Most nem gyötör a tudatalattim kínzó emlékek álomképeivel, az üresség pihentető békéje átölel. Sikeresen teljesítettem az utolsó feladatot, amit a szomorú szerelmes szívem rám szabott. Meggyógyítottam. A lelkemben honoló kielégült megnyugvás mosolygásra késztet. A sötétség még visszatartana, de az arcomat végigcirógatja egy ismerős, vágyott pillantás gyengéd érintése, forró bizsergést hagyva maga után. Magához csalogat, és most már tudom, hogy bárhova követném. Látnom kell Őt, hogy tudjam, a szívfájdítóan sóvárgott szavak és érintések nem a kimerült tudatom kegyetlen szülöttei voltak.

A félálom homályából pillantok fel rá, a mosolya nem csak a szívemet, hanem a testem és a lelkem összes pontját is végigsimítja.

- Álmodom? - Meg kell érintenem, hogy tudjam, nem egy látomás, pedig magamtól sosem tudnék ilyen, eddig nem ismert boldogságot elképzelni.

- Csak ha én is. – A csókja olyan természetes, mint a minket körülvevő fáklyák narancsfénnyel táncoló színvilága. Mintha a létezésem értelme lenne, hogy átöleljem, és hogy ő is átölelhessen engem.

Az érzelmek igazságtalan játékot űznek velem, a boldogság elviselhetetlen túlcsordulása már-már fájón tépi a mellkasomat, úgy érzem, ha nem adom ki magamból szavakkal, akkor élve eltemet.

- Szeretlek, Calek. – A hangom megreszket a vágytól, hogy közelebb kerüljek hozzá. Még közelebb, míg már semmi nem választ el tőle, míg nem vész végleg a homályba a minket elválasztó határvonal. Azt akarom, hogy a bőröm alatt legyen, a lelkemben, a testemben, az elmémben, a szívemben, a gondolataimban, az álmaimban, örökre a jelenemben és a jövőmben. A testem türelmetlen követelőzését elcsitítják szavai.

- Hosszú-hosszú ideje járom a világot és a szeretetet sosem hittem többnek az emberek naiv hazugságánál, amivel önmagukat csapják be. De aztán megismertelek Téged és valami olyat adtál, amiről azt hittem nem is létezik. Mindennél fontosabbá váltál számomra, Ramiel.

Egy pillanatra megdermed az idő pergő homokórája, mikor a vallomásába szőtt mágia végleg, kitörölhetetlenül a lelkembe pecsételi a hozzátartozás eddig is ott sejlő bélyegét. A mellkasára húzza remegő ujjaimat, a bőre alatt üvöltve tombol a szíve, de érzem, hogy hozzám hasonlóan az ő lelke is békére lelt. Leírhatatlan érzés ennyire nyugodtnak és izgatottnak lenni egyszerre. A belém áramoltatott érzéseitől bennem reked a levegő. Az összetartozásunk megmásíthatatlan bizonyossága, a ránk találó boldogság öröme, a testünk követelőző sóvárgása és a végtelen kiszolgáltatottság, amivel mindez jár. A félelem, hogy most már nem csak magunkért felelünk ebben zord a világban, hanem egymás lelkének egy-egy féltve őrzött darabjáért is. A tudat, hogy már soha többé nem tudunk egészként létezni a másik nélkül. Felfoghatatlanul szép és szívfájdítóan rémisztő.

- Ez gyönyörű. – Szinte magamnak suttogok, a torkom összeszorul az érzelmek elrettentő erejétől. Attól, hogy most már soha semmi nem lesz ugyanolyan, mint eddig volt. Most már soha nem fog csak az létezni, hogy én, egy kicsit mindig mi leszünk.

A csókja kielégíti a bennem éledező néma könyörgését. Most, hogy az elsuttogott vallomások örökre összeolvasztották a lelkünket, a szívünket, az érzelmeinket, mintha még követelőzőbb lenne a vágy, hogy érezzem Őt magamon. Magamban. Még szinte hozzám sem ért, de már most egy ismeretlen, ösztönös, tudatalatti vágyódás kínozza a testemet. A fogai érzéki finomsággal marnak az ajkamba, apró szikrákat élesztve a bőröm alatt. A meglepett remegés, ami végigcikázik rajtam közelebb visz hozzá. Meghallja a kimondatlan óhajomat, az ő örökös, ellenmondást nem tűrő, megrendíthetetlen határozottságával szorít magához. A gyomrom görcsbe rándul az újdonsült felismeréstől, hogy az enyém. A magabiztossága, az intelligenciája, az őrültsége, a meggondolatlansága, az ereje, a gyengesége, a lendülete, az elevensége, a tapasztalata, a mosolya. Mindene. Az én vad, fékezhetetlen, mindent elsöprő viharom.

A vállait végigszántó ujjaim féltékenyen meghúzzák a nyakát lágyan cirógató rövid tincseket. Minden mozdulata kínzóan, szerelmesen gyengéd, pedig a bennem éledő éhes szenvedély korántsem az, szinte összeomlok a fájó kettősségtől. El akarok olvadni a szelíd ölelésében, de azt is akarom, hogy vadul darabokra tépjen, amíg nem marad semmi belőlem és ebből a gyötrő, kielégíthetetlennek tűnő éhségből.

Hozzám dörgölőzik, az ágyékom lüktetése égetőbb kín, mint eddig bármi a világon, a nyakába kapaszkodva keresek menedéket előle, megpuszilom, megharapom a bőre sós édességét, de minden próbálkozás csak tovább táplálja a bennem tomboló tűzvihart. A keze erős, markoló simítása a csípőmön, az oldalamon, a fenekemen a bőrömbe vési a nevét, kisajátít, a magáévá tesz. Minden érintéséből üvölt a birtoklási vágy, és az elégedett tudat, hogy soha senki más nem érintett rajta kívül, és már soha nem is fog. Hogy ő az egyedüli birtokosa a lecsupaszított testemnek és lelkemnek.

Fölém mászik, és egy pillanatra lebénulok a teste melegének a hiányától, amit szinte rögtön el is feledtet velem a nyakam érzékeny bőrén kalandozó nyelve. Félig lehunyt szemekkel adom át magamat a részegítő bódulatnak, amibe taszít. A minket ölelő lustán kavargó manaörvények felzizzennek, mikor a ruhám lassan parázsló hamuként porlad semmivé, engedelmesen utat adva a démonom felderítőútjának a testemen. Egy pillanatnyi döbbent kijózanodással figyelem a tevékenységét, és a mágiától tűzvörösen felizzó, magával ragadó szempárt, ami talán a rögös utunk kiindulópontját adta azon a végzetes napon, mikor először harcoltunk egymással. Égek a csókjáért, de túlságosan vágyom arra is, hogy megtudjam hova vezet az ajka szédítő útja a testemen. A harc formálta izmok minden mozdulatát kecses hullámzással követik a karjában és a vállain, az elpárolgó ruhája alól kibukkanó feszes bőrét halványpirosan színezik a fáklyák lángjai. Hihetetlen, hogy ő az enyém. A pillanat intim forrósága a szívemig hatol. A sóhajaimat visszaverik a hálóterem szűkös falai, de már nem félek a közelségüktől. Tudom, hogy már soha többé nem leszek egyedül.

Megszívja a mellbimbómat, és a hangos nyögés, ami váratlanul, akaratlanul szökik ki az ajkaim közül, megtölti a szobát. A bennem örvénylő, hullámzó forró vágy szikrákat vetve összpontosul az ágyékomban, remegve markolok a lepedő selymes anyagába. Kiszáradt ajkakkal, zihálva állok ellen a késztetésnek, hogy megkérjem, hogy ismételje meg a meglepően jóleső mozdulatot, helyette halkan sóhajtom a nevét. Az üresség pangó fájdalma, ami a lelkében éled, elér engem is. A sóvárgás az igazi neve után már nem csak az övé, hanem az enyém is. Mint ahogy ő soha nem lehet teljesen ép és egész a neve nélkül, úgy a mi egységünk sem lesz soha teljes nélküle.

A ruháink lángra lobbanó megsemmisülése kiránt a melankólia józanító közeledéséből, a testem vágyai felülkerekednek a lelkemen átsuhanó hiányérzeten. Calek izmai egyre reszketegebb táncot járva sejtetik, hogy kezdi magával ragadni a türelmetlenség vihara, a nyelve csiklandozóan forró érintése a köldököm körül a világ legérzékibb bizsergésével bódít el. A rám villanó pajzán tekintet mindent elárul a terveiről, az ajkamra harapok, hátha a gyengéd fájdalom érintése segít megőrizni a józan gondolataim utolsó bástyáit. A mosolya a Pokol tüze és a Mennyország frissessége egyszerre. És az enyém.

A nyelve nedvesen cirógató érintése égeti a merevedésem fájdalmas keménységét, elnyílnak ajkaim, de az érzelmektől összeszorult torkomban reked a néma nyögésem. A tekintetem elhomályosul, hiába próbálok fókuszálni az arca markánsan vonzó vonalaira, és a nyáltól csillogó ajkai kínzó simításaira. A tudatom egyre szűkülő szigete fölött átcsapnak a szenvedély óceánjának sötét hullámai. Megfulladok bennük.

- Imádlak így látni... – Az ajkai hátborzongató gyönyörbe taszítanak. –...nem tudok betelni veled.

Nem tudom, hogy a szavai, vagy a tettei rabolnak meg az utolsó gondolatfoszlányaimtól is. Már nem próbálkozom a nyögések elfojtásával, felesleges. Könnyes szemmel, reszketve, borzongva, lángolva, szemérmetlenül vergődöm a gyönyörben, amit kapok tőle. Nem engedi, hogy utolérjen a vágyott kielégülés, ahányszor úgy érzem, hogy egy sóhajnyira van, megtagadja tőlem, és ezzel egyre mélyebbre lök a fullasztó, fájdalmas kéj kínzó habjaiban. Egy részem haragudni szeretne rá, de képtelen vagyok. Könyörögni akarok, de a hangom cserben hagy. Bármit megadnék, hogy vége legyen, és azért is, hogy örökké tartson. Nem tudom, mikor markoltam a hajába, az ujjaim vadul szorítják a lehetetlenül selymes tincseket, de nem hagyja, hogy reszketeg követelőzéssel sarkalljam gyorsabb tempóra. Már majdnem átlépem az őrület határát, mikor a szája forrósága eltávolodik tőlem, a nedves bőrömet érzékien csípi a levegő hűvösen lágy fuvallata. Borzongva kapok levegőért, kihasználva a pillanatnyi pihenőt.

Szélesebbre tárja a combjaimat, a mozdulat olyan zavarba ejtően bensőséges, hogy a lelkem egy darabja is megreszket tőle. Még soha nem éreztem magamat ennyire védtelennek és mégis ennyire biztonságban. A szívem a torkomban dübörög, szinte megfojt. Bennem reked a levegő, a kezeim a válla forró bőrébe marnak, az ujjaim alatt kőkemény izmok feszülnek. A nyelve érintése a fenekem partjai között rettenetesen idegen, mégis rémisztően kellemes érzést nyújt.

- Ez most kicsit furcsa lesz. – A vágyakozásom sűrű ködfátylán keresztül, tompán hallom a szavait. Mielőtt rákérdezhetnék, hogy mire gondol, megértem. Eltökélt gyengédséggel vezeti belém egy ujját, az egész testem összerezzen a furcsán betolakodó érintéstől. Mikor az ajkai ismét megtalálják a legérzékenyebb pontomat, reszketeg zihálással eresztem ki a tüdőmben rekedt levegőt. Az ujjai finomkodó mozgásáról szinte teljesen elvonja a figyelmemet, amit a nyelvével művel, de mikor meg-megfeszül a testem a hullámzó gyönyörtől, néha érzem, ahogy megszorítom őket. Vad szenvedéllyel harap a belső combom legpuhább, legérzékenyebb részébe, a mély morranása és váratlanul érzéki fájdalom együttese hangos nyögést csalnak elő szüntelenül remegő ajkaim közül.

Fölém mászik, és az arckifejezésén valamiből ösztönösen tudom, hogy ez az a pont, mikor véget ér a játszadozás. Kába csodálattal mérem végig a sötét tekintetben csillogó csillapíthatatlan éhséget, a pattanásig feszült karizmok félelmetes erőt sugárzó mozgását, a mellkasa vad rázkódását, a hasa selymes bőre alatt felsejlő kockák íveit és a felém ágaskodó nehéz merevedését. Bennem reked a levegő, a tenyerem ég az emléktől, hogy milyen érzés volt érinteni, simogatni, szorítani, masszírozni. Felemeli a csípőmet a puha matracról, lebénulok a testemet végigszántó ösztönös forróságtól, mikor a merevedésének a lángoló érintése a fenekemhez simul. Zihálok.

- Ez már… - Elakad a hangom, levegőért kapok. – Ez már szex lesz? – Az ajkain honoló meleg mosoly a lelkemet simogatja. Lelassul az idő, a szívünk dübörgő dobpergése harangozza be a pillanatot, mikor végre teljesen egymáséi leszünk. Örökidőkre az emlékezetembe vésem ennek a percnek a különleges varázsát, az összetartozás mágiája rezeg körülöttünk a levegőben.

- Nem, kedves. Szeretkezni fogunk. – Összeszorul a mellkasom a rám szakadó érzelmek súlyától, a csókjába sóhajtom a boldogságomat. A szemeim világát vastag könnyfátyol homályosítja, pedig minden pillanatot látni szeretnék a csodából, amit átélünk.  A finom erőszakkal belém nyomuló, feszítő forróság okozta fájdalom közel sem a legerősebb, amiben valaha részem volt, mégis valahogy mélyebb, intimebb, rémisztőbb, az a fajta fájdalom, ami óvatlanul a lelket is megsebezheti. Ösztönösen összerezzenve küzdök a kellemetlennek érzett behatolás ellen, még a pihegő lélegzetvételeim is bennem rekednek. A szemem könnyfátylából elszabadult cseppek hűtik a felhevült bőrömet.

- Lazulj el, kicsim… - A szívemnek oly kedves becézéstől és a rekedtes suttogása mélyén rejtőzködő könyörgéstől megborzongok, forró szikrák futnak végig a gerincem érzékeny vonalán. A gyengéd csókjai az arcomon, az ajkaimon, a nyakamon égetnek, felébresztgetik a szenvedélyt, amit el pillanatra elaltatott a váratlanul belém hasító kín. A szerelmes szívem őrjöngve tombol, ellazulva olvadok a karjaiba. A fájdalom olyan hirtelen illan el, ahogy érkezett, keményen selymes forróságot hagyva maga mögött. A nevem az ajkain újra és újra a lelkembe ivódik, a szerelmes becézgetések a szívemet simogatják. A fizikai teljesség káprázatos érzése átjárja minden porcikámat, mikor teljes hosszával belém merül, az ágyéka forró bőre a fenekemhez simul néma szenvedéllyel, ezzel végre eggyé olvasztva a szívünk után a testünket is.

Elér bennem egy pontot, és a nem várt gyönyörtől egy pillanatra ledermedek, hogy utána az egész testem észveszejtő remegésbe kezdjen. Elnyílnak az ajkaim, de csak egy néma, reszketeg nyögést enged a tüdőmben rekedt levegő, a hajába kapaszkodva próbálom feldolgozni a megdöbbentően új érzést. A forró, ziháló lehelete lágyan csiklandozza a nyakam érzékeny, nedves bőrét, a testemet bejáró feszítő, simogató, cirógató, égető érzések vad kavalkádja édes bódulatba taszít. Szorosabban ölel, mint eddig valaha, a fedetlen bőrünk olyan erővel feszül egymásnak, hogy már nem tudom, hogy hol kezdődik ő és hol végződöm én. Lágy lökéssel mozdítja meg a csípőjét, újra, még erősebben előcsalva a hátborzongatóan jó, bizsergető érzést, amitől mindenem összerezzen és a szívem vad dübörgése mintha az ágyékomban is ott lüktetne. Belekezd egy kínzóan lassú, ütemes ringatózásba, ami belülről simogat, miközben minden gyötrelmesen türelmes mozdulat végén eléri azt a bizonyos pontot, amitől szépen lassan újra rám szakadnak az elmém falai. A homlokát az enyémre simítja, a vágytól ködös pillantásaink is egymással ölelkeznek. Az első néhány lökés meglepett, kapkodó lélegzetvételét követően rátaláltam a lágy ringatózásunk ritmusára, ahányszor finoman kijjebb húzza magát belőlem, némán szívom be az általa kifújt, forróvá váló levegőt, és ez a levegő halk, reszketeg sóhajként távozik, mikor újra elmerül bennem az izgató forróságával. A lomha tempó által kordában tartott szenvedély szinte szétfeszít belülről, minden csípőmozdulata éppen csak annyival korbácsolja feljebb a vágyat, hogy még pont ne sodorjon minket magával a vad követelőzése. A testem egyre erőteljesebb reszketéssel lázong az érzéki kegyetlenség ellen, a lábujjaim a lepedőn csúsznak, ahogy megpróbálom a fenekem finom ellenmozgatásával gyorsabb, hevesebb, kielégítőbb tempóra ösztökélni, de nem engedi. Az egyik keze ismét a csípőmre simul, magabiztos szigorral akadályoz meg a követelőző mozdulatokban. Az ajkai egy jól lakott ragadozó lusta, elégedett mosolyára húzódnak, a tekintetében fellobbanó tűz szinte égeti az arcomat.

- Türelem, kicsim. – A fülembe duruzsolja a vigyorgó szavait, megborzongok az ajka lágy cirógatásától a fülcimpámon. Egy újabb végtelenül lassú lökés kétségbeesett, reszketeg sóhajt csal elő az ajkaimból. A kezeim a hajából a hátára csúsznak, a körmeim végigszántják a táncoló izmokon feszülő bársonyosan meleg bőrét, a torkából felszökő mély morranás egy féken tartott démoné. A csípőmet lefogó keze a combomba markol, határozott simítással vezeti a lábamat az ágyról az oldalára. A másik lábam ösztönösen lemásolja a mozdulatot, összekulcsolom őket a dereka mögött. Újra elmerül bennem, mélyebben, erőteljesebben, mint eddig, hangos, szemérmetlen sikkantást csal elő elnyíló, kiszáradt ajkaim közül. Megismétli újra és újra, egyre gyorsabban, egyre lendületesebben, ziháló nyögésekkel élvezem, ahogy a mozdulatai és érintései nyomán felgyülemlik bennem a kielégülés pillanatát váró, kitörni készülő sóvár vágy. Megfeszül a testem, remegek, égek, már csak egy érintés, egy sóhaj, egy csók választ el, de ismét elveszi tőlem. Hirtelen lassítja le a csípője vadító mozgását, reszketve zokogom az ajkai közé a nevét.

Forró puszit lehel a homlokomra, a gyengédségétől összeszorul a szívem.

- Bízz bennem. – Elgyengülve ölelem magamhoz, elmondanám, hogy bízok benne, hogy rá bíznám a szívemet, a lelkemet és a testemet is, de képtelen vagyok megszólalni. Nem tudom, melyikünk remeg jobban a másik karjaiban, mintha napok, hetek telnének el mióta ebben az elnyújtott, édes szenvedélyben fuldoklunk. A bőröm bizsereg a kezei felfedező útjaitól a mellkasomon, a hasamon, a combjaimon és merevedésem forró, kínzó keménységén. Megőrülök érte, vele. Néha vad éhséggel falja az ajkaimat, és fékezhetetlen vággyal hatol belém, míg máskor édes szerelemmel merül el a tekintetemben és lomha mozdulatokkal taszít mindkettőnket az őrület legédesebb bugyraiba. Szépen lassan a testem minden pontja megismeri őt, hogy hallgathassanak minden egyes gyengéd, féktelen, cirógató, markoló, simogató érintésére.

A visszatartott vágytól rekedtes hangon morog a fülembe.

- Mutasd meg, ahogy elélvezel, Ramiel. – Tágra nyílnak a szemeim a szégyentelen parancstól, nem csak a hangja, a vadító lökései, a merevedésemre szoruló ujjai és a nevem mágikus rezgése is utasítanak. Bennem reked a levegő, az egész testem görcsösen összerándul, és ettől csak még forróbbnak és keményebbnek érzem őt magamban. A szemeim lecsukódnának a kéj fullasztó súlyától, de a mélyreható tekintete nem ereszt. A fáklyák narancsos világát kékesre festik a szemeimben fellobbanó mágikus lángok, de túl kimerült vagyok, hogy féljek a megvadult haragjuktól. A szoba szétesik körülöttem, remegve kapaszkodom a vállába, a hajába, a kezébe, mintha attól félnék, hogy az élvezet tomboló vihara eltép tőle. Az orgazmus most nem egy pillanatnyi kielégülés, hanem hullámokban rám törő szökőárja a túl sokáig feszített gyönyörnek, fuldoklom benne. A távolból, a mámor ködfelhőjének homályából újra hallom a nevemet, nem csak a testem, a lelkem is kielégülésre lel általa. A hangja, a lehelete perzseli az arcom nedves bőrét, az izmai megrándulnak a szorító érintéseim alatt. A szenvedély kábulatában csak homályosan látom az arca megfeszülő vonásait a kielégülés pillanatában, a szemeiben felizzó fenyegetően vörös fénytől pillangók repdesnek a gyomromban. Együtt esünk darabokra, hogy utána építhessünk egy új egységet a különálló darabokból. Egymás ajkai közé nyögünk, szinte érzem, ahogy melegen szétárad bennem a forró nedve, megborzongok az érzés végtelen bizalmasságától.

Remegve, szuszogva nyugszunk le egymás karjaiban, a lábaim erőtlenül esnek vissza az ágyra, de még sokáig rajtam és bennem marad. A testéből áradó melegség elcsitítja a feldúlt, kielégült érzelmek viharát a lelkemben. A fáradt, elégedett mosolya a legszebb, amit valaha láttam.

- Jó volt, kincsem? – Még mindig fölöttem támaszkodik, az orra hegye gyengéden érinti az enyémet. Engedem, hogy rabul ejtsenek az érzelemtől csillogó szemek. A meghitt mosolya ragadós, megfertőz engem is. Az ajkaira sóhajtok.

- Csodálatos. – Az arcomat az övéhez dörzsölve bújok hozzá, mélyet szívok a felerősödött, tömény illatából. – Neked is jó volt, szerelmem?

- A legjobb. – Az ajkaimon bizonytalan mosoly játszik, mikor eszembe jut egy hasonló szóváltásunk egy élettel ezelőttről. A lassú, érzelmektől fűtött csókja eloszlat bennem minden bizonytalanságot. Kihúzódik belőlem és mellém fekszik, az egész testem libabőrös lesz a belőle áradó meleg váratlan hiányától. Ismeretlenül pangó érzést kelt bennem a lüktető üresség, megremegnek tőle a combjaim. Az élveteg szempár okos villanása elárulja, hogy a gondolataimban olvas, az öntelt mosolyától a szívem kihagy egy ütemet. Magához húz, az ujjai félresimítanak néhány hajtincset, amik a gyönyör verejtékétől az arcomra tapadtak. Elégedetten búgó hanggal duruzsol a fülembe.

- Ne aggódj, mindjárt újra megkapod. – Minden porcikám beleborzong az érzéki ígéretbe. Elég ennyi, hogy a kielégült nyugalomba süllyedt testemben felpezsdüljön a vér. Az arcom felgyullad, a szívem a fülemben dübörög. A kimerült kielégültség és az újraébredező izgatottság émelyítően kettős érzésétől megszédülök.

- Hülye vagy… - A rajtakapott mérgelődésemtől csak kiszélesedik a vigyora, zavartan ülök fel mellőle, a testem ragacsos és nedves a szenvedélyünk hátramaradt nyomaitól. – Inkább mosakodjunk meg. – Felállok, de minden mozdulatomat elnehezíti a tekintete szenvedélyes súlya. Hátrapillantok rá a vállam fölött, megremegek attól, ahogy rám néz. Lustán, meztelenül elnyújtózva fekszik, a kezei a tarkója alatt pihennek, miközben egy ragadozó mozdulatlan, de ugrásra kész mosolyával figyel. Elfordulok, hogy ellenálljak a rémisztő csábításnak, hogy az ölébe másszak, de mielőtt távolabb léphetnék az ágytól, megállít. Bennem reked a levegő a mozdulatai emberfeletti gyorsaságától. Az ágy szélén ül, a csípőmnél fogva húz közelebb magához, a bőrömbe sóhajtja a rekedtes szavait.

- Olyan kibaszottul gyönyörű vagy. – Felnyögök, mikor a fogai a fenekem puha domborulatába mélyednek, a vágy szunnyadó szikrái újra végigszántják a testemet. Soha nem érdekelt a külsőm, az angyaloktól távol állnak a hiú, önelégült gondolatok, még tükrök sem találhatóak a monumentális építményeink végtelen termeiben. Most mégis reszketeg sóhajt csalnak elő belőlem a szavai és megmagyarázhatatlan büszkeség árad szét bennem. A körmei gyengéden szántják végig a combom bőrét, egy pillanatra felsejlő, majd egyből begyógyuló karcolásokat hagyva, a következő harapás a fenekem másik oldalán erősebb, a lábaim elgyengülnek az érzéki fájdalom gyönyörétől.

Elszakítom magam tőle, hogy megfordulhassak, és az ágy szélére térdelve mászom az ölébe. Az ujjaim durva követelőzéssel bújnak a rövid tincsek verejtéktől nedves sűrűjébe.

- Hiányzik a régi hajad. – Kicsúsznak az ujjaim a rövid tincsek közül, elmosolyodva sóhajtom az ajkaira a gondolat végét. – Vad volt és öntörvényű, mint a gazdája. – A vörösen felizzó szempárban csillanó szenvedélyes éhség mintha a sajátom tükörképe lenne. A szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet, a körülöttünk ébredő mágia melegen nyalogatja a bőrömet. Tágra nyílnak a szemeim, mikor a rövid haja alsó tincsei lomha hullámzással nyúlnak meg, először a vállára, majd a hátára és a mellkasára hullva kígyóznak végig a testén.

Türelmetlen szenvedéllyel tapadok az ajkaira, nem tudom, hogy a gesztus, a vörösen izzó szemek vagy a hiányolt hosszú tincsek csábítanak magukhoz. Az ágyékunk egymásnak simul, remegve kapaszkodok az újdonsült, hosszú tincseibe, miközben az ajkai közé nyögöm az iránta érzett kielégíthetetlen vágyódásomat. Az ujjai magabiztos követelőzéssel markolnak a fenekembe, gyengéd erőszakkal emel fel egy kicsit, és egy könnyed mozdulattal ültet bele az újra keményen és forrón lüktető merevedésébe. Az előző aktusunk után könnyen, akadály nélkül csúszik belém, a testemet végigborzoló forró gyönyörbe már nem vegyül egy csepp fájdalom sem. A szájába nyögve bújok még közelebb és közelebb hozzá, a nyakát átölelve támaszkodom a széles vállai megrendíthetetlen izmain. Ösztönösen megbillentem a csípőmet, és finoman felemelkedve és visszasüllyedve ismerkedem az új érzések végtelen áradatával, jutalmul egy rekedtes morranást kapok, a lelkemet végigborzolja, ahogy a nevemet sóhajtja. Egy pillanatra ledermedek, a remegő kezeim az arcára csúsznak.

- Rátalálunk a nevedre. Akkor is, ha Poklot és a Mennyországot is le kell rombolnunk érte. Megígérem. – A szavaimban rezgő mágia körülvesz minket, alig észrevehető kék ködként öleli át a testünket, ahogy a földkerekség legszentebb mágikus fogadalma újabb láncokat vet körénk.

Akaron mindent elsöprő ereje körbeölel minket. Nem tudom, mivel érdemeltem ki a védelmét, de ösztönösen tudom, hogy engem óvna, vele szemben. A démonnal szemben, aki a barátja, és aki számomra sokkal több, mint egy barát. A sors iróniája, hogy egy idegen védelmére szorulnék a buta szívem választottjával szemben. Holtra vált szoborként várom a reakcióját. A lehajtott feje és a ránk ereszkedő pattanásig feszült csend nem tévesztenek meg, tudom, hogy most veszélyesebb, mint mikor őrjöngött, mint ahogy a csapdába esett, sarokba szorított ragadozók általában lenni szoktak.

- Akkor így állunk. – Mikor felnéz, a tekintete már kifejezéstelen, semmit nem tudok leolvasni a merev arcvonásokról. Összeszorított ajkakkal gondolkozom el azon, hogy vajon hibát követtem e el azzal, hogy kényszeres válaszút elé állítottam, de úgy érzem, a múltunkra való tekintettel megérdemlem a bizonyosságot, hogy nem a könyv miatt szeretne a közelembe férkőzni. Azt hittem, hogy az előző éjszaka folyamán sikerült eléggé megkeményítenünk a törékeny kis kapcsolatunkat, hogy könnyű legyen a választás. A félelem, hogy talán tévedtem, ólomsúlyként ereszkedik a mellkasomra, nem enged lélegezni.

- Akaron, beszédem van veled. – Tévedtem. Tényleg tévedtem. Nem engem választ, és most megy meggyőzni Akaront, hogy mégis segítsen neki.

Kimennek, anélkül, hogy akár egy utolsó pillantással is illetnék megremegő alakomat. Eszembe jut, mikor az árulása után először magamhoz tértem a cellájában, a sötétben, megfosztva a szemem világától, legyengülve, becsapva, hátrahagyva, egyedül. Azt hittem, hogy abba a pillanatba sűrítve átéltem az egész életem összes kijáró szívfájdalmát, de most rá kell jönnöm, hogy maradt még. Először úgy érzem, hogy összeroskadok a súlya alatt, aztán ráeszmélek, hogy már nem az a gyerek vagyok, aki megijedt egy kis fájdalomtól. A vadászképzés megtanított a legelviselhetetlenebb gyötrelmek átvészelésére is, és ugyan a szív sebei alattomosabbak és elvetemültebbek, de ez is csak fájdalom. Felállok, és letörlöm az arcomról a könnycseppeket, amikről nem tudom, mikor csordultak ki a szemeimből. A célnélküli lépteim a forrón gőzölgő tavacskák fürdőbarlangjába visznek, akaratlanul is meleg gyógyírt keresve a lelkembe visszatérő hidegre. Leülök egy sötét sarokba, és ismét menedékül hívom az elmém mélyének örökös nyugalmát.

Mintha csak egy szempillantásnyi békét kaptam volna, az átok húzása visszarángat a valóságba, felállok, és tehetetlenül követem. Kilépek a barlang bejáratán, az alkonyat színei elárulják, hogy az elillanónak érzett békesség egy egész nap volt. Már nem ráz meg a tudat, hogy az időérzékelésem megint megfosztott egy naptól, a jövőmet üresnek és kilátástalannak érzem, a napjaim értéktelenné váltak.

A köpeny, amit Akaron hozott, mikor kijöttünk, melegen ölel. Nem akartam neki mondani, hogy most, hogy visszatöltődött az erőm, semmibe nem került volna megidéznem az egyik ruhadarabomat, jól esett a váratlan figyelmessége. Calek egy szóval sem illetett, de talán még egy pillantással sem. Hihetetlen, hogy milyen apró döntések szabják meg a végzetünk kiszámíthatatlan útjait. Elég volt egy kicsiny jól irányzott lökés, hogy porrá zúzza az épülő kapcsolatunk illúzióját. Tegnap éjszaka barátként osztoztunk az emlékeinken, ma idegenekként állunk egymás mellett.

Fél szemmel figyelem, ahogy Calek ismeretlen, vélhetően démoni rúnákat perzsel a barlang hideg kövére, ellenállok a késztetésnek, hogy faggatózzak, még Akaron rosszat sejtető távozása sem vesz rá, hogy én törjem meg a rideg hallgatásunkat.

- Ramiel, gyere ide. – Hideg utasítás, egy csepp érzelem sincs a hangjában. Felrémlik az előző két alkalom, mikor magához hívott, egyszer szenvedéllyel, egyszer pedig gyengéd szerelemmel csábítva. A torkom összeszorul a veszteség érzésétől, a tudattól, hogy már soha nem leszünk mások, mint ellenségek egy csatában, amit a születésünkkor szabtak ránk. Mintha csak bizonyítani akarná, hogy tényleg így van, folytatja. – Ha nem jössz, én foglak idehozni. - Két évtizeden át minden nap farkasszemet néztem az őrület általi halállal, de egyszer sem éreztem olyan kiszolgáltatottnak magamat, mint ebben a pillanatban. Logikus, hogy az képes a legmélyebb sebet ejteni rajtunk, aki a legboldogabbá is tehetett volna. Sérült vadként elrejtem a gyengeségem jeleit, és közelebb sétálok.

- Akaron miért ment el?

- Ő most nem lehet a közelben. Ilyen erős sötét kisugárzás ideiglenesen megmérgezheti, magába szívná mint a környezete mágiáját. És hát... rossz hatással lenne az ítélőképességére és ránk találna támadni. Többek között. – Sötét kisugárzás? Vajon mire készül?

- Gyere. – Az érintése a kezemen nem erőszakos, de hiányzik belőle az elmúlt napok érzelmes óvatossága. Behúz a démoni rúnák vészjósló körébe.

- Calek, kérlek, mondd el, mire készülsz. – A bizonytalan könyörgésre nem igazán várok választ. Ismerem őt annyira, hogy tudjam, ha meg akarná osztani velem a terve részleteit, kérés nélkül is megtette volna.

- Megszerzem, amire szükségem van. – Érzem, hogy elsápadok a válasza hallatán, beigazolódni látszik a gyanú, amit a reggel óta tartó hűvös viselkedése sejtetett. Tényleg az Aetatis suae Tempore-t választotta. Akaron megtagadta tőle a segítséget, ezért sötét démon mágiához folyamodik, hogy kiszabadítsa a számára mindennél és mindenkinél fontosabb ereklyét. A könyvet, aminek a birtoklása nem csak az ő végzetét jelentheti, hanem az egész világét. Ostoba módon hittem benne, bennünk és a világunk sorsa volt a tét.

Megtört engedelmességgel hagyom, hogy a szurokfekete vérével a bőrömre fesse a varázsige szükséges rúnáit. Akaronnak hála erőm teljében vagyok, ellenkezhetnék, harcolhatnék, ha ártani nem is tudnék neki, megpróbálhatnám megvédeni a könyvet, de nem teszek semmit. Rájöttem, hogy teljes mértékben hidegen hagy a világ jövője, ami mindent megtagadott tőlem. Az sem érdekel, ha Calek és Asmodeus harca kontinenseket zúz porrá, és az sem, ha Asmodeus visszaszerzi a könyvet és megbosszulja a Mennyországon a létezése megtagadását. Megszédülök a lelkembe visszatérő üresség pangásától.

- Készen állsz? – Bólintok, már nem érdekel semmi. Van egy olyan sejtésem, hogy ha a démoni mágia sötét, álnok erejével tépi ki belőlem a könyvet, azt nem élem túl, de ez a részlet inkább megnyugtat, szinte várom a halál fájdalommentes békéjét.

Még egyszer utoljára végigsimítom a tekintetemmel. Felém néz, de nem rám. A szemei üresek, az arca komor, semmi ismerőset nem látok benne, amiért hálát adok az égnek. Sokkal könnyebb egy idegen kezei által meghalni. Keserűn elmosolyodom a gondolattól, hogy mily eltökélten üldöztem, hogy megölhessem őt, és felsejlenek bennem a harcunk közbeni első hozzám intézett szavai.

„Akkor sem viszed el, ha a holtestedből kell kivágnom.”

Úgy látszik, van, amiben tényleg nem hazudott.

Felizzik a teste körül a sötét démoni erő, megborzongok, ahogy a torkomba mászik a pokol ismerős, undorító érintése. Eddig kétszer találkoztam vele, és mindkétszer magával vitt egy erőszakosan kiszakított darabot a lelkemből. Először a gyermeteg szerelmemet, másodszor a szabad akaratomat. Rám villan az izzó szempár átkozottul vörös fénye, és nem kell sok idő, hogy rájöjjek, hogy a mostani alkalom lesz a legrosszabb. Most az egész lelkemet fogja elvinni. A sötétség fojtogató, alvilági bűze nem áll meg a torkomban, ragadós slejmként mászik a mellkasomba, hogy belülről tépjen szét. Ökölbe szorítom a kezeimet, a tudatomba menekülök a testemet rázó égető, maró, szúró fájdalom elől. Az elmém állandó, stabil, biztonságos búvóhelyére, aminek a fénye életem legsötétebb óráiban is esthajnalcsillagként vezetett. Darabokra hullok a döbbenettől, mikor ráeszmélek, hogy ott is ott van. Utálatos fekete árnyként mérgezi, szennyezi a mágiám örök eleven kékjét. Elsorvaszt, tönkretesz, belém olvad és megszűnök létezni általa. Sikítok, de nem a fájdalomtól, hanem a tehetetlen kétségbeeséstől. Mintha megerőszakolná a lelkemet, a tudatomat, a mágiámat és mindent, ami valaha voltam vagy lehettem volna, de már sosem leszek.

Az elmém falai megremegnek és összeomlanak, hálásan fogadom a halott, fájdalmaktól és félelmektől mentes csendet, amivel maguk alá temetnek.

Halk, zavaró zajként kúszik egy kegyetlenül ismerős hang az örök nyugalmamba. Azt hittem, a halál békéje megváltást fog hozni magával, de még itt is őt hallom. Nem tudom, ki az az ő, de nem akarom hallani. Egy éles csattanás hangja követi, zavarodottan próbálom értelmezni az engem körülvevő világot. Először a lelki szemeimmel nézek körbe, a tudatom ismerős termei megnyugtatnak még úgy is, hogy nem övezi a mágiám megszokott áramlása. Újra hallom a nevemet, próbálok emlékezni, hogy ki vagyok, illetve ki voltam, hogy miért fáj őt hallani, akinek az arcát felidézni sem biztos, hogy képes lennék. Mintha évekbe telne ráébredni, hogy van testem is, amit megmozdíthatok. A ráeszmélést követően az erő visszatér a fáradt tagjaimba, és a testem visszaszerzését követi az emlékek és rádöbbenések áradata. Kivágódnak a szemeim, felülök, miközben szinte fuldokolva, zihálva emlékszem vissza mindenre, ami történt, a sötétség gyomorforgató érintésére, egy kegyetlen démonra, hazug érzésekre, egy elnyomó átokra, mindenre. Csak egy pillanat kell, hogy rájöjjek arra is, hogy valami változott. Valami helyre zökkent a lelkem hibás szerkezetében. Lehunyom a szemeimet, rögtön tudom, hogy mit keressek, illetve, hogy minek a hiányát keressem magamban. Az átok. Megszűnt. Vége. Nem haltam meg. Élek és szabad vagyok.

A váratlan szabadság euforikus öröme mellbe vág, felnevetek tőle.

- Gyere. – Felnézek a megszabadítóm lágy mosolyára, tétovázás nélkül engedem neki, hogy magához húzzon. Szinte lebegek, a lelkem könnyűnek, súlytalannak érződik. A tudatom mélyén egy halk, követelőző morajlás jelzi, hogy van valami ebben a pillanatban, amit észre kéne vennem, hogy van valami az arcán, amit fel kéne ismernem és valami a tetteiben, aminek el kéne indítania bennem gondolatokat, de most képtelen vagyok az elmém zavaró zúgására figyelni. Élek, szabad vagyok, egész vagyok. Hívogatnak a felhők, az égbolt és a Mennyország. Elenged, és mintha így lenne helyes, szó nélkül emelkedem a magasba, nem nézek vissza, hiába lesz minden szárnycsapás után egyre nehezebb a szívem, a lelkem súlytalan lebegése túlszárnyalja.

***

A szárnyaim ösztönösen a vadászok biztonságot nyújtó szentélyébe hoztak, itt tudom a legbékésebb álomra hajtani a fejemet. A gondolataim még mindig könnyűek, a szabadság részegítő érzése csak lassan enged utat a tudatom térhódításának. Életem leghosszabb hete után egy szempillantás alatt szippant magába az álmok erőt adó világa. Nyugtalan, lélekfacsaró álmoké. Újra és újra átélem az utolsó pillanatainkat, amiket a szabadság mámora elhomályosított. Minden alkalommal egy apró részlettel gazdagabbak lesznek az emlékeim. Egy apró, kínkeserves részlettel. Először a hangjába vegyült szívszaggató kétségbeesést ismerem fel, mikor a nevemet kiáltotta. Utána az érintéseit, mikor aggodalmas kapkodással keresett rajtam sérülést. Aztán a szemeiben csillogó megkönnyebbülést és a gyengéd érzelmek tagadhatatlanná váló csillogását. Felriadok a végtelenül mély álmaimból, mikor kegyetlen rádöbbenéssel mászik a fejembe az utolsó figyelmen kívül hagyott emlékfoszlány is. Az égett hús és csont szaga. Egy álnok bűz, amit csak az ismer, akinek halálos tűz van a birtokában, és aki nem egyszer használta már ezt a tüzet életek könyörtelen kioltására. Megsérült. Nem emlékszem, hogy hol és milyen formában, de súlyosan.

Nehéz mellkassal ülök fel, a térdemre könyökölve támasztom meg a fejemet. A szabadság bódult mámora már a múlté, kérdések millió ostromolnak. Miért? Miért éreztette velem azt, mintha a könyvet választaná, miközben az átkot törte meg? Miért nem választott egyszerűen csak engem? Boldogak lehettünk volna. Egymáséi lehettünk volna.

Keserűen nevetek fel, mikor felsejlik bennem a válasz. Kényszeríts egy makacs démont, hogy válasszon két dolog közül, biztos lehetsz benne, hogy egy harmadikat választ. Lehet, hogy amíg kétségbeesetten próbáltam stabilizálni a belé vetett bizalmamat, elveszítettem az ő bizalmát? Összeszorul a torkom, émelygek az érzelmeim kavargásától. Mintha a lelkembe lenne írva a neve, mintha arra születtem volna, hogy őt szeressem, mégis minden döntésünk megakadályozza, hogy igazán egymásra találjunk. Mint két egymás mellett futó út, hiába tartunk egy irányba, soha nem keresztezhetjük egymást. Belefáradtam. Belefáradtam, hogy küzdök valamiért, amire jobban vágyom, mint a levegőre, de ami mindig egy hajszálnyival csúszik ki az ujjaim közül.

Tudom, hogy legalább másfél napot aludtam, mert a pangó manaraktáram most csordultig tele van, a nap pedig magasan ragyog az égbolt széles vásznán. Mire kilépek a szentély szűk hálókabinjából, az elfeketedett tincseim már töretlen hófehérben követik sietős lépteimet, nincs szükségem felesleges feltűnésre és kérdezősködésre. Minden józan porcikám üvölt, hogy Raphael szobája felé vegyem az irányt, és elmondjam neki a gyanúimat Asmodeusról, de a tanács heves reakciói alapján képesek lennének a Mennybe börtönözni, amíg bennem van a könyv, ha a legkisebb esélyt is látnák arra, hogy az elfeledett szeráf életben van. Önzőbb vagyok annál, minthogy ismét fogságra kárhoztassam magam. Majd elmondom nekik, ha a könyv biztonságban lesz a Mennyország egy eldugott pontján, ahova még a nagyhatalmú démon herceg keze sem ér el. Csak ahhoz előbb meg kéne valahogy szabadulni tőle…

***

Jópár órányi feszített tempójú repülést követően végre megérkezem a célomhoz, a Mennyország erőt adó békességében az elmúlt időszakban gyakran előforduló gyenge, manahiányos állapot emléke szinte azonnal feledésbe veszik. Az angyali tanács tagjainak a többsége főként a Mennyben éli életét, hogy elérhetőek legyenek a társadalmunk tagjai számára, valamint hogy hatalmas erejükkel a Mennyország örök stabilitását táplálhassák. Ez alól kivételt képez Raphael, aki a vadászok és katonák fejeként jelentős időt tölt a vadászszentélyben, valamint Lailah, aki a halandó népek felügyelője és képviselője a tanácson belül. Én most egy harmadik tanácstagot jöttem felkeresni, reményeim szerint megtalálom az égi otthonában. A kerítés nélküli parkocska, ami csendesen öleli a tágas, nyitott, ablaktalan falakból álló rezidenciát, elkápráztat. Az építmény maga cseppet sem extravagáns, az angyalok világa ilyen szempontból is különbözik a halandó népek materialista társadalmaitól. A nagyobb hatalmú angyalok nem élnek jobban, kedvezőbb körülmények között, mint mások. Nem kell sokáig sétálnom, már a kertben megtalálom a látogatásom célpontját. A földön ül egy némán csobogó tavacska mellett, amiben mágiaszülte arany- és ezüsthalak úszkálnak. A haja hosszú, fekete hullámokban omlik le a vállán, a női angyalok többségéhez hasonlóan göndör fürtökben. Nem célom elrejteni a jelenlétemet, és rögtön észre is vesz.

- Raguel! Milyen kellemes meglepetés. – A kedves mosolya őszinte, de a tekintete elárulja, hogy kényelmetlenül érinti a közelségem. A halhatatlanok általában nem szeretnek egy olyan fegyver társaságában tartózkodni, ami megölheti őket. És mégis, egy kiismerhetetlen démont, aki még mindig képtelen elhagyni a gondolataimat, mintha ez sem zavarna.

- Brenelle, bocsásd meg a hívatlan látogatásomat, a segítségedre van szükségem. – Egy leheletnyit mintha megenyhülne a testtartása. Brenelle nem harcos angyal, de gyakran segít nekünk, vadászoknak bonyolultabb mágikus zárak, lakatok, pecsétek feltörésében vagy készítésében, ez a specialitása. A közel egy évezredes korával viszonylag fiatalnak számít a szeráfok között. Egy néma intéssel invitál maga mellé, engedelmesen ülök le a lehetetlenül zöld fűszálakra. Elmesélem neki a harc részleteit, és hogy miként égett a testembe az Aetatis suae Tempore.

- Ennyi év után hát sikeresen visszaszerezted a könyvet, ami után oly hűen kutattál. – Nem lep meg, hogy tudja, a tanácstagok között nem nagyon vannak titkok, így nem kételkedtem benne, hogy a Raphaellel való beszélgetéseim részleteiről ők is informálva vannak. – Kiiktattad a tolvaját?

- Nem. Elmenekült. – A mosolya mögött túl sok tudás van. Ismeri az elmúlt néhány éves vadásztevékenységemet, tudja, hogy nem szoktak elmenekülni a célpontjaim. Mentségemre legyen mondva, most egyedül voltam, és meg kellett szereznem a könyvet is.

- Akkor nézzük. – Feláll a földről, és mögém lép. – Ez most kicsit kellemetlen lesz. – A mágiája éles karmai mintha a hátamba mélyednének, de a fájdalmat szinte meg sem érzem. Hátranézek a vállam fölött, és tudom, hogy a tágra nyílt, sárga mágiával felizzó szemei már nem a kertet, hanem a manaörvények világát látják. Alig pár másodperc múlva visszaül mellém. Némán várom az ítéletét.

- Időbe fog telni, de ki tudom szabadítani a könyvet. Szükségem lesz néhány hétre, hogy a vadmágia szülte rúnák jelentésére rátaláljak. Értesítelek, ha készen állok a kulccsal. – Felállok, és tisztelettudóan biccentek felé.

- Köszönöm, Brenelle.

Magára hagyom, de még sokáig sétálok a Mennyország zöldellő kertjeiben a gondolataimmal karöltve. Szabad vagyok, úton van a megoldás a könyv kiszabadítására és már nem tart fogva a vakító bosszúvágy sem. A szívem mégis nehéz, mintha a súlyával lehúzhatna a mélybe, egy démon karjaiba. Azt hittem, hogy ha elfogadom, hogy hiába szeretjük egymást, nincs számunkra jövő, akkor könnyebb lesz a feledés, de mégis minduntalan a gondolataimba mászik. Talán a bűntudat, hogy tudat alatt sejtem, milyen árat fizetett a szabadságomért. Az égett csont szaga még mindig ott lappang az orromban, ahányszor visszaemlékszem az utolsó pillanatainkra, és valahol mélyen a lelkemben tudom, hogy az én tüzem okozta. A kék tűz által okozott sérülések pedig nem gyógyulnak be. Maguktól.

***

A lábaim finoman érintik az ismerős barlang bejáratát. Majdnem négy nap telt el, mióta ugyanezen a ponton néma búcsút mondtunk egymásnak. Sziklaszilárd elhatározással jöttem ide, de most inába készül szállni a bátorságom. Bemegyek. Meggyógyítom. Elbúcsúzunk. Kijövök. Ennyi. Kár, hogy vele soha semmi nem úgy van, ahogy lennie kéne. A még nagyobb baj, hogy azt sem tudom, hogy egyáltalán sikerülni fog e megszabadítanom a mágiám okozta sérüléstől, csupán egy teória van a birtokomban, és a remény, hogy működni fog.

Megtorpanok, a lábaim nem hallgatnak a parancsaimra. A szívem mintha megátkozott volna az eddig viselt átkom fordítottjával, és most közel menni lennék képtelen a gondolataimat fogva tartó démonhoz.

- Ott fogsz álldogálni egész nap? – Majdnem ugrok egyet Akaron hangja hallatán. A barlangból sétál ki, már nem lepődök meg, hogy megérezte a jelenlétemet. Úgy látom, előle hiába próbálok rejtőzködni. A mosolya gyengéd, mikor mellém sétál, a forró ujjait az arcomra simítva néz le rám. – Magatokra hagylak titeket. – Tovább lép, de mielőtt átváltozhatna, elkapom az csuklóját és megállítom.

- Várj. – Megtorpan, kérdőn néz rám. – Nincs jogom újra szívességet kérni tőled, de mégis megtenném. – Összefűzi a kezeit a mellkasa előtt, sóhajt egyet.

- Szívesen segítek bármiben, amitől kevésbé lesz idegesítő az a semmirekellő. Vagy végre lelép innen. – Nem tudom elfojtani a mosolyomat, a hangjában meglepő irritáltság bujkál a szokott arrogancia mellett. Lehet, hogy nem csak nekem volt nehéz az elmúlt négy nap.

- Szeretném meggyógyítani, de egy helyben kéne tartani hozzá körülbelül tíz percre. Van egy olyan érzésem, hogy észérvekkel nem tudnám meggyőzni, hogy ez neki is érdeke. – A tekintetében különös fény villan, valószínűleg pontosan tudja, hogy nem mindennapi mágia szülte a sérülést.

- Képes vagy rá?

- Szerintem igen. Csak arra kérlek, hogy semmiképp ne szakítsatok félbe. – Bólint, elindul befelé, és int, hogy kövessem. Csak egy pillanatig hezitálok, majd eltökélt léptekkel követem, a küszöbön hagyva a szívemet elgyengítő szerelmes érzéseket és az érintése utáni émelyítő sóvárgást.

A fürdőhelyiség felé vesszük az irányt, minden lépés, ami közelebb visz hozzá, egyre gyorsabb tempóra sarkallja a már így is vadul lüktető szívemet. Fogalmam sincs, hogyan leszek egyáltalán képes koncentrálni a bonyolult műveletre, amire készülök.

Calek az egyik kis tavacskában pihen lehunyt szemmel, a természetes medence falának dől, a kezeit megtámasztja a kövek peremén. A kutató tekintetem egyből a kötéssel borított kezére siklik. A kötés végigfut a könyökétől az egész alkarján, és valamiben végződik, ami túl kicsi, hogy egy egészséges ököl legyen. A szívem összeszorul a gondolattól, hogy mit vettek el a pusztító lángjaim ettől az erős, büszke harcostól. Nem nézek az arcára, meg kell őriznem a hidegvéremet, ha sikerrel akarok járni. Márpedig sikerrel fogok járni. Nem sikerült ellopnom tőle a könyvet, nem sikerült megölnöm, nem sikerült megbíznom benne, nem sikerült boldoggá tennem, de ez az egy sikerülni fog, akkor is, ha belehalok.

- Akaron, mondtam hogy hagyj békén! – A hangja ingerült, mégis hiányzik belőle a rá jellemző, megszokott erő és lendület. Akaron szokásához híven nem teketóriázik egy másodpercet sem, szó nélkül megemeli az egyik kezét, a minket övező manaörvények engedelmesen terelgethető patakként válaszolnak a hívására. Szinte szemmel látható, ahogy a levegő elnehezedik Calek fölött, hegyormok súlyával nyomva őt a tavacska sekély peremébe. A kövek megroppannak a teste alatt, de kitartanak. – Mi a fasz? – Rám szegeződnek a hitetlenkedő mélybarna szemek. Mintha szellemet látna. – Ramiel? – Már nem érdekel az sem, hogy a felindultságában az igazi nevemet használta, abban a pillanatban, hogy Akaron megkezdte a műveletet, száműztem az érzelgős angyalt, és előhívtam a hidegvérű vadászt, aki már ki is tépett egyet Calek rövid, ébenfekete tincseiből, és helyet foglalt tőle egy méterre. Ironikus, hogy néhány napja majdnem ugyanezzel a bűbájjal kezdődött meg a rögös utunk, és most ezzel fog lezárulni is a keserédes kapcsolat. Tétovázás nélkül kezdem el mormolni a könyv ellopásához használt varázslat évek alatt begyakorolt sorait, az ismerős rúnák élénk királykék izzással rajzolódnak ki körülöttem, átszínezik a sötét barlangban lobogó fáklyák narancsos világát. A kék lángok által okozott sérülések azért nem gyógyulnak meg, mert a lángok nem csak a testet, hanem a hozzá tartozó manaörvényeket is károsítják. Mint egy méreg, kiirthatatlanul ott maradnak, és sakkban tartják a halhatatlanok testének követelőző regenerációját. Emiatt tudtam követni Caleket és a benne lévő mágiám miatt tudok bejutni is a falai mögé. Gyanítom, hogy még a váratlan sérülését is ez okozta az átok megtörésekor. Nincs más dolgom, csak bejutni, és most a könyv helyett a mágiám maradványaitól megfosztani őt, hogy a teste is képes legyen meggyógyítani magát. Ez könnyen hangzik, de a könyv megszerzése olyan volt, mint egy tárgy leemelése a polcról, míg a mágiám kitakarítása olyan lesz, mintha egy tengernyi tűzvörös homokáradatból kéne kiválogatnom apró kék szemcséket.

Elérem a bűbáj utolsó szakaszát, amikor lábaim előtt kirajzolódna a kisebb kör, amibe a harcunkkor megjelent a könyv. Ezt a szakaszt alakítottam át egy kicsit az elmúlt két napban, most nem jelenik meg a kisebb kör, hiszen nem egy fizikai tárgyat szeretnék magamhoz hívni. Érzem, hogy apró rúnák sora ég a homlokomra, ahogy újra és újra elismétlem a magamhoz rendelés parancsot, minden ismétléssel elszakítva egy újabb darabot az ő manaáramát mérgező kék lángok maradványaiból. Végeláthatatlannak tűnő ismétlés után még mindig nem vagyok kész, a testemen hideg borzongással fut végig a közelgő kimerülés figyelmeztető érzése. Mintha a nevemet hallanám a távolból, de nem figyelek rá, az ajkaim szüntelen hajthatatlansággal ismételgetik az egyre fárasztóbbá váló parancsot. Calek meglepett, fájdalmas üvöltése jelzi a sikerem pillanatát. A másodpercben, mikor a méreg utolsó cseppje elhagyja a sebét, újraéli a lángok égető marcangolását mielőtt a teste belefoghatna a regenerációba. Előre hajolva zihálok, a reszkető kezeim a barlang hideg kövén támaszkodnak, az egész arcom lángol a bőrömbe égett rúnasorok végtelenétől, minden ismétlés egy apró rúna kíséretében hívta haza a kék lángokat az elmém fogságába. A földre hulló hollófekete hajtincseimben egyetlen darab bizonytalan fehér tincsecske dörgöli az orrom alá, hogy még két-három ismétlés a végzetemet jelentette volna.

Hallom, hogy Calek összeszorított foggal küzd a kezét tépő fájdalom ellen, már nem fogja le Akaron mágiája. Akaron már itt sincs. Hozzá hasonlóan, a feladata végeztével a bennem lévő makacs harcos is büszkén elszunnyad, és ugyanebben a pillanatban tudatosul bennem, hogy kettesben maradtunk. Remegő lábakkal állok fel, kihasználom, amíg lefoglalja a testét a komoly mágikus sérülés nehezített regenerációja. Elindulok kifelé, érzem az arcomon sorakozó rúnák hadseregét szépen lassan kihűlni és eltűnni a bőrömről. A hangja megállít, a szívem a torkomban dübörög.

- Miért? – Szomorú mosollyal nézek hátra a démonra, aki örökre birtokolni fogja a szívemet. A kurta kérdésbe belehallom az összes kimondatlan kételyét, a válasz pedig egyszerűbb, mint valaha.

- Mert szeretlek. – Már képtelen vagyok tagadni. Eleget hazudtam magamnak és neki is. De van, hogy a szerelem nem elég, mint ahogy az éjszaka is hiába vágyódik a hajnal után.

Felém lép, de elfordulok tőle.

Az érintése a csuklómon hiába forró, megborzongok tőle. Most érint először úgy, hogy mindketten szabadok vagyunk, és nem bódít el az újonnan szerzett szabadság mámora sem. A bőre váratlan, selymes puhasága minden alkalommal összedönti az összes világról alkotott hitemet.

- Akkor miért mész el? – Maga felé fordít, elgyengülve engedem neki. Ráemelem a tekintetemet, mert rettegek, hogy ha nem teszem, akkor ő fogja, és az érintése az arcomon elsöpörné minden ellenállásomat. A szemeiben csillogó gyengéd érzelmeket már nem kérdőjelezem meg, de még mindig képtelen vagyok igazán felfogni, hogy képes így érezni az éjfekete démon szív.

- Mert elfáradtam. Már nincs erőm küzdeni veled. – Mintha a szavaimat akarná alátámasztani, a testem kimerült, elnehezedő érzése is rám talál. Végtelen hosszúnak tűnőt pislogok, forró ajkak pilleszárny érintését érzem a lehunyt szemhéjaimon. A szívem összeroskad a rám szakadó érzelmek súlya alatt. Az eltemetett vágyakozás, a bizalom, a gyengédség, amit megtagadtam tőle, a hála, hogy elengedett, a büszkeség, hogy ő az enyém, hogy egy kicsit talán hozzám tartozik. Nem szabadna egy személy iránt ennyi mindent érezni. A kezeim támaszt keresve csúsznak az oldalára, belekapaszkodok a megingathatatlan erejébe.

- Akkor ne küzdj. – Az elsuttogott, érzéki parancs a homlokomat cirógatja. Végigsimítom a felgyulladni készülő bőre alatt feszülő izmokat az oldalán, a hasán, olyan érzés érinteni, mintha még soha nem tettem volna. Felnézek rá, a sötét szempár megértő gyengédsége könnyeket csal a szemembe.

- De nem tudom, hogy kell. – Az elmúlt napok minden pillanata azt bizonyítja, hogy képtelenek vagyunk máshogy létezni. Hogy képtelenek vagyunk a békére és a boldogságra.

Végigsimítja az érintése nyomán kipiruló arcomat, lehajol hozzám, és én lebénult sóvárgással várom, hogy megcsókoljon.

- Megmutatom. – A sóhaja elveszik az ajkaim között, ajkai finom követelőzéssel masszírozzák meg az enyémeket, de most nem elégszik meg azzal a szelíd, szeretgető csókkal, amivel legutóbb elcsábított. A nyelve kíméletes határozottsággal tör utat magának a számba, megreszketek a nedvesen forró érintésétől. A mellkasomat szinte feltépi a váratlan boldogság szívfájdító érzése.

A lábaim elgyengülnek, és ő szó nélkül vesz a karjaiba. Elfáradva dőlök a vállára, az ujjaim a nyaka selymes bőrén játszadoznak. A vad nyári záporok illata elmos minden kételyt a szívemből, bimbózó szerelmet és bizalmat hagyva maga mögött. Elmosolyodva engedem a követelőző álomvilágnak, hogy rám találjon.

Elfordulok a tűzvörös szempártól, amibe beleszerettem, ami a vesztemet okozta három évtizede. Képtelen vagyok látni benne a hitetlenkedést, a haragot, a csalódottságot és az erőszakos gondolatokat. Megfeszülök, a testem ösztönösen felkészül a harcra, pedig a lelkem egy titkos darabkája már bízik benne annyira, hogy tudjam, soha nem bántana. Nem tudom, hogyan, de ez a vad, szenvedélyes démon olyan könnyedén mászik be újra és újra a védelmi vonalaim mögé, mintha nem is léteznének, hogy a személyisége pusztító viharával feldúlja a lelkemet. Azt hittem, azok után, amiket tett, képes leszek ellenállni a köztünk lévő tagadhatatlan vonzalomnak, ami régen a vesztemet okozta, de kezdek rájönni, hogy ugyanazt a végzetes utat járom végig, mint akkor.

A keserű nevetés, ami megrázza a vállait kizökkent a gondolataim közül. A lehajtott fejét és feszült, remegő alakját figyelve egy egészen új érzés mászik a szívembe: a bűntudat. Abban biztos vagyok, hogy ha más nem is, a köztünk lévő követelőző, sóvár vágy mindig őszinte volt, és ő mégsem vett el soha egy érintéssel sem többet, mint amit én szívből adni kívántam. A kezem magától mozdul, az ujjaim vigasztalón bújnak a sötét, rövid tincsek selymes szénakazaljába. Mintha egy felbőszült vadállatot csitítgatnék, elgyengül, összerogy az érintésemtől, és az eddig csak éledező bűntudat most vaskarmokkal szorítja mazsolává a dübörgő szívemet. Az ölembe hajtja a fejét, a belőle áradó égető forróság átsüt a nadrágom vékony anyagán.

- Most meg mit csinálsz..? – Megremeg a hangom, még mindig rekedtes vagyok az eltemetett érzelmek maradványaitól.

- Csss... kérlek, hagy nyugodjak meg egy kicsit. – Átölel, és hozzám bújik. Mintha tőlem várna vigaszt, gyógyírt a feldúltságra, amit én magam okoztam. Elfojtott, lenyelt könnycseppek mardossák a torkomat. Lehet, hogy arra vagyunk kárhoztatva, hogy örökösen fájdalmat okozzunk egymásnak?

Fogalmam sincs mennyi idő telik el, de a kintről beszökő nappali fény mintha szürkületté kezdene homályosodni, Calek reszkető, forró teste végtelen lassan hűl ki az ölemben. A szívembe költöző ismerős üresség tátongó fekete lyukként szív magába minden frissen feléledt érzelmet belőlem, a hiányuk hideg gyötrelem.

- Ugye tudod, hogy legközelebb nem úszod meg ennyivel? – A szemei fáradt csillogása és a megviselt, de még így is hihetetlenül vonzó mosolya láttán tudom, hogy éreznem kéne valamit, de ebben a pillanatban képtelen vagyok rá. Én is elfáradtam a csatában, amit önmagam ellen vívok napok óta. Egy hajszál választ el attól, hogy eldobjak mindent, amit az elmúlt években tanultam, és ami fontossá vált számomra, és átadjam magamat az elsöpört harag porában újrabimbódzó szerelemnek, ami minden bizonnyal a vesztemet jelentené, és amit már csak a makacs bizalmatlanságom vasakarata tart vissza.

Feláll, a belőle áradó melegség hiányától alig látható borzongás fut végig rajtam. Erőtlenül csúszok le az asztal széléről, a levegő bennem reked, mikor váratlanul ismét hozzám lép.

- Nem adom fel... nem, amíg a közelemben vagy. – Az érzéki fenyegetés sóhaja finoman csiklandozza a fülemet, végtelen kimondatlan, megfogalmazatlan vágyképet csal elő bennem. 

- Azt mondtad elengedsz... – A hangomban reszket a gyanakvás, és az ismeretlen utáni vágyódás. Megrémiszt, hogy már nem rémisztene meg annyira az sem, ha egy időre még a foglya maradnék. Ha elvenné tőlem a döntés lehetőségét. Egy titkos, gyűlölt, élvhajhász részem azt sem bánná, ha kényszerítene átélni azokat a gyönyöröket, amiket a kitartó bizalmatlanságommal megtagadok mindkettőnktől. Amiket tudom, hogy csak az ő karjaiban élhetnék át, és amik megismerésének a lehetőségét örökre elveszítem, mikor itt hagyom. Ha itt hagyom.

- Igen. Úgyhogy már csak kevés időm maradt. – A sokatmondó mosoly mögötti határozottság egy démoné, aki betört egy erődbe, megrabolt egy kisebb hadseregnyi angyalt, majd túlélte az égiek halálos ítéletét, és egy férfié, akinek minden bizonnyal életében először kell akár a kisujját is megmozdítania, hogy valaki a karjaiba omoljon. De vajon miért? Miért éri meg neki mindez? A tegnap éjszaka kínzóan bensőséges, szívmarcangoló pillanatában miért ígért olyat, ami ellentétes minden eddigi céljával?

Az átok alattomos húzása mozgásra késztet, elszakítja a gondolataim fonalát.

- Most meg hova mész?

- Bocsáss meg, de le kell hűtenem magam. Sajnos kénytelen leszel egy darabon elkísérni.

Hunyorognom kell az alkonyat alacsony napsugaraitól, melyek vakító fehérséggel játszanak a havas hegyoldalon. A lélektépő széllökésekben apró hópelyhecskék örvénylenek, a maradék melegséget is elűzve belőlem, de mégis minden porcikám élvezi a szabad levegőt, és az égbolt végtelen tágasságát a barlang szűkös falai után. A bizonytalanság szinte szétszakít, már nem tudom, mit gondoljak a kapcsolatomról ezzel a kiismerhetetlen démonnal, akit mintha olyan érzelmek vezetnének, amikre képtelen a fekete szíve.

Eltelik néhány végtelen hosszúnak tűnő perc, bármit megadnék, hogy a lenge selyemruha helyett még mindig a vastag utazóköpenyem lehessen rajtam, de rendíthetetlenül ellenállok, hogy még tovább fogyasszam a megcsappant manakészletemet. Akaron érkezése eltereli a figyelmemet a hideg marcangoló érintésétől, ámulva nézem az átalakulását. Soha nem hittem volna, hogy egyszer szemtanúja lehetek egy őssárkány átváltozásának. Csodaszép.

A szél süvítésétől nem hallom a szóváltásukat, ebben a pillanatban még a nyakleves, amit Calek kap sem tud mosolygásra késztetni. Akaron hozzám sétál, szó nélkül veszi le a köpenyét, és körém teríti. Mire érdemben lenne időm ellenkezni, már a vulkánok nyers, ősi parazsának a füstösen fűszeres illata vesz körbe. Elsóhajtok egy halk köszönömöt, miközben élvezem a váratlan meleget, amit a teste hagyott a ruhában. Nem tudom, hogy volt e részem valaha ehhez hasonló önzetlen kedvességben.

Bemegyünk, leülök az ismerős asztalhoz, és megpróbálok nem arra gondolni, amit Calekkel fél órája csináltunk rajta. Kettesben maradunk a házigazdával, miután az említett démon továbbslattyog a hálóterem irányába, különös hiányérzetet hagyva maga mögött. Nem értem magamat… miért nem tudnak ezek a megzabolázhatatlan érzelmek inkább egy kedves, figyelmes férfihoz kötni?

Akaron közvetlenül mellém ül, felém fordítja a széket, az asztal felőli könyökét lustán támasztja meg az asztallapon. Bizonytalanul sandítok oldalra, a sárga hüllőszemek érdeklődve kutató tekintete mintha olvasna bennem.

- Felhasználtad a maradék kis mágia tartalékaidat, hogy még egy lakattal lebilincseld az amúgy is szinte kiszabadíthatatlan könyvet? – Apró mosoly játszik az arcán, mintha egy szórakoztató rejtvényre lelt volna. Tágra nyílnak a szemeim, rajtakapottan sütöm le a tekintetemet. Bólintok, ezen a ponton felesleges lenne tagadni. – Miért?

- Mert féltem, hogy neked sikerülni fog a könyv kiszabadítása. – Udvarias módon nem hozza szóba, hogy ha sikeresen feltörné a vadmágia szülte bilincseket, valószínűleg nem az én kis kétségbeesett, rögtönzött lakatom fogja megállítani.

- Miért véded ennyire a könyvet, ha azt állítod, hogy értéktelen? – Halk, megadó sóhajjal gyűröm meg a homlokomat, a lábaimat a székre húzva kuporodom össze. A szemei összeszűkülve figyelik a mozdulatot, mint egy némán fegyelmezett gyerek, visszacsúsztatom a lábaimat a földre és kihúzom magam. Tudom, hogy nem úszom meg a válaszadást.

- A könyvet csak Asmodeus tudja használni.

- Aki meghalt. – Bizonytalanul billentem oldalra a fejem.

- A halhatatlanoknak van egy olyan rossz szokásuk, hogy néha mégsem halnak meg. – Keserűn suttogom a szavakat, látom, hogy Akaron érti, mire gondolok, ő maga fejezi be a gondolatmenetet.

- Arra gyanakszol, hogy Asmodeus életben van, és ha Calektraine megtudja, akkor lesz elég balga, hogy üldözőbe vegye a démon herceget?

- Szerinted nem?

- Ó dehogyisnem. – Hosszú csend ereszkedik ránk, némán várom, hogy Akaron feldolgozza az új információkat, amiket kénytelen voltam megosztani vele. A józan énem őrjöng, hogy hibát követtem el, hiszen ő Calek barátja, és elsődlegesen neki tartozik hűséggel, de az érzelmeim azt sugallják, hogy elég fontos számára Calek, hogy elhallgasson pár dolgot előle a biztonsága érdekében.

Akaron feláll a székéből, a nyugtatóan simítja az arcomra a kezét. Felnézek rá, a mosolya olyan, akár egy lágy tavaszi napsugár.

- Egyetértek veled, a könyv jó helyen van nálad. Nem kell attól tartanod, hogy megfosztalak tőle. – Elmosolyodva simítom az arcomat a kezébe.

- Köszönöm.

- Egy valamit árulj el nekem cserébe. A könyvet félted vagy a démont? – Az arcom szinte felgyullad a tudattól, hogy így a szívembe lát. A tekintete elárulja, hogy választ kapott a kérdésére. – Nem érdemel meg téged az a vakarék. Az átkot levenni nem tudom rólad, de egy valamiben még segíthetek. – Lehajol hozzám, selymes, puha ajkak érintik a homlokomat. A testem megremeg, ahogy nyers, vad energia áramlik belém, szinte megszédülök az erejétől. Levegőért kapva hőkölök hátra, zihálva markolok az asztal szélébe, hogy nehogy leszédüljek a székről. Megkérdezném, hogy miért, de nem találom a hangomat, a testem minden idegszála a belém táplált erő feldolgozásán ügyködik. – Most megyek aludni, a mágia transzfer mindig kimerít. – Egy lusta intés kíséretében hagy magamra megválaszolatlan kérdések százaival és a testemet eltelítő mágia bizsergető érzésével.

Ahogy telnek a percek, a kapott mana elcsitul bennem, frissességet és életerőt kölcsönözve fáradt, legyengült végtagjaimnak. Tudom, hogy ha most a tudatomba pillantanék, azt látnám, hogy a manaraktáraim majdnem tele vannak. Bele sem merek gondolni, mikre képes Akaron, ha ilyen könnyedén osztott meg velem ekkora mennyiségű manát.

A felfrissülés kezdeti öröme nagyon gyorsan oszlik el, mikor rádöbbenek, hogy tulajdonképpen mit is jelent Akaron ajándéka. Szabadságot. Ha Calek tartja a szavát, a szabadságomat jelenti. Megremegve, erőtlenül rogyok vissza a székre. Ha szépen lassan töltődött volna vissza az erőm, akkor lett volna időm megkeményíteni a szívemet, hogy búcsút tudjak mondani neki. Most kijózanító pofonként tudatosul bennem, hogy még képtelen vagyok elengedni őt. Felrémlenek bennem Calek kísértetiesen hasonló szavai. Ő sem tudott elengedni engem. De miért nem? Tudom, hogy az egyetlen logikusnak tűnő magyarázat csak a szeretetre vágyó szívem tévképzete.

A kétségek, amik között vergődök még soha nem kínoztak ennyire. Gondolkodnom kell.

Egy könnyed szárnymozdulattal reppenek feljebb a magas teremben, hogy a kintről beszivárgó friss levegő megérinthesse az arcomat. Leülök egy kis réssel szemben, melyen még beszöknek a lemenő nap utolsó sugarai, és elmélyedek a kavargó gondolataimban.

- Hát itt vagy. – Csak a harcosok hidegvérének köszönhetem, hogy nem rezzenek össze a váratlan látogató érkezésétől, mozdulatlan maradok, pedig a testem úgy reagál a közelségére, mint egy mágnes az ellentétes pólus vonzására. Érzem, hogy minden porcikám életre kel csupán annyitól, hogy itt van mellettem. – Előlem bujkálsz?

- Nem bujkálok. – Ránézek, de rögtön megbánom. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer hiányozni fog a tátongó űr, amit az érzelmek hiánya hagyott a szívemben. De vajon tényleg hiányzik? Ha hiányozna, akkor valószínűleg most rögtön követelném a szabadságomat, ahelyett, hogy eltitkolom előle, hogy elég erős vagyok hozzá.

- Csak beszélni szeretnék veled. – Elfordulok, nem bírom nézni Őt. Minden vele töltött perc egyre mélyebbre lök egy szakadékba, ahonnan legutóbb majdnem az életembe került kimászni. És mégis, mintha csak a szakadék mélyén élnék igazán.

- Nincs kedvem beszélgetni, gondolkodni szeretnék. – Egyedül.

- Akkor gondolkodjunk együtt. – Nem adom meg neki az örömöt, hogy ellenkezzek. Úgysem bírja sokáig csendben, Őt ismerve nemsokára benyög egy szemérmetlen célozgatást a délután történtekre, majd akkor faképnél hagyom.

- Hiányoltalak a hálóteremben… - Majdnem elmosolyodom, mikor beteljesíti a kimondatlan jóslatomat. Szó nélkül emelkedek fel, hogy egy másik búvóhelyet keresve visszamerülhessek a döntésképtelenségem bugyraiba, de elkapja a kezemet, és megállít. – Hé, várj már… egyelőre befejeztem, ígérem. – Felsóhajtok, van valami a hangjában, ami itt tart. Egy szokatlan komolyság, ami valamiért emlékeket idéz egy váratlan intelligenciát tanúsító démonról, aki meglepően tisztán, objektíven állt a világ legmegosztóbb kérdéseihez. Azzal a démonnal szívesen beszélgetek.

A ránk nehezedő csend most nem feszült, inkább várakozással teli.

- Csak azt akartam kérdezni, hogy mikor fogoly voltam…  - megtorpan, mintha a szavakat ízlelgetné - …miért szerettél belém?

Egy pillanatra ledermedek a meghökkentő kérdéstől, de a szemem sarkából látom, hogy nem engem figyel, hanem a felettünk húzódó kőrengeteget. Nem kell sokat gondolkodnom a válaszon, hiszen volt két évtizedem a sötétben, mikor minden nap megkérdeztem ezt magamtól.

- Mert ostoba voltam és naiv. – Már nincs keserűség a hangomban, réges-rég elfogadtam a múltamnak ezt a részét, a gyermeki énem butaságát. Mégis itt vagyok három évtizeddel később, és arra készülök, hogy újra belesétáljak ezekbe a csapdákba. Talán pont a vele való beszélgetés segít majd meghozni a jó döntést.

- Végig sejtetted, hogy mi a célom, de mégis bíztál bennem. Miért? – Nem tudom, mit szeretne elérni a kérdéseivel, de elgondolkodva megyek bele a játékába, végigveszem a múlt eseményeit a fejemben, azt remélve, hogy minden fájó emlék a segítségemre lesz a tőle való végleges elszakadásban.

- Mert… - elakad a hangom, szinte gunyorosan fejezem be a gondolatot - … megfogott az őszinteséged. Hiába voltam én az egyetlen reményed, nem kerteltél, nem hízelegtél. Elküldtél, ha ahhoz volt kedved, dühös voltál, mikor rászolgáltam… - újra szünetet tartok, a fejemet hátradöntve masszírozom meg a homlokomat, az emlékek fájdalma újult erővel mar belém, elszorul tőle a torkom – …szenvedélyes voltál. Nem sejtettem, hogy az egész egy színjáték.

- Soha egy pillanat sem volt színjáték. – A hangja kemény, ellentmondást nem tűrő, felhorkanok a szavai hallatán. – Hazudtam neked egy-két dologban, de soha nem játszottam meg magam.

- Már nem számít. – A térdeimet átölelem, az államat rájuk támasztva figyelem a terem falán sorakozó fáklyák fellobbanó tüzét, mintha maguktól megérezték volna, hogy a nap lebukott a távoli hegyek mögött. – A legfontosabb dolog hazugság volt. – Kérdezés nélkül tudja, hogy mire gondolok.

- Magammal akartalak vinni. – Válaszra sem méltatom, mereven lefelé tekintve figyelem az egyik fáklya narancsos lángnyelveit. Fogalmam sincs, mikor vette az ujjai közé egy hosszú, hófehér hajtincsemet. A makacs hallgatásom láttán folytatja. – Ramiel, ha nem akartalak volna magammal vinni, már az erődben magamévá tettelek volna, ebben biztos lehetsz. – Megreszketek a testemen végigfutó vágytól a nyers kifejezés hallatán, de még mindig nem nézek rá. A kintről beszökő szellőt fagyosnak érzem a felgyulladó bőrömön. Ebbe még soha nem gondoltam bele, és valamiért ha mást nem is, ezt elhiszem neki. Volt idő, hogy bármit megadtam volna, hogy az övé lehessek. A kíváncsiság, hogy milyen érzés lett volna, a mai napig kísért.

- Akkor miért nem vittél magaddal? – Most először sandítok felé, a szemeiben tükröződő leplezetlen bűntudattól egy pillanatra bennem reked a levegő.

- Tényleg azt hittem, hogy így jobb lesz neked. – Elcsépelt kérdés, elcsépelt válasz. Egyszer már átrágtuk magunkat ezen az elmúlt napokban.

- Mert tudtad, hogy rám fogsz unni, igaz? – Naiv voltam, de azt tudtam, hogy nem várhatok tőle szerelmet vagy örök hűséget. A csend többet mond minden szónál. – És mi változott? – Nem értem, miért küzd ennyire, hogy újraélessze bennem azokat az érzéseket, amik elől régen elmenekült.

Az érintése az arcomon kegyetlenül gyengéd, rabul ejti az elkószáló tekintetemet. Finoman húz magához, de nem csókol meg, csak összesimítja a homlokunkat. Ez a bizalmas, meghitt pozíció már-már a szokásunkká vált az elmúlt napokban, a szívem kínzó dübörgése megsüketít. Összeolvad a tekintetünk, a képzeletem ismét oda nem illő érzelmeket láttat velem a barna szempár mélyén.

- Én. – A sóhaja végigsimítja az arcomat, megborzongok. Ez a rövid kis válasz végtelen elfeledettnek hitt ábrándképhez nyitja meg a kaput. Álmokhoz, amiket egy naiv szerelem szült és egy elkapkodott, rossz döntés tiport a porba.

Még soha semmiben nem szerettem volna annyira hinni, mint ebben a romantikus pillanatban. A vágyakozás gyötrelme, hogy bízni tudjak a szavaiban forrón égető könnycseppeket csal a szemeimbe, mert egy láthatatlan gát még mindig megállít. Hiába próbálom lezúzni, és átjutni rajta, nem enged. Felrémlenek bennem a harcunkkor elejtett szavai. Összezavar.

„Bolond vagy, hogy elhitted, hogy egy démon érezhet szerelmet.”

Elhajolok tőle, de még képtelen vagyok elengedni a pillanat varázsát. Elfekszem a kis páholyunkban, a fejemet az ölébe hajtom és felnézek rá.

- Mesélj valamit. – Elmosolyodik a gyerekes követelőzésem hallatán, de teljesíti a kérésemet. Mesél városokról, tájakról, amerre járt, néha belekérdezek, néha én is hozzá tudok fűzni valamit, hiszen már nem az a kalitkába zárt madárka vagyok, mint régen. Én is mesélek neki az elmúlt néhány évemről, a vadászképzés kevésbé titkos részeiről, Mikhalról és a vadász lét szabadságáról. Beszélgetünk harcokról, amiket vívtunk, üldözöttségről és üldözésről. Még az is szóba kerül, hogy miként kutattam fel a nyomait, mikor kerestem. Mire ráébredek, hogy még mindig mennyire élvezem a könnyed, művelt társaságát, már a késő reggeli napsugarak cirógatják az arcunkat.

Akaron érkezése vet véget az éjszakát áthidaló csevegésünknek, Calek egy könnyed mozdulattal ugrik le, a röpke tíz méteres magasság láthatóan nem hozza zavarba. Én két lassú szárnysuhintással ereszkedem melléjük. Akaron semmitmondó tekintete némán szegeződik ránk, a lassú mosolya a lelkembe lát, és ebben a pillanatban rájövök, hogy végig ez volt a terve. Nem azért adott erőt, hogy elmehessek, hanem azért, hogy rájöjjek, hogy nem akarok elmenni. Szándékosan vette el tőlem az időt, nehogy meggyőzhessem magamat az ellenkezőjéről.

Akaron intésére megtelik az asztal étellel, és három teríték rajzolódik ki a semmiből.

- Ha már ilyen jól együtt vagyunk, akár reggelizhetnénk is. – Látom a sárga hüllőszemeken, hogy felettébb jól mulatnak a nyilvánvaló titkolózásomon, szórakozott mosollyal foglal helyet az asztalfőn. Mi is leülünk az egymással szemben lévő tányérokhoz. A halhatatlanoknak nem kell étel, de a többségünk mégsem veti meg a szórakozásnak eme formáját.

Magam elé húzok egy édesnek kinéző péksüteményt, miközben a szemem sarkából titkos pillantást lopok a démonomról. Eddig sem kerülte el a figyelmemet, hogy a harcunkkor kénytelen volt megszabadulni a hosszú tincseitől, de csak most jövök rá, hogy a változás mennyivel érettebb, komolyabb megjelenést kölcsönöz neki. Nem illik hozzá. Felsejlik bennem egy szenvedélyes csók régről, és a hosszú tincsek selymes érintése az ujjaim között. Lenyelem a számban lévő falatot, és eltépem róla a tekintetemet.

Egy részem sajnálja, hogy ilyen gyorsan elillant az éjszaka, egy másik részem viszont örül, hogy Akaron érkezése kizökkentett egy olyan kapcsolat elmélyítéséből, aminek tudom, hogy nem szabadna jövőt adni. Mintha csak az utolsó gondolatomat akarná alátámasztani, Calek töri meg a ránk ereszkedett csendet.

- Jutottál valamire a könyvvel, Akaron? – Ledermedek a kérdés hallatán, hiszen csak reménykedni tudok benne, hogy Akaron tartja magát a tegnapi beszélgetésünkhöz. A sárkány felveszi a tányérja mellett fekvő szalvétát, egy elegáns mozdulattal törli meg a száját, majd bólint.

- Igen, jó is, hogy szóba hoztad. – Látom Calek tekintetében megcsillanni a remény szikráját. A szívem összeszorul a mellkasomban, és egy pillanatra bármit megadnék, hogy boldognak láthassam őt. – Arra jutottam, hogy nem segítek kiszabadítani a könyvet. – A nyers megfogalmazás hallatán kis híján visszaköpöm a számban lévő kakaót a bögrémbe. Azt hittem, köntörfalazni fog vagy egyszerűen csak azt mondja, hogy a feladat túlmutat a képességein, de úgy tűnik, egy sárkánynál nem ilyen egyszerűen működnek a dolgok. Azt hiszem, erről a démonom is épp most kap egy életre szóló leckét.

- És mégis miért nem? – Nem merek Calekre nézni, pedig még a bögrémben lévő csokoládébarna folyadékon megcsillanó reggeli napsugarak is az ő szemeire emlékeztetnek.

- Mert Raguel erre kért, és tiszteletben tartom a kérését. – Minden erőmmel próbálok ellenállni a késztetésnek, hogy ránézzek, sikertelenül. Felemelem a tekintetemet a reggelimről, és elmerülök a kifürkészhetetlen barna szemekben, amikből most hiányzik az éjszaka gyengédsége. A keserű mosolya a szívemig hatol.

- Ezek szerint annyira mégsem értéktelen… - Összefűzi a kezeit a mellkasa előtt, a megfeszülő izmok átsejlenek az inge vékony anyagán, elszakítom róluk a tekintetemet. Most nem kezd a tegnapihoz hasonló őrjöngésbe, pedig több oka lenne rá. Valószínűleg tudja, hogy ha Akaron így döntött, akkor felesleges szócséplés lenne vitatkozni. Pocsék érzés lehet, hogy a barátodnak mondott személy egy számára idegen kérését tartja szem előtt. Ha tudná, hogy az ő érdeke…

- Calek… - halkan, szomorúan sóhajtom a nevét – hidd el, az Aetatis suae Tempore-ból soha nem tudod meg a nevedet.

- Hát így tényleg nem. – A keserűségébe most már gúny és harag vegyül, a bízni akaró szívemben elcsitítottnak hitt kételyeket ébreszt fel. A csalódottság elfeledteti velem az éjszaka meghittségét, mikor újra felébred bennem a gyanú, hogy mindvégig csak azért viselkedett úgy, ahogy, hogy megszerezze a könyvet a hozzá tartozó információimmal együtt. Régen is kockára tett mindent azzal, hogy megbízott a rám gyakorolt hatásában, most miért ne tenné?

A torkom összeszorul, foggal és körömmel próbálok ragaszkodni az újonnan felépült, ingatag kis bizalmamhoz, ami épp romokba készül dőlni.

- Választanod kell, hogy a könyvet szeretnéd vagy a bizalmamat. Ha az Aetatis suae Tempore-t választod, Akaronra bízom, hogy segít e neked megszerezni, de engem soha többé nem látsz… viszont ha le tudsz mondani róla, akkor megpróbálok újra bízni bennünk, de soha többé nem tartod a kezedben a könyvet.

A mosolygó ajkaink gyengéden találnak egymásra. Hiába mondtam ki nyíltan, hogy soha többé nem lennék képes szeretni őt, a nyelve intim, forró táncra hívja az enyémet, mit sem törődve az elhangzott szavakkal. Képtelen vagyok ellenállni a mindent elsöprő határozottságnak, amivel magához ölel, a belőle áradó meleg esőillat a hideg éjszaka emlékét is elfeledteti velem. A testemen átsuhanó nosztalgikus reszketés vészjóslóan árulkodik arról, hogy az érzelmeim börtönének ismét kevesebb foglya lett. Az erőszakkal kitépett szerelem pangó hiánya eddig sikeresen távol tartotta a testi vágyódás követelőzését, most mégis apró szikrák élednek a mellkasomban, azt sejtetve, hogy a szenvedély tüzes ostroma előbb utóbb elnyomja a rideg fájdalom emlékét. Megrémít a gondolat, ezért megkönnyebbülök, mikor ő maga szakítja meg a csókot, és visszafektet a mellkasára. A szíve vad dübörgése most először mintha az enyémet is gyorsabb ütemre sarkallná.

Nem alszom el, mélyen a gondolataimba merülve próbálok rájönni, hogy vajon hova vezetnek a testemben lezajló változások. Ha túl sokat engedek a szenvedélye közelségéből, akkor újra rám találnak azok a vágyak és sóvárgások, amikről azt hittem, hogy csak a szerelmes szív képes rá? Képes lennék egyáltalán olyan dolgokat csinálni vele bizalom és szerelem nélkül? Szeretném azt hinni, hogy nem. De akkor miért?

A gyengéd ujjak cirógatását a szárnyaimon szinte meg sem érzem, hiszen minden vadásznak mágikus rúnák sokaságával van védve az amúgy túlságosan érzékeny és sebezhető végtag. Ez újra eszembe juttatja, hogy mennyi minden változott, mióta legutóbb így ölelt, és hogy az idő kerekét lehetetlen megfordítani.

- Leveszem rólad az átkot. – Ledermedek, majd hitetlenkedve kapom fel a fejemet, hogy csapdáról árulkodó jeleket keressek az arcvonásain.

Bamm. Hátrahőköl, miután a fejem találkozik az állával, a fogai hangos koccanása még nekem is fáj. Elfojtom a mosolyomat, ha túl feltűnően szórakozok az apró baleseten, a végén még meggondolja magát az átok levételével kapcsolatban.

- De nem most. – A futó, boldog izgatottságot elmossák a szavai, de a tépő csalódást ugyanilyen gyorsan felváltja a remény, amikor gyorsan befejezi a gondolatot. – Most túl gyenge vagy, belehalnál.

A büszkeségem hiába tiltakozik, el kell fogadnom, hogy a szavai jogosak.

- Az a hülye fejed, az a gyenge... – Kelletlen mérgelődéssel bújok vissza hozzá, a kezeim a mellkasán puffannak. Szeretném hinni, hogy az elsorvadtnak hitt szívem meglepő dobbanásai a közelgő szabadság reményének szólnak, nem pedig a hozzám simuló démon megmagyarázhatatlan és váratlan döntéseinek. Miért enged el? És ami még fontosabb, ha elenged, mit fogok tenni? Itt fogom hagyni. Elmenekülök a testemet újra fenyegető, rabul ejtő vágyakozások ostroma elől.

Átölel, a mellkasom elnehezedő érzése ismerős egy másik életből. Most húzta el a szabadság mézesmadzagját az orrom előtt, mégis úgy érzem, mintha szorosabbá vált volna a láncom.

- Hamarosan olyan helyre érünk, ahol feltöltődhetsz. Addig is gyűjtsd az erőd. – Megborzongok a váratlanul kellemes érintésétől a derekamon. Néhány nap alatt még egy átlagos manasűrűségű helyen is fel tudok töltődni. Ha elenged, semmi nem fog hozzá kötni. Ha elenged, újra idegenek leszünk. Ha elenged, itt kell hagynom.

- Biztos ne segítsek elaludni? – A kérdése mintha csak a távolból szökne a tudatomba, a gondolataim a jövőm homályba burkolózó útjait fürkészik. A jövő, aminek ő már nem lesz a része.

- Biztos.

***

Az éjszaka mintha néhány röpke perc alatt elillanna. A gondolatokat kiürítem az elmémből, hogy ha már aludni nem is, de pihenni tudjak. A mély meditációs állapotból az arcomon érzett puha érintés, és a nap simogató melege csalogatnak vissza.

A gesztenyebarna tekintet még soha nem volt ilyen gyengéd, a mellkasom összeszorul az odaképzelt érzelmek csillogásától.

- Jó reggelt. – Akaratlanul is elmosolyodom, a pillanat bensőséges varázsa magával ragad. Az illata belém ivódott, mintha már a sajátom lenne.

- Jó reggelt. – A kísértés, hogy az ajkaihoz hajoljak, olyan váratlanul ér, hogy kiránt a bűvöletből. Feltápászkodom, és megborzongok, mikor a hajnal hideg szele alattomosan végigszántja az átmelegedett testemet.

- Mi ez a hang? – A hideg kényelmetlenségét ütemes, fenyegetően közeledő suhogás hangja mossa el. A pillanat töredéke alatt kapcsol be bennem a vadászok rideg harci ösztöne, a mágiám mennyiségéhez mérten kezdek bele a tervek szövögetésébe.

- Maradj a lovak mellett. – A szemem sarkából figyelem, ahogy Calek magára ölti az ismerős harci páncélt, de nem hátrálok. Komolyan gondoltam, mikor azt mondtam, hogy nem kívánom a halálát. Még legyengült állapotomban sem vagyok már az a gyermek, akit rejtegetni kell, ha csatára kerül a sor. Újra a hang felé pillantok, figyelem, ahogy a távoli hegyek fölött egy óriási szárnyas fenevad alakja rajzolódik ki.

- Szárnyak…? – A hatalmas sárkány néhány szempillantás alatt szeli át az eget, a közelünkben lévő hegyorom oldala megrokkan a gigászi súlya alatt, kavicsok, kősziklák ezrei hullnak a mélybe. A vörös pikkelyeken megcsillan a hajnali napsugár, a hüllősárga szemekben semmi evilági nincs. Még soha nem találkoztam sárkánnyal, sokan azt pletykálják, hogy már nem is léteznek. Nyilvánvalóan tévesen.

A fenevad felénk lendül, Calek intő szavait ugyan figyelmen kívül hagyom, de a sokéves harci tapasztalat ösztönei mégis hátrébb kényszerítenek. Egy könnyed mozdulattal lebbenek arrébb, hogy a szörnyeteg Calekot megcélzó, becsapódó testének súlya ne sodorjon magával. Egy harcos figyelmes türelmével várok, mikor a sárkány elkapja a célpontját. Tudom, hogy Calek nem ilyen könnyű áldozat, ezért nem sietek el egy felesleges beavatkozást, valószínűleg hatásosabb csapást tudok mérni az ellenségünkre, ha kivárom a pillanatot, mikor sebezhetővé válik. A sárkányok abban a pillanatban a kiszolgáltatottabbak, mikor a torkukban felizzik a mágiájuk vad tüze. Hangtalanul helyezkedem a holtpontjába, a testem megfeszül, mikor látom, hogy a bestia kivégezni készül a falba szorított áldozatát, a tökéletes pillanatra várok, hogy egy mindent elsöprő kék lángcsóvával a torkában fojthassam a támadását.

- Jól van, nyertél. – Calek pimasz hangja és az arcára költöző grimasz hidegzuhanyként szakít ki a csata pattanásig feszült perceiből. Tágra nyílt szemekkel, hitetlenkedve figyelem a baráti üdvözléseiket, de egy pillanatra sem engedem le a védelmemet, miközben rádöbbenek, hogy nem egy sárkány áll előttem, hanem egy őssárkány.

Bemutatkozunk egymásnak, a viccelődős, csipkelődős stílusuk ragadós, észre sem veszem, hogy mikor lazultam el és mászott mosoly az ajkaimra. Még soha nem láttam ezt az arcát Caleknek. Most nem találom benne a veszedelmes démont, se a zsákmányát vizslató ragadozót, de még a pajzán szeretőt sem. Most egy őszinte, játékos gyereket látok, aki nem egy nyári vihar, hanem egy váratlan őszi napsugár. Azon kapom magamat, hogy bárgyú mosollyal figyelem őt, szinte fáj kényszerrel eltépni róla a tekintetemet.

A fagyott szívemben ébredező nosztalgikus meleg lüktetés rémisztőbb érzésekkel tölt el, mint a támadó sárkány végzetes karmai tették.

***

Egy rövid, kimerítő tempót követelő repülést követően megérkezünk a sárkány barlangjához. Megkönnyebbülve lazítom el a testem fáradt izmait, mikor a talpaim érintik a talajt. Az angyalok mágikus lények, a manánk olyan mélyen gyökerezik bennünk, hogy észre sem vesszük, hogy a mindennapi mozgáshoz is igénybe vesszük. Nem véletlenül vagyunk eredendően gyorsabbak és erősebbek, mint a halandók. Sajnos emiatt ha a manánk fogytán van, testileg is legyengülünk.

A hatalmas tűzhányót ölelő, pulzáló manaörvény ereje szinte pofán vág, bizsergető melegség járja át a fáradt testemet. Érdeklődve nézek körül a hatalmas barlangban, amiről sejtem, hogy csak egy bejárata a sárkányfészeknek.

- Még elrendezem a lovaitokat, addig érezzétek magatokat otthon. Calektraine, kérlek vezesd körbe Raguelt.

- Miért hív téged Calektrainenek?

- Ő így becéz. Ne aggódj, hamar neked is kitalál valamit. Csak ne nyúlj a cuccához, azért nagyon harap.

Gyűlölöm a barlangokat és minden földalatti, napfénytől elzárt építményt. A Purgatórium sötét, hideg sírhelye után, ahol közel két évtizedet töltöttem, inkább vágnám le a saját lábaimat, minthogy mélyebbre sétáljak az átláthatatlan sötétségben. Néma vívódással figyelem Calek távolodó alakját, csak akkor mozdulok, mikor az átok követelőzése erre kényszerít. Nem tudom, érdekelné e, ha elmondanám neki, de eszem ágában sincs önszántamból felfedni egy ilyen súlyos gyengeségemet. Mikor belépünk a kincstárba, a sötétséget elűzi az arany vakító csillogása. Hunyorogva figyelem végtelen kincstengeren megcsillanó fényjátékokat, melyeket lusta lángnyelvek tánca szül. Sárkányok…

- Sárkányok… - Suttogja Calek, és elmosolyodom az orrom alatt az észjárásunk szinkronján.

Kicsit beljebb érünk, a hosszan elnyúló terem sötétbe burkolózó elágazódásokban végződik. Calek megtorpan, mintha egy másodpercig gondolkozna valamin, nem kizárt, hogy a körbevezetés parancsot emésztgeti egy darabig, de látom az arcán a pillanatot, mikor továbbsuhan az érdeklődése.

- Én elmegyek lefürödni, velem tartasz? – Ennyit a körbevezetésről.

- Talán később. – Vagy soha.

És huss, már itt sincs. Egyedül maradok, mögöttem egy őssárkány féltett kincstára, előttem egy ismeretlen barlangrendszer sötét elágazásai, bennem pedig egy irracionális félelem, hogy közelednek a falak és megfulladok, valamint egy jogtalan csalódottság, hogy így magamra hagyott egy idegen sárkányfészek kellős közepén.

Pár percig türelmesen várok, hátha az átok húzása mozgásra kényszerít, majd miután azt sejtem, hogy Calek már elérte a végcélját, lépek néhányat a fényt szolgáltató aranyhalmok irányába, és meditációs pozícióba elhelyezkedve az elmém mélyére menekülök. A manám lomhán áramló örvényei megnyugtatnak, minden pillanatban néhány szemcsével gazdagabbá válnak hullámaik.

Nem tudom, mennyi idő telhet el ameddig egy ősi mágia közelségének gyengéd simítása visszacsalogat a fizikai világba. Kinyitom a szemeimet, Akaron emberi alakja fogva ejti a tekintetemet. Nem meglepő módon így is magas, robosztus alkata van, egy hüllőre jellemző kecses, lusta eleganciával megspékelve. A természetellenesen vörös hajával, a szarvaival és a mögötte elnyúló sárkányfarokkal nem is lehetne kevésbé emberi a megjelenése.

- Itt hagyott az a semmirekellő? Bemehettél volna, kedves.

- Nem szerettem volna hívatlanul bolyongani az otthonodban, Kaeruil*. – A tekintetében elvéthetetlen az elismerés csillanása az ősi megnevezés hallatán. Az eddig futó pillantása most mintha a lelkembe nézne.

A finom érintés az arcomon forró, de mégis teljesen más érzéseket kelt bennem, mint egy bizonyos démon érintései tennék. Mintha békére lelnék általa.

- A tested fiatal, de a lelked öreg, vadász. – A mindentudó tekintetben látom, hogy pontosan tudja, mi teszi ezt a lélekkel. Elfordulok tőle, mintha attól félnék, hogy még több titkot olvas ki a múltamból. – Még egy kicsit maradj gyermek, nézd meg a senkiházit, akivel jöttél, őskövület, mint én, és mégis egy kis vakarcs maradt. – Az ujjai a hajamba borzolnak, mikor elsétál mellettem, egy néma intéssel jelzi, hogy azt várja, kövessem.

A jobb oldali szűk folyosón vezet végig, út közben szépen felsorolja, hogy mit merre találok majd. A folyosó a végén egy hatalmas terem tárul a szemeim elé. A barlang magasba nyúló tetején a vulkán természetes oldalcsatornáin beszökő fényt erősíti fel néhány praktikusan elhelyezett tükör, ezzel sokszorozottan beengedve a napsugarakat a zárt helyiségbe. Ámulva figyelem az apró égitestekként ragyogó tükröket.

- Bámulatos. – Szinte csak magamnak sóhajtom, mosolyogva néz fel.

- Ugye mire képes néhány jól elhelyezett tükör? – Bólintok, elfogadom a helyet a hosszú asztalnál, amit felkínál. Leül néhány székkel arrébb, a szemem sarkából figyelem, ahogy a masszív, vörös sárkányfarok lustán elnyúlik a földön mögöttünk. – Ha Calektraine végzett, nyugodtan igénybe veheted te is a fürdőhelyiséget. – Int egyet a kezével, és az asztalon egy világoskék ruhakupac jelenik meg. – Ezt fel tudod venni, angyaloknak lett tervezve, remélem megfelel.

- Köszönöm a figyelmességedet. – Megmondanám neki, hogy tökéletesen megfelel a durva, felszabdalt utazóköpeny is, ami most van rajtam, de látom rajta, hogy fontos számára a megfelelő megjelenés, és ez az ő otthona. Ha egy csicsás, kék-arany ruhát kell felvennem, hogy megköszönjem a vendégszeretetét, akkor ezt fogom tenni.

- Szóval, elmeséled miként lettél Calektraine… útitársa? – Tudom, hogy szándékosan fogalmazta meg zavarba ejtően a kérdést, de hatástalan a próbálkozása. Visszafogott mosollyal állom a kutató tekintetét. Nem látom értelmét a titkolózásnak.

- Nem az útitársa vagyok, hanem a foglya. – Az arca nem rezzen a hideg válaszom hallatán.

- Érdekes. – Lassú, kimért mosolyra húzódnak az ajkai. – Akkor miért akartad megvédeni, mikor harcoltunk? – Hiába próbálom tartani a semmitmondó pókerarcot, érzem megrezzenni a számat. Kezdem igazságtalannak érezni, hogy több évszázados vagy inkább évezredes halhatatlanokkal kéne tartanom a lépést.

- Nem akartam megvédeni. De tudtam, hogy ha őt kiiktatod, utána én következem. Logikus volt addig támadni, amíg nem én vagyok a célpont. – Hangos nevetés a jutalmam, de egy percre sem tesz úgy, mintha meggyőzte volna a válaszom.

- Őszintén kedvellek, Raguel. – Egy jól lakott ragadozó elégedettségével dől hátra a székén, az egyik lábát átveti a másikon. – És hogy lettél annak a lusta dögnek a foglya?

- Vissza akartam szerezni valamit, amit ellopott… – Végülis félig igaz. Szétnyitom a szárnyaimat, hogy én is kényelmesen hátradőlhessek a puha bársonyszéken. –… csak nem úgy sültek el a dolgok, ahogy terveztem.

Calek érkezése megszakítja a beszélgetésünket. A halk, mezítlábas léptek neszét hallva oldalra sandítok, és végigmérem a közeledő alakját. Csak egy laza fekete nadrág van rajta, száműzöttnek hitt, zavaró emlékek másznak a fejembe. Elfordulok.

- Calektraine, öltözz fel normálisan kérlek.

- Igen, anyu. – Vigyor költözik az ajkaimra a kapcsolatuk gúnyolódós közvetlenségétől, és életemben először eszmélek rá, hogy nekem soha nem volt és talán soha nem is lesz egy barátom sem. Soha nem is éreztem, hogy kéne. Vajon, ha kevésbé lennék merev, Mikhalt nevezhetném a barátomnak?

Calek ledobja magát az egyik székre, ami köztem és Akaron között üresen maradt, a lendületes mozdulat visszaránt a gondolataim közül.

- Raguel épp azt meséli, hogy keveredtetek felém.

- Csak simán Raguel? Őt miért nem illeted valami fura névvel ahogy engem?

- Mert ő egy tiszteletre méltó, rendes fiú és te pedig egyik sem vagy. – Elmosolyodom. Látszik, hogy még nem ismer. De ha már szóba jött a megnevezés, rákérdezek.

- Jelent valamit az, ahogy őt hívod?

- A ti nyelveteken valami olyasmit tesz, hogy bosszantó vakarcs. – Érzem, ahogy kitör belőlem a nevetés, ellazulva törlök le egy apró könnycseppet a szemem sarkából. Az iménti feszültebb téma mintha már a múlté lenne, Akaron könnyed sztorizgatásba kezd arról, hogy milyen őrültségeket művelt már Calek a társaságában, én pedig vigyorogva hallgatom. Észre sem veszem, és már egészen más témákról beszélgetünk közvetlen, baráti hangnemben. Még soha nem találkoztam senkivel, akivel ennyire könnyű volt fesztelennek lenni.

- Tök jó, hogy így összehaverkodtatok, de fontos dolog miatt jöttünk. – A pillanat oldott varázsa egy szempillantás alatt oszlik el, mikor Calek félbeszakítja a kellemes beszélgetésünket.

- Az Aetatis suae Tempore-ról van szó.

- Hát csak nem adtad fel, hogy megszerezd?

- Nem csak, hogy nem adtam fel, de már meg is szereztem… félig-meddig. – Érzem, ahogy megfeszül a testem, az elmúlt napok zsúfolt történéseiben könnyű volt megfeledkezni arról, hogy a könyv talán visszafordíthatatlanul a testembe égett. Ezzel még nem is lenne baj, hiszen sokkal rosszabb helyen is lehetne, például egy megbízhatatlan démon kezében, de az ilyen jellegű ritka, vadmágia által okozott sérülések hosszútávon nem szoktak egészségesek lenni a hordozójukra nézve, ami sajnos jelen esetben én vagyok. Mint ahogy egy seb sem tud beforrni, ha szálka marad benne, úgy a testem sem lehet igazán ép, amíg egy idegen tárgy nem enged gyógyulni.

- Nem tudtam megfejteni a mágiájának a nyitját és már ide tartottam vele hozzád, amikor egymásba futottunk. Csak egy... hm... baleset során vad mágia zárta Raguel testébe a könyvet. – Látom Akaron szemében, hogy az új részletet gyorsan összekapcsolja azzal az információ foszlánnyal, amit Calek érkezése előtt csepegtettem neki.

- Te mindig valami hülyeséget csinálsz... Ezt bonyolult dolog lesz helyrehozni, nem biztos, hogy elég lesz hozzá az én tudásom. – Egy részem, ami biztonságban akarja tudni a könyvet, azt reméli, hogy nem lesz elég.

- És lenne itt még valami... A könyv visszaszerzése mit sem ér, ha erre nem jövök rá. Van itt egy név, ami a könyv titkának a kulcsa lehet. Mond neked valamit az Asmodeus név? – A testem megfeszül, ahogy az ismerős név visszaránt a múltba.

-2 évvel korábban-

A vadászok ősi szentélyének a hófehér, égbe nyúló oszlopai között sétálok, néma, mezítlábas lépteim nem zavarják meg a palota rideg nyugalmát. A szentély maga – ellentétben az angyalok szokásos lebegő monstrumaitól – nem egy nagy építmény, hanem sok kisebb-nagyobb sziget együttese. Kilencvenhét, hogy pontos legyek. A változatos méretű levegőben úszó platformok úgy ölelik a központban magasodó templomot, mintha egy külön kis naprendszer bolygói lennének. A templom területére csak a vadászok léphetnek, ez az Úr háza és szigorúan tiltva van az erőszak bármilyen formája. Mindig ironikusnak tartottam, hogy pont a vadászok szent főhadiszállásán kényszerülünk a létünk egyik legmeghatározóbb komponensét a küszöbön hagyni.

Néma fejhajtással köszöntöm egy szembejövő társamat, hozzám hasonlóan az ő testét is csak egy hófehér, aranyövvel megkötött tóga lágy esése takarja. Itt minden fehér és ezüst színben pompázik, mintha ezzel a vakító tisztasággal lemoshatnánk a munkánk során felgyülemlő vért a kezeinkről és megtisztíthatnánk a lelkünket ugyanazoktól a bűnöktől, amiket megtorolni esküdtünk fel. Lelassítok Raphael fal nélküli, oszlopokkal övezett szobája előtt, a meditáló alakjára siklik a tekintetem.

- Gyere be. – Nem tudom, hogy csak az elmémet érintik a szavai, vagy tényleg kimondta őket. Nem véletlenül csak levizsgázott vadászok léphetnek be ide, a templomban lüktető mágia ereje olyan szorosan ölel minket, hogy egy gyenge elmét magával sodorna a manaáram pusztító súlya. A mana sűrűn szőtt örvényei szinte összekapcsolják jelenlévők elméjét, ha nem lennének sziklaszilárdak a falaink, szem elől tévesztenénk, hogy hol végződik a mi tudatunk és hol kezdődik valaki másé. A templomban csupán létezni is egy újabb próbatétel minden áldott nap.

Szó nélkül teljesítem a kérését, és átlépem a láthatatlan, mágikus falat, ami körbeveszi az oszlopokkal behatárolt szobát. Tudom, hogy ezen a falon még soha egyetlen titkos információ sem szökött ki ebből a nyitottnak tűnő teremből. Raphael az ősöreg szeráfok egyike, a vadászok irányítója és a harcos angyalok tiszteletbeli képviselője az angyalok uralkodó tanácsában.

- Még mindig a könyv után kutatsz. – Nem kérdés, ezért nem is válaszolok. Valóban, miután sikeresen elvégeztem a vadászképzést, és ezzel kiérdemeltem a hozzáférést a templomunk titkos könyvtárához, elhivatott kutatómunkába kezdtem. Azóta sikerült magamba szívnom minden elérhető tudást a Aetatis suae Tempore-ről és a bukott szeráfok történeteiről. Összesen tizenegy bukott szeráfról tesznek név szerinti említést a könyveink, a mai napra már egyikük sincs életben, vagy legalábbis nem abban a formában, amit mi életnek hívunk.

A forrásaink hosszadalmas tanulmányozása azonban néhány helyen több kérdést vetett fel bennem, mint ahányra választ adott. Valami hiányzik, egy kapocs, ami összeköti az egymástól függetlenül létező, de összetartozni vágyó információmorzsákat. Valami, amit gyanúm szerint nem elvétettek leírni, hanem szándékosan kitöröltek a múltunk jegyzeteiből.

- Igen. Az eredetét kutatom. – Az arca nem rezdül, de a szemeiben megcsillan valami, amit talán csak képzelek.

- Kutatod elég ideje a könyv titkait ahhoz, hogy tudd, az eredete nem véletlenül titkos tudás.

- Igen. Tudom, hogy csak az alkotójára hallgat. – Elismerően bólint. Ezért az apró részletért is többszáz könyv apróbetűs részein kellett átrágnom magamat. Néha a legjobb módja az információ elrejtésének az, ha túl sok információt tesznek közzé valamiről, és az áradatukban elvész a lényeg. – Azt is sejtem, hogy a készítője egy szeráf lehetett, ekkora mágiát egy egyszerű angyal képtelen lett volna mozgósítani. – Egy kimértebb bólintás a válasz. – Egy majdnem kétezer éves naplóbejegyzésben utalást tesznek rá, hogy a Aetatis suae Tempore készítőjét letaszították a Mennyből, többek között a könyv elkészítésének a vádjával. – Most már egyértelmű gyanakvás olvasható a szemeiből. Lehet, hogy megtaláltam egy kis részletet, amit elfelejtettek megsemmisíteni?

Elmosolyodik, de a szemeit nem éri el a mosolya.

- Lenyűgöző. Azok után, hogy öt év alatt elvégezted a képzést, ami másoknak évszázadokba telik nem kéne meglepődnöm, de mégis… - Szünetet tart, mintha átgondolná, hogy milyen stratégiát követve folytassa. Ha lennének érzéseim, talán büszkeséget éreznék a szavai hallatán. Pedig még közel sem fedtem fel az összes lapot a kezemben. – Igen, valóban. A készítője bukását többek között a könyv okozta. Gondolom az lesz a következő kérdésed, hogy miért. – Bólintok. – Tudnod kell, hogy az angyalok tanácsának az egyik legfontosabb alappillére, hogy mindenki egyenlő. – Elmosolyodom magamban, mikor, akarva vagy akaratlanul, elejt egy információmorzsát, ami eddig nem volt a birtokomban: nem csak szeráf, hanem a tanács tagja is volt a készítő. – Ha valaki túl nagy hatalomra tesz szert és megborítja ezt az egyensúlyt, a népünk struktúráját fenyegeti vele. – Bólintok, ez eddig még nem titkos információ. Mindenki tudja, hogy a tanács mindent megtesz, hogy egyikük se emelkedhessen egyeduralkodóvá, hiszen annak katasztrofális következményei lehetnének.

Figyelem, ahogy a szobája távolabbi nyitott falához sétál, a kezeit a háta mögött összefűzve pihenteti a tekintetét a templom centrumában elterülő park hangtalanul csobogó vízesésén, ami a semmiből tör elő, hogy mágikus vizével éltesse az édenkertet, ami a szentély szívét adja. Tudom, hogy azon töpreng, hogy még mennyi igazságról húzza le a leplet.

- A könyv készítője beleőrült a hatalomvágyba. Már önmagában a tény, hogy készített egy ilyen erejű varázstárgyat, ráadásul úgy, hogy csak ő maga tudta használni, ezt bizonyítja. A bukása elkerülhetetlen és szükségszerű volt. – Mellé sétálok, én is a vízesés hipnotizáló habjait figyelem.

- Viszont a tizenegy bukott szeráfunk egyikének a profiljába sem illik bele ez a részlet. – Nem részletezem, hogy mire gondolok, de nincs is rá szükség. Egyik angyal, még a szeráfok sem értenek mindenhez. Az idősíkok és a manaáram kapcsolata egy olyan határterülete a mágiának, amibe nagyon kevesen ássák bele magukat. Még közülünk is a legtöbbek számára felfoghatatlan, hogy a minket körülvevő manaáram olyannyira örök és megingathatatlan, hogy nem csak az egész mágikus világ jelenének az összes pillanatát foglalja magába, hanem örökké őrzi a múlt emlékeit is. Az egész világot körbeveszi és semmit nem felejt. Jól használva a könyv ezt a tudást csapolja meg, ami rossz kezekben végzetes fegyverré válhat.

- Nagyon jó meglátás, Raguel. – A mosolya még mindig nem őszinte. – Tudom, milyen vádak fogalmazódtak meg benned, és sajnos igazad van. Az említett angyal létezését kitöröltük a múltunkból. Gondolom nem kell magyaráznom, hogy miért. – Ökölbe feszülnek az ujjaim, mikor végre megbizonyosodom a gyanúról, ami hónapok óta motoszkál a fejemben.

- Meghalt? – Logikus következtetés, hiszen ha nem így lenne, akkor a tanács sokkal véresebb hajszával üldöztetné a könyvet, ami a létrehozója nélkül csak egy értéktelen lapköteg, az ő kezében viszont az ismert világ végét jelenthetné.

- Igen, minden jel arra utal, hogy több mint ezer éve elpusztították. – Bólintok.

- Van még egy kérdésem. Mikor elkezdtem észrevenni a lyukakat a történelmünk hálójában, utánamentem jópár forrásnak, és egészen véletlenül egy érdekes információt találtam egy ősi elf birodalom könyvtárának az alapítói okiratában. Megjelenik ott egy név… egy szeráf neve, aki mintha sehol máshol nem létezne. - Szünetet tartok, Raphael arca kifejezéstelen márványszobor.

- Mégpedig?

- Asmodeus. – A szemében megvillanó ingerültség láttán csak az önfegyelmem állít meg, hogy elmosolyodjak. Valószínűleg igazam volt, de soha nem fogja alátámasztani ezt.

- Minden bizonnyal egy elírással találkoztál. Ilyen nevű szeráf soha nem létezett. – Biztos vagyok benne, hogy ha most azonnal visszamennék ebbe a könyvtárba, az említett iratban már nem lenne ott a név. – Raguel, már nem az a gyermek vagy, akit évtizedekkel ezelőtt elítéltünk. A tanács büszkén figyeli a felemelkedésedet, te vagy a legfiatalabb vadász és nagyon jó úton haladsz, hogy a legfiatalabb szeráffá is válj. – A vállamra teszi a kezét, az aggodalma mintha őszinte lenne. – Ne tedd kockára a jövődet elhunyt árnyak üldözésével.

 

-most- 

Nem tudom, mikor álltam fel, a kezeim az asztallapon puffannak. Raphael hiába figyelmeztetett, nem hagytam fel Asmodeus kutatásával, de azóta is mindenhol csak falakba ütköztem. Ha nem súgná a lelkem mélyén egy különös, megmagyarázhatatlan ösztön, hogy igazam van, akkor már rég elhittem volna, hogy tényleg csak egy elírással találkoztam, mikor ráleltem erre a névre. Erre most, ennyi év után a semmiből váratlanul szembejön.

- Asmodeust mondtál? Honnan gondolod, hogy neki köze van hozzá? – A különös izgatottság, ami úrrá lesz rajtam, szinte mosolygásra késztet.

- Az Aetatis suae Tempore kötésére van írva, de miért? – Az lehetetlen. A könyv túl sok ideig volt az angyalok birtokában, ahhoz, hogy az elásott név szerepelhessen rajta.

- Mert ez a személy egyáltalán nem szerepel a könyvben. És a borítón sincs rajta a neve, ez biztos.

- De én láttam. Biztos valami ősöreg könyvmoly, aki imádja a történelmet.

- Calek. Tudom mit akarsz megtudni a könyvből. Régen én magam mondtam neked, hogy mire lehet képes. De ha az bájolta meg akit említettél, le kell mondanod róla. Ez még neked is nagy falat. – Akaron szigorú hangneme és az intő szavai meglepnek. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy most nem Calek gúnynevét használja. Az, hogy ő is ismeri az Asmodeus nevet, újabb bizonyíték, hogy a gyanúm igenis helytálló volt. Asmodeus létezett, nem csak egy elírás. Igazam volt. És ebben az esetben majdnem biztos, hogy ő készítette a könyvet, és ő az, akitől a történelmünk még a múltját is megtagadta. De mit jelent az, hogy azóta a neve megjelent a köteten? Raphael reakciója alapján biztos vagyok benne, hogy a tanács mélyebbre ásta volna az ereklyét, ha az Asmodeus név virít a borítóján. De akkor mi változott? Csak az jut eszembe indokként, hogy a könyv valami módon reagált a készítőjére, de ebbe belegondolni is félelmetes. Lehet, hogy Asmodeusnak csak a porhüvelyét pusztították el, és az elmúlt harminc évben született újjá? Az ő erejével körülbelül reális becslés, hogy ezer évig tartana újjáélednie. Ha ez igaz, akkor fontosabb biztonságba helyezni az Aetatis suae Tempore-t, mint valaha. Ha rá tudnám venni, hogy elengedjen még azelőtt, hogy megszerzi a könyvet…

De miért fáj a gondolat? Nem ígértem neki semmit. Nem tartozom neki semmivel.

Óriási csattanás szakítja meg a vészjósló gondolataimat. Az asztal ripityára törve zuhan össze előttem, Calek ideges csapongása magára vonja az elkószált figyelmemet. Még soha nem láttam ilyen heves érzelmeket produkálni, pedig már párszor az őrületbe kergettük egymást jó és rossz értelemben is. Miért ennyire fontos neki?

- Nem azt kértem, hogy kioktass, hanem hogy mondd el, mit tudsz róla! Ez rád is vonatkozik! – A szemében izzó harag eszembe juttatja a harcunkat, ami mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna. Hihetetlen, hogy csak négy nap telt el azóta.

Az eddigi sejtésem, hogy valóban az elfelejtett nevét keresi a könyvben, beigazolódni látszik a gyanúsan heves reakció által. Már-már szánakozással tölt el a tudat, hogy a könyv soha nem lesz a segítségére abban, hogy bármit megtudjon belőle magáról. Az Aetatis suae Tempore egyetlen személynek lesz valaha is segítségére bármiben, és az nem ő.

- Lenyugodtál? – Akaron rideg, hátborzongató türelme elfeledteti velem a kellemes, jó kedélyű férfit, akivel az imént társalogtam, a hangjában egy könyörtelen bestia nyugalma lapul, aki nem tűri, hogy a saját otthonában így beszéljenek vele. Caleket nem túlságosan érinti mélyen a változás, haragos, nem túl meggyőző morranással válaszolja, hogy igen.

Hosszúra nyúlik a csend, amelyben mindenki helyre teszi a gondolatait, Akaron hűvös tekintettel int egyet, és az asztal újjá emelkedik a romjaiból. Visszaülök a székre, amiből felpattantam, Calek is újra helyet foglal. A házigazda töri meg a csendet.

- Asmodeus a valaha élt egyik leghatalmasabb démon herceg volt, de jópár évszázada meghalt. Én magam sem tudok róla sokat, mert még csak a szárnyaimat bontogató tinédzser voltam, mikor ő élt. – Figyelmesen hallgatom a tudást, amihez képtelen voltam hozzájutni a népem megtépázott forrásaiból. Sejtettem, hogy hasonló sorsra juthatott, a bukott angyalokat általában vagy felőrlik a pokol ismeretlen bugyrai, vagy ha elég erősek az adaptálódáshoz, ők maguk is démonná süllyednek.

Látom a Caleken, hogy nem elégíti ki a válasz. Az ingerültségét szinte tapintani lehet.

- Ennek semmi értelme. Mit keresne egy démon herceg neve egy angyali varázstárgyon?

- Ezt már csak szóbeszédekből hallottam, de akkoriban azt regélték, hogy Asmodeus eredetileg egy angyal volt. Egy szeráf. – Megfeszülök, mikor két ősöreg tekintet figyelme szegeződik rám, tőlem várnak alátámasztást vagy cáfolatot az elhangzott feltevésre. A pillanat töredéke alatt mérlegelem az információkat, amik a birtokomban vannak.

Ha elmondom nekik őszintén, hogy csak Asmodeus tudja előhívni a könyv erejét, akkor lehet, hogy belenyugszik Calek, hogy nem ezzel fogja elérni a célját… de ha valahonnan megsejtené, hogy van rá esély, hogy Asmodeus igenis életben van, akkor mit tenne? Az iménti heves megnyilvánulásaiból kiindulva felkutatná a démon herceget azzal a meggyőződéssel, hogy legyőzi és kényszeríti, hogy segítsen neki. Betört a könyvért egy szigorúan védett erődítménybe is, ahonnan csak egy naiv angyal butasága menekítette ki, ez sem állítaná meg. Harcolnának, veszítene és aranytálcán kínálná Asmodeusnak az Aetatis suae Tempore-t, ráadásul az életébe kerülne a botorsága.

Mélyre temetem az aggodalom nyomasztó érzését, valamiért eszembe jut egy fáradt, megviselt démon, aki egy szűk, sötét cellába zárva várja a kivégzését, pedig a világunkért kéne aggódnom, nem pedig érte.

- Nincs szó ilyen nevű bukott szeráfról a könyveinkben. – Kimért féligazsággal válaszolok, felállok a székből és magamhoz veszem a ruhákat, amiket Akarontól kaptam. – Ha megbocsátotok, én is igénybe venném a fürdőszobát.

Az érintése megállít. Az ujjai a gyengéd erőszakkal kulcsolódnak a felkaromra, a vállam fölött pillantok hátra, hogy a szemeibe nézhessek, melyekben most sötétbarna árnyalatokkal kavarok a komolyság. Már sehol nincs az a nyafogós gyerek, aki a barátjával kötekedett az imént.

- Valamit nem mondasz el. – Nem lepődök meg, hogy megint átlátott rajtam. A hangja most nyugodt, de mégis fenyegetőbbnek érzem, mint az előző dühkitörését. Az elmúlt két nap félrevezető gyengédségétől és a szabadsággal kecsegtető ígéretektől egészen elfeledkeztem arról, hogy még mindig a kezében van a jövőm.

- Nem tartozom neked a népem titkaival. – Mintha fájdalmat, sértettséget látnék megcsillanni a szemeiben. Eszembe jut az előző éjszaka forró ölelése, és a meggondolatlanul elsuttogott ígéretei. A pillanatnyi béke, ami megtörte a napok óta tartó csendes háborúnkat. A bűntudat hasogatása váratlanul ér, szinte megremegek tőle. Magam sem tudom miért, de ebben a pillanatban ő az utolsó személy, akit meg akarok bántani.

Szó nélkül enged el, nem firtatja a tovább a dolgot. Tétovázás nélkül ki kéne sétálnom, de valami, aminek a húzása még erősebb, mint az átoké, nem enged. Ha teljesen őszinte nem is lehetek vele, talán el tudom terelni egy céltól, ami a vesztét jelentené. Halk, megadó sóhajjal fordulok felé.

- Soha nem gondolkodtál rajta, hogy miért nem üldöz több vadász? Nem érezted túl egyszerűnek a menekülést előlük? – Látom, ahogy elgondolkozik, de nem válaszol. – Azért, mert az Aetatis suae Tempore használhatatlan. Az ereklye, amit elloptál tőlünk már évszázadok óta csak egy szimbólum, egy emlék. Értéktelen. – Elfordulok tőle, nem akarom látni a hitetlenkedést és a csalódást a tekintetében.

- Akkor miért kockáztattál mindent, hogy visszaszerezd? Megölhettél volna. – Hideg mosollyal nézek vissza rá. Csak négy nap telt el, és mégis mintha már nem is emlékeznék, milyen érzés volt szívből gyűlölni őt.

- Látni akartam, ahogy elveszítesz valamit, ami fontos számodra. – Mint ahogy én elveszítettem őt.

Nem várok válaszra, némán elsétálok abba az irányba, amerre Akaron a fürdőt mutatta, mikor ide vezetett.

***

Az apró barlangi tavacska gőzölgő vizének forrósága csak egy pillanatig kellemetlen, a bőröm gyorsan megszokja a melegét. Akár élvezhető, pihentető is lehetne, ha nem kavarognának feldúlt, nyugtalanító gondolatok a fejemben egy bukott szeráfról, akinek a létezését hiába próbáltam bizonyítani magamnak évekig. Most, hogy sikerült, azt kívánom, bár visszamehetnék abba a létezésbe, mikor még nem kellett ezen is törnöm a fejemet. Az az egy szerencsém van, hogy ha tényleg az elmúlt harminc évben éledt újjá, akkor valószínűleg még pár évtizedig nem fog előbújni a homályból. Az ilyen hírű és hatalmú démon hadurak nem engedhetik meg maguknak, hogy a színrelépésükkor ne legyenek az erejük teljében.

Halk sóhajjal dőlök a tó medencéjének a peremére, a fejemet a kezeimre hajtom, lehunyt szemekkel pihenek. A hajam vizesen tapad az arcomra, az érintésétől felrémlik az emlék, mikor ma reggel Calek végtelen gyengédséggel simított félre egy kósza tincset a homlokomról. Az érzelmeim és az emlékek börtöne már szinte nem is létezik, de a bizalmatlanság makacs jégburka szerencsére még mindig óvja a szívemet. Kár, hogy ez mit sem segít, mikor a gondolataim szüntelenül visszatalálnak hozzá, és a testem egyre állhatatlanabb követelőzéssel reagál a közelségére. Nem segít az sem, hogy ahányszor megismerem egy újabb arcát, intimebbnek és közvetlenebbnek érzem a kapcsolatunkat.

Megszakítom a kegyetlen ábrándozást, ami magával sodort, és inkább megteszem azt, amit már az első napon is meg kellett volna. Elmélyülök a tudatomban, hogy a mágiám segítségével ráleljek a testembe zárt ereklyére. A mágia és a test kapcsolata nem idegen számomra, így nem kerül sok időbe, hogy megtaláljam a könyv mágikus lenyomatát a manaörvényeim mélyére ékelődve, megmérgezve egyes részeit, mint egy idegen vírus, egy fertőzés. Nem aggodalmaskodom túl sokat ezen a részleten, tudom, hogy még néhány évszázadig nem származna komoly problémám a jelenlétéből. Sokáig figyelem bilincsként felsejlő rúnákat, amik a helyén tartják a tárgyat. Megtalálom közöttük a horgony varázslat rúnáját, amit Calek használt és az én teleportációs bűbájom egyik részletét, az érkezést biztosító, materializáló rúnapárost. Ezeken kívül még két olyan rúna sejlik fel, amit nem ismerek, gondolom ezek azok a váratlan kimenetelű részletek, amiket az ütköző parancsok szültek.

Kicsit megnyugodva kelek fel a medence pereméről, kihúzom magam. Úgy látom, nem lesz olyan egyszerű kiszabadítani a könyvet, ami mindenképpen jó hír. Ami aggodalomra ad okot, hogy fogalmam sincs Akaron tudásának a mélységéről, lehet, hogy neki sikerülni fog. Hezitálás nélkül keresek egy összetettebb bilincs bűbájt az elmém gazdag könyvtárában, hogy még egy plusz lakattal láncoljam magamhoz az ereklyét. Halkan ejtem ki a varázsige sorait, beleremegek az erőbe, amit követel tőlem. A lassan töltődő manám határozott kegyetlenséggel áramlik ki belőlem, hideget hagyva maga mögött. A testemet ölelő forró víz mintha csak langyos lenne, elgyengülve, de elégedetten dőlök vissza a tópart kövezetére. Ennyit a töltődésről, megint majdnem nullán vagyok. Ha így folytatom, sosem leszek szabad.

Kimászom a vízből, hálát adok a barlang természetesen forró levegőjének. Gyakorlatias mozdulatokkal öltöm magamra a kapott ruhát. Az anyaga meglepően selymes és kényelmes, vadászként a vastagabb, praktikusabb, harctűrőbb darabokhoz vagyok szokva. Most először jut eszembe a kérdés, hogy vajon Akaron miért rendelkezik angyaloknak tervezett ruhával. A hosszú, laza nadrág buggyosan szélesedő esése megszokott angyali viselet, a felső rész mintha nem is lenne, épp hogy csak a mellkasomat takarja el díszesesen aranyozott szegéllyel és a vállaimon és a szárnyaim között átvezethető pántokkal. Nem zavar, a barlang fülledt melegéhez tökéletesen megfelelő öltözék. És kék. Rá kell döbbennem, hogy közel egy évszázados létem alatt még soha nem hordtam színes ruhadarabokat. Úgy érzem magamat, mint a diplomatáink vagy a hírnökeink egyike.

Egy röpke pillanatra megtorpanok a központi terem bejáratában, mikor csak Calek látványa fogad, majd lassú léptekkel sétálok egy székhez, szándékosan olyat választva, hogy az asztal elválasszon tőle. A fürdésem előtti beszélgetésünk feszültsége még mindig ott rezeg a levegőben, egy darabig úgy ülünk egymással szemben, mint két sértődött gyerek. Nem nézek rá, az egyik lábamat a felhúzom a székre, és a ruhám anyagát bűvölöm a tekintetemmel. Én veszítem el a makacs csendháborút.

- Hol van Akaron?

- Elment repülni. – Némán bólintok, akaratlanul is fájó irigységgel gondolok a szabad repülésre, a felhők érintésére, a napsugarak melegére a felhők felett és a Mennyország erőt adó közelségére.

- Akkor is elengedsz, ha nem sikerül visszaszerezni a könyvet? – Nem tudom, miért kérdezem meg, tudom, hogy amúgy sem szabadna elhinnem a válaszát, de a szívem mélyén mégis elhiszem. Megrémiszt, hogy tulajdonképpen ez is már egy olyan bizalom kicsi, törékeny darabkája, amit nem érdemel meg.

- A szavamat adtam. – Vajon ez jelent nála bármit?

A nyári zivatarok illata elmossa a gondolataimat, minden izmom megfeszül, mikor ráébredek, hogy mellettem van. Az érintése a kezemen leírhatatlanul gyengéd, felhúz a székből. Maga felé fordít, hátrálnék, de nincs hova, a fenekem az asztalba ütközik.

- Mit művelsz? – A hangomból hiányzik a hűvös nyugalmam, bizonytalanabb, mint szeretném.

- Oldom a hangulatot. – Nem nézek rá, de hallom, hogy mosolyog. A közelsége éget. Az ujjai a vizes tincseim közé férkőzve csúsznak a tarkómra. A kezeim a mellkasára simulnak, hogy eltolhassam magamtól, de képtelen vagyok rá. Erőtlenül markolom meg az inge lenge anyagát, az izmai megfeszülnek az érintésem alatt.

- Engem ez feszültebbé tesz. – A hajamban lévő ujjai finom követelőzéssel húzzák meg a nedves tincseket, hogy maga felé fordítsa az arcomat. Az önelégült mosolya árulkodik róla, hogy nyitott könyvként olvassa a testem visszajelzéseit, de van egy eddig ismeretlen csillogás a tekintetében, ami miatt nem zavar.

- Azt hittem, nem érzel semmit. – Az ajkaimba vigyorogja szavait, és ha lenne is válaszom, belém fojtaná. A csókja irgalmatlanul gyengéd, ismerős a fogadóban töltött éjszakánk emlékképeiből, de az érzések, amiket bennem kelt, teljesen újak. Azóta az éjszaka óta minden vele töltött pillanatban akarva vagy akaratlanul is közelebb taszított a lelkem gyógyulásához, már elképzelni sem tudom a rideg reakciót erre a csókra. Az arcom ég, a mellkasom reszket, a testemben szétáradó forróság elfeledteti velem a tudatom elhomályosult szegletében suttogó gondolatot, hogy ez nem helyes.

Nem mélyíti el a csókot, a homlokát az enyémre simítja és mélyen a szemeimbe néz. Egy végtelen hosszúnak tűnő másodpercig élvezzük az intim pillanat nyugalmát. Ismerős játékosság csillan a szemeiben, a kezei a meztelen derekamra csúsznak, és egy könnyed mozdulattal emel az asztalra. Megborzongok az ujjai selymes érintésétől.

- Várj, mit csinálsz? Akaron nem hiszem, hogy örülne, hogy az asztalra ültetsz... – Sunyin hozzám simulva férkőzik a lábaim közé.

- Biztos vagyok benne, hogy Akaron durvább dolgokat is csinált ezen az asztalon.

- Milyen durvább dolgokat lehet csinálni egy asztalon? – Nagy, ártatlan szemekkel nézek fel rá, a kendőzetlen megrökönyödésén majdnem elvigyorodom, de tartom a naiv maszkot.

- Most komolyan? – Nem bírom ki, kitör belőlem a nevetés. Nem hiszem el, hogy komolyan bevette.

- Csak szivatlak, te hülye… – A fejét a mellkasomra hajtja, a vállai rázkódnak a néma nevetéstől. Mikor felnéz, a mosolyában van valami, amitől bennem reked a nevetés.

- Megőrjítesz. – A sóhaját már elnyelik az ajkaim. Ebben a csókban most semmi gyengéd nincs, három évtized éhségével esünk egymásnak. Elveszek a szenvedélyünk nosztalgikus viharában, az íze, az illata, a bőre váratlan puhasága, a lehelete égető forrósága a csókjaitól nedves bőrömön. Az ajkai érintése mindenhol, az arcomon, az államon, a fülemen, a nyakamon. Körülvesz, kisajátít, mintha örökérvényűen és megmásíthatatlanul hozzá tartoznék. Talán így is van.

- Ramiel… – Rekedtes zihálással sóhajtja a nevem két csók között, a gyomrom vágyakozással teli görcsbe rándul. A hangjában lévő türelmetlen sóvárgás elbizonytalanít, hogy melyikünk kétségbeesettebb. A szemeim könnybe lábadnak. Remegek. A testemen barangoló kezek egyike félreérthetetlen irányba indul, az ismerős, kielégülésre váró vágy átjárja minden porcikámat, de mikor az ujjai elérik a végcéljukat és megérintik a fájón lüktető merevedésemet, mintha egy jeges orkán karmai tépnének ki minden meleget a testemből. Megfeszülök, és Ő egyből megérzi. Az izmai remegnek a nyers erőtől, amivel kényszeríti magát, hogy eltávolodjon tőlem. A démoni szempár tűzvörös lángolása földöntúli veszélyekről árulkodik.

A halk sóhajomban reszket a darabokra hullott vágy.

- Nekem ez így nem megy. Bizalom nélkül nem.

 ---

*Kaeruil: Az angyalok ősi nyelvének tükörfordításában a jelentése „Sárkánynemes”. Mikor a sárkányok kétezer éve a Földre jöttek, békeszerződést kötöttek az angyalokkal, ebben hivatkoznak ilyen módon az őssárkányokra. A megnevezés azóta is a békét jelképezi népeik között.

Nem tudom, mit szerettem volna elérni a bántó kérdéssel. Talán azt, hogy fájjon neki is úgy, ahogy nekem fájt. Ha nem is azzal a mélységes, szívet tépő kínnal, amit csak a szerelem képes okozni, legalább a beteljesületlen vágyódás marcangolásának fájdalmával.

Magára emeli a tekintetemet, a barna a szemek lágy örvényeiben felsejlő érzelmek oda nem illőnek, idegennek hatnak. Mintha az egész lényét megtagadná velük. Egyre közelebb van, tisztán látom a csillogásukat, de nem értem a létezésük okát.  

Nem tudom, hogy a döbbenet vagy a kíváncsiság miatt engedem, hogy megcsókoljon. Talán egy részem még mindig sóvárog, hogy visszaszerezzek valamit, bármit azokból a részekből, amiket a Purgatórium kimetszett a lelkemből. Azt hittem, hogy a csókja ismerős lesz, de még tátongó ürességgel a mellkasomban is érzem, hogy más. A belőlem kitépett szerelem gyengédségével simogatja elnyíló ajkaimat, mintha lágy, meleg fuvallatként akarná visszalehelni őket a szívembe. Feleslegesen. A szívem dermedt, jeges burkán még csak egy repedés sem esik. Kétségbeesetten keresek valamit az érintésében, ami visszahozhatna egy kis melegséget a régi énem boldog naivitásából, de minél tovább keresem, annál kevésbé tudom tagadni a tényt, hogy már nem létezik. Egy évtizedet leéltem abban a tévhitben, hogy visszatértem a Purgatóriumból, de lassan el kell fogadnom, hogy tévedtem. Én is meghaltam ott, mint mindenki más.

- Pocsék. – A válasza nem hozza meg a várt kielégülést. A homloka forrón simul az enyémhez, a pillanat szomorú békéje keserű gyógyír a szívem mélységes gyászára. A vad nyári záporok illata megtépi a lelkemet, forrón égető könnycseppeket ejtek egy gyermeteg szívű angyalért, aki imádta volna az illatot, de már soha többé nem fogja érezni.

Megfordulok, és szó nélkül elsétálok tőle. Az éjszaka hűvös levegője végigborzolja a nedves bőrömet, de már nem zavar. Belülről jobban fázom.

***

A hajnal fennmaradó része szokatlanul lassan telt, mintha még a máskor rohanó idő is bosszantani akart volna. Amikor a kezdeti feldúltságom elcsendesedett, és utat engedett a hideg, számító gondolatoknak, rájöttem, hogy a régi énemet nem véletlenül ragadta magával a Purgatórium hidege. Gyenge volt és életképtelen. Minden érzését, naivitását és kedvességét maradéktalanul ki kellett törölni, hogy létezhessek, hogy túlélhessek. Ha még mindig a részem lenne, tegnap lehet, hogy megismételtem volna ugyanazt a végzetes hibát, ami a mostani önmagamat teremtette. Ironikus, hogy pont ő maga mentett meg magától.

A lovam kényelmetlen zakatolása ingerültté tesz, a combjaimban olyan izmok sajognak, amiknek a létezéséről sem tudtam eddig. Ennyit a sokéves harci kiképzésről. A reggeli rövid párbeszédünkkor nem kerülte el a figyelmemet Calek gorombasága, valószínűleg csalódott, hogy nem tudott tegnap elcsábítani. Nem értem, hogy mi volt a célja a szokatlanul gyengéd közeledéssel, hiszen így is láncra verve vonszol maga után. Igaz, a szerelem láncai erősebbek… az odaadó gyermek szerelme nem kellett neki, de a könyörtelen gyilkosé már kéne? Kár, hogy annak már nincs.

Mikor már több mint egy órája csak a növények és a vadonban élő állatok egyszerű, békés hullámai simítják a körülöttünk pihenő mágia örvényeit, mellévezetem a lovamat, és megszólalok.

- Na, akkor megtanítasz a démonok nyelvére?

- Majd este elkezdjük, úgyse lesz akkor jobb dolgunk. – Látszólag még mindig dühös, és egyre kevésbé értem, hogy miért. – Addig is mélázz ezeken. – Figyelem a levegőben kirajzolódott rúnákat. Ismerősek, de fogalmam sincs, hogy honnan.

A fél napos lovaglás után a repülés könnyedsége felszabadítja a gondolatokat, amik eddig minduntalan visszataláltak ahhoz a gőzölgő tavacskához, és a csókhoz, amiben nem szabadott volna nem létező érzelmek ízét éreznem. Egy darabig csak élvezem a levegő simogatását az arcomon és a szárnyaimat mozgató izmok hiányzó hullámzását. Sajnos a lánc, amire verve vagyok, nem engedi, hogy átadjam magamat annak a gyors, vad szárnyalásnak, amire a megbolygatott lelkem vágyna, de most ez is megteszi.

Egy idő után elmélyülök a tudatom könyvtárában, hogy megkeressem, honnan voltak ismerősek a rúnák, amiken épp „méláznom” kéne. Hosszú időbe telik, de megtalálom az egyik könyvben, aminek a tartalmát felszínes kapkodással szívtam magamba tegnap. Sajnos itt is csak említésszinten szerepel, de mindent elolvasok róla, amit találok.

Fél füllel hallom a figyelmeztetését, hogy túl magasan repülök, de elengedem a fülem mellett. Pár perc múlva rájövök, hogy nem biztos, hogy jó döntés volt. Utálom, mikor igaza van.

A rám zúduló hárpiahad elsötétíti a nap tűző sugarait, mikor körbevesznek. Hát ez remek. Egy tucat nyugtatóbűbáj és még több apró, csípős villámcsapás megidézése után végre feladják a felesleges, egyoldalú harcukat. Nem akartam ténylegesen rájuk támadni, hiszen én vagyok a betolakodó a területükön, nem tehetnek róla, hogy a visszamaradott ösztöneik agresszióra késztették őket. Leereszkedem a fák lombjai alá, ahol a széles szárnycsapásaim épphogy csak nem érintik az ösvényt ölelő fatörzseket. Ennyit a szabad repülésről.

Meglepetten simítom végig az újonnan szerzett vékony sebet az arcomon. Még csak harmadik napja vagyok fogságban, de máris puhulnék?

- Azt hittem fontos a bennem lévő ereklye és ezért vigyáznod kell rám. – Figyelmeztethetett volna… mármint nyomatékosabban. Vagymi.

- Miért, veszélyben voltál? – Elfordulok, hogy ne lássam a mosolyát, és hogy ő se láthassa az enyémet. Ez az egyszerű kérdés egy különös, megmagyarázhatatlan büszkeségérzetet ébreszt bennem, amivel nem tudok mit kezdeni. Pedig majdnem biztos vagyok benne, hogy ő az utolsó személy, akitől elismerésre vágyom. Majdnem.

A délután hátralévő részében a rúnákról mesél, amiket mutatott. Figyelmesen iszom a szavait, miközben tanít egy népről, akiktől megtagadták a létezést és ősi nyelvek feledésbe merült mágiájáról. Az őszinte kíváncsiság, amit a szívembe csal, mintha helyre tenne egy porszemnyi darabot a lelkem szétzúzott romhalmazában. Néha azon kapom magamat, hogy miközben hallgatom, elmélyülten figyelem az ismerős vonásait, és felidéződik bennem egy ártatlan szív csodálatának az emléke. Az elmúlt három napban most először találok meg benne egy darabot abból a személyből, akiért az a gyermeki szív dobott.

Megállunk, mozdulatlanul figyelem, ahogy tüzet rak. Mikor meglátom a kezében az emberek visszamaradott eszközeit a tűzgyújtáshoz, egy csettintéssel meggyújtom helyette. Nem mintha nem bíznék a barbár képességeiben, de jobban szeretném tűz mellett tölteni az éjszakát.

- Van, amit varázslat nélkül is meg lehet oldani. – Ezt most komolyan ő mondja? Pont ő?

- Mondja ezt az, aki a mágiájával öltözködik.

- Touché. – Elmosolyodom, de ismét elrejtem előle. Mióta kihűlt a szívemben fortyogó harag és magával vitte a bosszúvágy követelőző gyűlöletét, néha eszembe jut, hogy ha nem kötne a múlt béklyója, lehet, hogy kedvelném őt. A könnyed, humoros társasága és vitathatatlan intelligenciája tökéletes kiegészítése az én keserű megjegyzéseimnek és a kielégíthetetlen tudásszomjamnak.

Elfordulok, és most először veszem szemügyre az alattunk elterülő világot. Az esti árnyakba burkolózó várfalakat, és a fáklyák apró, táncoló fényeit, mint meleg csillagtengert egy idegen világ égboltján. A természet halk morajlása visszhangzik a csendben.

- Nem zavar, hogy a tűz miatt kiszúrhatnak?

- Ismerem a terület birtokosát, itt semmi nem történik a tudta nélkül. Békén fognak hagyni, bármit csinálunk. – Némán bólintok, de újra feléled bennem a gondolat tegnapról, hogy vajon valójában ki is lehet ez a démon, aki világ összes titkáról többet tud, mint szabadna.

- Akkor minek az álca? – Gondolok itt leplezésre szolgáló rúna seregre, amit a kis táborunkat ölelő sziklákra karcolgat.

- A démon nyelv kiejtése messzire elérződik. Már így is lehet, hogy keresnek minket, mióta rajtad használtam. – Akaratlanul is ledermedek az emléktől, mikor kegyetlenül megcsonkította a lelkemet, és magához láncolt egy átokkal, aminek nem szabadna léteznie.

Megtanulom a nyelvüket, és soha többé nem leszek áldozata egy ilyen bűbájnak. Erősebb leszek. Még erősebb.

- Ha még mindig érdekel a démonnyelv, akkor gyere. – Hezitálás nélkül lépek elé, és leülök.

- Mond ki a védőbűbájt. Ezt csak te tudod megtenni és másra te sem tudod rámondani.

Egy röpke, alig észrevehető pillanatra megtorpanok, mikor a bizalmatlanság eddig szunnyadó szikrája fellobban bennem. Most épp abban bízom, hogy nem használja ki, hogy semmit nem tudok a dolgokról, amiket tanít nekem? Akár a saját lelkemről való lemondást is felolvastathatná velem, ha olyan kedve van. Nem lepődnék meg, ha erre is lenne egy varázsigéjük. Elhessegetem a gondolatot, hiszen nincs igazi veszítenivalóm. A lelkem nagy része már amúgy is oda, a maradékot pedig csak úgy tudom megóvni, ha vállalom ezt a kockázatot. Felolvasom a védőbűbájt, a tudatom mélyén örvénylő manaáramok feldúlt hullámokkal kavarodnak fel, hogy utána mintha mi sem történt volna, visszarendeződjenek a szokásos monoton formájukba.

- Nem használhatunk telepatikus tudat átvitelt, az túl veszélyes lenne, úgyhogy maradunk a hagyományos módszernél. – Bólintok, majd olyan töretlen figyelemmel hallgatom a szavait, mintha az életem múlna rajta. Talán így is van. Teljes mértékben tisztában vagyok a tudás veszélyével, és azzal, hogy egy rosszul leírt vagy kiejtett rúna is végzetes lehet.

Az egész lényem megremeg, mikor az első démoni szó elhagyja az ajkait. Tudom, hogy a kiejtésre kellett volna koncentrálnom, de egy nyugtalanító érzés jeges karmai belém marva vonják el a figyelmem túlságosan is nagy részét. A nap folyamán most először fogan meg bennem a gondolat, hogy lehet, hogy nem kéne ezt csinálnom. Lehet, hogy okkal tiltják ezt a tudást a népem tagjaitól. Mit sem törődve a vészjósló ösztönökkel, hajthatatlanul próbálom meg elismételni az általa kiejtett hangokat. Rosszul. Nem történik semmi, ami úgy vélem egy szerencsés kimenetele a hibának, amit vétettem. Megismétli a szó kiejtését, most már előre felkészülök a borzongás hideg érzésére a lelkemben.

Tökéletesen lemásolom a hangokat, amik elhagyták az ajkait, mintha egy csókkal loptam volna le őket. A belém hasító fájdalom váratlan ereje védtelenül ér. Bennem reked a néma nyögésem, a lelkem hideg jege sistereg a lángok érintésétől, amik a testembe hasítanak éles karmukkal. A fájdalom semmi ahhoz képest, amit a nagy mennyiségű manavesztés okoz az elmémmel. Ott, ahol pár másodperce még fényesen örvénylő áramok voltak bennem, most mélységes sötétség uralkodik. Mintha fekete lyukként magába szívná a valóságtól eltávolodó tudatomat, melynek csupán egy hajszálvékony szálán érzékelem, hogy zuhanok. Görcsösen belekapaszkodom abba a lehetetlenül törékeny kis szálba, és felrántom magamat a felszínre.

A szárnyaim ösztönösen szétfeszülnek, hogy csökkentsék a testemet érő lökés nyomatékát, csupán egy végtelen hosszúnak tűnő pillanatba kerül, hogy megállítsam a zuhanást, majd még egybe, hogy a talpaim ismét érintsék a táborhelyünk kopár fűcsomóit.

- Erre nem számítottam. – Ezt az állítását gondolkodás nélkül elhiszem neki. Én sem.

A tűz mellé sétálok, kétségbeesetten várom, hátha átmelegíti a fagyossá gyengült testemet. A kimerültség szinte fojtogat, és most, hogy ezzel a nagy lökéssel kimerítettem a mágiaforrásaimat, már a mana meleg lüktetése sem enyhíti a fáradtság hidegrázását. Nem számít. Voltam már fáradtabb. Sokkal, sokkal fáradtabb.

A tekintetem a mellkasomra ömlő hófehér selyemzuhatagba vegyülő fekete tincsekre kúszik. Éreztem, mikor elhagyja őket az élet.  Mióta megtanultam tökéletesen uralni a mágiámat és megismertem a test és a mágia kapcsolatának a legbensőségesebb titkait, soha nem történt meg, hogy ekkora árat követeljen tőlem egy varázslat. Eddig. Egy rúna. Egy egyszerű rúna kimondása.

- Tudtam, hogy veszélyes, de egyetlen szó puszta kimondása is ilyen pusztító lenne..? – Szinte inkább magamnak suttogom a szavakat, érthetetlenül, megtörten. Nem akarok belegondolni, hogy milyen erő lakozhat benne, ha ő ezen a nyelven egy egész átkot végigmondott. - Olyan volt egy pillanatra, mintha izzó vassal égetnének belülről. – A mellkasomra simítom a kezemet, hogy ellenőrizzem, nincs e ott az a tátongó lyuk, amit érzek.

Mellém lép, és a belőle áradó meleg csábítóbb, mint valaha. Megborzongok, miközben ellenállok a késztetésnek, hogy még tovább csökkentsem a köztünk lévő távolságot. A fekete hajtincsem látványa az ujjai között nosztalgikus emlékképeket csal elő, és valamiért most először nem érzem azt, mintha egy másik életből származnának.

- Egyelőre maradjunk a rúnaismeretnél. – A hangjában most is van valami, ami összezavar, és kételyeket ébreszt bennem a meggyötört, összetört szívem legelszántabb elhatározásaival kapcsolatban. Távolabb lépek tőle, leülök a tűz mellé, a közelsége mintha megmérgezné a védtelenné vált elmémet. Ebben a kimerült, kiszolgáltatott állapotban némán hálát adok az égnek, hogy már képtelen vagyok érezni.

Nem tudom, mennyi ideig bámulom a meleg lángnyelvek lágy hullámzását. Néha mintha a völgy mélyéről felsejlő zenére táncolnának. Hiába süti az arcomat a forróságuk, a testem és a lelkem tátongó üressége rendíthetetlenül fagyos marad. Aludnom kéne, de a mágikus lánc nem engedi, hogy biztonságos magasságokba repülhessek hozzá. Ebben a világban nem alhatok, valószínűleg nem is tudnék, ezt a képességet hosszú hónapok képzésével törlik ki minden vadászból. Két nappal a harcunk előtt aludtam, ami azt jelenti, hogy most lesz lassan ötödik napja, hogy folyamatosan ébren vagyok. Edzett vagyok ilyen téren, normál létezés mellett két-három hétig könnyedén kihúzom alvás nélkül, de az elmúlt napok történései közel sem mondhatók mindennapinak.

A gondolataim sodródó folyamából a közelsége szakít ki. Mintha napokig bűvöltem volna a lángokat, nehéz elszakítani róluk a fáradt tekintetemet, de megteszem. Felém nyújtja a kezét, az arca szokatlanul komoly, a sötét szemekből hiányzik a játékosság és a piszkálódás szikrája.

- Gyere, táncolj velem. – Eltépem róla a tekintetemet, nem bírom elviselni a komolysága súlyát a szívemre ereszkedni. Még egyszer sem ismertem be magamnak, de mióta mellette vagyok, és kiadtam magamból a haragot, amely minden pillanatomat uralta az elmúlt évtizedben, egy különös megnyugvás ereszkedett rám. Az elején azt mondtam magamnak, hogy azért, mert végre egy karnyújtásnyira van a bosszúm tárgya, de egy idő után elkezdtem őbenne keresni a gyógyírt a szívem tátongó ürességére. De hiába kerestem, nem találtam meg, és minden próbálkozás után egyre elviselhetetlenebb lett a csalódás.

Mikor a tegnapi gyengéd csókja sem tudott kimozdítani a dermedt pangásból, megfogadtam, hogy nem engedek magamnak több reményt, hanem elfogadom, hogy ez a részem végleg meghalt.

- Nem akarok. Nem tudok táncolni.

- Az nem baj. Gyere. – Tudom, hogy nem szabad a szemeibe néznem, mégis megteszem, és egy futó pillanatig azzá a gyermekké válok, akit reszketeg léptek vittek a vesztébe egy nagyon hasonló, mégis végtelenül különböző csalogatás után. Akkor szenvedélyt ígért a tekintete, most valami egészen mást, valami sokkal veszedelmesebbet. A kezébe csúsznak az ujjaim, a mozdulat mintha nem is az enyém lenne. Mintha a meggyászolt énem lökne a karjaiba, hogy engem is ugyanarra a sorsra kárhoztasson, ami neki a veszte lett.

Úgy érint, mintha a legtörékenyebb kincse lennék, a gyengédsége szinte fojtogat. Ismét akaratlanul is belegondolok, hogy vajon a régi, szerelmes énem mit érezne most a karjaiban, de valószínűleg olyan boldogságot, amit soha nem volt alkalmam megismerni, hiszen soha egy szavával vagy tettével sem ígért viszonzást a szerelmes érzelmeimre. Eddig. De most már késő.

Lelassul az idő, mintha napok óta tartana a karjaiban, azzal a férfias határozottsággal vezet, amivel minden mást is csinál. Amivel elérte, hogy belé szeressek eléggé, hogy eláruljam a népemet. A végtelen apró emlékfoszlány, amiket nagy nehezen száműztem a tudatom legmélyebb bugyraiba, most ismét szabadulással fenyegetnek, és a börtönük fala már közel sem olyan stabil, mint lennie kéne.

Ha el tudnám hinni, hogy ez nem egy számító terv része, vajon megmozdulna valami a darabokra hullott, dermedt szívemben? Akármennyire vágyom rá, soha nem fogom megtudni.

- Nem bízom benned. – A halk sóhajommal mintha magamban akarnám megerősíteni a bizalmatlanságom pillérjeit. Élénken él bennem az emlék egy véres csatamezőről, és egy démon könyörtelen, vörösen izzó tekintetéről, amiben semmi nincs, csak lélekfacsaró árulás.

Az arcát a hajamba temeti, közelebb húz magához, de túl későn. Már észrevettem a fájdalom tagadhatatlan csillanását a mélybarna szemekben. Már összezavart, már megrengette a lelkem stabil, hűvös nyugalmát.

- Sajnálom.

Az őszinte fájdalom a tekintetében és a nem várt bocsánatkérése megteszik azt, amire a gyengédsége képtelen volt. Ledermedek a rám zúduló szomorú érzelmek fullasztó tengerétől: megbántottság, csalódás, összetörtség, tehetetlenség, düh, kiábrándultság, hiányérzet, elárultság, magány. Minden, amit átéltem miatta, és amit eltemettem a túlélésért, de ahelyett, hogy kitöltenék a lelkemben tátongó űrt, tovább növelik azt. Azt hittem, hogy a Purgatórium tépte ki belőlem a szívemet szaggató érzelmeket, de most már emlékszem, hogy én voltam. Ott lapultak a börtönben az emlékek közé zárva, és elég volt ez az egy szó, hogy előtörjenek titkos rejtekükből. Bele sem merek gondolni, hogy milyen más érzelmek rejtőzködnek még az omladozó börtön sötét zugaiban.

Fáj. Miért is akartam visszaszerezni az érzéseket? Ezért? Hogy újra fájjon? Megfogadtam, hogy soha többé nem leszek az a naiv, sebezhető gyermek, akit talán én magam pusztítottam el.

- Ha tényleg sajnálod, akkor engedj el. – Engem is meglep, hogy milyen hihető a hangom hűvössége, miközben évtizedek óta nem érzett fájdalom kínoz. A fejem a mellkasán pihen, a kezeim a derekát ölelik. Egy ideig némán hallgatom a szíve vad dübörgését. Bizarr módon megnyugtat. Emlékszem időkre, mikor az én szívem diktált egy hasonlóan gyors ritmust.  – Már nem maradt bennem harag. Ha elengedsz, elbúcsúzhatunk egymástól, mint idegenek, akiket semmi nem köt össze. – Komolyan gondolok minden szót. Ebben a pillanatban semmire sem vágyom jobban, mint a felejtésre. A bosszúmról már akkor lemondtam, mikor a harag vad lángjait elfújta a felismerés, hogy soha nem volt esélyünk a boldogságra. Nem az ő döntésén múlt.

- Még nem tudlak elengedni. – A kétértelmű megfogalmazástól döbbent remegés fut végig rajtam, és most először felsejlik bennem egy halovány gondolat, hogy talán valóban érez valamit irántam, nem pedig egy számító játék lépéseit képezik a tettei. Különös melegség csitítja el a fájdalmakat, amiket az imént ébresztett bennem. Megrémiszt, hogy mennyire szeretnék hinni az érzésekben, amiket a tettei sejtetnek, még úgy is, hogy az én szívem már soha nem tudná viszonozni őket.

Kicsit hátrébb lépek tőle, végigsimítom az arcát. A bőre szinte éget, rettenetesen jól esik a forrósága. Talán még soha nem láttam ilyen sebezhetőnek, pedig már vergődött tehetetlenül a mágiám láncaiban. Egy kósza gondolat könnyeket csal a szemembe. Egy kósza gondolat arról, hogy milyen lenne újra szeretni Őt. Újra elég bátornak lenni, hogy megbízzak benne. És a végén újra meghalni egy kicsit, mikor elárul.

- Nem tudom, mi a célod, de az angyal, akit keresel bennem, meghalt. – A hangom határozott, pedig a bizonytalanság kínzó szikrája fellobbant bennem. Mintha minden vele töltött napon a lelkem darabokra hullott kirakójában a helyére tenne egy darabkát. Rettegek, hogy egy nap újra egész leszek, és sebezhetővé válok általa.

A kezei közé veszi az arcomat, a hüvelykujjai finoman simítják a bőrömet. Hosszút pislogva élvezem a kellemes érintést. A lehelete forró az ajkaimon.

- Nem hiszek neked. – Mint mindig, most is átlát rajtam.

Lassan nyitom ki a szemeimet, a szempilláim mintha ólomsúlyúak lennének. A tekintetében megcsillanó, követelőző érzelmektől összeszorul a torkom. A lassú lélegzetvételeink szinte összefolynak, de elfordulok és megnövelem a köztünk lévő távolságot, mielőtt megcsókolhatna.

Magára hagyom, visszasétálok a tűzhöz, és leülök a melegébe, a szárnyaimat magam köré vonva próbálom távol tartani az éjszaka mardosó hidegét. Ő nem jön utánam, a szikla peremén állva nézi a sötétbe burkolózó tájat, melybe az ő fekete alakja is beleveszik. Sokáig figyelem a merev mozdulatlanságát, mintha egy gyönyörű festmény része lenne a mögötte elterülő csillagtenger rideg ölelésében. Figyelem a világot, amelyben ő létezik, én pedig csak csodálni tudom, a részévé soha nem válhatok. Hiába van egy karnyújtásnyira, hiába gyógyítja a lelkem sebeit, hiába zúzza porrá az érzelmeim börtönét, az elveszített bizalom áttörhetetlen jégfala örökre el fog választani tőle.

***

Egyikünk sem aludt az éjjel, így a felkelő nap első sugaraival mi is útnak indulunk. A tegnap éjszakai táncunk titkos pillanatainak bensőséges hangulatát mintha magával ragadta volna a hajnal, reggel távolságtartó útitársként váltunk néhány röpke szót.

Mintha az időjárás is a lelkemben uralkodó káoszt tükrözné, vad szél teszi szinte lehetetlenné a szárnyaim elnehezedő mozgását. A nap már magasan jár az égen, mikor feladom, és leereszkedem a keskeny ösvény peremére. Calek szó nélkül állítja meg a lovakat.

- Elfáradtam, lovon megyek tovább. – Bólint, de az okos szempárban látom, hogy tudja azt, amit én is. Ennyitől nem szabadna elfáradnom. Egyre sürgetőbb fenyegetéssel tornyosul fölém a tudat, hogy a tegnapi erőkitörésem miatt töltődnöm és aludnom kell. A hegyvidék manaszegény környezete lelassítja az elsőt, a hozzám láncolt démon irányába érzett bizalmatlanság pedig lehetetlenné teszi a másodikat.

- Szeretnél pihenni? – Kelletlenül bólintok a figyelmes kérdésre. A lábaimat a mélybe lógatva ülök le a szakadék peremére. Hallom Caleket nyugtatóbűbájt mormolni a lovakra, majd nem sokkal később csatlakozik hozzám, és felém nyújt egy kis csomagot. – Egyél, jót fog tenni. – Szó nélkül veszem el tőle a szalvétába bugyolált ételdarabot. Lassú mozdulatokkal bontogatom ki a mágikus tünde kenyeret. A nehezen beszerezhető étel nem csak a testemet, hanem a kiürült manaállományom vánszorgó cseppjeit is felfrissíti egy kicsit. A tündék titkos receptje alapján készül, amit az életükkel is óvnak, ez teszi olyan ritkává és értékessé. Nem lepődöm meg, hogy Calek mégis hozzájutott, a halandók közé vegyülő démonoknak és angyaloknak általában megvannak a maguk forrásai, és Calek kifejezetten leleményesnek tűnik ilyen téren is. Az már meglepőbb, hogy rám pazarolja.

- Köszönöm. – Lassan csipegetek, élvezem a gyümölcsös kenyér édes ízét. Nem szoktam enni, hiszen a testem normál esetben nem igényli, és felesleges, időigényes szokásnak tartom.

Egy darabig némán élvezzük a ránk ereszkedett csendet, amit csak a szél süvítése tör meg. Ahogy egyre magasabbra jutunk az égbenyúló hegyoldalon, úgy távolodik el tőlünk a lábunk alatt terebélyesedő világ.

- Nincs tériszonyod? – Nem tudom, honnan jön a kérdés. Úgy érzem, ha nem lennének szárnyaim, kényelmetlenül érezném magamat egy ilyen meredek, keskeny hegyi úton.

- Nincs.

- Hogyhogy?

- Zuhantam már le magasabbról is. – Látom a tekintetét egy pillanatra a múltba révedni, a lelkemben feléled egy különös, bizonytalan érzés, hogy tudnom kéne, mire gondol épp. Elillan a ködös pillanat, az ajkain gúnyos félmosoly játszik, mikor folytatja. – Szóval ne reménykedj, ha leesem sem halok meg.

- Már nem kívánom a halálodat. – Őszinték a szavaim. Az átok minden pillanatát gyűlölöm, mert korlátoz és megfojt, de most már jobban örülnék, ha egyszerűen csak levenné rólam.

- Miért nem? Akkor szabad lennél. – Megerősíti, amit már eddig is sejtettem, hogy az átok megszűnik, ha megsemmisül ez a porhüvelye és elveszíti az irányítást a mágiája felett. Ráadásul a tegnapi balesettel beigazolódott az is, hogy ha nem szándékosan teszem, akkor tényleg tudok ártani neki.

Megvonom a vállam, az égbolton rohanó felhők sokaságát bámulom. Bárcsak köztük lehetnék.

- Ha célpontot kapok, és nem válaszolok, úgyis utánam jönnek. – Érzelemmentes egyszerűséggel hullajtom el az apró információmorzsát, a szemem sarkából nem vétem el a tekintetén átsuhanó komoly csillanást. Szinte hallom az elméje fogaskerekeit, ahogy az új változót végigvezeti a titkos tervein.

- Ha ez megtörténne, gondolom nem figyelmeztetnél. – Sejtelmes mosollyal döntöm oldalra a fejemet, felé sandítok. Valamiért eszembe jut egy naiv, szerelmes angyal, aki egy szenvedélyes csókért cserébe elkotyogta a népe titkait.

- Ki tudja…

***

A nap második felét én is a lovon töltöm, de a szárnyaimat nem tűntetem el, egy cseppet sem szeretnék pazarolni a kínzó lomhasággal visszatöltődő manámból. Felsejlik bennem egy emlék a Purgatórium mágiamentes övezetének végtelen sötétjébe szökő manaporszemekről. Mintha minden szemcse elvesztésével az életem vált volna kevesebbé. Most ugyanilyen lassúnak érzem a gyarapodásukat.

A hegynek ezen a magaslatán már kopár a növényzet, az állatvilág morajlását is magunk mögött hagytuk egy ideje. Ma nincs olyan szerencsénk, hogy az utunkba essen egy kiszélesedő útszakasz, így a keskeny ösvényen vetünk tábort. Nem figyelem, hogy honnan szed gyújtóst a tűzhöz, nem is igazán érdekel, a felhőtlen égbolton pihentetem a fáradt szemeimet jópár örökkévalóságnak tűnő pillanatig. A szél egyre erősebb lökésekkel süvít mellettünk, a jeges karmai áthatolnak a vékony ruhámon. Mikor visszatérek a fagyos valóságunkba, Calek már a tűz mellett ül, a hátát a sziklafalnak veti, a szűk ösvényt jóformán átéri a kinyújtott lába, a másikat felhúzza és lustán pihenteti rajta a kezét. A szemei csukva vannak, ezért zavartalanul legeltethetem a tekintetemet a mozdulatlan alakján. A kísértetiesen ismerős testtartás megmosolyogtat, eszembe juttat egy démont, aki egy ragadozó türelmével várta a cellája mélyén, hogy a zsákmánya újra és újra elég közel merészkedjen hozzá.

A vadászok higgadt önfegyelme cserben hagy, a lábaim maguktól mozdulnak. Megtorpanok mellette, és mintha ennyi év után is a gondolataimban olvasna, kinyújtja a felhúzott lábát. Szó nélkül ülök az ölébe, a mellkasára hajtom a fejemet, a nyári záporok illata a melegüket is magával hozza. Átölel, és a következő pillanatban már egy vastag szőrmébe burkolózva bújunk egymáshoz. Elmosolyodom a nem várt figyelmességen, a belőle áradó meleg mintha egy pillanatra a lelkem jegét is elérné, és tudom, hogy megint egy darabkával közelebb kerültem ahhoz, hogy újra egész legyek. Talán az összetört szív is egy átok, amit csak az tud meggyógyítani, aki teremtette.

Emlékszem, mennyire más volt az ölében ülni régen. Emlékszem az izgatottságra, a szívem dübörgésére, a vágyakozásra. Hiányzik.  

- Aludnod kéne. – A hangja visszacsalogat a jelenbe, ahol az izgatottság és a vágy egy börtön mélyén szunnyadnak, a szívemet pedig áthatolhatatlan jégburokba foglalja a bizalmatlanság. Már nem kérdőjelezem meg minden gyengéd megnyilvánulását, viszont egy pillanatra sem tévesztem szem elől, hogy fogalmam sincs, miért teszi mindezt.

- Nem tudok. – Kimondatlanul hagyom az okot, amit mindketten tudunk.

- Lenne pár ötletem, ami segít álomba szenderülni, de nem hiszem, hogy értékelnéd… - Hallom a hangján, hogy mosolyog, a benne csendülő pajzán él félreérthetetlenné teszi, hogy mire céloz. Felemelem az arcára a tekintetemet, hogy elraktározhassam az elmémben az arckifejezést, amit nem hittem, hogy látni fogok még valaha. A sokatmondó szemeket és a kihívó félmosolyt. Ha nem téptem volna ki magamból a szerelem érzése mellett az együttléteink keserédes emlékeit is, akkor lehet, hogy zavarba jönnék. Így csak elmosolyodom a furcsa melegségtől, ami belülről végigsimítja a mellkasomat az ismerősen kacér, játékos megnyilvánulás hatására.

- Tényleg nem. – Suttogom halkan, de a mondat végére akaratlanul is kiszélesedik a mosolyom. Mintha a lelkem rezdüléseire lenne hangolódva és minden pillanatban tudná, hogy mit kell mondania vagy tennie, hogy helyre tegyen bennem valamit.

Egy rövid csend övezi a könnyeddé vált hangulatot, én töröm meg, mikor eszembe jut a délutáni párbeszédünk.

- Szólnék. – Rájövök, hogy akármennyire is úgy érzem, hogy olvas a gondolataimban, ez nem így van, ezért pontosítok. – Ha célpontot kapnék, szólnék.

- Miért? – Végigsimítja az arcomat, az államnál fogva emeli magára a tekintetemet, mintha az igazságot próbálná kiolvasni belőle.

Nincs rá szükség, mert elmondom neki őszintén, amire én is csak most döbbentem rá: hogy nem akarom, hogy bántódása essen. Már nem tudom tovább tagadni, hogy összeköt vele valami, Talán a szívemen tátongó lyukak, amiket úgy néz ki, hogy csak ő tud befoltozni, talán az árulás bűntettének a súlya, talán valami egészen más, nem számít.

Soha többé nem fogok bízni benne. Soha többé nem fogom szeretni. De szükségem van rá.

- Mert fontos vagy nekem. Szerelemből szeretni már soha nem tudnálak, de mióta nem vakít el a harag, rájöttem, hogy ha meghalnál, magaddal vinnél belőlem egy darabot. – Egy rövid szünet után engedem, hogy egy visszafogott vigyorra húzódjanak az ajkaim. – Ettől függetlenül, ha túl sokáig tartasz ezen a pórázon, az életemre esküszöm, hogy találok egy módot, hogy megöljelek.