébredező erdő meghitt csendjében. Hihetetlen elégedettséggel tölt el, hogy ezt én teszem vele. Megszívom egy kicsit, a hasán feszülő izmok összerándulva alkotnak csábító kockákat, a morranásától összerezzen a hangulatos kis tisztásunk békéje. Azt hiszem, felébredt. Csodálatos, hogy ez az erős, büszke, intelligens démon tehetetlen remegéssel élvezi, ahogy darabokra hullik miattam. Gonoszkás, hatalom ittas mosollyal emelkedem fel róla, ami csak kiszélesedik, mikor megállít a mozdulatban.

- Ne hagyd abba… kurva jól csinálod. – A nyers szavai végigborzolják a lelkemet és a testemet is, még tovább korbácsolják a saját megvaduló, követelőző vágyaimat és felébresztenek bennem egy kisördögöt, aminek tegnap ilyenkor még a létezéséről sem tudtam. Szándékosan kínzó gyengédséggel nyalom végig a teljes hosszát, a hangos nyögése mámoros zene füleimnek. Nem csak őt, engem is élvhajhász őrületbe taszít a várakozás gyötrelme. Az ajkaim bizseregnek, hogy érinthessék.

- Szeretnéééd? – Nem titkolt élvezettel dobom vissza neki a tegnapi incselkedését. A bosszú édes ízével keveredik a farka erotikus szex aromája. A reakciója az enyémhez hasonló, nem könyörög, hanem elveszi, ami jár neki. Artikulálatlan felhördüléssel nyom vissza az ágyékához, megremegek a határozott mozdulat ellentmondást nem tűrő erejétől, a belőle áradó férfiasságtól, és attól, hogy még ebben a kiszolgáltatott, elgyengült pillanatában is könnyed dominanciával uralkodik mindenem felett. Újra feléled bennem a gyermeki rajongásom, szerelmes szenvedéllyel adok meg neki mindent, kényeztetem, nyalom, csókolom, masszírozom, az ajkaim, a nyelvem bizseregnek, érzékennyé válnak az érintésektől, az ízétől, a selymességétől, a keménységétől. Figyelek minden nyögésére, a rezzenéseire, hogy melyik része a legérzékenyebb, és hogy milyen típusú mozdulatsorozatokkal tudok a legelevenebb reakciót kicsalni belőle. A kezeim hol a megfeszülő combjait markolják, hol a hasán kalandozva simítják a földkerekség legszexibb, táncoló izmait. Úgy érzem, soha nem fogom tudni megunni azt, hogy ezt tegyem vele, neki. Egyszerűen imádok ilyen hatással lenni rá.

Felpillantok az arcára, és találkozik a tekintetünk. A mélybarna szempárban kavargó, robbanni készülő gyönyör engem is megrészegít, a merevedésem olyan fájón feszül a hasamhoz, hogy megremegek tőle. A gerincemet végigsimító nyögése, a teste görcsös összerándulása a cirógató érintéseim alatt, az arcvonásai kemény megfeszülése, a számat elöntő, már ismerősen kesernyés íze pattanásig feszítik a vágyamat, megint egy lehetetlenül sóvár szakadék szélére kényszerítenek, és tudom, hogy elég lenne egy apró lökés, hogy én is a gyönyör mélyeibe zuhanjak. Reszketve fújom ki a heves érzelmektől bennem rekedt levegőt, majd végtelenül gyengéd puszikat hintek a bőrére, hátha ezzel magam is távolabb kerülök az említett szakadék hívogató peremétől.

Felmászok rajta, és visszabújok az oldalához. Átölelem, átvetem rajta az egyik lábamat, és tökéletesen beleolvadok, mintha ide öntöttek volna. Elmosolyodva figyelem ziháló kedvesemet, egy különös, mélyről feltörő büszkeség, elégedettség melege járja át mindenemet.

- Mit lihegsz úgy? Nem csináltál semmit. – Az arcára mászó lusta, fáradt mosoly egy jóllakott nagymacskáé.

- De az is roppant kimerítő volt. Ha mindig így ébresztesz, napi háromszor fogok elaludni. – A mosolyom vigyorrá szélesedik. Semmi különöset nem tett érte, de a szívverésem mégis az egekbe szökik a szavaitól, a közelségétől, a pajzán őszinteségétől, attól, hogy ilyen nyíltan felvállalja, hogy mennyire élvezte, amit vele teszek. A fülemben visszhangzanak a szavak, amiket pár perce mondott, csak a mámorban úszó tudatom nem dolgozott fel igazán.

„Ne hagyd abba… kurva jól csinálod.”

Szinte érzem magamat utólag is elvörösödni a nyers kijelentésétől, és mellkason vág egy sóvárgás, hogy elölről kezdjem az előbbi tevékenységemet, csak hogy legyen esélyem még több ilyen szenvedélyes bókot kicsalni belőle.

- Perverz. – A hangomba hamis szemrehányás vegyül, pedig imádom minden perverz, élveteg, kéjenc szavát és tettét.

- Tudtad mit vállalsz.

Rám gördül, a teste súlya a legizgatóbb teher a világon. Reszketve, tettre készen, vágyakozva, türelmetlenül simulok hozzá, de a mozdulattól tépő fájdalom hasít a fejbőrömbe, elűzve a pillanat gyönyörét. Áucs.

- Áu-áu-áu... – A kezeim a vállára csúsznak, próbálom noszogatni, hogy felemelje rólam a megmozdíthatatlan démon valagát, és ki tudjam szabadítani a kínomat okozó, alám szorult hajtincseimet, de a teste egy rendíthetetlen kőszobor.

- Nem érdekel, megérdemled. Egyre szemtelenebb vagy. – Ha nem húzná épp a hajamat minden mozdulat, akkor lehet, hogy incselkedve megmondanám neki, hogy nagyon jó tanárom volt, de így inkább a fenyegetőzést választom.

- Na, most mondtál búcsút az elkövetkező ébresztéseidnek. – Úgy látszik, a lövésem betalált, szó nélkül emelkedik fel rólam, és rögtön kihasználom a lehetőséget, hogy kiszabadítsam a hajamat a testem fogsága alól. Évek óta az életemért küzdök ádáz démonok ellen, és még soha nem voltak útban a hosszú tincseim, de elég egy nap vele, és kezdem megérteni, miért választ a vadászok többsége rövid frizurát.

- Hmm... úgyis újra kiérdemlem... – A morcos gondolataim pillangókként rebbennek szét az ajkai vadító érintésétől, az elbóbiskolt vágy lüktető követelőzéssel veszi át ismét felettem az uralmat. A combja kínzón simul a merevedésemhez, épp elég erősen dörgölőzve, hogy az őrületbe taszítson, de nem elég erősen, hogy a mozdulatai közelebb vigyenek a sóvárgott kielégüléshez. A fülembe morog, az érzékien mély, borzongató hangtól összerándulok, égető, csípő szikrák milliói karmolják végig a gerincem érzékeny vonalát. Ha ebben a pillanatban arra kérne, könyörögnék. Bármit elmondanék, amit hallani szeretne, újra és újra, ahányszor csak hallani szeretné. Csak hogy segítsen, hogy könnyítsen ezen a kínzó vágyakozáson, hogy végre érezhessem Őt magamban.

Hozzám hajol egy csókra, az ajkaim türelmetlen bizsergéssel várják az érintését, de mindhiába. A kábulattól ólomsúlyúnak érződő szempilláim lomhán megemelkednek, a szívem megtorpan egy pillanatra az élveteg vigyora láttán, csak hogy utána szégyenteljesen heves tempóra váltson. Seggfej. Tudtam, hogy többet kellett volna kínoznom.

Ha eddig nem is, most már biztosan búcsút mondhat a huncut ébresztéseknek… és ennél még sokkal szemtelenebb is tudok ám lenni.

Az arcom szinte lángol, durcás haraggal markolok cseppet sem gyengéden az éjfekete tincsekbe, hogy magamhoz kényszerítsem a csókra, amit megtagadott tőlem. Olyan erővel rántom le, hogy a fogaink összeütköznek, de ez nem állít meg minket, vad, követelőző, szenvedélyes epekedéssel faljuk egymás ajkait. Hozzám dörgölőzik, és a testemet végigszántó sóvár vágy minden mást kitöröl belőlem. A szájába nyögök, a lábaim öntudatlanul is köré fonódnak. Akarom. Most azonnal. Még egy heves lökés, az összesimuló testünk a világ legkíméletlenebb fájdalma. Túl közel van, és mégis túlságosan messze. Érezni akarom magamban, a legmélyebbé élvezettel teli őrületbe taszító ponton. Az ujjai az ajkamhoz csúsznak, ösztönösen tudom, hogy mi a terve velük. A szemeiben elsötétülő lángok lobbannak, mikor reszketegen, türelmetlenül, vágyakozva végignyalom őket. A nedves ujjak érintése a fenekemen maga a gyönyör. Túlságosan gyengéden vezeti belém őket, miközben én heves szenvedélyre vágyom. Némán könyörögve bújok, ringatózok, dörgölőzök, hogy erősebb mozdulatokra ösztökéljem. Feltérdel, és maga után húz, már minden reszketeg mozdulatomat a fájdalmas kielégületlenség vezeti. A vállaiba kapaszkodom, mindenem megfeszül, mikor végre megérzem a kemény, még mindig nedves merevedését a fenekem partjai között. A vadul reszkető mellkasomból feltörő mély nyögésem visszhangzik a füleimben, mikor magára húz, és végre eggyé válunk. Megtorpan, és úgy érzem, belepusztulok a várakozásba, teljesen magamba fordulok, semmi nem létezik, csak a gyötrelmes vágy. A fogaim dühödten marnak a nyaka finom, sós bőrébe, a csípőm magától tesz egy követelőző mozdulatot, és mikor végre mélyen elmerül bennem, ismét farkasszemet nézek a gyönyör sötét, csábító szakadékával. Mintha egy álomból ébredne, az ujjai a fenekembe markolnak, és gyors, határozott mozdulatokkal kezd el mozgatni magán. Hangosan, gátlástalanul nyögdécselve adom át magamat a várva várt élvezetnek és a rémisztő gyorsasággal épülő gyönyör elemésztő sötétségének. A tudatom elsüllyed, csak a bennem mozgó keménység, a fenekem puha bőrébe süppedő ujjak érintése és a bőrünk érzéki összesimulása létezik. A mély, borzongató morranása az utolsó lökés az orgazmus mélységes szakadéka felé, felnyögve, összerándulva adom át magamat a legcsodálatosabb féle zuhanásnak.

Elgyengülten, a kielégültség futó érzésével dőlök el a puha, kellemetlenül harmatos fűszálakon. A vadászok ritkán alszanak ágyban, hiszen az életünk nagy részét a halandók világában töltjük, és a felhők között alszunk. Életemben először, bármit megadnék egy puha, kényelmes ágyért. Vele. Napokig ki sem másznánk belőle. Csak legyen strapabíróbb, mint az a romhalmaz a barlangban.

- Ha kíváncsi vagy rá milyen, egyszer majd kipróbálhatjuk fordítva is. – A hangja visszarángat a gondolataim közül, értetlenül sandítok fel rá. Fordítva? De hiszen már csináltuk fordítva a tóban. – Egyszer.

- Mármint, hogy fordítva? – Az összes válasz, amit kapok egy hitetlenkedő mosoly és egy lesajnáló tekintet. Összezavarodva gondolom végig, hogy milyen irányokban lehet még fordítva csinálni ezt az aktust, mint elölről és hátulról, de csak kivitelezhetetlennek és kényelmetlennek tűnő pozíciók jelennek meg a szemeim előtt.

Lassan esik le, de annál nagyobbat koppan, mikor ráébredek, hogy mire gondolt. Groteszk, felkavaró képként jelenik meg a fejemben a szeretkezésünk fordított felállása, minden porcikám ellenkezik a gondolattal, hogy az én domináns, határozott, magával ragadó démonom ne az irányító pozícióban legyen. Nem is beszélve a fenekem sóvár ürességérzetéről. Elég volt egy nap, hogy a szeretkezést összemossam ezzel a hihetetlenül kielégítő, kitöltő érzéssel, ami nélkül már el sem tudnám képzelni a szenvedélyes aktusainkat.

Képtelen vagyok értelmes szavakba önteni az érzéseimet anélkül, hogy túlzott magaslatokig növeljem az amúgy is jókora egóját. Egészen biztosan nem mondom ki, hogy a lelkem mélyről jövő sóvárgással vágyik rá, hogy a magáévá tegyen, hogy fölém kerekedjen, hogy maga alá teperjen, hogy magára húzzon, hogy irányítson. Azt pedig aztán végképp nem, hogy a testem lüktető pangással várja minden percben, hogy újra belém hatoljon. Mindennek a fényében roppant elegáns módon egy elpirult, zavarodott hebegést választok. Természetesen önszántamból. Véletlenül sem azért, mert az előbbi gondolataim mintha kicserélték volna az agyamat egy cintányérozó majomra.

A csókja a homlokomon kizökkent a darabokra esés fárasztó folyamatából, szépen lassan összeszedem magamat, megpróbálom elvonni a figyelmemet a hajam egyengetésével. Mikor végre sikerül valamennyire lenyugodnom, egy egészen új szemszögből tudok az előbbi ajánlatára nézni. Hihetetlen, hogy ő, a maga örökös, megrendíthetetlen dominanciájával, arroganciájával, beképzeltségével, önimádatával felajánlotta EZT.

Nagyot nyelve szakítom el az érzelmektől könnyfátyolossá váló tekintetemet róla, és szinte csak magamnak kezdek el újra morogni az elpusztított ruháim miatt. Ő vidáman ismétli meg az éjszakai válaszát, a testem megfeszül, mikor átölel hátulról. Fogalmam sincs, hogy lehet valakinek a közelsége ennyire természetes, és mégis ennyire felkavaró, izgató és őrjítő.

- Igazából bűn ruhákkal elfedni a testedet. Mindig csupaszon kéne járkálnod, így vagy a legszebb... – Épphogy csak sikerült lenyugodnom, érzem ismét kivörösödni az arcomat. A mágiája érintése a világ legnosztalgikusabb simogatása. Eszembe juttatja a vad, szívszaggatóan szenvedélyes szeretkezésünket a barlangban, mikor mintha a mágiáink is kontrollálhatatlanul eggyé olvadtak volna, mint mi magunk. Nem csak a testem, az eddig békésen szunnyadó manám is felzizzenve reagál a kellemes közelségére. A körém simuló fekete füstgomolyagok egy kék vándorruhaként manifesztálódnak, tágra nyílt szemekkel nézek végig a testemet beborító, gyönyörű, díszes, súlytalan anyagon. –  A kék kiemeli a szemedet. Az öv pedig a segged.

Néma döbbenettel simítok végig a ruhán. A legelső ajándék, amit hosszú életem során kaptam. Csupán a tudat, hogy ő alkotta, hogy beleszőtte a gondolatait, az érzéseit, hihetetlen boldogsággal tölt el. Mindig, mikor azt hiszem, hogy már nem tud jobban meglepni, megteszi. A szívemmel ismét megismertet egy teljesen új érzést, ami becsatlakozik az iránta érzett szerelem, a rajongás, a testi vágy és a tisztelet mellé. Nehezen tudom szavakba önteni… talán kötődés?

Közben Calek felállt mögülem, újabb nyújtózással fordul a felkelő nap rózsaszín fényáradata felé, már rajta is a szokásos utazáshoz viselt öltözéke van. A hajnali színvilág tökéletesen illik a szívfájdítóan szerelmes hangulatomhoz. Elmosolyodva lépek mögé, és átölelem hátulról, a homlokomat a hátához simítom.

- Köszönöm. – Sokáig állunk a meghitt pillanat varázsában, a hajnal tarka színei lassan átsejlenek a korareggel vakító sárgájába. Az ujjai az egyik őt ölelő kezem csuklójára csúsznak, lehúzza magáról, és előre lépve vezetne maga után, de én még nem állok készen, hogy eleresszem ezt a pillanatot.

- Induljunk. Erre vannak a lovaink. – Felém fordul, mikor nem mozdulok. Közelebb lépek hozzá, a szabad kezem ujjai gyengéden csúsznak a tarkójára, hogy kicsit lehúzzam magamhoz, de még így is lábujjhegyre kell állnom, hogy egy lassú, végtelenül szerelmes csókra csábíthassam az ajkait. A kezei finoman csúsznak a derekamra, de mindketten megtorpanunk, mielőtt a testünk követelőzései felszínre törhetnének. A homlokunkat összesimítva nézünk egymás érzelmektől csillogó szemébe néhány sokatmondó másodpercig, az ajkai lusta, csábos vigyorra húzódnak, és rögtön tudom, hogy egy pajzán megjegyzés következik. – Ha meg szeretnéd hálálni, van egy-két ötletem… – Tipikus. Én is elvigyorodom, elfordulok tőle és elindulok a lovaink irányába.

- Tudom ám, hogy csak azért adtad rám, hogy majd eltüntethesd. – A szemeim sarkából látom a tekintetén átsuhanó csintalan fényt, ami többet mond minden szónál.

- Gyorsan tanulsz.

A szárnyaim néma villanással válnak semmivé, mikor aktiválom az őket eltüntető varázsigét, majd az ő reggeli mozdulatait lemásolva nyújtóztatom meg a hátam és a vállaim izmait, ismerkedve a szárny nélküli létezés felborult egyensúlyérzetével, valamint az új ruhám adta különös, szokatlan mozgás szabadsággal.

- Még pár napig biztosan nem találkozunk halandókkal, nyugodtan repülhetsz. – Az ujjai végigfutnak a hátamon, hiába választ el tőle több réteg ruha, megborzongok az érintésétől. Gondoltam, hogy a lovak sebességével el fog tartani néhány napig, amíg forgalmas területre érünk, hiszen a halandók sem ostobák, hogy egy aktív vulkán közelében vándoroljanak, főleg ha a szóban forgó vulkán még egy sárkány fészke is. Igaz, a sárkányok a ritkaságuk miatt amolyan legendává váltak az utóbbi évszázadokban, de a pletykák generációkon át fennmaradnak pontokról a térképen, amiket jobb elkerülni.

- Tudom. De tegnap rájöttem, hogy nem ismerem eléggé a testem dinamikáját szárnyak nélkül. – A fák sűrű lombjai között átszűrődő napsugarak vándorló árnyakat vetnek ránk, de még ebben a bizonytalan félhomályban is tökéletesen látom az arca által tükrözött gondolatokat arról, hogy milyen jellegű ötletei lennének a testem dinamikájának a megismertetésére. Az egyik kézfejemmel puhán legyintem meg a vállát, mielőtt megszólalhatna. A vadászok önuralmának minden egyes cseppjére szükségem van, hogy egy leheletnyi komolyságot tudjak erőltetni magamra. – Hülye vagy…

- Most miért?? Nem is mondtam semmit. – Az álszent vigyora és a pimasz kuncogása csak alátámasztják a vádjaimat, de már az én mosolyom is letörölhetetlen. Imádom a ránk ereszkedő könnyed, baráti hangulat minden pillanatát.

- De gondoltál.

- Nincs bizonyítékod.

- Nem is kell. – Engedi, hogy az enyém legyen az utolsó szó, pár percig némán, vigyorogva sétálunk a sűrű erdő vékony, vadak által kitaposott ösvényén. Ő töri meg a ránk ereszkedő csendet.

- Tudunk olyan utakat választani, ahol nincsenek halandók. – Mosollyá lágyul az arcomon honoló vigyor a figyelmessége hallatán. Tudja, hogy mennyire fontos része az életemnek a szabadság, a repülés, a száguldás. Természetesen nem tervezem hetekre, hónapokra feladni a szárnyaimat, csak szokni szeretném a nélkülük való létezést is.

- Nem szeretnék bujkálni. Élni szeretnék. – A mondandóm végén némán, kimondatlanul rezeg egy utolsó szó: Veled.

Találtam valamit, ami sokkal-sokkal fontosabb a szívemnek, mint a repülés, és ugyan majdnem biztos vagyok benne, hogy tudja, még nem állok rá készen, hogy nyíltan szavakba öntsem: a szárnyaimat is feladnám érte.

Az ujjai a tarkómra csúsznak, a fejbőröm bizsereg a lágy cirógatástól. Maga felé húz, hogy mellettem sétálva egy puszit lehelhessen a homlokomra. A pillanat bensőséges közelségétől összeszorul a mellkasom. Hiába próbálom háttérbe szorítani, a felizzó szerelem magával hozza a testem sóvárgásait, elveszítem a harcot ellenük.

- Nem akarod megmutatni… - Elakad a hangom, ártatlanul elvigyorodva várom meg a folytatással, hogy rám nézzen. - … hogy hogyan tudod eltüntetni ezeket a ruhákat? – Az arca nem rezzen, de a mélybarna szemekben lobbanó érzéki lángok elárulják, hogy a kérdésem korántsem hagyta hidegen. A lassú mosoly, amire az ajkai húzódnak egy vadmacskáé, aki épp a zsákmányával készül játszani. Nem zavar, minden porcikám arra vágyik, hogy a zsákmánya legyek és játsszon velem.

- Így soha nem érünk oda a lovakhoz, angyalom.

- És sietünk valahova?

***

Majdnem három napba telik elérni Akaron istállóját, és nem a távolság miatt. A levegő lehetetlen módon szikrázik közöttünk, néha elég egy egyszerű mozzanat, egy rossz szó, egy pimasz mosoly, egy érzelmektől csillogó pillantás, a másik illatát szállító fuvallat vagy akár csak egy gondolat, egy emlék, hogy a szikrákból fellobbanjon egyikünkben a vágy tüze. Nem tudom megszámolni a két kezemen, hogy hányszor csábítottuk el egymást, hányszor ízleltem az ajkait, a farkát, a bőrét és hányszor tette velem ő ugyanezeket. Nem tudom, hányszor élvezett belém őrjöngő szenvedéllyel, és azt sem, hogy én hányszor hulltam apró darabokra a forró ölelésében.

Az istálló a hegyekből érkező, dús vizű folyó partján fekszik, és jelenleg csak két lakosa van, a mi lovaink. Elgondolkodva mosolyodom el, ahogy elképzelem Akaront sárkányként lerepülni ide minden nap, hogy megetesse a vendégeit. Az egészben az a legmókásabb, hogy igenis el tudom ezt képzelni az apáskodó, meglepően odaadó őssárkányról.

A lemenő nap fénye megcsillan a folyó hipnotizálóan kristálytiszta habjain. Az elmúlt napok forrósága, és a tépő, harapó, simogató szenvedélyes pillanatoknak az emléke által megviselt bőröm bizsereg a felfrissüléstől, amit nyújthatnának.

- Az éjszakát még itt töltjük? – Vágyódva figyelem a vizet, az erdő, ami az elmúlt napok után magát a szexet jelenti számomra, halk zizegéssel támogatja az ötletemet. A lovaknak amúgy is alvásra van szüksége, de ha jól tudom, a látásuk sem elég fejlett ahhoz, hogy az éjszaka sötétjében utazzunk rajtuk.

- Igen.

A folyó szélén állok, egy hűvös éjszakát beharangozó szellő végigborzolja a testemet, és ekkor ébredek rá, hogy meztelen vagyok. Megreszkető mellkassal sandítok fel a hátulról hozzám simuló démonra. A belőle áradó forróság szinte éget. A szívem a torkomban dübörög a tudattól, hogy mi következik, a testem rémisztő engedelmességgel reagál rá.

- Megint? – A hangomban már ott bujkál a reszketeg vágy.

- Megint. – Ellentmondást nem tűrő parancs, a gyomromban pillangók rebbennek az erejétől. Félresöpri a hátamra hulló hollófekete hajtincsek dús zuhatagát, hogy zavartalanul a nyakamra hajolhasson. A körmei végtelenül gyengéd erőszakkal szántják végig a hátamon lévő rúnákat, a lábujjaim görcsbe rándulnak a borzongató érzéstől, amit bennem kelt. Mióta eltüntettem a szárnyaimat, sokszor simítja végig a hátamat ezen az émelyítő módon, mintha mindkettőnk számára ez szimbolizálná a belé vetett bizalmamat. A fogai érzékien karcolják a nyakam puha bőrét. Megszédülök a szívem vad dübörgésétől.

Az elmúlt napok végtelen együttléte számtalan arcával ismertetett meg, megismertem a gyengédségét és a türelmét, amitől elolvadok, a szenvedélyét és a lendületét, ami vadul magával sodor, a mohóságát és a követelőzését, ami az enyém pontos mása, a dominanciáját és az érzéki erőszakosságát, ami kielégíti a lelkem legtitkosabb vágyait. Néha fájón kényeztet, néha édesen kínoz, néha elvesz, néha ad, néha szökőár, néha lassú dagály, néha kér, néha parancsol. Mindet félelmetesen imádom.

- Hasra. – A hangja hátborzongatóan mély, egy ragadozó kimért mosolya rejlik benne. Az ajkai a fülemet cirógatják. Az egész testem beleremeg a nyers parancsba, a bennem lobbanó szégyenteljes vágyakozástól felgyullad az arcom. Mielőtt megmozdulhatnék, a keze a hasamhoz feszülő merevedésemre siklik, miközben a fülem puha részébe marnak fogai. Az élveteg, mélyen dörmögő suttogása a fülemben a legérzékibb kínzás. Vigyorog. – Imádod, mikor utasítalak, és még én vagyok a perverz?

Az arcom ég, a szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet, de már túl sokszor fordultam ki önmagamból a karjaiban, hogy igazán zavarba tudjon hozni. Ezt a játékot ketten játsszák. Felé fordulok, a merevedése a hasamhoz simul, az égető érintése a gyönyör kapuja. Átkarolom a nyakát, lábujjhegyre állva suttogok a nyaka érzékeny bőrébe negédes mosollyal.

- Te is imádod, szóval fogd be és dugj meg végre.

Látom az elsötétülő szempárban kihunyni a józan fényt, az ajkaink őrült szenvedéllyel találnak egymásra. A vére fémes íze az enyémmel keveredik, kéjesen remegve nyögök a csókba. Megperdít, és durván nyom a földre, pedig a lábaim maguktól is összecsuklottak volna az izgatottság vad reszketésétől, előre dőlve támaszkodom meg a földön. A fogai tépő érintése a combom és a fenekem találkozásának érzékeny vonalán meglepett, rekedtes sikkantást csal elő belőlem, az ökölbe szoruló ujjaim alatt fűszálak szakadnak ki a földből. A nyelve érintésétől a fenekem partjai között sóvár könnyek gyűlnek a szemembe. Zihálok, remegek, vágyakozom, égek. Érte. A merevedése gyengéd erőszakkal siklik belém, a tudatom elsüllyed, csak a csípőmet szorító ujjak és a mohó mozdulatai léteznek a világon. Mintha végtelenül sok idő telne el, nem tudunk betelni a gyönyör érzésével. Nem próbálom meg visszatartani az élvezet hangosan feltörő sóhajait. Az orgazmus közelsége szinte megfojt, mikor kihúzódik belőlem, az egész testem megremeg a csalódott ürességtől. Mintha pillekönnyű lennék, megfordít, felemeli a fenekemet a földről, felrántja magához, és újra belém löki magát, vadítóbb szögben, mint eddig bármikor. A sikolyom egy öntelt vigyort csal a kéjtől feszessé vált arcvonásaira. Újra elkezd bennem mozogni, kínzó lassúsággal, hiába próbálom gyorsabb tempóra ösztökélni a lábaim szorításával vagy a csípőm mozgatásával, a kezei kemény határozottsággal tartják a fenekemet. Megáll a mozgásban, a sunyi mosolya rossz érzéseket kelt bennem.

- Kényeztesd magad, Ramiel. – Tágra nyílnak a szemeim, tisztán érzem, hogy elvörösödöm a megdöbbentő, élveteg parancs hallatán. Azt hittem, már minden lehetséges módon zavarba hozott, és nem tud meglepni, de tévedtem. A tekintete egy démoné, aki pontosan tudja, milyen hatalom van a kezében. Az ajkamra harapva szakítom meg a szemkontaktust, a testem remeg a vágytól, hogy folytassa a csípője őrjítő tevékenységét, de nem mozdulok, a makacs büszkeség utolsó bennem maradt foszlánya visszatart. – Megvárom, kicsim. – Még a hangja is mosolyog, apró, kínzó mozdulatokkal nyomatékosítja a fenyegetése érzéki kegyetlenségét.

Mint mindig, most is ő nyeri a párharcunkat. Az ujjaim a merevedésemre csúsznak, bizonytalan mozdulatokkal kezdem el masszírozni, a testemben újra felpezsdül a kielégülés megnyugvást hozó előszele. Calek szinte azonnal követi a mozdulataimat, hangos, reszketeg nyögéssel válaszolok az első erősebb, mélyrehatóbb lökésére. A sötét szempár zavarba ejtően átható figyelme perzseli a bőrömet.

- Kibaszott szexi vagy. – A hangja és a szavai átlöknek a gyönyör sötét kapuján, összerándulva, felnyögve engedem, hogy magával ragadjanak az élvezet bódító, elsöprő hullámai. Mintha a távolból, víz alól hallanám, hogy ő is hangos, mély morranással követ, az egész testemet végigsimítja a belém áramló forróság.

Hosszú percekig csak a zihálásunk töri meg az esti csendéletet, Calek hason fekszik a lábaim között, a feje a hasfalamon pihen, ami még mindig meg-megreszket az orgazmus utóhatásának lustán cikázó villámcsapásaitól, a kezei a derekam alá csúszva ölelnek körbe. Örökre így akarok maradni.

Nem tudom mennyi idő telik el, ő töri meg a ránk ereszkedő idillt.

- Azt hiszem ránk fér egy fürdés. - Felkászálódik rólam, vigyorogva nyújtja felém a kezét, hogy felsegítsen, de még túl lusta vagyok elfogadni. Túl kellemes ez a kifáradt, kielégült, tétlen pillanat.

- Menj csak, mindjárt utánad megyek.

A lomha tekintetem irigyen követi az örökké lendületes, fáradhatatlan lépteit. Felsejlik bennem egy kéretlen emlék egy megviselt, kimerült démonról egy apró, sötét cellában, áttörhetetlen rácsokkal. Összeszorul a mellkasom, visszakényszerítem magamat a jelen megnyugvást hozó valóságába, ahol soha többé nem engedem, hogy olyan kilátástalan helyzetbe kerüljön. Vagy legalábbis nem egyedül.

A folyó gyorsan csobogó vize végigsimítja a combjait, ahogy a habok közé gázol, megbabonázva figyelem minden mozdulatát, a mellkasomat lomhán magukhoz térő érzelmek melengetik.

- Calek. – Rám néz, az iránta érzett szerelmem szaggató ereje szinte feltépi a szívemet. Sírni akarok a felfoghatatlan boldogság fojtogató érzésétől. – Megint.

A barna szempár okos, elsötétülő villanásából egyből tudom, hogy tudja, mire célzok. A teste nem tudom, hogy az érzéki követelőzésemre vagy a fürkésző tekintetem áhítattal átitatott pillantására reagál e, de már készen áll teljesíteni minden vágyamat.

Felém nyújtja a kezét, a lágy, gyengéd, már-már együtt érző mosolya azt sugallja, hogy ismeri a csitíthatatlan éhség kínzó fájdalmát.

- Gyere ide.

A szárnyaim mintha maguktól térnének vissza hozzám a vágytól, hogy a karjaiba repülhessek.

***

Némán ábrándozva figyelem, ahogy a hajnali fényárban Calek felnyergeli a lovainkat. A tegnap éjszakai baleset óta nem tüntettem el megint a szárnyaimat, túl jó érzés visszakapni őket három túlságosan hosszúnak tűnő nap után. Nem is beszélve arról, hogy a ló túl oldalára sem szeretnék átesni, az sem jó, ha túlságosan elszokok a szárnyaim jelenlététől, hiszen ha Mikhallal célpontot kapunk, akkor ebben a formában kell majd harcolnom. Nem mintha attól félnék, hogy közel egy évszázad szárnyas létezése után könnyedén hozzá tudnék szokni a hiányukhoz.

Felleg gonosz tekintettel pislog rám a fekete gombszemeivel.

- Ezt az utazási formát örökre rühellni fogom, nem értem, miért nem sétálunk. – A durcás morgásom élveteg, pimasz mosolyt csal szeretőm ajkaira.

- Két napja még szerettél lovagolni. – A szemeiben csillanó játékos fényből tudom, hogy ez egy perverz utalás valamire, de nem tudom beazonosítani a jelentését. Az értetlen tekintetemre egy megrökönyödött, lemondó sóhaj a válasz, szinte magának dünnyögve folytatja. – Most komolyan? Hosszú út áll még előttünk…

Nem adom meg neki az örömöt, hogy magyarázatot követeljek, tudom, hogy előbb-utóbb úgyis elmondja, nem fogja kibírni, hogy ne értsem a perverz megnyilvánulásait.

- Hova megyünk? – Végre ráveszem magam, hogy Felleg mellé lépjek, és óvatosan megsimogassam az orrát, pedig ma repülni tervezek. Rettenetesen hiányzik a süvítő levegő érintése az arcomon, és a szárnyaimat mozgató izmok megdolgoztatása.

- Már mondtam, amerre az út visz. Vagy van valami, amit szeretnél megnézni?

- Igen. – Merengő kíváncsisággal simítom a tekintetemet a démonomra. – Vigyél el a kedvenc helyedre.

Szavaim hallatán a megkomolyodott tekintetén átsuhanó megrökönyödött döbbenet lehet, hogy egykor rosszul esett volna, de az elmúlt órák gyökerestül téptek ki minden kételyt, aggodalmat és bizonytalanságot belőlem kettőnkkel kapcsolatban.

- Szeretlek, Ramiel.

Hatalmasat dobban a szívem, hogy aztán néma ámulatba dermedjen. A csend, amit maga mögött hagy, szinte fülsüketítő. A tekintetünk eggyé olvad, a szemei boldog csillogása elsuttogja a titkokat, amiket nem öntött szavakba. Hogy mennyit jelent neki a fogadalmam. Hogy mostantól az egész világon csak egymásnak tartozunk hűséggel. Hogy tényleg szeret. Szeret engem. Sejtettem, hogy így van, de az ajkairól hallani egészen más érzés. Rávetem magam, mintha le akarnám lopni a szájáról a kimondott szó és a nevem emlékének melegét. A szívem újra észveszejtő dübörgésbe kezd, a testem minden porcikája visszazökken a fogadalmam előtti szenvedély valóságába. A tudatba, hogy a szívdöglesztő démonom ölében ülök, és a kemény merevedése eltéveszthetetlenül mély pontokat érint bennem minden egyes lélegzetvételünknél. A csókjai most nem gyengédek, kielégítik a lelkem és a testem legsóvárabb titkos éhségét. A csípőm kapkodó, követelőző mozdulatai mintha nem is az enyémek lennének, mindenhol az ő megvadult érintését érzem magamon, arra késztet, hogy még többet adjak, és még többet vegyek el. Kíméletlenül a hajába tépnek reszkető ujjaim, állatias indulattal markolja a fenekem puha húsát, a körmeim mély sebeket hagyva szántják fel a háta bársonyos bőrét, durván, keményen magára ránt, az ajkát feltépik a sikolyomtól megremegő fogaim. Nem bírunk betelni egymással, harapunk, markolunk, tépünk, nyögünk, sóhajtunk, zihálunk. Nem elég. Többet akarok. Még többet. Mindenét akarom magamban, a bőröm alatt, a számban, a lelkemben. A vérünk szaga keveredik a levegőben, az ujjaim fekete csíkokat húznak a hullámzó bőrén. Az ajkain megcsillanó fekete vércseppek íze örökre a számba ivódik. Nem elég. Nem tudom, mit csináljak, hogy elég legyen, de beleőrülök, ha nem kapom meg. A mágiánk szülte manaörvények kontrollálatlanul kavarognak körülöttünk, mintha ők is egymást tépnék, mint mi magunk, a szoba sínyli meg zabolátlan harcukat. A hajunkat féktelen szél kócolja, a szárnyaimba bele-belekap rémisztő ereje. Hangos reccsenés, és már az ágyon fekszem, a sikkantás tüdőmben rekedt levegője a mellkasomba szúr, a testemet démoni erő passzírozza a paplanok puha tömkelegébe. A világ legerotikusabb érzése a tűzforró testének a súlya a bőrömön. Még többet akarok. Még mindig nem elég. A vállába kapaszkodom, felnyögök, mikor heves, követelőző mozdulatokkal vágja magát belém újra és újra, az elszabadult, kegyetlen durvasága a keresett válasz a kétségbeesett sóvárgásomra. Mintha a lelkembe látna, agresszív határozottsággal tesz magáévá egy ösztönösen, állatiasan kielégítő módon. Minden vad, kíméletlen lökése elcsitít egy darabot az elviselhetetlen éhségből, ami belülről mardos. A hangos morranásába a szívem is belereszket, érzem megfeszülni magamon az egész testét az orgazmus mindent elsöprő erejétől, a hasamhoz dörgöli a fájdalmasan lüktető merevedésemet. A fogai öntudatlannak tűnő, marcangoló harapása az utolsó csepp a gyönyör törékeny poharában. A nyögések ugyanazzal a fékezhetetlen erővel törnek fel belőlem, mint ami minden vágyakozó mozdulatomat vezette, remegek, olvadok, égek alatta. Az elmém és a testem is ismét darabokra hullik a gyönyörtől, amibe belehajszolt.

Mellettem fekszik, a zihálásunk betölti a romokban heverő szobát. Lebénultan fekszem az orgazmus észveszejtő pillanata óta, mindenemet erőtlennek, gyengének érzem. Ahol eddig követelőző éhség volt, most jóllakott fáradtság és szerelmes béke honol. Az arcizmaimnak nincs elég ereje hozzá, de a lelkem mosolyog.

Mintha órák vagy napok telnének el, lassan találnak vissza az elkószált józan gondolataink. Ő töri meg a mozdulatlanná dermedt pillanat nyugalmát.

- Sajnálom, kicsim. Nem akartam fájdalmat okozni. – A tekintetem követi az ujjai gyengéd érintésének útját a vállamon, hogy rájöjjek, mire céloz. A pirosan rikító fognyom a vállamon egy pillanatra felidézi a testemben a sóvár éhség emlékét, a lelkem megreszket tőle. Riadtan üldözöm el az emléket, mielőtt újra a hatalmába keríthetne. Valahol a szívem mélyén helytelennek és ide nem illőnek érzem, hogy bocsánatot kér valamiért, ami életem legintenzívebb gyönyörét okozta. Felnézek rá az összes szerelemmel, amit egy pillantás elbír. Magamhoz húzom egy csókra, úgy érzem nem elég szavakkal elmondanom, hogy mennyire hálás vagyok, hogy finomkodás helyett nyitott könyvként olvasta a testem vágyait, és hogy nem csak neki volt szüksége erre a durva, szétmarcangoló aktusra. Az ajkainak még mindig vér íze van.

- Semmi baj. Különben kérhetnék én is bocsánatot. – Hogy bizonyítsam a szavaimat, végigcirógatom a hátán gyógyuló sebeket, a vállain még mindig rászáradt fekete csíkok jelzik a sebeket okozó ujjaim útjának nyomát. Ellenállok egy megmagyarázhatatlan késztetésnek, hogy megnyaljam a bőrét. Lehet, hogy nem csak táncoltam az őrület határain az elmúlt órákban, hanem át is léptem azt.

- Te kis vadóc. – Az arcán honoló kaján vigyortól a szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet. Melegség árad szét a mellkasomban, ez a reakció sokkal jobban kielégíti a most éledező, magára találó szabad, forróvérű énemet, mint az előbbi bocsánatkérése. Ez az énem vajon mindig létezett vagy ő ültette belém?

- Azt hiszem rossz hatással vagy rám. – A pajkos mosolya megfertőz. Hihetetlen, felfoghatatlan, hogy egymás karjaiban fekszünk, és viszonzott játékossággal húzzuk egymást, mintha évek óta szeretők lennénk. Hihetetlen, hogy szeretők vagyunk.

- Szerintem is... – Hozzám hajol egy csókra, ami a futó nyári záporokra emlékeztet. Megérint, szenvedélyes, de mielőtt igazán magával ragadhatna, elillan. Csak ez a nyári zápor elillanás helyett most magával ragad. Néma sikkantással csapódok a mellkasán.

- Hé, már megint mit művelsz? – A meglepett morgolódásomban egy csepp őszinte szemrehányás sincs. Ez a démon azt és akkor csinál velem, amit és amikor szeretne.

- Azt mondtad, mosakodni indultál. Menjünk, megkefélem... a hátadat. – Esküszöm mindenre, amiben hiszek, hogy megpróbálom visszatartani a mosolygást, de nem sikerül. A hangomban is ott bujkál, mikor tovább folytatom a színlelt ellenállást.

- Na de... – Nem hagyja befejezni, felnyekkenve huppanok a mellkasának, mikor úgy dob egyet a karjaiban fekvő testemen, mintha pillekönnyű lennék. Az emlékek arról, hogy miért szerettem bele annak idején, előmásznak az elmém egy eltemetettnek hitt bugyrából. Az ereje, a vidámsága, a lendülete. Mind az enyém.

***

Az elmúlt órákban átélt mocskos pillanatoktól felhevült bőrömnek kivételesen jobban esne a hűvös víz, de jobb híján a gőzölgő meleg is megteszi. Hiába a halhatatlanok emberfeletti regenerációja, az érintései olyan mélyre itták magukat bennem, hogy minden porcikám emlékszik rájuk. A bőrömet megviseltnek érzem néhány helyen, a fenekem, a mellbimbóm, a derekam íve bizsereg az ujjai emlékétől, és a forró víz ahelyett, hogy elmosná az emlékeket, kitörölhetetlenül belém égeti őket. Elmerülök benne, hátha az elmémet képes megtisztítani, de hiába. A kielégültnek hitt éhség újra ott motoszkál a bőröm alatt, mint egy árny, ami most már talán örökre a nyomomban lesz. Remélem enyhülni fog a követelőzése, különben belepusztulok.

Feljövök a víz alól, és kisimítom a szemeimből a vízcseppeket, hogy végigsimíthassam Őt a tekintetemmel. A tó medencéjének a szélének dőlve pihen, mint egy lusta, önelégült nagymacska. Mosolyogni akarok a látványtól, a szívem önkéntelenül gyorsabb tempóra kapcsol.

- Hmmm. Hány főbűnbe estünk eddig? Négy, öt? – Tudom, hogy mi a célja, de nem engedem magamat kizökkenteni. Állom a tekintetét, és viszonzom a kihívó mosolyt. Hiába parancsolok álljt a testemnek, a lábaim hozzá visznek. Az akaraterőmnél egy sokkal hatalmasabb erő húz felé, hozzábújok és átkarolom a nyakát. Az intim közelségét szerintem soha nem fogom megszokni, minden porcikám olyan hevesen reagál rá, mintha életemben először érinteném. Az eddig pislákoló éhség lángnyelvei teret nyerve égetnek belülről.

- A saját listádba mindenképpen számold bele a gőgöt.

- Mi, hogy én? Maga vagyok a megtestesült szerénység. Nem én tehetek róla, hogy ilyen fantasztikus vagyok. – A víz sokkal forróbb, de nekem mégis az érintésétől lángol a bőröm. – Ha már itt tartunk, nekem az utolsó bűnünk a kedvencem...

Kiéhezett ragadozóként veti rám magát, a csókjától szinte megfulladok. Nem csak képletesen. A víz hangos csobbanással fogad minket magába, a forró habok simogatása vetekszik a démonom vad felfedezőútjával a testemen. Mintha mi sem történt volna, nem ereszt a karjai ölelő béklyója közül. A bőröm bizsereg a sóvárgott érintésektől, minden figyelmemet leköti, hogy a levegővel együtt visszatartsam az elégedett sóhajaimat is. Rettenetesen vágyom rá. Hogy érintsen, hogy csókoljon, hogy hozzá simulhassak, hogy bennem lehessen végre. Tegnap még azt sem tudtam, hogy lehetséges ilyen közel lenni valakihez, ma pedig úgy érzem, hogy soha többé nem tudnék élni enélkül a részegítően intim összeolvadás nélkül. Rámarkol a testem legérzékenyebb, lüktető pontjára, és az ajkaimon visszatarthatatlanul feltörő hangtalan nyögés kíséretében hatalmas buborékok formájában szökik meg az összes levegő a tüdőmből. Felránt a felszínre, fuldoklóként kapnék levegőért, de az ajkai már a számat tépik. Zihálva markolok a válla márvánnyá feszült izmaiba, az ujjaim követelőzve találják meg ismét a kócos, nedvesen tapadó tincseket. A körmei lágy cirógatással futnak végig a vállamtól indulva a kezem vonalán, egészen a kézfejemig. Megborzongok a gyengédségétől. Finom erőszakkal ragadja meg a csuklómat, és megperdít, majd a szárnyaim közé bújva simul a hátamhoz. Megremegek az ismerős közelségtől, és egy régmúlt emléktől. Egy emléktől, mikor először simult így a hátamhoz, mikor még csak egy idegen, ismeretlen démon volt, akitől csak izgalmat vártam, és mikor még fogalmam sem volt, hogy egyszer ilyen örökérvényűen az övé leszek. A jelen forró szenvedélye elmossa a múltba kószált gondolataimat, felnyögve adom át magamat az őrületnek, amibe újra és újra beletaszít a fogai borzongató érintése a nyakam érzékeny bőrén, a keze hajthatatlan mozgása a merevedésemen, és a fenekem partjai közé simuló bársonyos, kemény forróság. A testem mostanra már tudja mire számítson, remegve várom a folytatást, az eggyé válásunkat, a behatolása édesen feszítő, kiteljesedést nyújtó érzését. Előre dönt, engedelmesen megtámaszkodom a tavacska medencéjének a szélében. Van valami ősi, állatias természetesség ebben a pozícióban, amitől még hevesebben ver a szívem, és görcsbe ugrott gyomorral várom, hogy végre bennem legyen. A csípőm magától tesz egy buján követelőző mozdulatot felé.

- Szeretnééd? – A fülembe vigyorogja a szavait, a szívem kihagy egy ütemet, ahogy a vágyakozás és a szégyenérzet hullámai egymásnak csapódnak bennem. Érzem, hogy az arcom elvörösödik a kínosan zavarba ejtő kettősségtől.

Igen. Rettenetesen, hátborzongatóan, jobban mint bármit ezen a világon. Lehet, hogy eljön az a nap is, mikor kész leszek rá, hogy ezt elfogadjam és könyörögjek érte, de ez még nem az.

- Hülye vagy… - Elveszem tőle a további gonoszkodás lehetőségét, egy könnyed, gyors mozdulattal vezetem magamba, mielőtt megállíthatna, és tovább húzhatná az agyamat. A kontrollálatlan morranása hallatán önelégülten elmosolyodnék, ha nem döntene bennem mindent kéjes romokba a határozott, erőteljes mozgás, amibe azonnal belekezd. A hátamat perzseli a mellkasa selymes forrósága, a szárnyaim erőtlenül lógnak a vízbe, melynek gőzölgő habjai minden vadító mozdulatunktól hangos hullámokkal csapódnak a tó medrének peremén. Az ujjaim megszorulnak a kövön, szinte a sziklába marnak körmeim minden egyes észveszejtően mélyre hatoló mozdulatánál. Újra lángolok, újra éhezem. Képtelen vagyok megszokni a csodálatos érzést, ahogy eléri bennem azt a pontot, ahogy kitölt belülről, ahogy teljessé válok általa. Az egyik keze emberfeletti határozottsággal tartja a csípőmet, hogy segítsen tartani magamat a féktelen lökéseivel szemben, a másik keze kínzó szenvedéllyel masszírozza a merevedésemet, amitől az izmaim meg-megrángva szorítják még erősebben Őt. Újra elsüllyed a tudatom, minden felett elveszítem az irányítást, a nyögéseim, a reszketésem, a zihálásom, a lábaim egyre elgyengülő remegése, a kezeim görcsös támaszkodása, a csípőm akaratlan ringása. Mindent csak a távolból észlelek, mintha a testünkhöz hasonlóan az elmém is a forró habok alatt lenne a mélyben. Egyre gyorsabb, könyörtelenebb mozdulatokkal hajszol sokadszorra is az őrületbe, és én tehetetlen sikolyokkal élvezek mindent, amit velem tesz. A térdeim megrogynak a kielégülés mindent elsöprő pillanatában, zihálva, fuldokolva, nyögdécselve nehezedek a kezeimre. Ő még nem végzett, megtámaszkodik mellettem és még jópár fáradhatatlan mozdulattal veszi el a józan eszem utolsó maradékait is. Az orgazmustól túlságosan is érzékennyé vált testemben mintha kínzó szikrákat ébresztene minden lökés, megkönnyebbülve, reszketve simulok a karjaiba, mikor hangos nyögéssel adja át magát ő is az élvezet túláradó gyönyörének.

Összebújva zihálunk néhány végtelen hosszúnak tűnő lélegzetvételig, a gyengéd puszik, amiket a vállamra hint, mintha közvetlenül a szívemet érintenék. Ránk ereszkedik a kielégültség és a szerelem nyugodt, meghitt békéje. Egy részem azt kívánja, bár örökre így maradhatnánk, bár tovább tarthatna ez a kimerült, sóvárgástól mentes állapot. A szerelmes csókjától úgy érzem, millió apró darabra hullok.

- Szeretlek. – Rövid, egyszerű szó, mégis a világot jelenti számomra. A boldogságtól feldúlt érzelmek hadától szinte a sírás kerülget, megreszket a mellkasom.

- Én is szeretlek. – Lehunyt szemekkel suttogom a szavakat, élvezem a birtokló ölelése forróságát. Megfordulok a karjai között, felnézek a sötét szempár érzelmektől csillogó, gyengéd tekintetébe. Hihetetlen, hogy készen álltam mindezt elengedni. Készen álltam elsétálni tőle és soha többé nem visszanézni. Fél életet élni, nélküle. Örökre megtagadni magamtól ezeket a csodálatos dolgokat, amikkel már most megismertetett. Hagytam volna, hogy közénk álljon a múlt, és soha nem tudtam volna meg, hogy mit rejteget a közös jövőnk. Egyszer meg kell köszönnöm neki, hogy nem engedte, hogy ezt tegyem.

A hangja kizökkent az ábrándok világából.

- Előre megyek, mert így sosem fogunk innen kimászni. – Az ajkai futó érintése kezd a világ legtermészetesebb dolgává válni a szívemben. A mosolya tükre az enyémnek.

- Rendben. Mindjárt megyek én is. – Az elhintett puszi után egy lágy csókot is követel, a testemben néma szikraként ébred fel újra a vágyakozás, de elcsitítom a kezdetleges követelőzését. Calek kiugrik a tó vizéből, és minden erőmmel próbálom nem nézni a ruganyos izmok kecses mozgását, a feneke és a combjai izmos feszülését, a háta széles vásznára hulló éjfekete tincsek csábító zuhatagát, a vállai hullámzó izmait, ahogy átmozgatja őket, a bőrén csordogáló lusta vízcseppeket, amiken megcsillannak a fáklyák táncoló lángnyelvei és a mozdulataiból sugárzó örök lendületet. Eltűnik a szemeim elől, és egyedül maradok a szívem fájdalmas ámulatával. Újraélem az emlékeket, mikor gyerekként rajongva csodáltam Őt. Emlékszem a köztünk húzódó áthidalhatatlannak tűnő szakadékra, hiszen semmit nem tudtam a világunkról, a minket ölelő mágiáról, a harcról és igazából róla sem.

Elmosolyodok, mikor rádöbbennek, hogy ha elölről kezdhetném, az égvilágon semmit nem csinálnék máshogy. Életemben először hálás vagyok a Purgatóriumnak, hogy azzá az angyallá tett, aki közelebb kerülhetett hozzá, akinek van esélye nem csak a szeretőjének, de a társának és az örök szövetségesének is lenni.

***

Lassú léptekkel sétálok vissza a démonom karjaiba. Lustán elnyúlva fekszik a megroskadt ágyon, a testemben ébredező éhséget elcsitítja a látvány, hogy nadrágban van. Azt sugallja, hogy talán más tervei vannak, mint az előző egy-két óra kéjjel fűtött programja. Az ajkaim maguktól húzódnak egyre szélesebb mosolyra, ahogy közelítek felé. Csak a kisugárzása, a jelenléte elég, hogy a mellkasom egy bizalmasan mély, eldugott pontjában émelytő boldogság éledjen. Soha nem gondoltam, hogy lehetséges ennyire boldognak lenni.

Az ölébe ugrom, a szárnyaim finom, ösztönös mozdulattal puhítják az érkezést. A könyökére támaszkodva figyeli türelmesen a mellkasán kalandozó ujjaim térhódítását, a combjaim között vadító érzést nyújt az ágyéka eltéveszthetetlen felforrósodása. A tudat, hogy nem csak engem marcangol ilyen követelőző, kielégíthetetlen módon a testi vágy, megnyugtat. Egy hosszú, fekete tincs akad az ujjaim útjába, finom mozdulatokkal cirógatom a selymes szálakat, visszaemlékszem a könnyedségre, amivel megnövesztette őket. Számtalan varázsige létezik a külső végleges módosítására, illetve illúziók ezreit is lehet hasonlóan alkalmazni, de ő nem használt varázsigét, és a tincsek, amiket vad éhséggel téptem perceken át egészen biztosan nem illúziók. Kérdések tucatja gyülekezik az elmémben, de úgy döntök, hogy csak a legfontosabbnak adok lehetőséget.

- Mit tudsz még magadon megváltoztatni? – A kihívó tekintet és a végtelenül sármos, gyanakvó félmosoly maga a kísértés. Ha eddig nem lett volna az övé mindenem, ebben a pillanatban nekiadnám.

- Sok mindent. Mit szeretnél, milyen legyek, édes? – Feljebb támaszkodik, és ezzel vészesen közel kerülnek az ajkaink egymáshoz. A lelkem mélyén valahonnan ösztönösen tudom, hogy ez a kérdés és az arcán most honoló élveteg, csábos mosoly szívek százait zúzta már porrá a démonom hosszú, csapongó élete alatt. Elhessegetem a jogtalan féltékenység mardosó, nem helyénvaló tolakodását. Lesütöm a szemeimet, mintha az ujjaim köré csavart fekete tincsek a világ legérdekesebb szórakozását nyújtanák.

- Csak azon gondolkodtam, hogy tényleg Téged látlak e. – Vajon melyik az a pont, mikor valaki annyit változtat magán, hogy megszűnik önmaga lenni?

Egy pillanatra megremegek az ismerős érintéstől az államon, a szokott módján kényszeríti magára az elkóborolt tekintetemet. A mosolya gyengédségétől egy kicsit mint mindig, most is megszakad a szívem.

- Van több arcom is, de engem látsz. Mindig. Mind a részem. A gyengéd szerető és a kegyetlen démon. Remélem ez nem rémiszt meg. – Ledermedek a szavaitól, az emlékek a szökése napjáról özönvízként csapnak át a fejem felett. Már ott, akkor, azon a napon elfogadtam ezt a kettőségét. Igaz, akkor még nem tudtam, hogy a démontól a jövőben lélekhasító láncokat kapok, de azt sem, hogy a szeretőtől nem csak szabadságot, hanem sokkal többet. Egy új, mindennél édesebb és felszabadítóbb börtönt. Egy olyan teljességet, amit elképzelni sem tudtam, nem hogy megtapasztalni.

- Nem lennék itt, ha rémisztene. – Ha nem rémisztette meg a gyermeket, akkor mégis hogy rémisztené a vadászt?

- Akkor jó. – Megcsókol, én pedig végleg elveszítem a harcot a testemben újraéledező vágy ellen. A csípőm magától mozdulva dörgöli meg a hozzám simuló, a vékony ruhán keresztül is forrónak, hatalmasnak, kőkeménynek érződő merevedését. A jutalmam egy szenvedélyes, mély torokhang, ami belülről borzolja végig a gerincem érzékeny vonalát. – Hmmm... bármennyire is csábító, kedves, lassan indulnunk kéne. Nem akarok itt lenni, mikor Akaron felfedezi mit tettünk az ágyával... 

Az őszintén feltörő, leplezetlen csalódottságom láttán finoman az alsó ajkamba harap, átölel és némán puffanunk a paplanok puha rengetegében. Játékosan felkönyöklök a mellkasa kemény izmaira, miközben élő matracnak használom a forró, vágytól égő testét. Elég vacak matrac, mert még mindig rettenetesen böki valami a combomat, úgy érzem, hogy kivételesen az Ő éhsége nagyobb, mint az enyém. Gyorsan elterelem a figyelmemet egy kérdéssel, mielőtt ez megváltozhatna.

- Hova megyünk?

- Még nem tudom. Amerre az út visz. – Kis híján elmosolyodom a választól, ami nem is jellemezhetné jobban a szívem választottját.

- Jól van. – Lehajolok hozzá, hosszú, mély csókra hívom készséges ajkait, a támaszkodó ujjaim alatt érzem megremegni az izmait, a merevedése még mindig forró tolakodással adja tudtomra, hogy a teste készen áll a következő észveszejtő párharcunkra. Gonosz mosoly bujkál az ajkaim sarkában, mikor megszakítom a szenvedélyessé váló csókunkat, és egy gyors mozdulattal kiröppenek a képzeletbeli kalitkám ajtaján. Még látom a tekintetében megcsillanni a felismerés döbbent villanását, mielőtt hátat fordítok neki, a mosolyom kiszélesedik a látványtól. Ő mondta, hogy indulnunk kéne. Gyors mozdulatokkal öltözöm fel, mintha csak attól félnék, hogy egy ragadozó leselkedik rám a sötétből. Talán azért, mert így is van?

- Akkor induljunk. – Szemtelen vigyorral kukucskálok hátra, a mogorva, már-már durcás arckifejezése meglepően szórakoztató látványt nyújt. Lehet, hogy az új szerető mellé kapok egy új hobbit is? Bár valószínűleg ha túl sokáig húzogatom az oroszlán bajszát, előbb-utóbb megharap… de azt hiszem, azt is élvezném.

***

A levegő süvítése a fülemben a legszebb zene, ami kísérhet, a délelőtti napsugarak finom érintése kellemesen langyos meleget nyújt. Mióta elindultunk, szórakozott mosoly bujkál az ajkaimon, képtelen vagyok levakarni az arcomról, és majdnem biztos vagyok benne, hogy nem csak az indulás előtti mókás párbeszédünk okozta. A megrökönyödött arca, mikor felajánlottam a segítségemet, örökre az emlékeimbe égett. Pedig ha szépen megkért volna, még a karjaimba is veszem.

A távolban a lábaim alatt látom a démonom rémisztő gyorsasággal mozgó alakját, de szárnyakon könnyedén tartom a sziklák által lelassított tempóját. Nem hiszem, hogy a maximum sebességével halad, nem annak a típusnak tűnik, aki könnyedén kijátssza a kezében tartott adukat. Eszembe jut a harcunk, és a pillanat, amikor sikeresen mögém került, hogy lehorgonyozza a könyvet. Mintha hetekkel, hónapokkal ezelőtt lett volna, pedig csak néhány mozgalmas napja volt. Mióta vadász vagyok, soha senki nem győzött le gyorsaság terén. Figyelmetlen lettem volna? Hibáztam? Vagy a démonom ebben is tartogat meglepetéseket? Az tény, hogy a kilétemről árulkodó szárnyaim rejtegetése valamennyire lelassított, de még így is felfoghatatlan. Egyszer talán megkérdezem.

A környezet szépen lassan megváltozik körülöttünk, ahogy emberfeletti tempóban haladunk lefelé a hegyoldalon, a kopár sziklákból füves, kavicsos utak lesznek, majd egy-egy kósza bokor és magányos fatörzs is az utunkba kerül. A hegyoldal síkosabb, kevésbé meredek részeit elérve lassan kezd el sűrűsödni a növényzet, a távolban már kirajzolódik a hegy lábánál elterülő erdő. Lejjebb ereszkedem, hogy ne veszítsem szem elől a fák lombjainak a takarásában, és csak most tudatosul bennem, hogy már nem érzem Őt. Azzal, hogy meggyógyítottam a kék lángok okozta sebeit, elveszítettem a láthatatlan iránytűmet felé. Elhessegetem a csalódást, amit a rádöbbenés okoz, hiszen már soha többé nem kell üldöznöm Őt. Remélem.

Amikor elérjük az erdő határát, szinte már közvetlenül a feje felett repülök, és most fordul a kocka. A vadállatok által kitaposott szűk ösvények sokkal könnyebb talajt biztosítanak számára, mint számomra, a fák belógó ágai alattomosan tépnek a szárnyaimba. Mielőtt túl messzire kerülhetne a célpontom, erőt veszek magamon, és néhány túlhajtott szárnycsapással érem utol. Elégedetten elmosolyodom, mikor a puha talpú cipőm hegye a vállát érinti, finoman elrugaszkodva veszek lendületet a testéről, és egy könnyed szökkenéssel kerülök elé a földre. A szárnyaim a hátamhoz simulnak, a könnyed futólépteim alatt hangtalanul roppan az erdő talaját borító vastag avarréteg. Hátravigyorognék a lehagyott démonomra, de már mellettem van, a szemeiben szikrázó élveteg vörös fénytől a versengés okozta izgatottság mellé egy ismerős, csodálattal szőtt sóvárgás költözik. Néhány pislogás múlva már csak a hátát látom, a szívem a torkomban dübörög, a vigyorom kiszélesedik. Azt már nem. Én is mágiát szövök a légies lépteimbe, a szemeim felcsillannak, mikor elérjük egy ritkásabb részét az erdőnek, erőteljes szárnycsapásokkal hozom be a szerzett lemaradásomat. Már előtte vagyok, a szemeim egy vadász tapasztalatával fürkészik az előttünk elterülő utat, hogy villámgyors lélekjelenléttel megtervezzék a legcélravezetőbb irányt, sebességet és mozdulatokat.

A váratlanul a semmiből körém fonódó kezek nem voltak a terv részei. Nevetve sikkantok fel, mikor egy ragadozó eleganciájával ragad magával, a testére érkezve csapódunk a zöld aljnövényzet puha ölelésébe. Amint hárította az esést, megfordítja a helyzetünket, és maga alá teper. Összefűzi az ujjainkat, így szorítja mindkét kezemet a fejem fölé, a hátam ívbe feszül a fogai maró érintésétől a nyakamon. Megborzongok, de a mosolyom nem lankad.

- Ez csalás! – A nyelve pontosan tudja, hogy a nyakam melyik érzékeny pontját simítsa meg, hogy felnevessek a lágyan csiklandozó érzéstől. A testem pillanatok alatt életre kel a közelségétől.

- Nem emlékszem, hogy szabályokban állapodtunk volna meg. – Van egy olyan érzésem, hogy az sem érintené túl mélyen, ha megállapodtunk volna. A tekintetében csillogó gyermeki pimaszságtól szinte elolvadok, de próbálom tartani magamat. Túlságosan élveztem a versenyt ahhoz, hogy ennyivel lezárja. Most sosem tudjuk meg, hogy melyikünk nyert volna.

Az egyik kezével elenged, az ujjai céltudatos mozdulatokkal oldják ki a vastag anyagú, harcra tervezett szövetnadrágom fűzőjét. Ha ez lehetséges, a szívverésem még észveszejtőbb tempóra kapcsol.

- Mit művelsz? – A felszabadult kezem remegő ujjai megállítják a ruhám bontogatásában. Valahol az elmém mélyén elraktározok egy gondolatot, hogy meg kell köszönnöm, hogy ezt a szerelést nem leégetni akarja rólam.

- Azt hittem, egyértelmű. – Gyengéden visszasimítja az Őt megállító karomat a fejem fölé, az egyik kezével a csuklóimat összefogva szorítja béklyóba mindkét kezemet. – Megkívántalak. – Megremegek a tömör válasz és a hangjában hullámzó rekedtes vágy hallatán, a szavai és a szenvedélyes csókja mindent elemésztő forrósággal szántják végig az egész testemet. A hosszú tincsei az arcomat cirógatják, gyűlölöm, hogy mennyire imádom az érintésüket. Az ujjai visszacsúsznak a nadrágomra, a csókba nyögök, mikor ruhán keresztül megmarkolja a merevedésemet. Érzem az ajkaimon az irritáló, önelégült vigyorát. Megpróbálom leharapni azt a vigyort az erotikusan nedves ajkakról, de mintha erőt adnék neki, csak szélesebbé válik. A szájába dünnyögöm sértődött szavaimat.

- De én még játszani akartam. – Elszakad az ajkaimtól, kicsit felemelkedik, hogy a szemeimbe nézhessen. A tekintetében kéjes, szenvedélyes, észveszejtő ígéretek milliói kavarognak, megborzongok az erejüktől.

- Én is épp játszani terveztem veled. – Az arcom szinte lángol, de most már ha más nem is, a dac visszatart attól, hogy megadón az ölelésébe olvadjak. Megérzi a makacs feszültségemet, minden porcikámmal érzem a pillanatot, mikor megadja magát a csökönyösségemnek. Halk sóhajjal támasztja a fejét a mellkasomra, mintha a levegővel együtt a testét rázó, követelőző, szenvedélyes vágyat is ki tudná lehelni magából. Néhány végtelen hosszúnak tűnő másodperc után egy lendületes mozdulattal ugrik fel rólam, a kezét felém nyújtja, hogy felsegíthessen. Tartózkodó gyanakvással, lélegzetvisszafojtva csúsztatom az ujjaimat a kezébe.

- Versenyezni szeretnél, kedves? – A kihívó, negédes szavak hűvös csábítása azt az érzést kelti bennem, hogy most kisebb részben a szeretőm, és nagyobb részben a démon áll előttem. A vörös szemek pajzán villanásától izgatott görcsbe rándul a gyomrom. Növekvő bizonytalansággal bólintok, a szívem fülsüketítően dübörög a torkomban, a vadító ritmusától szinte megszédülök. Az adrenalin íze nosztalgikusan édes. A vigyora a legellenállhatatlanabb kísértés a világon, újra és újra tudatosítja bennem, hogy egy démonba szerettem bele. – Akkor fogócskázzunk. – Nem kell rákérdeznem, hogy ki fog kit üldözni, a ragadozó szempár kiélesedett figyelme mindent elárul. Felcsillannak a szemeim az izgatottságtól. Vadászként megszoktam, hogy démonokat hajkurászok, de üldözött még soha nem voltam. Egy röpke másodpercnyi múltba révedést engedek magamnak. Vicces, hogy ő volt az első és egyetlen, akivel valaha játszottam, és ennyi év után megint itt vagyunk.

- Mikor nyerek én?

- Ha kihúzod naplementéig. – Bármit megadnék, hogy lemossam az öntelt mosolyát. A fák lombján átszűrődő narancsszín napsugarak alacsony eséséből kiindulva ez nem lehetetlen feladat. A szemeim már most felmérik a kedvezőtlen terepet, olyan irány után kutatva, ami segítheti a győzelmemet. A fölénk tornyosuló sűrű lombok ellehetetlenítik, hogy a magasba emelkedjek, mire átverekedném magamat rajtuk, utolérne. Utat égethetnék magamnak, de nem szeretnék nagy kárt tenni az erdőben az önkényes játszadozásunk miatt. Keresnem kell egy olyan részt, ahol ritkásabb a lombozat, különben a talajra kényszerülök, ami gyakorlatilag egyenes út a vereséghez. Arra kéne mennem, ahonnan jöttünk, de arrafelé rajta keresztül vezet az út… valahogy ki kell cseleznem.

Elvigyorodva bólintok, egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy kap tőlem egy apró égésnyomot valahova, csak hogy újra érezhessem a jelenlétét a manaörvényekben, de ezt rögtön elvetem. Már képtelen lennék akár a legapróbb fájdalmat is okozni neki.

Már csak egy kérdés maradt bennem.

- Mi a tét? – A szavaim közben alig észrevehetően hátrálok egy lépést, hogy egy leheletnyivel nagyobb egérutat nyerjek általa, de mintha megérezné, sunyi félmosollyal felém lép.

- A vesztes teljesíti a győztes egy kívánságát. – A tekintete forrón végigsimít, minden apró részecskémmel tudatja, hogy milyen jellegű kívánsága lenne. Nem mondom ki hangosan a gondolatot, miszerint enélkül is teljesíteném minden olyan jellegű kívánságát.

Nem válaszolok, hanem sarkon fordulva vetem magam a fák közé, egy leheletnyivel lassabb tempót diktálva, mint a képességeim engednék. Az érzékeim kiéleződnek, mindent hallok, látok, érzek magunk körül. Az erdő nyugalmát, a manaörvények sűrű, nyugodt szövevényét, az egyre kisebb szögben beeső napsugarakat. Csak Őt nem. A mosolygó szemeim rávillannak, mikor megjelenik mellettem egy karnyújtásnyira, de nem érint meg. A gúnyolódó hangja átszeli a fülünk mellett süvítő levegőt.

- Tudsz te ennél jobbat is, kicsim. – Elvigyorodom. Tudtam, illetve reméltem, hogy az én ragadozó nagymacskám is játszani akar a zsákmányával, és ha túl könnyű préda, akkor inkább nem kapja el. Aki mer, az nyer. Hamar megtanultam, hogy a gyorsaság önmagában nem elég, ha egy harcosnak azt kell kompenzálnia, hogy fizikailag gyengébb a társainál, akkor az agilitás talán még nagyobb kincs, mint maga a gyorsaság. A másodperc töredéke alatt torpanok meg, a cipőm hosszú, mély csúszásnyomot hagy a nedves földben, a következő pillanatban pedig már teljes sebességgel száguldok az ellenkező irányba, ahol a távolban látni a ritkás lombozatot sejtető rózsaszínes fényáradatot. A szemem sarkából látom, hogy a meglepett démonom mintha egy lélegzetvételnyivel lassabban tenné meg ugyanezeket a mozdulatokat, de nem engedem a testemben szétáradó elégedett melegségnek, hogy elbizakodottá tegyen. A lépteim alig érintik a talajt, a szárnyaim szűk csapásokkal segítik a mozgásomat. Mivel az erőmnek a közelharc kedvez, meg kellett tanulnom minden olyan praktikát, ami a szárnyaimat talajközelben is hasznossá teszi. Őrült tempóval száguldok, néhány végtelen hosszúnak tűnő másodperc után merek csak hátrasandítani. A szívem heves zihálásba kezd, mikor nem látom magam mögött. Nem látom sehol. Ha ez lehetséges, talán még jobban megszaporázom a lépteimet. A szemeim élesen villannak, mikor az egyik fán felrebben két madárka, a félelmük felkavarja az erdő mozdulatlan manaörvényeit. Mielőtt büszke lehetnék rá, hogy beazonosítottam a pozícióját, felém veti magát, a mozdulatai irányából egyértelmű, hogy a legkönnyebb célpontra megy: a szárnyaimra. Nincs időm kikerülni, az idő mintha lelassulna, a tekintetem találkozik a vörösen izzó, élvetegen vigyorgó démonszemekkel. Az utolsó pillanatban aktiválom a szárnyaimat eltüntető varázsigét, az ujjai a levegőt simítják, a tovasuhanó alakom mögött ér földet. Egy pillanatra mintha elismerés villanna a lángoló szemekben, de lehet, hogy csak az izgatott képzeletem szüleménye. A szárnyaim eltűnésétől kicsit lelassulok, mintha a testem örök egyensúlyából zökkennék ki, hiszen soha nem harcolok szárnyak nélkül. Veszélyes is lenne megkockáztatni, hogy megsérüljenek a rúnák, amiket maguk mögött hagynak. Viszont ha most visszahívom őket, egy pillanatra még jobban lelassítanak majd, mikor először beléjük kap a menetszél. Ingerült tehetetlenséggel futok az egyre közeledő fény felé, hátrasandítok, és látom, hogy megint eltűnt. Úgy látom, a drága szerelmem jobban szeretne bújócskázni. Kiterjesztem a figyelmemet, az erdő minden rezzenését hallom és látom, de most nem árulja el magát. Abban a pillanatban, hogy kiérek a kis tisztásra, ami a menekülési útvonalamat jelenti, elrugaszkodom a földről, és a szárnyaim szétlebbenve térnek vissza hozzám. A szemem sarkából látom az egyik fáról leugró alakját, a fogaimat összeszorítva vetem előre magamat a vágyott emelkedés helyett, hogy kikerüljem a támadását, a földön huppanva egy bukfenccel vezetem le a lendületemet, ami egyből talpra is dob. Megfordulok, és a ragadozóm szemeibe nézek. A szívem vadul, izgatottan dübörög a mellkasomban. A nyerni akarás érzése megrészegít. Pár röpke másodpercig némán figyeljük egymást a mező túlsó végeiből. Az időhúzás nekem kedvez, a nap háromnegyede már elsüllyedt a távoli horizont végtelene mögött. Ha most felszökkenek, elkap, mielőtt elég magasra lenne időm emelkedni. Ha felém iramodik, akkor viszont ki tudom kerülni, és kihasználni a pillanatot, amíg még viszi a lendülete, hogy megszökjek előle. Az a baj, hogy ezt ő is tudja. Rémisztően lassú léptekkel indul el felém, a mosolya arról árulkodik, mintha a világ összes ideje az övé lenne, pedig maximum két perce van. Hátrálnék, de ott ismét a sűrű erdő rengetege vár, mégis minden másodpercben egyre csábítóbb az irány. Hirtelen ötlettől vezérelve hátrálok egy lépést, a cipőm talpa puhán érinti az egyik fa vastag kérgét, a következő pillanatban már a fa egyik ágán állok. Ha ő ilyen könnyedséggel ugrik fel a fákra, akkor én is. Hezitálás, idővesztegetés nélkül lököm a magasba magamat minden erőmmel, pedig tudom, hogy a nyomomban van. A szárnyaim a levegőbe hasítanak, de az emelkedésem nem elég gyors, ledermedek a gyengéd ujjainak az érintésétől a bokámon. A zuhanó démonom arrogáns vigyorától szinte megtorpan a szívem, a pökhendi kacsintásától egyszerre akarok elvigyorodni és dühöngeni. Talpra érkezik, olyan könnyedséggel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne tíz-tizenöt métert zuhanni. A lemenő nap utolsó sugara végigcirógatja az arcomat, halk, megadó sóhajjal ereszkedem le a ragadozómhoz. Felnyújtja a kezeit, és én ellágyult mosollyal libbenek a karjaiba, a fenekem alatt öleli át a combjaimat, olyan szorosan, mintha attól félne, hogy ismét elmenekülök. A vállain megtámaszkodva nézek le rá. Az iménti játékunk pörgését, izgalmát mintha magával vitte volna a lemenő nap, hogy kifáradt elégedettséget hagyjon maga mögött.

- Ha kedvezőbbek lettek volna a körülmények, nyertem volna. – A szemeiben elalszik a vörös izzás, hogy újra a szeretőm végtelenül lágy, intelligenciát sugalló tekintetével nézhessen rám. Játékos pimaszság csillan benne.

- Ha kedvezőbbek lettek volna a körülmények, mást játszottunk volna. – Felnevetve hajtom hátra a fejemet, elhiszem minden szavát. Szemétláda.

- Számító dög vagy. – Az én ravasz, cselszövő démonom.

Lejjebb csúsztat a testén, a fenekembe markolva kényszerít, hogy a lábaimat a dereka köré fűzzem. A fejünk egy magasságba kerül a mozdulattól, a mosolygó ajkaimba suttogja a pajkos válaszát.

- És szeretsz. – Az ujjaim a hajába túrnak, hátrasimítom az arcából a kócos tincseket. A pillantásaink mintha már most egymással szeretkeznének.

- Mindennél jobban. – Csodálatos érzés végre elfogadni az érzéseket, amiket évtizedekig megtagadtam magamtól. Nem tudom, melyikünk mélyíti el a csókot, a nyelve nedves, selymes érintése az őrületbe kerget. Cirógat, simogat, csiklandoz. Végtelen hosszú ideig faljuk egymás ajkait, a testem reszket a vágytól, amit ismét rémisztő könnyedséggel ébresztett fel bennem. Egymás szájába lihegve kapkodunk levegőért, szédítően közelről nézek a barna szempár mélyreható pillantásába. – Mi a kívánságod?

Letesz a földre, és ahogy végigcsúszom a testén, érzem a nadrágja alatt lüktető kemény forróságból, hogy nem csak engem izgatott fel a szenvedélyes csókunk. A válasza előtt mintha hónapok telnének el. A keze gyengéden csúszik az arcomra, a hüvelykujjával végigsimítja az alsó ajkam nedves, a hosszú csókunktól érzékennyé vált bőrét. A mellkasom megreszket a furcsán intim érintéstől. Van valami égető komolyság az élveteg mosolya mögött, amitől bennem reked a levegő.

- Az ajkaid a farkamon. – Az arcom mintha felgyulladna a nyers, erotikus válasz hallatán, a testemet émelyítő erővel borzolják végig a vágyakozás tüzes karmai. A számat hirtelen száraznak érzem, a nyelvem akaratlanul végigfut az említett bőrfelületen.

Fogalmam sincs, hova tűntek a ruháink, a bőre forrósága égeti a felizgult, libabőrös testemet. A szemei újra a szívdermesztő vörös fénnyel néznek le rám. Eszembe jut a délutáni szeretkezésünk, az érzés, amikor a szájával kényeztetett, és úgy érzem, csupán ennyitől eljutok egy olyan pontra, hogy elég lenne megérintenie, hogy kielégítsen. A rádöbbenés, hogy mennyire hihetetlenül vágyom rá, hogy én is csináljam neki, szinte pofán vág. A szám belseje bizsereg a gondolattól, hogy érezzem az ízét, a selymességét, a keménységét. Megremegve térdelek elé, felnézek a lángoló tekintetébe, majd közelről is végigmérem a testrészét, ami már többször is végtelen gyönyörrel ajándékozott meg. Finom puszit hintek az oldalára, majd széles huncut vigyorral sandítok fel Calek elsötétülő tekintetébe.

- Tulajdonképpen teljesítettem a kérést.

- Ramiel. – A nevem az ajkán érzéki parancs, szinte felnyögök az erejétől. A merevedésem fájón lüktet minden heves, fojtogató szívdobbanásomnál. A nyelvemmel puhán simítom végig a farka hosszú, forró vonalát, majd lemásolva a délutáni mozdulatait az ajkaim közé engedem. Nem tudom teljesen a számba venni, ezért az egyik kezemet ösztönösen a tövére csúsztatom, míg a másikkal a combja kővé feszült izmába kapaszkodom. Az íze kellemesen sós, kéjesen erotikus és ízig-vérig Calek. Finoman megszívom a végét, mintha ezzel még többet kaphatnék belőle, a mély torokhangtól, amit kicsalok belőle, sóváran megborzongok. Égek érte, a számat simogató, kitöltő selymes forróság és az ajkaim zsibbadó fáradtsága észveszejtően felizgatnak, csak az önbecsülésem utolsó foszlányai választanak el attól, hogy a szabad kezemmel magamhoz nyúljak. Egyre gyorsabb tempóban masszírozom az ajkaimmal és a kezemmel, a combja remegéséből és a nyögéseiből, a morranásaiból arra következtetek, hogy élvezi. Az ujjai a hajamba túrnak, megállít a mozgásban, és én nagy szemekkel, kérdőn nézek fel rá. A vörösen izzó tekintetben eltéveszthetetlen a visszatartott orgazmus fülledt tüze. A szám bizsereg, hogy megkaphassam.

- Ennyi elég lesz, kicsim. – Az elfojtott lihegésétől egy ismerős mély, ösztönös elégedettség ébred bennem. Mit sem törődve a szavaival, újra a számba veszem, és szenvedélyes, követelőző mozdulatokkal masszírozom tovább. A mélyről feltörő nyögése a legszebb dolog, amit valaha hallottam, felsandítok az arcára, amikor végigrohannak rajta a gyönyör hullámai, és örökre az emlékezetembe vésem a képet, amit eddig mindig homályossá tett a saját orgazmusom átláthatatlan ködfelhője. Az íze különös, kesernyés mégis lehetetlenül erotikus.

Nem tudom, hogy kerülünk a földre, a szárnyaim szétterülnek a mező szürkületi fényekben úszó virágai között, Calek rám nehezedik, a csókja türelmetlen és éhes. A testem mostanra már az őrület határán vergődve sikít kielégülésért, az ujjaim a puha fűcsomókat tépik, mikor lejjebb mászik a testemen. A szájába veszi a merevedésemet, és szinte azonnal, megállíthatatlanul összerándulok, és magával ragad a türelmetlen, szégyentelen gyönyör. Remegve, zihálva küzdök levegőért, vékony könnyfátylon keresztül látom, hogy visszamászik az arcomhoz, szinte a füléig ér a vigyora. A fülem alatti érzékeny bőrfelületet cirógatják a szavai.

- Remélem nem hiszed, hogy végeztünk. – A vadító csókját megtöri a döbbent sikkantásom, mikor a szavai alátámasztásaként mélyen belém löki magát, az előbbi orgazmustól még túlságosan érzékeny testem szinte darabokra hullik a rám kényszerített újabb gyönyörhullámtól. A bódulat sötét leple az elmémre ereszkedik, nem létezik semmi csak az újraébredező sóvárgás, az ízünk keveredése a csókjainkban, a kíméletlenül gyönyörteli mozgása, a nyögések, a sóhajok, a remegés, a bőre illata, a haja csiklandozó érintése és a végeláthatatlan, már-már gyötrelembe átcsapó élvezet. Fuldoklom, levegőért kapok, megszorítom a vállait, elernyedek, összerándulok, sírok, a nevét ismételgetem, könyörgök. Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a tudatom, mígnem az is megszűnik létezni, és csak a testi vágy, a jelen és a tőle kapott gyönyör marad.

***

A karjaiban pihenve élvezem az este nyugodt csendjét. Háton fekve fürkészi a fáradhatatlan tekintete a csillagos égboltot, én oldalról hozzábújva figyelem Őt, miközben halvány mosoly játszik az ajkaimon. A fenti oldalamon lévő puha szárnyaimat a meztelen testünkre terítem takaróként. Az engem ölelő keze a hátamat cirógatja, néha megborzongok a pillanat meghitt hangulatától.

Az ujjaim fáradtan játszadoznak a mellkasa selymes bőrén, melyen a hajunk fekete tincsei összekeveredve pihennek. Elmosolyodom a gondolattól, hogy nem tudom, melyik tincsecskék tartoznak hozzá, és melyikek hozzám. Lejjebb csúszik a kezem, lágy cirógatással ismerkedek a hasa feszes izmainak kecses ívű vonalaival. Mintha minden formát, minden tapintást kitörölhetetlenül el akarnék raktározni magamban.

Rám vetül a mélybarna tekintet fénye, a szívem megremeg a súlyától. Az ajkaim elnyílnak, hogy elmondjam, mennyire szeretem, de nem találom a hangomat. A csókja a homlokomon szívfájdítóan törődő.

- Tudom. – Egyetlen elsuttogott szó, és mégis romokba dönti a lelkemet. Az összetartozásunk véglegessége rémisztően gyönyörű. Kívülről belülről ismer, tudja minden rezzenésemet, minden gondolatomat, minden vágyamat, mindent, ami vagyok. És szeret.

Ismét csend ereszkedik ránk, az erdő éjszakai neszei meghitten ölelnek minket. Az ujjai a hátamról a hajamba csúsznak, a fejbőröm bizsereg a finom cirógatástól. Az éjszaka hűvös szellője kellemetlenül borzolja a meztelen testemet. Én töröm meg a békés csendet.

- Le kell szoknod róla, hogy elpusztítod a ruháimat. – Nem nézek fel rá, de a lelki szemeim előtt így is kristálytisztán látom a vigyorát, amit a hangja is rögvest bebizonyít.

- Rosszkor vannak rossz helyen. – Az összeszűkült tekintetemben mosoly bujkál, mikor felsandítok rá. Nem firtatom, hogy szegény ruháknak pont az a dolguk, hogy akkor és ott legyenek.

- Megőrjítesz. – Vigyorogva ismétlem meg a szavait nem is olyan régről. Egy könnyed mozdulattal kelek fel mellőle, és rámászom. Szándékosan az alhasára ülök az ágyéka helyett, hátha elodázhatom a testünk követelőzését, és kicsit tovább kiélvezhetem az összebújás nyugalmát. Előredőlök rajta és a könyökeimen megtámaszkodva nézek le rá. – Meséld el, hogyan felejtetted el a nevedet.

Most nem gyötör a tudatalattim kínzó emlékek álomképeivel, az üresség pihentető békéje átölel. Sikeresen teljesítettem az utolsó feladatot, amit a szomorú szerelmes szívem rám szabott. Meggyógyítottam. A lelkemben honoló kielégült megnyugvás mosolygásra késztet. A sötétség még visszatartana, de az arcomat végigcirógatja egy ismerős, vágyott pillantás gyengéd érintése, forró bizsergést hagyva maga után. Magához csalogat, és most már tudom, hogy bárhova követném. Látnom kell Őt, hogy tudjam, a szívfájdítóan sóvárgott szavak és érintések nem a kimerült tudatom kegyetlen szülöttei voltak.

A félálom homályából pillantok fel rá, a mosolya nem csak a szívemet, hanem a testem és a lelkem összes pontját is végigsimítja.

- Álmodom? - Meg kell érintenem, hogy tudjam, nem egy látomás, pedig magamtól sosem tudnék ilyen, eddig nem ismert boldogságot elképzelni.

- Csak ha én is. – A csókja olyan természetes, mint a minket körülvevő fáklyák narancsfénnyel táncoló színvilága. Mintha a létezésem értelme lenne, hogy átöleljem, és hogy ő is átölelhessen engem.

Az érzelmek igazságtalan játékot űznek velem, a boldogság elviselhetetlen túlcsordulása már-már fájón tépi a mellkasomat, úgy érzem, ha nem adom ki magamból szavakkal, akkor élve eltemet.

- Szeretlek, Calek. – A hangom megreszket a vágytól, hogy közelebb kerüljek hozzá. Még közelebb, míg már semmi nem választ el tőle, míg nem vész végleg a homályba a minket elválasztó határvonal. Azt akarom, hogy a bőröm alatt legyen, a lelkemben, a testemben, az elmémben, a szívemben, a gondolataimban, az álmaimban, örökre a jelenemben és a jövőmben. A testem türelmetlen követelőzését elcsitítják szavai.

- Hosszú-hosszú ideje járom a világot és a szeretetet sosem hittem többnek az emberek naiv hazugságánál, amivel önmagukat csapják be. De aztán megismertelek Téged és valami olyat adtál, amiről azt hittem nem is létezik. Mindennél fontosabbá váltál számomra, Ramiel.

Egy pillanatra megdermed az idő pergő homokórája, mikor a vallomásába szőtt mágia végleg, kitörölhetetlenül a lelkembe pecsételi a hozzátartozás eddig is ott sejlő bélyegét. A mellkasára húzza remegő ujjaimat, a bőre alatt üvöltve tombol a szíve, de érzem, hogy hozzám hasonlóan az ő lelke is békére lelt. Leírhatatlan érzés ennyire nyugodtnak és izgatottnak lenni egyszerre. A belém áramoltatott érzéseitől bennem reked a levegő. Az összetartozásunk megmásíthatatlan bizonyossága, a ránk találó boldogság öröme, a testünk követelőző sóvárgása és a végtelen kiszolgáltatottság, amivel mindez jár. A félelem, hogy most már nem csak magunkért felelünk ebben zord a világban, hanem egymás lelkének egy-egy féltve őrzött darabjáért is. A tudat, hogy már soha többé nem tudunk egészként létezni a másik nélkül. Felfoghatatlanul szép és szívfájdítóan rémisztő.

- Ez gyönyörű. – Szinte magamnak suttogok, a torkom összeszorul az érzelmek elrettentő erejétől. Attól, hogy most már soha semmi nem lesz ugyanolyan, mint eddig volt. Most már soha nem fog csak az létezni, hogy én, egy kicsit mindig mi leszünk.

A csókja kielégíti a bennem éledező néma könyörgését. Most, hogy az elsuttogott vallomások örökre összeolvasztották a lelkünket, a szívünket, az érzelmeinket, mintha még követelőzőbb lenne a vágy, hogy érezzem Őt magamon. Magamban. Még szinte hozzám sem ért, de már most egy ismeretlen, ösztönös, tudatalatti vágyódás kínozza a testemet. A fogai érzéki finomsággal marnak az ajkamba, apró szikrákat élesztve a bőröm alatt. A meglepett remegés, ami végigcikázik rajtam közelebb visz hozzá. Meghallja a kimondatlan óhajomat, az ő örökös, ellenmondást nem tűrő, megrendíthetetlen határozottságával szorít magához. A gyomrom görcsbe rándul az újdonsült felismeréstől, hogy az enyém. A magabiztossága, az intelligenciája, az őrültsége, a meggondolatlansága, az ereje, a gyengesége, a lendülete, az elevensége, a tapasztalata, a mosolya. Mindene. Az én vad, fékezhetetlen, mindent elsöprő viharom.

A vállait végigszántó ujjaim féltékenyen meghúzzák a nyakát lágyan cirógató rövid tincseket. Minden mozdulata kínzóan, szerelmesen gyengéd, pedig a bennem éledő éhes szenvedély korántsem az, szinte összeomlok a fájó kettősségtől. El akarok olvadni a szelíd ölelésében, de azt is akarom, hogy vadul darabokra tépjen, amíg nem marad semmi belőlem és ebből a gyötrő, kielégíthetetlennek tűnő éhségből.

Hozzám dörgölőzik, az ágyékom lüktetése égetőbb kín, mint eddig bármi a világon, a nyakába kapaszkodva keresek menedéket előle, megpuszilom, megharapom a bőre sós édességét, de minden próbálkozás csak tovább táplálja a bennem tomboló tűzvihart. A keze erős, markoló simítása a csípőmön, az oldalamon, a fenekemen a bőrömbe vési a nevét, kisajátít, a magáévá tesz. Minden érintéséből üvölt a birtoklási vágy, és az elégedett tudat, hogy soha senki más nem érintett rajta kívül, és már soha nem is fog. Hogy ő az egyedüli birtokosa a lecsupaszított testemnek és lelkemnek.

Fölém mászik, és egy pillanatra lebénulok a teste melegének a hiányától, amit szinte rögtön el is feledtet velem a nyakam érzékeny bőrén kalandozó nyelve. Félig lehunyt szemekkel adom át magamat a részegítő bódulatnak, amibe taszít. A minket ölelő lustán kavargó manaörvények felzizzennek, mikor a ruhám lassan parázsló hamuként porlad semmivé, engedelmesen utat adva a démonom felderítőútjának a testemen. Egy pillanatnyi döbbent kijózanodással figyelem a tevékenységét, és a mágiától tűzvörösen felizzó, magával ragadó szempárt, ami talán a rögös utunk kiindulópontját adta azon a végzetes napon, mikor először harcoltunk egymással. Égek a csókjáért, de túlságosan vágyom arra is, hogy megtudjam hova vezet az ajka szédítő útja a testemen. A harc formálta izmok minden mozdulatát kecses hullámzással követik a karjában és a vállain, az elpárolgó ruhája alól kibukkanó feszes bőrét halványpirosan színezik a fáklyák lángjai. Hihetetlen, hogy ő az enyém. A pillanat intim forrósága a szívemig hatol. A sóhajaimat visszaverik a hálóterem szűkös falai, de már nem félek a közelségüktől. Tudom, hogy már soha többé nem leszek egyedül.

Megszívja a mellbimbómat, és a hangos nyögés, ami váratlanul, akaratlanul szökik ki az ajkaim közül, megtölti a szobát. A bennem örvénylő, hullámzó forró vágy szikrákat vetve összpontosul az ágyékomban, remegve markolok a lepedő selymes anyagába. Kiszáradt ajkakkal, zihálva állok ellen a késztetésnek, hogy megkérjem, hogy ismételje meg a meglepően jóleső mozdulatot, helyette halkan sóhajtom a nevét. Az üresség pangó fájdalma, ami a lelkében éled, elér engem is. A sóvárgás az igazi neve után már nem csak az övé, hanem az enyém is. Mint ahogy ő soha nem lehet teljesen ép és egész a neve nélkül, úgy a mi egységünk sem lesz soha teljes nélküle.

A ruháink lángra lobbanó megsemmisülése kiránt a melankólia józanító közeledéséből, a testem vágyai felülkerekednek a lelkemen átsuhanó hiányérzeten. Calek izmai egyre reszketegebb táncot járva sejtetik, hogy kezdi magával ragadni a türelmetlenség vihara, a nyelve csiklandozóan forró érintése a köldököm körül a világ legérzékibb bizsergésével bódít el. A rám villanó pajzán tekintet mindent elárul a terveiről, az ajkamra harapok, hátha a gyengéd fájdalom érintése segít megőrizni a józan gondolataim utolsó bástyáit. A mosolya a Pokol tüze és a Mennyország frissessége egyszerre. És az enyém.

A nyelve nedvesen cirógató érintése égeti a merevedésem fájdalmas keménységét, elnyílnak ajkaim, de az érzelmektől összeszorult torkomban reked a néma nyögésem. A tekintetem elhomályosul, hiába próbálok fókuszálni az arca markánsan vonzó vonalaira, és a nyáltól csillogó ajkai kínzó simításaira. A tudatom egyre szűkülő szigete fölött átcsapnak a szenvedély óceánjának sötét hullámai. Megfulladok bennük.

- Imádlak így látni... – Az ajkai hátborzongató gyönyörbe taszítanak. –...nem tudok betelni veled.

Nem tudom, hogy a szavai, vagy a tettei rabolnak meg az utolsó gondolatfoszlányaimtól is. Már nem próbálkozom a nyögések elfojtásával, felesleges. Könnyes szemmel, reszketve, borzongva, lángolva, szemérmetlenül vergődöm a gyönyörben, amit kapok tőle. Nem engedi, hogy utolérjen a vágyott kielégülés, ahányszor úgy érzem, hogy egy sóhajnyira van, megtagadja tőlem, és ezzel egyre mélyebbre lök a fullasztó, fájdalmas kéj kínzó habjaiban. Egy részem haragudni szeretne rá, de képtelen vagyok. Könyörögni akarok, de a hangom cserben hagy. Bármit megadnék, hogy vége legyen, és azért is, hogy örökké tartson. Nem tudom, mikor markoltam a hajába, az ujjaim vadul szorítják a lehetetlenül selymes tincseket, de nem hagyja, hogy reszketeg követelőzéssel sarkalljam gyorsabb tempóra. Már majdnem átlépem az őrület határát, mikor a szája forrósága eltávolodik tőlem, a nedves bőrömet érzékien csípi a levegő hűvösen lágy fuvallata. Borzongva kapok levegőért, kihasználva a pillanatnyi pihenőt.

Szélesebbre tárja a combjaimat, a mozdulat olyan zavarba ejtően bensőséges, hogy a lelkem egy darabja is megreszket tőle. Még soha nem éreztem magamat ennyire védtelennek és mégis ennyire biztonságban. A szívem a torkomban dübörög, szinte megfojt. Bennem reked a levegő, a kezeim a válla forró bőrébe marnak, az ujjaim alatt kőkemény izmok feszülnek. A nyelve érintése a fenekem partjai között rettenetesen idegen, mégis rémisztően kellemes érzést nyújt.

- Ez most kicsit furcsa lesz. – A vágyakozásom sűrű ködfátylán keresztül, tompán hallom a szavait. Mielőtt rákérdezhetnék, hogy mire gondol, megértem. Eltökélt gyengédséggel vezeti belém egy ujját, az egész testem összerezzen a furcsán betolakodó érintéstől. Mikor az ajkai ismét megtalálják a legérzékenyebb pontomat, reszketeg zihálással eresztem ki a tüdőmben rekedt levegőt. Az ujjai finomkodó mozgásáról szinte teljesen elvonja a figyelmemet, amit a nyelvével művel, de mikor meg-megfeszül a testem a hullámzó gyönyörtől, néha érzem, ahogy megszorítom őket. Vad szenvedéllyel harap a belső combom legpuhább, legérzékenyebb részébe, a mély morranása és váratlanul érzéki fájdalom együttese hangos nyögést csalnak elő szüntelenül remegő ajkaim közül.

Fölém mászik, és az arckifejezésén valamiből ösztönösen tudom, hogy ez az a pont, mikor véget ér a játszadozás. Kába csodálattal mérem végig a sötét tekintetben csillogó csillapíthatatlan éhséget, a pattanásig feszült karizmok félelmetes erőt sugárzó mozgását, a mellkasa vad rázkódását, a hasa selymes bőre alatt felsejlő kockák íveit és a felém ágaskodó nehéz merevedését. Bennem reked a levegő, a tenyerem ég az emléktől, hogy milyen érzés volt érinteni, simogatni, szorítani, masszírozni. Felemeli a csípőmet a puha matracról, lebénulok a testemet végigszántó ösztönös forróságtól, mikor a merevedésének a lángoló érintése a fenekemhez simul. Zihálok.

- Ez már… - Elakad a hangom, levegőért kapok. – Ez már szex lesz? – Az ajkain honoló meleg mosoly a lelkemet simogatja. Lelassul az idő, a szívünk dübörgő dobpergése harangozza be a pillanatot, mikor végre teljesen egymáséi leszünk. Örökidőkre az emlékezetembe vésem ennek a percnek a különleges varázsát, az összetartozás mágiája rezeg körülöttünk a levegőben.

- Nem, kedves. Szeretkezni fogunk. – Összeszorul a mellkasom a rám szakadó érzelmek súlyától, a csókjába sóhajtom a boldogságomat. A szemeim világát vastag könnyfátyol homályosítja, pedig minden pillanatot látni szeretnék a csodából, amit átélünk.  A finom erőszakkal belém nyomuló, feszítő forróság okozta fájdalom közel sem a legerősebb, amiben valaha részem volt, mégis valahogy mélyebb, intimebb, rémisztőbb, az a fajta fájdalom, ami óvatlanul a lelket is megsebezheti. Ösztönösen összerezzenve küzdök a kellemetlennek érzett behatolás ellen, még a pihegő lélegzetvételeim is bennem rekednek. A szemem könnyfátylából elszabadult cseppek hűtik a felhevült bőrömet.

- Lazulj el, kicsim… - A szívemnek oly kedves becézéstől és a rekedtes suttogása mélyén rejtőzködő könyörgéstől megborzongok, forró szikrák futnak végig a gerincem érzékeny vonalán. A gyengéd csókjai az arcomon, az ajkaimon, a nyakamon égetnek, felébresztgetik a szenvedélyt, amit el pillanatra elaltatott a váratlanul belém hasító kín. A szerelmes szívem őrjöngve tombol, ellazulva olvadok a karjaiba. A fájdalom olyan hirtelen illan el, ahogy érkezett, keményen selymes forróságot hagyva maga mögött. A nevem az ajkain újra és újra a lelkembe ivódik, a szerelmes becézgetések a szívemet simogatják. A fizikai teljesség káprázatos érzése átjárja minden porcikámat, mikor teljes hosszával belém merül, az ágyéka forró bőre a fenekemhez simul néma szenvedéllyel, ezzel végre eggyé olvasztva a szívünk után a testünket is.

Elér bennem egy pontot, és a nem várt gyönyörtől egy pillanatra ledermedek, hogy utána az egész testem észveszejtő remegésbe kezdjen. Elnyílnak az ajkaim, de csak egy néma, reszketeg nyögést enged a tüdőmben rekedt levegő, a hajába kapaszkodva próbálom feldolgozni a megdöbbentően új érzést. A forró, ziháló lehelete lágyan csiklandozza a nyakam érzékeny, nedves bőrét, a testemet bejáró feszítő, simogató, cirógató, égető érzések vad kavalkádja édes bódulatba taszít. Szorosabban ölel, mint eddig valaha, a fedetlen bőrünk olyan erővel feszül egymásnak, hogy már nem tudom, hogy hol kezdődik ő és hol végződöm én. Lágy lökéssel mozdítja meg a csípőjét, újra, még erősebben előcsalva a hátborzongatóan jó, bizsergető érzést, amitől mindenem összerezzen és a szívem vad dübörgése mintha az ágyékomban is ott lüktetne. Belekezd egy kínzóan lassú, ütemes ringatózásba, ami belülről simogat, miközben minden gyötrelmesen türelmes mozdulat végén eléri azt a bizonyos pontot, amitől szépen lassan újra rám szakadnak az elmém falai. A homlokát az enyémre simítja, a vágytól ködös pillantásaink is egymással ölelkeznek. Az első néhány lökés meglepett, kapkodó lélegzetvételét követően rátaláltam a lágy ringatózásunk ritmusára, ahányszor finoman kijjebb húzza magát belőlem, némán szívom be az általa kifújt, forróvá váló levegőt, és ez a levegő halk, reszketeg sóhajként távozik, mikor újra elmerül bennem az izgató forróságával. A lomha tempó által kordában tartott szenvedély szinte szétfeszít belülről, minden csípőmozdulata éppen csak annyival korbácsolja feljebb a vágyat, hogy még pont ne sodorjon minket magával a vad követelőzése. A testem egyre erőteljesebb reszketéssel lázong az érzéki kegyetlenség ellen, a lábujjaim a lepedőn csúsznak, ahogy megpróbálom a fenekem finom ellenmozgatásával gyorsabb, hevesebb, kielégítőbb tempóra ösztökélni, de nem engedi. Az egyik keze ismét a csípőmre simul, magabiztos szigorral akadályoz meg a követelőző mozdulatokban. Az ajkai egy jól lakott ragadozó lusta, elégedett mosolyára húzódnak, a tekintetében fellobbanó tűz szinte égeti az arcomat.

- Türelem, kicsim. – A fülembe duruzsolja a vigyorgó szavait, megborzongok az ajka lágy cirógatásától a fülcimpámon. Egy újabb végtelenül lassú lökés kétségbeesett, reszketeg sóhajt csal elő az ajkaimból. A kezeim a hajából a hátára csúsznak, a körmeim végigszántják a táncoló izmokon feszülő bársonyosan meleg bőrét, a torkából felszökő mély morranás egy féken tartott démoné. A csípőmet lefogó keze a combomba markol, határozott simítással vezeti a lábamat az ágyról az oldalára. A másik lábam ösztönösen lemásolja a mozdulatot, összekulcsolom őket a dereka mögött. Újra elmerül bennem, mélyebben, erőteljesebben, mint eddig, hangos, szemérmetlen sikkantást csal elő elnyíló, kiszáradt ajkaim közül. Megismétli újra és újra, egyre gyorsabban, egyre lendületesebben, ziháló nyögésekkel élvezem, ahogy a mozdulatai és érintései nyomán felgyülemlik bennem a kielégülés pillanatát váró, kitörni készülő sóvár vágy. Megfeszül a testem, remegek, égek, már csak egy érintés, egy sóhaj, egy csók választ el, de ismét elveszi tőlem. Hirtelen lassítja le a csípője vadító mozgását, reszketve zokogom az ajkai közé a nevét.

Forró puszit lehel a homlokomra, a gyengédségétől összeszorul a szívem.

- Bízz bennem. – Elgyengülve ölelem magamhoz, elmondanám, hogy bízok benne, hogy rá bíznám a szívemet, a lelkemet és a testemet is, de képtelen vagyok megszólalni. Nem tudom, melyikünk remeg jobban a másik karjaiban, mintha napok, hetek telnének el mióta ebben az elnyújtott, édes szenvedélyben fuldoklunk. A bőröm bizsereg a kezei felfedező útjaitól a mellkasomon, a hasamon, a combjaimon és merevedésem forró, kínzó keménységén. Megőrülök érte, vele. Néha vad éhséggel falja az ajkaimat, és fékezhetetlen vággyal hatol belém, míg máskor édes szerelemmel merül el a tekintetemben és lomha mozdulatokkal taszít mindkettőnket az őrület legédesebb bugyraiba. Szépen lassan a testem minden pontja megismeri őt, hogy hallgathassanak minden egyes gyengéd, féktelen, cirógató, markoló, simogató érintésére.

A visszatartott vágytól rekedtes hangon morog a fülembe.

- Mutasd meg, ahogy elélvezel, Ramiel. – Tágra nyílnak a szemeim a szégyentelen parancstól, nem csak a hangja, a vadító lökései, a merevedésemre szoruló ujjai és a nevem mágikus rezgése is utasítanak. Bennem reked a levegő, az egész testem görcsösen összerándul, és ettől csak még forróbbnak és keményebbnek érzem őt magamban. A szemeim lecsukódnának a kéj fullasztó súlyától, de a mélyreható tekintete nem ereszt. A fáklyák narancsos világát kékesre festik a szemeimben fellobbanó mágikus lángok, de túl kimerült vagyok, hogy féljek a megvadult haragjuktól. A szoba szétesik körülöttem, remegve kapaszkodom a vállába, a hajába, a kezébe, mintha attól félnék, hogy az élvezet tomboló vihara eltép tőle. Az orgazmus most nem egy pillanatnyi kielégülés, hanem hullámokban rám törő szökőárja a túl sokáig feszített gyönyörnek, fuldoklom benne. A távolból, a mámor ködfelhőjének homályából újra hallom a nevemet, nem csak a testem, a lelkem is kielégülésre lel általa. A hangja, a lehelete perzseli az arcom nedves bőrét, az izmai megrándulnak a szorító érintéseim alatt. A szenvedély kábulatában csak homályosan látom az arca megfeszülő vonásait a kielégülés pillanatában, a szemeiben felizzó fenyegetően vörös fénytől pillangók repdesnek a gyomromban. Együtt esünk darabokra, hogy utána építhessünk egy új egységet a különálló darabokból. Egymás ajkai közé nyögünk, szinte érzem, ahogy melegen szétárad bennem a forró nedve, megborzongok az érzés végtelen bizalmasságától.

Remegve, szuszogva nyugszunk le egymás karjaiban, a lábaim erőtlenül esnek vissza az ágyra, de még sokáig rajtam és bennem marad. A testéből áradó melegség elcsitítja a feldúlt, kielégült érzelmek viharát a lelkemben. A fáradt, elégedett mosolya a legszebb, amit valaha láttam.

- Jó volt, kincsem? – Még mindig fölöttem támaszkodik, az orra hegye gyengéden érinti az enyémet. Engedem, hogy rabul ejtsenek az érzelemtől csillogó szemek. A meghitt mosolya ragadós, megfertőz engem is. Az ajkaira sóhajtok.

- Csodálatos. – Az arcomat az övéhez dörzsölve bújok hozzá, mélyet szívok a felerősödött, tömény illatából. – Neked is jó volt, szerelmem?

- A legjobb. – Az ajkaimon bizonytalan mosoly játszik, mikor eszembe jut egy hasonló szóváltásunk egy élettel ezelőttről. A lassú, érzelmektől fűtött csókja eloszlat bennem minden bizonytalanságot. Kihúzódik belőlem és mellém fekszik, az egész testem libabőrös lesz a belőle áradó meleg váratlan hiányától. Ismeretlenül pangó érzést kelt bennem a lüktető üresség, megremegnek tőle a combjaim. Az élveteg szempár okos villanása elárulja, hogy a gondolataimban olvas, az öntelt mosolyától a szívem kihagy egy ütemet. Magához húz, az ujjai félresimítanak néhány hajtincset, amik a gyönyör verejtékétől az arcomra tapadtak. Elégedetten búgó hanggal duruzsol a fülembe.

- Ne aggódj, mindjárt újra megkapod. – Minden porcikám beleborzong az érzéki ígéretbe. Elég ennyi, hogy a kielégült nyugalomba süllyedt testemben felpezsdüljön a vér. Az arcom felgyullad, a szívem a fülemben dübörög. A kimerült kielégültség és az újraébredező izgatottság émelyítően kettős érzésétől megszédülök.

- Hülye vagy… - A rajtakapott mérgelődésemtől csak kiszélesedik a vigyora, zavartan ülök fel mellőle, a testem ragacsos és nedves a szenvedélyünk hátramaradt nyomaitól. – Inkább mosakodjunk meg. – Felállok, de minden mozdulatomat elnehezíti a tekintete szenvedélyes súlya. Hátrapillantok rá a vállam fölött, megremegek attól, ahogy rám néz. Lustán, meztelenül elnyújtózva fekszik, a kezei a tarkója alatt pihennek, miközben egy ragadozó mozdulatlan, de ugrásra kész mosolyával figyel. Elfordulok, hogy ellenálljak a rémisztő csábításnak, hogy az ölébe másszak, de mielőtt távolabb léphetnék az ágytól, megállít. Bennem reked a levegő a mozdulatai emberfeletti gyorsaságától. Az ágy szélén ül, a csípőmnél fogva húz közelebb magához, a bőrömbe sóhajtja a rekedtes szavait.

- Olyan kibaszottul gyönyörű vagy. – Felnyögök, mikor a fogai a fenekem puha domborulatába mélyednek, a vágy szunnyadó szikrái újra végigszántják a testemet. Soha nem érdekelt a külsőm, az angyaloktól távol állnak a hiú, önelégült gondolatok, még tükrök sem találhatóak a monumentális építményeink végtelen termeiben. Most mégis reszketeg sóhajt csalnak elő belőlem a szavai és megmagyarázhatatlan büszkeség árad szét bennem. A körmei gyengéden szántják végig a combom bőrét, egy pillanatra felsejlő, majd egyből begyógyuló karcolásokat hagyva, a következő harapás a fenekem másik oldalán erősebb, a lábaim elgyengülnek az érzéki fájdalom gyönyörétől.

Elszakítom magam tőle, hogy megfordulhassak, és az ágy szélére térdelve mászom az ölébe. Az ujjaim durva követelőzéssel bújnak a rövid tincsek verejtéktől nedves sűrűjébe.

- Hiányzik a régi hajad. – Kicsúsznak az ujjaim a rövid tincsek közül, elmosolyodva sóhajtom az ajkaira a gondolat végét. – Vad volt és öntörvényű, mint a gazdája. – A vörösen felizzó szempárban csillanó szenvedélyes éhség mintha a sajátom tükörképe lenne. A szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet, a körülöttünk ébredő mágia melegen nyalogatja a bőrömet. Tágra nyílnak a szemeim, mikor a rövid haja alsó tincsei lomha hullámzással nyúlnak meg, először a vállára, majd a hátára és a mellkasára hullva kígyóznak végig a testén.

Türelmetlen szenvedéllyel tapadok az ajkaira, nem tudom, hogy a gesztus, a vörösen izzó szemek vagy a hiányolt hosszú tincsek csábítanak magukhoz. Az ágyékunk egymásnak simul, remegve kapaszkodok az újdonsült, hosszú tincseibe, miközben az ajkai közé nyögöm az iránta érzett kielégíthetetlen vágyódásomat. Az ujjai magabiztos követelőzéssel markolnak a fenekembe, gyengéd erőszakkal emel fel egy kicsit, és egy könnyed mozdulattal ültet bele az újra keményen és forrón lüktető merevedésébe. Az előző aktusunk után könnyen, akadály nélkül csúszik belém, a testemet végigborzoló forró gyönyörbe már nem vegyül egy csepp fájdalom sem. A szájába nyögve bújok még közelebb és közelebb hozzá, a nyakát átölelve támaszkodom a széles vállai megrendíthetetlen izmain. Ösztönösen megbillentem a csípőmet, és finoman felemelkedve és visszasüllyedve ismerkedem az új érzések végtelen áradatával, jutalmul egy rekedtes morranást kapok, a lelkemet végigborzolja, ahogy a nevemet sóhajtja. Egy pillanatra ledermedek, a remegő kezeim az arcára csúsznak.

- Rátalálunk a nevedre. Akkor is, ha Poklot és a Mennyországot is le kell rombolnunk érte. Megígérem. – A szavaimban rezgő mágia körülvesz minket, alig észrevehető kék ködként öleli át a testünket, ahogy a földkerekség legszentebb mágikus fogadalma újabb láncokat vet körénk.

Akaron mindent elsöprő ereje körbeölel minket. Nem tudom, mivel érdemeltem ki a védelmét, de ösztönösen tudom, hogy engem óvna, vele szemben. A démonnal szemben, aki a barátja, és aki számomra sokkal több, mint egy barát. A sors iróniája, hogy egy idegen védelmére szorulnék a buta szívem választottjával szemben. Holtra vált szoborként várom a reakcióját. A lehajtott feje és a ránk ereszkedő pattanásig feszült csend nem tévesztenek meg, tudom, hogy most veszélyesebb, mint mikor őrjöngött, mint ahogy a csapdába esett, sarokba szorított ragadozók általában lenni szoktak.

- Akkor így állunk. – Mikor felnéz, a tekintete már kifejezéstelen, semmit nem tudok leolvasni a merev arcvonásokról. Összeszorított ajkakkal gondolkozom el azon, hogy vajon hibát követtem e el azzal, hogy kényszeres válaszút elé állítottam, de úgy érzem, a múltunkra való tekintettel megérdemlem a bizonyosságot, hogy nem a könyv miatt szeretne a közelembe férkőzni. Azt hittem, hogy az előző éjszaka folyamán sikerült eléggé megkeményítenünk a törékeny kis kapcsolatunkat, hogy könnyű legyen a választás. A félelem, hogy talán tévedtem, ólomsúlyként ereszkedik a mellkasomra, nem enged lélegezni.

- Akaron, beszédem van veled. – Tévedtem. Tényleg tévedtem. Nem engem választ, és most megy meggyőzni Akaront, hogy mégis segítsen neki.

Kimennek, anélkül, hogy akár egy utolsó pillantással is illetnék megremegő alakomat. Eszembe jut, mikor az árulása után először magamhoz tértem a cellájában, a sötétben, megfosztva a szemem világától, legyengülve, becsapva, hátrahagyva, egyedül. Azt hittem, hogy abba a pillanatba sűrítve átéltem az egész életem összes kijáró szívfájdalmát, de most rá kell jönnöm, hogy maradt még. Először úgy érzem, hogy összeroskadok a súlya alatt, aztán ráeszmélek, hogy már nem az a gyerek vagyok, aki megijedt egy kis fájdalomtól. A vadászképzés megtanított a legelviselhetetlenebb gyötrelmek átvészelésére is, és ugyan a szív sebei alattomosabbak és elvetemültebbek, de ez is csak fájdalom. Felállok, és letörlöm az arcomról a könnycseppeket, amikről nem tudom, mikor csordultak ki a szemeimből. A célnélküli lépteim a forrón gőzölgő tavacskák fürdőbarlangjába visznek, akaratlanul is meleg gyógyírt keresve a lelkembe visszatérő hidegre. Leülök egy sötét sarokba, és ismét menedékül hívom az elmém mélyének örökös nyugalmát.

Mintha csak egy szempillantásnyi békét kaptam volna, az átok húzása visszarángat a valóságba, felállok, és tehetetlenül követem. Kilépek a barlang bejáratán, az alkonyat színei elárulják, hogy az elillanónak érzett békesség egy egész nap volt. Már nem ráz meg a tudat, hogy az időérzékelésem megint megfosztott egy naptól, a jövőmet üresnek és kilátástalannak érzem, a napjaim értéktelenné váltak.

A köpeny, amit Akaron hozott, mikor kijöttünk, melegen ölel. Nem akartam neki mondani, hogy most, hogy visszatöltődött az erőm, semmibe nem került volna megidéznem az egyik ruhadarabomat, jól esett a váratlan figyelmessége. Calek egy szóval sem illetett, de talán még egy pillantással sem. Hihetetlen, hogy milyen apró döntések szabják meg a végzetünk kiszámíthatatlan útjait. Elég volt egy kicsiny jól irányzott lökés, hogy porrá zúzza az épülő kapcsolatunk illúzióját. Tegnap éjszaka barátként osztoztunk az emlékeinken, ma idegenekként állunk egymás mellett.

Fél szemmel figyelem, ahogy Calek ismeretlen, vélhetően démoni rúnákat perzsel a barlang hideg kövére, ellenállok a késztetésnek, hogy faggatózzak, még Akaron rosszat sejtető távozása sem vesz rá, hogy én törjem meg a rideg hallgatásunkat.

- Ramiel, gyere ide. – Hideg utasítás, egy csepp érzelem sincs a hangjában. Felrémlik az előző két alkalom, mikor magához hívott, egyszer szenvedéllyel, egyszer pedig gyengéd szerelemmel csábítva. A torkom összeszorul a veszteség érzésétől, a tudattól, hogy már soha nem leszünk mások, mint ellenségek egy csatában, amit a születésünkkor szabtak ránk. Mintha csak bizonyítani akarná, hogy tényleg így van, folytatja. – Ha nem jössz, én foglak idehozni. - Két évtizeden át minden nap farkasszemet néztem az őrület általi halállal, de egyszer sem éreztem olyan kiszolgáltatottnak magamat, mint ebben a pillanatban. Logikus, hogy az képes a legmélyebb sebet ejteni rajtunk, aki a legboldogabbá is tehetett volna. Sérült vadként elrejtem a gyengeségem jeleit, és közelebb sétálok.

- Akaron miért ment el?

- Ő most nem lehet a közelben. Ilyen erős sötét kisugárzás ideiglenesen megmérgezheti, magába szívná mint a környezete mágiáját. És hát... rossz hatással lenne az ítélőképességére és ránk találna támadni. Többek között. – Sötét kisugárzás? Vajon mire készül?

- Gyere. – Az érintése a kezemen nem erőszakos, de hiányzik belőle az elmúlt napok érzelmes óvatossága. Behúz a démoni rúnák vészjósló körébe.

- Calek, kérlek, mondd el, mire készülsz. – A bizonytalan könyörgésre nem igazán várok választ. Ismerem őt annyira, hogy tudjam, ha meg akarná osztani velem a terve részleteit, kérés nélkül is megtette volna.

- Megszerzem, amire szükségem van. – Érzem, hogy elsápadok a válasza hallatán, beigazolódni látszik a gyanú, amit a reggel óta tartó hűvös viselkedése sejtetett. Tényleg az Aetatis suae Tempore-t választotta. Akaron megtagadta tőle a segítséget, ezért sötét démon mágiához folyamodik, hogy kiszabadítsa a számára mindennél és mindenkinél fontosabb ereklyét. A könyvet, aminek a birtoklása nem csak az ő végzetét jelentheti, hanem az egész világét. Ostoba módon hittem benne, bennünk és a világunk sorsa volt a tét.

Megtört engedelmességgel hagyom, hogy a szurokfekete vérével a bőrömre fesse a varázsige szükséges rúnáit. Akaronnak hála erőm teljében vagyok, ellenkezhetnék, harcolhatnék, ha ártani nem is tudnék neki, megpróbálhatnám megvédeni a könyvet, de nem teszek semmit. Rájöttem, hogy teljes mértékben hidegen hagy a világ jövője, ami mindent megtagadott tőlem. Az sem érdekel, ha Calek és Asmodeus harca kontinenseket zúz porrá, és az sem, ha Asmodeus visszaszerzi a könyvet és megbosszulja a Mennyországon a létezése megtagadását. Megszédülök a lelkembe visszatérő üresség pangásától.

- Készen állsz? – Bólintok, már nem érdekel semmi. Van egy olyan sejtésem, hogy ha a démoni mágia sötét, álnok erejével tépi ki belőlem a könyvet, azt nem élem túl, de ez a részlet inkább megnyugtat, szinte várom a halál fájdalommentes békéjét.

Még egyszer utoljára végigsimítom a tekintetemmel. Felém néz, de nem rám. A szemei üresek, az arca komor, semmi ismerőset nem látok benne, amiért hálát adok az égnek. Sokkal könnyebb egy idegen kezei által meghalni. Keserűn elmosolyodom a gondolattól, hogy mily eltökélten üldöztem, hogy megölhessem őt, és felsejlenek bennem a harcunk közbeni első hozzám intézett szavai.

„Akkor sem viszed el, ha a holtestedből kell kivágnom.”

Úgy látszik, van, amiben tényleg nem hazudott.

Felizzik a teste körül a sötét démoni erő, megborzongok, ahogy a torkomba mászik a pokol ismerős, undorító érintése. Eddig kétszer találkoztam vele, és mindkétszer magával vitt egy erőszakosan kiszakított darabot a lelkemből. Először a gyermeteg szerelmemet, másodszor a szabad akaratomat. Rám villan az izzó szempár átkozottul vörös fénye, és nem kell sok idő, hogy rájöjjek, hogy a mostani alkalom lesz a legrosszabb. Most az egész lelkemet fogja elvinni. A sötétség fojtogató, alvilági bűze nem áll meg a torkomban, ragadós slejmként mászik a mellkasomba, hogy belülről tépjen szét. Ökölbe szorítom a kezeimet, a tudatomba menekülök a testemet rázó égető, maró, szúró fájdalom elől. Az elmém állandó, stabil, biztonságos búvóhelyére, aminek a fénye életem legsötétebb óráiban is esthajnalcsillagként vezetett. Darabokra hullok a döbbenettől, mikor ráeszmélek, hogy ott is ott van. Utálatos fekete árnyként mérgezi, szennyezi a mágiám örök eleven kékjét. Elsorvaszt, tönkretesz, belém olvad és megszűnök létezni általa. Sikítok, de nem a fájdalomtól, hanem a tehetetlen kétségbeeséstől. Mintha megerőszakolná a lelkemet, a tudatomat, a mágiámat és mindent, ami valaha voltam vagy lehettem volna, de már sosem leszek.

Az elmém falai megremegnek és összeomlanak, hálásan fogadom a halott, fájdalmaktól és félelmektől mentes csendet, amivel maguk alá temetnek.

Halk, zavaró zajként kúszik egy kegyetlenül ismerős hang az örök nyugalmamba. Azt hittem, a halál békéje megváltást fog hozni magával, de még itt is őt hallom. Nem tudom, ki az az ő, de nem akarom hallani. Egy éles csattanás hangja követi, zavarodottan próbálom értelmezni az engem körülvevő világot. Először a lelki szemeimmel nézek körbe, a tudatom ismerős termei megnyugtatnak még úgy is, hogy nem övezi a mágiám megszokott áramlása. Újra hallom a nevemet, próbálok emlékezni, hogy ki vagyok, illetve ki voltam, hogy miért fáj őt hallani, akinek az arcát felidézni sem biztos, hogy képes lennék. Mintha évekbe telne ráébredni, hogy van testem is, amit megmozdíthatok. A ráeszmélést követően az erő visszatér a fáradt tagjaimba, és a testem visszaszerzését követi az emlékek és rádöbbenések áradata. Kivágódnak a szemeim, felülök, miközben szinte fuldokolva, zihálva emlékszem vissza mindenre, ami történt, a sötétség gyomorforgató érintésére, egy kegyetlen démonra, hazug érzésekre, egy elnyomó átokra, mindenre. Csak egy pillanat kell, hogy rájöjjek arra is, hogy valami változott. Valami helyre zökkent a lelkem hibás szerkezetében. Lehunyom a szemeimet, rögtön tudom, hogy mit keressek, illetve, hogy minek a hiányát keressem magamban. Az átok. Megszűnt. Vége. Nem haltam meg. Élek és szabad vagyok.

A váratlan szabadság euforikus öröme mellbe vág, felnevetek tőle.

- Gyere. – Felnézek a megszabadítóm lágy mosolyára, tétovázás nélkül engedem neki, hogy magához húzzon. Szinte lebegek, a lelkem könnyűnek, súlytalannak érződik. A tudatom mélyén egy halk, követelőző morajlás jelzi, hogy van valami ebben a pillanatban, amit észre kéne vennem, hogy van valami az arcán, amit fel kéne ismernem és valami a tetteiben, aminek el kéne indítania bennem gondolatokat, de most képtelen vagyok az elmém zavaró zúgására figyelni. Élek, szabad vagyok, egész vagyok. Hívogatnak a felhők, az égbolt és a Mennyország. Elenged, és mintha így lenne helyes, szó nélkül emelkedem a magasba, nem nézek vissza, hiába lesz minden szárnycsapás után egyre nehezebb a szívem, a lelkem súlytalan lebegése túlszárnyalja.

***

A szárnyaim ösztönösen a vadászok biztonságot nyújtó szentélyébe hoztak, itt tudom a legbékésebb álomra hajtani a fejemet. A gondolataim még mindig könnyűek, a szabadság részegítő érzése csak lassan enged utat a tudatom térhódításának. Életem leghosszabb hete után egy szempillantás alatt szippant magába az álmok erőt adó világa. Nyugtalan, lélekfacsaró álmoké. Újra és újra átélem az utolsó pillanatainkat, amiket a szabadság mámora elhomályosított. Minden alkalommal egy apró részlettel gazdagabbak lesznek az emlékeim. Egy apró, kínkeserves részlettel. Először a hangjába vegyült szívszaggató kétségbeesést ismerem fel, mikor a nevemet kiáltotta. Utána az érintéseit, mikor aggodalmas kapkodással keresett rajtam sérülést. Aztán a szemeiben csillogó megkönnyebbülést és a gyengéd érzelmek tagadhatatlanná váló csillogását. Felriadok a végtelenül mély álmaimból, mikor kegyetlen rádöbbenéssel mászik a fejembe az utolsó figyelmen kívül hagyott emlékfoszlány is. Az égett hús és csont szaga. Egy álnok bűz, amit csak az ismer, akinek halálos tűz van a birtokában, és aki nem egyszer használta már ezt a tüzet életek könyörtelen kioltására. Megsérült. Nem emlékszem, hogy hol és milyen formában, de súlyosan.

Nehéz mellkassal ülök fel, a térdemre könyökölve támasztom meg a fejemet. A szabadság bódult mámora már a múlté, kérdések millió ostromolnak. Miért? Miért éreztette velem azt, mintha a könyvet választaná, miközben az átkot törte meg? Miért nem választott egyszerűen csak engem? Boldogak lehettünk volna. Egymáséi lehettünk volna.

Keserűen nevetek fel, mikor felsejlik bennem a válasz. Kényszeríts egy makacs démont, hogy válasszon két dolog közül, biztos lehetsz benne, hogy egy harmadikat választ. Lehet, hogy amíg kétségbeesetten próbáltam stabilizálni a belé vetett bizalmamat, elveszítettem az ő bizalmát? Összeszorul a torkom, émelygek az érzelmeim kavargásától. Mintha a lelkembe lenne írva a neve, mintha arra születtem volna, hogy őt szeressem, mégis minden döntésünk megakadályozza, hogy igazán egymásra találjunk. Mint két egymás mellett futó út, hiába tartunk egy irányba, soha nem keresztezhetjük egymást. Belefáradtam. Belefáradtam, hogy küzdök valamiért, amire jobban vágyom, mint a levegőre, de ami mindig egy hajszálnyival csúszik ki az ujjaim közül.

Tudom, hogy legalább másfél napot aludtam, mert a pangó manaraktáram most csordultig tele van, a nap pedig magasan ragyog az égbolt széles vásznán. Mire kilépek a szentély szűk hálókabinjából, az elfeketedett tincseim már töretlen hófehérben követik sietős lépteimet, nincs szükségem felesleges feltűnésre és kérdezősködésre. Minden józan porcikám üvölt, hogy Raphael szobája felé vegyem az irányt, és elmondjam neki a gyanúimat Asmodeusról, de a tanács heves reakciói alapján képesek lennének a Mennybe börtönözni, amíg bennem van a könyv, ha a legkisebb esélyt is látnák arra, hogy az elfeledett szeráf életben van. Önzőbb vagyok annál, minthogy ismét fogságra kárhoztassam magam. Majd elmondom nekik, ha a könyv biztonságban lesz a Mennyország egy eldugott pontján, ahova még a nagyhatalmú démon herceg keze sem ér el. Csak ahhoz előbb meg kéne valahogy szabadulni tőle…

***

Jópár órányi feszített tempójú repülést követően végre megérkezem a célomhoz, a Mennyország erőt adó békességében az elmúlt időszakban gyakran előforduló gyenge, manahiányos állapot emléke szinte azonnal feledésbe veszik. Az angyali tanács tagjainak a többsége főként a Mennyben éli életét, hogy elérhetőek legyenek a társadalmunk tagjai számára, valamint hogy hatalmas erejükkel a Mennyország örök stabilitását táplálhassák. Ez alól kivételt képez Raphael, aki a vadászok és katonák fejeként jelentős időt tölt a vadászszentélyben, valamint Lailah, aki a halandó népek felügyelője és képviselője a tanácson belül. Én most egy harmadik tanácstagot jöttem felkeresni, reményeim szerint megtalálom az égi otthonában. A kerítés nélküli parkocska, ami csendesen öleli a tágas, nyitott, ablaktalan falakból álló rezidenciát, elkápráztat. Az építmény maga cseppet sem extravagáns, az angyalok világa ilyen szempontból is különbözik a halandó népek materialista társadalmaitól. A nagyobb hatalmú angyalok nem élnek jobban, kedvezőbb körülmények között, mint mások. Nem kell sokáig sétálnom, már a kertben megtalálom a látogatásom célpontját. A földön ül egy némán csobogó tavacska mellett, amiben mágiaszülte arany- és ezüsthalak úszkálnak. A haja hosszú, fekete hullámokban omlik le a vállán, a női angyalok többségéhez hasonlóan göndör fürtökben. Nem célom elrejteni a jelenlétemet, és rögtön észre is vesz.

- Raguel! Milyen kellemes meglepetés. – A kedves mosolya őszinte, de a tekintete elárulja, hogy kényelmetlenül érinti a közelségem. A halhatatlanok általában nem szeretnek egy olyan fegyver társaságában tartózkodni, ami megölheti őket. És mégis, egy kiismerhetetlen démont, aki még mindig képtelen elhagyni a gondolataimat, mintha ez sem zavarna.

- Brenelle, bocsásd meg a hívatlan látogatásomat, a segítségedre van szükségem. – Egy leheletnyit mintha megenyhülne a testtartása. Brenelle nem harcos angyal, de gyakran segít nekünk, vadászoknak bonyolultabb mágikus zárak, lakatok, pecsétek feltörésében vagy készítésében, ez a specialitása. A közel egy évezredes korával viszonylag fiatalnak számít a szeráfok között. Egy néma intéssel invitál maga mellé, engedelmesen ülök le a lehetetlenül zöld fűszálakra. Elmesélem neki a harc részleteit, és hogy miként égett a testembe az Aetatis suae Tempore.

- Ennyi év után hát sikeresen visszaszerezted a könyvet, ami után oly hűen kutattál. – Nem lep meg, hogy tudja, a tanácstagok között nem nagyon vannak titkok, így nem kételkedtem benne, hogy a Raphaellel való beszélgetéseim részleteiről ők is informálva vannak. – Kiiktattad a tolvaját?

- Nem. Elmenekült. – A mosolya mögött túl sok tudás van. Ismeri az elmúlt néhány éves vadásztevékenységemet, tudja, hogy nem szoktak elmenekülni a célpontjaim. Mentségemre legyen mondva, most egyedül voltam, és meg kellett szereznem a könyvet is.

- Akkor nézzük. – Feláll a földről, és mögém lép. – Ez most kicsit kellemetlen lesz. – A mágiája éles karmai mintha a hátamba mélyednének, de a fájdalmat szinte meg sem érzem. Hátranézek a vállam fölött, és tudom, hogy a tágra nyílt, sárga mágiával felizzó szemei már nem a kertet, hanem a manaörvények világát látják. Alig pár másodperc múlva visszaül mellém. Némán várom az ítéletét.

- Időbe fog telni, de ki tudom szabadítani a könyvet. Szükségem lesz néhány hétre, hogy a vadmágia szülte rúnák jelentésére rátaláljak. Értesítelek, ha készen állok a kulccsal. – Felállok, és tisztelettudóan biccentek felé.

- Köszönöm, Brenelle.

Magára hagyom, de még sokáig sétálok a Mennyország zöldellő kertjeiben a gondolataimmal karöltve. Szabad vagyok, úton van a megoldás a könyv kiszabadítására és már nem tart fogva a vakító bosszúvágy sem. A szívem mégis nehéz, mintha a súlyával lehúzhatna a mélybe, egy démon karjaiba. Azt hittem, hogy ha elfogadom, hogy hiába szeretjük egymást, nincs számunkra jövő, akkor könnyebb lesz a feledés, de mégis minduntalan a gondolataimba mászik. Talán a bűntudat, hogy tudat alatt sejtem, milyen árat fizetett a szabadságomért. Az égett csont szaga még mindig ott lappang az orromban, ahányszor visszaemlékszem az utolsó pillanatainkra, és valahol mélyen a lelkemben tudom, hogy az én tüzem okozta. A kék tűz által okozott sérülések pedig nem gyógyulnak be. Maguktól.

***

A lábaim finoman érintik az ismerős barlang bejáratát. Majdnem négy nap telt el, mióta ugyanezen a ponton néma búcsút mondtunk egymásnak. Sziklaszilárd elhatározással jöttem ide, de most inába készül szállni a bátorságom. Bemegyek. Meggyógyítom. Elbúcsúzunk. Kijövök. Ennyi. Kár, hogy vele soha semmi nem úgy van, ahogy lennie kéne. A még nagyobb baj, hogy azt sem tudom, hogy egyáltalán sikerülni fog e megszabadítanom a mágiám okozta sérüléstől, csupán egy teória van a birtokomban, és a remény, hogy működni fog.

Megtorpanok, a lábaim nem hallgatnak a parancsaimra. A szívem mintha megátkozott volna az eddig viselt átkom fordítottjával, és most közel menni lennék képtelen a gondolataimat fogva tartó démonhoz.

- Ott fogsz álldogálni egész nap? – Majdnem ugrok egyet Akaron hangja hallatán. A barlangból sétál ki, már nem lepődök meg, hogy megérezte a jelenlétemet. Úgy látom, előle hiába próbálok rejtőzködni. A mosolya gyengéd, mikor mellém sétál, a forró ujjait az arcomra simítva néz le rám. – Magatokra hagylak titeket. – Tovább lép, de mielőtt átváltozhatna, elkapom az csuklóját és megállítom.

- Várj. – Megtorpan, kérdőn néz rám. – Nincs jogom újra szívességet kérni tőled, de mégis megtenném. – Összefűzi a kezeit a mellkasa előtt, sóhajt egyet.

- Szívesen segítek bármiben, amitől kevésbé lesz idegesítő az a semmirekellő. Vagy végre lelép innen. – Nem tudom elfojtani a mosolyomat, a hangjában meglepő irritáltság bujkál a szokott arrogancia mellett. Lehet, hogy nem csak nekem volt nehéz az elmúlt négy nap.

- Szeretném meggyógyítani, de egy helyben kéne tartani hozzá körülbelül tíz percre. Van egy olyan érzésem, hogy észérvekkel nem tudnám meggyőzni, hogy ez neki is érdeke. – A tekintetében különös fény villan, valószínűleg pontosan tudja, hogy nem mindennapi mágia szülte a sérülést.

- Képes vagy rá?

- Szerintem igen. Csak arra kérlek, hogy semmiképp ne szakítsatok félbe. – Bólint, elindul befelé, és int, hogy kövessem. Csak egy pillanatig hezitálok, majd eltökélt léptekkel követem, a küszöbön hagyva a szívemet elgyengítő szerelmes érzéseket és az érintése utáni émelyítő sóvárgást.

A fürdőhelyiség felé vesszük az irányt, minden lépés, ami közelebb visz hozzá, egyre gyorsabb tempóra sarkallja a már így is vadul lüktető szívemet. Fogalmam sincs, hogyan leszek egyáltalán képes koncentrálni a bonyolult műveletre, amire készülök.

Calek az egyik kis tavacskában pihen lehunyt szemmel, a természetes medence falának dől, a kezeit megtámasztja a kövek peremén. A kutató tekintetem egyből a kötéssel borított kezére siklik. A kötés végigfut a könyökétől az egész alkarján, és valamiben végződik, ami túl kicsi, hogy egy egészséges ököl legyen. A szívem összeszorul a gondolattól, hogy mit vettek el a pusztító lángjaim ettől az erős, büszke harcostól. Nem nézek az arcára, meg kell őriznem a hidegvéremet, ha sikerrel akarok járni. Márpedig sikerrel fogok járni. Nem sikerült ellopnom tőle a könyvet, nem sikerült megölnöm, nem sikerült megbíznom benne, nem sikerült boldoggá tennem, de ez az egy sikerülni fog, akkor is, ha belehalok.

- Akaron, mondtam hogy hagyj békén! – A hangja ingerült, mégis hiányzik belőle a rá jellemző, megszokott erő és lendület. Akaron szokásához híven nem teketóriázik egy másodpercet sem, szó nélkül megemeli az egyik kezét, a minket övező manaörvények engedelmesen terelgethető patakként válaszolnak a hívására. Szinte szemmel látható, ahogy a levegő elnehezedik Calek fölött, hegyormok súlyával nyomva őt a tavacska sekély peremébe. A kövek megroppannak a teste alatt, de kitartanak. – Mi a fasz? – Rám szegeződnek a hitetlenkedő mélybarna szemek. Mintha szellemet látna. – Ramiel? – Már nem érdekel az sem, hogy a felindultságában az igazi nevemet használta, abban a pillanatban, hogy Akaron megkezdte a műveletet, száműztem az érzelgős angyalt, és előhívtam a hidegvérű vadászt, aki már ki is tépett egyet Calek rövid, ébenfekete tincseiből, és helyet foglalt tőle egy méterre. Ironikus, hogy néhány napja majdnem ugyanezzel a bűbájjal kezdődött meg a rögös utunk, és most ezzel fog lezárulni is a keserédes kapcsolat. Tétovázás nélkül kezdem el mormolni a könyv ellopásához használt varázslat évek alatt begyakorolt sorait, az ismerős rúnák élénk királykék izzással rajzolódnak ki körülöttem, átszínezik a sötét barlangban lobogó fáklyák narancsos világát. A kék lángok által okozott sérülések azért nem gyógyulnak meg, mert a lángok nem csak a testet, hanem a hozzá tartozó manaörvényeket is károsítják. Mint egy méreg, kiirthatatlanul ott maradnak, és sakkban tartják a halhatatlanok testének követelőző regenerációját. Emiatt tudtam követni Caleket és a benne lévő mágiám miatt tudok bejutni is a falai mögé. Gyanítom, hogy még a váratlan sérülését is ez okozta az átok megtörésekor. Nincs más dolgom, csak bejutni, és most a könyv helyett a mágiám maradványaitól megfosztani őt, hogy a teste is képes legyen meggyógyítani magát. Ez könnyen hangzik, de a könyv megszerzése olyan volt, mint egy tárgy leemelése a polcról, míg a mágiám kitakarítása olyan lesz, mintha egy tengernyi tűzvörös homokáradatból kéne kiválogatnom apró kék szemcséket.

Elérem a bűbáj utolsó szakaszát, amikor lábaim előtt kirajzolódna a kisebb kör, amibe a harcunkkor megjelent a könyv. Ezt a szakaszt alakítottam át egy kicsit az elmúlt két napban, most nem jelenik meg a kisebb kör, hiszen nem egy fizikai tárgyat szeretnék magamhoz hívni. Érzem, hogy apró rúnák sora ég a homlokomra, ahogy újra és újra elismétlem a magamhoz rendelés parancsot, minden ismétléssel elszakítva egy újabb darabot az ő manaáramát mérgező kék lángok maradványaiból. Végeláthatatlannak tűnő ismétlés után még mindig nem vagyok kész, a testemen hideg borzongással fut végig a közelgő kimerülés figyelmeztető érzése. Mintha a nevemet hallanám a távolból, de nem figyelek rá, az ajkaim szüntelen hajthatatlansággal ismételgetik az egyre fárasztóbbá váló parancsot. Calek meglepett, fájdalmas üvöltése jelzi a sikerem pillanatát. A másodpercben, mikor a méreg utolsó cseppje elhagyja a sebét, újraéli a lángok égető marcangolását mielőtt a teste belefoghatna a regenerációba. Előre hajolva zihálok, a reszkető kezeim a barlang hideg kövén támaszkodnak, az egész arcom lángol a bőrömbe égett rúnasorok végtelenétől, minden ismétlés egy apró rúna kíséretében hívta haza a kék lángokat az elmém fogságába. A földre hulló hollófekete hajtincseimben egyetlen darab bizonytalan fehér tincsecske dörgöli az orrom alá, hogy még két-három ismétlés a végzetemet jelentette volna.

Hallom, hogy Calek összeszorított foggal küzd a kezét tépő fájdalom ellen, már nem fogja le Akaron mágiája. Akaron már itt sincs. Hozzá hasonlóan, a feladata végeztével a bennem lévő makacs harcos is büszkén elszunnyad, és ugyanebben a pillanatban tudatosul bennem, hogy kettesben maradtunk. Remegő lábakkal állok fel, kihasználom, amíg lefoglalja a testét a komoly mágikus sérülés nehezített regenerációja. Elindulok kifelé, érzem az arcomon sorakozó rúnák hadseregét szépen lassan kihűlni és eltűnni a bőrömről. A hangja megállít, a szívem a torkomban dübörög.

- Miért? – Szomorú mosollyal nézek hátra a démonra, aki örökre birtokolni fogja a szívemet. A kurta kérdésbe belehallom az összes kimondatlan kételyét, a válasz pedig egyszerűbb, mint valaha.

- Mert szeretlek. – Már képtelen vagyok tagadni. Eleget hazudtam magamnak és neki is. De van, hogy a szerelem nem elég, mint ahogy az éjszaka is hiába vágyódik a hajnal után.

Felém lép, de elfordulok tőle.

Az érintése a csuklómon hiába forró, megborzongok tőle. Most érint először úgy, hogy mindketten szabadok vagyunk, és nem bódít el az újonnan szerzett szabadság mámora sem. A bőre váratlan, selymes puhasága minden alkalommal összedönti az összes világról alkotott hitemet.

- Akkor miért mész el? – Maga felé fordít, elgyengülve engedem neki. Ráemelem a tekintetemet, mert rettegek, hogy ha nem teszem, akkor ő fogja, és az érintése az arcomon elsöpörné minden ellenállásomat. A szemeiben csillogó gyengéd érzelmeket már nem kérdőjelezem meg, de még mindig képtelen vagyok igazán felfogni, hogy képes így érezni az éjfekete démon szív.

- Mert elfáradtam. Már nincs erőm küzdeni veled. – Mintha a szavaimat akarná alátámasztani, a testem kimerült, elnehezedő érzése is rám talál. Végtelen hosszúnak tűnőt pislogok, forró ajkak pilleszárny érintését érzem a lehunyt szemhéjaimon. A szívem összeroskad a rám szakadó érzelmek súlya alatt. Az eltemetett vágyakozás, a bizalom, a gyengédség, amit megtagadtam tőle, a hála, hogy elengedett, a büszkeség, hogy ő az enyém, hogy egy kicsit talán hozzám tartozik. Nem szabadna egy személy iránt ennyi mindent érezni. A kezeim támaszt keresve csúsznak az oldalára, belekapaszkodok a megingathatatlan erejébe.

- Akkor ne küzdj. – Az elsuttogott, érzéki parancs a homlokomat cirógatja. Végigsimítom a felgyulladni készülő bőre alatt feszülő izmokat az oldalán, a hasán, olyan érzés érinteni, mintha még soha nem tettem volna. Felnézek rá, a sötét szempár megértő gyengédsége könnyeket csal a szemembe.

- De nem tudom, hogy kell. – Az elmúlt napok minden pillanata azt bizonyítja, hogy képtelenek vagyunk máshogy létezni. Hogy képtelenek vagyunk a békére és a boldogságra.

Végigsimítja az érintése nyomán kipiruló arcomat, lehajol hozzám, és én lebénult sóvárgással várom, hogy megcsókoljon.

- Megmutatom. – A sóhaja elveszik az ajkaim között, ajkai finom követelőzéssel masszírozzák meg az enyémeket, de most nem elégszik meg azzal a szelíd, szeretgető csókkal, amivel legutóbb elcsábított. A nyelve kíméletes határozottsággal tör utat magának a számba, megreszketek a nedvesen forró érintésétől. A mellkasomat szinte feltépi a váratlan boldogság szívfájdító érzése.

A lábaim elgyengülnek, és ő szó nélkül vesz a karjaiba. Elfáradva dőlök a vállára, az ujjaim a nyaka selymes bőrén játszadoznak. A vad nyári záporok illata elmos minden kételyt a szívemből, bimbózó szerelmet és bizalmat hagyva maga mögött. Elmosolyodva engedem a követelőző álomvilágnak, hogy rám találjon.

Elfordulok a tűzvörös szempártól, amibe beleszerettem, ami a vesztemet okozta három évtizede. Képtelen vagyok látni benne a hitetlenkedést, a haragot, a csalódottságot és az erőszakos gondolatokat. Megfeszülök, a testem ösztönösen felkészül a harcra, pedig a lelkem egy titkos darabkája már bízik benne annyira, hogy tudjam, soha nem bántana. Nem tudom, hogyan, de ez a vad, szenvedélyes démon olyan könnyedén mászik be újra és újra a védelmi vonalaim mögé, mintha nem is léteznének, hogy a személyisége pusztító viharával feldúlja a lelkemet. Azt hittem, azok után, amiket tett, képes leszek ellenállni a köztünk lévő tagadhatatlan vonzalomnak, ami régen a vesztemet okozta, de kezdek rájönni, hogy ugyanazt a végzetes utat járom végig, mint akkor.

A keserű nevetés, ami megrázza a vállait kizökkent a gondolataim közül. A lehajtott fejét és feszült, remegő alakját figyelve egy egészen új érzés mászik a szívembe: a bűntudat. Abban biztos vagyok, hogy ha más nem is, a köztünk lévő követelőző, sóvár vágy mindig őszinte volt, és ő mégsem vett el soha egy érintéssel sem többet, mint amit én szívből adni kívántam. A kezem magától mozdul, az ujjaim vigasztalón bújnak a sötét, rövid tincsek selymes szénakazaljába. Mintha egy felbőszült vadállatot csitítgatnék, elgyengül, összerogy az érintésemtől, és az eddig csak éledező bűntudat most vaskarmokkal szorítja mazsolává a dübörgő szívemet. Az ölembe hajtja a fejét, a belőle áradó égető forróság átsüt a nadrágom vékony anyagán.

- Most meg mit csinálsz..? – Megremeg a hangom, még mindig rekedtes vagyok az eltemetett érzelmek maradványaitól.

- Csss... kérlek, hagy nyugodjak meg egy kicsit. – Átölel, és hozzám bújik. Mintha tőlem várna vigaszt, gyógyírt a feldúltságra, amit én magam okoztam. Elfojtott, lenyelt könnycseppek mardossák a torkomat. Lehet, hogy arra vagyunk kárhoztatva, hogy örökösen fájdalmat okozzunk egymásnak?

Fogalmam sincs mennyi idő telik el, de a kintről beszökő nappali fény mintha szürkületté kezdene homályosodni, Calek reszkető, forró teste végtelen lassan hűl ki az ölemben. A szívembe költöző ismerős üresség tátongó fekete lyukként szív magába minden frissen feléledt érzelmet belőlem, a hiányuk hideg gyötrelem.

- Ugye tudod, hogy legközelebb nem úszod meg ennyivel? – A szemei fáradt csillogása és a megviselt, de még így is hihetetlenül vonzó mosolya láttán tudom, hogy éreznem kéne valamit, de ebben a pillanatban képtelen vagyok rá. Én is elfáradtam a csatában, amit önmagam ellen vívok napok óta. Egy hajszál választ el attól, hogy eldobjak mindent, amit az elmúlt években tanultam, és ami fontossá vált számomra, és átadjam magamat az elsöpört harag porában újrabimbódzó szerelemnek, ami minden bizonnyal a vesztemet jelentené, és amit már csak a makacs bizalmatlanságom vasakarata tart vissza.

Feláll, a belőle áradó melegség hiányától alig látható borzongás fut végig rajtam. Erőtlenül csúszok le az asztal széléről, a levegő bennem reked, mikor váratlanul ismét hozzám lép.

- Nem adom fel... nem, amíg a közelemben vagy. – Az érzéki fenyegetés sóhaja finoman csiklandozza a fülemet, végtelen kimondatlan, megfogalmazatlan vágyképet csal elő bennem. 

- Azt mondtad elengedsz... – A hangomban reszket a gyanakvás, és az ismeretlen utáni vágyódás. Megrémiszt, hogy már nem rémisztene meg annyira az sem, ha egy időre még a foglya maradnék. Ha elvenné tőlem a döntés lehetőségét. Egy titkos, gyűlölt, élvhajhász részem azt sem bánná, ha kényszerítene átélni azokat a gyönyöröket, amiket a kitartó bizalmatlanságommal megtagadok mindkettőnktől. Amiket tudom, hogy csak az ő karjaiban élhetnék át, és amik megismerésének a lehetőségét örökre elveszítem, mikor itt hagyom. Ha itt hagyom.

- Igen. Úgyhogy már csak kevés időm maradt. – A sokatmondó mosoly mögötti határozottság egy démoné, aki betört egy erődbe, megrabolt egy kisebb hadseregnyi angyalt, majd túlélte az égiek halálos ítéletét, és egy férfié, akinek minden bizonnyal életében először kell akár a kisujját is megmozdítania, hogy valaki a karjaiba omoljon. De vajon miért? Miért éri meg neki mindez? A tegnap éjszaka kínzóan bensőséges, szívmarcangoló pillanatában miért ígért olyat, ami ellentétes minden eddigi céljával?

Az átok alattomos húzása mozgásra késztet, elszakítja a gondolataim fonalát.

- Most meg hova mész?

- Bocsáss meg, de le kell hűtenem magam. Sajnos kénytelen leszel egy darabon elkísérni.

Hunyorognom kell az alkonyat alacsony napsugaraitól, melyek vakító fehérséggel játszanak a havas hegyoldalon. A lélektépő széllökésekben apró hópelyhecskék örvénylenek, a maradék melegséget is elűzve belőlem, de mégis minden porcikám élvezi a szabad levegőt, és az égbolt végtelen tágasságát a barlang szűkös falai után. A bizonytalanság szinte szétszakít, már nem tudom, mit gondoljak a kapcsolatomról ezzel a kiismerhetetlen démonnal, akit mintha olyan érzelmek vezetnének, amikre képtelen a fekete szíve.

Eltelik néhány végtelen hosszúnak tűnő perc, bármit megadnék, hogy a lenge selyemruha helyett még mindig a vastag utazóköpenyem lehessen rajtam, de rendíthetetlenül ellenállok, hogy még tovább fogyasszam a megcsappant manakészletemet. Akaron érkezése eltereli a figyelmemet a hideg marcangoló érintésétől, ámulva nézem az átalakulását. Soha nem hittem volna, hogy egyszer szemtanúja lehetek egy őssárkány átváltozásának. Csodaszép.

A szél süvítésétől nem hallom a szóváltásukat, ebben a pillanatban még a nyakleves, amit Calek kap sem tud mosolygásra késztetni. Akaron hozzám sétál, szó nélkül veszi le a köpenyét, és körém teríti. Mire érdemben lenne időm ellenkezni, már a vulkánok nyers, ősi parazsának a füstösen fűszeres illata vesz körbe. Elsóhajtok egy halk köszönömöt, miközben élvezem a váratlan meleget, amit a teste hagyott a ruhában. Nem tudom, hogy volt e részem valaha ehhez hasonló önzetlen kedvességben.

Bemegyünk, leülök az ismerős asztalhoz, és megpróbálok nem arra gondolni, amit Calekkel fél órája csináltunk rajta. Kettesben maradunk a házigazdával, miután az említett démon továbbslattyog a hálóterem irányába, különös hiányérzetet hagyva maga mögött. Nem értem magamat… miért nem tudnak ezek a megzabolázhatatlan érzelmek inkább egy kedves, figyelmes férfihoz kötni?

Akaron közvetlenül mellém ül, felém fordítja a széket, az asztal felőli könyökét lustán támasztja meg az asztallapon. Bizonytalanul sandítok oldalra, a sárga hüllőszemek érdeklődve kutató tekintete mintha olvasna bennem.

- Felhasználtad a maradék kis mágia tartalékaidat, hogy még egy lakattal lebilincseld az amúgy is szinte kiszabadíthatatlan könyvet? – Apró mosoly játszik az arcán, mintha egy szórakoztató rejtvényre lelt volna. Tágra nyílnak a szemeim, rajtakapottan sütöm le a tekintetemet. Bólintok, ezen a ponton felesleges lenne tagadni. – Miért?

- Mert féltem, hogy neked sikerülni fog a könyv kiszabadítása. – Udvarias módon nem hozza szóba, hogy ha sikeresen feltörné a vadmágia szülte bilincseket, valószínűleg nem az én kis kétségbeesett, rögtönzött lakatom fogja megállítani.

- Miért véded ennyire a könyvet, ha azt állítod, hogy értéktelen? – Halk, megadó sóhajjal gyűröm meg a homlokomat, a lábaimat a székre húzva kuporodom össze. A szemei összeszűkülve figyelik a mozdulatot, mint egy némán fegyelmezett gyerek, visszacsúsztatom a lábaimat a földre és kihúzom magam. Tudom, hogy nem úszom meg a válaszadást.

- A könyvet csak Asmodeus tudja használni.

- Aki meghalt. – Bizonytalanul billentem oldalra a fejem.

- A halhatatlanoknak van egy olyan rossz szokásuk, hogy néha mégsem halnak meg. – Keserűn suttogom a szavakat, látom, hogy Akaron érti, mire gondolok, ő maga fejezi be a gondolatmenetet.

- Arra gyanakszol, hogy Asmodeus életben van, és ha Calektraine megtudja, akkor lesz elég balga, hogy üldözőbe vegye a démon herceget?

- Szerinted nem?

- Ó dehogyisnem. – Hosszú csend ereszkedik ránk, némán várom, hogy Akaron feldolgozza az új információkat, amiket kénytelen voltam megosztani vele. A józan énem őrjöng, hogy hibát követtem el, hiszen ő Calek barátja, és elsődlegesen neki tartozik hűséggel, de az érzelmeim azt sugallják, hogy elég fontos számára Calek, hogy elhallgasson pár dolgot előle a biztonsága érdekében.

Akaron feláll a székéből, a nyugtatóan simítja az arcomra a kezét. Felnézek rá, a mosolya olyan, akár egy lágy tavaszi napsugár.

- Egyetértek veled, a könyv jó helyen van nálad. Nem kell attól tartanod, hogy megfosztalak tőle. – Elmosolyodva simítom az arcomat a kezébe.

- Köszönöm.

- Egy valamit árulj el nekem cserébe. A könyvet félted vagy a démont? – Az arcom szinte felgyullad a tudattól, hogy így a szívembe lát. A tekintete elárulja, hogy választ kapott a kérdésére. – Nem érdemel meg téged az a vakarék. Az átkot levenni nem tudom rólad, de egy valamiben még segíthetek. – Lehajol hozzám, selymes, puha ajkak érintik a homlokomat. A testem megremeg, ahogy nyers, vad energia áramlik belém, szinte megszédülök az erejétől. Levegőért kapva hőkölök hátra, zihálva markolok az asztal szélébe, hogy nehogy leszédüljek a székről. Megkérdezném, hogy miért, de nem találom a hangomat, a testem minden idegszála a belém táplált erő feldolgozásán ügyködik. – Most megyek aludni, a mágia transzfer mindig kimerít. – Egy lusta intés kíséretében hagy magamra megválaszolatlan kérdések százaival és a testemet eltelítő mágia bizsergető érzésével.

Ahogy telnek a percek, a kapott mana elcsitul bennem, frissességet és életerőt kölcsönözve fáradt, legyengült végtagjaimnak. Tudom, hogy ha most a tudatomba pillantanék, azt látnám, hogy a manaraktáraim majdnem tele vannak. Bele sem merek gondolni, mikre képes Akaron, ha ilyen könnyedén osztott meg velem ekkora mennyiségű manát.

A felfrissülés kezdeti öröme nagyon gyorsan oszlik el, mikor rádöbbenek, hogy tulajdonképpen mit is jelent Akaron ajándéka. Szabadságot. Ha Calek tartja a szavát, a szabadságomat jelenti. Megremegve, erőtlenül rogyok vissza a székre. Ha szépen lassan töltődött volna vissza az erőm, akkor lett volna időm megkeményíteni a szívemet, hogy búcsút tudjak mondani neki. Most kijózanító pofonként tudatosul bennem, hogy még képtelen vagyok elengedni őt. Felrémlenek bennem Calek kísértetiesen hasonló szavai. Ő sem tudott elengedni engem. De miért nem? Tudom, hogy az egyetlen logikusnak tűnő magyarázat csak a szeretetre vágyó szívem tévképzete.

A kétségek, amik között vergődök még soha nem kínoztak ennyire. Gondolkodnom kell.

Egy könnyed szárnymozdulattal reppenek feljebb a magas teremben, hogy a kintről beszivárgó friss levegő megérinthesse az arcomat. Leülök egy kis réssel szemben, melyen még beszöknek a lemenő nap utolsó sugarai, és elmélyedek a kavargó gondolataimban.

- Hát itt vagy. – Csak a harcosok hidegvérének köszönhetem, hogy nem rezzenek össze a váratlan látogató érkezésétől, mozdulatlan maradok, pedig a testem úgy reagál a közelségére, mint egy mágnes az ellentétes pólus vonzására. Érzem, hogy minden porcikám életre kel csupán annyitól, hogy itt van mellettem. – Előlem bujkálsz?

- Nem bujkálok. – Ránézek, de rögtön megbánom. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer hiányozni fog a tátongó űr, amit az érzelmek hiánya hagyott a szívemben. De vajon tényleg hiányzik? Ha hiányozna, akkor valószínűleg most rögtön követelném a szabadságomat, ahelyett, hogy eltitkolom előle, hogy elég erős vagyok hozzá.

- Csak beszélni szeretnék veled. – Elfordulok, nem bírom nézni Őt. Minden vele töltött perc egyre mélyebbre lök egy szakadékba, ahonnan legutóbb majdnem az életembe került kimászni. És mégis, mintha csak a szakadék mélyén élnék igazán.

- Nincs kedvem beszélgetni, gondolkodni szeretnék. – Egyedül.

- Akkor gondolkodjunk együtt. – Nem adom meg neki az örömöt, hogy ellenkezzek. Úgysem bírja sokáig csendben, Őt ismerve nemsokára benyög egy szemérmetlen célozgatást a délután történtekre, majd akkor faképnél hagyom.

- Hiányoltalak a hálóteremben… - Majdnem elmosolyodom, mikor beteljesíti a kimondatlan jóslatomat. Szó nélkül emelkedek fel, hogy egy másik búvóhelyet keresve visszamerülhessek a döntésképtelenségem bugyraiba, de elkapja a kezemet, és megállít. – Hé, várj már… egyelőre befejeztem, ígérem. – Felsóhajtok, van valami a hangjában, ami itt tart. Egy szokatlan komolyság, ami valamiért emlékeket idéz egy váratlan intelligenciát tanúsító démonról, aki meglepően tisztán, objektíven állt a világ legmegosztóbb kérdéseihez. Azzal a démonnal szívesen beszélgetek.

A ránk nehezedő csend most nem feszült, inkább várakozással teli.

- Csak azt akartam kérdezni, hogy mikor fogoly voltam…  - megtorpan, mintha a szavakat ízlelgetné - …miért szerettél belém?

Egy pillanatra ledermedek a meghökkentő kérdéstől, de a szemem sarkából látom, hogy nem engem figyel, hanem a felettünk húzódó kőrengeteget. Nem kell sokat gondolkodnom a válaszon, hiszen volt két évtizedem a sötétben, mikor minden nap megkérdeztem ezt magamtól.

- Mert ostoba voltam és naiv. – Már nincs keserűség a hangomban, réges-rég elfogadtam a múltamnak ezt a részét, a gyermeki énem butaságát. Mégis itt vagyok három évtizeddel később, és arra készülök, hogy újra belesétáljak ezekbe a csapdákba. Talán pont a vele való beszélgetés segít majd meghozni a jó döntést.

- Végig sejtetted, hogy mi a célom, de mégis bíztál bennem. Miért? – Nem tudom, mit szeretne elérni a kérdéseivel, de elgondolkodva megyek bele a játékába, végigveszem a múlt eseményeit a fejemben, azt remélve, hogy minden fájó emlék a segítségemre lesz a tőle való végleges elszakadásban.

- Mert… - elakad a hangom, szinte gunyorosan fejezem be a gondolatot - … megfogott az őszinteséged. Hiába voltam én az egyetlen reményed, nem kerteltél, nem hízelegtél. Elküldtél, ha ahhoz volt kedved, dühös voltál, mikor rászolgáltam… - újra szünetet tartok, a fejemet hátradöntve masszírozom meg a homlokomat, az emlékek fájdalma újult erővel mar belém, elszorul tőle a torkom – …szenvedélyes voltál. Nem sejtettem, hogy az egész egy színjáték.

- Soha egy pillanat sem volt színjáték. – A hangja kemény, ellentmondást nem tűrő, felhorkanok a szavai hallatán. – Hazudtam neked egy-két dologban, de soha nem játszottam meg magam.

- Már nem számít. – A térdeimet átölelem, az államat rájuk támasztva figyelem a terem falán sorakozó fáklyák fellobbanó tüzét, mintha maguktól megérezték volna, hogy a nap lebukott a távoli hegyek mögött. – A legfontosabb dolog hazugság volt. – Kérdezés nélkül tudja, hogy mire gondolok.

- Magammal akartalak vinni. – Válaszra sem méltatom, mereven lefelé tekintve figyelem az egyik fáklya narancsos lángnyelveit. Fogalmam sincs, mikor vette az ujjai közé egy hosszú, hófehér hajtincsemet. A makacs hallgatásom láttán folytatja. – Ramiel, ha nem akartalak volna magammal vinni, már az erődben magamévá tettelek volna, ebben biztos lehetsz. – Megreszketek a testemen végigfutó vágytól a nyers kifejezés hallatán, de még mindig nem nézek rá. A kintről beszökő szellőt fagyosnak érzem a felgyulladó bőrömön. Ebbe még soha nem gondoltam bele, és valamiért ha mást nem is, ezt elhiszem neki. Volt idő, hogy bármit megadtam volna, hogy az övé lehessek. A kíváncsiság, hogy milyen érzés lett volna, a mai napig kísért.

- Akkor miért nem vittél magaddal? – Most először sandítok felé, a szemeiben tükröződő leplezetlen bűntudattól egy pillanatra bennem reked a levegő.

- Tényleg azt hittem, hogy így jobb lesz neked. – Elcsépelt kérdés, elcsépelt válasz. Egyszer már átrágtuk magunkat ezen az elmúlt napokban.

- Mert tudtad, hogy rám fogsz unni, igaz? – Naiv voltam, de azt tudtam, hogy nem várhatok tőle szerelmet vagy örök hűséget. A csend többet mond minden szónál. – És mi változott? – Nem értem, miért küzd ennyire, hogy újraélessze bennem azokat az érzéseket, amik elől régen elmenekült.

Az érintése az arcomon kegyetlenül gyengéd, rabul ejti az elkószáló tekintetemet. Finoman húz magához, de nem csókol meg, csak összesimítja a homlokunkat. Ez a bizalmas, meghitt pozíció már-már a szokásunkká vált az elmúlt napokban, a szívem kínzó dübörgése megsüketít. Összeolvad a tekintetünk, a képzeletem ismét oda nem illő érzelmeket láttat velem a barna szempár mélyén.

- Én. – A sóhaja végigsimítja az arcomat, megborzongok. Ez a rövid kis válasz végtelen elfeledettnek hitt ábrándképhez nyitja meg a kaput. Álmokhoz, amiket egy naiv szerelem szült és egy elkapkodott, rossz döntés tiport a porba.

Még soha semmiben nem szerettem volna annyira hinni, mint ebben a romantikus pillanatban. A vágyakozás gyötrelme, hogy bízni tudjak a szavaiban forrón égető könnycseppeket csal a szemeimbe, mert egy láthatatlan gát még mindig megállít. Hiába próbálom lezúzni, és átjutni rajta, nem enged. Felrémlenek bennem a harcunkkor elejtett szavai. Összezavar.

„Bolond vagy, hogy elhitted, hogy egy démon érezhet szerelmet.”

Elhajolok tőle, de még képtelen vagyok elengedni a pillanat varázsát. Elfekszem a kis páholyunkban, a fejemet az ölébe hajtom és felnézek rá.

- Mesélj valamit. – Elmosolyodik a gyerekes követelőzésem hallatán, de teljesíti a kérésemet. Mesél városokról, tájakról, amerre járt, néha belekérdezek, néha én is hozzá tudok fűzni valamit, hiszen már nem az a kalitkába zárt madárka vagyok, mint régen. Én is mesélek neki az elmúlt néhány évemről, a vadászképzés kevésbé titkos részeiről, Mikhalról és a vadász lét szabadságáról. Beszélgetünk harcokról, amiket vívtunk, üldözöttségről és üldözésről. Még az is szóba kerül, hogy miként kutattam fel a nyomait, mikor kerestem. Mire ráébredek, hogy még mindig mennyire élvezem a könnyed, művelt társaságát, már a késő reggeli napsugarak cirógatják az arcunkat.

Akaron érkezése vet véget az éjszakát áthidaló csevegésünknek, Calek egy könnyed mozdulattal ugrik le, a röpke tíz méteres magasság láthatóan nem hozza zavarba. Én két lassú szárnysuhintással ereszkedem melléjük. Akaron semmitmondó tekintete némán szegeződik ránk, a lassú mosolya a lelkembe lát, és ebben a pillanatban rájövök, hogy végig ez volt a terve. Nem azért adott erőt, hogy elmehessek, hanem azért, hogy rájöjjek, hogy nem akarok elmenni. Szándékosan vette el tőlem az időt, nehogy meggyőzhessem magamat az ellenkezőjéről.

Akaron intésére megtelik az asztal étellel, és három teríték rajzolódik ki a semmiből.

- Ha már ilyen jól együtt vagyunk, akár reggelizhetnénk is. – Látom a sárga hüllőszemeken, hogy felettébb jól mulatnak a nyilvánvaló titkolózásomon, szórakozott mosollyal foglal helyet az asztalfőn. Mi is leülünk az egymással szemben lévő tányérokhoz. A halhatatlanoknak nem kell étel, de a többségünk mégsem veti meg a szórakozásnak eme formáját.

Magam elé húzok egy édesnek kinéző péksüteményt, miközben a szemem sarkából titkos pillantást lopok a démonomról. Eddig sem kerülte el a figyelmemet, hogy a harcunkkor kénytelen volt megszabadulni a hosszú tincseitől, de csak most jövök rá, hogy a változás mennyivel érettebb, komolyabb megjelenést kölcsönöz neki. Nem illik hozzá. Felsejlik bennem egy szenvedélyes csók régről, és a hosszú tincsek selymes érintése az ujjaim között. Lenyelem a számban lévő falatot, és eltépem róla a tekintetemet.

Egy részem sajnálja, hogy ilyen gyorsan elillant az éjszaka, egy másik részem viszont örül, hogy Akaron érkezése kizökkentett egy olyan kapcsolat elmélyítéséből, aminek tudom, hogy nem szabadna jövőt adni. Mintha csak az utolsó gondolatomat akarná alátámasztani, Calek töri meg a ránk ereszkedett csendet.

- Jutottál valamire a könyvvel, Akaron? – Ledermedek a kérdés hallatán, hiszen csak reménykedni tudok benne, hogy Akaron tartja magát a tegnapi beszélgetésünkhöz. A sárkány felveszi a tányérja mellett fekvő szalvétát, egy elegáns mozdulattal törli meg a száját, majd bólint.

- Igen, jó is, hogy szóba hoztad. – Látom Calek tekintetében megcsillanni a remény szikráját. A szívem összeszorul a mellkasomban, és egy pillanatra bármit megadnék, hogy boldognak láthassam őt. – Arra jutottam, hogy nem segítek kiszabadítani a könyvet. – A nyers megfogalmazás hallatán kis híján visszaköpöm a számban lévő kakaót a bögrémbe. Azt hittem, köntörfalazni fog vagy egyszerűen csak azt mondja, hogy a feladat túlmutat a képességein, de úgy tűnik, egy sárkánynál nem ilyen egyszerűen működnek a dolgok. Azt hiszem, erről a démonom is épp most kap egy életre szóló leckét.

- És mégis miért nem? – Nem merek Calekre nézni, pedig még a bögrémben lévő csokoládébarna folyadékon megcsillanó reggeli napsugarak is az ő szemeire emlékeztetnek.

- Mert Raguel erre kért, és tiszteletben tartom a kérését. – Minden erőmmel próbálok ellenállni a késztetésnek, hogy ránézzek, sikertelenül. Felemelem a tekintetemet a reggelimről, és elmerülök a kifürkészhetetlen barna szemekben, amikből most hiányzik az éjszaka gyengédsége. A keserű mosolya a szívemig hatol.

- Ezek szerint annyira mégsem értéktelen… - Összefűzi a kezeit a mellkasa előtt, a megfeszülő izmok átsejlenek az inge vékony anyagán, elszakítom róluk a tekintetemet. Most nem kezd a tegnapihoz hasonló őrjöngésbe, pedig több oka lenne rá. Valószínűleg tudja, hogy ha Akaron így döntött, akkor felesleges szócséplés lenne vitatkozni. Pocsék érzés lehet, hogy a barátodnak mondott személy egy számára idegen kérését tartja szem előtt. Ha tudná, hogy az ő érdeke…

- Calek… - halkan, szomorúan sóhajtom a nevét – hidd el, az Aetatis suae Tempore-ból soha nem tudod meg a nevedet.

- Hát így tényleg nem. – A keserűségébe most már gúny és harag vegyül, a bízni akaró szívemben elcsitítottnak hitt kételyeket ébreszt fel. A csalódottság elfeledteti velem az éjszaka meghittségét, mikor újra felébred bennem a gyanú, hogy mindvégig csak azért viselkedett úgy, ahogy, hogy megszerezze a könyvet a hozzá tartozó információimmal együtt. Régen is kockára tett mindent azzal, hogy megbízott a rám gyakorolt hatásában, most miért ne tenné?

A torkom összeszorul, foggal és körömmel próbálok ragaszkodni az újonnan felépült, ingatag kis bizalmamhoz, ami épp romokba készül dőlni.

- Választanod kell, hogy a könyvet szeretnéd vagy a bizalmamat. Ha az Aetatis suae Tempore-t választod, Akaronra bízom, hogy segít e neked megszerezni, de engem soha többé nem látsz… viszont ha le tudsz mondani róla, akkor megpróbálok újra bízni bennünk, de soha többé nem tartod a kezedben a könyvet.